Cseri Kálmán

Az elmúlt napokban olvastam ezt a zsoltárt, és amikor újra és újra végiggondoltam, megtelt a szívem ádventi reménységgel és ádventi gondolatokkal. Hadd mondjak el ezek közül valamit most a gyülekezetnek is.
Először azt nézzük meg röviden, hogy mi volt az eredeti jelentése ennek a zsoltár-imádságnak, utána pedig azt, milyen ádventi üzeneteket közvetít ez a számunkra.
Miről is szól ez a zsoltár? Azt olvastuk a címében, hogy zarándokének. A Károli fordítás így adja ezt vissza: grádicsok (vagyis lépcsők) éneke. Miért volt ez zarándokének?
Minden valószínűség szerint azért, mert ezt a tizenöt zsoltárt — a 120-tól a 134-ig mind ezt a feliratot viseli: Zarándokének — először a babiloni fogságból hazafelé ballagó szabadult foglyok, zarándokok mondhatták el. Valószínűnek tartják, hogy ahogy közeledtek az ősi föld felé, amelyet közülük valószínűleg senki nem látott, hiszen már a fogságban született ez a nemzedék, de hallottak a Szent-földről, a hajdani templomról, annak dicsőségéről atyáiktól, és alig várták, hogy ebben a nagy élményben lehessen részük, hogy megérkezve megpillantják mindezt. Ahogy közeledtek hazafelé, meg-megállva egy-egy ilyen zsoltár-imádságot mondottak el. Ennek a zsoltárnak a tartalma különösen is valószínűsíti is ezt.
Ugyanakkor úgy lett ebből grádicsok, vagyis lépcsők éneke, hogy amikor újra felépítették a templomot, megindulhatott az istentisztelet, és évente legalább egyszer minden hívő izráelita igyekezett felmenni Jeruzsálembe, a templomba, hogy ott imádkozzék, és áldozatot mutasson be, akkor, ahogy közeledtek a templomhoz, azon a meredek kaptatón, ami Jeruzsálembe vezetett és vezet ma is, meg-megállva egy-egy ilyen grádicsok énekét, zarándokéneket mondtak el. Tizenöt pihenő volt az oda felvezető úton. Minden pihenőn egy ilyet elmondtak.
Vártak arra, hogy eljussanak a templomba. Nagy élmény volt. Az volt az esztendő eseménye mindenki számára, hogy elmegy a szent helyre, az Úr templomát meglátja, együtt dicsőíti a hívek seregével az Urat, és várva azt, hogy beteljesednek ezek a remények, elénekeltek, vagy elmondtak egy-egy ilyen zsoltár-imádságot.
Ez a zsoltár a babiloni szabadulásra utal. Óriási élmény volt Izráel fiainak a babiloni fogságból való hazatérés lehetősége. Főleg azért, mert a többség teljesen lemondott már erről. Volt akkor is a hívőknek egy kis csapata, akik komolyan vették Isten ígéretét, hiszen Jeremiás által a fogságba vitelkor már megígérte az Úr, hogy eltelik hetven esztendő, és hazahozza onnan Sionnak foglyait. Na de eltelt negyven, ötven, már majd’ hatvan, és még sehol semmi jele a szabadulásnak nem volt. Ki hiszi azt el?
Mindig ezzel van bajunk, hogy kétségbe vonjuk, hogy az Úr igazat mondott, és nem merjük várni az Ő ígéreteinek a teljesedését, mert a tények, a körülmények ellentmondani látszanak azoknak. Hívők azonban akkor is voltak, és ők várták, hogy Isten valóra váltja ígéretét. És amikor megjött Cirusznak az ediktuma, hogy nemcsak haza lehet menni, hanem küldi egyenesen haza a népet, és nemcsak megengedi, hogy felépítsék a templomot, hanem megparancsolja, még építőanyag kiutalást is adott, még a szent edényeket is visszakapták, amiket Nabukodonozor annak idején elrabolt, ez olyan hihetetlen volt, hogy valóban olyanok voltak, mint az álmodók — ahogy itt olvastuk.
„Amikor az Úr jóra fordította Sion sorsát, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták még a pogányok is összenézve: ilyet még nem láttunk. Hatalmas dolgot tett ezekkel az Isten! Bizony hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. Isten mint szabadító úr jelent meg újra az ő életükben. Úgy, ahogyan nagyon sokszor már, de ott a fogság lelki félhomályában elhalványodtak ezek a tapasztalataik.
Ugyanakkor viszont már a hazafelé vezető úton, megérkezve pedig még inkább, tapasztalniuk kellett, hogy nagyon sok nehézség vár rájuk. Tudjuk a Biblia több könyvéből, hogy évekig igen gyenge termés volt a hazatérés után. Szinte mindenki ellenséges indulattal fogadta őket, aki ott körülöttük lakott. Mit akarnak ezek itt? A sajátjukba jöttek, és azt akarták újjáépíteni, de a potyalesők másként tervezték. Rendkívül sok rosszindulattal, gonoszkodással, gáncsoskodással kellett találkozniuk. A népen belül is sokféle széthúzás volt. Sok nehézség várt rájuk és néha bizony sírva végezték azt a munkát, amit végezniük kellett.
Ezért a zsoltár-imádság folytatása az Isten magasztalása után átvált könyörgésre. Fordítsd jóra sorsunkat, Uram! Hiszen még sokan ottmaradtak a babiloni fogságban. Jöjjenek haza azok is. A délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan. Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak! Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezzék, ha kévé-it hozza!
Vagyis: te, aki ilyen nagy szabadítást adtál nekünk, adj még szabadításokat, mert nagy szükségünk van rá. Hisszük, hogy te ugyanaz az Isten leszel holnap is, meg holnapután is, aki tegnap és ma voltál. Neked van szabadító és megáldó hatalmad, és ígéreteidet be fogod teljesíteni olyan biztosan — zseniális itt ez a kép —, mint amilyen bizonyos az, hogy a hosszú száraz évszak után minden esztendőben megjön a rövid esős évszak, és a kiszáradt patakmedrek, a vádik, egyik napról a másikra megtelnek csobogó-sodró vízzel. Ez mindig így történt eddig, s az idén is így fog történni. Amilyen biztosra lehet ezt venni, olyan biztosra vesszük, hogy ígéreteidet valóra váltod, és amit nekünk megmondtál, az beteljesedik.
Egy nagy szabadulás és egy nagy beteljesedés között van vándorúton Izráel népe, és ezen az úton sokszor sírva tesz meg minden lépést, mert erre sok oka van, mégis bizonyos abban, hogy eljön az idő: megtelik a szájuk nevetéssel és a szívük örömujjongással, mert Isten minden ígéretét valóra fogja váltani.
Itt szólaltak meg számomra az ádventi üzenetek. Isten mai népe is egy nagy szabadítás és nagy beteljesedés között vándorol. A nagy szabadítás Jézus első eljövetelével történt. A nagy beteljesedést az Ő második eljövetele hozza, amit mi hittel és reménységgel várunk. Mi a kettő között vagyunk most valahol. Bizony sokszor hull az embernek a könnye kifelé, vagy nyeli befelé, és bizony sokszor csak az ad erőt talpon maradni, hogy tudjuk: mind igazak és ámenek az Ő ígéretei, és be fogja teljesíteni azokat.
A nagy szabadítás megtörtént a kereszten. Jézus Krisztus kereszthalálával kiszabadított minket a bűnnek, a halálnak, az örök halálnak, a kárhozatnak, a reménytelen létnek a fogságából. S mindazok, akik benne hisznek, kiléphetnek ebből a rabságból, s elindulhatnak egy csodálatos jövendő felé Őt követve. Ott az út végén pedig ragyognak az Ő ígéretei. Megmondta: még egyszer megjelenik majd úgy, hogy mindenki meglátja Őt. Akik Őt tagadják ma, vagy egyszerűen negligálják, semmibe veszik, ők is megpillantják egy pillanatra, hogy Ő az, akit nem hittek, akinek a segítségét visszautasították. Az övéit pedig magához veszi. Megtörténik a halottak feltámadása, az utolsó nagy ítélet, és a benne hívők mindörökké vele lesznek. Ez a mi nagy reménységünk, és efelé haladunk.
Közben azonban sok olyan esemény történik, ami miatt összeszorul az ember szíve, és könnyeket csal a szemébe. Hiszen olyan sokan vannak még itt közöttünk is fogságban. Sokféle félelemnek a fogáságában. Sokféle bűnnek a fogságában vergődnek tehetetlenül. Sokféle atyá-inktól örökölt tulajdonság, beidegződés, rossz szokás, sokféle szenvedély kötöz meg embereket. Tehetetlenek ők is, tehetetlenül nézzük a vergődésüket mi is.
Ugyanakkor sok nehézség, nyomorú-ság kíséri a földi vándorutunkat. Van egy énekünk, egyik verse ezt mondja: „sírva jöttünk a világra, sírás közt költözünk el.” Valóban sírás keretezi be földi létünket. Közben is hányszor szorul össze az ember szíve, látva azt a temérdek nyomorúságot, szenvedést, jajt, panaszt, ami körülöttünk van, és aminek sokszor mi magunk vagyunk az okai. Átélve a tehetetlenségünket, hogy sokszor, ha akarunk, sem tudunk segíteni magunkon vagy egymáson.
Sokan szenvednek Jézus nevéért és az evangéliumért nemcsak gyalázatot, annál sokkal súlyosabb próbatételeket is. Sokan mások miatt, vagy másokért kénytelenek szenvedni. Akinek pedig az az élete célja, hogy vessen — mint ahogy itt olvastuk —, vagyis, hogy olyan lelki magvakat hintsen el mások szívébe, amikből új élet támad, az igének a magjait, egy újfajta jézusi erkölcsiségnek a magjait, az különösen is ismeri, milyen az, könnyhullatással vetni.
Amikor a magvetőnek az az érzése, hogy tényleg falra hányt borsó volt az egész. Bele se hullott, még az értelmébe se, nemhogy a szívébe, de azért vetni kell tovább. Hiába, jönnek a madarak, hogy elkapkodják, aztán fagy, árvíz, aszály, minden támadja, aztán eljön éjszaka az ellenség és konkolyt hint a búza közé, aztán nőnek a gyomok vele együtt. Már kikelt a jó mag valakinek a szívében, de nőnek a gyomok is és — Jé-zus olyan erős kifejezést használ — a vé-gén megfojtják az igét, mégsem lesz új élet belőle.
Bizony sokszor könnyhullatással végezzük ezt a lelki magvetést. Volt néhány olyan eset — nem szégyellem bevallani —, hogy a szó szoros értelmében is potyogtak a könnyeim azt a keménységet, azt az ellenállást látva, amikor valakinek csak a kezét kellett volna kinyújtania az Isten által felkínált bocsánatért, szabadulásért, új életért, amiért Jézus az életével fizetett, de nem kellett neki. Maradt megoldatlanul a probléma, és ölték tovább is egymást, tették tönkre magukat, és a hozzájuk legközelebb állókat is emberek. Mi meg néztük tehetetlenül, mert ezeken a nyomorúságokon csak az élő Isten tud segíteni. De ha az Ő segítsége nem kell, akkor nincs segítség. És aki mégis nagyon szeretne segíteni, mert ő már megkapta ezt a segítséget Istentől, annak a könnye potyog sokszor: hogyan lehet valaki ilyen, hogy nem fogadja el az egyetlen lehetséges megoldást.
Sokszor van az, hogy összeszorul a lelki magvetőknek a szíve, és bizony könnyhullatással vetünk. De ilyenkor is erőt és reménységet ad az, hogy Ő meg-ígérte, hogy mégis vannak és lesznek magvak, amik a szívbe hullanak, amikből új élet támad, és ezt az új életet, bármilyen támadható is, a mindenség Ura megvédi, megnövekszik, megerősö-dik, majd, amikor Jézus másodszor eljön, lesznek olyanok, akik reánk mutogatnak, és azt mondják: Uram, ez a gyarló ember vezetett hozzád, és ő hullatta a szívembe a magjait.
Ezzel a reménységgel végezhetjük, még a könnyfakasztóan reménytelennek tűnő fáradozásainkat is, ha ott van bennünk az ádventi bizonyosság, hogy egy nagy szabadítástól egy nagy beteljesedés felé haladunk. Itt útközben potyog az ember könnye sokszor, de útközben is a szabadításra és a végcélra néz, és legfőképpen arra az Úrra, aki eljött és eljövendő, és aki egészen bizonyos, hogy minden ígéretét beteljesíti.
Életünk sokféle nyomorúsága, szenvedése, kudarca, megaláztatása közben olyan sokat jelent nekünk ez a bizonyosság. Az, hogy nem ez a végső állapot, amiben most vagyunk, amiben éppen talán szenved valaki, az, hogy a magvetés után lesz aratás, és ez olyan biztos, mint amilyen biztosan jönnek az évszakok egymás után. Akármilyen nagy szárazság is van a száraz évszakban, meg fognak telni a patakmedrek — mondja itt a zsoltáros —, mert eljön az esős időszak, és akkor az Úr megtölti azokat az időszakos patakmedreket újra vízzel.
Ez a bizonyosság ad erőt Isten gyermekeinek a sokszor könnyhullatással kísért vándorlásukon. Az, hogy Jézus visszajön, az, hogy meg fogjuk Őt látni mindannyian, hiszen megígérte, az, hogy azon a napon minden kiderül majd, mindenről kiderül: hamis volt-e vagy igaz, akkor is, ha sikerült egy életen át álcázni a hamisat. Minden igaz elnyeri a jutalmát, és minden hamis megkapja a büntetését. Vége lesz mindannak, amitől most szenvedünk. Azt olvassuk: nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, betegség, fájdalom. Nem érik az embert kudarcok és megaláztatások, hanem az Isten lesz minden mindenekben.
S valóban olyanok leszünk, mint az álmodók. Hiszen legmerészebb álmainkban sem tudjuk elképzelni, milyen lesz az, meglátni a mi dicsőséges, tökéletes Urunkat. Milyen lesz az, részt venni a mennyei istentiszteleten és az angyalokkal és üdvözültekkel együtt vallani: méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt, dicsőséget, hatalmat és áldást. Legmerészebb álmainkban sem tudjuk elképzelni, milyen lesz az, hogy minket, hitvány bűnösöket, a mi Megváltónk részesít az Ő mennyei dicsőségében. S beteljesedik az Ő ígérete: aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székemben velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.
Mi is részesülünk az Ő dicsőségében, és mindörökké tudjuk majd magasztalni Őt. Könnyes vándorlásunkban kimondhatatlan sok tartást, vigasztalást, erőt ad ez a bizonyosság, ha hisszük ezt igazán, ha valóban tele van a szívünk ádventi reménységgel.
Mert Jézusnak ezek az ígéretei lehetnek az a biztos fundamentum, amire a mi felelősségünk is felépülhet. Nem mindegy, mivel és hogyan töltjük ezt a rövid életet. Egyszer mindenért számot kell adnunk előtte. Ez a reménység az a talaj, amin megtámaszkodhat az embernek a hűséges helytállása, hogy bizonyosak legyünk abban, mivel bízott meg minket az Úr, és azt csináljuk, ne mást ahelyett, de azt minden körülmények között hűségesen helytállva és mindazt megtéve, amit Ő parancsolt nekünk.
Ezek az Ő ígéretei lehetnek a mi élő reménységünknek a kiapadhatatlan forrása is, ami táplálja a reménységünket akkor is, ha mérhetetlenül sok csüggesztő, sőt kétségbeejtő eseményt kell is látnunk.
Hadd kérdezzem meg: hiszitek-e ti mindezt, testvérek? Így készülünk-e a mi Urunkkal való találkozásra? Nem a világ végét várjuk, hanem a mi dicsőséges Urunkat, Jézus Krisztust várjuk. Az Ő második eljövetelét. Mégpedig úgy várjuk, ahogyan szép hitvallásunk, a Heidelbergi Káté mondja: „Milyen vigasztalásod van abból, hogy Krisztus visszajön? Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben felemelt fővel várom vissza az égből azt az ítélőbírót, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állott és rólam minden kárhoztatást és ítéletet elvett, hogy Ő mind a maga ellenségeit, mind az enyéimet örök kárhozatra veti, engem pedig minden választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe magához átvisz.”
Vagyis mi azt a bírót várjuk, aki előbb már odaállt helyettünk a vádlott helyére, és a mi halálos ítéletünket elszenvedte. Akiről egyedül mondható el: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. És Ő az életét adta értünk akkor, amikor még ellenségei voltunk. Ő lesz a mi ítélőbírónk. Ezért aki hisz Őbenne, az nem félelemmel gondol az Ő visszajövetelére, hanem ezzel a sóvárgó vágyakozással, amit a Jelenések könyve végéről idéztem az istentisztelet elején: Jövel, Uram Jézus! Az azt várja, aki őt a legjobban szerette és szereti.
Ennek a Káté-kérdésnek a vége kicsit félreérthető és félre is szokták magyarázni sokan. A hívők nem örülnek annak, hogy az ítélőbíró az ítéletet is kihirdeti majd azok felett, akik visszautasították őt. Sőt, sokszor könnyezve mindent megteszünk azért, hogy ne legyenek, vagy minél kevesebben legyenek olyanok, akiket Ő az örök kárhozatba küld. A tapasztalat azonban az: vannak, akik megkeményítik magukat. Annál inkább, ha könnyes fáradozással is, mindent meg kell tenni értük.
Mi viszont, akik idejében összekötjük az életünket vele, tudhatjuk, hogy magához vesz, hogy érvényes és igaz az: az én Atyám házában sok lakóhely van, elmegyek és helyet készítek nektek, és majd egyszer eljövök, magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Ez tölti be majd örökkön örökké a mi lényünket, hogy vele együtt leszünk.
Ez azonban itt kezdődik el, vagy nem kezdődik el. Ezért ez a felolvasott ige nemcsak nagy örömhír, hanem komoly figyelmeztetés is. Csak Krisztus második eljövetele, illetve csak halálunk előtt lehetséges Ővele kapcsolatba kerülnünk. Csak az lesz vele az örökkévalóságban, aki itt már összeköltözött vele. Aki az ádvent Királya előtt kinyitotta az ajtót. Ő mondja: „az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja a szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz.” Itt kell kinyitnunk sarkig, minél nagyobbra előtte az ajtót. Itt kell megtanulnunk együtt élni vele úgy, hogy Ő parancsol, mi pedig engedelmes szolgái vagyunk. Itt kell megtisztulnunk a Jézus vérének érdeméért minden bűntől. Itt kell felkészülnünk az örökkévalóságra.
És ha megérkezünk majd oda, akkor Áprily Lajos szép szavaival élve:

… S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,
a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?” -ra ezt felelni: — Készen.
(Kérés az öregséghez)

A reformáció emlékünnepével kapcsolatosan különös hangsúly került az utóbbi hetekben igehirdetéseinkben a Bibliának erre az alapvetően fontos kijelentésére, hogy az üdvösséget Isten nekünk az Ő kegyelméből ingyen, ajándékképpen adja, és ezt mi hittel tudjuk megragadni, a magunkévá tenni. Kegyelemből, hit által. Ez a gondolat végigvonul az egész Szentíráson.
Többekben azonban felvetődött a kérdés, hogy ha ez így van, akkor a cselekedeteknek egyáltalán semmi jelentőségük nincs? Teljesen mindegy, hogyan él egy ember, hogyan él egy hívő keresztyén ember is? Nem fontosak a jó cselekedetek? A Biblia azt mondja: nagyon is fontosak, és erről is világos tanítást ad, csak ez a tanítás is deformálódni, torzulni szokott a mi gondolkozásunkban. Ezért fontos, hogy igazítsuk az igéhez a cselekedetekről való gondolkozásunkat is, és itt is történjék meg egy bizonyos reformáció a mi hittudatunkban.
Egy rövid igehirdetésben inkább csak a tartalomjegyzékét lehet elmondani annak, hogy mit tanít a Szentírás a cselekedetek jelentőségéről, de ezt legalább próbáljuk meg most, és aztán ki-ki nézzen utána maga a Bibliában meg hitvallásainkban. Ezért fogom megmondani a bibliai helyeket is, hogy honnan idézem az igét, amire az állítások épülnek. Négy fontos tételt szeretnék felsorakoztatni.
1. Az első így hangzik: a Biblia szerint a cselekedetek nagyon fontosak. Egyáltalán nem mindegy, hogyan él egy hívő ember, és mit cselekszik. Amikor az apostoli igehirdetés egy fél mondatba próbálta összefoglalni Jézus egész földi működését, akkor ezt mondták: széjjeljárt, jót tévén. Nem mindegy az, hogy ró-lunk is mit lehet elmondani, hogy mit teszünk: jót teszünk-e, vagy valami mással töltjük az életünket.
A református hitvallások is külön kitérnek a jó cselekedetek fontosságának a hangsúlyozására. A Második Helvét Hitvallás a XVI. fejezetében hosszan és részletesen ír erről. Két bekezdést hadd olvassak belőle.
„Jóllehet tehát azt tanítjuk az apostolokkal, hogy az ember ingyen kegyelemből igazul meg a Krisztusban való hit által, nem pedig valamilyen jó cselekedetek által, mégsem becsüljük le vagy kárhoztatjuk a jó cselekedeteket, mert tudjuk, hogy az ember nem azért teremtetett, sem nem azért született újjá hit által, hogy ne csináljon semmit, hanem inkább azért, hogy szüntelen cselekedje azt, ami jó és hasznos. Az evangéliumban azt mondja a mi Urunk: Minden jó fa jó gyümölcsöt terem (Mt 12,33). Aki énbennem marad, az sok gyümölcsöt terem (Jn 15,5). Pál apostol szerint az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk (Ef 2,10). (…) Kárhoztatjuk tehát mindazokat, akik a jó cselekedeteket megvetik, és azt fecsegik, hogy azok haszontalanok, tehát nem kell törődni velük.
De ahogyan az előbb mondtuk, nem gondoljuk, hogy a jó cselekedetek tartanak meg bennünket, és hogy azok olyan szükségesek volnának az üdvösségre, hogy nélkülük soha senki sem üdvözült volna, mert hiszen egyedül Krisztus kegyelméből és jótéteményeként tartatunk meg. A cselekedetek szükségképpen a hitből születnek, és helytelenül tulajdonítják egyesek ezeknek a cselekedeteknek azt az üdvösséget, amelyet tulajdonképpen a kegyelemnek kell tulajdonítani. Mert jól ismerjük az apostolnak azt a mondását: Hogyha kegyelemből van, akkor nem cselekedetekből: különben a kegyelem nem volna többé kegyelem. Hogyha pedig cselekedetekből, akkor nem kegyelemből: különben a cselekedet nem volna többé cselekedet.” (Róm 11,6)
Fontos tehát a jó cselekedet, a kérdés az: hol a helye és mi a jelentősége? Erről szól a második tétel.
2. A Biblia egyértelmű tanítása szerint a mi jó cselekedeteinknek nincs üdvösségszerző erejük. Tehát ez azt jelenti: nem azért üdvözül valaki, mert sok jót cselekedett, hanem azért képes egyáltalán az Isten szerinti jót is cselekedni, mert már elfogadta hittel Isten kegyelmét, az üdvösséget, amit ingyen, egyedül a Krisztus érdeméért kapott. Mindig előbb jár a kegyelem, és utána jön az a cselekedet, amit Isten is jónak minősít. A jó cselekedet következmény, és nem ok. Követi a hívő ember hitre jutását és kegyelembe fogadtatását, és nem megelőzi azt.
Azért olvastam fel alapigének ezt, amit a legtöbben könyv nélkül el tudnának mondani — legalábbis remélem —, mert ennek a mondatnak többnyire csak az első felét szoktuk idézni: „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék” — és itt abbahagytuk. Pedig folytatódik a tizedik verssel így: „Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.”
Vagyis azt mondja: igenis kegyelemből, hit által, Isten ajándékaként kapjuk az üdvösséget. Az ajándékért nem dolgozik meg az ember, sőt kifejezetten hangsúlyozza, hogy nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Ha azonban már megkaptuk ezt az ajándékot, akkor el kell kezdeni cselekedni. Mégpedig azokat a jó cselekedeteket végezhetjük attól kezdve, amiket Isten előre elkészített nekünk. Tehát még ez is az Ő ajándéka, hogy jót cselekedhetünk, és erre is Ő tesz képesekké bennünket. A nagy ajándék az üdvösség, amit kegyelemből ad nekünk Isten. A ráadás ajándék: ha ezt elfogadtuk, akkor tőle elkészített jó cselekedeteket végezhetünk, amiket szintén kegyelemből ad Isten. Az sem a mi érdemünk. Isten készíti el nekünk a jó cselekedeteket, Isten tesz képesekké arra, hogy azokban járjunk. Egyedül Istené lehet tehát a dicsőség.
Ez a teljes bibliai tanítás a kegyelemről és a cselekedetekről. Ami eltér, az Isten kijelentett igéjétől tér el.
A jó cselekedet gyümölcs. Nagyon sok helyen ezzel a képpel akarja szemléltetni a Szentírás. Ahhoz, hogy gyümölcs teremjen, előbb el kell ültetni egy fát, és néhány évig ápolni kell, s akkor elkezd teremni, mégpedig olyat, amilyen az a fa. Ahhoz, hogy valaki Istennek kedves jó cselekedeteket végezhessen, előbb a Krisztusba bele kell helyeztetnie, újjá kell születnie, és akkor majd, mint gyümölcsök, megteremnek rajta a Lélek gyümölcsei és ezek a jó cselekedetek.
Ugyanígy nyilatkozik a másik református hitvallásunk, a Heidelbergi Ká-té is, ami szintén részletesen tárgyalja a jó cselekedetekről szóló bibliai tanítást, és az utolsó, befejező kérdése így hangzik: „Nem nevel-e ez a tanítás könnyelmű és elvetemült embereket? (Már tudniillik az a tanítás, hogy nem a cselekedetekért kapjuk az üdvösséget.) Nem, mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék.” (64)
Vagyis: lehetetlen, hogy aki újjászü-letett a Krisztusban, az ne másként gondolkozzék és éljen, és ne vegye észre azokat a jó cselekedeteket, amiket Isten neki elkészített, és ne cselekedné azokat örömmel és hálából azért, mert megkapta Istentől az üdvösség ajándékát. De a sorrend ez. Nem az, hogy összeszedem magam, jót cselekszem, s ezért jár nekem az üdvösség. Ez ellen tiltakozik a Szentírás. Isten adja nekem az üdvösséget úgy, hogy nem érdemlem meg, mert nem érdem szerint adja, hanem a szükségem szerint, és utána hálából felszabadulok arra, hogy azt cselekedjem, ami neki kedves.
3. Felvetődik az a kérdés, hogy akkor az Istenben nem hívő, újjá nem született ember nem is tud jót cselekedni? A Biblia szól arról, hogy az Istentől elszakadt, ellene fellázadt, és emiatt belsőleg teljesen tönkrement, megromlott emberben is maradtak maradványai —Kálvin így írja: relikviái — a jónak.
Az Isten nélkül élő ember is vágyik valami jót tenni. Sokszor igyekszik is arra. Sok jót és szépet képes is tenni. Ha azonban jón az Isten akaratának a teljesítését értjük, akkor meg kell látnunk, hogy erre képtelen. Az Isten törvényét nem tudja teljesíteni az Istentől elszakadt ember. Erről a Szentírás is több helyen beszél. Csak a Róma 8,7-t hadd idézzem: „mivel a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mivel nem is képes engedelmeskedni.”
De ezt mutatja a gyakorlat is. Miért nem tudják ránevelni az embereket arra, hogy ne lopjanak, ne öljenek, ne törjenek házasságot, és gondolatban se vétkezzenek se Isten ellen, se egymás ellen, se önmaguk ellen? Kudarcok sorozata az élet. Semmi módon nem sikerül megvalósítanunk azt, hogy Isten törvénye szerint éljünk. Teljes csőd van itt. Így lesz a törvény — írja Pál apostol — Krisztushoz vezető tanítómesterünkké. (Gal 3,24)
Vagyis: az, hogy látom, mi lenne jó, és látom, hogy nem tudom azt teljesíteni, ez odakényszerít Krisztushoz, és azt mondom: Uram, tényleg így lenne igazi az együttélés, meg az én életem is, de nem tudunk így élni. Bevallom a tehetetlenségemet, behívlak téged az életembe, te uralkodj bennem. Ez az újjászületés, és az újjászületett ember csodálkozva látja, hogy képes az Isten törvénye szerint élni. Vagyis a hit által benne élő Krisztus, az új természet, tudja azt a jót cselekedni, ami Istennek az akarata.
Pontosan az történik meg, amit már Jeremiás két és félezer évvel ezelőtt leírt. Isten ezt ígéri az Ő népének: Ilyen lesz az a szövetség, amit Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje — így szól az Úr —, törvényemet az ő belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Istenükké leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor már nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem.” (Jer 31,33-34)
Törvényemet az ő belsejükbe írom be. És az Isten törvénye többé nem külső kényszer, hanem belső késztetés lesz — és ez ég és föld. A föld az, hogy külső kényszer, meg kellene csinálnom, megpróbálom, nem sikerül. Megint megpróbálom, nem sikerül. Nem próbálom meg többet. Erre vagyunk mi képesek. De nem ez többé a törvény, hanem belső késztetés. Öröm az, hogy engedelmeskedhetem. Azonosulok belsőleg egészen az én Istenemmel — Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. Tökéletes közösség alakul ki az újjászületett hívő és az őt újjáteremtő Isten között. Egyszerre kedves lesz neki Isten törvénye, és nem tiltakozik ellene örökké, és képes is azt teljesíteni. (Képes azt megszegni is. Mert a bűnös testben maradunk, de ez most más kérdés.) Itt a fontos az, hogy képes lesz teljesíteni.
Ezt nem veszik komolyan, akik a cselekedetekről bölcselkednek, és azt mondják: Isten törvényét meg kell tartanunk. De nem tudjuk megtartani, és akkor mit csináljunk? A törvényt attól még nem szabad eltörölni, a törvény érvényes és igaz. Nekünk kell megváltoznunk. Ez pedig az újjászületés, ami nem tévesztendő össze semmiféle nemes igyekezettel vagy buzgó vallásossággal. Ez a bennünk élő Krisztus.
Ezért mondja Jézus Nikodémusnak: Szükséges újonnan születnetek. Képes tehát sok jóra az Istentől elszakadt ember is, csak éppen az Isten szerinti jóra nem képes. Ami Isten minősítése szerint is jó cselekedet, arra nem képes. Ezért is szükséges újonnan születnünk.
4. Ha viszont ez megtörtént, akkor sorjáznak a bibliai igék, amik arról szólnak, hogy most már igyekezzünk teljes erővel arra, hogy vegyük észre, mit készített Isten nekünk mint jó cselekedeteket. Folyamatosan azokat cselekedjük, egyedül az Ő dicsőségére, a többiek iránti szeretetből és az iránta való nagy hálából. És nem hivalkodásból, hogy mi mit teljesítünk. Nem üzleti szellemmel, hogy ezért mi mit várunk, vagy nekünk mi jár. Nem jár semmi. Megkaptuk a legtöbbet. Ha újjászületett valaki, az új életet, az üdvösséget, ami bearanyozza ezt a néhány nehéz földi évtizedet is, és túlnyúlik a halálon is. Ez a legtöbb, ezt megkaptuk. Akkor ezért hálából dicsőíti az ilyen ember Istent, szolgálja a többieket, és tudja, hogy soha nem tudja törleszteni azt, amit Istentől kapott.
Ezért van tele a Biblia ilyen igékkel. Jézus a Hegyi beszédben mondja: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván az emberek a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyá-tokat.” Nem titeket, a ti mennyei Atyátokat, aki elkészítette ezeket a cselekedeteket, és aki képesekké tett titeket arra, hogy ebben járjatok. De a cselekedeteiteket fogják látni, nem a hiteteket. A cselekedetek a hitetek gyümölcse, és a gyümölcs táplálja az embereket. Legyen mit szedni az életetek fájáról — ezt mondja itt Jézus.
Vagy Péter apostol második levelének az elején, ahol van az a szép felsorolás, hogyan kell növekednie egy hívőnek: „A ti hitetekhez ragasszatok jó cselekedeteket. A jó cselekedethez tudományt…” — felsorolja, hogyan kell egymáshoz tapadnia soksok lelki áldásnak. Hittel kezdődik, de jó cselekedettel folytatódik.
Pál apostol pedig a Tituszhoz írt levélben különösen is hangsúlyozza ezt. Javaslom délutáni olvasmánynak ezt a rövid, de tartalmas kis levelet. Azt írja az apostol Jézusról: „Ő önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.” (2,14). És a 3. fejezetben bővebben is ír erről: „… szeretném, ha szilárdan tanúskodnál ezek mellett, hogy az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetekben elöljárni: ezek jók és hasznosak az embereknek.”
„Tanulják meg a mieink is, hogy jó cselekedetekkel járjanak elől ott, ahol sürgős segítségre van szükség, nehogy gyü-mölcstelenek legyenek.” Itt Jézus Krisztust idézi, aki a Jn 15-ben részletesen szól erről, és azt mondja: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Csak aki énbennem marad, azt teremhet sok gyümölcsöt.”
A jó cselekedet tehát fontos a Biblia tanítása szerint, de a jó cselekedetnek nincs üdvösségszerző ereje. Sokkal inkább, ha az üdvösséget hittel elfogadta valaki, akkor képes jót cselekedni. A nem hívő ember is képes sok jóra, de az Isten akaratát nem képes cselekedni, ezért is szükséges újonnan születnünk. Ha viszont az újjászületés csodáját átélte valaki, akkor igyekezzék, törekedjen, akarja, keresse mindazt a sok jót, amit Isten elkészített, hogy azokban járjunk.
Azt szeretném javasolni: kezdjük el még ma. Ne akarjon valaki nagyot produkálni. Itt nem látványos cselekedetekről van szó, hanem azokról a jó cselekedetekről, amiket Isten előre elkészített, hogy azok szerint éljünk.
Jézus beszél egy pohár vízről. Beszél egy beteg meglátogatásáról, egy tál ételről. Ilyesmiket sorol fel, amikor a jó cselekedetek közül néhányat említ. Lehet, hogy ez bátorító, szeretettel teljes szó lenne, vagy egy simogatás, egy kedves mosoly. Lehet, hogy az lenne a te jó cselekedeted, hogy ma délután végre megírod azt a levelet, szépet nyugodtan átgondolva, előtte meg közben imádkozva, és amikor a végén elolvasod, magad fogsz csodálkozni, hogy mi született meg, mert az már Istentől született. Lehet, hogy végre vissza kellene adni azt, ami még mindig ott van nálad. Lehet, hogy egyszerűen csak rendet kellene tenned magad körül, hogy ne bosszantsd a többieket otthon. Vagy el kellene menni ma délután valakihez, s talán semmit sem mondani, csak végighallgatni. Úgy megkérdezni, hogy hogy tetszik lenni, hogy arra elmondhassa igazán és kiönthesse a szívét. Lehet, hogy félre kellene vonulni egy csendes sarokba, és elkezdeni imádkozni valakiért.
A jó cselekedetek nem látványos hőstettek, hanem a hétköznapok apró, és egészen természetes mozzanatai, amiket Isten elkészített. Kérjük ma mindnyájan: Uram, mik azok a jó cselekedetek, amiket nekem elkészítettél, amik ott vannak elkészítve, és agyon strapálom magam, mert valahol másutt szaladgálok örökké, csak éppen nem azt csinálom, amit te ajándékként akarsz adni, amiben örömöm lenne, amiben kibontakoznék, ami után áldanának téged, és talán hálásak lennének nekem is. De nem ez a cél, hanem az az ok, hogy én vagyok hálás neked, és ezért szeretném azt cselekedni, ami szerinted kedves, Isten dicsőségére és a többiek iránti szeretetből.

Ennek a fejezetnek az alapján először Pál apostol szerepét vizsgáltuk meg, azután Lídiával foglalkoztunk, figyeljünk most a börtönőr alakjára.
Pál áthozta az evangéliumot Európába, hirdette azt Filippiben, és ez felborította ott a város nyugalmát. Valaki egyszer azt mondta: nagy baj, ha az egyház szolgálata úgy történhet hosszú időn át, hogy nem bolygat fel senkit és semmit. Nyilván nem az a cél, hogy háborúság támadjon az evangélium hirdetése nyomán, de ha az evangélium valóban telibe talál embereket, akkor ott bizony megbolydulnak sokan.
Nemcsak hirdették Pálék az evangéliumot, hanem Krisztus ereje kiáradt rajtuk keresztül. Megszabadult ördögi megkötözöttségéből ez a jóstehetséggel megvert kislány, és ebből lett a nagy ribillió. Odaviszik őket a hatóság elé, megrágalmazzák őket. Se szó, se beszéd, letépetik a ruháikat, összeverik Pálékat, és börtönbe csukják. S mivel már a hivatalos idő letelt, délután volt, azt mondták: másnapig is legyenek a legbiztonságosabb fogdában, és majd a következő napon foglalkoznak az ügyükkel.
Nem tudom, feltűnt-e nekünk, hogy ennek a történetnek minden szereplője a halál közelébe kerül? Azon az éjszakán — azt olvastuk — földrengés rázta meg a börtönt, még az alapokat is megrendítette. Az ajtók kipattantak. Abban a börtönben több fogoly is volt, és ott lakott a szolgálati lakásban ez a börtönparancsnok is.
Éppen eleget olvastunk az utóbbi időben arról, hogy milyen rettenetes pusztítást tud végezni a földrengés. Ott csak egy hajszálon múlhatott mindenkinek az élete. Könnyen a sírboltjukká válhattak volna azok a cellák. Rájuk omlik az épület, maga alá temeti a foglyokat, és ott pusztulnak el Pálék. És a börtönőrt is csak egy hajszál vá-lasztotta el a haláltól. Már készült — római szokás szerint — beledőlni a kardjába, vagyis saját magát szíven szúrni, csak Pálnak a határozott fellépése mentette meg ettől.
Sokszor elfeledkezünk arról, hogy mindannyian szakadatlanul a halál szélén járunk. Ki bizonyos abban, vagy ki lehet bizonyos abban, hogy jövő ilyenkor ezen a napon is itt leszünk még ezen a földön, vagy itt leszünk a templomban? És ki bizonyos abban, hogy a holnapi napot megérjük? Isten igéje nem riogat minket az ilyesmivel, de sokszor tudatosítja bennünk, hogy el ne felejtsük, kié az életünk. Ki az, aki egyedül életnek és halálnak ura, és milyen békességet ad annak, aki bízik benne, és rábízza magát, ha ezt komolyan veszi.
Ki akarja az emberek halálát? Ki akarta elpusztítani Pált és Szilászt, hogy lehetőleg verjék agyon őket, vagy felejtsék ott a börtön mélyén, pusztuljanak el? És ki akarta megölni ezt a börtönőrt, mielőtt még megismerte volna Jézus Krisztust és üdvösségre jutott volna?
Jézus világosan beszél arról, hogy ki az, aki emberölő volt kezdettől fogva. A Já-nos 8,44-ben jellemzi az ördögöt így: „Emberölő volt kezdettől fogva.” Előbb Pálékat akarja elpusztítani, hogy ne hirdessék az evangéliumot Filippiben. Amikor nem sikerül, akkor az ellenségüket akarja elpusztítani. Mindegy neki, hogy kit, csak pusztuljon az élet, és pusztuljanak azok főleg, akik Isten gyermekei, vagy azzá válhatnak.
Éppen ezt szeretném kiemelni ma este ebből a történetből, milyen erőteljes, szellemi harc folyt akkor ott Filippiben, és folyik ma itt is ebben a helyiségben, meg a mi gyülekezetünkben és a mi városunkban is. Ez a szellemi harc az élő Isten és a mi ős ellenségünk között folyik. Csak nagyon sokan ebből semmit nem látnak. A legtöbb ember csak a felszínen kapirgál, jelenségeket észlel. Próbálja kommentálni azokat, és olyan kevesen látnak a „színfalak” mögé, hogy kik azok, akik valóban mozgatják az eseményeket is, az embereket is, a szellemi áramlatokat is, a nagy háborúkat is, meg a látszólagos kibéküléseket is. Ki az az Isten, aki a történelem Ura és mindegyikünk kicsi történetének is az irányítója, és ki az az ős ellenség, akiről a nagy reformátor, Luther Márton, olyan világosan írt, tanított, és az énekében is részletesen elmondta, hogyan hadakozik ő.
Ennek a történetnek a háttértörténete az igazán izgalmas. Az is izgalmas és szomorú, hogy csak úgy minden ítélet nélkül össze lehet verni ártatlan embereket, be lehet csukni őket. Akár ott is lehet felejteni őket — Pált ugye két esztendeig ott felejtették a börtönben, és senki nem törődött vele. Ez ma is ismétlődik sokféleképpen. Hogyan történhet meg ilyen? A Biblia azonban arról beszél, hogy miért történhetnek meg ilyen dolgok. Egészen másként tudjuk értékelni, ha velünk történik akár ilyen nyomorúság, mint Pálékkal, akár áldást kapunk, ha tudjuk azt, hogy kitől kaptuk azt.
Erre nyitogatja Isten a szemünket ma este, hogy lássuk ennek az eseménysornak a háttér történetét is. Mert itt Isten is munkában van, és végül is Ő győz. Ezt a szellemi háborút Ő már megnyerte. Tudjuk azt, hogy az ördög csatákat még nyerhet az életünkben is, de nekünk egészen bizonyosan lehet tudnunk, és el ne felejtsük soha egy pillanatra sem, hogy a háború már eldől nagypénteken, a kereszten. Jézus „lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat. Őket bátran mutogatta. Diadalt aratott rajtuk” — ahogy Pál a Kolosséi levél 2. rész 15. versében írja.
Ebben akar megbátorítani minket is a mi Urunk, mert aki hűségesen szolgálja őt, annak ma is kijut különféleképpen ebből a verésből, megalázásból, gyalázatból, fizikai és lelki szenvedésekből, amikben Páléknak Filippiben részük volt. De aki Istent hűségesen szolgálja, az láthatja lépten-nyomon az Ő ellenállhatatlan erejét is. Azt, ahogy ezt a pogány börtönőrt ott, mielőtt öngyilkos lett volna, új életre, üdvösségre segítette.
Ezt nézzük meg ma este, milyen eszközöket használt Isten ebben? Három eszközt említ ez a leírás.
1. A börtönőr megmentése érdekében Isten elvette az ő biztonságát. Ezzel sokszor találkoztam már, amikor magabiztos, fennhéjázó embereket Isten olyan helyzetekbe visz, ahol elvész a biztonságuk, és így jutnak el oda, hogy leboruljanak előtte, és elfogadják tőle az üdvösségüket.
Ez a börtönőr kétségtelenül magabiztos ember volt. Szigorúan végrehajtotta az utasításokat. Hivatása magaslatán állt. Tudta, mi a kötelessége, és azt teljesítette akkor is, ha azt azon a délutánon túlórában kellett. Azt mondták: szigorúan őriztesse őket. Akkor a legmélyebb pincebörtönbe vitette — ez a kifejezés, ami itt van, arra utal. Biztonságból még kalodába is záratta őket. Rettenetesen nyomorúságos helyzet volt az.
Miután letépték a ruháikat Páléknak, összeverték a hátukat úgy, hogy az csupa seb lett, és ezek után U-alakban meg kellett görbülni, úgy, hogy kinyújtott lábbal kellett leülni, és bokájukat meg a csuklójukat egy fa alkotmányba szorították. Néhány percig és ép állapotban is rettenetes lenne, nem egy egész éjszakán át csupa seb háttal. De biztos, ami biztos, az ilyen embereknél nincs szentimentalizmus. Ők nem érzelegnek, ők nem ismerik a részvétet sem. Őket azért fizetik, hogy a parancsot teljesítsék, és azt ő itt is maradék nélkül teljesítette.
Utána pedig alussza az igazak álmát — olvastuk. Mert ő igaz ember. A gonoszok a cellákban vannak. Ebben a hivatásban ez foglalkozási ártalom is lehet, hogy magától értetődik neki: vannak gonoszok, akik meg-érdemlik, hogy oda bezárják őket, és vannak igazak, akik bezárják, meg őrzik őket, és védik a többieket a gonoszoktól. Íme, milyen nemes hivatás. Meg van győződve arról, hogy ő feltétlenül rendes ember. Biztos pozíciója van — ez nyugdíjas állás volt, el is ért már valamit a ranglistán, ő volt a főnöke annak a börtönnek. Be van biztosítva a világ körülötte: vasajtók, kalodák, még bilincsek is. Teljes biztonságban van minden, — ő is, nyugodtan hajthatja hát álomra a fejét.
És akkor…? Egyszer csak megmozdult a föld. Erre nem gondolt. A földet pedig iszonyatos erők mozgatják, azokat az erőket nem lehet megbilincselni, nem lehet kalodába szorítani, nem lehet nekik magas pozícióból sem parancsolni. És ő alatta is megmozdul a föld. Egyszerre minden bizonytalanná válik.
Csodálatosan írja le a Szentírás ezeket a jeleneteket, és még részleteikben is ott van mögöttük Isten szeretete, hogy nyissuk már ki a szemünket, vegyük észre a valóságot, és számoljunk azzal. Mert miközben ez a biztonságban élő ember az igazak álmát alussza, aközben egyszer csak potyogni kezd a vakolat, leesnek a dolgok a szekrények tetejéről, és ami a legszörnyűbb neki: tárvanyitva vannak a börtönajtók. Átéli valami módon az Isten jelenlétét.
A 104. zsoltárt javasolom esti olvasmánynak. Abban van egy ilyen mondat is: „Tekintetétől megrendül a föld, érintésétől füstölögnek a hegyek.” Isten odanéz, és megrendül a föld. Nem kell tennie semmit. Nem kell nagy erőfeszítéssel, próbálkozással ezt előidéznie. Odanéz, és megrendül. Azt akarja, hogy éppen ott rendüljön meg, és az éppen ott rendül meg. Azt akarja, hogy ne temesse maga alá se a foglyokat, se a börtönőrt, és akkor nem temeti maga alá. Mert ő szereti ezt a börtönőrt, aki egyelőre egyáltalán nem ismeri Istent. Üdvösséggel akarja megajándékozni. Jézushoz vezeti az Atya — ugye azt mondta Jézus: mindenki, akit nékem ád az Atya, énhozzám jön, vonzódik énhozzám, és aki énhozzám jön, azt semmiképpen ki nem vetem. Itt erről van szó. Nem csupán földrengés van, véletlenül éppen Filippiben, éppen a városnak azon a részén… Ezek nem véletlenek. Az eseményeknek mozgatója van, és ennek a világnak gazdája van. Az elkárhozott, elveszett embereknek szerető Istenük van, aki hol az egyiknek, hol a másiknak nyúl utána. És aki a lelki munkában fáradozik, annak ezt látnia kell. Az ilyen jelenségek mögött is észre kell vennie a mindenható Istent. Ezek nem véletlenszerűen történnek. Ezt az embert a maga biztosságából ki kell billenteni, mert így nem lehet rajta segíteni.
Hányszor láttam már, mi minden ad biztonságot embereknek! Nem sok nagyon gazdag emberrel volt szerencsém találkozni, és ennek örülök is. De volt egy nagyon pénzes, nagyon gazdag ismerősöm. Hogy annak milyen magabiztosságot adott az, hogy a pénz nem számít. Mindent meg lehet venni. Aztán amikor egy súlyos baleset és soksok műtét után a kórházi ágyon beszélgettünk, akkor ő mondta el: az egészséget mégsem lehet pénzen megvenni. És még mi minden mást sem lehet megvenni… De amíg egészséges volt, és volt pénz doszt — ahogy ő mondta — addig valami hihetetlen gőgös, magabiztos, fennhéjázó magatartás jellemezte őt. Ő nem szorul rá az Istenre, a szegények kiáltsanak hozzá — efféléket mondott. Egy ilyen embert csak úgy lehet megmenteni, ha ebből a biztosságából kibillenti őt Isten.
Hányszor előfordul, hogy valaki azt gondolja: az állása, a pozíciója, az előrehaladása, a mögötte levő eredmények adnak neki olyan szellemi, erkölcsi tőkét, amivel nem vetekszik senki. Ő valóban nyugodtan aludhat. Egyszer csak mégis elveszítheti. Hányan vannak, akik magától értetődőnek tartják az egészségüket, a fizikai erejüket, és olyan pici dolog elveheti mind a kettőt.
Átéltem azt, amikor emberek az ingatlanban bíztak. Ugye az az, ami nem inog meg. A pénzt az elértéktelenedhet, de az ingatlan az masszív dolog. Földet, házat kell venni. És egy tollvonással elvették tőlük a földet is, a házat is. Az ingatlan is meginoghat.
Hányszor talapasztalom azt is, hogy egy másik emberre építi valaki az életét. Ő az a biztos támasz, akire rábízza magát, aki megbízhatónak bizonyult. Amikor elveszíti azt az illetőt, teljesen összeomlik. Valóban azon a másikon állt két lábbal — most a szó jó értelmében. Az jelentette neki az életet, a biztonságot — ilyeneket hallok egy-egy ilyen szomorú haláleset után. És most már semmi talaj nincs a lába alatt, semmi értelme nincs az életének. Teljesen bizonytalanná vált minden. Nem ezért ad Isten minket egymás mellé, hogy egymásnak ezt a biztonságot adjuk.
Valaki érdemeket szerzett, és valóban érdemeket, és jön egy fordulat. Ami az előző rendszerben érdem volt, az a másikban olyan bűn, hogy oda kerül, ahova Pál apostolék Filippiben. Ó, hány ilyet láttunk. Az érdemeimben bízom, meg az érdemrendjeimben. Aztán el kellett dugni, hogy meg ne találják a házkutatás során.
Mindenben tudunk mi bízni, és bármi alkalmas arra, hogy az embernek magabiztosságot adjon, és Isten ebből feltétlenül ki akar szabadítani.
Amikor felriadt ez a börtönőr álmából, akkor a lelki álmából is felébredt, és ráébredt arra, hogy nem bízhat sem a pozíciójában, sem az érdemeiben. Egyszerűen nincs tovább út. Legjobb, ha most mindjárt öngyilkos lesz.
Mennyivel más az, amikor valaki nemcsak harsogja a reformáció ünnepén, hanem az esztendő minden napján szíve teljes bizalmával elmondja: Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk. Ő ad biztonságot, hozzá menekülök. Hozzá menekülök a bűneimmel is, a félelmemmel, a tanácstalanságommal, a bizonytalanságommal. Hozzá menekülök, amikor üldöznek, bántanak. Előtte borulok le, amikor valami jót adott, és tele van a szívem hálával. Ő az alapja az életemnek. Ő nem rendül meg soha.
Idézhetnék még soksok zsoltár-verset, amik erről szólnak. Az Isten biztos menedék. Igen bizonyos segítség a nyomorúság idején. Őt nem veszítjük el soha. A halálban sem. Még közelebb kerülünk hozzá, mint ahogy most vagyunk. Ő az egyetlen ilyen. Ezt kínálja nekünk Isten. Amíg valaki magabiztos, a biztonságát elveszi.
2. A másik eszköze Istennek a börtönőr megmentése érdekében, hogy beleengedi egy olyan zsákutcába, ahol át kell élnie a teljes tehetetlenségét. Nincs tovább. Sem elő-re, sem hátra. Nincs megoldás.
Többször láthatjuk azt a kalapácsszerű jelet a közlekedési táblákon, ami a zsákutcát jelenti, de van olyan, hogy nem teszik ki, vagy elviszik. Egyszer én is nagy büszkén behajtottam egy utcába, ami soha nem volt zsákutca, és egyszer csak kiderült: nincs tovább. Jöttek utánam más sorstársak is, és még visszatolatni sem lehetett, csak úgy, hogy ki kellett szállni és az utca legvégén levő áldozatot megkérni: tolass már vissza, mert addig mi sem tudunk visszajönni. Keskeny volt: megfordulni nem lehet, előre menni nem lehet, visszamenni sem lehet. Van ilyen.
Így járt ez a börtönőr is. Teljes magabiztonsággal fekhetett le azon az estén is, és hunyta le a pilláit. Amikor felébredt, minden nyitva volt. A börtönőrök személyükben feleltek a foglyokért. A rómaiak nem teketóriáztak, ha hiányzott egy fogoly, kivégezték a börtönőrt. Nem volt hosszas tárgyalás és a körülmények tanulmányozása. Megvan, vagy nincs meg. Nincs meg, kivégezzük. A Cselekedetek könyvéből tudjuk, hogy Heródes is, se szó, se beszéd, kivégeztette azokat, akiknek Péterre kellett vigyázniuk, amikor ő kiszabadult a börtönből. Ő a felelős érte, ha nem tud elszámolni, vége az életének. Hogy ezt ne kelljen megérnie, mivel innen nincs kiút, nincs út tovább sem, nincs út visszafelé sem, eszébe jut, van mégis egy kiút: az öngyilkosság.
Megint ki van munkában? Ki az, aki emberölő volt kezdettől fogva? Elhiteti az ördög hazug módon sokakkal, hogy az kiút lenne, ha az életének véget vetne. Milyen nagy dolog, amikor egy ilyen zsákutcába jutott ember nemcsak meghallja ezt a szép mondatot, amit Jézus mondott, hanem átéli, hogy ez valóság: Én vagyok az út! Néhányszor láthattam, hogy ilyen megoldhatatlan helyzetbe került, összekuszálódott életű emberek, akiknek tényleg nem volt se előre, se hátra semmiféle megoldás, azoknak Jézus hogyan lett út, hogyan mutatott mégis kiutat, hogyan nyúlt utánuk, és egyszerűen kiemelte őket abból a helyzetből. Kiderült: fölfelé még mindig van út, csak erre a hitetlen ember nem gondol, mert ez „nem reális” dolog. Aszfaltozott utak fölfelé nem vezetnek. Nem bizony! De a mindenható Isten utána tud nyúlni az embernek. (18. zsoltár: Lenyúlt a magasból és felvett engem. Kiragadott a seolból, a pusztulásból.)
Nagy dolog, ha valaki ezt komolyan veszi, és hiszi. Ha valakinek ez vérévé vált, a sejtjeibe ivódott be: nincs olyan megoldhatatlan helyzet, amibe Ő ne tudna megoldást adni. Nem tudnak úgy körülzárni, hogy ne tudna szabadulást adni. Valóban Jézus nemcsak az üdvösségre vezető út, hanem soksok földi nyomorúságból is a kivezető út. Ehhez azonban megint el kellett jutnia ennek a börtönőrnek oda, hogy se előre, se hátra nincs megoldás, csak az öngyilkosság.
3. A harmadik eszköze Istennek az volt — és ez a legfontosabb —, hogy megszólal az evangélium. Amikor végre lemond a magabiztosságáról, mert mozog körülötte minden, és kénytelen erre, amikor végre látja, hogy zsákutcába jutott és nem talál megoldást, akkor elhangzik az evangélium. Először csak egy tömör mondatban mondja Pál: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe”, utána pedig hirdeti neki az Isten szeretetét. Ezt ki is fejti és meg is magyarázza.
Nézzük meg közelebbről is egy kicsit ezt a jelenetet. Vajon miért éppen Pálék előtt rogyott térdre ez a börtönőr? Önmagában is groteszk már, hogy a börtönparancsnok letérdel a kalodába zárt, megbilincselt foglyok előtt, akikkel szembekerült az egész közvélemény és a város vezetősége. Nem tudjuk miért, ez nincs a Bibliában. Talán azért, mert tudta, hogy ők dicső-ítették Istent az éjszaka során, vagy azért, mert Pál volt, aki megnyugtatta, hogy ne tegyen kárt magában, mert mindnyájan itt vannak. Ezt ne is találgassuk.
Annál fontosabb azonban, hogyan jut eszébe egy ilyen kérdés: „Uraim, mit cselekedjem, hogy üdvözüljek?” Nem biztos, hogy az üdvösségre gondolt, mert ez a szó, ami itt szerepel, az sok mindent jelent. Egyáltalán a szabadulást jelenti, hogyan maradjon életben. Na de már életben maradt, ez nem lehet kérdés. Valami módon valószínű, hogy a lelkére gondolhatott mégis, nemcsak a testi életben maradására. Az Isten szeretetének a vonzása, amikor olyat juttat eszébe valakinek, amire addig nem gondolt. Amikor végre az lesz a legfontosabb, ami a legfontosabb, az üdvösség kérdése, a megmenekülés. Amikor jó helyen teszi fel ezt a kérdést. Olyan sok butaságot is szoktunk kérdezni. Az igazán fontos kérdéseket feltesszük-e azoknak, akik arra tudnak válaszolni?
Azután Pál ott hirdeti az evangéliumot. A bilincsek addigra már lehullottak róluk, meg a többi fogolyról is, ez benne van a leírásban. De nem volt ott palást, szószék, nem volt templom, semmi nem volt, csak a Jézusról szóló örömhír, és ez elég volt ahhoz, hogy egy ember üdvösségre jusson.
Lelkésztársaimmal együtt tanítanunk kell idén a Péceli Bibliaiskolában. Nekem az igehirdetésről kell a hallgatókkal beszélgetnem. Az első néhány órán ez volt a témánk, hogy lássák meg a Bibliából, milyen óriási jelentősége van Isten minősítése szerint az igehirdetésnek. Ilyenek vannak a Bibliában: megtarthatja a ti életeteket, vagy megmentheti a lelketeket az igehirdetés, ha befogadjátok — írja Jakab. Isten azzal teremt. Az Ő beszédét adja ilyen magunkfajta nyomorult emberek szájába. Ezek a nyomorult emberek ebben bizonyosak is, mint például Pál, hogy ti nem úgy fogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, aminthogy valósággal az is — teszi utána. És ha még mindig kételkedne valaki, még ide is vesszőt tesz, „amely munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” Azt mondja: nézzetek végig magatokon. Mit változtatok rövid idő alatt, s mi változtatott meg? Semmit nem csináltunk, csak hirdettük az evangéliumot, ti meg hittel befogadtátok, és mivel az Isten teremtő szava, kifejti a munkáját bennetek. Ettől változtatok meg.
Ezért kell nekünk komolyan vennünk az evangélium hirdetésének minden formá-ját. Kicsi gyerekeinknek, unokáinknak egy-egy mondat. Jézus arcképének egy-egy vonását, ha felragyogtatjuk. Beszélgetés közben egy-egy világos igei utalás. Nem kell feltétlenül idézni a Bibliát. Van, amikor az a szükséges, és jó, ha tudjuk idézni fejből is. Isten igévé tehet minden igaz, az Ő Szentlelkétől ihletett szót, amit vállalunk. Csak ezt vállalni kell.
Éppen ezen gondolkoztam el. Pál nem kezd spekulálni, mit is mondjak neki? Mit cselekedjem, hogy üdvözüljek? Hát Jézus nevét nem is hallotta még. Nem is olvasta még a Bibliát. Semmit sem ért abból, amit mondanék neki. Fordítsam le érthető nyelvre, de milyen is legyen az? Sokszor így csináljuk sokszor. Nem problémázik. Ő kérdezett, Pál felel: higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz. Aztán ezt később ki lehet fejteni. Vagy ha újabb kérdései vannak, megpróbálunk válaszolni arra. Nem kell körülményeskedni, vállalni kell az evangéliumot, és azt a Krisztus, akiről az evangélium szól.
Olyan jellemző, hogy ez a börtönőr is azt kérdezi, amit ma is mindenki: Mit cselekedjem, hogy üdvözüljek? Ez a mániánk: mi akarunk cselekedni. Az üdvösséget valahogy mi akarjuk — hogy fejezzük be a mondatot? Nem tudjuk befejezni értelmesen — létrehozni, megkaparintani? Ha nem, akkor legalább kiérdemelni. Erről szól az egész Biblia: nem lehet. Mit akarsz cselekedni? Mekkora cselekedet lenne az, ami után Isten azt mondja: rendben van, te megkapod az üdvösséget, mert cselekedtél valami nagyot. Mit lehetne cselekednünk? Hát mit cselekedett ez az ember? Azt mondja neki Pál: higgy! Mit jelent ez? Ez azt jelenti: fogadd el, vedd komolyan, ragadd meg. Hidd el, hogy a tied is. Higgy!
Ne akarjunk cselekedni azért, hogy üdvözöljünk. Hanem ha megkaptuk ezt az ajándékot, akkor kezdjük el cselekedni azokat a cselekedeteket, amikre most már képesek leszünk, s amiket előzőleg nem tudtunk volna tenni. Előtte, meg utána is, annak az egyetlen egynek a cselekedetében bízzunk, aki az életét adta mindannyiunkért, mikor még bűnösök voltunk. Egyedül Jézus Krisztus cselekedete az, amire tekintettel Isten nekünk is kínálja az üdvösséget. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk! Ezért szabad Őt örökkön örökké dicsőíteni és magasztalni.
Isten tehát kiszabadítja az embert a magabiztosságából. Beleengedi zsákutcákba, de legfőképpen gondoskodik arról, hogy hallja az evangéliumot, mert csak így üdvözülhet mindenki. A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Engedjük, hogy így erősítsen minket is. Engedjük, hogy használjon és erősítsen rajtunk keresztül másokat is. Ez adjon egészséges nö-vekedést nekünk. A jelenségek mögött pedig mindig vegyük észre a cselekvő Istent, és ismerjük az ellenségünket is. Tudjuk, hogy mit akar, de tudjuk azt is, hogy Jézus Krisztus erősebb. Ha az Ő oldalán maradunk, akkor mindenképpen győzelmes életünk lesz még akkor is, ha közben ehhez hasonló szenvedéseken visz át.

Négyszáznyolcvankét évvel ezelőtt ezen a napon szögezte ki Luther Márton híressé vált kilencvenöt tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. 1517. október 31-ét ezért tekintjük azóta a 16. századi egyházreformáció kezdőpontjának.
Minden egyházreformáció nagytakarí-tással kezdődött. Az Ószövetség egészen szemléletesen elénk ad néhány ilyen nagy lelki megújulást, s mindegyik azzal kezdődött, hogy vagy az omladozó templom tatarozásához láttak hozzá, vagy egyéb mó-don takarították ki azokat a bálványokat, amikkel benépesítette a nép a maga hitvilágát, és ennek során előkerült egy vagy több bibliai tekercs. Isten szent igéje újra közkinccsé vált a nép körében, és elkezdte szabályozni, irányítani annak az életét, s ebből mindig nagy lelki megújulás támadt.
Csakugyan úgy van ez, mint ahogy egy festés utáni nagytakarításnál mindenről gondosan le kell törölnünk a port. Elő-kerülnek valahova becsúszott, elveszettnek hitt, elfelejtett tárgyak, és a végén minden a helyére kerül, vagy új helyére kerül, mert kiderül, hogy úgy praktikusabb berendezni a lakást.
A 16. századi reformáció során is így takarították le a port, meg soksok rárakódott téves emberi gondolatot Isten igéjének ősi, tiszta igazságairól. Így fényesedtek meg újra régi értékek, és ragyogtak fel Isten kijelentésének őseredeti igazságai. Így vált különösen is hangsúlyossá a bizonyos öt solus. Az tudniillik: egyedül Jézus Krisztus a közbenjáró Isten és ember között, mert egyedül Ő adta az életét mindannyiunk helyett (solus Christus); egyedül kegyelemből kaphatunk bocsánatot Istentől (sola gratia); egyedül hittel ragadhatjuk ezt meg és tehetjük a magunkévá (sola fide); minderről egyedül a Szent-írás tájékoztat hitelesen minket, mert egyedül az Isten ihletett kijelentése önmagáról, rólunk és velünk való tervéről (sola Scriptura). Mindezért a sok csodáért egyedül Istené legyen a dicsőség (Soli Deo Glória). Ne csippentsen le abból semmit magának a dicsőségre annyira vágyó ember.
Az a különös, hogy ezeknek az igazságoknak a többsége már Jézus földi munkájának az idején problematikus volt. Tudjuk az evangéliumokból, hogy az akkori vallási élet vezetői úgy képzelték el Istent, mint egy könyvelőt, aki feljegyzi a bűneinket és az erényeinket, időnként egyenleget von, és annak alapján fizet. Fizet a jóknak valami jóval — netán az üdvösséggel, fizet a gonoszoknak, megfizet nekik — valamiféle büntetéssel, próbával. Vagyis azt gondolták: Istennél teljesítménybérezés van. Ki mennyit teljesít lelkileg, annyi bért kap érte. És ez a bér jár. Ez nem ajándék, ezért megdolgozott. Ő betartotta a törvényt. Hányszor sorolják ki így, ki úgy: böjtölök kétszer egy héten, dézsmát adok mindenből, ami terem, kinek mi kifogása lehet az én hívő életem ellen? Ezek után Istennek kötelessége kifizetni az én béremet.
Teljesen torz Isten-kép alakult így ki az emberekben, és önmagukat is egészen hamisan minősítették. Ezzel szemben Jézus élesen és egyértelműen tanította: Istennél nem teljesítménybérezés van, hanem ajándékosztás, és ez egészen más. A bérért megdolgozik az ember általában. Úgy érzi, ha megdolgozott érte, akkor meg is érdemli azt a bért. Netalán még kevésnek is tarthatja. Követelheti, hogy emeljék fel. Az ajándéknál mindez értelmetlen, mindez hiányzik. Ajándékot nem azért kapok, mert megdolgoztam — anélkül is kapok. Esetleg még annak ellenére is, hogy tehettem volna valamit, és nem tettem meg. Miért kaphatok ajándékot? Mert szeret az, aki ajándékot ad. Mert örömet akar szerezni. Mert netalán olyan nagy szíve van, hogy öröme telik abban, hogy ajándékot adhat másnak, függetlenül attól, hogy az a másik kicsoda, hogyan viselkedett: megérdemli vagy nem. Az érdem nem jön szóba az ajándékozásnál, ha az igazi és szeretetből fakad.
Jézus úgy mutatta be nekünk a mi mennyei Atyánkat, a mindenható Istent, hogy Ő igazi szeretet, és az Ő ajándékozása szeretetből fakad. Nem a teljesítményeinket bé-rezi, hanem ajándékokat osztogat. Ezt nem értették már akkor sem, és ma sem értik nagyon sokan. A legvallásosabb emberek között sem értik. Ezért mondta el Jézus ezt a szinte bántóan éles, provokatív példázatot, hogy értsék már meg: ilyen az Isten.
Volt egy gazda, aki a nap különböző időpontjában kiment és napszámosokat fogadott. Az első csapattal megegyezett, hogy az akkor szokásos elég jó napszámot, egy dénárt, fizet nekik. Aztán kiment később is, még később is, a munka befejezése előtt egy órával is még hívott némelyeket. Aztán este sor kerül a fizetésre. Azt mondja a vincellérnek: az utolsókkal kezdje. Egy órát kapáltak, és kapnak egy dénárt. Egész napi napszámot. Mindenki csodálkozik, de egyelőre nem szól senki semmit. Jönnek a délutániak, azok is anynyit. A délelőttiek, azok is annyit. És akik reggel korántól dolgoztak, azok is anynyit. Na, erre fellázadnak. Ez a gazda igazságtalan, mert nem a teljesítmény szerint adja a bért.
Kiderül: a gazda egészen másként gondolkozik. Azt kérdezi tőlük: ki kapott kevesebbet, mint amennyiben megegyeztünk? Senki. Ki kapott kevesebbet azért, mert mindenki egyenlően kapott? Senki. Akkor mi baj van? Mindenki megkapta azt, amit ígértem, vannak, akik annál többet kaptak. Most ez miért baj? Kinek mi köze hozzá? Vajon nem azt csinálok a javaimmal, amit akarok? Te azért vagy irigy, mert én jó vagyok? Nem értették.
Kis munka, kis pénz, nagyobb munka, nagyobb pénz. Csak ebben a szűk keretben mozognak a gondolataink ma is. Teljesítménybérezés. Jézus azt mondja: Isten nem. Ő többet ad, mint amennyi járna. Egyáltalán nem azt adja, ami járna, mert ha Ő csak igazságos lenne, nekünk a halálos ítélet járna. Ha annyira ragaszkodunk az igazsághoz, akkor tessék, megkaphatnánk. De Ő nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen, és ezért az Ő kegyelme szerint ajándékokat osztogat.
Jézus bemutatja a szuverén Istent — és a reformátoroknak ez nagyon fontos gondolatuk volt —, akit nem lehet lekenyerezni, nem lehet törvények közé szorítani, nem lehet vele alkudozni, aki azt csinál, amit akar. Ő a világmindenség alkotója és tulajdonosa. Itt minden az övé — mi is, ha nem vesszük tudomásul, akkor is. Mindennel azt csinál, amit akar. És aki figyeli, hogy mit csinál, az újra és újra láthatja, hogy mindig jót tesz, és mindig jobbat akar nekünk, mint ami nekünk eszünkbe jutna. Aki ezt hittel komolyan veszi, az kezdi rábízni magát, és egyre jobban rábízza magát. De addig is, amíg nem hisz benne, Ő addig is ennek a világnak az Ura. És mi nem szólhatunk bele abba, hogy Ő mivel mit tesz, mivel úgyis mindent jobban csinál, mint ahogy nekünk eszünkbe jutna.
Egyrészt tehát Isten nagyságát és tökéletes szabadságát ragyogtatja itt fel Jézus. Másrészt azt, hogy ezt az Ő szabadságát mindig a mi javunkra fordítja. Senki nem rövidült meg. Akikkel megegyezett, megkapták azt, amit ígért, a többi meg lényegesen többet kapott, mint amennyiért dolgozott. Mert neki telik, és az Ő egész gazdagságát reánk akarja pazarolni. És ha valaki emiatt zúgolódik, azzal csak azt leplezi le, milyen gonosz a szíve. Noha ő megkapta, amit ígért Isten, fáj neki, hogy a másik többet kapott, hogy a másik is annyit kapott.
Ezt a beszűkült gondolkozást átvisszük a lelkiekre is. Kis munka, kis pénz, nagyobb munka, nagyobb pénz. Kis bűn, kis kegyelem, nagyobb bűn, nagyobb kegyelem. Minthogyha elég lenne kisebb kegyelem is. Vagy mintha lenne olyan Istennél, hogy kisebb meg nagyobb kegyelem. Nincs ilyen. Kegyelem van, és ez az Ő kegyelme árad mindenkire egyenletesen. Mert a kis bűnösnek is — akit mi annak minősítünk — nagy kegyelemre van szüksége, és a legnagyobb bűnösnek is elég az Isten kegyelme.
Mert mi az erkölcstelenségeink alapján minősítjük magunkat meg egymást. Ő pedig az istentelenségünkből akar kihozni az Ő kegyelmével, és ez nem ugyanaz. Az erkölcstelenségünket illetően vannak különbségek köztünk. Az egyikünk kevésbé erkölcstelen, a másikunk jobban erkölcstelen. De az istentelenségünket tekintve nincs különbség. Mindnyájan Isten nélkül jövünk erre a világra, és Isten nélkül, istentelenül kezdünk el élni, és fogunk is élni mindaddig, amíg vissza nem térünk hozzá. Itt nincs különbség. Ezért szorulunk rá egyenlőképpen mindnyájan az Ő kegyelmére. Jézus ezt is hangsúlyozza itt, ebben a példázatban.
Egyébként végigvonul a Szentíráson ez a gondolat, csak annyira megfertőzte a mi gondolkozásunkat is ez a világias mód, hogy ezt átvisszük a lelkiekre is. Azt olvassuk a Római levél 3. részében: „mindnyájan elhajlottak — tudniillik Istentől —. Valamennyien megromlottak. Egyetlen sincs, aki jót tegyen. Egyetlen sem.” S az apostol felsorolja, hogy ez miben mutatkozik meg, és a végén ezt mondja: „Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette Krisztusban, mert nincs különbség: mindenki vétkezett és híjával van az Isten dicsőségének.” (Róm 3,10-12, 23)
Ez a mi vétkünk, a bűnünk, hogy Isten nélkül akarunk élni. Ennek egyenes következménye csak, hogy az istentelenségből csak erkölcstelenség következhet, és azok, amiket mi bűnnek tekintünk, vagy amiket már mi is érzékelünk, meg a hitetlen büntetőjog is, hogy ne lopj! ne ölj! stb. ezek már csak ennek a gyümölcsei, de a fa, ami termi a gyümölcsöt, az, hogy Isten nélkül akarunk élni. Az, hogy ebből kiszeressen minket Isten, ahhoz mindannyiunknak ugyanolyan nagy kegyelemre van szükségünk. Ezért adott a gazda mindegyiknek ugyanannyit, függetlenül attól, hogy mennyit dolgozott és teljesített. Nem ezért adta, mert dolgozott, hanem azért, mert szüksége volt rá. Nekünk sem azért ad kegyelmet, mintha rászolgálnánk, vagy megérdemelnénk, hanem azért, mert múlhatatlanul szükségünk van rá.
Ez volt a 16. századi reformációnak talán a legfontosabb gondolata, amit Isten igéjéből előbányászott, amiről nemcsak lefújni kellett a port, hanem letakarítani róla sokféle szemetet, omladékot. Ott alul rejtőzött a kincs, és miután ezt megértették, és hittel komolyan vették emberek, akkor gyógyult meg az életük mindenféle önsanyargató, nagyot akaró önáltatásból. Akkor gyógyultak ki a hamis és torz Isten-képből is.
Isten ezt a kegyelmet kínálja nekünk is. Ez a példázat erről is beszél. Jó lenne, ha ebből a világiassá vált gondolkozásból engednénk, hogy egészen kiszabadítson minket. Mert sokszor próbáljuk ötvözni a teljesítménybérezést az Isten ajándékozó szeretetével, és azt mondjuk — ez le van írva bizonyos tankönyvekben —, igen, Isten az üdvösséget kegyelemből adja nekünk, de az Ő kegyelmét meg kell érdemelnünk.
Nem érezzük, milyen ellentmondás? Hogy lehet a kegyelmet megérdemelni? Akkor az már nem kegyelem. A Római levél 4. részében Pál apostol Ábrahám példájára hivatkozva részletesen ír erről. Felteszi a kérdéseket mintegy időt hagyva, hogy ki-ki maga válaszoljon rá, hogy most akkor Ábrahám megdolgozott azért, hogy Isten őt kiválasztotta, vagy pedig ez az Isten szuverén kegyelméből ered? „Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, a mi test szerinti ősatyánk a saját erejéből? Ha ugyanis Ábrahám cselekedetekből igazult meg, akkor van mivel dicsekednie, de nem Isten előtt. Mert mit mond az Írás? Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul. Aki fáradozik, annak a bért nem kegyelemből számítják, hanem azért, mert tartoznak vele. Aki pedig nem fáradozik, hanem hisz abban, aki megigazítja az istentelent, annak a hit számít igazságnak. Ahogyan Dávid is azt az embert mondja boldognak, akinek az Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot.”— itt idézi a 32. zsoltárt: „Boldogok, akiknek megbocsáttattak vétkeik, és akiknek elfedeztettek bűneik. Boldog az az ember, akinek az Úr nem tulajdonít bűnt.” (Róm 4,1-8)
Ezt szemlélteti Jézus ezzel a példázattal. Ennyire nem teljesítmény, hanem kegyelem. Ennyire nem bér, hanem ajándék. Az, hogy Ő hozzánk hajol, az, hogy hajlandó magához engedni, az, hogy van bocsánat a bűneinkre, van szabadulás a kényszerességeinktől és a megkötözöttségeinktől, és még ilyen magunkfajta bűnösök is beléphetnek az Isten országába.
Ennyire nyitott ez az ország. Olyan megható az, hogy ez a gazda, a szuverén Isten, a világmindenség Ura, többször is kimegy oda a piacra: kit lehetne még elhívni dolgozni? Ő megy utánuk, nem azok kilincselnek nála. Keresi őket, és nem mondja azt, hogy aki nem volt ott hajnalban, az maradjon éhen. Ennek a jézusi példázatnak minden mozzanata át van itatva azzal, hogy ismerjük meg az Istent. Ennyire tele van szeretettel. Így jött utánunk Jézusban is, és így hívogat Jézus vissza az Atyához minket még akkor is, ha miközben hívogatott, szemen köpték, meg oldalba rugdosták, meg véresre verték a hátát azok, akikhez és akikért jött. Ehhez hasonlót csinálunk mi is sokszor vele. Akkor is végigjárta ezt az utat, és egészen estig, az utolsó pillanatig hívogatott a gazda, és hívogat Isten is. Ennyire nyitott az Ő háza.
És ennyire nem érdemes okoskodni, amikor hív. Ezek az emberek itt nem kezdték el számítgatni: hány óra van hátra? Érdemes azért elmenni, nem érdemes? Vagy hátha nem is gondolja komolyan. Milyen gazda az, aki délután ötkor még hív, mikor hatkor már vége van a munkának? Meg vajon kapok-e érte valamit? Lehet-e bízni benne, nemcsak ugrat-e, gúnyolódike? Olyan sok ehhez hasonló ostoba gondolat megfordul a fejünkben, amikor Isten megtérésre hív, vagy lelki megújulást készített, vagy a bűneinktől akar megszabadítani, vagy új feladatokat akar ránk bízni. S akkor elkezdünk spekulálni és okoskodni, — és kívül maradunk mindezen.
Ezek az emberek mentek. Mindegy, hogy hány óra van. Lehet, hogy eltelt az életed Isten nélkül, de Ő még az utolsó órában is kegyelmet kínál. Lehet, hogy gyerekkorban szólít meg valakit, s de boldog, hogy ezt a földi életet is vele járhatja végig, és az fogja bearanyozni neki. Amikor éppen elér a hívása, akkor engedjünk annak! Ő nyitotta ki a kaput, mert ennyire igaz az is, hogy nincs életlehetőségünk másutt. Akit ez a gazda nem hívott el, az ott ácsoroghatott napestig, és éhes maradt a családja. Nincs más megoldása az életünknek, csak az, amit Jézus Krisztus hozott, és amit a mi mennyei Atyánk kínál.
Jó lenne, ha végiggondolnánk ezt, és a szívünk mélyéig hatolna, hogy ennyire nem teljesítmény, hanem kegyelem, ennyire nem bér, amivel Isten fizetne, hanem ajándék, amit nem érdemlünk meg, de amit Ő komolyan ad. Ennyire nyitott az Ő háza mindannyiunk előtt, hogy Ő maga jön utánunk és hívogat. Ennyire nincs másutt lehetőségünk, csak Őnála, mint ahogy itt ez a példázat mondja.
Miért van arra szükség, hogy ilyen látszólag elvont igazságokat, mint a kegyelemből hit által való megigazulás, újra és újra komolyan vegyünk és elgondolkozzunk rajta? Azért, mert enélkül teljesen hamis Isten-képünk lesz, és magunkat is tévesen ítéljük meg. Enélkül sokféle változatban el fogja hagyni az ajkunkat ez a keserű kérdés, amit oly sokszor hallottam már, mikor valakit csapás vagy próbatétel ért: ezt érdemlem én Istentől? Figyeljük, mennyire ott van a teljesítménybérezés mögötte? Azért nem voltam én olyan erkölcstelen, hogy most Ő így fizessen nekem. Ennél én több bért várnék tőle, hiszen megdolgoztam érte! — Nem ez van emögött, hogy: ezt érdemlem én?
Hadd idézzek egy mondatot, amit nemrégen hallottam: talán nem voltam én olyan rossz, hogy a jó Istenke kizárna a mennyországból. Érezzük-e, hogy minden szava bibliaellenes ennek a mondatnak? Mi az, hogy kizárna? A mennyországban vagyunk, ahonnan ki lehet zárni? Az egész Biblia arról beszél, hogy mi a mennyországon kívül születünk, és innen hívogat be minket a mi Atyánk az Ő országába. És ha nem megyünk be, akkor kívül halunk meg, és ez a mennyországon kívüli örökkévalóság a kárhozat. Ez a természetes. Ebbe születünk bele. Innen lehet helyváltoztatással visszatalálni Őhozzá. Ha a tékozló fiú hazamegy. Ha nem, akkor ott hal meg — ahogy ő maga is mondta.
Aztán: ki az a jó Istenke? Esetleg tudnátok róla valamit mondani? Így beszél Jézus a mindenható szent Úr Istenről ebben a példázatban? Isten olyan hatalmas, szuverén, akinek itt bemutatja. Akinek a szent nevét nem lehet kicsinyítő képzőkkel mondani, és aztán vele haverkodni. Akit nem lehet befolyásolni, nem lehet lekenyerezni, nem lehet semmire rávenni, rákényszeríteni, ahogy azt megpróbálták a pogányok — Jézus beszél erről a Hegyi beszédben. Azért imádkoznak úgy, hogy levegyék a lábáról az istenséget, aztán elunja már, hogy annyit mondják neki, s a végén teljesítse az ő akaratukat. Ez pogány elképzelés. Vannak ilyen embercsinálta istenkék, de a világot teremtő és kormányzó szent Úr Isten nem ilyen.
Aztán mi az: talán nem voltam olyan rossz. Miért? Tudunk valami jót felmutatni, ami Isten minősítése szerint is jó? Most olvastuk: nincsen egyetlen jó sem… Ő nem a viszonylagos polgári erkölcs mércéjét alkalmazza, amikor minket minősít, hanem az Ő tökéletes törvényével mér minket, és amíg istentelenek vagyunk, fel sem érjük azt, még ésszel sem, nemhogy megvalósítanánk. Éppen elég rosszak vagyunk. Csak rosszat tudunk tenni ahhoz, hogy ott maradjunk, ahol vagyunk. Nem kell kizárnia és Ő nem Istenke, és bőven cselekesszük a rosszat ahhoz, hogy ott haljunk meg, ahol születtünk. Itt szólal meg ez a példázat, ezért jön Ő utánunk ide, ahol a biztos kárhozat vár ránk, ezért hívogat az Ő szőlőjébe, ezért van elkészítve nekünk sokkal több, mint amiért meg fogunk dolgozni, ezért akar a halálból az életre vezetni.
Csak ehhez alázat kellene, s amíg valakinek a szívében nem születik meg ez az őszinte alázat, hogy Uram, én erre rászorulok, ha a kegyelmeddel meg nem ragadsz engem, ott pusztulok el, ahol születtem, és hálásan köszönöm, és megragadom azt, amit kínálsz. Nem számítgatom, hogy megdolgoztam érte, vagy nem. Nem dolgoztam meg érte. S hogy mekkora részét érdemelném meg — semmit sem érdemelnék, de te sem ezt nézed, akkor miért nézzem ezt? Adod nagy szeretettel, én meg okoskodom, és zsebre dugom a kezemet, s nem tudom megfogni, amit kínálsz, pedig az jelenti az életet.
Előveszem a zsebemből a kezemet, nem nyegléskedek előtted, hanem megalázom magamat. Leborulok, és eljutok oda, ahova Luther Márton a halottas á-gyán. Azt mondják, ez volt az utolsó mondata: Koldusok vagyunk mindnyájan, bizony koldusok. És ezt mondta egy olyan ember, akin keresztül Isten évszázadokon át soksok ajándékot ad sokunknak. Így lehet igazán gazdaggá valaki, ha eljut oda: én magamban koldus vagyok, de a gazdag Isten folyamatosan megrak engem ajándékokkal, hogy legyen mit továbbvinnem másoknak.
Micsoda kiváltság! Közvetlen kapcsolatba kerülhetek vele. Kapok tőle újra és újra olyan kincseket, amikről nem is álmodtam, amiket nem én hoztam létre, de sáfárkodhatom velük, és gazdagodik körülöttem az élet. Erre hív minket a mi Urunk. Onnan a nagy semmiből jöjjünk el, és legyünk az Ő alkalmazottai, aztán hagyjuk figyelmen kívül a számítgatásokat, úgysem tudjuk kiszámolni, hogy mennyivel nagyobb az Ő kegyelme, mint a mi elesettségünk. Annak örüljünk, hogy az nagy, és elég nekünk is. Ha pedig szívesen osztjuk meg másokkal, amit tőle kaptunk, akkor Ő gondoskodik a gazdag utánpótlásról.
Ebből élnek az engedelmes hívők. Erre a megújulásra, reformációra van szüksége mindannyiunk életének. Isten segítsen minket, hogy ne csak emlékezzünk arra, hogy mi volt négyszáznyolcvankét évvel ezelőtt, hanem újra és újra ismétlődjék az életünkben is kicsiben ez, hogy Isten felragyogtat valamit, mi azt komolyan vesszük. Kínál egy ajándékot, mi azt megragadjuk hittel, és így leszünk az Ő használható szolgái.

Múlt vasárnap arról volt szó, hogyan vezette Isten Pál apostolt és munkatársait, amikor elindultak második missziói útjukra, és hogyan használta őket sokaknak a javára. Láttuk, hogy ez az út azért volt különösen is jelentős, mert akkor hozták át az evangéliumot Európa földjére. Mindjárt az első alkalommal megtért ez a kereskedőasszony, akiről itt most olvastunk. Ebből a kicsi kezdetből nőtt ki az az erőteljes, másoknak szolgáló Filippi gyülekezet, amelyikhez aztán ké-sőbb az apostol a jól ismert levelét is írta.
Múlt vasárnap inkább Pál szemszögéből vizsgáltuk az eseményeket, és példát vettünk tőle, hogy mennyire nem szabad lebecsülni a lehetőségeket. Ha Isten készít el valamit, lehet, hogy az mustármagnyi, mákszemnyi, jelentéktelennek tűnik, de abból bizony nagy fa növekedhet majd, amelyiken a madarak is fészket rakhatnak — ahogy Jézus mondta. Kicsi kezdetből csodálatos folytatás lehet, ha Isten határozta el azt a kezdetet, és Ő adott parancsot embereknek, hogy ott munkálkodjanak.
Most inkább Lídia szemszögéből vizsgáljuk ugyanezeket az eseményeket. Ki is volt ő? Hogyan fordult meg az élete, és milyen következményei lettek? Azért is tanulságos ezt végiggondolnunk, mert Isten ugyanígy lép be ma is egy-egy ember életébe. Így ad annak áldásos fordulatot, és ugyanilyen gyü-mölcsei teremnek ma is annak, ha valakinek az élete összeforr az élő Istennel.
Azt olvastuk itt, ebben a rövid, tömör életrajzban, amit Lukács a Cselekedetek könyvében róla ad, hogy Thiatirában született. Ez a mai Törökország területén van. A lakóhelye azonban Filippi. A római veteránokat, leszerelt katonákat, katonatiszteket és családjukat telepítette le oda a császár. Olyan nyugdíjas város volt. De volt ezeknek az embereknek pénzük, és mivel a közelben sok bíborcsigát találtak, az ebből nyert festékanyaggal megfestve a gyapjút, népszerű lett ez a tisztfeleségek körében. Szívesen öltözködtek ebbe a bíborba.
Úgy látszik, Lídia valahonnan megszimatolta, hogy konjunktúrája van ennek, és ő tulajdonképpen bíborfestő, kelmefestő kisiparos, ugyanakkor kereskedő volt, aki el is adta azt, amit készített. A családi állapotáról nem tudunk semmit. Valószínű egyedül élt, mert említené az Írás a férjét, ha lett volna. Ez azonban úgy látszik, nem tartozik a lényeghez.
Milyen vallású volt ő? Az a kifejezés, amit itt olvasunk az eredeti szövegben, arra utal, hogy pogányból lett zsidó. Illetve nem biztos, hogy már zsidóvá lett, nem biztos, hogy befejeződött ez a folyamat az életében, de pogány volt eredetileg, aki keresett, talán az élő Istent kereste abban a kicsi zsidó közösségben, amelyik Filippiben volt. Nem sok zsidó élt ott, és inkább csak asszonyok, ők viszont hűségesen összejöttek szombatonként a városon kívül egy folyócska partján imádkozni.
Nem voltak annyian, hogy lett volna zsinagógájuk, de elmondták együtt az ősi imádságokat. Talán a saját szavaikkal is dicsőítették a mindenható Istent. Lídia szombaton szépen lehúzta a rolót, bezárta a boltot, és ment oda, ahol csend volt, ahol Isten köré gyülekeztek össze az asszonyok, és tanult imádkozni tőlük. Tanulta megismerni a számára többé-kevésbé még ismeretlen Istent.
Az jellemezte őt, hogy mindig kereste a többet. Vállalkozó szellemű asszony lehetett. Nem volt az akkoriban gyakori, hogy egy magányos nő nekiindul, a szülőhelyétől valahol messze ver sátrat azért, mert ott éppen fejlődésnek indul egy város, és fejlődésnek indul egy iparág, ő pedig abba dolgozza bele magát. Abból, úgy látszik, szépen gyarapodott is, hiszen elég nagy háza is volt már Filippiben — erről is értesülünk.
Lelkileg is ez jellemezhette őt. Nem érte be bálványaival. Nem érte be azzal a vallásossággal és vallással, amiben felnőtt. Lehet, hogy az volt benne: ki bizonyítja be, hogy ez a sok isten mind létezik, és hátha csak egy van — ahogy mások mondják, például a zsidók. Azt az egyet jó lenne megismerni. Kereste az igazságot, törekedett a többre, és úgy sejtette, hogy ezt megtalálja itt, ebben a vallási közösségben. Ezért járt ki oda rendszeresen szombatonként, és velük együtt imádkozott.
Hogy mennyire kereshette az igazságot és szeretett volna meggyőződni arról, hogy mi a valóság, azt mutatja az is, amit a múlt vasárnap is említettem már, hogy egészen különös kifejezés van itt, hogyan figyelt arra, amit Pál mondott. Csendesen imádkoznak, s egyszer csak megjelenik négy ismeretlen férfi. Ők is zsidók, ismerik a szokásokat. Leülnek, velük imádkoznak. Aztán egyszer csak Pál megszólal, és elkezd tanítani. Lídia le nem vette a tekintetét róla. Feszülten figyelte. Ilyen képes kifejezésekkel adhatnánk vissza a szó igazi értelmét, hogy itta minden szavát. Szomjasan, mohón befogadta, igyekezett megjegyezni. Igyekezett a mozaikokat egymás mellé helyezni. Szerette volna látni már az egész képet: mi rajzolódik ki ebből? Igyekezett megérteni is, és komolyan is vette azt, amit Pál apostol mondott.
Részben olyan dolgokat hallott tőle, amiket már ismert. Ő sok mindent hallhatott a Messiásról, aki majd eljön, aki az Isten felkentje, Krisztusa. Aki által Isten nagy szabadítást végez, aki az Isten utánunk nyújtott jobb keze. Várta Izráel népe akkor a Messiást.
És íme, mit mond most ez az ember? Ez a Messiás eljött. Ő egészen közelről ismeri. Elmondja, mit csinált, mit tanított, milyen ajándékokat kínál azoknak, akik benne hisznek. Lídia szíve megtelt ezzel az igével. Ha ez igaz, akkor sok mindent egészen másként kell a továbbiakban csinálni. Akkor nem a törvény betartása vezeti az embert előbbre lelkileg. Akkor nem a magunk teljesítményeitől függ az, hogy kedvesek vagyunk-e Isten előtt vagy nem, és mire számíthatunk, mit kapunk tőle, büntetést vagy jutalmat.
Pál arról beszélt, hogy Jézus mindent elvégzett helyettünk, még az ítéletet is elszenvedte helyettünk. Ez teljesen új gondolat volt. Isten megbékélt, Istentől nem kell félni. Isten Atya, és ajándékokat kínál. Jöhet hozzá mindenki: zsidó is meg pogány is.
Gondoljuk el, hogy egy ilyen mezsgyén élő, vallásilag bizonytalan egzisztenciának micsoda örömhír ez. Ha pogánynak számítok, akkor mehetek én is? Nem volt még identitás tudata. Ha zsidó vagyok, akkor is mehetek? Akkor ez nem probléma. Akkor ezt le lehet venni napirendről, hogy ki vagyok. Vágyakozó ember vagyok, s Istenre van szükségem. Jézus kinyitotta az Isten országának kapuját, és tényleg jöhet mindenki? Egy feltétele van, hogy jöjjön, hogy higgyen, hogy mindezt vegye komolyan? Akkor ő ezt komolyan veszi.
Egészen különös istentisztelet lehetett az. Pillanatok alatt megerősödött benne ez a hit, és amit Pál Jézustól kapott ajándékként nyújtott neki, azt ő két kézzel megragadta. Egyszerre nagyon gazdagnak érezte magát és döntött. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy megkeresztelkedett. Az nagy döntés volt ám! Azt jelentette, hogy a nyilvánosság előtt engedte, hogy bemerítsék a vízbe, és ez azt is jelentette, hogy a nyilvánosság előtt beismerte, hogy ő tele van bűnnel. Nem tudja és most már nem is akarja levezekelni a bűneit. Ő nem tud segíteni magán, rászorul arra, hogy Isten mossa tisztára. Rászorul a kegyelemre. Nyilvános vallástétel a bűnösségéről, és nyílvános vallástétel a hitéről, hogy ő egyedül Isten kegyelmében bízik. Ezt vállalta, pedig ennek következményei is lehettek.
Kiderül a következő mondatokból, hogy látszólag erős volt ott a lojalitás, a Rómához való ragaszkodás, hiszen ettől függött a város jóléte egyebek közt, és nem voltak népszerűek ott a zsidók. Ez az újfajta szekta meg, amelyik a Krisztus királyt vallotta, végképp nem volt népszerű. Nem elég, hogy azokkal barátkozott eddig, akiket nem szívesen láttak, most ezekkel a jött-mentekkel szö-vetkezik, és csak így, egyszeribe, ilyen rövid idő alatt. Végig sem gondolja, nem szűri meg, amit mondtak. Elkötelezi magát emellett a Krisztosz mellett, aki állítólag feltámadt a halálból, meg mindenféle badarságot beszélnek róla ezek a Pálék. Ez komoly döntés volt. Ezt követhette esetleg az, hogy bojkottálják az üzletét, s földönfutóvá válik. Esetleg vissza kell mennie Thiatirába, vagy most már oda sem mehet, mert nincs hova mennie.
Aki ismeri azt a kort, és olvas a sorok között is, az belerendül ebbe. Így figyeli az igét, befogadja azt, komolyan veszi, s azt mondja: mivel ez igaz, én ennek a Jézusnak az elkötelezett szolgája akarok lenni. Erről a nyilvánosság előtt vallást is tesz. Még csak visszakozni se lehessen.
Elkötelezett, eltökélt Krisztus-tanítvány. Ő az első Európa földjén. Az Úr megnyitotta a szívét, ő pedig megnyitotta a házát és befogadta az apostolokat.
Három jellemvonását szeretném még most külön megemlíteni, amit ezek után figyelhetünk meg Lídia életén.
Az egyik, hogy miközben ez megtörtént, vagy úgy is mondhatjuk: miközben ezt ő megtette, aközben rendíthetetlen bizonyosság született a szívében, hogy ő valóban az Úr Jézushoz tartozik. Honnan tudjuk ezt? Kedvesen mondja: az Úr híve lettem. Addig nem volt az, de most már az, és az is akar maradni. Az Úr híve lett. Vagyis: ténylegesen történt valami az életében.
A mi gondolkozásunkat és a gyerekeinkét egyre jobban megfertőzi az, hogy van virtuális valóság is. (Van már virtuális erkölcs is.) Ez nem virtuális megtérés volt. Itt ténylegesen történt valami. Addig ő nem tartozott az Úr Jézushoz, nem is hallott róla, most pedig elkötelezte magát Jézus mellett örök életre. És ez valóban megtörtént. Ebben ő bizonyos. Ha pedig bizonyos, akkor miért titkolná? Akkor ki is mondja, és azt mondja: én az Úr híve vagyok. Ő nem szeretne az Úr híve lenni, nem képzeli, hogy azzá vált, nem vágyakozik csupán erre, ez megtörtént. Ez befejezett esemény.
És ez új pozíciót ad neki. Egészen új helyzetbe került. Beletartozik az isten gyermekeinek a nagy családjába. Őt befogadták valahova, és erről ő egészen bizonyos. Megtalálta azt, amit eddig hiába keresett. Hiába kereste a bálványai között. Úgy tűnik, hiába kereste ott a folyóparton is. Megtalálta őt Jézus, ő meg magára talált, rátalált az ő Megváltójára és Urának nevezi, akinek szolgálni is akar. Üdvössége van.
Azért fontos ezen elgondolkoznunk, mert egyre gyakoribb, hogy emlegetik emberek: nem lehet azt ilyen bizonyosan tudni. Sőt, ha valaki ilyen csendesen azt állítja magáról, hogy az Úr híve lettem, ő engem elfogadott, és ténylegesen megváltozott minden bennem azóta, akkor azt mondják: nagyképű vagy gőgös, vagy hogy ez farizeizmus. — Aki ezt mondja, annak fogalma sincs arról, hogy mi volt a farizeizmus. A farizeusok azt állították, hogy ők Isten előtt igazak a saját érdemeik és erényeik alapján, ezért nekik jár az üdvösség.
Itt éppen az ellenkezőjéről van szó. Itt valaki azt állítja, hogy ő Isten előtt reménytelen, elveszett bűnös ember volt. Ennek a bizonyítéka, hogy ezt felismerte, hogy megkeresztelkedett, de Istentől ő kegyelmet kapott, és ezt a kegyelmet komolyan veszi. Ebből él.
Ezt miért kellene letagadni? Udvariasságból vagy azok iránti figyelmességből, akik nem ragadják meg a kegyelmet? Ő nem dicsekszik vele, örül neki. Boldog emiatt. Most titkolja az örömét, miközben azt szeretné, hogy mindenki ezt az örömet megkapja? Hiszen mindenki előtt nyitva van a kegyelem. Ténylegesen megtörtént az életében az, amiről a János evangéliuma úgy beszél, hogy Isten gyermekeivé lehetünk. Ő nem naponta újra igyekezett, meg nem vágyakozott, itt beteljesedett valami és ennek örült.
A múltkor találkoztam valakivel, akit nem rég óta ismerek. Hosszú évtizedek után messzi tengeren túlról újra hazatelepültek. Olyan megható volt, ahogy ez az idős ember lelkendezett nekem: újra magyar állampolgár vagyok. Nézze, személyi igazolványom is van — s mutatta a személyi igazolványát.
Az jutott az eszembe: miért nem tudunk annak örülni, ha valóban az Isten országának a polgáraivá válunk, és erről van „személyi igazolványunk” is. Nem a keresztlevél, nem a konfirmációi bizonyítvány, hanem az a bizonyosság, amit a Szentlélek az ilyen ember szívébe olt. Nem becsületes az, aki ezt titkolja, vagy elhallgatja, de nem becsületes az sem, akinek nincs ez a bizonyosság ott a szívében, és mégis azt gondolja, hogy ő keresztyén ember. Mert, aki ilyen eltökélt és elkötelezett tanítványa Krisztusnak, annak a Szentlélek bizonyosságot ad erről és annak szinte az arcáról is kiütközik ez az új polgárjog, hogy az Isten országának a polgára, és Isten gyermekeinek a családjában élhet.
Egyébként, hogy ez mennyire nem dicsekvés, vagy nagyképűség, hanem ténymeg-állapítás, arról számos ige beszél a Szentírásban. Az Ószövetségben Dávid hányszor ad hálát azért, hogy Isten őt elfogadta. Az Újszövetségben Jézus is említi többször. Egy helyen azt mondja: senki ki nem ragadhatja azokat, akik Őbenne hisznek, az Ő kezéből. Pál apostol azt mondja: kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának az országába. Ez nem virtuális élmény, ez megtörtént. Megfogta a hitetlent és áttette a maga országába. Egy határon emel át bennünket, és ott hívőként élhet az ember. Biztonságban van, és élvezi annak az országnak a védelmét és áldásait.
A Római levélben azt írja: az Isten Lelke a mi lelkünkkel együtt tanúskodik arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. János apostol pedig azt írja: Tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. Ezt lehet tudnia annak, akit Isten valóban áttett. Inkább az a kérdés: valóban átmentünk-e már a halálból az életbe?
Isten ma este is erre hív minket. Jézus kinyitotta a kaput. Lídia első hallásra komolyan vette ezt. Ki tudja mi hányszor hallottunk már erről a lehetőségről, és talán még mindig csak azt kell mondania: nem messze vagy az Isten országától. Ezt a lépést akár most is megteheti bárki. Ez sorsdöntő lépés valóban.
A másik, amit megfigyelhetünk Lídián, mennyire vonzódni kezd a testvéreihez. A Krisztusban testvéreihez. Azokhoz, akik Péter szavaival élve vele együtt drága hitet vettek. Ez megint egyetemesen jellemző azokra, akik Isten országába már beléptek, hogy egyszerre jól érzik magukat azok között. Keresik velük a közösséget, mert az élet táplálékra vágyik. A közösségben kapott ige és a közösen elmondott imádat növeli és erősíti ezt az új életet.
Ez az első, ami eszébe jut: jöjjetek énhozzám. Maradjatok még itt. Hadd legyek közöttetek. Mi érdeke fűződött ahhoz, hogy Pálék bejöjjenek az ő házába, és együtt legyen velük? Eddig valószínűleg az üzleti szempont alapján építette a kapcsolatait. A módosabb tisztfeleségek több bíbort fognak vásárolni, vagy akiről látta, hogy kicsit jobban öltözködik, mint az átlag, talán azokkal kereste a kapcsolatot.
Innentől kezdve nem az érdek vezeti az embert, hanem az a Szentlélek, akit kapott az új élettel, aki él a másik újjászületettben is, és testvéreknek tekintik egymást, és keresik egymással a közösséget.
Úgy örülök annak, hogy én még láthattam olyat gyermekkoromban, hogy tíz-tizenkét kilométert is gyalogoltak emberek a tanyákról azért, hogy a vasárnapot együtt töltsük a Biblia körül, és ugyanannyit gyalogoltak a sötétben vissza. Néha, mint a szentjánosbogarak, úgy indultak el egy-egy tanyáról viharlámpákkal a kezükben, (nem elemlámpával), hogy hazataláljanak. Útközben zengett a zsoltár, az Istent dicsőítő ének, pedig ezek az emberek egész héten hajnalban keltek és naplementéig dolgoztak. A közösséget azonban nem pótolta semmi. Megérte az az áldozat, amit a közösségért hoztak.
Abban az időben, amikor a hadseregben még nem volt szabad Bibliát tartani a zsebben, meg Isten dolgairól beszélni, hogy keresték a hívő fiaink a másik hívőt? Kitaláltak egy módszert: lelki énekeket fütyültek, és ha valamelyik másik katonának ismerős volt, akkor összetalálkoztak. Hátul a kerítés mellett vagy a kazánházban titokban összejöttek imádkozni, meg az innen beküldött Biblia-lapokról olvasni Isten drága igéjét. Mert mindennél fontosabb volt, hogy egy másik hívővel erősítsük egymást, és egy szívvel, egy szájjal dicsőítsük a mi Urunkat. Ez minden korban jellemző volt a hívőkre.
Egyebek közt ezen is le lehet mérni, hogy valóban van-e nekünk új életünk. Keressük-e a többi hívővel a közösséget? Mennyire fontos az, mennyi áldozatra vagyunk készek érte? Mi mindenről tudunk könnyedén lemondani, ha egy-egy ilyen lehetőséggel élhetünk? Vagy pedig ezekről a lehetőségekről lemondunk sok egyébnek a kedvéért.
A harmadik, ami ebből egyenesen következik: aki új életet kap Istentől, az szeretné kifejezésre juttatni a többiek iránti szeretetét. Minden áron adni akar. Mindig azt, amire éppen szükség van. Jöjjetek be, és maradjatok itt az én házamnál. Ezeknek a hajlék nélkülieknek hajlékot akar adni. A hajléktalan gyülekezetnek ez lesz az első gyülekezeti háza. A fejezet utolsó versében ezt olvassuk: Amikor pedig Pálék kijöttek a börtönből, bementek Lídiához, és amikor látták a testvéreket, bátorították őket, és utána távoztak el.
Már testvérek vannak, és együtt vannak. Együtt van a gyülekezet, mert nagy szükségük van egymásra. Megbecsüljük-e ezeket az alkalmakat? Nem az-e sok erőtlenségünknek az oka, hogy megpróbálunk szólóban keresztyénkedni, és sose éljük át a Krisztus-test egységét, és annak a csodáit, az erőhatásait, amelynek feje maga a Krisztus.
Az, hogy valaki adni akar a másiknak, arra utal, hogy egyszerre gazdag lett. Van mit adnia. Nem magának akar már szerezni és megtartani mindent, hanem egyrészt gazdag lett, másrészt szabad lett. Van neki mit adnia, és szabad arra, hogy mindenét megossza másokkal. Még a házát is.
Ez nem volt megszokott dolog, hogy egy kereskedő, aki hozzászokik ahhoz, hogy mindent annak alapján vizsgál, hogy mi haszna belőle, most egyszerre azt kezdi keresni, ő mivel tud használni másoknak. Egy kereskedő, akinek nem mindegy, milyen hitele van a városban, milyen hitele van a nevének, mit beszélnek róla, az vállalja Jézust, és Jézusnak a követeit. Valaki, aki maga is idegen ott, nemcsak otthon érzi magát, hanem otthont ad másoknak. A társtalan társul szegődik mások mellé. Egyebek közt ilyen gyümölcsei szoktak lenni annak, amikor valaki elkötelezi magát Jézus Krisztus mellett. Ezek már gyü-mölcsök.
Ez a szószék fából van, legalábbis a borítása. De ennek a fának prédikálhatnék akármeddig, hogy teremjen gyümölcsöket, biztos, hogy ez már soha az életben többet nem terem semmit, mert halott. Ahhoz élő fa kell, hogy gyümölcs legyen rajta. Ha gyümölcs van rajta, biztos, hogy az a fa él. Vannak-e ilyen gyü-mölcsök az életünkön? Ha valaki bizonytalankodik abban, hogy hányadán áll lelkileg, van-e bátorsága megvizsgálni? Akár csak a Lélek gyümölcsét, amit felsorol Pál a Galata levél 5. részében. Ott van-e ez a szeretet?
Az előbb olvastam Jánostól, hogy onnan tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, hogy szeretjük a mi atyánkfiait. Ez az igazi szeretet, amelyik kész mindig adni is. Itt négy férfit fogadtak be, és teljes ellátásról kellett gondoskodni. Ez nem jelent problémát. Szeretjük a mi atyánkfiait.
Az egyik szolgálati helyemen volt egy házaspár, akik maguknak való emberek voltak. Az asszony mániákusan vigyázott a lakásra. A parkettát védte szőnyeggel, a szőnyeget védte vászonnal, s ha esős vagy havas idő volt, a vászonszőnyegen papír volt, mert még azt is védeni kellett. A kárpitozott bútort bútorvászonnal húzatta be, de ott, ahol az ember karja van, ott még egy védővászon volt, mert a vásznat is védeni kell. Ez volt jellemző.
Előbb megtért a férfi, és mivel ez messze volt a falutól, megengedte, hogy az ő házukhoz hívjuk össze a híveket minden vasárnap délután istentiszteletre. Az asszony állandóan a cipőket mustrálta: ki mennyi sarat hagy a védőszőnyegein. Egy idő múlva megtért az asszony is. Eltűntek a védőszőnyegek. Kérdeztem, hogy rá szabad lépni ezekre a gyönyörű szőnyegekre? Ó, hagyja el, csak minél többen jöjjenek és lépjenek rá. Azért vettem fel, hogy otthonosabban érezzék magukat. És amikor már kezdtük kinőni a szobájukat, egyszer azt mondta: kiteszem én innen ezt a sublódot — büszke volt a szép intarziás sublódjára — s veszünk még néhány széket, hogy mindenki le tudjon ülni.
Egyebek közt ilyen változások történnek. Nem az volt fontos, hogy mennyi sár jön le a cipőről, hanem az, hogy minél több cipő forduljon ott meg és minél több lélek jusson el arra a gazdagságra, amit ő kapott. Érdemes ebből a szempontból is megvizsgálni az életünket, hogy milyen dolgok irányítanak bennünket, mi fontos nekünk? Vagy: ki fontos nekünk? Elmondhatjuk-e már, hogy onnan is tudjuk, átmentünk a halálból az életre, hogy szeretjük a mi atyánkfiait?
Hasonlítunk-e Lídiára? Nemcsak külső vonásokban, mert abban lehet, hogy sokan hasonlítunk rá, hogy mi sem ebben a városban születtünk — én sem itt születtem —, hanem valahonnan kerültünk, sodródtunk ide. Hasonlítunk-e abban is, hogy néha lehúzzuk a rolót és bezárjuk a boltot, keressük az élő Istent, keressük a többet lelkileg? Keressük-e a közösséget, hogy öröm legyen imádni őt? Addig nincs bevétel, addig szünetel az üzlet, de megéri, mert utána egészen másként fog továbbmenni minden. Hasonlítunk-e abban, hogy többre vágyunk lelkileg, hogy nem érjük be azzal, amit eddig kaptunk? Hálásak vagyunk érte, amit Istentől kaptunk, de tudjuk, hogy ez csak a kezdet, egy kis ízelítő, előleg az igaziból. A teljes gazdagság még hol van? De Ő azt félre tette nekünk. Miért panaszkodunk a lelki szegénységünk miatt, amikor ott van Őnála a gazdagság, csak menni kellene elkérni?
Megszoktuk-e, hogy így hallgatjuk és olvassuk az igét, ahogy Lídia? Lesem minden szavát az élő Istennek. S mivel tőle kapom, ezért befogadom, és már csinálom is. Az, hogy hiszek neki, abban mutatkozik meg, hogy cselekszem azt, amit mondott. És mivel cselekszem, ezért ott lesz a szívemben az a rendíthetetlen bizonyosság, ami éppen az élet viharai között nagy stabilitást ad az embernek lelkileg, úgy, hogy még mások is belekapaszkodhatnak. És mivel hiszek és cselekszem, ezért vonzódni kezdek a többi hívőhöz. Keresem az övéit, és aztán együtt megyünk utánuk azoknak, akik még nem ismerik őt, azzal a mentő szeretettel, amivel Jézus jött utánunk, mert szeretjük a mi atyánkfiait, és azokat is, akik még nem atyánkfiai a hitben, de akikkel egy vérből teremtett az Isten, akikért Jézus Krisztus szintén meghalt.
Hol fordult meg Lídia élete? Olyan egyszerű ez. Azt olvassuk: az Úr nyitotta meg az ő szívét. De mikor nyitotta meg? Amikor figyelt arra, amit Pál mondott. Ez ma is így van mindenkivel. Akik itt elmondhatjuk, hogy megnyitotta a szívünket, mindannyiunknak igehallgatás közben vagy után nyitotta meg. Ez aranyszabály a Bibliában. A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Aki azt akarja, hogy kiteljesedjék az élete, hogy lelkileg gazdag életre jusson el, vagy fordulat álljon be az életében, az hallgassa az igét és olvassa, vegye magába és higgye, és cselekedje. A hit az ige hallásából van.
A Bibliában nincs olyan, hogy a hit a vasárnapi kirándulás során születik. Olyan sincs, hogy a hit akkor születik, amikor végignézi valaki az összes újságot. Vagy amikor kialussza magát végre vasárnap. Mindez hasznos és szükséges, de nem pótolja az ige hallgatását. Ha minden előbbre való, mint az Isten igéjére való komoly figyelés, akkor sose lesz igazi hite az embernek. Soha nem lesz ilyen bizonyossága, sose mondhatja el, hogy átmentünk a halálból az életbe.
Nagy ajándéka az Istennek, hogy hangzik az Ő igéje, hallgathatjuk, vagy hallgathatnánk. Olvashatjuk, komolyan vehetjük, és eközben Ő megnyitja a szívünket. S akinek Ő nyitja meg a szívét, annak meg szokott nyílni a szeme is. Észre veszi azokat, akiknek szolgálhat, akiket megbántott, akiknek áldássá lehet. Annak megnyílik a szája is. Egyszerre tud beszélni. Sokszor megnyílik az ökölbe szorított görcsös keze és tud vele simogatni, meg tud vele imádkozni. Megnyílik az ilyen ember, mert megnyílt előtte a menny. Pontosabban: meglátta a megnyílt mennyet, amit Jézus Krisztus nyitott ki mindannyiunk előtt.
Isten indítson minél többünket, hogy így hallgassuk az igét, és engedje megtapasztalnunk, milyen az, amikor Ő megnyitja a szívünket, és a megnyílt embert végre meg lehet ajándékozni. A megajándékozott embernek pedig van mit adnia másoknak, és egyszerre kibontakozik az életünk. Megjelenik benne az az élet, ami itt csak elkezdődik, de örök élet, és odaát teljesedik ki igazán.

Ez a fejezet, amit ma kezdünk olvasni bibliaolvasó kalauzunk szerint, történelmi jelentőségű eseményről tudósít. Arról, hogyan zajlott az első keresztyén istentisztelet Európa földjén, és mi lett annak a folytatása, a közvetlen következménye. Ez pedig történt pontosan ezerkilencszázötven évvel ezelőtt. Akkor lépte át Pál apostol és kicsiny csapata Ázsia és Európa határát, és hangzott el a Krisztusról szóló bizonyságtétel első ízben ezen a pogány földrészen.
A mai igeszakaszból két olyan fontos mozzanatot szeretnék kiemelni, ami ezt megelőzte, és utána inkább csak a tartalomjegyzékét mondom el annak, hogy mi is történt Filippiben. Aztán, ha Isten éltet minket, majd a következő alkalmakon folytatjuk.
a) Az első ilyen fontos mozzanat: itt indult el Pál apostol második missziói útjára. Terve az volt, hogy végiglátogatja azokat a gyülekezeteket, amik az első út során születtek, és erősíti az ottaniakat a hitben. El is indult Silással együtt. „Bejárta Szíriát és Ciliciát, és erősítette a gyülekezeteket.”
Kezdetben minden szépen és jól megy. Tapasztalják Isten áldását. „Amikor végigjárták a városokat, átadták a jeruzsálemi apostolok és vének határozatait, a gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban.”
Aztán egy idő után akadozni kezdett a munkájuk. Először nem értették, mi az oka, aztán nyilvánvalóvá lett számukra, hogy a Szentlélek nem engedte meg nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Akkor másfelé kell menni. Keresik az új úti célt. „Amikor Mizia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket.” Aki megszokta, hogy Istennek engedelmeskedik, az érzékeli, hogy a Szentlélek küldi valahova, vagy visszatartja valahonnan. Utasítja valamire, vagy megtilt neki valamit. Ők ezt pontosan érzékelték, hogy Isten Lelke nem engedi őket arra. Akkor merre kell menni? Mi lehet itt Isten akarata, és hol kell nekik végezniük a munkát?
A missziót soha nem a misszionáriusok szervezik. A misszió ura, az élő Jézus Krisztus küldi mindig az övéit (Misszionárius azt jelenti: küldött), oda, ahova akarja, és bíz rájuk olyan feladatokat, amilyeneket Ő jónak lát. Akik Isten küldetésében járnak, azok tudják, hogy mi csak egy kicsi részfeladatot kapunk ebből a nagy egészből, de Isten áldást csak ott ad, ahova Ő küldött. A Küldő csak oda kíséri el a küldöttet, ahol Ő bízta meg feladattal. Ott viszont minden erőtlensége és gyarlósága ellenére használja, és gazdagon megáldja. Életkérdés tehát minden hívő embernek az, hogy világosan lássa, hova állította őt a misszió ura, Jézus Krisztus, és mire akarja használni.
Teljesen logikus volt Pál megfontolása, hogy mindenekelőtt látogassuk végig azokat, akiknél már jártunk, és adjunk nekik további lelki segítséget. Kiderült azonban, hogy Istennek más terve is van. Ezúttal valami egészen újat akar elkezdeni, és erre Pálékat is fel akarja használni. A nagy kérdés: megértik-e, mi Isten szándéka velük, és hogy készek-e tervet módosítani, vagy pedig makacsul ragaszkodnak a maguk nagyon okos, nagyon logikus, jó szándéktól átfűtött programjához. Megértik-e, hogy Isten azt mondja: kezdetnek ez jó volt, de most emerre kell menni, mert ott készítek áldást és feladatot nektek, készek-e félretenni a maguk ötleteit, és készek-e engedelmeskedni Istennek?
Azt olvastuk az igében: készek voltak. Olyan szemléletes a maga rövidségében is ez a leírás. „A látomás után azonnal igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.”
Mivel Páléknak még nem volt ilyen Bibliájuk, hogy Isten azon keresztül irányította volna őket, mint a mai hívőket, ezért itt kivételesen egy látomás által adja tudtára Isten az Ő akaratát neki. És mivel megértették, hogy mi az Isten akarata, azonnal indultak is oda. Ez a veleje ennek a mondatnak. Képesek voltak megérteni, készek voltak azonnal félretenni a maguk tervét, és azonnal indulni oda.
Pál tehát elindul egy olyan útra, ahova magától nem ment volna. Félreteszi a saját megfontolásait, még csak nem is akarja meggyőzni Istent azok helyességéről, és nem is halogatja az engedelmességet, hanem azonnal oda indul, ahova őt Jézus küldi. Ismerős-e ez nekünk? Ez Isten első kérdése ma hozzánk ezen az igén keresztül. Vezethető hívő vagy, vagy önfejű, makacs hívő? Azonnal készek vagyunk-e engedelmeskedni a megértett parancsnak, vagy halogatjuk azt, és azután a halogatás a tett halálává válik, és sose lesz belőle jóízű, boldog engedelmesség, ezért lemaradunk a csodákról és az áldásokról.
Például: valaki már eltervezett vagy a család eltervezte szépen a nyaralást; valaki rég óta melenget a szívében egy utat, és úgy tűnik, most kapu nyílik, hogy azt megvalósíthassa; már megbeszéltünk egy üzletet; formálódik egy házasság; lassan formálódik valakinek a szívében egy csendes bosszú a sok elszenvedett sérelem és keserűség miatt, — és egyszer csak Isten közbeszól. Vagy úgy, hogy megcsendül egy ige, amit az illető olvas bibliaolvasása során. Vagy úgy, hogy beszélget egy hívő testvérrel, és az, mit sem sejtve, valami olyan szempontra hívja fel a figyelmét, amiről azonnal az jut eszébe a másiknak, hogy amit terveztem, nem jó. Vagy úgy, hogy nyugtalanná válik a lelkiismeret, és mindig arra kell gondolnom, hogy azt még se kellene megcsinálnom. Vagy úgy, hogy Isten egyszerűen megakadályozza ezeknek a megvalósítását.
És akkor mit csinálunk? Felismerjük-e azt, hogy az életünket irányító Isten van ezek mögött az események mögött. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy Ő tud jobbat és többet adni nekünk, mint amiről most le kell mondani? Tesszük-e azonnal azt, amire nézve megértettük, hogy az ő akarata? Vagy pedig dühöngünk, fel vagyunk háborodva, vádoljuk a környezetet meg a körülményeinket. Sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, hogy nekem még ez sem sikerül, én még ezt sem engedhetem meg magamnak. Nekem mindig, mindenki keresztbe tesz, és akkor képtelenek vagyunk megérteni, és azonnal cselekedni, amit Isten mondott.
Persze, úgy, ahogy megszületünk, egyikünk sem képes erre. Sem arra, hogy megértjük, mit akar a Szentlélek, sem arra, hogy boldogan, belső meggyőződéssel azonnal engedelmeskedjünk neki. Ugye itt ilyeneket olvastunk, hogy „a Szentlélek nem engedte őket arra menni.” „Jézus Lelke nem engedte meg nekik.” Csak az tud rezonálni Isten Szentlelkének az irányítására, akiben Isten Szentlelke van.
Pál apostol a Korinthusi levélben részletesen leírja ennek a természetrajzát. Néhány mondatot hadd olvassak fel. „Kicsoda ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással, a lelki dolgokat a lelki embereknek magyarázva. A nem lelki ember nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak lelki módon lehet azokat megismerni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg. Mert ki ismerte meg úgy az Úr gondolatát, hogy őt kioktathatná? Bennünk azonban Krisztus értelme van.” (1Kor 2,11-15)
Mióta? Azóta, hogy újjászülettek. Úgy, ahogy megszületik az ember, nincs benne ez a rezonanciakészség. Nincs benne Isten Szentlelke, aki fogná, mint antenna, az Isten Szentlelkének az adását. A magunk meghomályosodott értelmével nem tudjuk felfogni sem az Isten gondolatait, és képtelenek vagyunk teljesíteni azokat. Nem fogjuk fel azt sem, hogy nekünk csak az lenne jó, ha azt teljesítenénk. Ezért tiltakozik a legtöbb ember Isten akarata ellen. Ezért vitatkozik vele. Ezért akarja korrigálni a Tízparancsolatot is, meg magyarázni, hogy ma már nem időszerű a Hegyi beszéd. Ezért helyezi fölé magát a Teremtőnek. Nem mint Teremtőt tiszteli Őt, mert nincs benne Isten Szentlelke.
Az újjászületésben kapjuk a Szentlelket. Amikor Jézus Krisztust valaki az élete megváltójának és urának vallja, és ténylegesen alárendeli magát neki mint Úrnak, akkor Jézussal együtt kapja az Isten Szentlelkét. S attól kezdve képes egyáltalán meg-érteni, hogy Ő mit akar, és képes cselekedni azt. De akkor is újra és újra belebeszél a régi engedetlen természetünk ebbe az engedelmességbe. Nem mindig megy ilyen simán, mint itt Páléknál, hogy mivel megértettük, azonnal indultunk és cselekedtük.
Ez lenne a jó, és legyen áldott Isten, hogy azért sokunknak vannak ehhez hasonló tapasztalatai. Amikor valaki ténylegesen Isten vezetése szerint jár, ténylegesen az Ő uralma alatt él, amikor szíve őszinte vágya az: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? — és ha megértette, cselekszi is. A legkisebb engedelmesség nagyot lendít rajta, és segíti előbbre az Isten akaratának a felismerésében és a cselekvésében is, és utána dicsőíti Őt: Uram, ez volt az egyetlen helyes megoldási lehetőség az összes többi között. Legközelebb pedig talán könnyebb lesz engedelmeskedni. De ha valaki elkezd okoskodni, vitatkozni, halogatni, akkor visszafejlődik ez a képessége, és visszacsúszik az engedelmességben.
Csodálatos lehetőség ez, amikor egy újjászületett ember tanulja az engedelmességben való járást, és menetközben látja, milyen sok káros úttól, milyen sok hiábavaló kitérőtől, haszontalan erőlködéstől meg-őrizte őt Isten Szentlelke, és ha enged a Léleknek, akkor viszi, vezeti, megáldja, használja, és örömmel tölti el a szívét. Az ilyen ember Isten használható eszköze lesz, és ez a legnagyobb méltóság, amire egy magunkfajta bűnös eljuthat, hogy miután Isten kezébe vette, újjáteremtette, Szentlelkével megajándékozta, elkezdi használni az Ő dicsőségére és mások üdvösségére.
Sokáig emlékszem még arra, a számomra szomorú összejövetelre, ahol lelkimunkások, lelkészek voltak együtt, és erről volt szó. És amikor efféléket mertem mondani, hogy ez a legnagyobb méltóság az én meggyőződésem szerint, valaki kikérte magának és dühösen felháborodott. Hova lett belőlem az emberi önérzet, mit képzelek én, micsoda az ember, hogy csak eszköz Isten kezében. Én meg a mondatban a hangsúlyt oda igyekeztem tenni: de Isten kezében lesz eszköz, és vallom, hogy ennél nagyobb méltóság nincs, ennél több lehetőség valóban nem nyílik meg senki előtt.
Isten erre akar elsegíteni minket. Ehhez azonban az kell, hogy vegyük az Ő Szentlelkét, hogy Jézus Krisztus ténylegesen úr legyen az életünkben, hogy tanuljuk az engedelmességet — mert ezt tanulni kell —, és amikor megértettük, mi az Ő akarata, azonnal cselekedjük azt. Így fog növekedni a tisztánlátásunk és ez a készségünk is.
Pálék hiába mentek volna tovább abba az irányba, amerre elindultak. Hiába magyarázták volna: de Uram, ott is sok hitetlen van még, és nekik akarunk prédikálni, — ha egyszer Isten emitt akarta használni őket, akkor ott készítette el az áldásokat. És mint ahogy ezt az egész fejezet mutatja is, lépésről-lépésre megtapasztalták Isten jelenlétét és vezetését.
b) A másik ilyen előzetes megjegyzés: annyira elkészítette Isten a szükséges feltételeket a szolgálatukhoz, hogy még a munkatársakat is ezen az útvonalon készítette el. Két leghűségesebb bajtársát Pál apostol ezen az úton találja meg, és kapja ajándékba Istentől. Az egyik az a fiatalember volt, akiről olvastunk, az a félpogány fiú, Timóteus, aki azonban befogadta a szí-vébe az Úr Jézust, akit az apostol később fiának nevez és tekint, akire rábízta a szolgálatának a folytatását, akihez írta utolsó levelét is a kivégzése előtt, a Timóteushoz írt második levelet.
A másik ilyen hűséges bajtársa Lukács, az orvos lett, aki itt kapcsolódott be a szolgálatba. A szeretett orvos, ahogy az apostol később egyik levelében nevezi, akiről mindig meleg hangon írt, és aki az egyetlen ember volt, aki az apostol nyomorúságainak a legnagyobb mélységeiben is kitartott mellette. Szintén az előbb említett utolsó levelében írja: egyedül Lukács van velem. Előtte ott van néhány név, hogy ez erre ment, az arra ment, amaz meg ellenségemmé vált, egyedül Lukács van velem. Ezen az úton kapta őket ajándékba.
Isten a neki való engedelmeskedés közben ajándékoz meg minket azokkal, akikre aztán igazán számíthatunk. Akik az Ő kezéből kapott ajándék. Szabad ezt nekünk elkérnünk. Szabad erre várni, ezt figyelni, és aztán őket nagyon megbecsülni. Mert ők lettek az apostolnak is a küzdelmes, nehéz munkában igazi munkatársai, a rettenetes bajok között hűséges bajtársai, a könyörgés tusakodásaiban igazi imatársai.
Ha valaki tele van panasszal, hogy neki nincsenek ilyen emberei, akkor ne csak kérje ezt Istentől, hanem vizsgálja meg becsületesen: ő kinek a bajtársává vált? Ki mellé álltál oda, hogy vállaltad őt mindenestül, nyomorúságaival is, úgy, hogy Isten állított oda?
Csak zárójelben jegyzem meg: itt ennek a bekezdésnek a végén, ha figyelmesen olvassuk a most hallott szakaszt, akkor feltűnik valami. A 6. versben még ezt írja Lukács (mert ugye ő írja az Apostolok Cselekedeteiről a könyvet): „Azután átmentek Frigia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte őket.” És a 10. versben ezt mondja: „A látomás után azonnal igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” A 6. versben még ők, itt még leírja mit csinál Pál és munkatársai, a 10. verstől már ő is a munkatársak között van. Itt csatlakozik Lukács a kis csapathoz, és ettől kezdve mint szem- és fültanú írja le egészen a könyv végéig mindazt, amit megörökített ebben a Szentlélek vezetése alatt.
* * *
Így írja le szemtanúként azt is, hogy Filippiben mi történt. Mint említettem, most csak a tartalomjegyzéket mondom. Három személyt említ ebben a fejezetben, akik hallották az evangéliumot és találkoztak valami módon Jézus Krisztus hatalmával.
Az első ez a bizonyos Lídia, akinek a kedves arcképét sokan ismerik a testvérek közül. Máshonnan származott oda Filippibe. Egy feltehetően jómódú kereskedőasszony volt, aki vagy zsidó származású volt, vagy érdeklődött Izráel Istene iránt, és talán már csatlakozott is hozzájuk.
Mindenesetre ott van azok között az asszonyok között, akik szombaton a városon kívülre kimentek egy folyócska partjára imádkozni. Ezt így tették minden szombaton. Pálék mindig elsősorban a zsinagógát keresték. Itt nem volt zsinagóga; úgy látszik, tíz zsidó férfi sem volt, mert akkor lehetett zsinagógát alapítani. Volt néhány imádkozó asszony, menjünk közéjük, és imádkozzunk. Ott beszélt Pál nekik Jézusról. Azt olvassuk: ez a Lídia nagyon figyelte Pál szavait. Kifejező az a görög szó, ami itt van. Ez azt jelenti: rendkívül koncentrálni, valamire nagyon figyelni, inni a szavakat. S miközben figyelt, az Úr megnyitotta a szívét. Elfogadta, amit hallott, befogadta hittel Jézus Krisztust annak, akinek az igehirdetés Őt állította. Az első megtérés itt történt Európa földjén. Mivel megnyitotta szívét Jézus előtt, megnyitotta a házát Jézus tanítványai előtt. Az első keresztyén gyülekezeti ház a pogány Európában Lídia háza lett. (15,40 v.)
Azt olvassuk: utána többen is megtértek és itt tartották az összejöveteleiket, és ebből nőtt ki az a mozgalmas, erőteljes, dinamikus, másoknak is szolgáló gyülekezet, ami aztán Filippiben lett, s amely gyülekezet Pált mindig szemmel tartotta. Imádkozott érte, még a börtönbe is szeretetcsomagot küldött neki. Személyes követekkel is tartotta a kapcsolatot. Ennek a bizonysága Pál apostol Filippibeliekhez írott levele. Ez azonban itt indult el, azon a szombaton, ott a folyóparton azzal, hogy egy asszony befogadta az Úr Jézust, a hirdetett evangéliumot.
Istennek ez a szokása. Az Isten országa hasonlít a mustármaghoz — mondja Jézus, amelyik kisebb minden magnál, körülbelül akkora, mint egy mákszem, de ha elvetik, erőteljes bokor növekedhet belőle úgy, hogy a madarak még fészket is rakhatnak rá. Kicsi kezdetből Isten csodálatosan nagy építményeket tud létrehozni. (Mt 13,31-32)
Ehhez azonban az kellett, hogy Pálék ne másfelé járkáljanak, hanem oda menjenek, ahova az Úr küldte őket, meg az kellett, hogy nehogy lebecsüljék azt a hallgatóságot meg azt az alkalmat, amit ott az Úr készített el nekik. Mert, ha egy valakinek kell hirdetni, akkor annak hirdessék, ha csak néhány asszony van ott, akkor azoknak, és lesz köztük egy valaki, akinek az Úr megnyitja a szívét. Nekik semmi közük ahhoz, hogy mikor, kinek és hánynak nyitja meg a szívét. Az ő dolguk, hogy ott legyenek, ahova küldte őket, és azt mondják, ami hiteles, igaz beszéd, ami ige. Majd az Úr megnyitja a szíveket, és növekedést ad a gyülekezetnek.
Vajon nem az-e a bajunk sokszor, hogy lebecsüljük azokat az alkalmakat, amiket Isten készít el nekünk? Vagy azokat, akikhez az Ő küldöttjeiként érkezhetnénk. A mai napig világít a számomra egy kedves, hívő bátyámnak a szolgálata. Ő valamikor sokaknak hirdette az evangéliumot, és Isten megáldotta. Aztán ebben leállították őt. Amikor újra folytathatta volna, már nem volt hozzá ereje. Közben számos unokája született. Ő szerette volna, hogy mindet Istenhez vezethesse, de a szülök nem mindenütt járultak ehhez hozzá. Mindesetre egy szülőpár rászorult a nagyapa segítségére. Azt az unokát igen sokszor rábízták. Ő kísérte az óvodába, várta mint kis elemist az iskolakapuban. Együtt melegítették meg az ebédet. Délután korrepetálta, segített neki és gyakran beszélt neki az Úr Jézusról. Nem erőszakosan, hanem úgy, ahogy a szívéből fakadt, hitelesen. Ez a fiú az Úr Jézus tanítványa lett, és ma sok fiatalnak ő mutatja a Jézushoz vezető utat.
Mondhatta volna a nagyapa: Borzasztó, hogy miért nem engedtek engem tovább prédikálni másoknak. Borzasztó, milyenek ezek a mai fiatalok, nem engedik, hogy a saját unokáimnak bizonyságot tegyek. Egynek bizonyságot tehetett, és azt végezte örömmel. Isten gazdagon megáldotta, és a mi gyülekezetünk is kap ebből az áldásból.
Ne becsüljük le sose azt, amit és akit Isten bíz ránk. Ne akarjunk másoknak bizonyságot tenni, meg máshol, meg máskor. Akit Isten Szentlelke vezet, az hálásan felismeri az alkalmakat, és minden lehetőséggel él. Csendben, alázatosan, az Úrra bízva azt, hogy mikor, kinek, hogyan nyitja meg a szívét.
A másik két személyről most nem akarok szólni, akikről ez a fejezet még ír, majd találkozunk velük. Mindenesetre Pálék azonnal láthatták, hogy az élő Jézus Krisztus munkálkodik ott a városban. Ők pedig engedték, hogy használja őket.
Jó lenne, ha ma elcsendesednénk és megkérdeznénk: Uram, vajon teszem-e azt, amit reám bíztál? Vajon fontosak-e nekem azok, akik közé állítottál? Vajon azt végzem-e, ami egy igazán hívő ember feladata? Vajon kész vagyok-e bármikor a pályamódosításra, ha te azt mondod? Egyáltalán, ismerős-e ez nekem, hogy nem én akarom megszervezni az életemet, hanem kérdezlek téged: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Értem-e az útmutatásodat, és ha értem, akkor azonnal cselekszem is? Kíséri-e az áldásod az én csendes, névtelen szolgálatomat?
Tegyünk fel ma ilyen őszinte, kemény kérdéseket magunknak Isten előtt állva, és engedjük, hogy adja nekünk az Ő Szentlelkét, hogy az Ő Lelke értse bennünk az útmutatását, és az Ő Lelke indítson minket arra, hogy engedjünk neki. Legyen nekünk drága mindenki, az az egyetlen is, akit ránk bízott. Vagy azok a nehéz emberek is, akikről már lemondtunk. Bízzunk abban, hogy Ő fogja megnyitni a szívüket, mert ezt egyedül Ő tudja.
Így terjed majd az Ő országa és így nő az Ő dicsősége, és lesz valóság az, amit egyik énekünk olyan egyszerűen és kedvesen így mond:
Úr lesz a Jézus mindenütt,
hol csak a napnak fénye süt,
Úr lesz a messze tengerig,
hol a hold nem fogy nem telik.
(398,1)

Ez az ige, amit nem olyan régen olvastunk napi ige gyanánt kalauzunk szerint, arról szól, hogyan jön létre egy gyülekezet, és hogyan növekszik az sokaknak, másoknak a hasznára is. Azért fontos ezt most a leírtakból megértenünk, mert ugyanígy jön létre az új élet a mi személyes életünkben is, és ugyanígy növekszik és érlel minket Isten használható eszközökké mások javára, üdvösségére.
Ez az antiókhiai gyülekezet, amiről itt olvasunk, rendkívül színes, mozgalmas, befogadó, másokat gazdagító, növekvő, misszionáló gyülekezet volt. Az első században nem is nevezték másképp csak úgy: a misszió anyahajója. Innen röppentek fel többen Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni olyanoknak, akik még sosem hallottak róla. Aztán az útjuk után ide tértek vissza, s amíg távol voltak ez a gyülekezet imádkozott értük, és ha szükség volt rá, támogatta őket anyagilag is.
Hogy jött létre ez a gyülekezet? Az antiókhiai gyülekezet születése Jeruzsálemben kezdődött, mégpedig egészen furcsa módon. Azt olvassuk itt a 8. fejezet elején: „Saul pedig egyetértett István kivégzésével. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.(…) Ők pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét.
Leírja részletesebben is, hogy hova mindenhova kerültek azok a Krisztusban hívővé lett zsidók, akik Jeruzsálemben laktak, a jeruzsálemi első, úgynevezett ősgyülekezet tagjai voltak, és István vértanú kivégzése után szétzavarták őket a szent városból.
Mit csináltak ezek az üldözött keresztyének? Azt olvastuk: hirdették az igét. Nem riadtak meg, nem intették csendre egymást. Nem mondták: hallgatni arany, nem vonultak vissza, nem féltették magukat, hanem ugyanazt csinálták ott, ahova kénytelenek voltak távozni, mint amit tettek otthon is: hirdették mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy kicsoda Jézus, miért jött el utánunk, mit tett értünk, értük is — ha nem tudnák, és milyen nagy lehetőségeket nyitott meg mindenki előtt, aki benne hisz.
Óriási stratégiai jelentősége volt annak, hogy ez a hír Antiókhiában is elhangzott. Miért? Azért, mert ez a város a római birodalom harmadik legnagyobb városa volt —Róma és Alexadria után — fél millió lakóssal. Képzeljük ezt el, abban az időben, amikor nem építettek még felhőkarcolókat. Ez a szíriai Antiókhia volt, mert három ilyen nevű város is volt a Földközi-tenger medencéjében. Ha a Földközi-tenger partján úgy Cézáreától észak felé elindulunk, akkor ott a part közelében lehetett megtalálni ezt a várost.
Valaki itt is elkezdett prédikálni Jézusról. És valaki elhitte azt, amit mondott. És az a valaki is továbbadta másoknak, és szépen növekedni kezdett a gyülekezet. Rendkívül vegyes lakosságú város volt ez. Először csak egy kicsi közösség volt, aztán nagyobb közösség, aztán híre ment — olvassuk, hogy már Jeruzsálemig eljutott annak a híre, hogyan növekszik ez a gyülekezet. Egyre többen csatlakoztak Jézus Krisztus tanítványaihoz, és ezek mindnyájan igehirdető apostolai is lettek Jézusnak. Ennyi bizonyságtevő egy nagy világvárosban!
Úgy is éltek, hogy az ő megszentelt életük önmagáért beszélt. Ezért kezdtek mutogatni rájuk a többiek: ezek olyan Krisztus-féle emberek, olyan krisztianoszok, magyarítva keresztyének. Krisztus neve — nem tudjuk gúnynévként használták-e ezt, vagy semleges megjelölésként — pecsét volt az életükön, hogy ezek hasonlítanak ahhoz a Krisztushoz, akiről beszélnek nekünk. Ezek olyan Krisztus-félék. Lehet-e ennél nagyobb elismerést mondani valakiről? Boldog lennék, ha bárki is mutogatna rám: ez olyan Krisztus-féle ember. Jó lenne, ha mindannyian eljutnánk ide.
Hogy jutottak el ők ide, hogy a tanítványokat először ebben a városban nevezték krisztianoszoknak, keresztyéneknek? Úgy, ahogyan Jézus a mustármagról mondotta, amikor az Isten országát példázatokban próbálta megvilágítani, akkor egyebek közt ezt is mondta: „Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amit fog az ember és elvet a szántóföldébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő nagyobb lesz minden veteménynél. Sőt fává nő, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között.”
A mustármag törvénye érvényesült Antiókhiában. Valaki hirdetni kezdte azt, amit Krisztusról már tudott és hitt. Legyőzte a lustaságát, a gátlásait, nem szégyellte a Krisztus evangéliumát. Komolyan vette a missziói parancsot, amit Jézus mondott: menjetek el és hirdessétek az evangéliumot minden népnek. Aztán a Szentlélek megáldotta ezt a bizonyságtételt, megnyitotta embereknek a szívét. Aztán azok is továbbadták, aztán nőtt a gyülekezet és híre lett. És látták érdemes így élni, ahogy ezek élnek. Egyre többen megkívánták, és kijöttek a világváros sötét, bűnös életéből a krisztusi életre. Világítani kezdtek, Jézus Krisztus hiteles tanúivá váltak.
Azt szeretném most hangsúlyozni, hogy mindez nem szervezés eredménye volt. Tehát nem úgy történt, hogy neki gyürekeztek néhányan: gyerünk, csináljunk valamit! Itt nem valamit csináltak, hanem akik már tudtak Jézusról valami hiteleset, biztosat és azt hitték, elmondták másoknak. Kiderült, hogy nem is ők mondták, hanem ennek a bizonyságtételnek a végső alanya maga az élő Krisztus volt. Nem ők szóltak, hanem az Isten Szentlelke szólt általuk, és ezért nyíltak ki a szívek, és ezért változhatott meg embereknek az élete.
Azért fontos ezt látnunk, mert mindannyiunkat megfertőz ma többé-kevésbé egyfajta technokrata gondolkozás, hogy nagy dolgokat úgy lehet tenni, hogy elgondoljuk, lerajzoljuk, kiszámítjuk, mibe kerül, költségvetés, árajánlat, elosztjuk a feladatokat, megszervezzük. Megvan a felelősök hierarchiája, és akkor gyerünk neki!
Sok mindent valóban így kell tenni, de az egyház nem így épül, nem így indul el. A Biblia azt tanítja, hogy az egyház elsősorban nem intézmény, hanem élő szervezet. Latin szóval (mind a két latin szót ismerjük) nem organizáció, hanem organizmus — élő szervezet. És élő szervezetet nem lehet csinálni, az születik. Az valami módon titkokat is magában foglalva létrejön egy magból. Egy csiraképes magból.
Mi kell ahhoz, hogy egy növény létrejöjjön és aztán majd gyümölcsöt teremjen? Kell hozzá valamilyen mag, kell valamilyen föld, ahova beteszik azt a magot, kell magvető, aki ezt a műveltet elvégzi, és kell a gondviselő Isten, aki ad rá esőt, napsütést, és a magvető csodálkozva látja, amit a Márk 4-ben Jézus így mond: magától terem a föld. Először füvet, aztán kalászt a végén, aztán magot a kalászban. Aztán azt megint el lehet vetni, és ha háromezer évig a fáraó sírjában van bezárva, akkor is csiraképes marad, és ha elvetik, kikel. Mert életet hordoz a mag. Ezért hasonlítja Jézus Isten igéjét, a róla szóló hiteles bizonyságtételt maghoz. Azt mondja: Ő a magvető, meg ránk bízta a magvetés szolgálatát.
A mag a legfontosabb, de annak talajba kell kerülnie. Ezért mondja Jakab: „szelíden fogadjátok a belétek elvetett igét.” Fogadjátok be, aztán az majd kikel. Az összes többi Isten csodája, én csak fogadjam be. És neki gondja lesz rá, és valami új nő ki belőle. Pontosan így van lelkileg is az új élettel. Kell a mag, az ige. Ige nélkül nincs új élet. De ahol Isten igéje, Isten Szentlelke erejével hangzik, ott élet támad a legreménytelenebb helyzetben is. Mert ha valaki befogadja a magot, Isten abból életet támaszt, növekedést ad és gyümölcsöt fog teremni.
Nekünk bíznunk kell az ige életet hordozó hatalmában. Nem lennénk ilyen nyuszik a bizonyságtétel terén, ha bíznánk ebben. És abban, hogy csak az segíthet mindenkin. Lehet, hogy sokféle más diakóniai, szociális, egyéb orvosi segítségre is szükségük van embereknek, de ha az élete megoldásáról van szó, akkor Isten igéje az egyetlen eszköz, ami segíthet rajta. És azzal nem mi ügyeskedünk, hanem az életet hordoz magában. Csak magvetők kellenek, el kell hangoznia. Az illetőnek hallania kell, s engem ne izgasson, hogy befogadja-e vagy sem, az már az ő felelőssége. Az én felelősségem az, hogy amikor ott voltam, hallhatta-e. Csak azt, amit már biztosan tudok.
Többször mondta Jézus azoknak, akiket meggyógyított vagy ördögi kötelékekből megszabadított: menj haza, és mondd el mit cselekedett veled az Isten. Nem kell előadást tartani. Mit cselekedett veled az Isten, azt mondd el, és az ige lesz. Miközben hallgatják, nem téged hallanak meg, hanem az igehirdetés végső alanyát, a mindenható szentháromság Istent, és Isten teremtő munkája kezdődik el egy ember életében, aki befogadta az igét. Mert Ő az alanya a lelki munkának, az igehirdetésnek, a gyülekezet-plántálásnak, a gyülekezet növekedésének egyaránt.
Olyan világosan látta ezt Pál apostol. Azt mondta: én ültettem, jött Apollós és az öntözgetett, de a növekedést az Isten adja. Mi megszakadhatunk, ha Ő nem ad növekedést, kiszárad, nem kell ki, kitapossák, elviszik a madarak még mag korában — nem lesz belőle semmi. Ő adja a növekedés, de aki elülteti, meg kell, aki öntözgeti.
Isten ebben a munkájában minden eszközt fel tud használni. Még az Ő ellenségeit is, még az evangélium ellenségeit is. Íme itt is úgy születik meg egy nagy világvárosban egy hamarosan híressé váló szolgáló keresztyén gyülekezet, hogy üldözést támadt Jeruzsálemben. Az első szervezett keresztyénüldözés. És ennek az egyik áldott gyümölcse például az antiókhiai gyülekezet. Isten mindent fel tud használni, és csodálatos az, ahogy egymásután bekapcsolja az Ő eszközeit.
Először, akinek a nevét sem tudjuk, aki ott beszélt Jézusról. Aztán belép Barnabás, akit ellenőrnek küldenek oda: nézze már meg mi az a nagy mozgolódás ott Antiókhiában. Aztán őt Isten Lelke arra indítja, kerítse elő valahonnan Pál apostolt. Egy évig dolgoznak ott. Utána nincs rájuk szükség, mert felnőtt ott egy szolgáló csoport. Egymás után kapcsolja be az eszközöket Isten, de Ő kapcsolja be. Ő a gyülekezet Ura.
Nyilvánvaló, ha már egy ilyen nagy gyülekezet létrejött, mint az antiókhiai is, akkor ott meg is kell szervezni a munkát. Akkor el kell osztani a feladatokat, mert nem uralkodhat fejetlenség. Ahol pedig Isten Lelke az úr, ott nincs is fejetlenség.
Azt szerettem volna hangsúlyozni most mindenekelőtt, hogy nem így kezdődik. Szervezéssel, neki gyürekezéssel ma sem lehet gyülekezeteket alapítani. Amikor az Amerikából importált hamis ideológia itt egyre jobban terjed nálunk, hogy meg kell azt tervezni, egy év alatt hány új hívő lesz, az mibe kerül, hány négyzetméteres helyiségeket építsünk stb., ez teljesen ismeretlen a Biblia világában, és idegen Isten igéjétől.
Az nem idegen, ha emberek letérdelnek és elkezdenek könyörögni, böjtölni azért — mint ahogy az antiókhiaiak is tették —, hogy Uram, mi a következő lépés, kire, milyen feladatot bízzunk, mit csináljunk ezzel a Barnabással meg Saullal, mert itt már úgy tűnik nincs rájuk szükség, akkor küldik ki őket az első missziói útra, de imádkoznak értük, visszavárják őket, beszámoltatják őket. Imádkoznak azokért, akik ott messze tértek meg. És így is terjed az evangélium.
Ez tehát az első, amit vegyünk észre, és amit jó, ha megjegyzünk: a mi személyes új életünk elindítója is csak a teremtő és újjáteremtő Isten lehet. Csak Isten adhat nekünk egészséges lelki növekedést. Ő segíthet el minket gyümölcstermő életre, és jó lenne, ha onnan, ahol vagyunk, mindnyájan vágyakoznánk arra, hogy továbblépjünk, és lépjünk is tovább, hogy eljussunk oda, hogy a hátunk mögött összesúghassanak: ez is olyan Krisztus-féle ember. Ez is keresztyén.
Nos, így vegyük végig röviden ezt a történetet, hogy mindez, amit próbáltam itt elmondani, hogyan tükröződik benne?
Azt olvastuk, hogy azok, akik István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak egészen Antiókhiáig. Ez viszonylag messze volt. Ez az első megállapítása a mai igénknek, hogy Isten a rosszat is felhasználja arra, hogy terjedjen az evangélium. Miért kellett itt üldözésnek támadnia?
Azért, mert jól érezték magukat a jeruzsálemi hívők ott együtt. Összebújtak, melengették egymást, és igen jól érezték magukat. De nem ez volt a program, amit Jézus a missziónak adott, hanem azt mondta nekik: vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok, és lesztek tanúim Jeruzsálemben, Júdeában, a félpogány Samáriában, sőt a föld végső határáig. És mindez még Jeruzsálemben történt. És ki fog elmenni Júdeába, a félpogány Samáriába és az egész pogány világra? Ők fognak elmenni, ha kibillenti őket Isten ebből a nagy tespedésből. Nem lehet tétlenkedni, nem lehet összebújni. Tessék dolgozni! Ha nem mentek magatoktól, majd elzavar az ellenség benneteket. De elkísér az Isten Szentlelke és megelőz titeket az élő Krisztus, és ajtót nyit az evangéliumnak. Szátokba adja a bizonyságtételt. Ha nem mentek magatoktól, majd mentek kényszer hatására!
Azt hiszem többen be tudnánk számolni arról, amikor eluralkodott rajtunk ez a tespedés akár a kényelemszeretet, akár a lustaság, akár a szolgálattól való félelem miatt. Vagy személyi kapcsolatok váltak ennek akadályává. Akkor Isten támasztott valami üldözést. Történt valami baj, és egyszerre tudtuk mi a dolgunk, és egyszerre tudtuk tenni azt, amit Ő tőlünk várt. Jobb, ha nem kényszerítjük Őt erre, mert szép szóval küldte őket először, de ha nem megyünk szép szóval, Ő a gyülekezetnek és a missziónak az ura, és nem fogja hagyni lustaságunk miatt azt, hogy az evangélium megmaradjon egy helyen.
Van több olyan madár, főleg a nagy madarakról és a költöző madarakról mondják, hogy ha lusták a fiókák és csak próbálgatják a szárnyukat a fészek szélén, de nem rugaszkodnak neki, akkor egy kicsit megbillenti a csőrével az anyamadár.
Az első szolgálati helyemen, ahol a parókián is, meg a templomgerincen is volt egy-egy gólyafészek, többször láttam ilyet, amikor a próbálkozások elkezdődtek, még a repülés nem. Nem akart elrugaszkodni a kövérre hízott fióka — rettenetes sokat ettek azok a gólyafiókák —, akkor szépen megbillentette. A csőrét aládugta a kis fióka bögyének és kilökte a fészekből. Nem szeretetlenségből, hanem azért, mert egy hónap múlva indulni kellett több ezer kilométerre és addig meg kellett tanulni repülni. Ha nem mész magadtól, majd kilöklek azért, hogy után biztonságosan tudjál repülni.
Jó lenne, ha Isten valami kemény eszközt használ az életünkben, akkor el tudnánk csendesedni mindig, és megkérdeznénk: Uram, most mi ennek a célja? Ne az okát kutassuk, ne azt magyarázzuk neki, hogy nem vagyok én olyan rossz, hogy így kell büntetned. Célja van a szenvedésnek mindig. Azt kérdeznénk meg bizalommal: Uram, mi az, amit nem csinálok, pedig kellene? Vagy mi az, amit másként kellene tennem? Mi az, amit végre abba kellene hagynom? És azonnal engedelmeskednénk. Isten kezében ez is áldott eszköz.
A másik, amit figyeljünk meg itt, ez a rövid megállapítás: senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak. Volt azonban köztük néhány ciprusi és cirénei férfi, amikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust. Nem kedves dolog ez?
Miért csak a zsidóknak hirdették? Mert ők is zsidók voltak. Nem magától értetődik, hogy a saját népe fiainak hirdeti először az életmentő igét. Amazok meg szintén a saját népük fiainak. A görög megy a göröghöz, a zsidó megy a zsidóhoz… Mindenki ahhoz, aki a legközelebb áll hozzá. És ez miért baj? Ezt olyan sokan félreértik és félremagyarázzák.
Az, hogy egy magyar ember buzgón könyörög a magyar nép megtéréséért, ez miért baj? Ha úgy könyörög, hogy közben egy másik népre haragszik, vagy azt gyűlöli, az baj, az nagy baj, s akkor nem lesz igazi az imádsága sem. De ha elsősorban a saját gyerekeimért könyörgök, az nem magától értetődik? Aztán, ha hallom, hogy a szomszédé beteg, vagy amazok akarnak elválni, akkor azokért buzgóbban könyörgök, mint a sajátomért. De az egészen természetes, hogy akiért elsősorban felelőssé tett Isten, aki közül való vagyok, azokat hordozom elsősorban.
Természetes, szép módon kijön ez itt. Ők hirdetik azoknak, a görögök meg az övéiknek és kiderül, hogy Isten mind a két társaságból elhívott embereket. Nemcsak néhányan, hanem ahogy olvastuk: „az Úr keze velük volt, és igen sokan hittek és tértek meg az Úrhoz.”
Az Úr keze vagy az Úr jobb keze — ahogy a Biblia sokszor mondja — az Isten ellenállhatatlan hatalmának a szimbóluma mindig. Ezek az emberek …………….itt valami van a felvétellel, egy pár mondat hiányzik …………a tudomány, az okkultizmus, az erőszak tehetetlen. Semmire nem mennek. Az imádság, az Istenbe vetett bizalom, a neki engedelmes az élet, az Őt dicsőítő ember meg viszi előbbre az eseményeket. Vagyis általa Isten.
Mert vannak olyan problémák, amiket Isten nélkül nem tudunk megoldani. Vannak olyan kérdések, amikre Isten nélkül nem tudunk érdemi választ adni. Vannak olyan titkok, amiket Ő nélküle soha nem fogunk megtudni, csak azok, akiknek Ő kijelenti. Ő azonban kijelenti, és ad választ a kérdésekre, beavatja az övéit a titkaiba, mert használni akarja őket a többiek javára is. Mert ennek a vonalnak a végén élet van. Amott eljutnak oda, hogy kiadják a kivégzési parancsot: halál, halál, halál, noha az sem visz előbbre semmit. Isten viszont az életet munkálja, és Dánielnek a szolgálata végén az eredmény az, hogy megmenekülnek ezek az emberek és dicsőítik a pogányok Istenét. Ez az Ő célja, és ehhez kellenek ilyen Dániel-félék
Jó lenne, ha elgondolkoznánk, (anélkül, hogy most részleteibe belemennénk) az embernek, az Isten nélküli embernek ezen a tehetetlenségén. Nem tud magán segíteni, de nem tud egymáson sem segíteni. Hiszen erről szól az egész Biblia, hogy annyira megromlott itt belül bennünk, hogy nem tudjuk korrigálni. Nincs olyan szer és elmélet és technika, ami ezen ott belül változtatni tudna. Ennek a következménye az, hogy nem tudjuk megoldani például az éhezés kérdését. Nem tudjuk megoldani a betegség kérdését: kiiktatni a betegséget. Nem tudjuk megoldani a háború és a békesség kérdését. Egyetlen szíven belül sem tudunk békességet teremteni. Házastársak között sem tudunk békességet teremteni. Népek között sem. Megoldhatatlan. Nem tudjuk megoldani a halál kérdését. Miért nem küszöböljük ki, ha olyan nagyon okosak vagyunk?
Sorolhatnánk még tovább. Az életünk legfontosabb pontjain teljesen tehetetlenek vagyunk. Tudomásul vesszük, hogy ez van, próbálunk segíteni, ahogy lehet, aztán megyünk tovább, és nyögünk a terheink alatt. Közben büszkélkedünk. Nem tudjuk megoldani az örök halál kérdését sem. Azt, hogy a bűnnek a következménye az, hogy az ember elszakadt Istentől és közben ordít, sivít az Isten hiánya miatt az Isten után, és nem tudja megtalálni az Istent. És hiába talál ki pótszereket, azok nem pótolják az élő Isten jelenlétét. Ez sem tudjuk megoldani.
De éppen erről szól a Biblia, hogy nem is nekünk kellene ezen fáradozni, mert ez reménytelen vállalkozás. Isten ezt megoldotta. Ha nem tudunk utat találni Őhozzá, Ő utánunk jött. Erről szól az egész Biblia. Miután valaki felismeri, hogy csakugyan tehetetlen, de nem nyugszik bele, és a maga tehetetlenségével Istenhez kiált, akkor Isten valódi megoldást ad. Jézus Krisztusban ez a rajtunk segítő Isten hajolt közel hozzánk.
Van ebben a történetben egy kis kőről szó. Az álom az, hogy egy nagy szobrot látott Nabukodonozor különböző anyagokból, s egyszer csak minden emberi kéz érintése nélkül — így olvassuk — egy kicsi kő esett le az égből, az eltalálta a szobrot éppen ott, ahol cserépből volt a lába, és összedőlt az egész. Ripityára. Az a kis kő pedig, így olvassuk, amely leütötte ezt a szobrot, nagy heggyé lett és betöltötte az egész földet.
Ez ugyanaz a kő, amiről, akiről Jézus Krisztus ezt mondta: Így lett ez a kő, amelyet az építők megvetettek, a szegletnek fejévé. És aki erre ráesik az szétzúzatik, és akire ez ráesik, szétzúzatik. De, aki arra épít, annak masszívan megáll a háza. Ez a kő maga Jézus. Ő az, aki a királyok Királya és az uraknak Ura. Ő az, aki tesz királyokat és elmozdít királyokat. Ő az, aki ténylegesen uralkodik, mert egyedül neki adatott minden hatalom mennyen és földön. És Ő keres olyanokat, mint Dániel is volt, akiken keresztül a mai pogányságban mások életét is megmentheti. Kellenek Dánielek, akik mernek bízni Őbenne, akiknek az életét Ő már megmentette, akik ismerik Őt, akik így imádkoznak hozzá, és így állnak rendelkezésére. Akik az újjászületés során kapták Isten Szentlelkét és a Szentlélekkel megértik az Isten kijelentését, és a többiek iránti nagy szeretettel továbbadják azt, mint Dániel, hogy általuk is megmenthessen másokat.
Ez a Jézus Krisztus feltétlenül életpárti. Ő azért jött, hogy életünk legyen és bővölködjünk. Nem kell meghalni! Nélküle feltétlenül a halál, mégpedig az örök halál vár mindenkire. De Ő azért jött, hogy ne kelljen meghalni. Sőt, Ő helyettünk meghalt, s elszenvedte a pokol minden kínját azért, hogy minket Istenhez vezéreljen — így olvassuk a Péter levelében.
Boldog ember az, aki kész bevallani a maga tehetetlenségét, aki akár hitetlenül is, vagy egy icipici hittel is már hozzá mer kiáltani úgy, mint Dánielék, aki engedi, hogy segítsen rajta Jézus. És boldog ember az, aki miután segített rajta és életet kapott tőle, ezt az életet viszi tovább másoknak is.
Jó lenne, ha ma este elcsendesednénk, és becsületesen megvizsgálnánk melyik világban élünk. Miféle eszközöket, fegyvereket használunk. Vajon nem ugyanaz jellemző-e ránk, mint Nabukodonozorra és társaira, hogy nem ért lényeges dolgokat, ideges lesz tőle, nyugtalanság, pánik, kegyetlenkedés ….itt megint valami van a felvételellel ….
Isten szervezi a gyülekezeteket. Maga a magvető, az élő Krisztus hinti a magot, és rövid idő alatt a Földközi-tenger egész medencéje tele lett kisebb-nagyobb keresztyén közösségekkel.
Isten ügye a misszió. Ő tud gyülekezeteket előhívni, mert Ő tud életet támasztani. Ő tudja a gyülekezeteket növelni, mert Ő tudja az életet gyümölcstermővé tenni. És mindez ugyanígy érvényes a mi személyes életünkre is. Fontos, hogy minél többet fogadjunk be a magból, az igéből. Hogy megtanuljuk úgy olvasni, vagy úgy hallgatni, hogy Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Uram, ki vagy te valójában? Szeretnélek megismerni egyre teljesebben. És amikor felismerem a feladataimat, indulok és teszem azt. És amit már megértettünk és hiszünk, azt ne restelljük továbbadni. Talán egyetlen csendes mondatban még a villamoson is lehet, vagy otthon, vagy a munkahelyen, vagy itt a gyülekezetben. Mindig azt, amire Isten Lelke indít, hiszen aki már él, aki vele kapcsolatban van, az érti Őt és az indítható. A kérdés az: mozdulunk e?
Ha soha senki Antiókhiában nem merte volna hirdetni az evangéliumot ilyen „bölcs” megfontolásokból, hogy úgy sem értik, még eddig soha nem hallották, nem ismerik azokat a kifejezéseket, amiket mondani fogunk, akkor mindez nem történt volna meg. De ezek az emberek nem spekuláltak, hanem mondták, mert szerették azokat, akiknek mondták és engedtek Isten Szentlelkének. Ne szégyelljük tehát mi sem, hanem adjuk tovább egyszerűen, bátran és közben engedjük, hogy Jézus Krisztus egyre hatalmasabban éljen bennünk, és legyünk mi is olyan Krisztus-féle, krisztianosz, valóban keresztyén emberek.

Időzzünk még egy alkalommal a samáriai asszony történeténél. Ha figyelmesen olvassuk ezt a leírást, akkor feltűnik, hogy ez az asszony többféleképpen nevezi meg Jézust. Az elnevezések között pedig fokozatosság van. Fokozatosan nyílik ki előtte Jézus személyének a titka. Először úgy tekint rá, mint egy emberre, aztán meglepődve állapítja meg: te próféta vagy. Végül pedig hallja Jézustól és utána meggyőződéssel vallja másoknak is, hogy ő a megígért Messiás, a Krisztus, a világ üdvözítője.
Jézus személye mindig titok volt az emberek előtt. Már akkor is problémát jelentett, amikor emberi testben itt járt a földön. Mert ránézésre ugyanolyan volt, mint az összes többi ember. Amikor azonban megszólalt és cselekedni kezdett, akkor olyan isteni teljhatalommal beszélt és cselekedett, ahogyan rajta kívül senki más nem tudott. Egészen ember és tökéletesen Isten. Ki tudja ezt megérteni, és ki tudta ezt megmagyarázni?
Mindig csak azok értették meg, hogy ki Ő valójában, akiknek ezt Ő kijelentette, és csak azok jutottak el az Ő személye titkának a mélyére, az igazi megismerésére, akik hittel elfogadták azt, amit Ő önmagáról mondott. Ez a hit aztán mindig tudássá sűrűsödött bennünk, amiről artikuláltan, érthetően másoknak is tudtak beszélni.
Szép példa erre az, amit Péter mondott egy alkalommal. Amikor Jézustól sokan eltávolodtak, mivel kemény dolgokat tanított, megkérdezte tanítványait: ti is el akartok menni? Péter így felelt: „Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van tenálad, és mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Mindig ez a sorrend. Elhittük, akkor is, ha egy részét nem egészen értettük, de ez a hit ismeretté, tudássá, meggyőződéssé ülepedett a fejekben és a szívekben, úgy hogy meggyőzően tudtak erről később másoknak is beszélni.
Kövessük azon a három lépcsőn ezt az asszonyt, amelyiken Jézus közel vezette őt személyének titkához.
Először úgy beszél Jézussal, mint egy emberrel. Ott ül a kútnál egy férfi. Egy zsidó férfi. Érthetetlen, hogy ő kér tőle vizet. Ezért mondja neki: hogy kérhetsz te tőlem vizet, aki samáriai vagyok, és asszony?
Különös férfi ugyan, ilyennel még nem találkozott. Megtiszteli őt, megbecsüléssel beszél vele. Valami élő vizet kínál — ezt nem érti az ember, mi, de aztán kioktatja Jézust, hogy honnan vennéd a vizet, mikor nincs korsód sem, és ha nem tudnád, ez a kút mély, ahhoz kö-tél is kell. Nem úgy van, hogy csak belehajol az ember és merít. Egyáltalán, mit képzelsz magadról? Vajon nagyobb vagy te Jákóbnál, aki ezt a kutat nekünk adta, és ebből ivott ő is, meg a jószágai is?
Jézus egyelőre csak csendesen figyelmezteti az asszonyt, hogy az a baja, hogy nem tudja kivel beszél. Ezért nem tudja, mit beszél. Így mondja ezt neki: „Felelt Jézus és ezt mondta: ha ismernéd az Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki az, aki ezt mondja neked: adj innom! te kérted volna őt, és adott volna neked élő vizet.” Ő azonban egyelőre nem tudja. Egy férfi, aki még butaságokat is beszél, ki lehet oktatni, helyre lehet igazítani, aztán ott lehet hagyni, hadd pihenjen a kútnál, ő meg megy tovább, végzi a munkáját.
Akkor lepődik meg, amikor kiderül, hogy ez a férfi mindent tud róla. Ismeri az egész múltját, bűneit, titkait, és ennek ellenére mégis ilyen tisztelettel és termé-szetes tiszta szeretettel beszélt vele. Nyílván próféta. Így kiált fel az asszony: Lá-tom, hogy te próféta vagy. Még mindig egy ember, de nem akármilyen ember, hanem Isten embere, aki belelát a másik szívébe és ismeri a másik múltját.
Nosza, rajta! Beszélgessünk akkor vallásos kérdésekről. Hol kell imádkozni, melyik vallásnak van igaza, és mikor jön el a Messiás? Ezek voltak a legvitatottabb teológiai kérdések, amikről vég nélkül elvitázhatott egymással egy samáriai meg egy zsidó.
Jézus nem megy bele a vitába, hanem hamarosan elhangzik nagy horderejű kijelentése: Én vagyok a Messiás, aki veled beszélek. Itt némul el ez az asszony. Itt tárja ki Jézus előtte az Ő személyének a titkát, itt állítja ezt az asszonyt döntés elé. Hiszi ezt, vagy nem? Lehet ezen zavartan kacagni is. Milyen muris, milyen fura dolgokat mond? Vagy fel lehet háborodni: ez istenkáromlás, ez szentségtelen beszéd. Mit képzel ez a beképzelt ember magáról? Vagy lehet legyinteni: sokfélék vagyunk, ilyet is hallottam — s megy tovább.
Sokféleképpen lehet erre reagálni, de lehet hittel komolyan venni is. Aki hittel komolyan veszi azt, amit Jézus önmagáról mond — akármennyire eltér is az a mi szűkös fantáziánk elképzeléseitől —, abban az emberben munkálkodni kezd Ő maga. Az az ember, ha tetszik, egy pillanat alatt, mint ahogy ez az asszony is, egészen mássá lesz. Egy másik asszony megy vissza a faluba, és hirdeti a Jézusról szóló örömhírt azoknak, akiket messzire elkerült már, akik elől elzárkózott, akikkel találkozni sem akart, és lesz ö-römmondó békekövet, és hirdeti: a szabadító elközelgetett. Én beszéltem vele. Ezt mondta magáról, és én hittel elfogadtam. Gyertek ki és győződjetek meg ti is!
Ennél korrektebb módon nem lehet átadni az evangéliumot. Neki már vannak személyes tapasztalatai, nem győzködi a többieket. Felkínálja a lehetőséget: jöjjetek és lássátok meg, nem ez-e a Krisztus? Aztán majd ti is eldöntitek. Mert ha ez a Krisztus, akkor itt tovább semmi beszédnek helye nincs. Akkor Ő az Isten teljhatalmú képviselője. Ő a világ ítélő bírája — ilyenek voltak megírva a Bibliában a Messiásról. Akkor a Dániel 7 szerint a Mindenható Őrá ruházta át az Ő hatalmát és uralmát. Akkor az Ézsaiás 61 szerint a tulajdon Lelkével kente fel, és ez a Messiás olyanokat fog csinálni, amilyeneket csak az Isten tud. Akkor beteljesedtek az ígéretek. Akkor Istennek ez a mondása is igaznak bizonyult. Akkor ez óriási örömhír.
Otthagyja az üres korsót, majd visszamegy érte, ha éppen szükséges lesz, de ennél most fontosabb és sürgősebb feladata támadt. Vinni ezt a jó hírt másoknak is. Miközben továbbadja, átmossa az ő tudatát, lelkét, egész személyiségét is. Megváltozik — nyugodtan mondhatjuk ezt a bibliai szót —, újjászületik. Jézus beköltözik az életébe, mert elismerte Jézust annak, akinek Ő önmagát mondta. Függetlenül attól, hogy a samáriaiak mit tanítottak, hogy Ő maga mikorra várta a Messiást, hogy milyen elképzelései voltak. Ezt mondta Jézus magáról, ezt ő igaznak tekinti, és ennek következményei vannak, mégpedig ilyen áldott következményei. Mint ahogy annak is mindig következményei vannak, amikor valaki nem veszi komolyan azt, amit Jézus magáról mond, és az ilyen ember önmagát zárja ki a vele való közösségből.
Itt vált érthetővé ennek az asszonynak, és a mozaikok összeálltak egy értelmes képpé, hogy miért kezdte így Jézus: én vagyok. Hiszen ugyanezekkel a szavakkal mutatkozott be a Mindenható Mó-zesnek ott a csipkebokornál, amikor azt mondta: ha kérdezik, hogy ki küldött té-ged, akkor mondjad azt: a Vagyok küldött téged. Amikor Mózes az Isten neve után tudakozódik, akkor ennyit hall: Vagyok, aki vagyok. Ott leszek, ahol ott leszek. Az én jelenlétemben fogod elvégezni azt a munkát, amit reád bízok.
Ez az asszony máris indul, és kezdi végezni azt a munkát, amit Jézus reá bízott, az Ő hatalmas jelenlétében. Mert egy ilyen megvetett, lenézett ember szavának hitele lesz. És jönnek az emberek, abbahagyják déli pihenőjüket, és nem morgolódnak. Két napig hallgatják Jézus evangélizációját, és a végén egy emberként mondják ezt a csodálatos hitvallást: Nem is a te szavadnak hiszünk immár — eddig annak hittek, az asszony szavának —, hanem magunk láttuk, hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus.
Egy ember, próféta, vagy pedig a világ üdvözítője, a megígért Messiás. Az Isten jobb keze, akiben utánunk nyúlt, hogy segítsen rajtunk.
Hadd kérdezzem ilyen személyesen, ahogyan nekem is feltette Isten a kérdést ezen az igén keresztül: ki neked Jézus?
Az, hogy Ő kicsoda, nem attól függ, hogyan vélekedtek róla. Ő akkor is az, aki, függetlenül attól, hogy mi hogyan vélekedünk róla. De számunkra sorsdöntő, hogy felismerjük-e és elismerjük-e Őt annak, akinek magát kijelenti. Mert ettől függ, hogy egyedül fogjuk végigbukdácsolni ezt a földi életet, és a végén majd egyedül kell odaállnunk a mindenható Isten ítélőszéke elé, és nem tudunk mentséget felhozni a magunk számára, vagy pedig úgy, mint ez az asszony innen a kúttól Jézussal indult el, Jézussal járjuk végig ezt a sokszor nehéz földi életet, és Jézussal állunk meg az Isten ítélőszéke előtt. Azzal a Jézussal, aki a mi ítéletünket már elszenvedte a kereszten, és akire való tekintettel a Mindenható felment a halálos büntetés alól, és örök élettel ajándékoz meg.
Ez a Jézussal való közösség a földi életünket is egészen mássá teszi; csak a vele való közösség könnyítheti meg a halálunk óráját, amit senki nem tud megosztani velünk; és az itteni közösségtől függ az, hogy vele töltjük-e majd az örökkévalóságot is. Ki nekünk Jézus?
Ma is sokan vannak, akiknek csak egy ember. Azt mondja a múltkor valaki: ha ez a Jézus egyáltalán történelmi személy volt, tehát valóban létezett, és igazak azok a legendák, amik róla elterjedtek, akkor intelligens ember lehetett. Ilyen szép és fennkölt gondolataik keveseknek vannak. Kár, hogy olyan hamar kivégezték, miért volt annyira makacs.
Ilyen is van. Egy ember, akinek szép gondolatai voltak. Üres óráiban az ember esetleg elolvasgatja azokat, hümmöget egyet, s aztán elfelejti, és megy tovább végezni a munkáját. Semmire nem köteleznek az Ő gondolatai.
Vagy lehet, hogy eljut valaki odáig: próféta. A nagy világvallások közül több prófétának tartja Jézust. De akkor is csak egy ember. Különös lelki képességekkel megajándékozott ember, olykor rendkívüli szellemi erőkkel munkálkodó ember, akit a többiek vagy megcsodálnak, vagy bírálnak. Vagy követjük, vagy elvetjük, de megint csak nem kötelez semmire. Egy a vallásos élet nagyjai közül.
Ha azonban mégis igaz az, amit Ő magáról mondott, és igaz az, amit a mindenható Isten nagy tömeg füle hallatára mondott róla, hogy ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok, vagyis, ha őbenne maga Isten jött el utánunk, hogy segítsen rajtunk, akkor egyetlen helyes magatartás lehetséges: leborulva imádni Őt. Mert ez a Jézus öröktől fogva mindörökké Isten. Vannak sokan — itt a gyülekezetünkben is —, akiknek erre a mondatra végigszalad a hideg a hátán. Pedig ez nem istenkáromlás, ez benne van a Bibliában. Annyira eltorzult a gondolkozásunk, hogy nehezen tudjuk ezt elfogadni. Márpedig ennek az elfogadásától függ az üdvösség.
Kicsoda Jézus? Pál apostol le meri írni: „Örökké áldandó Isten.” És ebben a szép Krisztus-himnuszban, amit nem ő fogalmazott, hanem akkor a gyülekezetek sokszor elmondtak közösen, mint mi a Hiszek egyet, ebben is ezt olvastuk: „aki mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő” — ne tévesszen meg minket a folytatás, hogy önmagát megüresítette, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, megalázta magát. Engedte, hogy mint egy gonosz rabszolgát, kereszthalálra ítéljék. Mindez azért volt, hogy nekünk ne kelljen ezt a pokolba vezető utat végigjárnunk. Mert Ő ezt helyettünk járta végig. De Ő közben is örökkévaló Isten volt, és ma is az.
Mert így folytatódott ez a róla szóló bizonyságtétel: „éppen ezért az Isten is felmagasztalta Őt, és ajándékozott neki olyan nevet, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké.” Ez azt jelenti, hogy az angyalok is Istenükként imádják Őt. A földön azok, akik nem hittek benne, egyszer azok is megpillantják majd, aztán soha többé nem látják, de kénytelenek lesznek imádni Őt. A föld alatt valók a démonvilágot jelzi, a sátán rettenetes seregei is tudják, hogy Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön ő felettük is. Ilyen a mi Urunk.
S mindez benne volt abban az egy csendes mondatban, amit abban a rekkenő déli hőségben, a Jákób kútjánál mondott Jézus ennek az asszonynak: Én vagyok az, aki veled beszélek. S ez az asszony ezt komolyan vette. Ettől kezdődött el új szakasz az életében.
Jézus minket is mindig döntés elé állít és hitre hív, amikor önmagát kijelenti. Nem lehet következmények nélkül hallani róla. Ha az ember marad a régi, ránt egyet a vállán, még az értelméig sem engedi el talán Jézus szavait, de nem fogadja be a szívébe, akkor minden marad a régiben. Egy váddal több hangzik el majd ama napon. Hihetett volna, de nem hitt.
Ha azonban a hit bátorságával azt mondja: Uram, komolyan veszem, hogy amit magadról mondasz, az igaz, és levonom ennek a konzekvenciáit. Ha te Isten vagy, akkor itt leborulok és imádlak téged. Mivel Isten vagy, ezért számomra a szavad parancs. Akaratod kötelező, közelséged áldás, és ezért keresem a te közelségedet. Az az ember tapasztalni fogja, hogy az Ő közelében így átformálódik, mint ez az asszony. Tapasztalni fogja, hogy az Ő ígéretei is igazak: Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ezt azután mondja, hogy bejelenti, hogy nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Mennyire más azoknak az élete, akik ennek a tudatában élnek. Soksok veszteség, csapás, megaláztatás, gyász, siker, eredmény, csapdák között járva is, hogy nem egyedül vagyok. Akié minden hatalom, az velem van minden napon. Akkor igaz az az ígé-rete is, amit mondott: „Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és aki nekem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” Ez olyan kincs, amihez nem lehet hasonlítani semmit, amit ezen a földön elérhet az ember. Ez az a kincs, ami érték marad, és gazdaggá teszi a halála után is.
Ki nekünk Jézus? Ez sorsdöntő kérdés. Szánjunk ma délután mindenképpen egy kis időt arra, hogy elcsendesedünk, és becsületesen, kíméletlen őszinteséggel válaszolunk erre. Mi-minden él a fejünkben és szívünkben Jézus Krisztus személyével kapcsolatban? És mint mond Ő önmagáról a Szentírás szerint? Merünk-e közeledni ahhoz, azonosulni azzal, amit Ő önmagáról mond?
Amíg csak azt gondolta ez az asszony, hogy „egy ember”, addig megőrizhette a maga inkognitóját, addig semmi nem derült ki róla. Amikor felismerte, hogy Jézus próféta, egyszerre látnia kellett a bűneit, és néven kellett neveznie azokat, és ez borzasztó. De amikor hittel elfogadta, hogy Ő a Messiás, benne hajolt közel hozzánk az Isten bűnbocsátó kegyelme is, akkor megragadta ezt a bűnbocsátó kegyelmet. Ebből annyit, amennyire neki éppen szüksége volt. És ezért tud olyan könnyű léptekkel, szárnyakat kapva menni és beszélni Jézusról.
Amikor emberek keseregnek, panaszkodnak, lázadoznak, mindig ez jut eszembe. Nem hiszik el, hogy Istennél ott van minden készen, amire szükségük van. Néha egy-egy szenvedés csomagolópapírjába burkolva. De ha azt Ő csomagolta be, a csomagolás is, meg a tartalma is áldásul lesz. Ott van minden elkészítve. Nem kell ölni egymást, letaposni a másikat, hazudni jobbra-balra, könyökölni, erőszakoskodni. El kellene kérni és fogadni ezeket az ajándékokat. Tőle kellene elfogadni a próbákat is, és minden egészen más lenne. De amíg valaki ezt nem veszi komolyan, hogy én vagyok az, aki veled beszélek, hogy Jézusban hajolt közel hozzánk a minket kimondhatatlanul szerető Isten, hogy Ő hozta értünk a legnagyobb áldozatot, addig nem tudja komolyan venni azt sem, hogy ott vannak a csomagjai nála elkészítve.
Olyan sokszor mondják el ezt azok, akik éppen elismerték Őt és hitre jutottak és kezdenek járni az Ő útján, hogy nem gondolták volna, hogy ennyi lehetőség és ilyen gazdagság van elkészítve a Krisztussal való közösségben. Persze, hogy nem gondoljuk! De aki hittel rálép erre az útra, azt Ő majd meggyőzi.
Egy ember, próféta, vagy a világ üdvözítője? Lehet-e még ennél több? Azt mondja a Biblia: lehet. Amikor a világ üdvözítőjéről valaki egészen bizonyosan tudja, hogy az az én üdvözítőm is, s így bízza rá magát, sorsát, szeretteit, népét, az egész jövőt, és így várja tőle, hogy a még hátralevő ígéreteit is teljesítse. Ehhez azonban személyesen kell Jézussal találkozni, mint ahogy ez az asszony személyesen találkozott, nemcsak hallott ró-la. Mint ahogy a falubeli embereket személyesen hívja hozzá, és nemcsak ő beszél nekik, és miután kijöttek, és szemé-lyesen hallották őt, akkor mondják: most már tudjuk, hogy bizonnyal Ő a világ üdvözítője, és az Ő személyes üdvözítő-jük is.
Hogyan lehet Jézussal ma személyesen találkozni? Ugyanúgy, mint akkor, csak ehhez is hit kell. Miközben beszélgetett az asszony Jézussal, aközben lett hitetlenből hívővé. Miközben hallgatjuk a róla szóló igehirdetést, olvassuk a róla szóló kijelentést, a Szentírást, aközben győz meg minket arról, hogy kicsoda Ő, kik vagyunk mi, és formál át egészen másokká. Ezért érdemes mindenek elé tenni azt, hogy Őt hallgathassuk. Ezért érdemes hinnünk, hogy az emberi szó mögött is Ő szólal meg, a Biblia betűi mögött is Ő jelenti ki magát, és aki hisz, az elmondhatja majd Máriával együtt: Boldog, aki hitt, mert beteljesednek neki mindazok, amiket az Úr megmondott.
Kezdjük el ma délután ezt az önvizsgálatot, és engedjük, hogy Ő elkezdje, vagy megújítsa, erősítse bennünk ezt a hitet.
Van egy énekünk, amelyik elejétől vé-gig erről szól:

Jézus Krisztus, kegyelmes Megváltónk,
Úr Istentől adatott tanítónk,
Szent Atyáddal felséges megtartónk,
Szentlélekkel mi megigazítónk!

Téged vallunk hatalmas Istennek,
Kezdet nélkül való természetnek,
Szent Atyáddal egy örök Istennek:
Szentlelkétől lelkeztél Istennek.
(286,2-3)

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint éppen ezekben a napokban olvassuk ezt a hosszú fejezetet, és ennek egy mondanivalója különösen is időszerű most, így az evangélizációs hetünk után. Ez pedig arra a kérdésre ad választ, hogy hogyan lehet előbbre jutni a hit útján? Hogyan juthat valaki egyről a kettőre, vagy ötről a hatra? — ahogy mondani szokták. Valameddig mindnyájan eljutottunk, legalább a keresésig, ezért vagyunk itt.
Isten azonban azt akarja, hogy egészséges és folyamatos növekedés, fejlődés, gyarapodás, előrehaladás jellemezze a mi hívő életünket. Hogy legyen annak egy világos, határozott indulása, aztán valóban egyről a kettőre, ötről a hatra jussunk, és növekedjünk — ahogy a Szentírás erre gyakran felszólít — az ismeretben, a kegyelemben, az istenismeretben, a magunk megismerésében, az alázatban, a szent életben, az Istennek való engedelmességben. És Ő is egyre növekvő mértékben használhasson minket arra, amire akar. Nem arra, amit mi szeretnénk tenni, akármint hívő emberek is, hanem amit Ő bíz reánk. Mert csak ott fog megáldani, csak ott fogjuk tapasztalni, hogy előttünk van, és jön utánunk, és fölöttünk tartja a kezét, és áldást ad reánk.
Aki lépni szeretne előre, annak sok segítséget ad ennek a most olvasott résznek néhány üzenete. Három kérdésre keressünk itt választ: 1) Hogyan lehet többre jutnunk a hitben? 2) Mit is tett itt Kornéliusz? 3) Mit tesz Isten ennek érdekében, hogy például Kornéliusz egyről a kettőre jusson?
1. Hogyan lehet előbbre haladni? Két kísértés fenyegeti e tekintetben az embert mindig. Az egyik, hogy nem akar előbbre haladni. Hova kellene még haladnom? — kérdezte ezt egyszer valaki, és kezdte sorolni, hogy tulajdonképpen minden megvan az ő életében, amire eljuthat valaki lelkiekben. Minden vasárnap ott van a templomban, elég gyakran olvassa a Bibliát, a kis unokájának megtanította a Mi Atyánkot. Egy idő óta, mióta hívő — mondta ő — nem káromkodik, legalábbis nem olyan trágár módon stb. — Nagyon sok mindent elsorolt, és nem értette, hogy mit kellene még tenni, hova lehetne még fejlődni? Ez itt a dolgok vége: non plus ultra — nincs tovább semmi, ő befutott ember. Megpihenhet tehát a babérain nyugodtan.
Csak éppen azt felejtette el, hogy Isten igéjének a tanítása szerint kapunk babérkoszorút, győzelmi koszorút, Pál apostol egészen világosan ír erről, de az út végén, odaát a mennyei dicsőségben. Azt mondja az apostol: senki el nem veheti az én győzelmi koszorúmat, az ott van az Úrnál, de majd csak akkor pihenhetünk a babérainkon, ha azt megkaptuk tőle odaát. Addig pedig nincs megnyugvás, addig folyvást küszködni kell. Addig egyik lépésnek a másikat kell követnie, és ahol élet van, ott haladás, fejlődés is van. Ez tehát az egyik veszedelem, hogy nem akarok fejlődni. Hova kellene nekem még tovább jutnom? Önelégültté válhat a vallásos ember is.
A másik veszedelem pedig az, hogy türelmetlenül akar fejlődni. Ő akarja megszabni a fejlődés tempóját is, sokszor az irányát is, még az eszközeit is elképzeli magának. Nem érti, hogy nem következnek be az életében mindazok, amikre vágyakozik. Állandóan összehasonlítja magát másokkal, olyanokkal, akiket hívőknek gondol, vagy akik valóban érettebbek is a hitben, mint ő, és szeretne egy-kettőre ő is odajutni, sőt lehetőleg megelőzni őket, hiszen a hitben is első akar lenni.
Ez a türelmetlenség sokszor arra készteti ezeket az embereket, hogy Istentől ki akarnak kényszeríteni olyan dolgokat, amiket lehet, hogy Isten meg is ad majd nekik a rendelt időben, de ennek Ő rendeli el az idejét, meg a módját. Lehet, hogy nem is azt akarja nekik adni, hanem mást akar adni. Szóval kényszeríteni akarják ezek az emberek Istent.
Pál apostol Szentlélektől kapott józansággal ír erről a kérdésről is, amikor a Filippi 3,13-ban azt mondja: „Atyámfiai, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna: De egyet cselekszem: azokat, amelyek hátam mögött vannak, elfelejtem, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekik dőlve, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban felülről való elhívása jutalmára.” — Ebben benne van ennek a kérdéskörnek minden részletére a világos válasz.
Azt mondja, — itt van egy szójáték is a Biblia eredeti szövegében —, hogy én még nem fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem, és ez a biztosítéka annak, hogy célba jutok, hogy befutok. Addig azonban futni kell. Még nem futottam be. Megtettem bizonyos szakaszt, legyen áldott érte az Isten, de nem ezt méricskélem, mennyi ez, hanem hiszem, hogy Ő visz tovább is engem. Ami előttem van, nekidőlök, de nem magamba bízom, hogy mindvégig állhatatosan fogok futni, hanem Ő-benne, aki megragadott engem. Ez nem jelenti azt, hogy nem futok. Olyan szép egységben van itt mindaz, amit sokszor külön szoktunk választani, sőt egymással szembe is helyezzük.
Mi tehát a rossz módja annak, ahogy valaki előbbre akar jutni a hitben? Az ige alapján aztán majd nézzük meg, hogy mi a jó módja.
A rossz módja például az, ahogyan Jézus a pogányok törekvését jellemzi a Hegyi beszédben, amikor az imádságukra nézve azt mondja: „Azt hiszik, hogy az ő bőbeszédűségükért hallgattatnak meg.” Egyszer láttuk, nem is olyan régen, hogy itt nem arról van szó, hogy hosszan imádkoztak, sokat beszéltek, hanem, hogy bizonyos mondatokat addig ismételgettek az imádságukban, amíg gondolták, leveszik az istenséget a lábáról, és mégis csak ráveszik az ő istenüket arra, hogy azt csinálja, amit ők szeretnének. Mert ők tudják, hogy mit kell tenniük, csak képtelenek megvalósítani. Jöjjön az istenség, és segítsen nekik. Ők jót kérnek, ők például a lelkiekben akarnak előbbre jutni. S megmondják Istennek, mit csináljon ennek érdekében.
Azt mondja Jézus: állítsuk le magunkat, ha ezen az úton járunk, mert ez pogányság. A pogány gondolja, hogy kezében tartja istenét és rendelkezhet vele. Az élő Istent nem lehet kényszeríteni semmire. Imádsággal sem.
Egy másik, különösen a régebbi századokban elterjedt próbálkozás volt, hogy szá-nalmat ébresztek az Istenben magam iránt. Sanyargatni kezdem magamat. Az aszkézisnek sokféle formájával akarták rávenni Istent vallásos emberek arra, hogy lépjen, cselekedjék, adjon nekik valamit. Luther Márton is kipróbálta, hogy mennyire nem lehet előre haladni ezen az úton.
Egy modernebb tévelygés az, ami a rajongó gyülekezetekben terjedt el, amit vizualizációnak hívnak. Ennek a lényege az, hogy nagyon erősen koncentrálj arra, hogy mit szeretnél Istentől kapni, akár lelkiekben, akár testiekben, és egyszer csak meglesz! Mondjuk, ha testi dolgokról van szó: beteg vagy, fekszel az ágyban, ha hívő vagy, akkor erősen koncentrálsz, magad elé képzeled önmagadat szép elegánsan felöltözve, kicsattanó egészséggel, pirospozsgásan, mosolyogva. S néhány nap múlva így fogsz távozni a kórházból. Így kényszerítheted Istent arra a magad összpontosításával, koncentrálásával, hogy a szíved vágyát megadja. Aztán idézik a bibliai igéket, amelyekbe bele lehet erőltetni ezt a teljesen téves és emberi gondolatot.
Paul Jonggi Cho, — aki a keresztnevét is megváltoztatta most, hogy azt higgyük ő már más lett, de nem lett más, több könyvet lefordítottak tőle — gyakran említi a könyveiben ezt, hogy Istent így mintegy kényszeríthetem arra, hogy az én akaratomat, vágyamat teljesítse ezen az úton.
Ugyanilyen az imádság helytelen értelmezése is, amikor szintén csak ezek a rajongó könyvek azt mondják, hogy Istennek nem általánosságokat kell mondanunk. Például nem azt, hogy Uram, szükségünk lenne egy járműre, hogy könnyebben végezzük a missziót. Ez szerintük hitetlen imádság. A hívő imádság az, hogy Uram, holnapután estig adj nekünk egy piros biciklit. Ezt érti Isten, és ott lesz negyvennyolc órán belül a piros bicikli. És felsorol ilyen példákat, hogyan hallgatta meg Isten ezeket az imádságokat. Nincs ezekre bibliai példa, és Isten óvjon minket attól, hogy mint a pogányok, kezünkbe akarjuk kaparintani Őt, mert úgysem lehet. Istent nem lehet kényszeríteni semmire, Őtőle nem lehet kikényszeríteni semmit, még a magunk lelki előrehaladását sem. Akkor sem, ha úgy gondoljuk, hogy pontosan tudjuk, hol kellene már tartanunk, és mit kellene Őneki tennie ennek az érdekében.
Ez aztán addig fajul, amit szintén egy ilyen rajongó könyvben olvastam, hogy valaki úgy kapott Szentlelket, hogy körülállták néhányan, a karjukból tölcsért formáltak, és odavezették a Szentlelket. Ez már istenkáromlás! Az ember Isten fölé helyezi magát, dirigálni kezd neki, diktálni akar neki. Isten őrizzen meg minket ettől!
De vannak ennek a türelmetlenségnek és erőszakosságnak szelídebb változatai is. Isten őrizzen meg attól is minket! Ne mi akarjuk lelki fejlődésünk tempóját és módját megszabni, mert így nem fogunk előbbre jutni.
Hanem hogyan? Például úgy, ahogy Kornéliusz! Mit csinált ő? Élte a maga vallásos életét, amiről meg volt győződve, hogy helyes és szükséges, azt gyakorolta, és közben kész volt arra, hogy ha Isten adni akar neki valami többet, azt elfogadja. Akkor is, ha az szokatlan vagy furcsa. Élni és várni. Tenni azt, amiről tudjuk, hogy helyes, ami eddig is sokat jelentett már nekünk. Közben elvégezni a kötelességünket, és mindig nyitottnak lenni arra, hogy Uram, amikor adni akarsz valamit, én azt tőled mindig hálásan és bizalommal fogadom.
Például. Az ilyen ember naponta előveszi a Bibliáját és olvas belőle egy részt. Igyekszik azt megérteni, aztán igyekszik azt megcselekedni. Közben van olyan, hogy nem érti azt a részt. Ezért nem hagyja abba az egészet, és nem állapítja meg: nem is vagyok hívő, mert akkor érteném a Bibliának minden mondatát. Akkor is elolvassa, akkor is gondolkozik rajta, ha végképp nem érti. Egy idő után becsukja, megy tovább, végzi a munkáját.
Könnyen rájöhet, hogy így is munkálkodik benne Isten igéje, még így is, hogy nem értette meg minden részletét. Lesznek olyan napok, amikor Isten kibont egy-egy mondatot, megnyílik az ige, s talán évek múlva is emlékszik az ember arra, hogy amikor azt ott Isten nekem világossá tette… Teszi azt, amit fontosnak, szükségesnek lát, amin áldás volt addig is, és mindig kész a több áldásra. Nem gondolja, hogy már elérte vagy hogy már tökéletes lenne, de nem ő akarja kierőszakolni a nagyobb ismeretet, a szentebb életet, hanem kész arra, hogy Isten formálja őt olyanná.
Erre szép példa itt Kornéliusz. Mit tudunk meg róla? Azt, hogy az úgynevezett itáliai csapat századosa volt, aki egész há-zanépével kegyes és istenfélő ember volt, sok alamizsnát osztogatott a népnek, és szüntelenül könyörgött Istenhez. Kicsit később pedig megtudjuk, hogy böjtölni is szokott, ez esetben már negyedik napja böjtölt.
Az elit csapatnak a századosa volt. Ez az úgynevezett itáliai sereg, ez a válogatottaknak az egysége volt, de ennek itt nincs különösebb jelentősége. Annak már sokkal nagyobb jelentősége van, hogy istenfélő embernek nevezi a Biblia. Itt olyan szakkifejezés áll, ami a pogányokból zsidóvá lett vallásos embereket jellemezte. Megérkezett a maga bálványhiedelmeiből, valahogy találkozhatott Izráel Istenével, megismerte Istent, elismerte Őt egyedüli Istennek. Elkezdett hozzá imádkozni, s Isten arra indította a szívét, hogy Izráel szegényeinek — mert itt az Izráelt jelző nép szó van — sok alamizsnát adjon. Időnként böjtölt, hogy a testieket visszaszorítva a lelkiek kapjanak hangsúlyt, és egyszer csak eljött ez a nap, amikor valami olyan történt, amilyen életében még nem. Egy angyal látogatta meg, hozva egyenesen Isten üzenetét. Ő azt az üzenetet komolyan vette, megcselekedte, és másnap kapta a Szentlélek ajándékát.
Amit itt említ róla a Szentírás, Jézus ugyanazokat sorolja fel a Hegyi beszédben a Máté evangéliuma 6. részében, mint egy igazán kegyes, istenfélő ember tulajdonságait. A Máté 6. azzal kezdődött, hogy „amikor adakoztok, akkor ne kürtöltessetek magatok előtt, hanem” — hogyan kell azt csinálni. Azzal folytatódik, hogy „amikor imádkoztok, ne úgy, mint a pogányok, ne úgy, mint a képmutatók, hanem úgy, mint a gyermekek” — s ott elmondja a Mi Atyánkot. Amikor böjtölsz, akkor ne vágj keserű képet, mert nem szenvedés az. Ha pedig szenvedés, hagyd abba, mert amögött örömnek kell lennie, mert megvan annak a maga célja.
Alamizsna, imádság, böjt. Mind a hármat komolyan vette Kornéliusz. Ilyet olvasunk: szüntelen könyörgött Istenhez, minden kényszer nélkül, már negyedik napja böjtöl, és sok alamizsnát osztogatott az emberek között. Szakított tehát a bálványaival, és első osztályú vallásos, istenfélő ember volt. Kegyes ember volt — ezt a szót olvassuk itt.
Akkor, mi hiányzott az életéből? Minden megvan, és minden a helyén van. Hogy mi hiányzott, az akkor derül ki, amikor azt a valamit megkapja. Hogy mennyire más minden! Hogy ezek is mind, mind más fényt és súlyt kapnak az életében. Nem is mi hiányzott az életéből, hanem ki hiányzott? Péter egész végig Jézusról beszél neki. Jézust nem ismerte még Kornéliusz és az Ő Szentlelkét nem ismerte. Jézust kellett még élete urának elfogadnia és megismernie, azt megismerni, hogy mit tett őérte, hogy neki is Megváltója. Amikor Jézust elfogadja urá-nak, akkor kapja az Ő Szentlelkét is.
Olyan szépen példázza ez a történet azt is, hogy Jézus és a Szentlélek mindig együtt járnak. Nem lehet egymás nélkül hittel elfogadni. Aki Jézust befogadja az életébe, az kapja az Ő Szentlelkét is akkor, ott vele együtt. És aki kapott Szentlelket, az biztos, hogy Jézusnak alárendelte az életét. Senki sem mondhatja, még csak nem is vallhatja Őt Úrnak, csak a Szentlélek által. Együtt jár ez a kettős egy ajándék.
Jézus Krisztus személyének és a vele való közösségnek a fontossága fényesen ragyog Kornéliusz történetéből. Itt derül ki, hogy nem a hit üdvözít úgy általában, hanem csak a Jézus Krisztusba vetett hit üdvözít.
Volt egy nagyon elgondolkoztató mondata a mi testvérünknek itt a múlt hét egyik estéjén, amikor azt mondta: van, aki a hitben hisz. Ez önmagában is értelmetlen, de tényleg sokan vannak. Az nem megy vele semmire. Csak aki Jézusban hisz, az érette is meghalt és feltámadott dicsőséges Úrban, akinek igénye van az emberre, s ez a hit mindjárt azt is jelenti, hogy mindjárt elkezd engedelmeskedni neki, — az üdvözül. Annak az élete változik meg, az az ember szü-letik újjá. Az újjászületés pedig a Szentlélek munkája, tehát a Szentlelket is kapta.
Ma este élesen vizsgáljuk meg: mi a hitünknek a tárgya? Miben vagy kiben hiszünk mi? Bizonyos-e az, hogy az érettünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztusban hiszünk, vagyis folyamatosan neki engedelmeskedünk? Vagy pedig éppen ez hiányzik, ami Kornéliusznak. Ettől lehet valaki derék ember, csak jót mond róla a Biblia, semmi kritikai megjegyzés nincs. Csak amikor Jézust befogadja, akkor derül ki, hogy a lényeg hiányzott eddig az életéből. S eddig nem is volt üdvössége. Jézussal és Őbenne kapja az üdvösséget is.
Nem véletlenül vonul ám végig az egész Újszövetségen az a gondolat, amit Jézus Krisztus fogalmazott meg elsőnek, aztán az Ő tanítványai, apostolai, mind a mai napig a benne hívők továbbviszik. Amikor például azt mondja Jézus a János 14-ben: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.” Miért, az nem ugyanaz? Nem elég Istenben hinni? Majd mindjárt kiderül, miért nem elég. Néhány verssel később mondja: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” Akkor nem is lehetséges hinni Istenben annak, aki Őbenne nem hisz. Ő vezet az Atyához. Akkor kerülünk kapcsolatba az Atyával is, ha Ő vezet oda. Ha senki sem mehet hozzá Őnélküle.
Amikor a János 17,3-ban az örök élet definícióját adja: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Miért kell ez az és? Miért nem elég, hogy megismerjenek téged? Azért, mert nem ismerhetjük meg az egyedül igaz Istent Jézus nélkül. Honnan tudjuk, hogy nem ismerhetjük meg? Például a Máté 11,27-ből tudjuk, ahol kategorikusan ezt mondja: „Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.”
Mondhat valaki bármit, hogy ő hogy ismeri Istent, és hisz Istenben. Az igaz Istent igazán csak Jézus Krisztus tudja kijelenteni mindenkinek. Valami hamis elképzelése mindenkinek lehet Istenről vagy az istenségről, vagy az istenekről, ragozhatjuk ezt egészen a torzulásig, de az igaz Istent helyesen csak az ismeri meg, akinek Jézus kijelenti. S kinek jelenti ki? Ez is a János evangéliumában van, „Aki az én parancsolataimat ismeri és megtartja, az szeret engem, és én kijelentem magamat annak.” Aki Jézust szereti, aki vele életközösségben él, annak jelenti ki magát, és az ismerheti meg az Atyát is. Egyszerűen nem juthat el magától senki hiteles, igaz istenismeretre. Következésképpen helyes hitre sem, csak aki Jézust Urának, Megváltójának vallja, és Ő kijelentette magát neki.
Kornéliusznak is volt egy általános istenhite. A bálványaitól megtért az élő Istenhez és valahogy elképzelte Istent. Valamennyit nyilván tudhatott az Ószövetség irataiból is. Volt valamilyen istenképe, képzete és hite Istenben. De amikor Jézusról hall, és azt hittel elfogadja, hogy kicsoda Ő, mit tett őérte is, akkor kapja a Szentlelket, akkor kerül igazi közösségbe az élő Istennel, akkor lesz ő más emberré.
Fontos kijelentése Kornéliusznak az, hogy mi pedig mindnyájan az Isten előtt állunk. Ez jellemzi a hívőt, a többre vágyó hívőt, a fejlődés útján haladó hívő embert, hogy mindig Isten előtt áll. Ez azt jelenti, hogy semmit nem akar az Ő háta mögött tenni. Ez azt is jelenti, hogy Isten védelmét élvezi, de azt is jelenti: feltétlenül bízik benne. Ott áll előtte, hogy meghallgassuk, amiket Isten parancsol neked. Elfogadjuk Istentől, amit éppen most akar adni, amit éppen általad akar adni. Ez a szüntelen nyitottság, ami a bizalomnak a pozíciója.
3. Mit és hogyan cselekszik Isten annak érdekében, hogy a kornéliuszok akkor ist meg ma is előbbre jussanak a hitben?
Ebből a történetből kiderül: mindent Isten cselekszik. Isten választotta ki Kornéliusz, hogy megismerje őt. Isten küldött angyalt az ő szobájába. Isten küldött üzenetet neki az angyal által. Istenről derül ki, hogy számon tartotta Kornéliusz imádságait és alamizsnáit. Ott voltak Isten előtt emlékeztetőül, és Isten emlékezett ezekre, számon tartotta őket. (Erről egy külön igehirdetést kellene mondani, hogy folyik mennyei könyvelés. Kornéliusz alamizsnái fel voltak jegyezve a mennyben. Miért? Azért, mert ő nem jegyezte fel a földön. Aki itt jegyzi a jó cselekedeteit, azt nem jegyzik odafenn. Feleslegesen nem dolgoznak az angyalok. De aki úgy cselekszik jót, hogy oda sem figyel, hogy az jellemzi, hogy nem az fontos, hogy azt emlegesse, arra hivatkozzék, az ott van Isten előtt emlékezetnek okáért.)
Isten küldi a követeket is Péterhez. Olyan meglepő ez. Kornéliusz mondta nekik: menjetek és keressétek meg ezt a Simon Pétert. Mégis Péternek azt mondja Isten: én küldtem őket hozzád, úgyhogy menj el velük kérdezősködés nélkül. Pétert ő győzi meg. Azt mondja: bizonnyal látom most már, és még egy mondat is van itt: az Isten nekem megmutatta, hogy semmit se mondjak közönségesnek. Isten ad szót Péter szá-jába, és ezt Kornéliusz is tudja. Azt mondja: itt állunk az Isten előtt, hogy meghallgassuk azt, amit Ő mond most általad. Kornéliusz tudja, hogy Isten cselekszik, és mindent tőle kell várni.
Senki nem magától mozog itt. Az egész társaságot a mindenható Isten mozgatja, az Ő szeretete és hatalma. Ő cselekszik, és Ő szabja meg, mikor, mit és hogyan kell tenni, és hogyan mozdulnak előre a hitben ezek az emberek. Mert Kornéliusz életében eljött az a pillanat, amit Isten időzített. Azt mondja neki az angyal: a te alamizsnáid, imádságaid ott vannak az Úr előtt emlékeztetőül, most azért küldj Péterért, és ő majd elmond neked mindent, amit Isten üzen. Eljön egy most, az Istentől rendelt idő, amikor pillanatok alatt több történik, mint azelőtt évek hosszú során át. De ezt az Isten időzíti, és Ő készíti fel az embert, hogy elfogadja, és Ő küld oda egy Pétert, aki meggyőződése ellenére belép a pogány házába, és elmondja, amit Isten rábízott. Mindenki csodálkozik, hogy kapták a Szentlélek ajándékát, és új emberek állnak ott.
Hogyan cselekszik Isten? Mindig az ige által. Itt mindenütt ige van. Ennél rövidebben, vagy egyszerűbben, vagy ki tudja milyen módon is elvégezhette volna ezt, de Isten mindig keres egy eszközt, akire rábízza az igét, és az az ige hat a hallgatókban. Jön Péter, és elkezd Jézusról prédikálni. Isten az igével, az Ő beszédével teremtette ezt a világot, az Ő beszédével hozza létre a megtérésünket, és végzi az újjáteremtés munkáját is.
Péter igehirdetésének kell elhangoznia, ami egész egyszerűen Szentírás értelmezés. Elmondja, mit cselekedett Jézus, mi történt vele, és mit jelent ez. Jézusra mutató személyes igehirdetés, mert azt mondja: ennek mi vagyunk a tanúi. Ő sem marad ki belőle, az ő bizonyságtétele sem. Az igehirdetés közvetítette Jézust és a Szentlelket a hitben csak egy szakaszon eljutott társaságnak itt Kornéliusz házában.
Ez nyilvánvaló ezekből a versekből is, amikor azt mondja Péter: megparancsolta nekünk, hogy hirdessük ezeket, és a befejező vers pedig: miközben ezeket mondta Péter, leszállt a Szentlélek mindazokra, akik hallgatták az igét.
A Szentlelket nem lehet kényszeríteni, de miközben hallgatják az igét, egyszer csak leszáll. Leszáll, vettétek, kitöltetett. Ilyeneket olvasunk itt, ami azt jelenti: az ember mindig passzív, ajándékot kap. Ami azt is jelenti: nem teljesedtek be Szentlélekkel (ez is más téma, most nem részletezem).
Amikor a hatóság előtt állt Péter és János, akkor azt olvassuk: beteljesedvén Szentlélekkel ezt mondták… A különösen nehéz helyzetekben, különösen nagymértékben adja Isten az Ő Szentlelkét azoknak, akik korábban már vették a Szentlelket. Itt azonban csak veszik… De ez nagy csoda! Igehallgatás közben. Nem ez történt pünkösdkor is? Péter prédikál, az emberek egymásra néznek, és azt mondják: ez talált. Mit cselekedjünk most akkor ezek után? Megtudják, mit cselekedjenek, és kapják a Szentlélek ajándékát.
Isten igéjének és a róla való bizonyságtételnek pótolhatatlan jelentősége van nemcsak emberek hitre jutásában, hanem fejlődésében is.
Még egy kérdést a végére. Lehetséges-e az, hogy valaki szeretne előbbre jutni, és mégsem jut? Ha valóban szeretne előbbre jutni az Isten útján, és Istenre bízza az egészet, akkor nem lehetséges, hogy ne jusson előre. Akkor feltétlenül növekedni, fejlődni fog. Isten azonban a szívet vizsgálja, a szívnek az őszinteségét.
Éppen itt, két fejezettel korábban, olvastunk Simon mágusról, aki szintén eljutott valameddig a hitben, aztán megtetszik neki, hogy Péterék szolgálata nyomán mások is kapják a Szentlelket, és egy borítékot akar a zsebébe csúsztatni. Megkínálta őt pénzzel, hogy neki is adják ezt a képességet. S akkor egy kemény mondat hangzik el: A te pénzed veled együtt vesszen el, mert azt hitted, hogy az Isten ajándéka pénzen megvehető, és azt mondja neki Péter: a te szíved nem igaz Isten előtt. Simon mágus nem a hitben akart előbbre jutni, az alázatban, az engedelmességben, a szent életben, hanem valami mást akart. — A te szíved nem igaz. Márpedig Isten a szívet nézi.
Akinek a szíve nem igaz, az nem fog előbbre jutni. Aki valóban arra vágyik, hogy a keskeny úton a Krisztus-követésben, az önmaga megtagadásának az útján előbbre segítse Isten, az meg fogja kapni ezt a segítséget. Egészen bizonyosan. Ezt azonban mindenestől Őreá kell bízni, mert Ő cselekszik. A mi dolgunk az, hogy tegyük hűségesen azt, ameddig Ő már elvezetett, amiről meggyőzött, és közben teljes bizalommal várjuk tőle azt a többet, amire szükségünk van, amit Ő adni akar, de akkor és úgy, ahogyan azt Ő jónak látja.

A hét elején a samáriai asszonyról szó-ló bibliai leírást tanulmányoztuk. Legyen ma is erről szó, hadd keretezze be ez az ige evangélizációs hetünket.
Ma Jézus Krisztusnak az egyik legjellemzőbb tulajdonságát szeretném felragyogtatni előttetek, valamint rámutatni arra, hogy aki vele találkozik és hittel az Ő szolgálatába szegődik, az éppen e tekintetben hasonlítani is kezd Őhozzá.
Mi volt Jézusnak ez az egyik legjellemzőbb, vagy talán a legjellemzőbb tulajdonsága? Az, hogy egész földi munkáját kettős kötöttségben végezte. Egyrészt tökéletesen engedelmes volt az Atyának, másrészt valami érthetetlen és mérhetetlen szeretet volt benne az elveszett emberek iránt, irántunk. Teljes engedelmesség felfelé, horizontálisan pedig az az alapállás, hogy kinek hogyan segíthet. Két szóba foglalhatnánk össze Jézusnak ezt az alapszemléletét: küldetés és szolgálat. Mindig maga mögött tudta hatalmas küldőjét, az Atyát, teljesen függött és függeni akart tőle, és a szolgálat a szó legnemesebb, legmélyebb és nagyon sokszínű értelmében jellemezte az Ő földi munkáját.
Mennyiben jellemezte a küldetés? Ő minden pillanatban tudatában volt annak, hogy nem egyéni akciót hajt végre. Nem akart a maga ura lenni, nem rögtönzött soha. Abban lelte kedvét, hogy az Atya akaratát cselekedte. Ő maga mondja: valóságos táplálék, éltető erő, erőforrás volt neki az Atyával való egység, és az Ő akaratának a teljesítése.
Olyan szépen lehet szemlélni ezt a samáriai asszony történetének egyik betétjében, epizódjában, amit ki szoktunk hagyni, mert ez nem az asszonyról szól. Igaz, nem az asszonyról, de Jézusról szól: annyira elfogyott az elemózsiájuk, hogy amikor meg-érkeztek a kúthoz, a tanítványok elmentek, hogy vásároljanak valami ennivalót. Amikor visszajönnek, igen előzékenyen, tüstént kínálják Jézust. Jézus akkor mond nekik valami jellemzőt, amit nem értenek. Annyira furcsa, hogy nem értik. Így olvassuk ezt itt:
„Amikor megérkeztek tanítványai, kérték Őt: „Mester, egyél!” Ő pedig ezt mondta nekik: „Nekem van eledelem, amit egyem, amiről ti nem tudtok.” A tanítványok erre egymást kérdezték: „Valaki talán hozott neki enni?” Jézus ezt mondta nekik: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az Ő munkáját.” (Jn 4,31-34)
Mint a falat kenyér az éhes embernek, olyan az Isten akaratának feltétlen teljesítése Jézus számára. Éltető erő, táplálja, segíti, hogy elvégezze azt a munkát, amit az Atya bízott rá. Ezért nincs soha egyedül. Néhány fejezettel később újra beszél erről értetlen hallgatóinak, és ezt mondja: „Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg, hogy én vagyok — itt is a nagy kijelentés, amit a samáriai asszonynak mondott: Én vagyok az, aki veled beszélek —, és önmagamtól nem teszek semmit, hanem ahogyan az Atya tanított engem, úgy mondom ezeket. És aki elküldött engem, velem van, nem hagyott egyedül, mert mindig azt teszem, ami neki kedves.” (Jn 8,28-29)
Mindig küldetésben járt, mindig az Atyára nézett először: tegyem, ne tegyem, most tegyem vagy máskor, így tegyem vagy másképpen, és mindig az volt a legfőbb szempont neki, hogy mi az Atya akarata. Mindvégig megmaradt a tökéletes engedelmességnek ezen a keskeny útján. Engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Élete krízishelyzeteiben, a legnehezebb kísértések között pontosan ez az Atyától való függés és a neki való eltökélt engedelmesség adott neki tartást. Ez adott neki lelki állóképességet, amikor pofozták jobbról, balról, és ez tanította meg ellenállni mindannak, ami nem az Atyától való volt, ami pontosan a neki való engedelmességtől térítette volna el.
Munkája elején mindjárt össztüzet zúdított rá az Ördög. A böjt végén a kiéhezett Jézusnak azt mondja: itt vannak a kövek, változtasd kenyérré. Van hatalmad. De ez az Atya akarata? Nem! Akkor nem változtatja. Ugorj le a templomról! Ha leborulva imádsz engem, akkor mi minden történik… Jézus visszaveri ezeket a támadásokat. Munkája közepén királlyá akarják választani, mert jóltartotta az éhes tömeget. Jézus eltűnik közülük. Váltságműve végén haldokolva a kereszten is kísérti az ördög: Szállj le, és majd hisznek neked! És Ő rendíthetetlenül ragaszkodik az Atyához. Élete minden pillanatában küldetésben van, s küldetésének teljes tudatában csak azt akarja tenni, amit az Atya bízott rá.
Van itt a samáriai asszony történetének az elején egy kicsi szócska, ami mint egy ablak enged belelátnunk a Megváltónak ebbe az eltökélt engedelmességébe. Azt olvastuk itt: „Samárián kellett átmennie”. Mi-ért kellett? Egyetlen zsidó sem ment át Samárián, ha az északi Galileából a déli Júdeába ment, vagy fordítva, pedig Samá-ria középen volt. Az lett volna a legegyenesebb, a legrövidebb út. De inkább átkeltek a Jordánon, mentek a folyó bal partján, aztán visszamentek, minthogy samáriai földre tegyék a lábukat.
Jézus nem tesz kerülőt, Ő itt is a legrövidebb, az egyenes utat választotta. Miért? Mert arra kellett mennie. Éppen akkor kellett arra mennie, mert ez volt az Atya akarata. Mert az Atya rendezte meg ezt a találkozót. Mert az Atya akarta, hogy a fáradt Jézus ott egy nyomorult emberen segítsen.
Egyszer kigyűjtöttem az evangéliumokból azokat a történeteket, ahol Jézus munkájával kapcsolatban ott van ez a kicsi szó: kell, és mindig ott van mögötte az atyai rendezés bölcsessége, és a Fiúnak a tökéletes engedelmessége. Így történtek csodák, ennek a kell-nek a teljesítése során.
Istent nem ismerő emberek nem értik ezt a kellt. Egyenesen megijednek tőle: itt minden meg van határozva, itt csak engedelmeskedni lehet. Az újjászületett ember, akinek ugyancsak ez a szíve vágya, hogy mindenben engedelmeskedni akarok, az tudja, hogy itt nem külső kényszerről van szó, hanem belső késztetésről. Itt más rugókra mozdul az ember. Nem ráparancsolnak, nem megfenyegetik, nem a törvényt akarja teljesíteni, hogy érdemeket szerezzen, hanem hálás. Szereti azt az Urat teljes szívéből, akinek engedelmeskedik, és azzal a belső meggyőződéssel akar engedelmeskedni, hogy tudja: csak az a jó neki, ha Isten jó, kedves és tökéletes akarata megvalósul az életében is meg a cselekedete által is. Mert az Isten mindig jobban tudja, mit kell tennünk, mert egyedül Ő tudja jól, és ez nagy ajándék, hogy mondja és tehetem. Önkéntes, boldog, belső magatartás ez a fajta engedelmesség.
A másik elkötelezettsége a Megváltónak: miközben tökéletesen engedelmes az Atyának, aközben mindig azt nézi, kinek mivel segíthet. Hogyan végezheti a maga szabadító munkáját. Kerül, amibe kerül. Végső soron az életébe került.
Amikor a programját Jézus egyszer megfogalmazta, akkor ezt mondta: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért.” Erre a fajta engedelmességre, és erre a folyamatos szolgálatra rámegy az ember élete, de úgy megy rá — ahogy Jézus abban a rövid példázatban, vagy metaforában mondta, hogy ha a földbe esett gabonamag nem hal el, egymaga marad, gyümölcstelen lesz. Ha vállalja, hogy ő maga elhal, akkor meg sok gyümölcsöt terem. El lehet dönteni: féltsd magad, s akkor egyedül maradsz. Meddő, gyümölcstelen, haszontalan lesz az életed, a keresztyén életed is. Vagy ha vállalod, hogy szép csendesen „rámész”, feláldozod a kényelmedet, az esetleges szépségedet, az anyagiakat, az időd egy részét, egyáltalán áldozatra rendezkedsz be, és egyetlen csendes hálaáldozattá válik az életed, akkor az dicsőíti Istent, és sok gyümölcsöt terem mások életében. Jézus ezt az utat választotta. És ezért volt kész mindig szolgálni másoknak.
Annyira beszédesek ebben a most felolvasott igében az apró mozzanatok is. Azt olvassuk itt: „Az úttól elfáradva leült a forrásnál…” — nyugodtan mondhatnánk még kifejezőbb magyar szóval: leroskadt a fáradtságtól. Ötven kilométer gyaloglás volt mögöttük, mert Jeruzsálemből jöttek. Déli rekkenő hőség volt. Annyira nem ettek már egy idő óta, hogy a tanítványok fáradtan is nekiindulnak, hogy valamit vásároljanak. Maga Jézus mondja: szomjas, inni kér. Éhes, szomjas, fáradt. Igazán megértené az ember, hogy most egy kicsit magával van elfoglalva. De nem, mert Ő éhesen, szomjasan, fáradtan is küldetésben van. Neki arra kellett mennie, és azért akkor, mert akkor jön oda az, akinek most segíteni kell. Mindig szolgálatban van, erre rendezkedett be, hogy ad. Ad, segít, megbocsát, szabadít. Mindig, minden körülmények között, személyválogatás nélkül mindenkinek.
Pedig sok akadálya volt itt ennek. Mi már nem érzékeljük, hogy milyen vastag falakon hatolt át itt Jézus. Neki gyűlölnie kellett volna ezt az asszonyt, mert samá-riai. Meg kellett volna vetnie, mert nő, másodrendű ember. Meg kellett volna bélyegeznie, mert rossz nő. Legyintenie kellett volna az egész jelenségre, hiszen különc volt. Olyankor jön, amikor senki más nem jár. Hát, járja a maga útját! Sokszor ilyenkor legyintünk. El kellett volna határolnia magát a samaritániusok zagyva ideológiájától.
És Jézus előtt ez egyik sem akadály. A szeretet könnyű lépésével lép át mindegyiken, és elkezd beszélgetni ezzel az asszonnyal úgy, mint egy emberrel. Azon csodálkozik legjobban az asszony, hogy emberszámba veszi őt. Amikor a tanítványok visszaérkeznek, elsőnek ez a kérdés bukik ki az ajkukon: ni csak, asszonnyal beszél! Egy rabbi egy asszonnyal soha nem állt volna szóba. Egy rabbi egy samáriai asszonytól még odébb is fordul, még rá se néz, elfordítja a fejét. És Jézus emberszámba vette ezt az asszonyt.
Az a kérés: adj innom! azt jelentette, hogy megtisztelte őt. Láttuk a múltkor, hogy ez megtisztelő volt valaki részére, ha kértek tőle, mert feltételezte, hogy tud adni, és fog adni. Azért csodálkozik az asszony, és meg van lepődve. Hogyan kérhetsz te tőlem, mikor én samáriai asszony vagyok?
Aztán nem tudom, megfigyeltük-e, hogy nem is ad Jézusnak. Meglepetésében-e, vagy mi miatt? De sem most, sem később nem kap inni Jézus. Annyira beszédes ez a kicsi mozzanat. A szomjas Jézusnak egyetlen korty hideg víz sem jutott ezen a földön. Ellenben szomjasan is Ő itatott meg másokat. Ő itatta meg először ezt a nyomorult asszonyt élő vízzel úgy, hogy ki is csordult belőle és vitte az élő vizet a falubelieknek. Aztán jöttek oda Jézushoz, és ébredés támadt Samáriában. Sokan üdvösségre jutottak. De ennek az volt az ára, hogy nem kapott még egy korty vizet sem.
Jézus végigszomjazta egész földi életét — a szó mindenféle értelmében. A kereszten is így kiáltott: szomjazom! Egy jótét lélek nyújtott neki akkor valami olyan savanyú italt, amibe egy kis kábítót kevertek, hogy ne szenvedjen annyira a halálra ítélt. Jézus azonban nem fogadja el. Tiszta tudattal akarja végigszenvedni a kereszthalál iszonyatos kínjait. Mert Ő ott is az Atya akaratát teljesítette, és ott is minekünk szolgált.
Ez volt az Ő életstílusa, életformája: adni és soha sem várni vagy elvárni, és végképp nem követelni. Ezért érezte mindenütt otthon magát, mert mindenütt szükség volt valamire, amit Ő tudott adni.
Az első helyen tehát mindig az Atya állt az életében, akinek feltétel nélkül engedelmeskedett. A második helyen a segítségre, szabadításra, bocsánatra szoruló ember, akiért, akihez jött mihozzánk, miértünk. És eközben teljesedett ki az Ő küldetése, és eközben teljesedett ki önmaga is. Erre adott példát, és ehhez ad erőt azoknak a bátraknak, akik készek Őt ma is ezen az úton követni.
Hogyan történik az, hogy valaki elindul ezen az úton? Pontosan úgy, ahogy itt le van írva. Mert az a különös ebben a történetben, hogy amikor ez az asszony igazán találkozik Jézussal, tehát amikor nemcsak egy ember, nemcsak egy próféta, hanem felismeri, és elhiszi neki, hogy Ő a Messiás, és elhiszi Jézusnak, hogy Ő meg nem szerencsétlen sorsüldözött, hanem kegyelmet kapott bűnös, vagyis Jézus igéjét hittel befogadja, akkor észre sem vette, hogy magát Jézust fogadta be. Az Atyának engedelmes és az embereket szerető Krisztus elkezd munkálkodni benne. Fogja magát, fut a faluba, és híreszteli az embereknek: itt a Messiás! Megmondott nekem mindent, gyertek ki hozzá!
Nem tudományos előadást tart, azt teszi, amit Jézus sokszor mondott: eredj haza, és mondd el, mit cselekedett veled az Isten. Csak ezt. Ő elmondja: megmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Gyertek ti is hozzá, valószínűleg ez a Messiás! — ennyi. Ez elég volt ahhoz, hogy sokan odataláljanak Jézushoz. Vagyis: ez az asszony is azonnal küldetésben jár. Ott van a hatalmas küldő, a megtalált Krisztus mögötte, és azonnal szolgálni kezd, mert egyszerre fontosak lesznek neki azok, akiktől pedig elég sok rosszat kapott, akik sokat kellemetlenkedtek neki, sok bántó megjegyzést mondtak a fülébe is, meg a háta mögött is. Annyira, hogy már látni sem akarta őket, találkozni sem akart eggyel sem ezek közül.
Láttuk, azért ment déli tizenkettőkor a kútra, amikor mindenki otthon hűvösölt. Reggel meg este jártak az asszonyok vízért. De neki elege volt ezekből, — s most megy hozzájuk. Nem gondolkozik azon, hogyan fogják fogadni, meg lesz-e hitele a szavának, meg ilyen feladatot még nem csinált, meg kellene ezt tanulni! Röpíti a Lélek, röpíti a benne lakó Krisztus, ő meg viszi nekik Krisztust, aztán majd a többit elintézi Krisztus. Mennek hozzá, sokan hitre jutnak, és megváltozik az életük.
Olyan különös ez a változás az asszonyban! Nem az történt, hogy nekidurálta magát, elhatározott valamit, hanem Isten végbe vitte az új teremtést az életében. Egyszerre megváltozik az emberekhez való kapcsolata. Mintha egyszerre mindenkinek mindent megbocsátana. Azonnal indul menteni is őket.
Vajon nem ugyanaz a lelkület ez, amivel a haldokló Jézus a kereszten azt mondta: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek! Mentegeti az ellenségeit, a hóhérait. Közbenjár érettük. Még ott is az Atya akaratát teljesíti, és másokért harcol, másoknak szolgál.
Ugyanezt teszi ez az asszony itt kicsiben. Üres szíve megtelt Jézussal, és ez kicsordul a száján bizonyságtétel és szeretet formájában. Jézus nem megjavította ezt a rossz nőt, nem önmaga javított kiadása jelenik meg a faluban, hanem az élő Krisztus jelenik meg benne és általa. Itt teremtésről van szó! Jézus nem foltozgatja az életünket, hanem új szívet ad. Nem megváltoztat, nem valahogy helyrehoz, hanem egészen újat ad, önmagát adja. Az ilyen ember új célokért fog fáradozni, újfajta eszközöket használ, jézusi indíték, indulat, motiváció serkenti őt mindarra, amit tenni fog.
Olyan sokszor látom, hogy ezek az újjászületett testvérek menet közben csodálkoznak rá arra, hogy mit is csinálok én most? Hogy jutott ez eszembe? Hogy mertem én ebbe belevágni? Soha életemben nem beszéltem másoknak Istenről. És Isten használja őket, és megáldja, mert ugyanúgy kezdenek engedelmeskedni az őket küldő Jézusnak, mint Jézus az Atyának, s ugyanazzal a szeretettel fordulnak személyválogatás nélkül mindenkihez, amivel Jézus Krisztus jött mihozzánk.
Küldetés és szolgálat. Ez jellemezte Jézust, és ez jellemzi mindazokat, akik az Ő kegyelmét elfogadják, és eltökélten az Ő szolgálatába szegődnek.
Nem tudjuk tetten érni ebben a történetben sem, hogy hol történt pontosan ez az isteni újjáteremtés, de az világosan kitűnik, hogy mi közben végezte el Jézus ennek az asszonynak az újjáteremtését: Miközben hallgatta Jézust, Jézus igéjét, igehirdetését, aközben lett ő új emberré. És ez azóta sincs másként. A Biblia egyetlen utat ismer és mutat nekünk az új életre: a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából. Miközben hallgatta, hogy Jézus mit mond önmagáról, meg hogyan minősíti az ő életét, a maga gyöngéd szeretetével, ahogy azt itt néhány este láttuk, aközben egyszer csak megváltozott. Nem ő gyúrta át önmagát, Isten formálta újjá az Ő igéjével. És Ő ma is az Ő igéje által teremt újjá minket, amikor az Ő újjáteremtő Szentlelke is munkálkodik.
Ugyanez a jézusi indulat működött Pál apostolban is, aki a Cselekedetek könyve 20. részében, amikor óvják őt attól, hogy Jeruzsálembe menjen, mert még baj érheti, akkor azt mondja: „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat ö-römmel, és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Küldetés és szolgálat. Küldetésben járt az apostol. Másoknak akar szolgálni, és ha közben baj éri… Mi az, hogy baj éri? Ha az életébe kerül, az sem drága nékem, mert Jézusnak sem volt drága. Legalábbis nem sajnálta, nem vonogatta magát.
Hogyan lehetünk mi Jézushoz hasonlóak e tekintetben? Olyan sok keserűséggel találkozom, ami felhalmozódik emberek szí-vében amiatt, hogy nem kapják meg, vagy úgy érzik, nem kapják meg azt, ami másoktól megilletné őket. Mert erre vagyunk berendezkedve, hogy várunk és elvárunk mindig másoktól. És akinek ez az alapállása, az halála pillanatáig ki nem fog fogyni — ezt előre tudhatja — a panaszból, mert nem fogja megkapni azt, amit vár, vagy elvár, vagy megkövetel. A boldogtalanság garanciája az, ha te mindig vársz és elvársz másoktól. Garantáltan boldogtalan leszel, soha nem fogod megkapni mindazt.
Ha valakit felszabadíthat Jézus erre: én adni akarok. Nem a többi van énértem, én vagyok ott másokért. Nem buzgólkodom össze-vissza, hanem figyelek az én Uramra. Mi az én feladatom? Van-e itt feladatom? Most van-e feladatom, és azt kész vagyok végezni. Ha küldetésben él valaki másokért, garantáltan boldog ember lesz. Mindig lesz rá szükség, mindig láthatja a gyümölcsöket, amiket terem az mások életében.
Nem biztos, hogy hálát fog kapni, de nem is kapni akar, hanem adni. Adni meg mindig lehet. Korlátlan lehetőségei vannak az ilyen embernek, s ha ez az öröme, hogy Jézus küldetésében másoknak szolgálhat, hogy továbbadhatja azt, amit ő is kapott, akkor mindig lesz oka az örömre. Ismerek ilyen hívőket. Ezek azok, akik nem üldögélnek, nemcsak elvándorolnak evangélizá-cióról evangélizációra, hanem elvándorolnak azokhoz, akikhez küldi őket az ő Uruk. S miközben egyre szorosabb kapcsolatban vannak az ő Megváltójukkal, akitől kapnak mindent, nem sajnálnak semmit továbbadni másoknak. Még azoknak is, akik esetleg ellenségeik, vagy akik csúnyákat mondtak róluk. Vagy, akik mások szerint nem érdemlik meg. Egy szempont van: szükségük van-e rá?
A megterített úrasztala különösen is felemeli tekintetünket arra a Krisztusra, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk. Aki azt mondta: az én testem kenyér, amibe bele lehet harapni, de ami éltető erő. Az úrvacsora egyszerű jegyei újra elénk hozzák az Ő golgotai keresztjét, ahol a szó szoros értelmében összetörték a testét és kifolyt a vére. Az egyetlen bűntelennek és igaznak ezen a földön. De az Ő halála máig is az életet, az új életet táplálja és szerzi mindannyiunkban.
Bár csak úgy tudnánk most az úrasztalához jönni, hogy mindenféle keserűségünket, elégedetlenségünket, követelőzésünket, másokkal szembeni szemrehányásainkat vagy az Istennel szembeni szemrehányásainkat őszinte bűnbánattal megvalljuk, és itt hagyjuk. És nem kapni akarunk a továbbiakban, hanem továbbadni — nem adni, mert mi is úgy kapunk mindent. Minél többet adunk tovább abból, amit kaptunk, abból a bocsánatból, abból az isteni gyöngédségből, szeretetből, annál több utánpótlást fogunk kapni Őtőle.
Isten erősítsen meg mindannyiunkat abban, hogy valóban egy új szakasz kezdődjék el így az életünkben. Előre megmondom: ez nem könnyű! Mert ma olyan világban élünk, amelyik a szöges ellentétét vallja és éli annak, ami Jézus említett legfőbb jellemvonása. Ez a világ pontosan függetleníteni akarja magát Istentől. Isten törvényeit semmibe veszi és öntörvényű, autonóm embereket akar kinevelni. Ez a világ az önzésre rendezkedik be, ezért gázol át sokszor gátlás nélkül a hozzá legközelebb állókon is, házastárson is, szülőkön is — lásd válóperek és örökösödési viták. Ilyen légkörben nehéz jézusi módon élni. Gyakran esze ment, bolond embernek tűnik az, aki feltétlenül engedelmeskedni akar láthatatlan Urának, és személyválogatás nélkül szolgálni kész másoknak. Nehéz életforma ez, de hosszú távon csak ez éri meg. Rövid távon lehet látványos sikereket elérni az istentelenséggel és az önzéssel.
Ma valóban percemberkék dáridója tart. De hosszú távon annak az élete gazdag és gyümölcsöző, aki Jézus útját választja. Mert aki neki engedelmeskedik és másoknak szolgál, az mindig az örökkévalóságnak is dolgozik már. Akit az örökkévalóság nem érdekel, azon nem tudunk segíteni, de akinek az szempont, hogyan töltöm el az örökkévalóságot, az sokkal készebb lesz itt engedelmeskedni és szolgálni.

Lelkek éjét oszlatni fénnyel:
Reád az Úr ezt bízta, lásd,
S azt, hogy hozz Krisztus szent nevével
A bűnösnek szabadulást.
Az Isten vérét adta értünk;
Láttasd, hogy szent példája hat,
S hogy áldott útját járva hittel
Te is adod egész magad.
(472,3)