Cseri Kálmán

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet ezen a szép konfirmációi ünnepi istentiszteletünkön. Hadd köszöntsük ma reggel mindenekelőtt az édesanyákat. Gondoljunk Isten iránti hálával azokra, akik már nincsenek közöttünk, és amit még lehet, pótoljuk azoknak, akik itt vannak. Isten áldja meg őket, hogy tőle kapott szeretettel tudják szeretni a körülöttük levőket.
Mai istentiszteletünknek három ré-sze van: az igehirdetés, a konfirmálók fogadalomtétele és az úrvacsorai közösség. Az úrvacsorai rész előtt lesz egy kis szünet, amikor azok, akik nem akarnak itt maradni, eltávozhatnak.
***
A felolvasott igéből ezt a kifejezést szeretném ma különösen hangsúlyozni: erős szív. Azt olvastuk itt Mózesről, hogy erős szívű volt, és ezért használhatta őt Isten egy egész nép számára áldásul.
Azért volt erős szívű, mert ismerte az erős Istent, és erősen ragaszkodott az élő Istenhez minden körülmények között.
A konfirmáció szó azt jelenti: megerősíteni. Tartalmilag arra gondolunk mindig, hogy megerősíteni valakit az élő Istenbe vetett hitében, és erősíteni arra, hogy kész legyen Istennek engedelmes életet élni.
A mi országunknak és egyházunknak erős szívű fiatalokra van szüksége. Olyan nemzedékre, amelyiknek erős a szíve, amelynek tagjai tudják, honnan jönnek, merre tartanak. Tudják, kihez tartoznak, ha már megismerték az élő Istent. Akiknek a lába alatt biztos talaj van, és ezen megvetik a lábukat egy ilyen szellemi földrengésekben gazdag időben, és nem inog meg az, amin megálltak, mert ez a fundámentum — ahogy a Szentírás mondja — maga a feltámadott Jézus Krisztus.
Olyanokra van szükség, akik megismerték az igazságot, és az igazság szabadokká tette őket, és akik ragaszkodnak a megismert igazsághoz, Jézus Krisztushoz, minden körülmények között. Ezért nem lehet őket eladni és megvenni. Nem lehet őket megtéveszteni és elhitetni, mert ismerik Jézust, és mindent hozzá mérnek.
Biztos iránytű van a kezükben, a Szentírás, Isten igaz igéje, és ezért nem lehet félrevezetni őket.
Olyan fiatalokra van szükségünk, akik tudnak határozott nemet mondani mindarra, ami gazemberség, hamisság és nem Istentől való, és tudnak naponta újra meggyőződéssel igent mondani, vállalva ezért az áldozatot is, mindarra, ami Istentől való, igaz, szent és nemes. Az ilyen emberek tudnak küzdeni. Készek áldozatot vállalni másokért és jó ügyekért. Hiteles, egyértelmű életük van. Nem a pillanatnyi kívánságaik határozzák meg, hogy mit csinálnak, és nem az önös érdekük alapján döntenek. Egy ilyen bálványoktól hemzsegő világban ismerik, tisztelik és mások előtt is vállalják az élő Istent, és nem szégyellik, hogy hozzá tartoznak. Ezért tudnak másokon is segíteni, ezért lehet rájuk támaszkodni.
Nekünk túl sokba kerül a társadalmi méreteket öltő léhaság, ami eluralkodik körülöttünk. Az, hogy felettébb sok gyenge szívű ember van, akik nem tudják kicsodák, mit akarnak, mit hisznek, honnan jönnek, és merre tartanak. Akik állandóan megterhelik a többieket. Félelmesen nő a társadalomnak az élősködő rétege. Erős szívű emberekre van szükség, akiket érdemes követni, akikre lehet támaszkodni, akik nem ismerik a megalkuvást, akik készek másokért élni, és tudják, hogy eközben fog kibontakozni az ő életük is. Akik látták a láthatatlant — ahogy itt Mózesről olvastuk. Akik ismerik és követik Istent.
Mózes erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant. Aki az ő életét ismeri, az tudja, hogy Istennel közvetlen közösségben élt. Beszédes viszonyban volt vele. Gyakorlatilag vé-gigimádkozta az életét. Egész élete során Istennel szoros közösségben élt, és neki szolgált, nem a népet szolgálta ki, és végképpen nem a saját élvezeteinek szolgált.
Miben állt Mózes életében, hogy erős szívű volt, és hogyan valósulhat meg a ti életetekben és mindannyiunkéban az, hogy Isten erős szívű emberekké formál bennünket?
Alapigénk Mózes életéből négy képet villant fel, melyek sok egyéb között jól szemléltetik, milyen egy erős szívű ember az élet sokféle kísértése, támadása között.
Először azt jegyzik fel róla, hogy erős szívű volt, és ezért tiltakozott, hogy a fáraó leánya fiának mondják, pedig őt a fáraó leánya fiává fogadta. Amikor a királylány megtalálta a síró csecsemőt a mózeskosárban elrejtve a Nílus egyik nádasában, megesett a szíve rajta és nagy hirtelenjében adoptálta, fiává fogadta.
Mózes tehát a fáraó fogadott unokája volt. Leélhette volna az életét úgy, mint az uralkodó családnak a hozzátartozója. Ő azonban akkor már megismerte Istent, és látta, hogy a kettő együtt nem megy: vagy a fáraó unokájaként él, vagy Isten gyermekének vallja magát. A kettő kizárja egymást. Vagy, vagy.
Csábító volt egy világbirodalom uralkodója unokájaként élni, aki akkor már minden elérhető műveltségre is szert tett ott az udvarban. És ijesztő volt a számukra ismeretlen és megvetett, láthatatlan, de élő Istenhez tartozni és hozzátartozójának vallani magát. Ő azonban erős szívű volt, és ezért tiltakozott, hogy a fáraó unokájának nevezzék.
Kedves konfirmáló testvérek, és mindnyájan, akik itt testvérek, folyamatosan ki vagyunk téve annak, hogy beszippantson minket egyfajta uralkodó család. Az éppen uralkodó ideológia, az éppen uralkodó divathóbort, a mindenkori korszellem, sok szépnek álcázott közönséges bűn, és az ősi ellenségünk, maga személyesen, az ördög.
Van-e bátorságunk újra és újra tiltakozni, nemet mondani minden ilyen csábításra, hívogatásra, akármilyen sokat ígérő is az? Van-e olyan erős szívünk, hogy átlátunk ezeken a hazugságokon, és azt mondjuk: nem, és ezzel egyidejűleg újra és újra igent mondunk Istennek, aki kész minket az ő családjába befogadni?
Itt világosan kell látnunk mit jelent az az ige, amit mind a tizenéves, mind a felnőtt konfirmandusok megtanultak könyv nélkül, és a dolgozatban is kiválóan leírták. Mit jelent az, ha életté válik a számunkra: akik Jézust befogadták, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten fiaivá legyenek. Mert mindnyájan úgy szü-letünk, hogy nem vagyunk azok. Ebbe nem belenő az ember, ezt nem lehet megtanulni, ez nem idővel jön meg, hanem ez olyan éles cezúrával kezdődik, mint a születés. Ezért is nevezi Jézus újjászületésnek. Akik Jézust az életükbe befogadják, mint bűnbocsátó Megváltójukat és parancsoló Urukat, akinek attól kezdve tudatosan engedelmeskednek, mint Mó-zes az élő Istennek, azok megkapják azt a kiváltságot, hogy Isten fiaivá lehetnek. Ezeknek lesz erős szívük, viszont őket is újra és újra csábítja a mindenkori fáraó, de ha erős szívük van, akkor tudnak tiltakozni, és újra és újra tudnak dönteni az őket elfogadó Isten mellett.
Adjon Isten mindannyiunknak ilyen erős szívet!
A másik, amit Mózesről olvasunk: akinek erős szíve van, az nem a világgal tart, hanem az Isten népével. „Inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét.”
Pedig gyönyörűséget kínál a bűn, csak azt nem mondja meg soha, mi lesz annak az ára, és hova vezet az az út, amire hívogat. S miközben gyönyörűséget kínál, Isten népéről lehet tudni, hogy mindig megvetett volt ezen a világon. Akik így Isten gyermekeivé lettek, ahogy az előbb hallottuk, azok szétszórva élnek ezen a világon, mindig kisebbségben, és általában lenézik, megvetik, gúnyolják őket. Sőt, azt olvastuk: együtt kell sanyarogni az Isten népével. Viszont, aki már megismerte azt az Istent, akinek a népéhez tartozni akar, aki tudja, hogy az az út hova vezet, amelyiken Isten az Ő népét vezeti sokszor sanyargatások között, annak erős szíve lesz, és ez az „inkább” természetes lesz számára. Kínálhat a világ, amit akar, reklámozhatja, milyen gyönyörűséggel jár az, az erős szívű és az Istent ismerő ember tudja, hova jut majd ott, és azt is tudja, hova vezet az élet útja, amelyikre őt az élő Isten hívja. Ezért lesz ereje inkább választani az Isten népével való együttmaradást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét.
Lényegében minden döntésünk mögött ott kell lenni ennek az erős szívnek. Naponta produkál az élet olyan helyzeteket, amelyek kiderítik, leleplezik, hogy mi a bűn ideig-óráig való gyönyörűségével rokonszenvezünk inkább, vagy vállaljuk újra és újra az Isten népét, esetleg az azzal való együttnyomorgást, de tudjuk, hogy ezzel vállaltuk újra és újra az élő Istent, aki nem ejti ki a kezéből azt, akit egyszer kezébe vett, és aki minden ígéretét hatalmasan teljesíti.
Ilyen választás elé gyakran állít az élet. Nem bűn például bulin részt venni, de néha el kell dönteni: vagy az Isten népével akarok maradni és akkor az a buli kimarad, vagy az Isten népét megvetem, és megyek bulizni. Ez a döntés végigkíséri egész életünket. Van, hogy a kettő együtt nem megy. Persze ehhez az kell, és csak annak van erős szíve, aki egyre jobban megismeri azt az erős Istent, aki gyermekévé fogadott, és aki mellett egyszer már döntöttünk, és tudja, hogy nyugodtan elengedheti a bűn ideig-óráig való gyönyörűségeit. Azzal nem lesz szegényebb az élete, mert Istentől olyan értékeket kap, amiket senki mástól nem kaphat, amik igazán gazdaggá teszik már itt, és amely értékek megmaradnak a halál után is.
Jézus így mondta egyszer: Aki az Istenben gazdag, az nyugodtan lemond minden egyébről, ami ettől tartaná távol.
A harmadik, amit itt olvasunk: akinek erős szíve van, az a megjutalmazásra tekint. Arra a jutalomra, amit Isten kínál. „Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartotta Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.”
Egyiptomnak is vannak kincsei. Kínál nekünk ez a világ anyagi javakat, sikert, hatalmat mások felett, érvényesülést. És sokszor nagy árat fizetünk ezekért a kincsekért. Aki azonban megismeri Istent, és belépett az Ő gyermekeinek a családjába, az előtt kinyílik az Isten kincsesháza, és nyugodtan elenged mindent, amit addig szorongatott, vagy ami után kapaszkodott, mert összehasonlíthatatlanul értékesebb dolgokat kap. Mindez nem parancsszóra történik, hanem belülről fakad.
Pontosan emlékszem, hogy a megtérésem után hogyan alakult át a hétvégi programom. Egészen addig rekedtre üvöltöttük magunkat minden vasárnap délután a futballpályán, ahol a két neves kecskeméti csapat mérkőzött meg. Az osztály egyik fele az egyiknek, a másik fele a másiknak drukkolt. Abban az időben még nem volt divat verekedni a meccseken, de üvöltözni igen. És üvöltöttünk.
Amikor Isten a szeretetébe fogadott, egyszerre észrevettük azokat a magányos öregeket, akik egy pici ablakú, vizes falú vályogházban laktak, és senki rájuk sem nézett, és vasárnap délután látogattuk őket. Ez viszont feladatokat jelentett, azokra fel kellett készülni. Akkor pedig szombaton délután összejöttünk, hogy imádkozzunk ezért a szolgálatért. A kis zsebpénzükből valami apróságot vegyünk. Ahol kétemberes munka volt, valami idébb-odébb tennivaló, vagy favágás, akkor oda ketten menjünk, és így tovább… Új program lépett be, és boldogok voltunk, hogy ezt csinálhatjuk, mert boldogok lettek azok az öregek, akikhez hetente bekopogtattunk.
Hetek múlva jutott egyszer eszembe, hogy azt sem tudom, mi volt a múlt vasárnapi, meg az az előtti futballeredmény. Ha nagyon érdekelt, megtudhattam, de ahelyett, hogy ott ordítottam a többiekkel együtt, csendben imádkoztunk a nénikkel. Erre senki nem bíztatott minket. Senki nem jutalmazta meg. Jutalmunk az volt, hogy csinálhatjuk, és az ő mosolyuk, meg az örömszerzés. Egészen új értékrend alakult ki — majdnem azt mondom: pillanatok alatt — az újjászületett ember életében.
És minden külső kényszer nélkül, egyszerre hasznossá válik másoknak, mint ahogy Mózest Isten egy egész nép számára hasznossá tette. Tizenéves gyerekek voltunk akkor, és nem váltottuk meg a világot. Tudtuk, hogy nem is kell, mert Jézus azt már elvégezte. De elkezdtünk sebeket kötözni. Eközben bontakozott ki, nőtt az új emberünk, a bennünk élő Krisztus, aki formált és használni kezdett minket. Ez így történik a gyakorlatban, és egyre erősebb szívű lesz az ember, és hagyja a régi értékeket, a világ ideig-óráig való gyönyörűségét, meg Egyiptom kincseit, mert nagyobb kincseket, értékállóbb kincseket kapott helyette.
Végül azt olvassuk itt: akinek erős szíve van, annak van bátorsága szakí-tani mindazzal, ami ezen az úton visszatartaná, fékezné. Így olvastuk: „Hit által hagyta el Egyiptomot, nem félvén a király haragjától, mert erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant.”
Isten megígérte Mózesnek, hogy visszaviszi őt és népét az atyák ősi földjére. Mózes szeme előtt ez az isteni ígéret ragyogott, aminek számtalan akadálya volt, ami sok helyzetben reménytelennek, lehetetlennek látszott, de ő erős szívű volt, mint aki látta a láthatatlant, aki a láthatatlan Istenre teljesen rábízta magát, és az Ő ígéretét készpénznek vette. Mintha már beteljesedett volna. Ez adott neki erőt, hogy soksok akadályon át visszavezesse oda a népet.
Mózesnek tehát azért volt erős szíve, mert ismerte az erős Istent. Tisztelte Őt és komolyan vette szavát, az Ő igéjét.

Kedves konfirmáló testvérek!
Mióta idejártok a gyülekezetbe, mi erről az erős Istenről igyekeztünk beszélni nektek, s a vele való szövetségbe hívogattunk mindannyiótokat. Egyedül Ő tudja, ki vette komolyan ezt a hívást eddig, és ki hallja meg majd később, és esetleg bánja, hogy nem korábban vette komolyan. Most is ennek az erős Istennek a közösségébe hívogatlak mindannyiótokat. Erős szívünk, a szó ilyen értelmében, csak akkor lehet, ha Istennel szoros közösségben éljük az életünket. Erre is a mi Urunk Jézus Krisztus a példa előttünk. Ő tiltakozott mindaz ellen, ami nem az Atyától jött. Így verhette vissza az ördög minden támadását, és kísértését. Vállalta mindazt a gyötrelmet, ami azzal járt, hogy engedelmes maradt az Atyának, és engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Csak ezért kaphatunk mi is erős szívet. Mert megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulhat meg az életünk.
Boldog ember az, aki ezzel a halálon is diadalmas Krisztussal kerül szövetségbe, és ragaszkodik a vele való szövetséghez.
Már ma elkezdhetjük mindnyájan ezt a vele való életet, ami együtt jár azzal, hogy tudunk tiltakozni mindaz ellen, ami bűn, ami nem Istentől való. Tudunk újra és újra helyesen választani, és az Isten népében megmaradni. Érzékeljük a dolgok valódi értékét, és igazi értékekhez ragaszkodunk a kacatokat elhagyva. És el tudjuk hagyni azt, amit itt ebben az igében „Egyiptom” jelez, mindazt, ami Istentől elvonna, és ragaszkodunk Őhozzá úgy, mint akik láttuk a láthatatlant, mint akik valóban hiszünk.
Isten konfirmáljon, erősítsen meg mindannyiunkat erre a hitre, ebben a hitben és tegyen hasznossá, áldássá mások számára!

Folytassuk azt a sorozatot, amit két hete abbahagytunk, és ami arról szól, hogyan válhat minden hívő ember hitvalló keresztyénné, vagyis Jézus Krisztus olyan tanítványává, aki másokat is hozzá tud vezetni. Legutóbb azt hallottuk az igéből, hogy fel kell öltöznünk egy bizonyos sarut, ami a békesség evangéliuma hirdetésének a készsége. Ezt a készséget akarja belénk táplálni Isten, és ezt kéri számon a benne hívőkön.
Ma egyetlen szót szeretnék a testvérek szívébe vésni. Egy nagyon fontos újszövetségi kifejezést, ami arra utal, hogy enélkül lehetetlen bizonyságtevő tanítvánnyá válni. Szeretném elmondani először ennek a gazdag biblia szónak a jelentéstartalmát, utána néhány bibliai példán szemléltetni, mit is jelent ez, majd néhány mai példán szemléltetni, miért van erre múlhatatlanul szükségünk.
1. Ez a szó görögül úgy hangzik: parrészia, és a Biblia legtöbbször így fordítja: bátran, illetve nyíltan hirdetni az evangéliumot. Gazdag, sokszínű jelentése van ennek a szónak.
Azt jelenti: egyenes, nyílt beszéd. Jelenti, hogy a beszélő semmit nem akar eltitkolni a hallgatók előtt. Mindent a valóságnak megfelelően tár eléjük. Éppen ezért benne van az is, hogy őszinte, becsületes beszéd. Az igazságot mondja, és csak azt. Ugyanakkor azt is jelenti: világosan, egyértelműen, érthetően fogalmaz, aki így beszél. Nem ködösít, mint ahogy ma sokan teszik, és az utóbbi évtizedekben begyakorolták, hogy a beszéd arra való, hogy lehetőleg elrejtsük azt, aminek ki lehetne derülnie.
A parrészia azt jelenti: azt mondom, ami a valóság, és a maga teljes valójában tárom azt a hallgatók elé. Benne van ebben az is, hogy aki mondja, meg van győződve arról, hogy az igaz, és éppen ezért minden körülmények között vállalja, ha kell, a következményeit is, netalán még a miatta való bántalmaztatást is.
Meg van győződve arról is, hogy akik hallgatják, azoknak múlhatatlanul szükségük van erre. Olyan fontos információ, ami életfontosságú a számukra. Éppen ezért benne van a parrésziában a hallgató iránti szeretet, az érte érzett felelősség is.
Meg kell tanulnunk így beszélnünk egy istentelen világban az élő Istenről. Az Ő nagy tetteiről, szeretetéről és igazságáról együtt. Meg kell tanulnunk Jézus Krisztust is így bemutatni azoknak, akik még nem ismerik őt. Ezzel a bátorsággal, ezzel az irántuk való gyöngéd szeretettel, azzal, hogy vállaljuk azt, amit mondunk, mert szentül meg vagyunk győződve arról, hogy az igaz, és ha azért valami gúny, hátratétel, bántalmazás jár, azt is szívesen vállaljuk, mert olyan fontos, hogy ez hangozzék.
2. Szeretném néhány bibliai példán szemléltetni, hogy valóban ezt jelenti ez a szó: bátran és nyíltan hirdetni az evangéliumot.
Jézust egyebek közt azzal is vádolni akarták, hogy titokban tanított titkos tanokat. Ez súlyos bűn volt abban az időben. Amikor a Nagytanács előtt Kajafás vallatja Őt, akkor nem véletlenül válaszol az ő kérdéseire Jézus így: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam.” (Jn 18,20-21)
Mindent nyilvánosan és nyíltan mondott. Semmi rejtegetni, titkolni valója nincs, nem is szükséges, hogy őt faggassák, kérdezzenek meg bárkit, aki ott volt és hallotta, azok majd elmondják, mit mondott.
Egy másik példa: Amikor Jézus tanítványait üldözni kezdték pünkösd után, az első két tanítványt megverték, börtönnel fenyegették, és megfenyegették mindnyájukat, ha a Megváltóról beszélnek, annak sú-lyos következményei lesznek, akkor az első keresztyén gyülekezet, a jeruzsálemi ősgyülekezet, elkezdett imádkozni. Olvastuk az imádságukat az imént. (ApCsel 4,29)
Miért imádkoznak? Nem azért, hogy Isten pusztítsa el ellenségeiket, még csak nem is azért, hogy védelmezze meg őket az ő gonoszságuk ellen, hanem azért, hogy adjon nekik bátorságot. Így olvastuk itt: „Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegeté-seikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet…”Isten meghallgatta ezt az imádságot, mert a folytatásban ezt olvassuk: „… megteltek Szentlé-lekkel, és bátran hirdették az Isten igéjét.”
Nem azért könyörögnek, hogy azok ne árthassanak nekik, hanem azért, hogy ők használhassanak azoknak, mert még az ellenségeiken is csak az segít, ha meghallják és befogadják a Krisztusról szóló jó hírt, az evangéliumot. Ezért a fenyegetéseiktől megrémülve nehogy megnémuljanak, nehogy elhallgasson a tanítványok ajkán az evangélium. Nehogy megijedjenek bármitől is, mert mindenkinek, a fenyegető ellenségeiknek is arra van a legnagyobb szükségük, hogy az evangélium eljusson a szívükhöz. „Adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal, nyíltsággal szólják az evangéliumot.” És kapták a Szentlelket, és nagy bátorsággal hirdették az evangéliumot.
Ugyanezt kéri Pál apostol is a gyülekezettől. Az Efézusi levélből olvastuk ezt a néhány mondatát az apostolnak. Ő ekkor börtönben volt. Nehéz helyzete volt fizikailag is, lelkileg is. Tudta, hogy a gyülekezetek imádkoznak érte, és ebben a körlevélben arra kéri őket, miért imádkozzanak. És mit kér tőlük?
„…imádkozzatok énértem is, hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, amelynek követe vagyok a bilincsben is, hogy bátorságom legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell.”
Három egybecsengő kérés a gyülekezethez: imádkozzatok azért, hogy legyen mondanivalóm, adassék szó, amikor megnyitom a számat. Ne a magamét mondjam, ne magamat prédikáljam. Előttem is titok az evangélium titka. Nem tudom, hogy adott helyzetben melyik részét kell elmondani, és hogyan kell megfogalmazni. De Isten Szentlelke ezt megvalósíthatja. Kérjétek. Én kinyitom a számat, Ő adja meg a mondanivalót, és készítsen utat is a mondanivalónak.
És kérjétek azt: bátorsággal ismertessem meg. És még egyszer azt mondja: kérjétek, hogy bátran tudjam azt hirdetni, úgy, ahogyan kell.
Talán az is kitűnik ebből, hogy ismerte az apostol azt a veszedelmet, hogy adott helyzetben szégyelljük Krisztust és az ő evangéliumát. Ő ezt semmiképpen nem akarta, hanem bátran akarta azt hirdetni. Ahhoz, hogy az ember abban a környezetben, amiben él, hirdesse az evangéliumot, csakugyan bátorság kell.
3. Ennél a résznél időzzünk egy kicsit tovább. Miért van múlhatatlanul szükség erre a parrésziára? Arra, hogy bátran és nyíltan vállalja minden Krisztus-tanítvány az evangéliumot, úgy tudjon arról beszélni, és tudjon aszerint élni is.
Azért van szükség erre a bátorságra, mert az Istenről szóló jó hír idegen ebben a világban. Az Istentől elszakadt ember messze sodródott az Isten szerinti gondolkozástól. És még a legnemesebbek sem képesek felfogni és elfogadni az Isten gondolatait.
Amikor Jézus először mondta el tanítványainak az evangélium summáját, az Ő bekövetkező kereszthalálának az okát, a célját és szükségességét, a hozzá egyik legközelebb álló tanítvány, Péter, csattant fel és tiltakozott ellene. „Mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg veled!” És Jézus a kedves tanítványt keményen kénytelen rendre utasítani. Azt mondja: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” (Mt 16,21-23)
Ezért van szükségünk bátorságra az evangélium hirdetésénél. Még a legjobbak sem Isten szerint gondolkoznak, mert nem képesek rá a Szentlélek nélkül, hanem emberek szerint.
Pétert igazán meg is dicsérhetnénk itt: milyen arany szíve van. Hogy aggódik a Mesterért. Hogy szereti! Azonnal azt mondja: nem eshetik ez meg veled. Vegyünk példát tőle. És Jézus azt mondja: ördögi gondolat, amit mondsz. A keresztet akarod kihagyni a történelemből. Márpedig a Krisztus véres keresztje nélkül nincs megoldása a bűnnek, és nincs szabadulás egyetlen ember sem. Persze, hogy ez fájdalmas, de ennek így kell lennie. Ez az Isten gondolata. Péter, te sajnos most nem az Isten szerint gondolkozol, hanem a magad feje és szíve szerint, ember szerint.
És mindenki így gondolkozik. Még a Jézushoz közelállók is addig, amíg a Szentlélek egészen átállítja a gondolkozásunkat. Ezért idegen ebben a világban az Isten szerinti evangélium. És mivel idegen, ellenállással fogadja az ember, mint itt Péter: mentsen Isten, Uram, nem eshetik ez meg veled! Még fel sem fogta, még végig sem gondolja. Nem kérdezi Jézust: Uram, hogyan kell ezt érteni, mert a szívem aggódik, de kész vagyok elfogadni, csak magyarázd meg. Nem. Ő azonnal tiltakozik. Ez a tiltakozás fogadja sokszor a mi bizonyságtételünket.
Ez az, ami miatt szükségünk van arra, hogy bátran és nyíltan szóljuk. Értsük meg ezt a tiltakozást, hiszen nem is tehet mást az Isten nélkül felnőtt ember, csak tiltakozik. De a bizonyságtevőnek tudnia kell, hogy akkor is csak ez az ige segíthet rajta. Idő kell, amíg eljut az értelméhez, megvilágosítja azt, onnan leszivárog a szívébe, áthatja az egész jellemét, belső világát. De mondani kell akkor is, amikor még tiltakozik. Érthetően, egyértelműen, világosan kell mondani, és azzal a reménységgel, hogy ez őt megmentheti. Nem kell visszariadni attól, hogy az első válasz gúny vagy megvetés, vagy akár még bántalmazás is.
Tudnunk kell, hogy az emberek bármit könnyebben elhisznek, mint az Isten igazságáról szóló jó hírt, az evangéliumot. Kü-lönösen, ha ebbe a bármibe belekeveredik valami kis hízelgés. A felvilágosodás trónfosztotta Istent, és helyére az emberi értelmet, az észt ültette. Ez mindenkinek tetszik. Az én nagy eszem, az az isten. A humanista pszichológia igyekszik azt a hazugságot elhitetni velünk, hogy az ember alapjában véve jó. Vannak hibái, bizonyos dolgok deformálódtak, de ezeket lehet korrigálni, ha megtanítják erre az embert, önerőből is.
Bizonyos rajongók, magukat keresztyénnek tartó mozgalmak hamis reklámhirdetéseket mondanak, könnyelmű ígéreteket tesznek bizonyos siker-keresztyénségről. Ha hiszel, akkor egészséges leszel, gazdag leszel, sikeres ember leszel. A keleti vallások hamis misztikája bizonyos módszerekkel meg akarja tanítani az embert az önmegváltás módjára. És sokan részt vesznek ilyen tanfolyamokon, és nagy pénzeket fizetnek érte. Amikor ilyen nagy a kínálat, akkor idegenül hangzik az, ha a Szentírás alapján valaki azzal kezdi, hogy az Isten nélküli állapot alapjaiban, radikálisan rontott meg bennünket, képtelenek vagyunk a jóra.
Folytatódik azzal, hogy Isten egészen újjá tud teremteni minket, de ez: teremtés. Nem módszer kérdése, hogy tréningezel és egyszer csak megváltod magad. Megtörtént a megváltás! Egyedül a Krisztus áldozatáért lehetséges ez, de azért lehetséges. Ezt pedig egyedül a hitével ragadhatja meg az ember. Amikor megszólal: egyedül Krisztusért, egyedül Isten kegyelméből, egyedül a hitünk kezével foghatjuk meg, és minderről hitelesen egyedül a Szentírás informál minket, akkor az ellenállásba ütközik, mert idegen mindattól, ami egyébként reggeltől estig hangzik, mert nem hízeleg nekünk, mert a teljes valóságot mondja el Isten, és attól visszariad, megijed az ember.
Ezért nem értik a kedves szülők, ha nagy tisztelettel figyelmeztetjük őket arra, hogy a jóga, a karate, meg a testvérei, amely tanfolyamokra gyermekeiket drága pénzért járatják, nemcsak önvédelmi sportok, hanem egy vallásnak a szerves részei. S ezek a vallások az élő Isten helyett sötét szellemi erőket tisztelnek istenként. Ez nem múlik el következmények nélkül a gyermek lelki életére. Ez túlzás, ez idegen attól, amit nekik mondtak. Csak amikor több éve jár már a gyermek, és egyszer csak előrukkol az edző a valósággal, (mert kezdetben nem, ezekből a módszerekből hiányzik a parrészia: nyíltan, semmit sem titkolva előre nem mondja el), hogy a terem szelleme előtt hajolunk meg, akkor már benn van a csőben, és nem mindig lehet visszafordulni. Csak Jézus Krisztus tudja megszabadítani a következményektől.
Tiltakoznak a kedves testvérek, amikor azt kérjük: ne beszélgessenek az elhunyt szeretteikkel, mert ez a spiritizmusnak egyik formája, és azok a kellemetlen tünetek, amik miatt panaszkodnak, közvetlen következményei ennek. Ez is egészen idegen a megszokottól, és attól, amit propagálnak, meg a mi Isten nélküli gondolkozásunktól, és nehéz elhinni.
Amikor valakinek azt kell mondani, hogy rendkívüli parapszichikus képességei nem Istentől valók, és kérje Istent, hogy szabaduljon meg tőlük, akkor egyenesen megsértődik. A legtöbben tiltakoznak, amikor arról van szó, hogy a Biblia mit nevez bűnnek, és mit nem tart annak, és hogy mi abból a kiút, mi arra megoldás.
Bizony bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen miliőben merje vállalni valaki az evangéliumot és hirdesse is azt. Ugyanígy bátorság kell ahhoz, hogy valaki vallja és hirdesse, mit tanít a Szentírás a teremtő Istenről, mit tanít Jézus Krisztus személyéről, halálának jelentőségéről és feltámadásának a tényéről. Mit tanít az ítéletről, üdvösségről és kárhozatról.
Ez így volt már az első időkben is. Az I. század első felében már így tiltakoztak az evangélium ellen, és a mai napig ez semmit nem változott. A világ Isten nélkül gondolkozik és idegen benne az evangélium.
Amikor Pál apostol Athénben, a görög bölcselet fellegvárában, prédikált, egy ideig nagy érdeklődéssel hallgatták. Amikor azonban Krisztus feltámadásáról és ennek kapcsán a halottak feltámadásáról kezdett szólni, akkor hamar elhallgattatták. „Amikor a halottak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások pedig ezt mondták: ”Majd meghallgatunk erről máskor is.” (ApCsel 17,32) Aztán nem igen kérték később, hogy beszéljen róla.
Amikor Félix helytartónak beszélhetett, aki a zsidó felesége révén hallott Istenről, és volt némi érdeklődés benne az Isten dolgai iránt, s Pál megbilincselve is hirdette neki boldogan az evangéliumot, ő is nagy érdeklődéssel hallgatta, egészen addig: „De amikor az igazságról és önmegtartóztatásról, meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: „Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.” — Nem hívatta soha többet. (ApCsel 24,25)
Amíg valami hízelgő hangzik, vagy a teljes evangéliumnak az a része, ami nekünk nagyon kedves: testvér, szeret az Isten! — azt még meghallgatják, de amikor ítéletről, igazságról, a jövendő életről, feltámadásról van szó, akkor most eredj el, aztán majd, ha később lesz kedvem, meghallgatlak. Mindig idegen volt az evangélium a világban.
Egy nyugati teológiai folyóiratban egy egyházi ember így vélekedett: a keresztyénség egészen kulturált eszmerendszer lenne a Krisztus személyének túlhangsúlyozása és a véres kereszt otrombasága nélkül. Egyébként egészen kulturált és szép eszmerendszer lenne, csak a szívét kell kivágni, akkor még eladható, elfogadható. Csak a Krisztus véres keresztje ne legyen ott — lásd Péter tiltakozását: ez nem eshet meg veled. Egyébként szépek a tanításaid, szimpatikus vagy önmagadban, de hogy neked meg kell halnod azért, mert mi ilyen mocskos, elvetemült, istentelen néppé lettünk, erről nem akarunk hallani. És hogy nincs más módja a szabadulásnak, csak hogy az egyetlen, aki bűntelen volt ezen világon, iszonyatos kínok között feláldozza magát, ez a véres kereszt otrombasága. Enélkül elfogadható lenne az egész.
Az I. században élt egy kulturált ember, aki le merte írni ezt a mondatot: „Nem akarok másról tudni, csak a Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.” (1Kor 2,2). Ő ezt azért írta le, mert sok mindent megpróbált mi lenne az élete megoldása, és ez az egy vált be. Ez valóban megfordította az életét, és új emberré tette őt. Pál apostol ezért nem szégyellte, hogy nem akar másról tudni, csak a Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.
Józanul számolt azzal, hogy mennyire idegen miliőben hangzik az evangélium. Nem olyan régen olvastuk a Bibliában: „A zsidók jelet kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek, mi pedig a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de az elhívottaknak, mind zsidóknak, mind gö-rögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1Kor 1,22-24)
Ma is van, aki jelet kíván: majd ha tudtok gyógyítani, akkor elhisszük az evangéliumot, amit mondtok. Van, aki bölcsességet keres: nem elég intellektuális a Krisztus keresztjéről szóló evangélium. De használni csak annak használ, aki meghajol előtte, és azt mondja: Uram, ha valóban rajtam segítettél így, köszönöm, és kérlek, vidd véghez szabadító munkádat bennem.
Ma mi ugyanolyan istentelen világban élünk, mint amilyen az első időkben volt, az első keresztyének idejében. De tudnunk kell, hogy ma is csak ez az evangélium segít mindenkin, aki azt hittel befogadja.
Isten kegyelméből itt ülnek közöttünk azok a modern emberek, akik elmondhatják: sok mindennel megpróbálkoztak, de a nyomorúságukból, kétségbeesésükből, szenvedélyük rabságából, félelmeikből az mentette ki őket végérvényesen, hogy az evangéliumot, ahogy az Jézus Krisztusról szól, komolyan vették és magukra nézve érvényesnek tekintették.
Nekünk bátorsággal kell hirdetnünk ezt az evangéliumot. Csak az tudja ezt bátorsággal hirdetni, aki hiszi, hogy az valóban igaz. Aki bízik abban az Istenben, aki küld minket ebbe a szolgálatba, és bízik az evangélium igaz voltában, és aki szereti azokat, akiknek mondja, akik között él, akik nem értik, meg nem akarják érteni. Akik sokszor szőrszálhasogató módon kellemetlenkednek vagy gúnyolódnak, vagy sokakat még bántalmaznak is, vagy egyszerűen ami ma a legjellemzőbb: már nem is érdekli őket. Teljes közönyről pattan vissza a bizonyságtétel. Akkor is mondanunk kell bátran, nyíltan, érthetően, világosan és minden körülmények között. És miközben mondjuk, ügyelni kell arra, hogy mi feltétlenül aszerint is éljünk. Miközben a szánk mondja, az egész életünk szemléltesse azt, amit mások elé tartunk.
Pál apostol ír erről és bátorítja a gyülekezet tagjait erre, hogy el ne feledkezzenek arról, „hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, és életnek beszédét tartsátok eléjük.” (Fil 2,15-16)
A szavakba öntött beszédet is, mert a hit hallásból van, az Isten igéjének hallásából, de ezt szemléltesse az életnek beszéde. Pusztán az, akik vagyunk, ahogyan reagálunk valamire, ahogyan beszélünk másokról, ahogyan a munkánkat végezzük, amilyen szakismereteink vannak, ahogyan emberekhez viszonyulunk, mert ez felerősíti a bizonyságtételt. A kettő együtt hat.
Ehhez is nagy bátorságra van szükség, hogy merjen valaki úgy élni, ahogy az az evangéliumból következik. Látom azokon a fiatalokon, akik veszik a bátorságot, és mernek a szerelemről úgy gondolkozni, ahogy Isten igéjéből következik, bizony ehhez bátorság kell. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki azt tekintse házasságnak, és úgy élje a házasságát, ahogyan arról Isten igéje tanít. A gyermekvállaláshoz és a gyermekneveléshez — hogy egyáltalán legyen ilyen a családban — bizony bátorság kell. Hogy a pénzünket úgy osszuk be, ahogy az Istennek kedves legyen. Olyan értékeket és olyan eszményeket ragyogtassunk fel a ránk bízottak előtt, amik Isten igéjéből következnek. Mindez önmagában bizonyságtétel. És ha még hangzik mellette bátorsággal a szóval elmondott bizonyságtétel is, akkor kerek a hívő ember hitvalló élete.
Elmondta valaki, hogy egyszer ebédszünetben egy szerelőcsarnokban egy kis csoport összejött, és beszélgettek. Férfiak voltak és a nőkről beszélgettek. Aztán a feleségekre terelődött a szó. Elhangzott a nagy bölcsesség: az asszony verve jó, meg csak arra való. Volt ott egy hívő férfi, aki egy ideig szenvedett emiatt, aztán megszólalt: én még most is szerelmes vagyok a feleségembe. Nem szeretnék rajta kívül senki mással lefeküdni. Miért? Hány éve vagytok együtt? Már majdnem harminc. És akkor szó szót követett, és elcsendesedett az idétlen stílus. Szinte észre sem vette ez a keresztyén testvérünk, hogy átvette a szót, pedig nem akarta, és hallgatták őt. Néhány hét múlva egy este bekopogott hozzá az egyik munkatársa a feleségével. Van-e egy kis időtök, mert szóval… hát… most már elegünk van abból, hogy mindig veszekszünk. Egymás után jődögélni kezdtek a munkatársak, s kialakult afféle házassággondozó szolgálat az otthonukban. Először megrettentek: nem értünk mi ehhez, aztán Isten előtti világosságban meglátták, hogy ez az ő bizonyságtételének a következménye. A szíve mélyén sok ember ilyen tiszta és tartalmas házasságra vágyna, csak nem is igen látott rá példát, meg nem is bízik benne, hogy lehet, de megpróbálják, hátha lehet… Azok közül a házaspárok közül egy már ott ül velük együtt minden vasárnap a templomban. Az a házaspár mondta el ezt a történetet, akiket ők vezettek Jézushoz.
Ez így kezdődött: merte vállalni ott, ahol feltehetően egyedül volt a maga meggyő-ződésével, s ahol ennek az ellenkezője hangzott. Ezért kellett hozzá bátorság. Merte vállalni, hogy parrésziával elmondja, hogyan gondolkozik a házasságról, mert Isten igéjéből ezt tanulta. Van olyan, hogy kigúnyolják, kinevetik. Van olyan, hogy elkezdenek hozzá jönni: segíts rajtunk, ha rajtad már segített Isten. Valahogy így kellene nekünk is bátorsággal bizonyságot tenni.
A megterített úrasztalát üljük körül, jó lenne, ha hálát tudnánk adni ma azokért, akiken keresztül eljutott hozzánk az evangélium. Jó lenne, ha őszinte bűnbánattal el tudnánk mondani Istennek, néven nevezve azokat a bűneinket, amikor szégyelltük Jézust és az Ő evangéliumát, amikor beszélhettünk volna, mert talán még kérdeztek is, de hallgattunk, vagy amikor másról beszéltünk, hogy ne kelljen megvallani a hitünket, amikor nem szerettük igazán azokat, akiknek mondhattuk volna, amikor a velük szembeni harag vagy bosszúvágy némított el minket, vagy egyszerűen csak a gyávaság, amikor csak egy részét mondtuk el, mert úgy voltunk: amiatt még nagyon nem vetnek meg, de nem a teljes evangéliumot hirdettük, vagy amikor mondjuk ugyan, csak éppen az életünk meg a szavaink között nagy szakadék van és életnek beszédét nem tudjuk odatartani mások elé.
Nagy kegyelme Istennek, hogy ma ezen a téren mindnyájan újat kezdhetünk, vagy elkezdhetjük ezt a bizonyságtevő szolgálatot. Az tud tanúskodni, bizonyságot tenni a szabadulásról, aki maga már megszabadult Jézus Krisztus kegyelme által. Az első gyülekezet is könyörgött. Pál is arra bíztatja az efézusiakat, hogy könyörögjetek. Úgy látszik, hogy könyörgéssel elkérhetjük Istentől azt, hogy teljes bátorsággal tudjuk mondani a teljes evangéliumot mások megmenekülésére.

Minden évben szép ünnepe gyülekezetünknek az az alkalom, amikor a felnőttek részesednek a keresztség sákramentumában. Egy idő óta ők készülnek is erre, s akik imádkozunk értük, hosszabb ideje kérjük, hogy az végképp ne formális legyen, hanem ennek a tartalmi része legyen valóság az életükben.
Amikor tegnap elolvastam a korinthusi levélből az aznapra kijelölt szakaszt, hálát adtam Istennek, hogy ezek a versek éppen őróluk és őhozzájuk szólnak elsőrendben, de természetesen mindannyiunknak is közvetítik Isten üzenetét.
Hiszen a keresztség lényege az, hogy Isten az Ő szövetségébe hív és az Ő szövetségébe kész befogadni ilyen magunkfajta embereket. Mi viszont szennyesek vagyunk ahhoz, hogy a szent Istennel közösségbe kerüljünk. Ezért Ő megtisztít minket. Erre utal a keresztségben a víz.
Alapigénkben is erről van szó, hogy Isten az Ő országába hív bennünket. Oda azonban nem juthat be akárki. Kizár bennünket onnan mindaz, ami bűn. Itt olvastuk ezt a hosszú felsorolást, amik miatt nem mehetünk be az Isten országába. Van azonban egy hangsúlyos, „de” a felolvasott igében. „De megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében.” Isten keres minket, és jót kínál. Minket a bűneink kizárnak a vele való közösségből, de Ő megtisztít, megszentel, megigazít, és mégis közösségre juthatunk vele.
Alapigénknek ezt a hármas gondolatát vegyük most sorra. Isten az Ő országába hív minket, onnan azonban kizárnak a bűneink, de megmosattunk, megszentelődtünk és megigazíttattunk Jézus Krisztus által. Mit jelent ez?
1. Isten országáról többször beszéltünk már, és a bibliaolvasó ember tudja, hogy az lényegében az élő Istennel való közösséget jelenti. Vagyis azt az állapotot, amit akkor veszítettünk el, amikor fellázadtunk Isten ellen. Az elvesztett paradicsom az Isten országa. Amikor az ember ismeri Istenét, bízik benne, együtt él vele szakadatlanul, nem válik ketté a profán és a szent, hogy heti egy órát az Ő közelében, az összes többi időt nélküle. Bizonyos vallásos gondolataim őhozzá szállnak, de az összes többi gondolatom független tőle. Vannak az életemben szent cselekmények, de az egész az nem szent.
Nem. Az Isten országában élni azt jelenti, hogy szakadatlanul az Ő színe előtt, őreá figyelve, neki engedelmeskedve akar élni a benne hívő ember. Az Isten országa utáni vágy megmaradt minden ember szívében. Ugyanakkor szomorúan tapasztaljuk, hogy nem tudunk visszamenni oda. Nem tudjuk helyreállítani ezt a közösséget.
Pál apostol így definiálja egyszer az Isten országát: az igazság, békesség, és Szentlélek által való öröm. Pontosan ez hiányzik mindannyiunk életéből. Az, hogy igazság legyen körülöttünk, és igazaknak tudhassuk mi is magunkat. Ne kelljen lelkiismeret-furdalás között élni. Ne kelljen mindig újra látni, hogy mit mulasztottunk el, mit rontottunk el. Vagy helyre tudjuk hozni, vagy nem. Többnyire nem. Békesség: békesség a szívben, és békesség körülöttünk. Legfőképp békesség Istennel. És Szentlélek által való öröm.
Az Isten országában nincs könny, nincs félelem, nincs kétségbeesés. Egyszer, amikor a közelmúltban erről volt szó, azt mondtuk: ez a három B betűvel kezdődő szó jelzi leginkább az Isten országának a tartalmát: biztonság, békesség, bőség. Ott semmitől nem fél az ember, belső harmóniában élhet, és ott nem ismeri azt: nincs. Nem nélkülöz semmit. És még azt is tudjuk, hogy akik Isten országába bekerülnek Jézus Krisztus kegyelméből, azok részesednek az Ő dicsőségében is. Nemcsak dicsőítik Őt, hanem vele együtt részesednek az Ő dicsőségében.
Határozottan kérte Megváltónk a mennyei Atyát: Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, ők is ott legyenek, és meglátják majd az én dicsőségemet. Egy másik helyen pedig azt ígéri: aki győz, megadom annak, hogy ül az én királyi székemben velem, amint én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe. (Jn 17,24; Jel 3,21)
Csodálatos ígéretek fűződnek ahhoz, hogy az Isten országába bekerülő ember mit kap. Mert, ezt mondja itt alapigénk: mindezt úgy kapja. Örökség az Isten országa. „Nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát?” Amit örökségként kapok, azért nem én dolgoztam meg. Az ajándék. Azt úgy kapom, hogy nem kérdezi senki megérdemlem vagy nem, akkor is kapom, ha nem érdemlem meg. Ennek az örökségnek Jé-zus fizette meg az árát. Nem aranyon vagy ezüstön, hanem az Ő drága vérén vásároltattunk meg. Egyedül Őreá való tekintettel adja nekünk a mi mennyei Atyánk ezt az örökséget.
Ez az állapot már itt elkezdődik, ebben az életben. A hívő itt már benne él az Isten országában. Ez az Istennel való közösség határozza meg az egész életét. A vele való közösség az erő forrása. Ez táplálja a reménységét, ezért nem esik kétségbe, miközben mások már kétségbe estek. Ezért nem csügged el, nem omlik össze, nem borul ki. Nem a saját erejére kell támaszkodnia, hanem már itt az Isten országában élhet.
Nekünk tudnunk kell azt is, hogy ha valaki itt nem lép be az Isten országába, akkor azon kívül rettenetes jövő vár rá. Az az örök bánat, hogy ezt a súlyos döntést elrontotta. Az Isten hiányának a szakadatlan érzése, és amiatt való szenvedés. Úgyhogy nagyon nagy a tét.
Először tehát azt kérdezi tőlünk Isten most: akarunk-e az Isten országába belépni? Akarjuk-e örökölni az Isten országát? Azért kell erre a kérdésre feltétlenül válaszolnunk, mert az ördög mindent elkövet, hogy ne foglalkozzunk ilyen kérdésekkel. Ezek olyan elvolt, távoli, bizonytalan dolgok. Most legyen meg a mindennapi kenyér, a mindennapi siker, a mindennapi gyönyör. Most szedje meg magát az ember, vagy legalább a minimumot biztosítsa anyagilag, megbecsülésben és ahogyan csak lehet. A mostra, a pillanatra, az e világira összpontosítja az ördög a figyelmünket. Vagy igyekszik szétszórni a figyelmünket, hogy ne koncentráljunk, ne összpontosítsunk arra, hogy örököljük-e vajon az Isten országát. Ne gondoljunk a jövőre. Most ebben a pillanatban legyen nekünk jó.
Jézus mondott egy nagyon eszméltető példázatot arról, hogy vigyázzunk, mert le lehet késni erről az örökségről. A tíz szűznek a példázatát a legtöbben ismerjük. Várják a vőlegényt, öt közülük felkészült arra, hogy esetleg sokáig kell várni, és volt elegendő olaj a lámpásukban, öt meg nem készült fel rá. Majd lesz, ahogy lesz. Aztán amikor elfogy az olaj, kezdenek kapkodni, próbálnak szerezni. Elmennek vásárolni, de mire visszaérnek, valami nagyon nagy baj történik. Valami végzetes, amin nem lehet változtatni. Így mondja ezt itt Jézus: „Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény. Akik készen voltak, bementek vele a mennyegzőre. Ezután pedig bezárták az ajtót. Aztán később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, Uram, nyiss ajtót nekünk. Ő azonban így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket.” (Mt 25, 10-12)
Egyszer eljön az a pillanat, hogy bezárják az ajtót, — ez félelmes mondat itt — és nem nyitják ki a könyörgésre sem. Egyszer letelik a kegyelmi idő, és utána nincs lehetőség a megtérésre. Egyszer visszajön a mi drága vőlegényünk, Jézus Krisztus, az Ő teljes dicsőségében, magához veszi az övéit, és utána nincs többé lehetőség arra, hogy valaki belépjen az Isten országába. Erre ritkán szoktunk gondolni. Még néha ádvent idején hangzik egy-egy igehirdetés erről, de nem tudatos ez az emberekben. Óriási lehetőséget ad Isten nekünk most azzal, hogy kínálja ezt a drága örökséget: beléphetek az Isten országába. Ez nem valami távoli bizonytalan dolog, hanem egészen kézzelfogható valóság, ami itt van, és már itt megváltoztatja az egész életemet, kedélyemet, munkabírásomat, reménységemet, életszemléletemet, emberi kapcsolataimat. Mindent. Ráadásul be vagyok biztosítva az örökkévalóságra. Vele élhetünk már itt, és ez a közösség nem szakad meg a halállal sem.
Ezért nagyon fontos: kik öröklik az Isten országát? Egyszer bezárják az ajtót, és azt mondja Jézus a könyörgőnek is: nem ismerlek. Eddig lett volna rá lehetőség. Aki viszont belép ebbe a közösségbe, annak valóban megjelenik az életében egy kis mennyország. Annak elkezdődik már itt az örök élet, a paradicsom, a mennyország, az Isten országa.
2. Azt mondja alapigénk: ebből zárnak ki minket a bűneink, mert tisztátalan nem mehet be oda — így olvassuk ezt a Bibliában.
Kik a tisztátalanok? Jó lenne erről most beszélgetni, hogy ki-ki elmondhassa a véleményét. A Biblia tanítása az: mindnyájan. Eleve úgy születünk. A ma született csecsemő sem tiszta Isten előtt, mert lázadó ősszülők és szülők gyermeke, és az Isten országán kívül jött a világra. Teljesen mindegy, hogy még nem cselekedett semmit, tehát nem csinálhatott semmi rosszat. Kívül van az Isten országán, ő is rászorul, hogy belépjen. És itt ez a döntő. Neki is felkínálja ezt az örökséget Isten.
Ha pedig nélküle maradunk itt kívül, akkor egymásra halmozzuk a bűnöket, amik sorban kizárnak onnan minket. Egy is kizár. Ez a sok meg, amit elkövetünk, végképp.
A Biblia utolsó oldalán olvassuk ezt a mondatot: „Boldogok, akik megmossák a ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók, és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot!” (Jel 22,14-15)
Alapigénk is így kezdődik: „igazságtalanok nem örökölheti Isten országát. Ne tévelyegjetek. (Vagyis ne áltassátok magatokat és egymást), mert … és jön a hosszú felsorolás: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem, sem, sem (…) nem örö-kölhetik az Isten országát.
Itt szokott történni az, hogy sokan azonnal felmentik magukat: paráznák — nem vagyok az, bálványok — á, nem. Régen az ókorban ez megesett, de ma nem. Részegesek — nem, mindig józan vagyok és így tovább. De ha engedjük, hogy Isten egészen közelről bevilágítson az életünkbe, akkor nemigen találunk ebben a listában olyat, amire azt mondhatnánk: na, ettől aztán teljesen mentes vagyok. De még, ha találnánk is, bizonyosan vannak olyanok, amik viszont súlyosan elmarasztalnak minket.
Azt mondja: paráznák nem örökölhetik az Isten országát. Nincs olyan ember, akinek a viselkedése — kihívó, kacér viselkedése — ne merítené ki azt, amit a Biblia paráznaságon ért. Vannak időszakok, amikor a szemünk csak erre van beállítva. Amikor nem is vesz észre sok ember mást, csak amiből parázna gondolatok és vágyak következnek. És arról, hogy gondolatban, fantáziánkban hányféleképpen paráználkodunk, azt hiszem, senki sem szeretne beszélni. Ne hamarkodjuk el a magunk felmentését.
Bálványimádók. Bálvány minden, ami elvon minket Istentől. Ami miatt nem jutunk hozzá a Bibliánkhoz, ami miatt napról-napra elmaradnak vagy megrövidülnek az imádságaink, ami miatt félelmek és aggodalmak vannak a szívünkben, mert nem Istenként tiszteljük Őt, és nem bízunk benne teljes szívünkből, akkor már megosztott a szív, akkor már valaki, valami bálvánnyá lett, ami minket Istentől elvon, távol tart vagy osztozik Istennel az életünkben. Lehet az egy személy is. Az aranyos kis unoka is, akit imád a nagymama. Az Urat, a te Istenedet imádd — mondja Jézus. Nemigen van itt közöttünk olyan, aki soha a bálványimádás bűnét ne követte volna el.
Házasságtörők sem örökölhetik. Gondolatban hányan elkövettük és elkövetjük ezt. Különös ez a kifejezés, ami itt van: „A maguk gyönyöreinek élők.” Erre is mondhatja valaki: na nem, hát ez teljesen távol áll tőlem. Nincsenek is nekem különösebb gyönyöreim. Tessék gondolni arra, hogy ott ül a tv előtt a család egyik tagja, és hallgatja, hogy közben zúg a porszívó, megy a munka a szomszéd szobában. Takarít vagy takarítanak a többiek. A maga gyönyörének él, eszébe sem jut, hogy részt vegyen a közös munkában. Vagy piszmog a maga kis mütyürjeivel, miközben már harmadszor hívja valamelyik családtag, hogy segítsen valamiben. A maga gyönyöre fontosabb, mint bármi más. Kinek-kinek megvannak a maga gyönyörei, és áldozunk ezeknek és feláldozunk sok mindent ezért.
Említi itt a homoszexualitást ez a lista. Kizár az Isten országából. Ma vitatkoznak azon, hogy az bűn vagy betegség vagy valami más, és törvényesíteni igyekeznek.
Tolvajok. Ez ellen is lehet tiltakozni, de tessék megnézni, hányszor loptunk el másoktól időt a magunk felesleges szövegelésével. Hányszor vagyunk terhükre másoknak. Miattunk nem tudták idejében és jól elvégezni a munkájukat. Hányszor meglopjuk a velünk együtt élőknek az örömét. A mi viselkedésünk vagy a mi beszédünk szegényíti meg őket. Hányszor ellopnak emberek egymástól ötleteket, és úgy tüntetik fel, mintha az övéké lenne. Bizony nem túlzás, amikor valaki egyszer azt mondta: éveket loptam el az édesanyám életéből, azért kellett ilyen korán meghalnia. Sokféleképpen tudunk tolvajkodni.
Kapzsik sem örökölhetik az Isten országát. Amikor van elég pulóver, de kellene még egy, és az ember másokon keresztülgázolva is megszerzi. Milyen mohó tud lenni az étkezésben és így tovább.
Káromkodók sem örökölhetik — olvastuk. Nemcsak durva, trágár formája van a káromkodásnak, hanem ez a nyafogó városias és fővárosias formája is — amit nem is akarok itt idézni —, amibe sokszor még Istennek és Jézusnak a szent nevét is belekeverjük, és bemocskoljuk úgy, hogy észre sem vesszük, hogy közben mit mondtunk. Káromkodók nem örökölhetik az Isten országát. Vagy amikor csak magunkban káromkodunk, mert kultúrált emberkék vagyunk, és azt gondoljuk, hogy Isten azt nem látja, ami csak a fejünkben és a gondolatunkban zajlik.
Rágalmazók sem örökölhetik. Amikor a legkisebb rosszat mondtam egy másikról úgy, hogy az semmit nem vitt előbbre.
És akik erőszakkal elvesznek mástól valamit. Egyik gyerek a másiktól a játékot. Egyik a másiknak a partnerét lecsapja kezéről — ahogy mondják —, az állását, vagy akár a szabadalmát is.
Jó lenne, ha úrvacsora előtt néhány nappal elolvasnánk otthon figyelmesen ezt a listát, és azt kérdeznénk Jézustól, amit az apostolok kérdeztek az utolsó vacsoránál: nem én vagyok-e ez, Uram? Nem biztos, hogy mindegyik bűnt éppen most elkövetjük, de nagy dolog lenne, ha engednénk, hogy Ő rátegye az ujját azokra a pontokra, ahol talán észre sem vesszük és úgy vétkezünk ellene, és ilyen kizáró bűnöket halmozunk egymásra.
3. Mert, ha ez így van, akkor ez azt jelenti: reménytelen a helyzetünk. Akkor ott állunk az Isten országa kapujában, esetleg könyörgünk, mint az említett szüzek, hogy nyisd meg nékünk. Itt azt mondja: ne tévesszétek meg magatokat, mert ezek nem örökölhetik az Isten országát. És itt szólal meg az evangélium. Van itt egy hangsúlyos de. „De megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.”
Ez ugyanaz a de, ami az Efézus 2,4-ben van. Ahol ugyanilyen keménységgel mondja el Isten, mi az állapotunk Őnélküle. Milyen az ember az Isten országán kívül. Azt mondja: „halottak voltatok a ti bűneitek és vétkeitek miatt, amelyekben jártatok e világ folyása és a levegőbeli hatalmasság szerint.” Az ördög rángatott titeket. Az ő bábjai voltatok, a bűn rabjai voltatok. „De az Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy kegyelméből, mellyel minket szeretett, minket, akik meg voltunk halva a bűnökben.”
Ez a de többször előfordul a Szentírásban. Az Ószövetségben is. Néhány héttel ezelőtt épp a Nehémiás könyvéből tanulmányoztunk egy igét, ahol ott is a középen volt ez a de… Mi mindent követett el Isten ellen az Ő népe, de az Isten… új kezdést kínál. Ő gazdag a kegyelemben, és bővölkődik a megbocsátásban. És csodák sorozata történik az Ő kegyelméből.
Három csodát említ itt: megmosattatok, megszenteltettetek, és megigazíttattatok a Jézus Krisztus nevében. Egyedül Jézusért. Egyedül Őáltala. Egyedül Ő képes arra, hogy ez valóság legyen az életünkben.
Mit jelent ez: megmosattatok, megszenteltettetek, megigazíttattatok?
A megmosattatás a bűnbocsánatot jelenti. Hogy ezeket a bűneinket, amiket elsorolunk neki bűnbánattal, Ő megbocsátja, és megerősít arra, hogy ne olyan életet éljünk a továbbiakban. Olyan tisztává tesz minket, mint az Ő egyszülött Fia, akinek a haláláért kész megbocsátani nekünk. Ez nem túlzás, és ezen a bocsánatot nyert bűnös mindig újra csak meghatódni tud. Én, aki ezeket valóban elkövetem, olyan tiszta leszek, mint Jézus? Jó lenne, ha a bűnbocsánatnak ezt a radikalizmusát, ezt a mindent eltörlő erejét egyre komolyabban tudnánk venni, és ennek az örömében tudnánk élni. Ezt jelenti kegyelemből élni.
Megszentelődtetek. Ez nem azt jelenti, hogy jobb lesz az ember. Jó lenne megszabadulnunk ettől a téves gondolattól. Azt jelenti: Jézus kezd élni benne. Aki így befogadta Jézust az életébe, azt az Ő szentsége átjárja. Abban az Atya a hit által benne élő Krisztust látja, és őérette szentté nyilvánít. És nemcsak szentté nyilvánít, hanem egyre inkább szentté formál. Megszentel. Szent lesz a beszéde. Lehet, hogy a fantáziája még nem. Megszentelődik a családon belüli élete. Lehet, hogy a pénzügyei még nem. Egyszer csak rádöbben: a pénz terén még nem érvényesül Isten akarata, akkor átengedi az uralmat ott a benne élő Krisztusnak. Így halad előre folyamatosan a megszentelődés az életében. Áthatja egy nyomorult, elveszett bűnösnek az egész lényét a hit által benne élő Krisztus és az Ő Szentlelke, akit vele együtt kapott. Akiről itt olvastunk: „megszentelődtetek az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által.” Belülről formál át minket, illetve belülről növekszik nagyra bennünk a Krisztus, mi pedig egyre kisebbé válhatunk. Megmarad a bűnös természetünk mindvégig, de nem uralkodik többé — ahogy olvassuk a Bibliában.
Megigazultatok. Vagyis Isten előtt olyan igazzá lesz az, aki Jézust az életébe fogadja, és így beléphetett az Isten országába, mint maga Jézus. Mintha soha semmi bűnt nem követtem volna el.
A Heidelbergi Káté 60. kérdését többször kértem már, hogy tanuljuk meg könyv nélkül. Csodálatos világossággal és a Szentírásból vett bölcsességgel foglalja ezt össze. Nem tréningeket ajánl, hogy miről, hogyan szoktassam le magamat, meg nem az önfegyelemre biztat, hanem azt mondja:
„Mi módon igazulsz meg Isten előtt? Egyedül a Jézus Krisztusban való hit által oly módon,
— hogy bár lelkiismeretem vádol, hogy Istennek minden parancsolata ellen súlyosan vétkeztem és soha azoknak egyikét sem tartottam meg, sőt még mindig hajlandó vagyok minden gonoszra,
— Isten mégis, minden érdemem nélkül, ingyen kegyelméből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztusnak tökéletes elégtételét, igazságát (igaz voltát) és szentségét,
— mintha soha semmi bűnöm nem lett volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen engedelmes volt érettem Krisztus,
— de csak akkor, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom.”
A hitünk a mi kezünk. Isten kínálja, és én elfogadom. Hálásan megköszönöm, és hálából neki élek. Így értjük meg, mit jelent az: Jézus Krisztus adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsessé-gül és váltságul. Nem én leszek igazabb, hanem az igaz Jézus Krisztus kezd el élni bennem a hit által. De ez áthatja a gondolkozásomat és a viselkedésemet, és megváltozom menetközben. Kiábrázolódik rajtam a Krisztus.
Nos, ennek a jele a keresztség. A víz arra utal, hogy magamban szennyes vagyok, rászorulok arra, hogy megtisztuljak. Nem tudom magamat megtisztítani, de nem is kell erőlködnöm, mert Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. (1Jn 1,7) Ha én ezt komolyan veszem, az azt jelenti: hiszek, s alárendelem az életemet annak a Jézusnak, aki szeretett engem és önmagát adta érettem, és akkor Isten nemcsak igazzá nyilvánít, hanem igazzá is tesz. Nemcsak szentnek nyilvánít, hanem a bennem élő Krisztus megszentel és egyre inkább hasonlítok Őreá.
Kik öröklik tehát az Isten országát? Jézus a boldog-mondásokban megmondja ezt. „Boldogok a lélekben szegények, mert ők öröklik az Istennek országát.” Mi az, hogy lélekben szegények? Az, aki tudja, hogy rászorul az Isten kegyelmére. Az, aki tudja: nincsenek érdemei Isten előtt, nem hivatkozhat semmire, amiért neki járna. Neki nem jár semmi, de kapja mégis örökségként. Ajándékból, szeretetből. Aki ezzel tisztában van, és azt, amit Isten kínál, megragadja, elfogadja, komolyan veszi, az a boldog ember. Az örökli az Isten országát.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy tudjuk tartani a kezünket! Hogy már ma este kinyújtsuk azt, és Ő beletehesse azokat az ajándékokat, amiket éppen most akar nekünk adni, mi pedig hálából neki éljünk és elkezdődjék az örök élet, az üdvösség már e földön, és ebben növekedjünk és haladjunk előre.

Egyszer nagyon összetört lelki állapotban kért egy férfi beszélgetést. Elmondta, hogy szép gyerekkora volt. Szülei hívő emberek, korán kezébe adták a Bibliát. Ő egyre szívesebben olvasta azt, járt az istentiszteletekre. Kezdett bimbózni a hite, mielőtt azonban még igazán kivirágozhatott volna, vagyis mielőtt igazi, megfontolt döntésre juthatott volna Jézus Krisztus mellett, észrevette, hogy szép fiúnak tartják. Sikerei voltak. Egyre jobban tetszett neki ez a dolog, és tetszett ő is önmagának.
Megjelent egy új isten az életében: a siker. Mivel két úrnak senki sem szolgálhat, és ő ennek az új istennek akart szolgálni, szükségképpen egyre jobban eltávolodott az élő Istentől. Elmaradt a gyülekezetből, egyre ritkábban került kezébe a Biblia. Minden idejét társaságokban töltötte, ahol aratni lehetett a sikert.
Aztán, ahogy dolgozni kezdett, hamar rájött, hogyan lehet sok pénzt keresni. Ahogy ő mondta ezzel az Amerikából importált csúnya nyelvi fordulattal, hogyan lehet sok pénzt csinálni. Ez megint egy új isten volt: a mammon. Értett hozzá. Elhanyagolta a tulajdonképpeni munkáját is, elhanyagolta a családját, az egészségét, most már csak ez érdekelte. Váltogatta a kocsijait, és nem akármilyeneket. Nagyképűen adott kölcsönt, és igyekezett minél több pénzhez jutni.
Közben azonban maga is csodálkozott rajta, hogy egyre gyakrabban gyötri valami belső hiányérzet. Ő így mondta: valami szomjúság. A szomját mindenki oltani igyekszik, ő is különféle kalandokba keveredett, és a kalandok során belehabarodott egy hölgybe, aki miatt otthagyta a családját, összeköltözött vele, s mindenkinek áradozott: most tudja csak igazán, mi a szerelem. Új isten tűnt fel az életében: a szex. Egy ideig annak hódolt minden erejével.
A szomjúság azonban maradt. Próbálta mással oltani. Belevetette magát a munkába, és mivel annakidején jól megtanulta a szakmáját, eredményeket ért el, de ügyesen tudta magát adminisztrálni is. Utaztatták, futtatták, egyre több mindennel bízták meg. Egyre feljebb emelkedett a ranglétrán, és észre sem vette, már megint egy új istennek hódol, amit úgy hívnak: karrier. Most emiatt dicsérték, és büszke volt ő is rá.
Igen ám, csak ez minden idejét igénybe vette. Egyre kevesebb időt töltött otthon, a hölgy meg megunta, hogy mindig egyedül van. Egy szép napon — pontosan úgy, ahogy ez a férfi annakidején a családját otthagyta — faképnél hagyta a szeretője. Ráadásul úgy, hogy minden mozdíthatót magával vitt. Ő éppen egy külföldi úton volt, onnan tért haza az üres lakásba.
S akkor kezdett eszmélni. Azt mondta: úgy érezte magát, mint akire egy ház dőlt, és életben marad a romok alatt, de egyelőre csak egy valami érdekli: hogy lehet onnan kimászni? Rádőltek az istenei. Azt hitte, hogy ezek a tartóoszlopok megtartják élete épületét, és most nemcsak hogy nem tartották meg, hanem még maguk alá temették őt is.
A siker már nem érdekelte, az a múlté volt egyébként is. A pénz sem volt annyira fontos. A szextől megcsömörlött. A karrierbe belefáradt. Ahogy ott ült egyedül az üres lakásban, eszébe jutott a gyerekkora. Meg az az Isten, akit annakidején ők otthon tiszteltek, mert olyan természetesen hangzott otthon a zsoltár, naponta az imádság. Olyan természetesen került elő a Biblia, mint ahogy a kenyér az asztalra. Egyszerre nagyon megkívánta azokat az éveket.
A Bibliáról eszébe jutott — a könyvek nem kellettek a hölgynek, aki elvitte az értékes dolgokat — hol lehet? Megkereste a Bibliát, s elkezdett lapozgatni benne, és a szeme erre a mondatra tévedt: „Hol vannak isteneid, amelyeket csináltál? Keljenek föl, segítsenek rajtad bajodban, ha tudnak! Hiszen annyi istened van, Júda, ahány városod! Miért pereltek velem? Hiszen ti hagytatok el hűtlenül — így szól az Úr.”
Azt mondta: először az utolsó mondat ütötte meg a szívét: így szól az Úr. Szabad ezt komolyan venni? Itt most neki valóban a mindenható Isten szólna, vagy csak ez ide le van írva? Ez ide le van írva, de miért került éppen ez a kezébe? Percek alatt világos lett számára, hogy micsoda bálványkultusz épült ki az életében. Hogy valóban istenként imádta a mammont, a pénzt. Valóban isten lett számára a siker, és ugyanígy a szex és a karrier, és egy ideig a munka. És most itt van egy üres lakásban elhagyatva.
A szeretteihez már nem tartozik igazán, ehhez, aki itthagyta, talán sosem tartozott igazán; Istenhez tartozik még? A régi Isten, az igazi Isten, az élő Isten, aki most beszél hozzá: „így szól az Úr”, — hátha Ő még várja. Vissza lehet találni hozzá?
Ez a kérdés volt az, amivel felállt, és eljött beszélgetni. Vissza lehet-e találni ahhoz az Istenhez, akit elhagyott. Vissza lehet-e találni az Istenhez, aki helyett magacsinálta bálványokat istenített, és ezek most mind rádőltek, és kiderült, hogy a bajában egyik sem tud segíteni, mivelhogy nem istenek, csak ő adta meg nekik azt a tiszteletet és tisztességet, ami egyedül az élő Istent illeti meg. Lehet-e ezt még pótolni?
Megvonta az egyedül Istennek kijáró tiszteletet, bizalmat, hitet attól, aki ilyen hűséges hozzá. Akinek még ezek után is van szava hozzá, és minden szava igaz. Így van szó szerint: „hol vannak isteneid, amelyeket csináltál?” Ő csinálta. „Keljenek fel, segítsenek rajtad bajodban, ha tudnak!” Nem tudnak! „És miért pereltek velem?” Már kezdett keserűvé válni, és Istent számon kérni. „Hiszen ti hagytatok el hűtlenül — így szól az Úr.” Minden szava igaz. De az, hogy beszél még mindig, azok után is, ez önmagában ígéret.
Vissza lehet-e hozzá találni? És ha igen, hogyan?
Isten ma este téged kérdez: hol vannak isteneid, akiket csináltál? Segítsenek bajodban, ha tudnak! Mert annyi istened van, ahány gondolatod. És ne pereljetek velem — mondja az Úr —, hiszen ti hagytatok el hűtlenül.
Hol vannak isteneid? És hol van Isten, az egyetlen, az igazi, aki él, aki hall és beszél, és aki maga a szeretet? Aki annak ellenére szeret, hogy nem Ő van az életünkben a középpontban, aki még most is szeret, miután napok, hetek, hónapok, évek telnek el úgy, hogy nincs mondanivalónk a számára. Akiben nem bízunk, csak ha valami baj történik a bűneink következtében, akkor rajta kérjük számon.
Hol van Isten az életünkből? Fontos-e nekünk, hogyan lehet odatalálni vagy visszatalálni hozzá?
Amit ez a testvérünk személyesen átélt, ugyanazt kellett átélni Izráel népének akkor, amikor Jeremiással leíratta Isten ezeket a mondatokat. Ennek a fejezetnek az elején Isten arra emlékezteti az ő népét, hogy milyen szép volt az indulás. „Emlékszám rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön. Az Úr szent tulajdona volt Izráel, termésének a legjava. Akik bántották, azoknak rossz végük lett — így szól az Úr.”
Mert Ő mindig hűséges az övéihez, körülveszi oltalmával, elhalmozza ajándékaival. Hogyan történhet mégis, hogy az ilyen szerető Istent otthagyja a nép? Pontosan erről szól itt a következőkben: „Mi rosszat találtak bennem őseitek, hogy eltávolodtak tőlem?” — kérdezi az Úr az ő népét. S akkor felhoz történelmi példákat, hogy nincs egy nép sem, amelyik eldobálta volna az isteneit, pedig azok nem istenek, hanem olyan szobrok, amelyeket ők faragtak, s mégis ragaszkodnak hozzájuk.
És az én népem eldobott engem. Kétszeresen is rossz cserét csinált Izráel. „Kétszeres rosszat cselekedett az én népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet.”
Lecserélték Istent bálványokra, és kiderült, hogy azok a bálványok süketek, némák, bénák, tehetetlenek. Az ember találta ki őket, nincsenek valójában, nem lehet számítani rájuk, akkor a legkevésbé, amikor a legjobban kellene: a bajban. És mégis ezt a cserét hajtotta végre Isten népe. És még ők perelnek néha! Ők kérnek számon Istenen különböző dolgokat. Ezután záporoznak Isten kérdései az ő népéhez.
Miért látjátok ezt jónak? Nem magadnak csináltál-e bajt? Hol vannak most a bálványaid? Miért futkosol fűhöz-fához? Hol Asszíriához, hol Egyiptomba. Hol az egyiknek a bálványaiba bízol, hol a másikéban. Holott eddig, ami történt az életetekben, azt mindet az élő Isten hajtotta végre, mindig az Ő szeretetéből, mindig a javatokra, mindig többet kaptatok, mint amit kértetek — és feltétlenül többet, mint amit érdemeltetek. Ez azonban nem kellett. Kellettek a bálványok.
És a kérdéssorozat végén, csodák csodája, elhangzik valami. Istennek egy kérése van: „Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat, futkostál útjaidon idegenek után minden bujazöld fa alá, csak az én szavamra nem hallgattatok — így szól az Úr. Térjetek vissza, elpártolt fiaim, mert én vagyok Uratok, Istenetek.”
Nem csodálatos?! Amikor megérett az ítéletre a nép, amikor nem Isten lett hűtlen, hanem az Ő népe hagyta ott, és a népnek áll feljebb és kéri számon Istenen, hogy miért nem kapják tőle az áldásokat. Hátat fordítanak az ő Istenüknek — ezt olvassuk itt —, és nem arccal vannak felé, és úgy kiabálnak neki, hogy miért nem segítesz meg?! Miközben benne nem bíznak, nem tisztelik, nem Őt tisztelik, hanem mindenféle faragott szobrokat, akkor ezek után Isten azt mondja: fiaim. Térjetek vissza, fiaim. S ebben benne van: vissza lehet térni.
A visszatérésnek azonban egyetlen útja van: „Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat.” Az őszinte, konkrét bűnbánat. Nem, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk, hanem hogy elhagytam Istenemet, az Urat. Azt, hogy bálványokat csináltam helyette vagy engedtem be az életembe, azt, hogy önmagamat bálványoztam, magamban bíztam eleitől fogva, vagy emberi segítségben. Vagy babonás módon a szerencsében, de nem Őbenne, és nem csak Őbenne. Ezt ismerd el!
Isten ajtaja nyitva van, a keze tárva vár. Térjetek vissza, fiaim! — így szólítja meg az Ő népét.
A Biblia azt mondja, hogy az egész emberiség ezt csinálta, amit akkor Izráel, és amit ez az említett férfi testvérünk. Valamikor meghitt közösségben élt az ember teremtő Istenével. Értette Őt, szerette Őt, bízott benne. Minden jóval elhalmozta Isten. Nem is tudta az ember, mi az, hogy hiányzik valami. Semmiről nem tudott, ami miatt mi ma naponta szenvedünk. Nem volt fájdalom, nem kellett félni semmitől és senkitől. Ismeretlen volt a félelem. Nem volt nélkülözés, és ebből az állapotból fordult el az ember Istentől, lázadt fel ellene, és szakadt el tőle.
Csinált magának bálványokat, amik nem istenek. Ilyeneket mint: siker, munka, szex, karrier, önmaga. Mindenből tud bálványt csinálni. Még azokból a jó dolgokból is, amiket Isten ajándékképpen adott. Ha azokat kiemeli a helyükről, és mindenek fölé helyezi, Isten helyére vagy mellé teszi, az bálványává lesz, és egyszer rádől — ez biztos! A bajában nem tud segíteni, egyszer pedig rászakad az egész, és maga alá temeti. Ha ebben a földi életben nem, akkor majd azon a napon, amikor mindnyájunknak meg kell jelennünk az Isten ítélőszéke előtt. Amikor kristálytisztán fogja látni mindenki, hogy ki kicsoda, és mi mennyit ér: ki az élő Isten, ki vagyok én, és mik voltak azok, amiket istenként tiszteltem, pedig semmik: bálványok. Ha baj van, akkor kapkodni kezd az ember, mint akkor Izráel. Hol Egyiptomhoz, hol Asszíriához, még újabb bálványokat gyárt, amik azonban segíteni nem tudnak.
Isten azt kérdezi most tőlünk, hogy kiben bízunk igazán? Bízunk-e teljes szívünkből abban az Istenben, aki nekünk magát a Bibliában kijelenti, aki miértünk mindent megtett, hogy az életünk ilyen körülmények között is kiegyensúlyozott és boldog legyen, aki nekünk nagy ígéreteket mondott, és azoknak a teljesedését várhatjuk, aki közel van minden benne bízóhoz, mindig hallótávon belül, akihez érdemes imádkozni, aki jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi magunk, akinek az akarata jó, kedves és tökéletes — ahogy a Szentírás mondja, és még a velünk történő rossz dolgokat is a javunkra fordítja, ha közel vagyunk hozzá, ha szeretjük Őt, ha Istenként tiszteljük.
Ehhez azonban olyan hitre van szükség, aminek Ő maga és az Ő kijelentése az alapja. Milyen alapra é-pítünk? A bálványok rendkívül bizonytalan és ingatag alap. Pál apostol azt írja: más fundámentumot, alapot senki sem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus. Mert ez az Isten Jézus Krisztus személyében lépett igazán mellénk. Jézus bizonyította be, hogy Ő Immánuel, velünk levő Isten. Sőt Jézus bebizonyította, hogy Ő értünk levő Isten. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az Ő barátaiért, és Jézus az életét adta mindannyiunkért. Akkor, amikor még nem is hittünk benne, és nem szerettük Őt. Ő valóban Isten.
Pontosan ebben kételkedett Tamás. Amikor húsvét után nem hitte el tanítvány társainak sem, hogy Jézus feltámadott, mert az Ő feltámadása kétségbevonhatatlan bizonysága volt Istenségének. És amikor néhány nap múlva Jézus külön Tamás kedvéért eljött, és azt mondta: ha te csak akkor hiszel, ha az ujjadat a sebeimbe dughatod, akkor tessék… Itt vannak a sebeim. S mit mondott erre Tamás? „Én Uram, és én Istenem!” Felismerte Jézusban az egy igaz, élő, valóban munkálkodó, minket kimondhatatlanul szerető Istent.
Aki erre a Jézus Krisztusra, Isten szent Fiára építi az életét, a reménységeit, annak biztos alap lesz a lába alatt, és annak erős oszlopok tartják az élete épületét. Az nem fog rádőlni. Az kibír minden vihart, és az védelmet, oltalmat ad neki. Egyedül Jézus Krisztussal együtt találhatunk vissza Istenhez. Ez volt csodálatos ebben a számomra emlékezetes beszélgetésben is, amikor ezt megértette ez az összetört lelkű ember: egyedül nem vánszoroghat oda most. Oda sem talál, és egyedül csak a bűnei egyenes következményét szenvedheti el, az pedig az örök halál, a kárhozat. Mert a bűn zsoldja: halál. De nem kell egyedül mennie. Itt, most megfoghatja Jézus Krisztus feléje kinyújtott kezét, és Jézus vezeti vissza az elhagyott Istenhez. És Jézusra való tekintettel ugyanolyan szeretettel fogadja őt az Atya, mint az egyszülött Fiút, Jézust.
„Csak ismerd el bűnödet, hogy hűtlenül elhagytad Istenedet, az Urat!” Isten csak ezt kéri tőlünk. Ismerd el bűnödet, és ismerd el őt egyetlen Istennek. És egyszerre világos lesz, hogy nem nekünk kell valahogy eleget tennünk azért, amit elkövettünk. Nem nekünk kell vezekelnünk azért a sok vétekért, ami terhel minket. Nem nekünk kell kiegyenlítenünk azt a sok hitetlenséget és istentelenséget, amivel beszennyeztük magunkat, mert Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.
Aki ezt hiszi, visszatalált Istenhez. És onnan az Ő közeléből egészen világosan látja már, hogy mit sem érnek a bálványok, de ki az a Jézus, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és aki azt mondja nekünk, összetört lelkűeknek: ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amiket én mondok nektek.
Lényegében ugyanez történt a tékozló fiúval is. Amikor hazatért, az első szava az volt: atyám, vétkeztem. A második az volt: ha mégis lehet, hadd maradjak itthon, és a te béresed, szolgád akarok lenni. Elismerte a vétkeit, és elismerte úrnak maga fölött az Atyát. Aki elismeri a vétkeit akár itt most abban a csendben, amit majd tartunk, és kezdi sorolni Istennek a bálványait és bálványimádásait, vagy Istennel szembeni hitetlenségét, és megvallja, hogy Őt tekinti egyedül igaz Istennek, és egyedül Jézus érdemében reménykedve kéredzkedik vissza, az most is meghallhatja azt: ez az én fiam, aki meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
Isten itt is ezt ígéri az Ő népének: térjetek vissza, elpártolt fiaim — így szól az Úr, mert én vagyok Uratok, Istenetek.
Mindez pedig azért lehetséges, mert Jézus Krisztus meghalt a mi bű-neinkért, és feltámadott a mi megigazulásunkért.
Hallgassunk meg most két olyan éneket, ami erről szól. Az egyik kérdések formájában segít eszméltetni minket: Láttad-e mikor megfeszítették? Láttad-e, mikor átszúrták kezét? Elég tudatos-e bennünk, hogy mindez miattunk, helyettünk és értünk történt. Azért, hogy bálványainktól vagy a romok alól, amik ránk dőltek, visszatalálhassunk. Ezért történt mindez.
A másik ének szintén Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentőségéről szól. Berkesi Sándor két feldolgozását adja elő az énekkar: Láttad-e és az Ó terjeszd ki Jézusom.

Újévi istentiszteletünkön azt mondtuk: ennek az esztendőnek missziói célja az, hogy hitvalló keresztyénekké formálódjunk. Tehát hogy ebben a gyülekezetben is minél több nem hívő ember hívővé váljék, és minden hívő hitvallóvá formálódjék. Vagyis olyan elkötelezett Krisztus-tanítvánnyá, akikben valóban él hit által a Krisztus, akiknek az életén meg is látszik az, hogy Jézus Krisztus tényleges uralma alá rendelték magukat, és akik erről, és Jézus Krisztusról világosan, bátran, nagy szeretettel tudnak beszélni másoknak is, hogy ők is megszabaduljanak a kárhozatból és örök életük legyen.
Aztán nem sokkal ez után az istentisztelet után Ézsaiás könyvéből olvastuk azt a gyönyörű igét, amely szerint Isten az Ő népét pogányok világosságává rendelte. Vagyis arra hívta el, hogy az Ő szabadítását másoknak is elhirdessék, és így Isten a hirdetett ige által másokat is megszabadítson. S talán még emlékszünk azokra az egyszerűségükben is erőteljes képekre, hogy Isten akarata az, hogy a benne hívők karddá váljanak az Ő kezében, nyílvesszőkké az Ő tegzében. Vagyis: egyszerű, fegyvernek nem használható fadarabból Ő nyílvesszőkké farag, formál minket, s én csendesen húzzam meg magam a tegzében, ne én akarjak röpködni, de amikor szüksége van rám, akkor menjek oda, ahova küld, és végezhesse Ő általam azt, amit akar. Erre hívott el minket.
Nos, ezt a gondolatot folytassuk most, mert, ha Isten éltet minket, időnként majd elő-vesszük ezt egész év folyamán. Egyrészt, hogy frissen maradjon bennünk ez a célkitűzés, másrészt, hogy elmélyüljön és Isten igé-jének a gazdagságából minél több szempontot végiggondolhassunk ezzel kapcsolatban.
A felolvasott ige az evangélium hirdetésére való készségről szól. Egy furcsa képet használ itt Pál apostol. Azt mondja: „Saruzzátok fel lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével.” Kicsit bonyolult ez a kettős birtokviszony, de remélhetőleg majd egyszerűvé válik menet közben.
Azt hangsúlyozza ez az ige is, hogy Istennek a végső célja a mi elhívásunkkal nem az, hogy üdvösségre jussunk, hanem, hogy miután tőle az üdvösséget hittel megkaptuk, másoknak is tudjuk mutatni a hozzá vezető utat. Hiszen csak attól kezdve használható az ember erre, — attól kezdve viszont ez a feladata. És ehhez szüksége van erre a bizonyos sarura. Húzza fel ezt a sarut.
Mit jelent ez? Három kérdésre válaszol Pál apostol ebben a mondatban.
1. Az első kérdés, hogy a lelki munkában miért van szükség erre a bizonyos sarura. Pontosan azért, amiért a római katonáknak is szükségük volt erre. Hiszen az apostol itt, ebben a szakaszban azokat a fegyvereket sorolja fel, amik a lelki küzdelemben az Isten gyermekének szükségesek, az akkori római katona képe áll a szeme előtt, és lényegében azt a felszerelést alkalmazza itt a lelkiekre, amivel azokat a katonákat felszerelték. Ezek között szerepel egy saru is.
A római katonáknak vagy egy vastag bőr, vagy fa volt a sarujuk talpa, amit szíjjal erősítettek a lábukra. Miért? Azért, hogy minden körülmények között tudjanak előre haladni és a kitűzött célt elérni. Mezítláb bajos lett volna köves talajon futni megterhelve mindenféle egyéb felszereléssel is. Hamar megsérül az ember lába, s akaratlanul is önmagával lesz elfoglalva. Elkezdi kezelgetni a sebeit, és nem tud haladni a célja felé, nem tudja megvédeni azokat, akiknek a védelmére kirendelték. Fontos felszerelés tehát a saru.
Azt hiszem, a legtöbben tapasztaltuk már, hogy nyári hőségben úgy felforrósodik néha az aszfalt vagy a homok, hogy mezítláb lehetetlen járni rajta, vagy pedig igen kapkodja az ember a lábát, és alig várja, hogy egy árnyékos foltot elérjen, és ott egy kicsit megnyugodjék. Ha köves a talaj, akkor felsértheti a lábát, ha meg üvegtörmelék vagy eldobált szög is van ott, akkor még komolyabb sérülés is érheti, és akaratlanul is magával kezd foglalkozni, s miközben kezelgeti magát, alkalmatlanná válik a küzdelemre. A többiek elhúznak mellette, ő pedig nem tudja elvégezni azt, ami a feladata lett volna.
Akik a legszerényebb módon is végeznek lelki munkát, azok tudják, hogy itt bizony néha forró talajon kell az embernek helytállnia, ahonnan a legszívesebben elmenekülne. Bizony itt sokszor érik szúrások az embert. Gúnyos szavakat, sértő megjegyzéseket, vagy éppen gonosz rágalmat zúdítanak Isten gyermekeire. Csak akkor tud helytállni, vagy a cél felé előrehaladni, és keresztül lépni ezeken a sérelmeken, sértéseken, bántásokon, akadályokon, ha van saru a lábán. Ha nem az a problémája újra és újra, hogy jaj, nekem hol fáj, meg mi a kellemetlen, hanem a kellemetlenségeken keresztül lépve a feladatát tartja szem előtt, meg azokat, akik mellé rendelte Isten, akiknek az érdekeiért harcol.
Akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk a Szentírást, a holnapi szakaszban olvassuk majd a Korinthusi levélből, hogy Pál apostol a korinthusiakat figyelmezteti: vigyázzatok, mert a lelki kiskorúságnak és a test szerinti hívő életnek a jellemvonása, hogy valaki könnyen megsértődik, a maga sebeivel foglalkozik, és nem mások életének a táplálását végzi, hanem mindig csak várja, hogy őt simogassák, őt gyógyítgassák, őt táplálják. Mint ahogy egy csecsemőt. Egy kicsit keserűen írja az apostol, hogy lett volna idő már arra, hogy kinőjetek ebből. Kezdetben magától értetődik, hogy a csecsemőért van a környezete, de normális esetben a csecsemő megnő, és utána ő gondoskodik másokról, vagy esetleg neki lesznek csecsemői, és akkor ő él azokért. És hol van ez lelkileg? — kéri számon a korinthusiakon.
Nos, ennek a kiskorúságnak és test szerinti életnek rendkívül jellemző vonása, hogy hamar megsértődik az ember, hogy mindig ő fontos önmagának, fontos, hogy mit mondanak róla, vagy mit gondolnak róla, vagy ő hogyan érzi magát egy feladat elvégzése közben. Egy érett felnőttet, egy katonát nem az érdekli, hogy én hogyan érzem magam, hanem hogy vették-e hasznomat, hogy ők jól érezték-e magukat azért, mert ott voltam. Hogy rajtam keresztül Isten valami áldást adhatott-e a környezetnek.
Ezek a kiskorú keresztyének sérülékenyek, igen érzékenyek. A legkisebb kritikát sem bírják el, és személyük elleni sértésnek vesznek mindent, még a legtárgyilagosabb megjegyzést is, ami az evangélium ügyét szolgálná. Sokszor maguk sem veszik észre, hogy mennyire őrizgetik még a megtérésük előtti természetüket, amelyik mindig hiú és önérzetes, és így aztán használhatatlanok Isten számára. Mezítlábas keresztyének, hamar megsérülnek, mert nincs rajtuk a békesség evangéliuma hirdetésének a saruja. Nem azok fontosak nekik, akikhez küldi Isten, és nem az az ügy, amit képviselniük kell, hanem mindig csak maguk.
Fontos lenne, hogy ma délután tegyünk félre egy kis időt, amikor elcsendesedünk, és kíméletlen keménységgel belenézünk Isten igéjének a tükrébe, és megkérdezzük: Uram, nem vagyok én ilyen? Van nekem sarum? Tényleg könnyű engem megsérteni? Tényleg olyan sokáig emlékszem a sértő szavakra, és magammal foglalkozom, ahelyett, hogy te használhatnál engem?
Nos, ez a bizonyos saru feltétlenül bátrabbá teszi a hívőt. Nem arra gondol, hogy esetleg visszautasítást kaphatok a bizonyságtételre; jaj, esetleg rossz véleményük lesz ró-lam, ha ezt végigmondom; meg milyen megjegyzések lesznek, meg esetleg kudarc kíséri, hanem arra az Úrra gondol, aki elküldte, és mondja azt, amit rábíztak. Nem szégyelli a Krisztus evangéliumát — ahogy Pál apostol mondja.
Jó, hogy Isten tőlünk nem teljesítményeket vár, hanem az erre való készséget — ezt olvastuk itt. A saru az evangélium hirdetésére való készség. Még csak azt sem mondja, hogy sokakat vezessetek Jézushoz. Isten igé-je nem teljesítményközpontú, mint ez a megátkozott mai korszellem. Ez a szó: siker, elő sem fordul a Bibliában. Az előfordul: áldás. A készséget kéri itt Isten számon. Kész vagyok-e arra, hogy ha Ő lehetőséget ad a bizonyságtételre, elmondom. Nem kell előadást tartani, hanem azt kell elmondani, hogy velem mit cselekedett eddig Isten.
Hányszor mondta Jézus azoknak, akiket meggyógyított vagy ördögi kötelékekből megszabadított, hogy eredj haza, és mondd el a tieidnek, mit cselekedett veled az Isten. Nem kell az egésznek az elméletét kifejteni, azt mondd el, amit tapasztaltál.
Az apostolok is ezt mondták pünkösd után, hogy törvénytisztelő polgárok vagyunk, de azt nem tehetjük, hogy ne mondjuk, amit láttunk és hallottunk. Csak azt. Nem többet, de nem is kevesebbet. Csak amit láttunk és hallottunk.
2. Ez azonban már átvezet a másik kérdésre, hogy mi a tartalma annak, amit az ilyen saruval felfegyverkezett Isten szolgájának mondania kell?
Mit jelent ez, hogy a békesség evangéliuma hirdetésének a készsége? Mi ez a békesség evangéliuma? Miféle békességről van itt szó?
Pál apostol szinte tudományos precizitással leírja ezt, és ez önmagáért beszél: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgy hogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,18-21)
Vagyis arról ír itt az apostol, hogy hadiállapot volt sokáig. Az ember fellázadt Isten ellen, aki az ő leghűségesebb szövetségese, sőt Édesatyja volt, elszakadt tőle és szembefordult vele. És a bűne lett a büntetése, hogy azóta is lázad. Tessék megfigyelni: újságokban, közbeszédben tiltakozunk Isten parancsai ellen: azt ma már nem úgy kell érteni, az ma már nem érvényes. Tiltakozunk, ellenkezünk vele, nem akarjuk az Ő akaratát cselekedni. Őt akarjuk rávenni arra, hogy segítse a mi akaratunk valóra válását.
Az emberben nagy szembenállás, Istennel való szembefordulás rögzült. Mivel az ember ellenségévé lett Istennek, ennek az ítéletével számolnia kellett. Isten azonban ezt az ítéletet hajtotta végre Jézuson.
Nagypénteken egyoldalúan békét kötött a vele szembefordult embervilággal. A keresztre feszített Krisztus az Isten békejobbja, és azóta Isten nem haragszik az emberre. A békesség evangéliuma, vagyis jó híre az, hogy ember, aki az Istent nem féled, nem is ismered, teljesen közömbös vagy vele, vagy lázadsz ellene, értsd meg, hogy az Isten szeret téged! — függetlenül attól, hogyan viszonyulsz hozzá. Tele van a keze ajándékokkal. Én már tudom, mert én már ott jártam. Gyere, karon foglak és oda kísérlek téged is, ha akarod. Ez a békesség evangéliuma. Tartalmilag nekünk mindig ezt kell mondanunk. Nyilván minden helyzetben másként lehet ezt megfogalmazni, de ez a lényege az egésznek.
Nem kell félned az Istentől, — ami hiányzik az életedből, az éppen az élő Isten és a vele való közösség. Ami után rohansz és nem találod meg sehol, az ott van az Ő kezében. Ki kellene békülnöd az Istennel. Béküljetek meg az Istennel! Pál apostol ritkán ír ilyen éles dolgokat, hogy Krisztusért kérünk, mintha Isten kérne mi általunk, béküljetek meg az Istennel! Gyertek oda vissza hozzá, és meggyőződhettek arról, hogy Ő elfogad, szeret és minden hiányotokat ki tudja tölteni, és igazi békességet a szívetekbe Ő tud adni. Ez a békesség evangéliuma.
Luther Márton leírja egy diákkori emlékét, ami jól szemléltette számára mi is a békesség evangéliuma. Leírja, hogy mentek házról házra és élelmet gyűjtöttek a diákok konyhájára. Az egyik kapu be volt zárva. Előbb dörömböltek, aztán jól megrugdosták, de nem jött ki senki. Aztán mentek tovább. Egyszer csak hallják, kiabál valaki mögöttük. Hátra néznek, hát az előtt a ház előtt áll egy férfi, ahol ők dörömböltek, és hadonászik valamivel. Megijedtek, elkezdtek szaladni. Az illető utánuk, és tovább kiabál és hadonászik. Később tudták meg, hogy kár volt szaladni, mert az illető látva, hogy kik dörömbölnek, felment a padlásra, leakasztott két szál kolbászt, és azért jött ki olyan sokáig kaput nyitni, mert ez időbe telt. A kolbászt mutogatta: gyertek, ezt készítettem nektek. Ők meg azt hitték, haragszik rájuk.
Leírja Luther: akkor értettem meg, hogy az Isten nem az öklét rázza nagypéntek óta, ahogy megérdemelnénk te ilyen, olyan ember, hanem ajándékot kínál. Amikor kiabál, hívogat magához. Nem menekülnünk kellene előle, hanem oda kellene menekülnünk hozzá, mert Ő megbékélt velünk. Nem ellenség az Isten, Atyánkká lett a Jézus Krisztus haláláért.
A békesség evangéliuma ezt jelenti: akárki vagy, akárhogy gondolkoztál eddig, jöhetsz az Istenhez. Ha nem jössz hozzá, vagy nem egyedül Jézus áldozatában bízol, hanem önmagadban, akkor megpecsételted a sorsodat. A békesség evangéliumába ez is bele tartozik. Nagy örömhír, hogy jöhetsz, de ha ezt az egyetlen lehetőséget visszautasítod, önmagadat zártad ki az üdvösségből.
Nos, arról szól itt Pál apostol, hogy ezt az evangéliumot kell meggyőződéssel, bátran, alázatosan, szeretettel mondanunk másoknak.
3. És ki lesz bátor ahhoz, hogy ezt hirdesse? Mert a legtöbb hívőnek ez a problémája, hogy addig spekulál, hogyan kezdje el, hogy a végén elmúlik a lehetőség. Aztán utólag rossz a lelkiismerete és bánja már. Vagy esetleg az illető már távozik is az élők sorából, akinek oly sokszor elmondhatta volna ezt az evangéliumot, de vagy szégyellte, vagy nem merte elkezdeni, vagy várt egy következő alkalomra. Miért hiányzik ez a bá-torság, ez a szelíd eltökéltség a szívünkből? Miért nincs saru a lábunkon, hanem nézegetjük, hova lépjek, hova ne, mert féltjük a mezítlábas talpunkat?
Hogyan lehet bátor ebben a hívő? A Bibliának néhány válaszát szeretném erre elmondani.
Az tudja ezt bátran mondani másoknak, aki valóban hiszi, hogy ez igaz. Egyszer valaki azt mondta, amikor panaszkodtam a lelki erőtlenségem miatt, hogy nincs neked szükséged semmire, csak hidd, amit hiszel. És igaza volt. Elvileg igaznak tartottam mindazt, amit abban a helyzetben nem tudtam komolyan hinni, vagy nem akartam komolyan hinni. Ide kell eljutni: higgyem, amit hiszek.
Egy lelkipásztor prédikált Isten hatalmáról, a benne vetett bizalomról, és hogy Istenben nem csalódik az, aki hisz benne. Közvetlenül istentisztelet után pedig tele aggodalmaskodással és félelemmel beszélt valamiről a templom előtt a híveknek. Egy kedves asszony erre azt mondta: nagytiszteletű úr, igaz ám, amit prédikált!
Ezt kellene mindnyájunknak elmondani egyszer: igaz ám, amit a Biblia alapján állítólag hiszünk, csak az adott helyzetben kellene komolyan venni. Isten most is Isten, ma is olyan hatalmas, mint régebben volt. Az Ő ígéretei reánk is érvényesek. Ebbe kellene belekapaszkodni, és ezt komolyan venni.
Persze, aki még nem engedte, hogy Isten az ő életét újjáteremtse, az nem tud meggyőzően beszélni másoknak az ő újjáteremtő hatalmáról. Aki maga sem fogadja el az Isten igéjének a vigasztalását, az nem fog tudni másokat vigasztalni. Ezért fontos az, amit Péter apostol ír a gyülekezeteknek: „hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pt 2,9)
Ha még mindig a sötétségben vagyok, akkor lehet, hogy hallottam arról: van valami világosság és lehet ott járni, de legfeljebb csak kioktatni tudom a többieket, vagy filozofálni, elmélkedni fogok ezekről az igazságokról. Csak ha már kijöttem a lelki sötétségből, és az Isten világosságában járok, akkor tudom elmondani, milyen volt a sötétség, milyen most a világosság, mi a különbség a kettő között. Gyere testvér, neked is van helyed a világosságban! Emögött ott lesz az élet hitelesítő ereje.
Sokszor látom azt, hogy újonnan nem született emberek, akik tele vannak jó szándékkal, azt hiszik, hogy ők bizonyságot tesznek. Bizonyságot csak arról tehet valaki, (ez a szó azt jelenti egyébként: tanúskodni) amit átélt, aminek szem- és fültanúja volt. Ha ő is csak hallott róla, nem fogja tudni hitelesen és erővel elmondani. Itt kezdődik a dolog: először a mi életünkben hadd vigye véghez Isten az újjáteremtés csodáját, aztán majd fogunk tudni másokat is hívogatni a sötétségből az Ő csodálatos világosságára.
Hidd, amit hiszel, ez az első feltétel. A második, hogy vegyük komolyan, hogy a Krisztus bizonyságtevő tanítványa nem egyé-ni vállalkozó, hanem alkalmazott. Itt nem a maszek munkámról van szó, hogy embereket hívővé teszek. Ilyen nincs, mert arra képtelen vagyok. De nem is nekem kell ezt végeznem. Én a küldőmnek az alkalmazásában állok, akinek feltétlen engedelmességgel tartozom, de aki feltétlenül elkísér engem azokra az útjaimra, ahova Ő küld.
Ahova magamtól megyek, oda nem. Ha viszont küldetésben járok, akkor szó szerint úgy lesz, ahogy Ady Endre írja: ha győzök az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött. A feltámadott, élő Krisztus jelenlétében zajlik az ilyen hívő ember élete, és megtapasztalja, hogy Ő ad gondolatokat fejembe, szavakat az egyébként hebegő-habogó számba, Ő készíti elő a talajt a hirdetett igének, és az egész folytatás is az Ő dolga. Nyugodtan mehetek tovább, nem kell nekem figyelnem, milyen eredménye lesz annak, milyen gyümölcsei. Ő a gazda, majd Ő learatja a gyü-mölcsöt, amikor az megérett. Az én dolgom a magvetés.
Sokan elmondták már azt, hogy néhány évvel ezelőtt is hallottam én ezt az evangéliumot, de akkor csak legyintettem rá, meg megvolt a véleményem arról, aki mondta, de nem tudtam szabadulni tőle. Hallott egy mondatot talán az Isten szeretetéről, aztán gúnyosan elhúzta a száját, hogy ma is vannak még ilyen ósdi hitűek, de benne maradt az az egy mondat. Mert ha az Istentől való ige volt, az egészen más, mint a mi szövegeink. Az csíraképes mag, és egyetlen mag sem kel ki huszonnégy órán belül. Majd valamikor, amikor eljön az ideje. De kikel, és lehet, hogy évek múlva teremt új életet az illetőben, de ahhoz el kellett hangozni évekkel ezelőtt annak a bizonyságtételnek, és megerősítette azt még néhány más bizonyságtétel, s egyszer csak hitet támaszt. Mert a hit hallásból van.
A mi dolgunk az, hogy amikor Isten lehetőséget készít, mondjuk el azt, ami oda illik ebből a bizonyos evangéliumból, amiről itt hallottunk. Legyünk bizonyosak abban, hogy nem egyedül végezzük ezt.
Nem régen fejeztük be a Márk evangéliumát a bibliaolvasó kalauzunk szerint. Nem tudom, felfigyelt-e valaki az utolsó versére, ahogy az befejeződik, meg egy másik mondatra, ami nem sokkal előtte van. „Ezt mondta nekik Jézus: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. (…) Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.” A legfényesebb jel mindig egy új élet, egy újjászületett ember. Megváltozott gondolkozás, ennek kapcsán megváltozott erkölcsiség. Ez a legnagyobb jel.
Menjetek, és hirdessétek — ez a parancs. A folytatás így hangzik: elmentek és hirdették, az Úr Jézus pedig együtt munkálkodott velük. És miközben ők hirdették, Jézus dolgozott a szívekben. Erről nem szabad megfeledkeznünk, és akkor sokkal több bátorságunk lesz.
És a harmadik, amit Isten igéje említ, hogy az fogja saruban járni az útját, és bátran végezni a bizonyságtétel szolgálatát, aki szereti az elveszetteket. Aki tisztában van azzal, hogy a Bibliának ez az állítása is igaz: amíg mi Jézus Krisztussal valóságos közösségre nem jutunk, a kárhozatban vagyunk. Senki sem mehet az Atyához, csak Ő általa. És amíg valaki nincs vele közösségben, elveszett.
Ebből az állapotból hívogat magához. Nekünk, ha Isten bizonyságtevő, hitvalló szolgái akarunk lenni, nagyon kell szeretnünk az elveszetteket. Nem szabad elfelejteni, milyen volt a mi elveszett állapotunk. Nem szabad számon kérni senkin semmit. Hogy-hogy nem ismered az Istent? Miért nem olvasod a Bibliát, miért nem jársz templomba? Miért olvasná a Bibliát? Senki nem adott még a kezébe Bibliát. Senkit nem látott, aki elmondta volna, vagy ő lemérhette volna az életén, hogy mennyire mai és használható segítséget ad Isten az írott igén keresztül is. Miért kérem számon? Nem számon kérni kell, hanem az Isten ajándékait felkínálni. Mutatni a hozzá vezető utat nagy szeretettel. Nem erőszakosan, nem mesterkélten, de bátran. Észrevenni, hogy Isten mikor készített alkalmat, és erre szinte nap mint nap lehetőség van. Ha valamit Ő eszünkbe juttat a Bibliából, vagy valamilyen tapasztalatunkat, amit már engedett megélnünk, azt ne hallgassuk el.
Azt kérdezi tehát Isten igéje: van-e saru a lábunkon, megyünk-e bátran az Ő útján úgy, hogy egyre többeket karon fogunk, és egyre többen haladunk az élet felé, vagy pedig üldögélünk az út szélén és szedegetjük a tüskéket a mezítlábas talpunkból? Sok ilyen nyafogó hívőt ismerek, akik panaszkodnak a körülmények miatt, az emberek keménysége miatt. Emlegetik a negyven évet, mintha 2000 év óta nem ugyanilyen hitetlenek lennénk, ahelyett, hogy mondanák azt, amiről már bizonyosak, és szeretnék azokat, akik között élnek.
Eszembe jutott egy gyerekkori emlékem. Édesapám egy forró nyári napon egy fontos üzenettel küldött el egy szomszédhoz, aki a tanyavilágban eléggé messze lakott, de én ismertem az utakat a kertek alatt, meg kerteken keresztül, légvonalban közlekedtünk sokszor. Volt nálunk egy vendég gyerek, és ő is jönni akart. Édesapám utánam kiáltott: valamit vegyél a lábadra (mert nyáron mezítláb jártunk otthon). Visszaszaladtam a szandálért, a fiú azt mondta: jó így mezítláb, ő így jön. Alig haladtunk az úton, mert hol ez, hol az a baja volt, és amikor egy tarlóhoz értünk, ahol már learatták a gabonát, ott aztán végképp lehetetlenné vált, hogy mezítláb jöjjön tovább. Ő ott leül és megvár engem. Jobb is volt így, mert legalább gyorsabban haladtam. Mikor visszaértem, még mindig egy királydinnye tüskéit húzogatta a talpából, hogy itt is, meg ott is szúr.
Azóta sokszor eszembe jutott ez a kép. Már rég megjárhattunk volna egy utat, amivel megbízott a mi mennyei Atyánk, rég átadhattunk volna valakinek egy életmentő üzenetet, a békesség evangéliumát, de ehelyett üldögélünk egy tarló szélén, sopánkodunk, panaszkodunk, és mindenki hibás, csak épp azt nem tudjuk bűnbánattal megvallani: Uram, nincs saru rajtam, én vagyok az oka annak, hogy nem használhatsz engem.
Isten igéje ma arra bátorít: fel lehet húzni ezt a sarut. Álljunk oda ma délután Ő elé, és nézzük meg, hogyan állunk mi. Nem azért nincs-e mondanivalónk, mert mi sem vettük komolyan, amit Ő mond. Azért nem tudunk küldetésben járni, mert még a hívásának sem engedtünk. Magunk sem hisszük vagy éljük igazán, amit elvileg igaznak tartunk, mert biztos jó ez, de nem aszerint élünk magunk sem. Vagy pedig lehet, hogy már aszerint élünk, de nem szeretjük igazán felelősen azokat, akik körülöttünk élnek. Ez a készség hiányzik belőlünk, amire itt Isten bátorít.
A mai nap folyamán minden hívő testvér felhúzhatja ezt a sarut. Mindenki, akitől még távol áll ez a szolgálat, közelebb léphet Jézus Krisztushoz. Ő mindenkit először hívott magához, azután küldte, és elkíséri ma is az övéit.

Ezen az ünnepen a húsvéti történetnek nem egyetlen részletére szeretném irányítani a figyelmet, hanem az egésznek az alapján próbálom elmondani, mit jelentett Krisztus dicsőséges feltámadása az akkori hívőknek, és mit jelenthet ma nekünk is.
Mindenekelőtt szükséges hangsúlyozni, hogy Krisztus valóban feltámadt. Tehát kereszthalála és eltemettetése után valóságosan, testileg jelent meg tanítványai között, és ezt követően találkoztak vele sokan mások is. Pál apostol név szerint és számszerűen felsorolja azokat, akik feltámadása után találkoztak és beszéltek a dicsőséges Krisztussal. Ő is érzékelte azt, hogy Jézus feltámadásának a történetisége mennyire fontos része a mi keresztyén hitvallásunknak. (1Kor 15,3-7)
Éppen ezért elítélünk minden olyan feltételezést, amit például a század eleji liberális-racionalista teológusok mondtak, mely szerint Jézus csak a tanítványok hitében támadt volna fel. Annyira szerették volna, hogy velük maradjon még, hogy azt hitték, hogy feltámadt, s mivel ez jótékony hatással volt rájuk, meg ma is minden ilyen hiszékeny emberre, hagyjuk meg őket ebben a hitükben.
A Biblia egészen mást mond nekünk. A Bibliából kitűnik, hogy számos bizonyítéka van annak, hogy Jézus valóságosan meghalt. Ugyanakkor számos tanúja van annak, hogy a halála után néhány nappal beszélt, tanított, találkoztak vele. Ha ez a kettő igaz, akkor közben valaminek történnie kellett. Ez az Ő feltámadása. Mi ezt hisszük, pontosan úgy, ahogy a Bibliában le van írva.
Ebből következik az, hogy Ő ma is él. Vele ma is lehet beszélni az imádságban. Ő ma is megszólít minket egészen személyesen és konkrétan. Ő ma is el tud végezni bármit az életükben, és Ő, az élő Úr, vár minket odaát a túlsó parton, ha egyszer majd elköltözünk ebből az életből. Jézus él, ez rendíthetetlen bizonyossága minden benne igazán hívő embernek. Ennek számos jelével is találkozunk a hétköznapokban lépten-nyomon, amiket nem lehet érzéki csalódásnak minősíteni.
Mi most sem egy halott Jézus emléke köré gyülekeztünk össze, hanem az élő Krisztus jelenlétében vagyunk itt, aki annyira jelen van, hogy éppen egy ilyen húsvéti istentiszteleten történt néhány évvel ezelőtt az, hogy valaki eljött ide keserű, szomorú és hitetlen szívvel, és telitalálat volt, ami elhangzott, pedig aki prédikált, nem ismerte őt, ő sem ismerte azt. Ezek azonban nem szempontok; — Jézus ismerte őt, és az élő Krisztus beleszólt az életébe. És — azt mondja az illető — megfordult az élete, azóta minden egészen más. Ez több év óta egyenletesen mélyül és gazdagodik, tehát nem pillanatnyi hangulatváltozás volt csupán.
Az élő Krisztussal ugyanúgy lehet nekünk is találkoznunk, mint az első húsvét délutánján az a két emmausi férfi találkozott vele, meg a tanítványai között is megjelent. Ugyanolyan valóságosan beleszól az életünkbe, és ahol az Ő szavának valaki hitelt ad, ott csakugyan megfordul az ember élete, és új tartalommal telítődik.
Melyek tehát Krisztus feltámadásának a gyümölcsei? Mi lett egészen bizonyossá húsvétkor az Ő feltámadásával? Sok mindent mond erről a Szentírás, én négyet szeretnék ma kiemelni és az utolsóról egy kicsit részletesebben is szólni.
1. Húsvétkor kiderült a kételkedők szá-mára is, hogy Jézus ebben is igazat mondott. Tudniillik Ő többször tájékoztatta tanítványait kereszthalála előtt arról, hogy mi vár rá. Elmondta nekik többször, hogy az Emberfia felmegy Jeruzsálembe, ott letartóztatják, összeverik, leköpdösik, megkötözik, megalázzák, megölik, és a harmadik napon feltámad. Ez így többször elhangzott tizenkét felnőtt ember füle hallatára.
A Jézus szenvedésére és halálára vonatkozó részt sem fogadták el már akkor sem. Emlékszünk talán, hogy Péter milyen hevesen tiltakozott ellene. De az Ő feltámadásáról szóló részletet meg mintha meg sem hallották volna. Senki nem reflektált rá. Az előbbire legalább reflektáltak. A harmadik napon pedig senki nem volt, aki várta volna, hogy Ő feltámadjon. Keseregtek az elvesztése miatt, és mindenki meglepődött, amikor találkozott vele.
Jézus húsvéti feltámadása leleplezte a hozzá legközelebb állók hitetlenségét is, de megerősítette azt, hogy Jézus feltétlenül igazat mond, akár meghallotta azt valaki, akár nem, akár komolyan vették, akár nem, akár elképzelhetőnek tartották, akár mindenestől kétségbe vonták. És amikor az angyalok az asszonyokat tájékoztatják Jézus feltámadásáról, akkor minden mondatrész után hozzáteszik: amint megmondotta néktek. Minden aszerint történt. Semmi új és meglepő nem történt húsvét reggelén ahhoz képest, amit Jézus előre megmondott. Pontosan az teljesedett be, függetlenül attól, hogy hitték vagy nem, komolyan vették vagy nem.
Ha az ember belegondol a húsvéti történetbe, felsóhajt és azt mondja: mennyi könnyet, bánatot, keserűséget megtakaríthattak volna, ha odafigyelnek arra, amit Jézus mond. Ha komolyan veszik, amit Ő komolyan mondott. Ha nem kételkednek a szavaiban. És mennyi félelmet, szorongást, könnyet, felesleges tanakodást megtakaríthatnánk mi is, ha hinnénk azt, amit Ő mond. Ami itt le van írva. Ha nem kételkednénk az Írásokban, ha bizonyosak lennénk abban, hogy Isten igéje, a Szentírás, mindenestül megbízható.
Jézus húsvéti feltámadása tehát egyebek között ebben is megerősít minket: a Biblia igaz, minden részletében. Akkor is, ha egyik-másik részét nem értjük, akkor is, ha sok mindennel nem értünk egyet, akkor is, ha van benne számos ígéret, ami majd ezután teljesedik be. Úgy, ahogy Isten elénk adta, igaz, és nekünk meg kell tanulnunk így olvasni, mert akkor lesz belőle hasznunk. Meg kell tanulnunk így építeni rá, így várni a beteljesedését, így bízni benne, és abban, aki kijelentette ezt nekünk, és így beszélni róla másoknak. Meggyőzően az tud beszélni másoknak, aki maga is meg van győződve arról, hogy igaz, amit mond.
Nem véletlen ám az, hogy egyházon belül és kívül éppen a Biblia megbízhatóságát próbálják napjainkban is keményen támadni. Ez az a sziklaszilárd fundamentum, amin ha egy hívő megveti a lábát, és aminek az igazságába belekapaszkodik, akkor kikezdhetetlen. Akkor győzelmes hite van, és túléli ezeket a szellemi földrengésekben és viharokban nagyon gazdag időket is, amiket mi most élünk.
Kiderült tehát húsvétkor, hogy Jézus e tekintetben is igazat mondott.
2. A másik, amit feltétlenül meg kell jegyeznünk: Jézus feltámadása mintegy hitelesítette az Ő egész váltságmunkáját. Pontosabban: az Ő feltámadásával Isten hitelesítette azt, hogy valóban Ő küldte Jézust, és hogy mindazt, amit Ő mondott és tett, isteni hatalommal mondta és tette. (Jn 5,24)
Krisztus dicsőséges feltámasztásával Isten vállalta Őt és mindent, amit tett. A magáénak vallotta Jézus Krisztus egész váltságmunkáját. Hiszen ez volt a kritikus pont, amit annak a kornak a vallási vezetői sehogyan sem értettek, vagy nem akartak elfogadni. Újra és újra ezt kérdezték tőle: ki bí-zott meg téged? Miféle hatalommal cselekszed ezeket? Honnan veszed a képességet erre? Hogy mered te a bűnt megbocsátani és még sok egyebet tenni, amit csak Istennek szabad?
Jézus türelmesen és tisztelettudóan válaszolt mindig, hogy őt Isten küldte, az Atya akaratát cselekszi és az Ő munkáját viszi véghez. Pontosan ez volt az, amit nem hittek el, vagy nem akartak elhinni. Jézus feltámadása éppen az ő számukra volt fényes bizonyítéka az Ő isteni eredetének, sőt Istenségének. Ezért tagadták olyan szenvedélyesen az Ő feltámadását.
Húsvét délelőttjén megmozdul a hatóság mindenféle szinten, és mindent elkövetnek, hogy valahogy próbálják meg nem történtként feltüntetni a húsvéti csodát. Pénzt adnak a katonáknak, hogy híreszteljétek el: amíg ti aludtatok, addig eljöttek a tanítványai és ellopták, — ugye alvás közben pontosan láthatták, hogy a tanítványai lopták el. Mindenféle trükköt és ötletet felhasználtak, és semmitől nem rettentek vissza, csak ki ne derüljön, hogy Jézus valóban feltámadott. A tényekkel azonban nehéz vitatkozni, és mivel Ő megjelent feltámadása után — ahogy itt az 1Kor 15. elején olvassuk — egyszerre ötszáz embernek is, akik közül a legtöbben máig élnek — írja Pál apostol —, de néhányan már meghaltak. Vagyis, akiket meg lehet kérdezni. És senki sem állt elő azzal, hogy kérem ez nem igaz, sőt sokan egybehangzóan vallották, hogy találkoztak vele, és hallották Őt.
Ezért hiábavalónak bizonyultak ezek az erőfeszítések, de az Ő ellenségei mindent megtettek azért, hogy feltámadását tagadják, mert Jézus húsvéti feltámadása hatalmasabb bizonyíték volt az Ő isteni eredete mellett, mintha leszállt volna a keresztről. És ez ma is így van ám, sőt Jézus egyenesen azt mondja: üdvösség kérdése az, hogy kinek hisszük őt. A Jn 5,24-ben van ez a fontos mondat: „aki az én beszédeimet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe.”
Tehát, aki hiszi, hogy Jézus az, akinek az Atya Őt kijelentette — „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok” —, annak van üdvössége. Nem közömbös az, hogy hisszük-e, hogy Ő valóban feltámadott és ma is él, mert ennek ilyen következményei is vannak.
3. Jézus feltámadása bizonyította azt is, hogy mégis csak szükség volt az Ő véres keresztjére.
Sokan voltak akkor is, és vannak ma is, akik azt mondják: Jézus gondolatai fennköltek és eredetiek. Cselekedetei szépek és jók. Egész életvitele követésre méltó és példás, de miért kellett így meghalnia? Miért köti a Szentírás az Ő önmaga feláldozásához bűneink bocsánatát?
A Biblia erre azt mondja: egyrészt azért, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Másrészt pedig azon egyszerű oknál fogva, hogy ha Ő nem vállalja az engedelmességet egészen a halálig, akkor nem következhet be az Ő dicsőséges feltámadása. Ami pedig sokak számára segített komolyan venni és hinni az Ő istenségét, isteni eredetét.
4. Jézus húsvéti feltámadása bizonyította azt is, hogy a halállal nincs mindennek vége. Van élet a halál után, megint csak úgy, ahogyan azt tanította, és ahogy a teljes Szentírás tanítja.
Mi ezt nem a klinikai halálból újraélesztettek beszámolói alapján tudjuk, hiszen ők nem jártak a halálon túl. Ők eljutottak az élet és halál mezsgyéjén egy olyan pontig, ahonnan még vissza lehetett őket hozni. De nem tudnak számot adni arról, hogy mi van a halál után. Ők visszaléptek, visszahozták őket ebbe az életbe. Jézus viszont a valóságos halálból támadt fel, mégpedig nem abban a testben, amiben meghalt, hanem az új testben, amiről a Biblia nem sokat mond, de a lényeget megtudjuk. Ebben az új testben ment fel a mennybe negyven nappal később.
Jézus tehát nem visszalépett ebbe az életbe, amikor feltámadt, hanem túllépett ezen, be egyenesen az örökkévalóságba. Azt a negyven napot csak azért töltötte itt feltámadása után, hogy tanítványait most már a feltámadás hitével a szívükben, felkészítse feladataikra, a szolgálatra.
Jézus feltámadása tehát rést ütött a halálnak az áthatolhatatlan falán, és akik benne hisznek, ezen a résen át követik Őt az örök életbe. Mert Ő nem az egyetlen, aki így feltámadott, hanem csupán az első. Pál apostol ezt a szép szót használja: a zsenge. A benne hívő feltámadó embermillióknak a prototípusa. Ő nyitotta meg az utat előttünk, és követhetjük majd Őt. Erről is több alkalommal egész nyilvánvalóan beszélt. Né-ha csak egy-egy mellékes mondatban: élek én, és ti is élni fogtok. Vagy amit Betháni-ában mondott: aki hisz énbennem, ha meghal is, él az. Erősebb az az élet, amit a vele való közösség jelent, mint a biológiai halál. Az megtörténik, bekövetkezik, de akinek előtte már közössége volt Krisztussal, annak megmarad ez a közössége utána is, sőt kiteljesedik, és végérvényessé válik. És aki hisz énbennem, soha meg nem hal — fejezi be azt a gondolatmenetet. Ezért nem félünk mi a haláltól. (Jn 11,26)
Tudom, hogy sokan félnek, s őszinte pillanataikban ezt elmondják, mert sokszor szorongássá sűrűsödik ez az emberekben. A Zsidókhoz ír levél is ismeri, hogy van ilyen szorongás, és Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása gyümölcsének — egyebek közt — ezt is tartja: hogy „halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsid 2,14)
Vannak ilyenek is, akik egész életükben ennek a rabjai. S vannak olyanok, akiket akkor ejt rabul ez a félelem, amikor hirtelen rájuk tör valami súlyos betegség, megjön a híre valami ijesztő diagnózisnak, emberileg-orvosilag igen közelre kerül az, hogy el kell válnunk egymástól, és ilyenkor rátelepszik az emberre ez a félelem és szorongás. Sokan vannak, akik azt mondják: próbáljuk túltenni magunkat, hogy azzal úgyis mindennek vége, de a szívük mélyén sejtik, hogy ha még sincs vége mindennek, akkor nem mindegy, hogyan folytatódik, mert nem lehet azt tudni… Vannak, akik beszélni sem hajlandóak erről, annyira félnek tőle. Vannak, akik legyintenek és azt mondják: úgy sincs utána semmi, meg úgysem jött még onnan vissza senki… de ezzel nincs elintézve a szívükben a kérdés.
Aki viszont hiszi, hogy Jézus feltámadott, és — ahogy az egyik régi úrvacsorai kérdésünk mondta — minket is feltámaszt, halandó testünket halhatatlanságba öltöztetve átvisz az Ő örök dicsőségébe, az az ember Pál apostollal együtt elmondja: „Halál, hol a te diadalmad? Halál, hol a te fullánkod? Hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk, a mi Urunk, Jézus Krisztus által.” Vagyis az ilyen ember tudja, hogy ő is meg fog halni, és neki sem könnyű elválni szeretteitől, és sok szempontból nehéz ez az elválás, de még sem kell félni a haláltól. Ellenség, de legyőzött ellenség. Pál zseniális képével olyan, mint a fullánkja vesztett méhecske, ami egy ideig még él, tud röpködni, de nyugodtan kitartom a kezemet: szállj ide, mert tudom, hogy nincs fullánkod, és nem tudsz már megszúrni.
Ismerek valakit, aki attól kezdve, hogy meghallotta a diagnózist, valóban ebbe az igézetbe került, és gyötörte a haláltól való félelem. Aztán Isten kegyelmesen éppen ebben az időszakában nyúlt utána, és ez a férfi megtért. És amikor ezt követően később beszélgettünk, azt mondta: még mindig gondolok néha a halálra, de most már átnézek a válla fölött és látom mögötte Krisztust, akit én ismerek, és tudom, hogy hozzá megyek.
Ezt jelenti. A hívő is számol a halállal kapcsolatos kellemetlenségekkel, de átnéz a válla fölött és látja az élő Krisztust, akiről az apostollal együtt elmondhatjuk: szeretett engem, és önmagát adta érettem. Aki nekünk megígérte, hogy előre megy és helyet készít az atyai házban, és amikor majd magához vesz, mi is ott leszünk, ahol Ő van. És ebben mi lehet a rossz? Elválni kedvesinktől — ahogy az ének mondja — fájdalmas és nehéz, de a Krisztushoz még közelebb kerülni — miért kellene ettől félni?
Így tudja leírni Pál apostol kivégzése előtt ezeket a sorokat: „Vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy itt maradjak.” És lamentál, hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Majd az Úr eldönti. (Fil 1,21-24) Ha kivégeznek, én járok jól. Vége lesz mindennek, ami itt meggyötört, és kiteljesedik az életemben mindaz, ami már itt is szép és jó volt: a Krisztussal való közösség. Ha életben hagynak, ti jártok jól, mert megyek hozzátok és valami hasznomat még veszitek. És milyen jó, hogy ezt majd az Úr eldönti.
Micsoda emelkedettség! A jól tájékozott embernek a biztonsága. Az a békesség, amit senki más nem tud adni, ha ez valóban bizonyosság az embernek a szívében. Mert, aki hiszi, hogy Krisztus feltámadott és minket is feltámaszt, sőt addig is számíthatunk rá, mivelhogy él, ebben az életben is, halálunk óráján is, meg utána is, az minderről egészen másként gondolkozik, és az ezekkel kapcsolatos — néha nehéz — terheket egészen másként hordja.
Ezt szinte nap mint nap látom, ahogy találkozom ezt hívő és ezt nem hívő emberekkel. Micsoda különbség az, ahogy az egyik veszít — mindegyiket érik veszteségek —, és ahogy a másik. Ahogy az egyik nem sajnálja magát, hanem kérdezi Istentől: Uram, most mi jót akarsz ebből kihozni? Te megígérted, hogy azoknak, akik téged szeretnek, minden a javukat szolgálja. A másik pedig kétségbeesve sajnálja magát. Mennyire másként gyászolnak emberek ezzel a hittel, vagy e nélkül! Másként hordozzák az egyedüllétnek a terhét, másként gondolnak elhunyt szeretteikre. Vagy egy-egy szorongató helyzetben, nagy műtét előtt, bizonytalan hosszú út előtt, mennyire másként készül és gondolkozik, aki az élő Krisztusra támaszkodik, és az Ő kezében tudja magát, vagy akitől mindez távoli és nem ismeri ennek az erejét. Másként hordozzák az öregség terhét azok, akik Jézussal hordozzák azt, vagy nélküle. Egészen máként fogadják egy-egy fenyegető betegségnek a hírét, és másként gondolnak a saját halálukra is.
A feltámadott Krisztus éppen a magunk kétségeiből, bizonytalanságaiból, és az ebből következő félelmekből, szorongásokból akar kiemelni, és megtanít emelkedetten gondolkozni. Magasabbról rálátása van az embernek. Magasabbról tágasabb a horizont. Ő oda akar segíteni, hogy ne csak a láthatókra nézzünk. Az a valóságnak csak egy töredéke, s aki azon tájékozódik, szükségképpen téves következtetésekre jut, hanem az egész valóságot vegyük alapul, a láthatatlanokat is. Mindazt, amit Ő az igében jelent ki nekünk. Mindazt, amit Ő tett értünk, és amit Ő ígér nekünk.
Olyan különös az, hogy akiknek a szívükben ott van ez a hit, sőt ez bizonyossággá érlelődik, és valóban befolyásolja a döntéseiket, a hétköznapjaikat, a kedélyüket, a munkabírásukat, azok olyan egyívású emberekké válnak, függetlenül a köztük levő nagy különbségektől.
Készülés közben eszembe jutott Pilinszky Jánosnak Harmadnapon című verse. Ahogy az énekeskönyvben lapozgattam, elém jött egy alig iskolázott baranyai parasztasszonynak, a Borkó Juli néninek egy gyönyörű bizonyságtétele. Ugyanaz a hit süt belőle. egy-egy részletet hadd idézzek, hogy össze tudjuk hasonlítani. A Harmadnapon című vers így fejeződik be:

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
És megszűnhetett dobogni szíve,
Harmadnapra legyőzte a halált:
Et resurrexit tertia die.

Borkó Juli néni meg a maga néhány elemijével ilyen verseket írt a halálára készülve:

Nem sokáig tart már földi bujdosásom,
Atyám hajlékában lesz örök lakásom;
A megfáradottnak jó lesz ott pihenni,
Küzdelmei után nyugalomra lelni.
Repülj hát én lelkem, repülj bontott szárnnyal:
Vár az örök élet a nagy boldogsággal;
Nincsen elegyítve az szomorúsággal,
Zeng az örömének angyalok karával.

Szerelmes Jézusom, egeknek Királya!
Majd ha üt éltemnek utolsó órája,
Nyugtassad békében a sírban testemet,
Irgalmadból add meg várt üdvösségemet!

(411. ének)

Nem akarom sem őt, sem magunkat, magamat legkevésbé Pál apostolhoz hasonlítani, de ugyanaz az emelkedett szemlélet. Ugyanaz a teljes belső felszabadultság, a valóság komolyan vétele, de a teljesebb valóságon való tájékozódás. A láthatatlanokkal is számol, és ezek meghatározzák a látható világban való életét. Krisztus feltámadásának ez is fontos gyümölcse.
A Biblia tanúsítja, és mi hisszük, hogy Jézus feltámadott. Ez egyebek közt abban is megerősít minket, hogy akkor is igaz, amit Ő mond, ha nem vesszük komolyan, vagy nem tartjuk elképzelhetőnek. Az Ő feltámadása hitelesítette mindazt, amit tett, egyebek közt az Ő Istenségének tudatában is megerősít minket. Feltámadása szemlélteti, hogy kellett a kereszt, ahhoz meg kellett halnia, hogy dicsőséges feltámadására sor kerülhessen, és ezzel erősítse a hitünket. És mivel Ő él, ígéri nekünk is, hogy kész elkísérni egész földi utunkon. Kész megosztani velünk azt az utolsó órát, amit rajta kívül senki más nem oszthat meg velünk, és vár minket odaát a túlsó parton. Aki mindvégig állhatatos marad, az érkezik meg oda, az üdvözül.

A Jézus keresztre feszítésének évében a páska-ünnep szombatra esett. Az ezt megelőző pénteki nap eseményekben igen zsúfolt volt. Korán reggel vitték át Jézust Pilátushoz, délelőtt már a kereszten függött, és délután, 3 óra után nem sokkal halt meg. Este 6-kor kezdődött a szombat és a többnapos páska-ünnep.
Azt vizsgáljuk meg most röviden, hogy ezen a zsúfolt pénteki napon ki mit csinált. Mi történt a városban, mi történt a kereszten, és mi zajlott közben ott a kereszt alatt, mit csináltak ezek a római katonák?
1. Mi történt a városban?
A nép vezetői, a főpapok és írástudók nagyjából megnyugodtak, hogy sikerült kierőszakolniuk Pilátustól Jézus kivégzését. Az általuk gyűlölt és rettegett Krisztus a kereszten van, és onnan már semmi csoda révén sem szabadul meg. Legalábbis ezt remélték. Még egy utolsó kísérletet tesznek Pilátusnál, mert nem tetszett nekik a kereszten olvasható felirat, hogy javíttassa ki, ne az legyen ott, hogy Jézus a zsidók királya, hanem hogy ő mondta, hogy a zsidók királya. Pilátusnak azonban már elege van belőlük és egyébként is rossz a lelkiismerete, úgyhogy ezt a kérést visszautasítja: quod scripsi, scripsi (amit írtam, megírtam) és mehetnek a dolgukra.
A város pedig készül a nagy ünnepre. Mindenki beszerezte a szükséges kellékeket, a családok is, a templomi papság is. Készen vannak a páskavacsorára az áldozatra elkészített bárányok, és estefelé a több napos lótás-futás után elcsendesedik a város. Valamennyire kiheverték az emberek a délutáni napfogyatkozás és földrengés okozta izgalmakat is. Jézus sem zavarja már őket tanításával és tiszta, szent jelenlétével, kiszenvedett a kereszten. Kezdődhet az ünnep. A nagy ünnep, a szabadulás ünnepe, amelyen minden évben emlékeznek arra, hogyan hozta ki őket Isten az egyiptomi rabszolgaságból.
A szabadulásukra emlékeznek, s közben senkinek sem jutnak eszébe azok a mondatok, amelyekből megtudhatnák, hogy a Szabadítót ölték meg aznap. Még Jézus testet sem öltött, amikor Isten azt üzente Józsefnek és Máriának: nevezzétek őt Jézusnak, Szabadítónak, mert ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből. (Mt 1,21)
És sokan hallották azt, amikor a mindenható Isten maga tett bizonyságot és ezt mondta: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok.” S még emlékezhettek volna arra, hogy öt nappal ezelőtt Jézus sírt Jeruzsálem fölött, és azt mondta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéket, de te nem akartad. Azért elpusztul majd ez a város.” Egy valaki volt, aki megmenthette volna azt a várost, azt a népet, de ez az egy Szabadító nem kellett. Ekkor már holtan függött a kereszten.
Nem tudom, nem veszünk észre hasonlóságot az akkoriak és magunk között? Legalább két vonatkozásban hasonlítunk őreájuk. Egyrészt azért, mert ma is igen sokan vannak, akik őszintén vágyakoznak valamilyen segítségre egy-egy súlyos életproblémájuk megoldására, valami megkötözöttségből, szenvedélyből szabadulásra, és viszonylag gyakran előfordul, hogy amikor elmondjuk, hogy Jézus milyen szabadulást, megoldást, kiutat tud adni, akkor ez a megoldás nem kell. És marad tovább az otthoni veszekedés, maradnak a félelmek éjszakánként, marad a lelkiismeret-furdalás és az önvád. Mert amit Jézus kínál, az nem kell. Mert Jézus maga nem kell.
A másik hasonlóság pedig az, hogy szépen lehet ünnepelni úgy, hogy közben éppen az ünnep kezdetén megölték az egyetlen igazat, és az egyetlent, aki szabadulást hozhatott volna a népnek.
Nem ez történik ma is? Húsvétolni fog a világ úgy, hogy közben folyik az öldöklés itt a déli szomszédunknál, meg Afrikában, meg nagyon sok más helyén még a földnek. És ünnepelni fogunk mi is úgy, hogy sok családi otthonban továbbra is ölik egymást a házastársak, családtagok, szomszédok. Ünnepelni tudunk úgy, hogy éppen csak az ünnepelt marad ki az ünneplésünkből.
Azt mondja valaki: jöhet a húsvét, beszereztünk mindent, ami kell: sonka, tojás, kölni megvan. Arra gondoltam: van, akinek a kenyér is kevés lesz ezen a húsvéton. De még ha valakinek van is módja, hogy beszerezzen mindent, valóban csak ennyi kell, ez elég? Egy kis csend nem kell? Egymással való őszinte beszélgetés, Isten igéjének a nyugtalanná tevő és aztán békességet adó munkája nem kell? Lelki megtisztulás, az Isten előtti magunk megalázása, őszinte bűnvallás, igazi életváltozás, a feltámadott Krisztus dicsőítése nem kell? Elég a sonka meg a kölni? Ide süllyedtünk? Ezzel minden megvan, ami szükséges? Meg is látszik azon az életen, amit így élünk.
Ez történt tehát a városban, és ez történik ma is sokféleképpen, sok helyen.
2. Mi történt a kereszten?
Miközben a város így készül az ünnepre, és így is képes ünnepelni, aközben a kereszten a világtörténelem legjelentősebb csatáját vívja egyedül az Isten Fia.
Pál apostol a Kolosséi levélben megpróbálja leírni milyen ellenfelekkel csatázik. Lefegyverezte a sötét szellemi fejedelemségeket, hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk, és alig fogy ki a szóból az apostol, mert ő tudta és hitte, hogy az emberiség történetének a legnagyobb győzelmét vívta ki Jézus éppen ezekben az órákban és percekben a kereszten. (Kol 2,15)
Az ősi kígyót, bűnt, halált, kínt, poklot, szenvedés jaját legyőzte az Ő halálával. Ősi isteni ígéret teljesedett be ezekben a percekben a kereszten. Az a nagy ígéret, amit Isten mindjárt az ember ellene való lázadása után, a bűnbeesés után adott, hogy egyszer eljön majd az asszony magva, aki a kígyó fejére tapos. Amikor Jézust a keresztre szögezték, akkor tette a lábát a kígyó fejére. És amikor elhangzott ez a szó: „elvégeztetett”, akkor roppant össze a kígyónak a feje a szabadító Krisztus lába alatt. Ehhez fogható győzelmet senki soha nem aratott ezen a földön. Ezzel megnyílt újra az út előttünk vissza Istenhez. Ez a győzelem hit által a mienk lehet. Jézusnak a kereszten aratott győzelme tette lehetővé, hogy mégis csak lehet értelmes életet élnünk, hogy megszabadulhatunk a magunk körüli pörgésből, és felszabadulhatunk az egymás szeretésére, hogy mégis csak megismerheti a bűn miatt teljesen stupiddá vált ember az Isten valóságát, megláthatja nagyságát, tudja Őt újra dicsőíteni, megszabadulhat sokféle kényszerességéből, és felszabadulhat az Isten fiainak a szabadságára.
Amikor Jézus ezt a győzelmet aratta az Ő halálával, akkor nyílt ki újra a mennyország kapuja, és oda bemehetett azon nyomban még egy olyan is, mint az a rablógyilkos volt, akit Jézussal együtt feszítettek keresztre az Ő jobb keze felől. És azóta bemehetnek ilyen magunkfajták is, de csak ezért mehetünk be, mert Ő engedelmes maradt a halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Mert Ő ott a kereszten bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága lehessünk Őbenne. Mert Ő ott magára vállalta mindannyiunk minden bűnét és annak az egész ítéletét. És mi ezt el sem tudjuk képzelni, hogy milyen kínokat jelenthetett, és talán fel sem tudjuk becsülni, milyen nagy volt ez a győzelem.
Isten örök terve valósult meg ott a kereszten, aminek számos akadálya volt, de Ő véghez vitte feltartóztathatatlanul a maga isteni teljhatalmával, és az engedelmes Fiú a maga isteni teljhatalmát addig félretéve vállalta a rabszolga-halált valóban miattunk, helyettünk és érettünk.
Nem véletlen, hogy Jézus kereszthalálát különféle kozmikus jelenségek is kísérték. Isten így is próbálja nyitogatni a mi vaksi szemünket, hogy lássuk, mi történt ott. És mindez azért lehetett, mert Ő nem szállt le a keresztről, hanem azt a poharat, amit a Gecsemáné kertben elmondott imádságában említ: az Isten haragjának, bűn elleni ítéletének a poharát kiitta az utolsó cseppig. Ezért lehetünk bizonyosak abban, hogy minden bűnünkre tökéletes bocsánatot kapunk Istentől.
Aki ezt hiszi, az egészen másként él már itt. Másként harcolja az élete küzdelmét, másként tud veszíteni, másként gyászol, egészen másként. Haldoklók mellett látom, hogy egészen másként készül a túlsó partra, mert tudja, hogy ki az, aki végigkísérte itt ezen az úton, és ki az, aki várja odaát. Egészen más annak a gondolkozása, teherbírása. Mások az emberi kapcsolatai és más a jövőbe vetett reménysége, aki tudja, hogy mi történt nagypénteken a kereszten, aki valamennyire legalább tisztában van ennek a harcnak a horderejével, és ennek a győzelemnek a nagyságával.
Ez történt a kereszten.
3. És mi zajlik közben a kereszt alatt?
„A katonák, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!”
A kereszt alatt tehát osztozkodnak. Ezek a derék vitézek semmit nem tudnak abból, hogy mi történik ott a kereszten, pedig az ő életüket is a legmélyebben érinti az. De nem is érdekli őket. Egy kérdés foglalkoztatja őket csupán: kinek mi jut Jézus ruháiból. Használt ruhadarabok találnak gazdára. S igen praktikusan gondolkoznak közben: ami varratlan, egybe van szőve, azt nem ésszerű felhasogatni, vessünk rá sorsot. Majd a szerencse eldönti, hogy az kié lesz.
A legkisebb római katonai egység négy főből állt. Minden kivégzetthez egy ilyen kis szakaszt vezényeltek ki. Amíg a kivégzettek haldokoltak, valamivel el kellett tölteni az időt. Ők így múlatják az időt. El lehetett volna tölteni úgy is, ahogy az a százados tette, aki figyelte Jézust, aki hallotta a szavait, és Jézus csodálatos dolgokat mondott még haldokolva a kereszten is. A végén eljutott arra a nagy felismerésre: bizony, ez Isten Fia volt. Így is lehetett volna ott állni a kereszt mellett. Őket azonban mindez nem érdekli. Egy kérdés izgatja: mi lesz az övéké. Nem néznek fel a keresztre, nem gondolkoznak, nem értenek meg belőle semmit.
Ha tükörként tartjuk magunk elé a Bibliának ezt a jelentéktelennek tűnő epizódját, vajon nem kell-e megint némi hasonlóságot felismernünk?
Osztozkodnak a vitézek, miközben Jézus ezt a győzelmes csatát vívja érettük is a kereszten. Mint ahogy osztozkodunk mi is az ünnep előtti napokban, hogy kinek mi a feladata, kinek mit kell még elvégezni. S megint este lett, és ki mit nem végzett el. Aztán: ki, hova megy az ünnepekben, ki viheti el az autót és meddig. Osztozkodnak a gyerekek a locsoláskor kapott pénzen meg édességen, és közben osztozkodnak az érdekcsoportok, hogy mekkora területeket tarthatnak ellenőrzésük alatt. Osztozkodás történik váláskor, még az egyetlen gyereket is ketté akarják szakítani. Ugyanakkor folynak a háborúk szakadatlanul a világ újrafelosztásáért, és ebben az osztozkodó, osztó-szorzó mániánkban számon tartunk minden apró szívességet, amit másnak tettünk, és bevasaljuk. Számon tartunk minden sérelmet, minden sértő szót is, és megtoroljuk. Üzletté vált az egész világ. És sokszor észre sem vesszük, hogy minket is ez a kérdés mozgat: mi hasznom lehet belőle?
Mennyire mások azok, akik tudják, hogy közben mi történik a kereszten! S miközben tisztában vannak a napi kötelességeikkel, meg azzal, hogy néha valóban osztanunk-szoroznunk kell, mert másképp nem jövünk ki, aközben mégsem ez tölti be az életüket, hanem felnéznek a keresztre. És ahogy felnéznek, egyszerre kiderül, hogy milyen jelentéktelen sok minden, amiből olyan nagy ügyet csináltak. Mennyire nincs értelme számon tartani mások sértő szavait, de nem szükséges számon tartani a mi apró szívességeinket sem, amiket tettünk. Van, aki azt számon tartja. És az lesz az örömük, hogy minket tart számon valaki. Aki azt mondja onnan a keresztről is: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha tűzben jársz nem égsz meg”, mert éppen a pokol tüzébe Ő ment be helyettünk.
Aki nem téveszti szeme elől az érette is meghalt és dicsőségesen feltámadott Krisztust, annak helyes arányérzéke lesz. Az sok mindenre tud legyinteni, és már el is felejtette, meg is bocsátotta. De sok mindent számon tart, ami fontos, ami döntő, ami igazán meggazdagította az életét, és amivel ő is meg tud gazdagítani másokat.
Éppen ma mondta el valaki, hogy reggel különösen mély csendességgel ajándékozta meg Isten. Korán ébredt és belemélyedt az imádkozásba, és kezdte sorolni az éppen őt nyomasztó gondokat. Aztán eszébe jutott: nagypéntek van. Eszébe jutott, hogy mi is történt nagypénteken. Elkezdte magasztalni Jézust az ő kereszthaláláért és dicsőséges feltámadásáért. És azt mondta: minél inkább nagynak láttam őt, annál kisebbnek tűntek ezek a gondok. A végén már csak annyit mondtam: köszönöm, hogy minden gondomat tereád vethettem.
Aki viszont csak a gondjait látja, csak a sérelmeit, csak a fenyegető veszélyeket, csak azokat a bajokat, amiket nagyrészt ő képzel el, hogy esetleg azok is bekövetkezhetnek, azt ezek agyonnyomják. Aki meg feltekint a keresztre, azt felemeli magához az a Krisztus, aki érettünk vállalta azt.
Nem tudom, érzékelitek-e, testvérek, hogy milyen óriási ellentét van ebben az egyszerű kis részletben. Az Isten szent Fia szenved ezekért a katonákért is. Ő nem osztozik senkivel, egyedül vállalta az elégtételt, a kínhalált mindannyiunkért. Éppen most készül a pokolra alászállni, hogy azoknak a vitézeknek, meg nektek, meg nekem ne kelljen odamennünk; és akkor ezek itt azon osztoznak, hogy melyik használt ruhadarabja melyiküké lesz. Nem érdekli őket semmi más — ha közönségesen mondanám: lesik a potyát. Ilyen messzire sodródhat az ember még önmagától is, az emberségétől is, nemhogy Istentől, ha nem ismeri, hogy ki szenvedett a kereszten és mi történt ott valójában. Isten őrizzen meg minket ettől, vagy szabadítson ki ebből a szegényes, beszűkült szemléletből! És segítsen el oda, hogy arra vágyakozzunk és azt tudjuk elfogadni, amit a keresztre feszített Jézus kínál nekünk.
A Biblia azt mondja: ő is ruhát kínál, mégpedig az Ő igazságának és szentségének a tiszta fehér ruháját. És aki rádöbben egyszer a maga elrontott életének a rongyos voltára, és kész levetni egész piszkos, elrongyolódott életét, és elfogadni tőle ezt az újat, az majd egyszer megérkezik oda, ahol Ő várja a benne hívőket. És ha ott valaki megkérdezi, mikor az övéi oda bevonulnak, hogy kik ezek és honnan jöttek, akkor erre ez a válasz hangzik el: „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták ruhájukat, és megfehérítették azt a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják Őt éjjel és nappal az Ő templomában, és a trónon ülő velük lakik. Nem éheznek, és nem szomjaznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi más hőség, mert a Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket. Elvezeti őket az élet vízének a forrásaihoz, és az Isten letöröl szemükről minden könnyet.” (Jel 7,15-17)
Akik nem azon osztoznak, amit a világ kínál, hanem azt fogadják el és öltik magukra, amit Krisztus kínál, azok ide érkeznek meg. Ezért kellett az Ő vérének nagypénteken kifolynia. Egyedül a Jézus Krisztusnak, az Isten Bárányának a vére az, ami megtisztítja a mi foltjainkat. Egyedül az Ő vére fehéríti meg a ruhánkat.

* * *
A városban ünnepeltek, miközben Krisztust megölték. Isten ma azt mondja: ne legyen ilyen a mi életünk. A kereszten küzdött az Isten Fia és győzött. Ma este azt üzeni nekünk: az Ő győzelme hit által a mienk lehet. A kereszt alatt meg osztozkodtak a vitézek. Isten arra kér: hagyd abba az osztozkodást és kezdd el az öltözködést. Azt a fehér ruhát vegyük magunkra, amit Ő éppen a kereszthalálával szerzett meg nekünk. És akkor másképp telik el a testben hátralevő időnk, akkor úgy és ott tölthetjük el az örökkévalóságot, ahogy arról most a Jelenések könyvében vett idézetből hallottunk.

Valószínűleg mindannyiunk szomorú tapasztalata, hogy sok minden elromlik a kezünkön. Eltorzulnak a dolgok miközben hozzájuk érünk vagy foglalkozunk velük. A mi eltorzult bűnös természetünk egyebek között ebben is megmutatkozik. Eltorzulnak a szavaink. Csak egy egyszerű példát mondok, amihez hasonló naponta számtalan történik.
Valakit segítségre kértek. Az illető ezt mondja: szívesen, de aznap nem tudok menni, amikorra hívsz, mert már másnak ígértem. Máskor bármikor, szívesen. Ezt úgy mondja tovább az üzenetátadó: nincs kedve eljönni. Aki hallja, így fogalmaz: nem akar segíteni. Csak akkor kellettem neki, mikor ő volt bajban.
Miért nem lehet azt mondani: most nem tud, de bármikor szívesen — ezt mondta. És miért nem lehet ezt így fogadni, ahogy mondta? Veszedelmes ez a mi rontó hajlamunk, és boldog ember, aki legalább tetten éri magában ezt, és felveszi a harcot vele.
De így torzul el Isten gyönyörű teremtett világa is a mi kezünkön, amit módszeresen tönkreteszünk. Akinek van szeme a látásra, annak feltűnik, hogy milyen súlyos torzulásokat szenvednek a tulajdon gyerekeink, olykor miattunk. Így torzul el ajkunkon a Mi Atyánk, amit képesek vagyunk ledarálni úgy, hogy sem az értelmünk nem követi, sem a szívünk áhítata nincs benne. Így torzulhat sok szerelem gyűlöletté, így mehet tönkre bensőséges testvéri kapcsolat, amikor el kell osztani az örökséget, és így válik sok meleg barátság adott esetben haraggá, vagy gyűlölködéssé.
A virágvasárnapi események különös élességgel leplezik le azt, hogy milyen fontos nagy értékek is eltorzulhatnak a kezünkön. Három ilyet szeretnék most elsorolni a felolvasott igék alapján, és aztán tartsuk ezt majd tükörként magunk elé, és engedjük, hogy Isten leleplezze életünk torzulásait is, és engedjük, hogy kiigazítsa azokat. Mert Ő nemcsak leleplezi, hanem helyrehozni is tudja.
Az első, ami feltűnik a virágvasárnapi eseményekben, hogy eltorzult Isten népének a Messiás-képe és Messiás váradalma. Várták ők a megígért szabadítót, de Jézus idején már egyáltalán nem arra gondoltak, akit a próféták megjövendöltek. Sokkal inkább a saját vágyaikat vetítették ki az elképzelt Messiásra, és Jézust bele akarták gyömöszölni ebbe a szűk keretbe, hogy az ő pillanatnyi politikai vágyaikat teljesítse ki. Jézus pedig erre nem volt hajlandó. Ő sokkal többet hozott annál, mint amit vártak tőle, és ragaszkodott ahhoz, hogy ami meg volt írva a Szentírásban, az teljesedjék be az Ő szolgálata során. Éppen ezért azt mondták: csalódtak benne, és a nép elfordult tőle, és elvetette őt.
A másik, amit megfigyelhetünk, hogy eltorzult a templomnak a feladata és jelentősége. A templom Istentől eredő rendeltetése azt volt, hogy Isten népe ott időről-időre megtisztuljon, és alkalmassá váljék arra, hogy az Istent nem ismerő úgynevezett pogányokat is az élő Istenhez hívogassa.
Ez utóbbira fenntartott hely volt a pogányok udvara. Ez olyan terület volt a templomépületen belül, ahova az olyan keresők jöhettek, amilyen például a szerecsen komornyik is volt, akiről a Cselekedetek Könyvében olvasunk, aki megelégelte a maga bálványait, vagy lelkileg igényes ember lévén, keresni kezdte az igazságot. Esetleg hallottak ezek az emberek és népek Izráel Istenéről, és amit hallottak, az merőben különbözött attól, amit ők a bálványaikról el tudtak volna mondani, és elmentek — ha másért nem — meggyőződni: valóban van ez az Isten? Ki az az Isten? Én is tartozhatnék hozzá? A misszió helye volt a pogányok udvara. Ott csendnek kellett lenni, lehetett imádkozni. Felolvastak időnként a Tórából, hogy megismerjék ennek a nagy Istennek a nagy tetteit a keresők, és sokan hitre jutottak. Hinni kezdtek Jahveban, az élő Istenben.
Amikor hazamentek, ezt nem hallgatták el otthon sem, és odavissza működött a misszió. Ha elmentek a templomba ők találkozhattak Istennel, s ha megismerték őt, vihették haza, és hirdethették másoknak.
Erre azonban virágvasárnapon már nem volt lehetőség, mert az üzletelés benyomakodott a pogányok udvarára is. Ott is árusítani kezdték az áldozati állatokat. Ezzel jól jártak az elárusítók is, a vevők is, meg a templomot üzemeltető papság is. Mindenki jól járt, csak éppen imádkozni nem lehetett, a misszió kiszorult a templomból. És ez fel sem tűnt a nép felelős vezetőinek.
Ezért átkozza meg Jézus azt a bizonyos fügefát, aminek a történetén sokan fennakadnak: Ha egyszer nem volt fügeérésnek ideje, akkor miért keresett rajta az Úr Jézus fügét, és miért haragudott meg annyira rá, hogy megátkozta? Azért, mert a fügefa volt Izráel népének a szimbóluma. A fügefának az a tulajdonsága, — itt a szomszéd házban is van egy, és megfigyeltem, hogy valóban így van —, hogy előbb jelennek meg rajta tavasszal a kis gyümölcskezdemények, mint a levelek. Ha már levél van egy fügefán, azon lennie kell gyümölcsnek is. És folyamatosan termi a gyümölcsöt, tehát egy fügefán van egészen éretlen gyümölcskezdemény, félérett gyümölcs, egészen érett, vagy akár túl érett is, ha még nem esett le róla. Mindenféle érési fokozat megtalálható egy normális fügefán.
Ha lombos fügefán semmilyen füge nincs, akkor az elveszítette a létjogosultságát. Nem véletlenül ragadja meg Jézus ezt a szemléltető példát, és ezzel azt mondja: Izráel vallásos élete olyan, mint egy dús lombú, gyümölcstelen fügefa. Üzemel a templom, mindenki teszi a dolgát, az áldozatokat bemutatják, a papok papolnak, az őrök őrködnek, de senki nem változik meg. Aki paráznán megy be, paráznán jön ki, aki csalóként megy be, ugyanúgy jön ki, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Nem arra használják a templomot, hogy ott megtisztuljanak, megváltozzanak, Isten akaratához igazítsák az életüket, és így továbbmenve vonzó és hiteles legyen az életük, és a pogányoknak is mutassák a hozzá vezető utat. Ez nem szempont, de nincs rá lehetőség sem. Üzletelés folyik a pogányok udvarán is. Nincs misszió, nincs lehetőség az imádságra, kinek van ideje és helye arra? Ugyanaz történt, ami ma sokak életében. Ezért átkozza meg Jézus azt a fügefát.
Nem véletlen, hogy virágvasárnapon sírt Jézus Jeruzsálem felett. Azt mondta: „hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mint a kotlós a csibéit, de te nem akartad.” Ezért beteljesedik az ítélet. Ahogy a fügefát nem azért tartják, hogy lombja legyen, hanem, hogy teremjen, ugyanúgy a templom nem azért van, hogy üzemeljen, hanem hogy ott meg lehessen változni, és lehessen mutatni az élő Istenhez vezető utat másoknak is. Ha ez nem történik, nyugodtan be lehet zárni, és jön az ítélet.
Eltorzult tehát a templom szerepe és jelentősége is.
És eltorzult ez a gyönyörű imádság, amit itt az utcán harsog a tömeg: a hosianna! A 118. zsoltárból vett könyörgés ez, és egyben hitvallás. Amit Isten népe többnyire szorongatott helyzetben mondott el, és ezzel kifejezésre juttatta azt a meggyőződését, hogy szabadítást mindig Istentől vár, hiszen eddig kapott tőle számtalan esetben. Benne volt ebben a rövid kiáltásban az a hitvallás, hogy bíznak Istenben, hatalmasnak tartják Őt, akinek minden lehetséges. Irgalmasnak ismerték meg, aki nem bűneik szerint cselekszik velük, és hittel tőle várnak újabb csodákat, újabb szabadítást.
Nevezetes és mindezt magában foglaló imádság és hitvallás volt ez. És mi lett belőle? Utcai kiabálás. A személyrag elárulja, hogy ez már nem imádság. Azt mondják: Hozsánna a Dávid fiának! Egyszerű üdvözlés. Köszöntik Jézust, mint Királyt. Nem imádkozzák, és nem a benne vetett hitüket vallják meg, hiszen ők nem is azt várják tőle, ami végett jött, hanem azt, amit ők szeretnének, hogy végrehajtson. Egyszerűen csak üdvözlik. Ide silányult, jelszóvá vált ez a szép könyörgés.
Eltorzult tehát a Messiás személye, — nem is tudják már kit kellene várni, kit is ígért meg a Szentírás, mit fog Ő tenni, és mit lehet tőle várni. Csak azt várják türelmetlenül, hogy a saját vágyaikat teljesítse. — Eltorzult a kultusz, az istentisztelet, a templom célja, jelentősége, rendeltetése. Senki sem akar ott már megváltozni, és misszionáriussá formálódni. Senkinek nem ügye, hogy a pogányok Isten-félőkké legyenek, a halottak élőkké. Jézus képével élve: nem akar itt emberhalász lenni senki, hadd vesszen mindenki a maga hitetlenségében! Csak letudjuk a magunk penzumát: részt vettünk az istentiszteleten. — Eltorzul az imádság is, vagyis valami szent végzetesen profanizálódik.
Isten célja pedig mindig az, hogy az Ő szentsége közelébe kerülve megszentelődjenek a benne hívők, és az egész profán életüket is átjárja ez a szentség, hogy megszentelődjenek a hétköznapok is a vasárnaptól. Hogy a legprofánabb dolgunkra is az legyen jellemző, hogy az Ő jelenlétében, az Ő akarata szerint, az Ő dicsőségére tesszük. Nem véletlenül ír Pál apostol ilyet: „akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére cselekedjetek.”
Isten az Ő népét pontosan olyanná akarja formálni, hogy szent nép legyen, és az Ő egyedüli szentsége áradjon bele ebbe a profán világba az Ő megszentelt gyermekein és népén keresztül. Na de így nem lehet! Ha ez senkinek nem szempont, nem cél, nem látja feladatának, nem is fontos. Azt tartja fontosnak, ami az ő fejében megszületett és befészkelte magát, és ha nem ezt teljesíti az Isten Küldöttje, akkor nem kell.
Itt vagyunk a mi legnagyobb ünnepeink küszöbén. A legtöbben úrvacsorázni is fogunk a most következő napokban. Jó lenne, ha elcsendesednénk most Isten előtt, és nem az akkoriakat vádolnánk az ő akkori bűneik miatt, hanem úgy, ahogy a Szentírás biztat, mint egy tükröt, magunk elé tartanánk ezt az igét. Ilyenekre is képes Isten népe? Hogy nem ismeri Őt, s nem akarja annak elismerni, aki? Nem akar megszentelődni, megtisztulni az Ő közelében? Közömbös neki, hogy mások körülötte elkárhoznak? Hogy a legszentebb is profánná lesz, holott a legprofánabb is megszentelődhetne? Bizony mindannyiunkat fenyegetnek ezek a torzulások.
Isten kegyelmének tartottam, és készü-lés közben sokszor megköszöntem neki, hogy most éppen ide tette az Ő ujját, és hiszem, hogy az én életemben is több minden helyre igazodik most ettől. Jó lenne, ha mindannyian engednénk, hogy leleplezze a torzulásainkat, és kiigazítsa azokat.
Ma is gyakran lehet találkozni azzal a gondolkozásmóddal, hogy „a jó Istenke azért van, hogy segítsen engem.” Tipikusan ugyanaz, mint az akkori Messiás váradalom és elképzelés volt. Mert ilyen, hogy: jó Istenke, nincs is! Ez egy bálvány, akit mi gyártottunk magunknak. Tehát hiába imádkozik hozzá valaki, nem felelhet, mert nincs. A mindenható Isten, a mi kegyelmes Atyánk pedig nem azért van, hogy megsegítsen engem a magam dolgaiban, hanem azért, hogy olyanná formáljon engem, hogy tudjam Őt dicsőíteni, és az Ő akarata valósuljon meg az életemben!
A templom sem azért van, hogy időnként az ember megnyugtassa magát azzal, hogy ott járt, hanem hogy érdemben és folyamatosan változtassa a mi torzulásainkat Isten. Hogy az Ő igéjével úgy szóljon bele az életünkbe, hogy az pályakiigazítássá váljék. Mert a legengedelmesebb hívővel is előfordul, hogy letér arról a keskeny útról, amelyiken elindult, és Isten az Ő igéjét használja arra. Legtöbbször a hívők közösségében végzi el ezt az áldott munkát, hogy erre felhívja a figyelmet, és indítást ad arra, hogy visszataláljunk. Az engedelmes hívő élet szakadatlan pályakiigazítás. És Isten türelmesen segítségünkre van ebben, csak engedjük-e? Egyáltalán igényeljüke? Készek vagyunk-e igazat adni neki?
Valóban nagy kiváltság, hogy nem kell, hogy tönkremenjenek a dolgok a kezünkön. Nem kell, hogy a legszentebb is profánná váljék, amikor a legprofánabbat is átjárhatja az Ő tisztasága, szentsége, az az öröm és békesség, ami előíze már a mennynek. Hogy egy kis mennyországot hordozhat magában és maga körül mindaz, aki a szent Istennel valóban közösségben él, és a szentség jó illata áradhat róla temérdek nyomorúsága és hibája közepette is. Vannak ilyenek, nem kevesen. És ez a célja Istennek.
Ott van-e bennünk ez az igény, és készek vagyunk-e neki engedni ebben? Mert ha nem, akkor egyik torzulás húzza maga után a másikat, és egyre torzabb lesz az embernek az élete. Így lesz aztán istentisztelet az Isten előtti igazi hódolat és tisztelet nélkül. Bűnvalló imádság szinte bűnbánat nélkül. Úrvacsorázás az életünk megváltoztatására való erőteljes törekvés nélkül. Így tudunk adományokat adni öröm nélkül — ezt a kettőt mindig összekapcsolja a Biblia: Az adakozásban örvendezők legyetek. Így tudjuk megajándékozni egymást szeretet nélkül. Tudunk harsányan énekelni a szív benső áhítata nélkül. És egyre komfortosabb életet teremteni anélkül, hogy igazán élnénk.
És teszünk szívességeket úgy, hogy épp csak a szívünk marad ki belőle, mert számításból tettük. És marad a csók szerelem nélkül, a szex hűség és ragaszkodás nélkül, mindenféle jogok követelése a felelősség minimuma nélkül. Harsogunk nagy szólamokat hitelesítő tettek nélkül.
Aztán gyakorlattá válik az ajándékok habzsolása és elfogadása igazi hála nélkül. Tisztségekben való tetszelgés a szolgálat terhének a hűséges hordozása nélkül, és részt tudunk venni egymás bajaiban nagy aktivitással őszinte, igazi részvét nélkül. És ebből az következik, hogy lesz gyerekhizlalás és a gyerekeink karrierjének az egyengetése nevelés nélkül. Lesz sokféle ígérgetés a saját beszédünk komolyan vétele és teljesítése nélkül. Olyan — amilyen együttélés igazi egymásért való élés nélkül.
Elmondunk imádságokat úgy, hogy akár le is számolhatjuk őket valami alkalmatosságon: hányszor sikerült, az Atyával való bensőséges beszélgetés nélkül. Lesz a napi bibliaolvasás penzum, teljesítendő kötelesség az Ő akaratának a komolyan vétele nélkül.
Egyik torzulásból születik a másik, és egy idő után már észre sem veszi az ember, hogy ő maga is milyen torzóvá vált. Leszünk gyümölcs nélküli, dús lombú fügefa. És ennek a vége az ítélet.
Ha valaki most ki tudja mondani: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! akkor éppen a virágvasárnapi eseményeken keresztül megszólalhat az a nagy evangélium, hogy nem kell eljutni idáig. Hogyan lehet megelőzni a torzulásainkat, vagy ha már bekövetkeztek, hogyan igazítja ki azokat Isten?
A megelőzés legfontosabb feltétele az, hogy rendeltetésszerűen használjunk mindent, amit Istentől kapunk. Akinek ez őszinte kérdése, és hajlandó meghallgatni is Isten válaszát, és komolyan venni, azt sokféle torzulástól megóvja Ő.
Számomra itt világító példa Sámson édesapja, Manoah, aki mikor hallotta, hogy hosszú várakozás után Isten kegyelméből születik majd gyermekük, és ezzel a gyerekkel Istennek valami különös terve is van, akkor a kis Sámson megszületése előtt már azt kérdezte: Uram, mit cselekedjünk ezzel a gyermekkel, és mit cselekedjék ő? Vagyis azt mondja: Uram, valami nagy értéket akarsz ránk bízni, de ilyennel mi még nem bántunk. Adj hozzá használati utasítást is. Én kész vagyok úgy bánni vele, ahogy te mondod, hiszen te alkottad, csak te ismered, nem akarom elrontani. Ehhez alázat, meg férfias bátorság kell. Nem én akarom megjátszani a nagy okost, mintha értenék ahhoz, amit még nem is láttam életemben. Ez olyan nagy kincs, hogy az Isten nekem ajándékokat ad. Uram, mit akarsz ezzel, és mit cselekedjem én vele? És akkor Isten megmutatja.
Nekünk így kell tekintenünk mindarra, amit Istentől kaptunk, mert mindez az övé. Az övé a testünk, lelkünk, időnk, pénzünk, a lehetőségek, amiket elkészít, a ránk bízott családtagok és mások. Minden az övé! És mindig ezt kellene kérdeznünk. Ha formailag nem mondjuk is mindig, hogy Uram, mit akarsz, hogy ezzel cselekedjem, és neked mi a szándékod vele, de ennek a lelkületnek kell sajátunkká válnia, és áthatnia az egész gondolkozásunkat. És akkor lehetséges Isten világosságába járni. Ő pedig lépésről-lépésre mutatja, mi mire való. Megérthetjük még azt is, hogy az a kiállhatatlan munkatárs vagy szomszéd mire való. Mit akar rajtam csiszolni vele Isten. Vagy: hogy akar engem felhasználni, hogy az ő szívéhez is elvigyem az evangéliumot.
Sok ilyen csodát hallhatunk és láthatunk, ha valaki komolyan veszi ezt: Uram, minden tiéd, én is a tiéd vagyok. Mit akarsz, hogy cselekedjem? Mire valók azok az ajándékok, amiket nap mint nap adsz nekem? S akkor nem a torzulások után kell észbe kapnunk, és esetleg helyrehozhatatlan károk miatt bánkódnunk, hanem azzal az örömmel járhat az ember, hogy de jó a hatalmas Istennek engedelmeskedni!
Ha pedig már megtörtént a baj, és eltorzult valami, akkor Jézus Krisztus ígéri azt, hogy helyrehozza ezeket. Minden deformálódott és kisiklott életet neki van hatalma helyre tenni. Ezt nekünk bátran hinnünk kell akkor is, ha másoknak az életéért aggódunk és könyörgünk, akkor is, ha a saját nyomorúságaink fájnak. Neki van hatalma erre, és nála kész a kegyelem ehhez. A mi részünkről az a feltétele ennek, hogy adjunk igazat Istennek. Hogy amikor kiderül valami torzulás az életünkben, akkor ne kezdjünk el mesélni és magyarázni a bizonyítványunkat, hanem lássuk be: még én is tévedhettem! Meglepő, de igaz. Akkor ne jöjjön hosszú szöveg, hanem jöjjön rövid bűnvallás: így van, Uram, köszönöm, hogy leleplezted. Ettől akarok megszabadulni. És itt kérem most különösen a te kegyelmedet, hogy pótold ki, ami hiányzik. Hozd helyre kegyelmesen, amit elrontottam, és add, hogy ne ismétlődjék az életemben.
E nélkül a készség nélkül maradnak a torzulásaink. Isten a mi akaratunk ellenére, erőszakos eszközökkel nem nyúl az életünkbe. Ő ott van készen, hogy mindent újjá tegyen, mégpedig nem is csak foltozgatni akarja az életünket, hanem azt akarja, amit most a héten olvastunk az Ezékiel könyvében: „Új szíved adok nektek, új lelket adok belétek. Elveszem a régit, a rosszat. Az én lelkemből adok nektek, hogy az én parancsaimat teljesíthessétek”. Hát azt sem tudjuk magunktól. De arra is képesekké tesz, csak engedjem, hogy a magam kőszívét elvegye, nyissam ki magam az Ő Szentlelke előtt, hogy megajándékozzon, és csináljam azt, amire indít. És akkor begyakorolhatjuk azt az új életet, ami már az Ő vezetése szerint történik, és amiben ritkulnak a torzulások.
Így is fogunk hibákat és bűnöket elkövetni. de nem az lesz a jellemző, és ez azért nagy különbség. Pál apostol azt mondja: a bűn megvan énbennem, de az újjászületés után a bűn nem uralkodik bennem — ez nagy különbség. A Király akar uralkodni. A virágvasárnapi Király, akinek egyedül adatott minden hatalom mennyen és földön.
Isten ezt a kiigazítást elsősorban az Ő igéjével végzi. Kiváltképpen végzi a közösségben, a hívők közösségében. Ezért érdemes megtennünk mindent azért, hogy igét halljunk és olvassunk, és azért, hogy együtt legyünk az övéivel, akik szintén keresik az Ő akaratát.
Jó lenne ezt elkezdenünk már ma. Teremtsünk egy kis csöndet ma délután is. Olvassuk el az evangéliumokból a virágvasárnapi történetet, és engedjük, hogy Isten megmutassa a torzulásainkat. És aztán az őszinte bűnbánat és bűnvallás után Ő egészen újjá tud formálni minket, úgy, hogy a testünk valóban a Szentlélek temploma lesz, amiben csak Ő lakik, és az egész életünk teremni fogja a lélek gyümölcsét sokaknak a javára, és az Ő dicsőségére.
Van az énekeskönyvünkben egy szép imádság, amelyikben éppen ezért könyörög a hívő. Énekeljük a 165,6 versét:
Jöjj és lakozz bennem:
Hadd legyen már itt lenn
Templomoddá szívem-lelkem!
Mindig közellévő:
Jelentsd magad nékem,
Ne lakhasson más e szívben;
Már itt lenn mindenben
Csakis téged lásson,
Leborulva áldjon!

Rendkívül érdekes jelenet ez, aminek a leírását hallottuk. Ahogy most a Márk evangéliumát olvassuk bibliaolvasó kalauzunk szerint, lehet látni, hogy nagypéntekhez kö-zeledve, fokozódik a támadás Jézus ellen. Itt már minden oldalról lőnek rá. Különböző politikai és vallási csoportok képviselői zaklatják ravaszul kiagyalt kérdésekkel, és igyekeznek őt tőrbe ejteni. Gyűjtik ellene a vádakat, és mivel semmi rosszat nem cselekedett, ki kell találni valamit, amivel vádolhatják. Vagy olyan helyzeteket kell teremteni, amelyekben valami olyat fog mondani vagy elkövetni, amibe bele lehet kötni. Olvassuk, hogy a jeruzsálemi központból besúgókat küldtek utána, hogy fogják meg őt a beszédben. A hallgatói között ilyen indulatúak is voltak: azt lesték, mibe lehet belekötni.
Nos, az ezt megelőző órákban egy politikai csapdát állítottak neki. Néhányan jöttek és nagy ártatlanul, mézes-mázosan ezt mondták: mivel te mindig igazat mondasz, és az Isten útját nekünk helyesen tanítod, mondd meg: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem. Aztán lehet érezni, hogy hirtelen előjön belőlük az indulat is, és élesítik a kérdést: „Fizessünk, vagy ne fizessünk?” Ez volt az egyik legkényesebb kérdés akkor.
A rómaiak megszállók voltak ott, és mindenki utálta őket. Senki sem adott jó szívvel adót a rómaiaknak. Ugyanakkor viszont társadalmi karriert csak úgy lehetett befutni, ha valaki a császárhűséget legalábbis mímelte. Mit mond erre Jézus? Erre a kérdésre csak rosszul lehet válaszolni. Ha azt mondja: fizessetek, akkor nem jó hazafi, akkor elveszíti a népszerűségét, a nép előtt le lehet járatni. Ha azt mondja: ne fizessetek, még veszélyesebb, mert akkor lázadó, sőt lázító, és lehet, hogy onnan az utcáról viszik el a rómaiak. Mit lehet erre mondani? Talán már előre dörzsölték a tenyerüket: most megfogtuk!
S akkor Jézus azt mondja: adjatok egy pénzt, amit ti is használtok nap mint nap. Kinek a képe van a hátoldalán? Mondják kórusban: a császáré. Akkor mi a probléma? Ezt a pénzt a császár verette. Ti ezt a pénzt naponta használjátok. Enélkül szinte már elképzelhetetlen lenne az élet. Ráadásul a császár építtetett utakat, hidakat, amiket szintén használtok, ezért fizetni kell, nem? Viszont a tisztelet és dicséret egyedül az Istent illeti meg. Egyszerű a dolog: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.”
Nem azt mondta ezzel, hogy kettőt jobbra, kettőt balra, próbáljunk egy kicsit mindenkinek eleget tenni, mint ahogy mi szoktuk, hanem azt mondta: mindenkinek azt, ami őt megilleti. Az adó megilleti a császárt. Vagy: akkor próbáljatok megélni pénz nélkül, utak nélkül, hidak nélkül. Tartozunk neki az adóval. De az imádat egyedül Istent illeti meg, az nem illeti meg a császárt még akkor sem, ha megköveteli magának. Egyszerű: a császárnak, ami az övé, Istennek, ami az övé. Elnémul mindenki. Erre nem számítottak. Erre nem lehet mit mondani. Nem sikerült megfogni.
Alig telik el egy kevés idő, újabb delegáció érkezik, a szadduceusok. Annak a kornak a materialistái, akik semmit nem hittek el, amit csak hittel lehetett komolyan venni. Így nem hitték a feltámadást sem. Előadnak egy történetet, ami nem lehetetlen éppen, de nem valószínű, hogy ilyen megtörténik.
Volt Izráelben különös egy törvény, hogy férfiember utód nélkül nem maradhatott. Tehát, ha meghalt valaki, mielőtt gyermeke született, az özvegyét a legközelebbi rokonának feleségül kellett vennie, és ha ebből a házasságból gyermek született, az az elhunyt gyermekének számított. Ennek megvolt az oka.
Nos, a történet így hangzik: Hét fiútestvér volt. A legidősebb elvett egy asszonyt, nem született gyermeke, meghalt. Az öccse elvette az özvegyet, nem született gyermeke, meghalt. És így mind a hét. S lehet érezni a fogalmazásból megint a kajánságot: na, Jézus, erre most mit mondasz? A feltámadáskor kinek a felesége lesz? Ez nagyon érdekelne minket.
Jézus megint nem jön zavarba, hanem nekik, akik olykor büszkék voltak arra, hogy intellektuálisan mennyire felette állnak a tömegnek, azt mondja: Milyen kár, hogy hiányoznak az ismereteitek. Nem ismeritek sem a Szentírást, sem az Isten hatalmát, hiszen abból világosan kitűnik, hogy a házasság intézménye e földi élet végéig érvényes. A feltámadáskor nem lesz jelentősége annak, hogy ki kinek a házastársa volt. — Ezek sem tudnak semmit mondani erre.
Ezt a két beszélgetést végighallgatta ez az írástudó, akiről alapigénk szól, és lenyűgözte őt Jézus szellemi fölénye. Ő szakmabeli volt, neki is feltettek olykor hasonló kérdéseket, de ahogy Jézus válaszolt: fantasztikus! És így megy oda hozzá, és kérdez tőle valamit. Márk azt mondja, hogy ezzel a jóhiszeműséggel ment oda. Máté és Lukács azt, hogy ő is rossz szándékkal, mert tőrbe akarta ejteni. Nem tudjuk, ezt most ne döntsük el. Mindenesetre odamegy és feltesz egy kérdést: Mester, szerinted melyik a legfontosabb parancs?
Ez nem mondvacsinált kérdés volt, mert rengeteg parancs terhelte meg abban az időben a vallásos izraelitákat. A Tíz parancsolatot felbontották 284 parancsra, és 365 tilalomra. És az van a kérdése mögött, hogy drága Mester, ezt fejben tartani sem lehet, nem hogy megtartani. De ha néhányat kiemelnél, akkor igyekeznék odafigyelni, hogy azokat legalább megtartsam. Szerinted melyik a legfontosabb? Jézus teljes nyugalommal azonnal válaszol, és mond két idézetet az Ószövetségből. Nem egymást követi ez a két mondat, de Ő itt összekapcsolja. Idézi a Sömát, az izráeli Hiszekegyet: halld Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első nagy parancsolat. A másik pedig hasonlít ehhez, ennek egyenes folytatása: Szeresd felebarátodat, legalább úgy, mint magadat. E két parancstól függ a Bibliának a betartása. ‘Az egész törvény és a próféták’ — ez jelentette az akkori Bibliát, az Ószövetséget.
Megörül az ember, és azt mondja: Uram, én is ezt gondoltam. De örülök neki! Teljesen egyetértek veled. Lelkesedik, újra elsorolja: igen, így van. Idézi ő is. Ezek után a párbeszédet Jézus egy hűvös mondattal zárja: „Nem vagy messze az Isten országától.”
Amikor régen-régen először belemélyedtem ebbe az igébe, elcsodálkoztam. Mást vártam volna. Végre valaki, aki tisztelettel adózik Jézusnak, aki — noha ő maga is tanító — Mesternek szólítja, akit érdekel Jézus véleménye, amikor kiderül, hogy egyetértenek és ugyanarra gondoltak, őszintén örül, — s akkor Jézus, ahelyett, hogy a keblére ölelné vagy parolázna vele, vagy örülne, hogy a sok ellenség közt végre egy szimpatizáns, egy ilyen hűvös megállapítással fejezi be: „Nem vagy messze az Isten országától.”
Mit jelenthetett ez? Az akkoriaknak sokkal világosabb volt, hogy mit ért Jézus az Isten országán, mint nekünk. A múltkor egy külön igehirdetésben próbáltuk ezt tisztázni, s láttuk, hogy az Isten országa az Isten királyi uralma. Ott valósul meg Isten országa, ahol emberek Isten akarata szerint kezdenek el élni, ahol megvalósul az Ő akarata. Ehhez azonban ilyen magunkfajta emberek kellenek. Ott megjelenik az Isten országa. Ezért jön egymás után a Mi Atyánkban ez a két kérés, ami nem kettő, hanem egy: Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Ahol megvan az Ő akarata, oda eljött az Ő országa.
Nos, így mondja Jézus ennek az embernek: „Nem vagy messze az Isten országától.” Van ebben valami jézusi meleg bátorítás is: nem vagy messze, még néhány lépés, gyere. Az irány jó, a cél is jó, csak még egy kicsit menni kellene. Talán csak egy lépés… és beléphetsz. De van ebben a mondatban kemény ítélet is: ha nem vagy messze, akkor ugyanúgy kívül vagy rajta, mint azok, akik messze vannak. Nehogy azt hidd, hogy az, hogy közel vagy, egyenlő azzal, hogy benne lennél. Nem vagy benne. Nem vagy messze. Biztatás: tovább, tovább, mert el lehet érni a célt, és figyelmeztetés: még nem vagy a célnál. Még kívül vagy az Isten országán. Az Isten országa az üdvösséget is jelentette akkor. Tehát kívül vagy még az üdvösségen. Jézus ezzel a mondattal mintegy meghívja, próbálja behívni ezt az írástudót oda, akinek nem kellett hosszas magyarázat, ő értette miről van szó.
Mit jelent az: messze, mint jelent: közel, (nem vagy messze), és mit jelent: benne? A Biblia azt mondja, hogy nem a gonoszok vannak messze az Isten országától, hanem mindnyájan úgy születünk, hogy messze vagyunk az Isten országától. Amikor az édesanyánk a világra hozott, akkor Istentől és az Ő országától nagyon messze tett le minket. — Annak a bizonyos széles útnak az elején, amiről Jézus a Hegyi beszédben szól, — mert nem is tehetett mást, hiszen valamikor, régen ősszüleink révén elszakadtunk Istentől. Kivonultunk az Isten országából, mert nem akartuk az Ő akaratát cselekedni, hanem a magunk akaratát. Attól kezdve egyre inkább ezt akarjuk, noha látjuk, hogy ezzel mennyi kárt okozunk egymásnak is és magunknak is. Aki messze van az Isten országától, azt jellemzi az önzés, a hiúság, a büszkeség, ott gyűlölködés van, a gyűlöletből előbb-utóbb öldöklés, vérontás lesz. Mindaz, amiről nap mint nap értesülünk, ami ebben a világban van.
Mivel messze kerültünk az Isten országától, ezért Pál apostol kénytelen ilyeneket írni: „Az ő elméjükre sötétség borult, elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, megmaradtak tévelygésükben, és megkeményedett a szívük (a szklerózis szó van itt). Ezért erkölcsi érzékükben eltompulva, gátlástalanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemedtek nyereségvágyukban.” (Ef 4,18-19) Pontos korrajz a mi korunkról. Ide jutottunk, mivel messze vagyunk az Isten országától. A magunk akaratát akarjuk cselekedni. És akit ebben az állapotban ér a halál, az végleg elesik annak a lehetőségétől is, hogy visszakerüljön az Isten országába, ezért ez maga a kárhozat. Ezt nevezi a Biblia pokolnak, amikor nincs többé lehetőség, hogy visszataláljon valaki Istenhez.
Ez az írástudó már nem itt tartott. Azt mondja neki Jézus: te nem vagy messze az Isten országától. Ő közelebb jutott. Hogyan juthat valaki közelebb? Úgy, hogy hall arról, hogy messze van. Hall arról, hogy van ilyen: Isten országa. Hallja azt a nagy lehetőséget, hogy Jézus pontosan azért jött utánunk az Isten országából, hogy oda minket visszahívjon. Hogy mintegy ösvényt kitaposson, amelyiken visszatalálhatunk, és kinyissa előttünk az Isten országának a kapuját, amit mi becsaptunk magunk mögött. És ez nemcsak majd valamikor ott az üdvösségben jelent nekünk nagyon sokat, hanem már itt is. Egészen másként éli a földi életét az, aki már itt belépett az Isten országába; mert abba itt lehet és kell belépni, csak a halálunk előtt van erre lehetőség. Ennek a módját is meg lehet tudni Isten igéjéből.
Nos, aki mindezt tudja, vagy efféléket már tud, az egyre közelebb kerül Isten országához, az nincs már messze tőle. Mert Isten küldött utánunk prófétákat, akik mindezt elmondták. Hangzik ma is az igehirdetés, amiből erről értesülhetünk. Sőt elküldte az Ő egyszülött Fiát, hogy ne csak halljunk erről a lehetőségről, hanem legyen valaki, aki bátorít, aki mintegy karon fog, vezet, megáll mellettünk, és azt mondja: kövess engem, és visszavezet az atyai házba.
Ez az írástudó mindezt már tudta, és ezért mondja neki Jézus: nem vagy messze, mert csak tudta, de semmi jele nincs annak, hogy mozdult volna. Sőt több jel utal arra, hogy nem is óhajtott változni. Hallotta mindezt, voltak ismeretei, de ezek az ismeretek nem hozták mozgásba az életét. Ezért volt még mindig kívül az Isten országán.
Honnan tudjuk ezt? Először is onnan, hogy Mesternek szólítja Jézust. Kollega. Mi tanítók egymás között beszéljük most meg, melyik a legfontosabb parancsolat. Akik felismerték Jézust, hogy kicsoda Ő valójában, azok mind Uramnak szólították. Az írástudók közül senki nem mondta ezt neki soha: Uram. Tamás is akkor mondta, amikor felismerte benne a mindenható Istent, és húsvét után egy héttel leborult és azt mondta: én Uram és én Istenem. Péter is akkor nevezte Őt Uramnak, amikor a nagy halászatnál mintegy megvilágosodott, hogy kicsoda Jézus, és Jézus mellett kicsoda ő: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok.
Nos, ennek az írástudónak Jézus Mester. Nem ismeri Őt, éppen ezért Jézus szava a számára nem Isten szava. Nem úgy hallgatja azt, mint amit most mindjárt cselekednie is kell. Jellemző, hogy megmarad mindvégig elvi síkon a beszélgetésük. Lelkesedik, hogy így van, helyesen mondod, én is így gondolom, de nem rendül bele ebbe a hatalmas igazságba, amiben egyetértenek. Csak az értelmének a felszínét borzolja fel ez az igazság, de nem megy mélyre, nem hozza őt mozgásba.
Végül roppant árulkodó az, ahogy Jézus fogalmaz, s ahogy az írástudó fogalmaz. Jézus pontosan idézi a Bibliát. Ott egyes szám második személy felszólító mód van: Szeresd az Urat, a te Istenedet, és szeresd felebarátodat, mint magadat. És ugyanezt hogy mondja el ez a derék írástudó? Az ő változata az infinitívuszok sora: szeretni az embernek az ő Istenét, és szeretni embernek felebarátját, bizony ez nagyon fontos. Ki az „az ember”? Ő ebből kimarad. Magát kivonja ebből. Jézus azt mondta: szeresd. Ha ő benn van az Isten országában, akkor abban a pillanatban azt vizsgálja meg: szeretem én valóban teljes szívemből, teljes erőmből az Istent? Szeretem én valóban a felebarátaimat, mindenkit felebarátnak tekintek?
Aki kész az Isten akaratát cselekedni, az így hallgatja Jézust, hogy abból azonnal mozgás következik és változik az élete. Aki meg nem messze van, vagyis kívül van, az megmarad elvi síkon és azt mondja: „szeretni az embernek”. Bizony, ha jobban szeretnék egymást, akkor nem ilyenek lennének a házasságok stb. És én? Nekem mondta, hogy szeresd! Én kérdeztem, nekem mondta, rajtam akar segíteni most, de kivonom magam ez alól, és nagy általánosságban és személytelenségben marad minden.
Így lehet az Isten országának a bejárata előtt is elkárhozni. „Nem mindenki, aki azt mondja nékem: Uram, Uram” megy be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát” — mondja Jézus. Tehát még mondhatja is, hogy Uram, — nem azt mondja Mester, — még azzal sem lépett be, hanem ha cselekszik. Ha mozgásba jön az élete, ha indul abba az irányba, ahova indítani akarja őt Isten az igéjével, és ahova vonzza az Ő szeretete.
Az van tehát benne az Isten országában, aki eljut oda, hogy újra és újra kész vagyok félretenni a magam akaratát, és szenvedélyesen keresem mindig, hogy mi velem ebben a helyzetben Isten akarata, és látatlanban előre is arra mondok igent. Legyen meg a te akaratod — ez az Isten országán belül a jelszó. Ez a gyakorlat, és ez válik vérévé az embernek.
Olyan sok szép bibliai példa és mai példa is van erre. Csak néhányat említek. Zákeus is kívül volt az Isten országán. Természetes volt neki, hogy minden embert két lábon járó erszénynek tekintett, és csak az jutott eszébe: ettől mennyit, attól mennyit vehetek el. Ő maga mondja később, hogy megzsaroltam egy csomó embert. Jogtalanul vettem el tőle pénzt, mert a pénz legjobb helye azért mégis csak az ő zsebében volt. Amikor Jézus nevén szólítja, meglátogatja, elmegy a házába, egyszerre kezdi rosszul érezni magát. Eszébe jut, hogy… szóval itt sok lopott pénz van. Jézus, meg a lopott pénz egy fedél alatt nem maradhat. Vagy Jézusnak kell mennie, vagy a pénzt kell vinni. De Jézus ne menjen el, hiszen ilyen szeretetet eddig még senkitől sem kapott. Akkor ki a pénzzel! S akkor kérdezi Jézustól: Uram, jó lesz-e az, ha azokat, akikre még emlékszem, négyszeresen kárpótolom? A legszigorúbb büntetést szabja ki magára a Mózes törvénye alapján. Igeszerűen kezd el gondolkozni és cselekedni. Ezt mondja az ige, akkor négyszeresen kárpótlom. Akikre meg nem emlékszem, ott nem tudok mit csinálni, de a maradék pénzemet a legszegényebbeknek kiosztom. Jó lesz így? Jézus azt mondja: jó lesz, és mond még egy fontos mondatot: „Ma lett üdvössége ennek a háznak”. Zá-keus itt lépett be az Isten országába, mert érvényesülni kezd Isten akarata az életében. Ő meg enged Isten akaratának, és ez egészen a pénzügyig, a zsebéig, a napi programjáig elhat.
Említhetjük a samáriai asszonyt. Ő is elvi kérdésekről kezd beszélgetni. Hol kell imádkozni? Samaritánus tanítás szerint a Garizim hegyén, zsidó tanítás szerint Jeruzsálemben. Mondd meg nekem, melyik az igaz?! Amikor Jézus innen sokkal személyesebb problémákhoz jut el, s amikor kijelenti magát neki, hogy én vagyok a Messiás, aki veled beszél, ez az asszony otthagyja a korsóját, jelképesen ezzel az egész régi életét, és fut be a faluba, s hívja az egész falut Jézushoz. Mozgásba jön az élete, egyszerre valami olyat csinál, amit soha életében nem tett. Egy emberkerülő, megvetett asszony Jézus hírnöke lesz. Mint ahogy Zákeus is olyat csinált, amit soha addig nem, és mozgásba jött az élete.
Jézus megáll Lévi mellett és azt mondja: kövess engem — ő is vámszedő volt. Otthagyta a vámszedő asztalt, követte és lett belőle Máté.
Pál apostol nagyon tudta, hogy mit akar. Kitűnő képzést kapott Gamáliel professzor lábainál Jeruzsálemben, és a programja az volt, hogy Jézus minden tanítványát összeszedni és eltenni láb alól. Ezzel az elhatározással indult Damaszkuszba. Pontosan tudta, hogy mit akar. S amikor az úton az élő Krisztus eléje áll, akkor némi gondolkozás után Pálnak egyetlen kérdése marad: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És attól kezdve egész életén át ez volt a legfontosabb kérdése. És többször előfordult, hogy megint előjött az ő akarata. Elhatározza, hogy végiglátogatja a múltkor alapított gyülekezeteket. De sehogy se megy ez az út, döcög mindjárt az elején. És amikor felismeri, hogy Isten azt akarja, hogy másfelé menjen, mert ott várják a szomjas pogány szívek, ott kell hirdetni az evangéliumot, ahol még sose hangzott, lemond a dédelgetett tervről és megy arra, amerre őt Jézus küldi. És ez újra és újra ismétlődött az életében.
Schweitzer Albert jegyezte fel, hogy már befutott művész volt, amikor egyszer a Bibliát olvasva a gazdag és Lázár története volt soron. Ahogy elgondolkozott azon, hogy milyen is ennek a Lázárnak a sorsa, eszébe jutottak a közelmúltbeli olvasmányai. Bizonyos külmissziói folyóiratok kerültek a kezébe. Ugyanígy szenvednek fekélyekkel tele, segítség nélkül ott Afrikában azok a bennszülöttek, akikről olvasott a folyóiratokban. Szinte percek alatt elvégződött benne, hogy el kell végeznie a teológia meg a zeneművészet után még az orvosi egyetemet, és megy oda segíteni rajtuk. És odaszánta erre az életét. Egy ige mozgásba hozta az életét. Orgona-koncertek sora következhetett volna, ehelyett következett megint az iskolapad, és következtek azok a nehéz körülmények ott. De ezt kapta küldetésként: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Ez kicsiben is így történik. Az első ilyen szembetűnő tapasztalatom az volt — talán azért is emlékszem rá —, hogy abban a gyülekezetben, ahol elkezdtem a szolgálatomat, egy evangélizációs héten megtért egy traktoros. Utána minden reggel egy kis szatyorral érkezett meg a munkahelyére, és vitte vissza azokat a szerszámokat és alkatrészeket, amiket évek alatt hazalopkodott onnan. Senki nem mondta neki, nem erről szólt az evangélizáció sem. Aki belép az Isten országába, annak az életében érvényesülni kezd Isten akarata, és az észreveszi: ezt is, azt is loptam, nem az enyém, vigyem vissza. A végén már a kollegái szóltak rá, hagyja ezt abba, mert még azt fogják gondolni, hogy ők is ilyet csináltak, mint ahogy csináltak is, csak ők nem vitték vissza.
Itt mondta el valaki, ezen a szószéken, egy vendég igehirdető, hogy egy idős lelkész egyszer kapott egy kis csomagot, benne egy levéllel. A csomagban egy ezüstkanál volt és a levél így szólt: Kedves nagytiszteletű úr, ezt a kanalat a beiktatásán loptam el, amikor segítettem a konyhán. Most megismertem Jézus Krisztust, semmit nem akarok magamnál tartani, ami nem az enyém. Bocsánatot kérek, hogy eddig használtam. Név, cím — nem névtelenül.
Ez így működik. Aki belép az Isten országába, az felismeri lépten-nyomon Isten akaratát és cselekszi azt. Nem úgy, mint az írástudó: jól van Mester, egyetértünk, nagyszerű. És mi változik meg? Semmi. Nem is akarja, hogy megváltozzék valami. Ő csak tudja, hogy mi lenne az Isten akarata, de nem akarja azt cselekedni. Ezért kívül marad az Isten országán. Éppen úgy, mintha nem tudná.
Isten ma este azt kérdezi tőlünk: hol vagyunk mi? Messze — közel — benne? Akárhol vagyunk, onnan léphetünk közelebb Őhozzá. Ezt a lépést nem lehet megspórolni. Amikor belép valaki Isten országába, igent mond az Ő akaratára, kész félretenni a magáét, amikor mozgásba hozza őt az ige, s ettől kezdve igaz lesz az ajkán, hogy: Jöjjön el a te országod az én életembe is, és legyen meg a te akaratod minden nap és minden dologban.
Bevallom, nagyon meglepődtem, amikor ma korán reggel elolvastam a mai napra kijelölt igét, és az Ezékiel könyvében ugyanezt találtam. Ezt mondja Isten a prófétának: „Embernek fia! Rólad beszélget néped a falak mellett és a házak kapujában. Így beszélgetnek maguk közt egymással: Gyertek csak, hallgassátok, miféle ige jön az Úrtól! Aztán eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Pajzán dallá lesz az a szájukban, az eszük pedig nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: Pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek. De ha majd beteljesedik — mert beteljesedik! —, akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (Ez 33,30-33)
Károli úgy fordítja ezt a pajzán dalt, hogy szerelmeskedő ének. Hallgatnak téged, pedig tudják, hogy az Úrtól jön a beszéd — így mondják, de mégsem úgy veszik komolyan. Nem hozza mozgásba az életüket. Odajönnek, mint egy népgyűlésre, meghallgatják az igehirdetést, esetleg megbírálják, s mennek vissza, és folytatják ott, ahol abbahagyták. Így lesz a hallott beszéd — Jézus tanítása szerint — ítéletté az ember számára. Mert, aki tudta, hogy mit kellene cselekedni, és nem úgy cselekszik, az többel büntettetik meg, mint aki nem is tudta. Vagy pedig lehet úgy hallgatni: szólj, Uram, és én kész vagyok máris tenni, amit megértettem. S akkor nem ítéletté, hanem áldássá lesz.
Isten egyik kérdése: hol vagyunk? Messze — közel? vagy benne? Aki messze van, az is beléphet az Isten országába, és nem is olyan hosszú oda az út. Csak a szoros kapun vezet át. A magunk megalázásának, az Isten akaratának való engedelmeskedésnek a szoros kapuján. Viszont akkor áldássá, életmentővé lesz Isten igéje a számunkra, és mi is igévé lehetünk mások számára.
Ez a parancs ma így hangzik: szeresd. Szeresd az Urat teljes szívedből, úgy hogy ne maradjon hely másnak, teljes lelkedből, teljes elmédből, minden erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Készek vagyunk-e elkezdeni ezt még ma?

Közeledünk nagyhéthez és húsvéthoz, és jó, ha már most a figyelmünket Jézus Krisztus szenvedésének, kereszthalálának és feltá-madásának a jelentőségére irányítjuk. Tegyük ezt annál inkább, mert sokan olvassuk most kalauzunk szerint a Márk evangéliumát, és éppen az elmúlt napokban több olyan kijelentéssel is találkoztunk, amikor Jézus az Ő halálá-nak és feltámadásának a jelentőségéről szól.
Háromszor egymás után említi az evangélium, hogy Jézus magához hívta tanítványait és csak nekik, bizalmasan, de hangsúlyosan elmondta, mi vár rá. Ez a harmadik ilyen bejelentése volt, amit most olvastunk. Itt már úton vannak Jeruzsálembe, és ez az út már egyenesen a keresztre vezet. Előre tájékoztatja az övéit arról, hogy népének a vezetői letartóztatják, megköpdösik, összeverik, megalázzák, megölik, és a harmadik napon feltámad.
A konfirmációi órák elején mindig megbeszéljük röviden az aznapi igét. A múlt heti óránk napjára éppen ez a szakasz esett, amit most olvastam. Megkérdeztem a gyerekeket: mit találnak különösnek Jézus néhány mondatában? Nagyszerű érzékkel azokra a legfontosabb pontokra tapintottak, ami valóban különös ebben a kijelentésben. Három ilyet említettek, ezeket vegyük most sorra mi is.
Az első: ennyire pontosan tudta Jézus, mennyi szenvedés vár rá, és mégsem menekült el szenvedései elől. Valóban milyen részletesen elsorolja, hogy mit csinálnak majd vele: összeverik, leköpdösik, megkínozzák, megalázzák. Azt is elmondja, kik fogják ezt tenni: a választott nép vezetői, és azt is, hogy a harmadik napon feltámad. És mégsem menekül el a tömérdek szenvedés elől. Végigjárja a szenvedések útját, vagyis mindvégig megmarad az engedelmesség útján, az Atyának való engedelmességben.
Pedig maga a sátán több kísérletet tett arra, hogy letérítse Őt erről az útról. Mindjárt szolgálatának az elején elhangzik az ajánlat: ugorj le a templom párkányáról és az micsoda szenzáció lesz. Rá akarja venni Jézust, hogy isteni hatalmát ne arra használja, amire kapta, és amire való; észrevétlenül el akarja téríteni küldetésének eredeti céljától. Jézus azonban figyelemre sem méltatja ezt az ajánlatot. Nem is foglalkozik vele, csak visszautasítja.
Aztán szolgálatának a végén, az utolsó éjszakán a Gecsemáné kertben föltámad benne a gondolat: mi lenne, ha mégsem járná végig a szenvedés útját, amelyik most lesz majd igazán nehéz. Ezt is az Atya elé viszi: Atyám, ha lehet, ne kelljen kiinnom a szenvedések keserű poharát. Elkezdődik egy kemény imaharc, és ennek a harcnak a végén megerősödik abban: mégis csak kiissza az utolsó cseppig, és végigjárja a szenvedések útját. Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom — mondja —, hanem ahogy te.
Amikor már fizikai ereje alig van, a kereszten haldokolva még egy támadást intéz a gonosz ellene. Hangzik lentről az ajánlat: szállj le a keresztről, és majd hiszünk benned. Ez volt a cél, hogy higgyenek benne. Az segítene mindenkin, aki ott áll, hogy higgyen benne. Jézus azonban tudja, hogy nem akkor hinnének, ha Ő leszállna. Akik hinni fognak, csak azért szabadulhatnak meg, mert Ő nem száll le a keresztről.
És nem szállt le, hanem ott maradt végig, inkább vállalta az Istentől való elhagyatottság pokoli kínját, és elhangzott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” De ezután elhangozhatott az is: „Elvégeztetett” — és ezzel megtört az ördög hatalma. Elveszítette felettünk való korlátlan uralmát a bűn, kinyílt újra a mennyország kapuja a bűnös ember előtt, s lehetővé vált, hogy visszataláljunk Istenhez.
Ehhez azonban az kellett, hogy Ő végigjárja a szenvedéseknek az útját. Pontosan úgy, ahogy a Filippi levélben olvasható gyönyörű, őskeresztyén Krisztus-himnusz mondja — amit jó lenne, ha mindnyájan megtanulnánk könyv nélkül —: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (2,5-11)
Ez a Krisztus-himnusz összefoglalja Krisztus egész földi útját. Olyan ez, mint egy nagy nyomtatott Vbetű, vagy még inkább, mint egy hiányjel. A hiányjel vízszintes szárai jelzik, hogy Ő öröktől fogva mindörökké Isten, de az örök istenségében volt egy kitérő, ez a V betű, amelyiknek van egy leszálló ága, hogy Ő, aki Istennel egyenlő volt megalázta magát, megüresítette magát, — ahogy egyik szép adventi énekünk mondja: Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette —, nem vetette le az Ő istenségét, csak inkognitóban maradt, elrejtette, és amikor szükség volt rá, kitűnt isteni teljhatalma. Mindezt rabszolga formában — az a szó van itt —, rabszolgává lett, hozzánk hasonlóvá, és a V betűnek a csú-csa, a mélypont a kereszt. Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. S itt következett be a fordulat. Az Isten felmagasztalta Őt, minden név fölé helyezte, és a Jézus nevére minden térd meghajol: mennyeieké, az angyalok is hódolnak neki, a földieké és a föld alatt valóké. A démoni seregek is kénytelenek elismerni, hogy Ő szuverén Úr. Az övé minden hatalom mennyen és földön. Ennek az útnak, a megváltás munkájának a mélypontja a kereszt. Egészen odáig engedelmes maradt Jézus.
Szörnyű lenne még csak rágondolni is, hogy mi történik, ha nem járta volna végig a szenvedések útját. Ha félútról visszafordul, ha a Gecsemáné kertbe, meggondolja, vagy megtorpan, vagy ha a kereszten mégis engedetlen lesz, és odaparancsol tizenkétszer tíz sereg angyalt — ahogy Ő maga is mondta — és leszáll a keresztről. Akkor mi most itt állnánk, mint a kárhozat áldozatai, a pokol biztos várományosai, a szabadulás minden reménysége, lehetősége nélkül. Legyen áldott a mi Urunk, hogy végigjárta a szenvedések útját!
Miért tudta Jézus végigjárni ezt, noha előre tudta? Azért, mert egy dolog ki volt zárva a számára: radikálisan kizárta az Atyá-val szembeni engedetlenség lehetőségét. Újra és újra emlékezett Ő maga is arra, mi a küldetése: nem azért jöttem, hogy azt cselekedjem, amit én akarok, hanem azt, amit az én Atyám akar. És újra és újra megerősítette Ő magát is ebben. Amikor olyan támadások érték, mint a Gecsemánéban, akkor elővette az imádság fegyverét, még Ő is, és addig harcolt, amíg rendíthetetlen bizonyosságra jutott, hogy ezt az utat kell járnia, és ezt végig kell járnia.
Azért fontos ez, mert a mi hitünket is sok támadás éri. A kísértő minket is megkörnyékez sokféleképpen. Olyan sokszor elengedjük magunkat, és ott fekszünk a földön áldozatként. Mindenkit hibásnak tartunk, csak épp a magunk gyengeségét nem tekintjük bűnnek.
Hányszor látom azt, hogy amikor egy-egy házasság válságba kerül, és minden házasság átmegy válságokon, akkor micsoda tartást és erőt ad azon keveseknek, akik úgy gondolkoznak, hogy sokféle megoldási lehetőség van, kivéve a válást. Az eleve nem jöhet szóba. Ahol ez a kiindulás, ott egész másként találják meg a megoldást. Valami ki van zárva. Mint ahogy Jézus engedelmessége esetében az ki volt zárva, hogy Ő az Atyá-val szemben engedetlenné váljék. Kerül, amibe kerül! Őt is megkörnyékezte a kísértő, Őt is érték támadások. Neki is voltak harcai, engedelmesség harcai. Mivel azonban az volt a kiindulás, hogy ez az egy ki van zárva, erről szó sem lehet, erre nem kerülhet sor, e nélkül kell megoldani a dolgot, mindig megtalálta az engedelmesség útját.
Ha valaki egy Istentől kapott és elvállalt szolgálat közben, amikor jönnek a szolgálattal járó nehézségek, lemondások, csalódások, keserűség, azt az egyet kizárja, hogy: feladom, csak azért, mert kényelmetlen. Előre tudhattam, hogy kényelmetlenséggel is jár. De ha én az én Uramtól fogadtam el és kaptam ajándékba, kerül amibe kerül, hű maradok. Egészen másként veszi az akadályokat az ilyen ember. Másként lendül át a holtpontokon és átlendül azokon, és a krízisek után mindig győzelem következik. Krízisek mindannyiunk életében vannak. Ezen nem kell sem felháborodni, sem csodálkozni. Győzni kell. A győzelem egyik feltétele az: nem egyedül, hanem Istennel harcolom ezt a harcot, és vannak dolgok, amik eleve ki vannak zárva. Például az: amivel Ő megbízott, azt abbahagyjam.
Nem túlzás és nem nagyképűség az, hogy Pál apostol el merte mondani az Efé-zusi gyülekezet véneinek: „még az én életem sem drága, csakhogy elvégezzem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amit kaptam az én Uram Jézus Krisztustól.” Bizonyos volt benne, hogy tőle kapta, és nyilvánvaló volt, hogy még nem vette vissza, akkor azt csinálni kell végig. Ugyanez érvényes a hitharcainkra is. Amikor támadnak a kételyek, amikor sok minden meginog bennünk és alattunk, ilyenkor különösen fontos az, hogy egy valami ki van zárva: Az, hogy amit Isten mondott, az nem igaz. Az bizonyos, hogy igaz akkor is, ha minden ellene mondani látszik. —
Lásd Ábrahámot, amikor megérkezik Ká-naánba. A tények ellene mondanak annak, amit Isten neki ígért, és ő mégis azt mondja: ez a föld az enyém. Igaz ugyan, hogy most kizavarnak innen az őslakosok, megijednek a nagy nyájaimtól, talpalatnyi helyet sem adnak, mégis bizonyos vagyok benne, hogy az enyém. S mikor lesz ténylegesen az enyém? Ez ténylegesen az enyém, mert megígérte Isten. S mikor fognak itt legelni a birkáim? Majd, amikor az Úr elhozza az idejét. Most egyelőre továbbmegyünk, mert kizavarnak innen, de akkor is az enyém. Ez a hit. És ez a hitharc, hogy amit Isten mondott, az bizonyos, hogy igaz. Lehet, hogy kételkedik benne a hívő, de nem adja fel sem az engedelmességet, sem a Krisztus-követést, sem azoknak a feladatoknak a végzését, amiket kapott.
Sok mindent lehetne még ennek kapcsán mondani, de most legyen ennyi elég. Az első megfigyelés tehát az, hogy noha Jézus ennyire pontosan tudta, mi vár rá, milyen temérdek szenvedés, mégis mindvégig hű maradt. Nem menekült el, végigjárta a szenvedések útját, mert engedelmes volt az Atyának.
A másik, amit szóvá tettek a gyerekek: Miért kellett neki mindezt elszenvednie?
Hétszeresen záporoznak Jézusra a próbatételek és zúdul rá az ítélet. Hét különböző kifejezés jön egymás után: leköpdösik, összeverik, megalázzák, meggyalázzák, kiszolgáltatják, pogányok kezére adják, és a végén megölik. Miért? Pilátus is ezt kérdezte. Ő jogász volt és sokszor kellett bíráskodnia. Ez volt az alapvető kérdése: mi rosszat cselekedett? Ordítja a tömeg: feszítsd meg! Pilátus azt kérdezi: Miért? Mi erre a tömeg válasza? Feszítsd meg! De mi rosszat cselekedett? — kérdezi Pilátus.
Az a Jézus, aki széjjel járt jót tévén — így foglalja össze az Apostolok Cselekedetei az Ő egész földi munkáját —, aki mindenkivel csak jót tett személyválogatás nélkül, tanított és gyógyított, bocsánatot és kenyeret osztott — mindenkinek azt, amire éppen szüksége volt, akinek a megvetettekhez is volt jó szava, aki felvette a harcot a démoni erőkkel és megszabadított embereket ördögi kötelékekből, s mindezt önmagát nem kímélve, éjt nappallá téve. Olvasunk ilyen mellékes megjegyzéseket: enni sem volt idejük egész nap, de nem számít. Másokért vagyunk itt. Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon, és a végén adja az életét váltságul sokakért. Miért kell neki ezeket a pokoli kínokat és a szörnyű kínhalált elszenvedni?
Erre világos válasza van a Szentírásnak, és azt mindannyian tudjátok is, de valahogy nem szivárgott ez mélyre sem a fejünkben, sem a szívünkig nem ért el sokszor. A Biblia válasza erre egy szó: Érettünk. Kiegészíthetjük azzal is, hogy miattunk és helyettünk. Ezért. Neki nem a saját bűneinek az ítéletét kellett elszenvednie, hanem azt olvassuk az Ézsaiás 53-ban: az Úr mindnyájunk bűnét Ő-reá helyezte. És Ő mindannyiunk bűnét és büntetését magára vállalta. Ezért nem hasonlítható a Krisztus szenvedéséhez egyikünk szenvedése sem. És amikor valaki olyan káromlást szól, hogy a Krisztus sem szenvedett annyit, mint én, akkor csendesen és szelíden igazítsuk helyre. Mert a Krisztus szenvedése nem hasonlítható a legszörnyűbb emberi szenvedéshez sem. Mert Ő az egész emberiség minden bűnének a teljes isteni ítéletét testében-lelkében elszenvedte. Ezt mi fel sem tudjuk fogni, hogy milyen súlyú ítélet és milyen rettenetes szenvedés.
Mint abban az időben egy teljesen ártatlan kisbáránynak kellett meghalnia ahelyett, aki azt az áldozatot bemutatta. Az a bárány nem paráználkodott, nem hazudott, nem lopott, nem káromolta az Istent, de aki azt feláldozta, az hazudott, lopott, paráználkodott, káromolta az Istent. Ő helyette pusztult el az az ártatlan állat, de azt neki végig kellett néznie, hogy ilyen súlyos következménye van a bűnnek, és ennyire valóságos az, hogy ő életben maradhat, aki ezt érdemelte volt, amaz meg helyette ártatlanul meghalt. Ilyen értelemben mondja a Szentírás: Jézus az Isten Báránya, aki magára veszi az egész világ bűnét.
Jó lenne, ha ez nem szólam maradna a számunkra, és nem valamiféle dogma, hanem akár naponta hálát tudnánk adni érte: én azért maradhattam életben, mert Ő meghalt helyettem. Sőt, nekem azért lehet örök életem és üdvösségem, mert Ő a pokolra ment helyettem. Ez a Biblia világos tanítása. Örültem, hogy némelyek felháborodva megkérdezték: miért, mivel lehet ezt indokolni? Ennyi szenvedést annak elszenvedni, aki csak jót tett. Nincs közöttünk senki, aki csak jót tenne életében. Jézus ilyen volt, és mégis? Jogos a kérdés, de fontos a válasz. Ebben a vá-laszban benne van az is, hogy mivel ez így történt, nekünk már nem kell bűnhődnünk a bűneinkért. Aki ezt hiszi, — mert az fogadja el, aki ezt hiszi, magára nézve is érvényesnek tekinti, — és hálás érte, annak már nem kell szenvednie a bűneiért, mert az ítélet végrehajtatott, és nem hajtja végre kétszer Isten, egyszer Jézuson és egyszer rajtam. Az végrehajtatott, és ezt én hihetem és felszabadult, boldog szívvel élhetek.
Ne akarjak vezekelni bűneimért, ne próbáljam elhitetni magammal, hogy bizonyos jó cselekedetekkel kiegyenlíthetem az Isten és mások ellen elkövetett bűneimet, mert nem egyenlíthetem ki. Semmi olyat nem tudunk cselekedni, ami Isten mércéjével mérve jó. Ezt valahogy nem értik meg vallásos tömegek. A Biblia erről világosan beszél: egyetlen fizetőeszköz volt, amit Isten elfogadott a mi törleszthetetlen adósságunk kiegyenlítésére, és ez Jézus szenvedése és halála. Hiába próbálok aprópénzzel, a magam ilyen, olyan cselekedeteivel, áldozatával, szenvedésével, felajánlásaival fizetni — nem érvényes fizetőeszköz a mennyben. Nem kell senkinek, nem lehet mire használni. Nem is kell erőlködni, mert ki van fizetve. Odaszögezte az Ő keresztjére a mi adóslevelünket — írja Pál a Kolossé levél 2,14 versében. Megvolt a nyugta: ennyivel tartozom, én is tudtam, hogy soha nem fogom tudni kifizetni, de azért megterhelt, — és nagypénteken Jézus kettétépte az adóslevelet, s odaszögezte a keresztfára. Nem kell fizetni. Ki van fizetve.
Aki ezt a szíve mélyéig megérti, átérzi és magára nézve komolyan veszi, az nevezhető a bibliai szóhasználat szerint hívőnek. Mert az fogadta el Istentől ezt a legnagyobb ajándékot. Hinni azt jelenti: elfogadom azt, amit Isten kínál. A próbákat is — ha azt kínál —, de ezt a legnagyobb ajándékot is, és ebből élek. Ezért vagyok hálás. Nem én akarok görcsösen erőlködni és valaminek megfelelni, hanem felszabadultam az Istennek engedelmes, hálás életre, amiben vannak küzdelmek, lesznek talán bukások is, de alapvetően megváltozott az egész szemlélet, mivel erre a kérdésre, miért kellett mindezt elszenvednie, a Bibliának ez a válasza: érettünk, helyettünk.
Figyelemre méltó az, hogy Jézus Krisztus halálának a napján milyen egymástól kü-lönböző emberek vallják, állítják határozottan, hogy Jézus ártatlan, hogy bűntelen. Az első Júdás. Amikor visszaviszi a júdáspénzt a megbízóinak, a cinkosoknak, és azt mondja: vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Aztán Pilátus. Kétszer is kijelenti: semmi bűnt nem találok ebben az emberben. S végül haldoklásuk közben még az egyik golgotai gonosztevő is. Azt mondja a kollegájának: ne beszélj már így, hiszen mi méltán szenvedünk azért, amit csináltunk, de ez itt — mondja Jézusra — semmi bűnt nem cselekedett. Milyen különböző emberek teljesen egybecsengő tanúsága arról, hogy Jézus bűntelen, ártatlan, tiszta, szent. Nyilvánvaló tehát, hogy nem a maga bűneiért halt meg.
A harmadik, ami valóban feltűnő Jézus előrejelzésében, most olvasott szavaiban az: amilyen világosan beszélt bekövetkező szenvedéséről és haláláról, ugyanolyan világosan beszél arról is, hogy három nap múlva feltámad. Úgy tűnik, mintha ezt meg sem hallották volna.
A szenvedései ellen tiltakoznak. A várható kereszthalála ellen Péter kézzel-lábbal tiltakozik: Mentsen Isten, Uram. Ilyen veled nem történhet meg! Jól néznénk ki, ha a Messiással azt csinálhatnak, amit akarnak, milyen Messiás az? Márpedig most mondtam el, Uram, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, a Krisztus. Ez lehetetlen!
Feltámadásának ígéretére azonban senkinek nincs egy szava sem. Mintha oda sem figyeltek volna, vagy nem lenne jelentősége a számukra. Ha odafigyeltek volna, ez legalább olyan meglepő és felháborító bejelentés volt, mint a kereszthalála. Akkor vagy tiltakoztak volna, vagy csodálkoztak volna, vagy pedig — ha komolyan veszik — a harmadik nap reggelén sorba kellett volna állni a temetőben Arimátiai József sírja előtt, hogy lássuk, hogy teljesedik be az ígéret, hiszen megmondta. Háromszor megmondta tizenkét felnőtt ember füle hallatára, hogy a harmadik napon feltámad. Egy, kettő, ma van a harmadik, menjünk és győződjünk meg. Senki. Sehol senki. Az asszonyok is azért mennek ki, hogy bebalzsamozzák a holttestét. Mintha el sem hangzott volna. Ez valóban meglepő.
Vajon nem kísért ez minket is sokszor? Úgy szokták ezt mondani: szelektív a hallásunk. Csak azt hallom meg, ami engem érdekel. Ha egy helyiségben nyüzsgés van, de a túlsó sarokban a nevem elhangzik, azt feltétlenül meghallom és nő a fülem, hogy figyeljem, mit mondanak rólam. Közben ott lehet, hogy fontos dolgok hangzanak el, ugyanúgy hallom, ugyanolyan hangerővel, vagy még erősebben hangzik, de én arra figyelek, ez nem érdekel. Nem így olvassuk sokszor a Bibliát is? Vagy hallgatunk egy-egy igehirdetést? Van, amit meghallok, s van, ami el sem jut a fülemig, sem az értelmemig. Éppen ezért nem változtathatja meg az életemet sem.
Jó lenne odafigyelni erre, s amikor most Isten kegyelméből ismét nagy ünnepekhez közeledünk, jó lenne már most vételre állítani a szívünket és megtanulni úgy olvasni a Szentírást, hogy minden szót gondoljunk meg: értjük ezt? Egyetértünk vele? Egybecseng ez a többivel? Azért mert olvastam már, azt jelenti, hogy életté is vált, nem most akar Isten formálni általa? Mindenre odafigyelni, mert Istennek minden szava életmentő lehet a szá-munkra.
Tudom, vannak nekünk súlyos, gyakorlati problémáink. Ha csak ennek az elmúlt hétnek a sok lelkigondozói beszélgetéséből egy-egy rövid példát mondanék, kiderülne, milyen égető, fojtogató, terhelő, súlyos problémákkal küzdenek hívő emberek is. Miközben készültem, újra és újra arra gondoltam: vajon nem gondolják-e a testvérek, hogy most ennyire elvi-teológiai kérdésekről kell nekünk beszélnünk, hogy Jézus Krisztus mindvégig engedelmes volt? Jó, legyek én is mindvégig engedelmes, és…? Nem lehetne valami gyakorlati következtetést levonni? Vagy különösen ez: helyettünk, érettünk, ezt tudjuk, ezt már gyerek-istentiszteleteken is hallottuk, s tudnánk igéket is idézni erre. Meg az is, hogy megmondta: a harmadik napon feltámad. Majdnem minden húsvétkor elhangzik, hogy mégsem hitték, elég baj, hogy nem hitték, miért nem vették komolyan?
Úgy látom, hogy éppen ezek azok a pillérek, amik, ha valakiben tudatossá válnak, azokra lehet építeni olyan életet, amelyik teherbíró, ahol az ember előbb megtalálja a megoldást, és a valódi megoldást találja meg, amelyekre állva olyan ereje lesz, hogy még mások terhét is tudja hordozni, vagy mások számára is tud Istentől megoldást kérni. A leggyakorlatibb, leghétköznapibb kérdéseink súlya változik meg, ha ilyen biztos pillérekre épül fel a hitünk, és ha épül és szakadatlanul erősödik a hitünk.
Jó lenne, ha ma is biztosítanánk egy kis csendet még magunknak, és elolvasnánk ezt a néhány verset, akár kikereshetik a testvérek az előzőeket is. Könnyű megjegyezni, mert Márk evangéliumában a 8,31, a 9,31 és a 10,32 és következő verseiben van ez, hogy Jé-zus egy kicsit más-más formában jelenti szenvedéseit és a feltámadását az övéinek. Itt a bizalmas körrel beszél, mindig félrehívja a tizenkettőt. Felkészíti őket, és mégis milyen ké-születlenek voltak… Minket is fel akar készí-teni mindarra, ami ránk vár még ebben a földi életben, és arra, hogy Ő visszajön. Az Ő második eljövetelét ugyanúgy ígérte meg, mint itt a feltámadását, és ma ugyanúgy tömegek élnek, mintha nem jönne vissza, mintha nem lenne egyszer hirtelen vége mindannak, ami most nekünk fontos, ami miatt tönkremegy az egészségünk… Csak éppen arra nem készülünk, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt.
Ha ma érkezne meg Krisztus, rendben vagyok Ővele? Odaállhatok úgy, hogy semmi elintéznivaló nem marad? A lényeg, a vele való közösségem, az amiért Ő jött, az rendben van. Biztos, hogy sok hiba, fogyatkozás, mulasztás terhel, de a lényeg rendben van. Tudom, hogy vele együtt kell majd megállnom az Isten ítélőszéke előtt, hiszen vele együtt telnek a napjaim. Együtt élek vele.
Tényleg együtt élünk vele? Márpedig akármelyik pillanatban megjelenhet — ezt mondja a Szentírás. Hogy lehet ezt figyelmen kívül hagyni, és úgy élni, mintha a történelemnek ez a fontos eseménye nem következnék be, vagy mintha valamikor sokára következnék be. Honnan vesszük, hogy sokára? Azt mondta: bármelyik pillanatban. Legyünk készen!