Cseri Kálmán

A böjti időszakban vagyunk, és nem felesleges, hogy ha még néhány alkalommal kérdezzük Isten igéjét, mit tanít a böjtről. Az igehirdetés első felében szeretném folytatni azt, amit két héttel ezelőtt elkezdtünk, és a második felében lesz majd szó erről a most hallott mondatról.
Két hete láttuk, hogy eléggé egyoldalúvá válik a legtöbbünk élete. Isten nélkül az ember csak egyoldalúságokban tud létezni. Többnyire csak a testére figyel, mintha lelke nem lenne. Csak önmagával foglalkozik, mintha Isten nem lenne. A másik ember közel sem olyan fontos neki, mint saját maga. Isten úgy akarja egyensúlyba hozni az életünket, hogy felhívja a figyelmünket arra, hogy lelket is adott az embernek, hogy Ő is van, nemcsak mi, meg mások is vannak körülöttünk. Sőt, nem csupán ezt az ist hozza be a gondolatainkba, hanem egyenesen azt hangsúlyozza sokszor, hogy lehet olyan, hogy csak a lelkemre figyelek, mint ahogy sokáig csak a testemmel foglalkozom. Lehet olyan, hogy csak Isten dolgaira figyelek, és lehet olyan, hogy csak másoknak szolgálok, magamról megfeledkezve, ezért áldozatot is hozva.
Ez kétségtelen lemondás, mert amíg másokért fáradozom, addig a magam munkája áll. Amíg Isten előtti csendben állok, és arra vágyom, hogy a lelkemet eligazítsa, megerősítse, megtisztítsa, addig nem tudok tevékenykedni a magam munkájában. De utána az erre szánt idő sokszorosan megtérül. Olyan áldásokat, értékeket, lelki gazdagságot kap az ilyen ember, amihez sehogyan másként nem lehet hozzájutni. Lemondott valamiről, de kap olyan gazdagságot, ami nélkül szűkölködött. Ez a fajta lemondás a Biblia tanítása szerint: a böjt.
Böjt az, amikor annak érdekében, hogy Istentől valami többet kapjak, mint amire magamtól el tudok jutni, lemondok valamiről, amit most nagyon csinálnék, vagy amit tennem kellene. Ez nem kötelességmulasztás, nem lustaság. Ha valaki a lustaságot nevezi böjtnek, az hazudik, képmutatóskodik. Isten igéje világosan beszél. Amikor átmenetileg megszűnök tevékenykedni, és azt akarom, hogy Isten tevékenykedjék bennem és végezzen el akármit, amit Ő akar; amikor egészen kiszolgáltatom magamat neki. Ehhez csend kell, lassítás, összpontosítás kell. Őreá kell figyelni. Amikor valaki ezekért a dolgokért áldozatot hoz, és ennek a kedvéért valami mást elhagy, azt nevezi a Biblia böjtnek.
Láttuk, hogy a böjt mindig önkéntes, sehol nem kötelez minket rá Isten igéje. Láttuk, milyen sokféle formája van, nemcsak a gyomrán böjtölhet valaki. Azt is láttuk, nem érdemszerző jó cselekedet: ha valamiről lemondok, mintha azzal jó pontokat szereznék Istennél. Semmivel sem szerezhetünk jó pontokat nála. Nekünk egyedül Jézus Krisztus szerzett jó pontokat, és egyedül az Ő érdeme számít Isten előtt. Aki ezt hiszi, az kap tőle kegyelmet, áldást, ajándékot. Nem érdemszerző ez, hanem a lelki gazdagodáshoz vezető út. A felbillent életnek az egyensúlyba állítása, a szegényes lelki életnek a meggazdagodása. A hiányoknak a kipótlása. Tulajdonképpen a böjt az életminőség javítása érdekében megvalósított lemondás. Lemondok valamiről átmenetileg vagy végleg, önként, azért, hogy az életminőségemet Isten közben javítsa. Ezt tanítja a Biblia a böjtről.
Amikor effélékről beszélgettem a közelmúltban többekkel, kíváncsi voltam, hogy egyáltalán ismerik-e a fiatalok ezt a szót: böjt. Van, aki ismeri, de nem tudja, mit jelent, mit kell rajta érteni. Beszélgetés közben kiderült, hogy ez a szemlélet és ez a magatartás ma a legtöbb embertől idegen, a legtöbb ember számára ismeretlen, és sokaknak ijesztő. Lemondani?! Hogyhogy?! Épp elég sok mindent elszednek tőlem, még magam is lemondjak valamiről? Különösen valami mostaniról — valami távolinak az érdekében? Valami testiről — valami bizonytalan lelkinek az érdekében? Ez nem normális dolog — mondták többen, különböző megfogalmazásban.
Magamról mondjak le másokért?! Sokkal inkább azt akarom elérni, hogy mások is segítsék az előrejutásomat. Hogy Isten jobban használhasson? Ki akarja azt, hogy őt Isten használja? Sok vallásos ember maga akarja használni Istent. Ő megmondja Istennek, mit csináljon vele, mikorra mit adjon neki — Az újjászületett, élő hitű embernek azonban mégis csak ez a végső célja: Isten számára minél használhatóbb eszköz legyen. Az Ő dicsősége ragyogjon fel az én nyomorult kicsi életemen. Az élő hitű embernek valóban ez a vágya, hogy eszközzé váljunk Isten kezében.
A böjtről gondolkozva szeretnék két szót egymás mellé tenni most, és egy kicsit ezen elmélkedjünk, aztán folytassuk otthon is, ha lesz egy kis csendünk még, mert ez a két szó jól jelzi azt, hogy milyen az Isten nélkül élő emberek szemlélete, és milyen az istenfélő, Istennek odaszánt életű ember szemlélete.
Az Isten nélkül élő ember gondolkozását ez jellemzi: élvezet. Az Istennek odaszánt életű embert ez jellemzi: áldozat. Élvezet, vagy áldozat? A böjtről gondolkozva ide kell megérkeznünk. Az élvezet középpontjában én vagyok, minden ember maga. A többiek vannak értem. Aki az áldozatra kész, annak a számára egyértelmű: én vagyok a többiekért.
Az élvezet a szükségletek kielégítése után következik. Sajnos ezen a világon tömegek vannak, akiknek a minimális szükségeiket sem lehet kielégíteni. A mi országunkban is egyre többen vannak, akiknek a minimális szükségeit sem sikerül kielégíteni. Amikor az kielégült, akkor ráhajtanak az emberek az élvezetre, sőt az élvezetek fokozására. Ez az, ami pont ellenkezője a böjtnek.
Nagy múltja van ennek. A rómaiak már rájöttek arra, hogy milyen élvezetes dolog jó falatokat enni. A nagyon gazdagok úgy akarták fokozni ezt az élvezetet, hogy amikor jóllakott, egy kis pávatollal megpiszkálta a garatot, aztán megszabadult attól, amivel megtömte a gyomrát, és lehetett folytatni tovább. Üres volt a gyomor, fokozzuk az élvezeteket. Ez a tipikus példája annak, amikor már nem a szükségletek kielégítéséről van szó, hanem az élvezetek fokozásáról.
A legtöbb perverzió úgy született meg, hogy nem elég, hogy élvezzük a szexualitást, hanem valami rendkívülivel, valami szokatlannal fokozzuk. Vagy szerekkel, vagy különböző módokkal. A homoszexualitáshoz például egyebek között ez is vezet, ez is felerősítette azt. Valami szokatlant csináljunk, fokozzuk.
Amikor valakinek a jelszava: élvezet és az élvezetek fokozása, akkor ott mindig tékozlás történik, a tékozlás során értékek mennek veszendőbe, miközben másoknak a szükségleteit sem sikerült kielégíteni, de aki az élvezeteket fokozni akarja, azt nem zavarja ez. Végső soron kárt okoz, mert értékek mennek veszendőbe, és az ilyen ember minden esetben árt magának is és másoknak is. Lásd a különböző szenvedélyek, azoknak a különböző felfokozott változatai, mindegyikkel árt magának is, és másoknak is az ember.
Ezzel szemben a keresztyénség egy nagy áldozatból táplálkozik. Annak a Jézus Krisztusnak az önfeláldozásából, aki a programját így jelentette be: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.” A határtalan önfeláldozás, ez a jézusi program. Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja életét.
Szeretnék két igét egymás mellé tenni, és jó lenne, ha egyik mellett, amit a legtöbben itt könyv nélkül tudunk, a másikat is megtanulnánk. Könnyű megjegyezni, hol van megírva. Amit majdnem mindnyájan tudunk, az a Jn 3,16. Amit meg kell tanulnunk, az az 1Jn 3,16.
A Jn 3,16 így hangzik: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten áldozatot hozott: Jézust odaáldozta, és Jézus odaáldozta önmagát.
És hogy hangzik az 1Jn 3,16? „Arról ismertük meg a szeretetet, hogy ő az életét adta érettünk. Mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.”
Ő odaáldozta önmagát érettünk, és ez olyan nagy lehetőségeket nyitott ki előttünk, hogy most már mi is odaadhatjuk az életünket a mi atyánkfiaiért. Pontosan az ellenkezője az élvezetnek és az élvezetek fokozásának. Itt az áldozat lesz programmá, és az áldozat során értékek jönnek létre. Az élvezetek halmozása és fokozása értékeket tesz tönkre, meg embereket. Aki berendezkedik arra, hogy én vagyok másokért, és kész vagyok sok mindenről lemondani, azért, hogy nagyobb értékek jöjjenek létre, annak az élete, szolgálata során gazdagodik és előbbre megy a körülötte élők élete, ott új értékek jönnek létre.
Természetesen ez az áldozat mindig önkéntes kell legyen, ezt nem lehet megparancsolni. Az értéke is abban van. Aki kész ilyen értelemben áldozatra, az tudja, miért kész, annak megvan az oka is, mert ez már csak válasz a részéről, reflexió, hála arra, hogy aki önmagát adta értem, annak én oda akarom adni magamat. Ha Jézus odaáldozta magát azért, hogy kapjunk megoldást a bűnkérdésre, hogy lehetővé váljék az élet a számunkra, engedem, hogy ez az indulat motiváljon, indítson engem is, és én is kész vagyok áldozatot hozni másokért, sőt odaáldozni magamat másokért. A szó igazi, értelmében ezt a magatartást nevezi a Biblia böjtnek.
Igazán böjtölni nem is tud az ember újjászületés nélkül. Hiszen amíg az a gazdagság nem lett az övé, amit Jézus Krisztus az Ő áldozatával szerzett meg nekünk, és ezt hittel el nem fogadta, nem tudja, milyen az, másokat gazdagítani, vagy milyen az, egyáltalán lelkileg gazdagnak lenni. Csak aki ezt a lelki gazdagságot elfogadja, azt indítja Isten Lelke arra, hogy ezt meg ne tartsam magamnak, mert itt vannak körülöttem a Lélek szegényei, adjuk tovább, amit én is úgy kaptam. Persze ez mindig áldozatokkal jár. Na és? Ezt nem számítgatja, sokszor észre sem veszi, vagy ha nagyon nagy áldozatokba kerül, és bizony észreveszi, mert a test, meg sok minden egyéb megsínyli, akkor is örömmel teszi azt. Örömmel, önként, hálából, mert Jézus programja az ilyen ember saját programjává lett, mert az önmagát értünk odaáldozó Jézus a hit által benne él az ilyen emberben, és folytatja azt a szolgáló életet, amit elkezdett.
Erre hívott el minket a mi Urunk. Ezért természetes velejárója a böjt a hívő életnek. Ezért beszél róla Jézus a Hegyi beszédben ugyanolyan természetesen, mint az imádságról. Érdekes, azt mindenki magától értetődőnek tartja, hogy a hívő ember imádkozik, de Jézus folytatja: a hívő ember adakozik és a hívő ember böjtöl. Mégpedig úgy, hogy nem emberektől vár tapsot, sokszor észre sem veszik rajta. Komoly lemondások árán nagy áldozatokat is hoz, és ez nem feltűnő a külvilágnak, mert ez kettőjük ügye: Istené és az övé. Tőle kapott valamit, amit tovább akar adni másoknak, és ezért a maga részéről kész minden áldozatra. Netalán még az életét is kész odaadni.
Pál apostol nem túlzott, amikor az efé-zusi vénektől úgy búcsúzott: „Semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit kaptam az én Uram Jézus Krisztustól.” Ő beállt Jézus szolgálatába. Jézus szolgált általa, és azt mondta: ha rámegy az életem, akkor is ezt akarom tovább csinálni, mert ezt látom a legértelmesebb tevékenységnek, amivel eltölthetem a rövid földi életet, mert én erre visszavonhatatlanul odaszántam magamat. Mert én is úgy kaptam életet, hogy valaki odaáldozta magát értem, én is kész vagyok csendes áldozatokra mások üdvösségéért.
Jó lenne, ha egy kicsit kitágítanánk, hogy bizonyos napokon bizonyos ételeket nem eszem — ez a böjt. Ez is böjt, és hasznos lenne sokféle szempontból, ha ezt lelki meggyőződéssel és ilyen céllal tudnánk gyakorolni, de sokkal tágasabb kategória a Bibliában a böjt. Ez sajátos életszemlélet és életgyakorlat, hogy kész vagyok bármikor, bármiről lemondani, ha ez az ára annak, hogy Isten engem meggazdagítson, hogy Isten rajtam keresztül másokat meggazdagítson, hogy Isten engem a hitben előbbre vigyen, vagy rajtam keresztül mások hitre és üdvösségre jussanak. Kész vagyok az éjszakáimat megrövidíteni, a pénzemet nem sajnálom, lemondok akármilyen pozícióról, előnyökről. A hiúságom, büszkeségem, lustaságom, kényelmem meg végképp nem szempont, amiről éppen le kell mondani annak érdekében, hogy mások javára élhessek, — erre én kész vagyok.
Ez először elvi döntés, aztán a hétköznapokban lehet megvalósulnia. Ezek a lelkileg igazán gazdag emberek, akik csakugyan tudnak áldozatot hozni az Istennek való engedelmességért és másokért. Akik valóban nem arra vannak beállítva, hogy a többi van értem, hanem tudatosan erre: én a többiekért. Az ilyen embereket például nem lehet megsérteni. Csak a büszke, az önérzetes, az érzékenykedő embert lehet megsérteni. De az ilyen megszabadul ettől. Mondhatnak róla, amit akarnak, esetleg fáj, rosszul esik, de tudja, hogy mit csinál, tudja, kinek a szolgálatában áll, és azoknak is kész szolgálni, azokért is áldozatot hozni, akik esetleg ezt, azt, amazt mondják róla. Jézus nem sértődött meg soha. Akiben valóban él Krisztus a hit által, azt nem lehet megsérteni. Ez is egyik jele annak, ha valakiben Ő él.
Amikor valaki az élvezetektől megszabadul és felszabadul erre az áldozatos életre az újjászületésben, annak a számára egy csomó érték megváltozik, sokszor az előjele változik meg, és az ilyen ember elmondhatja azt, amit Pál apostol a legszemélyesebb vallomásában. Amikor a Filippi 3-ban a családjáról, a múltjáról, a neveltetéséről is vall, akkor ezt írja: „Amik nekem egykor nyereségek voltak, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem. Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt, akiért mindent kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem.” (Fil 3,8)
Az előző versekben elsorolja, mit tartott addig értéknek. Egy csomó vallásos értéke is volt: büszke volt a származására, a neveltetésére, a tanáraira, (a nagy Gamá-liel lábainál tanult, nem akárkitől tanult ő teológiát), az ismereteire, a vallásos teljesítményeire, a kegyességére. Amikor megismerte Jézus Krisztust, és Krisztus ismerete bekerült a mérleg másik serpenyőjébe, egyszerre felbillent a mérleg. Mindez együttvéve alig nyomott valamit a latban, olyan nagy lett számára Krisztus, és megismerve a benne kapott gazdagságot, mindennél értékesebbnek tartotta. S ha annak, hogy ő Krisztus követője és hirdetője lehessen, az az ára, hogy sutba kell vágni ezeket a büszkeségeket, azt mondja: bármit, sőt leírja: mindent szemétnek és kárnak ítélek, ami addig fontos, sőt legfontosabb volt. Nem is tudta, hogy ilyen is létezik, mint a Krisztussal való közösség, a benne megnyert igazság, az Ő békessége, amit senki, semmi nem tud elvenni, az üdvösség, és az arról való bizonyosság, mindezt nem is tudta, hogy van ilyen. És ha a kettő együtt nem lehet, gondolkozás nélkül lemond azokról.
Ez az élet kisebb értékeire nézve is érvényes. Ha a kettő együtt nem megy, akkor hagyom a hobbymat, akkor megváltoztatom a szokásaimat, akkor változzanak meg az elveim, amikre olyan büszke voltam, akkor lemondok a magam igazáról — éppen a következő mondatban erről ír: nincs nekem saját igazságom, hanem a Krisztustól ajándékba kapott igazságom. Ez a böjtös életszemlélet: ezért a gazdagságért bármikor, bármiről kész vagyok lemondani, hogy ez egyre inkább az enyém lehessen és egyre többekkel megoszthassam.
Ez böjt nélkül nem megy. Az igazán áldott életű emberek mind böjtös életű emberek lehettek. Mert ha mind a kettőhöz ragaszkodom, nem lesz az enyém a Krisztus gazdagsága. Csak hallok róla, tudok róla, esetleg beszélni tudok róla, de nem az enyém, és nem tudom továbbadni. Vagyis Ő nem tud használni.
Jó ezt a két szót ízlelgetni: élvezet és áldozat. Ma az egész világ egyre inkább erre van beállítva: élvezet, és az élvezetek fokozása mindenféle téren. Valóban egyre idegenebb lesz ebben a világban az evangélium, és ez a sajátosan krisztusi magatartás: „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért.” A magunk kicsi módján az Ő követésében ugyanezt tehetjük.
És most röviden a felolvasott igéről beszéljünk. Péter úgy szólítja meg itt a gyülekezet tagjait, mint akik vándorok, zarándokok. Ezzel arra emlékezteti őket, ami megint csak az egész Szentíráson végigvonuló gondolat: Isten gyermekei ezt a világot ideiglenes tartózkodási helynek tekintik. Nem ez a végleges. Következésképpen nem érdemes ezért mindent kockáztatni, vagy erre mindent feltenni, hogy itt mit érek el, itt hogyan rendezkedem be, itt milyen sikereim vannak. Minden sikeren és minden kudarcon, megaláztatáson túllát a hívő ember.
Ezek olyanok, mint az úton a gödrök. Nem bízom el magam, ha jó az út, s nem bosszankodom felettébb, hogy gödrök is vannak. Az útnak a végét tartom szem előtt mindig, mert szeretnék megérkezni valahova. Tudom, honnan jövök, és tudom, hova tartok. Az, hogy az út milyen, nem közömbös, jó lenne, ha sima lenne, de nem ok a kétségbeesésre, meg a felettébb való bosszankodásra. A célom, hogy megérkezzem oda. S mivel igyekszem megérkezni, nem tölthetem el hiábavalóságokkal itt az időt.
Ez a böjt, hogy élhetnék sok lehetőséggel, elkezdhetnék virágokat szedni, vagy leülhetnék traccsolni. Ez önmagában nem rossz, de azalatt nem haladok az úton. Ki tudja, mennyi időnk van, és én a célba szeretnék megérkezni. Következésképpen mindazt elhessegetem magamtól, ami fékez a haladásban, ami akadályoz abban, hogy megérkezzem. Ezek lehetnek önmagukban ártalmatlan, jó dolgok is, de ha abban akadályoz, hogy Istennek engedelmes életet éljek, és Ő használhasson mások javára, akkor az bűn. A másiknak nem bűn. Vagy a másik nem tartja annak. De ha engem ebben akadályoz, az bűn. Akkor félreteszem — ahogy az Ézsaiás könyvében olvastuk: böjt az is, ami a fékező és megkötöző bűnöktől való szabadulást jelenti. De ártalmatlan dolgokról is szívesen lemondok, azért, hogy a célt elérjem.
A hívő ember célja az: haladjon az Isten útján, és másokat is hívogasson oda. Ez bizony sokszor fárasztó feladat, s egyszerűen nem is ér rá sok mindenre azért, mert mások üdvössége fontossá lett a számára.
Jól emlékszem, amikor gimnazista koromban Isten belépett az életembe és megfordította azt, a kezébe vett. Egészen addig minden vasárnap délután ott ültünk a focimeccsen és rekedtre ordítottuk magunkat, drukkoltunk a magunk csapatának. Két csapat volt Kecskeméten. Két rivális csapat. Két részre osztotta a várost, az iskolában az osztályunkat is, és hétfőn egymásnak estünk, amikor kiértékeltük, melyik játékos mit csinált a pályán.
Nekem senki nem mondta, hogy nem egészséges meccsre járni, mert tönkremennek a hangszálaim vagy azalatt tanulhatnék, vagy segíthetnék a szüleimnek is, de a megtérésem után egészen magától értetődő lett. Először is nincs rá idő. Vasárnap délután van az ifjúsági óránk, ami nekem fontos, utána megyünk valamilyen diakó-niai szolgálatot végezni, amiben meg sok örömünk volt. Úgy elmaradt a vasárnap délutáni üvöltözés, hogy észre sem vettem. Nem valami nagy elhatározás született, végképp nem tiltotta meg senki. Új értékeket adott Isten, és össze sem lehetett hasonlítani a kettőt. Pillanatok alatt megfeledkeztem arról, amivel régen töltöttem az időmet, mert Ő kitöltötte sokkal tartalmasabbal.
Ez csak egy mozzanat, de valahogy ez így történik, és ez nem is volt olyan nagy lemondás. Az eredmény egy ideig még érdekelt, azt hétfőn megtudtam, de azon kívül nem volt különösebb jelentősége. Annak viszont nagy jelentősége volt, hogy mentünk a cigánysorra és próbáltunk Jézus Krisztusról beszélni a cigánygyerekeknek, közben adtunk nekik valami kis ennivalót vagy szappant. Hát még amikor azt a szappant a magunk kis zsebpénzéből kezdtük megvenni. Még nagyobb értéke volt, és még nagyobb örömöt jelentett. És így tovább, jött egyik a másik után, egészen új dolgok, amikre addig nem is gondoltam, s amikben Isten igazi örömet és áldást adott. Közben növelte a hitünket és közösséggé formált minket.
A régi foglalatosságokról lemondtam, de egyáltalán nem éreztem magamat szegényebbnek, sőt sokkal gazdagabbnak. Viszont mind a kettőt nem lehetett volna. Egyidejűleg nem ordíthatok a meccsen és nem végezhetem azt a szolgálatot, amit elvállaltam. Annyi idő meg nincs, hogy mindent csináljon az ember. Tehát lemondás nélkül nem lehet előbbre jutni. Ez a fajta lemondás a böjt. Van úgy, hogy ez magától megy, van úgy, hogy nagyon nehéz elhatározni és megvalósítani, ez már részletkérdés. De böjt nélkül nincs előrehaladás az úton. Márpedig a vándor célja az, hogy megérkezzék oda, ahova igyekszik.
Gondoljunk csak Ábrahám életére. Elindult Úr Kasdimból, aztán letelepedtek Há-ránban. Ott jól ment a dolguk, és ottfelejtette magát. Isten azonban újra szólt: menj ki innen is, nem ide hívtalak. Menj ki most már a te családod kötelékéből is. Az elképzelhetetlen volt abban az időben. Menj el arra a földre, amit én mutatok neked. És a hívő engedelmesség azt jelentette, hogy mindezt megtette. Gyerünk tovább! Nem ez volt a végállomás, akkor menjünk odáig. És utána jöttek az igazi áldások.
Nos, mi is ilyen zarándokok vagyunk, és zarándok módra járva jó, ha kezünk üres, mert csak terhet vesz magára az, aki mindenfélét össze akar gyűjteni, meg engedelmeskedni is akar. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet esetleg jól szituált vagy nem állhat jól anyagilag, de az nem akadályozhatja az előrehaladásban.
A másik, ami kiderül ebből az igéből: Arra biztatja Péter a levél olvasóit: „tartóztassátok meg magatokat a testi kívánságoktól.” A testi kívánságok listáját olvashatjuk a Galata 5,19-ben, ahol azt mondja: „A test cselekedetei ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimá-dás, varázslás, gyűlölködés, versengés, ellenségeskedés, harag, veszekedés, viszálykodás, pártütések, irigység, gyilkosság, részegség, tobzódás, és ezekhez hasonlók.”
Vagyis azt írja itt Pál apostol: ki tudja mindezt felsorolni? Sok minden lehet a test kívánsága. Minden a test kívánsága, amit Isten nélkül akar valaki csinálni. Ilyen ártatlannak tűnő dolgok is, mint irigység. Ki ne lenne néha valamiért valakire irigy. Ne legyen az! Vagy ha az, azt vallja meg bűnként, és menjen tovább az úton. Az irigység vissza fogja tartani, mert újra és újra összehasonlítgatja magát a másikkal, vagyis hátrafelé nézeget, az lesz a fontos, s nem az, akikhez küldi őt Isten, akiket Őhozzá vezethetne.
A harmadik, amit itt mond Péter apostol: ez kemény harc. Ezek (a testi kívánságok) a lélek ellen vitézkednek. Pontosan azt akarják, hogy leblokkoljunk, hogy ne haladjunk előre, aztán elkeseredjünk: nincs igazi fejlődés az életemben, nem nekem való ez. Vagy képmutatóvá váljék az ember, és próbáljon olyan látszatot mutatni, mintha haladna, még önmagát is becsapva. Mindenképpen valami rossz jön ki belőle.
Ez kemény harc, és a böjt hasznos fegyver ebben a harcban. Mert ha újra és újra kész vagyok lemondani bármiről, ami visszahúzna ezen az úton, vagy megakadályozná a haladásomat, akkor az eredményes vállalkozás, az győzelemre segítő fegyver. Ezért is tartja Isten igéje olyan fontosnak ezt.
Tegyük egymás mellé: élvezet és áldozat. Gondolkozzunk ma este még Jézus Krisztus áldozatáról, mit jelent az nekünk! És vajon a Jn 3,16 nem egészen természetesen kell-e hogy folytatódjék az 1Jn 3,16-tal: ha Ő odaadta magát értetek, nektek is oda kell adnotok magatokat a ti atyátokfiaiért. — Gondolkozzunk azon is, hogy valóban így töltjük-e a mindennapjainkat, hogy ez ideiglenes tartózkodás. Ez nem azt jelenti, hogy nem érdekel a környezetem, nem törődöm másokkal, minden mindegy, fontos, hogy én megérkezzem a célba. Az is fontos: mit csinálok útközben, amit útközben bízott rám az én Uram, a legapróbb kötelességemtől, mint hívő embernek precízen, megbízhatóan el kell végeznem. Mert csak aki hűséges, az kap áldást. Ez nem közömbösséget jelent, de fontos, hogy a célba meg akarok érkezni, — ami ebben akadályoz, arról lemondok, félresöpröm az utamból és vállalom ezt a harcot, mert a test cselekedetei vitézkednek a lélek ellen, és én már a lélek embere akarok maradni. Isten így ad áldást áldásra, és ahogy a 84. zsoltár mondja: megyünk erőről erőre, segítségről segítségre, mígnem eljutunk a Sionra. „Ott vár angyalsereg, ott várnak mind a szentek, s az Atyánál pihentek, megfáradt gyermekek.” De csak aki mindvégig állhatatos marad, az érkezik meg oda.

A húsvét előtti hat hetet, ami most kezdődött el, böjti időszaknak nevezik. Eredetileg úgy jött létre ez az egyházi hagyomány, hogy Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az ünnepe olyan jelentős, olyan nagy volt, hogy arra gondoltak a mi eleink: arra készülni kell, mégpedig nem néhány napig, hanem néhány hétig. Egyfajta belső előkészület a böjti idő. A harsány farsangi idő után a megcsendesedésnek, az Isten felé fordulásnak, az Őreá való figyelésnek az alkalma.
Emellett aztán sok minden járult hagyományként még a böjthöz. A római katolikus egyházban volt és részben van olyan kívánalom, hogy a hívők az Úr Jézus halálának a napján, pénteki napon húsételt ne egyenek. A reformátusok azt mondják: nem minden pénteken, csak nagypénteken tartjuk be ezt az előírást, húsételt nem eszünk. Sokszor voltam azonban szomorú tanúja annak, hogy az volt a családi tanács legfontosabb kérdése, hogy eldöntsék, hús helyett, mivel lakjanak jól. Szó sem volt ott az ünnep tartalmáról, Krisztus kereszthalálának a jelentőségéről, csak a hasunkról. Ez lenne a böjt?
Isten is ezt kérdezi itt a néptől. Azt gondoljátok, az a böjt, amit csináltok? Betartotok bizonyos előírásokat és egyébként semmi nem változik az életetekben. Sőt, jöttök és kérdezitek, hogy miért böjtöltünk, ha te most nem áldasz meg minket? Mit gondoltok, üzlet ez? Ti böjtöltök, és annak fejében adjak valami jót? Isten nem üzletel a népével soha. Nem valaminek a fejében ad áldást, az áldás mindig ajándék. Ő kegyelemből ad, de nincs hova adni, mert nem tartják a kezüket, hiszen — és akkor jön a hosszú felsorolás. nem adjátok meg azt a bért, ami járna, többet követeltek a nektek kiszolgáltatottaktól, mint amennyit lehetne, robotosaitokat hajszoljátok. Miközben böjtöltök, veszekedtek, sőt ököllel verekedtek… Ezután benyújtjátok a számlát az Istennek, hogy a böjtölésem fejében kérek ezt meg azt.
Nem erre való a böjt. Nyugodtan hagyjátok abba! Semmi értelme nincs így bizonyos előírásokat betartani, hogy ilyen lelkü-let marad bennetek, és még fel sem tűnik, nem is szégyellitek magatokat, s nem is akartok változni. Nem erre adta Isten a böjtöt.
Ezért nézzük meg ezen a böjti vasárnapon, mire adta Isten a böjtöt? Sok mindent tanít a Szentírás erről, ma csak egy részét tudom elmondani.
Jézus a Hegyi beszédben olyan természetesen szól a böjtről, mint az imádkozásról és az adakozásról. Mint ami az istenfélő, hívő ember életéhez természetesen hozzátartozik. Egy szóval sem említi: kell vagy nem kell. Csak arról beszél, hogyan lehet helyesen böjtölni. Nem kérdés, hogy az igazán hívő ember böjtöl sokféleképpen, csak egyre hívja fel a figyelmet Jézus, hogy ne magamutogató módon, ne keserűen, ne úgy, mintha valami nagy áldozatot hozna, hanem örömmel. Mosd meg a te arcodat, kend meg a te fejedet — ez az örvendezésnek a magatartása és a gesztusa volt. Így böjtöljetek, így szól Ő erről a Hegyi beszédben.
Mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben Isten hívő népe, amikor szerette volna fontos kérdésekben megtudni Isten akaratát, akkor az imádkozását kiegészítette böjtöléssel is. Amikor szorongatták ellenségei, akkor úgy járult oda Ura elé, hogy nemcsak imádkozott, böjtölt is. Amikor rászakadtak a bűnei és igen szégyellte magát, hogy noha Isten népe, mégis ilyeneket csinált, bocsánatért esedezett, akkor az esedezést kiegészítette a böjtölés is. Amikor Isten gyermekei valami nehéz feladat előtt álltak, amit Uruktól kaptak, s látták, milyen kevés az erejük ahhoz, akkor nemcsak fél kézzel kapaszkodtak Istenbe, az imádság kezével, hanem két kézzel, és böjtölni s elkezdtek.
A böjtöt tehát arra adta Isten, mint nagy lehetőséget, hogy közben és általa erőt nyerjünk. A böjtölést arra adta Isten, hogy olyan belső erők halmozódjanak fel az emberben, amik tőle származnak. Ennek érdekében teljes szívével forduljon oda Istenéhez. Ennek érdekében mondjon le átmenetileg valamiről, ami elvonná a figyelmét, vagy kitöltené az idejét, mert másképp nem tud teljes szívével odafordulni. Főleg, ha megosztott a szíve, ha nagyon tele van feladatokkal az ideje. Most egy időre valamit félre kell tenni azért, hogy egészen odafordulhasson és mind a két kezét telerakhassa Isten ajándékkal.
A böjtnek tehát mindig célja van. Nem olyan vallásos előírás, amit be kell tartani, (ilyenről nincs szó a Bibliában), hanem olyan nagy lehetőség, amivel az, aki plusz erőket, különös áldásokat, nagy világosságot akar Istentől kapni, az él ezzel a lehetőséggel. Ennek mindig ára van, mert valami helyett csinálom azt, amit most teszek. Csak Istenre figyelek, csak azokkal foglalkozom, akikhez küldött. Most csak erre koncentrálok, hogy ehhez a feladathoz most tőle megfelelő erőt, mondanivalót, áldást akarok kérni. Addig nem tudok mást csinálni, tehát marad a dolgom.
Valamiről lemondok, ez kétségtelen, de ezt önként és örömmel vállalom. Azzal a meggyőződéssel, hogy annál, amiről most lemondtam, valami sokkal többet kapok, és ez csak ennek a lemondásnak az árán mehet. Mert ha mindkét kezemet oda akarom most tartani, mert nagy szükségem van arra, amit Ő ígért, és amit csak így kaphatok meg, akkor addig nem csinálhatok mást, sem fél kézzel, sem a kettővel, ez világos, ez benne a böjt. Addig, amíg ez nagyon fontos nekem, marad a többi dolog. Lemondok valamiről azért, hogy… — és itt mindig célhatározó mellékmondat következik, és nagyon sok minden jöhet. Azért, hogy Istentől kapjak valami áldást, Isten előtt megértsek valamit, Isten engem megvigasztalhasson, formálhasson, használhasson. Ő lesz a fontos, meg azok, akiknek a javára használni akar.
Éppen ez a böjtnek a lényege a Biblia tanítása szerint, hogy az életünkben előállott egyoldalúságokat, féloldalasságokat helyrehozza. Éppen erről szeretnék ma beszélni, mellőzve a böjtről szóló sok más gazdag bibliai tanítást. Mik azok az egyoldalúságok, a legfontosabbak legalább is, amiket böjttel hoz helyre Isten az életünkben? Két ilyet említek, és aztán még valamit, amiről alapigénk szól.
Az egyik ilyen: betegesen önmagunk körül forgunk. Aki egy kicsit is őszinte önmagához, az kénytelen tetten érni magát különböző helyzetekben, hogy én vagyok magamnak a legfontosabb. Olyan jellemző az, ha egy helyiségben sokan vannak, s beszélgetnek egymással, többször tapasztalhatták már a testvérek is, ha az illető nevét, akár a túlsó sarokban mondják, meghallja. Sok mindent nem hall meg, ami ott elhangzik, de ha a róla van szó, nyúlik a füle, és hallani akarja, mit mondanak róla. Mert mindabból, ami ott elhangzik, a legfontosabb, hogy róla mit mondanak. Ha valahonnan hazamegyünk, a legfontosabb, hogy mit szóltak ahhoz: ahogy viselkedtem, ahogy felöltöztem, amit mondtam, vagy nem volt-e baj, hogy végig hallgattam. Mit szólnak ahhoz? Még azt hiszik, buta vagyok. Sokszor csak ez tölt be bennünket.
Ha beszámolunk egy közös alkalomról, sokszor tapasztalom, hogy azzal kezdi az illető: én azt szóltam hozzá… Na de érdekelne az, hogy a többiek is mit mondtak, meg az előadó mit mondott, ez lenne a legfontosabb. De neki közben az a gondolata támadt, és azt az ellenvetést tette ott szóvá, és így tovább. Adja Isten, hogy bátran tetten érjük magunkat, amikor újra és újra kiderül, hogy betegesen magunk körül forgunk.
Még Júda királyai között is volt olyan, aki azt mondta — és ez le van írva a Bibliában —, hogy csak az én időmben legyen békesség és állandóság. Pedig a próféta kemény ítéletet mondott neki, hogy a te engedetlenséged miatt ellenség jön majd. És amivel te itt most dicsekedtél, és nem Istennek adtál dicsőséget, azt mind elviszi az ellenség. És ahelyett, hogy a szerencsétlen kétségbe esett volna, vagy leborult volna Isten előtt, hogy bocsánatért esedezzék, megrántotta a vállát, és azt mondta: jó, csak amíg én uralkodom, addig legyen békesség és állandóság. És utánam az özönvíz?
A sejtjeinkben van ez, hogy én vagyok a világ közepe. Sajnos úgy van, ahogy azt Babits Mihály rendkívül találóan fogalmazta meg A lírikus epilógjában:

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyilam szökhet rajta át: a vágy —
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Ez a mi tragédiánk, és ez a bűn következménye, hogy én vagyok az alany is, meg a tárgy is. Ami azt jelenti: én foglalkozom önmagammal állandóan. Mint amikor a cica a saját farka végét kergeti, és ebbe tényleg be lehet csavarodni, ha örökké önmagammal foglalkozom.
Mi a bibliai megoldás? Az, hogy ne én legyek az alany, hanem az, aki egyedül mondhatta el magáról: én vagyok az alfa és a ómega. Az a Jézus Krisztus vegyen engem a kezében mint tárgyat, aki át tud formálni és meg hagyjam, hogy átalakítson és használjon mások javára. És még akkor is Ő lesz az alany az életemben, én meg csak áldott eszköz leszek majd az Ő kezében. Mert így, ahogy vagyok, nélküle, egy darab vas vagyok. De Ő ezzel hívta el már a tanítványait: kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy emberhalászokká legyetek. Míves munkaként kerül ki a kezéből az, aki engedi, hogy Ő legyen az alany, és én legyek a tárgy. Nem önmagát akarja megvalósítani, hanem odaadja, kiszolgáltatja magát az újjáteremtő Krisztusnak, hogy Ő formálja azzá, akivé akarja, és aztán használja sokaknak, másoknak a javára.
Itt vallani kell azt, és gyakorolni, hogy Ő az alfa és az ómega, és nem én. Nem én vagyok az alany és a tárgy. Vagy, ha meg akarok maradni annak, akkor maradok magam számára börtön, és foroghatok önmagam körül, és előbb-utóbb elszédülök.
Nos a böjt pontosan arra való, hogy lemondok erről, hogy én legyek az alany, és boldogan tudomásul veszem, hogy Ő akar velem valamit. Akkor mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? És ha erre időt kell szánnom, akkor elveszem máshonnan, lemondok közben valamiről. Tudom, hogy nem én fogom átformálni magamat. Lemondok erről, s engedem, hogy te formálj át. S akkor nem én csinálok magamnak programot, lelki programot sem, hanem újra és újra kérdezem: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Uram, cselekedj általam! Tégy velem, amit jónak látsz. Ez böjt, mert ezzel lemondtam a magam büszkeségéről, ezzel lemondtam a magam gőgjéről, ezzel tudomásul veszem, hogy Ő az Isten, én pedig ember vagyok, és nem akarok istenkedni a magam életében. Ez vezet az igazi kibontakozáshoz. Így lehet áldássá valaki a másik számára.
Jézus Krisztust pontosan ez jellemezte. Neki mindenekfelett az volt fontos: mit akar az Atya: nem azért jöttem, hogy a magam akaratát cselekedjem, hanem azét, aki elküldött engem — ezt többször mondta —, s utána mindig az volt fontos, hogy mi jó nekünk. „Nem azért jött az Emberfia, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért.” Eddig mélyült az Ő böjtje, hogy ráment az élete arra, hogy az Atyának engedelmeskedett, minket pedig kiszabadított a reménytelen helyzetünkből, s ebbe belepusztult.
Jézus egész földi élete egyetlen átgondolt, tudatos böjt volt, kezdve attól, hogy lemondott isteni dicsőségéről, hozzánk hasonlóvá lett, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Lemondott — fel sem tudjuk sorolni mi-mindenről, azért, hogy… — Ez a böjt. Így tette Őt mindannyiunk szá-mára áldássá a Mindenható. És kicsiben ez történhet meg a mi életünkben. Mármint azé-ban, aki hajlandó félreállni és azt kérdezni: Uram, mit is kell tennem azért, hogy te kerülj az első helyre, és kik is azok, akikhez küldeni akarsz, akiknek a számára áldássá akarsz tenni?
Ne magam körül forogjak, hanem álljon helyre az egyensúly, és kapja meg életünkben az őt megillető első helyet Isten, és kapják meg az őket megillető helyeket a felebarátaink, és akkor zökkenünk mi is a helyünkre. Az ilyen emberek érzik a helyükön magukat, és sokszor nagyon nehéz körülmények között is kiegyensúlyozott, harmonikus, derűs emberek maradnak, akik tudják, mi a feladatuk.
Aki ezt a jézusi böjtös szemléletet és alap-állást a magáévá teszi, annak könnyű lesz adnia a pénzéből annak, aki rászorul. Az észreveszi, kinek adhat az idejéből, amiből neki is mindig kevés van, de lemond, és szívesen ad belőle másnak. Az ilyen emberek számára lesz természetes az, hogy egy kisgyerekes vagy sokgyerekes családnál jelentkezik: menjetek el együtt, addig itt maradok a gyerekekkel. Nem lenne kötelessége, és nem fizetik meg, s nem fogják megtapsolni sem. Nem ezért csinálja. Ő már kapott valami nagy ajándékot, és felszabadul arra, hogy félreálljon az útból, és mások legyenek fontosak, akikhez őt Isten küldi.
Az ilyen szemléletből következik az, hogy a házban lakó magányos öregnek nemcsak egy kistányér süteményt küld be néha, hanem meghívja az asztalához mondjuk egy vasárnapi ebédre. Na de akkor ott nem tud a család igazán bizalmasan beszélgetni. Hát nem tud. Ez benne a böjt. Lemondunk arról, hogy egy vasárnap magunknak éljünk, egy vasárnap másnak akarunk örömet szerezni. Azért, hogy ő is családban érezze magát, most a magunk családi dolgait egy rövid időre félretesszük. Majd megbeszéljük máskor. Mindig áldozat, de megvan a célja. Készek vagyunk-e erre, megfizetni ezt az árat?
Ha valaki rosszkor jön, a böjtölésre kész ember azt is kész szívesen fogadni. Van ereje kikapcsolni, vagy be sem kapcsolni a televíziót, hogy azalatt és ahelyett Istenre figyeljen, valakivel beszélgessen, magában rendet csináljon. Valami fontosabbat, értékesebbet, aminek az érdekében kész elhagyni a kevésbé értékeset, vagy azt, aminek nem most van az ideje.
A másik egyoldalúság, amiről a Szentírás beszél, és amit a böjt hoz helyre, az, hogy kórosan a testünk körül forog az életünk. Kezdve attól, hogy reggel felkelünk, az ember azt vizsgálja, hol fáj, vagy fáj-e ott, ahol tegnap fájt. Hogy aludtál? Ez nagyon kedves és fontos kérdés, de csak a testre vonatkozik, és attól kezdve, hogy kinyitottuk a szemünket, már állunk a tükör elé. A férfiak borotválkoznak, a hölgyek másként csinosítják magukat, és reggeltől estig ekörül forgunk. A testet öltöztetjük, a testet díszítjük, a testet tápláljuk, a testnek a teljesítő erejét igyekszünk megtartani vagy fokozni. A testet védjük, a testet gyógyítjuk, a testnek a gyönyörei nagyon fontosak, a test, a test, a test...
Mintha nem lenne lelke az embernek. Mintha tényleg csak hatvan-hetven kilónyi víz, kötőszövet, szaru és csont lennénk és semmi több. Mintha valóban mindaz, amit csinálunk, bizonyos vegyi folyamatoknak az eredménye lenne. Mintha nem az lenne a Bibliában, hogy Isten megformálta az embert a föld porából, és aztán lelket adott belé. Mintha nem lenne lélek. Aztán sokszor valóban olyanná válik az életünk, mintha nem lenne lélek. Olyan lélektelenné, olyan lelketlenné. Nem törődünk a lelkünkkel, egészen egyoldalúvá válik sok embernek az élete. Csak a test körül forog, s a lélek nem kapja meg a táplálékát. A lelket nem tisztogatjuk, nem védjük, nem gyógyítjuk. Legfeljebb ha nagy baj van és halálsikolyokat ad, akkor pró-báljuk valami elsősegélyben részesíteni. A legtöbbször akkor sem azt kapja meg, aminek a hiánya miatt odáig jutott.
Ki az, aki ugyanannyit foglalkozik a lelkével, mint a testével? Nem hiszem, hogy sok ilyen ember van. Olyan nehezen szánják rá magukat emberek arra is, hogy egyszer egy kiadós tápláló kúrát kapjon a lelkük, hogy elmenjenek egy csendeshétre, ahol egészséges, jó igehirdetés hangzik. Egy hét szabadság ugrik, tehát áldozatot kell hozni. Megéri-e? Egy hétig maga marad a család, ez sokszor elképzelhetetlennek tűnik, aztán mikor visszajön egy másik ember, akkor ujjong az egész család, mert Isten az ő igéjével elvégezte azt, amit senki, semmi másként nem tud elvégezni. Na de kinek fontos ez? A testünk igen. Enni kell, öltözni kell, stb. A lelkünk? Maradjon magának.
Erre is való a böjt, hogy ezt a végzetes felbillent állapotot egyensúlyba hozza. Hogy néha tudatosan háttérbe szorítsam a követelődző, rusnya testet, s tudatosan elsőbbséget adjak a léleknek. Itt aztán tényleg jó eszköz az, hogy az ételben, italban is mértéket tart vagy böjtöl átmenetileg az ember, hogy azalatt és azáltal is a lelkiekre összpontosítson. Itt azután valóban felsorolhatatlanul sok lehetőség van a böjtre.
Mert a Biblia nemcsak az ételben való böjtölésről szól — arról is, és azt ne mellőzzük —, de szól például a szóböjtről is. Itt az 58. részben is olvastuk ezt. Állítsa le magát az, aki vég nélkül üresen tud fecsegni, és az idegeire megy a környezetének. Tanuljon meg hallgatni. Tanuljon meg a másikra figyelni, és őt végighallgatni. Vagy tanulja meg félretenni a maga szövegeit, és igét mondani. Lehet, hogy rá fog jönni: nem tud igét mondani. Nincs igei mondanivalója a másik számá-ra. Csak önmagát tudja adni, az meg édeskevés például, ha vigasztalni kellene, vagy bá-torítani, biztatni. És akkor éppen a böjt vigye közelebb Istenhez és segítse bűnbánatra: Uram, nekem nincs mondanivalóm.
Itt valóban csak a test hátraszorítása árán lehet a lelket megerősíteni, kezdve azon, hogy reggel korábban kelek, hogy reggelizzen a lelkem is, ne csak a testem. Folytatva azzal, hogy nem vetem bele magam azonnal a tevékenységembe, hanem veszteg maradok, hogy mindenekelőtt Isten hadd legyen tevékeny az életemben. Hadd kezdődjék azzal, hogy Ő most mond nekem valamit, és így figyelek rá. Lehet, hogy közben már feszít a nagy ambíció, meg szorít az idő, de akkor is visszafogom a testet, hogy a lelkem életben maradjon, növekedjék és erősödjék.
Ehhez Isten kimondhatatlan ígéreteket fűz. Olvastuk a fejezet végén, hogy ha példá-ul valaki megszenteli az ő napját, gyönyörűségesnek hívja azt, abbahagyja munkáit, nem tárgyal ügyeiről, akkor megtanul gyönyörködni az Úrban, és nem hiába kiált, hanem Isten azt mondja: Itt vagyok! Áldássá teszi még az utódai számára is. Kimondhatatlan ígéretek, ha kész vagyok böjtölni.
A harmadik, ami ebből az igéből kiderül, hogy az Isten számára a legkedvesebb böjt az, ha valaki kész szakítani a bűneivel. Lényegében majdnem az egész fejezet erről szól. Ha valaki azt tekinti bűnnek, amit Isten annak mond, és azzal alkudozás és halogatás nélkül kész szakítani. Ez is komoly lemondás. Ez az igazi önmegtagadás, különösen, ha valaki azonosult már azzal a bűnnel. Ha kedves neki az a bűn, ha nem is látja azt annak, hiszen mindenki így csinálja, vagy apámtól is így láttam, vagy nálunk ez így szokás, vagy nem lehet másként élni — ilyen keresztneveket szoktunk adni annak, amire Isten azt mondja: bűn. Ha kész vagyunk radikálisan szakítani mindazzal, ami az Ő minősítése szerint bűn az életünkben, ez a legkedvesebb böjt, és ezáltal kapjuk a legtöbb áldást.
„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot!” Amikor a bűneivel szakít az ember. Olyan bű-nök voltak ezek, amit a legtöbben gyakoroltak és nem is tűnt már annak.
Miért nem fér össze böjt és bűn? Tehát vagy Istennek kedves böjt van, és akkor a bűnöket ki kell dobálni, vagy ragaszkodom a bűneimhez, és akkor hiába próbálok böjtölni, az nem kedves Istennek. Ez a kettő miért nem fér össze? Azért, mert a böjt lényege az, hogy Istennek korlátlan teret biztosítok az életemben. A bűn lényege meg az, hogy Istent kiszorítom az életemből. Ezért nem fér meg a kettő együtt. Vagy Istennek kedves böjt, vagy a bűneim.
Isten itt pontosan azért dorgálja az ő népét, mert megtartották a böjti előírásokat, de megtartották a bűneiket is. Ezért mondja: ez a böjt semmit nem ér. Ezt így abba lehet hagyni. Vagy az lesz az igazi böjt, hogy ha a bűnt bűnnek nevezitek és elhagyjátok.
Itt a megterített úrasztalánál ez különösen is nagy örömhír ma, hogy egyetérthetünk Istennel. El lehet jutni oda — hogy Jézus szavait idézzem —: igazat adunk az Istennek, és amit Ő bűnnek nevez, azt nem mentegetjük, nem magyarázzuk, hanem halogatás nélkül megvalljuk és elhagyjuk. Ez lesz az igazi böjt. Mert minden így felszabaduló helyre adja Isten az Ő áldását. Kivetek az életemből valamit, ami neki utálatos, akkor ő megajándékoz valamivel, aminek addig nem volt hely az életemben. Most már felszabadult a hely, és így lesz lelkileg egyre gazdagabb az ilyen ember.
A biblikus böjtnek a végső célja az, hogy lelkiekben gazdagokká legyünk. Jézus nagy böjtjéről is ezt mondja a Szentírás: „Ő gazdag lévén, szegénnyé lett érettünk, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk.” Kicsiben ugyanezt élhetjük át mindnyájan. Amit a gazdagságunknak tekintünk, amire büszkék vagyunk, amihez ragaszkodunk, amit sikerült megszerezni, ha arról lemondunk azért, hogy Isten valami nagyobbat, jobbat, lelkit adjon helyette, akkor adott esetben kiderül: milyen gazdagok vagyunk lelkileg. Mert éppen a böjtölés során jut el olyan tartalék gazdagsághoz a hívő, amire nincs mindig szükség, de az élet kritikus helyzeteiben éppen arra van szükség, s ilyenkor van mihez nyúlnia.
A lelkiekre is igaz az, amit egy régi szó-lás fejez ki. Mit jelent az: hegy alatt abrakolni? Amikor dombos vidéken lovas kocsival jártak, ha a lovakat nem tartották jól folyamatosan, és nem laktak jól még otthon, akkor amikor a lejtő aljához értek, hiába adott nekik hirtelen enni a gazda, attól nem lettek hirtelen erősek. Csak kínlódva kapaszkodtak fel, vagy sehogyan sem tudtak felmenni.
Lelkiekben is így van. Támad valami baj, akkor most hirtelen hogy lehetnék lelkileg ütőképes. Nem leszek ütőképes, erőtlen vagyok. De ha folyamatosan tápláltam a lelkemet, a folyamatos böjt és imádság és Istennek való engedelmesség olyan tartalékokat halmozott fel bennem, amikről nem is tudtam, amikor valakit hirtelen vigasztalni kell, tudok mondani helyén mondott igét. Amikor engem ér valami nagy veszteség, nem borulok ki és nem borulok fel, hanem egyensúlyban marad az életem. Lehet, hogy egy pillanatra meginogtam és megtántorodtam, mert olyan nagy volt az ütés, de a tartalék erők ilyenkor mozgósíttatnak lelkileg, és bírom. És amikor hirtelen másoknak kell segíteni, talán én magam csodálkozom a legjobban, hogy Uram, a magam terhét is alig bírom, most meg ezzel együtt bírom.
Ehhez azonban a folyamatos böjtre van szükség, aminek az egyik formája az, hogy magamat háttérbe szorítva Istent és a felebarátaimat részesítem előnyben. A testemet háttérbe szorítva időnként tudatosan a lelkemet engedem, hogy erősítse és tisztogassa Isten. És folyamatosan kész vagyok arra, hogy amit Ő bűnnek nevez, azzal nem vállalok tovább közösséget, akármit szólnak hozzá, akármilyen furcsa lesz azt abbahagyni és kivetni, nem akarok azzal együtt élni, mert Isten áldására vágyakozom.
Mivel az úrvacsorára készülve talán ez a harmadik most különösen is hangsúlyos, imádság előtt énekeljük el a 223. éneknek az első versét:
Istenem, én, nagy bűnös ember,
Szent színed elé járulok.
Vétkem oly mély már, mint a tenger,
Mentségért hozzád fordulok.
Istenem, én Istenem,
Irgalmazz kérlek énnekem!

Egyetlen kérdésre próbáljunk ma este választ keresni ezt a történetet tanulmányozva, arra, hogy ki mennyit érzékel abból, ami itt történik. Ebben a történetben sokféle esemény követi egymást, és ennek a történetnek sok szereplője van: a nagy sokaság, Jézus, a tanítványai, Jairus nevű zsinagógai vezető, a leánykája, aki a halálán van, és az asszony, aki itt menet közben meggyógyult.
Ugyanaz történik körülöttük, és mégis egészen mást vélnek valóságnak. Egészen másról gondolják, hogy valójában az történik. Ki mennyit vesz észre, és mennyit vesz komolyan a valóságból? Kiderül, hogy ez alapjában véve hit kérdése, és hit nélkül roppant szegényes, beszűkült, primitív a valóság-érzékelése minden embernek. A valóság egy kis töredékét észleli. Azt hiszi, az a teljesség, abból von le következtetéseket, amik szükségképpen hamisak, mert ha a kiindulás téves, akkor amit arra felépít, az mindenestől hibás.
Nos, mi ennek az eseménysorozatnak a váza? Ezt próbáljuk még először rögzíteni, és utána nézzük meg közelebbről a részleteket.
Azt olvastuk, hogy Jézus és tanítványai a Genezáreti tó nyugati partjára érkeznek meg valahonnan máshonnan, ahol Ő korábban dolgozott. Ezt megtudja a sokaság, s ahogy kiszállnak a partra, már igen sok ember várja ott őket. A nagy sokaság szeme láttára előjön a helyi zsinagóga egyik vezetője, leborul Jézus előtt, és azt kéri tőle, menjen el hozzá, mert a leánykája halálán van, és érintse meg őt, hogy meggyógyuljon és éljen.
Ez mindenestől meglepő jelenet volt. Az is, hogy egy ilyen tekintélyes ember ott az utca porában leborul, az is, hogy Jézus előtt leborul. Egy hívő zsidó csak az Isten előtt borult le. Jézus istenségét pedig vitatták. Jairust a rangja is, a pártállása is elvá-lasztotta Jézustól. Meglepő tehát az, hogy odaveti magát az Ő lába elé, és tőle kéri ezt a segítséget. Akinek gyermekei vannak, megérti, hogy a gyermekéért mindenre kész egy szülő. Jairus is kész volt még erre is, és Jézus a legtermészetesebb gesztussal azonnal indul, hogy menjen, és segítsen a beteg kislánynak.
Jairus szeretné, hogy minél gyorsabban, mert halálán van. De nem olyan egyszerű, ha nagy tömeg vesz körül valakit, és bizonyos lassú tehetetlenséggel indul el Jézus Jairus háza felé. Ráadásul egy rövid út megtétele után megáll, és körülnéz. „Ki érintette meg a ruhámat?” Ilyenkor lesz indulatos a türelmetlen ember: kinek fontos ez, hogy ki érintette meg a ruhámat? Gyerünk, gyerünk addig, amíg nem késünk el. Az emberek idegesek, Jairus egyre feszültebb. Még Jézus tanítványai is ingerülten kezdik őt oktatni: Micsoda kérdés, hogy ki érintett? Látod, hogy a sokaság szorongat téged, és még azt kérdezed: ki érintett engem?
Megcsapja az embert a fogalmazásból az ideges feszültség. Micsoda felesleges kérdés. Fontos és sürgős a feladat, igyekezzünk abba az irányba. Jézus azonban megáll, várja, hogy valami történjék. És akkor a sokaságból előjön egy asszony, ugyanúgy, mint néhány perccel ezelőtt Jairus, leborul előtte, és elkezd beszélni. Elmondja: tudom, hogy szabálytalanságot követtem el. Tisztátalan vagyok, nem szabad közösségbe jönnöm, de egyedül csak tőled vártam már segítséget. Tizenkét év óta kezelnek az orvosok, minden vagyonomat erre költöttem, s az állapotom most rosszabb, mint tizenkét évvel ezelőtt volt. Ha valaki tud segíteni, az te vagy! Gondoltam, ha csak a ruhádhoz érek is, kapok tőled valami segítséget.
Mi lesz most? Komolyan vették, hogy tisztátalanok közösségbe nem mehetnek. Jézus most foganatosít itt valami ítéletet, vagy nem? Jézus azt mondja: Leányom, a te hited megtartott téged, eredj el békességgel és maradj egészséges.
Mindezt kénytelen ott végighallgatni mindenki. Akik nem felejtették el az eredeti célt, hogy egy halálán levő kislányhoz kellene igyekezni, azok lehet, hogy azt mondták: rendben van, most már ezen is túl vagyunk, de gyerünk, siessünk. És ahogy újra megindul lomhán a menet, érkeznek ketten Jairus házától és mondják Jairusnak: ne fáraszd tovább a Mestert, a kislányod meghalt. Jézus ezt hallja, és abban a pillanatban lelki elsősegélyben részesíti ezt az édesapát, és azt mondja: Ne félj, csak higgy. És megy tovább, mintha mi sem történt volna.
Az emberek nem értik. Az kedves volt tőle, hogy ott a tengerparton azonnal szó nélkül elindult Jairus háza felé, de most, hová megy tovább? Nem hallotta? Meghalt. Amíg beteg, addig lehet segíteni, ha meghalt, nem lehet segíteni. Most hova megyünk még? Bekövetkezett, amitől a szegény apa félt: elkéstek. „Ne fáraszd tovább a Mestert.” Jézus azonban teljes nyugalommal megy tovább. Jairus némi tétovázás után követi. Addigra már a házánál nagy zűrzavar van. A hivatásos siratók, akik némi készpénzért akár órákon át is el-jajveszékeltek egy-egy halottasháznál, már ott álltak lesben. Elkezdődött a siratás. Jézus szól nekik: hagyjátok abba, mert nem halt meg, csak alszik. Erre azok, akik az egyik pillanatban még úgy tettek, mintha siratnák, elkezdenek kacagni — ez önmaga egy tanulmány, hogyan lendülhet át valaki egyik végletből a másikba. Jézus azonban legyint az egészre, a szülőkkel és három tanítványával bemegy a szobába, és csak annyit mond a halott kislánynak: kelj fel! S fölkel a kislány; és mivel az, akinek igazán van kapcsolata a lelki világgal, az élő Istennel, aki az odafelvalókkal törődik, az tud leginkább törődni az idelennvalókkal is. Olyan jellemző, hogy Jézus az, aki azt mondja: adjatok neki enni, mert elég régóta nem evett. S mindenki csodálkozik.
Ennyi a történetnek a váza. Ebben ragyog fel a mi Megváltónknak a páratlan, egyedülálló nagysága, aki előtt semmi sem válik akadállyá, aki mindenen keresztül megy célja felé, akinek a célja mindig az, hogy rajtunk segítsen, de bizonyos törvényszerűségek azért kirajzolódnak ebből az eseménysorból. Bárcsak olyan nagynak látnátok ti is Jézust, amilyen Ő valójában, és így tudnánk önmagunkat mindenféle vérző sebünkkel és nyomorúságunkkal együtt, meg szeretteinket is teljes bizalommal Őreá bízni. S minél inkább látjuk az Ő nagyságát, annál szomorúbban kiderül az ember törpesége, a mi törpeségünk, az a beszűkült, szűklátókörűség, az a tehetetlenség minden komolyabb problémával szemben, s annál nyilvánvalóbb, hogy mennyire rászorulunk erre a gyöngéden szerető mindenható Krisztusra.
Hogy mennyire tehetetlen, és a tehetetlenségét milyen nagy öntudattal hordozza mégis az ember, azt mutatja ez, hogy itt van egy tizenkét éves gyerek, akire azt szoktuk mondani: előtte az élet. Az édesapja magas pozícióban van, jó összeköttetéseik vannak, s egyszer csak mégis kiderül: semmi nem ér semmit. Mi az, hogy előtte az élet? Honnan tudjuk ezt? Halál ellen nincs orvosság. Halálán van, s mire odaérnek, már meghal, s senki semmit ez ellen nem tudott tenni. A teljes tehetetlenséget mutatja az is, hogy most már odamenni is kár. Eddig még talán lehetett volna segíteni, most már nem lehet.
S ott van ennek az asszonynak az esete is. Volt valami kis vagyonkája, s az egészet erre szánta. Rákölti a vagyonát az orvosokra. Tudomány, vagyon, jó szándék, segíteni akarás, kitartás, tizenkét éven át tartó küszködés — hiába. Nemcsak hogy nem javul, egyre rosszabb lesz. S ha Jézus nem nyúl bele az életébe, nincs segítség.
Nos, most nézzük meg közelebbről: mi is történt itt valójában? Olyan jellemző, hogy ez az asszony egyedül Jézustól várt már segítséget, de nem merte azt kérni. Szinte szerette volna azt ellopni. Hátulról, titokban. Egyebek közt amiatt is, hogy nem mehetett emberek közé, mert a törvény őt a betegsége miatt kizárta onnan. S így is kap segítséget Jézustól. Ezt ő azonnal észreveszi magában. Regisztrálható a gyógyulása. Jézus is észreveszi, hogy isteni erő árad ki belőle. Ezt nem lehet titokban, valóságos erők működnek, s aki ezeket az erőket közvetíti, az tudja, hogy most őbelőle erő áradt ki. Ezért áll meg és néz körül: Ki érintette a ruhámat?
S itt jönnek a nagy okos tanítványok. Ki érintette, ki érintette? Hát a sokaság szorongat téged, látod, és még azt kérdezed: ki érintett engem? Vagyis miről van itt szó? Azt hiszik, hogy ők tudják, mi a valóság. Szegény álmodozó Jézus, látszik, hogy nincs érzéke a realitásokhoz. Micsoda tömeg szorongatja, hol innen nyomják, hol onnan nyomják. Milyen naiv kérdés: Ki érintette a ruhámat? Hol él Ő? Le kellene szállnia ide a földre és érzékelni a valóságos erőket. S meg vannak győződve: ők tudják, mi a valóság. Csak ők tudják, mi történik itt voltaképpen. Ki is oktatják Jézust ennek megfelelően. — Közben fogalmuk sincs, micsoda erők vannak ott jelen. Fogalmuk sincs, hogy ki az a Jézus, akit van képük ilyen szemtelen büszkeséggel kioktatni. Sejtelmük sincs arról, hogy itt az Isten mindenható erői működnek, és ezeket Ő közvetíti. Fogalmuk sincs, hogy ki kaphat ezekből az erőkből. Ők ilyen lélekkel semmiképpen nem! De van ott valaki, más lélekkel. Erről megint csak senki semmit nem tud. Egyáltalán nem tudják, mit jelent az: ott van az Isten országa. A mindenható Isten a maga teljhatalmát gyakorolja, és most éppen közvetlenül belenyúlt egy megnyomorított életű kis ember életébe. Itt mos világszenzáció történt, úgy csendben, észrevétlenül.
Miközben handabandáznak és értelmezik a jelenségeket, magyarázzák, hogy érhet hozzád, aközben halvány fogalmuk sincs arról, hogy amit tizenkét éven keresztül senkinek nem sikerült elérnie, azt a mindenható Isten egy pillanat alatt megvalósította. Jézus az ő isteni teljhatalmával így szabadított meg most egy embert. Miközben egy másik ember türelmetlen, gyerünk már a lányomhoz, miközben ott talán türelmetlenül várják, hogy jöjjön már a Mester, miközben a bámész sokaság ott tolong és okoskodik, aközben az Isten munkában van. És Jézus, akit semmi nem érdekel, csak az, hogy mi az Atya akarata, és mikor kin lehet segíteni, az Atya akaratát hajtja végre mindenféle dobverés nélkül. Csendben, észrevétlenül. Majdnem azt kell mondanunk: csak úgy, mellesleg, menet közben megszabadul egy ember, megoldódik a megoldhatatlan, kiárad valami isteni erő úgy, hogy erről senki nem tud, de ez mégis nagyon valóságos, mert ez — ha tetszik — dokumentálható. Az is dokumentálni tudja, akin keresztül kiáradt, Jézus, és az is, akit meggyógyított, ez az asszony.
Nem szánalmas dolog ez? Ez a nagy öntudat, hogy ők megmagyarázzák, mi van itt valójában, s közben fogalmuk sincs a valóságról. Jelenségeket észlelnek, de a lényegről semmit sem tudnak. Valamit látnak a színfalak előtt, hogy ott mozgás van, de mi van a színfalak mögött, meg felett, hogy ki az az Isten, aki a kezében tartja az eseményeket, aki igazgat mindent és mindenkit, aki mindig a javunkra cselekszik, miközben tipródunk, türelmetlenkedünk, okoskodunk vagy hitetlenkedünk. Ettől teljesen függetlenül, feltartóztathatatlanul megy előre, és a maga üdvtervét, mindazt, ami a javunkat szolgálja, hatalommal megvalósítja. S olyan kevesen vannak, akik ezzel szá-molnak.
Nem kísért-e minket is az, hogy azt gondoljuk: helyesen értékelünk valamit. Pontosan felmértük a helyzetet. Minden lehetséges információ birtokába jutottunk, következésképpen helyes ítéletet alkotunk, — és közben talán éppen a leglényegesebb összetevőkkel nem számolunk. Például magával az élő Istennel, akinek a kezében összefutnak a szálak, aki ma is a történelem irányítója, akinek fontos mindannyiunk kicsi életének a története is, és aki egyedül tud nekünk segítséget, szabadulást, bocsánatot, életet adni ott, ahol megáll az ész, ahol semmit nem ér a pénz, s ahol a tudomány is csődöt mondott; csak marad a nyomorúság, a vérző életek, meg a félholt és halott kisleányok és kisfiúk. Ő előtte ott sem apad el a víz, mond egy mondatot: Neked mondom, kelj fel! — és a leányka ott járkál megint a szülők között, és nézhetnek nagyot a halottsiratók.
Nem ezt jelentené hinni, hogy komolyan venni végre Istent? Hogy Ő az, akinek magát mondja. Hogy Ő ma is ugyanaz, akit évezredek története számunkra közel hozott. Ma is érvényes mindaz, amit itt ebben a könyvben megígér nekünk, s így lehetne számítani rá és számolni vele. Vele elsősorban és mindenekfelett.
A folytatásból is ez derül ki, hogy ez a mindenható Krisztus ugyanakkor gyengéden, finoman, tapintatosan szeret mindenkit, akivel kapcsolatba kerül. Még beszélt Jézus az asszonyhoz, amikor megérkeztek a lesújtó hírrel a követek: meghalt a kislány. Jézus abban a pillanatban — olyan szépen lehet követni ezt a történet leírásában — érzékeli, mi zajlik le most ennek az apának a szívében, és nem hagyja magára, azonnali lelki elsősegélybe részesíti, és elhangzik ez a mondat: Ne félj, csak higgy, s megy tovább.
Nem foglalkozik az asszonnyal, ő meggyógyult, megbeszélték, rendben van. Gyerünk Jairusékhoz! Na de most, most már minek? Most már nem lehet segíteni. Ki mondta, hogy nem lehet segíteni? Mindenki. Az emberek. Azt mondják: amíg beteg, lehet segíteni, ha meghalt, nem lehet segíteni. Na de itt most Jézus cselekszik. Neki semmi különbség a két állapot között nincs. Neki nincs olyan: itt könnyebben tud adni megoldást, ott nehezebb, amott meg már sajnos, sehogysem. A „ne félj, csak higgy”-ben benne van, hogy ez nem elháríthatatlan akadály. Ha úgy érkezem oda, hogy beteg volt, akkor meggyógyul, ha úgy érkezem oda, hogy meghalt, — akkor feltámad. Ez olyan nagy különbség? Nekünk bizony elég nagy különbség. Őneki azonban nem.
Megint a hit kérdése. Csak a hit érzékeli azt, hogy kicsoda Ő valójában. Csak a hitünkkel tudjuk komolyan venni, hogy Ő az, akinek mondja magát. Aki bűnön, poklon, síron egyedüli győztes. Neki semmivel sem nehezebb Jairus leányát feltámasztani, mint meggyógyítani. Az Ő hatalma mindkét akadály felett toronymagasan áll. Hinni azt jelenti: ezt komolyan veszi valaki. De itt megint a mi tapasztalataink, szempontjaink, képzettségünk, feltételezéseink az akadálya, emiatt vagyunk sokszor hitetlenek. Nem tudom elképzelni, hogy Ő segítsen! És? Az kit érdekel, hogy mit tudok elképzelni és mit nem? Ő mit ígért, s mit nem ígért, Ő kicsoda. Nem az elképzeléseimtől függ. Régen rossz lenne, ha attól függne. Esetleg függhet a hitünktől. Ha valaki ezzel a csendes, merész hittel várja, hogy Ő cselekedjék, akkor meg fogja tapasztalni, hogy mit tud.
Olyan szemléletes és jellemző az is, hogy megérkeznek, Jézus leinti a siratókat, hagyjátok ezt a zűrzavart és cirkuszt. Nem halt meg, csak alszik. Azok hol sírnak, hol nevetnek. Talán még arra is gondolnak: sajnálja tőlük azt a kis tiszteletdíjat, amit ezért a halottsiratásért kapnak, s az egészből nem értenek semmit, csak utólag lepődnek meg, amikor a kislány megjelenik, akit ők már elsirattak.
Az emberek tolonganak Jézus körül, okoskodnak, magyaráznak, bámészkodnak, hisztériáznak, ki-ki vérmérséklete szerint. Nevetnek vagy sírnak, vagy a kettőt egyszerre és váltogatva, mint ott Jairus udvarán, és alig vannak, akik látnák: kicsoda Ő. Őbenne a mindenható Isten van itt közöttünk. Ő mindenben a javunkat akarja munkálni. Két ember van, akinek ez valóság lesz: Jairus és a vérfolyásos asszony. Miért? Mert ennek a két embernek volt hite. Olyan nagyon erősnek nem látszik egyik sem, de volt hitük. És ez a két ember látta a valóságot. Ezeknek a számára dicsőíttetett meg az Isten ezekben az eseményekben, és ők tapasztalták meg Jézusnak a gyógyító erejét.
Miben mutatkozik az meg, hogy nekik volt hitük? A vérfolyásos asszonynál abban, hogy nem mondott le arról, hogy segítséget Jézustól kaphat. Nem tudjuk, mert nem derül ki a történetből, és ne kezdjük találgatni, hogy ebben bizonyos volt-e vagy kételkedett. Odafurakodott a közelébe és azt mondta: ezt mindenképpen megpróbálom. Ha valaki tud segíteni, az Ő. Hogy fog-e segíteni vagy nem, az majd kiderül. De odamegyek és legalább a ruháját megfogom. S mennyei erő áradt ki, és meggyógyult. Ez a hitnek a lényege: bízom Jézusban, odamegyek a közvetlen közelébe és kipróbálom azt, amit hallottam róla. Működik, vagy nem működik? Hátha működik az én életemben is.
Sokszor belekeveredik a hitünkbe ez a hitetlenség: hátha. Jézus soha nem azt nézi, hogy mennyi hitetlenség van valakiben, hanem hogy mennyi hit. S mikor a beteg gyermeknek az édesapja ment hozzá, azt mondta: hiszek, Uram, segíts hitetlenségemnek, akkor sem azt méricskélte Jézus: ekkora hitetlenség mellett az a kis hit eltörpül ám, így nem tárgyalunk, hanem meggyógyította a gyermekét, miután azt mondta előzőleg: ha hiszel, meglehet. És azt a hitet, amit még az az ember is olyan hitetlenséggel vegyes valaminek minősített, Jézus elfogadta hitnek.
Ha egy kicsi igazi bizalom van iránta, és ezt az illető ki is mondja, akkor Ő mindig válaszol. Ugyanez volt Jairussal is. Nem tudjuk, mi zajlott le ott a szívében. Egyikünknek sem kívánom, hogy effélét át kelljen élni, amikor megérkezik a hír: leányod meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert. Látva azt, hogy Jézus tovább is megy az ő háza felé, ő is elindult utána. Ki tudja, mi lesz? Nem tudjuk, mi volt a fejében és a szívében, de ment Jézus után. Nem mondta azt sem udvariasságból, sem végső elkeseredésében: most már hagyjuk az egészet, tényleg ne fá-radj tovább. Köszönjük, hogy segítettél volna, sajnáljuk, hogy ez most nem sikerült. Nem beszél így, hanem megy Jézus után azzal a várakozással: mi lesz itt? Ez a hit.
És éppen ebből a történetből lesz nyilvánvalóvá az, hogy a hit nem valami bizonytalan és megfoghatatlan fogalom vagy teljesítmény — ahogy emberek gondolni szokták. A hit egészen valóságos, élő személyhez való, egészen konkrét viszonyulás. Vagyis: az élő Jézus Krisztusban való bizalom. Akkor is, ha nem tudom elképzelni, akkor is, ha mindenki körülöttem azt mondja: hiába… Amit Ő mondott, azt komolyan veszem. Azt mondta: Ne félj, csak higgy, akkor, ha reszketek a félelemtől és harcolok a hitetlenséggel, akkor is megyek utána.
Kevés ember van, akinek diadalmas, egyértelmű, nagy erős hite van. Mindannyiunkban harcol a hit a hitetlenséggel. A kérdés az: melyiknek az oldalára állunk? Megadjuk-e magunkat a magunk hitetlenségének, vagy pedig azt mondjuk: „hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok. Mert sosem volt így rászorulva sem élő, sem halott” — ahogy Ady Endre írta. Hinni akarok! A saját hitetlenségemmel szemben is újra és újra amellett döntök, amit Jézus mondott. Amit a Bibliában olvastam, amit róla eddig hallottam. Nem az, amit elképzelek, meg szeretném, hogy Ő teljesítse. Amit Ő megígért, amit Ő mond. Ezt csinálta Jairus, ezt csinálta a vérfolyásos asszony, s így tapasztalták meg Jézusnak a szabadító, gyógyító erejét.
A Biblia azt állítja, hogy mi mindnyájan a halálunkon vagyunk, ugyanúgy, mint Jairusnak a leánya. Nem csupán a szó biológiai értelmében fog egyszer elérkezni mindannyiunk halála, hanem mióta az ember Isten nélkül próbál ember lenni, azóta a halál szélén van, s egyszer bekövetkezik, s amikor a biológiai halál elragad ebből az életből, akkor ez a végső nagy halál is bekövetkezik: Istennel többé már nem lehet kapcsolatunk. Csak az él, aki Ővele, az élet forrásával, kapcsolatban van. Akinek vele nincs valóságos közössége, az halott. Jézus így is szólítja meg egyszer hallgatóit: Akik közületek meghallják az én beszédemet, azok élni fognak, de ebben az állapotban halottak vagytok. (Jn 5,25)
Ma nekünk Ő ezt a lehetőséget kínálja: megragadhatjuk Őt, aki maga az élet. Valaki egyszer azt mondta: könnyű volt a vérfolyásos asszonynak. Akármilyen nehéz lehetett is odafurakodni, valahogy odaügyeskedte magát és megfogta Jézus ruháját. De ma mi mit csináljunk? Valaki így felelt: Jézus ruhája az ige. Ma az igét kell így megragadni. Mi van megírva? Mit mondott Ő magáról? Mit ígér nekünk. Milyen diagnózist állít fel Ő mirólunk? Itt kezdődik a hit. Komolyan vesszük-e azt, hogy halottak vagyunk, ha gyakorlatilag nélküle élünk? Komolyan vesszük-e azt, hogy akár ma új életre támadhat bármelyikünk, ha Őt megragadjuk, ha benne hiszünk. És ha ezt a nagy ajándékot, az életet magát megkaptuk, akkor utána az életünk minden gondját, nehézségét úgy tudjuk-e rábízni, mint akiről már tudjuk, hogy ilyen hatalmas, és ilyen gyengéden szeret bennünket is.
Ha már itt egy tizenkét éves kisleányról volt szó, akkor néhány mondat erejéig azt sem szabad elhallgatni, hogy a gyerekeink is a halálukon vannak. Fogja, tartja, szédíti, kábítja őket ez a világ, amiben élnek, és Isten elsősorban minket tett felelősekké azért, hogy odavezessük őket az élet forrásához, az élő és ma is ilyen hatalommal köztünk levő Jézus Krisztushoz. Egyedül Ő tudja megőrizni őket attól, hogy a halál erői fojtogassák vagy megfojtsák őket.
Boldog ember az, aki engedi, hogy a hitét megbátorítsa Jézus, aki tőle ezt a nagy ajándékot, az életet elfogadja, és utána a mindennapi harcokban a folyamatosan hordozandó terheinkben is így bízzuk magunkat Őreá. Az ilyen emberekkel történik meg azután az, hogy időnként rajtuk keresztül is mennyei erő árad ki másokra. Mert aki nagyon közel van Jézushoz, azt Ő elkezdi használni, és ad neki ebből a gyógyító erőből, hogy így szolgáljunk mások között.
A samáriai asszonynak ezt ígérte: aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, az egyrészt soha többé meg nem szomjazik, az életszomja megszűnik, másrészt az a víz, amit én adok neki, örök életre buzgó víznek forrásává lesz őbenne. Vagyis: átfolyik rajta. Megelégíti őt, és átfolyik rajta. Isten segítsen mindnyájunkat, hogy ilyen emberekké váljunk!

Ma gyászol az ország. Minden jó érzésű ember osztozik azoknak a fájdalmában, akik a szörnyű autóbusz-baleset miatt elveszítették szerettüket. Minden haláleset fájdalmas, de amikor az é-letük elején álló fiataloktól kell elbúcsúznunk, az különösen is szívszorító. Egyedül Isten adhat igazi vigasztalást a gyászolóknak, és kérjük, hogy adjon is, és fordítsa a szívüket egészen a mi feltámadott Urunk Jézus Krisztus felé, hogy a vele való találkozásban kapjanak igazi békességet.
Minket viszont ez a tragédia is serkentsen arra, hogy gondolkozzunk. Ennek kapcsán, függetlenül a személyektől, gondoljunk végig néhány olyan bibliai igazságot, amit lehet, hogy ismerünk, de nem biztos, hogy a szívünk mé-lyéig engedtük, és valóban átformálhatta a szemléletünket. Ehhez a gondolkozáshoz szeretnék a Szentírás alapján néhány szempontot adni.
Az első, amit megemlítek: megrendítő volt számomra az, hogy milyen sokan egyáltalán nem rendültek meg ennek a balesetnek a hallatán. Tudom, hogy sokfélék vagyunk és egy-egy eseményre sokféleképpen reagálunk, de feltűnő és ijesztő volt számomra az, hogy különösen a fiatalok között ez egyáltalán semmiféle megrendülést nem okozott. Hihetetlen közönnyel hallgatták, mint egy hírt a többi közül.
Az emberi lélekkel foglalkozók egy idő óta egyre többet írnak arról, hogy bizonyos elsivatagosodás tapasztalható az emberek lelkében. Egyebek közt ez abban is megmutatkozik, hogy egyre többen vannak, akik nem tudnak sírni. Beszéltem többekkel, akik azt mondták: úgy szorított belül valami és jó lenne sírni, de nincsenek könnyeim. Kiszárad az embereknek a lelke. Ebből nagy lelki szegénység következik.
Különösen az ifjabb nemzedék egyre képtelenebb a megrendülésre. Most nem arról van szó, hogy ríkassuk meg egymást, hanem arról, hogy ami valóban tragikus, arra úgy próbáljunk reagálni. Olyan temérdek halált, kegyetlenséget látnak ezek a gyerekek nap mint nap a televízióban és az órákon át nézett videókban, hogy elveszíti az emberi élet az érté-két számukra. Főleg a másoknak az élete. A sok kegyetlenség, ármány, gyilkolás, öldöklés láttán érzéketlenekké válnak. Természetessé válik számukra az, ami nemcsak természetellenes, hanem a legnagyobb szörnyűség: emberek életét kioltani.
Lehet, hogy valaki azt mondja: joggal mondják, hogy a columbiai földrengésben több ezren veszítették az életüket, vagy a közvetlen közelünkben folyik a népirtás, és a világ felelősei csak ezt mondják: ejnye, ejnye, és nincs következménye. Könnyek nélkül vesszük tudomásul, hogy magzatok százezreinek az életét oltják ki folyamatosan. Mi van abban olyan nagy — kérdezte valaki, — hogy tizenhat diák és két tanár egy szempillantás alatt a halálát lelte?
Jézus Krisztus tudott megrendülni. Lázár sírjánál sírt, népe jövőjére gondolva is kicsordultak a könnyei, és éppen a mai napi igénkben is olvastuk, hogy könyörületességre indult, és mások nyomorúságát látva soha nem maradt közömbös.
Ne hagyjuk, hogy cserzetté váljék a lelkünk, és az a sok szörnyűség, amivel találkozunk, keményre döngölje a szívünket! Tegyünk meg mindent azért, hogy azok a gyerekek, fiatalok, akikért Isten személy szerint minket tett felelősekké, érző szívű emberekké nőjenek fel, akik képesek és készek együtt érezni másokkal, akik tudnak őszintén sírni a sírókkal és örülni az örülőkkel, akiknek fontos a másik ember, különösképpen a másik ember élete. És akik nemcsak együtt érezni tudnak, hanem baj esetén készek tenni is a másik nyomorúságának az enyhítéséért.
A másik, amit szeretnék megemlíteni: ez a baleset újra jól szemléltette szá-munkra, hogy milyen hamar véget érhet egy ember élete. Ez közhely, mindenki tudja, és mégsem vesszük komolyan. Talán sérti a hiúságunkat, ha be kell ismernünk, hogy ennyire nem tudjuk meg-őrizni magunkat. Hányszor bocsátják el szülők a gyerekeiket így: vigyázz magadra! Nem tudunk vigyázni magunkra. Bizonyos helyzetekben nem tudunk vigyázni egymásra sem. Nem tud megtartani minket a technikánk sem, amiben sokszor jobban bízunk, mint a mindenható Istenben, vagy egyenesen mindenhatónak tekintjük már lassan a technikát, annál inkább, mert mi alkottuk, és minket dicsőít. Nem tud megtartani bennünket, tehetetlenek vagyunk.
Csakugyan úgy van, ahogy itt a következő oldalon olvassuk a Szentírásban: „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull…” (1Pét 1,24)
Palesztinában, ha reggel lekaszálták a mezőt, a virágos rétet, az egy-két óra alatt megfonnyadt és a nagy hőségben estére már száraz volt, akár össze is lehetett gyűjteni. Egy nap elég volt neki. Azt mondja a Szentírás: ennyi az ember élete. Annál fontosabb az, hogy mindnyájunknak legyen olyan életünk, ami lekaszálhatatlan. Amit a nagy kaszás, a halál sem tud levágni, ami túléli a halálunkat. Hogy a miénk legyen az az élet, amiről a János levelében azt olvassuk: „Fiacskáim, örök életet adott nekünk az Isten, de ez az élet az Ő Fiában, (Jézus Krisztusban) van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben viszont nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,11-12)
Ha valaki ezt higgadtan végiggondolja, nem juthat más eredményre, mint arra, hogy akkor a legfontosabb tennivalónk, hogy ezt az életet megszerezzük. És ha ez az élet Jézus személyéhez van kötve, sőt Ő maga ez az élet, — én vagyok az élet, mondotta többször is —, akkor mindennél sürgősebb, hogy Ővele valóságos közösségbe kerüljön az ember. Utána nyugodtan várhat bármit.
A harmadik, amit említeni szeretnék: erre sakmps sokan nem gondolnak. Valószínű, hogy nem úgy indultak el ezek a testvéreink sem, hogy gondoltak volna arra, hogy erről a szép téli kirándulásról soha nem fognak visszatérni. Mindenki tudja, hogy egyszer meghalunk, és mégis általános reflex, hogy elhessegetik az emberek maguktól ennek még a gondolatát is, és egyáltalán nem készülnek fel rá. Pedig nagy bölcsesség volt amögött, hogy a középkori szerzetesek egy csoportja úgy köszöntötte egymást, hogy előre fordították a tenyerüket, és ezzel arra figyelmeztették a másikat, hogy ha kis kiegészítést eszközlünk, akkor két nagy M betű van a tenyerünkbe írva. Ez a két M azt jelenti: memento mori. Ne feledd, hogy meg fogsz halni. Ezzel nem ijesztgetni akarták egymást, hanem az embernek azt az alapvető felelősségét igyekeztek ébren tartani, hogy ha valamiről tudom, hogy bizonyosan bekövetkezik, de körülbelül sem tudom, mikor, akkor ha felelős ember vagyok, arra most felkészülök. Utána gond nélkül élhetem a napjaimat. Egyébként mindig fennáll a veszélye annak, hogy készületlenül talál. Bizonyos, hogy váratlanul fog találni, de nem kell hogy készületlenül érjen. Isten ad lehető-séget arra, és a Biblia tele van erre való figyelmeztetéssel, hogy fel lehet készülni.
Olyan szomorú az, hogy két véglet jellemzi az embereknek a halálról, a halálukról való gondolkozását. Az egyik az a torzítás, ami mostanában, az utóbbi évtizedekben egy új irányzattá is vált, meg kell szerettetni az emberekkel a halált. A halál a nagy megváltó, meg kell vele barátkoztatni az embereket. Nincs abban semmi rossz. A másik pedig: hallani sem akarok róla. Ne is beszéljünk róla, nem kell rá gondolni!
Isten igéje rendkívül józan könyv. Minket arra tanít, hogy ami holt biztos, hogy bekövetkezik, arra készüljek fel. Csak addig készülhetek fel, amíg erre lehetőségem van. A Biblia azt mondja: ellenség a halál. De a hívőt Jézushoz viszi közelebb. De csak a hívőnek tesz jót és viszi hozzá közelebb. „Boldogok a halottak — írja a Biblia —, akik az Úrban halnak meg.” A többiek nem. Akkor én hadd legyek boldog, és ezt most kell rendezni.
Nem bölcs dolog tehát az, ha valaki engedi, hogy sodorja magával a mindennapi hajsza vagy beleássa magát valami sajátos tevékenységébe és egyáltalán nem gondol erre. Mintha sose kellene megállnia az Isten ítélőszéke előtt.
Szeretném most minden póz nélkül, alázattal és szeretettel felmutatni a két tenyeremet, és azt mondani: memento mori. Emlékezz arra, hogy meg fogsz halni; mert egészen bizonyos, hogy mindannyiunk életében bekövetkezik egyszer az a pillanat, ami annak a tizenhat diáknak és két tanárnak az életében teljesen váratlanul következett be ott. Nekünk Isten még adott lehetőséget a felkészülésre.
Éppen ez a következő: Mit jelent felkészülni arra, hogy meg kell állnunk Isten színe előtt? Jézus egyszer egészen konkrétan beszélt erről. A Lukács evangéliumában így olvassuk ezt: „Azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire rádőlt a torony Siloámban és megölte őket, vétkesebb volt minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Nem! Sőt — mondom nektek —: ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy elvesztek.” (13,4-5)
Jeruzsálemben egyszer ledőlt egy torony és maga alá temetett tizennyolc embert. Megindult a találgatás: miért dőlt rájuk? Miért éppen ők haltak meg? Jézus azt mondja: nem ezek a fontos kérdések. A fontos kérdés: ez nagy figyelmeztetés nektek, akikre nem dőlt rátok a torony. És ha meg nem tértek, ti is ugyanúgy elvesztek. Azok nem voltak bű-nösebbek, mint ti, de ez a tragikus esemény figyelmeztetés a számotokra.
Mit jelent megtérni? Két héttel ezelőtt részletesen hallottunk erről itt egy igehirdetést. Azt jelenti, hogy valaki végre megalázza magát Isten előtt. Tőle kér bocsánatot a bűneire, egyedül Jézus Krisztus érdemében reménykedik, és átadja az uralmat Jézusnak az élete felett. Vele kezd el élni, de nem elméletben, meg gondolatban, hanem ténylegesen, a valóságban.
Megtérni azt jelenti, amit a tékozló fiú életében a hazatérés jelentett. Odaállt az apja elé és azt mondta: apám, vétkeztem. Semmi jót nem érdemlek tőled, de ha lehetne, mégis itthon szeretnék maradni, és neked engedelmeskedni. Ez a megtérés. Tisztába teszem a múltamat, megvallom Istennek, és rábízom a jövőmet, kész vagyok ezentúl csak neki engedelmeskedni. Akinek az életében ez elkezdődik, azt is bármikor elérheti az a pillanat, hogy megáll a szíve, és át kell lépnie élet és halál mezsgyéjén, de semmi különösebb nem történik vele. Mert az az élet, aki maga Jézus, az elvehetetlen. Az megmarad a hívőnek a halálban, a halála után is. Akinek az élet Krisztus, annak a meghalás valóban nyereség.
Szeretném javasolni, hogy ma délután szent komolysággal gondolkozzunk el azon, hogy bekövetkezett-e már a mi életünkben ez, amit így nevez a Biblia: megtérés? Viszonylag sok szó esik erről, éppen ezért fennáll a veszélye, hogy nem jelent semmit. Gondolkozzunk el ezen, hogy ha Jézus azt mondja: ha meg nem tértek, ugyanúgy vesztek el, mint akikre a torony rádőlt, akkor ezt a lépést minél előbb meg kell tennünk.
Éppen itt érkezünk el alapigénkhez. Ahhoz, hogy valaki ezt őszintén megtegye, le kell mondania arról a rejtett gőgről, amiről Jakab apostol, levelének ebben a részében ír. „Tehát akik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk, és nyereséget szerzünk, — azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, akkor élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni. Ti azonban most kérkedtek elbizakodottságotokban: minden ilyen kérkedés gonosz.”
Abban a gyülekezetben viszonylag sok kereskedő volt, akik olykor hónapokig tartó utazásokat tettek, és tapasztalataik alapján előre ki tudták számítani, mekkora nyereséggel térnek majd vissza. Ez magabiztosakká tette őket. Az értelmes ember tud tervezni, vannak már tapasztalatai, megfigyelései, és úgy beszéltek leendő útjaikról, mintha már visszajöttek volna onnan. Mintha az ő kezükben lenne a jövő, mintha ők lennének Isten. Nem mondták, hogy Isten nincs, de valahogy így gondolkoztak: Isten van, csak nem számít.
Jakab alázatra inti őket. Azt mondja: legyetek már józanok, azt sem tudjátok, megéritek-e a mai estét, nem azt, hogy egy év múlva mekkora nyereséggel jöttök vissza, honnan. Nem vagytok urai az eseményeknek és végképp nincs kezetekben a jövő. De a jövőtök, a sorsotok a hatalmas és titeket nagyon szerető Isten kezében van. Őreá kell tehát bíznotok magatokat, szeretteiteket, egész jövendőtőket mindenestül. „Ha az Úr akarja, akkor élünk, és akkor majd ezt meg azt fogjuk cselekedni.” Így kell gondolkozni.
Ez a teljes Istenre hagyatkozás a józan szemlélet. Ez az Istenben valóban hívő embereknek a gyakorlata. Az ilyen ember is tervez, neki is vannak megfigyelései és tapasztalatai, de mindent Istentől tesz függővé. Nem hiszi magáról, hogy ő a maga ura. Sőt, az ad neki biztonságot, hogy tudja, hogy nem a maga ura, hanem Jézus Krisztus tulajdona. Éppen az a békességének és a reménységének a forrása, hogy nemcsak megtanulta és időnként elszajkózza, hanem egész lényével ráállt erre a biztos alapra: „Mind életemben, mind halálomban, mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemről, sőt minden az én üdvösségemet kell hogy szolgálja.”(Heidelbergi Káté 1.)
Aki ezt valóban hiszi, annak egészen másként telik el az élete. Az egészen másként fogadja a veszteségeket, az őt érő csapásokat, a gyászt is, és az egészen másként múlik majd ki ebből a világból. Az a teljes valóságon tájékozódik. Az tudja, hogy ha meghal, Krisztushoz kerül még közelebb. Ahhoz a Krisztushoz, akit valamennyire már itt megismerhetett, és aki neki magát az életet jelentette. Számára a halál nem az élet vége, hanem a mulandóságnak és sokféle keserűségnek és szenvedésnek a vége.
Ezen a héten három olyan súlyos beteg testvérünket is látogathattam, akik tudják, hogy rövid idejük van már hátra ezen a földön. Megerősítette az én hitemet is az a békesség, az az Istenre hagyatkozás, az a józan reménység, bizonyosság és várakozás, ahogyan ők a hamarosan várható halálukról és az utána következőkről beszéltek. Mert így is lehet beszélni, akinek az élet valóban Krisztus lett. Istentől fogadták el a helyzetüket, Istenre bízzák magukat, Isten kezében tudják a szeretteiket, akiket itt fognak hagyni, tudják, hova mennek, kihez mennek, mi vár rájuk, és a legegyszerűbb természetességgel tudtunk beszélni minden olyan kérdésről, ami az élettel, a halállal, velük, szeretteikkel, a jövendővel kapcsolatos. Tele volt a szívük há-lával Isten iránt, akit megismerhettek.
Nem-hívők ágya szélén is szoktam ülni, amikor hazafelé készülnek. Ég és föld a két szemlélet, a két magatartás. Orvosok mondják el: mennyire másként hal meg egy élő hitű — ők sokszor úgy mondják: vallásos — ember, és mennyire másként az, akire talán ott szakad rá az utolsó időkben: jaj, mi is lesz? Bizonyos-e, hogy nincs semmi utána, meg hogy is van, ha nincs semmi? Egy csomó megoldatlanság, tisztázatlanság, a teljes felkészületlenség egy ilyen komoly súlyos lépésre, határátlépésre, — vagy pedig aki felkészülten indul oda, és tudja hova, mert tudja, hogy kihez megy.
Hadd javasoljam megint: készítsünk egy kis csendet magunknak. Álljunk oda becsületesen Isten elé és így gondolkozzunk az élet és halál kérdéseiről. Feleljünk ezekre a kényes kérdésekre: kié az én életem tulajdonképpen? Kinek a tulajdona vagyok? Komolyan azt hisszük még, hogy a magunk urai vagyunk? Komolyan kételkedünk abban, hogy Istennek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen? Megszabadulhatunk a szorongástól is, meg az önhittségtől is, és eljuthatunk erre a nagy belső szabadságra: ha az Úr akarja, akkor élünk, és akkor ezt meg azt fogjuk cselekedni.
Ne feledjük el, amit Jézus itt mond: ha meg nem tértek, ti is hasonlóképpen elvesztek. Még meg lehet térnünk és meg lehet újulnunk, erősödnünk a Krisztussal való közösségben annyira, hogy másokat is Őhozzá tudunk hívni.
Ebben akar megerősíteni bennünket az úri szent vacsora sákramentumával is a mi Urunk. Ezek az egyszerű jegyek ma is az Úrnak halálát hirdetik. Jézus Krisztus felkészült az Ő kereszthalálára. Jézus Krisztus elfogadta az Atyától az ő halálát, de nem maradt a halálban. Harmadnapon feltámadott, ma is él. Sokan beszéltünk már vele ma is. Sokan tapasztaltuk az Ő szeretetét az elmúlt napokban is. Sokaknak az jelenti valóban az életet, hogy vele járnak egészen valóságos módon. Nekünk is ezt az Ő teljes életét kíná-lja, amelyik életet nem veszítjük el a halálban sem.
Itt sok mindent vagy akár mindent is elveszíthetünk, de Isten elsegíthet minket oda, hogy a saját imádságunkként mondjuk el:

A földön, ha elvesztem
Szerelmem tárgyait,
Maradjon meg mellettem
Szerelmed és a hit,
Csak azt el ne veszítsem,
Mi benned, ó Úr Isten,
Remélni megtanít!
(276,3 ének)

És ha valaki ezt nem veszíti el, akkor mindene megmaradt.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, amiben most benne vannak a határon túl élő testvéreink is. Mindazok, akik édes anyanyelvünket értik és beszélik. Jó, hogy ilyen nagy gyülekezetként borulhatunk le most Isten előtt, és együtt mondhatjuk neki: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy! Éppen erről szól majd hozzánk Isten igéje is, hiszen most, amikor nem régen ért véget az imahét, még mindig időszerű az a kérdés: hogyan lehet imádkoznunk helyesen, és mi az értelme, a jelentősége az imádságnak az életünkben? A legilletékesebbet, a mi Urunk Jézus Krisztust kérdezzük majd, mit tanít Ő erről.
Készítsen fel bennünket az ige hallgatására egy szép kórusmű, Ádám Jenő egyik zsoltárfeldolgozása. A 77. zsoltár írója éppen azon csodálkozik, hogy milyen óriási dolog, hogy egy ilyen magunkfajta kis ember odaállhat a hatalmas Isten elé és kiöntheti előtte a szívét. Még éjjel is kiálthat hozzá. Ha sírhatnékja van, kisírhatja magát előtte. Ha közben megtámadják a hitét a kételyek, hogy vajon hallja ezt egyáltalán Isten, és segít-e, akkor éppen imádsága közben erősödik meg benne az a rendíthetetlen bizonyosság, ami ennek a kórusműnek, meg a zsoltárnak is az utolsó versében felharsan: „Ó, erős és kegyes Isten, Szent vagy cselekedetidben, És sehol senki nincsen Hozzád hasonló Isten. Csuda, Isten, a te dolgod, Amint gyakran megmutatod, Minden népek jól látják Nagy voltát hatalmadnak.”
*
Azt nézzük meg a fenti ige alapján, mit tanít Jézus Krisztus a helyes imádkozásról. Az imádkozó ember nem tudja megszokni azt a csodát, amit az imént említettem, hogy csak úgy, odaállhat a világ mindenség Ura elé, és kiöntheti neki a szívét. Imádkozó emberek mennyi mindent kaptunk már itt a gyülekezet közösségében is Istentől imameghallgatásként! Hányszor megtapasztalhattuk, hogy közel engedett magához, kiemelt a csüggedésből, adott világosságot helyes döntésekhez, és békességgel töltötte meg a sokszor háborgó vagy szorongó szívünket.
Jézus itt arról beszél, hogy rosszul is lehet imádkozni. A Hegyi beszédnek ebben a néhány mondatában két óvást és egy biztatást hallhatunk tőle. Hogyan ne, és hogyan. Azt mondja: semmiképpen ne úgy, mint a pogányok, ne úgy, mint a képmutatók, hanem úgy, mint Isten gyermekei. Mit jelent ez?
Hogyan imádkoznak a pogányok? „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hozzájuk hasonlók.”
A pogányok is szoktak imádkozni? Jogos a kérdés, mert van a pogányságnak olyan formája, amelyik nem ismeri az imádkozást, amelyik teljesen figyelmen kívül hagy mindenféle istenséget, ahol az ember már nagy önhittségében önmaga istenévé teszi magát, és azt képzeli, mindent megoldhat ő egyedül is. Az esze, ereje, tapasztalatai, összeköttetései révén mindent el tud érni, amit akar. Aztán kénytelen előbb-utóbb tapasztalni, hogy azért ez mégsem így van, és amikor teljesítőképessége határához érkezik, akkor megpróbál keresni valamiféle istenséget, hogy tovább segítse őt a maga terveit megvalósítani.
Ennek a pogányos gondolkozásnak az alapján az imádság célja az lenne, hogy ezt a bizonyos istenséget rávegye arra, hogy tegye meg, amit ő kér. Segítsen neki. Ezért lesz bőbeszédű. Az a szó, ami itt a Biblia ősi szövegében van, érdekes szakkifejezés, és nem feltétlenül azt jelenti, hogy hosszan imádkoznak az ilyenek, hanem azt jelentette, hogy az ilyen pogány a maga isteneinek nevét addig ismételgette, míg remélte, hogy megunja azt az istenség, és a végén mégis csak teljesíti, amit kért tőle.
Az a hiedelem van tehát emögött, hogy ezeket az isteneket a kezében tarthatja, és éppen az imádságot tekinti ez a pogány gondolkozás olyan eszköznek, hogy az Istent felhasználhatja arra, hogy a maga céljai elérésében segítse őt. Azt harsogja az ilyen ember kimondatlanul is, hogy legyen meg az én akaratom.
(Egyelőre csak egy mondatban jegyzem meg, hogy amit Jézus tanít az imádságról, az ennek éppen ellenkezője. Hiszen az igazi imádkozót maga Isten veszi a kezébe, és Isten akar használni minket mások javára, és nem mi használhatjuk Őt, a szent és igaz Istent. Az az igazi imádság, amikor oda eljut valaki, hogy ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.)
A pogányokat tehát az kísérti, hogy eszükbe sem jut, hogy az Isten is akarhat valamit, vagy esetleg neki is lenne mondanivalója az imádkozóhoz. Itt csak ki-ki mondja a magáét, mégpedig addig mondja, amíg reménysége szerint az meg nem hallgattatik. Hiszen az Isten azért van, hogy teljesítse a hozzá fordulók kívánságát. Ez a tipikus pogány gondolat.
Wilhelm Busch, a neves német igehirdető, szellemesen írja egy helyen: sajnos sok, magát keresztyénnek tartó ember is ilyen pogány módon gondolkozik Istenről és az imádság jelentőségéről. A maga német környezetére gondolva azt mondja: ezek az emberek gyártottak maguknak olyan valakit, akit elneveztek Jóistennek, aki azért van, hogy minden körülmények között megsegítsen egy derék németet, ha az naponta nem iszik többet két korsó sörnél.
Ez azért nagyon találó megfogalmazás, mert pontosan ez jellemzi ezt a gondolkodást. Ha még elviselhetően jó vagyok a magam Istene előtt, akkor joggal várhatom, hogy megsegítsen engem. Majd mindig megmondom neki, hogy mikor, miben; és ami tőlem nem telik, ő azért Isten, hogy azt meg tudja valósítani. Ha megtörtént, nyugodtan mehet vissza pihenni, majd ha legközelebb szorult helyzetbe kerülök, ismét értesítem őt.
Csakugyan érdemes bűnbánattal megvizsgálnunk, hogy nem bujkál-e ott sokszor a mi imagyakorlatunk vagy gondolkozásunk mélyén is ilyen pogányos gondolat. Vajon nem úgy tekintjük-e az imádságot, mint ami arra való, hogy baj esetén segítséget kérjünk Istentől, de egyébként hiányzik az ember életéből az imádság.
Vagy amikor szinte rendelést nyújtunk be Istennek. Majdnem utasítjuk Őt, mit tegyen. Néha még határidőket is szabunk. Valóban azt képzeli sok ember, hogy felette van a mindenható Istennek, és nekem kell megmondanom neki, mit tegyen. Ó, de messze van ez attól, ami a valóság, és amire Jézus Krisztus tanít minket!
Van tehát sokszor a botladozó imaéletünknek is sok ilyen hibája, és meghúzódik sok pogányos gondolat. A gyakorlatunkba is beszivárog ilyesmi, amikor például valaki majdnem szó szerint ugyanazt az imádságot mondja el mindennap Istennek. Arra gondolok ilyenkor: mit szólnának szeretteink, ha mindennap csak ugyanazt a néhány sztereotip mondatot hallanák tőlünk? Nem ez jellemez egy meghitt, bensőséges kapcsolatot! — Van a pogányságnak egy olyan szörnyű formája is, és napjainkban ez egyre jobban terjed, amikor valaki a sátántól, Isten ellenségétől kér segítséget. Isten őrizzen meg ennek még a gondolatától is mindnyájunkat, mert az ilyesminek mindig szomorú következményei vannak.
Ez tehát a pogányos imaszemlélet, és Jézus azt mondja: ne így!
De ne is úgy, ahogy a képmutató vallásoskodók teszik! „Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: megkapták jutalmukat.”
Nem furcsa ez? Kihez szól az imádság? Nem Istenhez? Akkor miért fontos, hogy lássák az emberek? Ezek az embereknek imádkoznak. Onnan várnak elismerést. Azt mondja Jézus: lehet, hogy meg is kapják, és ezzel befejeződött a dolog. El sem jut Istenig az, amit mondtak, mert végső soron nem is neki szánták. Tudnak ők több imaszöveget, amit úgy gépiesen elmondanak akár többször egymás után, de olyan sokszor nincs benne sem az értelmük, sem a szívük, csak a szájuk dolgozik. Ez pedig nem nevezhető imádságnak. Ráadásul azt akarják: lássák őket, mások hallják őket. Egymásnak imádkoznak.
Mielőtt kellőképpen felháborodunk magunkban, hadd mondjam el: sajnos hallottam ehhez hasonló imádságokat úgynevezett keresztyén közösségekben is. Amikor valaki azt mondta: köszönöm, Uram, hogy segíthettem neki. Ez nem imádság, ez dicsekvés, annak egy burkolt formája. Vagy: bocsásd meg az ellenségemnek, hogy megint megbántott engem. Ez sem imádság, ez panaszkodás meg vádaskodás.
Jó fülünknek kell lenni, és Isten Szentlelke tehet minket igazán önmagunk kritikusaivá is, hogy megtisztuljanak az imádságaink minden oda nem való, attól idegen elemtől.
De nemcsak ilyen magamutogató formája van a képmutató imádságnak, hanem ennek a fordítottja is képmutatás, amikor valaki rejtőzködik, titkolni kezdi azt, hogy szokott néha imádkozni. Szégyelli mások előtt, s nem akarja, hogy kiderüljön. Itt a templomban igen, mert itt ez a sikk, de a munkahelyén meg ne tudják, hogy ő szokott imádkozni. Étkezés előtt sem, meg egyáltalán nem kell erről beszélni. Ilyenkor bújunk e mögé a féligazság mögé, hogy a hit magánügy. Holott a hitünk közügy, és a nyilvánosság elé való, különös tekintettel a bizonyságtételre.
Máig világító példa maradt számomra az, amit kezdő hívő koromban láttam és hallottam. Egy másik fiúval, nálam valamivel idősebbel, segítséget kellett vinnünk valakinek egy irgalmatlanul rossz autóval. Az autó útközben lerobbant, felmondta a szolgálatot, nem lehetett „szóra” bírni. Ő értett hozzá. Elkezdett valamit javítgatni, de egy óvatlan mozdulattal lesöpörte a kiszedett alkatrészeket a földre a sárhányóról. Erősen alkonyodott már, nem találtuk a fűben ezeket a dolgokat. Akkor a legtermészetesebb hangon, minden pánik nélkül azt mondta: imádkozzunk. S ott az autó mellett állva egyszerű, gyermeki módon kérte Istent, hadd találjunk meg mindent, amit lesöpörtünk, és adjon jó gondolatot, mihez nyúljon, hogy továbbmehessünk. Aztán amikor befejezte és odébb lépett, a talpa alatt érezte, hogy valami kemény van. Ott voltak az alkatrészek. Hamarosan sikerült megcsinálni az autót, és mentünk tovább.
Ez nem mindig így történik. De az, ahogy ő ott viselkedett, az nekem prédikáció lett. A hívő imádkozónak ez az egyszerű reflexe, aki ott is közel van az Atyához, aki ott az út szélén, az árokparton ugyanúgy tud imádkozni, mint egy templomban, hiszen Isten ott is Isten, és Isten gyermeke ott is Isten gyermeke, mintha csak azt mondaná valakinek, aki közelebb van a kancsóhoz: légy szíves, tölts nekem egy pohár vizet. Köszönöm szépen. Mindezt azonban az Istennek kijáró tisztelettel és hódolattal. Ilyen egyszerűen, ahogy Jézus tanította: mondjátok azt: Mi Atyánk. Apuka — ez a szó van itt. De úgy folytatódik: aki a mennyekben vagy. A gyermek bizalma és az Istennek kijáró tisztelet. Ez szépen együtt ötvöződve templomban és az út szélén, örömben és bánatban, amikor megáll az ész, vagy amikor szép eredményt értünk el, mindig, nemcsak baj estén.
Erről beszél itt Jézus, és azt mondja: az a helyes imádság, amit a gyermek mond az Atyjának. „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” „Mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.”
Itt nem azt mondja Jézus, hogy nem szabad nyilvánosan, hangosan és másokkal együtt imádkozni. Ő is imádkozott többször úgy, hogy a tanítványok hallották. Hála Istennek, fel is jegyezték. Jézusnak néhány imádságát így az evangéliumokból megismerhettük. Ebben a mondatban a leghangsúlyosabb ez a szó: a te Atyád. Háromszor ismétlődik. A te Atyához imádkozzál, a te Atyád hallja és felelni fog, a te Atyád jól tudja, mire van szükséged. És akkor jön a mi Atyánk. Ti azért így imádkozzatok… a mintaimádság, és ott negyedszer: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...
Aki úgy áll meg Isten előtt, mint az Ő gyermeke, az imádkozik helyesen. Vajon minden ember gyermeke Istennek? A Biblia tanítása szerint nem. Gyermekévé lehet. Azt olvastuk a János evangéliuma elején, hogy Jézus Krisztus eljött erre a világra, és a világ nem fogadta be Őt. „kik azonban befogadták Őt, azoknak megadta azt a felhatalmazást, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Addig nem voltak azok. Most megkapták a felhatalmazást, mert most már Jézussal együtt mennek oda a mindenható Isten elé, és Jézusra való tekintettel őket is gyermekeiként fogadja és kezeli. Attól kezdve lehet ezt mondani: mi Atyánk! Aztán jö-het minden, ami a szívemben van. És ha ott keserűség van, az is jöhet. Ha öröm van, az is. Nem kell kegyeskedni. Őszintének kell lenni, hiszen Ő úgyis tudja, mi van ott. Nem neki van arra szüksége, hogy elmondjam mi van a szívemben, hanem nekem van arra szükségem, hogy miközben elmondom, minden az Ő világosságába kerüljön, és tudjak helyesen tájékozódni, helyes ítéletet alkotni, helyes döntésekre jutni.
Aki tehát szeretne helyesen imádkozni és a meghallgatott imádságok csodáit átélni, annak mindenekelőtt Isten gyermekévé kell lennie. Annak el lehet mondani akár már ma: Úr Jézus, eddig nélküled botladoztam, de most gyere be az életembe. Köszönöm, hogy meghaltál az én bűneimért is. Szeretnék összeköltözni veled. Te legyél az életemben az Úr. Akik befogadták Őt, azokat befogadja Isten az ő gyermekeinek a családjába. Azokat — folytatja az evangélium —, akik az Ő nevében hisznek. Az ilyen ember már nem azt fogja harsogni: legyen meg az én akaratom, hanem úgy fog imádkozni, ahogy a Megváltó a Gecsemáné kertben. Elmondta azt, ami miatt szorongott, de így folytatta: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Aztán elmondta ezt másodszor is és harmadszor is, amíg egészen azonosult az Atya akaratával.
Ide juthat el az igazi imádkozó. Felismeri, hogy mi Isten akarata, eleve áment mond rá, úgy legyen, és utána sokkal nagyobb világosságban tud tájékozódni és továbbmenni a maga útján. A gyermek beszél az atyjával. (Mt 26,36-46)
Láttam egyszer egy jelenetet, aminek minden mozzanata prédikációvá vált a szá-momra. Egy négy év körüli kisfiú állt a szép szál édesapja mellett, aki beszélgetett valakivel. Aztán elunta magát, és ahogy a kicsik szokták, a két kezét felemelve kérte: vegyél fel. Az apja lehajolt és a karjára vette. Azt látni kellett, ahogy megváltozott az arca a kicsinek, mert más lett az életszemlélete onnan. Már nemcsak cipőket és nadrágszárakat látott, hanem az apja szemmagasságából kitágult a horizont, egy új világ nyílt ki előtte. Amikor kigyönyörködte magát, valamit súgott az apja fülébe. Az apja kedvesen mondta: nem. Aztán még egyszer próbálkozott, az apa azt mondta: most nem. Egy picit elszontyolodott, de végül felderült az arca, átölelte az apja nyakát és azt mondta: akkor jó.
Azon gondolkoztam: így szeretnék imádkozni. Először azzal kezdődik: vegyél fel. Nem azzal, mit kérek. Hiszen te nekem többet jelentesz, mint az ajándékaid összessége! Én hozzád szeretnék közelebb jönni. A veled való összetartozást szeretném egyre mélyebben átélni. Ez több, mintha sorolom, mire van szükségem, hiszen jobban tudod, meg előbb tudtad, és mindent meg fogsz adni. Vegyél fel! Amikor magát Istent keresi az, aki már a gyermekévé lett. Néhányszor megengedte Isten tapasztalnom, hogy milyen ez. Amikor olyan közel engedett magához, amikor tudtam Őt dicsőíteni, amikor bővölködtem a hálaadásban, s amikor odajutottam, hogy eléje hozom azokat, akikért könyörögnöm kell, meg a magam szükségeit, úgy éreztem, felesleges. Én magyarázzam, mire van szükségem? Meg van írva, hogy Ő jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérjük tőle.
Akkor minek kérni? Egyszer konfirmandusoknak tettem fel ezt a kérdést. Egy tizennégyéves kislány bibliai világossággal ezt válaszolta: Azért, hogy miközben a kéréseimet elmondom Istennek, rájöjjek, hogy a kéréseim jók-e. Ezért. Pontosan. Nem neki van rá szüksége, én nem tudom, hogy mire van szükségem. Mi követelünk tőle sokszor olyasmit, amiből csak baj lenne, ami nem nekünk való. Amit Ő azért nem ad meg, és azért mondja azt, amit ez az apuka a gyereknek: nem vagy most nem. Ő jobban tudja, de azért csak mondjak el mindent, amiről úgy gondolom, szükségem van rá, és közben fogok világosabban látni. Egyáltalán, az Ő közeléből többet fogok látni. Kitágul a horizont.
Ó, de sokszor átéljük ezt is, imádkozó emberek! Ott, Isten közelében, imádság közben vagy után jövünk rá arra, hogy amit olyan fontosnak tartottunk, hajtottunk érte, verekedtünk, áldozatot hoztunk, az egyáltalán nem fontos. Engedjem, hagyjam, hogy fussanak utána mások. Sokkal nagyobb értékeket kínál Ő nekem, amikkel eddig meg nem foglalkoztam. Azt ragadjam meg, attól leszek igazán gazdag és tudok másokat is gazdagítani. Egészen más világot lát az ember Isten közeléből. Ez az imádság egyik áldása.
Meg az is, hogy ha az én Atyám valamire azt mondja: nem, vagy egyelőre nem, akkor azt békességgel tudomásul veszem, és azt mondom: akkor jó, mert Ő akkor is megmarad nekem. Az igazi imádság közben az ember újra és újra eljut oda: csak te kellesz, én Uram, benned mindent meglelek.
Aki tehát helyesen akar imádkozni, annak előbb Isten gyermekévé kell lennie. Erre hív minket a mi Urunk. Ezért jött Jézus Krisztus, hogy ezt lehetővé tegye, és így teszi ő minden igazán imádkozó ember életében ezt a komoly imádságot olyan titokzatos erőforrássá, amiről talán nem sokan tudnak, s nem is kell, hogy tudjanak, de aminek a gyümölcseit sokan arathatják. Az ilyen imaélet olyan lesz a hívő számára, mint gyökér a fának, alap az épületnek, gyakorlás a művésznek, edzés a sportolónak. Ezek nem a nagy nyilvánosság előtt szoktak történni, de ettől függ minden: lesz-e eredmény és milyen eredmény lesz.
Az életünknek ez a rejtett része, a gyökérrésze, amit Jézus ma hangsúlyozni akar a számunkra. Ma, amikor olyan sok gyökér nélküli ember él, amikor olyan sokan hasonlók ahhoz, hogy ingó-bingó zöld fűszál, hol erre fújja a szél, hol arra, amikor oly sok gyümölcstelen fa vagy vadgyümölcsöket termő fa van körülöttünk, akkor Isten nekünk az imádságban ezt a lehetőséget kínálja fel, hogy eljuthatunk olyan lelki gazdagságra, amiből tudunk osztani másoknak is. Nem a magunkét adjuk, mi is úgy kaptuk. Így lesz a hívő ember a társadalomban is egyre hasznosabbá. Mindnyájan szeretnénk hasznosak lenni, használni, értékeket továbbadni. Isten nekünk értékeket kínál, és megtanít tőle kapott szeretettel szeretni, tőle kapott türelemmel béketűrőnek maradni. Megtanít arra, hogy mindenre legyen erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít, és így tovább. Kínálja, adja nekünk, de hova tegye, ha nem tartjuk a kezünket? Az imádság mindig kinyújtott kéz. Ide kérem szépen az ajándékokat. Elmondom, hogy mire lenne szükségem, de ha te másként gondolod, Atyám, mindenképpen úgy legyen, ahogy te akarod. Így lesz az igazi imádkozónak minden körülmények között békessége.
Mivel ez ennyire fontos, ezért van ennek sok akadálya. Az a hajsza, amiben é-lünk, az, ahogy mondani szoktuk, nincs egy csendes lyuk, ahova elbújhatnék, ahol nem nyitnak rám, valóban sok külső meg belső akadálya is van, amikor minden egyebet fontosabbnak tartunk, mint azt, hogy naponta, ha lehet többször is, elcsendesedjünk a mi Atyánk előtt.
Az akadályok azonban arra valók, hogy legyőzzük őket. Jézus ad nekünk segítséget ezeknek az akadályoknak a legyőzéséhez. Ő a komoly imádkozásban is példa a számunkra, és nemcsak példát adott, hanem erőt is ad hozzá. Hiszen, aki megtanul így imádkozni, és aki Isten újjászületett gyermekeként imádkozik, az tapasztalni fogja: nem is ő imádkozik már tulajdonképpen, hanem az a Lélek, akit Jézussal együtt kapott. A Szentlélek kiáltja benne, hogy Abbá, Atyám! És ezek az igazi imádságok.
Mert a Szentlélek nyitja ki a szemünket is arra a temérdek nyomorúságra, ami körülöttünk van. A Szentlélek ajándékoz meg minket irgalmassággal, hogy tudjak együtt sírni a sírókkal, de ne csak sírni, hanem segíteni is minden tőlem telhetőt, s tudjak együtt örülni az örülőkkel, tudjak hordozni másokat Isten előtt, különösen, ha nekik még nincs kapcsolatuk vele, még nem Isten gyermekei. Annál inkább közbenjárok értük. A közbenjáró imádságon ó, de soksok áldás van. Itt a gyülekezetünkben is tapasztaljuk ezt. Amikor a népünk is ilyen sokféle szükségben, nyomorúságban van, Isten minősítetten is ráterheli az Ő gyermekeire a közbenjáró imádság felelősségét.
Jó lenne, ha megtanulnánk élni ezzel a lehetőséggel. Ha valaki nem szokott imádkozni, kezdje el ma. Ha valamikor talán imádkozott, nagymamája talán megtanított neki egy-két imát, halványan még a Mi Atyánkra is emlékszik, frissítse fel és kezdje el gyakorolni. Ha pedig szokott imádkozni, akkor még mélyebben, még rendszeresebben, még őszintébben tegye. Nem feledve: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te! S akkor Isten sok áldást ad erre válaszképpen.
Jusson eszünkbe ez a kisfiú és kövessük a példáját ilyen lelki formában. Akkor lesznek például ehhez hasonló imádságaink:

Uram, oly sok a szükségünk,
nem tudjuk, hogy miket kérjünk.
Halk szavunk száll, add kegyelmed,
Isten-kezed szívünkre tedd.
Fiad által fiad lenni,
hozzád menni, együtt lenni véled.
Magunk, szívünk megalázni,
s jóban, rosszban csak imádni téged!

Több alkalommal kerestük már Isten igéjéből a választ erre a kérdésre: Ki a mi Istenünk? Tulajdonképpen vég nélkül lehetne egy sorozatot erről tartani, mert az egész Szentírás erről szól. A legfontosabbakat azonban mégis szükséges újra és újra tudatosítanunk magunkban. Mit mond Isten magáról, kinek jelentette ki magát? Azután mik azok a nagyon beszédes tettei, amikből az Ő lényét, lényegét megismerhetjük. És kinek ismerték meg Őt azok, akik a legközelebb kerültek hozzá: az Ő népe, és akik igazán hittek benne.
Ez a részlet, amit most hallottunk, egy imádságnak a része. Úgy próbáljunk eljutni egyre közelebb ehhez a válaszhoz, hogy ki a mi Istenünk, mint amikor egy kamerát egyre közelebb visznek egy tárgyhoz. Először csak a távolból a többi között, a nagy összefüggésben lehet látni, aztán egyre nagyobbnak látja az ember, s a végén már a részletek is kirajzolódnak.
Mindenekelőtt azt vegyük észre, hogy egy imádságban elmondott hitvallás ez a néhány mondat, amit most felolvastam. Van ilyen, hogy imádságban hitvallást mond az ember? Vagy imádkozik, vagy hitvallást mond. Nem ‘vagy’… A Biblia sok gyönyörű példát ad erre, hogy van olyanfajta imádság is, amikor az imádkozó nem kér, nem ad hálát, nem is a bűneiről beszél, hanem csak egyszerűen elmondja Istennek, kinek vallja Őt. Ezek a dicsőítő imádságok. Abban különbözik a hálaadástól, hogy a hálaadás során megköszönjük, amit Istentől kaptunk, a dicsőítésben pedig elmondjuk, kinek hisszük Őt.
Ez nagyon fontos. Nem véletlenül kérdezte egyszer Jézus a tanítványait, amikor afféle hitmélyítő alkalomra elvonultak egy egészen csendes helyre, hogy kinek mondotok engem? A Jézusban hívőnek újra és újra tudatosítania kell magában, hogy kinek ismerte meg az ő Urát. Hadd derüljön ki esetleg, hogy még nem is ismeri igazából. Vagy felszínes ez az ismeret, vagy csak ismeret, de nem vált még meggyőződéssé, hitté. Nem tudja elmondani másoknak, hogy kinek vallja Őt. Legalábbis nem világosan, nem érthetően. Bonyolult, homályos mondatokba keveredik bele. Nincs tiszta látása arról: ki az ő Istene? Ebben lehet növekedni, és kell is növekedni.
A mi Urunk teremt néha olyan helyzeteket, ahol ki kell derülnie annak: kinek tartjuk Őt? Elkészít olyan alkalmakat, amikor kiderülhet, hogy kinek valljuk Őt. Meg merjük-e vallani másoknak is: mit tett velünk.
Nos, amikor Nehémiásék hazatértek a fogságból, és hozzáláttak az újjáépítéshez rengeteg nehézség között, akkor hangzott el ez a nagy bűnbánó imádság. Ennek ez a része Isten dicsőítése. Így az imahéten nekünk különösen is tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy a komolyan imádkozó ember megtanulja dicsőíteni az Urat.
Ezt azonban egyrészt nem lehet megtanulni, mert ez belülről fakad, csak a bennünk lakozó Szentlélek tudja igazán dicsőíteni az Urat, márpedig Ő csak az újjászületett emberben lakozik. De akiben lakozik Isten Szentlelke, annak tanulnia kell egyre inkább, hogy tartsa féken magát, szorítsa háttérbe a maga előnyomakodó kéréseit. Majd elmondhatja azokat is. Legyen neki mindennél fontosabb az, akihez imádkozik. Egészen másként fogja a kéréseit is előtárni, ha tudatosítja magában, ki a mi Istenünk, kinek fogom én most elmondani a ké-réseimet, ki elé öntöm ki félelmeimet, kinek vallom meg szorongásaimat, aggodalmaskodásaimat. Kire bízom azokat, akiket a legjobban szeretek és tehetetlenül nézem sokszor a nyomorúságukat. Egészen más lesz az imádság folytatása, ha az imádság kezdete ilyen, mint amit itt most olvastunk.
Ne unjuk meg elsorolni Istennek, hogy hiszem: te vagy egyedül Isten, te teremtetted az eget és a földet. Téged az jellemez, amiket itt elsorolt: amit mondasz, azt megtartod. A te ígéreteid igazak. Már kezd a mennyei békesség beszivárogni egy háborgó vagy szorongó szívbe, amikor tudatosítja magában, hogy az igazmondó Isten előtt állok most, és Ő megígérte ezt is, azt is, amazt is. Akkor most mitől félek? Miért aggodalmaskodom? Nem szégyellem magam? Ilyen kicsi a hitem? S már erősödik az ember hite, miközben elsorolja Istennek, kinek vallja Őt.
Nyilvánvaló: nem Istennek van szüksége arra, hogy elmondjuk neki, kicsoda Ő és mit tett. Erre egyesegyedül nekünk van szükségünk. Az imádkozónak, akinek a hitét állandóan támadja sokféle kételkedés, akinek az idegrendszerén nap mint nap mások táncolnak, aki fizikailag is elfárad, és olyan nagy szüksége van arra, hogy megtapasztalja, hogy akihez imádkozik erőt ad a megfáradottnak és az erőtelennek erejét megsokasítja, és bölcsességet ad nekünk, akiknek nincs velünk született bölcsességünk. Megtanít eligazodni, és helyes döntésre segít. És a végén az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, betölti az imádkozónak a szívét.
Ehhez fontos eszköz, hogy tudjuk Istent dicsőíteni. Ne sajnáljuk az időt ettől. Azonnal a kéréseinkre térünk. Pedig nem az a kizárólagos tárgya az imádkozásnak. Azt jelenti ez, hogy én vagyok fontos magamnak még imádkozás közben is, és nem az, aki előtt leborulok. Vagy el sem jutok oda, hogy igazán leboruljak előtte és megalázzam magamat. Nem is látom az arányokat, milyen hatalmas Ő és milyen pici vagyok én. S milyen nagy dolog mindaz, amiről itt olvasunk: „te beszéltél velük az égből.” Isten az Ő igéjét is adta az Ő népének.
„Te kenyeret adtál nekik, mikor éhesek voltak.” Isten látja, mikor vagyok éhes, és mire van szükségem, mert gondviselő Isten. „Te szövetséget kötöttél velük és kiválasztottad Ábrahámot”. Ő elhívott minket és nem véletlenül vagyunk itt. Nem véletlen, hogy ott tartunk a hit útján, ahol tartunk. Ez mind az Ő csodája. Nekünk szükségünk van arra, hogy ezt újra és újra elmondjuk. Nem jelenti ez azt, hogy órákig imádkozik az ember, bár az sem baj. De valóban nem tudja azt egy hajszolt életű ember megvalósítani. Ezt percek alatt is el lehet mondani, de esetleg évekkel hosszabbítja meg az ember életét, hogy újra és újra ott látja magát a mindenható Isten előtt. És újra és újra felfrissül benne ez a bizonyosság: ki a mi Istenünk?
Az, akinek magát kijelentette. Az, akiről az Ő tettei beszélnek. Az, akinek az Ő népe és a benne igazán hívők megismerték Őt. Ő ma is az, aki egyedül Isten, aki teremtette a világot, aki minden életnek a forrása. — „Te adsz életet mindnyájuknak”… Egészen másként tudok így imádkozni egy hitetlen rokonom megtéréséért. Uram, adj neki új életet, mert egyedül csak te tudsz adni. Vagy a kismamákért: adj egészséges gyermekeket. Vagy akármilyen vonatkozásban az életért. Ha valaki el tudja mondani: te adsz életet mindnyájuknak.
S micsoda vigasztalás van ebben — csak mi nem nagyon érzékeljük —, amikor külön megemlíti: „Te alkottad az eget, az egek egeit és minden seregüket, a földet és mindent, ami rajta van. Előtted borul le az ég serege.” Akik ezt elmondták, Babilonból jöttek. Babilonban asztrálkultusz volt. Az égitesteket istenként imádták. Amikor hazajönnek, tudatosítják magukban, nehogy megfertőzze őket az a pogányság, amiben éltek évtizedeken át: Nem istenek az égitestek, az egyetlen Isten alkotásai, és mind leborulnak előtte, és azt csinálják, amit Ő parancsolt nekik. Nem isten a nap és a hold, és nincs megírva a csillagokban semmi. A mi szerető Istenünk határoz el mindent. Óvakodni a pogányságtól, védekezni a babonaságtól, menekülni a sötétségből a világosság atyjához. Aki megtanulja Istent dicsőíteni, annak a hite szépen fejlődik és erősödik éppen ezáltal is.
Ha egy kicsit közelebb hajolunk ehhez az imádsághoz, akkor feltűnik az, hogy többször ismétlődik ez: ők azonban…, de te… Ők azonban nem imádtak téged, nem hallgattak szavadra, nem akartak engedelmeskedni — itt van ez a kemény kifejezés. Az ember ezután azt várná: na, akkor most ám lássák bűneik következményét. A folytatás azonban mindig ez: de te… Nem eszerint cselekedtél velük, mégis adtál nekik kenyeret, mégsem parancsoltad el a felhőoszlopot onnan, hogy eltévedjenek, hanem vezetted őket továbbra is. Ők ellenkeztek veled, de te mindig ugyanaz maradtál, aki voltál. Mintha nem ellenkeztek volna.
Ők változtak. Amikor jött a nagy próba, hozzád kiáltoztak — csak nem olvastam végig ezt a hosszú fejezetet. Amikor megszabadítottad őket, megint szembefordultak veled. Ők hol így, hol úgy viselkedtek, de te mindig egyenletes voltál hozzájuk. És mi jellemezte ezt az isteni egyenletességet? A 17. vers talán a központi üzenete ennek: „De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket.”
Van tehát a népben egy megátalkodott ellenkezés azzal az Istennel szemben, aki beszélt hozzájuk, kenyeret adott nekik, vezette őket, kivezette őket a rabságból, új otthont adott nekik, ígéreteit teljesítette és sorolhatnánk vég nélkül, hogy milyen Isten az ő szövetséges Istenük. Ennek ellenére „őseink gőgösek voltak, nyakaskodtak, és nem hallgattak parancsolataidra. Nem akartak engedelmeskedni, nem emlékeztek csodáidra, amelyeket velük tettél, hanem nyakaskodtak, és makacsságukban arra adták a fejüket, hogy visszatérnek a szolgaságba.” Vagyis ez a nép, amelyik oly sokszor megtapasztalta, ki az ő Istene, újra és újra nemet mond Istenre. És Isten ennek ellenére újra és újra igent mond az Ő népére. Védi őket saját gonoszságuk következményeitől is. A mi őseink újra és újra ellenkeznek, Isten azonban újra és újra igent mond rájuk és ragaszkodik hozzájuk.
Ennyire igaz az, amit a zsoltárban így olvasunk: „Nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nékünk a mi álnokságaink szerint.” Hanem mégis szereti őket Isten. Az Ő irgalmasságának, kegyelmének, szeretetének fontos jellemvonása, hogy mégis… annak ellenére… Nem azt kapja tőlük, amit ők kapnak tőle. Annak ellenére, hogy viszonzatlan marad ez a szeretet, annak ellenére, hogy nem érdemlik meg, hogy tovább így hordozza őket, Ő mégis hordozza, szereti és megajándékozza mindazzal, amivel csak lehet.
Isten ajándékai kellenek ennek a népnek. Ugyanakkor parancsait nem veszik komolyan, sőt Őt magát nem veszik komolyan, és nem ismerik el Istennek maguk felett. Nem félelmes ez? Sajnos sok hasonló helyzettel találkozhatunk ma, amikor egyfajta szolgáltatásnak tekintik Isten létét. Szolgáltassa nekik azt, amire szükségük van, de életközösséget vele nem gyakorolnak.
Hány házasság válik ilyenné! A férfi szerelje fel a leszakadt karnist, adja haza fizetését, de hogy mi van a szívében, a gondolataiban, az már nem érdekli az asszonyt, mert az ő szíve már másfelé húz. Vagy az asszony szolgáltassa mindazt, amit igényel egy férfi. Kétségbeesem mindig, amikor ezt hallom: legyenek kivasalva az ingek. És… Hogy őt mi bántja, minek örülne, hogy van? A szolgáltatás kell, de ő maga már nem kell. Kiürült a kapcsolat. Életközösség, ahol kölcsönösen éltetik egymást, frissítik, erősítik, hordozzák, megértik, már nincs.
Ami nekem tőled jár… — és ez a nép akkor azt hitte, hogy Istentől ez nekik jár. Isten újra és újra mondta: nektek nem jár semmi. Nektek az ítélet járna. De Isten mégis továbbra is adta. — Ez az irgalomnak és az Ő szeretetének a lényege.
Szeretném most kiemelni ezt a mondatot az egész imádságból: „De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted, ezért nem hagytad el őket. ”Mind az öt ujjunkra jut egy isteni tulajdonság. Bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes, irgalmas, hosszú a türelmed és nagy a szereteted.
Nem tudjuk itt most néhány perc alatt ezeknek a súlyos bibliai szavaknak a jelentését kibontani, inkább csak utalásszerűen hadd mondjak néhány dolgot.
Az első három tulajdonképpen ugyanaz. A legtöbbször együtt is szerepelnek a Bibliában: bűnbocsátó, irgalmas és kegyelmes. Van árnyalati különbség köztük, de ez most lényegtelen. Lényegileg azonos ez a három. Egy kicsit részletesebben erről az első csoportról beszéljünk.
Mit jelent: bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas? Az egyik régi írásmagyarázó szemléletesen fejtegeti, hogy a Biblia sehol sem állítja, hogy Isten elfelejti a bűneinket. Isten tökéletes és nem feledékeny. Ő nem felejti el, de nem rója fel. Nem emlegeti, nem hivatkozik rá. Ha elfelejti valaki, akkor könnyebb a kapcsolatot rendezni és megbocsátani. De aki nem felejti el, és mégsem jelent akadályt a számára, olyan, mintha nem történt volna. Az az igazi irgalom és megbocsátás. Nem választanak el tőle többé a megbocsátott bűneink. Tud azokról, csak nem tényezők, nem számít többé. Nem áll ott köztünk. Hogy irgalmas és bűnbocsátó, azt jelenti, hogy új kezdést engedélyez annak, aki Őt megbántotta. Lehetőséget ad arra, hogy másként folytassa.
Egyszer, mikor József Attilának Tudod, hogy nincs bocsánat című versét elemeztem csak úgy magamnak, kétségbeestem amiatt, hogy ha nem lenne bűnbocsánat, az azt jelentené: nincs tovább életlehetőség. Ha valóban igaz lenne, hogy tudod, hogy nincs bocsánat, akkor nem lehet folytatni, nem lehet egy kapcsolatot rendezni. Akkor nem tudunk tovább együtt semmit sem csinálni. Ha nem tudom őszintén azt mondani: bocsánatot kérek, mert ennek nincs más megoldása, a másik meg őszintén: megbocsátok. Rosszul esett, fájt, de ne álljon ott közöttünk, megbocsátok. Ha így nem lehet elrendezni egy összeütközést, akkor nem lehet továbbmenni.
A bűnbocsánat, az irgalom azt jelenti: adok neked lehetőséget arra, hogy másként folytasd. Várom és segítelek ebben, hogy másként folytasd. Isten irgalma és bűnbocsátó kegyelme mindig ezt jelenti. Nem úgy, ahogy mi szoktuk mondani: van még egy dobásod. Isten még egyet, meg még egyet is ad, bár látni fogjuk, hogy egyszer véget ér ennek a lehetősége is. Az Ő irgalma azt jelenti: új kezdést engedélyez.
Ha tovább olvastam volna, akkor újra és újra ismétlődtek volna ezek a mondatok: ők azonban engedetlenekké váltak, fellázadtak ellened, de amikor hozzád kiáltottak, te megbocsátottad bűnüket, mert irgalmas és kegyelmes vagy, türelmed hosszú és szereteted nagy.
Aki irgalmas a másikhoz, az megérti a másikat akkor is, ha nem ért vele egyet. Isten ezt mindig világosan az Ő népe tudomására hozta, és ma is hívő emberek tapasztaljuk, hogy tudomásunkra hozza, hogy mivel nem ért egyet. A magam elesett, nyomorult állapotában is megért és felemel, és lehetővé teszi, hogy másként folytassam. Azt a bűnt, amit elkövetünk ellene, utálja, de Ő nem azt nézi csupán, hanem az embert, aki elkövette, és azt viszont szereti. Nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Nem azt nézi, mit tettünk ellene, hanem azt: milyenekké válhatunk, ha ezt igazán megvalljuk és elhagyjuk.
Ilyeneket szoktunk mondani első mérgünkben: örök harag! Azt olvassuk a Bibliában: Ő nem tartja meg haragját örökké. A Mikeás könyve így fejeződik be: „Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket! Hűséges és kegyelmes Isten Ő.”
Ő nem haragszik örökké. Mi újra és újra szívesen felemlegetjük vagy az igazság nevében meg akarjuk torolni a bennünket ért sérelmeket. Isten nem torolja meg az Őt ért sok sérelmet. Más kérdés, hogy a bűn törvény — erről beszéltünk már többször — aminek van következménye, és ítéletet von maga után, ha valaki nem bánja meg és nem hagyja el.
Hogy elengedi az Ő népének a bűnét, azt jelenti: gazdag, telik neki. Nyugodtan elengedheti. Nem vasalja be kicsinyesen, mert Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik az irgalmasságban. Aki irgalmas, az bele tudja élni magát a másiknak a helyzetébe, sőt azonosulni tud vele. Isten annyira irgalmas volt hozzánk, hogy azonosult velünk, emberré lett Jézus Krisztusban. Sőt azonosult Jézus a bűnünkkel: bűnné lett érettünk (2Kor 5,17) s így szabadított ki minket ebből a fogságból. Ő fizette meg az árát annak, hogy szabadok lehessünk. A karácsony és nagypéntek mélyen összetartozik. Karácsonykor azonosult az emberrel, nagypénteken azonosult a bűnnel, hogy mi Isten igazsága lehessünk Őáltala.
Valóban úgy van, ahogy a szép karácsonyi énekünk mondja: „Irgalommal szánva minket nagy jósága ránk tekintett, s ördögcsalta bús szívünket mennymagasból látni jött.” Az irgalom nemcsak azt jelenti, hogy szánakozott rajtunk onnan a menny magasságából, hanem hogy emberré lett és bűnné lett. Itt van a mi egyik szegénységünk, hogy azt gondoljuk sokszor, hogy az irgalom az, hogy megesik a szívem valakin. Ezzel kezdődik, hogy észreveszem a másik nyomorúságát és megesik a szívem. És mi történik utána? Tudniillik ez magában még nem irgalom. Az irgalom mindig tett, sőt az irgalom mindig áldozat. Jézus önmagát áldozta oda, mert irgalmas, és minket is erre akar elsegíteni.
Ami minket elválaszt Istentől, az a bűn, ezt Ő mindig kész félretenni, de nekünk is abba kell hagynunk. Fontos látnunk, hogy Isten kegyelmének nem feltétele az ember bűnbánata. Ő nem azért kegyelmes, mert mi megbánjuk a bűnt. Nem attól kezdve lesz kegyelmes és irgalmas hozzánk, ha már bánjuk a bűnt. Ő eleve kegyelmes és irgalmas. Akkor lesz az enyém az Ő irgalma, amikor megvallottam neki és kész vagyok elhagyni. A tékozló fiú apja nem akkor kezdte el szeretni a fiút és nem akkor viszonyult hozzá irgalmasan, mikor már hazament. Előtte már várta haza és készen volt az irgalma. A gyereknek azonban el kellett mondania: Apám, vétkeztem, nem vagyok méltó, csak béresnek fogadja vissza, ha lehet. Akkor lett az övé az az irgalom. Isten kegyelme és irgalma felettünk van és örökkévaló, nem a mi viszonyulásainktól függ.
Türelme hosszú — azt olvassuk itt. Ez azt jelenti: tud várni és ad időt nekünk is, de egyszer ez az idő véget ér. Ezt nem szabad elfelejtenünk. A kegyelmi idő véget ér. Isten meghosszabbítja — többször is —, türelmes, de nem szabad visszaélni az Ő türelmével, mert akkor magát zárja ki valaki a kegyelemből.
Szeretete nagy. Sokszor beszéltünk már arról, hogy a szeretet azt nézi, mi jó a másiknak, és azt adja, amire szüksége van a másiknak. Isten mindig ezt teszi velünk.
Ennyit erről egészen röviden. Amit nem ártana könyv nélkül megtanulnunk — a konfirmandusok egyébként éppen most hétfőre tanulták meg ezt a szép mondatot innen — „de te megbocsátod bűneinket, kegyelmes és irgalmas vagy. Türelmed hosszú, szereteted nagy.”
Végül azt szeretném megemlíteni: ebből élünk mindnyájan. Jó lenne, ha ma este próbálnánk visszaemlékezni életünkből helyzetekre, eseményekre, és felismernénk azt, hogy Istennek ebből az érthetetlen és végtelen nagy kegyelméből és irgalmából élünk. Hányszor mondhatta volna már azt: veled befejeztem! Úgy látszik, nem akarod komolyan, nem akarsz engedelmeskedni, nem hallgatsz a szavamra, vége! Találok engedelmesebbet is. És Ő újra és újra megmutatta: megbocsátja bűneinket, irgalmas és kegyelmes. Ad lehetőséget az újrakezdésre. Sőt ad lehetőséget arra, hogy egészen újat is kezdjünk, vele közösségben folytassuk. Türelme valóban hosszú és szeretete nagy.
Sokszor kell tapasztalnunk, hogy a bűnt valóban nem lehet emberi erőfeszítéssel helyrehozni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. Hányszor volt már, hogy Ő kegyelmesen eltörölte álnokságunkat, és új kezdést adott.
A másik, hogy pontosan ezek az isteni tulajdonságok hiányoznak az életből. Enélkül szűkölködik a világ körülöttünk, és egyre fokozódik a világnak a irgalmatlansága, a kegyetlenség, hogy nincs bocsánat, hogy megtorlás van, bosszú van. Nagyobbat üt vissza az, akit megütöttek, s aztán még nagyobbat kap, még nagyobbat ad… Ez folytatódik addig, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül lehetséges már tömegmészárlás is, amiről napjainkban is értesülünk. De kicsiben is ugyanez történik. Pontosan ezek az isteni tulajdonságok válnak egyre nagyobb hiánycikké.
Azonban jó, hogy nem itt fejeződik be a gondolatmenet, hanem azt elmondhatjuk: Isten viszont az újjászületés során ilyenekké formálja a benne hívőket. Kiütköznek az újjászületett embereken ezek az isteni tulajdonságok. Kiábrázolódik rajtuk a Krisztus. Mennyi ábrázolódott ki ebből eddig rajtunk? Akarjuk-e, hogy egyre jobban hasonlítsunk ahhoz, akinek azt merjük mondani újra és újra: mi Atyánk! Hogy valóban az Ő gyermekei legyünk, akiken meglátszik, hogy hozzá tartozunk.
Ehhez az kell, hogy minden ilyen megtorló, bosszúvágyó, velünk született meg körülöttünk viruló hatásnak ellenálljunk, és minden ilyen tulajdonságunk ellen küzdjünk, s engedjük, hogy az irgalmas Isten legyen egyre inkább Úr az életünkben, és az irgalmas Krisztus éljen bennünk egyre hatalmasabban. Rászorulunk az Ő irgalmára, de szabad ezt az irgalmat továbbadni. Naponta. Naponta többször is. Jó lenne, ha ma este ezen a téren is rendet teremtenénk a szívünkben: Kivel szemben van bennünk nemcsak keserűség, hanem talán bosszúvágy is. Igazi megbocsátást kaptunk Istentől, igazi megbocsátást adhatunk tovább másoknak. Ebben az irgalmatlan világban akkor csakugyan megjelenik valami rajtunk, a benne hívőkön, az Isten dicsőségéből és fényéből.

Újévkor arról szólt az igehirdetés, hogy Isten minden hívő embert hitvallóvá akar formálni. Vagyis az az Ő szándéka, hogy a hitetlen hívővé legyen,és minden hívő hitvallóvá. Olyan tanítványává Jézus Krisztusnak, aki elkötelezte magát visszavonhatatlanul, átgondoltan, egy egész életre az ő Megváltója mellett, megmarad mellette minden körülmények között, és eközben úgy megváltozik az élete, hogy életével és szavaival egyaránt másoknak is tudja mutatni a Jézushoz, vagyis a Szabadítóhoz, a szabaduláshoz vezető utat. Olyan hitvallókká akarja a hívőket formálni Isten, akik mindenki számára érthetően és nagy szeretettel el tudják mondani, mit kaptak ők Jézustól, mit jelent nekik a Jézussal való élet, és őszintén, jó lélekkel tudják ezt ajánlani mindenkinek, akivel csak találkoznak.
Bibliaolvasó kalauzunk szerint Ézsaiás könyvének most éppen azokat a fejezeteit olvassuk, amelyekben ugyanerről beszélt Isten az Ő választott népének. Éppen a mai szakaszból kiderül, hogy Isten az Ő népét pogányok világosságává akarja tenni. Vagyis olyanná akarja formálni, amely nép úgy él, hogy az önmagáért beszél, és Istenre mutat, és amely nép tud és mer úgy beszélni az ő élő Istenéről, az Istent nem ismerő népek között, hogy azok rádöbbenjenek a maguk faragta bálványok hiábavalóságára, és az élő Istenhez térjenek. Mégpedig a saját érdekükben, mert ez nem Isten érdeke, hogy Őhozzá minél többen térjenek, hanem az Ő szeretetéből következik, hogy kincseit, amik nélkül boldog életet nem élhetünk, minél többeknek odaadhassa. Isten nem magának toboroz itt híveket, hanem azokon akar segíteni, akik még nem ismerik őt, és akik így nélkülözik mindazt a jót, amit csak tőle lehet megkapni.
„Hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” Isten szabadítást készített az embereknek mindabból, ami megkötözi őket. Ő adni akar, és azokat, akik már ismerik Őt, arra akarja használni, hogy ezt érthetően, értelmesen, meggyőzően el tudják mondani másoknak, ahogy múltkor használtuk azt az egyszerű képet: hogy egyik koldus meg tudja mutatni a másiknak, hol lehet kenyeret kapni. Isten népe már kapott kenyeret. Isten népe már átéli azt, amit itt most énekeltünk: ő az Isten legelőjének a nyája (95. zsoltár). Ő kapott Isten szeretetéből erre az életre és az örök életre. Isten ezt a szeretetet akarja adni másoknak is. És azt a nagy kiváltságot adja a benne hívőknek, hogy ennek a közvetítői lehetnek. Legalábbis az örömhírt vihetik, hogy van kenyér. Isten nem olyan bálvány, mint amit ti faragtok magatoknak, hanem olyan, aki teremtett minket, és Ő gondoskodik rólatok. Itt lehet Őt megtalálni.
Ez tehát a cél, hogy akik már ismerik az Urat, azok minél többeknek tudjanak segíteni, hogy odataláljanak Őhozzá, hogy Isten szabadítása minél többekhez eljusson. Ezért akarja Isten az Ő népét pogányok világosságává tenni.
Ezen a világon rettenetes szellemi sötétség uralkodik. De van világosság, és tudjuk, hogy éppen Jézus Krisztusról mondja a Szent-írás, hogy Ő az igazi világosság, aki megvilágosít minden embert. Istennek azonban eszközökre van szüksége, akik viszik ezt a fényt és mutatják az utat az igazi világossághoz. Önmagunktól egyikünk sem alkalmas erre. Ezért akar Isten alkalmasakká formálni.
Nos, ez a mai szakasz, amit hallottunk, pontosan arról szól, hogy milyen úton juthat el Isten népe oda, hogy pogányok világosságává válik. Mik ennek az előzményei, mert ez nem magától jön létre, és végképp nem úgy van, hogy születnek hívő zsenik, akik alkalmasak erre, a többi meg, az átlag, az nem. Isten mindenkit alkalmassá tud formálni, és mindenkinek ugyanazon az úton kell végigmennie, és ugyanúgy juthat el ide.
Mivel ebben a szakaszban minden versben egy újabb gondolatot szólaltat meg Isten igéje, versről versre menjünk most, és azokat a lépéseket próbáljuk végiggondolni, amiken Isten az övéit végigvezeti.
Az első, hogy mindent megelőzően Ő erre a szép szolgálatra kiválasztotta az Ő népét. „Elhívott engem az Úr, születésemtől fogva emlékezetben tartja nevem. Már anyám méhében elhívott engem.”
Még nem is formálódott néppé ez a társaság, még senki nem tudott róluk, Isten már elhatározta, hogy a népek sokasága közül ezt a kis közösséget választja ki arra, hogy rajta keresztül a többieknek valami jót adjon. Nem azért, mert ők különbek, mint a többi. Meg sem voltak még, már úgy döntött Isten. Nem az érdemeik elismeréseként kapják ezt a kiváltságot, hanem tetszett az Istennek, hogy így döntött.
Ha néhányat lapozunk a Szentírásban, a Jeremiás könyve első részében ugyanezt olvassuk Jeremiás elhívásáról. Egy fiatalembernek, aki lehet, hogy akkor még csak tizenéves volt, ezt mondja Isten: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.”
Még meg sem fogant Jeremiás, már készen volt az örök isteni terv, hogy mi lesz az ő küldetése. Isten néha fellebbenti a fátylat és bepillanthatunk az Ő örök tanácsvégzésébe, amiből sok mindent nem értünk meg ezzel a mi nagyon is homályos elménkkel de aminek a bölcsességén csak csodálkozhatunk, és Pállal együtt mondhatjuk: „Ó, Isten bölcsességének mélysége és magassága, kicsoda kutathatja ki az Ő gondolatait?”
Annyi azonban nagyon fontos éppen a küldetésünk végzésére való tekintettel, hogy Isten nem a képességei szerint válogatja össze az Ő szolgáit, és nem személyes kiválóságunk alapján szelektál vagy küld el. És végképp nem teljesítményeink következtében küld vagy nem küld, hanem a fogantatásunk előtt eldöntötte, hogy küldetést szán nekünk, és aki Őt megismeri, annak feladatává teszi, hogy pogányok világosságává legyen.
Ez azért fontos, mert amikor már Ő megengedi, hogy végezzük ezt a csendes bizonyságtevő szolgálatot, akkor sem bízhatjuk el magunkat egy pillanatra sem. Nem a magunk rutinjában vagy képességeiben, rátermettségében bizakodhatunk, mert akkor biztos, hogy megszégyenülés következik be. Akkor engedi Isten, hogy meglássuk, mire megyünk a magunk tapasztalatával meg rátermettségével. Nekünk mindig Őbenne kell bíznunk, mert Ő akar használni bennünket. Nem az a fontos, hogy ki mire képes, és ki mit végzett már el, hanem hogy Isten melyikünket mire akar használni.
A második, hogy éppen ezért Ő gondosan felkészíti az övéit. Olyan szép és egyszerűségükben is kifejező képek ezek: „Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem.”
A múltkor láttuk, hogy Isten mindent az Ő igéjével végez el. Kimondja és meglesz. Ez az ige viszont nincs a birtokunkban. Éppen ezért arra van szükség, hogy a szánkba adja az Ő igéjét. Az éles kard, a kétélű kard legtöbbször Isten igéjének a képe a Szentírásban.
Jeremiásnak is azt mondja, amikor az előbb olvasott elhívása után elkezd aggályoskodni a próféta, és mindenféle kifogást felhoz, hogy ne kelljen ezt a feladatot végeznie: fiatal vagyok, tapasztalatlan, küldjél mást, alkalmasabbat… Akkor azt mondja Isten: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! … Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem: Én most szádba adom igéimet!”
Isten a szánkba adja az Ő igéit. Erőteljes bizonyságtételre csak az képes, aki Istentől ilyen igét kap. Beszélni a legtöbb ember tud. De igét hirdetni csak az tud, akinek Isten az Ő igéit a szájába adta. Minket az ige hirdetésére hívott el és küld a mi Urunk. Ennek az a világos feltétele: csak az tud igét mondani, aki naponta Isten igéjét magába fogadja.
Ezékiel könyvében olvassuk: megeszi az Isten beszédét. Edd meg és nyeld le — mondja ott a prófétának. Megrágom, elfogadom, a magamévá teszem. Teljesen azonosulok vele. Még egy szót sem szóltam róla, de ott él bennem Isten igéje, áthatja a gondolataimat, az egész gondolkozásomat átformálja. A jellememet átalakítja. A belső szellemi világomat uralja. Meghatároz egészen. Aztán egy váratlan pillanatban, amikor az én Istenemről beszélhetek valakinek, igét fogok mondani. És amit róla mondok, az úgy érkezik meg az ő szívéhez, mint a mindenható Isten üzenete, mint amit Ő maga mond neki — csak egy eszközön keresztül.
Ennyire ki van kapcsolva minden emberi tulajdonság. Ennyire függ a bizonyságtétel attól, hogy én mit csinálok az igével. Befogadom-e, megeszem-e, engedelmeskedem-e annak. Szent-e nekünk Isten igéje mindenestől úgy, ahogy a Szentírásban írva van? Feltétel nélkül készek vagyunk-e engedelmeskedni neki? S majd amikor lehetőség és szükség van rá, és megszólal az ilyen ember, akkor ige jön ki a száján, mert igével van tele a szíve. És amivel tele van a szív, az jön ki a szájon — mondta az Úr Jézus.
Ha tehát valaki komolyan akarja venni, hogy Isten hitvallóvá akar formálni minket, és bizonyságtevő életet akar élni, az itt kezdődik. Engedi, hogy Isten az ő igéjével munkálkodjék benne. Egyébként sem mi végezzük ezt a szolgálatot. Ez a két kép szemléletessé teszi számunkra, hogy a misszió ura maga a mindenható Isten. Ő támaszt világosságot a pogányok sötétségében, Ő küldi el szabadítását a népeknek, csak eszközökként felhasználja az övéit. Ezt mondja: „Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem.” Ő fogja a kard markolatát, nem én handabandázok az ige kardjával, hanem Ő küzd általam is az Ő igéjével. „Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem.”
Nem a nyíl dönti el, mikor röpül és hova, hanem meghúzza magát szép csendesen a tegezben, aztán mikor szüksége van rá a tulajdonosának, majd kilövi. Éppen ez a csendes alázat az egyik feltétele annak, hogy valaki Isten kezében használható eszköz legyen. Engedem, hogy formáljon, hegyes nyíllá formáljon, és engedem, hogy Ő használjon akkor és arra, és úgy, ahogyan Ő akarja. Ebbe nekem semmi beleszólásom nincs.
Egyszer fiatal lelkészek csendesnapján volt szó hasonló kérdésekről, éppen a jeremiási ige alapján. Valaki felháborodott, hogy micsoda gondolat ez, sérti az ember önérzetét. Hogy-hogy csak eszköz vagyok Isten kezében? Sehogy sem értette meg a fiatalember, hogy nincs ennél nagyobb kiváltság, mint Isten kezében eszközzé válni. És nincs annál nagyobb méltóság, mint amikor egészen tudok azonosulni a Mindenhatóval, és Ő azt tehet velem, amit akar, arra használhat, úgy, ott és olyan körülmények között, ahogy neki tetszik. És nekem is az lesz a legjobb, mert eközben bontakozom ki igazi belső gazdagságra, miközben egészen átengedem magamat neki. El egészen addig, ahogyan ez a két egyszerű kép kifejezi: kard az Ő kezében, nyíl az Ő tegzében. Aztán arra használ, amire akar.
És ez a harmadik, ami itt a harmadik versből kiderül: „Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, Izráel, rajtad mutatom meg dicsőségemet!”
Itt az a kifejezés van: rabszolgám vagy. Akiben ez tudatosodik, aki ezt nemcsak elfogadja Istentől, hanem boldog örömmel ennek megfelelően él, hogy a rabszolgája vagyok, az nem akar a maga ura lenni. Az nem akar dacolni Istennel. Nem ad neki tanácsokat. Nem tiltakozik ellene. Az tudomásul veszi, hogy mindenestől kiszolgáltathatja magát neki és ebben a feltétel nélküli engedelmességben boldog. És bármilyen ellentmondásosan, paradox módon hangzik is: ebben a feltétel nélküli engedelmességben jut el olyan szabadságra, amit csak az Isten rabszolgái élnek át. Az Isten fiainak szabadságára — ahogy Jézus Krisztus mondja.
Az Ő akaratára való tudatos ráhangolódás, a neki való teljes engedelmesség az egyik fontos feltétele annak, hogy aztán pogányok világosságává tegyen, noha nekem semmi különös adottságom, képességem erre nincs.
Ez volt a terve Istennek a választott néppel. Aztán sorozatosan kiderült, hogy ez a nép nem alkalmas erre. Nem akar azonosulni Isten céljaival, nem teszi magáévá Isten akaratát. És akkor jöttek a tisztító próbatételek, egyebek közt a babiloni fogság, de Isten onnan is hazahozta a hívő maradékot — ahogy a Biblia mondja. A nagy népen belül kialakult egy kisebb létszámú nép, az Istenhez hűségesek, akiket használt arra, hogy pogányok világosságává legyenek.
Olyan kifejező ez is: „rajtad mutatom meg dicsőségemet!” Nem azt mondja: te ragyogtatod fel az én dicsőségemet a pogányok előtt. Nem tudjuk magunkat olyan fényesre csiszolni, hogy fölragyogjon rajtunk az Isten dicsősége. Egyedül Ő tud minket olyan tisztákká tenni, teremteni, hogy felragyogtatja rajtunk az Ő dicsőségét. Még ennek is Ő az alanya. Nem a mi Istenért végzett nagy tetteink, hanem a hozzá való hűséges ragaszkodásunk a feltétele annak, hogy pogányok világosságává tegyen, és tudjunk úgy bizonyságot tenni róla, hogy annak ereje lesz; tudjunk úgy élni, hogy azt mások is megkívánják, és az Őhozzá hívogasson.
A negyedik, amit a negyedik versből megtudunk, hogy az ilyen élettörténet soha nem sikertörténet. „Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.”
Vagyis, aki elkezdi végezni ezt az Istenhez hívogató, Őreá mutató szolgálatot, amibe beletartozik a puszta élete és alkalmanként a bizonyságtétele is, az sok kudarcot fog átélni. A múltkor láttuk már, hogy mennyire széllel szembe kell itt menni. Milyen sok akadályba ütközik a Jézusról való bizonyságtétel. Mennyire nem érti ez a világ, mennyire másként gondolkozik, milyen idegen az evangélium ennek a világnak a sok féligazsága és hazugsága között, mennyire távol vagyunk attól, hogy készséggel fogadjuk. Milyen sokszor kigúnyolják. Nem elég modern a Krisztus keresztjéről szóló beszéd. Feleslegesnek érzik az emberek. Azt is érheti sokféle kellemetlenség, aki ezt képviseli, vállalja és vallja.
Három olyan szó is van itt az eredeti szövegben, ami erre utal: hiába, káosz, szél. Hiába, hasztalan erőlködtem — mondja itt szomorúan. A káosz mindig a sötétség, az üresség, az eredménytelenségnek a kifejezése. Azt mondja: szélbe hintett szó volt a bizonyságtételem. Elfújta, eltűnt, nem látom sehol a következményét.
Sokszor át kell élniük Isten gyermekeinek ezt. Van azonban itt a mondat közepén egy hangsúlyos ellentétes kötőszó: de. „De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.” Vagyis: komolyan veszi, hogy ez nem az én ügyem, ez az Úr ügye. Tiéd az ügy, ó Jézusunk — ahogy egy szép ének mondja. Ő csak felhasznál ebben eszközként. Tőlem egyet kíván meg: hűséges legyek. Azt csináljam, ami a dolgom, az összes többi az Ő dolga. Hogy ebből mi lesz, hogy négy mag közül háromból nem lesz semmi, mert az útfélre hull, a kövek közé, a gyomok közé, de lesz egy, amelyik elképzelhetetlenül sokat terem.
Nincs olyan gabona, amelyik százszor anynyit teremne, mint a vetőmag. Jézus tudatosan mondja: lesz, ami hatvanszor, sőt százszor annyit. Ezt látjuk a misszióban. A lelkét kiteszi valaki, rámegy az élete a szolgálatra, senki nem tér meg körülötte. Talán egy valaki, de azt az egyet Isten úgy megáldja és felhasználja, hogy az ő bizonyságtételére sokan lesznek hívőkké. Hiábavaló volt az elsőnek a szolgálata? Dehogy volt! Itt nem mennyiségre megyünk. Ha egyet odavezetett és az volt a feladata, Isten azt fogja megáldani.
Merjük elkezdeni a közvetlen környezetünkben. Itt is azt mondja: először a te népedet, majd aztán pogányok világosságává. Kezdje el ki-ki a maga gyermekével, aztán lehet, hogy hosszú ideig, főleg tizenéves korában, semmilyen gyümölcsét nem látja, de ha az ige a szívébe hullott, az kikel. Egyszer biztos, hogy kikel. Ha kapott valaki tőlünk igazi szeretetből fakadó csendes szolgálatot, egyetlen kicsi szívességet. A múltkor valaki a bizonyságtételében erre hivatkozott: az volt az első, ami engem Istenhez kezdett vezetni, hogy az a hívő ismerősöm, akit sokat gúnyoltam és megvolt róla a véleményem, egyszer mit csinált velem. Apró szívességet, de egy kritikus helyzetben igazi szeretetből fakadt és nem tudta elfelejteni. Évek teltek el úgy, hogy tovább is gúnyolta a hívőket, de egyszer csak erre emlékezve kezdett el olyan helyre járni, ahol igét lehetett hallani. Mert az az általa dilisnek minősített valaki Krisztusból adott neki egyszer valamit. A Krisztus áradt ki belőle, mert minden igazi szeretet ilyen. Ez vonzotta őt végül is Krisztushoz.
Ezeket nem kell nekünk számon tartanunk: mit mondtam, mit tettem, hol az eredmény. A mi dolgunk az: mondjam és tegyem. Mert tiéd az ügy, ó Jézusunk. Minket kardként, nyílként használ, csak oda menjek, ahova küld, és azt tegyem, amit Ő mond.
Ez a szó: siker, teljesen idegen a missziótól. Itt nem sikerekről van szó, hanem áldásról, és annak egészen mások a törvényszerűségei, mint különösen a ma gyakran használt sikerfogalomnak.
Ez a de fontos, hogy ott legyen minden hívő ember életében. Lehet, hogy hosszú ideig nincsenek látható gyümölcsei a fáradozásomnak. Lehet, hogy ha csak a láthatókra nézek, azt mondhatom: hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. A kérdés: hogyan folytatódik ez a panasz? „De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.” Ekkor összeszedi magát a hívő, és reménységgel folytatja tovább akkor is, ha addig eredménytelen volt a munkája.
Ezek után jön az ötödik. Itt érkezik el Isten oda, hogy tudatosítja a benne hívőkben, hogy „kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám” — eddig ebben voltál —, hanem „a pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.”
Elhangzik ez a kitüntető isteni szó: kevés. Kevés az, amit eddig csináltál, mivel azonban hűségesen végezted a keveset, most korlátlan lehetőségeket nyitok meg előtted: A föld határáig világíts a pogányok között. Isten kitágítja a megbízatást. Kezdődik a saját népemmel, a saját családommal. A munkahelyen azokkal, akikkel mindennap találkozom, akik a legtöbbet tudják rólam, akik a legpontosabban el tudják sorolni a hibáimat, ismerik gyengeségeimet. Ott a közvetlen közelben. Nem nekem kell keresnem, még hova kellene elmennem, mert úgy feszít engem az evangélium. Majd amikor Ő ajtót nyit, akkor viszont menjek és ne okoskodjam, mint Jeremiás, meg mindenki, aki — érthetően — megijedt a nagyobb feladattól, hanem bízzam Őreá azt is.
Ehhez azonban ez az út vezet: sose felejtsem el, hogy Ő választott ki erre és Ő tesz alkalmassá erre a szolgálatra. Sose felejtsem el: kard vagyok az Ő kezében, és nyílként csendesen meghúzódom az Ő tegzében, és nem én intézem a lelki munkát, hanem majd Ő használ engem. Ebben a teljes alázatban, mint az Ő rabszolgája legyek kész engedelmeskedni neki, és legyek kész szenvedni is érte és vállalni a kudarcokat. Aztán egyszer csak olyan lehetőségeket nyit majd ki esetleg, amikről nem is álmodtam: pogányok világosságává válok. Én magam csodálkozom a legjobban rajta: én, Uram, ilyen szerény képességekkel? Ilyen átlagos vagy az alatti műveltséggel? Ilyen sok ügyetlenséggel? Fiatalon, mint Jeremiás? Beszédhibásan, mint Mózes? Gyógyíthatatlan betegséggel, mint Pál apostol? Én…? Ezzel nem kell sokat foglalkozni: én. Miért? Mert kiválasztott, mert alkalmassá tett, mert használni akar. Az én dolgom: engedjem, hogy használjon, és akkor pogányok világosságává lesz az ember.
Ennél még egy kicsit időzzünk, mert ez újszövetségi kifejezés itt az ószövetség közepén. Van Jézusnak két mondata, amiket nehéz összeegyeztetni. Azt mondja: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) És azt mondja: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Hát most Ő a világ világossága, vagy mi vagyunk a világ világossága, a benne hívők?
Erre a kérdésre világos választ ad sok más igében a Szentírás. Például a János evangéliuma elején mindjárt, amikor arról van szó, hogy milyen sötét ez a világ, és az igazi világosság Jézussal jelent meg, de nem fogadta be a világ. „Akik azonban befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Vagyis: Jézus az igazi világosság, de aki Őt befogadja, az fényt fog tőle, és az maga is elkezd világítani. Így teszi Isten pogányok világosságává azokat, akik Jézus Krisztust befogadták.
Nem kell bizonygatni, és nem kezdek itt most szemléltető példákat sorolni, hogy ezen a világon egyre nagyobb sötétség lesz. Sötét erők irányítják sokszor az eseményeket, sötét szándékok húzódnak meg sokféle történés mö-gött. A sötétben tapogatnak tömegek, néha hihetetlen nagy önbizalommal és önteltséggel, s talán magunkat is rajtakapjuk olykor, hogy milyen sötét indulatok és gondolatok mozdulnak meg néha bennünk. Jó szándékú emberek gyújtogatnak mécseskéket, de nem igen tudunk tájékozódni azoknál. Az igazi világosság hiányzik.
Isten igéje nekünk éppen így karácsony kö-zelében azt hirdeti: megjelent az igazi világosság. Egyedül Jézus mondhatta el magáról: én vagyok a világ világossága. Az emberek nem szeretik a világosságot. Kegyetlen dolog, amikor kiderül valakiről, kicsoda ő valójában. És ahogy a Nikodémussal folytatott beszélgetésben mondja Jézus: „inkább elhúzódnak a sötétségbe, hogy az ő cselekedeteik napvilágra ne jöjjenek.”
Van-e bátorságunk kilépni ebből? Odalépni Jézus világosságába, hadd derüljön ki, kik vagyunk valójában, és miközben ez kiderül, elkezd ragyogni az életünk. És Ő, aki a világ világossága, világ világosságává formálja azokat, akiket Ő megtisztíthatott, betölthet Szentlelkével, gazdaggá tehet igéjével. És miközben ugyanúgy éljük tovább a magunk hétköznapi életét, világítani kezdünk. Ő felhasznál minket mint világ világosságát arra, hogy pogányok világosságává legyünk.
Pogányok sokan élnek körülöttünk. A világ világossága hatalmasan ragyog Jézus Krisztusban. Eszközök kellenek, akik fényt fognak Őtőle, megtisztulnak Őáltala, és aztán az Ő küldetésében pogányok világosságává lesznek. Engedjük, hogy így vegyen kézbe, így hasson át, így formáljon és aztán így használjon minket.

Isten kegyelmesen megengedte érnünk ezt az új esztendőt, és ha ennek első Istentiszteletén egy mondatba össze kellene foglalnom, mi a gyülekezeti munkánk legfőbb célja ebben az új évben, akkor azt mondanám: segítséget adni ahhoz, hogy mindnyájan hitvalló keresztyénekké váljunk. Ennek az első lépése nyilván az, hogy minél több nem hívő ember hitre juthasson itt a gyülekezetben, és a második lépés, hogy minden hívő hitvallóvá váljék. Vagyis olyan érett keresztyénné, akiknek az életén valóban meglátszik, hogy Jézus Krisztus az Uruk, és akik erről beszélni is tudnak, mégpedig érthetően, világosan, meggyőzően. Ezt jelenti hitvalló keresztyénnek lenni. És azért beszélnek róla, hogy mások is új életet kapjanak Jézustól és aztán nem hívőkből hívővé válva ők is hitvalló keresztyénekként adják tovább az evangéliumot.
Ha Isten éltet minket, gyakran lesz majd ennek a részleteiről szó, most inkább csak a tartalomjegyzékét szeretném elmondani annak, amit erről a Szentírás tanít.
Annak, hogy mindnyájan hitvalló keresztyénekké válhassunk, mi az alapja, a célja, a tartalma, mik ennek az akadályai és mi ennek a módja. Erről az öt dologról szeretnék röviden szólni.
1. Mi az alapja ennek? Jézus Krisztus parancsa és példája. Nem emberi buzgóság indít bennünket erre a vállalkozásra, hanem a mi üdvözítő Urunk megparancsolta ezt. Az első tanítványait is eleve ezzel a szándékkal hívta el. Most olvastuk az Igéből, és nem véletlen, hogy ez éppen a mai napra kijelölt újszövetségi Igénk is, hogy amikor megállt az első tanítványok mellett, akkor azt mondta: kövessetek engem és én azt mívelem, hogy emberhalászokká legyetek. (Mk 1,17) Kicsit később így ír az evangélium: „Kiválasztotta a tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni.” (Mk 3,14) Ez a két legfontosabb feladata a tanítványnak: vele legyenek, a Krisztussal való szoros közösségben folyjék az életük, és kiküldi őket prédikálni, hogy másokat is Hozzá hívjanak.
A lélekmentés munkájának emögött az egyedülálló és fontos tevékenysége mögött maga személyesen a feltámadott Krisztus áll. Amikor először küldte ki tanítványait, azt mondta nekik: aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg. (Lk 10,16) Tehát miközben a tanítvány mondja az evangéliumot, aközben maga a feltámadott Krisztus az, aki meggyőz embereket, kiment az örök halálból az életre sokakat, teremtő Igévé teszi az egyszerű emberi szót, ami hitet támaszt a hallgatók szívében, ami életre támaszt sok lelki halottat. Nem véletlen, hogy mennybemenetelekor az utolsó parancsa is ez volt még Jézusnak, amit most olvastunk: tegyetek tanítvánnyá minden népeket. (Nem tanítványotokká, mint ahogy a múltkor valaki idézte, hanem Jézus tanítványává mindenkit.)
Nem mi határozzuk el tehát ezt a munkát, hanem a mi Urunk bíz meg vele. Aki ezt a munkát, a mások tanítvánnyá tételét végzi, az Neki engedelmeskedik. Aki ezt nem végzi, az Ő parancsát tagadja meg. Ez tehát ennek a szolgálatnak az alapja.
2. És mi a célja annak, hogy a hívők hitvallók legyenek, hogy másoknak Jézusról beszéljenek, másokat Őhozzá hívogassanak? Nem kevesebb, mint emberek megmentése. A Biblia világosan szól arról, hogy mindnyájan Isten nélkül születünk, és ha úgy halunk meg, akkor a kárhozat vár ránk. Aki hallgatja a Jézusról szóló bizonyságtételt, és hisz annak, ettől menekül meg. Visszatalál Istenhez.
Ezért írja Jakab apostol szinte kérlelve az olvasókat: szelíden fogadjátok a belétek oltott Igét, mert az megmentheti az életeteket. (Jak 1,21) Semmi más nem mentheti meg. Mert a hit hallásból van, mégpedig az Isten Igéjének hallásából. És aki ellenállással fogadja, nem engedi magába, azt nem menti meg. Szelíden fogadjátok, mert az megmentheti. Nem véletlenül írja Péter apostol, hogy mint, akik újonnan születtetek nem romlandó magból, hanem romolhatatlanból, Isten Igéje által, amely él és megmarad örökké. (1Pt 1,23)
Nem véletlen, hogy Jézus utolsó parancsa így hangzott, ahogy olvastuk: tegyetek tanítvánnyá mindenkit. A tanítvány a legszorosabb és állandó közösségben élt akkor a Mesterével. Nyilvánvaló, hogy Jézus tanítványaivá másokat csak Jézus tanítványai tehetnek. Ezért kell mindenekelőtt igazi tanítvánnyá válnunk, és utána hitvalló tanítvánnyá. De minden hívőnek nagy a felelőssége, hogy kész-e és képes-e erre a szolgálatra.
Itt felvetődik a kérdés, és ezt mondogatják többféle változatban, hogy vajon nem túlságosan életidegen, felesleges, sőt haszontalan munka-e ez, amiről itt szó van. Nem lenne-e társadalmilag sokkal hasznosabb valami egyéb tevékenység, ebben jeleskedjenek a hívők? — Mindenki döntse el maga, hogy társadalmilag mennyire hasznos az, ha részeges emberek józanná válnak, aki addig lopott, az többé nem lop, sőt visszaviszi azt, amit eltulajdonított, ha olyan emberek formálódnak, akik önzetlenül segítik egymást, akik egy életen át szeretik a házastársukat, gondosan nevelik a gyerekeiket, egészséges életet élnek, s nem hajlandók hazudni, csalni és becsapni senkit, akkor is dolgoznak, ha nem ellenőrzik őket, és így tovább. Hasznos-e ez a társadalomnak?
Tudniillik, akik valóban Jézus tanítványaivá váltak — nem azok, akik vallásos szövegeket mondanak —, azokra ez jellemző. Azok se tökéletesek, nekik is vannak bűneik, de ez jellemző rájuk. Amennyiben ez társadalmilag mégis hasznosnak tűnik, akkor úgy látszik a tanítvánnyá tétel a leghasznosabb társadalmi tevékenység, és a célok között ez is ott van. Az elsődleges célja az evangéliumhirdetésnek: embereknek a kárhozatból való kiszabadítása, de ennek mintegy mellékterméke, gyümölcse sok olyan dolog, amit nem is lehet elérni más eszközökkel, ami igazában csak egy újjászületett ember életében ragyog fel. Ez tehát a cél.
3. És mi a tartalma annak, amit a hitvalló keresztyéneknek mondaniuk kell? Nem lehet akármit hirdetni. Jézus pontosan körülhatárolta a mondanivalót. Így olvastuk itt: hirdette az Isten országa evangéliumát. (Mk 1,14) Ha lefordítjuk ezeket a kifejezéseket, akkor ez azt jelenti, hogy hirdette azt a jó hírt, ami az Isten királyi uralmáról szól. (Az Isten országa kifejezés a Bibliában ezt jelenti.) Vagyis azt a hírt, hogy Isten uralkodik, hogy ennek a világnak a tulajdonosa és teljhatalmú, szuverén ura a mindenható Isten. Az Ő parancsai ma is érvényesek, és mindenkire kötelezőek. Ő szabja a törvényt, Ő mondja meg, mi jó és mi rossz. Ez így működik a teremtéstől kezdve.
Aki ezt a tényt, hogy Isten uralkodik, a maga személyes életére nézve is komolyan veszi, az lesz szabad, harmonikus, kiegyensúlyozott ember, aki a helyén érzi magát.
Ezt a jó hírt kell tehát hirdetni, hogy Isten ennek a világnak az ura, és be lehet lépni az Ő országába, vagyis komolyan vehetjük ezt a tényt. Ezért mondja itt Jézus: tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. Nem kell ködösíteni, ebből nem kell semmit lefaragni, hogy elfogadhatóbb legyen. Ő így határozza meg a feladatot.
A probléma az, hogy ez a világ egyre messzebb sodródik ettől. Ez az evangélium egyre idegenebb a mai ember számára. Éppen ezért egyre nagyobb ellenállásba is ütközik. Mást akar hallani a világ. Valami olyat, ami igazolja a bűneit, ami neki tetszik. Pál apostol azt írja: a maguk kívánsága szerint keresnek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, és ezt várnák el Krisztus tanítványaitól is, hogy valami olyat mondjanak, amit a magát Istennek képzelő ember éppen akar. A mindenkori hóbortjait hirdesse az egyház is, vagy igazolja. Ezzel nekünk tisztában kell lennünk, és minden körülmények között azt kell mondanunk, amit a mi Urunk bízott ránk, mert csak az változtatja meg emberek életét. Mindegy, hogy ki mit szeretne hallani, csak az segít rajta, amit Jézus így foglal össze: az Isten országának evangéliuma. Ez tehát a tartalma a mondanivalónknak.
4. És mik az akadályai? Máris említettem: ellenállásba ütközik sokszor. Egészen más az Isten logikája, az Ő céljai, az általa felkínált eszközök, mint amihez hozzászokott az Isten nélkül élő ember, vagy mint amit szeretne. Vannak külső akadályok, ezeket tudomásul kell venni, és ezek között is végezni az Urunktól kapott feladatot.
Vannak belső akadályai, amik a hívőkben vannak. Van egyfajta félszegség, hogy jaj, mit szólnak hozzá éppen, mivel idegen, milyen lesz a fogadtatása. Mindenki fél, hogy esetleg kigúnyolják, vagy visszautasítják. Sok hívő nem hiszi igazán azt, amit hinnie kellene, vagy amiről maga is tudja, hogy tovább kellene adnia. Éppen ezért bizonytalan, és „ha a trombita zengése bizonytalan, akkor kicsoda készül a harcra?” — kérdezi a próféta.
Nem merjük vállalni Krisztust és az Ő evangéliumát. Félünk, hogy nem tudjuk elég jól megfogalmazni, vagy sokszor többet akarunk tenni, mint ami a feladatunk. Nem kell a hitvalló keresztyénnek mindenféle bonyolult, sokszor mesterkélt, kitalált kérdésre válaszolni tudni. Nem a legnehezebb, vagy hajuknál fogva előrángatott kérdésekre kell nekünk válaszolnunk, hanem az Isten országa evangéliumát hirdetni.
Péter apostol ezt is világosan megfogalmazza: „hirdessétek annak a hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9) Ennyi. Nem kell okoskodni, sokszor azt kell mondani: nem tudom. Amit kérdezel, arra nem tudom a választ, de ez semmit nem változtat azon, hogy egyet tudok: noha vak voltam, most látok. Noha nem voltak nyugodt éjszakáim, most vannak. Noha ökölbe szorult a kezem, vagy összerándult a gyomrom, ha annak a nevét meghallottam, most meg szeretettel gondolok rá, és a javát igyekszem munkálni, és ekkora változást senki nem tudott előidézni az életemben. — Ezt kell elmondani. A sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el minket.
Persze, itt lepleződünk le, mert erről csak az tud beszélni, aki kijött a sötétségből, és az Ő csodálatos világosságában jár. Azt viszont ne szégyelljük elmondani. Jézus gyakran mondta meggyógyítottaknak, ördögi megkötözöttségből megszabadítottaknak: eredj haza és mondd el a tieidnek milyen nagy dolgot cselekedett veled az Úr. Nem kell előadást tartani, azt mondd el, mit cselekedett veled az Úr, és majd a te egyszerű szavaidat teremtő Igévé teszi, és úgy érkezik meg emberi szívekhez, hogy feltámad bennük a vágyakozás, és Isten mentő szeretete odavonzza őket is a szabadító Krisztushoz. Nem te vonzod oda őket, nem neked kell meggyőznöd őket, nem te teremted újjá ezt a világot meg benne az embereket. Ez egyedül a Szentlélek Isten munkája. A mi munkánk az: mondjuk el, mit cselekedett a mi életünkben.
Ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy mit cselekedett. Ezért fontos, hogy megőrizzük a szívünkben azokat az Igéket, amikkel formált minket. Ezért ideillő parancs az, hogy a Krisztus beszéde lakozzék tibennetek gazdagon, hogy az jöjjön ki a szánkon. Ez az egész Isten munkája. Ő mindezideig munkálkodik.
Az egyik legfőbb akadálya ennek az Istentől kapott munkának, ha nem szeretjük igazán az embertársainkat. A többiekkel szembeni közöny teszi az embert tespedővé, tétlenné és bénítja meg. Akiben ott van a Krisztus szeretete — ahogy Pál apostol mondja: a Krisztus szerelme szorongat minket — az átéli, amit Jeremiás mondott, hogy elhatároztam: abbahagyom, nem csinálom, hálátlan feladat, mert nem szeretik hallgatni; de mintha a csontjaimba tűz lenne rekesztve, kényszerít és mégis csak megyek és mondom; és szóljanak hozzá amit akarnak, akkor is tudom, mert ez segít rajtuk és ez az én Istentől kapott szép feladatom.
Boldog ember az, akinek ott van a csontjaiba rekesztett tűz és enged is annak, és így minden akadályt legyőz!
5. És mi a módja, hogyan kell végezni a hitvalló szolgálatot, azt, hogy másokhoz is odavisszük Jézust, és másokat odavezetünk Őhozzá? Erre nézve most csak egyetlen Igét szeretnék idézni, ezt is Péter apostol leveléből: „Mindig készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek levő reménységről, szelíden és tisztelettudóan.” (1Pt 3,15)
Nem kell provokálni. Nem kell a legalkalmatlanabb időben előállni. Bocsánat, ha a gyerekeink fogalmazásában mondom: nem kell szövegelni. Készen legyetek — mondja az apostol. Ha megkérdeznek titeket, mindig legyetek készen válaszolni.
Ha alkalmat készít a bizonyságtételre, vegyem észre az alkalmat és éljek vele. Vagyis nyissam ki a számat és mondjam el mit cselekedett velem. Na, de éppen ettől tart vissza minket sok aggályoskodás, hogy kinyissuk a szánkat. Talán segít, ha az ember előre megfogalmazza röviden, hogy például így tudnám elmondani, hogy mit cselekedett velem. S nem biztos, hogy azt fogja mondani, mert az igazi az, ha ott kap Istentől olyan mondatokat, olyan világos bizonyságtételt, ami őt magát is megerősíti, aki bizonyságot tesz. Ezért nem árt előre megfogalmazni értelmesen, röviden, érthetően, világosan. Adja Isten, hogy annál mindig ügyesebben tudjuk elmondani, mint ahogy előre megfogalmaztuk. Az a fontos, hogy merjük rábízni magunkat ebben a szolgálatban.
Van egy érdekes mondata Pál apostolnak: az efézusi levél végén arra kéri a gyülekezetet, hogy imádkozzanak érte, s figyelemre méltó, mit említ, mit kérjenek a számára. „Énértem is imádkozzatok, hogy adassék nekem szó számnak megnyitásakor, hogy bátorsággal ismertessem meg az evangélium titkát, amelyért követséget viselek láncok között, hogy bátran szóljak arról, amiképpen szólanom kell.” (Ef 6, 19-20)
Ebből kitűnik, hogy ismerte a gyávaságot is. Kéri, imádkozzanak azért, hogy bátran tudja elmondani, és ne úgy, ahogy enélkül mondaná. Félszegen, félénken: jaj, bocsánatot kérek, hogy vagyok, és keresztyén merek lenni, és egyáltalán efféléket bátorkodom neked mondani. — Nem így, hanem úgy, hogy Isten rajtam ezzel segített, ebből hozott ki, eddig ide segített el, remélem tovább is visz ezen az úton. Ez az út előtted is nyitva van. Teljes meggyőződéssel, bátran. És adjon nekem szót, amikor kinyitom a számat.
Itt érdekesek az igeidők az eredeti szövegben, előbb kinyitom a számat, és utána adja bele a szót. Tehát nem mindig van előre megfogalmazva a mondanivaló, de van bátorságom elkezdeni, bízva abban, hogy Ő fog adni szót a számba. Ez a bizonyságtevő szolgálat egyik fundamentuma, hogy ennyire rábízom magamat arra, aki engem küldött, és ennyire szeretem azt, akihez éppen most küldött. Tőlem semmit nem vár, csak azt: legyek készen. Bízzam Benne.
Ezért igaz ám az, hogy a legszerényebb bizonyságtétel is megerősíti a bizonyságtevőt. Visszahat ránk az, amit mondtunk, ha az valóban Ige. Olyan sokszor tapasztaljuk, hogy nem mi találtuk ki, nem az én nagy eszemben fogant meg, hanem Isten adott szavakat a számba, gondolatokat a fejembe, adott erőt azoknak a szavaknak, és tette azokat Igévé és munkálkodott általa emberek életében.
Végső soron az Istenbe vetett bizalmunkat vizsgáztatja, hogy merjük végezni ezt a szolgálatot, vagy nem. Tehát a hogyanra az egyik válasz ebben az Igében: készen. Legyek mindig készen, hogy használhasson, és engedjem, hogy Ő munkálkodjék általam.
A másik, amit említ: szelíden és tisztelettudóan. Nem gőgösen. Nem fölényesen, mintha a bizonyságtevő bármiben különb lenne, mint a másik. Van neki valamije, ami a másiknak még nincs, például az evangélium, annak az ismerete, az abban való hit, de ez nem az ő érdeme … Ő is megajándékozott. Ezért igaz az, amit valaki egyszer úgy mondott, hogy mi az evangélizáció? Az, hogy az egyik koldus megmutatja a másiknak, hol lehet kenyeret kapni. Én már kaptam kenyeret, de ugyanolyan koldusként kaptam, mint amilyen koldus te vagy, testvér. Gyere, ha engeded, karon foglak, elmegyünk együtt oda, ahol kenyeret lehet kapni, meg még mást is hozzá. Még életet is, ami egy életre megelégít és nem fog elfogyni soha.
Ez a bizonyságtétel lelkülete. Aki így közeledik a másikhoz, az soha nem lesz kioktató, nem lép fel a mindentudás hamis hitével, az használható lesz Isten kezében. Szelíden és tisztelettudóan. Ez kizárja azt is, hogy megsértődjem. Akármit mondanak, nem lehet megsérteni Jézus érett, felnőtt tanítványait. Nem lehet haraggal bizonyságot tenni. Nem lehet számon kérni semmit azokon, akik még nem tudják. Hogy-hogy nem hiszed? Én se hittem egy évvel vagy tíz évvel azelőtt. Mindnyájan onnan indulunk, hogy nem hisszük. De jó, hogy most mondhatom, hogy majd te is higgyél. Ezzel az igazi mentő szeretettel, nem a leereszkedéssel, ezzel a melléállással, szelíden és tisztelettudóan lehet igazán bizonyságot tenni.
***
Az egész azonban csak imádságba ágyazva működik. Imádkozni előtte, imádkozni közben, imádkozni utána, és igaz az, amit Istennek egyik áldott eszköze mondott: sokat beszélj Istennek arról, akinek Istenről beszélni akarsz. Előbb, meg közben, meg utána is. Hűségesen hordozzam őt Isten előtt, és Ő készíti majd el a szívét, Ő adja a szavakat a számba, és Ő teremti újjá azt, akihez így eljutott az evangélium. De kellett valaki, akin keresztül eljusson. És ha mi mondhattuk volna és nem mondtuk, az súlyos bűn a Biblia minősítése szerint.
Vajon mennyi ilyen bűn terhel minket, — amiket nem kell magunkkal hordozni, meg lehet ezeket őszinte bűnbánattal vallani, de el is kell hagyni, és nem kell szaporítani. Ezért beszél nekünk Isten arról, hogy ennek a szolgálatnak az alapja: Jézus Krisztus világos parancsa. A célja: emberek életének a megmentése a lelki halálból. A tartalma: az Isten országának evangéliuma. Mik ennek az akadályai, amik azért vannak, hogy legyőzzük őket, és mi ennek a módja: ez az állandó, csendes készenlét, ez a szelídség, és a másik különbnek tartása.
Ezt a programot adja elénk a mi Urunk. Ez társadalmilag is a leghasznosabb. Ha valaki ezt hűségesen végzi, meg fogja tapasztalni: nem ő csinált valamit, hanem az újjá-teremtő Isten kezében vált eszközzé. És minél inkább engedi, hogy használja őt Isten, annál erősebb lesz ő is, annál biztosabb lábakon áll a hitében, annál nagyobb meggyőződéssel tudja majd elmondani azt, amit hisz.
Ha tehát sűrítve össze kell foglalnunk, mit vár tőlünk a mi Urunk, az egyik: légy Jézus elkötelezett tanítványa. Nem langyos, kényelmes, fogyasztásra berendezkedett vallásos ember, hanem elkötelezett tanítvány, aki minden következményével együtt vállalja a Krisztussal való közösséget, vállalja Krisztust. És légy hitvalló tanítványa, mert Ő erre hívott el minket. Nemcsak arra, hogy vele legyünk, hanem hogy kiküldjön és az Isten országának evangéliumát rajtunk keresztül is hirdesse.
Jó lenne, ha ezt az ismert éneket új figyelemmel és személyes imádságként tudnánk énekelni.

Ébredj, bizonyságtévő Lélek!
A várfalakra őrök álljanak,
Kik bátran szólnak s harcra készek,
Ha éj borul le, vagy ha kél a nap.
Hívásuk zengjen messze szerteszét,
Az Úrhoz gyűjtve népek seregét!

(369,1 ének)

A napokban belecsöppentem egy beszélgetésbe, amelynek során ki ezt, ki azt mondott az esztendő fordulása kapcsán. Valaki azt mondta: soha nem volt még olyan üres a pénztárcám, mint most. A mellette levő szomorúan legyintett: az még hagyján, de nekem az életem üres. Olyan kongó üres, mint egy lakás, amiből éppen elköltöztek. Aztán valaki vigasztalni akarta a jelenlevőket, hogy sebaj, azért ma este csak koccintunk mindnyájan egy pohárral, és ha kicsi lesz is, de legalább tele lesz. Mire valaki könnyekkel a szemében így folytatta: de attól még tele marad a szívem azzal a bánattal, ami ebben az esztendőben ért.
Aztán szó szót követett, és ki-ki röviden beszámolt arról, hogy mivel van most tele. Van, aki keserű haraggal, mert olyan csúnyán becsapták, és olyan nagy veszteséget okoztak ezzel neki, hogy talán soha életében nem fogja tudni azt pótolni. Van, akiben keserűség van és azzal van tele, vagy tehetetlen dühvel, mert nem tud bosszút állni az elszenvedett sérelmekért, van, aki egyszerűen csüggedéssel és lemondással van tele, de volt olyan is, aki büszkeséggel, és valóban dagadt a keble, mert ez olyan esztendő volt, amilyen jót ő még nem élt.
Mi mivel vagyunk tele ma este? Amikor idejöttünk, amikor itt csendesen leültünk, ürességet érzünk-e, vagy pedig mi is el tudnánk mondani: éppen most mivel vagyunk tele.
Egyszer Pál apostolt is megkérdezték erről. Éppen börtönben volt akkor, és a Filippi gyülekezet, amelyik talán a legjobban szerette, vagy legalábbis a legfigyelmesebben hordozta az ő sorsát, oda a börtönbe egy szeretetcsomagot meg egy kedves levelet küldött, ráadásul ismerős hívő atyafi, Epafroditus vitte el. Pál válaszlevele bekerült a Bibliánkba, ebből olvastam most egy szakaszt.
Pál válaszaiból lehet következtetnünk arra, hogy miket kérdeztek tőle a filippiek — mint amikor egy telefonbeszélgetésnél jelen vagyunk, és a jelenlevőnek a mondataiból következtetünk arra, hogy amaz ott a vonal túlsó végén mit mondhatott neki, vagy mit kérdez tőle.
Három dolgot egészen bizonyosan megkérdeztek: Hogy vagy, Pál? Mit csinálsz? Mi lesz veled? És roppant jellemző, hogy az apostol mit felel ezekre a kérdésekre. Mind a három válasza meglepő.
1. Hogy vagy, Pál? A válasz: köszönöm, az evangélium ügye nagyon jól halad előre. Na, de nem ezt kérdezték. A személyes sorsa felől érdeklődtek. És most kitűnő alkalma lett volna arra, hogy kipanaszkodja magát, hogy elmondja, milyen mostoha sorban sínylődik ott a börtönben, hogy milyen egészségtelen a cellája, hogy mennyi nélkülözés nyomorítja az életét, hogy egyáltalán milyen keserves dolog hosszú időn át a várható kivégzésnek az árnyé-kában élni, és egyáltalán: minden ok nélkül zárták őt oda, és régóta ott tartják, pedig ő római polgár, és neki jogai lennének…
Jöhetett volna a keserű panasz belőle. Ehelyett ő azt mondja: köszönöm, az evangélium ügye egyre jobban halad előre. Egy ügy tölti be a szívét. A Krisztus evangéliumának az ügye. Ezzel van tele. Annyira tele van vele, hogy a levél legelején, amikor megszólítja a filippieket, már ezt mondja: mivel ti résztvettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mindezideig… Ez a legfontosabb. Filippi keresztyének — erről ez jut eszébe. Ezek az első naptól fogva mostanig részt vesznek az evangélium ügyében. Ezeknek a szívét ugyanaz az ügy tölti be, ami Pálnak a szívét. Ezek bajtársak ebben a szép és nemes harcban.
Hogyne írna ugyanerről, amikor az ő legszemélyesebb dolgairól kérdezik. „Tudtotokra adom, atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lettek az evangéliumnak.” — Temérdek szenvedése belefér ebbe: az én dolgaim… Mi-minden van emö-gött, de erről nem érdemes sokat írni. Arról érdemes írni, hogy ennyi nyomorúság között, megláncolva is, használ engem Isten. Hogy tudok beszélni a Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az erejéről. Hogy rajtam keresztül jut el sok nyomorult, elveszett pogány emberhez az Isten mentő szeretetének a jó híre, az evangélium. A Krisztus evangéliuma. És ez az evangélium offenzívában van, az a görög szó van itt, aminek ez a latin szó felel meg. Előretör, halad, s egyre többen megmenekülnek. Itt a börtönben is. És én ennek örülök és örülni is fogok.
Nem mondja, hogy jól érzi ott magát. Nem hazudik az apostol. De azzal nem érdemes foglalkozni, mert annál sokkal hangsúlyosabb és fontosabb számára egy ügy. Hogy vagy, Pál? Köszönöm jól, mert az ügy, ami nekem szívügyem, az halad előre és egyre többekhez eljut az evangélium.
Még akkor is ezt írja, ha az örömét beárnyékolja az az értesülése, amiről itt olvastunk: többen kárörömmel gondolnak az ő fogva tartására, és most akarják bebizonyítani, hogy megy az evangélium ügye Pál nélkül is, tudnak ők is úgy prédikálni, mint Pál. És ez sem keseríti el őt, mert a tartalma annak, amit prédikálnak, igaz. A lelkület nem jó, hogy az van mögötte, de az az ő dolguk. „Akár színből, akár szívből, csakhogy a Krisztus prédikáltatik.”
Ez a szópár háromszor ismétlődik ebben a rövid szakaszban: akár-akár, csakhogy. Akár színből, akár szívből, csakhogy a Krisztust prédikálják, és az Ő ügye halad előre. Olyan őszintén ír erről: „Némelyek versengésből prédikálják most a Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt gondolván, hogy fogságom nyomorúságait ezzel megnövelik. Mások szeretetből, tudván, hogy én az evangélium oltalmazására rendeltettem. És most mit mondjak? Csakhogy minden módon: akár színből, akár szívből, Krisztus prédikáltatik, én ennek örülök és örülni is fogok.”
Túllát a személyes sérelmén. Felülemelkedik pillanatnyi nyomorúságain, mert egészen betölti a szívét egy ügy. Micsoda belső szabadság ez! Milyen emelkedettség. Önmagát is mintegy kívülről és felülről szemléli. Isten közeléből, az Ő szemével. Ezért kerül a helyére minden az életében, ezért nem nő meg aránytalanul az ő pillanatnyi szenvedése. De ezért nagyon nagy a szemében még nyomorúsága közepette is az ügy, az evangélium ügye. Mások üdvössége, amiért ő vállal mindent.
Ezért látja világosan, hogy ami az evangélium ügyének használ, az jó, akkor is, ha az neki most pillanatnyilag rossz. Szívesen megfizeti az árát, szívesen hoz érte áldozatot. És akár színből, akár szívből, csakhogy a Krisztust prédikálják; akár szabadlábon, akár láncok között, csakhogy legyen kiknek mondania az evangéliumot — és itt van kiknek mondania —, ezért örül és örülni is fog.
Az ilyen ember tudja elfogadni Istentől a nehézségeit. Nem beletörődni, azt mindenki tudja, mert kénytelen. Elfogadni. Az sokkal több. Azt jelenti, hogy meglátja a belerejtett lehetőséget. Itt nemcsak arról van szó, hogy engem most ide becsuktak ítélet nélkül. Azt sem tudom, meddig leszek itt. Kiengednek vagy kivégeznek? Hogy lesz, mint lesz? Pedig mit csinálhatnék kint szabadlábon! — Ebbe bele is lehet őrülni, de mindenesetre megtelik az ember szíve keserűséggel, lázadással. Benne nem ez van, hanem a lehetőséget látja meg. Az őt őrző pogány római katonák másként nem hallhattak volna Krisztusról, ha nem csukják oda. És ha ők csak úgy kaphatnak üdvösséget, hogy engem itt fogva tartanak, akkor még ezt is vállalom.
Ez az emelkedettség, és ez az Istentől kapott világosság. Megint mondom: nem írja, hogy jaj, de jól érzem itt magam, meg szóra sem érdemes az én nyomorúságom. A levél végén őszintén mondja, hogy nélkülöz, nyomorog, de nem ez a fontos, nem ez a hangsúlyos. Emiatt nem szitkozódik és nem dühöng, hanem még ott, a börtönben, láncok között is hivatása magaslatán áll. És az ő hivatása arra szólt, amikor elhívta őt Jézus, hogy hirdesse a róla szóló szabadító evangéliumot mindenkinek. Erre szerződött, hogy így mondjam. Arról nem volt szó, hogy milyen körülmények között, sőt előre megmondta neki Jézus, hogy sokszor nagyon nehéz körülmények között kell.
Nem a körülmények határozzák meg a kedélyét és a levél tartalmát, hanem az, hogy itt is végezheti azt, amit mindennél fontosabbnak tart: embereket a halálból kimenteni, Jézus Krisztushoz kalauzolni. Élni azt az új életet, amiről nem is tudnak, de ami megjelenhet őbennük is, és majd mindjárt látni fogjuk, hogy egy kis keresztyén gyülekezet alakult ki a pretoriánusok házában. Az őket őrző római katonák közül többen lettek keresztyénné. Mert az ügy volt fontos neki, és nem önmaga.
A lélektan úgy mondja ezt: tárgyias ember. Van tárgyias szemlélet és énes szemlélet. Egyszerű példával szemléltetve: ha egy tárgyiasan gondolkozó ember utazik a villamoson, és az egyik megállóban felszáll egy idős néni és nincs ott üres hely, ő felkel, átadja a helyet, és ezzel részéről be van fejezve. Nyugodtan gondolkozik vagy nézelődik tovább. Ha egy énes ember utazik a villamoson, az vagy észre sem veszi, hogy felszállt egy idős néni és nincsen neki üres hely, vagy nem akarja észrevenni, elmélyülten néz kifelé az ablakon, hogy ne kelljen látnia, mit kellene csinálnia, vagy, ha átadta a helyet, utána körülnéz és várja az elismerést. Vegyék észre, hogy ő most mit cselekedett, s ha nem veszik észre, provokálja és azt mondja: fiatalabb is átadhatta volna a helyet. — Ez az énes szemlélet. Ezek az emberek mindig találnak okot arra, hogy tele legyenek keserűséggel, méltatlankodással, elégedetlenséggel. A másik meg teszi a dolgát, és fölé emelkedve mindennek, önmagának is, sokkal nyugodtabb és boldogabb életet él.
Jézus Krisztus ilyen tárgyias gondolkozásra, szemléletre akar minket elsegíteni. Sőt, ami ennél minőségileg más, nemcsak több, az Ő szeretetét akarja beoltani a szívünkbe.
Nos, ennyit arról: hogy vagy, Pál? A válasz: köszönöm, az evangélium ügye szépen halad előre.
2. Mit csinálsz? Három dolgot mond: imádkozom értetek, Jézushoz vezetek pogány katonákat, és örülök annak, amit a csomag mutat, hogy a ti hitetek növekszik, Isten munkálkodik a filippi gyülekezetben.
a) Imádkozom értetek. „Hálát adok az én Istenemnek minden rólatok való emlékezésemben mindenkor, minden könyörgésemben, mindegyikőtökért nagy örömmel könyörögvén.” (1,5)
Miről van itt szó? Minden nap végigveszi a filippi gyülekezet névsorát, és mindegyikükért hálát ad és könyörög. Filippiben zajlik az élet. A következő fejezetből kiderül, hogy veszedelmes tévtanítók támadják jobbról-balról a kis keresztyén közösséget. Pál nem tud odamenni, nem tud segíteni, de naponta Isten elé viszi a gyülekezetet, a gyülekezet minden egyes tagját, hálát ad értük, dicsőíti Istent mindazért, amit már elvégzett az életükben, és könyörög értük azzal a reménységgel, hogy aki elkezdte bennük a munkát, be is végzi azt. (1,6) Ezzel foglalkozik. Mindenkor, mindegyikükért könyörög.
Foglalkoztunk mi effélével az idén? Egyáltalán komolyan vesszük, hogy a történelmet alakítják az ilyen imádságok? Mindenkor, mindazokért, akikért Isten felelőssé tett minket, hálát adni és könyörögni. Ó, de sok áldást kaptunk sokan ilyen imádságok nyomán Istentől! És ó, de nagy lehetőség ez mindannyiunk előtt, áldásokat így közvetíteni, hogy azokat elkérjük Istentől!
Ha valakinek kényszerből van erre sok ideje, akkor használja azt erre, mint Pál. Ha valakinek a hajsza nem enged időt, akkor tegyen félre bármit, de ez nem hiányozhat egy élő hitű keresztyénnek az életéből.
b) „A Krisztusban híressé lett fogságom a testőrség egész házában.” És a levél utolsó mondata: „köszöntenek titeket minden szentek, mindenekfelett pedig a császár udvarából valók.” (4,22) Félelmes horderejű evangélium. Az őrök közül egy egész gyülekezetre való megtért. Kemény római katonák összeláncolva órákon át az apostollal, beszélgethettek vele a legnagyobb örömhírről, és hitre jutottak. Megváltozott az életük. És most örömmel írja a filippibelieknek, hogy nektek már itt is vannak testvéreitek, és ezek ismeretlenül is üdvözölnek titeket.
Vannak ám ilyen emberek ma is. Ismerek olyanokat, akik akárhol fordulnak meg, hívőket hagynak maguk mögött. Olyan egyszerű természetességgel, a Szentlélektől kapott olyan szeretettel tudnak beszélni az evangéliumról, hogy megtérnek emberek. Végeztük-e ezt ebben az évben? Van-e itt most esetleg valaki, akit mi vezethettünk oda Jézushoz. És hány alkalmat készített Ő erre, megragadtuk-e azokat az alkalmakat? Nem kell-e mély bűnbánattal megvallanunk ezt a mulasztásunkat és bűnünket Isten előtt most, és egészen másként folytatni az életünket?
c) És a harmadik, amivel foglalkozik, nagyon érdekes az is. „Nem, mintha kívánnám az ajándékot, hanem kívánom azt a gyümölcsöt, amely sokasodik a ti hasznotokra.” (4,17) Itt a levél végén köszöni meg a csomagot. Jól jött, szükségem van rá, köszönöm. De megmondja őszintén: nem a csomag tartalmának örül leginkább, hanem a csomag feladóinak, mert ez azt jelenti: növekszenek a szeretetben, ismerik a Krisztus irgalmasságát, nem hiába hangzott Filippiben az evangélium, Isten munkálkodik közöttük. Legyen áldott az Ő szent neve! Újabb ok az örömre, és ő azzal foglalkozik, hogy hálát ad Istennek ezért.
Szüntelenül hálát ad és könyörög az atyafiakért, Jézushoz vezeti a pogányokat, mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerül, és örvendezik annak, hogy gyümölcsöket terem a hitük. Megint nem magával van tele, hanem másokkal. Az előbb azt láttuk, hogy nem magával, hanem egy üggyel, és itt sem önmagával, hanem mások fontosak neki. Ha hívők, azért, ha még nem hívők, azért, hogy legyenek azzá, — ezzel van tele a szíve.
3. Mi lesz veled? Aki figyelmesen olvassa a levelet, az szinte beleérzi: itt elmosolyodik az apostol. Azt mondja, két eshetőség van: vagy életben maradok, vagy kivégeznek. Ha életben hagynak, akkor itt dicsőítem Krisztust, ha kivégeznek, akkor odaát. Ha életben hagynak, akkor ti jártok jól, mert megyek hozzátok és még valami hasznomat veszitek, ha kivégeznek: én járok jól, mert megszabadulok mindattól, ami eddig keserves és nehéz volt az életemben.
Ha életben hagynak, itt szolgálom tovább az én Uramat, és ha meg kell halnom, akkor odaát szolgálom örökkön örökké. „Hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom.” Nem furcsa ez? Mi jobb: életben maradni vagy meghalni? Én nem is tudom, majd eldönti Krisztus. Mindig, mindenütt Krisztus. Ha itt maradok, itt dicsőítem Őt, ha odamehetek hozzá, ott dicsőítem Őt… Ha még élhetek, akkor neki szolgálok itt, ha már befejezhetem, akkor neki szolgálok odaát. Én nem is töröm a fejemet, mi lenne jobb, majd Ő eldönti. Nekem az élet Krisztus. Ő tölti be egészen Pálnak az életét.
Mi lesz veled? Milyen sokszor hangzik el hasonló kérdés a szívünkben, s milyen nyomott hangulatban tárgyalja meg a családi tanács sokszor, mi lesz velünk, a gyerekekkel, az öregjeinkkel, az egyházzal, népünkkel, ezzel az országgal? Milyen sok álmatlan éjszakát is okoznak ezek a kérdések, ha tényleg választ kell adnunk rá, különösen határidőre. Mennyire emelkedett itt is az apostol!
Neki is átfutott a fején, hogy mi lesz vele, hiszen készen vannak a válaszai. De a válaszának a lényege az: én az én Uramnak testestől, lelkestől odaadtam magamat, Ő tudja, mi lesz velem. Az legyen velem, amit Ő jónak lát. Ő még nem tanulta a Heidelbergi Káté első kérdését, de tartalmilag ugyanazt mondja itt, mert a Káté írói erre az igére alapozták azt: „Mind életemben, mind halálomban, mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemről, sőt minden az én üdvösségemre kell, hogy szolgáljon. Ezért Ő Szentlelke által az örök élet felől engem is bizonyossá tesz — lásd Pál itt — és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy neki éljek.” Akkor mitől kellene izgulni, hogy mi lesz velünk? Ő azt nagyon jól tudja. Azt kell felismernünk, hogy Ő mit akar velünk. És ha vele van tele a szíve valakinek, ha elmondhatja, hogy nekem az élet Krisztus, akkor nincs mitől félnie.
Ha azt kérdezik: hogy vagy? Akkor egy ügyre hivatkozik, mert neki van szívügye, s a szívügye a Krisztus ügye. Ezért, mint a gyermek, meg tud feledkezni önmagáról. — Ha azt kérdezik: mit csinálsz? Akkor másokra mutogat: imádkozom értetek, hálát adok a hívőkért, örülök, hogy gyümölcsöt terem a hitük, és szeretem a nem hívőket, és oda akarom hívni őket Jézushoz. Olyan foglalatosság, amire mindig, minden helyzetben van lehetőség. És megint nem a maga bánatával foglalkozik: nem magát sajnálja, nem a sebeit nyalogatja. — És mi lesz veled, Pál? sóhajt fel a gyülekezet. Mi lenne? Az, amit az én Uram eldöntött, és az biztos, hogy jó. Majd Ő megmondja éppen a kellő időben, hogy mikor, mit akar velem. Én meg azt akarom csinálni, amit Ő akar velem.
Mindez nem azt jelenti, hogy üdülés volt neki abban a nyomorult, penészes római börtönben. Azt sem tudta, hogy kiengedik, vagy nem, meddig kell ott szenvednie. Semmit nem tudott. Nehéz helyzet volt az, és ő mégsem a maga fájdalmával volt tele, hanem más tartalma volt az életének. Tartalmas élete volt még ebben a nyomorult állapotban is, és ez a tartalom megtartotta őt ebben a helyzetben is. A Krisztus ügye, a többiek iránti szeretet, sőt maga Krisztus személyesen. Az élő, feltámadott Úr, aki számára is az életet jelenti.
Hadd kérdezzem most már személyesebben: mivel vagy tele ezen a szilveszteren? Honnan kellett a gondolataidat még most igehirdetés közben is visszahúzni? Mi az, ami egészen leköt? Olyan sok megoldatlanság és megoldhatatlanság nehezedik ránk, és mindenki el tudja mondani, hogy joggal forognak a gondolatai éppen a körül a probléma körül, és ez önmagában nem baj. Mindnyájunkat foglalkoztatnak a saját terheink, de mivel vagyunk tele, mi tölt be egészen?
Isten ebből a magunk körül való forgásból akar kiemelni. Azt akarja, hogy nekünk is legyen szívügyünk, és ez essék egybe az Ő ügyével. Nekünk is fontosabbak legyenek mások, mint mi magunk, és mi is elmondhassuk: mivel nekem az élet Krisztus, még a meghalás is nyereség. Nem félek sem az élettől, bármilyen nehéz lehet is az még, sem a haláltól. Ismerem az élet és a halál Urát, aki engem kimondhatatlanul szeret. Szeretett engem — írja Pál — és önmagát adta érettem.
Isten segítsen minket, hogy úgy fejezzük be ezt az évet, és ha megengedi, úgy kezdjük el az újat, hogy új tartalommal telítődjék az életünk. Vagy ha ott csordogálnak ezek a tartalmak valahol a szívünk mélyén, akkor duzzadjon ez fel és erősödjék meg, és egész másként fogjuk így hordozni a terheinket, és egész másként fog tudni így használni minket a mi Urunk.

A karácsonnyal kapcsolatos események közül ritkán szoktuk kiemelni Jézus fogantatásának a történetét. Sokan vannak, akik ezt egyáltalán nem is hiszik, hogy így történt, ahogy most hallottuk. Fantáziájukat megeresztve mindenféle torz gondolatot táplálnak magukban.
Márpedig fontos, hogy a Szentírásnak ezt a kijelentését is értsük és higgyük, mert egyrészt ez a kijelentés utal arra hangsúlyosan, hogy Jézus öröktől fogva mindörökké Isten. Az Ő léte nem karácsonnyal kezdődik, amikor a betlehemi istállóban emberré született, hanem örök isteni lénye jelent meg itt közöttünk. Másrészt azért fontos helyesen értenünk és hinnünk a Bibliának ezt a kijelentését is, mert ahogyan Jézus testi fogantatása történt, pontosan úgy történik lelkileg az, amikor egy magunkfajta bűnös emberben megjelenik az új élet, Krisztus élete.
Minden élet fogantatással kezdődik, és sokan azért bizonytalanok abban, hogy egyáltalán van-e új életük vagy nincs, Jé-zushoz tartoznak vagy nem, hitnek nevezhető-e az, amit a szívükben hordanak, vagy még majd azzá kell válnia, mert nem ismerik ezt a lelki fogantatást. Éppen ezért ma ezen a szép ünnepi alkalmon azt vizsgáljuk meg a felolvasott ige alapján, hogyan is történt valójában Jézus fogantatása, és hogyan történik ez lelkiképpen, amikor bennünk kezdődhet el a megváltó Krisztus élete.
Lukács, aki ezt leírta, orvos volt, és minden megfigyelése és megállapítása világos és egyértelmű. Mielőtt azonban ilyen szempontból boncolnánk a felolvasott igét, egy megelőző kérdésre keressünk egész röviden választ: miért volt szükség Jézus fogantatására? Miért kellett a karácsony? Miért kellett Istennek emberré lennie?
A Szentírás részletesen ír arról, hogy a mi Isten elleni lázadásunk Isten ítéletét hívta ki ellenünk. Ez az ítélet halálos, a kárhozat. Isten azonban nem akarja a bű-nös halálát, hanem azt akarja, hogy éljen. Ezért vállalta magára Jézus a mi íté-letünket: helyettünk elszenvedi azt. Az ember bűnéért viszont csak ember tehet eleget, mégpedig bűntelen ember, hogy nyilvánvaló legyen: nem a saját vétkének az ítéletét szenvedi el, hanem másokét, a miénket. Bűntelen ember nincs. Ezért kellett az Istennek emberré lennie. Ezt vállalta magára Jézus, ez történt karácsonykor, és ennek az egyedülálló vállalkozásnak a kezdete Jézus fogantatása. Mivel Ő Isten, képes arra, hogy örök isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket is, hogy így segítsen rajtunk. Ezért választott ki Isten egy egyszerű falusi leányt, hogy ő legyen a Megváltó emberi testének a világra hozója.
Nos, hogyan történt tehát fogantatása, és hogyan történhet mindannyiunk életében ez lelkiképpen? Kik a szereplői ennek a történetnek?
Azt olvastuk: Isten angyalt küldött Máriához. Az angyal szó azt jelenti: küldött, követ. Isten a főszereplő, aki az egé-szet mozgatja. Felhasznál egy küldöttet, aki átadja az üzenetét a címzettnek, Máriának. Ez az angyal egyszerű közvetítő. Kézbesít egy isteni üzenetet. Közli Máriával Isten akaratát, Isten szavait mondja el neki. Nyugodtan mondhatjuk: igét hirdet. Az Isten szavát mondja el valakinek. Mi az igehirdetés tartalma? Isten kijelenti: terhes leszel, fiút szülsz, Jézusnak nevezd Őt. Ő a magasságos Isten Fia, akinek az uralma soha nem ér véget.
Mária nem érti. Szép az a kifejezés: fontolgatja. Gondolkozik rajta: mit jelenthet ez? Mivel nem érti, kérdez. Azt mondja: Hogyan történhet ez, mikor ennek csak egyetlen módja van, nekem viszont férfivel még nem volt dolgom? Isten válasza: Az emberi lehetőségeket illetően egyetlen módja van, de itt Isten fog cselekedni. A Szentlélek teremtő ereje lép működésbe. Mária ezt sem érti. Viszont miközben hallgatja a követnek az igehirdetését, a szívében bizonyosság támad, hogy ez az Istentől ered. Ez Isten szava. És mivel ezt felismeri, egy gyönyörű mondattal fejeződik be a jelenet: „Íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!”
Nem érti egészen minden részletében Isten akaratát, a hozzá szóló igét, de mivel Isten mondja, meghajol előtte, tudomásul veszi az isteni akaratot, befogadja az igét. Kész annak minden tekintetben engedelmeskedni. És ekkor lesz terhessé.
Itt pontosan az történik, ami a világmindenség hajnalán a teremtéskor történt. Isten ott is az Ő szavával, beszédével dolgozott. Ez az Ő sajátos munkaeszköze. Amit létre akart hozni, azt kimondta, és amit kimondott, az meglett. Például: azt mondta: legyen világosság, és akkor nem azt olvassuk, hogy várt Isten, sikerült-e vagy nem, aztán még egyszer próbálkozik valami más eszközzel … Nincs más eszköz! Amit Ő kimond, az meglesz. Legyen világosság — a folytatás ez: és lett világosság.
Isten azt üzeni Máriának: terhes leszel, és Mária terhes lett. Aki ismeri a Szentírásnak a gondolatvilágát, aki ismeri valamennyire a teremtő, gondviselő, megváltó, a világot uraló Istent, annak ez egészen magától értetődő. Annak ez ismerős folyamat, hogy Isten így szokta akaratát végrehajtani. Mária pedig igent mond az isteni akaratra, és akkor megfogan benne az új élet.
Nem volt ám könnyű ez a döntés. Mária menyasszony volt. Készült az esküvőjére. Mit szól most ehhez József? És mit szólnak az emberek, akik ugyanolyan szennyes fantáziájú, pletykás nép voltak akkor is, mint ma. És egyáltalán hosszú távon milyen következményei lesznek ennek az Isten előtt meghajló engedelmességnek? Ennek az egész sorsát befolyásoló döntésnek?
Az ő hite éppen ebben mutatkozott meg, hogy ennek ellenére és minden körülmények között befogadja az igét, vállalja a velejáró szégyent is — ez ma is sokszor így van —, és kész engedelmeskedni Istennek. Nekünk pedig azt fontos világosan látnunk, hogy ez a fogantatás nem a megszokott biológiai mó-don történt, hanem Isten különös teremtő tette volt. Itt maga Isten van munkában, mégpedig az Ő szavával, az Ő igéjével munkálkodik. A Szentlélek Jézus emberi testének nem a nemzője, hanem a teremtője. Így van ez benne a Bibliában.
Az evangélium egyszerűen csak közli, hogy Isten eljuttatta Máriához az Ő üzenetét, ő engedelmesen tudomásul vette. Befogadta az igét, és ennek nyomán új élet támadt benne, — áldott állapotba került. A befogadott ige adott kezdetet az új életnek.
Azért fontos ezt világosan látnunk, mert így történik ez lelkiképpen is. Hiszen Istennek az a célja, hogy ne az atyáinktól örökölt hiábavaló életünket tengessük holtunkig, aztán ebből a rövid földi életből beletorkollik majd az utunk az örök halálba, mert Isten nélkül hajszoltuk végig magunkat, aztán Isten nélkül kell eltöltenünk az örökkévalóságot. Neki éppen az a célja, hogy innen kiemeljen minket. Vissza az elveszített eredeti helyzetünkbe. Abba a pozícióba, amibe teremtette Isten az embert, ahol vele közvetlen, meghitt kapcsolata volt, és így tudott értelmes életet élni. Ezt az életet veszítettük el. Ennek az életnek lehet és kell újra elkezdődnie bennünk.
Ez úgy történik, ahogy Jézus Nikodémusnak mondta: „szükséges nektek felülről nemzetnetek.” Vagyis: felülről, az Istentől kell jönnie egy olyan teremtő erő-nek, ami belénk teremti újra ezt az elveszített isteni életet. És ezt Jézus egy olyan kiváló embernek mondja, mint Nikodémus volt, aki vallásos volt, nagy tudású, művelt, lelkileg-szellemileg igényes. Képes magas pozíciója ellenére éjszaka elmenni egy rabbihoz, mert megsejtett valamit Jézus titkából, és vele beszél a legfontosabbakról: hogy lehet az embernek üdvössége, örök élete. Jézus azt mondja: minden kiválóságod után erre még neked is szükséged van. Onnan felülről kell nemzetnie, beléd teremtődnie egy új életnek.
A szereplők tehát ennél a lelki fogantatásnál is ugyanazok. A teremtő Isten, általában van egy követe, akin keresztül az üzenetet, az igét elküldi, s a megszólított emberhez. Hangzik az ige. Például: hangzik ez a szép karácsonyi mondat: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
A megszólított ember nem érti. Ha fontolgatja, mint Mária, akkor kérdez. Isten szereti ezt a világot? Akkor miért van ilyen sok nyomorúság körülöttünk? Aki nem hisz Jézusban, az mind elvész? Igen. Miért, csak Jézus tud segíteni rajtunk? Csak. Mi nem tudunk magunkon? Néhány ezer év története mutatja: nem. S egymáson sem? Nem. Tehát csak, aki hisz Őbenne, annak van örök élete? Igen.
Ezen lehet tovább elmélkedni, lehet még tovább fontolgatni, újabb kérdéseket feltenni, vagy pedig el lehet fogadni az Isten üzenetét. Mondhatja az ember: ha ez így van, akkor én hinni akarok Jézusban. Látom, hogy rászorulok és elhiszem, hogy csak Ő segíthet rajtam, kérem szépen ezt a segítséget most mindjárt. — Ez a Mária válasza, amikor azt mondja: „Íme, az Úr szolgálóleánya.” Nem az Úr gondolatainak a felülbírálója, hanem az Úr szolgálója. Történjen velem a te beszéded szerint. És abban a pillanatban elkezdődik a hívő emberben az új élet, Krisztus élete.
Isten az életünket nem foltozgatni akarja. Nem még újabb ismereteket ajánl nekünk. Nem önfegyelemre biztat, vagy más hasonlóra, bizonyos előírások betartására. Ő egészen új életet kínál. Anynyira újat, ami csak a teremtéshez hasonlítható. Ezt írja Pál a korinthusiaknak: „Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden.” Attól kezdve egy új élet veszi kezdetét a hívőben: Krisztus élete, és az emberre nem jellemző, de Krisztusra jellemző tulajdonságok jelennek meg rajta. (2Kor 5,17)
Csodálatos ezt szemlélni itt a gyülekezetben is, amikor egy-egy ember befogadja Isten igéjét, megnyílik a szeme. Egyszerre látni kezdi önmagát a valóságnak megfelelően, felragyog előtte Isten szeretete és nagysága, és látja, hiszi Őt annak, aki valójában, és egy új világ nyílik meg előtte. Megváltozik a tekintete, megváltoznak a szokásai. Egészen új gondolkozás alakul ki benne. Átformálódik a jelleme, új szokásai lesznek. Valóban új teremtés, Krisztus testi fogantatásának az analógiájára. Ugyanúgy történik. Befogadja az igét, és ez az ige új életet nemz benne: Krisztusnak az életét.
Aki így befogadja Krisztust, arról Ő mondta, hogy azt befogadja Isten az ő családjába. „Akik befogadták Őt, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, (mert addig nem voltak azok, csak attól kezdve Isten gyermekei), mindazoknak, akik hisznek az Ő nevében.” És figyeljük meg a magyarázatot mennyire a Lukács 1-gyel rí-mel ez: „Akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől nemzettek. Az ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,12-14)
Az egyéni életben átélt karácsonyi csoda és a testté létel objektív ténye egy mondaton belül. A nagy karácsonyi ige, hogy az ige testté lett, egy mondatba kerül azzal, hogy akik befogadták Jézust, Isten gyermekeivé lesznek, akik az Ő nevében hisznek, mert bennük egy olyan élet indult el, ami nem a férfi indulatából, nem a test akaratából, hanem Istentől származik.
Ezt az új életet hozta el nekünk Jézus karácsonykor. Azért lett az ige testté, hogy ez az élet mindannyiunk számára hozzáférhető legyen, hogy ez az élet mindannyiunkban elindulhasson. Valóban az lesz a hívőé, ami addig csak Krisztusé volt. Krisztus tisztasága, igaz volta, szentsége, az a teljes örök élet, amit Ő hozott el nekünk, és ez egészen megváltoztatja az embernek az életét.
Az első kérdés: hisszük-e ezt egyáltalán? A második: ha hisszük és úgy gondoljuk, hogy nekünk is erre van szükségünk, miért nem ragadjuk meg most mindjárt? Isten ezt ma is, nekünk is kínálja. Ezt kínálja, nem kevesebbet. Ez az Isten igazi karácsonyi ajándéka. Az könnyen lehet, hogy aki ilyen módon befogadja Krisztust, komolyan veszi az Ő igéjét, annak ugyanúgy meg kell változtatnia sok mindent, mint ahogy Máriának meg kellett. Könnyen lehet, hogy Isten ezzel áthúzza az eddigi terveinket. Egészen más célokat tűz elénk, de olyan kincset kap az ember ezzel, ami itt ebben a sokszor nagyon nehéz földi életben is gazdaggá teszi, és megmarad a halála után is, hogy ezért bármi mást szívesen odaad.
Ma is hangzik az ige, mi is halljuk ezt most. A gondolkozó ember fontolgatja és kérdez. De vajon a kérdéseinktől eljutunk-e oda, hogy ímhol az Úr szolgálója, történjék velem a te beszéded szerint? Komolyan vesszük-e, hogy az Istennek valóban minden lehetséges, még az is, hogy belőlünk új embert teremtsen? Így fogadjuk-e be az Ő igéjét?
Akivel ez a csoda megtörténik, aki a karácsonyt, a Krisztus testté lételét ilyen formában is átéli, az az ember Isten követévé válik. Mária először hallotta az Istentől eredő igét az angyali küldöttön keresztül, utána mikor befogadta, továbbmondta. Fut mindjárt Erzsébethez és újságolja neki az örömhírt, az evangéliumot, hogy mi az Isten terve, mi az Ő akarata. Aztán meghallják mások is. És ez mindig így van.
Akit az Isten teremtő igéje újjá teremt, az viszi tovább másokhoz ugyanezt a teremtő igét. Megszólítottból Isten küldöttjévé, követévé válik. Azzal a hittel tudja továbbadni a teremtő igét, hogy nem az ő ügyességén, erején, rutinján, rátermettségén múlik, hogy milyen munkát végez el az ige másokban, hanem az ige önmagában hordozza ezt az erőt. Nem az angyal nemzette Jézus emberi testét, hanem az az ige teremtette, amit ő csak továbbmondott. Nem nekünk kell ezt a lelki nemzést elvégeznünk, nekünk csak a ránk bízott evangéliumot kell továbbadni megszentelt, egyértelmű, Istennek odaszánt életünkkel, világos, szeretettel elmondott szavakkal. Azzal a belső meggyőződéssel, amit a Szentlélek munkál mindazokban, akik valóban befogadták az igét, és így befogadták Jézust.
Aki ezt átéli, az tapasztalni fogja, hogy itt valóban a teremtéshez hasonló változás történik. Ha nem hinném Isten igéjének ezt az erejét, régen elmentem volna már más pályára. Így viszont, hogy hiszem, s Ő megengedi, hogy láthatom is gyakran mások életében, hogy micsoda változást tud Ő véghez vinni embereknél, a legfontosabb feladatnak tekintem mindannyiunk számára. Egy-egy csendeshéten öt nap alatt, vagy egyetlen nap alatt, vagy egyetlen Isten áldotta, Szentlélektől áthatott istentiszteleten, bibliaórán mit tud Isten elvégezni valakiben!
Amikor nem használt több elvonókúra, amikor csődöt mondott a nevelés sokféle jó szándékú próbálkozása, amikor már a sokkterápia is eredménytelen maradt, amikor már saját magad is lemondasz arról, hogy mássá lehetsz, de az Isten igéjét Mária hitével és alázatával befogadod, vagyis a testté lett igét, Krisztust mint személyes Szabadítódat hí-vod be az életedbe, ott lelki foganás történik. Ott elindul egy új élet, Krisztus örökkévaló élete.
Ezért akar minket az ördög távol tartani az igétől. Ezért akarja elérni azt, hogy Petőfi szavaival mondjuk: tán csodállak, ámde nem szeretlek. Úgy tisztes távolból persze, biztos igaz Isten igéje, de elég az csak nagy ünnepeken. Az, hogy minden héten, minden nap kitegyem magamat Isten igéje teremtő hatalmának…? Minden egyebet fontosabbá tesz, csak az ige előtt meg ne nyíljunk. Csak azért ne hozzunk áldozatot, hogy ő belenyúlhasson az életünkbe, és ott rendet teremtsen, egyáltalán teremtsen, új életet teremtsen. Hogy minket egészen újjá tegyen. Kellene sok jó abból, amit Ő ígér, de el nem engedjük a másik kezünkkel azt a sok hitványságot, amihez eddig ragaszkodtunk, beleértve saját rögeszméinket és téves gondolatainkat is. Ezért van olyan sok erőtlen, langyos, kö-vetnek nem használható vallásos ember.
Aki azonban egészen elengedi a régit, és egészen enged annak: Uram, azt csinálj belőlem, akit akarsz, én igazat adok neked, és így nyitom ki a Bibliámat naponta, így hallgatom annak a magyarázatát, amikor csak lehet. Közben fontolgatom, forgatom magamban és kérdezek. Lesznek illetlen kérdéseim is, de téged kérdezlek… és kész vagyok a végén igazat adni neked, és azt mondom: történjék úgy, ahogyan te mondtad, és ahogyan te akarod. Az ilyen emberben már itt elkezdődik az örök élet. Egészen másként telik ez a testben hátralevő rövid időnk is.
Sokszor az az érzésem, hogy az ördög annyira ismeri az igének ezt az újjáteremtő erejét, hogy előre bead nekünk bizonyos lelki fogamzásgátlókat. Beültet olyan kételyeket, olyan soha meg nem válaszolható kérdéseket, vagy amire a választ soha nem akarjuk elfogadni. Megtanít arra, hogy halogassuk a válaszadást. Jól meg kell azt gondolni… Máriának meddig kellett volna itt gondolkoznia? Ő ott leborult Isten előtt, és azt mondta: Uram, ha ezt te mondod, nem egészen értem, kellemetlen is most nekem, de legyen úgy… És itt kezdődnek a csodák. Itt kezdődik az új élet, amikor valaki egészen alárendeli magát annak a hatalmas Királynak, aki kész volt karácsony éjszakáján kisgyermekként közénk jönni.
Ez az ige tud a leghatalmasabban munkálkodni bennünk, soha nincsenek káros mellékhatásai, mindig a javunkra változtat meg minket, és nemcsak itt, hanem az örökkévalóságban is befolyásolja a sorsunkat.
Ha két rövid szócskában kellene összefoglalnom azt, amit nekem Isten ezen az igén keresztül üzent, akkor az így hangoznék: vedd és vidd! Vedd be végre magadba egészen azt a Krisztust, aki szabadítóul jött. Azt az igét, ami mindig idegen lesz ettől a világtól, de ami egyedül segíthet rajtunk. És aztán vidd tovább! Csak annyit mondj, amennyit igaznak tartasz. Legyen mellette illusztráció a megváltozott, megszentelt életed. Igazi karácsonya, folyamatos karácsonya annak lesz, akiben ez a lelki fogantatás, Krisztus új élete, elkezdődik, és ez egyre növekszik, míg majd eljön a teljesség.