Cseri Kálmán

Tegnap elsősorban Jézus Krisztus szemé-lyére összpontosítottunk, és azt vizsgáltuk: Ő mi mindenben mutatta meg ennek a történetnek a során az Ő gyöngéd szeretetét. Láttuk, hogy várta ezt a megvetett asszonyt, aki talán már önmagát is megvetette. Megszólította. Ő kezdeményezi mindig a vele való találkozásunkat. Ő mond valami olyat, amire vá-laszolnunk lehet, de nem kötelező. Sose kényszeríti ránk önmagát, az Ő ajándékait, a szabadítást.
Aztán mélyebben is belenyúlt az asszony életébe, amikor a múltját akarta világosságra hozni. Hívd ide a férjedet! De ahogyan a bű-néhez ért, láttuk, hogy a bűnbocsánatot is nyújtotta neki. Aztán mélyebbre engedte, hogy Jézusba lásson ez az asszony. Kijelenti a titkát: Én vagyok a Messiás, aki veled beszélek. És itt fordul meg az asszony élete, itt válik Jézus küldöttjévé. Fut vissza a falubeliekhez és hívja őket Jézushoz. az üres korsóját pedig otthagyta, ahogy letette a kút mellett. Láttuk, hogy egész addigi üres életének hű jelképe volt ez a korsó úgy üresen. Kapott helyette új tartalmat, őt magát töltötte meg Jézus. Mert Ő nem foltozgatja az életünket, hanem mindig vadonatújat ad.
Azt szeretném kérdezni: akartok-e ti valóban ilyen vadonatúj életet? Sok ember azért nem kaphatja meg soha az Úr Jézus ajándékát, mert nem kell neki az, amit Jézus kínál. Neki csak egy folt kellene. Fércelje rá, aztán jó az úgy, majd ő a többit elrendezi. Ő azonban nem foltozgat. Ő teljesen új ruhát ad, az Ő tulajdon fehér ruháját — most lelkiképpen értsük. Ő teljesen újfajta gondolkozásra segít el Isten szerinti gondolkozásra. Ő egészen új jellemet formál ki mindenkiben. Nemcsak a szembetűnő hibáinkat enyhíti, hanem egészen új rugókat épít be az életünkbe, új motivációt ad. Ez a szó fordul elő ott, amikor Pál apostol azt mondja, hogy az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban. Még pontosabban így adhatnánk vissza: azok az indítékok mozgassanak titeket, amik Jézusban vannak. Olyan rugókra járjon az eszetek, a cselekedeteitek, az egész életetek, ami Őbenne van. Ő önmagát kínálta ennek az asszonynak is, és önmagát kínálja nekünk is.
Hadd kérdezzem tovább: ezért vagyunk-e itt ma este? Vagy csak szeretnénk, ha valamit a felszínen elboronálna, és még mindig magunkban bízunk: majd a többit mi. Majd mi megszabjuk neki: mit és meddig cselekedjék az életünkben, de egészen nem akarjuk rendelkezésére bocsátani magunkat.
Akik egyszer már megnyitották magukat Őelőtte, és elfogadták Őt magát, és azt az újat, amit Ő kínált, azok növekednek-e ebben? Mennek-e a magukéihoz, mint ahogy itt ez az asszony? Hívogatják-e őket ide is, de nemcsak ide, hanem egészen Jézusig, és úgy élnek-e, ahogy Pál apostol írja: árad a Krisztus jó illata az életükből, és ez vonzóvá teszi Jézust még nem ismerő emberek számára is a vele való közösséget? Növekszünk-e ebben? Erre akar elsegíteni minket ezen a héten is a mi Urunk.
Tegnap tehát elsősorban Jézus személyére összpontosítottunk, ma este az asszonynak a viselkedését figyeljük, hiszen az van a Bibliában, hogy amik megírattak, azok a mi tanulságunkra írattak meg.
Mi jellemzi őt, pontosabban kinek tartja ő önmagát? Így szokták ezt mondani: milyen az énképe? Mi a véleménye önmagáról? Hogyan ítéli meg saját helyzetét és egész önmagát? Fontos ez, mert igen ritka eset, hogy valaki a valóságnak megfelelően ítéli meg önmagát. Különböző végletek között hányódunk — most nem akarom ezt sorolni, inkább maradjunk a Szentírásnál.
Ebből a történetből az rajzolódik ki, hogy ennek az asszonynak az önmagáról való véleménye, az énképe, bizonyos fejlődésen ment át, és három világosan egymást követő szakaszt különböztethetünk meg.
1. Mi volt az első? Az, hogy ő szerencsétlen embernek tartotta magát. Rosszkor szü-letett. Áldozatnak tekinthette magát. A férfiak áldozatának. Öt házassága is volt, s mindegyik válással végződött. Hogy miért? Nem tudott eleget tenni egyik férjének sem. Vagy a férfiak mind ilyenek, hogy nem lehet kibírni mellettük, vagy egyszerűen csak szerencsétlenül alakult a sorsa. Miért nem tudott valamelyiknek is — egynek, bármelyiknek a kedvében járni?
De hát így van ez, s ezen most már nem lehet változtatni. Együtt él egy hatodikkal, vele már össze sem köti az életét. Ilyenek a férfiak, az emberek meg gonoszok, mert mindig őróla beszélnek. Szemében is, meg a háta mögött is. Nekik is vannak bűneik, akik beszélnek, de a saját bűnéről nem szokott senki előadást tartani, inkább a másikét tárgyalja. A saját bűneik egy részét sikerül titokban tartani, őróla meg az egész falu tudta, hogy ki-mindenkivel élt már együtt, és hogyan, és rendkívül érdekes csemege volt ez bármikor, hogy megbeszéljék. Elege volt ebből az egészből. Ezért is vált emberkerülővé. Ezért volt az — mint láttuk —, hogy olyankor ment vízért is, amikor senki más nem ment. A többi asszony kereste a társaságot. Egy kicsit elpletykálhattak ott a kútnál, egy kicsit talán meg is pihenhettek az egész napi hajszában. Ő azonban nem akart találkozni senkivel. Elege volt abból, ami körülötte történik.
Egyre halmozódott benne a keserűség, s mivel még az sem volt, aki sajnálja, valószínűleg egyre jobban sajnálta önmagát. A magányos vízhordó — ezt lehetne odaírni a fényképe mellé, vagy ha valaki megfestené. A magányos vízhordó, aki elvonszolja magát minden nap rekkenő hőségben a kútig, aztán megtölti azt a nyomorult edényt, hazacipeli a vállán vagy a fején — általában, ha üres volt, akkor a vállukon vitték, ha tele volt, a fejükön. Aztán tudhatja, hogy holnap ugyanez lesz. Van ugyan élettársa most is, de nincs társa semmiben sem. Végzi ezt a robotot: egyik nap olyan szürke, mint a másik. Minden kapcsolata elhalt már, nincs senki, akivel egy jóízűt beszélgethetne, de talán most már nem is akarja. Nem lehet bízni senkiben. Legalábbis ő már nem mer bízni senkiben. Meg lehet szokni ezt az életet is, de rettenetesen szegényes, és nyomasztó magányos vízhordónak lenni.
Nem tudom, kinek ismerős ez a lelkiállapot. Néha házasságon belül is nagyon magányosak ám az emberek. Családon belül is magányos vízhordóként élnek sokan. Vannak olyan életkorok, különösen a kamaszkor, meg az idős kor, amikor magára marad az ember, s úgy érzi, senki sem érti meg, sokszor már önmaga sem érti meg magát. De az árvaság, az elhagyatottság nagyon rátelepszik az emberre. Olykor barátságok is megüresednek úgy, hogy egészen felszínessé válnak, és már csak arról van szó, ma milyen cucc van rajtad, vagy legfeljebb szakmai kérdésekről beszélgetnek, de odáig nem jutnak el soha, hogy igazán kiönthetné egyik a másiknak a szívét, s talán hallhatna, kaphatna tőle valami segítséget is.
S nagyon vigyázzunk testvérek, mert még egy gyülekezetben is maradhat valaki ilyen magányos. S lehet, hogy már az is akar maradni, mert keserű, mert nem bízik másokban, mert ő nem kezdeményez, mert nem hiszi el, hogy ha valaki közeledik, őszinte szándékkal, igaz érdeklődéssel, szeretettel teszi. Aztán mondogatja magának: nem vagyok én fontos senkinek. Utolsó senki vagyok. S közben nem vesszük észre, hogy olykor emögött is rejtett gőg van, mert lassan már erre lesz büszke, és azért nem enged a közelébe senkit, mert a szíve mélyén büszke ember. De vádol másokat, olykor még Istent is, és az énképét ez jellemzi: szerencsétlennek tartja magát.
2. Ebben az állapotában találkozott ez az asszony Jézussal. Az első pillanatban már feltűnt neki, hogy Jézus egészen más, mint az összes többiek, akikkel eddig találkozott. Az, hogy egyáltalán megszólította, ahogyan megszólította, az, hogy kért tőle valamit. — Mi ezt ma nem érzékeljük, hogy abban az időben és abban az országban micsoda megtiszteltetés volt, ha valakitől kértek valamit. Ez a kérés feltételezte, hogy az illető azt meg tudja adni — tehát ilyen értelemben tehetős —, és meg fogja adni, mert ő olyan derék, jó ember. Nagy megtiszteltetés volt, ha valakitől kértek valamit.
Ezzel az asszonnyal így még soha senki nem beszélt. Azt tudomásul vette volna, ha ez a rabbi, aki ott ül a kútnál, rá sem néz. Vagy esetleg úgy néz végig rajta, ahogy a férfiak végig szoktak nézni egy nőn. De Jézus nem ezt tette. Ez a tiszta szeretet, ez a kedvesség, az, hogy emberszámba veszik, ez teljesen új volt a számára. Ha az eredeti nyelven olvassa valaki az asszony első reflexióját erre, abból az ámulat csendül ki. Hogy kérhetsz te tőlem vizet? S akkor sorolja, mik ennek az akadályai. Mikor te zsidó vagy, férfi vagy, rabbi vagy. Én meg csak egy nő, ráadásul még samáriainak is születtem. S illett egymást gyűlölni, utálni. Az, hogy Jézus egy mozdulattal, észrevétlenül átlép minden előítéleten, és úgy beszél ezzel az asszonnyal, mint egy másik emberrel, ez meglepte őt.
Aztán Jézus a házasságaira terelte a szót, de erről is egészen másként beszélt, mint ahogy az emberek pletykáltak. Hívd ide a férjedet! Talpraesett asszony volt, kivágta magát egy féligazsággal: nincs férjem. És Jézus itt válik keményebbé. Szinte azt kell mondanunk: kíméletlenné válik. Mert Jézus elől nem lehet féligazságok mögé elbújni. Egy dolgot Ő halálosan komolyan vesz, mert az a halálunkat okozza, mégpedig az örök halálunkat, és ez a bűn. Ami Isten előtt utálatos, ami minket a kárhozatba taszít, azt Ő néven nevezi és világosságra hozza: igazat mondtál, mert öt férjed volt, a mostani, akivel együtt élsz, nem férjed. Ezt igazán mondtad.
Újra elcsodálkozik az asszony, s közben észre sem veszi talán, hogy alakul az énképe. Miért ilyen kíméletlen Jézus a bűnnel szemben? Azért hozza kemény kézzel a világosságra a bűnt, hogy aztán egy örökkévalóságra eltörölje azt. Kitörölje az életünkből. Csak azt lehet letörölni egy tábláról, amit oda felírtunk. Azért nevezi néven, hogy aztán soha többé ne kelljen emlékeznie rá annak, aki azt elkövette. Jézusnak ezek a kemény mondatai, amik mögött azonban érezhető az Ő szeretete, arra intik ezt az asszonyt, hogy gondolkozzon már el azon, hogy ha egy férfinek sem felelt meg eddig, biztos, hogy azok a férfiak az okai ennek? Őbenne semmi hiba nincs? Ha eddig senki nem volt vele megelégedve, nem kellene magában is valami hibát találni? Biztos, hogy ő áldozat és nem vétkes is? Csak szerencsétlen és nem bűnös?
Nagy kegyelem az, ha valaki ilyenkor nem gömbölyödik sündisznóállásba, hanem odafigyel a Megváltónak ezekre a keményebb mondataira is, és várja a folytatást. Nagy kegyelem az, ha kezdenek oszlani az illúziói, mint ahogy ennek az asszonynak kezdett oszlani, hogy ő a tökéletes feleség, és minden férje szörnyeteg volt. Mert sokszor így állítjuk be a dolgokat más-más összefüggésben. Kezd más képe kialakulni önmagáról. Legalább egy is szócska odakerül ilyenkor: én is ludas vagyok a bajokban. Én is hozzájárultam ahhoz, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ez már valami. Aztán lehet ennél tovább is lépni. Ő azonban egyelőre nem akar továbblépni, elege van a kényes témából, és vallásos vizekre óhajt evezni.
A mi atyáink azt mondták: a Garizim hegyén kell imádkozni, ti meg azt mondjátok: Jeruzsálemben. Milyen jó, hogy így összejöttünk, te zsidó vagy, én samáriai vagyok, beszéljük meg már ezt a témát. S láttuk tegnap, hogy Jézus legyint erre a témára. Ez hajánál előrángatott téma, amiről lehet sokáig vitatkozni, de az asszony életét nem segíti a megoldáshoz közelebb. De Jézus még ezt is felhasználja arra, hogy az énképe tisztuljon, és egyre közelebb kerüljön a valósághoz. Mert azt mondja neki: ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk. Akkor nemcsak erkölcsileg van sötétségben, hanem még vallásilag, hitbelileg is? Nem ismeri azt az Istent, aki Isten? Hogy van ez? Abban már bizonyos volt, hogy Jézus nem akárki, hanem próféta. Ő maga is mondja neki, hiszen másképp nem tudhatna róla mindent. Ha egy próféta állítja azt, hogy nem ismered az Istent — ő biztosan jobban ismeri, akkor még itt is valami hibádzik az életében? A hite sem tökéletes? Lassan tovább jutunk az isnél, és a végén eljutunk oda, hogy bűnös ember vagyok, — most azonban még nem tartunk itt. Kapaszkodik az asszony, és ilyenkor mindenki kapaszkodik.
Figyeljük meg, milyen nagy levegőt vesz azelőtt, és milyen határozottan mondja a folytatást. Megint egész más téma: tudom, hogy egyszer Messiás jön, és az majd mindent elmond nekünk. Ő járt hittanra. Ő tudja. Ő kapott kiképzést. Felmondja a kátét. Részben megint menekülés a megoldás elől, részben annak a bizonygatása: mégsem vagyok azért akárki. Én valamit mégis csak tudok. Erre mondja válaszként Jézus: Én vagyok az a Messiás, aki veled beszél. Akkor ezt is rosszul tudta. Mert nem majd eljön, hanem már itt van. Nem valaki lesz, hanem vele beszél. Akkor sehol sincs egész rend az életében. Hibázik az erkölcsi élete, hibádzik a hitélete, hibádzanak az ismeretei is… Ennyi sok helyen van baj, hiba, fogyatkozás.
3. De — és szinte itt jut el a tudatáig, amit hallott —, hogy vele most a Messiás beszél? Ő a Messiás! A Messiás az Isten ítélő bírája, aki minden bűnt és bűnöst megítél. Ez meg van írva a Dániel könyvében, ezt minden zsidó gyerek tudta. A samaritánusok is ismerték ezt. (Egyébként az ő hitük keverék hit volt. Az Ószövetségnek csak egy részét fogadták el Bibliának, és kiegészítették más valamivel. Olyan, mint amilyen ma is nagyon sok embernek a hite.)
Erre felkapja a fejét. Ez megint nem normális dolog itt, hogy a Messiás szóba áll ővele. Az se lenne normális, hogy egy zsidó férfi. Az, hogy egy rabbi, az végképp szokatlan és érthetetlen. De hogy a Messiás maga?! Nem az Isten ítéletét hívja itt rá azonnal egy ilyenre, akinek az élete minden területén bajok vannak, hanem beszélget vele. Ilyen szeretettel, ilyen kedvesen. Nem mint ítélő bíró. Egy pillanat alatt futhatott át a tudatán ez, és ha ismerte volna Pál apostolt, talán eszébe jut Pálnak ez a csodálkozása, hogy óh Isten szeretetének mélysége, magassága, szé-lessége és hosszúsága! Ez maga az Isten szeretete, hogy én most nem esem áldozatul a megérdemelt ítéletnek, hanem szinte hihetetlen, ezek szerint bocsánatot kaptam? Mert a Messiásnak meg kellene ítélni. Itt van a Messiás, itt vagyok én, most már kiderült, hogy bűnös vagyok, és nem a büntetés következik, hanem mi következik? Felfakad a szívéből valami különös hála, és ugyanazzal a mentő szeretettel, amivel Jézus őt várta, hívja és gyógyítja meg, indul a faluba hirdetni, hogy itt a Messiás, gyertek hozzá, mert megmondott nekem mindent.
Ugyanaz mozdul meg benne, ami Jézust mozgatta. Szinte észre sem veszi, hogy Jézus indulata, Jézus lelkülete, Jézus Lelke költözött belé. És ez nem túlzás. Ha valaki aprólékosan elemzi ezt a bibliai szöveget, az kénytelen ezt megállapítani. És megy azok közé, akiket szívből utált, és akik szívből utálták és megvetették őt, és ez nem akadály az ő szolgálata előtt, hogy jó hírt, evangéliumot hirdessen nekik. Azzal a belső bizonyossággal, hogy ő most a Messiás küldöttje. Fantasztikus ez a változás!
Szinte végig sem vonult még a tudatán, de megszületett benne egy új természet. Azóta is így születik az új ember. Ő csak komolyan vette azt, amit Jézus magáról mondott, és engedte, hogy vezesse őt az önmagáról alkotott teljesen hamis énképétől — hogy én szerencsétlen vagyok, azon keresztül, hogy bűnös vagyok, mert semmi sem stimmel az életemben igazán —, egészen odáig, hogy bocsánatot kapott bűnös vagyok. Én az Isten gyermeke lettem, én a Messiás követeként járok itt, és ezt bizonyítja az is, hogy hisznek neki. Nem küldik el sehova, hanem komolyan veszik, amit mond. Ő komolyan vette, amit Jézus mondott, azok meg komolyan veszik, amit ő mond. Ezt nem hitte volna el, ha egy órával azelőtt valaki mondja neki. Azt sem, hogy ő mit fog csinálni, meg az sem, hogy őt így fogják hallgatni. A többiek is emberszámba vették őt.
Így lehet eljutni onnan, hogy szerencsétlen vagyok erre a fontos állomásra és felismerésre, hogy bűnös vagyok, de itt nem szabad megállni, és Jézus nem is engedi, hogy megálljon az ember, hanem innen el lehet jutni oda: bocsánatot nyert bűnös vagyok, aki most már azt akarom tenni, amit Ő mond nekem. Így oszlott el a köd az asszony látása elől és a valóságnak egyre megfelelőbben tudta önmagát értékelni.
Nemcsak onnan indulnak el sokan, hogy szerencsétlen vagyok. A másik jellemző első állomás az, amikor valakinek nagy az önérzete, az öntudata, és inkább elbizakodott, és ezért alkot hamis képet önmagáról. Ilyen volt például Péter. Mindenféle rossz szándék nélkül, mert ez velünk születik, erről nem tehetett. Amikor meg van győződve valaki, hogy vannak hibák az életemben, de alapjában véve jó ember vagyok, — ezt nem akarom kijelenteni, mert alázatos és szerény is vagyok, de jobb vagyok, mint az átlag. Tessék megnézni a szomszédomat, vagy a kollegámat, nem nehéz összehasonlítani. Jobb vagyok, és ez mélyen beleívódik a szívébe minden különösebb rossz szándék nélkül.
Például: Jézus ott ül Péter halászbárkájában, és azt mondja: menjünk halászni, vessétek ki a hálókat. Péter első gondolata: én jobban tudom, mint Ő. Én vagyok a halász. Egész éjszaka fáradtunk — mondja neki —, s nem fogtunk semmit. Éjszaka kell halászni. Most nappal van. Tehát én jobban tudom. Aztán amikor tele lesz a hajó halakkal, akkor borul le Jézus előtt, s ugyanúgy megfeledkezik a nagy zsákmányról, mint az asszony az üres korsójáról, s azt mondja: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Ez ismétlődik nagycsütörtök este az utolsó vacsoránál. Jézus azt mondja: még ma mindnyájan megbotránkoztok bennem és elhagytok engem. Mire Péter azonnal: az lehet Uram, hogy ezek, de én nem! Én kész vagyok veled, ha kell, börtönbe, sőt halálba is menni. Eltelik néhány óra, és amikor egy szolgálólány Péter arcába nézve ott a tűznél azt mondja: te is Ővele voltál a kertben, s már megy is tovább, s lehet, hogy semmi baja nem lenne, Péter felugrik és elkezd tiltakozni: nem is ismerem azt az embert — akiről ő mondta azt, hogy ez a Krisztus, az Istennek Fia. Nem is ismerem — három évet együtt töltött Jézussal. Ez megismétlődik, és esküvel is megerősíti. S akkor megszólal a kakas, és sírva fakad Péter.
Nem ismerte önmagát, teljesen hamis énképe volt. Én a halálig is kitartok melletted. És azt is letagadja néhány óra múlva, hogy valaha ismerte Jézust. A hamis énképtől eljutott oda, hogy én semmire való bűnös vagyok, alávaló gyalázatos ember, de Jézus már ott rátekintett, húsvét után pedig sétálgattak a Genezáreti tó partján, és a három tagadás után háromszor kérdezi meg tőle: szeretsz-e engem, és háromszor bízza rá, hogy folytassa a missziót, legeltesd az én juhaimat. Bocsánatot nyert bűnös lett. Így már valóban hűséges maradt Megváltójához egészen a vértanúhalálig.
Lehet, hogy valaki azt hiszi, hogy szerencsétlen, a másik azt hiszi, hogy én azért jobb vagyok, mint az átlag. Mind a kettő hamis. Ha innen eljut oda, hogy alávaló bűnös vagyok, és eljut oda, hogy bocsánatot kaptam a Jézus véréért, az Ő haláláért, Isten az Ő érdemét nekem tulajdonítja, akkor lesz használható eszköz Isten kezében, és akkor oldódnak meg a személyes problémái is.
A három lépcső közül melyiken vagyunk mi? Lehet, hogy valaki szerencsétlennek vagy az átlagnál azért jobbnak gondolja magát, lehet, hogy ugyanúgy duzzog, haragszik, mint a samáriai asszony. Nő benne a keserűség, vádol másokat, sajnálja magát, s közben egyre inkább elmagányosodik. Lehet, hogy valaki csak odáig jutott el, hogy egyre jobban látom már: itt sincs rendben, ott sincs rendben, vagy eljuthat oda, hogy sehol semmi nincs rendben, semmire való vagyok én, önmagáról is lemond — és akkor nyúl a hóna alá Jézus, mint ahogy Pétert is ott a tagadása végén az Ő igéjével, meg az Ő tekintetével megerősítette, és a bűnös meghallhatja azt, hogy van bocsánat. Van kiút, lehet újat kezdeni, de egyedül Jézus Krisztus vére az, ami eltörli a bűneinket és meg tud változtatni minket.
Ez mai történet ám, testvérek. Ismerek egy házaspárt, akik már a válás szélére jutottak. Tulajdonképpen már ránézni sem tudtak egymásra. Úgy megvoltak, mert a gyerekek, meg a közös lakás, meg macerás elválni, de nem kívánom senkinek azt, ami ná-luk volt. Beszélgettünk külön-külön is, együtt is, semmi nem mozdult. Végül is a férfi elszánta magát, s elment egy csendes hétre. Ott a csendeshéten megszólította őt ugyanez a Jézus Krisztus, aki a samáriai asszonyt várta a kútnál. És eljutott attól, hogy a feleségem hibájából van minden, és én áldozata vagyok ennek a házasságnak, eljutott oda, hogy én bűnös ember vagyok, de még ott a bűnbocsánatot is hittel és nagy hálával elfogadta.
Amikor hazajött, leült az asszony mellé, és minden teketóriázás nélkül elkezdte sorolni: ezen a héten világos lett előttem, hogy milyen önző vagyok, milyen erőszakos voltam, hogy téged megvetettelek, semmibe vettelek, cselédnek tartottalak, sose lehetett igazad semmiben, a gyerekek előtt is „égettelek”, másoknak is kibeszéltelek, és mondta, mondta. Az asszony szeme megtelt könnyel, és azt mondta: ez sajnos mind így van, de én meg arra jöttem rá, hogy nem lettél volna ilyenné, ha én nem vagyok olyan. Mert sosem értem rá veled beszélgetni, mert amikor hívtál az ágyba, sosem volt kedvem, mert nem tiszteltelek, mert a hátad mögött mindig rágalmaztalak és így tovább.
Két bűnös ember, aki végre eljutott oda, hogy nem a másik bűneit sorolta, hanem a magáét, és végre komolyan vette azt, hogy ezeket a bűnöket nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. De ez a kegyelem kiáradt erre a világra, mint ahogy az első este mondtuk: felfakadt a golgotai keresztnél az az élő víz, amelyik oltja az életszomjunkat, kihullott a Golgotai kereszten az a vér, Jézus Krisztus vére, ami eltörli a bűneinket — ezt kell csak komolyan venni. Az egyetlen hely, ahol megtisztulhat a bűnös, ahol kegyelmet találhat, ahonnan egész más emberként mehet tovább, az valóban a Golgota. Ha Jézus Krisztus áldozatát megérti és annak az erejét hittel elfogadja valaki, akkor következik be ez a változás az életében, ami ennek az asszonyéban.
Olyan különös ez, hogy felfakad a hála a szívében. Miért? Azért, mert közben ajándékot kapott. Elindul egy teljesen új irányba. Miért? Azért, mert küldetést kapott. Elkezd bátran beszélni azokhoz, akikkel már nem beszélt. Miért? Azért mert szeretetet kapott. Mert ugyanaz a szeretet költözött a szívébe, ami Jézusban van. Valóban szó szerint beteljesedett ott mindjárt az életében, amit Jézus az elején mondott neki: az a víz, amit én adok neked, átfolyik rajtad: Örök életre buzgó víznek forrása lesz tebenned. Nem benned fakad fel, te iszol, aztán itatsz másokat. Átfolyik rajtad, és eközben tart tisztán és erő-sít téged is.
Az ilyen már nem magát sajnálja, hanem a többieket, akik még nem hallották az evangéliumot. Nem másokat vádol, hanem magát, aztán magát sem vádolja, hanem hálát ad a kegyelemért, és megtanul a kegyelemből élni.
Ha több időm lett volna, megkértem volna valakit, hogy rajzoljon le jó nagyban egy embert három különböző pozícióban, és most kivetítettük volna a falra. Egy ember három különböző tartásban.
Az első képen az öklét rázza azokra a bitang emberekre, akik pletykálnak róla, azokra a férjekre vagy feleségekre, akik tönkretették az életét, meg talán még az Istenre is, mert Ő az oka mindennek. Én szerencsétlen ember vagyok.
A második kép: ugyanez az ember a mellét veri. Akkori szokás szerint ez volt a bűnbánatnak a jele. Olvassuk Jézus egyik példázatában is, hogy a vámszedő a templomban a mellét verve azt mondta: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!
A harmadik képen már nem ökölben van a kéz, és nem lefelé görbül a rajzon a száj, hanem felfelé, és mind a két kezével áldja Istent, és megy és szolgál másoknak. Ezen az úton akar végigvezetni a mi Urunk.
Az első: adottság. Vagy beképzelt valaki, vagy szerencsétlennek tartja magát — ebből a szempontból teljesen mindegy. Mindenesetre hamis az énképe. Ha Jézus közelében, az Ő igéjét hallgatva megismeri igazi arcát, akkor eljut a bűnbánatra: Én bűnös ember vagyok, Uram! De ha elhiszi Jézus szavainak a folytatását is, akkor megragadja a kegyelmet, komolyan veszi, hogy megbocsáttattak a vétkei, és mint bocsánatot nyert bűnös elkezd szolgálni neki és másoknak.
Milyen emberek mennek innen ma este haza? Továbbra is ökölben van-e a kezed, akár tehetetlen dühödben, akár úgy, hogy tényleg tervezgeted a bosszúállást, mert azért mindennek van határa, vagy belekeseredtél abba, hogy rajtam nem lehet segíteni. Örökölted a szüleidtől, eltorzítottak a körülményeid, te már ilyen vagy. Vagy mint kegyelmet nyert bűnös, áldod az Istent, és el nem halkul ajkadon az ének:

Bűnös a nevem, ám adsz te nekem új szívet,
Számomra kezed új földet, eget készített.
Hívsz, és hazavársz, drága az a ház, az a lak,
Áldott az a vér, mellyel hazaér a fiad.

Múlt vasárnap mondta valaki: most leszek tíz éves. Ránézésre is elmúlt már húsz is, meg harminc is. Kérdeztem: hogy érti ezt? Azt mondta: tíz évvel ezelőtt, itt ezen a héten találkozott az Úr Jézussal, és Ő fordította meg az életét.
Tegnap a gyerekek között szolgáltam délelőtt, és ott is egy olyan történet volt, aminek a kapcsán megkérdezhettem: lehet-e ma találkozni az Úr Jézussal? Megoszlottak a vé-lemények. Attól tartok, a felnőttek véleményei tükröződtek az ő őszinte megnyilatkozásaikban.
Nos, ezért kértem meg Liebe József testvérünket, aki éppen most „tíz éves”, hogy mondja el nekünk: hogy volt ez, hogy találkozott az Úr Jézussal. Hadd lássuk már, hogy nemcsak egy asszony Samáriában, hanem egy férfi Budapesten is találkozhat Jézussal. Nemcsak kétezer évvel ezelőtt történhetett ez meg, hanem ma is megtörténhet. Talán te leszel a következő.
* * *
Részlet a bizonyságtételből:
Szeretett testvéreim! Mindjárt úgy kezdem, hogy arra válaszolok, miért jöttem ide ma? Azért jöttem ide, hogy hálát adjak az én megváltó Uramnak, aki az életemben nagy csodát, hatalmas változást vitt végbe. Pont most tíz éve annak, hogy a testvérem elhívott ide Pasarétre egy evangélizációs hétre. Áldom az Urat, hogy elhívott, és köszönöm a testvéremnek is, hogy eljöhettem ide, mert bizony nagy szükségem volt erre.
Röviden: meg kell mondjam, hogy az addigi 59 évi életemet kárnak és szemétnek ítélem. Ittam, kártyáztam, dohányoztam, káromkodtam. Önző, magamnak való ember voltam. Itt, ezen a helyen történt, hogy az igén keresztül az Úr megszólított engem, és magamba roskadtam, megbántam bűneimet. Bűnbocsánatot kértem és bűnbocsánatot kaptam. Átadtam az életemet az Úrnak és kérem: rendelkezzen velem a továbbiakban, és mindent az Ő akarata szerint akarok végezni.
Nem igaz az a közmondás: kutyából nem lesz szalonna, én ennek pont az ellenkezőjét bizonyítom. Mindez persze nem az én érdemem, félreértés ne legyen. Én csak haszonélvezője vagyok annak, amit az Úr végzett az életemben. Amikor újjászülettem, teljesen megváltozott minden: az értékrendem, a szemléletem, az emberekhez való viszonyom, a pénzhez való viszonyom. A régiek elmúltak, és íme újjá lett minden. Pál apostollal együtt merem vallani: élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.
Amikor ez megtörtént, mit is kaptam az Úrtól? Maga az Úr, Szentlelke által a szívembe költözött. Olyan szeretetet és olyan békességet kaptam, amit csak az Úrtól lehet kapni, de elvenni sem tudja más senki. Kaptam az örök élet ígéretét. Kaptam továbbá ezt a gyülekezetet és az áldott testvéreket, akik befogadtak a gyülekezetbe és azóta is szeretet kapcsolat van közöttünk. Jézus Krisztus nagy kegyelme és irgalma, hogy elvette minden megkötözöttségemet. El sem tudom mondani, hogy ez milyen nagy ajándék nekem, és milyen öröm. Azóta úgy éltem, mintha be lennék oltva: nem lopok, nem iszom, nem káromkodok, nem hazudok. Mit cselekszem? Szeretni a felebarátot, felemelni az elesettet, beteget látogatni, hirdetni az örömhírt, hogy Jézus Krisztus mindenkit szeret, és hajlandó elfogadni gyermekének. Mert ha engem elfogadott, mást miért ne fogadna el, aki őszintén átadja magát és engedelmeskedik neki.
Rendszeresen járok istentiszteletre, bibliaórákra, és ahol tudok, segítek másoknak. Mindent megteszek — nem magamért —, hogy másokért éljek. Jézus Krisztus szeretete arra is megtanított, hogy azt tudjam továbbadni, mert a szeretet soha nem fogy el. Ahol szeretet van, ott nincs gyűlölet. Boldog vagyok, hogy nem tudok már senkire „rossz szemmel” nézni, mindenki iránt szeretet van a szívemben. Jézus Krisztus a bűnös embert szereti, csak a bűnt nem szereti.
Kerestem a helyem, hogy hol szolgálhatom az Urat, hogyan segíthetek másoknak. Az Evangéliumot Minden Otthonba alapítványnak váltam a munkatársává. Örülök ennek, mert így az egész országba elmehetek és mindenütt elmondhatom: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” És amíg a földön élünk, addig kell választanunk: örök élet vagy örök kárhozat között. Én választottam, és áldom érte az Urat. Aki még nem választott, kívánom, hogy addig tegye, amíg nincs késő. „Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt.”
* * *
Tegnap megismerkedtünk valakivel, aki samáriai volt, nő, ráadásul egy rosszhírű nő, és láttuk, hogy Jézus mégis úgy beszélt vele, mint bárki mással: tisztelettel, szeretettel, megbecsüléssel, őszinte, tiszta törődéssel.
Ez az asszony találkozott ott a kútnál Jézussal, és ez teljesen megváltoztatta az életét. Hallottuk az imént, hogy ugyanez ma is bekövetkezhet.
Egyszer valaki azt mondta: könnyű volt az akkoriaknak. Az Úr Jézus talán kezet fogott velük vagy a vállukra tette a kezét, vagy megsimogatta őket, de mindenesetre hallották a dobhártyájukon keresztül, hogy mit mond. Bezzeg ma nekünk milyen nehéz!
A vérfolyásos asszony is megérinthette a ruháját és meggyógyult. Erre valaki azt mondta: Jézus ruhája az ige. Az igét megérinteni azt jelenti: komolyan veszem, amit Ő mondott. Ez valóban így van.
A samáriai asszonnyal is ez történt. Komolyan vette, amit Jézus magáról mondott, hogy Ő a Messiás, Ő jött szabadítóul, segítőül. Annyira komolyan vette, hogy ezt személyes meggyőződéseként elkezdte hirdetni másoknak is, és közben — szinte észrevétlenül — meggyógyult az élete. Kicserélődött az egész ember.
Azt nézzük meg ma, mik ennek a folyamatnak a lépései? Mert ami itt a samáriai asszonnyal történt, lényegében ez ismétlődött mindannyiunk életében, akik ezt már tapasztalhattuk, és ezek a lépések várnak mindazokra, akik vágyakoznak igazi megoldásra, de még ez előtt állnak. Öt ilyen lépést ismertem fel ebben a történetben.
Az első ez az egyszerű tény, ami azonban beszédes: Jézus számon tartotta ezt az asszonyt. Másként nem várta volna. Ő tudta, hogy ez az asszony délben jár a kútra. Tudta, hogy milyen megoldatlanságok vannak az életében. Mindent tudott róla. Maga az asszony mondja a falubelieknek is: megmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Mindent tudott róla, és mégis szerette. Ez a „mégis” szeretet az Isten a mentő szeretete. Annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, annak ellenére, hogy nem szeretjük Őt, addig, amíg fel nem fakad ez a szívünkben, annak ellenére, hogy csak káromoljuk vagy közömbösek vagyunk vele szemben, neki nem közömbös a mi földi életünk sem, és az örök sorsunk sem. Ő számon tartja a rászorulókat és azokat, akik Őreá várnak, ha csak titkon a szívük mélyén is.
Mindig megrendít úgy húsvét táján, amikor elolvasom a szenvedéstörténetet. Van annak egy prológusa, amikor Jézus még csak úton van Jeruzsálembe. Ez az utolsó útja a kereszt előtt. Át kell mennie Jerikón is, mert arra vezetett az út. Jerikó legszegényebb és leggazdagabb embere a szíve mélyén Jézus után vágyakozott. Sose találkoztak vele, sohase nem merték volna ezt senkinek megmondani, főleg a leggazdagabb nem merte volna, de olyan szenvedélyes vágy volt bennük, hogy a találkozás során kiderül, milyen feszültség lökte ki, mint egy rugó őket Jézushoz. Vártak Őreá, és tőle vártak segítséget. És Jézus ezt számon tartotta.
Az egyik egy vak koldus volt, Bartimeus, a másik meg a város pénzügyi főosztályának a vezetője, a város legpénzesebb embere, Zákeus. Neki ez teljesen mindegy volt. A döntő szempont volt, hogy mind a kettő szívében ott volt a vágy Jézus után. Zákeus legalább látni szerette volna, és a falevelek közül kikukucskált, hogy ha arra jön el, legalább láthassa. És ennél sokkal többet kapott. Jézus az otthonába ment és új életet adott neki. Bartimeus is arra vágyott, hogy legalább hallja a szavát. Ő meg megláthatta saját szemével, amit Jézus újjáteremtett. A legkisebb hit is vonzza Jézust. De sokszor, amikor még nincs hitünk, a nyomorúságunk is vonzza, ha tőle reméljük a segítséget.
Aki egy kicsit is várja Őt, az meg fogja tapasztalni, hogy Jézus várja őt, mint ahogy itt a kútnál várta ezt az asszonyt. Hadd mondjam most így egyes szám második személyben: egészen bizonyos, hogy téged is vár. Mióta kell várnia? S vajon meddig kell még várnia? És meddig hordozod még mindazt a nyomorúságot, amitől Ő úgy megszabadítana, ahogyan ezt az asszonyt, és azóta nagyon sokunkat megszabadított már.
Várja ott a csendben és megszólítja. Mert így kezdődik a szabadulás, hogy lehessen beszélnie velük. Ez az egyik alapbajunk, hogy nem lehet szót érteni velünk. Sokszor már a párunknak sem, már a gyerekeinknek sem. Nem beszélve a család öregjeiről. Bármit kérdeznek, jön a közhely: mama, hosszú. Aztán nem tud meg belőle semmit. Valami rövidet mondjak el legalább belőle. De nem lehet szót érteni velünk. Rohanunk különböző mozgólépcsőkön, a legközelebb álló emberek is sokszor ellenkező irányban a mozgólépcsőn, legjobb esetben integetünk. Mintha összetartoznánk még mindig, de nem lehet szót érteni.
Ezzel az asszonnyal lehetett beszélni. Elgondolkoztam egy kicsit azon, mi lett volna, ha nem válaszol Jézus kérésére? Mert meghökkentő és példátlan, kérés volt, hogy Jézus vizet kért ettől az asszonytól. Nyugodtan megránthatta volna a vállát: bolondokat beszél. Gyorsan megmeríti a korsóját, és már megy is haza, mert az volt a vágya, hogy ne találkozzék senkivel. Ez itt össze-vissza beszél neki, ő ilyennel nem áll szóba. Akkor viszi haza a régi életét, és marad minden a régiben.
Lehet-e beszélnie Jézusnak veled? Beszélhet-e velünk arról, amiről Ő akar beszélni? Vagy mindig a szavába vágunk: Uram, most nem az a fontos, itt most az az aktuális családi probléma, hogy… Az az aktuális is megoldódna, és akkor oldódnék meg, ha végre lenne fülünk arra, amit Ő akar mondani. „Ha ismernéd az Isten ajándékát…” — ezzel kezdi. Ajándékot kínál. Nekem nem kell az ajándék, Uram, mert én erről, arról, meg amarról szeretnék tárgyalni. Nem lehet velünk szót érteni. Ezt sokszor még a lelkigondozói beszélgetések során is mint akadályt le kell győzni. Jó lenne, ha lecsillapítanánk magunkat, vagy kérnénk tőle: Uram, teremts olyan csendet bennem, hogy eljusson a szívemig a te halk és szelíd szavad.
Megszokjuk ennek a világnak a hangforrásait. Soksok decibellel bömböl körülöttünk minden. Jézus nem kezd versenyt kiabálni ezekkel. Ő akkor is halk és szelíd szót mond, de annak teremtő ereje van. Csak el kellene, hogy engedjük az értelmünkig is, onnan meg hadd szivárogjon le a szívünkbe, és akkor végezné el a maga munkáját. Mert megható ez a szeretet, ez az előlegezett szeretet, ez a meg nem érdemelt szeretet, ami Jézusnak ebben a csendes várakozásában nyilvánvaló lesz. Így vár minket is, így akar megszólítani ezeken az estéken is, így szólítana meg minden reggel otthon, ha elővennénk a szentírást, így szólít meg sokszor egy ismerős vagy ismeretlen hívő testvéren keresztül. Beszélni akar velünk. Ezzel kezdődik.
Ez az asszony válaszolt neki. Válaszoltunk-e már Jézusnak? Ha azt mondta: kövess engem! — akkor erre az volt-e a válasz, hogy elindultunk utána, vagy azóta is járjuk a magunk útját, és úgy vagyunk, mint az első főnököm három éves kis unokája, aki sokszor az ölembe kéredzkedett, mert érdekesnek találta az írógépet, s mikor nagyapja leveleket diktált s én gépeltem, ott ült és időnként megszólalt. Azt mondta: nagyapa, te mondd meg, hogy mit akarsz, s akkor én azt csinálom, amit én akarok. Ezt nem az iskolában tanulta, ez velünk születik. Ez a bölcsesség már három éves korban ott van az emberben, és olyan sokszor végigkísér minket, és még Istennel szemben is arra vetemedünk, hogy csak mondd meg, mit akarsz, aztán majd eldöntöm, mit csinálok, vagy már eldöntöttem. Csak udvarias vallásos ember vagyok, Uram, úgy hogy téged is megtisztellek azzal, hogy megkérdezem a véleményedet. Ezt a Szentírás Isten-káromlásnak nevezi, mert nem tekintjük Istennek azt, akinek ilyeneket mondunk. Lehet-e beszélni velünk?
A második lépés: Jézus leleplezte ennek az asszonynak a múltját. Tegnap is említettem már, tapintatosan, finoman emelte fel a leplet róla. Ő nem lerántja, nem szégyenít meg minket, de a múltat tisztázni kell és a bűnt néven kell nevezni. Tükröt tart mindig elénk: ilyen vagy. „Megmondott nekem mindent, amit cselekedtem.” Miért kellett megmondani. Mert magunk sem tudjuk már, mi-mindent cselekedtünk. Nemcsak azért, mert egy részét elfelejtjük, a másik részét meg minden módon lenyomjuk a feledés homályába, a tudatalattiba, és onnan csak egy-egy álmunkban tör elő. Nemcsak ezért, hanem azért, mert úgy ködösítünk, hogy már magunk sem tudjuk, hogy pontosan mi történt, és megszépítjük a múltat mindig.
Azt mondja valaki: én egy kissé színesen szoktam előadni az eseményeket. A megtérése után ezt így fogalmazta: hazudtam. Vagy: nem hallgattam el az illető hibáit sem. Ez a valóságnak megfelelően így hangzik: rágalmaztam. Ez önkéntelen mentegetőzés, védőbeszéd magunk és a bűneink mellett. Át akarjuk menteni azokat, miközben fojtogatnak, mint ezt a szerencsétlen asszonyt is. Ezért jön Jézus segítségül, és felemeli a leplet róla.
Hívd ide a férjedet! Mit mond erre? Van is, meg nincs is. Volt már öt, ez a hatodik nem az, de úgy tűnik, az. Most mi lesz? S el kell hangoznia ennek: nincs férjem! S ez a szó mindenféle értelmében igaz volt az ő esetében. El kell hangoznia az igazságnak. De milyen gyöngéden segít Jézus abban, hogy kimondjam az igazságot. Egyáltalán: lássam, felismerjem, beismerjem, kimondjam. Ott vagyok előtte lelkileg meztelenül: ilyen vagyok, Uram. Néha én is utálom magam. És most mi lesz? Hát mi lett itt? És mindig ez lett, aki Jézusnak nevén nevezte a bűneit: Miközben egyik kezével felemelte a leplet róla, a másikkal már nyújtotta a bűnbocsánat ajándékát. „Mert ha megvalljuk bű-neinket, Ő hű és igaz, és megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden hamisságtól.”
Ez az asszony bocsánatot nyert. Honnan tudjuk ezt? Több mozzanat elárulja ezt, egy kicsit később szeretnék erről szólni. Egyebek közt az, hogy amikor megy Jézushoz hívogatni, nincsenek gátlásai. Nem úgy megy vissza Sikárban, hogy bocsánatot kérek, hogy vagyok. Meg hogy egy ilyen, — jaj, számra sem merem venni a Messiás nevét. Lehet, hogy az a régi nem merte volna. Az a régi asszony meg sem mert volna nyikkanni ott a többiek előtt, mert tudta volna mi lesz a folytatás. De ez egy másik asszony. Itt újjáteremtésről van szó. Egy egészen másik ember megy vissza ott néhány perc leforgása alatt. Ez mutatja, hogy Jézus Isten és teremtő Isten, és újjáteremtő Isten. Itt nem foltozgatásról van szó, hanem teremtésről. Ehhez mindig ezen a szoros kapun át vezet az út, hogy nincs férjem, hazug vagyok, képmutató vagyok, büszke, hiú, irigy, stb. Óriási kegyelem, ha valaki ezt már látja, és ha ki is mondja. Aki ezt kimondta, bizonyos lehet benne, hogy bocsánatot kapott. Mert miközben egyik kezével feltakarja a leplet, a másikkal nyújtja Jézus a bűnbocsánatot.
Ez ilyen egyszerű? Ezt ilyen egyszerűvé tette Jézus. Neki sokba került. Neki a tiszta, ártatlan, isteni életébe, a vérébe került. De hadd kérdezzek vissza. Ha ilyen egyszerű, akkor miért nem a tiéd ez a bocsánat? Akkor miért kell várni? Akkor mi az akadálya annak, hogy valaki elkezdje sorolni neki néven nevezve mindazt, ami tisztátalan az életében, s utána mindjárt boldogan megköszönje, hogy minderre bocsánatot kapott. Ilyen egyszerű, és mégis olyan nagy akadály a hitetlenségünk. Könyörögjünk Jézus első tanítványaival együtt: növeljed a hitünket!
A harmadik: Jézus kijelenti magát. Láttuk tegnap este részletesen ezt a jelenetet. Ezt most nem ismétlem. Szó van arról, hogy jön majd a Messiás, a Krisztus, aki mindent megmond. Kis szünet, és elhangzik a nagy önkijelentés: Én vagyok az, aki veled beszélek. — Mondtuk: itt kezd munkálkodni a hit. Elhiszi, vagy nem hiszi. Minden ezen múlik, mert csak akkor fogja tudni komolyan venni azt is, hogy bocsánatot kapott a bűneire. Mert bocsánatot csak az Isten adhat. Isten Jézus, vagy nem Isten? Ő az Isten teljhatalmú képviselője, Messiása, vagy nem? Ezen múlik minden a továbbiakra nézve az asszony életében is, meg a mi életünkben is. És ezt csak hittel lehet komolyan venni.
Amikor Jézus egyszer nagyon kemény dolgokat tanított és sokan elhagyták, akkor a tanítványainak feltette ezt a provokatív kérdést: ti is el akartok menni? S akkor Péter egy különös választ adott. Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van tenálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Aztán utána hirdették is, hogy Ő a Krisztus, az élő Isten Fia. (Jn 6,68-69)
Ez a sorrend megfordíthatatlan: elhittük, megismertük. Aki elhiszi Jézusnak azt, amit magáról mond, azt Ő utána értelmileg is meggyőzi — de csak utána. Nem az én értelmem ítélőszéke dönti el, hogy Ő-e a Krisztus, vagy nem. Ha elhiszem alázatosan, ezzel már dicsőséget adok neki, ezzel elismerem, hogy Ő Isten, vagy feltételezem legalább, akkor Ő meggyőz engem értelmileg is, s akkor megismerem. S menet közben, neki engedelmeskedve egyre jobban megismerem, annyira, hogy meggyőzően tudom másoknak is hirdetni. Ez a sorrend, nem lehet megfordítani.
Itt a velünk született büszkeségünk az akadály. Az a rejtett vagy nyilvánvaló gőg, ami a bűneset óta minden ember szívében ott van, hogy majd én döntöm el, mi igaz, mi hamis, mi szép, mi csúnya, mi jó, mi rossz. Ez jelentette azt, amit a Biblia így ír le, hogy az ember szakított a jó és gonosz tudásának a fájáról. Nem a tudás fájáról, hanem azt akarta magának, hogy ő dönti el mi jó és mi gonosz. Ne az Isten döntse el. Vagy azért, mert nem bízom benne, nem hiszek neki, vagy ne szóljon bele az életembe egyáltalán. Ez az Istentől való elszakadás, ezt nevezi a Biblia bűnnek. Ebből hívogat vissza magához. Ezért mondott Jézus sokszor meghökkentő dolgokat önmagáról. Hiszik, vagy nem hiszik. Aki hiszi, azt Ő utána meg fogja győzni. Számos illusztrációt fog kapni ahhoz, hogy az úgy van. De a hit jár elől, és innen kezdve végig hitben járunk és nem látásban. Majd egyszer eljön a színről színre látás ideje. Addig azonban minden azon múlik, hogy igaznak tartjuk-e, amit Ő önmagáról mond?
A negyedik: hinni azt is jelenti, hogy cselekszem, teszem azt, amit elhittem. Senki nem mondta ennek az asszonynak: most pedig hátra arc, irány vissza a faluba és hirdesd ezt másoknak. Nem kell ezt mondani. Erre már a Szentlélek indítja azt, aki hitt. Az már fogja az Isten adását, kapcsolatba kerül vele, az már kezdi tudni, és lépésről-lépésre egyre jobban begyakorolja, hogy mi Isten akarata. Neki pedig nagy öröm, ha Isten akaratát cselekedheti. Ő már nem ellenkezik az Ő akaratával, hanem kéri, hogy felismerje azt és cselekedhesse. Sokszor úgy, hogy észre sem veszi.
Otthagyja a korsóját, megy vissza, és hívogat másokat Jézushoz. Megmozdul a szí-vében a szenvedélyes mentő szeretet mások iránt. A felelősség mások iránt. Nem kerüli már az embereket, hívogatja az embereket Jézushoz. Ő már tudja, hol fakad fel az élő víz. Most már érti, hogy nemcsak H2O-ról van szó. Többről, az életről van itt szó. Gyertek, ha élni akartok. Ő maga az élet forrása. Mindezt egyszerűen, minden póz nélkül, minden félelem nélkül, hogy jaj mit szólnak hozzá, jaj milyen képet vágnak — az az ő dolguk. Az meg az én felelősségem, hogy megmutattam-e nekik az életnek a forrását, ha én már abból merítettem. A hit ebben az engedelmességben szokott folytatódni. És ez egyúttal már azt is jelzi, hogy az ilyen ember használható eszköz lesz Isten kezében. Ezeken keresztül Isten bármit el tud végezni, miközben őket magukat is csiszolgatja, tisztogatja, használja mások javára.
És akivel így szót érthetett Jézus, aki eljutott a bűnvallásig, kimondta neki a bűneit, és hiszi a bűnbocsánatot, aki elhiszi, hogy Jézus az, akinek magát mondja, s akinek Őt a Szentírás elénk tárja, és ez nem marad elmélet, hanem már indul is és cselekszi, az ilyen ember egészen elfelejti a múltját, és valóban egy új szakasz kezdődik az életében. S attól kezdve nem a múltja határozza meg a mindenkori jelenét, hanem a jövője határozza meg azt. Kivé lesz, hova tart, mi mindent ígért neki az ő Megváltója.
Micsoda kötelékek tömegét jelenti az, hogy a múltunk határoz meg, és cipeli magával sok ember a múltját, és nem tud tőle szabadulni, vagy sokszor nem is akar! Micsoda szabadság az, amikor a jövőnk határozza meg: én az vagyok, aki majd leszek az Isten keze munkája nyomán. És ő is úgy néz rám. Amikor Péternek új nevet adott, Péter még a régi volt mindenestől. De ez a névcsere azt jelentette, hogy Jézus nem a Simont látta, hanem azt a Pétert, aki majd kőszikla — erősen vallást tesz róla. Addig még eltelik bizonyos idő, meg lesznek állomások meg visszacsúszások, de mégis olyannak látja már most, amilyen majd lesz. Ezért merhetett ez az asszony elindulni, és Jézusról bizonyságot tenni úgy, hogy nem fékezte a múltja, hogy mindenki tudja, ő milyen. Azt nem tudják még, milyen lett, majd megtudják, de kezdjük el az újat.
Ezt fejezi ki szépen az, amit így olvastunk mai igénkben: Otthagyta a korsóját, elment a városba és Jézushoz hívta az embereket.
Jó lenne, ha most megjelenne lelki szemeink előtt ez a kép: Jézus ott ül fáradtan a déli hőségben a Jákób kútjánál. Mellette ott áll egy asszony, aki egyik ámulatból a másikba esik, és éppen indul már a falu felé, a kúttól kicsit távolabb meg ott van egy korsó. A forró homokon egy üres korsó. Egy kicsit talán már meg is billent, és senki nem foglalkozik vele. Egészen más céljai vannak most az asszonynak. Egészen mással törődik, mint azzal a korsóval.
Otthagyta a korsóját. Ahhoz, hogy valaki Jézus Krisztus elkötelezett tanítványa és így az Ő kezében használható eszköz legyen, ahhoz valamit ott kell hagyni. De még szívesebben fogalmazom így: ahhoz mindent ott lehet hagyni, ami ebben visszatartaná az embert. Ez az üres korsó ennek az asszonynak az egész elrontott életét szimbolizálta. Mi mindent jelentett ez? Jelentette neki a munkát, mégpedig a keserves és soha el nem fogyó munkát, a sziszifuszi munkát. A korsó mindig arra emlékeztet: ez az, ami mindig kiürül. Minden áldott nap kiürül, és újra kell menni meríteni. S miközben merítem, már tudom, hogy holnap megint jöhetek, mert biztos, hogy kiürül.
Talán az asszonyok ezt jobban megértik. Fél napot rászán. Kész a finom ebéd vagy vacsora, félóra alatt bekapják, és még csak meg sem köszönik. Tán még elégedetlenek is. Azért örül az ember, hogy bekapták, és tudja, hogy másnap már kezdheti elölről. De jaj, még tanácsot sem adnak, hogy mit vegyek, mit főzzek, hogy ki is jöjjünk, meg meg is elégedjenek. És ennek nincs vég. El van mosogatva, minden ruha megszáradt. Végre most tiszta minden. Üres a szennyesláda. Tiszta a konyha. Meddig? Néhány óra múlva már abban is van, emitt is van megint mit csinálni. Ennyi lenne az élet? Tényleg csak ennyi?! Erre teremtette Isten az embert? Akik Jézussal találkoztak, azok ennél sokkal többet tudnak mondani.
Aztán az az üres korsó a megaláztatásnak, a szégyennek a jelképe is volt. Elindulni mindennap úgy, hogy csak ne találkozzam senkivel. Mert igyekszem ugyan a látszatot fenntartani, hogy van férjem, de én is tudom, hogy ők is tudják, mi a valóság. Azért mégis igyekezzünk valami elfogadható külsőt mutatni, szépíteni a valóságot. De élet ez? Mindennap meg kell tenni azt az utat, amin nem akarok találkozni senkivel. Ha találkozom, most tényleg nem vett észre, vagy nem akar észre venni, most miért nem akar észrevenni — ebből álljon, hogy ezt találgassuk? Ilyen az emberi együttélés?
Az üres korsó jelképe volt a fáradtságnak is. Öt férfinek már hordta a vizet. Mindig az asszonyok feladata volt ez. A nehezét sokszor rájuk hagyjuk. Most hordja a hatodiknak is. Lehet, hogy egyik sem köszönte meg soha.
A szomjúságra is emlékeztet az üres korsó. Lehet, hogy többre vágyott valamikor ez az asszony. Neki is voltak álmai, céljai, vágyai. Azután elszaladt az idő. Azok az álmok már biztos, hogy nem valósulnak meg, valahogy bírjuk ki. Szomjan ne haljunk lehetőleg.
Az üres korsó keret is. Egy keret, ami üres. Meg lehetne tölteni. Lehetne benne friss víz vagy olaj — azt is tároltak korsóban —, vagy méz, vagy gabona — de nincs benne semmi. Otthagyták, ott felejtették. Ilyen volt az ő Jézus nélküli élete.
Milyen különös, hogy Jézus nem a korsójával foglalkozik, hanem vele. Nem a technikáján akar javítani, hogyan lehetne valami elmés szerkezettel, kevesebb fizikai erő árán felhúzni a mély kútból a vizet, hanem őt akarja megtölteni élő vízzel. Miért? Egyrészt azért, mert mondtam, hogy nem foltozgatni akarja az életünket, hanem újjá tenni, másrészt azért, mert nem a kereteinket változtatja meg — legalábbis elsősorban nem —, hanem minket. Csodák-csodája, ugyanolyan keretek között egészen más emberként, egészen másként fogunk élni. Mert egészen más Jézussal menni naponta. A sziszifuszi munka is örömet rejt magában, és egészen más úgy menni, hogy nem vagyok emberkerülő. Bárkivel találkozom, sőt alig várom, hogy valakinek elmondhassam: gyere az élet forrásához. Egészen más a fáradságos munkát vele és neki végezni, és azok iránti szeretettel, akik ha nem mondják is, hogy köszönik, mégis csak jó nekik, hogy vagyok és csinálom. Egészen más úgy élni, hogy nemcsak keretek vannak, gazdag tartalom van. Az ember élete telítődött tartalommal.
Amikor Pál apostol erről ír, egy szép metaforát használ: a mi kincsünk cserépedényekben van. Olyan vagyok, mint egy cserépedény. Könnyen összetörik és önmagában értéktelen. De van-e benne kincs? Jézus ezt a kincset adta oda ennek az asszonynak. Önmagát. Ezt a kincset kínálja nekünk is. S ha egyszer ez a cserépedény majd összetörik — mert mindannyiunké összetörik —, ez a kincs akkor is megmarad. Túléljük a halálunkat — ezt Ő mondta egy haláleset kapcsán Bethániában: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Mert aki hisz Őbenne, abban Ő is él, és Ő nem hal meg. A biológiai halál összetöri a cserépedé-nyemet, de ha kincs van benne, az túléli. Ő ezt a kincset, vagyis önmagát kínálja.
Így lehet aztán egészen másként járni a kútra és vinni a vizet. Mert valószínű, hogy visszament az az asszony előbb-utóbb a korsóért, mert azért vizet hordani akkor is kell. Megmaradnak a régi keretek, a régi feladatok, marad a párja vagy a társa ugyanolyan marad a lakás ugyanolyan kicsi, a szomszédok ugyanolyan hangosak, a harmadikán átvett boríték ugyanolyan vékony vagy közepesen vastag. Marad a betegség. Marad minden. Marad a főnök, csak éppen mi leszünk mások. Kincs van a cserépedényben! S azért a környezetét is elkezdi változtatni ez a kincs, vagyis a hit által bennünk élő Krisztus.
Ehhez azonban ott kell hagyni az üres korsót, és engedni kell, hogy Ő megtöltsön minket. Kérdezzük meg Jézustól: Uram, nekem mit kellene itt hagynom most nálad? S akit Ő arra indít, kérje Őt: add nekem ezt a kincset. Tölts meg engem, az én nagyon törékeny cserépedényemet, önmagaddal.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Azokat is, akik innen a közelből jöttek, azokat is, akik messziről érkeztek. Ha az Istentől mért távolságunkat nézzük, akkor mindnyájan egyforma messziről indulunk el feléje. S miközben az ember keresi Őt és közeledik hozzá, aközben jön rá, hogy Ő keres minket és Ő jött közel mihozzánk. Egészen közel, karnyújtásnyira, és egészen közel van, hallótávon belül.
Ezért ismétlődik a Bibliában többször ez a biztató, kedves mondat: „Aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik.” Ez a szó azt is jelenti: megmenekül, üdvözül.
Jó lenne, ha ezen a héten mindennap így hívnánk segítségül, és aztán minden este hallhatnánk az Ő válaszát igéjében. Mi hívjuk Őt, Ő meg hív minket. Jó lenne, ha engednénk ennek a hívásnak.
Egészen bizonyos, sokféle akadálya lesz annak, hogy estéről estére itt legyünk, és úgy legyünk itt, hogy megszólíthasson bennünket. Jó lenne elszántan és tőle kapott erővel legyőzni ezeket az akadályokat.
Az a szép ének, amit most az énekkartól hallunk majd, tulajdonképpen egy spirituálé feldolgozása. Pontosan erről szól, hogy Jézus milyen türelmesen, milyen szeretettel hív minket, de figyelmeztet azért arra, hogy a hívások nem vég nélkül ismétlődnek. Egyszer el lehet késni. Ma még biztos, hogy nem késtünk el. Ma még engedhetünk az Ő hívásának.

Jézus hív téged a bűn mélyéből.
Ember halld, értsd meg a szót, ébredj fel.
Jézus vár, lépj az élet útjára, hogy elérj egykor a mennyországba.
Jézus ajtód előtt áll, még ma nagy kegyelemmel vár,
de holnap lehet, hogy késő lesz már.
* * *
Azt olvastuk, hogy egy Sikár nevű samáriai falu határában egy asszony ment vízért déli tizenkét óra tájban. Ilyenkor a madár sem jár a nagy meleg miatt. Éppen ezért ment ő ilyenkor: nem akart találkozni senkivel. Elege volt az emberek megjegyzéseiből, hogy ő egy „olyan nő”.
Valaki ült a kútnál. Vizet kért tőle. Az asszony nagyon csodálkozott ezen, hiszen zsidó és férfi volt, ő meg samáriai és nő. Kétszeres ok is arra, hogy őt megvessék. Ki is mondja a csodálkozását: hogyan kérhetsz tőlem vizet, amikor én samáriai asszony vagyok? A csodálkozása azonban csak nőtt a férfi válaszán: ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: adj innom! te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.
Ki ez az ember? És mi az Isten ajándéka, amiről beszél? Miféle élő vizet emleget itt?
A víz Izráelben az élet jelképe volt, és ma is a szó szoros értelmében minden élet feltétele. Aki járt mostanában a Szentföldön, észreveheti, hogy mindenfelé viszonylag szűk átmérőjű, barna műanyagcsövek kígyóznak, és ahol egy tenyérnyi zöldet lát az ember, oda biztos, hogy vezet ilyen cső, abban víz, és csepegtető öntözéssel eljuttatják a vizet a növények gyökeréhez. Csak így van élet. Ahol nincs víz, nincs zöld, nincs élet. Ahova odavezetik a vizet, ott élet támad akkor is, ha korábban semmi sem volt.
Ezért fogtak meg gondosan már Jézus idejében is minden csepp esővizet az izraeliták, és ástak okosan megtervezett ciszternákat, víztartó tartályokat a földbe, és odavezették az esővizet. Oda jártak vizet meríteni az asszonyok reggel, meg este, amikor hűvösebb volt az idő. Ha sikerült valahol kutat ásni, úgy, hogy az abból kimert víz helyére pótlódott a víz, az óriási kincs és nagy nyereség volt. Még akkor is, ha néha igen mélyen volt a víz szintje és pusztán emberi erővel, kötélre kötött korsóval kellett onnan felhozni a vizet. Ez az asszony ilyen vízért ment ezen a nevezetes napon délben.
És mi az élő víz?
Az élő víz a forrásvíz, amikor felfakad a földből vagy előtör a sziklák közül, és folyik, árad önmagától. Az előbbi halott víz, állóvíz, emez meg mozog. Pótolja önmagát állandóan, ezért nevezték el élő víznek. Mi a különbség a kettő között? Az előbbi áll és állott lesz egy idő után. Korlátozott a mennyisége, elfogyhat. Előfordulhat az, hogy valaki messziről jön, fején a nehéz korsóval, s mehet vissza üres korsóval. Elfogyott, nincs. Az élő víz ezzel szemben mindig van. Aszály idején is lehet rá számítani. Biztosra mehet az ember, ha valahol élő víz fakad fel. Mindig friss, semmi szennyezés nincs benne, mert nagyon mélyről jön. Korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, és csak oda kell tartani az edényt, és már tele van. Nem kell nagy erő-feszítéssel kimerni.
Az első szolgálati helyemen, abban az aranyos kis dunántúli faluban, volt ilyen artézi kút. Télen, nyáron, éjjel, nappal folyt belőle a víz. A fél falu odajárt ivóvízért. Én is ott sorakoztam mindig a kis kannámmal. Közben jókat beszélgettünk. Ahhoz hasonló vizet talán azóta sem ittam. Ez az élő víz.
Ha a víz az élet jelképe, az élő víz az el nem fogyó, a teljes, az örök élet jelképe a Szentírásban. Ennek az életnek a forrása maga Isten. Aki vele kapcsolatban van, annak az életébe árad ez az élet. Ezt a forrást hagytuk el mi, amikor fellázadtunk Isten ellen, és bűnbe esett az ember. Ezt a ballépést, ezt a szörnyű tragédiát rója fel Isten az Ő népének, amikor Jeremiás könyvében ezt olvassuk: „kétszeres rosszat cselekedett az én népem: elhagytak engem, az élő víznek forrását, hogy víztartókat vájjanak maguknak. És repedezett falú víztartókat vájtak, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer 2,13)
Az egyik baj az volt, hogy otthagyták a forrást: majd mi… majd mi csinálunk a technikánkkal, tudományunkkal víztartót, majd mi odavezetjük az összes vizet, majd mi megoldjuk a vízkérdést, az életkérdést. Csakhogy repedezett falú víztartókat készítettek, amelyek nem tartják a vizet. Lehet, hogy sikerül összevezetni egy-egy nagy eső után, aztán másnap megnézheti: volt, nincs. Pedig a forrásból lehetne meríteni, de nem kellett a forrás, nem kellett Isten. Ezért vagyunk mi mindig szomjasak.
Aki sok emberrel beszél, az tapasztalja, hogy tulajdonképpen mindannyian Isten után vágyakozunk. Istenre vagyunk szomjasak. Csak már magunk sem tudjuk ezt, olyan régen volt az, hogy vele kapcsolatban voltunk. De amikor ilyenekről áhítozik valaki: úgy kellene egy kis igazi békesség, vagy jó lenne biztonságban éreznem magamat, vagy úgy vágyom arra, hogy szeressenek engem, fogadjanak el ilyennek, amilyen vagyok. Becsüljenek. Ne a teljesítményeimért, hanem önmagamért. És ha változnom kell, segítsenek változni. Bízzanak abban az emberek, hogy mássá is tudok lenni. Jó lenne, ha igazán megbocsátanának azok, akik neheztelnek rám. Ha lehetne újra kezdeni, vagy netalán újat kezdeni…
Amikor ilyenekről beszélünk, már nem tudjuk, hogy mindez teljes gazdagsággal megvolt az Istennel közösségben, és ezt veszítettük el a Paradicsomban. Ennek a helyén maradt egy szörnyű űr, amit próbálunk mindenfélével kitölteni, de nem sikerül — a szomjúság marad.
Egyszer egy volt gimnáziumi osztálytársammal beszélgettem egy kopott albérleti szobában itt Budapesten. Álmodozott a fiú nagy öntudattal és mondta: tudod, akkor lennék boldog, ha sikerülne majdnem korlátlan mennyiségben megszereznem a következő p betűket: pénz, pia, pozíció — meg egy kis palotácska sem ártana. És sikerült neki megszereznie úgy, hogy közben sikerült elkerülnie a börtönt is, de az infarktust már nem. Amikor meglátogattam a kórházban és beszélgettünk, ő emlékeztetett erre a régi találkozásunkra. Ő mondta: igazad volt, ugyanolyan üres az életem, mint abban a kopott albérletben volt.
Pedig igyekezett töltögetni az űrbe: pénzt, piát, pozíciót, palotácskát… de ezek nem töltik ki azt az űrt. Mert arra az űrre az érvényes, amit a költő így mond: az Istenarcú űr. Ezt a szomjúságot csak az oltja mindannyiunk életében, amikor egészen valóságosan találkozunk az élő Istennel, és újra Ő tölti be valakinek a szívét. Ez az asszony is megpróbálta kitölteni valahogy az űrt és oltani a szomját. Cserélgette a férfiakat. Mindig újabb kapcsolatokat keresett — a szomjúság azonban maradt. S kénytelen ezt ő maga is beismerni.
Ezért várta őt Jézus azon a déli órán ott a kútnál. Először felcsillantja neki az Isten ajándékát: az élő vizet. Az asszony nem érti, miről beszél Jézus, az ő gondolatai megmaradnak a H2O-nál és azt mondja: Uram, merítő edényed sincs, a kút meg mély, honnan vennéd az élő vizet? Ő csak ebben tud gondolkozni. De nem baj, majd Jézus elvezeti őt az igazságra. Ezután egy kicsit mélyebbre nyúl az életében. Tapintatosan, de határozott mozdulattal élete sebes pontjához ér Jézus: Hívd ide a férjedet! Nincs férjem. Hogyhogy? Úgy, hogy öt férjed volt — mondja Jézus neki —, és akivel most együtt élsz, az nem férjed. Ezt most igazán mondtad.
Az asszony elképed. Ki ez, aki mindent tud róla, és mégsem veti meg? Egyáltalán szóba áll vele. Ilyenre nem volt példa abban az időben. Megpróbál vallásosabb témát érinteni: ha te próféta vagy, akkor meg tudod mondani, hol kell imádkozni. A samáriaiak azt tanítják: a Garizim hegyén, a zsidók azt, hogy Jeruzsálemben. Jézus válaszol a kérdésre, de szavaiból érezhető: legyint az egészre. Ez elvi probléma, drága asszony. Nem ez izgat téged valójában. S nem az a bajod, hogy nem tudod, hol kell imádkozni. Itt sem imádkozol, meg ott sem. Az életed nem ettől oldódik meg, de azért megmondja neki, hogy mi a teológiai válasz erre. Egy elméleti kérdés felé próbál menekülni a Jézussal való találkozásban.
Aztán még közelebb kerül a beszélgetés Jézus személyéhez. Mintha ott jutna eszébe az asszonynak: az ám, mondják, hogy majd jön a Messiás, és az mindent megjelent nekünk. Itt érkezünk el a történet csúcsához, itt hangzik el Jézusnak ez a mondata: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” — Ahogy annakidején Mózesnek a mindenható Isten kijelentette magát: én vagyok, aki hallom az én népem jaját, aki küldelek téged hozzájuk, aki szabadítást készítettem. Vagyok, aki vagyok. Ugyanígy mutatkozik be most Isten szent Fia, a megváltó Jézus egy összetört életű, nyomorult asszonynak: Én vagyok. Én vagyok az, akire neked valójában szükséged van. Én magam vagyok az élő víz. Egyedül én vagyok, aki olthatom ezt a szomjúságot. Kell az élő víz? Itt van maga Jézus személyesen, karnyújtásnyira. Kínálja önmagát.
Így születik a hit. Jézus Krisztus megszólít egy mit sem sejtő embert, akinek összekuszálódott az élete, felborult a lelki egyensúlya. Akinek elege van már mindenből és mindenkiből, aki már maga sem reméli, hogy lehet igazán emberi életet élnie, mások szemébe néznie, fölszabadultan, elfogadottan mások között forgolódnia. Megszólítja őt, azután az élete mélyére nyúl. A sebes ponthoz, de úgy, hogy a gyógyszert is mindjárt kínálja — vagyis önmagát. Elhangzik ez: Én vagyok. Én vagyok, akire neked valójában szükséged van. Kéred-e ezt?
Mert aki elfogadja Jézust annak, akinek Ő magát mondja, annak az életéből eltűnik a szomjúság, annak az életében tátongó űrt beölti Ő maga, és az úgy megtelik, hogy még ki is csordul a szívéből.
Figyeltük a felolvasott szakasz végét? Amikor Jézus kimondja: Én vagyok az, aki veled beszélek, éppen megérkeznek a tanítványok. A Megváltó, aki tökéletes pedagógus, megszakítja egy kicsit az asszonnyal való beszélgetést és néhány szót a tanítványokkal vált. Legyen ideje ennek az embernek emészteni azt, ami elhangzott. Ez nem akármi, ami ott elhangzott! Legyen ideje a hitnek, hogy megszülessék, világra jöjjön. Elhangzott az ige, Jézus önkijelentése, ezt most elhiszi, vagy nem. Igaznak tartja, vagy Jézust hazugnak gondolja. Komolyan veszi, vagy figyelemre sem méltatja. Ehhez idő kell.
Az asszony elhitte, befogadta azt az igét, amit hallott. Ezzel befogadta az életébe magát Jézust — és mi a folytatás? „Az asszony pedig otthagyta a korsóját, elment a városba és ezt mondta az embereknek: gyertek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem, vajon nem ez-e a Krisztus? Erre azok elindultak a városból és kimentek hozzá.”
Figyeljük ezt a változást? Egy léleknek, egy egész elrontott emberi életnek ilyen változására nem képes senki és semmi más. Ezt nem lehet gyógyszerekkel elérni, sem pszichotechnikával, sem rábeszéléssel, sem értelmi érvekkel. Ilyet csak a Teremtő, az újjáteremtő Isten tud produkálni, hogy egy félrevonuló, félszeg, betegesen magába forduló, magát is megvető emberből misszionárius lesz. Szárnyakat kap, s megy azok közé, akikkel nem akart találkozni. Fölveri őket déli álmukból. Nem filozofál, mit fognak szólni hozzá mi lesz a következménye. Mondjam, ne mondjam? Most mondjam, vagy majd este mondjam? Most telt meg a szíve Jézussal, most oldódott meg az életproblémája, most szűnt meg az a kínzó szomjúság, ami a lelkét gyötörte. Most csordul ki a száján az evangélium. Akkor most megy, és most mondja. Azok meg egy ilyentől komolyan veszik. Hitele van, becsülete van.
Aki ismeri azt a kort, az elképed. Ennek a leírásnak minden részlete elképzelhetetlen. Itt azonban Isten cselekszik. Az az Isten, aki Jézus Krisztusban egészen közel hajolt hozzánk, az az Isten, akinek mi mindannyian egyenként ilyen fontosak vagyunk, hogy ott a tűző melegben, hosszú gyaloglás után Jézus éppen őrá vár. Az az Isten, aki mindent tud rólunk, és mégsem csap agyon, mint egy legyet, hogy egy ilyen már minek él, hanem leleplezi ugyan azt, ami benne tisztátalan, de máris tisztára mosogatja, és egészen új lehetőséget nyit meg előtte. Emberré válhat, új emberré, Jézus Krisztus követeként megy a többiekhez.
Mert befogadta Jézust. Ez úgy történik, hogy azt, amit Ő mond, valaki komolyan veszi. Én vagyok az, aki veled beszélek — s nincs kételkedés, nincs okoskodás. Nem akarja, hogy bebizonyítsa ezt a Megváltó, elhiszi. Neki meg elhiszik a többiek, aztán kicsődülnek Jézushoz. Az egész falu kimegy oda hozzá, és azt olvassuk: könyörögnek neki, hogy el ne menj ma innen, maradj itt még néhány napig, és igen sokan megtérnek közülük. Olyan szép az a mondat a történet legvégén, amikor azt mondják az asszonynak: nem is a te beszédednek hiszünk most már — eddig annak hittek —, mert magunk hallottuk és láttuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője, a Krisztus.
De ez úgy kezdődött, hogy egy valaki megnyitotta a szívét Jézus előtt, aki addig teljesen ismeretlen volt a számára, befogadta az igét, ami egészen új volt a fülének, és engedett annak az indításnak, amire őt az akkor már hit által benne élő Krisztus indította, és Krisztus vitte őt az emberek közé, ő meg Krisztust vitte az embereknek, és ettől virágzott ki igazán az élete.
Ez az élő víz, amit Jézus hozott nekünk. Ennek a víznek a forrása fakadt fel nagypénteken a Golgotán. Akkor buzgott fel ez a forrás, amikor Jézus a kereszten azt mondta: elvégeztetett. Mert ott elvégeztetett mindannyiunk halálos ítélete, és elvégeztetett minden bűnös isteni hitelességgel kimondott felmentése. Aki ezt hiszi, annak az életébe beárad az élő víz. Mert Jézus, amikor meghalt a kereszten, mintegy önmagát osztotta szét a benne hívők között. Az Ő isteni élete vált közkinccsé, és tette hozzáférhetővé mindenkinek — még egy ilyennek is, mint én, meg olyanoknak is, mint ti vagytok. A kérdés az: kell-e az élő víz? Elhisszük-e, hogy Ő valóban az, akinek mondja magát? Elhisszük-e, hogy csakugyan kínálja és tudja adni nekünk azt, amiről a Szentírás beszél? Elhisszük-e, hogy többet kapunk, ha azt fogadjuk el, amit kínál, mintha csak azt, amihez mi ragaszkodunk? Elhisszük-e azt, hogy nem véletlenül vagyunk itt ma este sem?
Jézus itt van közöttünk. Nem kegyes túlzás az, amit az ének mondott: Ő valóban téged hív, neked akarja ajándékozni önmagát, a mi életünk szomjúságát akarja oltani.
Mindent Ő tett meg azért, hogy ennek az asszonynak az élete megváltozzék: Ő ment elé, Ő várta ott, Ő időzítette a találkozást, Ő szólította meg, Ő operálta lelkileg, Ő nyúlt oda a sebes helyhez, Ő nyújtotta azonnal a gyógyszert is, Ő jelentette ki magát neki. Ennek az asszonynak csak két szót kellett kimondania, de azt neki kellett kimondania: nincs férjem. Ezt neki kellett kimondania, hogy mije nincs, hogy mi a helyzet, mi a valóság. Pedig úgy tűnt, hogy van férje, hiszen együtt élt egy férfival. Talán sokszor együtt jelentek meg. A látszat az volt: van. Jézus előtt azonban megszűnik a látszat. A valóság: nincs. Ez nem férje, és nem az Isten rendje szerint zajlik az élete. Ezt az egyet kellett kimondania.
Jézus tőlünk sem vár többet, csak azt: rendezzük a múltat, (amit utána soha többé nem kell rendeznünk és soha többé nem kell, hogy vádoljon bennünket), hogy világosságra hozzuk a sötétséget az életünkből, hogy néven nevezzük a bűnt. Ilyen egyszerűen és röviden, és csak egyszer. És vegyük komolyan, hogy Ő bővölködik a kegyelemben és nála készen van a bocsánat. Csak ennyit vár tőlünk is.
Neked ma este mit kellene mondanod? Talán éppen ezt, amit ennek az asszonynak. Vagy azt: Uram, nincs tiszta lelkiismeretem. Nincs becsületem. Valahol elveszett, a nagy hajszában, meg a sok alkudozás között. Nincs békességem. Nincsenek nyugodt éjszakáim. Nincs a szívemben igazi reménység. Nincs bennem őszinte szeretet. Nincs meg a szüzességem. Nincs erőm. Nincs már akaratom sem. És nincs semmi érdemem, amire előtted hivatkozhatnék. Üres az életem. Aztán ezt az üres életet oda kell tartani a forráshoz, s árad az élet Jézusból és meggazdagít bennünket.
Mit csinált az asszony az ő üres életével? Azt, amit az üres korsójával. Olyan beszédes ez a jelenet, ha tudnék festeni, ezt meg kellene alkotni. Otthagyta Jézusnál. Otthagyta a korsót, ami miatt odament, hogy azt tele vigye haza. Szinte el is felejtette ezzel együtt egész üres múltját, mert már tele volt a szíve Jézussal, és viszi ezt az új tartalmat azoknak, akik még enélkül szűkölködnek. Megtelt Jézussal, és osztotta szét másoknak azt a gazdagságot, amit kapott. Mert itt már ismerte az Isten ajándékát. Itt már az övé volt az örök élet.
Azért van ez az evangélizációs hét minden ősszel, hogy ilyenkor mindent félretéve a legfontosabbra koncentráljunk. Arra az életre, ami életté tenné igazán a létet is számunkra, és ami megmarad a halálunk után is. Arra az örök életre, aki maga Jézus Krisztus. Hisszük, hogy ennek a hétnek az estéin Ő maga lép majd elénk. Ő igéjében és Szentlelkében ugyanolyan valóságosan itt van ma az övéi között, mint ahogy akkor ott Sikárban annál a kútnál ezzel az asszonnyal beszélgetett. Van-e bátorságunk bevallani neki, hogy mi nincs? Hogy üres vagyok, szomjas vagyok, és van-e legalább egy pici kis hitünk, hogy elfogadjuk tőle azt az ajándékot, amit Ő kínál? Ha ismernéd az Isten ajándékát, te kérted volna tőlem, hogy adj innom! Merjük kérni ma este tőle: adj innom!
Mivel egészen személyesen hív minket a mi Megváltónk, hallgassunk meg egy olyan éneket, amiben ez a személyes hívás hangzik:

Jöjj el az élet vizéhez. Nélküle szomjas a szív.
Átok alól szabadulsz itt, hű Urad Ő, aki hív.
Jöjj hát, siess! Jöjj, vár reád béke a földön, s az üdv odaát.
Itt van az élet, a forrás, nincs sehol és soha más.

Napi bibliaolvasásunk során az elmúlt héten került elénk ez az igeszakasz. Csütörtök esti istentiszteletünkön már foglalkoztunk vele. Folytassuk most ott, ahol abbahagytuk.
Ma egyetlen szempontból szeretném vizsgálni ennek a történetnek sok gazdag üzenetét, ez pedig az, hogy Isten mindig sokkal többet kínál nekünk, mint ahogy azt gondoljuk. Sokkal több van nála elrejtve és elkészítve a számunkra, mint amiért jelentkezünk, vagy mint ami egyáltalán eszünkbe jutna. Ma négyszer is elhangzik majd a mi Urunknak ez a kedves, de határozott biztatása: ne csak… hanem! Ne csak ennyit meg annyit várjunk tőle, vagy tételezzünk fel róla, hanem azt fogadjuk el, és azt vegyük komolyan, amit Ő kínál.
A történet minden szereplőjével kapcsolatban előfordult itt a leírtakkal kapcsolatban az, hogy nemcsak… hanem. Amiből lesz egy felszólítás, hogy ne csak… hanem! Miről is van itt szó?
Azt olvastuk, hogy két ember igyekezett az egyik hétköznap délután a jeruzsálemi templom felé, akik vittek egy harmadikat. Valakit, aki bénán született, akit letettek minden nap a templom bejáratához, hogy kolduljon. Őt otthagyták, ők pedig mentek a dolgukra. Nem sokkal később má-sik két férfi közeledett a templomhoz és ők is vittek valakit, csak azt nem lehetett látni. Az utána következő eseményekből tűnt ki, hogy mégis csak hatalmasan jelen volt az, akit ők vittek. Ki volt az? Erről szól ez a történet.
1) Az első „ne csak… hanem…” így hangzik, hogy ezek a beteghordozók csak a templomig vitték el ezt a társukat, hogy ott kolduljon, ők azonban máris visszafordultak és elmentek. Ők nem a templomba igyekeztek, csak szívességet tettek valakinek. Nem imádkozni akartak, mint Péter és János, keresve Istent és a vele való közösséget, csak segítettek valakinek, aki rászorult. Úgy voltak vele, hogy ha más él a templom javaival, az Isten-közelség áldásaival, ám tegye, az bizonyosan hasznos dolog. Őket azonban nem érdekli ez.
Sokan vannak ám így ma is. Ez a gondolkozásmód és gyakorlat sokszor ismétlődik. Kedves szülők elküldik, vagy elhozzák ide a gyermekeiket, ők azonban nem hallgatják Isten igéjét velük együtt. Férjek leteszik itt az autóból a feleségüket, hadd jöjjön — a múltkor így mondta egy fiatal férfi: hadd menjen az asszony és művelődjék itt a templomban, ők azonban mennek tovább a dolgukra. Ha kedvesek, még érte is jönnek, de be nem lépnek.
De ugyanez a szemléletmód húzódik ám meg amögött is, amikor tanácsokat adunk másoknak, hogyan kellene a Biblia szerint élniük, csak éppen magunk sem azok szerint a tanácsok szerint élünk. Vagy amikor számon kérjük családunk tagjain, hogy miért nem Isten igéjének a normáit veszik komolyan, miközben mi sem vesszük azokat komolyan.
Ugyanemiatt dorgálta Jézus a korabeli farizeusokat, akikről azt mondta: megkerülitek a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek, de ti sem vagytok igazán azok. Szív szerint nem vagytok azok. Sok jót tanítotok másoknak, de a cselekedeteitek nem követik a saját tanításotokat. Sőt az embereket egyenesen arra figyelmeztette Jézus, hogy amit mondanak, azt tegyétek meg, mert igazat mondanak, az Írást magyarázzák, csak a cselekedeteiket ne kövessétek. — Valameddig elmentek, de ők maguk nem léptek be a templomba, nem éltek az Istennel való közösségben, nem engedelmeskedtek annak, amit másnak talán javasoltak.
Spurgeon írja: Az utcán egyszer találkozott egy limonádét áruló kislánnyal. Megkérdezte tőle: finom-e a limonádéd? Mire ő csodálkozva így válaszolt: nem tudom, még sosem kóstoltam, én csak árulom. Buzgón inti a fiatal teológiai hallgatókat, nehogy megpróbálják ezt a szörnyűséget, hogy csak árulják az evangéliumot, hirdetik másoknak, de ők maguk még nem kóstolták, nem aszerint élnek. Mert ez mindannyiunknak nagy kísértésünk.
Isten tehát először is arra figyelmeztet ma minket, hogy ne csak a kapuig, hanem menj be! Be a templomba, egészen Jézus Krisztusig. Hiszen Ő magához hívogatott mindenkit: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugtatlak titeket. A templom kapuig való elmenetel nem nyugtatja meg az embert. Még ha csak formálisan bemegy a templomba, az sem nyugtatja meg. Csak ha Jézusig eljut. Tanuljátok meg tőlem — folytatja a mondatot —, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok, és akkor nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Ő magához hívogat minket.
Ha Isten éltet bennünket, mához egy hétre kezdődik őszi evangélizációs hetünk. Remélem, hogy mindenki, aki most itt van, fog hívni valakit, valaki mást. De ne csak a kapuig. És ne csak őneki tartsuk fontosnak, hogy itt legyen. Ami elhangzik, az nekünk is szól majd. Így készüljünk rá, így hallgassuk és vegyük majd komolyan. Ne csak a kapuig, hanem beljebb, Jézusig.
2) A második, amit megfigyelhetünk ebből a szempontból a felolvasott történetben, hogy az a beteg férfi adományt kért Pétert és Jánostól, és közben teljes egészséget kapott magától az Úr Jézustól. Ő csak alamizsnáért tartotta a kezét. Péterék azt mondták: sajnos, nincs nekünk semmink. Aranyam és ezüstöm nincs, nem azt jelenti, hogy nincs otthon eldugva arany. Az akkori pénzeket készítették többnyire ilyen anyagból. Nincs pénzünk, nem tudunk neked azt adni, amit kérsz, de annál sokkal többet: názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!
És az a beteg, aki alamizsnát kért, átéli az Isten teremtő hatalmát. Mert itt nem gyó-gyítás történik. Nem arról van szó, hogy ennek az embernek megbetegedett a lába, és most Jézus helyreállítja, meggyógyítja, hanem arról van szó, hogy soha nem működött a lába. Itt valami olyat kell létrehozni, ami soha nem létezett, és erre csak az Isten képes. Teremteni csak a teremtő Isten tud, de Jézus nevében, az Ő eszközeiként közvetítik ezt az áldást az apostolok. És átéli ez a beteg az Isten teremtő hatalmát.
Fontos gondolat a Bibliában, hogy Isten nem foltozgatni akarja az életünket. Megint csak Spurgeon, aki nem riadt vissza az ilyen képektől, írja egy helyen: az Isten nem foltozó varga. Ő vadonatújat kínál nekünk. Nem azt olvassuk, hogy különböző módszerekkel megpróbálja lágyítgatni a mi kőkemény szívünket, hanem azt mondja Isten: elveszem a kőszívet a ti testetekből és adok a helyére hússzívet, amibe be van írva az én törvényem. Elveszi a régit mindenestől, és egészen újat ajándékoz.
Isten minket nem az erkölcsi megjobbulás útjára hívogat. Ez nagy tévedésük azoknak, akik nem ismerik őt és a Szentírást. A Szentírásban nincsen szó erkölcsi megjobbulásról. Isten minket magához hívogat, és amikor vele találkozik egy bűnös ember, Őt elismeri urának, és a hit összekapcsolja őt az élő Istennel, akkor egy egészen új erkölcsiség jelenik meg az életében, mint ennek a fának a gyümölcse. Az erkölcs mindig gyümölcs, és ahhoz előbb ültetni kell, meg gondozni azt a fát, meg egy kicsit megerősödnie, hogy teremjen. Isten ültetni akar az életünkbe, az ige magjait szórja bele. Jézus Krisztus önmagát, az Ő tulajdon életét kínálja nekünk. Aki megnyitja az ajtót és befogadja őt, bemegy ahhoz, és aztán majd ez az új élet terem újfajta gyümölcsöket.
Kísértésünk nekünk is az, hogy csak alamizsnát kérünk Istentől és sokszor nem kapunk. Mert Ő nem alamizsnát kínál, annál sokkal többet. Mit várunk Tőle? A legtöbbször azt, hogy adjon valamit. Az imádságaink is erről szólnak. De Ő nem valamit akar adni, hanem önmagát akarja adni. Ő-benne mindaz megvan, amire nekünk szükségünk van. Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk — így olvassuk a Róma 8,32-ben. Vele együtt mindent. Ő önmagát kínálja nekünk.
Mi a legtöbbször egy kis segítséget kérünk Istentől, de hozzánk ne nyúljon! Márpedig Ő minket akar kezébe venni. Nem apró aktuális segítségekkel akarja megmutatni a maga végtelen szeretetét és hatalmát, hanem a kezébe véve át akar formálni, hogy ne is legyen szükségünk olyan segítségekre, amikért esedezünk. Ha az Ő kezébe kerül valakinek az élete, és ott átalakul és újjáteremti, akkor egészen más távlatok és lehetőségek nyílnak meg előtte. Sokan úgy vélik, tanulással, esetleg mások utánzásával, önfegyelemmel megjobbíthatják magukat, de csak szánalmas erőlködés lesz ebből. Isten viszont teremteni akar. „Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden.”
Ez a koldus alamizsnát vár, és egészséget kap. A szegénységének az okát szünteti meg Isten. Nemcsak enyhíti a szegénységét, az okát szünteti meg. Legyen két ép lába, aztán majd ő megkeresi magának azt, amire szüksége van. Ma is, holnap is, holnapután is. Nem kell mindig alamizsnáért könyörögnie. És lelkileg is így van velünk. Sokkal többet kínál és ad nekünk, mint ahogy azt gondoljuk.
Mit várunk Istentől? Jó lenne, ha most végiggondolnánk egy pár pillanat alatt, hogy miért jövünk a templomba? Ilyen válaszokat hallottam eddig: egy kis vigaszért. Hogy egy kicsit megnyugodjam. Legalább addig sem vagyok egyedül. A szüleim is ezt a hagyományt ápolták, tovább akarom vinni. Csak ennyi?… Alamizsna kell nekünk? Isten ennél mérhetetlenül többet kínál. Önmagát, új életet, üdvösséget, örök életet.
A másik ne csak… tehát így hangzik: ne csak alamizsnát kérj Istentől, hanem őt, magát keresd és az Ő egyszülött Fiát, Jézust fogadd el igazán úgy, hogy ténylegesen Úr legyen az életedben. Mert vele együtt megkapja az ember azt a békességet is, amiről nem is álmodott, hogy van olyan. Megkapja a bűnei bocsánatát, kap megalapozott reménységet, amivel másokat is tud bátorítani. Kap a maga indulatossága helyére jézusi indulatot, amin ő maga is csodálkozni fog. Olyan emberré válik, akit aztán Jézus használni tud mások javára is.
3) Éppen ez derül ki a harmadik megfigyelésünkből. Péter és János azért mentek a templomba, hogy imádkozzanak. Jézus Krisztus pedig sokkal többet akart velük ez alkalommal elvégeztetni. Kezébe vette őket, és eszközeiként használta hatalmasan. Péterék terve az volt, hogy az imádság órájára elmegyünk, csendesen elmondjuk, s megyünk vissza a munkánkba. Jézus terve pedig az volt, hogy itt most valami teremtés történik. Itt most Ő mint szabadító jelenik meg sokaknak a szemeláttára, ehhez azonban eszközökre van szüksége. Nos, éppen itt jön ez a két imádkozó, ők alkalmas eszközök lesznek. S miközben ők igyekeznek a templomba, az élő Krisztus eléjük áll és azt mondja: álljatok meg ti is. Ott van valaki, akinek énreám, (Jézusra) van szüksége, és arra indítja az apostolokat, hogy nyissák ki a szájukat, nyújtsák ki a kezüket. S miközben engedelmesen teszik, amit végeztet velük, aközben Ő maga, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, elvégzi ennek az embernek az újjáteremtését, a megszabadítását.
Péter és János előtt is egyértelmű ez. Úgy, hogy amikor őket kezdi csodálni a sokaság, akkor azonnal leintik őket, és azt mondják: álljatok meg! Nehogy azt higgyétek, hogy ezt mi, a mi kegyességünkkel vagy erőnkkel cselekedtük, hanem a Jézus nevébe vetett hitért erősítette meg a Jézus neve ezt az embert, akit itt láttok, és a tőle való hit adta vissza neki a teljes egészségét mindnyájatok szemeláttára. Ezt ők tudják a legjobban, Péter és János, hogy itt nem ők akcióztak. Nem ők beszéltek össze: próbáljuk meg, csináljunk valamit ezzel a beteggel. Őket is Isten Szentlelke irányította. Valami olyat kellett tenniük, amire maguktól talán soha nem vállalkoztak volna. Aminek ők maguk is csak nézői voltak, mert nem ők cselekedtek, hanem a hatalmasan jelenlevő, feltámadott, élő Jézus Krisztus. Csak kellett valaki, aki hisz őbenne, aki átengedi magán az Ő erőit. Aki engedelmesen azt csinálja, amit parancsol neki. Aki Jézusnak az eszközévé válik. Erre pedig a komoly imádkozók alkalmasak. Azok az emberek, akiknek az életében megvan az imádkozás órája.
Azt olvastuk: mentek fel az imádkozás órájára. Ahol az imádkozás program, állandó, rendszeres feladat. S miközben mint feladatot elkezdi az ember, közben rájön: ajándék, lehetőség. Nem kötelesség, hanem kimondhatatlan lehetőség. Isten gyermekeinek a joga, kiváltsága, hogy beszélgethetnek az Ő Atyjukkal, s éppen eközben lesznek alkalmasak arra, hogy vegyék Isten adását. Értsék, hogy most mit akar velük, hogy irányt változtassanak. Ne siessenek tovább a templomba, mert a templom előtt van még feladatuk. Aztán utána majd többedmagukkal mehetnek be a templomba, és többen fogják dicsőíteni az Istent, nemcsak ők ketten. De előbb Jézus Krisztus valamit még el akar végezni általuk.
Ismerős-e ez nekünk? Ismerős-e ez a komoly imádkozás? Megvan-e az imádkozás órája az életünkben?
Csütörtökön elmondtam azt a felejthetetlen jelenetet, amikor egy idős presbiterrel meglátogattunk egy fiatalon özvegyen maradt asszonyt, aki négy apró gyermekével itt maradt. Vigasztalni is akartuk, meg egy kicsit felmérni, mivel segíthetünk. Amikor elbúcsúztunk, ez a bácsi megjegyezte: ennyi gond, meg tennivaló között talán nem is marad ideje magának arra, hogy Isten elé járuljon és elcsendesedjen. Mikor tud imádkozni? — nem számonkérés volt ez, csak őszinte érdeklődés. Mire az asszony azt mondta: reggel öttől hatig szoktam, meg azután egész nap. Szinte olyan bocsánatkérően tette utána. Magammal hoztam ezt a vallomást. Reggel öttől hatig — most mindegy, hánytól hányig, de megvan az ideje. Minden napból félre van téve valamennyi, hogy Isten elé járuljak, hogy kiöntsem a szívemet neki, és Ő beszélhessen velem. Meg aztán egész nap. Mert munka közben is, meg hol itt, hol ott felsóhajtok. Megköszönök valamit, segítségért kiáltok, dicsőítem Őt. Szüntelen imádkozom. De megvan az ideje is. Mert megvan a rangja, a méltósága az Istennel való közösség ápolásának. Ismerős-e ez nekünk?
Mikor volt utoljára olyan, hogy úgy belemélyedtünk az imádságba, hogy elfeledkeztünk az idő múlásáról is? Van-e imalistánk, akikért közbenjárunk Istennél? Ügyek, amikért hálát adunk neki? Mert akinek komoly imaélete van, az tudja megérteni, hogy most Isten pályamódosítást alkalmaz az életemben. Most nem arra megyek tovább, amerre elindultam, mert Ő feladatot készített, használni akar. Na, de engem? Ilyen erőtlenül, ilyen kicsi hittel? Így, ha kész vagyok engedelmeskedni.
Használta Pétert és Jánost, és tud és akar használni minket is az Ő szabadító munkájának a végzésében, másoknak áldásul. Azután tudták dicsőíteni azt a Jézust, aki így cselekedett általuk.
A harmadik ne csak… így hangzik: ne csak a magad programjához ragaszkodj, hanem légy kész mindig arra, hogy Jézus mire akar használni. Nyugodtan mondhatjuk más változatban: Ne csak imádkozgatni akarj, hanem légy kész engedelmeskedni mindenben, ahova küld téged.
Először tehát azt láttuk, hogy ne csak a kapuig, hanem beljebb, egészen Jézusig menjünk. Ne csak alamizsnákat várjunk tőle, hanem Őt, magát fogadjuk be a szívünkbe, és mindazt a gazdagságot, amit Ő kínál. És ne csak imádkozgassunk, hanem engedjük, hogy használjon minket. Ha engedjük, hogy használjon, az imádságunk is sokkal gazdagabb lesz.
4) Végül még egy megfigyelést tegyünk: ez a sokaság, amelyik mindennek szemtanúja volt, nemcsak csodát látott, hanem igehirdetést is hallhatott. Látták mindazt, ami történt a sántával, és utána a Szentlélek arra indítja Pétert, hogy miközben álmélkodnak, csodálkoznak, összefutnak, (sokféle kifejezéssel érzékelteti itt a Szentírás a tömegnek a meglepetését és értetlenségét), aközben felhangzik egy világos, határozott, Jézushoz hívó igehirdetés. Beszél nekik Péter Jézus kereszthalálának az értelméről, okáról és céljáról, áldásairól, és hirdeti nekik a feltámadott Krisztust, aki íme most is mit cselekedett a ti szemetek láttára — magyarázza nekik. Mert ezt ti is felfoghatjátok, hogy nem mi ügyeskedtünk itt, hanem Ő cselekedett. Ennyire valóságosan él.
Mi következik ebből? Bánjátok meg a ti bűneiteket, térjetek meg Őhozzá, s akkor eltörli a bűnöket, és nektek is olyan új életet ad, mint ahogy talpra állította ezt a nyomorult beteget.
Nemcsak csodát látnak tehát, hanem igehirdetést hallanak. Miért? Azért, mert a csoda nem feltétlenül vezeti az embereket Jézushoz. Nem sok olyat tudnánk mondani, hogy egy csodát látva tért meg valaki. A csoda legfeljebb a szemét nyitja meg valamennyire az embernek — így szoktuk mondani: nagy szemeket mereszt. Vagy esetleg a száját nyitja meg: tátva marad a szája csodálkozásában. De a szívet mindig Isten igéje nyitja meg. A kemény szívünket a keresztről való beszéd, Jézus Krisztus fölragyogtatása nyitja meg, és változtatja meg. Ezért nem maradhat annyiban, hogy csodát láttak. Isten igazi cselekedete még ezután kö-vetkezik. Amikor egyszerű, írástudatlan embereken keresztül olyan erővel szólítja meg a sokaságot, hogy közülük sokan bűnbánatra és megtérésre jutnak.
Isten tehát többet kínál nekünk, mint amit mi gondolunk. Mint amire pillanatnyilag vágyunk. Mint amit feltételezünk róla. Olyan keveset feltételezünk a mindenható Istenről. És Ő ma is beljebb hív minket onnan, ahol vagyunk. Akármeddig jutottunk el a hozzá vezető úton, onnan közelebb, egészen közel hozzá, hogy beteljesedjünk Ővele. Arra bátorít, hogy sokkal nagyobb dolgokat is merjünk kérni, ne csak alamizsnát, hanem engedjük, hogy azzal ajándékozzon meg, amivel Ő akar.
A samáriai asszonynak mondja Jézus: ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki azt mondja neked: adj innom! — te kérnél most. Ha ismernéd az Isten ajándékát, aki maga Jézus. Őt megismerhetjük, és vele telítődhet az életünk. Aztán megtanulhatunk sokkal mélyebben imádkozni, hogy használhasson minket, s akár már ma engedni, hogy oda küldjön, ahol rajtunk keresztül akar valami jót adni. Adja a szánkba az Ő igéjét, és adjon nekünk erőnk feletti terhekhez is erőt. Többet, mint amit gondoltunk.
Ne csak a csodákon csodálkozzunk, hanem az Ő igéjét vegyük egyre komolyabban. Vegyük mindennap a kezünkbe, s amit abból megértettünk, azt kezdjük el cselekedni. Ne legyünk kis igényűek. Sok hívőnek és Istent kereső embernek az a baja, hogy kis igényű, és csak annyit akar Istentől, amire ő gondolt, s követeli: azt adja meg, miközben Isten sokkal többet kínál.
Hadd fejezzem be egy különös történettel, egy fiatalkori emlékemmel. Volt egy évfolyamtársam, aki velem együtt egy falusi gyülekezetbe került segédlelkésznek. Ő mondta el, hogy kezdte már unni, hogy olyan szerény a felszerelése. Volt egy bicskája meg egy kiskanala, ezek voltak az „eszcájgok” a háztartásában. Elhatározta, hogy karácsonyra meglepi magát és vesz egy normális kanalat, villát, kést. Ezzel az elhatározással indult a Vas és Edényboltba, amikor szembejött vele az utcán egy idős házaspár, akik szerették őt a gyülekezetben. Többször meghívták az ágrólszakadt segédlelkészt ebédre is magukhoz. Látta, hogy a bácsi valami nehéz táskát cipel. Mihelyt lehetett, azt letette a bácsi, és elmondta: éppen őhozzá indulnak, mert arra gondoltak, hogy nekik már sok mindenre nincs szüksé-gük, ami van az otthonukban. Nekik sajnos nincsenek gyermekeik. Ez a fiatalember, előbb-utóbb csak megnősül majd, gondolták, hogy neki ajándékozzák ezt a tizenkét személyes étkészletet. Mire ebből a fiúból azonnal kibukott minden gondolkozás nélkül, hogy éppen most indul egy kanalat, villát, kést vásárolni. Ne menjen vásárolni, itt van ez, ebből majd kiválasztja, mondta a bácsi. Ez a gyerek viszont ragaszkodott ahhoz, hogy ő már ezt elhatározta, el is megy. Minek is neki ez a tizenkét személyes, ő egyedül van. Köszöni, nem kéri. Utólag jutott eszébe, hogy nem volt kedves dolog, hogy ott az utcán visszautasította, és a bácsi szomorúan vitte vissza a nehéz készletet. Csak jóval később eszmélt, hogy nemcsak udvariatlanság volt, hanem valami gondolkozásbeli torzulás is van emögött. Neki csak egy kanál, egy kés, egy villa kell — a tizenkét személyes, értékes készlet nem kell.
Azóta sokszor eszembe jutott ez, amikor valamiért, valami számomra fontos, de még is talán apró dologért könyörögtem Istenhez. Közben arra gondoltam, hogy Ő azt mondja: mi módon ne ajándékozna Jézussal együtt mindent minekünk. Akkor én azt a mindent fogadjam el. Abban benne van az is, amire nekem most szükségem van. De ha csak alamizsnát kérek, akkor koldus maradok életem végéig lelkiképpen is. Csak azt a pici segítséget, amire most szükségem van, — holott Ő a segítőt, Jézust, kínálja nekünk.
Gondolkozzunk el ezen a ma délutáni csendünkben. Olvassuk el még egyszer ezt az egész fejezetet, benne Péter hatalmas prédikációját is, és vizsgáljuk meg, hogy nem nekünk szól-e ez: ne csak… hanem. Isten sokkal többet kínál, mint amink van, és mint amire pillanatnyilag vágyunk.

Olyan gazdag ez az igerész, hogy ma csak az első versét vegyük sorra úgy, hogy minden szónál megállunk. Különösen két fontos igazságot szeretnék majd kiemelni.
Így hangzik az első vers: „Péter és János együtt mentek fel a templomba az imádkozás órájára, kilencre.”
Az egyik, amit szeretnék kiemelni: együtt mentek fel a templomba. Két ember, akik kö-zött nincs vérrokonság, akik sok mindenben különböznek egymástól életkorra nézve is (ezt tudjuk a húsvéti történetből: János még bírta, hogy futásnak eredt és úgy ment ki Jézus sírjához, Péter később ért oda, mert ő idősebb volt), a műveltségükre tekintettel is sokban különböztek egymástól. Sok minden elválaszthatta volna őket egymástól, de egy valami összekötötte, és erről szeretnék ma beszélni, mert az Újszövetség gyakran említi ezt a titkot, de kevés igehirdetés hangzik róla.
Összekötötte őket az, hogy egy lélekkel itattattak meg — ahogy Pál apostol a Korinthusi levélben írja. Összekötötte valami mély lelki rokonság, ami erősebb, mint a vérnek a köteléke, és ez az egyetlen olyan rokonság, ami túléli ezt az életet és halált is, ami megmarad az örökkévalóságban, a mennyben is.
Mi az alapja ennek a rokonságnak? Jézus beszél erről, amikor az anyja, Mária, és a testvérei keresték őt egyszer, és nem átallották megzavarni őt az igehirdetésben. Beüzentek, hogy jöjjön ki hozzájuk. Jézus abbahagyta a tanítást, de előtte még feltett egy kérdést a gyülekezetnek. Az üzenet így hangzott: „anyád és testvéreid keresnek, gyere ki.” Mindegyik evangéliumban olvashatjuk ezt. Jézus elkezd elmélkedni: anyám és testvéreim? Ki az én anyám? Kik az én testvéreim? — s körbe mutatván az ott ülő sokaságon ezt mondta: „aki az Isten akaratát cselekszi, az nekem anyám, fitestvérem és nőtestvérem.”
Azután kimegy hozzájuk és beszélget velük. Mert megmarad a vérrokonság is, de van valami, ami annál mélyebb, ami átfogóbb, ami örökkévaló. Ez a kettő nem vetélkedik egymással. Párhuzamosan éli az ember ezen a földön, de Isten minden újjászületett gyermeke átéli ezt az utóbbit is: mélyen összetartozik azokkal, akik szintén Istennek Szentlélektől újonnan született gyermekei.
Hogy kezdődik ez a rokonság? Úgy, ahogy a sokszor idézett János 1,12-13 mondja: „akik befogadták Jézust, megadja nekik azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek. Akik nem a test akaratából, nem férfi indulatából, hanem Istentől nemzettek.”
Felülről nemzettek — ahogy Jézus Nikodémusnak mondja: szükséges néktek felülről nemzetnetek. S aki ezt a felülről való isteni életet kapta, aki Jézust befogadta, aki Őbenne hisz — ez mind ugyanazt jelenti, az belépett ezzel egy nagy családba: az Isten gyermekeinek a családjába. Megkapta azt a kiváltságot, ami nem születik vele senkivel, ezt személyesen kell megkapnunk mindnyájunknak: hogy Isten gyermekévé lett.
Aztán ezt követően átéli azt, amit a Róma 8,29-ben olvasunk. Jézus Krisztusról mondja ott az Írás, hogy Ő elsőszülött sok testvér között. Vagyis: Jézus Krisztusnak a testvéreivé válunk, mint befogadottak, fogadott gyerekek. Ő az egyszülött Fiú, egyedül Ő azonos természetű az Atyával, minket azonban Őreá való tekintettel fogadott be a családba Isten. De annyira befogadott, hogy — ugyancsak ebben a fejezetben olvassuk — örökösei leszünk Istennek és örököstársai Krisztusnak.
Isten komolyan veszi, hogy az Ő gyermekévé lett valaki, és az örökli mindazt, amit Isten az övéinek ad. Jézus pedig nem szégyelli testvéreinek nevezni azokat, akik így befogadták őt, és akiket ezért befogadott a mennyei Atya a mennyei családba.
Csodálatos ez a vers itt a Zsidókhoz írt levél 2. részének a 11. verse, amelyik így hangzik: „Mivel a megszentelő és megszenteltek egytől valók mindnyájan, ezért nem szégyenli őket testvéreinek hívni.”
Mivel a megszentelő és a megszenteltek egytől valók mindnyájan — ez egy hatalmas horderejű kijelentés. Tehát a minket megszentelő Jézus Krisztus, aki adatott nékünk Istentől szentségül, és a megszenteltek, a benne hívők, akik őt befogadták, egytől valók, mind felülről nemzettek. Ugyanaz a Szentlélek van a hívőben, mint amely Szentlélek Krisztusban — a Krisztus Lelkét kapja az újjászületésben a hívő —, mivel tehát egytől valók mindnyájan, nem szégyenli őket testvéreinek nevezni.
Mivel Ő nem szégyenli a hívőket testvéreinek nevezni, a hívők is átélhetik egymás közt, hogy testvérek. Ez nem kedves, udvarias, üres szólam lesz, hanem ennek mélységes és valóságos tartalma van. Annyira valóságos, hogy Pál apostol az 1Kor 12,12-13-ban — ahol a Krisztus-testnek a részletes leírását adja — ezt írja bevezetésképpen: „Mert amint a test egy, de sok tagja van, és az egy test tagjai, noha sokan vannak mégis egy test, ugyanígy a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.”
Vagyis a Szentlélek az újjászületettet belekereszteli — más szóval betagolja — a Krisztus-testbe. Ebbe az újfajta lelki családba, ebbe az egészen új és egyedülálló közösségbe, amelyik élő organizmus, szervezet. A feje Krisztus, és a hívők annak a tagjai — kisujj, orr, fül stb. — mondja Pál apostol itt a hasonlattal élve.
A lényeg az, hogy mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Itt egészen szélső határokat említ az apostol: akár zsidók, akár pogányok. Több világ választotta el akkor egymástól a zsidót és a pogányt mindenféle szempontból. Akár rabszolgák, akár rabszolgatartók — megint csak iszonyatos távolság volt a két társaság között. Azt mondja Pál: itt minden távolság megszűnik, minden különbség közömbössé válik. Egy Lélekkel itattattunk meg.
Mindnyájan közvetlenül csatlakoztunk a Főhöz, és ezáltal átéljük az egymással való közösséget. Ez az egy Lélek vezeti a hívőket, erre ismerünk rá, amikor egy vadidegen hívővel találkozunk, s tudunk olyan bizalmasan beszélgetni pár perc múlva, mintha régi jó ismerősök lettünk volna. Törjük a nyelvet talán, s mégis olyan őszinte, mély imaközösségbe kerülünk újjászületett emberekkel, amilyennel az édes testvérünkkel sem kerülünk, ha ő nem született újjá, és így tovább. Lépten-nyomon megvannak a jelei ennek az összetartozásnak.
Nagy lehetőség ez, mert ezek az emberek tudják egymást igazán erősíteni, inteni, vigasztalni, és fontos is, hogy ezt végezzük.
Mi kell ehhez, hogy ezek az emberek egymásra találjanak, mint itt Péter és János, és természetesen működjék ez az élet minden területén, hogy Péter és János együtt mentek fel a templomba? Ezt most nyugodtan az élet egész területére alkalmazhatjuk. Itt csak egy mozzanatról van szó: együtt mennek a templomba, de ez a közösség sokféle tekintetben valóság és működik.
Mi kell ahhoz? Ez a kérdés annál jogosabb, mert itt a gyülekezetben is viszonylag sokan vannak hívő testvérek, akik egyedül vannak, akik nem valakivel együtt mennek fel a templomba, vagy mennek egy szolgálatot végezni. Nincs senki, akivel szoktak együtt imádkozni. Talán nincs senki, akinek időnként kiöntik a szívüket mindenféle bizalmatlankodás és tartózkodás nélkül. Nem jó az, ha vannak ilyenek. Nem egészséges dolog az, ha egy újjászületett hívőnek nincsen Jánosa. Péternek volt Jánosa. Péter és János együtt mentek. Mi kell ahhoz, hogy mindannyiunknak legyen Jánosunk?
Nyilvánvalóan valakinek meg kell tenni az első lépést. Kérni kell Isten vezetését, és kezdeményezni kell egy ilyen testvéri kapcsolatot. Nemcsak várni arra, hogy valaki jöjjön oda, s milyen szeretetlen hívők ezek, hogy egyiknek sem vagyok annyira fontos, hogy irántam érdeklődnének, és körülrajonganának engem. Ne várjuk, hogy körülrajonganak, lépjek oda én valakihez, akiről látom, hogy Isten gyermeke, aki akármilyen szempontból rokonszenves, s úgy tűnik megértenénk egymást. El kell kezdeni valahogy.
Kockáztatni kell, mert a bizalom mindig kockázatot jelent. Nyilván nem a legbenső kérdéseivel kezdi az ember, de meg szoktuk mi szondázni egymást. A múltkor mondta valaki: beszélgettem egy asszonnyal, és úgy láttam, annak el tudnék mondani mindent. S nagyon jól látta, mert arról az asszonyról én is tudom, hogy tud titkot tartani, s amit hall, abból imádság lesz és nem pletyka. Ezt megérzi az ember, s ha megérzi, akkor meg legyen bátor, és merje egy idő után kiadni magát, mert a bizalomra bizalom szokott a válasz lenni. És megint ne arra várjunk, hogy majd, ha a másik már mindent elmondott magáról, akkor esetleg én is bemutatkozom. Nyilván itt a kiindulás a fontos, hogy újjászületett emberekről van szó, akik egy Lélekkel itattattak meg, és az ilyen ember ezt megérzi a másikon.
Velejár ezzel az is, amit így ír az apostol: lemondunk a szégyen takargatásáról. Meghitt, bensőséges közösség, amiből erő is fakad aztán később, csak őszinteség talaján épülhet fel. Nem akarom megjátszani magamat. Nehogy azt higgye olyan vagyok, amilyennek látszom. Hadd ismerje meg ki vagyok valójában. Egyébként nem is akarok látszani. Olyannak akarok látszani is, amilyen vagyok. De azért egy kicsit sminkeljük magunkat lelkileg is, nemcsak fizikálisan. Egy ilyen mély testvéri közösségben a valódi arcunkat kell megmutatni. Az igazi harcainkról kell beszélni. A megoldatlanságainkat is őszintén napvilágra kell hozni.
Sokan elmondták már, hogy rácsodálkoztak arra, hogy a másiknak is hasonló problémái, gondjai vannak, vagy voltak, s őt már Isten átsegítette. Akkor tudunk egymásnak segíteni. Engem hogy hozott ki Isten ebből a kátyúból, téged is kihozhat. Ki lehet belőle jönni, nem kell így maradni. Észre sem vesszük, hogy már lelkigondozzuk egymást, pontosabban Isten Szentlelke gondoz minket egymás által. S ez az igazi.
Isten ezt az ajándékot elkészíti a hívőknek. Az egy testről azért beszél így, mint egy szerves egységről. Nyilván a testnek is vannak különböző részei, van, ami látszik, van, ami bévül van, van, amire ez jellemző, amaz jellemző. Anatómiailag lehet csoportosítani a különböző tagokat, és ez így van a gyülekezettel, vagy a hívők közösségével is, de mégis egy test az, amelyikben ugyanaz a Szentlélek munkálkodik.
Nyilván fontos az is, hogy fogadjuk el egymást. Fogadjam el olyannak, amilyen. Pál apostol erről több levelében is ír. Ne ítélgessed a gyengeségeit. Egyáltalán ne legyenek illúzióink, és ne olyan hívő testvért keressünk, amilyen nincs. Sokan ezért indulnak el nehezen a házasság felé is. Fiúkkal, lányokkal beszélgetve látom, hogy van egy eszményképük, és azt keresik. S olyan lány a világon nincs, amilyet ő megálmodott. Meg olyan deltás, okos, és mindennel rendelkező férfi sincs a világon. Be kell érni ilyen két lábon járó gyarlóságokkal, amilyenek mi vagyunk, és ezek között kell válogatni, és megtalálni azt, aki mégis a legközelebb kerülhet.
Hívők is sokszor elkövetik ezt a hibát, hogy várom az eszményi testvért, aki majd engem megszólít, akinek majd én leszek a legszimpatikusabb, aki mindent megért — netalán még igazolja a gyengeségeimet is, az lesz az áldott testvér. Nem az az áldott testvér, hanem az, aki szemembe mondja az igazságot, aki rámutat a megrögzött hibáimra, de úgy is elfogad, és annak ellenére szeret, és azzal együtt borulunk le az Úr elé, mert tudja magáról, hogy ő is ilyen, és mégis felhasznál minket Isten arra, hogy egymás által erősít, tisztogat, és előbbre segít bennünket.
Isten most kinyitotta előttem ezt a néhány szót, hogy Péter és János együtt… Jó lenne, ha senki nem maradna a gyülekezetünkben, akinek nem lenne egy Jánosa. Ez nem úgy van, hogy leakasztjuk a szögről, mert most erről volt szó, akkor egy héten belül találni akarok ilyen testvért. Ezt el kell kérni Istentől. Ő elkészíti és adja, mert Ő is azt akarja, hogy Péter és János együtt járjanak a keskeny úton, és mindenféle emberi különbözőségük ellenére is átéljék azt, hogy egy Lélekkel itattattak meg, és áldássá legyenek egymás számára.
A Római levél 15. részében Pál apostol egészen konkrétan ír arról, milyen áldásai vannak annak, ha Péter és János egymásra talál. Ha valaki átéli azt, hogy egy valakivel, vagy néhány hívő testvérrel mélyen összetartoznak, és elkezdik egymást erősíteni, egymásnak szolgálni is. Azt írja ott, hogy hol az egyik erősebb, hol a másik, és tartozunk mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk. Mindig lesz valaki, aki elhordozza a másik erőtlenségét. És aki éppen erősebb, nem lesz büszke, aki éppen erőtlen, nem szégyenli, és kisegítik egymást belőle, de hordozzák és elhordozzák egymást.
Aztán azt mondja: fogadjátok be egymást, amiképpen a Krisztus befogadott titeket az Isten dicsőségére. Hogy fogadott be Krisztus? Feltétel nélkül. Nem mondta azt, majd ha elfejlődsz eddig a pontig, attól kezdve tárgyalunk egymással. Vagy ha teljesítesz bizonyos dolgokat, akkor majd jöhetsz újra. Úgy fogadott el minket, ahogy voltunk. Úgy fogadjuk el mi is egymást, de ne hagyjuk, hogy a másik olyan maradjon, meg mi se akarjunk olyanok maradni, amilyenek vagyunk.
Még egyet említek ebből a szép felsorolásból, amit a Róma 15-ben mond: egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Az mindig nagy élmény minden hívő embernek, amikor valóban egy szívvel tudjuk dicsőíteni Istent. Amikor a számból vette ki azt az imádságot, amit éppen most mond. Én is azt akartam mondani. Nekem meg megadja Isten a folytatást, akkor meg ő gondol arra, nekem is eszembe juthatott volna, az én szívemben is ott van ez. Valóban egy szívből száll a dicséret is, meg a másokért való közbenjárás, a könyörgés is.
Nagy dolog, ha egy barátságon belül is megvalósul ez. Nagy ajándék ez, ha egy házasságra jellemző, hogy két olyan ember kötötte össze az életét, akik előzőleg, vagy közben Jézussal összekötötték, és egy Lélekkel itattattak meg. Fontos, hogy a misszióban a munkatársak ilyenek legyenek, hogy egy Lélekkel itattattunk meg. Ott az irigység, versengés, féltékenység, gyanakvás jó esetben ismeretlen, vagy legalábbis sokkal kevésbé zavarja a közös munkát, mint ahogy enélkül zavarná. A Krisztus-testnek ezt a csodáját engedjük, hogy személyes életünkben is megvalósítsa Isten.
Fontos azután, hogy menet közben tanuljuk meg elszenvedni egymást. Néha nehéz kibírni egy hívő testvért is. Éppen így, közvetlen közelről nehéz kibírni, amikor kínlódik a rigolyáival, és már neki is elege van saját magából, és mégsem tud kijönni belőle. Tőlem várja, hogy segítsem, s közben nekem is megvannak a magam nyavalyái. De ez is az igében van: szenvedjétek el egymást szeretetben. Ez nemcsak a kiállhatatlan szomszédra érvényes, aki mindig bömbölteti a tv-t, hanem a hívő testvéremre is. Elszenvedni egymást, és segíteni kifelé abból a sok gyarlóságból, amiben benne van.
Fontos, hogy udvariasságból ne nézzem némán a hibáit. Intsétek egymást — ez is parancs a Szentírásban. De inteni azt jelenti, hogy úgy mondom meg neki a hibáit, hogy ki akarom emelni abból. Nem úgy, mert te ilyen vagy és mindig így csinálod, ezzel nyomom le. Valahogy úgy, ahogy a szentlélek indítja az embert. Ezt menet közben lehet megtapasztalni.
Fontos az, ami hiánycikk a hívők között is, hogy tudjunk hallgatni arról, amiről hallgatni kell. Nem tudom, tudja-e valaki, hol van megírva a Bibliában ez: a másik titkát ki ne fecsegd! Ez így benne van a Szentírásban: Példabeszédek 25,9. A más titkát ki ne fecsegd! Ez nem azt jelenti, hogy mi ketten összebújunk, mindenki előtt titkolódzunk, mindenki mással megszakítjuk a kapcsolatot. Mert ez megint fontos: ha Isten ad Péternek Jánost, akkor a gyülekezet közösségében ne egymással foglalkozzanak. Foglalkozzanak egymással külön! De mikor gyülekezetben vannak, Péter meg János is legyen szabad az összes többi számára. Ez nem azt jelenti, hogy ha valakinek ad Isten egy Jánost, tehát van igazi lelki testvére, akkor bezárkózik a rokonai előtt, például. Pláne, ha azok még nem hívők. „Azok úgysem értik meg,” semmiről nem számol be, semmi nem tartozik rájuk, mert ő megbeszéli majd a lelki testvérével.
A Biblia úgy beszél erről, hogy a bizalomnak koncentrikus körei vannak. Van, aki a legszűkebb körhöz tartozik, talán egy valaki. Ő mindent tudhat rólam. Neki gátlás nélkül, sokszor szégyenkezve, de mégis mindent kész vagyok elmondani. Aztán vannak, akikben szintén bízom, és sok mindent megosztok velük, de mindent nem biztos. Vannak, akikkel még kevesebb dolgot, de azokkal is tartom a kapcsolatot, és ott is bizalmas jó viszony van, de van sok minden, ami rájuk már nem tartozik. S akkor odavissza érvényes ez, hogy ne sértődjem meg, ha X Y-nal van jó lelki kapcsolatban, és nem nekem mondja el minden titkát. Mi lenne, ha mindenki egy embernek mondaná el minden titkát? Ők azt szépen megbeszélik. Mi meg készenlétben vagyunk, ha éppen ránk van szüksége bármelyiküknek, akkor a magunk körén elhelyezkedve segítünk, s tesszük ugyanezt. Ha kell, intem, vigasztalom, bátorítom, megértem, elszenvedem stb. de a magam helyén.
Nem akarom tovább részletezni, de egyszer talán ennyire gyakorlati módon is kellett erről beszélni. Nem jó, ha egyedül marad egy hívő ember. Kettőn áll a vásár, annak ő is oka. Nem az összes többi oka, hogy neki nincsen bizalmas, lelki testvére.
Talán ebben a két rövid szócskában össze lehet foglalni a megoldást: kérj és merj! Kérj Istentől ilyen lelki testvért, és aztán merj kezdeményezni, fokozatosan megnyílni és engedd, hogy Isten használjon a másik javára is.
Az a tapasztalatom, hogy a legtöbbször rejtett büszkeség az oka annak, ha valaki nem mer sem kérni, sem kezdeményezni, sem megnyílni. Nem akarja igazában kiadni magát, hadd higgyék azt, hogy ő olyan, amilyennek látszik, elég neki az Úrral való közösség. Közben pedig nyafog, hogy nem elég, mert nincs bizalmasa, akinek kiönthetné a szívét. Más az Úrral való közösségünk, és más egy testvéri közösség. Minden tagnak van kapcsolata a fővel, de a tagok egymással is közösségben vannak. Azonos vér kering bennük, lelkiképpen ugyanaz a Szentlélek van bennük. Ez az egyik.
A másik, amit alapigénkből szeretnék kiemelni: az imádkozás órájára, kilencre mentek fel. Erről csak röviden, s ha Isten segít, vasárnap folytatjuk.
Hogy van az, hogy az új fordításban az van, hogy délután háromra? Kilencre, vagy háromra? Jó lenne, ha megtanulnánk a bibliai időszámítást, ahol a nulla óra a reggel hat volt. Este hatkor kezdődik a nap. Este hattól reggel hatig tart napnak az egyik fele, s reggel hattól este hatig a másik fele. Ezért olvassuk az 1Móz 1-ben, hogy Isten teremti a világot, és lőn este és lőn reggel első nap. Miért nem azt mondja, hogy lőn reggel és lőn este? Mert ők úgy gondolkoztak. A csillag feljövetelével, este hatkor kezdődik a nap. Pihenéssel kezdődik, aztán majd dolgozzunk, ha megvirradt.
Tehát a nulla óra a reggel hat és így kell kiszámítani, hogy a mai számításunk szerint hány óra volt. Amikor tehát azt olvassuk a samáriai asszony történetében, hogy egy asszony jött oda vizet meríteni, és mintegy hat óra volt, akkor az déli tizenkettő. Itt meg kilenc óra: délután három.
Ugyanezt olvashatjuk az Úr Jézus kereszthalálának a leírásában is, amikor sötétség lett az egész földön hat órától kilenc órá-ig. Déli tizenkettőtől délután háromig napfogyatkozásszerű sötétség lett. Csak zárójelben mondtam ezeket, hogy ne zavarjon minket, hogy mást ír az egyik Biblia és mást a másik. Az egyik szó szerint fordította, és azt mondta kilencre, a másik meg a mai ember számára érhetően fordította át, és azt mondta délután háromra, de ez ugyanaz.
Péter és János itt egy gyülekezeti alkalomra mentek. A templomba mennek. Itt is vannak gyülekezeti imaalkalmak. Például minden csütörtöki istentisztelet előtt negyed hattól az alagsorban. Jó lenne, ha jobban számon tartanánk ezt, és minél többen bekapcsolódnának abba a hálaadásba és könyörgésbe, amit ez a kis közösség próbál ott gyakorolni.
Fontos a Biblia szerint a közös imádkozás — most ennek a jelentőségéről nem akarok beszélni. Egy kérdést szeretnék feltenni: van-e nálunk ilyen, amit ez a szép kifejezés sejtet, hogy Péter és János együtt mentek fel az imádkozás órájára. Ha délután három, akkor ez az imádkozás órája. Akkor letesszük, ami a kezünkben volt, imádkozunk s utána folytatjuk. Megvan az imádkozás órája. Megvan-e az életünkben az imádkozás órá-ja? Van-e olyan időszak, amit mindennap imádsággal akarunk tölteni, s ha csak egy mód van rá, akkor azzal is töltjük. Vagy pedig — ahogy ezzel a csúnya kifejezéssel szokták mondani, amit ma használnak —: ha összejön, akkor imádkozunk. Ha éppen marad egy kis időm, ha a gyerekek hamar elcsendesednek, ha még nem aludtam el, ha éppen álmatlanul forgolódom, jobb híján, ha a fogorvosnál várni kell… Vagy pedig megvan az imádkozás órája? Ami valakinek a számára fontos, szent, arra félreteszi az időt, és ha akármi történik is, annak meg kell lennie. Inkább más marad el. Ilyen-e az imádkozás az életünkben, hogy van órája, vagy pedig ahogy esik, úgy puffan?
Erre azt lehet kérdezni: miért, járás közben például nem lehet imádkozni? Vagy villamoson kapaszkodva nem szabad imádkozni? Dehogynem! Mindenütt szabad és mindenütt lehet. Ez az imádság egyik nagy ajándéka, hogy nincs olyan helyzet és hely, ahol az ember ne imádkozhatna. De ha valaki mindig csak villamoson kapaszkodva imádkozik, annak a számára az imádság nem szent. Ha soha nincs olyan idő, amit azért ürít ki, hogy csak imádkozzék, az az ember nem tudja, mit jelent imádkozni.
Egyszer meglátogattam egy családot, és szóba jött egyebek közt ez is, hogy ki hogyan és mikor imádkozik, és azt mondta az asszony: én legtöbbször tejforralás közben szoktam imádkozni. S megkérdeztem: gyakran kifut-e a tej? Miért? Mert, ha belemélyed az imádságba, akkor nem azt figyeli, hogy a habja emelkedik-e már, hanem akkor csak a szagára lesz figyelmes, utána sikálhatja a tűzhelyet. Mondta: nem szokott kifutni.
Lehet tejforralás közben is imádkozni, de aki csak félszívvel, félszemmel mindig tejforralás közben imádkozik, az nem tudja, milyen mélységei, milyen lehetőségei vannak az imádságnak.
Egyszer egy idős presbiterrel látogattunk meg egy özvegyen maradt fiatalasszonyt. Balesetben meghalt a férje, és négy apró gyerekkel ottmaradt. Sok mindenről szó volt. A végén megkérdezte ez a bácsi tőle: most, hogy minden a nyakába szakadt, és mindent egyedül kell hordoznia, marad ideje azért arra, hogy Istenre figyeljen, meg imádkozzék? Szinte bocsánatkérően mondta, csendes, szelíd hangon: én imádkozni reggel öttől hatig szoktam, meg aztán egész nap. Ezt a mondatot magammal hoztam. Annyi dolog mellett — nem kell részletezni: négy apró gyerekkel egyedül marad, meg a bánatával, meg minden egyéb gonddal — megvan az imádság órája: reggel öttől-hatig, meg egész nap. Mert egész nap is lehet, munka közben is lehet, egy-egy mondattal felkiáltani is lehet és az is imádság, de akkor lesz az imádság, ha megvan az imádság órája is.
Ez nyilván nem azt jelenti, hogy akkor leszünk igazi keresztyének, ha minden nap hatvan percen át imádkozunk. Nem erről van itt szó. Sokkal szentebb dolog ez, mint stopperórával mérjék. Csak a fontossága, a szentsége, a hangsúlya az, amit ez a kifejezés elém hozott: Péternek és Jánosnak megvolt az imádság órája. És akkor nem mással foglalkoztak. Aztán nyilván a munkájukat is elvégezték, de éppen az szenteli meg és teszi áldásossá egyébként a dolgunkat, ha a helyén van az Istennel való kapcsolatunk.
Chambersnek egy mondatával hadd fejezzem be, ami nekem egész életre szóló programmá vált. Ezt írja egy helyen: „Az Istennel való magányos, csendes közösségünk mélységétől függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke.” Azért tanultam meg ezt a mondatot, mert úgy érzem, minden szó a helyén van. Ennél mi sokkal hevenyészettebben szoktunk erről beszélni. Ő tudja, mit beszél. Az Istennel való magányos közösségünk mélységétől — nem a közösségünktől, mert az sokféle lehet —, a mélységétől, az intenzitásától függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke. Nem a mennyisége, hogy mennyit dolgozom, hanem az értéke. Azt csinálom-e, amit Ő bízott rám. Ő dolgozhat-e általam, ott vagyok-e, ahova Ő elkísért, ahol Ő akar használni, és ezért van értéke annak a munkának.
Jó lenne, ha mindnyájan a magunk helyén elkezdenénk ezt gyakorolni, és engednénk, hogy Isten tegye oda, arra a helyre az imádságot, ahol az életünkben Ő ezt kijelöli, és legyen meg az imádkozás órája vagy tízperce, vagy akármennyi ideje, de ne csak akkor, amikor összejön. Aztán rossz lelkiismerettel megállapítjuk: ma megint nem jött össze, mert olyan elfoglalt ember vagyok, meg annyi sok gondom van. Más lenne az életünk.
Kérjünk el Istentől lelki testvért, és mélyüljön el, legyen tartalmasabb, gazdagabb, fontosabb az imádságunk, az imaéletünk.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Most már régi hagyomány, hogy szeptember első vasárnapján családi istentiszteleten vagyunk együtt. Egy idő óta úgy is nevezzük: tanévnyitó istentisztelet. Ezen az istentiszteleten az igehirdetés mindig olyan nyelven hangzik, hogy az a legkisebbeknek is érthető legyen.
Egyszer nagy oktatást kaptam egy három éves kicsi lánytól. Összejöttünk fontos dolgokat megbeszélni egy lelkésztársam lakásán. Ő nem akarta, hogy a gyerekei is ott legyenek, próbálta őket elhessegetni onnan. Ez a kislány azonban mindenképpen bent akart maradni. Amikor váltig mondogatta, hogy menjen ki, ő tudni akarta, miért. Akkor azt mondta az apukája: azért, mert amit itt a bácsik beszélnek, azt úgysem érted. Mire ő elkezdett görbíteni, ahogy a kicsik szokták a sírást kezdeni, és mondott egy fontos mondatot, ami elkísér egész életemben. Azt mondta: azt úgy kell mondani, hogy mindenki értse. Akkor megtanultam, hogy Isten igéjét is úgy kell mondani, hogy mindenki értse.
Megpróbáljuk legalább ezen az istentiszteleten úgy, hogy a legkisebbek is értsék, és egészen bizonyos, hogy akkor mindnyájunk számára is érthető lesz.
* * *
Gyorsan véget ért a szünidő és máris elkezdődött egy új tanév. Sokó-tokkal beszélgetve az elmúlt napokban, úgy láttam, főleg két dolog van ott a kicsi szívekben: Kíváncsiság, meg egy kis félelem. Kíváncsiság, hogy mit hoz az új év, milyen lesz az osztály, ha valaki új osztályba került. Jöttek-e új gyerekek, nem ment-e el valaki? Ki lesz a tanító néni, vagy nagyobbaknál az osztályfőnök? Mi lesz a tananyag? Szép, színes könyveket kaptok újabban, és a könyvekbe bele lehet lapozni, hogy megnézze az ember, mi van előbb, — de az előttetek levő időbe nem lehet. A napokat nem lehet úgy lapozni, hogy megnézzük, mi lesz a jövő héten, meg félévkor, meg az év végén.
Az ember óhatatlanul is fél az ismeretlentől. Mennyit kell majd tanulni? Ki milyen szigorú lesz a tanítók, tanárok közül? Nem leszek-e beteg — még ettől is félt valaki. Milyen erős lesz a verseny? Valaki úgy értesült, hogy az ő osztályukba csupa jeleseket vettek fel. Azok között is van különbség, de ez mikor alakul majd ki? Mennyire kell majd hajtani?
A szülők is félnek egy kicsit. Vajon, hogyan alakul ez az új tanév? Valaki tegnap így sóhajtott fel: jaj, de messze van még a június! Tényleg messze van, ha a jövő évit nézzük. Ha az ez évit, akkor nincs annyira messze, de azon már túl vagyunk. Ő az év végére gondolt így az év elején.
Jó lenne, ha egy hatalmas kéz ott lenne mindig felettetek, s ha szükség van segítségre, segítene. Vagy valaki láthatatlanul mindig jelen lenne, és súgna, ha kell. Jó gondolatokat adna, vigyázna ránk.
Láttam egyszer — éppen így a tanév elején —, hogy egy apuka kísérte az első osztályos kisfiát az iskolába. A kicsike elbámészkodott és megbotlott, éppen egy nagy tócsa szélén. Beleesett volna, ha az édesapja nem fogja erősen a kezét. Pontosan ezt a képet láttam, és ez volt érdekes, mert ilyet ritkán lát az ember: A kisgyerek táskával a hátán vízszintes helyzetben volt, a kis karjánál fogva függött, és tartotta az apja a pocsolya felett. Amikor baj támadt és megbotlott, akkor nyilván még erősebben fogta meg a nagy kéz a kis kezet, és megtartotta, hogy ne váljék halacskává, amelyik úszik a tócsában.
Egy ilyen erős kézre vágyik mindenki, amelyik mindig készenlétben lenne, s ha elbámészkodom és összecserélem a lábaimat és megbotlom, akkor se essek el, hanem megőrizzen bajoktól engem.
Egy másik alkalommal meg egy kislánnyal láttam hasonló jelenetet. A tanítás végén várta az apukája az iskola előtt. Ott volt egy útkanyarulat is. Mielőtt az apukájához ment, még át akart szaladni az utca túlsó felére a barátnőhöz valamit odaadni neki. És mivel sietett, nem nézett se jobbra, se balra, és ott jött elé nagy sebességgel egy autó. Ezt a pillanatot kapta el a tekintetem és a hideg végigszalad a hátamon: mi lesz most?! S akkor kinyúlt egy erős kéz, s elkapta a kabátjánál a kislányt úgy, hogy a felső gomb le is pattant és repült, olyan erővel kapta el. Persze az autó is fékezett, de nem tudott volna megállni. Így menekült meg a kicsi, hogy egy erős kéz idejében még elkapta.
Ilyen erős kézről álmodoznak ám a felnőttek is. Jó lenne, ha egy ilyen vigyázna ránk. Ha egy ilyen vezetne. Ha egy ilyen adná azt, amire szükségünk van. S ha mi már nem boldogulunk, valaki mégis ott lenne mellettünk. De hát nem őrizhet egyikünket sem az apukánk, anyukánk állandóan. Kire számíthatunk akkor?
Az a történet, amiből itt egy részletet olvastam, egy olyan férfiről szól, aki nagyon bátor volt. Egy alkalommal azonban mégis nagyon félt. Akkor félt Józsué a legjobban, amikor Isten az Ő egész népének a sorsát reá bízta.
Ha figyeltetek, olvastuk itt, hogy Isten azt mondta: az én egész népemet vezesd be ebbe az országba. Milyen országba? Egy olyan országba, amit még megszállva tartottak. Ott nem várták őket tárt karokkal és nyitott kapukkal. Ellenkezőleg: ellenségnek tekintették őket.
Józsué megkapja a parancsot: vezesd be! S hogyan, Uram? Úgy, hogy mentek szépen városról városra, beveszitek a várakat. Na de Uram, azok fel vannak fegyverkezve. Az én népem meg nem szokott a hadakozáshoz. Itt apró gyerekek is vannak, meg visszük a kis motyónkat, mindenünket, amink van. Terelgetjük a kis állatainkat. Nem hadsereg vagyunk, hanem vannak ugyanfegyveres katonák is köztünk, de jön az egész nép is.
Akkor, nem tudom megfigyeltétek-e, minden mondatban ígér valamit Isten. „Ne félj, mert én mindig veled leszek. Ne félj, mert előtted megyek.” És ezek lesznek az ország határai... Még be sem tették a lábukat, Isten már mondja, mi lesz az ország határa. Ez lesz a tiétek. Sőt azt mondja: én ezt már a kezetekbe adtam.
Ilyenkor szokott az ember rákérdezni: hogy tetszett mondani? Nem egészen értem. Még kívül vagyunk, és Isten már elintézte, hogy a kezetekbe adtam? Azt mondja Józsuénak: menjetek csak nyugodtan. Félelmet oltottam azoknak a szívükbe. Azok már most félnek tőletek. Győzni fogtok.
Na, de ki bizonyos ebben? Az, aki elhiszi, hogy Isten igazat mond. Ha Isten azt mondja: ez a tiétek lesz, akkor biztos a miénk lesz. És mikor és hogyan? Azt majd meglátjuk. De ebben bizonyosak lehetünk. Azok már félnek tőlünk? Pedig ők az erősebbek. Na, de ha ők félnek, akkor mi vagyunk nyeregben. Akkor mi fogunk győzni egészen bizonyosan. Isten azt mondja: mindenütt veletek leszek, ahova csak mentek.
Itt hangzik el ez a nagyon sokat jelentő mondat: „Nem maradok el tő-led, nem hagylak el.” Mintha azt ígérné Isten: nyugodj meg, Józsué, egy láthatatlan, hatalmas kéz ott lesz mindig felettetek, én meg láthatatlanul, de valóságosan ott megyek előttetek, és láthatatlanul, de hatalmasan körülveszlek titeket és védelek az ellenségtől. Azon múlik minden, hogy ezt elhiszi Józsué meg a nép vezetői, vagy nem. Ha elhiszik, akkor elindulnak.
És elindultak-e? Azt olvassuk: el. Tehát elhitték. Ettől kezdve lépten-nyomon tapasztalták, hogy Isten ígérete igaz. Pedig Józsué szíve is tele volt félelemmel: jaj, Uram, hogy lesz ez az ország a miénk? Jaj, Uram, Mózes meghalt. Eddig mindig tőle kértem tanácsot. Most kitől kérjek tanácsot?
S mit mond Isten? Nem maradsz te tanácstalan. Mózesnek kijelentettem az én igémet. Ott van a törvény. Attól el ne térj, olvasd és tanulmányozd éjjel-nappal. Legyen a fejedben és a szívedben is az, amit Isten mondott eddig. Ahhoz tartsd magad, és majd maga Isten tanácsol téged. Eszedbe jut egy jó gondolat, helyesen fogsz dönteni. Na, de Uram, én tapasztalatlan vagyok. Mózes évtizedekig vezette a népet, én meg csak most kezdem. Nem baj, majd egyre több tapasztalatot gyűjtesz, de nem a tapasztalaton múlik elsősorban, Józsué, hanem azon, hogy én nem maradok el tőled, és nem hagylak el. — Ezt kell Józsuénak jól megjegyeznie és a szívébe vésnie. Ha valami baj támad, akkor ez jusson eszébe. Isten megmondta: nem maradok el tőled, és nem hagylak el!
És ez így is volt, mert sok baj támadt és sok nehéz helyzetbe került Józsué meg a nép, de újra és újra erre emlékezett. Isten megmondta: nem maradok el tőled, nem hagylak el.
Így bátorította Isten mindig Jó-zsuét. Amikor elcsüggedt és csak magára nézett: már megint olyan feladat van, amihez nem értek, ez már megint meghaladja az én erőimet; meg a saját gyenge népére nézett, meg arra az ellenségre, amelyik olyan erősnek tűnt mindig, akkor Isten újra és újra felemelte a fejét. Őreá nézzél! Mit mondott Ő? Nem maradok el tőled, és nem hagylak el. Eddig elmaradt és elhagyott? Nem! Mindig azt tapasztaltuk, hogy ott van és nem hagyott el. Akkor? Holnap vajon Ő már nem lesz Isten? Vagy holnap elfeledkezik rólatok?
Újra és újra rászorította Isten Jó-zsuéékat, hogy higgyenek. Azt vegyék komolyan, amit Isten mondott nekik. Ahogy itt olvastuk: attól ne térjen el se jobbra, se balra, hanem maradjon meg azon az egyenes úton. Így mentek városrólvárosra. Erről ti nagyon sok mindent tudnátok mondani, csak most erre nincs időnk. Hogy vették be a legerősebb várat, Jerikót. Nem ők foglalták el, Isten a kezükbe adta. Láthatták, milyen az, hogy Isten előttük lerombolja a falakat, ők meg besétálnak. Aztán volt olyan, hogy nekik kellett megküzdeniük, de ebben a küzdelemben is Isten erősítette őket, és vitte el előlük az ellenséget.
Végül is elfoglalták azt az országot annyira, hogy Józsué utódai a mai napig ott laknak. Isten ennyire igazat mond. Nem maradok el tőled, nem hagylak el!
Ezt ígéri nektek is most, ennek az új tanévnek az elején, és ezt ígéri mindnyájunknak ezen a csendes vasárnapon. Isten pontosan tudja, hogy melyikünket milyen terhek nyomasztanak most. Milyen gondok vannak a szívünkben. Mi megoldatlan az életünkben. Mi az, amin állandóan gondolkozunk, de nem jutunk előbbre. Mi az, amitől nem tudunk szabadulni, vagy amitől félünk. Lehet, hogy semmi okunk nincs félni tőle, lehet, hogy minden okunk megvan rá. Akkor is érvényes az Ő ígérete: nem maradok el tőled, nem hagylak el!
Az Ő hatalmas keze ott van felettünk. Az Ő szeretete körülvesz. Az Ő igéje — ami a Bibliában olvasható — világít és mutatja az utat. Csak ettől ne térjünk el se jobbra, se balra!
Az apukánk nem lesz mindig mellettünk. Az anyukánkhoz nem kiálthatunk mindig a bajban, hogy anyu….! De Őhozzá kiálthatunk. Isten mindig hallótávon belül van. Erről számolnak be azok, akik már szoktak imádkozni, és tudnak imádkozni. Nincs olyan helyzet, és ezen a világon nincs olyan hely, ahonnan ne lehetne Istenhez úgy imádkozni, hogy Ő azt meg ne hallaná. Még ha magunkban mondjuk el, így hangosan nem mondjuk ki, akkor is meghallja. Sőt azt ígéri a Biblia: mielőtt elmondjuk, Ő már érti, mi van a szívünkben. És Ő ki akar venni onnan minden félelmet és szorongást, és ígéri az Ő állandó jelenlétét. Nem maradok el tőled, nem hagylak el sem a tornaórán, sem a matekórán. Sem a tanév elején, sem a közepén, sem a végén. Sem otthon, amikor tanultok, sem, amikor izzadtan dolgozatot kellene írni, és az elején nehezen jutnak eszetekbe a dolgok, s aztán egyszer csak megindul, s mindent szépen, hibátlanul le tudtok írni.
Nem hagy el sem az utcán, ahol sok veszélynek ki vagyunk téve, sem a családi körben, ahol azt hisszük, hogy biztonságban vagyunk. Nem hagy el egészségesen sem, és ha valami betegséget bocsát ránk, még azt is a javunkra fordítja, és valamit megtanulunk belőle.
Nem hagy el, és megtanít arra, hogy becsületesen tanuljatok. Megtanít arra, hogy segíthettek másoknak, és gondoskodik arról, hogy megérkezzék a segítség idejében hozzátok. Az, hogy Ő nem hagy el valakit, azt is jelenti, amit tavaly egyszer láttam: milyen hálás volt valaki azért, hogy neki van uzsonnája, és mennyire észrevette, hogy valakinek meg nem volt. Tegnap sem, és tegnapelőtt sem volt. Odaadta neki és örült, hogy az elfogadta. Nem hagy el titeket most, és ha majd továbbtanulásra kerül a sor — mert sokan már amiatt aggódnak — nyugodtan rábízhatjuk magunkat, és a szülők is nyugodtan rábízhatják a gyermekeiket.
Isten annyira komolyan vette ezt az ígéretet, hogy nem maradok el tőled, nem hagylak el, hogy az Ő hatalmas kezével egyszer úgy nyúlt utánunk, hogy egy élő személyben, Jézus Krisztusban eljött erre a földre, és ez a Jézus azt ígérte a benne hívőknek, hogy veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
Jézus Krisztus az Isten hatalmas keze. Benne lett láthatóvá Isten keze. Őáltala szabadított ki minket a tehetetlenségből, a kétségbeesésből, minden félelmünkből. A Biblia így mondja: a bűnből, a halálból és a kárhozatból. Aki megragadja Istennek ezt a kezét, vagy is aki hisz Jézus Krisztusban, az tudja: semmi oka a félelemre. Ugyanolyan veszedelmek között vezet az ilyen emberek útja is, mint a többieké, de ismerik azt az Istent, aki megígérte, hogy nem maradok el tőled, nem hagylak el.
Józsué hitt Istennek, és ez a hit adott neki bátorságot, hogy mégis csak elinduljon. Ez a hit sokszorozta meg az erejét. Ugyanez az Isten mondja most nektek is, mindnyájunknak: Légy erős és bátor, ne félj, és ne rettegj. El ne távozz a törvénykönyv olvasásától. Tanulmányozd azt éjjel-nappal, és ami meg van írva, aszerint járj, és akkor boldog leszel a te utadon.
Jó lenne, ha mostantól kezdve felelevenítenénk azt, amit tavaly ilyenkor javasoltam: a tízperces mozgalmat. Napi tíz percet szánjon mindenki arra, hogy vagy egy gyermek Bibliát elővesz, és azt folyamatosan végigolvassa, nem úgy, hogy össze-vissza lapozgat, és amelyik kép tetszik, annál megáll. Szépen sorban, ahol abbahagytam, holnap ott folytatom. Megkérdezem Istent mindig: Uram, most ezen keresztül mit mondasz nekem? Lehet, hogy megért valamit, lehet, hogy nem, de ha megért valamit, az nagyon sokat fog jelenteni. Az megbátorítja, kiveszi a félelmet a szívéből, közelebb viszi Istenhez. Ha pedig megértett valamit, azt két mondatban meg is köszönheti, s észre sem vette: már imádkozott. Istenre nézett és hozzá került közelebb.
Jó lenne tehát ezt a mozgalmat feleleveníteni. Akár úgy, hogy esténként a szülők is részt vesznek benne. Az egész család előveszi a Bibliát, megszólalhat Isten, aztán megszólalunk mi, elmondjuk neki a panaszainkat, megvalljuk bűneinket, megköszönjük az ajándékokat, amit kaptunk tőle, és egyre szorosabb lesz ez a vele való kapcsolat, és egyre jobban tudunk bízni abban: ne félj, ne rettegj, légy bátor és erős, mert az Úr mindig veled lesz.
Mindig Istenre nézni. Megtanulni folyamatosan imádkozni, megtanulni az Ő igéje szerint járni.
Jó lenne, ha ezt az egy mondatot most tényleg meg is tanulnátok. Bevésnénk a szívünkbe is, amit Isten mond Józsuénak: Nem maradok el tő-led, nem hagylak el!
Annak a Józsuénak mondta, aki egy kicsit tényleg félt ebben a helyzetben, de Isten minden félelemtől megszabadította. Mi is félelem nélkül és örömmel indulhatunk az új tanévbe.

Szeretném emlékeztetni a testvéreket a múlt csütörtökre. Misszionárius testvérünk a missziói parancs mondanivalóját így foglalta össze: a határtalan Isten ilyen behatárolt embereket küld azért, hogy meglevő határok helyett új határokat építsen. A határtalan Isten behatárolt embereket küld, hogy odébb mozdítson meglevő határokat, és új határokat építsen. Azt mondta: ez a misszió.
A határtalan Isten, akinek minden lehetséges. Aki Jézus Krisztusban jött közel hozzánk és a missziói parancs bevezetésében Jézus így mutatkozik be: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Ez a Krisztus küld ilyen magunkfajta gyarló embereket, hogy vigyük tovább az örömhírt.
Ezek a gyarló emberek azonban küldetésben járnak. Maguk mögött tudhatják mindig a küldőjüket. Ez ad nekik bátorságot a kudarcok ellenére, és reménységet. Csüggedéseiken is túlláthatnak, mert tudják, hogy az ő nagyon is erőtlen, behatárolt, korlátolt képességeiket a mindenható Isten akarja használni, és azokat úgy tudja bővíteni, ahogyan akarja. Miért? Azért, hogy meglevő határok helyett új határokat építsen. Vagyis azért, hogy az evangélium egyre messzebb terjedjen. Az Isten szabadítása egyre többekhez eljusson, ne csak mint jó hír, hanem mint valóságos szabadítás is.
Ezek a behatárolt emberek tehát offenzí-vában vannak. Előrehaladnak. Nem úgy élnek ezen a világon, hogy bocsánatot kérünk, hogy vagyunk. Nem kérnek elnézést azért, hogy ilyen korszerűtlen üzenetet hirdetnek, hogy „úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen,” hanem tudják, hogy a legigazabb üzenet ezen a világon ez. És ez az, amire mindenkinek szüksége van, és aki hinni fog, az meg fogja tapasztalni, hogy az ő életében is hatalmasan munkálkodik a határtalan Isten az Ő igéjén keresztül. Csak mondani kell, és pontosan kell továbbadni. Úgy kell mondani, hogy miközben másoknak prédikálunk, magunk valamiképpen méltatlanokká ne legyünk.
A misszió az, hogy a mindenható Isten ilyen gyarló eszközöket kezébe vesz, egyre kijjebb tolja a hitetlenség határait, és egyre többekhez eljut a szabadító evangélium.
Kinek az ügye a misszió? Nem tudom, feltűnt-e az egyik diakockán, hogy volt egy persely és arra németül volt ráírva: a misszió az én ügyem, a te ügyed, a mi ügyünk, Isten ügye. — Ezt mondja a Biblia is.
Legyen az én ügyem egészen személyesen, de tudhatom, hogy másoké is, a te ügyed is, akkor már a mi ügyünk. Mi akkor már összetartozunk a misszióért vállalt felelősségben. A misszió végzésében újra és újra tapasztalni fogjuk — bocsánat, hogy ilyen csúnyán mondom — hogy nem maszekolunk, hanem ez Isten ügye, és az Ő alkalmazottaiként végezhetjük ezt a szolgálatot, amely meglevő határokat egyre kijjebb tágít, hogy üdvöm a föld végéig érjen — ahogy Isten az Ézsaiás könyve szerint mondja. (Ézs 49,6)
Vagy, ahogy itt Jézus megrajzolja a misszió koncentrikus köreit: vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek. Előbb Jeruzsálemben, azután a Jeruzsálem környéki tartományban, Júdeában. Aztán a félpogány Samáriában, aztán az egészen pogány földön, a föld végső határáig. És ebben a csodálatos hatalmas isteni munkában valahol egy kicsi helyen, egy ilyen kicsi emberke, mint akik mi vagyunk, valami nagyon fontos feladatot végezhet el, ha örömmel fogadja el, hogy Isten kész alkalmazni őt és tovább adja azt, amit ő is úgy kapott Istentől.
Azért indultam ki a múlt csütörtökből, mert bibliaolvasó kalauzunk szerint holnap kezdünk olvasni egy olyan könyvet, amelyik elejétől a végéig erről szól. Huszonnyolc hosszú fejezet arról szól, hogyan tolja ki Isten a misszió határait, hogyan használ sokszor tényleg nagyon gyarló, ilyen magunkfajta embereket, hogyan erősíti őket, miközben szolgálnak neki: bukdácsolva, újra felállva, nekiindulva. Mit jelent az, hogy igéje és Szentlelke által Ő maga végzi a misszió munkáját, és olyanok, akik sose hallottak ró-la, egyszer csak megnyílnak. Olyanok, akikről már mindenki lemondott vagy talán önmaguk is lemondtak magukról, egészen más emberekké lesznek, mert megismerik az értük is meghalt és feltámadott Jézust. Szabadulást, új életet kapnak tőle. Ehhez azonban valakinek beszélnie kellett Jézusról nekik.
Ennek a történetét írja le az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv. Majdnem három hónapig ezt fogjuk most olvasni. Szeretném ennek a nyitányaként ezeket a múlt csütörtöki gondolatokat egy kicsit elmélyíteni, hogy ízlelgessük ezt a csodálatos gazdag programot, amit Jézus az Ő első tanítványai elé adott, és amihez hasonlót tesz mindannyiunk elé: vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön re-átok, és tanúim lesztek. Ki itt, ki ott. Ők előbb Jeruzsálemben, azután Júdeában, Samáriá-ban, de a föld végső határáig is, — még a mi kicsi országunkban is hangozhat ez az evangélium.
Ha nagyon lerövidítenénk a Cselekedetek Könyvének a mondanivalóját, akkor úgy gondolom, két szóban össze lehet foglalni, miről van benne szó. Ez a két szó így hangzik: hinni és vinni. Hinni igazán, egész értelmünkkel, teljes szívünkkel, egész egzisztenciánkkal a jó hírt, az evangéliumot, és aki azt igazán mélyre engedte magában, és belülről átdolgozza őt az evangélium, az feltétlenül viszi is másokhoz, és ez, hogy hinni, egyenesen folytatódik azzal, hogy vinni. Akárcsak a legszűkebb környezetébe, vagy olyanokhoz, akikhez soha életében be nem tette volna a lábát.
Mint például Péter magától egy nyomorult pogány római megszálló katonatiszt házába sose ment volna el, s mégis viszi oda is az evangéliumot, mert küldetésben jár. Mert a hatalmas küldője ott van mögötte, és kinyitogatja az ajtókat meg a szíveket előtte, és a szájába adja a mondanivalót. Ő maga is összecsapja a kezeit és csodálkozik, hogy ezek szerint az Isten a pogányoknak is adta a Szentlelket.
Így csodálkozott már közülünk is sok testvér, amikor egy-egy olyan valaki, akire azt mondták — megint bocsánatot kérek a közönségességért, de ezt szokták mondani: kutyából nem lesz szalonna, mégis új emberré lett. Egyébként, amikor valaki ezt a mondást idézte, egy másik, aki a misszióban sokat fáradozik, azt mondta: az Isten országában minden szalonna kutyákból lesz. Vagyis minden új ember reménytelen, elveszett, tönkretett életű emberekből lesz. Ilyenekből, mint mi voltunk, vagy talán vagyunk még most is. És ezzel a bizonyossággal és reménységgel viszi tovább azt a jó hírt, amit előbb hittel befogadott valaki.
Mit jelent ez: hinni és vinni? Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről tartalmilag.
Miről szól a Cselekedetek Könyve? Mit kell hinni? Ennek a könyvnek az elején, de az egész könyvben is sok rövid igehirdetés van. Különböző apostolok, Isten különböző szolgái itt, ott, amott kisebb-nagyobb közösségekben elmondták, mit hisznek, és mit lehet a hallgatóiknak is hinni. Egy ilyen rövid igehirdetést olvasok a 3. részéből. Miután Péter és János által Jézus meggyógyította azt a sántát, elkezdik őket éljenezni. Ők leállítják ezt a hamis ujjongást, és felfelé mutatnak. Csendet intenek, és elmondják, ki gyógyította meg ezt a sántát. Így olvassuk ezt:
„Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, a mi atyáinknak Istene megdicsőítette az ő Fiát, Jézust, akit ti elárultatok, és megtagadtátok Pilátus előtt, pedig ő úgy ítélt, hogy szabadon bocsátja. Ti pedig azt a szentet és igazat megtagadtátok és azt kívántátok, hogy a gyilkos embert bocsássa el nektek. Az élet fejedelmét megöltétek, de az Isten feltámasztotta őt a halálból, és ennek mi vagyunk a tanúi. Az Ő nevében való hit által erősítette meg az Ő neve ezt, akit láttok és ismertek; és a hit, amely őáltala van, az adta neki ezt az épséget mindnyájatok szeme láttára. De most, atyámfiai, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek, ahogyan a ti vezetőitek is. Isten azonban, amiről eleve megmondotta minden prófétája által, hogy a Krisztus elszenvedi, ekképpen töltötte be. Bánjátok meg azért bűneiteket, térjetek meg, hogy eltöröltessenek bűneitek és így eljöjjenek a felüdülés idői az Úrnak színétől, és elküldje a Jézus Krisztust, aki nektek előre hirdettetett. Mert Isten az Ő Fiát, Jézust elsősorban nektek támasztván elküldte Őt, hogy megáldjon titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből.” (ApCsel 3,13-26)
Ez tipikus apostoli igehirdetés az első időkből. Nem terjengős, közérthető. A lényegre korlátozódik. Visszautal a gyökerekig, az atyáknak tett ősi ígéretek teljesednek be Jézusban. Jézusban teljesedtek be ezek az ígéretek. Ő a Krisztus, Ő az Isten Messiása, akit szabadítóul küldött. Sajnos ti őt mégis megöltétek. Nem fogadtátok el Messiásnak. Ez azonban, hogy Ő kész volt meghalni, engesztelő áldozat a bűneitekért. Ezért kaphattok ti is mindnyájan bűnbocsánatot.
Gondoljuk ezt el. Nem tudom, ma milyen hatása lenne egy ilyen igehirdetésnek. Ugyanezt Péter a pünkösdi prédikációban úgy mondta el, hogy ti, akik itt vagytok, gonosz kezeitekkel keresztfára szögezve megöltétek, de az Isten Őt feltámasztotta hatalmasan. Ez a bizonyítéka annak, hogy Ő valóban az Isten Fia, és ennek mi vagyunk a tanúi. Láttuk, hogy meghalt, és találkoztunk vele három nap múlva, és utána még negyven napig együtt voltunk vele. Tehát biztos, hogy feltámadott. Őt hirdetjük nektek. Aki ezt, amit elmondtunk, hiszi, az tőle és őérte bocsánatot nyer, és új élete lesz.
Ennyi a summája az igehirdetésnek. Ezt kell hinni.
És most, anélkül, hogy ezt fejtegetném, hiszen ezt sokan közületek is ki tudnák már bontani, hadd kérdezzem meg: valóban hisszük ezt minden részletében? Az életünk kritikus helyzeteiben pontosan ezeket az alapigazságokat szokta megkérdőjelezni az ördög. A lelkigondozói szolgálatból tudom, hogy hívő emberek is ezekben az alapbizonyosságokban inganak meg sokszor. Ezeket támadja, lövi a sátán, hogy ebben ne legyünk bizonyosak: Jézus a Krisztus, hogy helyettem is meghalt, hogy én is bocsánatot és új életet kaphatok őérette, hogy feltámasztotta Őt az Isten, tehát Ő ma is él, tehát értelmes dolgot cselekszem, amikor imádkozom hozzá. Egy élőhöz imádkozom, és Ő meg fogja mutatni, hogy ma is minden hatalom az övé. Várhatom, hogy válaszol az imádságomra.
Hol az egyikben, hol a másikban rendülünk meg és bizonytalanodunk el. Jó erre felkészülni, hogy ezeket lövi az ördög, ezeket a biztos támaszokat akarja kihúzni a lábunk alól. Engedjük, hogy újra és újra megerősítsen minket Isten ezekben. És ha megerősített, akkor ezt ne titkoljuk el mások előtt, mert az nem becsületes dolog. Az durva szeretetlenség azokkal szemben, akik előtt ezeket a fontos igazságokat elhallgatjuk. Akkor, amikor csak lehet, és amire ott szükség van ebből, azt mondjuk el.
Péteréknek sem mindig ilyen alkalmuk volt, hogy a templomban felálltak és csendet intettek, és nagy sokaság hallgatta őket. Volt úgy, hogy csak egy mondatot mondtak. Pál apostol a filippi börtönben mint rab, egyetlen mondatot mondott a börtönőrnek, mikor az kétségbe esve kérdezte: uraim, mit cselekedjem, hogy megmeneküljek? Azt mondta: higgy az Úr Jézus Krisztusban, és megmenekülsz. Ennyi. Ez is bizonyságtétel. Ez még tömörebben ugyanez az evangélium. (ApCsel 16,30-31)
Aztán, ha majd érdeklik a részletek, elmondja. Mint ahogy el is mondta, amikor kimosta a sebeit a börtönőr és saját asztalánál megvacsoráztatta őket. Ott már részletesebben kifejtette nyilván az evangéliumot. Van, amikor csak ennyit kell mondani, van, amikor csak egy simogató mozdulat, vagy egy biztató mosoly az evangélium. Életnek beszédét tartjuk oda a kívül valók elé. Aztán majd rákérdeznek esetleg: hogy tudsz ilyen helyzetben mosolyogni? Megérzik, hogy tiszta mosoly volt. Őszinte szeretet van mögötte. Azt jelzi: nekem fontos a másik. Együtt érzek vele. Itt most nem tudunk beszélgetni, nincs mód másra, de egy biztató szemvillanás sokat jelenthet egy-egy kritikus pillanatban.
Vagyis a bennünk élő Krisztus. Az új ember. Aki ezt hiszi, az sokféleképpen tudja ezt továbbadni. A kérdés azonban az: viszi-e? Aki csak hiszi, és nem viszi tovább, az előbb-utóbb biztos, hogy meg fog gyengülni a hitében. Erre megint sok rossz példát lehet látni. Sok áldozata van ennek, hogy nem adjuk tovább, nem mehet tovább.
A Római levélben Pál apostol még élesebben ír erről. A 10. fejezet szinte egészen erről szól. Azt mondja: „Közel hozzád a beszéd, a szádban és a szívedben van: azaz a hit beszéde, amelyet mi hirdetünk. Mert ha a száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre.” (Róm 10,8-10)
Sokan megpróbálnak megállni ott: szívvel hiszek az igazságnak. Mindezt, amit itt most felolvastunk a Cselekedetek 3-ból, hiszem. Ott van a szívemben, rendíthetetlenül hiszem. Isten azonban azt kérdezi: és? Kinek mondtad már tovább? Ki láthatta rajtad, hogy te ezt valóban hiszed? Mennyit változtatott az életeden és hány emberrel osztottad meg ezt a nagy lehetőséget?
Szájjal teszünk vallást az üdvösségre. Szívvel hisszük az igazságot, és ha tele van a szívünk vele, akkor kicsordul a szánkon. Ha nem csordul ki a szánkon, akkor vagy nincs tele a szívünk vele, mással is keveredik ott, vagy talán nincs is ott a szívünkben, csak a fejünkben. Még csak ismeret. Hallottam róla. Egyetértek vele. Helyeslem. És? Ez még nem üdvözít, ez még nem hit. Ha szívvel hiszek, akkor biztos, hogy szájjal vallást is fogok tenni és tovább is adom azt másoknak.
Jézus elhívta azokat az embereket tanítványaiul, aztán kiküldte, mint apostolokat. Először azt mondja a hívő: követlek, Uram, utána meg azt kell mondania — amit Pál le is mert írni —: legyetek az én követőim, miképpen én is a Krisztusé. Így kerek a keresztyén élet.
Istennek különösen hangsúlyos üzenete ez ma hozzánk. Ebben a gyülekezetben sokan vannak, akik azt hiszik: abból áll a keresztyénség, hogy szívvel hiszünk az igazságnak, és mintha itt vége lenne. Pedig Isten azért ajándékoz meg minket ezzel a hittel is, hogy utána képesek legyünk szájjal vallást tenni az üdvösségre, hogy mások is üdvösségre jussanak, és megismerjék őt.
Nos, olvassuk a Cselekedetek Könyvét majd napról-napra így. Hol az egyik lesz hangsúlyosabb, hol a másik. Hol az, hogy higgy, hol az, hogy vidd tovább másokhoz. Hol mind a kettőről együtt van szó, és gyakorlati módon kiderül az, hogyan erőtlenedhet meg, vagy újulhat meg újra a hitünk, és milyen buktatói vannak annak, hogy vigyem. Hogyan lehet rosszul továbbmondani, hogyan lehet jobban. Jó lenne, ha szenvedélyes tanítványokként tanulnánk most a következő hetekben, hogyan volt az az első időkben. Lényegében ugyanúgy történik ma is. Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz. Ma is ugyanúgy szükségük van az embereknek rá, és ma is ugyanúgy használni akar minket az Ő eszközeiként.
A Cselekedetek Könyvéről még csak annyit: a legtöbben tudjuk, hogy Lukács írta ezt is. Az a Lukács, aki az evangéliumot. Ugyanannak a Teofilusznak ajánlja. Nem tudjuk, hogy ki volt az, de innen tudjuk, hogy ő írta, mert mind a Lukács evangéliuma elején, mind a Cselekedetek Könyvében ott van ez az ajánlás. Egyébként a stílusa, a nyelvezete is teljesen azonos. A Lukács evangéliumában, az evangéliumban azt írja le, hogy mit cselekedett Jézus, amíg itt volt testben a földön. A Cselekedetek Könyvében meg azt írja le, hogy mit cselekedett Jézus, amikor már felment a mennybe, de valóságosan itt maradt az Ő Szentlelke és igéje által.
Tulajdonképpen szerencsétlen elnevezés, hogy az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv, mert éppen az apostolok mutatnak rá újra és újra arra, hogy nem mi cselekedtük ezt sem, hanem az a Krisztus, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott, aki minket most hozzátok küldött. Ő cselekszi, Ő hirdeti, Ő hív titeket. Nem mi hívunk. Ő váltott meg, Ő halt meg. Minden mondattal Jézusra utalnak.
Jobb lett volna valami ilyen címet adni: Jézus Krisztus cselekedetei az Ő apostolai által. Ez azonban bonyolultabb is lett volna. Ne legyünk okosabbak, mint azok, akik annakidején címet adtak ennek a könyvnek. Fontos azonban látnunk, hogy nem magukban cselekszenek ők, hanem Jézus cselekszik általuk, és ugyanez a Jézus ugyanígy tud és akar cselekedni mi általunk is ma. Ez óriási lehetőség, tulajdonképpen meghatódva kellene letérdelnünk előtte: Uram, én általam? Anynyi ügyetlenségemmel találkozom nap mint nap. És Ő ennek ellenére elhív ma is, használ minket, és ugyanúgy, mint akkor, szánkba ad mondanivalót, megerősít, reménységet ad, és mutathatjuk másoknak is a hozzá vezető utat.
Mint könyvről, még csak annyit mondok: különösen híressé lett a Cselekedetek könyve arról, milyen precíz, pontos leírásai vannak. Lehet, hogy ez abból is fakad, hogy Lukács orvos volt, és mint természettudományokkal foglalkozó ember jó megfigyelő volt, és azt pontosan írta le. Egyre többször örülnek a Biblia elfogulatlan kutatói és Isten hívő népe, (mert a Cselekedetek könyvének állítását is kétségbe vonta a bibliakritika, meg az egyházon kívüli kritika), és újra és újra kiderül: pontosan úgy van, ahogy ott le van írva.
A 15. rész olyan, mint egy jegyzőkönyv. Aki írt már jegyzőkönyvet, tudja, hogy ma is így írjuk. Felállt Péter és ezt mondta, erre Jakab ezt mondta, ezután Pál így válaszolt, ezután jön a vita. Akkor a vitás kérdés megoldódik, a végén ott a konklúzió. Jegyzőkönyvet ír Lukács.
A 21. részben említ egy bizonyos Mná-zon nevű tanítványt, aki jeruzsálemi őslakos volt és csak rövid utalás van arra, hogy tőle szereztek be sok információt első kézből, hogy mi is történt a jeruzsálemi ősgyülekezetben.
Egyébként is említi az evangéliumban, meg itt is, hogy gondosan utána járt mindennek. Ő ilyen volt. És azt mondják — még pedig ezt nem teológusoktól olvastam —, hogy a 27. fejezet az ókori irodalom legrészletesebb és legpontosabb leírása a korabeli hajózásról és egy hajó felszereléséről. Nyilván nem ez volt Lukácsnak a célja. De ha még a hajó felszerelését is ilyen pontosan leírta akaratlanul, akkor higgyük el, ugyanilyen pontos az az üzenet is, amit Isten Szentlelke le akart íratni vele, és azok az események is, amiket a feltámadott Krisztus akkor cselekedett.
Végül még azt szeretném röviden elmondani, mit tanít ez a könyv arról, hogyan lehetünk jó tanúk? „Lesztek nékem tanúim…” — azt mondja Jézus. Hogyan lehet egy mai, újjászületett hívő jó tanúja Jézusnak? Mi derül ki a Cselekedetek Könyvéből, mik ennek a feltételei? Mi erősíti ezt folyamatosan, nehogy aztán rossz tanú legyen, miután már egy ideig jó volt?
Az első: ezek a tanúk mind személyes ismeretségben voltak Jézussal. Szem- és fültanúként mondták el azt, amiről beszámoltak. Főleg Őt magát személyesen ismerték. Később is szívesen emlékeztetnek erre. Hadd olvassak egy mondatot Péter leveléből, egy mondatot János leveléből, mennyire fontosnak találták ezt.
Péter ezt írja a második levél elején: „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az Ő nagyságának. Mert amikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm: ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen.” (2Pét 1,16-18)
Nem ők találták ki, ezt hallottuk, nem mesterkélt meséket mondunk itt most nektek. Láttuk, ott voltunk.
Ugyanezt írja János apostol is. Így kezdi levelét: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünkkel érintettünk, az életnek igéjéről,” ezekről írok most nektek.
Tehát Jézussal személyes kapcsolatban kell lennie mindenkinek, aki tanú. Ez nekünk is lehetséges. Nekünk nem fizikálisan, mint az akkoriaknak, az elsőknek. Mi most hitben járunk és nem látásban. De ugyanígy személyesen ismernünk kell a mi Megváltónkat, személyesen tudnunk kell beszélgetni vele. Személyesen meg kell értenünk: hova küld, mit akar velünk, mit nem helyesel az életünkben. Személyesen vagyunk felelősek neki. Ez a személyes hitbeli kapcsolat az első feltétele annak, hogy aztán majd szájjal tegyünk vallást az üdvösségre, és az Ő tanúi lehessünk.
A másik, amit itt ígér Jézus alapigénkben: „Vesztek erőt…” Kell a Szentlélek inspiráló, hajtó, vezető ereje ahhoz, hogy valaki jó tanú legyen. Kevés, hogy tartalmilag tiszta a tanítása, ha nincs benne erő.
Azt hiszem, a testvérek is érzékelik: mi, igehirdetők élesen érzékeljük, milyen különbség van aközt, amikor egy dogmatikailag talán helyénvaló, tiszta tanítást elmond az igehirdető, vagy amikor Isten Szentlelke erőt ad a szónak és az úgy érkezik meg egy-egy szívhez, hogy Ő érintette meg azt a szívet és Ő szólt bele egy-egy ember életébe. Ez ég és föld. A föld az: tanítom a többieket, az ég: a mindenható Isten megszólít mindnyájunkat. Engem is, miközben mondom, meg mielőtt elmondtam, meg utána is, meg a többieket is. Erről van szó, ezt az erőt ígéri.
Ezért nem kell nekünk sokat ógnimógni azon: jaj, nekem nincs elég szókincsem, nem tudom magam elég csiszoltan kifejezni. Vajon Péter hogyan tudta magát kifejezni? S mégis épkézláb mondatokban értelmes beszé-det mondott pünkösdkor, és olyan erő volt benne, hogy háromezren megtértek és megkeresztelkedtek. Ne magunkra nézzünk! Persze, törekedni kell arra, hogy érthetően és értelmesen adjuk át az üzenetet, de nem a személyes képességeinktől fog függni annak az eredménye, hanem attól, hogy van-e benne erő vagy nincs. Ezért az erőért kell nekünk újra és újra könyörögnünk. Tudjuk, mi a feltétele annak, hogy kapjuk a Szentlelket: Ád az Isten Szentlelket, akik néki engednek — ez is itt van a Cselekedetek Könyvében. Az engedelmes szolgának ad újra és újra. Nem úgy küld Isten minket: na, menj gyerek és próbálj szerencsét, hanem Ő előttünk jár, utánunk jön, és felettünk tartja a kezét — ilyen képekkel fejezi ki a Biblia azt, hogy a küldő elkíséri a küldöttet mindig. Ez a boldog élmény az, amikor erőt kap az ember.
A harmadik: ha meglustul a tanú — mert ennek mindnyájan ki vagyunk téve —, akkor Isten egy kicsit megszorongatja. Szorít a présen, és mindjárt tudják az Ő tanítványai, mit kell csinálni. Van erre a Cselekedetek Könyve elején egy megrendítő részlet. Az első keresztyénüldözés leírását olvassuk a 8. rész elején. „Saulus pedig — ez még a hitetlen Pál — szintén javasolta István megöletését, és azon a napon nagy üldözés támadt a Jeruzsálemi gyülekezet ellen, és mindnyájan szétszóródtak Júdeának és Samáriának tájaira, az apostolokat kivéve. Amazok pedig eloszolván, széjjeljártak, hirdetve az igét.”
Figyeljük, miről van itt szó? Egyrészt olyan jó összebújni a hívőknek: maradjunk itt Jeruzsálemben, másrészt féltek is. Erre Isten üldözést támaszt, kizavarják őket a szent városból, csak az apostolok maradhatnak ott, és ez azt jelenti: szétfröccsen az evangélium az egész tartományban. Nemcsak Júdeában, még Samáriában is. Nem úgy szólt a megbízatás: lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, hanem úgy szólt: Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, a föld végső határáig. Ha nem mentek el Jeruzsálemből, majd kikergetnek benneteket. Istennek sokféle eszköze van. — S ők eloszolván széjjeljártak, hirdetve az igét. Egyszerre tudták, mi a feladatuk.
De azért azt is figyeljük meg: akárhova kerültek az üldözés miatt, ott azonnal hirdették az igét. Nem húzták meg magukat félénken, hogy hallgassunk, mert itt idegenek vagyunk. Előbb majd tájékozódunk. Lehet, hogy tájékozódtak, de utána mondták. Isten tehát a próbákat is felhasználja néha, ha nem megyünk oda, ahova küldött.
Végül, negyedszer: sose szabad elfelejtenünk, hogy maga a feltámadott Krisztus munkálkodik velünk együtt, általunk, bennünk és ez minden területre érvényes. Olyan szép az a mondat, amivel a Márk evangéliuma befejeződik. Így hangzik: „… az Úr velük együtt munkálkodott, megerősítvén az igét jelekkel és csodákkal.” (Mk 16,20)
Elküldi őket, ők mennek és tapasztalják, hogy a feltámadott, dicsőséges Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, velük együtt munkálkodik, és megerősíti az igét. Ezért számol be Pál apostol az ő igehirdetéséről a korinthusiaknak így: „Az általam szóló Krisztust pedig ti ….” — hol azt mondja megvetettétek, hol azt, hogy komolyan vettétek. Az általam szóló Krisztus… Ez a nagy csoda történhet bármelyikünkkel, ha készek vagyunk elindulni a misszióba.
Ez a misszió lehet, hogy otthon kell kezdődjék, vagy otthon folytatódjék mindig, vagy egy váratlan találkozásban. Nem kell ahhoz Ecuadorba utaznunk. Van, akit oda küld Isten. A mi testvéreink bizonyosságot kaptak, hogy ott a helyük. Elsősorban ott, ahova tett minket, aztán egyébként mindenütt, ahol megfordulhatunk. A készségnek kell meglenni, majd erről beszélünk egyszer még, hogyan végezzük. Nem erőszakosan, nem mesterkélten. Az erő, a Szentlélek vezeti az embert. Személyes közösség Jézussal. Mindig nyitva lenni a Szentlélek előtt, hogy ha indít, akkor induljak, és tegyem azt. Nem kell tiltakozni a próbáktól sem, mert azokat is felhasználhatja Isten a küldésünkre. S el ne felejtsük: ha néha-néha győzök, Ő, az Isten járt előttem, kivonta kardját, megelőzött.
Krisztus végzi ezt a munkát, mi csak eszközök vagyunk. Nincs ennél nagyobb tisztesség ezen a földön, mint Krisztus kezében eszköznek lenni.

Sokan tapasztaltuk már, hogy valakinek a beszédéből egy mondat a szívünkbe hasít és fáj. Különösen, ha személyesen érint az, ami elhangzott, ha talált, ha valami hibánkat vagy bűnünket leplezte le. Előfordulhat ez egy igehirdetés hallgatása közben is. Fontos, hogy mit teszünk ezekben a számunkra igen jelentős pillanatokban azzal, ami így eltalált.
Sajnos a leggyakoribb az: megsértődik az ember. Így éli át és így mondja tovább: engem itt megbántottak. Ostoba és durva fráter, aki mondta. Mindig ezt csinálja, sértegeti az embereket. Ide nem is jövök többet! Ahelyett, hogy tárgyilagosan végiggondolná, hogy mit is mondott pontosan az illető, és igaz-e az, amit mondott.
Mindig könnyebb megsértődni, mint megváltozni. A sértődés mindig a változás előli menekülés, kibújás egyik módja. Ráadásul a győztes pozíciójában tetszeleghet az, aki megsértődött. A másik a hibás, mert ő bántotta meg. Ő maga ártatlan. Sőt, rajta most sebet ejtettek, gyertek hát, és vigasztaljatok, foglalkozzatok velem! Adjatok nekem igazat. Ez szólal meg minden ilyen panaszkodásban. És az illető így belekeményedik a bűnébe.
Például: A tanári fogadóórán az osztályfőnök ezt mondja a kedves szülőnek: a fia mostanában szétszórt. Ingerült, fáradt, rendetlen, figyelmetlen. Mi lehet ennek az oka, és hogyan tudnánk rajta segíteni? Mire a kedves szülő: Az én fiam fáradt és figyelmetlen? Figyelmetlen és fáradt a tanár úr! Az én fiamnak mindent megadunk. Nem úgy, mint némely más szülő.
Így nem lehet segíteni. A tanár szövetségest keresett a szülőben, nem ellenségesen lépett fel. És ki másban találhatna szövetségest egy nehézségekkel küzdő emberért, mint abban, aki a legközelebb áll hozzá? De ahelyett, hogy az érintett elcsendesedne, és végiggondolná, vajon mennyi igaz abból, amit mondtak, és ha csak egy százaléka igaz is, mit tehetünk azért, hogy segítsünk, javítsunk, ha ehelyett védi a hibát és elkezd azonnal támadni, vádaskodni, rágalmazni, akkor nincs segítség.
Ugyanez volt a helyzet Jeremiás pró-féta idejében is a Krisztus előtti 580-as években, ahonnan ezt a mondatot olvastuk. A nép szörnyű bűnökkel bosszantotta Istent, Ő pedig kilátásba helyezte az ítéletet: jön Babilon és fölfalja a kis Júdát, ha meg nem térnek. Ez a figyelmeztetés azonban azt jelentette, hogy most még meg lehet térni. Ezt az üzenetet bízta Isten Jeremiásra. Ő ezt elmondta, és mi lett a következmény? Az, hogy letartóztatták, börtönbe csukták, éheztették, megverték, elhallgattatták. Maradt minden változatlan, és beteljesedett az ítélet.
Közben pedig a hamis próféták kara zengte azt, amit a hivatalos körök hallani akartak: nem veszünk el, mi hősök vagyunk, megvédjük az országot. Jeremiást pedig hazaárulónak bélyegezték, hogy így még inkább hangsúlyozhassák azt, hogy nekik van igazuk vele szemben.
Azután, amikor beteljesedett az ítélet, Jeremiás sírva írja le ezt a mondatot: „A te prófétáid hazugságot és bolondságot hirdettek néked, és nem leplezték le a bűnödet, hogy elfordították volna fogságodat.”
Érezzük, milyen horderejű kijelentés ez? Ez azt jelenti, hogy a nép elkerülhette volna a babiloni fogságot, ha komolyan veszi, amit Isten a prófétán keresztül mondott. Ez azt jelenti, hogy másként alakul a történelem, ha odafigyelnek arra, amit Isten idejében üzent. Ilyen nagy jelentősége van Isten bűneinket leleplező és a jövőnket munkáló igéjének, és ilyen nagy a felelősségük azoknak, akik azt hallják és vagy visszautasítják, mint akkor a nép, vagy pedig megalázkodnak Isten előtt, és igazat adnak neki.
Hol rontjuk el ezt a dolgot mindig? Miért van az életünkben is olyan sok eredménytelen figyelmeztetése Istennek? Figyeljük meg magunkat, hogyan hallgatjuk az ilyen kritikai vagy ítéletes megjegyzéseket. Hogyan olvassuk az igét, hogyan fogadjuk attól, akin keresztül Isten esetleg ezt küldi?
A legtöbb ember első reakciója, hogy ott elakad: ki mondja. Ez mondja nekem? Ez a senki, a nyolc elemijével? Még meg sem volt, amikor én már halálra dolgoztam magamat. Engem ne oktasson! Vagy azt mondjuk: Persze, ez mindig ilyen, csak a hibákat tudja szóvá tenni. Dicséretet még nem hallottam tőle. A kákán is talál csomót… És már megvédtük magunkat. Elakadunk ott, hogy ki mondja.
Aztán elakadunk ott: hogyan mondta. Hogy lehet ilyen nyersen néven nevezni dolgokat? Nincs ebben egy cseppnyi szeretet sem. Legalább kedvesen mondta volna. És milyen alkalmatlan időben mondta. Legalább keresett volna alkalmasabb időpontot arra, hogy erről beszéljen.
Nyilván, akikre Isten ilyen feladatot bíz, hogy leleplezzék mások bűnét, azoknak ügyelniük kell arra, hogy szeretettel, megértéssel, együttérzően és alkalmas időben mondják. Ez az ő felelősségük. De az meg a hallgatónak a felelőssége, hogy ezzel visszapattintja-e magáról az életmentő igét, hogy nem elég kedvesen mondták neki. Mert így el sem jut oda, hogy megvizsgálja: igaz-e, ami elhangzott.
Mert ez lenne a harmadik, hogy nem érdekel engem, ki mondja, meg hogyan mondja, mint mond? Igaz-e az, amit mond? És ha egy százalék érvényes belőle, akkor, ha azonnal nem is, mert mindig rosszul esik, de egy idő után megköszönöm neki, hogy szólt. Mert így formálódhat az életem, így kijavíthatok egy hibát, így rossz beidegződésektől szabadulhatok meg, és használhatóbb lehetek Isten kezében.
Igen ám, csak ki képes arra, hogy ennyire komolyan vegyen valamit, amit egy másik ember mond neki, ráadásul egy olyan alak, aki ellenszenvessé tette magát előtte, mert fejére olvasta az igazságot? Ki tudja ilyen embertől komolyan fogadni azt, amit mond? Csak az, aki komolyan veszi, hogy az az ember küldött. És a küldőjét látja, a hatalmas és szent Istent, aki annyira szereti az övéit, hogy nem hagyja őket bűneikben elpusztulni, előbb kedves szóval, aztán éles igével, aztán, ha kell, még megpróbáltatásokkal is utánuk szól és utánuk nyúl, mert mindenképpen meg akarja őket szabadítani. Aki a küldőre néz, és őt látja, az fogja komolyan venni azt, amit a küldött mond. Az átlát rajta, azt nem zavarják annak a gyengeségei sem, hanem Isten igéjeként veszi azt magára, és igyekszik azt megcselekedni.
Jeremiásnál pontosan az volt a helyzet, hogy nem látták az ő küldőjét, nem ismerték fel és nem ismerték el az őket nagyon szerető szabadító Istent, aki azért dorgálja őket Jeremiáson keresztül, hogy megmentse őket az ítélettől.
A hamis próféták „nem leplezték le bűneidet, hogy elfordították volna fogságodat.” Ha ők komolyan veszik, hogy Isten szól a prófétán keresztül, és engednek neki, megmenekülnek a fogságtól.
S nem ez volt a legnagyobb bajuk Jézus kortársainak is? Nem hitték el, hogy Őt a mindenható Isten küldte. Újra és újra kénytelen Jézus fölfelé mutatni, hogy amit mondok, nem magamtól mondom, az Atya bízta rám. Amit cselekszem, nem a magam hatalmával teszem, Ő adott nekem teljhatalmat.
Egy alkalommal azt mondta: Aki az én beszédeimet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van. Ettől függ az üdvösség, hogy valaki bizonyos-e abban, hogy amit a mindenható Isten nagy tömeg füle hallatára különös módon kijelentett, az igaz: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok!” Ezt az Atya mondta, ezt Jézusról mondta, ez igaz volt akkor, és igaz ma is. Akkor ezt a legtöbben nem hitték. Ezzel a szabadítást, az üdvösséget taszították el maguktól.
Hisszük-e mi ezt igazán? És hisszük-e, hogy e mögött a könyv mögött is a magát kijelentő mindenható, egy igaz Isten áll és ez az Ő szava a mi javunkra? Hisszük-e ezt? Nem véletlenül fog össze a világ egyházon belül meg kívül egyaránt, hogy ezt az igazságot megpróbálja aláásni. Mert ha ezt nem hisszük, akkor radikálisan elszakadtunk Istentől. Akkor tényleg magunkra vagyunk hagyatva és utalva, és oldjuk meg a kérdéseinket úgy, ahogy tudjuk. De ha ezt hiszi valaki, akkor lehet vele beszélni. Akkor kapcsolatban marad az Atyával, akkor értelmes szíve lesz, aki érti és tenni is fogja azt, amit Isten neki mond.
Vajon szólhat-e Isten egy kisgyereken keresztül? Vajon szólhat-e egy hitvány, bűnös emberen keresztül is? A Szentírás azt mondja: igen.
Sokáig fogok emlékezni még arra a bizonyságtételre, ami egyszer itt hangzott el a templomban, amikor elmondta valaki: pokol volt az életük otthon. Napirenden voltak a veszekedések, mégpedig csúnya, hangos, indulatos veszekedések. A gyerekek szenvedtek miatta, és egyszer egy vasárnap ebéd előtt is kitört a háború a házastársak között. Akkor az egyik gyerek már megismerte Jézus Krisztust és hívő lett. Nem sokat beszélt erről otthon, csak az élete változott meg és az prédikált az egész társaságnak. Ahogyan lassan lecsillapodott ez a vasárnap déli veszekedés, ez a hitre jutott gyerek elkezdte teríteni az asztalt. Aztán a mamája is odament mellé és együtt csinálták. A mama még tovább fortyogott és magyarázta a gyerekének: látod, ilyen az apád, ilyen is volt mindig. Ő tesz tönkre minket. Mennyit szenvedek mellette és miatta! Végighallgatta a gyermeke, és csendesen csak ennyit mondott: tudod, anyu, ez csak azért van így, mert nem hisztek Istenben.
Na most mit lehet erre mondani? Lehetett volna azt mondani: taknyos kölyök, fogd be a szádat! Én vagyok az anyád, hogy beszélsz velem? Vagy: Isten kegyelméből ez az asszony nagyon találva érezte magát, és — ő maga mondta el — folytatták a tányérok rakását, s újra és újra azt mondogatta magában, ennek a gyereknek igaza van; s ez indította őt el azután a templomba, ez adott a kezébe Bibliát, és Isten megváltoztatta az ő életét is. Egyetlen csendes mondat. Nem volt ez kioktatás. Kellemetlen mondat volt. Tényleg, hogy jön ez a gyerek ahhoz? Meg hogy beszél az anyjával? Hát hogy beszél? Tisztelettel beszélt, csak az igazság mindig fáj. Ennek az az oka, hogy nem hisztek Istenben. S mióta hisznek, egészen más a család légköre. Igaz volt.
Ezért döntő, hogy amikor Isten egy-egy olyan mondatot céloz nekünk, ami talál, ami érzékenyen érint, akkor ne az foglalkoztasson minket, hogy ki mondta, meg hogyan mondta, meg mikor mondta, hanem hogy igaz-e amit mondott. Lássuk meg mögötte azt az Istent, aki minket nagyon szeret, és azért küldte most ezt az üzenetet hozzánk, hogy megmentsen és segítsen rajtunk.
Mert ellenkező esetben elhisszük a magunk sokféle hamisságát, amit önmagunkról vallunk, meg másoknak a hízelkedését, vagy semleges beszédeit, és nem engedjük, hogy leleplezze a bűneinket, és elfordítsa a fogságunkat.
Tudom, hogy a múlt vasárnapi igehirdetésben is elhangzott néhány olyan megállapítás, amin meg lehetett sértődni. Különösen, ha valaki csak az érzelmein keresztül engedte azt magába. Aki azonban feltette ezt a kérdést: vajon igaz-e ez, és igaz-e ez rám nézve is, az valószínűleg másként fog ma úrvacsorázni, mint enélkül tette volna. Mert Isten éppen az ilyen leleplező kijelentéseken keresztül segít el minket oda, hogy sokkal mélyebben megtisztul a hitünk, és sokkal krisztusibb lesz az életgyakorlatunk. Mert világos lehetett az, hogy mi a különbség pogányság meg igazi keresztyénség, vagyis a krisztusi élet között. Isten, amikor tükröt tart elénk, azt mindig az Ő mentő szeretetével teszi.
Jeremiás nem akkor szerette volna az ő népét, ha hallgat. Mert ugye ez bántó, ez még béníthatja is őket ebben a nehéz helyzetben, ha leleplezi bűneiket. Azzal szerette mindenkinél jobban, hogy amit Isten tisztátalannak talált, azt elmondta. Nemcsak a felét, nem csiszolta le az éleket. Úgy, ahogy rábízta Isten azt az üzenetet, továbbadta.
Ma szereteten valami lágy, mindent elnéző hitvány magatartást értenek az emberek. Látjuk is azt a sok kárt, amit ez okoz. Isten nem így „szeret” minket, hanem Ő valóban szeret. Ő minket szeret, és ezért kész még arra is, hogy leleplezze a bűneinket. Aki ezt felismeri, az há-lát is tud adni ezért.
Azért olvastam fel a Zsidókhoz írt levélből azt sokat idézett mondatot, mert világosan elénk adja, hogy Isten egyebek között mire is használja az Ő igéjét. „Az Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű fegyvernél. Elhat a szívnek és léleknek, az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait is.”
Itt arról a kétélű késről van szó, amit az áldozópap használt az áldozatra bemutatandó állat feldarabolásánál. Eltávolította belőle a tisztátalan részeket, és külön választotta a tisztát, ami az oltárra kerülhet Isten dicsőségére. Ezt végzi Isten igéje. Egy nagy distinkció történik mindig. Szétválasztás: mi az, ami Őszerinte tisztátalan, s mi az, ami tiszta. Ez olykor valóban hasonló egy műtéthez, a velejáró kellemetlenségekkel és fájdalmakkal együtt. Mert itt eközben derül ki, és Isten igéje mutat rá, hogy mi az, ami egészséges, és mi az, ami beteg rész, és azt éppen az egészséges érdekében, meg az egész ember érdekében le kell választani, és ki kell dobni onnan. Kímé-letlenül. Isten igéje egyebek közt ezt a munkát is végzi.
Aki ilyen munkát végez, az szeretetlen? Ez a szeretetlenség, hogy leleplezi a bűneit, hogy elfordítsa a fogságát? Vagy az, hogy hamisságokat mond neki, hogy hadd menjen csak fogságba, hadd pusztuljon ott el. Hadd arassa le bűneinek keserű magvetését.
Ez nem azt jelenti, hogy elkezdjük önkényesen ítélgetni egymást. Itt arról van szó, ha Isten küld valakit. Akiket Ő küld, azok általában szabadkoznak. Azok nem mennek boldogan az ítéletet hirdető üzenettel. Azok szeretnének mást csinálni, és másnak átengedni ezt a nehéz feladatot. Azoknak ügyelniük kell arra, hogy miközben Isten a rájuk bízott igével másokat leleplez, ők maguk is engedjék, hogy leleplezze bennük mindazt, ami bűn. „Miközben másoknak prédikálok, magam valamiképpen méltatlanná ne legyek.” Nemcsak ítélkezniük kell Isten küldöttjeinek, hanem biztatni, bátorítani is. A Szentlélek nem a vádaskodás lelke, hanem a vigasztalásé, a biztatásé, de a leleplezésé is. Mert megítél és meggyőz minket bűn, igazság és ítélet tekintetében. Itt azonban nem a személyes rokonszenvünk vagy ellenszenvünk a mérce, hanem Isten szent igéje. Mit bízott Ő ránk. Amit másoknak mondok, rám is érvényes.
Azért is fontos ez, mert egy sértődékeny, megsértődött, haragtartó ember egy egész közösséget megmérgezhet. Nemcsak egy kis családot, egy munkatársi kö-zösséget is, sőt egy gyülekezetet is. Nagy a felelősségünk, megengedjük-e magunknak ezt a luxust, hogy az érzékenykedésünket felhasználja az ördög, és a maga szétválasztó, romboló mérgeit bocsássa rajtunk keresztül egy közösség életébe is. Amíg valaki tartja a haragot, akár Istennel szemben, akár másokkal szemben, addig elzárkózik Isten felkínált kegyelme és ajándékai elől.
Még egy utolsó kérdésre keressünk választ: Miért olyan nehéz megalázkodnunk Isten előtt és — ahogy Jézus mondja — igazat adnunk neki?
Azt hiszem azért, ami miatt valaki a múltkor így csattant fel: Mit képzel maga, koldus vagyok én, aki az Istennél kegyelemért fogok könyörögni?
Ezért nehéz, mert nem akarunk koldusok lenni, pontosabban nem vagyunk hajlandók beismerni, hogy azok vagyunk, hogy rászorulunk az Ő kegyelmére. Hogy az Isten ellen elkövetett bűneinket nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani, és mi naponta újra rászorulunk erre a kegyelemre, de Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban, és lehet kegyelemből élni. Aki viszont ide eljut, az már nem koldusként járul a gazdag Isten elé, hanem gyermekként borul le az irgalmas Atya előtt. Ehhez azonban Isten gyermekévé kell lennie mindenkinek.
Tudjuk a Bibliából, hogy akik Jézust befogadták, azoknak adja meg azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek, és ők úgy jöhetnek, hogy úgy szólítják meg Őt akkor is, ha a haragját hívták ki maguk ellen: Atyám! Többször volt már szó arról, hogy azt a szót, ami a Bibliában itt van, magyarra igazán így fordíthatnánk: Apu. Mélységes tisztelettel, de ezzel a gyermeki bizalommal. Már megint rászorulok a te kegyelmedre, de hiszem, hogy gazdag vagy benne, könyö-rülj rajtam.
Az ilyen gyermekben már nem az ellenkezés lelkülete van, ő már nem védi magát, és nem vádol másokat, s főleg nem vádolja Istent a maga bűnei miatt, hanem igazat ad Istennek. Megalázkodik előtte, elfogad mindent, amit Isten kínál neki, és kész változni. Az ilyen ember fejlődőképes. Halála pillanatáig növekszik a hitben, a szent életben, az alázatban, az engedelmességben. Az ilyen ember még azért is hálás, ha Isten ítélő és bűneit leleplező igéjét kell hallania. Tudja, hogy emögött is az ő Atyjának mentő szeretete van.
Megérkeztünk oda, hogy valóban az a legfontosabb: ki mondja. De úgy, hogy túllátok azon, akin keresztül megérkezett hozzám az isteni üzenet, és meglátom mögötte a Küldőt. Aki a Küldőre néz, annak az életében csodálatos gyümölcsöket terem még Isten ítéletes, leleplező, de ugyanakkor mindig felemelő és feloldozó igéje is.

Augusztus 20-a alkalmából sok értékes visszaemlékezés, elemzés és előremutató program hangzott el a különböző ünnepségeken. Több előadó hangsúlyosan emlegette, hogy nemcsak önálló államiságunk ezer éves, hanem a keresztyénség felvétele is. Némelyek nagy eredménynek tartják az úgynevezett keresztyén Európához való csatlakozásunk tényét. Közben arra gondoltam, hogy vajon mennyiben nevezhető keresztyénnek ez a mai Európa, és vajon hogyan lehetne befejezni országunkban a keresztyénséghez való csatlakozást? Mert úgy tűnik, ezer esztendő kevés volt ahhoz, hogy né-pünk valóban keresztyénné váljék.
Mit is jelent ez a szó: keresztyén? Krisztus névnek a melléknévi formája ez. Krisztus — görögül így hangzik: Krisztosz, és az ebből képzett melléknév a krisztianosz azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló.
A Cselekedetek könyve 11. részében olvassuk, hogy Antiókhiában nevezték először Jézus Krisztus tanítványait krisztusiaknak, krisztianoszoknak. Miért? Mert olyan jellemmel találkoztak bennük az emberek, amihez hasonlót addig nem láttak. Mert nagyon hasonlítottak ahhoz a Krisztushoz, akiről mindig, mindenkinek szívesen beszéltek. Az egyik ókori pogány író feljegyzi, hogy sokszor ujjal mutogattak rájuk: nézzétek, hogyan szeretik egymást. A szeretetnek valami olyan formája jelent meg a keresztyén kö-zösségekben, ami addig ismeretlen volt. Mindnyájan olyan Krisztus-forma, Krisztus-féle, krisztusi, Krisztushoz hasonló emberek voltak. Ezért elnevezték őket krisztianoszoknak, vagyis krisztusiaknak, keresztyéneknek.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a keresztyén és a keresztény szó jelentése között semmi különbség nincs. Csak azért terjedt el nálunk ez a két változat, mert a keresztyénség először keletről, szláv közvetítéssel érkezett meg ide, és ott ismerik a lágyító jelet, így a keresztyén forma terjedt el. Később a nyugati keresztyénségben a keményebben ejtett keresztény változat érkezett meg, de semmi jelentésbeli különbség a kettő között nincs. Egyik sem a kereszt szóból származik, hanem Krisztus nevéből, és azt jelenti: krisztusi, Krisztushoz hasonló.)
Az a kérdés, hogy vajon ilyen, Krisztushoz hasonló emberek lettek-e őseink, amikor felvették a keresztyénséget? Milyen volt az ő hitviláguk?
Annyit tudunk, hogy tisztelték az „öreg Istent”, ami azt jelenti: nagy Isten. (Öregapó ma is azt jelenti: nagyapó.) Azután ismertek valamiféle női istenséget, és ismertek bizonyos mitikus alakokat is, akiktől az égből lehetett segítséget várni.
A történészek azt mondják, ennek a női istenségnek a tisztelete őrződött meg a nálunk különösen is mélyen meggyökerezett Mária-kultuszban — lásd például a Nagy-boldogasszony elnevezést.
Amikor István apja, Géza fejedelem keresztyénné lett, megkeresztelkedett, akkor utána is gondosan ápolta régi vallását, mondván: ő olyan gazdag, hogy megengedheti magának, hogy két Istent is szolgáljon. István törvényei már egészen evangéliumi szellemben fogalmazódtak, ő megtiltotta, hogy bárki is két Istennek szolgáljon, és kényszerű keménysége ellenére is valóban keresztyén szellemben igyekezett berendezni az országot. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az emberek gondolkozása, jelleme, hite, erkölcse valóban krisztusivá vált. Formálisan, külsőleg keresztyéneknek látszottak, de a lelkületük maradt olyan pogány, amilyen volt.
A szomorú az, hogy ezek a pogány elemek a mai napig ott húzódnak tömegek lelkének a mélyén. Ráadásul felerősíti ezt most az az új pogányság, ami elárasztja Európát, és ami fojtogat bennünket is. Ezért mondtam azt, hogy be kellene fejeznünk a keresztyénné lételünket, és meg kell találniuk azoknak, akik valóban szeretik ezt a mi népünket annak a módját, hogyan válhat ez a nép tömegeiben, gondolkozásában is, a szíve mélyén is valóban krisztusivá, keresztyénné.
Miért is nevezték Antiókhiában keresztyéneknek Jézus tanítványait? Mi jellemezte őket? Az, hogy komolyan vették a Szentírást. Az életgyakorlatukat minden tekintetben Jézus tanítása szerint rendezték be, és újra és újra ahhoz igazították. Láthatóan élt bennük a feltámadott Krisztus, Ő formálta át őket, és Ő-hozzá hasonlítottak. Jézus Krisztus az Ő Lelkével tisztította, vezette és megtöltötte őket úgy, hogy másoknak is tudtak értelmesen, világosan, meggyőződéssel beszélni arról, hogy nincsen senkiben másban üdvösség és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által megtartatunk, csak a Jézus Krisztus neve. Jézus Krisztus kizárólagosságát hittel vallották abban a pogány, sok istent imádó tengerben. Ezért a hitvallásért — ha kellett — szenvedést is vállaltak. Világított az életük a pogány sötétségben.
Hol vannak ezek az ismertető jegyek a mai úgynevezett keresztyének életében?
Az úgynevezett keresztyén Európában éppen ezekben a hónapokban az egyház is harcol azért, hogy (idézem:) „a heteroszexualitás kényszere alól felszabadítsa az embereket”. Vagyis: elérje, hogy ne csak egy férfi és egy nő lehessen egymásba szerelmes, kössön házasságot és éljen nemi életet, hanem két férfi együtt is, meg két nő együtt is. Mert milyen szörnyű megkötöttség az, aminek a kényszere alól fel kell szabadítani az emberiséget, hogy csak egy férfi meg egy nő élheti ezeket a dolgokat elismerten és legá-lisan.
Aztán a keresztyén Németországban, Luther Márton hazájában, az elmúlt hónapokban tiltottak be egy természettudományos dokumentumfilmet, mert az megkockáztatott ilyen állítást, hogy az úgynevezett fejlődéselmélet, evolúció tudományos bizonyítékai hiányosak, és sok tudományos kutatás eredménye arra utal, mintha ez a világ mégis csak valamilyen teremtés folytán állt volna elő. A másság tolerálása — amit lépten-nyomon hallunk —, a gondolkozás szabadsága csak arra vonatkozik, hogy gátlás nélkül áradhatnak a csatornákon az erőszaknak, az emberölésnek, a pornográfiának a reklámjai és ábrázolásai, de a teremtés bibliai gondolatát vallani nem megengedhető ma Európában, a reformáció hazájában.
Több ország van, ahol keresztyén iskolákban sem szabad kitenni a tanteremben a falra a kereszt jelét, mert sértheti az esetleg ott tanuló mohamedán, buddhista vagy ateista gyerekek személyiségi jogait. Mintha a Bibliában nem lenne ilyen mondat, amit maga az Úr Jézus mondott: tegyetek tanítvánnyá minden népet.
Nem kell nekünk ilyen messzire mennünk, kis hazánkban sem jobb a helyzet. Az a pogányság, ami reánk árad most, nyitott kapukat talált nálunk a maga horoszkópjaival, tréningjeivel, okkult mesterkedéseivel, hazug jelszavaival, szerencsejátékaival, önmagunkat és a sok istent tisztelő különféle kultuszaival. Azzal a végleges szabadossággal, azzal az élvhajhász, pénzsóvár mohósággal és telhetetlenséggel, ami tönkretesz házasságot, családot, barátságot, egészséget, hitet, erkölcsöt, nemzetet — mindent.
Harminc évvel ezelőtt még csak olyan képeket lehetett látni, amit minden vasárnap reggel láttam, amikor a lakásunkból a gyülekezetbe gyalogoltam, ahol szolgáltam, hogy a nagy nehezen megszerzett kis autóját istenítette az, akinek már volt. Ez a kedves szomszédunk ott térdelt minden vasárnap délelőtt a kis autó előtt. Rendbe tette, cicomázta, hogy aztán délután valahova elmehessen vele. Szabályos kultusz volt az, kultikus mozdulatokat tett — lehet, hogy ezt csak én vettem észre, neki ez természetes volt. Annál nagyobb baj, ha észre sem veszi az ember, hogy valami bálvánnyá lesz az életében és azt istenként tiszteli.
Ma ugyanezzel a hódolattal áldozik soksok ember a televízió képernyőjének, és feláldoz érte pihenést, nyugodt étkezést, meghitt családi beszélgetést. Fel-áldozza az éjszakáját, és hajnalig nézi — sok magát keresztyénnek valló ember is —, hogyan kell embert ölni, egymást becsapni és paráználkodni. A szomszéd szobában ugyanezt teszi a gyerek a számítógép képernyője előtt, és ő is tanul embert ölni, egymást becsapni és paráználkodni. Hajnalig mind a ketten, és fel sem tűnik, mennyire Isten helyére került valami.
Ismerjük a gyermekáldozatot is, hiszen százezrével öljük meg a magzatainkat a kényelem, a remélt jobb mód, az utazás vagy a félelem oltárán. S mennyiben keresztyén az a nép, amelynek a férfijai többnejűségben élnek, mint ahogy itt körülöttünk sokan? Lehet, hogy nem egyidejűleg, de egymás után; és amelynek az asszonyai közül sokan gátlás nélkül lefekszenek hol az egyik főnökkel, hol a másik szomszéddal, elkezdve ezt sokszor már süldő leánykorukban, magukra és másokra temérdek nyomorúságot zúdítva ezzel. És aki nem hajlandó ezt csinálni, azt a „keresztyén” társadalom udvariasan megveti, vagy esetleg otthon a saját rokonaitól kell sokféle molesztálásban szenvednie.
Nem csoda hát, ha augusztus 20-án elhangzott először az imádság és Istentől kértünk áldást a népünkre, azután elhangzott az imádság és az ének a női istenséghez, majd Csaba királyhoz fohászkodott az ünneplő sokaság. Megfér minden, szépen egymás mellett úgy, mint Géza fejedelem idejében. És mindez fel sem tűnik az ezer éve keresztyénné lett tömegnek.
De nem kell nekünk kilépnünk a templomból sem. Szeretném megkérdezni: ki az itt most közöttünk, aki valóban hiszi a Bibliának csak ezt az egyetlen mondatát is, amit itt most felolvastam? „Tudjuk, hogy van sok isten és sok úr. Nekünk azonban egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérette, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala.” Vagyis ki az, aki hiszi, hogy a világmindenség, az élet, az ember úgy állt elő, ahogy azt Isten szent igéje leírja: Isten teremtő akaratából, Isten teremtő szavára. Ki hiszi ezt közöttünk így, mindenféle magyarázkodás meg szűkítés nélkül, ahogy a Biblia elénk adja? Sokan nem hiszik közületek, testvérek.
És ki az, aki hiszi, hogy Jézus Krisztus valóban örök Isten, aki már a teremtéskor közreműködött, „aki által van a mindenség”? — ezt olvastuk. És ki hiszi azt, hogy az Isten elleni lázadásunk miatt annyira tönkrementünk belsőleg, hogy le kell írnia az apostolnak: „nincs énbennem, azaz a testemben, semmi jó.” Sokan nem hiszik ezt közületek. Különösen, ha ennek a konzekvenciájáról van szó, hogy akkor ebből az következik, hogy… Magukat keresztyénnek tekintő emberek tömegei tiltakoznak ez ellen, és ezt a tiltakozást le is írják. Sőt le is öntik keresztyén mázzal is. Úgy jönnek ki az ilyen visszásságok, mint az előbb abból a német dokumentumból idéztem, ami így kezdődik: Mivel Isten kegyelme felszabadít minket minden kényszer alól, ezért tiltakozunk a heteroszexualitás kényszere ellen. A feje tetejére állítjuk a dolgokat, és úgy vesszük, mintha nem lenne feje tetejére állítva. És mivel a kiindulás téves, minden elmélet, ami téves kiindulásra épül, csak tévedésekhez vezethet, és mindezt tömegek nem veszik észre.
És ki hiszi azt, hogy ebből a teljes elesettségből, amibe kerültünk, egyedül Jé-zus Krisztus emberré létele, kereszthalála és feltámadása szabadíthat ki minket? Hogy Őnélküle nincs megoldás az ember számára. Ki hiszi Jézus kizárólagosságát, mint üdvözítőét, szabadítóét? Ez ma egyenesen udvariatlanság, egyenesen diszkrimináció más elméletek vallóival szemben, ha mi Jézus kizárólagosságát valljuk, ha hisszük, hogy amit mondott, az nem hazugság, és ma is érvényes, hogy senki sem mehet az Atyához, csak én általam. Ezt ma egyházon belül sem népszerű vallani.
Hol van az a nagy keresztyénség, amire olyan könnyűszerrel hivatkozunk úgy, hogy közben talán fogalmunk sincs arról, hogy ez azt jelentené, hogy Krisztushoz hasonlóan, krisztusi módon gondolkozni és élni, ami aztán át kellene, hogy járja az egész jellemünket is, egész életünket is?!
És ki az, aki úgy él, hogy az élő Krisztusnak felelős mindenért, amit mond, tesz vagy elmulaszt, aki egyszer dicsőségesen visszajön, és mindenről számot kell adnunk neki? Ha ezt komolyan vennénk, akkor adott esetben egészen másként viselkednénk. Ha ezt valaki komolyan alkalmazná, akkor nem ilyen lenne az életünk, hanem valóban krisztusi.
Mennyiben más például egy vasárnapunk, mint a környezetünk félpogány átlagemberének? Mennyiben különbözik a beszédünk a körülöttük hangzótól? Mennyiben más egy esti családi program otthon, mint a pogányoké? Jellemző az, hogy először csendet teremtünk, aztán kiöntjük a szívünket egymásnak, oda-állunk mint család Isten elé, megköszönjük, amit tőle kaptunk? Tőle kérünk tanácsot a döntésekhez, és békességben és szeretetben nyugovóra hajtjuk a fejünket, hogy reggel pihenten folytassuk azt a munkát, amit Ő bízott ránk. Valahogy így szokott zajlani az esténk otthon? Ez lenne a keresztyén, legalábbis annak egy változata. Ez lenne a krisztusi, ahol Ő határoz meg mindent, ahol Ő van a középpontban, ahol benne örvendeznek és előtte való felelősségben élik az életüket az emberek.
Ha ezt komolyan vennénk, nem ilyen lenne az életünk. Akkor keresztyén, krisztusi lenne.
Vajon ráismerhet-e bárki is a szelíd és szeretetteljes Krisztusra abból, ha lát minket idegesen kiabálva, amikor felbosszantott valaki? Az antiókhiai tanítványokra ránéztek, és azt mondták: ezek olyan Krisztus-formák. Vajon, ha ránk néznek ma emberek, akkor Krisztusra ismerhetnek-e? Vajon megkívánják-e a Jézus békességét nem ismerő, de arra vá-gyakozó pogányok a vele való közösséget, ha egyszer is megfordulnak az otthonunkban? Ez lenne a természetes, hogy ott ezzel találkoznak, és azt megkívánják.
Vajon mondta-e már valaki neked, hogy kicsit furán gondolkozol mint keresztyén, de én is szeretnék úgy hinni, mint te? Tudom, hogy sokaknak mondták ezt már mások, és itt közöttünk is vannak olyanok — legyen áldott érte Isten! —, akiknek az életét látva, a bizonyságtételét hallva megkívánták a körülöttük élő pogányok az igazi Krisztus-követést. Csakhogy ebben kellene növekednünk, és ezt a nagy lehetőséget Jézus mindannyiunk számára megnyitotta. Ez naponta történő eseménynek lehetne, akkor lennénk igazán Őreá mutató keresztyének, az Ő tanítványai.
Ennek az igének az is nagy örömhíre, hogy nem kell tovább ilyen félpogány módon élned, ahogyan élsz. Nem kell úszni azzal a szennyes árral, amelyik magával akar sodorni minket. Jézus ma is megtartó, Jézus személy szerint szeret minket, Jézus kész összeköltözni velünk. Sokféle szellemi vihar között meg lehet kapaszkodni Őbenne. És aki Őbelé kapaszkodik, és Őhozzá ragaszkodik, azt Ő minden körülmények között megtartja. Azt Ő felülemeli ezeken a veszedelmeken, annak egyre teljesebben kijelenti magát, az beágyazódhat ebbe a vele való hitbeli közösségbe, az az ember minden vihar és lelki-szellemi földrengés közepette tapasztalhatja, mit jelent az, amit Jézus így mondott: Én tibennetek, ti pedig énbennem. Én elrejtőzhetem Őbenne, Ő pedig körülvesz engemet és betölt az Ő Szentlelkével. Magához tesz hasonlóvá, és egyre jobban használ Isten dicsőségére és másoknak a javára.
Ez a pogány világ ilyen krisztusi emberek után sóvárog, és ha eggyel is találkozik, hálás érte és sokszor magasztalja az Istent. Ha röviden kellene összefoglalni azt, amit Isten ezen az igén keresztül engedett megértenem, az így hangzik: légy végre keresztyén! — de a szó eredeti, bibliai értelmében. Lehessen Krisztusra ismerni, ha téged néznek. Jelenjenek meg rajtunk Jézus Krisztus jellemvonásai. Éljen bennünk valóban hit által a Krisztus.
Vegyük végre komolyan, amit Jézus mondott: Szükséges újonnan születnünk. Szükséges, hogy az Ő élete megszülessék bennünk, és aztán kibontakozzék. Álljunk félre mindig újra Őelőle. Ne takarjuk el Őt, hanem engedjük, hogy Ő növekedjék nagyra bennünk és fedezze el sokféle nyomorúságunkat, és így felragyogjon gyarló életünkön is Isten dicsősége. S akkor majd komolyan hinni fogjuk és másoknak is meggyőződéssel tudjuk vallani, hogy van sok isten és sok úr, egyre többet gyárt magának az ember. Végső soron minden ember a maga istene és ura akar lenni. Hatmilliárd isten és úr szaladgál ezen a világon. Nekünk azonban — mondja a Szentírás — egy Istenünk van, az Atya, aki teremtette a mindenséget, benne minket is. És egy Urunk van, a Jézus Krisztus, aki által létrejött a mindenség és mi is Őáltala. Aki Őáltala valóban új teremtéssé lett, az ebben a pogány, meg félpogány világban is ragyogni fog, világítani, ahogy Pál apostol egy másik levelében írja: mint csillagok az éjszakában.
Ezért hát minket is erősít most, hogy hatalmasan erősödjetek meg a belső emberben — ehhez meg kell születnie előbb a belső embernek, a hit által bennünk élő Krisztusnak —, és lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben, a szeretetben meggyö-kerezvén és alapot vévén. (Ef 3,16-18)
Antiókhiában is kevés igazán krisztusi ember (keresztyén) volt, de az sóvá vált ott a nagy pogány tengerben és áldássá lett másoknak is.
Soha nem leszünk többségben ezen a világon, ezt Jézus előre megmondta. De aki a maga helyén világít, azon keresztül Isten sok áldást adhat másoknak. Vállaljuk-e ezt az utat? Fejeződjék be a keresztyénné létel előbb a mi életünkben, aztán majd Istennek gondja lesz arra, hogy rajtunk keresztül áradjon ez, és továbbterjedjen másokra is.

Amikor a közelmúltban ez a szakasz napi ige volt, megrendített engem az a különbség, ami Jézus és az adószedők gondolkozása között volt. Jézus Krisztus itt a világ legjelentősebb eseményéről tájékoztatja tanítványait. Bizalmasan felkészíti őket nagypéntek és húsvét csodájára. „Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.”
Ha odafigyeltek egyáltalán arra, amit Jézus mondott, már ez meg kellett, hogy üsse a fülüket, hogy Emberfiának nevezi magát. Eszerint a Dániel 7 alapján a názáreti Jézus lenne az Isten teljhatalmú képviselője, a világ ítélő bírája, akaratának végrehajtója? Emellett sem lehet szó nélkül elmenni. Hát még amivel Jézus folytatja: őt megölik. Miért? Vagy Ő lenne az Isten Báránya, aki önmagát áldozza oda, és így szerez engesztelést Isten előtt az emberiségért? A dicsőséges Emberfia és Isten szenvedő szolgája ugyanaz a személy? És ez a személy a názáreti Jézus? És ők ennek a Jézusnak a tanítványai?
Amikor ilyen felismerésekre jut az ember, olyankor szokott efféléket mondani: álljunk meg egy pillanatra és hagyjanak gondolkozni! És ilyenkor záporoznak a kérdések a gondolkozó emberből. Mert ha ez így van, akkor nekik mostantól kezdve egészen más szemmel kell mesterükre nézni, egészen más füllel hallgatják majd minden szavát, és egészen másként követik Őt és ragaszkodnak hozzá. A világ legnagyobb evangéliuma ez a mondat: „Az Emberfiát megölik, de a harmadik napon feltámad.”
Itt azonban nem látjuk annak a jeleit, hogy valóban felfogták azt, amit Jézus mondott. A folytatás lehangoló: „Ekkor igen elszomorodtak.” Valószínűleg csak ez a szó jutott el a tudatukig, hogy megölik. Emiatt pedig valóban el lehet szomorodni. Na de előtte azt monda, hogy az Emberfiát ölik meg, utána meg azt mondta: a harmadik napon feltámad! Az egész együtt kimondhatatlan horderejű bejelentés és örömhír, evangélium. Bennük azonban nem azt a visszhangot váltotta ki, mint hogyha megértették volna.
Ez után a nagy horderejű bejelentés után jelennek meg ezek a derék adószedők, és követelik Jézustól az adósságot. Minden húsz évnél idősebb izráeli férfinek félévente két drachmát kellett fizetnie azért, hogy a templom épületeit fenntarthassák, az istentiszteletek külső kereteit biztosíthassák. Ez a rendelkezés benne van a Mózes törvényében a 2Móz 30-ban, és ezt mindenki teljesítette is. Úgy látszik, hogy ebben a félévben Jézus és tanítványai még nem fizettek.
A kérdés mögött támadás rejtőzik. Szeretnék Jézust törvényszegéssel vádolni, ezért teszik fel Péternek így a kérdést: „A ti mesteretek nem fizet templomadót?” Péter igyekszik azonnal helyretenni a dolgot, és azt mondja: „De igen”. Az, hogy még nem fizette be, nem azt jelenti, hogy nem akar fizetni és nem fogja befizetni. Mindenesetre azonnal indul Jézushoz, de Jézus megelőzi és azt kérdezi tőle: te, Péter, a király fizet adót? Nem. És a király gyerekei? Azok sem.
Kétféleképpen is érthetjük, hogy Jézus vajon mire gondolt, amikor ezt kérdezte. Vagy arra, hogy Ő a király, ennek a világmindenségnek az ura, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és tanítványait az Isten országa fiaiként tekinti. Vagy úgy érthette, hogy a mindenható Isten a király, és Ő mint Isten egyszülött Fia, testvéreinek tekinti a tanítványokat.
Akármelyik értelmezést fogadjuk is el, Jézus itt arra az egyszerű tényre mutat, hogy abban az időben az uralkodó nem volt adófizető. Neki fizettek adót, és ő szabta meg az adót. Adómentes volt. Mellesleg azok a papok is, akik mindig a templom körül szolgáltak, mentesek voltak az előbb említett mózesi törvény alól. Jézus ezt az adómentességet igényli magának és tanítványainak az előbb mondottak alapján. Annál is inkább, mert Ő nem két drachmát készül fizetni a templomért, hanem az életét készül feláldozni. Ő nem fillérekkel járul hozzá a templom üzemeltetéséhez, hanem az Ő bűntelen, isteni életét, mint áldozatot helyezi az oltárra, ami egyszer és mindenkorra az egész emberiség számára érvényes lesz.
Itt sokkal többről van szó. Nem is nagyságrendekkel nagyobb dolgokról, hanem másról, mint amire a köznép gondol. De a köznép nem érti ezt, nem is érdekli, az adószedők ki akarják pipálni Jézus és tanítványai nevét, és Jézus Péterrel itt azt érzékelteti, hogy ebben az esetben nincs igaza ennek a gyakorlatnak. Nem helyes, hogy a királytól is szedik az adót. De ezen most ne vitatkozzunk. Ebből nem kell ügyet csinálni. Menj — és isteni hatalmánál fogva rendelkezik, hogy hogyan — szerezz pénzt és fizesd ki a te adódat is, meg az enyé-met is.
Jézus nem kezd háborogni, nem tiltakozik, nem hivatkozik a maga isteni méltóságára, nem szidja a kormányt, nem lázít a hatóság ellen, hanem betartja a törvényt. Minden húsz évesnél idősebb férfire ez vonatkozik. Őreá is. „Fizesd meg magadért, meg énértem.” Nem helyes ez a gyakorlat, de nem olyan kérdés ez, hogy érdemes lenne vitatkozni rajta.
És ugyanez a szelíd és nagyvonalú Jézus nem sokkal ezután kötélből ostort fon, és úgy kergeti ki a jeruzsálemi templomból a kereskedőket. Miért? Mert ott nem az Ő méltóságáról és pénzéről volt szó, hanem az Isten dicsőségéről. Ott az Isten világos rendelkezését szegték meg azok, akik azt tanították a népnek. Ott emberek üdvösségre jutását akadályozták meg a sefteléssel. Mert a pogányok udvara arra való volt, hogy ott csend legyen. Oda jöhessenek Istent kereső pogányok, hallják a Mózes törvényét felolvasni, megismerhessék Isten nagy tetteit, összehasonlíthassák az élő és cselekvő Istent a maguk kitalálta bálványokkal, és hitre jussanak. És pontosan ezt nem lehetett ott csinálni a kereskedés miatt. Ez már nem olyan ügy, amire Jézus legyint, ami szóra sem érdemes, hanem itt felemeli a hangját, és isteni hatalommal rendet teremt.
A dolognak megfelelő jelentőséget tulajdonít. A két drachmás adószedésnek is, meg a templom megtisztításának is. Ott nagyvonalú és legyint, és azt mondja: ebből nem kell ügyet csinálni, a másik esetben meg azt mondja: ebből kell ügyet csinálni, mert ez nagy ügy, ez életbe vágó dolog, hogy Istent kinek tekinti az Ő népe. Hogy pogányok hitre juthatnak, vagy nem. Hogy lehet találkozni Istennel, vagy megakadályozzátok, hogy találkozzanak emberek Istennel. Ezek főbenjáró dolgok, s itt nem nagyvonalúskodunk. Itt a helyére kell zökkenteni azt, ami kizökkent.
Ma ezt az egyetlen kérdést szeretném nektek is továbbadni, amit Isten igé-je élesen feltett nekem, és még ma reggel is továbbfolytatta az Ő munkáját bennem ezen a téren: Vajon mekkora jelentőséget tulajdonítunk az életünk ügyeinek, helyzeteinek, dolgainak, tárgyaknak, személyeknek, találkozásoknak, céloknak? Mindennek akkora a fontossága, amekkora Isten igéje szerint kell, hogy legyen? Ott vagyunk nagyvonalúak és tudunk nagyvonalúak lenni és átlépni dolgokon, ahol nem érdemes foglalkozni vele, — vagy piszlicsáré dolgokat felfújunk, és amiatt kiabálunk, háborgunk, meg lázongunk és lázítunk, közben pedig az igazán lényeges, életfontosságú, örök élet fontosságú dolgok háttérben maradnak, nincs jelentőségük, ott elegánsan nagyvonalúskodunk: majd ha ráérünk, — és aztán sose érünk rá, és elkárhozunk.
Akkora-e a jelentőségük a dolgoknak, amekkorát Isten azoknak adott, és akarjuk-e megismerni az Isten által nekik tulajdonított jelentőséget? Készek vagyunk-e átrendezni ennek megfelelően a gondolkozásunkat és az életgyakorlatunkat?
Például. Minek van nagyobb súlya: ha minket ér valami baj, vagy ha valaki mást ért ugyanolyan baj? Melyik fáj nekünk jobban? Persze azt mondjuk, természetes, hogy a magam baja fáj. De a másik miért nem fáj? És miért nem fáj ugyanúgy? Jézusnak jobban fáj a mi bajunk, mint a saját baja. Ez vitte Őt a keresztre.
Mi fontosabb: az, hogy a gyerekeink, unokáink nyarát telezsúfoljuk kellemes és hasznos programokkal, vagy az, hogy ezek között a programok között feltétlenül helyet kapjon egy olyan alkalom, ahol az a gyerek találkozhat Jézussal. Mennyire fontos ez? — Mi fáj nekünk jobban: ha a hiúságunkat, önérzetünket, becsületünket éri valami sérelem, vagy ha az élő Istent gyalázzák a fülünk hallatára? Mi érint érzékenyebben? Ha a zsebünkből vesznek ki pénzt — jogosan vagy jogtalanul, vagy ha látjuk, hogy akadályok tornyosulnak emberek előtt, amik miatt nem tudnak odatalálni Istenhez? — lásd a jeruzsálemi templomot virágvasárnapon.
Mi fontosabb egy keresztelőnél, hogy jól sikerüljön a videofelvétel, vagy hogy a szülők és hozzátartozók őszintén válaszoljanak azokra a komoly kérdésekre, és mi mint gyülekezet szívből imádkozzunk azért a családért és kicsi gyerekért akkor is, ha nem ismerjük őket.
Mi fontosabb egy esküvőn? A ruha meg a virág, vagy az, hogy kapjon az a pár olyan útravalót Istentől, amiből egy életen át táplálkozhatnak majd? Nem kell kijátszani a dolgokat egymás ellen. Fontos a ruha és a virág is. De mi fontosabb? — itt ezt kérdezi tőlünk Isten igéje. Mi az, ami elhanyagolható, amire nem kell odafigyelni, ami jó, ha megvan, de nélkülözhető, és mi az, ami nélkülözhetetlen. Az aránytévesztésünk bűnére mutat rá Isten ezen az igén keresztül, ami miatt sok embernek szegény az élete, és amivel nagyon meg tudjuk terhelni egymást.
Ó, de sokszor előfordul, hogy egy temetésen csak azt tartják fontosnak, hányan jöttek el és mekkora koszorúk voltak. De hogy Isten Szentlelke adjon igazi vigasztalást a gyászban, mégpedig úgy, ahogy azt a Szentírás mondja: másokat is meg tudjunk vigasztalni ezzel a vigasztalással, arra kevesen gondolnak.
Mi fontosabb egy vasárnapon? Az, hogy legyen végre egy jó ebéd, amit nyugodtan megehet az ember, és aztán hagyják békén legalább egy félnapra egy héten, vagy pedig keressük előre, hogy kinek szerezhetnénk örömet ezen az Istennek szentelt napon. Megint nem kell szembeállítani ezt a két dolgot. Csak mi a fontosabb? Mikor vagyunk felháborodva: ha ez marad el, vagy, ha amaz marad el? Egyáltalán, észrevesszük-e, ha elmarad az, ami Isten szerint fontosabb?
Egy istentiszteleten: elég az, hogy itt vagyunk és fő, hogy kellemesen érezzük magunkat, ne süssön a fejünkre a nap, vagy pedig keressük azt, hogy Isten hol akarja megváltoztatni most az é-letünket? Visszük magunkkal az Ő drága igéjét, ahogy Sámuel könyve írja: „semmit az Ő igéjéből a földre nem hagyott esni.” Az előbbi is fontos, hogy mindenki jól érezze magát itt a templomban meg a gyülekezetben, de attól, hogy jól érezzük magunkat, még nyugodtan elkárhozhatunk. Üdvösség meg másoknak való áldott szolgálat abból lesz, ha Isten gyúrhat, tisztíthat, változtathat, megajándékozhat minket. Ezzel a vággyal jövünk-e ide?
Amikor beszélgetünk másokkal, mit veszünk észre? Csak azt-e, hogy megint nem figyelt rám, vagy eszünkbe jut az is, hogy vajon miért ilyen szétszórt? Megbántották? Valami nehéz terhet hordoz? Én vagyok a fontosabb, hogy a magasztos gondolataimra nem figyelnek, vagy ő a fontosabb — mi baja lehet, hogy ennyire nem tud figyelni? Jézusnak mindig az utóbbi volt a fontosabb.
Sokszor látom, amikor a gyerekeikkel beszélgetnek a szülők, a maguk bölcsességeit kinyilatkoztatják, és a gyerek nem részesíti kellő tiszteletben ezt. Na de annak oka van. Talán éppen megtaposták szegényt, megalázták, valami sérelem érte vagy szerelmes, és az nagyon jó, csak azt is fel kell dolgoznia. Lehet, hogy segítenem kell benne, hogy feldolgozhassa, lehet, hogy azzal segítek, ha magára hagyom és nem okoskodom vele. De ő a fontosabb, vagy az én kinyilatkoztatásom?
Nincs az életnek olyan területe, ahol ezt a kérdést fel ne tenné nekünk a mi Urunk, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk a dolgoknak, és mi az, amire tudunk nagyvonalúan legyinteni, mint Jézus, és továbbmenni, — és mi az, ahol nem szabad nagyvonalúan legyinteni, hanem meg kell állni, és munkához látni. És ez vajon egyezik-e az Ő értékrendjével, amit Ő fontosnak tart, vagy amire Ő azt mondja: ez mellékes?
Jézus a két drachmás ügyre legyintett. Nem a két drachma fizetésére, mert azt az ige írta elő és fontos volt, ezért teljesítette Ő is. Csak azt kellett volna tudniuk másoknak, hogy tőle ezt nem kell várni, tőle nem ezt kell várni, mert ennél sokkal többet kapnak. Ezt nem tudták, nem értették, de nem baj, majd meg-értik, menjünk tovább. Fizesd ki nekik. Amikor azonban Jeruzsálemben nem lehetett a templomban igét hallgatni és imádkozni, akkor nem legyintett.
Mi olyan sokszor fordítva csináljuk. Apró dolgok miatt felháborodunk, otthon talán naponta is. Naponta ugyanamiatt az apró dolog miatt. Közben olyan fájdalmas közönnyel tudunk elmenni mások nélkülözése, szenvedése vagy fájdalma mellett. Tudunk vádaskodni, ítélkezni, bűnbakot keresni, háborogni sokszor apróságok miatt, de fájt-e nekünk igazán az, hogy hitetlenül vesznek el mellettünk emberek, és esetleg tehetnénk értük valamit. Ne ott legyünk nagyvonalúak, ahol Isten fontos ügyeket hoz elénk. S ne ott legyünk kicsinyesek, ahol meg bátran átléphetnénk a dolgokon.
Jézus fordítva gondolkozott és cselekedett sokszor, mint ahogy mi. Engedjük, hogy az Ő szemlélete erősödjék meg bennünk is, és határozza meg a dolgainkat!
Érdemes lenne ma délután odaállni Isten elé, és csendesen megvizsgálni: mi miatt szoktunk kiabálni otthon? Tényleg a családot érintő legfontosabb kérdések miatt? Vagy csak a hiúságunkat érintő apróságok miatt? Miért vagyunk készek áldozatot hozni? Amiért kész az ember korábban is felkelni, félretenni mást, az neki fontos. Az valóban olyan fontos? És mi az, amit félreteszünk, amit halogatunk, amiről elfeledkezünk, s ami viszont lehet, hogy életmentő fontosságú lenne, s mások életét is úgy tudnánk menteni? Az aránytévesztésünk bűnéből akar Isten kihozni minket.
Sokszor vagyok tanúja annak, hogy amikor valaki hirtelen beteg lesz, vagy meghal egy családban, akkor eszmélnek a többiek, hogy a vele töltött időt nem arra használták, amire kellett volna, és nem adták meg neki azt, amit tőlük kellett volna megkapnia, és ezt már nem lehet pótolni. Miért akkor kell erre ráébredni? El lehet kezdeni előbb is Jézus szempontjait érvényesíteni. Meg lehet tanulni előbb is: Úr Jézus gyere, te uralkodj az életemben, a gondolataimban. Amire azt mondod: fontos, azt teszem én is az első helyekre, és amire legyintesz, arra én is szeretnék szív szerint legyinteni, és mindennek olyan jelentőséget tulajdonítani, ami valójában annak van.
Szeretnélek bátorítani titeket, hogy legyintsetek nyugodtan minden olyan sérelemre, ami személy szerint titeket ér. Ne tartsátok tragédiának, ha valaki követel rajtatok valamit, mint ahogy itt Jézustól követeltek, ha valami jogtalanság ér, ha nem ismerik fel, hogy kik vagytok valójában. Jézus ezen keresztüllépett. Viszont legyetek érzékenyek arra, ha valami Isten dicsőségét csorbítja, ha valaki mellettünk nélkülöz akár testi, akár lelki javakat, és legyünk készek mindig arra, hogy használhasson minket a mi megváltó Urunk az ilyen szolgálatokban.
Egyszer mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor semmi nem lesz többé fontos, csak egy valami: az élő Isten bírói széke elé egyedül állunk-e, vagy az értünk is meghalt Jézus Krisztussal együtt. Csak azok állnak oda Jézussal együtt, akik Jézussal járták végig ezt a földi életet. Erre a találkozásra hív a mi Urunk minket ma is. Ebben a vele való közösségben akar megerősíteni minket újra.
Olyan szomorúan mondta Jézus Mártának: Márta, Márta, szorgalmas vagy és töröd magadat, de kevés dologra van ám szüksége az embernek. Végső soron csak egyre, és Mária ezt a jó részt választotta, amely el nem vétetik tőle.
Mi törjük össze magunkat sok mindenért, ami elvétetik tőlünk. Ez az egy, ami el nem vétetik, ki ne maradjon az életünkből! Ez az egy voltaképpen egy személy, maga Jézus, akinek a lábaihoz odaborult Mária és leste minden szavát.
Nyilván el kell végeznünk a kötelességünket, a keresztyén ember nem kötelességmulasztó és nem élősködő, hanem elől jár ezekben a dolgokban is, csak az egy szükséges dolog ki ne maradjon, és nehogy a sor végére szoruljon.
Van egy szép énekünk, amelyik a Mi Atyánkot dolgozza fel. A 483,8 verse olyan kedvesen könyörög azért, hogy

Legyen a te akaratod;
Ami jó, s rendes, te tudod;
Azért mi akaratunkat
Tetszésed után hordozd: azt
Szeressük, amit szeretsz, de
Gyűlöljük, amit gyűlölsz te.