Ki a mi Istenünk?

Több alkalommal kerestük már Isten igéjéből a választ erre a kérdésre: Ki a mi Istenünk? Tulajdonképpen vég nélkül lehetne egy sorozatot erről tartani, mert az egész Szentírás erről szól. A legfontosabbakat azonban mégis szükséges újra és újra tudatosítanunk magunkban. Mit mond Isten magáról, kinek jelentette ki magát? Azután mik azok a nagyon beszédes tettei, amikből az Ő lényét, lényegét megismerhetjük. És kinek ismerték meg Őt azok, akik a legközelebb kerültek hozzá: az Ő népe, és akik igazán hittek benne.
Ez a részlet, amit most hallottunk, egy imádságnak a része. Úgy próbáljunk eljutni egyre közelebb ehhez a válaszhoz, hogy ki a mi Istenünk, mint amikor egy kamerát egyre közelebb visznek egy tárgyhoz. Először csak a távolból a többi között, a nagy összefüggésben lehet látni, aztán egyre nagyobbnak látja az ember, s a végén már a részletek is kirajzolódnak.
Mindenekelőtt azt vegyük észre, hogy egy imádságban elmondott hitvallás ez a néhány mondat, amit most felolvastam. Van ilyen, hogy imádságban hitvallást mond az ember? Vagy imádkozik, vagy hitvallást mond. Nem ‘vagy’… A Biblia sok gyönyörű példát ad erre, hogy van olyanfajta imádság is, amikor az imádkozó nem kér, nem ad hálát, nem is a bűneiről beszél, hanem csak egyszerűen elmondja Istennek, kinek vallja Őt. Ezek a dicsőítő imádságok. Abban különbözik a hálaadástól, hogy a hálaadás során megköszönjük, amit Istentől kaptunk, a dicsőítésben pedig elmondjuk, kinek hisszük Őt.
Ez nagyon fontos. Nem véletlenül kérdezte egyszer Jézus a tanítványait, amikor afféle hitmélyítő alkalomra elvonultak egy egészen csendes helyre, hogy kinek mondotok engem? A Jézusban hívőnek újra és újra tudatosítania kell magában, hogy kinek ismerte meg az ő Urát. Hadd derüljön ki esetleg, hogy még nem is ismeri igazából. Vagy felszínes ez az ismeret, vagy csak ismeret, de nem vált még meggyőződéssé, hitté. Nem tudja elmondani másoknak, hogy kinek vallja Őt. Legalábbis nem világosan, nem érthetően. Bonyolult, homályos mondatokba keveredik bele. Nincs tiszta látása arról: ki az ő Istene? Ebben lehet növekedni, és kell is növekedni.
A mi Urunk teremt néha olyan helyzeteket, ahol ki kell derülnie annak: kinek tartjuk Őt? Elkészít olyan alkalmakat, amikor kiderülhet, hogy kinek valljuk Őt. Meg merjük-e vallani másoknak is: mit tett velünk.
Nos, amikor Nehémiásék hazatértek a fogságból, és hozzáláttak az újjáépítéshez rengeteg nehézség között, akkor hangzott el ez a nagy bűnbánó imádság. Ennek ez a része Isten dicsőítése. Így az imahéten nekünk különösen is tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy a komolyan imádkozó ember megtanulja dicsőíteni az Urat.
Ezt azonban egyrészt nem lehet megtanulni, mert ez belülről fakad, csak a bennünk lakozó Szentlélek tudja igazán dicsőíteni az Urat, márpedig Ő csak az újjászületett emberben lakozik. De akiben lakozik Isten Szentlelke, annak tanulnia kell egyre inkább, hogy tartsa féken magát, szorítsa háttérbe a maga előnyomakodó kéréseit. Majd elmondhatja azokat is. Legyen neki mindennél fontosabb az, akihez imádkozik. Egészen másként fogja a kéréseit is előtárni, ha tudatosítja magában, ki a mi Istenünk, kinek fogom én most elmondani a ké-réseimet, ki elé öntöm ki félelmeimet, kinek vallom meg szorongásaimat, aggodalmaskodásaimat. Kire bízom azokat, akiket a legjobban szeretek és tehetetlenül nézem sokszor a nyomorúságukat. Egészen más lesz az imádság folytatása, ha az imádság kezdete ilyen, mint amit itt most olvastunk.
Ne unjuk meg elsorolni Istennek, hogy hiszem: te vagy egyedül Isten, te teremtetted az eget és a földet. Téged az jellemez, amiket itt elsorolt: amit mondasz, azt megtartod. A te ígéreteid igazak. Már kezd a mennyei békesség beszivárogni egy háborgó vagy szorongó szívbe, amikor tudatosítja magában, hogy az igazmondó Isten előtt állok most, és Ő megígérte ezt is, azt is, amazt is. Akkor most mitől félek? Miért aggodalmaskodom? Nem szégyellem magam? Ilyen kicsi a hitem? S már erősödik az ember hite, miközben elsorolja Istennek, kinek vallja Őt.
Nyilvánvaló: nem Istennek van szüksége arra, hogy elmondjuk neki, kicsoda Ő és mit tett. Erre egyesegyedül nekünk van szükségünk. Az imádkozónak, akinek a hitét állandóan támadja sokféle kételkedés, akinek az idegrendszerén nap mint nap mások táncolnak, aki fizikailag is elfárad, és olyan nagy szüksége van arra, hogy megtapasztalja, hogy akihez imádkozik erőt ad a megfáradottnak és az erőtelennek erejét megsokasítja, és bölcsességet ad nekünk, akiknek nincs velünk született bölcsességünk. Megtanít eligazodni, és helyes döntésre segít. És a végén az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, betölti az imádkozónak a szívét.
Ehhez fontos eszköz, hogy tudjuk Istent dicsőíteni. Ne sajnáljuk az időt ettől. Azonnal a kéréseinkre térünk. Pedig nem az a kizárólagos tárgya az imádkozásnak. Azt jelenti ez, hogy én vagyok fontos magamnak még imádkozás közben is, és nem az, aki előtt leborulok. Vagy el sem jutok oda, hogy igazán leboruljak előtte és megalázzam magamat. Nem is látom az arányokat, milyen hatalmas Ő és milyen pici vagyok én. S milyen nagy dolog mindaz, amiről itt olvasunk: „te beszéltél velük az égből.” Isten az Ő igéjét is adta az Ő népének.
„Te kenyeret adtál nekik, mikor éhesek voltak.” Isten látja, mikor vagyok éhes, és mire van szükségem, mert gondviselő Isten. „Te szövetséget kötöttél velük és kiválasztottad Ábrahámot”. Ő elhívott minket és nem véletlenül vagyunk itt. Nem véletlen, hogy ott tartunk a hit útján, ahol tartunk. Ez mind az Ő csodája. Nekünk szükségünk van arra, hogy ezt újra és újra elmondjuk. Nem jelenti ez azt, hogy órákig imádkozik az ember, bár az sem baj. De valóban nem tudja azt egy hajszolt életű ember megvalósítani. Ezt percek alatt is el lehet mondani, de esetleg évekkel hosszabbítja meg az ember életét, hogy újra és újra ott látja magát a mindenható Isten előtt. És újra és újra felfrissül benne ez a bizonyosság: ki a mi Istenünk?
Az, akinek magát kijelentette. Az, akiről az Ő tettei beszélnek. Az, akinek az Ő népe és a benne igazán hívők megismerték Őt. Ő ma is az, aki egyedül Isten, aki teremtette a világot, aki minden életnek a forrása. — „Te adsz életet mindnyájuknak”… Egészen másként tudok így imádkozni egy hitetlen rokonom megtéréséért. Uram, adj neki új életet, mert egyedül csak te tudsz adni. Vagy a kismamákért: adj egészséges gyermekeket. Vagy akármilyen vonatkozásban az életért. Ha valaki el tudja mondani: te adsz életet mindnyájuknak.
S micsoda vigasztalás van ebben — csak mi nem nagyon érzékeljük —, amikor külön megemlíti: „Te alkottad az eget, az egek egeit és minden seregüket, a földet és mindent, ami rajta van. Előtted borul le az ég serege.” Akik ezt elmondták, Babilonból jöttek. Babilonban asztrálkultusz volt. Az égitesteket istenként imádták. Amikor hazajönnek, tudatosítják magukban, nehogy megfertőzze őket az a pogányság, amiben éltek évtizedeken át: Nem istenek az égitestek, az egyetlen Isten alkotásai, és mind leborulnak előtte, és azt csinálják, amit Ő parancsolt nekik. Nem isten a nap és a hold, és nincs megírva a csillagokban semmi. A mi szerető Istenünk határoz el mindent. Óvakodni a pogányságtól, védekezni a babonaságtól, menekülni a sötétségből a világosság atyjához. Aki megtanulja Istent dicsőíteni, annak a hite szépen fejlődik és erősödik éppen ezáltal is.
Ha egy kicsit közelebb hajolunk ehhez az imádsághoz, akkor feltűnik az, hogy többször ismétlődik ez: ők azonban…, de te… Ők azonban nem imádtak téged, nem hallgattak szavadra, nem akartak engedelmeskedni — itt van ez a kemény kifejezés. Az ember ezután azt várná: na, akkor most ám lássák bűneik következményét. A folytatás azonban mindig ez: de te… Nem eszerint cselekedtél velük, mégis adtál nekik kenyeret, mégsem parancsoltad el a felhőoszlopot onnan, hogy eltévedjenek, hanem vezetted őket továbbra is. Ők ellenkeztek veled, de te mindig ugyanaz maradtál, aki voltál. Mintha nem ellenkeztek volna.
Ők változtak. Amikor jött a nagy próba, hozzád kiáltoztak — csak nem olvastam végig ezt a hosszú fejezetet. Amikor megszabadítottad őket, megint szembefordultak veled. Ők hol így, hol úgy viselkedtek, de te mindig egyenletes voltál hozzájuk. És mi jellemezte ezt az isteni egyenletességet? A 17. vers talán a központi üzenete ennek: „De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket.”
Van tehát a népben egy megátalkodott ellenkezés azzal az Istennel szemben, aki beszélt hozzájuk, kenyeret adott nekik, vezette őket, kivezette őket a rabságból, új otthont adott nekik, ígéreteit teljesítette és sorolhatnánk vég nélkül, hogy milyen Isten az ő szövetséges Istenük. Ennek ellenére „őseink gőgösek voltak, nyakaskodtak, és nem hallgattak parancsolataidra. Nem akartak engedelmeskedni, nem emlékeztek csodáidra, amelyeket velük tettél, hanem nyakaskodtak, és makacsságukban arra adták a fejüket, hogy visszatérnek a szolgaságba.” Vagyis ez a nép, amelyik oly sokszor megtapasztalta, ki az ő Istene, újra és újra nemet mond Istenre. És Isten ennek ellenére újra és újra igent mond az Ő népére. Védi őket saját gonoszságuk következményeitől is. A mi őseink újra és újra ellenkeznek, Isten azonban újra és újra igent mond rájuk és ragaszkodik hozzájuk.
Ennyire igaz az, amit a zsoltárban így olvasunk: „Nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nékünk a mi álnokságaink szerint.” Hanem mégis szereti őket Isten. Az Ő irgalmasságának, kegyelmének, szeretetének fontos jellemvonása, hogy mégis… annak ellenére… Nem azt kapja tőlük, amit ők kapnak tőle. Annak ellenére, hogy viszonzatlan marad ez a szeretet, annak ellenére, hogy nem érdemlik meg, hogy tovább így hordozza őket, Ő mégis hordozza, szereti és megajándékozza mindazzal, amivel csak lehet.
Isten ajándékai kellenek ennek a népnek. Ugyanakkor parancsait nem veszik komolyan, sőt Őt magát nem veszik komolyan, és nem ismerik el Istennek maguk felett. Nem félelmes ez? Sajnos sok hasonló helyzettel találkozhatunk ma, amikor egyfajta szolgáltatásnak tekintik Isten létét. Szolgáltassa nekik azt, amire szükségük van, de életközösséget vele nem gyakorolnak.
Hány házasság válik ilyenné! A férfi szerelje fel a leszakadt karnist, adja haza fizetését, de hogy mi van a szívében, a gondolataiban, az már nem érdekli az asszonyt, mert az ő szíve már másfelé húz. Vagy az asszony szolgáltassa mindazt, amit igényel egy férfi. Kétségbeesem mindig, amikor ezt hallom: legyenek kivasalva az ingek. És… Hogy őt mi bántja, minek örülne, hogy van? A szolgáltatás kell, de ő maga már nem kell. Kiürült a kapcsolat. Életközösség, ahol kölcsönösen éltetik egymást, frissítik, erősítik, hordozzák, megértik, már nincs.
Ami nekem tőled jár… — és ez a nép akkor azt hitte, hogy Istentől ez nekik jár. Isten újra és újra mondta: nektek nem jár semmi. Nektek az ítélet járna. De Isten mégis továbbra is adta. — Ez az irgalomnak és az Ő szeretetének a lényege.
Szeretném most kiemelni ezt a mondatot az egész imádságból: „De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket. ”Mind az öt ujjunkra jut egy isteni tulajdonság. Bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes, irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted.
Nem tudjuk itt most néhány perc alatt ezeknek a súlyos bibliai szavaknak a jelentését kibontani, inkább csak utalásszerűen hadd mondjak néhány dolgot.
Az első három tulajdonképpen ugyanaz. A legtöbbször együtt is szerepelnek a Bibliában: bűnbocsátó, irgalmas és kegyelmes. Van árnyalati különbség köztük, de ez most lényegtelen. Lényegileg azonos ez a három. Egy kicsit részletesebben erről az első csoportról beszéljünk.
Mit jelent: bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas? Az egyik régi írásmagyarázó szemléletesen fejtegeti, hogy a Biblia sehol sem állítja, hogy Isten elfelejti a bűneinket. Isten tökéletes és nem feledékeny. Ő nem felejti el, de nem rója fel. Nem emlegeti, nem hivatkozik rá. Ha elfelejti valaki, akkor könnyebb a kapcsolatot rendezni és megbocsátani. De aki nem felejti el, és mégsem jelent akadályt a számára, olyan, mintha nem történt volna. Az az igazi irgalom és megbocsátás. Nem választanak el tőle többé a megbocsátott bűneink. Tud azokról, csak nem tényezők, nem számít többé. Nem áll ott köztünk. Hogy irgalmas és bűnbocsátó, azt jelenti, hogy új kezdést engedélyez annak, aki Őt megbántotta. Lehetőséget ad arra, hogy másként folytassa.
Egyszer, mikor József Attilának Tudod, hogy nincs bocsánat című versét elemeztem csak úgy magamnak, kétségbeestem amiatt, hogy ha nem lenne bűnbocsánat, az azt jelentené: nincs tovább életlehetőség. Ha valóban igaz lenne, hogy tudod, hogy nincs bocsánat, akkor nem lehet folytatni, nem lehet egy kapcsolatot rendezni. Akkor nem tudunk tovább együtt semmit sem csinálni. Ha nem tudom őszintén azt mondani: bocsánatot kérek, mert ennek nincs más megoldása, a másik meg őszintén: megbocsátok. Rosszul esett, fájt, de ne álljon ott közöttünk, megbocsátok. Ha így nem lehet elrendezni egy összeütközést, akkor nem lehet továbbmenni.
A bűnbocsánat, az irgalom azt jelenti: adok neked lehetőséget arra, hogy másként folytasd. Várom és segítelek ebben, hogy másként folytasd. Isten irgalma és bűnbocsátó kegyelme mindig ezt jelenti. Nem úgy, ahogy mi szoktuk mondani: van még egy dobásod. Isten még egyet, meg még egyet is ad, bár látni fogjuk, hogy egyszer véget ér ennek a lehetősége is. Az Ő irgalma azt jelenti: új kezdést engedélyez.
Ha tovább olvastam volna, akkor újra és újra ismétlődtek volna ezek a mondatok: ők azonban engedetlenekké váltak, fellázadtak ellened, de amikor hozzád kiáltottak, te megbocsátottad bűnüket, mert irgalmas és kegyelmes vagy, türelmed hosszú és szereteted nagy.
Aki irgalmas a másikhoz, az megérti a másikat akkor is, ha nem ért vele egyet. Isten ezt mindig világosan az Ő népe tudomására hozta, és ma is hívő emberek tapasztaljuk, hogy tudomásunkra hozza, hogy mivel nem ért egyet. A magam elesett, nyomorult állapotában is megért és felemel, és lehetővé teszi, hogy másként folytassam. Azt a bűnt, amit elkövetünk ellene, utálja, de Ő nem azt nézi csupán, hanem az embert, aki elkövette, és azt viszont szereti. Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Nem azt nézi, mit tettünk ellene, hanem azt: milyenekké válhatunk, ha ezt igazán megvalljuk és elhagyjuk.
Ilyeneket szoktunk mondani első mérgünkben: örök harag! Azt olvassuk a Bibliában: Ő nem tartja meg haragját örökké. A Mikeás könyve így fejeződik be: „Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket! Hűséges és kegyelmes Isten Ő.”
Ő nem haragszik örökké. Mi újra és újra szívesen felemlegetjük vagy az igazság nevében meg akarjuk torolni a bennünket ért sérelmeket. Isten nem torolja meg az Őt ért sok sérelmet. Más kérdés, hogy a bűn törvény — erről beszéltünk már többször — aminek van következménye, és ítéletet von maga után, ha valaki nem bánja meg és nem hagyja el.
Hogy elengedi az Ő népének a bűnét, azt jelenti: gazdag, telik neki. Nyugodtan elengedheti. Nem vasalja be kicsinyesen, mert Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik az irgalmasságban. Aki irgalmas, az bele tudja élni magát a másiknak a helyzetébe, sőt azonosulni tud vele. Isten annyira irgalmas volt hozzánk, hogy azonosult velünk, emberré lett Jézus Krisztusban. Sőt azonosult Jézus a bűnünkkel: bűnné lett érettünk (2Kor 5,17) s így szabadított ki minket ebből a fogságból. Ő fizette meg az árát annak, hogy szabadok lehessünk. A karácsony és nagypéntek mélyen összetartozik. Karácsonykor azonosult az emberrel, nagypénteken azonosult a bűnnel, hogy mi Isten igazsága lehessünk Őáltala.
Valóban úgy van, ahogy a szép karácsonyi énekünk mondja: „Irgalommal szánva minket nagy jósága ránk tekintett, s ördögcsalta bús szívünket mennymagasból látni jött.” Az irgalom nemcsak azt jelenti, hogy szánakozott rajtunk onnan a menny magasságából, hanem hogy emberré lett és bűnné lett. Itt van a mi egyik szegénységünk, hogy azt gondoljuk sokszor, hogy az irgalom az, hogy megesik a szívem valakin. Ezzel kezdődik, hogy észreveszem a másik nyomorúságát és megesik a szívem. És mi történik utána? Tudniillik ez magában még nem irgalom. Az irgalom mindig tett, sőt az irgalom mindig áldozat. Jézus önmagát áldozta oda, mert irgalmas, és minket is erre akar elsegíteni.
Ami minket elválaszt Istentől, az a bűn, ezt Ő mindig kész félretenni, de nekünk is abba kell hagynunk. Fontos látnunk, hogy Isten kegyelmének nem feltétele az ember bűnbánata. Ő nem azért kegyelmes, mert mi megbánjuk a bűnt. Nem attól kezdve lesz kegyelmes és irgalmas hozzánk, ha már bánjuk a bűnt. Ő eleve kegyelmes és irgalmas. Akkor lesz az enyém az Ő irgalma, amikor megvallottam neki és kész vagyok elhagyni. A tékozló fiú apja nem akkor kezdte el szeretni a fiút és nem akkor viszonyult hozzá irgalmasan, mikor már hazament. Előtte már várta haza és készen volt az irgalma. A gyereknek azonban el kellett mondania: Apám, vétkeztem, nem vagyok méltó, csak béresnek fogadja vissza, ha lehet. Akkor lett az övé az az irgalom. Isten kegyelme és irgalma felettünk van és örökkévaló, nem a mi viszonyulásainktól függ.
Türelme hosszú — azt olvassuk itt. Ez azt jelenti: tud várni és ad időt nekünk is, de egyszer ez az idő véget ér. Ezt nem szabad elfelejtenünk. A kegyelmi idő véget ér. Isten meghosszabbítja — többször is —, türelmes, de nem szabad visszaélni az Ő türelmével, mert akkor magát zárja ki valaki a kegyelemből.
Szeretete nagy. Sokszor beszéltünk már arról, hogy a szeretet azt nézi, mi jó a másiknak, és azt adja, amire szüksége van a másiknak. Isten mindig ezt teszi velünk.
Ennyit erről egészen röviden. Amit nem ártana könyv nélkül megtanulnunk — a konfirmandusok egyébként éppen most hétfőre tanulták meg ezt a szép mondatot innen — „de te megbocsátod bűneinket, kegyelmes és irgalmas vagy. Türelmed hosszú, szereteted nagy.”
Végül azt szeretném megemlíteni: ebből élünk mindnyájan. Jó lenne, ha ma este próbálnánk visszaemlékezni életünkből helyzetekre, eseményekre, és felismernénk azt, hogy Istennek ebből az érthetetlen és végtelen nagy kegyelméből és irgalmából élünk. Hányszor mondhatta volna már azt: veled befejeztem! Úgy látszik, nem akarod komolyan, nem akarsz engedelmeskedni, nem hallgatsz a szavamra, vége! Találok engedelmesebbet is. És Ő újra és újra megmutatta: megbocsátja bűneinket, irgalmas és kegyelmes. Ad lehetőséget az újrakezdésre. Sőt ad lehetőséget arra, hogy egészen újat is kezdjünk, vele közösségben folytassuk. Türelme valóban hosszú és szeretete nagy.
Sokszor kell tapasztalnunk, hogy a bűnt valóban nem lehet emberi erőfeszítéssel helyrehozni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. Hányszor volt már, hogy Ő kegyelmesen eltörölte álnokságunkat, és új kezdést adott.
A másik, hogy pontosan ezek az isteni tulajdonságok hiányoznak az életből. Enélkül szűkölködik a világ körülöttünk, és egyre fokozódik a világnak a irgalmatlansága, a kegyetlenség, hogy nincs bocsánat, hogy megtorlás van, bosszú van. Nagyobbat üt vissza az, akit megütöttek, s aztán még nagyobbat kap, még nagyobbat ad… Ez folytatódik addig, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül lehetséges már tömegmészárlás is, amiről napjainkban is értesülünk. De kicsiben is ugyanez történik. Pontosan ezek az isteni tulajdonságok válnak egyre nagyobb hiánycikké.
Azonban jó, hogy nem itt fejeződik be a gondolatmenet, hanem azt elmondhatjuk: Isten viszont az újjászületés során ilyenekké formálja a benne hívőket. Kiütköznek az újjászületett embereken ezek az isteni tulajdonságok. Kiábrázolódik rajtuk a Krisztus. Mennyi ábrázolódott ki ebből eddig rajtunk? Akarjuk-e, hogy egyre jobban hasonlítsunk ahhoz, akinek azt merjük mondani újra és újra: mi Atyánk! Hogy valóban az Ő gyermekei legyünk, akiken meglátszik, hogy hozzá tartozunk.
Ehhez az kell, hogy minden ilyen megtorló, bosszúvágyó, velünk született meg körülöttünk viruló hatásnak ellenálljunk, és minden ilyen tulajdonságunk ellen küzdjünk, s engedjük, hogy az irgalmas Isten legyen egyre inkább Úr az életünkben, és az irgalmas Krisztus éljen bennünk egyre hatalmasabban. Rászorulunk az Ő irgalmára, de szabad ezt az irgalmat továbbadni. Naponta. Naponta többször is. Jó lenne, ha ma este ezen a téren is rendet teremtenénk a szívünkben: Kivel szemben van bennünk nemcsak keserűség, hanem talán bosszúvágy is. Igazi megbocsátást kaptunk Istentől, igazi megbocsátást adhatunk tovább másoknak. Ebben az irgalmatlan világban akkor csakugyan megjelenik valami rajtunk, a benne hívőkön, az Isten dicsőségéből és fényéből.

Négy alkalommal beszéltünk már arról, hogy ki is a mi Istenünk, akiben hiszünk. Hogy lehet őt megismerni, hogy lehet vele kapcsolatba kerülni, mi a jelentősége annak, hogy valaki ismeri Őt, és hisz benne.
Legutóbb a Mózes könyvéből azzal a súlyos isteni kijelentéssel foglalkoztunk, hogy Ő így mutatkozott be: vagyok, aki vagyok. Láttuk, hogy ez azt jelentette, végül is nem mondta meg a nevét Isten Mózesnek, mert nem szolgáltatja ki magát az embereknek. Az ember nem bánhat Istennel, csak imádhatja Őt. Nem bizonygatta az Ő létét, de ígérte az Ő jelenlétét: ott leszek mindenütt, ahol ott leszek.
Láttuk éppen abból a fejezetből, a 2Mózes 3. részéből, hogy Istent a Szent-írás úgy jelenti ki, vagyis Ő önmagát úgy jelenti ki nekünk, mint aki élő személy. Aki hallotta népének a kiáltását, látta az ő nyomorúságukat, együtt érzett velük, és nemcsak együtt érzett, hanem elkészítette a szabadítást. Olyan szabadítást, amit csak Ő tud adni mindenkinek, minden emberi erő és elképzelés felett.
Már akkor meghallgatta az Ő népe kiáltását, mikor elkezdtek imádkozni. Még egy ideig várt, mert Ő tudja, mikorra kell időzíteni a szabadítást. De elhívta Mózest, hogy hajtsa végre ezt a nagy munkát. Istennek tehát személyre szóló küldése van mindannyiunk számára. Ő úgy alkot meg minket, hogy alkalmasak legyünk arra a feladatra, amit majd reánk bíz. És lehet úgy élni, hogy valaki elfogadja önmagát Istentől. Elfogadja az útját, a sorsát, a feladatait, a küldetését, és ennek az Istentől kapott küldetésnek mindent alárendel, és akkor egészen másként bírja az élet nehézségeit, másként hordja terheit. Akkor ott van előtte mindig a cél, ahova küldte őt az Úr, és az Úrnak a jelenlétében jár állandóan, aki itt Mózesnek is megígérte: veled leszek.
Hadd idézzem újra azt a szép énekverset, amelyik mindezt szinte összefoglalja: „Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat.” Hinni ezt jelenti. Amikor valaki Istent Istennek tekinti, és Istenként imádja, önmagát pedig az Isten küldöttjének és abban a küldetésben jár, amit Isten reá bízott.
Mivel azonban üdvösségkérdés, hogy megismerjük Őt, mert Jézus azt mondta: az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust, ezért újra tegyük fel a kérdést: hogyan lehet Őt megismerni? Ez fontos, hogy tudhatjuk róla: élő személy, aki hall, lát, személyre szó-ló terve van mindannyiunkkal. De hogyan lehet ezt, és Őt magát egyre jobban megismerni?
Ilyeneket szoktunk válaszolni: termé-szetesen a neki való engedelmeskedés közben lehet Őt igazán megismerni. Meg lehet ismerni az Ő igéjéből, a Bibliából, az Ő tetteiből. Ez mind igaz, most azonban egy kicsit tágasabban, az egész Bibliát szemünk előtt tartva, próbáljunk vá-laszt találni erre a kérdésre.
Három egyszerű igazságot szeretnék kiemelni abból, amit a Szentírás erről mond. Az első, hogy Istent az ember a maga erejéből soha nem ismerheti meg. Fantáziálhat róla, lehetnek mindenféle téveszméi és rögeszméi, de mi az Istent magunktól soha nem ismerhetjük meg. A második, amiről a Szentírás beszél — és erről szeretnék a legbővebben szólni én is —, Isten leginkább Jézus Krisztusban jelentette ki magát. Benne mutatkozott meg. Aki Jézust igazán megismeri, az ismeri meg a láthatatlan Istent. A harmadik izgalmas kérdés: kinek jelenti ki Jézus, hogy kicsoda Isten és kicsoda Ő?
1. A Biblia első megállapítása tehát az, hogy Istent az ember nem ismerheti meg magától soha. Isten elrejtőzködő Isten. Az Ézsaiás könyve 45. részében van ez a vers: bizony, te elrejtőzködő Isten vagy. (Ézs 45,15) És az 57-ben azt mondja: magasságban és szentségben lakozom. (Ézs 57,15) Elérhetetlen és felfoghatatlan az ember számára. Nem a mi gondolataink az Ő gondolatai.
Megközelíthetetlen magasságban lakozik Ő mihozzánk képest. Ezért nem mondta meg a nevét Mózesnek sem. A pogányok azért adtak nevet a bálványaiknak, amiket ők maguk találtak ki, meg fabrikáltak sokszor fából, kőből, mert akinek, aminek a nevét tudta az ember, azt befolyásolhatta. Ha az istenének a nevét tudta, akkor megidézhette, ha szüksége volt rá. Vagy ha az gonosz istenség volt, akkor távol tarthatta magától. Ha tudta a nevét, akkor lekenyerezhette. Bemutatott neki áldozatokat a szokásosnál többet, vagy nagyobbat, mert most nagy segítségre volt szüksége. Vagy nagy fogadalmakat tett neki. De ehhez tudnia kellett az istenségnek a nevét.
Ezt meg lehet csinálni azokkal az úgynevezett istenekkel, amiket kitalálunk magunknak. Az egy igaz élő Isten azonban nem engedi, hogy vele így játsszanak. Őt nem lehet egy sorba állítani az emberkitalálta bálványokkal. Ő felette áll az egész világmindenségnek. Őt nem lehet megidézni, sem megvesztegetni. Mit tudunk adni neki, amire szüksége lenne? Őt nem lehet befolyásolni, nem lehet akarata ellenére rávenni valamire. Nem lehet addig mondogatni neki valami kérést, amíg majd megadja, mert elfogy a türelme.
A Hegyi beszédben használja Jézus ezt a kifejezést. A pogányok úgy imádkoznak, hogy addig mondogatják, míg a végén az istenség megunja és meghallgatja őket. A mi Istenünk szent, Ővele nem lehet ilyeneket csinálni. S aki ilyenre gondol, az már istenkáromlást követ el. Őt nem tarthatja a kezében az ember, s nem uralkodhat rajta. Nem használhatja fel a maga céljaira. Isten akar felhasználni minket a maga céljára, és aki ezt hittel engedi, az bontakozik ki igazán, és az jut el gazdag életre.
Istent tehát a magunk erejéből mi semmiképpen nem ismerhetjük meg, mert Isten soha nem lehet az emberi megismerés tárgya. — Erről is beszéltünk a múltkor. Ő minden történésnek a végső alanya. Ő mozgat mindent, és Ő nem válik tárggyá, a mi megismerésünk tárgyává sem. Mi róla is csak annyit tudhatunk meg, amit Ő elmond nekünk. Még a mi Isten-ismeretünknek is Ő az alanya. Amit Ő elmond, s ha én engedelmesen és hittel komolyan veszem, akkor valamit megtudtam róla. S ha kegyelmesen még többet elmond magáról, akkor még többet tudok, de mindez ajándék. Koldusként tartom a kezemet, és ha beletesz valamit, akkor hálás vagyok érte, de nem vehetem el a nála letett kincseket. Nem ügyeskedhetem ki és nem erőszakolhatom ki tőle — mint ahogy a pogányok próbálják a maguk bálványaitól.
Az élő Isten egészen más, mint mi, mint a mi bálványaink, és mint amit mi magunknak el tudunk képzelni. Ezért nem kell elképzelni semmit Őróla, hanem azt kell komolyan venni, amit Ő önmagáról elmond. Nem véletlen, hogy amikor Pál apostol egyszer az Isten-ismeretnek, az Ő tervei mélységének a mélyére tekinthetett, akkor így kiált fel: „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az ő útjai!” (Róm 11,33)
Kikutathatatlanok és kinyomozhatatlanok. Mi magunktól nem ismerhetjük meg.
2. Ezért nagy örömhír az, hogy Isten nem titkolózik. Ő rejtőzködő Isten, de kilép a rejtettségéből, ha azt jónak látja. És Jézus Krisztusban egészen kijelentette magát az emberiségnek. Néhány fontos igét szeretnék említeni, amit Jézus mondott erről, hogy Őbenne ismerhetjük meg Istent.
A tanítványok egyszer meghitt beszélgetésbe kerültek a Mesterrel, és Fü-löp ezt kérte: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és az elég lesz nekünk. S Jézus szomorúan, kérdéssel válaszolt: Fülöp, annyi ideje veletek vagyok és nem ismertétek meg az Atyát? Aki látott engem, látta az Atyát. (Jn 14,8-9)
A János evangéliuma legelején olvassuk: „Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt.” (Jn 1,18) Van egy olyan változata is ennek, és a Károli Bibliába ez került: az egyszülött Fiú. De a legrégebbi kéziratokban ez van: egyszülött Isten, az a Fiú, Jézus Krisztus, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt. Mivel közülünk senki nem látta és más sem, ezért hitelesen egyedül Jézus tudja elmondani, kicsoda Ő.
Ez a néhány mondat is úgy született, hogy szinte halljuk, hogy Jézus felsóhajt: „Abban az időben ezt mondta: Hálákat adok neked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek előtt, de a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, így volt kedves előtted. Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (Jn 11,25-27)
A bölcsek és értelmesek a nagy eszükkel akarják megközelíteni Istent. Meg akarják fejteni az Isten-problémát. Meg akarják magyarázni az Isten-kérdést. Isten azonban nem probléma, és nem kérdés, Ő élő személy, aki a bölcsek és értelmesek elől elrejtőzik, és megláthatják, mire mennek a maguk bölcsességével. A kisdedeknek azonban elő-lép rejtőzködéséből és kijelenti magát. De hogyan jelenti ki magát? „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” Egyedül Jézus Krisztuson keresztül ismerhetjük meg az Atyát. Egyedül Jézus segít el igaz, helyes Isten-ismeretre.
Miért? Mert Jézusban maga a mindenható Isten van előttünk. Ez fontos bibliai tanítás. És éppen ádventben és karácsonyra készülve ezt nekünk újra és újra tudatosítanunk kell magunkban, mert ennek egy sor következménye van. Meg annak is, hogy ha valaki ezt nem hiszi.
A Filippi 2-ben levő Krisztus-himnuszban sokszor olvastuk már, hogy Ő az Istennel egyenlő. „Nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő.” Egyedül Ő egyenlő az Istennel. Egyedül Ő egylényegű, azonos az Istennel. De azáltal, hogy isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket is, egészen közel jött hozzánk és számunkra is érthető nyelven tudta elmondani, kicsoda a láthatatlan Isten. Ezért mondhatta a tanítványainak: aki engem látott, látta az Atyát.
Pál apostol a kolosséi levélben szinte végig erről szól. Krisztus örök istenségét bizonygatja, mert ez életkérdés, üdvösség-kérdés, hogy örök Istennek hisszük-e Őt. Azt írja: tetszett az Atyának, hogy Őbenne, Jézusban lakozzék az egész teljesség. Mert Őbenne lakozik az Istenségnek egész teljessége testileg. (Kol 1,19; 2,9) A Zsidókhoz írt levél hatalmas nyitánya pedig így tesz bizonyságot Jézusról: „Aki az Ő (az Atya) dicsőségének a visszatükröződése, az Ő valóságának képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinkből megtisztítván ült a felséges jobbjára.” (Zsid 1,3)
Az Isten dicsőségének visszatükröződése Jézus, és az Ő valóságának képmása. Őbenne ismerhetjük meg, kicsoda a láthatatlan Isten. És a hit felismeri az emberré lett Jézus Krisztusban az Istent. Csak egy jelenetre utalok, amit mindanynyian ismerünk: húsvét után egy héttel külön Tamásnak megjelenik Jézus, és azt mondja: gyere ide, és dugd az ujjaidat a sebeimbe, mert azt mondtad, csak akkor hiszel. És Tamás nem teszi ezt, hanem azt mondja: Én Uram, és én Istenem. Felismeri a feltámadott Krisztusban a mindenható Istent. (Jn 20,28)
Mivel Jézus ezt a láthatatlan és számunkra megismerhetetlen Istent akarta megismertetni velünk, ezért mondta Ő önmagáról gyakran azt, amit a mindenható Isten Mózesnek mondott ott a csipkebokornál: vagyok, aki vagyok. És ha megkérdezik, ki küldött téged, akkor mondjad azt: a vagyok küldött engem.
Hányszor mondta azt Jézus: én vagyok. Ez ugyanaz a szó. És amikor ezt kiejtette, akkor mindig csodák történtek. A samáriai asszonnyal beszélget. Az asszony teljesen össze van kavarva. Hol kell imádkozni? Garizim hegyén vagy Jeruzsálemben? Ki igazodik itt el? Ki az az Isten, akit mi imádunk? Vagy több Isten van? Ti zsidók mást imádtok, meg mi samáriaiak?
És akkor egyre szűkül a témakör, és a végén már arról beszél, hogy tanultam, hogy jön Krisztus, akit Messiásnak hívnak, és az mindent megmond nekünk. Istenről is mindent megmond. S akkor talán volt egy pillanatnyi csend ott a kútnál, és elhangzik a vagyok: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Erre felugrik az asszony, ott hagyja a vedrét, és fut be a faluba ő, aki menekült az emberek elől, és Jézus első igehirdető tanítványa lesz. Hívogat hozzá. Kijön majdnem az egész falu, és sokan megtérnek. (Jn 4.)
Jézus meggyógyítja a vakon születettet. Azt ezek után, miután Jézust pró-fétának vallja, kiközösítik, kitagadják Izráel közösségéből. Jézus azonnal megkeresi, mert tudta, hogy az életveszélyes állapot, és beszélget vele. Azt kérdezi a meggyógyított embertől: hiszel-e az Isten Fiában? Erre gyanútlanul azt kérdezi: ki az, Uram, hogy higgyek benne? „Én vagyok az, aki veled beszélek” — és leborulva imádja Őt, és azt mondja: hiszek, Uram. (Jn 9)
Vagy talán még szemléletesebb, és meggyőzőbb jelenet a Gecsemáné kertben, amikor az éj sötét leple alatt nagy sereggel kivonulnak a főpapok, hogy Jézust letartóztassák, de Jézus a tanítványokat menti, és ezért kérdezi őket: kit kerestek? A názáreti Jézust. Én vagyok — mondja Jézus, és ezután van az a meglepő mondat, amiről az idén nagypénteken volt szó, hogy azok pedig hátra hőköltek és a földre estek. (Jn 18,5-6) Mitől? A fegyvertelen Jézus egyedül ott áll. Ők ki tudja hányan, felfegyverkezve. Mi-ért hőkölnek hátra, és miért esnek a földre? Mert az Isten jelenlétét voltak kénytelenek átélni. Ahol elhangzik ez isteni teljhatalommal: én vagyok, ott mindig az Isten cselekszik. És az ember-Jézus Krisztusban ez a mindenható örök Isten volt jelen itt közöttünk emberi testben is.
Ez fontos ádventi gondolat, és fontos, hogy úgy ünnepeljük majd a mi Urunk, Jézus Krisztus születésnapját is, hogy közben egy pillanatra sem feledkezünk el arról, hogy Ő nem kis Jézuska, hanem csecsemőként is a világmindenség Ura volt, és az mindmáig, mert öröktől fogva mindörökké Isten. És egyebek között azért jött el ide közénk, hogy legyen valami fogalmunk arról, kicsoda a mi Istenünk. Hogy hiteles kijelentést kapjunk róla, hogy átéljük, hogy aki látta Őt, az valóban látta az Atyát.
3. Ezek után fontos kérdés, kinek jelenti Ő ki önmagát és Istent? Sok mindent lehetne erre is mondani, én most csak a Bibliának két válaszára utalok.
Az előbb idéztem egy mondatot az Ézsaiás 57-ből, de nem végig. A mondat második felében van erre a kérdésre a válasz. „Így szól a magasságos és felséges, aki örökké lakozik, és akinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét.” (Ézs 57,15)
Magasságban és szentségben lakik elérhetetlenül minden ember számára, a bölcsek és értelmesek számára is, de a kicsikhez, az alázatosokhoz, a megtört szívűekhez lehajol és bemutatkozik nekik. A bölcsek és értelmesek elől elrejtetted — mondja Jézus —, de a kisdedeknek kijelentetted. Aki megtört szívű, aki csalódott, akit lenéznek, megvetnek, aki tisztában van a maga erőtlenségével, annak eléje megy az ő teremtő Istene — ahogy a zsoltáros mondja — és Jézus Krisztusban bemutatkozik.
Az őszinte alázat az egyik feltétele annak, hogy mi igaz Isten-ismeretre jussunk. Hogy Jézus kinyissa előttünk a titkot, hogy beavasson bennünket ebbe a titokba. Aki mer kisgyermekként közeledni hozzá, azt megajándékozza igaz kijelentéssel. Aki nem úgy fogadja az Isten országát — mondja Jézus —, mint gyermek, nem mehet be abba. Aki magabiztos felnőttként, gőgös kegyesként érkezik oda — mert nekik mondta Jézus ezeket a mondatokat —, az ezzel kizárta magát. Az dörömbölhet, követelőzhet, okoskodhat, nem tud bejutni az ajtón. Aki kisgyermekként vagy koldusként érkezik, az előtt kitárul az ajtó, az előtt kinyitja.
Ajándék az Isten-ismeret, csak Istenből indulhat ki az, hogy valamit tudjunk róla. De azért jött el Jézus, azért történt karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd, a mennybemenetel, azért van Biblia a kezünkben, mert azt akarja, hogy megismerjük Őt. De csak aki alázatosan közeledik, és aki tanítható, aki bizalommal fogadja azt, amit Ő mond, az fogja megismerni egyre jobban.
A másik feltétel: „Aki ismeri az én parancsaimat, és megőrzi azokat, az szeret engem. Aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (Jn 14, 21. 23)
Tehát ez nem magától értetődő, hogy kijelenti magát és az Istent valakinek. Nem automatikusan történik, és nem lehet ezt megrendelni. Ez kiváltság és ennek feltételei vannak. Aki ismeri és meg-őrzi parancsaimat, az szeret engem, és aki szeret engem, kijelentem magamat annak. És a következő versben még folytatja ezt. „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.”
Lakva ismerni meg egymást. Ez a hívő életünkre is érvényes. Aki igazán meg akarja ismerni Istent, és az Ő teljes gazdagságát, sőt nemcsak megismerni, hanem azt, amit abból Ő nekünk ajándékoz, azt birtokolni is, az lakjék együtt Jézussal.
Megint ádventi igét idézek: „Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok és ő énvelem.” (Jel 3,20)
Aki kinyitja, bemegyek ahhoz. Ő kész együtt lakni velünk. Az a Jézus, aki nem restellt a maga mennyei dicsősége után egy büdös birkaistállóban megszületni, az a Jézus nem irtózik a mi életünktől sem. Attól a sok rendetlenségtől meg bűztől, ami a szívünkben van. És aki kinyitja az ajtót, ahhoz megyünk és annál lakunk — ígéri Ő.
Ez azzal kezdődik: ismerem az Ő parancsait, megőrzöm azokat — ez nem feltétlen azt jelenti, hogy minden részletében meg is tudom tartani, de a szívemben forgatom, ott őrzöm, és törekszem arra, hogy meg is tartsam, — ahhoz beköltözik. Azután lakva ismerni meg egymást.
Ezért mondhatjuk nyugodtan, hogy az Isten megismerése egy életen át tartó folyamat, de egyre teljesebben kijelenti magát, míg egyszer eljön majd az, amikor mi is úgy ismerjük Őt, ahogyan Ő ismer minket. Vagy ahogy János apostol írja: meglátjuk Őt úgy, amint van. (1Jn 3,2)
Isten segítsen minket, hogy lakjunk együtt a mi Megváltónkkal. Engedjük, hogy Ő legyen az Úr az otthonunkban, a gondolatainkban, az életünkben. Szokjunk le arról, hogy vendégként hívjuk: jövel Jézus, légy vendégünk, — inkább mondjuk: te ülj az asztalfőn, te légy házunk feje, te irányíts mindent. Ez már a mennynek az előíze, mert együtt lakunk vele majd a mennyei Atya házában is. Ő kész most velünk lakni, mindenféle nyomorúságunkban osztozni, és mi majd osztozhatunk vele az Ő dicsőségében.

Néhány alkalommal beszéltünk már arról, hogy ki is valójában a mi Istenünk, akiben hiszünk és szeretnénk egyre jobban, mélyebben hinni. Legutóbb a most felolvasott verseket megelőző rész alapján láttuk, hogy Isten annyira élő személy, hogy látja, mi történik az Ő népével, hallja az ő segélykiáltásukat. Nem közönnyel, hanem mély részvéttel nézi szenvedésüket. És nemcsak részvétet érez, hanem szabadítást is készít és ad nekik.
Nem is gondolta az a nép, hogy Isten mennyire komolyan vette az ő jajkiáltásukat, imádságnak talán alig nevezhető segélykérésüket, de Isten azt imádságnak tekintette. Elkészítette a szabadítást. Ennek érdekében kiválasztotta magának Mózest. A kellő időben közölte vele, hogy Ő küldi erre a feladatra, és miután Mózes megijedt ettől a feladattól, Isten megbátorította, hogy vele lesz. Nem a saját erejében kell bízni, mert soha nem távolodik el tőle az ő élő Istene.
Azt mondtuk, hogy ez a három örömhír mindnyájunkat megerősíthet: Isten hall, Isten küld, és Isten elkíséri azt, akit küld.
Nos, megkapta tehát a parancsot Mózes, és végiggondol minden eshetőséget. Ezzel folytatódik a mai igénk: azt kérdezi Istentől, ha mégis keresztkérdéseknek vet engem alá a nép és megkérdezik, hogy jutott ez eszembe, hogy innen, a rabszolgaságból kimenjünk, ki mondta ezt nekem, ki küldött engem, akkor mit mondjak nekik? Mi a neved? Isten így válaszol: Mondd azt, hogy a Vagyok küldött téged. Vagyok, aki vagyok.
Ezt a mondatot sokféleképpen lehet fordítani, mert ennek az igének a jelen idejű és jövő idejű alakja között nincs különbség. Lehet így mondani: Vagyok, aki vagyok. De így is lehet: Leszek, aki leszek. Vagy úgy is lehet: Vagyok, aki leszek, vagy leszek, aki vagyok. És ez nem játék a szavakkal, hanem a bibliafordítók keresik, mi ennek az igazi, valós értelme.
Nehéz néha pontosan visszaadni egy-egy igét úgy, hogy az egészen pontosan azt fejezze ki, amit az eredeti nyelven. Valaki, akinek anyanyelve az ószövetség ősi nyelve, azt mondta: ezt a formulát a legpontosabban talán így lehetne visszaadni: jelen leszek ott, ahol jelen leszek. Vagy lehet ezt is jelen időben: jelen vagyok ott, ahol jelen vagyok.
Isten itt Mózest az Ő állandó jelenlétéről akarja biztosítani. Azzal bátorítja, hogy soha nem hagyja egyedül. Ha ő mindig odamegy, ahova Isten küldte, akkor mindig tapasztalni fogja Isten jelenlétét. A kérdés azonban az, hogy ezzel most megmondta Isten a nevét? Mózes a nevét kérdezte: Mit mondjak azoknak, akikhez küldesz, ki küldött engem? Mi a neved? Erre Isten azt mondja: Vagyok, aki vagyok. Mondjad nekik: a Vagyok küldött téged.
Megmondta a nevét, vagy nem? Nyilvánvalóan nem mondta meg. Miért nem mondta meg Isten a nevét? Azért, mert az ókor pogány vallásaiban elterjedt volt az, hogy aki ismeri egy istennek a nevét, az hatalmában tudhatja azt az istent. A név teljesen azonos volt a személlyel. Tehát ha a nevét ismerte, akkor, ha az rossz szellem volt, távol tarthatta magától, ha segítséget várt tőle, megidézhette, lekenyerezhette áldozatokkal, fogadalmakkal, ígéretekkel. Az egész kultusznak, a pogány bálványok tiszteletének ez volt a célja, hogy befolyásolják az isteneket, hogy felhasználják őket a maguk céljaira. Ehhez azonban tudniuk kellett az embereknek az istenek nevét. Amíg egy Isten nevét nem tudták, addig nem indulhatott el a kultusz sem, és kultusz nélkül nem lehet befolyásolni. Márpedig a vallás célja ugyebár az, hogy az isteneimet felhasználjam a magam céljaira. Kezemben tarthassam őket, parancsokat adhassak nekik. Birtokolni akarta az ember az isteneit.
Nem véletlen az, hogy Jákób is ezt kérdezte a Jabbók révénél: mi a te neved? S mit mondott neki az Úr? Miért kérdezed az én nevemet? És megáldotta őt ott. Nem mondta meg Jákóbnak sem a nevét, de adott neki áldást.
Nos, Isten tehát nem felel Mózes kérdésére. Olyan értelemben nem mondja meg a nevét, ahogyan azt mi várnánk, vagy ahogyan bemutatkozásnál megmondjuk a magunkét. Azért sem, mert Istennek ilyen értelemben nincs neve. Ez, hogy Isten, nem az Ő neve. Ez megkülönböztetés, hogy nem emberről van szó, nem egy növényről, hanem Istenről van szó. Ez nem neve Istennek olyan értelemben, mint nekünk a vezetéknevünk vagy a keresztnevünk. Az, hogy Atya, az sem a neve, az viszonyt jelöl. Jézus próbálta az Isten hozzánk való viszonyulásának a lényegét valahogy ezzel szemléltetni, hogy mint egy igazán jó atya. Adhatunk nevet mindennek, amit megismerünk. Elnevezhetjük a növényeket, a tárgyakat, elnevezheti az ember az isteneit. A babiloni vallásban volt olyan isten, amelyiknek ötven nevet is adtak, mert ez az ő rangját, a méltóságát is kifejezésre juttatta.
Istent azonban nem lehet megragadni úgy, mint a pogányok a maguk bálványait. Nem lehet vele rendelkezni, nem lehet helyhez kötni, nem lehet szoborba merevíteni, nem lehet bezárni a templomba vagy az egyházba. Ő mindenekfelett Úr, és az Ő lényegét, lényét nem lehet egy névbe belefoglalni, és legfőképpen nem szolgáltatja ki az Ő lényét, lényegét az embernek. Egyebek között a hitnek ez is fontos feltétele, hogy az ember így is tudja tisztelni Őt.
Egyetlen egyszer engedte a Mindenható, hogy az Ő egyszülött Fiát odaszögezzék a keresztre, de a harmadik napon már vele is mint dicsőségesen feltámadottal találkoztak. Az az Isten, aki nekünk magát kijelenti, nem olyan, mint a bálványok, olyan teddideteddoda.
Jeremiás rendkívül éles iróniával ír erről. Kimegy az ember a szekercével az erdőbe. Mustrálja a fákat, és azt mondja: ebből jó istenszobrot fogok faragni. Kivágja, aztán formálja a szekercével. Felállítják egy templomban, de oda kell erősíteni, mert másképpen az arcára esik — nem akarok most más szót mondani, — mert tehetetlen. Ilyenek a bálványok. Ilyen minden isten, amit — még csak nem is mondom, hogy akit — az ember gyárt magának. De nem ilyen az egyetlen, igaz, élő Isten, akit nem az ember talált ki, hanem, aki az embert is alkotta, teremtette. Ővele nem lehet azt csinálni, amit a bálványokkal.
Helyes tehát ez a fordítás, hogy ha a Vagyok, aki vagyokot úgy próbáljuk visszaadni, hogy abban a mondatnak, a szavaknak a szellemisége is benne legyen. Hogy itt Isten az Ő jelenlétét ígéri Mózesnek: Jelen leszek ott, ahol jelen leszek.
A Biblia soha nem vitatkozik Isten létéről, és nem bizonygatja Isten létét. A Bibliában mindig a cselekvő Istennel találkozunk, aki az Ő jelenlétéről biztosítja a benne hívőket. Ez a mondat tehát: Vagyok, aki vagyok, nem valamiféle filozófiai létkijelentés, inkább eszméltetni akarja Isten Mózest is, és mindazokat, akik Őt hallgatják. A legtöbbet mondta el ezzel magáról, hogy jelen leszek ott, ahol jelen leszek. Szakadatlanul találkozni fogsz velem. Ha nem látsz is, meggyőzően látni fogod a munkámat. A láthatatlan Istent az Ő tetteiből ismerheti meg az ember. Minden, amit önmagáról mondana, kevesebb lenne ennél, hogy jelen vagyok ott, ahol jelen vagyok.
Biblián kívüli talajon lehet vitatkozni Isten létéről, de a Szentírás mindig az Isten jelenlétéről tesz bizonyságot. Tudniillik magától értetődik, hogy ha Ő cselekszik, és el tudjuk mondani, mi mindent cselekszik, akkor nyilván létezik. Arról kár vitatkozni. Isten léte egyébként is statikus szemlélet. Isten jelenléte dinamikus szemlélet. Isten minket mindig mozgásba hoz és mozgásra hív. Kövess engem! Ezt nemcsak Jézus mondta azoknak, akiket hívott magához, hanem az Ószövetségben is többször találkozunk ezzel.
Idegen a Szentírástól mindenféle módja annak, ha Istent tárgyiasítani akarják. Ő ebben is alapvetően különbözik a bálványoktól. Ő mindig az események alanya marad. Ő mozgatja azokat, Ő tervezi meg, valósítja meg, használ fel eszközöket, teszi az eszközöket alkalmasakká. Ő viszi céljához a maga terveit. Ő mindig mindennek az alanya marad. Még a megismerésünknek sem lehet a tárgya, hogy megismerjük magunktól Istent. Róla is csak annyit tudunk, amennyit önmagáról nekünk elmond. Isten soha nem válhat az emberi megismerés tárgyává. Hiszen miközben meg akarjuk Őt ismerni, Ő kezd beszélni velünk. Csak azt tudjuk Róla, amit önmagáról jónak lát elmondani.
Jézus kategorikusan beszélt erről egyszer, amikor a Máté 11,27 szerint ezt mondja: „Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.”
Csak az ismeri meg, akinek kijelenti, csak annyit ismer meg Róla, amennyit kijelent. Isten az örök alany marad. Ezért érkezünk meg mindig Jézushoz, ha Istent meg akarjuk ismerni, mert Benne végezte el a maga nagy szabadítását, a maga váltságmunkáját. Jézus az Atya szeretetének a végrehajtója. Benne hajolt hozzánk egészen közel. Azt, hogy kicsoda Isten, abból tudjuk meg, ha megismerjük, mit tett értünk Jézus.
Nem véletlen az, hogy ez a vagyok Jézus önkijelentéseinek a csúcsain olyan gyakran elhangzott. Ott mindig valami ünnepélyesség van, amikor azt mondja: Én vagyok a feltámadás és az élet. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Én vagyok az ajtó. Az egyetlen, amin át oda lehet lépni az Atyához. Én vagyok az életnek kenyere stb. A Mindenható hajol itt közel hozzánk és jelenti ki magát nekünk.
Ha ezt az örömhírt komolyan vesszük, akkor ennek néhány olyan következménye van, ami egészen gyakorlati módon befolyásolja a hívő ember életét. Először is, aki tudatosan Isten jelenlétében él, védettségben van. Ez olyan biztonságérzetet adhat, ami semmi mással nem fejleszthető ki. Az ilyen mindig tudja, hogy nem kerülhet Isten háta mögé. Mindig az Ő színe előtt van, és az ő Istenének mindig fontos a Benne hívő ember. Mindig úgy nézi, mint ahogy itt a megelőző versek bizonyságot tesznek arról, ahogy az Egyiptomban szenvedő Izráelt nézte. És soha nem hagyja el az övéit. Tulajdonképpen ez maga az üdvösség: tudatosan Isten jelenlétében élni. Ez teljesedik ki majd odaát az örökkévalóságban. Ennek a hiánya a kárhozat, amikor Isten jelenlétébe már nem juthat többé az ember.
Egy valakinek kellett átélnie azt, milyen az, ha elhagyja őt az Isten, és Ő így kiáltott a kereszten: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? Mert Jézus a poklot is megjárta azért, hogy nekünk ne kelljen odakerülnünk. Mivel azonban Ő átélte az Istentől való elhagyatottságot, ezért nekünk soha nem kell azt átélnünk, ha Benne bízunk és hiszünk. Úgy, hogy sokaknak a bizonyságtétele lehet ez: „Elhagynak emberek, mit árt, ha Ő veled. Töröld le könnyedet, Jézus szeret.” Ebből az önkijelentésből, hogy vagyok, aki vagyok, ott leszek, ahol ott leszek, Mózes számára is ez következett, de mi is Isten állandó jelenlétében élünk. Ez biztonságot, békességet, védettséget jelent.
A másik, ami ebből következik, hogy aki tudatosan Isten jelenlétében él, annak ez lesz a felelőssége forrása is. Mert ha mindent az Ő szeme előtt csinálok, ha ott zajlik az életem, akkor Neki vagyok felelős mindenért. Ő mindent tud rólam. Látja nemcsak a cselekedeteimet, hanem azoknak a rugóit is. A szándékaimat, az indítékaimat, a legtitkosabb gondolataimat. Tudja minden bűnömet. Tudja azokat a gondolataimat is, amiket nem valósítottam meg. Mindent tud rólam, de azt is, amit velem csinálnak. Hogy ki bántott. A zsoltáros azt mondja: számon tartod a könnyeimet is. Ő mindent tud az emberről. És akiben ez tudatos, annak a felelőssége érzékennyé válik.
Azért olyan felelőtlen ez a kor, amiben élünk, mert egyre istentelenebb. Isten nélkül nem érzi magát felelősnek az ember. Legfeljebb a munkahelyi főnöknek, őt meg nem olyan nehéz becsapni. Meg ő sem teljesíti a dolgait, ő sem érzi felelősnek magát a főnöke iránt, és így tovább. Kéz kezet mos. De aki az Isten jelenlétében él, abban kialakul ez a fajta felelősség. Ugyanaz, amiről a 139. zsoltár tesz bizonyságot: „Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre figyelsz, minden utamat jól tudod. Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Csodálatos előttem ez a tudás, magasságos, és nem érhetem azt. Hova menjek a te Lelked elől, és a te színed elől hová fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.” Jelenti ez a jobb kéz ismét a védelmet is, de jelenti azt is, hogy felelős vagyok neked.
És még egy harmadik ilyen gyakorlati vonatkozását hadd említsem meg. Ez az önkijelentés arról is beszél, hogy Isten mindenütt jelen van. Ha valaki komolyan veszi, hogy Ő olyan Isten, aki mindenütt jelen van és mindenütt egyenlő hatalommal és szeretettel van jelen, akkor ez nagy békességet ad a távolban élő szeretteinkre, ismerőseinkre gondolva. Ahova nem ér el a kezünk…
A múltkor hallottam egy szülőt kétségbeesetten aggodalmaskodni: mi lesz most az ő egyik gyermekével, mert olyan körülmények közé került, és olyan helyen van, ahova nem ér el az ő keze. Kissé dicsekedett, hogy az ő keze hosszú és sok helyre elér, de nem üresen szokta odadugni, hanem általában egy borítékkal, és azzal mindent el lehet intézni. De ott, ahol az a gyerek van, oda most nem ér el az ő keze.
S ez jutott eszembe, ha ez az ember ismerné Istent, tudná, hogy Isten ott is Isten, és itt őmellette sem ő őrzi meg a gyerekét, hanem az élő Isten tudja megőrizni. Hányszor a szülő közvetlen közelében éri súlyos baleset a gyereket, miért nem vigyázott rá? Mert mindnyájan tökéletlenek vagyunk, és éppen nem néztem oda, meg másra figyeltem, meg már késő is volt… Ott sem az én kezem őrzi meg, de a távolban is megőrzi a mindenütt jelenlevő Isten. Egészen másként tudnánk imádkozni azokért, akik lélekben vagy térben eltávolodtak tőlünk, akikhez nem ér el a segítő kezünk. Vagy akikkel szemben a tehetetlenségünket érezzük.
Aki komolyan veszi, hogy Isten mindenütt jelen való, annak ez nagy bátorságot, vigasztalást, reménységet ad. Ezért kérdezi Isten Jeremiás könyve szerint: „Csak a közelben vagyok-e én Isten? — azt mondja az Úr, — és nem vagyok-e Isten a messzeségben is? Vajon elrejtőzhetik-e valaki a rejtekhelyeken, hogy én ne lássam őt? — azt mondja az Úr, — vajon nem töltöm-e én be a mennyet és a földet?” (Jer 23,23-24)
Nemcsak a közelben Isten Ő, a távolban is betölti a mennyet és a földet. Az Ő jelenléte mindenütt valóság, és aki ezt tudja és komolyan veszi, az rábízza magát, és békessége van, mert védettségben érzi magát. Az felelősen gondol, tesz és mond mindent, mert tudja, hogy Neki számot kell adnia. És az ezzel a reménységgel tud azokra is gondolni, azokért is imádkozni, akikhez nem ér el a keze, de akikhez Isten keze elér akár úgy, hogy oltalmazza, akár úgy, hogy inti, segíti vagy védi őket.
Hinni tulajdonképpen azt jelenti: valaki tudatosan Isten jelenlétében él, és ott számol Istennel és számít rá. Gondoljuk ezt végig majd otthon, mit jelentene ez, milyen híja van ennek az életünkben, mennyire nem számolunk komolyan Ővele, az Ő jelenlétével, és mennyire nem számítunk igazán Őreá. Ebből adódik azután sokféle félelem, aggodalmaskodás, kapkodás, idegesség, meg a bálványainkhoz való menekülés.
Boldog az az ember, aki tudja, hogy Ő jelen van ott, ahol jelen van.

A csütörtök esti istentiszteleteken új sorozatot kezdtünk, aminek az az összefoglaló címe: Ki a mi Istenünk? Fontos, hogy egyre pontosabban és alaposabban megismerjük, voltaképpen ki az, akiben hiszünk, vagy aki után vágyakozunk? Mit mond el Isten magáról, és miről beszélnek az Ő beszédes tettei?
Folytassuk ma este is ezt a sorozatot és a felolvasott történetből Istennek három olyan jellemvonását emeljük ki, amik az Ő hozzánk való viszonyulásának a lé-nyegére mutatnak. Három szóhoz szeretném ezt kötni: Isten hall, küld és elkísér.
Mi ennek a felolvasott igének a történeti háttere? Az, hogy Izráel népe már 400 év óta sínylődik Egyiptomban, és sorsa egyre elviselhetetlenebb. Rabszolgasorba süllyedtek, és egyfajta népirtást is el kell szenvedniük, hiszen minden újszülött fiú csecsemőt születése után azonnal megölnek. A nép kiált Istenhez, de 400 év alatt gondozatlanul annyira megkopott az Isten-ismerete, és annyira meggyengült az Istenbe vetett bizalma, hogy maga sem reméli, valamiféle válasz érkezik a kiáltására.
Mózes a távoli Midián földjén van, ahová menekült. Azért kellett elfutnia Egyiptomból, mert felindultságában agyonütött egy egyiptomit. Legelteti apósának a nyájait, és úgy tűnik, élete végéig azt fogja csinálni. A nép Egyiptomban semmi reményt nem táplál arra nézve, hogy megváltozzék a sorsa. Mózes Midián földjén egyáltalán semmi újat nem remél a jövőtől.
Akkor egy szép napon váratlanul Isten megszólítja őt. Hallott ő több mindent erről az Istenről, de voltaképpen nem ismerte az élő Istent. Annál meglepőbb a számára, hogy a nevén szólítja ott a pusztában, s ezzel a feladattal bízza meg: hozza ki az Ő népét Egyiptomból.
Nézzük ezt a három jellemvonását a mi Istenünknek, amiről beszél ez a történet.
1. Az elsőt ebbe az egyetlen szócskába próbálom tömöríteni: Isten hall. Ezt mondja Mózesnek az égő csipkebokornál: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam kiáltozásukat a sanyargatók miatt, ismerem fájdalmukat. Le is szállok, hogy kimentsem őket Egyiptom hatalmából és visszavigyem őket arra a földre, amelyik jó és tágas föld, tejjel és mézzel folyó föld. Mert eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom, mennyire sanyargatják őket az Egyiptomiak.”
Ilyen a mi Istenünk! Olyan, aki lát, hall, reagál, érez, együtt érez az Ő népével. Kimondhatatlanul sokat jelent ez a megállapítás: ismerem fájdalmukat. Olyan, aki nem közömbösen nézi az Ő népének a sorsát, sőt már kész terve van a nép megszabadítására. Ennek a tervnek a megvalósítását időzítette is, és ennek a végrehajtásában Őt senki meg nem tudja akadályozni.
Az az Isten tehát, aki a Bibliában nekünk magát kijelenti, aki az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene és a Jézus Krisztus Atyja, az az Isten élő személy, aki kimondhatatlanul szereti az Ő népét ilyen elesett, nyomorult állapotában is. Ha kell, egyoldalúan is szereti őket, aki nem feledkezik el ígéreteiről, s „bár késik a segítség és nem találsz vigaszt” — ahogy az egyik szép énekünk mondja, — „eloszlik gond és kétség előbb, mint véled azt.” Mert Ő már készíti a szabadítást. Ilyen Istenben hisz az, aki hisz Jézusnak, hisz a Szentírásnak és elkezdi imádni ezt az Istent.
A filozófusok istene nem ilyen. A filozófusok istenfogalommal dolgoznak, és az istenproblémát akarják megoldani. Márpedig egy fogalom és egy probléma nem tud érezni, nem tud együtt érezni velünk. Nem hall, nem lát, nem tud szabadítást munkálni. A pogányok kifaragott bálványszobrai sem képesek erre. De még a mohamedánok Allahját sem jellemzi ez az emberrel együtt érző szeretet. A buddhisták személytelen karmá-ja sem képes erre. A hinduizmus 330 millió istenségét sem ez jellemzi, ami az élő Istent, a Jézus Krisztus Atyját.
Ha azonban Isten lát, hallja a kiáltást, elkészíti a szabadítás tervét, együtt érez az Ő népével, és nemcsak együtt érez, hanem ki is fogja szabadítani, akkor miért nem reagált hamarabb erre a kiáltásra, amit hallott? Egy idő óta már hangzik ez a szörnyű segélykiáltás, és Isten hallgat. Isten nem ad életjelet magáról ennek a népnek. Mi ennek az oka?
Sok kételynek, kétségnek a forrása ez a kérdés, és az, ha valaki nem fogadja el rá a választ. Isten bölcsen időzíti az Ő cselekedeteit. Egyedül Ő tudja, hogy pontosan mikor minek van az ideje, és mikor mi használ nekünk. Néha benne hagyja — még az Ő népét is — olyan kohókban, amikre szüksége van ahhoz, hogy kitisztuljon belőle a salak, és egyre tisztább istenismeretre és hitre jusson el. Amikor a nép már igazán szívből kiált és csak tőle vár segítséget, és megalázza magát előtte, akkor Isten hatalmasan cselekszik.
Mivel a Biblia őszinte könyv és a valóságot írja le, ezért olvasunk benne ilyet is: a nép kiált és ilyeneket mond Istennek: elrejtetett az én sorsom az Úr elől és ügyemmel nem gondol Istenem.” Ezt Isten idézi a népnek, amikor megszólal és beszél vele, és azt kérdezi: miért mondod ezt, Jákób? Miért beszélsz így Izráel, hogy rejtve van sorsom az Úr előtt, és ügyemmel nem gondol Istenem? Hát nem tudod-e, hogy Isten nem feledkezik el senkiről és semmiről, hogy Ő pontosan tudja, mikor minek van az ideje, és nála mindig kész a szabadítás. Lehet, hogy számításainkhoz képest későn jön, de soha sem elkésve.
Ezért fontos ige az, amit a Jeremiás siralmairól szóló kis könyvecskében így olvasunk: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.” Aki tudja, hogy Isten hall és nem süket, mint a bálványok, aki tudja, hogy Isten érez, és együtt érez az Ő népével, és hiszi azt, hogy nem hiába kiáltunk hozzá, az tud várni a szabadításig. Annak sem könnyű mindig, az is szeretné gyakran, ha előbb következne be a szabadítás, de utólag még ezt is el tudja mondani: Valóban jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig.
Egészen másként gondolnánk Istenre, egészen másként bíznánk benne, másként imádkoznánk, vagy egyáltalán elkezdenénk komolyan imádkozni, ha tudnánk, hogy Ő ilyen, aki hallja a hozzá intézett kiáltást. Lehet, hogy nem azonnal mozdul, de egészen bizonyos, hogy nem késik el.
Van a Dániel könyvében egy elgondolkoztató részlet, ami arról szól, hogy Dánielt szorongatja népének elesett állapota, és hosszú idő óta könyörög már Istenhez azért, hogy emelje ki ezt a népet a fizikai és lelki rabságból egyaránt. Egy alkalommal, amikor nem is várná, Isten ezt mondja neki: „Ne félj Dániel: mert az első naptól fogva, amikor rászántad magad a dolgok megértésére, megalázkodva Istened előtt, meghallotta szavadat Isten, és én a te szavaid miatt jöttem.” (Dán 10,12) Ez egy angyalfejedelem, aki előkészíti Izráel népének a kiszabadítását egy másik fogságból. S azt mondja: az első naptól fogva Isten meghallgatta a te imádságodat, de az jó, hogy te utána is buzgón kiáltottál hozzá; de már amikor megaláztad magad, és komolyan elkezdtél imádkozni, eldőlt, hogy Isten szabadítást ad, csak még el kellett jönnie a legalkalmasabb időnek.
De jó, hogy Dániel nem hagyta abba, de jó, hogy elkezdi ezt a komoly kiáltást, de jó, hogy igazán hitt Istenben és tudta, hogy Isten élő személy, aki hall, lát; aki ismeri a fájdalmunkat, aki nem nézi közömbösen sorsunkat, sőt alakítja sorsunkat, ezért tud, és akar szabadítást adni minden nyomorúságból. Isten tehát hall.
2. A másik, ami kiderül ebből az igé-ből: Isten küld. Tudniillik neki a szabadító munkájában szüksége van emberi eszközökre. Azok nélkül is végre tudná hajtani a szabadítást, mint ahogy gyakran így cselekedett, de tetszik neki, hogy sokszor egyszerű, magunkfajta embereket válasszon ki, és azok legyenek az Ő eszközei. Ezért ebben a váratlan helyzetben azt mondja Mózesnek: „Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból!”
Istennek nemcsak az Ő népe számára van készen szabadító terve, hanem egyetlen személy számára is készen van a küldetés. Miközben Mózes terelgette nyá-ját, aközben a magas isteni terv már elkészült. Ez az ember azt hiszi, hogy itt vé-nül meg a juhok között, egyszer majd felbukik, aztán csendesen eltemetik. Másként indult ugyan az élete, de így alakult, ezt kell elfogadni. Közben a gyerekei, unokái felnőnek, népével meg ki tudja, mi lesz. Isten kegyelmes, bízunk benne.
Istennek azonban egészen más terve volt ezzel az egyszerű, pásztorrá vált emberrel. Miért éppen Mózest választotta ki erre a feladatra? Azért, mert neki talán még lehettek összeköttetései a fáraó udvarában? Egyáltalán nem. Azóta 40 év eltelt. Nem volt neki semmi összeköttetése, és ha valahova nem akarta többé betenni a lábát, az éppen a fáraó udvara volt. Ott őt távollétében halálra ítélték, onnan menekült, hogy mentse az életét. A tájára sem akart menni soha többé. Itt meg jött-ment volt. Idegen, menekült, nulla. És tetszett az Istennek egy ilyen kis senkit kiválasztani.
Akinek ott, ahol felnőtt, nincs helye, ide, ahova jött, sose tud igazán begyökerezni, de Isten valami szépet és nagyot tervezett vele. Mózes magától soha nem tudott volna segíteni a népén. Így azonban, hogy Isten öröktől fogva kiválasztotta, az időben egyszer elhívta, világosan elé adta küldetését. Ő ezt tudomásul vette, és beleigazodott Isten tervébe. Isten használható eszköze lett.
Először az elfelejtettből megszólított lett, mert Isten megszólította őt, aztán csak meg akarta nézni, hogyan történik az, hogy ég a csipkebokor, de nem ég el, és a nézőből mozgósított emberré vált, mert küldetést kapott, és így lett Isten kezében használható eszközzé.
Istennek mindannyiunkkal van terve. Ő személy szerint ismer és számon tart minket. Nemcsak egyszer van a Bibliában: „neveden hívtalak téged, enyém vagy.” Még ha sokszor csak egy számmá válunk is, például egy kórházi kórteremben: ő a ketteske, ott jobbra, vagy amikor már egy szám sem vagyunk, Isten akkor is név szerint számon tart bennünket. Mindannyiunk életére szép terve van. Ezt a tervet nem kötelező komolyan vennünk. Mehet az ember Isten nélkül, fittyet hányva az Ő kegyelmes tervére, a maga feje után is. Egészen bizonyos, hogy meg fogja bánni, illetve soha nem fogja igazán a helyén érezni magát.
Minden ember akkor zökken a helyére, amikor Isten tervét megérti, az előtt meghajol, és engedi, hogy az megvalósuljon az életében. Ehhez azonban előbb kapcsolatba kell kerülni az élő Istennel. Valahogy így, mint Mózesnek. Neki sejtelme sem volt arról, hogy mi lehet Isten terve vele, nem is ismerte igazán Istent. Először az Ő igéjét kellett hallania, először tudomásul kellett vennie, hogy mindent tud róla Isten, hiszen a nevén szólítja, tetten éri, tudja, most hol tartózkodik. Először félre kellett tennie a maga fenntartásait, kételyeit, okoskodását, félelmét, és igent kellett mondania erre a képtelen tervre, hogy ő, éppen ő, menjen el a fáraóhoz és hozza ki a népet onnan a rabságból. Minden mozzanata elképzelhetetlen ennek az isteni parancsnak.
Mivel azonban előlegezte a bizalmat Istennek, és mivel Isten úgy szólít meg mindenkit, hogy közben munkálja benne a hitet is, hogy legyen bátorsága engedni Istennek, ezért megtette ezt a lépést, és kimondhatatlan áldássá vált Isten kezében.
Nem leszünk mi mindnyájan Mózesek, de a magunk helyén Isten áldássá akar tenni. Ehhez azonban beszédes kapcsolatba kell Ővele kerülni. Ehhez egyszer el kellene csodálkoznunk: kicsoda is Ő? Ehhez komolyan kellene venni, hogy valóban Ő szól hozzánk az Ő igéjéből, például most is, és az első néhány lépést, ha bátortalanul is, de meg kell tenni a hit útján. Aztán egyre bátrabban lépeget az ember, mert Isten meggyőzi őt arról, hogy ez az egyetlen helyes út, amin járnia kell.
És akkor lesz valaki igazán harmó-nikus személyiség, akkor fogja felülmúlni önmagát, és tud többet adni a környezetének, mint ami benne van, ha engedi, hogy Isten így a kezébe vegye. Sokkal több ajándékot tudnánk közvetíteni a gyermekeinknek, a reánk bízottaknak, egészen másként tudnánk viszonyulni a nehéz embereinkhez, akikkel legszívesebben sose találkoznánk, mint Mózes a fáraóval is tette, ha kapcsolatunk lenne az élő Istennel, ha engednénk neki, aki megszólít ott a magunk pusztájában, és igent mondanánk arra a tervre, amit Ő a számunkra készített.
Lehet, hogy annak vannak olyan mozzanatai, amik egyáltalán nem rokonszenvesek. Magunktól soha nem tettünk volna olyat, de Isten legyőzi a félelmeket és végigkíséri az embert ezen az úton. Így lesz Mózes Istennek szolgája, eszköze, sőt a Szentírás róla kockáztatja meg ezt a megállapítást: Isten barátja, akivel úgy szólott az Isten, mint ember a barátjával.
Minket is erre hív Ő. Boldog ember az, aki akár már ma este kérdezi: Uram, mi a terved velem?
3. És ami még megszólal ebben az igében: akit Isten küld valahova, azt el is kíséri. Mózes fél. Isten megérti, hogy oka van a félelemre, nem veszélytelen vállalkozás ez. Csak azt nem szabad soha elfelejtenie Mózesnek, hogy ez nem az ő vállalkozása, ide Isten küldte őt, és az ő hatalmas küldője mindig ott lesz mögötte, mellette, előtte, körülötte, felette, amíg azon az úton jár, amelyikre Ő küldte. Ha Mózes meri azt tenni, amit Isten mond neki, akkor ő állandóan Isten jelenlétében fog élni. És ez jelent védelmet, bölcsességet a helyes döntésekhez, biztonságot, békességet.
Ezért ígéri neki Isten, amikor Mózes felteszi a kérdést: ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz és kihozzam Izráel fiait Egyiptomból: „De Isten ezt mondta: Bizony, én veled leszek. Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezeted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok tisztelni az Istent.”
S akkor Mózes még aggályoskodik. Rendben van, hogy most te küldesz engem, de ha megkérdezik ők ott odaát, hogy ki küldött engem, mit mondjak, mi a neved? „Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Így szólj Izráel fiaihoz: A Vagyok küldött engem hozzátok.”
Egy alkalommal már részletesen szóltunk arról, hogy sokféleképpen lehet fordítani ezt a három szót: vagyok, aki vagyok, de a nyelv szellemének legmegfelelőbb fordítása ez: ott leszek, ahol ott leszek. Isten itt nem a létét bizonygatja Mózesnek, hanem az Ő jelenlétét ígéri. Ott leszek mindenütt, ahova téged küldelek. Ezt meg fogod látni akkor, hogy amikor jöttök kifelé a néppel, ennél a hegynél fogtok engem tisztelni. Ez egyelőre megint minden részletében elképzelhetetlen volt. Egyáltalán, hogy kijön onnan a nép, hogy Mózes kivezeti, hogy éppen erre fognak jönni, hogy itt éppen az jut eszükbe, hogy tiszteljék Istent. De Mó-zes gyenge hitét ilyen ígéretekkel is erősíteni akarja — majd meg fogod akkor látni. Kézzelfogható biztos dolgokról beszél a távoli vagy a közeli jövőt illetően is. Ott leszek, ahol ott leszek. Isten az Ő hatalmas jelenlétét ígéri Mózesnek.
Ha végiggondoljuk az emberiség történetét, akkor azt kell mondanunk, hogy mindnyájan ugyanolyan helyzetbe kerültünk, amilyenben Izráel népe volt akkor ott, az Egyiptomi fogságban. Az Isten ellen fellázadt ember a saját lázadásának a rabjává vált, és nem tud kitörni a mai napig sem ebből. Nem tud magán segíteni, tehetetlenül vergődik. Egyik nyomorúságot a másik után zúdítjuk a saját nyakunkba, és nincs igazi megoldásunk a nyomorúságainkra.
Nem tudunk véget vetni a háborúknak. Elég csak ide, a közvetlen közelbe néznünk, néhány száz kilométerre tőlünk délre, mi folyik. Nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miközben másutt pocsékolnak, tékozolnak, dorbézolnak. Nem tudjuk megszüntetni a betegségek áradatát, sőt újabb és újabb nyomorúságok törnek ránk, és ott állunk tehetetlenül, és viszi el a betegség az embereket. A nagy okos emberiségnek se a pénze, se a gyógyszere, se a tudása, se a büszkesége, sem a nagy tapasztalata nem elég ahhoz, hogy megmentsen emberéleteket.
Ezt a tehetetlenségünket, ha átéljük, és ebből a tehetetlenségből elkezdünk ki-áltani Istenhez, akkor kezdődnek ezek a csodák, amikről ez az igeszakasz szól. Elkezdhet kiáltani az is, aki még vajmi kevéssé ismeri Istent. Rendkívül halvány és zavaros istenismeretük volt Izráel fiainak akkor ott Egyiptomban. Nem volt vallásos nevelés, meg papság, meg Biblia, — semmi. Volt régen, régen valami kijelentés az atyáknak, annak az emlékei éltek még, de mégis ehhez az Istenhez kezdtek kiáltani. És Isten hallgatta és meghallotta azt. Ismerte a fájdalmukat, készí-tette a szabadítást, és végrehajtotta azt.
Ezzel kezdődik életünk minden nyomorúságából a szabadulás, hogy kiáltunk Istenhez, és egyre bátrabban és egyre több hittel kiáltunk hozzá. S akkor Ő előbb-utóbb megszólít, és személyes kapcsolatot keres velünk. A nevünkön szólít.
Milyen sokat jelentett az Mária Magdalénának húsvét hajnalán, mikor Jézus a nevén szólította! Egészen addig mindenféle ostoba elképzelései voltak. Azt mondja Jézusnak: biztos te vagy a kertész. Ha te vitted el az én Uram holttestét, áruld el, hogy hova tetted? — Ilyen nagy butaságokat tudunk mondani addig, amíg a nevünkön nem szólít, és meg nem nyílik a szemünk. Dehogy kertész, dehogy holttest. Föltámadott és él, Ő maga az.
Erre a felismerésre akar elsegíteni mindnyájunkat a mi Urunk, és arra, hogy megértsük azt a személyünkre szó-ló bölcs és szeretettől áthatott isteni tervet, hogy mit akar Ő velünk. Lehet, hogy egész más irányba indult el az életünk, de aki megérti, hova akar Isten engem tenni, mire akar használni, és megerősödik benne a bizalom, hogy ha Ő használ, akkor lesz értelmes életem, s kész lemondani minden egyébről, engedi kibontakozni életében Isten tervét, az az ember bontakozik ki maga is egyre jobban, és lesz azzá, akinek Isten teremtette és elgondolta. Az ilyen embereken keresztül tud Isten soksok áldást adni másoknak. Ebben a küldetésben lépten-nyomon, napról-napra tapasztaljuk, hogy valóban nem hagy egyedül.
Ő ott lesz, ahol ott lesz. A mi fülünknek talán furcsán hangzik ez a mondat, de ebben valami egyértelmű ígéret van. Isten az ő állandó jelenlétéről biztosítja azt, aki kész neki engedelmeskedni. Ilyen a mi Istenünk, aki hall, és kiáltsunk csak hozzá ezzel a bizonyossággal. Aki küld, és merjünk elindulni abba az irányba, ahova Ő hív. És aki elkísér mindvégig.
*
Isten az Ő népének ebben az esetben Mózest küldte szabadítóul. Nekünk Mózesnél sokkal nagyobbat. A Zsidókhoz írt levél össze is hasonlítja kettőjüket: Mózest és azt, aki nála sokkal nagyobb, akinek még a neve is azt jelenti: Szabadító. Jézust. Őt küldte nekünk az Atya. Az Ő egyszülött Fiát, hogy semmiképpen ne pusztuljunk el a bűnnek ebben a tehetetlen rabszolgaságában, hanem legyük az Ő szabad gyermekeivé. Erre a szabadságra hív Ő minket is. Boldog ember az, aki Őt tudja segítségül hívni.
Van egy mondat, ami háromszor is ismétlődik a Bibliában: Aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik, megszabadul. Úgy is fordíthatjuk: üdvözül. Mert Isten hall és aztán küld, és ha küldetésben járunk, akkor elkísér. Nemcsak a halálunkig, — akkor vele leszünk azután is, örökkön, örökké.

A múltkor a teremtő Isten mutatkozott be és ilyen személyesen fogalmaztuk a gondolatokat: Ő teremtett engem, ezért fogadjam el magamat és a sorsomat az Ő kezéből. Valamire teremtett engem, küldetést készített, ezért szánjam oda magamat erre a küldetésre. És láttuk, hogyan győzi meg Isten az embert türelmesen minderről. Milyen fontos az Ő beszéde. Ahogyan Jeremiás tiltakozását is leszerelte és engedelmességre bírta őt. Amikor pedig valaki visszatekint az engedelmesen megtett útra, akkor azt mondja: mindent oly szépen készített Isten.
Ez volt a múltkori üzenete az igének. Ő teremtett, fogadjam el magamat és a sorsomat. Valamire teremtett, azt csináljam ez alatt a rövid élet alatt, amire teremtett, akkor leszek a helyemen és akkor leszek boldog. És minderről Isten az Ő beszédével győz meg és erősít menet közben is.
Ma a felolvasott igéből Istennek három tulajdonságát, jellemzőjét szeretném kiemelni. Először az derül ki ebből a részből, hogy Isten egészen más, mint minden és mindenki, akit, amit teremtett, és akit, amit mi el tudnánk képzelni. Ő egészen más. A második, amit megtudunk, hogy Isten szent és minket is meg akar szentelni. A harmadik, hogy Ő az atyák Istene, Ő örökké változatlanul ugyanaz.
1. Mit jelent, hogy Isten egészen más? Így kezdődött mai igénk: Mózes apósának a juhait legeltette, s egyszer feltűnt neki, hogy ég egy csipkebokor, de nem ég el. Ebből a csipkebokorból megszólította Isten őt. „Ezt mondta Mózes: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor?”
Itt lép Mózes elé életében először maga Isten. Hogyan? Azt olvassuk, hogy az Úr angyala egy csipkebokor lángjából megszólította őt. Nem Isten van ott a tűzben. Őt nem lehet lokalizálni, helyhez kötni semmiféle módon. Az Isten Lélek — mondja Jézus —, és akik Őt imádják, szükség, hogy lélekben imádják Őt. Az Úrnak az angyala van ott a tűzben, és ő szól. Isten maga láthatatlan, és nem látható semmilyen formában. Nem Ő a tűz, és nem ott rejtőzik a tűz közepében. Viszont az Úr küldöttje, angyala, annyira azonos a küldőjével, és olyan tökéletesen képviseli Őt, hogy sokszor a Biblia felváltva mondja egy-egy ilyen jelenetnél, hogy most az Úr angyala beszélt vagy az Úr beszélt azon keresztül vagy közvetlenül. Mindenesetre az Úr angyala van ott a tűz lángjában. Istent nem lehet oda a tűzbe elhelyezni.
Akkor mi az értelme az egésznek? Az, hogy valami olyat kell látnia Mózesnek, amit még nem látott, és ami elképzelhetetlen. Amire nincs példa ezen a világon, ami példátlan. Párhuzam nélküli, analógiátlan. Lángol egy száraz bokor ott a pusztában — az olykor előfordult, hogy több hónapi szárazság, aszály után valamitől tüzet fogott valami száraz, éghető anyag; de hogy ég, és mégsem ég el, ilyet még nem látott senki. Isten ezzel azt akarja Mózesnek és nekünk is szemléltetni, hogy Ő olyan, akihez fogható ezen a világon nincs. Isten hasonlíthatatlan, egészen egyedülálló, egészen más, mint minden és mindenki ezen a világon, akiket Ő teremtett.
Különbözik Egyiptom isteneitől. Ugye Mózes onnan jön. Ott találkozott ő nagyon színes vallásossággal. Különbözik az emberi fantáziák szüleményeitől. Nem lehet Őt senkihez és semmihez hasonlítani. Nem lehet megmagyarázni ezt a jelenséget sem, amiben Ő most mintegy önmagát, a maga lényegét példázza Mózes számára. Ég, de nem ég el. Otthagyja a bárányokat Mózes, és azt mondja: megnézem már ezt a nagy csodát. Ilyet még ember nem látott. Isten egészen más.
Ezt nekünk nagyon komolyan kell vennünk minden hosszas magyarázkodás nélkül is. Ő azért is egészen más, mert Ő ennek az egész világmindenségnek az alkotója, teremtője. Amit alkotott, az nem hasonlítható Őhozzá. Az asztal nem hasonlít az asztaloshoz, aki azt gyártotta. A bálványok emberszabásúak, hasonlítanak mihozzánk, hiszen a mi alkotásaink. Az élő Isten azonban elképzelhetetlen az ember számára.
Viszont Ő kezdeményezi mindig az emberrel való kapcsolatot. Nem Mózes indul el, hogy megtalálja Istent. Aki maga akarja megtalálni vagy kitalálni, az eljuthat valakihez, de az nem az élő Isten. Az élő Istent csak az önmagáról szóló kijelentéséből lehet megismerni. Viszont éppen ebben is egyedülálló, hogy kijelenti magát. (Mt 11,27)
A 135. zsoltárt azért javasoltam most, mert ott egészen az iróniáig élezi a zsoltáros ezt, hogy a pogányok bálványi ezüstből és aranyból vannak, de nem tudnak megszólalni. Csinálnak szájat a szobornak, de az nem tud beszélni. Gyártottak nagy lapátfüleket neki, de nem hallja a hozzá hangzó kiáltást. Az élő Isten viszont, noha nem látjuk Őt, és a kezünkkel nem foghatjuk meg, mint azt a szobrot, amit mi faragtunk, mégis hallja, és ezt megtapasztalhatja mindenki, mert válaszol a kiáltására. (És majd látni fogjuk a következő alkalommal, hogy Ő cselekvő Isten. Ez a fejezet tele van az Istenről szóló igei állítmányokkal, hogy mi mindent csinál Isten.)
Azoknak, akik ezt tapasztalják, nem az a kérdés, hogy van Isten, vagy nincs, hanem hogy mit akar Ő velem tenni, mit tett máris értem, hogy mire akar engem használni. Nem Isten léte a kérdés, hanem Isten jelenléte, hogy elég közel vagyok-e hozzá, megismertem-e Őt igazán, és azt teszem-e, amit Ő ajánl nekem.
Ez az Isten kilép a maga megismerhetetlenségéből és megszólítja az embert. Az ilyen egyszerű juhpásztort is, mint amilyen Mózes volt ott abban a helyzetben. Valóban úgy van, ahogy az egyik szép zsoltárunk mondja: Elémbe jött az én kegyelmes Istenem. S ha visszagondolunk arra, hogy mi volt annak idején a legelső igazi élményünk, tapasztalatunk Istenről, akkor azt hiszem, mindnyájan megegyezünk: Ő kezdeményezett valamit. Ő szólított meg valamilyen formában, Ő nyúlt bele az életünkbe, az Ő munkája nyomán történt velünk valami, amit addig senki nem tudott elérni. S lehet, hogy akkor még nem tudtuk, hogy ez Ő, csak csodálkoztunk a nagy csodán, hogy ég a csipkebokor, de nem ég el. Aztán ahogy megismertük Őt, egyre inkább számítunk is most már arra, hogy úgy szólítson meg, és úgy nyúljon bele az életünkbe, ahogyan csak Ő tud, mert akkor ott történik valami.
Mivel Istenről csak azt tudhatjuk meg, amit Ő önmagáról kijelent, ezért kénytelenek vagyunk előlegezni neki a bizalmat. Nem tudjuk ellenőrizni, hogy igaz-e, amit mondott. Itt Ő várja is azoktól, akiknek eléjük megy, akikkel találkozik, hogy merjenek bízni benne. Kezdetben látatlanban kell elfogadnunk az Ő igéjét. Igaznak tartani azt, ami itt le van írva, meg amit erről hiteles magyarázatok mondanak.
Van egy kedves jó barátom, aki külföldi ösztöndíjat kapott. Volt egy telefonfülke a kollégiumuk közelében. Amikor először akart onnan este sötétben telefonálni, és kinyitotta a fülke ajtaját, kereste, van-e ott valahol villanykapcsoló, mert nyilván csináltak villanyt egy magában álló fülkében. Egyszer csak magától meggyulladt a villany. Látta ezt a jelenetet az egyik hívő tanára, és azt mondta: kedves barátom, az első lépést a hitben mindig sötétben kell megtenni, s utána világos lesz.
Ez így van Isten kijelentésével is. Az első reflexiónknak úgy kell elhangoznia, hogy nem ismerem még Őt. Talán most hallottam először. Sok mindent mondanak róla, ezt is, meg annak az ellenkezőjét is, de nincsenek még primér, elsődleges, közvetlen tapasztalataink. Azzal kezdődik a hit útja, hogy hitelt adok annak, amit Ő magáról mond. Annál is inkább, mert ilyen személyesen mondja, mint itt Mózesnek, hogy a nevén szólítja.
Aki hozzászokott ahhoz, hogy egyedül töltötte napjait ott a pusztában, nagyon meglepődhetett, amikor egyszer csak a nevét hallja kétszer egymás után. Ki van itt még rajta kívül, és ki ismeri őt? Isten ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy mindent tud Mózesről, és annak ellenére elfogadja és szereti őt. Azt hiszem, borzalmas lenne az, ha itt most egymásról mindent tudnánk. Isten így lát minket: az egész múltunkat, szennyesünket, szívünket, gondolatainkat, titkainkat, és mégis szeret és kész elfogadni. Ebből a megszólításból ez derül ki.
Nos, ez tehát az első, amit itt az ige mond. Isten egészen más, mint amilyennek elképzeljük, de hogy kicsoda Ő, azt tulajdon szavaiból tudhatjuk meg: Isten szól az emberhez. Hadd kérdezzem meg: értjük-e az Isten szavát? Keressük-e azt szenvedélyesen? Szól-e nekünk az ige, amikor olvassuk a Bibliát? Szólhat-e maga Isten egy-egy igehirdetésen keresztül, akárki mondja is azt? Van-e fülünk meghallani az Örökkévalót? Ezt gyakorlás közben tudja az ember elsajátítani. Minél buzgóbban keressük Őt magát a Bibliában, annál jobban meg fog nyílni és szólalni, és minél engedelmességre-készebb szívvel hallgatjuk Őt, annál jobban megismerjük.
2. A másik, amit megtudunk róla: Ő szent Isten. „Amikor az Úr látta, hogy Mózes odamegy megnézni, kiáltott neki a csipkebokorból: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! Isten ekkor ezt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állasz!”
Mi a véleménye Istennek Mózesről? Az, hogy Mózes szennyes. A saru leoldása mindig azt jelentette, hogy a legpiszkosabb ruhadarabomtól válok meg. Az koszolódott be a legjobban és a leghamarabb, az volt a legporosabb az emberen. Ez a magyarázata annak, ha valaki Isten elé járult, akkor a saruját le kellett vetni. Ami rajtad a legpiszkosabb, azt távol kell tartani, mert az ember bűne, szennye és az Isten tisztasága, szentsége nem találkozhat. Előbb az embernek meg kell tisztulnia, akkor találkozhat Urával.
Oldd le a sarudat! Ebben benne van az, hogy Isten minősítése szerint Mózes szennyes, Isten pedig szent. Sőt szent az a föld — mondja Mózesnek —, amelyen állasz. Mert Isten jelenléte megszenteli azt és azokat, akik a közelében vannak.
Mit jelent ez: szent? Maga a szó azt jelenti, hogy a világtól elkülönített. Nem profán használatra hozták létre azt, ami szent. Istenhez tartozó, az övé. A templomnak a szent edényeit csak istentiszteleti célokra lehetett használni. Azok el voltak különítve. Abban a szent edényben nem főztek ételt. Azokkal a késekkel, amikkel az áldozati állatokat feldarabolták, nem falatoztak az emberek, még a papok sem. Az erre volt elkülönítve, csak Isten céljaira volt szabad használni. Ezért volt szent.
Nos, Isten, mivel egészen más — az előbb láttuk, abból következik ez a gondolat —, ezért egészen elkülönül ettől a világtól. Ez a világ meg egészen elszakadt Istentől és lázad ellene. A kettőt nem lehet vegyíteni. Ez nem azt jelenti, hogy Isten utálja ezt a világot, hiszen Jézus Nikodé-musnak azt mondta: Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn 3,16)
Itt arról van szó, hogy a világias, vagyis az Isten nélküli gondolkozás nem keveredhet a szent gondolkozással, az Istent ismerő és neki engedelmes gondolkozással. Isten országa és ez a világ nem elegyíthető össze. Benne van Isten országa ebben a világban, de ez a világ nem szivároghat be az Isten országába. Mint ahogy benne van egy hajó a vízben, de az nagy baj, ha a víz is benne lesz a hajóban. Ahhoz már léket kellett kapnia. És sok ilyen léket kapott vallásos ember van, aki benne van ugyan valamelyest az Istennel való közösségben, úgyahogy ismeri Istent, de nem szent. Nem az Isten kizárólagos használatára adja magát, hanem megpróbál félig a világhoz is húzni, félig Istenhez is.
Itt mindjárt a bemutatkozásnál Isten erre hívja fel Mózesnek a figyelmét, hogy Ő szent, és akit Ő használni akar, azt is megszenteli. Vagyis: Önmagának elkülöníti, megtanítja másképpen gondolkozni. A megté-rés bibliai görög szava azt jelenti: a gondolkozása átalakul az embernek. Nem világias módon, hanem Isten szerint gondolkozik.
Jézus Pétert éppen emiatt dorgálta meg: „Nem az Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint” — amikor azt mondta Jézusnak Cézárea Filippinél: Nem eshetik az meg veled, hogy megkínoznak, megfeszítenek és feltámadsz. Teljesen a világ szerint gondolkozott. Az ő nagy szíve, amelyik aggódott Jézusért, az szólalt meg, és nem a szent Istennek a tervébe igazította bele a gondolatait. Az tényleg szörnyű, de ha ez a szabadulás útja, akkor ennek így kell lennie. Nem, ő tiltakozott ellene. A világias gondolkozás mindig tiltakozik az ellen, amit Isten akar. Sokszor fel sem fogja, meg sem érti, annyira távol áll tőle és szemben áll vele.
Akiket azonban Isten használni akar, azokat megszenteli. Azok az Ő közelében egyre inkább megtanulnak Isten szerint gondolkozni, és egyre egyértelműbb lesz az életük, nem keveredik benne ez a kettő.
Sajnos ez a gondolat félreérthető, és sokan félre is értik, vagy szándékosan félremagyarázzák. Ez nem azt jelenti, hogy Isten, illetve az Ő népe, a hívő nép megveti azokat, akik nem Isten szerint gondolkoznak. Vagy hogy kivonul és gettóba zárja magát. Nem is azt jelenti, hogy fél ettől a világtól, és jaj, nem mer elegyedni vele. Azt jelenti, hogy mindig Isten jelenlétében akarnak maradni azok, akik szentek, és így tudja használni őket Isten azoknak a javára, megmentésére, akik még Istentől távol vannak. Mint ahogy egyik fuldokló a másikon nemigen tud segíteni. Ahhoz, hogy kimentsenek egy fuldoklót, többnyire a partról kell beugrania valakinek, aki nem fuldoklik, úszni tud és menteni is tud.
Nos, Isten éppen erre képzi ki az övéit, hogy „emberhalászok” legyenek. Miközben fuldokolnak és belefulladnak sokan a bűnbe, aközben legyenek olyanok, akik mentenek, de ehhez a parton kell állni. Ehhez biztos talajról kell beugrani a vízbe, és nem azért és úgy ugrik be a vízbe, hogy aztán őt kelljen kimenteni valakinek.
Ezért veszedelmes dolog, amikor valaki megpróbálja összeegyeztetni, vagyis összekeverni az Isten szerint való gondolkozást a világ szerint való gondolkozással. Ismerek sok ilyen embert. Szombaton elmegy a diszkóba, vasárnap elmegy istentiszteletre, s azt hiszi, ez így rendben van. Használhatatlan Isten számára minden ilyen ember. Számos példát tudnék mondani.
Egész héten a világ szerint csal, lop, hazudik; vasárnap nagyobb adományt tesz a perselybe. Teljes jóhiszeműséggel sokszor. Ezzel ez nincs kiegyenlítve, ezt nem lehet összekeverni. Időnként előveszi a Bibliáját vagy akár rendszeresen is bibliaolvasó ember, de ugyanúgy flörtöl, mint bárki más a világ fiai közül. Ha valaki ezt megkérdezi tőle, felháborodottan visszakérdez: már ennyit sem engedhetek meg magamnak? Erre csak azt lehet válaszolni: dehogynem. Mindent megengedhetsz magadnak, amíg te engeded meg magadnak, de addig nem vagy szent. Amikor minden attól függ, hogy Isten mit enged meg neked, és neked az öröm, hogy Ő mondja meg, mit csinálj és mit nem, akkor kezdődik el a megszentelődés. Akkor kezdesz elkülönülni a világtól, megszentelődni az Isten közelében, és utána áldássá lenni majd a világ számára és menteni a fuldoklókat. De ennek ez a feltétele. Az ördög minket ebbe a nagy keverésbe akar belevinni. Aki a hitben fejlődni akar, annak erre kell nagyon határozott nemet mondani először is, másodszor is… tizedszer is, és mindig újra.
Gondoljunk a Jakab levele első részének az utolsó versére: az igazi istentisztelet meglátogatni az árvákat és az özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól. Szeplő nélkül megtartani magát… Tehát ha benne vagyok is, belém ne férkőzzék. Isten megőrzi azokat, akik őhozzá ragaszkodnak.
János talán még keményebben fogalmaz: Fiacskáim, ne szeressétek e világot — már mint ezt a világias, Isten nélküli gondolkozást —, mert aki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Az nem szeretheti Istent. Itt: vagy-vagy van. Itt nem lehet keverni. (1Jn 2,15)
Ha valaki szeretne dinamikusan fejlődni a hitében, az Isten megismerésében, az önmaga odaszánásában, annak itt feltétlenül rendet kell teremteni. Még ma megkérdezni Istentől: Uram, mit keverek össze esetleg. Adj nekem világosságot ebben, és kész vagyok levetni a sarumat. Vagyis ami leginkább beszennyez, ami még a régiből való, ami onnan alulról való, azt elítélni és elhagyni. Adj ettől nekem szabadulást! És a felszabaduló helyre adjál fölülről való áldásokat. Hiszen minden jó adomány felülről való — ezt is olvastuk a napokban a Szentírásból.
Pál apostol erre érti azt, hogy mindnyájan fedetlen arccal szemléljük az Isten dicsőségét, és elváltozunk ugyanarra az ábrázatra dicsőségről-dicsőségre. Vagyis az Isten közelében az Ő szentségének a jelenlétében átalakul az ember, elváltozik. Áthatja az Isten szentsége, és egyre szentebb lesz. S el lehet jutni oda, hogy kizárólag Isten használhat. Ha Ő nem ad szót a számba, akkor nem szólalok meg, akkor sem, ha eszembe jut ez meg az. Ha Ő ad szót a számba, akkor is kimondom, ha amiatt kellemetlenségem lesz. Ő használhat. Ezek az emberek jelentenek nagyon sok áldást másoknak.
3. „Majd ezt mondta az Úr Mózesnek: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor elrejtette Mózes az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.”
Isten tehát az atyák Istene. Nem azt mondja: én vagyok a te Istened. Nem Mózessel kezdődik a világ és nem velünk kezdődik a világ, — ha nem vesszük rossz néven. Mi benne vagyunk egy nagy folytonosságban, egy nagy szent kontinuitásban. Voltak előttünk is hívők, és lesznek utánunk is. Ebben a hosszú láncban mi egy szem vagyunk. Minden láncszem nagyon fontos, mert a lánc erőssége a leggyöngébb láncszemtől függ. Nem mindegy, milyen megszentelt gyermekei vagyunk Istennek, de csak egy szem vagyunk a láncban, Isten pedig örök és változhatatlan. Ő az Ábrahámnak tett ígéretek egy részét éppen most készül beteljesíteni. Ennek a tervnek a valóra váltásában akarja használni Mózest. Ő erről még semmit nem tud, de láttuk a múltkor, hogy Istennek kész terve van mindannyiunk életére nézve. Nem muszáj aszerint élnünk, mehetünk fejjel a falnak, egész más irányba is, Ő nem kényszerít. De aki felismeri az Ő tervét és beleigazodik abba, az bontakozik ki igazán, és az marad harmónikus személyiség mindenféle viszontagság közepette is.
Isten itt Mózest éppen erre akarja felkészíteni. Ezért figyelmezteti arra, hogy neked hívő elődeid voltak. Isten megdicsőítette magát az ő életükben is, és még nem teljesedett be minden ígéret. Néhány ígéret Mózes szeme láttára fog beteljesedni. De ezeket a csodákat ugyanaz az Isten végzi el, akinek a csodájáról már hallhatott és fog hallani ezután is.
Azért van erre szükségünk, mert Isten ezzel int alázatra és ugyanakkor ezzel ad tartást az embernek. Olyan tartást, aminek a következtében viharálló lesz a hite. Nem ingó-bingó zöld fűszál, hanem mélyen gyö-kerező, masszív, viharálló élete lesz. Beletartozom egy nagy közösségbe, a hívők láthatatlan közösségébe, amelyiknek Ura és újjáteremtője a mindenható Isten. Legyek tehát alázatos, mert csak egy láncszem vagyok, de adjon ez nekem biztonságot és bátorságot, hogy ebben a láncban vagyok egy láncszem, aminek kezdeményezője és tökélyre vivője maga a mindenható Isten. Hívő embereknek ez nagyon sokat jelent.
És mit vált ez ki Mózesből? Itt jelenik meg először az életében az istenfélelem. „Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre.” Az istenfélelem nem azt jelenti, hogy fél Istentől valaki, hanem azt jelenti: féli az Istent, vagyis tiszteli. Úgy respektálja, ahogyan csak az Istent lehet és szabad. Azt, aki egészen más, azt, aki mindent tud róla, aki név szerint szólítja. Azt, aki az Ábrahámnak is Istene volt, meg a világnak a teremtő Istene. Azt, aki ezt a Mózest egészen át fogja formálni és sokaknak a javára használni fogja. Kezdi megismerni ezt az Istent, és ez a kezdeti, pici ismeret is — jelképesen így mondanám — térdre kényszeríti őt. Kezdi látni, milyen nagy az Isten, és milyen kicsi ő, és mégis milyen fontos ő ennek a nagy Istennek. Ez egyrészt megrendítő, másrészt megható. És a hívő embereknek ez a megrendülés és meghatottság ismétlődő élményük. Sokszor egy-egy csendesórában is átélhetjük, milyen hatalmas Ő és milyen pici vagyok én hozzá képest, és mégis milyen kimondhatatlan szeretettel szeret. Mennyire fontosnak tart.
Szüksége van a hívőnek arra, hogy megrendüljön emiatt, és megerősödjék az Isten nagyságának a tudatában, és tudjon meghatódni amiatt, hogy ennyire szeret engem, pedig ehhez semmi érdeke nem fűződik, ebből neki semmi haszna nincs. Egyedül nekem jó ez. De hát Ő éppen azt keresi: mi jó nekünk, embereknek. Ez jelenti azt, hogy szeret minket.
Egyébként ugyanez szólal meg a Mi Atyánk első mondatában is. Ez az Isten előtti nagy tisztelet, és az Istenbe vetett gyermeki bizalom együtt, amikor Jézus azt mondja: mi Atyánk — és tudjuk, hogy itt azt a szót használja, amit a kisgyerekek mondtak az apukának. Ennyire bizalmasan szólítja meg, de mindjárt utána teszi: aki a mennyekben vagy. „Apuci”, az nem jogosít fel semmilyen tiszteletlenségre. Tudom, hogy kit szólítok így: Te ugyanakkor a mindenség Ura is vagy. Ezzel a nagy alázattal és tisztelettel borulok eléd, de nem félek tő-led mégsem, mert nincs rá okom. Tudom, hogy te magad a szeretet vagy. Te szólítottál meg előbb engem. És ez a te megszólításod bizalmat váltott ki belőlem.
Isten egészen más, mint az istenek, amiket mi alkottunk magunknak. Ő az egyedül élő igaz, valóságos, személyes Isten. Ő kilép ebből az ismeretlenségből és megszólítja a kicsi embert, de a kicsi ember átéli, hogy Isten szent és minket is szentté akar tenni, vagyis magának elkülöníteni, átjárni, megtisztítani, hogy aztán használhasson. Amikor Ő bemutatkozik, akkor azt mondja: Ő az atyák Istene is. Egy nagy szent folyamatosságnak a tagjává, részévé válik az, aki Őbenne hisz. S átéli, hogy Ő nagyon nagy, én meg kicsi, és mégis nagyon szeret, fontos vagyok neki és szép feladatokat akar elvégeztetni velem.
Boldog ember az, aki engedi, hogy Isten megerősítse benne ezt a bizalmat, mert egészen másként fogja eltölteni a testben hátralevő időt.

Isten kegyelmet segítségül kérve, egy új sorozatot kezdünk ma, aminek azt a címet lehetne adni: Ki a mi Istenünk? Kicsoda Isten?
Miért fontos nekünk ezt tudnunk? Azért, mert egyre több badarságot, sőt az Ő kijelentésével ellentétes ostobaságokat és tévedéseket híresztelnek róla. Aztán azért is fontos, mert minél jobban megismerjük Őt, annál jobban fogunk bízni benne. Azért is fontos, mert Jézus az istenismeretnek egy mélyebb értelmére is felhívta a figyelmünket, amikor főpapi imájában ezt mondta: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)
Istent megismerni többet jelent annál, minthogy sok mindent tudunk róla. Őt megismerni — ebben a jézusi értelemben — azt jelenti: együtt élni vele. Azt jelenti: fenntartás nélkül kiszolgáltatni magunkat neki, és az Ő szüntelen jelenlétében, az Ő szüntelen rendelkezésére állni. Itt lényegesen többről van szó, minthogy új információkat kapunk Istenről, vagy az eddigieket próbáljuk rendszerezni. Remélem, hogy új információkat is kapunk, pontosabban új kijelentéssel is meg fog ajándékozni minket, és megismerhetjük az értelmünkkel is az eddiginél jobban, és jobban fogunk bízni benne. Hiszem azt, hogy ha figyelmesen hallgatjuk és cselekesszük az Ő igéjét, akkor erre a vele való állandó együttlétre segít el minket, ez mélyül el, és ez fog meggazdagítani bennünket.
Ma Istennek egyetlen tulajdonságára szeretnék rámutatni, aminek azonban gyakorlati konzekvenciái lesznek majd, arra, hogy Ő teremtő Isten. Ebből a felolvasott igéből három részletet szeretnék ma hangsúlyozni.
l. Az első, amit Isten Jeremiás prófétának így mond: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek.” Ebben nemcsak az van, hogy előbb ismerte Jeremiást, mint ahogy megfogant, hanem az is, hogy Ő alkotta meg az anyaméhben. Isten azt állítja magáról, hogy Jeremiás prófétát Ő alkotta meg az anyaméhben. A Biblia több más helyen utal arra, hogy ez mindnyájunkra érvényes. Isten alkotott meg bennünket.
A hívőknek fontos hitvallásuk volt ez, mert erre sok minden épült. Hadd olvassam fel a zsoltárosnak a hitvallását, amikor részletezi ezt a 139. zsoltár 13. és következő verseiben: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Milyen drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma!”
Fontos felismerés ez: Istenem, én nem véletlenül lettem, és nem véletlen az, hogy ilyen vagyok, amilyen, hanem te alkottál meg engem, és te formáltál ilyenné, te az én legbensőbb, legtitkosabb dolgaimat is tudod. (Valami miatt a vesénket tekintették az ókorban a legbelsőbb szervnek, a legelrejtettebbnek. A veséjébe lát — szoktuk mondani. Ez azt jelenti, hogy mindent tud róla, a titkok titkát is.)
Nos, azt mondja: te alkottad még a veséimet is. Nem véletlen, hogy erős csontú vagy törékenyebb alkatú vagyok. Ezt te láttad jónak így, te terveztél meg egyenként, külön-külön mindnyájunkat. Istennél nincs sorozatgyártás. Még az egypetéjű ikrek sem azonosak minden tekintetben. Ők is külön egyéniségek, mert az Isten fantáziájának a gazdagsága végtelen. Fel sem tudjuk fogni, mi az: végtelen. Ő egyenként, nagy szeretettel és gondossággal megalkotott minket. Ezt a felismerést csak Istent-dicsőítő imádattal lehet folytatni, ahogy a zsoltáros: Óh, Isten, mily nagy is vagy te, és csodálom a te nagyságodat!
Ha ez így van, hogy Isten alkotott minket, és Ő nemcsak a nagy világnak a megteremtője, hanem az én teremtő Istenem is, mi következik ebből? Sok minden, de ma egyet szeretnék kiemelni: akkor fogadjam el magamat tőle ilyennek, amilyen vagyok. Ha Ő jónak látta, hogy férfi legyek vagy nő, ha Ő döntötte el, mikor jöjjek a világra, ha életem ideje a kezében van, és Ő határozott arról, hogy mikor lépjek ki ebből a földi életből, akkor fogadjam el magamat ilyennek, amilyen vagyok. Ne tiltakozzam se a nemem ellen, se a méreteim ellen, se a tulajdonságaim ellen. Ő látta jónak, hogy ilyen legyek.
Először magamon tapasztaltam, azóta többeken, másokon, hogy amikor valaki ezt felismeri, és elfogadja magát Istentől, ezt nagy felszabaduláshoz vezet. Sok felesleges kisebbségi érzéstől, gátlásosságtól megőrzi, de megőrzi a nagyképűségtől is, a beképzelt gőgtől is. Mert ami erénye, értéke van, az nem az ő érdeme. Azt is úgy alkotta belé az ő Teremtője — majd látni fogjuk, hogy mire. Ami meg hiányzik belőlünk, az azért van, hogy alázatban tartson, hogy lássuk: rászorulunk egymásra. Amihez végképp nem értek, azt a másik játszva csinálja. Ne irigyeljem miatta, hanem örüljek, hogy kiegészíthetik az emberek egymást, segíthetünk egymásnak. Mindnyájunknak adott valami értéket, és mindnyájunkból hiányzik valami. Áldjuk Isten, az értékeinkért és használjuk az Ő dicsőségére és egymás javára, és fogadjuk el hiányosságainkat! Vannak olyanok, amiket pó-tolni lehet és kell szorgalommal, munkával, de vannak képességek, amiket nem tudunk megszerezni. Isten jónak látta, hogy az hiányozzék belőlünk. Miért kell emiatt keseregni, vagy miért kell irigykedve nézni arra, akinek az megvan?
Aki önmagát elfogadja Istentől mint Isten alkotását, az tőle tudja elfogadni a sorsát is. Az sem véletlen, hogy úgy alakul, hanem Ő alakítja a mi sorsunkat.
Jób rettenetes szenvedései közepette is ezt mondja Istennek: „Jól tudom, hogy a te kezeid formáltak engem és készítettek engem egészen, és most mégis megrontasz engem?! Emlékezzél, kérlek, hogy mint valami agyagedényt, úgy készítettél, és most ismét porrá tennél? Nem úgy öntöttél-e engem, mint a tejet, és mint a sajtot, megoltottál engem? Bőrrel és hússal ruháztál fel, csontokkal és inakkal fedeztél be. Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.” (Jób 10,8-12)
Jób itt nemcsak Isten alkotásának tudja magát, hanem Isten tulajdonának is. Azt mondja: te alkottál engem. Magadnak alkottál, akkor most eltaposol? Ha azt tenné is, tudomásul veszi, mert a könyve elején azt mondja: ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk-e el? A próbát, a veszteséget is Istentől fogadja el. A mindenkori sorsát Istentől fogadja el. Ez azért megy könnyebben, mert előzőleg önmagát Istentől fogadta el: te alkottál engem, tudod, hogy miért éppen ilyennek, és te alakítod a sorsomat is, és egyedül te tudod, hogy mikor, miért, mit cselekszel velem. Ő itt ebben a helyzetben egyáltalán nem érti, hogy most miért jött ez a sok szörnyű próba, de úgy beszél Istennel, úgy kesereg neki, mint alkotójával. És aki tőle fogadja el a sorsát, az bizalommal várja tőle a sorsának jobbra fordulását is.
Ez tehát az első, amit Isten állít önmagáról, nem mi ruházzuk fel ezzel a tulajdonsággal: Ő alkotott minket. Jeremiásnak konkréten így mondja: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek.” Ő a mi alkotónk, fogadjukel önmagunkat tőle, és könnyebb lesz a sorsunkat is elfogadni. (Ez nem azt jelenti, amivel olykor vádolják a hívőket: persze, mert mindenbe bele kell törődni. „Tűrj békességgel, ezt papolta az apát urunk is” , mondja Tiborc az öreg szolga Bánknak. Nem erről van szó, nem tehetetlen beletörődés. Ennél sokkal több, hogy elfogadok valamit Istentől, és tudom, hogy Ő mindent a javamra fog fordítani. Akkor is, ha most nem tudom elképzelni, hogy ezt a rosszat hogyan fordítja a javamra).
2. Isten határozott: valami céllal alkotott mindnyájunkat. Nemcsak úgy gondolt egyet: legyen egy ilyen is. Ő úgy alkotott, hogy arra a feladatra, amit nekem szánt, alkalmas legyek. Mert mindenkinek Ő szánt valami feladatot.
Hogy folytatódik a mondat? „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek. Prófétának rendeltelek a népek közé.” Itt a mindenható Isten beszél, aki alkot a semmiből életet, és aki rendelkezik. Ugy rendelkezett Jeremiással, mielőtt még megszületett volna, hogy próféta legyen. Vagyis Istennek kész van a komplett terve ennek az embriónak a részére, aztán majd ha megszületik és felcseperedik, akkor ő is megtudja, mi Isten terve vele, és ha megvalósulhat ez a szép terv, akkor bontakozik ki igazán Jeremiás meg mindannyiunk élete, mert akkor válunk azokká, akiknek az Isten megtervezett. Felette nagy titok ez, de Istennek ennyire gondja van ránk személy szerint, hogy külön-külön így törődik az övéivel.
Ennyire igaz az, amit a sokszor idézett Ézsaiás 43-ban mond Isten: „Ne félj, Já-kób, akit én alkottam, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy. Mikor vízen mégy át, veled vagyok, a tűzben is megőrizlek, mert becses vagy az én szemeimben és én szeretlek téged.” Isten szereti az ő alkotásait. Még akkor is, ha sokszor eltorzulunk az engedetlenségeink miatt. Neki mindenképpen valami szép terve van velünk. „Mielőtt megszülettél, megszenteltelek — ez azt jelenti, kiválasztottalak magamnak, mondja Isten —, és prófétának rendeltelek a népek közé.” Örök isteni terv készült Jeremiás életére nézve akkor, amikor Jeremiás még a világra sem jött. Azt sem tudták, kisfiú lesz vagy kislány, de Istennek már készen volt a terve ennek a férfinak a számára, és elhatározta, mit végez el általa.
Ézsaiás próféta ugyanúgy vall: „És most így szól az Úr, aki engem anyám méhétől szolgájává alkotott, hogy Jákóbot Őhozzá megtérítsem.” Egész más időben élt Ézsaiás, egész más gondolkozású ember volt, és ő is ezt éli át: így szól az Úr, aki engem anyám méhétől prófétává alkotott, hogy az Ő népét őhozzá megtérítsem. Örök isteni terv. (Ézs 49,5)
Ha most átugrunk az Újszövetségbe, és annak egy markáns alakjára vetjük a tekintetünket, őnála is pontosan ezt látjuk. Pál apostol gyűlölettől fújtatva indul egy nagy keresztyénüldöző hadjáratra, összefogdosni Jézusnak minden tanítványát. Börtönbe velük! És az élő Krisztus a damaszkuszi úton megállítja. Aztán átmenetileg elveszti a látását is. És mit mond róla Isten annak az Anániásnak, akit küld hozzá? „Ezt mondta neki az Úr: Eredj csak el, mert ő nekem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok és Izráel fiai előtt. Mert én megmutatom neki, mennyit kell majd néki az én nevemért szenvedni.” (ApCsel 9,15-16)
Választott edényem… Saul-Pál még a világra sem jött, és Isten már úgy rendelkezett, hogy az evangélium hordozója lesz. Tele lesz a Krisztus iránti szeretettel és az evangélium igazságával, a Szentlélek tüzével, és Kis-Ázsián és Európa keleti részén városrólvárosra hirdeti azt. Erről ő semmit sem tud. Pál készül ennek az ellenkezőjére. Jól felkészítették, ott van a belső elszántsága: Krisztus ellenség, Krisztus tanítványai ellenségek. S egyszer csak beáll a fordulat: elé áll Jézus, és megtudja, hogy mire választotta ki őt: Ennek az ellenkezőjére, mint amit éppen csinál. Leteszi a fegyvert és valóban 180-fokos fordulattal beáll a misszióba.
De figyeljük meg a részleteket is. Hogyan időzíti ezt Jézus? Kell, hogy legyenek tanúi ennek, mégpedig a hatóság részéről. Pálnak a kísérői, útitársai mindezt látják ott a damaszkuszi úton. Azután kell valaki, akin keresztül Jézus Krisztus megnyithatja Pálnak a lelki szemeit is, meg visszakapja látását is. Ez Anániás. Anániás tiltakozik: nem, nem Uram, itt valami tévedés van, ez a mi ellenségünk! Akkor mondja neki Jézus: te csak azt hiszed, meg ő is azt hitte mostanig. Majd én megmutatom neki, hogy ő választott edényem és az én nevemet fogja hordozni pogányok, Izráel és a nagy hatalmasságok, a rómaiak előtt is.
Készen van Isten terve, és ezt lépésről-lépésre megvalósítja Pál életében. Csak Pál még erre alkalmatlan. Most az következik, hogy alkalmassá gyúrja őt Isten. Hogy felfogja ezt a tervet, hogy azonosuljon vele, és ő is azt akarja, amit a tervet készítő Isten. És Pál eljut oda, hogy annyira azt akarja, hogy ez az isteni terv mindennél fontosabb lesz a számára. Istentől kapott küldetésévé lesz.
A Cselekedetek könyvében ezt olvassuk, mikor az Efézusiaktól búcsúzik: „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól, hogy hirdessem az Isten kegyelmének evangéliumát.” (ApCsel 20,24)
Még az életem sem drága… Az életénél is fontosabb lesz a küldetése. Ez Isten munkája minden igazán hívőnek az életében. Az, amire őt Isten kiválasztotta, amivel megbízta, fontosabb, mint az élete. És nehogy azt gondoljuk, hogy az olyan nagyon-nagy dolog, mert erre még pogányok is képesek voltak. Ismerjük sokan azt a szállóigévé vált latin mondást: Navigare necesse est, vivere non est necesse. Egy olyan hajócsoport parancsnoka mondta ez, akinek háború idején gabonát kellett szállítania, és óvták őt, hogy elinduljon a gabonaszállítmánnyal, mert veszélybe kerülhet a flotta, mert az ellenség éppen akkor arra jár. Erre mondta ezt: na és, ha veszélybe kerül? És ha az életünkkel kell fizetni? A gabonára szükség van a háború folytatásához. Hajózni szükséges = navigare necesse est, élni nem szükséges = vivere non est necesse. Fontosabb, hogy a küldetésünket teljesítsük, mint az, hogy mentsük a bőrünket. Előbb-utóbb úgyis meghalunk, ha küldetésünk teljesítése közben halunk meg, és a küldetésünk közben céljához ér, a gabona megérkezik, érdemes volt élni is, meg meghalni is.
Még egy pogány is eljuthat ide. Mennyivel inkább el kellene jutnunk nekünk, ha tudjuk, hogy azt a küldetést a minket kimondhatatlanul szerető Isten készítette nekünk!
Jó lenne, ha mélyre engednénk a szívünkben most ezt a gondolatot. Nemcsak arról van itt szó, hogy Isten alkotott és fogadjam el magamat tőle, hanem arról is, hogy Isten egy feladatra, egy szolgálatra alkotott, szánjam oda hát magamat egészen erre a szolgálatra. Ki-ki maga tudja, hogy mi ez a feladat, mi ez a szolgálat. Családon belül, a hivatásán belül koncentrikus körökön helyezkedik ez el, az egyházon belül, népünkön belül, több minden is lehet ez, és összefügghetnek egymással feladataink. De el tudjuk-e fogadni azokat Istentől kapott hivatásként és küldetésként, és alá tudunk-e rendelni mindent az Istentől kapott küldetésünknek! A magunk kényelmét, hiúságát, a környezetünkből ránk nehezedő nyomást, hogy mást várnak el tőlünk, mint amivel Isten megbízott. A magunk óemberi vonakodását, hogy nincs kedvem, meg úgy ítélem meg: nincs erőm. Jeremiás is úgy ítélte meg, s majd mindjárt látjuk, Isten hogy oldotta ezt fel az életében. Ha világos lesz, mi a küldetésem, akkor azt csinálom.
Amikor világos lett egy, a pályáján szé-pen induló fiatalasszonynak, hogy Isten őt főfoglalkozású édesanyává akarja tenni, a hatodik gyerek születése után azt mondta: akkor nekem itt a helyem e mellett a csapat mellett, és szeretem ugyan a tudományomat, amiből doktoráltam is, de ezt látom most Istentől kapott küldetésnek. Marad a tudomány, és lesz a gyerekeknek édesanyjuk. És ha a hat gyereket egészséges idegzettel és az ige légkörében sikerül valakinek felnevelni, ér annyit, mintha a maga tudományában alkotna valami szintén szépet és fontosat. De ezt kinek-kinek magának kell megértenie, hogy mi az Istentől kapott küldetése.
Készek vagyunk-e ezt felismerve igazán engedelmeskedni, odaszánni magunkat arra, amivel Isten megbízott? Talán csak egy valakit kell boldoggá tennünk, vagy ápolnunk, talán sokaknak a terhét és gondját kell hordozni. Az engedelmes ember nem berzenkedik, nem tiltakozik a küldetése ellen, nem dicsekszik vele, és nem panaszkodik miatta, hanem végzi. Mégpedig — Pál apostol azt mondja — örömmel: „hogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit Jézustól kaptam.”
Kérdezzük meg ma este mindnyájan: Uram, mi az a szolgálat, amit tőled kaptam? Nem feltétlenül lelki szolgálat, mint hívő ember, nyilván a Jézusról való bizonyságtétel is küldetésünk. Aztán rendeljünk alá annak minden mást. Tegyünk ki az életünkből bármi mást, ami nehezíti, hogy azt teljesítsük.
Ez tehát a második: Ő akar használni engem, szánjam oda magamat.
3. És ami az igéből még kiderül: Hogyan történik ez? A legtöbbször nem megy simán. Azt mondja Jeremiás: „Óh, óh Uram Isten!” — mintha nem értené, hogy jut ilyen Istennek eszébe, hogy ő menjen prófétának. „Óh, óh Uram Isten! Ímé, én nem tudok beszélni; hiszen ifjú vagyok én! Az Úr pedig ezt mondta: Ne mondd ezt: Ifjú vagyok én, hanem menj azokhoz, akikhez küldelek, és mondd el nekik azt, amit parancsolok.”
Isten látja Jeremiás szívét, hogy fél, és okkal fél. Ezért folytatja így: „Ne félj tőlük, mert én veled vagyok, hogy megszabadítsalak téged!” Ettől még jobban meg lehet ijedni: Még szabadításra is szükség lesz? Mit csinálnak ott velem akkor? És mégis érvényes: „menj azokhoz, akikhez küldelek, és mondd azt, amit parancsolok neked.” Na, de mit parancsolsz, Uram, és honnan fogom tudni, mit kell mondanom? Várja meg, jön a folytatás. „Kinyújtotta az Úr az ő kezét, megérintette számat, és ezt mondta: Ímé, az én igéimet adom a te szádba!”
Ezzel együtt Jeremiás maradt beszédhibás, mert úgy látszik, valami baj volt, hogy nem tud beszélni, meg maradt ugyanolyan zsengekorú, amilyen volt. Ez olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb lesz. Őrajta nem változtatott külsőleg Isten, de a belső hozzáállását kezdte formálni: ne mondd ezt… Ne tiltakozz, hanem menj, ahova küldelek.
Hogyan vált Jeremiás olyan engedelmes eszközévé Istennek, hogy valóban azt csinálhatott vele és általa, amit akart? Úgy, hogy állandóan beszélt vele. Isten az Ő igéjével formál minket alkalmasakká arra a küldetésre, amivel megbízott. Az direkt jó, ha valaki látja, hogy nem alkalmas arra. Ezzel kezdődik az, hogy alkalmassá válhat. Aki magát nagyon alkalmasnak tartja, az biztos, hogy alkalmatlan. Itt nem szabad összetéveszteni, hogy ki mit csinál. Hogy mi az, amit Isten művel és hajt végre, és mi az, amit a mindenkori Jeremiások. Itt alázatosnak kell lenni, és engedelmesnek. Isten azt mondja: ne mondd azt, hanem az én igéimet adom a te szádba!
Valamelyik nap egy gyermekórán arról beszélgettünk, mitől függ, hogy valakinek hogyan alakul az életútja. Érdekes volt, hogy egy nagyobbacska, roppant öntudatos kislány azonnal azt mondta: tőle. Tőle magától. Ő dönt, elhatározza, mit csinál, és az lesz. Más valaki azt mondta: no, no azért nem. Hát a környezetétől. Nem mindegy, hogy milyen családba születik, hogyan alakulnak a körülményei. A körülményektől sok minden függ. Valaki azt mondta: a véletlenektől. Nem lehet kiszámítani az élet eseményeit. Aztán jött egy jellemző válasz: erről kár beszélni, a sorsunk meg van írva a csillagokban. Ezt mindenki tudja. És valaki a végén csendesen — és örültem, hogy megvárta, hogy ezek elhangozzanak — mondta: Istentől.
Erre nagy szemek meredtek rá. Mit beszél ez? Istentől? Hogyan függne Istentől, hogy hogyan alakul a sorsunk? És nem elég csiszoltan, nem tudományosan, de őszintén és hitelesen elmondta a maga tizenéves tapasztalataival, hogy van az, hogy Istentől függ. Valaki kérdezi Istent: Uram, mit akarsz, hogy csináljak? És lehet, hogy tiltakozik ellene, vagy meglepődik, amikor meg-érti, de megpróbál engedelmeskedni, ami hol sikerül, hol nem. Aztán kapja a pályakiigazításokat. Isten beszél vele. Isten egyre fogékonyabbá teszi arra, hogy értse az Ő gondolatait. S amikor visszanéz az ember, akkor sokszor elcsodálkozik: hiszen Isten mindent oly szépen intézett.
A 264. ének, amit sokszor talán úgy énekelünk, hogy nem figyelünk oda, az megtelik tartalommal, amikor sorolja: „Áldjad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett. Sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajodban védett.” Ő védett meg, nem megúsztad, hanem Ő védett. „Áldjad Őt, mert csodaképpen megalkotott téged.” Éppen olyanná, amilyenre szükség volt azokban a feladatokban, amiket rád bízott. „Elkísért utadon… és sok baj között erőd volt, és örömöd, szárnyával takarva védett.”
A napokban egy igen idős bácsi mondta el, hogy egyre jobban csodálkozik azon, hogy Isten hogyan hordozta őt egész életében. Hogyan készítette fel olyan feladatokra, amikről ő még nem is tudott, de amik jöttek, és egyszer csak csodálkozott: hiszen erre ő fel van készítve. Hogyan őrizte meg nagy bajoktól úgy, hogy valami kisebb baj történt előtte. (Beteg lett és emiatt nem került olyan helyzetbe, amiből nehéz lett volna élve visszajönni.) Hogyan időzített találkozásokat, hogyan küldött hozzá mindig akkor valakit, amikor megakadt a hitében és az által az illető által előbbre segítette Isten. Hogyan szervezte meg az egész életét. Kilenc évtized végén visszatekintve ezen csodálkozott leginkább.
Milyen nagy dolog, ha valaki ezt előre hiszi és előre számít rá: Uram, te időzítsd és te készíts fel engem! Lehet, hogy így is meg fogok rettenni egyik-másik feladattól, de tudom, hogy a mi alkalmas voltunk tőled van. Te alkottál ilyennek, és te készítettél el ilyen feladatokat nekem. Én pedig szeretnék engedelmesen járni ebben a küldetésben.

*
Ilyen Istenünk van! Ő teremtett, tehát fogadjam el magamat tőle, meg a sorsomat is. Ő bizonyos küldetésre teremtett, akkor végezzem azt a küldetést, és szánjam oda magamat egészen neki. Még az én életem se legyen drága, mert akkor lesz rajta áldás. És ha mégis feltámad bennem a félelem, az ellenkezés, a kételkedés, akkor figyeljek mindig az Ő szavára, aki az Ő igé-jével majd megerősít, eligazít, megvigasztal, kijózanít, új erőt és új örömöt ad. Míg egyszer majd megérkezünk az út végére, ahol már nem az engedelmeskedés lesz a feladatunk, hanem az, hogy szüntelenül dicsőítsük Őt.