Cseri Kálmán

Ennek az esztendőnek első istentiszteletén arról volt szó, hogy mi az elsődleges célja gyülekezeti munkánknak. Azt mondtuk az, hogy hitvalló keresztyének formálódjanak itt a gyülekezetben. Vagyis missziói fáradozásunk elsődleges célja az, hogy minél több nem hívő ember hívővé váljék megismerve Isten szeretetét és hatalmát, és minden hívő hitvallóvá növekedjék, vagyis olyan érett keresztyénné, akiknek az életén is meglátszik, hogy Jézus Krisztus tanítványai, és akik erről világosan, határozottan és nagy szeretettel tudnak másoknak beszélni úgy, hogy ők is kapcsolatba kerülhessenek Istennel. Mindezt nem egyéni buzgólkodásból teszik és tesszük, és mindez nem az egyház érdeke, hanem azoknak az érdeke, akik még nem tudják, ki az az Isten, aki szereti őket, és akivel közösségre jutva az életük minden problémája megoldódna.
Év közben éppen ezért többször kifejezetten is szó volt arról, hogyan tudjuk jobban végezni a bizonyságtétel szolgálatát. Ma ennek az évnek utolsó istentiszteletén tekintsük vissza röviden arra, hogy melyikünk hogyan oldotta meg az említett feladatot. Azután nézzük meg, hogy a bizonyságtételt illetően milyen jellegzetes magatartásformák alakultak ki, hogy betájolhassuk magunkat: hol tartunk és honnan léphetünk tovább. A végén hajoljunk a felolvasott ige fölé és vizsgáljuk meg: mi a bizonyságtételnek ez a sajátos és szép formája, amiről itt Pál apostol ír, és amit így jelez: életnek beszédét tartani oda azok elé, akik még nem ismerik Jézust.
1. Nos, mi valósult meg abból, amit az év elején célként tűztünk magunk elé?
Az esztendő végén mindenképpen adjunk hálát azért, hogy Isten megengedte, hogy az év folyamán sokszor hallhattuk az Ő igéjének a magyarázatát. Adjunk hálát azért, hogy van Bibliánk, és ha arra indított és engedtünk az indításnak, hogy legyen az mindennapi kenyérré és keressük abban az Ő akaratát és ígéreteit. Adjunk hálát azért, hogy küldött hozzánk olyanokat, akik szeretik Őt, és akik szerettek minket is annyira, hogy igét mondtak nekünk, hogy erősítsenek. Köszönjük meg azt is, hogy készített alkalmakat arra, hogy mi beszéljünk másoknak Istenről és mutassuk az utat a mi Urunk Jézus Krisztushoz. Legyen egyedül az övé a dicsőség, ha adott szót a szánkba, szeretetet a szívünkbe, és bátorságot arra, hogy hozzá segítsünk másokat.
Ha valóban végeztük ezt a lelki szolgálatot, akkor most ne vizsgáljuk az eredményeit, az nem ránk tartozik. Nem mi vagyunk a gazdája ennek a munkának. A gazda, a mindenható Isten majd számba veszi a gyümölcsöket. A mi feladatunk a magvetés. Egyetlen mag sincs, amelyik azonnal kikelne. Az ige magja sem kel ki senkinek az életében azonnal, ezt bízzuk Istenre, Ő az aratás ura, mi csak szolgák vagyunk. Ha minden tőlünk telhetőt megtettünk is, mondjuk azt Jézus szavaival: haszontalan szolga vagyok, mert csak azt csináltam, ami a kö-telességem.
Ha viszont nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt, akkor éppen ez a mai este fontos lehetőség arra, hogy őszinte bűnbánattal odaboruljuk a mi gazdánk elé és bevalljuk mulasztásainkat. Hiszen minden elmulasztott igehallgatás, minden megrövidí-tett csendesóra, minden elhallgatott bizonyságtétel súlyosan vádol minket, és ítéletért kiált, mert ezekkel a bűnökkel magunkat szegényítettük meg, és másokat is szegényebbekké tettünk.
Ha szégyelltük bárki előtt Jézust és az Ő evangéliumát, ha megcsonkítottuk az igét, hogy népszerűbbek legyünk vagy jobban elfogadjanak bennünket, ha nem szerettük azokat, akik között éltünk, annyira hogy beszéltünk volna nekik a megváltásról, az üdvösségről, vagy ha ellentétet láthattak má-sok a szavaink és életünk között, akkor ezt ma este meg kell vallani és kérni a mi irgalmas Urunk bocsánatát ezekre a bűnökre.
Ugyanakkor azt is meg kell vizsgálni, miért következhetett be mindez. Miért van ez így az életünkben, és hogyan lehet másként folytatnunk?
Az ősz folyamán többször is szó volt a samáriai asszony történetéről itt a gyülekezetben. Mikor is lett ő hitvalló tanítványa Jézusnak? Annak előzményei vannak mindenkinek az életében. Először is megismerte, hogy kicsoda Jézus valójában, azután beismerte saját múltjának sötét bűneit, majd felismerte, hogy Jézus így is szereti és elfogadja, használni akarja. Megtelt a szíve Jézus iránti hálával, szeretettel, és akkor indult el vissza a faluba, hogy hívja a többieket is ahhoz a Jézushoz, aki megmondott neki mindent, akinél megtalálta az élete megoldását.
Csodák csodája, volt hitele a szavának. Az emberek jöttek, sokan megtértek és ébredés indult el Samáriában. Előbb azonban Jézussal kellett találkoznia. Ott az Ő világosságában önmagát is meg kellett ismernie. Amikor megtelt a szíve szeretettel, a Megváltó és az elveszett emberek iránti szeretettel, akkor lett hitvalló tanítványa a Mesternek.
Talán ez hiányzik némelyikünk életéből még. Olyan kedves ajándéka Istennek, hogy ebben az évben még egyszer felkínálja ezt. Nekünk is beszél önmagáról, bemutat minket önmagunknak, megtölti szívünket is ezzel a szeretettel önmaga iránt és elveszett embertársaink iránt, és ha minket kiszabadított a sötétség hatalmából, lesz mondanivalónk másoknak, és tudjuk mutatni hitelesen a szabadulás útját. Akár ma is elindulhat valaki ezen, vagy ha megfáradtunk, meg-újulhatunk ebben a szolgálatban.
2. Ezért érdemes megnézni röviden, milyen jellegzetes magatartásformák alakultak ki a bizonyságtétellel kapcsolatban. Vannak emberek, akik keresztyénnek tartják magukat, de ez sem az életükön nem látszik meg, sem szavaikból nem tűnik ki soha. Ügyesen titkolják ezt. Márpedig, ha valaki ezt huzamosan titkolni tudja, akkor biztos, hogy nem keresztyén. Jézus azt mondja: a világosság a sötétségben fénylik. Mi iszonyatos nagy lelki, szellemi sötétségben élünk, és itt a legkisebb világosság is feltűnő. Aki nem fénylik, az még nem kapott világosságot attól a Krisztustól, aki maga a világ világossága.
Nos, erre a magatartásra lehet azt mondani, hogy se kép, se hang. Sem az életén nem látszik meg, sem a szavaiból nem szó-lal meg soha a Jézusra mutató bizonyságtétel. Nem is tudhat beszélni az ilyen ember Jézusról, mert nem ismeri még Őt. Nem mutathatja a szabadulás útját, mert ő maga sem szabadult még meg. Ezzel kell kezdeni, és ennek a lehetősége megvan akár ma este is.
Van olyan, hogy beszélni már tud az illető, megtanult bizonyos szövegeket, és ezek általában igazak is, de ő maga sem a szerint él, amit másoknak ajánl. Ezek az emberek botránkoztatnak sokakat. Róluk mondja Pál apostol: miattuk káromoltatik az Isten neve a pogányok között. Vizet pré-dikálnak, és bort isznak. Szó van, de élet nincs mögötte. Hang van, de kép nincs. Ebből is meg lehet térni, ha valaki látja ezt a fogyatékosságát és megbánja ezt mint bűnt.
Van úgy, hogy fordítva van ez valakinél: csendesen, hűségesen igyekszik Isten igéje szerint élni, de soha nem beszél erről másoknak. Szégyelli Krisztust és az Ő evangéliumát. Ezt mindig sokféleképpen megmagyarázzuk, hogy ő alkatilag ilyen, meg ő olyan szerény. De hát nem ezzel bízott meg minket a mi Urunk. Azt mondta: hirdessétek, ha szeretitek a többieket. Lehet kérni Isten Szentlelkétől bátorságot ahhoz, hogy ne néma tanítvány legyen valaki, hanem tudjon a Mesterről beszélni, és Őhozzá vezetni másokat.
Szomorú az, ha akár egy temetésen, még azt is szégyelli valaki, hogy a Mi Atyánkot mondja a többiekkel együtt. Vagy a Hitvallást. A múltkor egy jó hangú testvért kérdeztem, aki ott állt végig némán, miért nem énekelte ezeket a gyönyörű vigasztaló énekeket? Mert az olyan ciki. Milyen válasz ez? Tanítvány az ilyen? A Szentlélek gyógyíthatja meg ezt a fogyatékosságunkat is.
Van olyan is, hogy valaki él az ige szerint, és bátran hirdeti is azt másoknak, mert szereti a többieket. Rajta is ez segített. Nem titkolja hát el, hol lehet ingyen kapni olyan gyógyszert, ami meggyógyítja a beteg embert. Legyen áldott Isten, hogy vannak olyanok, akik elsősorban önmagukra veszik komolyan azt, amit Isten az Ő igéjében mond, és azután szívesen szólnak erről másoknak is. Van új életük, és az életnek feltétlen megnyilvánulása a táplálkozás, a növekedés és a szaporodás, illetve gyümölcstermés.
Melyik csoportba kell beilleszteni magunkat? Nem abba-e, hogy se kép, se hang? Vagy nem abba-e, hogy szövegünk már van, néha elegük is van belőle az otthoniaknak, de nincs mögötte az élet fedezete? Vagy esetleg abba, hogy igyekszünk komolyan venni sok mindent az igéből, de soha senki sem hallott még tőlünk a mi Megváltónkról? Vagy pedig Isten megengedte már, hogy ige szerint élünk, és igét is mondunk. Mindig helyén mondott igét. Azt az egy-két szót vagy mondatot, amire ott szükség van a Szentlélek által vezettetve. Adja Isten, hogy mindnyájan ilyenekké váljunk!
3. Mi az a sajátos formája a bizonyságtételnek, amiről itt Pál apostol beszél? Azt mondja: életnek beszédét tartsátok oda az emberek elé, és legyetek feddhetetlenek, tiszták, Isten hibátlan gyermekei ebben az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között fényletek, mint csillagok e világon, életnek beszédét tartván eléjük.
Ez is azzal kezdődik, hogy valaki hallotta az igét, aztán úgy, ahogy a béreai gyü-lekezetről olvassuk a Cselekedetek Könyvében, teljes szívvel befogadta az igét, és az ige elkezd dolgozni az emberben. Munkálkodik benne, ahogy azt többször hallottuk ennek az évnek a folyamán. Az ilyen ember elkezd igeszerűen gondolkozni. Isten igéje szerinti szempontok jutnak eszébe egy-egy döntésnél, úgy, hogy Isten akaratának megfelelően dönt. Igeszerűen él. Egyre több krisztusi tulajdonság jelenik meg az ilyen emberen, s akaratlanul is Krisztust mutatja fel a világnak. És Krisztus merőben el-üt mindattól, ami ebben a világban általános. Itt olyan nagy a sötétség, hogy a legkisebb világosság is feltűnik. Krisztus maga a világ világossága. Aki tőle fényt kapott, az is világítani kezd, akár akarja, akár nem. Úgy, mint a csillagok az éjszakában.
Minden hívő Krisztus fényét veri vissza, és azért tűnik úgy, hogy világít, de a Krisztus fénye ragyog fel rajta. Ezek az emberek azonban akarják is ezt. Annyira Krisztus-közelben tartózkodnak, annyira engedik kibontakozni magukban Jézus Krisztust, aki a hit által ott lakik a hívőben, hogy elkezd az életük világítani, s erre a környezetük feltétlenül felfigyel. Vagy megkívánja, és érdeklődni kezd, vagy meggyűlöli őket, mert az a világosság, ami felragyog egy-egy ilyen ember életében, leleplezi a körülötte levő sötétségét.
Jézust is ezért gyűlölték. Soha senkivel semmi rosszat nem tett, mégis egymás ellenségei is összefogtak vele szemben, hogy eltegyék láb alól. Elviselhetetlen volt az a világosság és fény, ami belőle áradt.
Hogyan történik ez a gyakorlatban, hogy valakiben dolgozik Isten igéje, Krisztus-szerűvé válik az élete, és ezzel világítani kezd? Mondok néhány példát.
Néhány évvel ezelőtt történt ezekben az ünnepközi napokban, amikor általános lazítás van a legtöbb helyen. Az egyik műhelyben csak tengtek-lengtek az emberek. Egy valaki volt, aki jókedvűen, fütyörészve akkor is teljes figyelemmel dolgozott. Nem állhatták a többiek, az ilyesmi idegesíti a többit, és rászóltak többféle formában is. Egyebek között így is: nincs itt a főnök, mit hajtod magad? Mire ő, nem hagyva abba a munkát, vidáman válaszolt: az enyém itt van. Kérdő tekintetek meredtek rá. Valaki megjegyezte: ez vallásos. Ő pedig a kérdő tekintetekre elmondta egészen természetesen és egyszerűen, hogy milyen volt az élete, amíg nem ismerte Jézust, és milyen élni úgy, hogy szakadatlanul az ő Megváltója jelenlétében él. Mit jelent ez, hogy együtt él az élő Krisztussal.
Ezt röviden elmondta. Ki-ki vérmérséklete és világnézete szerint reagált rá, de a mag belehullt néhány szívbe, és az ige magja előbb-utóbb ki szokott kelni. Előbb járt az élet, valamit igeszerűen csinált, akkor sem hajtotta magát jobban, ha a főnök ott állt mellette és figyelte, s akkor is becsületesen dolgozott, ha nem állt ott és senki sem figyelte. Ő ilyen volt. Ez az igeszerű magatartás. Ez világított a sötétben. Előbb járt az élet, aztán ha már megkérdezték, elmondta, hogy ez miért van így. Jöhetett az igehirdetés, a bizonyságtétel.
Egy nagy irodában beszélgettek az asszonyok. Egyikük csendes boldogsággal kö-zölte: várjuk a hatodik gyermekünket. Mindenki ráncolni kezdte a homlokát. Elkezdtek peregni a bölcs megjegyzések: eddig is nehezen jöttetek ki. Én azt az egyet is alig tudom felnevelni. Már most is visszeres a lábad. Mi lesz, ha nem is egészségesen szü-letik? Ő csendes derűvel végighallgatta ezt a sok bölcsességet, és nagyon egyszerűen elmondta, hogyan tapasztalják meg a gondviselő Isten szeretetét. Hogy van az, hogy komolyan veszik, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma — nincs bespájzolva évekre. És Ő megadja, még többet is ad. Még másoknak is tudnak belőle adni, és biztos meg fogja adni azt is, ami a születendő kicsikének kell majd.
Valami jó levegő kezdett áradni ott: a szorongásmentes, aggodalmaskodásmentes, Istenben bízó hívőnek a békessége, ami ismeretlen mindenkinek, aki csak magára van utalva és hagyatva, mert Isten nélkül él. Csillagok az éjszakában. Olyan nagy a sötétség, hogy az ilyen kicsi világosság is felhívja magára a figyelmet. Előbb jár az élet — életnek beszédét tartván a kívülvalók elé, s utána jöhet a bizonyságtétel. Mind a kettő ige. A megélt ige, az engedelmes élet is prédikál, önmagáért beszél, meg elhangzik az ige szóban is, mert a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.
Az egyik irodába új munkaerő került. Úgy akart népszerű lenni, hogy pár nap múlva, amikor összejöttek kis csoportban beszélgetni, elmondta, hogy ő rendkívül jó emberismerő. Néhány nap alatt kiismerte a fő-nöküket, és tudja, hogy az milyen ember. S kezdte sorolni, milyen ember, egy csomó rágalmat is elmondva, sok valótlan rosszat a főnökről. Közben bejött a főnök a szobába, de ő nem vette észre. Tovább folytatta. Amikor utólag megtudta, kétségbeesett. Mi lesz ebből? Biztos, vissza fog ütni. Hogy lehetett ő ilyen bolond?
Néhány nap múlva hívatta az igazgató ezt a főnököt is, meg ezt az új munkatársat is. Ott akarta megbeszélni a véglegesítését. Na, itt az alkalom, hogy visszaüssön. Most tekeri ki a nyakamat. Elkezdtek beszélgetni, és a főnök azt mondta az igazgatónak, hogy rövid idő alatt úgy ismertem meg, hogy jól képzett, szorgalmas, igyekvő ember, javasolom a véglegesítését. Ez az asszony azt hitte, álmodik. Amikor ketten maradtak, azt kérdezte tőle: jársz templomba? Érdekes, miért ez jutott az eszébe? A főnök nem válaszolt mindjárt csak megkérdezte, miért kérdezed ezt? Azért, mert tudod, hogy miket mondtam rólad néhány nappal ezelőtt, te pedig ma milyen sok szépet és jót mondtál. Mire a főnök: én csak az igazat mondtam, eddig valóban ilyennek ismertelek meg. Aztán néhány hét múlva már együtt mentek abba a bizonyos templomba.
Itt nem erőszakos térítés történt, itt Krisztus-kiáradás történt. Mert ez Krisztusra jellemző, hogy szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott — így van megírva Péter levelében. Egy emberben már élt és uralkodott Krisztus. Nem az jutott eszébe, hogyan és mikor vághatok vissza, hanem az, hogy kritikus helyzetben erről a másikról igazat kell mondani, és lehetőleg jót. Ő igazat és jót mondott. Nem aszerint bánt vele, ahogyan az viszonyult őhozzá. Szóba se jött, hogy megsértették. Ez már krisztusi természet, és ezt követte a szóban elhangzott bizonyságtétel. Mint csillagok az éjszakában, életnek beszédét tartván eléjük.
Ez az életnek beszéde. Ez a beszédes élet. A Krisztusról való bizonyságtétel csodálatos nagy lehetősége. A Krisztust befogadott ember Krisztus-felmutatása. Amikor Krisztus-kiáradások történnek egy ember életében, sokszor már anélkül, hogy akarná, vagy hogy előidézné, mindenféle mesterkedés, meg mesterkéltség nélkül. Éli a maga életét, és él benne a Krisztus, s engedi Őt szóhoz jutni, engedi Őt cselekedni, s engedi, hogy Ő használja a gyarló embert az Ő dicsőségére és mások üdvösségére.
Az újjászületett embereknek nem nehéz világítaniuk ebben a világban, olyan nagy a sötétség. Olyan nagy a tudatlanság, a hitetlenség, az istentelenség, és ebből következően mindig az embertelenség is. Hogy milyen nagy a tudatlanság, arra nézve csak két apróságot hadd mondjak zárójelben. Egy lakótelepen tolja egy fiatal anya a gyerekkocsit. Hozzálép egy keresztyén és megkérdezi: ismeri Jézus Krisztust? Az anya gondolkozik és kicsit elnézést kérően, azt mondja: nem olyan régen költöztünk ide, még nem sokakat ismerek. Ez az asszony biztosan járt néhány évig iskolába, de ilyen nagy a tudatlanság ezen a téren.
Más. Néhány napja hangzott el a villamoson itt valahol a közelben. Két ember szidta az egyházat. Azt mondja az egyik a másiknak: már a karácsonyt is kisajátítja magának az egyház. Elmondtam ezt valakinek. Kérdőn nézett rám, mi ebben a poén? Mi ebben a rendkívüli, miért meséltem ezt el? Pedig ő még templomba is jár.
Nem tudjuk leírni azt az iszonyatos sö-tétséget, amiben élünk. A hitbeli, erkölcsi sötétség még sokkal nagyobb. Ebben a sötétben összetörjük egymást és magunkat, az értékeinket, mert nem árad a világosság. Isten különös ajándéka minden kicsi fénypont, minden csillag ebben a sötét éjszakában. Erre hív bennünket. Aki Jézus Krisztust igazán az élete urának vallja, engedi Őt élni magában és az Ő akarata szerint él, az elkezd világítani. Annak nem kell keresnie az alkalmakat: jaj, hogyan, mikor, kit közelíthetnék meg az evangéliummal, ott rá fognak kérdezni. Vagy megharagszanak rá, mert elviselhetetlen a világosság, vagy vágyakoznak a világosság után.
Az az irodai történet a hatodik gyermek bejelentésével úgy folytatódott, hogy két asszony ment haza és beszélgettek erről. Azt mondja egyik a másiknak: te, ez a Bözsi hívő, nem? Azt mondja a másik: igen, én is szeretnék olyan lenni.
Van, aki megkívánja, van, akit ingerel. Ez már az ő dolguk. A mi felelősségünk, hogy világítsunk. Ne szégyelljük megvallani azt, akitől mi is világosságot kaptunk. Ezt jelenti: életnek beszédét tartva a kívülállók elé. Ezért nem akarok ennek az esztendőnek utolsó istentiszteletén sem mást mondani, mint azt: olvassátok az igét, hallgassátok az igét. Igazítsátok az életeteket Isten igéjéhez, mert ettől fogunk világítani minél többen. Ez nekünk magunknak is minőségileg más életet ad, és Isten így mások javára is használhat minket sokféleképpen. Az ilyen csendesen világító hívők olyanok, mint a képeskönyv az írástudatlanoknak. Láttuk az előbbi példákból, milyen sok lelki írástudatlan él körülöttünk. De a képeskönyvből ők is sok mindent megérthetnek. Azután rákérdezhetnek a képekre, ahogyan lapozgatják.
Ezért írja Péter apostol azoknak az asszonyoknak, akik már keresztyénekké lettek az I. században, de férjük még pogány volt: Legyetek engedelmesek, hogy a ti magaviseletetek által a férjetek ige nélkül is megnyeressék, szemlélvén a ti istenfélő és feddhetetlen életeteket. (1Pét 3,1-2, 4) Istenfélő és feddhetetlen élet, ami világít otthon is. Ezúton is meg lehet nyerni Krisztusnak másokat.
Mindenképpen adjunk ma este otthon is majd hálát azért a sok jóért, amit Isten nekünk ezen a téren is megengedett. Őszintén tartsunk bűnbánatot amiatt a sok mulasztás miatt, amit a bizonyságtétel során elkövethettünk, és könyörögjünk, hogy legyen valóság az életünkben, amit a Hegyi beszédben Jézus így mondott: ti vagytok a világ világossága.
Érdekes, hogy egy alkalommal önmagáról mondta: én vagyok a világ világossága (Jn 8,12), és a Hegyi beszédben meg azt mondja: ti vagytok a világ világossága. (Mt 5,14.) A felületes bibliaolvasó azt mondja: ellentmondás a Bibliában. Aki érti, miről van szó, azt mondja: Isten csodálatos szeretete. Krisztus, aki a világ világossága, kész úgy megfényesíteni az életünket, hogy mi is világítani kezdünk ebben a sötét világban.
Engedjük, hogy jövőre ez sokkal nagyobb mértékben történjék, mint az idén!

Az ókori Izráelben a gyermeket Isten ajándékának tekintették. Ha valaki gyermeket várt, azt számon tartották a rokonok, a szomszédok is, és amikor megszületett, együtt örültek a szülőkkel. Sokszor már napokkal a várható szülés előtt készenlétben álltak a zenészek, és ha fiú lett, akkor rázendítettek a ház előtt, és sokáig muzsikáltak.
Mária és József is gyermeket vártak, de ennek a gyermeknek az érkezését nem előzték meg ilyen előkészületek. Azt olvassuk itt, ennek a fejezetnek az elején, hogy azon az estén vendégként kerestek valamiféle alkalmas szállást Betlehemben, de nem találtak. Idegenben, méltatlan körülmények között, egy birkaistállóban kellett világra hoznia egy tapasztalatlan fiatal anyának első gyermekét. Talán mindenféle segítség nélkül, talán világítás nélkül, és a minimális tisztasági feltételek nélkül is. Biztató, ismerős szemek bátorítása nélkül és ismerősök jelenléte nélkül.
Fiú lett, de nem hangzott fel a barátok együtt örvendezését is kifejező muzsika.
Azon az estén ott Betlehemben hideg volt és sötét. Csend volt a földön. Teljesen szürke hétköznap volt az. Azt olvastuk azonban, hogy ünnep volt a mennyben. A mennyei seregek tudták, hogy mi történt azon a napon. Tudták, hogy milyen páratlan jelentőségű esemény következett be ennek a gyermeknek a földre jöttével.
Elhangzott azon az éjszakán az első karácsonyi prédikáció: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” Nem is akárki volt az igehirdető, az Úr angyala mondta mindezt. Ezután felharsant az első karácsonyi ének: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” Kik énekelték ezt? Így olvastuk: mennyei seregek sokasága. Ünnepelt a menny, és azóta ünnep ez a nap a földön.
Teljesen mindegy, hogy melyik hónap hányadikán történt ez, lényeg, hogy megtörtént, és az esztendő minden napján hálát adhatunk ezért a csodáért. Minden évben egy bizonyos napon meg kiemelten, különös hangsúllyal is megköszönjük Istennek, hogy nem hagyott minket tőle elszakadva a biztos pusztulásban, hanem utánunk nyúlt Jézus Krisztusban, lehetővé tette a visszatalálást az atyai házba. Kipótolja mindazt, amit elveszítettünk a magunk lázadása következtében, és valóra vált az, amit így énekeltünk: Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, boldogságban örvendjetek.
Kik voltak ennek a karácsonyi liturgiának a hallgatói? Azt olvastuk: birkapásztorok, akik vigyáztak éjjel a nyájukra.
Ezeket a pásztorokat abban az időben mé-lyen megvetették. Különös, buta oka volt ennek a megvetésnek, mivel szegények többnyire vízben szegény helyeken végezték a munkájukat, nem tudtak eleget tenni a törvényben előírt mosakodási szertartásoknak, és ezért lelkiképpen is tisztátalanoknak tekintették őket. Még némely emberi jogtól is megfosztották őket, pásztor például nem tanúskodhatott bíróság előtt. Nem véletlen az, hogy éppen ilyen megvetett, sőt megbélyegzett, emberszámba sem vett embereknek jelentette ki először Isten a testtélétel csodáját. Ők lehettek az első hallgatói a karácsonyi örömhírnek és az angyalok karácsonyi énekének. Sőt, ők lehettek az első hirdetői a karácsonyi evangéliumnak, mert elmondták azt másoknak.
A pásztorok tehát hallották a Krisztus földre jöttéről, testet öltéséről szóló örömhírt, az angyal igehirdetését. És mit csináltak vele? Erre szeretném ma a testvérek figyelmét irányítani. A mozgalmas karácsonyi történetnek ezt a részletét emeljük most ki.
Mit csináltak a pásztorok azzal az evangé-liummal, örömhírrel, amit karácsonykor hallottak? S mit csinált ez az evangélium a pásztorokkal és a pásztorokból, amit ők akkor hallottak?
Három világos lépést különböztet meg felolvasott igénk, amin az ő lelki fejlődésük elindult: Hallották az evangéliumot, aztán meggyőződtek róla, igaz-e, és utána elhirdették azt másoknak. Hallották, aztán sietve meggyőződtek róla, mi is történt valójában, és közben ugyanazt kezdték tenni, amit az angyaloktól hallottak és láttak: elmondták olyanoknak, akik még nem hallották.
1. Az első ez az egyszerű tény volt: hallották az örömhírt. Nem tudom, tisztában vagyunk-e azzal, hogy milyen érthetetlenül nagy csoda az, hogy a mindenható Isten szóba áll velünk, és lehetővé teszi, hogy felfoghassuk az Ő gondolatait. Beavat a titkaiba, megismerhetjük Isten nagy tetteit, és megismerhetjük a terveit. Amikor Ő kijelent valamit önmagából, akkor mindig valami jót akar az ember életében elvégezni.
Nem tudom, hogy hálát adtunk-e már ezért. Készülés közben végiggondoltam, hogy ami jó és szép az életemben, azt Isten mind az Ő igéjével végezte el: Igehallgatás közben döbbentem rá arra, hogy mennyi sötétség van a lelkemben. Igehallgatás közben győzött meg arról, hogy van bocsánat a számomra is. Igehallgatás közben értettem meg, hogy mi az Ő célja az életemmel. Az Ő igéjét olvasva, hallgatva, arról beszélgetve, azt komolyan véve segít el újabb és újabb felismerésekre, hogy jobban megismerjem Őt, önmagamat és a tő-le kapott feladataimat. És ezt sokan elmondhatnánk még.
Ilyenkor nem mi indulunk neki, hogy megkeressük Őt és megértsük, mik a tervei, hanem Ő keres meg minket, amikor az Ő igé-jével megszólít. Nem a pásztorok tervezték el ezt az éjszakai programot, hanem teljesen meglepetésszerűen kapták ajándékba Istentől ezt a kijelentést. Isten egészen érthetően szólt hozzájuk. Nem az ő érdemük volt, hogy részesei lehettek ennek. Nem a mi érdemünk még az sem, hogy most itt vagyunk. Nem érdem, hogy hallgatjuk Isten igéjét, hanem óriási lehetőség, amit Ő készít el mindig. Mire kapott lehetőség? Arra, amire a pásztorok kapták: eljuthattak Jézushoz, és találkozva Krisztussal megváltozott az életük.
Minden olyan lehetőség, amikor Isten akár az írott Biblián keresztül, akár egy igemagyarázaton keresztül, akár egy hívő testvérrel való beszélgetés közben szólítgat minket, arra kapott nagy lehetőség, hogy világosságba kerülhet az életünk, sok minden megváltozhat, valami egészen újat kezd el velünk.
És mit hallottak ezek a pásztorok az angyaltól? „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”
Nem különös? Azt mondja nektek. Mivelhogy ők hallják ezt, velük akar valamit kezdeni Isten, aztán más kérdés, hogy ez az egész népnek, meg az egész emberiségnek is öröme lesz, meg mindannyiunkra érvényes. Majd eljut mindannyiunkhoz, de most egyelőre ők hallották, tehát velük akar valamit kezdeni. Azt mondja: ma. A történelem egy meghatározott időpontjában Isten belépett az életünkbe, és velünk akar valamit kezdeni.
Mit akar kezdeni? Kicsoda az, aki megszületett? Három fontos méltóságjelzőt használ itt az evangélium: Üdvözítő, Úr és Krisztus. Ez, hogy Üdvözítő, ismerős volt a római füleknek. Ők tudták, hogy kicsoda a Szótér, a Szabadító, a Megmentő, a Megváltó. Szótér volt az is, aki egyegy tehetséges rabszolgát kiváltott a rabszolgaságból. Neki volt pénze, s volt szeme arra, hogy valamit észrevett abban az emberben. Kifizette az árát, s azt mondta: szabad vagy. Mehetsz, tehetsz, amit akarsz. Ez volt a megváltó, a kiváltó.
Azt mondja: Úr, aki szuverén, akinek teljhatalma van. Ez meg ismerős volt a görög füleknek. — És Krisztus, Messiás, ezt meg értették a zsidó vallásos gondolkodók.
Minden népnek, minden kultúrkörnek elhangzik a karácsonyi evangélium. Valaki olyan érkezett meg, aki tud és akar segíteni rajtunk. Ebből a három jelzőből ma különösen ezt hangsúlyozom: Szabadító. Olyan sokszor szoktak kérni az emberek tanácsot. Sokan kiírják, hogy „lelki tanácsadás”. Egyre jobban látom, hogy nekünk nem tanácsokra van szükségünk (sokszor arra is), tanáccsal még szívesen elhalmoznak bennünket sokan. Nekünk szabadításra, Szabadítóra van szükségünk.
Akikkel nap mint nap beszélgetek, azoknak szabadításra van szükségük a félelmeikből, a kényszerességeikből, az önhittségükből vagy a kétségbeesésükből. Szabadításra van szükségük régi nyomasztó emlékektől vagy sérelmektől, az elbizakodástól, önmaguk túlértékelésétől vagy alábecsülésétől. A gondolatainktól, a megkötözöttségeinktől csak egy szabadító tud minket szabaddá tenni. Jézus Krisztus pontosan ezért jött. Ő ma is Szabadító. Többen vannak itt közöttünk, akik elmondhatják ezt. Én is elsorolhatnám, mi mindenből szabadított meg, amiből rajta kívül senki más nem tudott megszabadítani.
Szabadító született tehát nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. És akkor kö-vetkezik a meglepő folytatás: „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Szabadí-tó, Úr, Krisztus — egy pólyás baba, jászolban. Miért éppen jászolban? S hol van az a jászol?
Az első perctől kezdve nehéz feladatok elé állítja Isten ezeknek a pásztorembereknek a hitét. Hallottak egy nagy horderejű kijelentést, és nem tudnak vele mit kezdeni. Mit jelent ez pontosan? Hogyan kell értelmezni a folytatását? Egyáltalán miért mondja ezt: ez pedig a jel számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban? Nem akartak ők kisgyermeket találni. Akkor el kellene indulni, megkeresni? S ha megtalálják, akkor történik valami? Isten első perctől kezdve a hitünket teszi próbára, és azt nö-veli, edzi, mert az Ő világában csak a hitünkkel tájékozódhatunk megfelelőképpen.
Hallottak tehát egy nagy örömhírt, de még nem bizonyosak abban, hogy mi is történt. Meg kell róla győződni.
2. Éppen ez a második lépés, amit ők megtettek, és amire Isten szeretete vonzotta őket, hogy azon nyomban, halogatás nélkül, így olvastuk: azonnal, sietve elindulnak Betlehembe.
„Miután elmentek tőlük az angyalok, így szóltak egymáshoz: Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.”
Nézzük meg, hogyan történt az, amit hallottunk. Nem furcsa fogalmazás? Így van itt pontosan: nézzük meg, hogy amit hallottunk, az hogyan történt. Valami történt — ez mindent megelőzött. Erről mi hallottunk — elérkezett az információ hozzánk. Most dől el, hogy hasznukra lesz-e ez az információ, vagy nem. Ennyiben maradnak-e: jó, megtörtént, hallottuk, ámen, vagy pedig éppen most hozza mozgásba őket ez. Mivelhogy az Úr mondta — ebben nem kételkednek. „Amit az Úr mondott nekünk”. Az biztos, hogy Ő mondta. Az is biztos, hogy nem egészen értjük. S mivel nekünk mondta, velünk akar valamit, akkor járjunk utána. Ez a becsületes gondolkozóknak a magatartása.
Hallottam valamit, ami mindenestől új a számomra, de sejtem, hogy engem is érint, nekem is fontos, akkor győződjek meg róla, járjak utána, gondoljam végig, kérdezősködjem, és legfőképpen: próbáljam ki. Isten mondott valamit, nézzem meg, ez hogyan működik a valóságban. Kezdjem el.
Lehet, hogy sokféle kétely van még bennem. Ahogy elegáns értelmiségiek szokták mondani: fenntartásaim vannak. Jó, legyenek. A mindenható Istennel szemben is legyenek fenntartásaid, de akkor fenntartásokkal próbáld ki, amit mondott, és majd elszállnak a fenntartások, és szégyellni fogjuk magunkat. Elmondjuk azt, amit ezek a pásztorok mondtak: pontosan úgy láttak és hallottak mindent, ahogy Isten megüzente nekik. Erre a bizonyosságra, erre a rendíthetetlen meggyőződésre csak az jut el, aki kipróbálja azt, amit Isten mondott. Ez az egyetlen becsületes út.
Ez hiányzik sok vallásos emberből. Sok bizonytalankodó, tétova, erőtlen, vallásos ember ezt nem ismeri: pontosan úgy van minden, ahogyan megmondta nekünk az Úr. Ezt azonban akkor látták meg, és akkor győződtek meg róla, amikor elindultak. Elindulnak azon nyomban éjszaka, sötétben. Otthagyják a nyájat. Nyilván valamelyikükre ráhagyták. Nincs utcai világítás Betlehemben, hogy fognak odatalálni? S hova kell egyáltalán odatalálni? Kit fognak megkérdezni? Éjszaka senki sem bócorog az utcán rajtuk kívül. És még ha találkoznának is valakivel, kineveti őket. Megháborodtak ezek? Keresik a Messiást, aki be van pólyálva egy jászolban. Hol? És miért ilyen sürgős ez? Miért ilyen fontos ez nekik?
Azok kérdeznek ilyet, akik megszokták, hogy hallanak Istentől igét, de az sosem hozza mozgásba őket. Nekik nem sürgős, nem fontos. Ők nem akarják kipróbálni, mennyiben érinti ez őket. Nem akarnak meggyőződni arról, hogy ez igaz, vagy nem. Működik-e ma, az ezredfordulón is, vagy nem. Valóban ez lenne a segítség számomra is, vagy nem.
Ugyanolyanok ezek az emberek, mint amikor egy súlyos beteghez orvost hívnak. Az orvos megállapítja a bajt, felírja a gyógyszert s elmegy. Attól kezdve a beteg minden látogatójának megmutatja a receptet: állítólag ez segítene rajtam. Bele is lehet pusztulni így a betegségbe. A normális beteg minél előbb elküld valakit a gyógyszertárba, és mihelyt meghozta a gyógyszert, beveszi. Mozgásba hozza az információ.
A karácsonyi evangélium arról szól, hogy Jézus Krisztus tud segíteni rajtad. Te meg sokszor nyafogsz, hogy segítségre lenne szüksé-ged. A kérdés az: ezzel befejeződike, vagy pedig, ha elérkezett a hír, hogy van, aki tud és akar segíteni rajtad, akkor már nyújtod is a kezedet és kéred a segítséget? Akkor elhatározod: most, mindjárt menjünk el egészen Betlehemig és lássuk meg, mit mondott nekünk az Úr.
Ti olyan sok mindent tudtok már Istenről: szeretetéről, tetteiről, pontosan vagy pontatlanul, felszínesen vagy alaposan, de sok mindent hallottatok már. Mi az, amit kipróbáltatok? Én is hallottam sokáig, hogy Isten nagyon irgalmas és bűnbocsánatot ad a megtérő bűnösnek, s közben kínlódtam a bűneimmel, és elhatároztam számtalanszor, hogy abbahagyom, leszoktatom magamat. Meg büntettem magam, meg ha sikerült egykét napig enyhébben elkövetni, akkor jutalmaztam magam, s akkor még nem láttam, milyen nevetséges és meddő erőlködés ez.
Amikor először sor került arra, hogy elmentem egy lelkigondozóhoz, és leplezetlenül, néven nevezve minden mocskot, amit akkor láttam az életemben, elmondtam vele együtt Istennek, akkor tapasztaltam meg: tényleg igaz, amit Dávid ír, s amit akkor már tudtam könyv nélkül, hogy amíg a bűnöket nem valljuk meg, recsegropog a csontunk és kínlódunk miatta. De hogy bűnömet neked megvallottam, te levetted rólam bűneimnek terhét. Azt a békességet, azt az örömöt, azt a bizonyosságot csak az elmondott bűnvalló ima után tapasztaltam meg először, és azóta már sokszor.
Mennyi mindent tudunk az imádságról, — s szoktatok állhatatosan, mélyen, az Isten akaratát kérve, imádkozni? Tudjátok, hogy ami ebben a gyülekezetben igazán jó, ami sokaknak hasznos és épít, az mind imameghallgatás során történt? Úgy kezdődött el és úgy folytatódik? Ez működik! Ami meg van írva, az igaz, csak ki kell próbálni.
Mennyit szavalunk arról, hogy Isten az Ő igéjével vezeti az övéit. Akkor miért nem olvassátok naponta? Vagy nem kell az Ő vezetése? Az Ő igéjével tud vigasztalni, bátorítani, a rossztól visszatartani, a jóra indítani. Akkor nemcsak karácsonykor kellene igét hallgatni, hanem mindig, amikor csak lehet. Áldozatok árán is. Ezek a pásztorok is áldozatok árán mentek be. Félretettek sok minden mást azért, hogy meggyőződjenek arról, hogy igaze, amit hallottak. Ez a szenvedélyes törekvés: meg akarok győződni arról, lássuk meg, hogyan is történt az, amit hallottunk.
Tudjuk a Szentírásból, hogy Isten menynyire elítél minden bálványimádást, minden tisztátalan hitet, mindenféle babonaságban, okkult dologban, ezoterikában való bizalmat, — és ugyanakkor mégis kacérkodunk vele, kipró-bálgatjuk, a következményei miatt tömegek szenvednek. Ki az, aki el tudja mondani, hogy van szabadulás ebből is, mert van Szabadító. Karácsony óta Szabadító van, aki beléphet bármelyikünk életébe. Nem sorolom a példákat tovább. Amit tudunk, azt el kellene kezdeni gyakorolni. Meggyőződni arról, amit az Úr nekünk mondott. Úgy, ahogy ezek a pásztorok tették. Ilyen egyszerű korrektséggel, ezzel az elszánt becsületességgel, halogatás nélkül. Így jutottak el Jézushoz.
„Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisgyermeket.” És akkor mit csináltak?
3. Ez a harmadik lépés az ő lelki útjukon. Így olvassuk a folytatást: „Amikor meglátták. elmondták azt az üzentet, amelyet erről a kisgyermekről kaptak…”
Megint milyen egyszerű. Amit ők tudtak róla, de az ott levők nem tudtak, azt elmondták nekik. A karácsonyi prédikációt, amit az angyaltól hallottak, továbbadták másoknak. Lényegében ugyanazt tették, amit az angyal. Ugyanazt mondták olyanoknak, akik még nem hallották, hogy segítsen rajtuk is. Angyalokká váltak ők is. Az angelos szó azt jelenti: küldött. Vannak Istennek mennyei küldöttei, ezek az angyalok, és vannak földi küldöttjei, követei, ezek az igehirdetők, a bizonyságtevők. Ő mindnyájunkat ilyenekké akar formálni. És miközben elmondták az ott levőknek, maguk is megerősödtek abban, hogy ez igaz.
Ez mindig így van. Visszahat a másoknak átadott bizonyságtétel mireánk is. Tisztítja a látásunkat, erősíti a hitünket. Nem elő-adást tartottak. Itt nem elméletek, szempontok, gondolatok hangzanak el, tényekről számoltak be. Elmondták azt, amit akkor éjjel tapasztaltak. Ugyanakkor ők maguk is tényeket láttak, hogy valóban úgy van, és az van, ahogy nekik az angyal mondta. Isten igéje tényekről szól. Itt nagyon is valóságos dolgok történnek, még akkor is, ha azt kell mondanunk: csoda, amit az angyal mondott a pásztoroknak, meg egyáltalán, hogy angyaltól hallották.
Csoda volt az, amit láttak ott a betlehemi istállóban. Csoda volt az, hogy hittek nekik, akiket ugye tanúnak nem lehetett használni, és emberszámba sem vették. Csoda volt az, hogy utána másoknak is bátran erről bizonyságot tehettek. Tehát csoda az, ahogyan Isten cselekszik. Ők itt az Isten cselekvésének aktív résztvevőjévé válhattak. Továbbmondták az örömhírt, és az mások életében is munkálkodni kezdett. Közben ők is nagy változáson mentek keresztül.
Olyan sokat elárul ez az utolsó mondat: „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik.” Mennek vissza oda, ahonnan jöttek. Mennek a sötét éjszakába, a hidegbe, a szürke hétköznapokba, de egészen más szívvel. Odafelé nem magasztalták és dicsőítették az Istent. Közben azonban meggyőződésre jutottak. Az értelmüket is meggyőzték a tények. Előbb hallották a féligmeddig érthetetlen evangéliumot, azután meggyőzte őket Isten, és most már meggyőződéssel tudnak meggyőző-en bizonyságot tenni másoknak, hogy mi történt. Nem álmokról, feltételezésekről — eseményekről számolnak be. Aki nem hiszi, elgondolkozhat, ha látja őket. Ott vannak mint élő illusztráció: ilyenné válik az, aki találkozott a Szabadítóval. Dicsérve és dicsőítve az Istent. A körülmények a régiek, ők azonban más emberekké váltak.
Hazamegyünk mi is innen, aztán gyorsan elmúlnak az ünnepek, s marad minden ugyanolyan, mint azelőtt volt. Ez az ige azt kérdezi tőlünk: nem akarunke megváltozni? Vagy maradjunk olyanok, mint eddig voltunk? Isten célja, hogy megteljék a szívünk ezzel az örömmel, ezzel a dicséretmondással, hogy ugyanolyan változáson menjünk át, mint ezek a pásztorok. Akiket nem vettek emberszámba, most, íme hiteles hírnökök. Akiket semmibe vettek, azoknak van valamijük, ami másnak nincs. Olyan mondanivalójuk van, ami meggazdagítja az egész népet. Az egész népnek öröme lesz, és ezt el is tudják mondani, vállalják is, mert közben meg is győződtek róla. Azt a hivatást képesek betölteni, amire Isten az embert teremtette: az Ő dicsőségére legyen. Magukra találtak, talpra állnak. Van egészséges önbecsülésük, és ugyanakkor nem gőgösek, hiszen mindez ajándék. De nem tartják meg maguknak, hanem mindezt szívesen továbbadják másoknak.
Végső soron minden ember erre vágyik, hogy a helyén legyen, hogy valami fontos, szép feladatot végezhessen, hogy lássa: hasznos másoknak, hogy egészséges önértékelése legyen, hogy tudja: mi végre vagyunk a világon, hogy távlata is legyen, hogy boldog legyen. Ezek a pásztorok boldog emberekké váltak, ahogy visszafelé mennek.
Nagy kegyelem, hogy ma is hallhatjuk, hogy Istennek ez a terve velünk. Hogy hallhatjuk az Ő igéjét. A kérdés az: mit csinálunk vele? Ha maradunk ugyanazok, akik voltunk, akkor ez az ige is vádolni fog bennünket az ítéletkor, és csak súlyosbítja az ítéletünket. Ha mozdulunk, akkor hálát fogunk adni Istennek azért, hogy hallottuk, és mozgásba hozta az életünket.
A karácsonyi történet arról szól, hogy Isten mindent, valóban egetföldet megmozgatott azért, hogy a mi életünk más legyen. Hogy már itt értelmes életünk legyen, amit a halál sem zavar meg, és örök életünk legyen. Tőlünk csak ilyen kis mozdulatot vár, mint ezektől a pásztoroktól. Aztán az összes többit Ő végzi majd el. Lehet, hogy ez a kis mozdulat azt jelenti, hogy végre ne szoruljon már görcsösen ökölbe a kezünk, ha valakire gondolunk, hanem tudjunk imádkozni érte. Ha az ellenségünk, annál inkább, hiszen Jézus megparancsolta, hogy imádkozzatok ellenségeitekért. Lehet, hogy ez a kis mozdulat azt jelenti, hogy nem kell a fejünket olyan magasan hordani, sokkal alázatosabban is lehetne élni. Vagy azt jelenti: megnyílik végre az ajkunk, és ma ki tudjuk mondani valakinek: bocsáss meg, én voltam a hibás. Vagy kijön a szánkon ez a két rövid szó: köszönöm szépen. Vagy végre elővesszük a Bibliánkat, és meggyőződünk arról, vajon Isten minket is meg tude szólítani, és mi a terve velünk.
Lehetne még sorolni azokat a kicsi mozdulatokat, amiket nekünk kell megtenni. Ezt nem teszi meg helyettünk Jézus. Ő megtette azt, amire csak Ő volt képes: Isten lévén emberré lett egy időre, hogy segítsen rajtunk. Elszenvedte a mi ítéletünket a kereszten. Feltámadásával utat nyitott az örök életbe. Mindezt csak Ő tehette meg miértünk. A mi lehetőségünk mindennek a komolyan vétele, elfogadása és ennek a bizonyságaként elkezdjük tenni, amit már tudunk.

Ádvent utolsó vasárnapja van. Ezen az ünnep előtti csendes estén hajoljunk még egyszer Jézusnak e példázata fölé, ami az Ő második eljöveteléről szól. A múltkor csak egyetlen gondolatot emeltünk ki belőle, hogy Jézus szerint fontosabb várni őt, mint cselekedni. Az fogja azt cselekedni, amit tennie kell, és amivel Ő, a gazda, az Úr megbízta, aki tudatosan várja Őt, és készül a vele való találkozásra.
Ez nem üres vallásos fordulat: Krisztust várni, ez életforma, amiből sajátos életszemlélet és életgyakorlat következik. Ez meghatározza az ember mindennapját, hétköznapjait, ez forrása lehet az örömének, kiapadhatatlan táplálója reménységének. Ez táplálhatja mindannyiunk felelősségét, hogy megtanulnánk felelősen élni, várni Őt vissza úgy, ahogy megígérte. Mert a gazda visszatér, erről szól ez a példázat.
Olyan gazdához hasonlítja itt magát Jézus, aki egy időre elutazik otthonról. Gazdaságát a szolgáira bízza. Kiosztja a feladataikat, meghatároz mindent pontosan, és aztán egyszer majd visszatér. Nem lehet tudni, mikor. Váratlanul jelenik meg, de aki azt teszi, amit Ő parancsolt, azt nem találja készületlenül az Ő megjelenése, s az nagy jutalmat fog kapni. Aki nem azt teszi, hanem arra gondol, hogy ma még nem jön, hátha holnap sem jön, hátha holnapután sem, azt készületlenül fogja találni, és az ezzel önmagát ítélte súlyos büntetésre.
Ennek a példázatnak az alapján ma este három nagy örömhírt szeretnék elmondani.
Az első, hogy ennek a világnak van gazdája. Akkor is van, ha sokszor úgy tűnik, nincs, mert elutazott itthonról. Jézus visszament a mennybe, de világosan megígérte, hogy újra eljön mindenki számára látható módon. Akkor fog ítélni élőket és holtakat. De ezzel nem szűnt meg a világ gazdájának lenni. Változatlanul Ő ennek a világnak az ura. Minden az övé, és neki vagyunk felelősek.
Olyan gazdája van az élő Istenben ennek a világnak, aki folyamatosan törődik vele, aki szemmel tartja, aki irányítja az eseményeket, aki személy szerint minden egyes emberrel törődik. Ezt mondja a Biblia. Úgy, hogy ennek alapján Madách Imrének azzal a két sorával nem érthetünk egyet, hogy „be van fejezve a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen.” Ez sajátos deista szemlélet. A Biblia szemlélete egészen más. Az az Isten, aki a Szentírásban kijelenti magát nekünk, megnyugodott a teremtés hetedik napján, de azt olvassuk: mindezideig munkálkodik. Azt olvassuk: még újat is teremt. Kezében tartja az általa teremtett világnak a kormányát, azt soha senki nem veheti ki az Ő kezéből, és ennek az egész világmindenségnek Ő a tulajdonosa. Akkor is, ha sokszor ebből nem sok minden látszik.
Isten nem közömbösen nézi ennek a világnak a sorsát, és főleg azt nem, amit a bűn rombol ebben a világban. Nem azzal a közönnyel nézi, amit Vörösmarty két sorával fejezhetünk ki: „A vak csillag, ez a nyomorú föld, hadd forogjon keserű levében. Isten nem nézi, hogy forogjon keserű levében, hanem éppen karácsony bizonyítja, hogy mennyire fontosak vagyunk neki. Mennyire számon tartja az ellene fellázadt, tőle elszakadt, neki hátat fordított embert és embervilágot is, annyira, hogy utánunk jött Jézus Krisztusban. A karácsonykor testté lett Istenember az Isten utánunk nyújtott szabadító keze. Ő magához akarja ölelni újra a hazatérő tékozlókat. Nem azt nézi kárö-römmel, hogyan pusztítjuk magunkat és egymást, hanem éppen ebből hívogat haza.
Egyébként, ha már a tékozló fiút említettem, ő pontosan akkor vált gazdátlanná, amikor otthagyta az atyai házat. Akkor is volt apja, csak neki nem kellett. A mennyei Atya nem erőszakolja rá az Ő szeretetét egyikünkre sem. Ha nem kell, ki lehet próbálni milyen az anélkül. Hogyan válik kiszolgáltatottá, mint ahogy a tékozló fiú, teljesen tehetetlen kiszolgáltatottjává saját ösztöneinek, jelleme gyengeségeinek, a haverok élősködésének, környezete gonoszságának, népe ellenségeinek — végül is ott kellett kikötnie, és még enni sem kapott a munkájáért —, hogyan válik kiszolgáltatottjává a halálnak. Mert nem kell az atya, gazdátlanná válik, elmegy otthonról.
Ezt tettük mi mindnyájan, amikor otthagytuk Istent. Majd mi egyedül! Majd mi Őnélküle! Messze vidékre költözött az ember, otthagyva teremtő Istenét, szerető Atyját, és gazdátlanná vált. Ez pedig egészen bizonyosan a halálhoz vezet. És tehetetlen maradt mindaddig, amíg haza nem tért. És minden ember tehetetlen marad mindaddig, amíg vissza nem fordul Istenhez, és valamilyen formában nem tudja kimondani azt, amit a tékozló fiú: vétkeztem, nem érdemlek tőled semmi jót, mindent eltékozoltam, üres a kezem, üres a zsebem, üres a szívem. Egyre vágyom csak: ha lehetne, mégis neked szeretnék szolgálni. Szeretnék újra visszatérni. Legyél a gazdám, én pedig — ő így mondja — béresed akarok lenni.
Itt derül ki, ki a mi atyánk. Van gazdája ennek a világnak, mihelyt valaki kész Őt gazdának tekinteni. Megbocsátja mindazt, amit tett, visszafogadja, mégpedig nem béresnek, hanem a fiának.
Ilyen a mi mennyei Atyánk is, aki gazdája ennek a világnak. Ugyanaz az Isten a gazdája, aki alkotta, és akinek a tulajdona is ez a világ.
Az a szomorú, hogy olyan rettenetes pusztítást végez a bűn bennünk is meg körülöttünk is, hogy sokszor szinte semmi nem látszik abból, hogy ennek a világnak Isten a gazdája. Népirtás, önpusztítás, éhezés, bűnözés, gyűlölködés. Az ember sokszor azt hiszi már, hogy átvette a gonosz az uralmat, Isten talán el is engedte ennek a világnak a kormányát, azért foroghat így, keserű levében.
Pedig mindez csak annak a következménye, hogy eljöttünk otthonról, mert az istentelenné vált ember szükségképpen embertelenné is válik. Emberhez nem méltó életet él, és elfeledkezik a gazdáról. Pedig a példázat szerinti gazda élt, változatlanul ő uralkodott a gazdaságon, csak éppen elutazott. Távol volt egy ideig, nem lehetett látni. Ezért kérdezik sokan: hol van Isten, amikor ilyen sok nyomorúság megtörténhet? Itt van. S mit csinál? Azt tudjuk a Bibliából: vár, tűr, és közben figyelmeztet bennünket, éppen úgy, mint a Noé idejében. Éppen úgy, mint amikor Jézus Krisztus testben itt volt a földön. Ma is figyelmeztet az Ő igéjén keresztül, és egyszer majd váratlanul megjelenik.
És mire vár és miért vár ilyen sokáig? Erről is világosan szól a Szentírás. Azért, hogy minél többen visszataláljanak még hozzá. Hogy minél több tékozló fiú ki tudja mondani: jövök semmit nem hozva, egyedül a te kegyelmedben reménykedve. És minél többeket újra a gyermekeivé fogadjon.
Hinni egyebek között azt is jelenti, hogy túllátunk ennek a világnak a rettenetes látható jelenségein, és komolyan vesszük a láthatatlanokat is. Számolunk magával a láthatatlan Istennel, aki így is gazda, hogy egy időre elutazott, aki megengedi, hogy sok gonoszság történjék, de végül is mindenekfelett és mindenek ellenére Ő maga viszi ezt a világot a felé a cél felé, amit Ő tűzött ki neki.
Sok mindent másként szenvednénk el, ha komolyan vennénk, hogy van gazdája ennek a világnak. Egészen másként töltenénk el ezt a rövid életet, ha mint ennek a gazdának a szolgái, sáfárai igyekeznénk eltölteni azt.
A másik örömhír, ami kiderül ebből a példázatból, hogy ez a gazda minden szolgának adott feladatot. Mindenki tudhatja, hogy mi a dolga. Reánk bízott Isten másokat is, felelőssé tett minket önmagunkért is. Olyan szépen fogalmazza itt Jézus, hogy mi a feladatunk:
„Ki tehát a hű és okos sáfár, akit az úr szolgái fölé rendel, hogy idejében kiadja élelmüket?” Ez a mi dolgunk. Akiket Isten reánk bízott, azoknak idejében kiadjuk az élelmüket. Micsoda megtiszteltetés egy nincstelen senki számára! Mert ez a sáfár sokszor olyan rabszolga volt, akinek semmije nem volt. A gazda bízza rá a sajátját, hogy a gazda házanépének a gazda rendelése szerint kiadja azt, amire szükségük van. Mindenkinek minden bőségesen el van készítve. Az a szolga maga is bőségesen élhet abból, ami a gazdáé. A szép feladata az, hogy akikért felelőssé tette a gazda, azoknak kiadjon mindent a maga idejében.
Mi most a legtöbben úrvacsorára is készülünk. Én csendesen és bűnbánattal végiggondoltam, hogy akikért Isten felelőssé tett, megkapják-e tőlem azt, amire szükségük van. Azt hiszem, nagyot léphetnénk előre a lelki életünkben, ha engednénk, hogy Isten itt most rendet teremtsen bennünk. Kiadjuk-e a reánk bízottaknak mindazt, amire szükségük van?
Gyermekek megadják-e a szüleiknek azt a tiszteletet, amiről a Szentírás beszél — s ebben az egy szóban sok minden benne foglaltatik. Megkapják-e tőlünk a család öregjei azt, amire szükségük van. Nem kötelességből, hanem szívből, szeretetből, gyöngéd figyelmességgel. Házastársak megadjuk-e egymásnak azt, amit csak tőlünk kaphat meg a másik? Kiadjuk-e a maga idejében azt, amivel nekünk kell sáfárkodnunk? S megint csak nem szívességből, hanem a szeretet természetességével, soksok gyöngéd figyelmességgel.
Megkapják-e a gyermekeink tőlünk azt, amire szükségük van? Egyáltalán tudjuk-e, mire van szüksége egy gyermeknek? Félelmes az, ahogy iskolázott szülők is csak arra gondolnak, hogy megtöltse a pocakját és vegyen magára valamit, lehetőleg ne is akármit. Ennyi. Tényleg csak ennyivel tartozik egy szülő a gyermekének? Nem tartoznánk azzal, hogy hiteles, egyértelmű, tiszta életet éljünk előttük? Az többet hat, mint amit mondunk nevelés címén. Nem tartozunk azzal, hogy jó példát lássanak tőlünk mindenben, s ha mégis valami hitványságot elkövettünk, akkor azt becsülettel és bűnbá-nattal beismerjük? És megmondjuk: pontosan ez az, amit nem akarok csinálni és nem így akarok élni.
Hiába szövegelünk egyébként: te, ne csináld ezt, mikor tőlünk látja. Az apa magyarázza a fiúnak, hogy milyen ártalmai vannak a dohányzásnak, s közben fúj egy nagyot, és a szőnyegre veri a hamut. Vajon nem hasonlót teszünk-e sokszor? Mivel tartozunk a gyermekeinknek? Megkapják-e a gyermekeink meg magunk is azt, amire a léleknek szüksége van? Sok szülő nem is gondol arra, hogy gyermekének lelke is van. Mert ha van, akkor azt a lelket táplálni kell, annak a tápláléka Isten igéje, akkor azt a lelket tisztába kell tenni sokszor. Ez fá-rasztó munka, de akkor erős lelkű nemzedék nőne fel, erősebb, mint amilyenek mi vagyunk és mi voltunk. Fontos-e ez nekünk?
Egyáltalán mire van szüksége egy gyereknek? A múltkor valaki azt mondta: szü-lőre. Valóban: szülőre, nemcsak a szülő pénzére. A szülőre magára. Ebben benne van az: idejére, őszinte érdeklődésére stb. Kiadjuk-e a reánk bízottaknak azt, amire szükségük van? S megkapja-e a saját lelkünk is azt, amire szüksége van? Ugyanazt a táplálékot, biztatást. Nem furcsa, hogy a zsoltáros többször bíztatja a saját lelkét? Azért, mert rászorul. Azt mondja: Áldjad én lelkem az Urat (mert nem áldja magától), és el ne felejtsd, hogy mennyi jót tett veled (mert elfelejti). Azt nem felejti el, hogy én mennyi jót tettem másokkal, meg mások mennyi rosszat tettek velem, de hogy az Úr mennyi jót tett, azt ne felejtse el, mert ez erősíti a lelket, ha számon tartja, ki az az Isten, aki őt szereti, akire rábízhatja magát, és aki már eddig is mennyi jót tett vele. Ő holnap is ilyen sok jót akar tenni. Máris alaptalan egy csomó aggodalmaskodás, és megvan az alapja az erős reménységnek, de ehhez biztatni kell a lelket. Megkapja-e a lelkünk azt, amire szüksége van?
S megkapják-e tőlünk a szomszédok, a házbeliek azt, amire szükségük van? Vagy tényleg úgy lenne, hogy egytől-egyig mind gonosz, kiállhatatlan emberek, csak mi vagyunk rendes ember abban a házban vagy abban a környezetben?
Nem gondoljuk, hogy a Bibliának az a mondata ránk is érvényes: „senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek”? S ha már itt vagyunk: megkapják-e az ellenségeink tőlünk azt, amire szükségük van? Jézus erről is világosan beszél: Szeressétek ellenségeiteket.
És megkapja-e Isten azt, amivel tartozunk neki? Jézus ezt is világosan mondta: Adjátok meg az Istennek, ami az Istené. Mi az Istené? A tisztelet, az imádat, a dicsőítés egyedül Istené. Ó mennyi imádattal és dicsőítéssel adósok vagyunk talán a mi élő Istenünknek!
Nos, megvan tehát mindenkinek a feladata, és bőven, gazdagon betölthetné az életünket, ha valóban azt adnánk meg azoknak, akikért felelősekké tett minket, ami a gazdának a parancsa. És ezt minden életkorban lehetséges megtenni.
Most így ünnep előtt, különösen a gyü-lekezet idős, magányos, beteg tagjait látogatjuk. Sokan közülük úrvacsorát is kérnek. Nem régen voltam egy kilencven év feletti idős bácsinál, aki egyedül él. Sötétben ült a szobában. Kérdeztem, mit csinál? Azt mondja: gondolkozom. A tévét sem tetszik már megnézni? Nem, én már csak a jövővel foglalkozom. Ez meglepett, mert az idős emberek a múlttal szoktak foglalkozni. Kérdezem, mit ért ezen? Azt mondja: szeretek arra gondolni, mi lesz majd ott az Úr Jézusnál.
Már most a jövője határozza meg a jelenét. Egyedül egy sötét szobában, és nem magát sajnálja, hanem az Úr Jézust dicsőíti. Mert van neki biztos reménysége, és ez a reménység beragyogja már most a jelenét, még akkor is, ha félhomály van a szobában. A szívében nincs félhomály, és nincs sötétség. Ő már most azt teszi, amire van ereje: dicsőíti az ő Megváltóját. Várja őt, készül a vele való találkozásra. És mindezt derűsen, nem kétségbeesetten. Ilyen is van.
Nincs olyan erőtlen ember, aki ne tudná megtenni azt, amit tőle vár a gazda. Ő mindannyiunktól azt várja, mindannyiunkat olyan szép feladatokkal bízott meg, amiknek a megoldására még képesek vagyunk.
A harmadik, ami kiderül ebből a példázatból, hogy ennek a világnak van reménysége. Van gazdája, mindnyájunknak van a gazdától kapott feladatunk, és eközben egészen bizonyos reménység töltheti be a szívünket. Akkor is, ha mérhetetlenül sok csüggesztő, leverő, kétségbeejtő esemény zajlik körülöttünk, és sokszor mi magunk is a kétségbeesés határára juthatunk.
Miért, és miféle reménységünk van? Várjuk Jézus Krisztust. Készülünk arra a napra, amikor mindenről minden kiderül, amikor az igazság, amit itt sehogy sem sikerül érvényesíteni, sokszor még kideríteni sem, a napnál világosabban fog ragyogni. Amikor minden jó elnyeri jutalmát és minden gonosz a büntetését. Új eget és új földet várunk — írja Péter apostol, amelyekben igazság lakozik. De legfőképpen várjuk a mi Urunkat, aki maga az igazság.
Börtönből, betegen, közeli munkatársakban is csalódva Pál apostol így ír erről nagy örömmel: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi halandó testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (Fil 3,20)
Ezt úgy írja az apostol, hogy közben figyelmezteti azt a két asszonyt, akik veszekedtek a gyülekezetben, hogy ne botránkoztassatok másokat. Közben megköszöni azt a szeretetcsomagot, amit kapott, közben rengeteg név szerepel a levelében, mert imádkozik a gyülekezet tagjaiért. Tehát itt él ő két lábbal a földön, még akkor is, ha éppen össze van láncolva a lába bilincsben, a börtönben. De ugyanakkor valami nagy-nagy reménység ragyogja be a celláját és a szívét, és azt mondja: a mi polgárjogunk a mennyekben van, honnét a megtartó Jézus Krisztust is várjuk.
Ez a találkozás bearanyozza a nyomorúságban is az ő életét. Neki is a jövője határozza meg a jelenét. Nem a múltja telepszik rá, nem a jelen szenvedései gyötrik agyon, hanem miközben sok mindentől szenved, tudja, hogy biztos jövője van. Elkészített jövője. Tudja, hogy elkészített helye van a mennyben — hiszen ezt is megígérte Jézus. Délelőtt ez volt a gyerekek aranymondása itt a templomban: Jézus meg-ígérte, hogy az én Atyám házában sok lakóhely van. Előre megyek, és helyet készítek néktek. De az itt dől el, hogy üresen marad-e ott a helyünk, vagy pedig valóban meglátjuk Őt színről színre, amint van, és tudjuk majd Őt dicsőíteni örökkön-örökké.
Pillanatnyi sok nehézségünk között is ez minden igazán hívő embernek a gazdagsága. Így érthető Pál apostolnak ez a néhány furcsa mondata: „Ajánljuk magunkat, mint Isten szolgái sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, — és akkor jönnek ilyen furcsa ellentétek: mint ismeretlenek és mégis jól ismertek. Mint halálra váltak, de íme mégis élők. Mint megfenyítettek és meg nem ölöttek. Mint szomorkodók és mégis mindig örvendezők. Mint szegények, de sokakat gazdagítók. Mint akiknek semmijük nincs, és akiké mégis minden.” (2Kor 6,4-10)
A látszat az, hogy semmije nincs, szomorkodik, éppen összeverték, csupa seb a háta. Éppen Filippiben tették ezt meg vele, és mégis örvendezik, mégis olyan gazdag, hogy ő ad ajándékot azoknak, akik összeverték, és akik őrzik ott a börtönben, és ott térnek meg mellette az őrei, s jutnak el a Krisztus ismeretének a gazdagságára, mert ő mindig mindenkinek kiadta azt, amit éppen neki a rendelt időben ki kellett adnia. Mert ő hű és bölcs sáfár volt. És a nyomorúságok között is ezzel a rendíthetetlen bizonyos reménységgel tudott élni.
Éppen ez a különbség a mi igére épülő és Isten ígéreteire épülő reménységünk, és mindenféle csalfa, vak remény között.
Sokan ismerik Samuel Beckettnek a Godotra várva című drámáját. Az a világnak a reménytelensége. Várjuk Godott. Eljön? Nem tudjuk. Mikor jön? Nem tudjuk. Ki tudja? Nem tudjuk. Semmit sem tudunk. — Mi tudjuk, hogy kit várunk és tudjuk, hogy mi következik be akkor, amikor Ő eljön. És egészen bizonyosan tudjuk, hogy el fog jönni. Azt is tudjuk, hogy akkor vége lesz mindannak, ami most rossz, és az új teremtésben igazság lakozik.
Vajon ilyen-e minden szolga? Azt olvassuk még a példázatban, hogy sajnos nem. Van, aki vár és van, aki ver. Azt mondja itt Jézus: aki nem várja a gazdát, az elkezdi verni a szolgatársait. Elkezd enni, inni, részegeskedni, és azzal hitegeti magát, hátha majd csak sokára jön vissza, vagy talán soha nem. Vagyis: nem azt végzi, amivel a gazda megbízta. Vagyis: nem szolgaként viselkedik. Vagyis: Istennek képzeli magát. Azt hiszi az ilyen szolga, hogy ő a gazda. Mintha ő szabná meg a visszajövetel idejét, ő alakít új rendet, ő szab új törvényt. Nem köti őt a gazda rendelkezése, hanem ő állapítja meg, hogy mikor mit csináljon, mit ne csináljon, mi hogyan lesz.
Pontosan ez az Istentől elszakadt, bűnbe esett ember képe. Ezt tette az ember. Azt, hogy evett a jó és gonosz tudásának a fájáról azt jelenti: attól kezdve ő akarta megállapítani, mi jó és mi gonosz. Nem az Isten megállapítását vette magára nézve kötelezőnek, hanem ő kezdte megállapítani, és ebből áll a világ ma is.
Ezért ilyen viszonylagos minden. Az ilyen szolga az élvezeteinek él és nem a feladatainak. Magának él és nem másoknak. Ő szabja a törvényt, és nem Isten törvénye kötelező rá — ez az ősbűn: az Istentől függetlenített embernek az autonómiája (öntörvényűsége), és ezzel ítéli magát halálra. Nem Isten taszítja az embert a kárhozatba. Nem az apa lökte ki a tékozló fiút az ajtón, ő állt oda és azt mondta: ide az örökségből reám eső részt, és messze vidékre költözött. Ezt mi is magunk tesszük, és ennek egyenes következménye az, hogy az ember elszakad az élettől, vagyis halálra ítéli magát, és hullafoltokat hordozunk magunkon lelkiképpen itt a földi életben. Ebből akar minket Jézus Krisztus kiszabadítani. Innen hívogat vissza az Atyához.
Péter levelében így is olvassuk: azért jött, hogy minket Istenhez vezessen. De Ő vezet és hívogat, és nem lökdös. Engedünk-e ennek a hívásnak?
Az a szép ádventi ige, amit gyakran idézünk, ezen az estén különösen is időszerű: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” (Jel 3,20)
Ennek a világnak van gazdája. Van-e már gazdája a te életednek is? És mint szolgája engedelmeskedsz-e neki? Ez a gazda mindnyájunknak adott szép feladatot, hogy adjuk ki a reánk bízottaknak, amire szükségük van. Végezzük-e ezt a munkát és ezt végezzük-e? — Eközben megtölti mindnyájunk szívét olyan reménységgel, ami nemcsak elviselhetővé teszi ezt a sok nyomorúságot, ami miatt szenvedünk, hanem ezek közepette, ezek ellenére is csendes ö-römmel tölti be a szívünket. Örvendezünk-e ebben a reménységben, és várjuk-e Őt vissza?
Ha egyetlen kérdésbe kellene foglalni az ige üzenetét, azt kérdezném: Milyen szolga vagy? Olyan-e, aki várja az ő urát, vagy olyan, aki azt mondja: halogatja még az én uram az ő visszajövetelét, és az urától függetlenül tesz valami egészen mást. Azt mondja Jézus: az a szolga boldog, de az boldog, aki azt teszi, amit az ő ura parancsolt.

Isten kegyelméből ez a karácsony előtti vasárnap már régóta családi istentiszteletnek az alkalma. Hálát adunk Istennek, hogy a sokféle betegség ellenére ilyen sokan együtt lehetünk.
Két része lesz a mai istentiszteletünknek. Először a gyerekek igehirdetése hangzik el, utána majd a megszokott formában hangzik az igehirdetés innen a szó-székről. Amit a gyerekek mondanak, az valamilyen formában mind ige. Az ének is, a bibliai idézetek is, és minden, ami elhangzik. A bibliamagyarázat pedig ilyenkor — amennyire lehet — az ő nyelvükön szokott szólni. Reméljük, érthető lesz a legkisebbnek is, és Isten üzenetét közvetítheti a felnőtteknek is.
*
Gyermekkoromban volt egy ismerősünk, akinek két szép lova volt és hozzá egy elegáns kocsi is, amin gyakran láttuk őt a városban kocsikázni. Mindig irigyeltük: milyen jó lehet ott ülni és hajtani azokat a gyönyörű lovakat. Aztán egyszer, legnagyobb meglepetésünkre, a barátainak gyerekeit meghívta kocsikázni. Engem is meghívott. Rendkívüli izgalommal készültünk erre az addig még számunkra ismeretlen élményre, s mindenféle terveket szövögettünk. Amikor azonban az indulás volt, kiderült: több gyerek jött, mint ahányat meghívott, s mire odaértem, már tele volt a kocsi. Röviden közölték velem, hogy szá-modra már nincs hely.
Ott álltam földbe gyökerezett lábbal, néztem a két gyönyörű lovat. A bakon ott ült a kocsis, aki majd hajtja őket. Mö-götte meg a vidám és kíváncsi gyerekek: milyen élményt hoz ez az út! Már majdnem elsírtam magam, amikor azt mondta a kocsis: gyere ide, fiú, elférünk itt ketten is. És onnan középről, ahol ült, egy kicsit oldalra húzódott, én meg odaültem boldogan mellé. Csak menet közben jöttem rá: innen sokkal többet lehet látni, mint onnan hátulról, ahol összezsú-folódtak a többiek. Sőt még azt is megengedte, hogy egy ideig én hajtsam a lovakat. Az viszont egy életre bennem maradt, milyen keserves dolog az, ha azt mondják a benn levők: számodra már nincs hely.
Ebben a bibliai részben azt olvastuk, hogy az Úr Jézus még meg sem született, és már közölték vele: számára nincs hely. Ahogy olvastuk, a római császár elrendelte, hogy számolják össze a birodalom lakóit. Nem arra volt kíváncsi, hányan vannak, hanem arra, hogy hány adófizető van, és a népszámlálás, amit négy-ötévente tartottak, mindig az adó felemelését is jelentette. Néha még azt is bevallatták az emberekkel, amijük nem volt, mert sokszor kínzásokkal kötötték össze ezt az összeírást.
Óriási felfordulással járt egy ilyen adóösszeírás, mert mindenkinek oda kellett mennie, ahonnan származott. Abba kellett hagyniuk az embereknek a munkát (és addig nyílván nem is kerestek), ott kellett hagyniuk az otthonukat. Menni kellett az asszonyoknak is, s mi lesz addig a gyerekekkel, főleg a picikkel. Egyáltalán nem volt könnyű megoldani ezt. Ha már összeírásról, népszámlálásról hallottak, mindenkiben a harag, a keserűség, a gyűlölet szólalt meg.
József sem jókedvéből indult el onnan fentről, északról délre, Betlehembe, hogy összeírják Máriával együtt. Mária pedig akkor egészen közelre várta a kisbabáját. Minden héten megszülethetett az Úr Jézus. Hogyan menjenek? Autó nem volt, vonat nem volt… Nem olvasunk a Bibliában barátságos csacsiról sem. Azt csak a művészek találták ki, és odafestik a képeslapokra meg a különböző híres festményekre.
De még ha csacsi hátán ült volna is Mária, akkor is melyik jobb a szülés előtt néhány héttel vagy nappal: gyalog megtenni egy ilyen hosszú utat, vagy rázatni magát egy kis szamár hátán? Mind a kettő egyformán rossz volt, és József mérges és keserű volt, hogy erre kötelezik most őket. Imádkoztak, hogy épségben megérkezzenek, s ha lehet, ne útközben, az árokparton jöjjön világra ez a kisbaba, hanem majd ha megérkeznek Betlehembe, talán valamelyik távoli rokon csak befogadja őket, és lesz ott egy csendes, nyugodt hely, ahol megszülethet az első gyermeke.
Megérkeztek minden baj nélkül. Volt egy távoli rokonuk, mentek ahhoz, de mikor kinyitották az ajtót, már látták, hogy olyan nagy a népsűrűség náluk, más rokonok is ott kértek szállást, és megelőzték őket. Igaz, hogy a házigazda tördelte a kezét, meg bocsánatot kért, de nem tudott mást mondani, mint azt, hogy látjá-tok, mennyien vagyunk, itt számotokra nincs hely. Menjetek el talán amazokhoz — és megneveztek egy másik családot. Azoknak egy kicsit nagyobb a házuk. Elmentek amazokhoz, de ott ugyanezt látták és ugyanígy zárult a látogatás: ugye meg-értitek, számotokra itt most nincs hely. Hanem tudunk valakit, azok most bérbe adják a szobáikat, hogy ilyen sokan vagyunk itt, menjetek azokhoz. Ott ugyanez történt. Akkor mondták nekik: van itt a városkában egyetlen vendégfogadó, az a legnagyobb épület a városban, ott biztos lesz hely. Az vendégfogadó, tehát vendégeket biztos, hogy fogad.
Ez volt az utolsó reménységük. József talán azt mondta Máriának: még odá-ig bírd ki. Megérkeztek. A fogadós teljes szélességével eltakarta az ajtót, aztán végigmérte Józsefet, szegényesnek találta. Végigmérte Máriát, látta, hogy itt hamarosan kisbaba fog születni. Még csak az hiányzik, hogy sírjon itt egy gyerek, elmegy a többi jól fizető vendég. Egyébként is sok vendég van most. Sajnos ő is ugyanazt a mondatot mondta, amit előtte már háromszor hallottak: számotokra nincs hely.
Meghallotta ezt valaki, és valószínű-leg akkor mondta azt, amit a Biblia ír: ha nem fogad be senki titeket, ne itt az utcán szülessék meg ez a kicsi baba; ná-lunk, nem éppen szobában, a lakás alatt van egy barlangistállónk, abban még van annyi hely, hogy meghúzzátok magatokat. A bárányok is ott vannak, de valahol egy kis helyet csináltok magatoknak. Így kerültek ők azon az estén abba a barlangistállóba, amiről a Biblia szól, és ott született meg az Úr Jézus.
Aki már volt közületek istállóban, az tudja, hogy ott nem a legnagyobb tisztaság szokott lenni. Ott büdös is van, jönnek, mennek az állatok. Az egyik béget, a másik bőg, melyiknek milyen hang jön ki a torkán. Zajlik az élet egy istállóban, de legalább van fedél a fejük felett, a szél sem fúj be, s egy sarokban meghúzódhatnak.
Ott született meg az Úr Jézus nagyon szegényes körülmények között. Talán senki sem segített Máriának Józsefen kívül. Talán csak azokba a poros ruhákba tudták bebugyolálni, amit hoztak magukkal még otthonról. Talán még világí-tás sem volt, vagy csak egy mécses éghetett. És hogy mégse lépjenek a kisbabára a bárányok, valahova magasabbra kellett tenni. Ezeknek az istállóknak a falába vájtak olyan jászolfélét, s azt kiegészítették kívülről agyaggal, hogy abból egyenek az állatok. Tegyük oda bele, ott mégsem lép rá az állat, legfeljebb megszagolja, vagy rálehel, egy kicsit melengeti.
Ilyen nyomorúságos körülmények kö-zött látta meg a napvilágot az Úr Jézus ezen a földön. Mert még meg sem született, már itt is, ott is, amott is mondták azt, amit én annak idején a kocsi mellett kétségbeesve hallottam: számodra nincs hely. Lehet, hogy igazat mondott mindenki. Talán még a vendégfogadós is igazat mondott. Végre telt ház volt nála, végre ment az üzlet. Voltak köztük jobban fizetők is, azok megkapták a kisebb szobácskákat, a többi meg egy nagy közös helyiségben szállt meg. Úgy sem töltöttek ott hosszú időt, egy-két éjszakát legfeljebb. Lehet, hogy valóban nem volt hely Józsefék számára.
Lehet, hogy valóban nincs hely az Úr Jézus számára a mi életünkben sem. Egyre szomorúbban látom, hogy egyre több időt kell az iskolában töltenetek. Van, aki három óráig, négy óráig délután is ott van. Aztán veszi a holmiját és rohan hegedű, zongoraórára, összhangzattanra, angolra, gyógytornára, edzésre — lehetőleg minden nap, mert szombaton meg vasárnap meccsek vannak. Ha meg nincs meccs, akkor legalább szombaton, meg vasárnap lehessen aludni egy kicsit. Egyébként is mindig korán ébresztik a szegény gyereket. Nem fér bele az, hogy valaki Bibliát olvasson otthon, hogy a család együtt imádkozzék vagy énekeljen, vagy együtt jöjjön vasárnap istentiszteletre. Vasárnap kell elvégezni az otthoni munkákat. Mindenki megértheti: nincs hely Jézus számára. Ki lehet tenni a táblát a kapura: telt ház. Megtelt. Tele van programmal, feladattal. Így sem győzzük, sok elvégezetlen munka és lecke marad. Nincs hely Jézusnak, mindenki megértheti.
És nincs hely még a vasárnapunkban sem, a gondolatainkban sem. Hol vagyunk mi attól, amit Dávid leírt a zsoltárokban: éjjel és nappal a te dolgaidról gondolkozom. Van nekünk annyi gondolkozni valónk, hogy lassan már le is szokunk a gondolkozásról. Csak sodornak az események bennünket és tesszük mindig azt, amit muszáj, ami sürgős, amit végrehajtanak rajtunk. Nem ér itt már az ember rá nyugodtan gondolkozni.
Mindenki megértheti, hogy nincs hely Jézusnak a családi költségvetésben sem. Így is alig jövünk ki. Minden mindig drágul. Dehogy tudunk az Ő ügyére áldozni, vagy mások nyomorúságán enyhíteni. Inkább jelentkezzenek mások, akik enyhítenek a mi gondjainkon. Az nem jut eszébe senkinek — mondta a múltkor keserűen valaki. Nincs hely, mindenki megértheti. Nincs hely az időnkben, nincs hely a családunkban, nincs hely a gondolatainkban, nincs hely a szívünkben Jézus számára.
Pedig talán meg lehetne tenni azt, amit velem tett az a bácsi ott, amikor majdnem elsírtam magam a kocsi mellett. Azt mondta: gyere ide, fiú, van itt hely, elférünk itt ketten is, — s én ültem a legjobb helyre. Meg lehetne tenni, ha nincs hely, akkor csinálunk helyet. Valamit, ami felesleges és csak foglalja a helyet, kirakunk, s azt mondjuk: gyere, Úr Jézus, van itt hely. Minden napra kapunk huszonnégy teljes órát. Nem igaz, hogy ebből nem jut neked tíz perc, mikor te adod mind a huszonnégy órát nekünk. Hogyne lenne.
Olyan sok időt eltöltünk felesleges fecsegéssel, üres, haszontalan tevés-vevéssel, amikor tengleng az ember, s nem csinál semmit. Hogyne lenne hely! Lehet csinálni helyet. Olyan sok felesleges dolgot megvesznek az emberek. Ha azzal a pénzzel másokat, a rászorulókat segítenék, ó de sok nyomorúságon lehetne enyhíteni. Nem beszélve arról, hogy mennyi időt eltölt az egész család a tévé előtt. Ha annak az időnek csak egy töredékét arra fordítanánk, hogy egymással jóízűeket beszélgetünk, hogy elővesszük otthon a Bibliát és csak néhány sort olvasunk belőle. Elénekelünk egy ilyen szép éneket, mint amilyeneket most énekeltünk. Elmondjuk együtt a Mi Atyánkot, már ott lenne Jézus a családban. És tessék kipróbálni: megváltozna a légkör.
Eddig még mindenki arról számolt be, aki ezt elkezdte, hogy azóta sok minden más, ha csinálunk helyet Jézusnak. Mégpedig nem is akárhol, mert Őneki a főhelyet adhatjuk át. Hiszen Ő az egész életünknek, az egész világmindenségnek az Ura. Ha az Ő számára van hely, akkor kiderül, hogy sok minden másnak is lesz hely. Akkor kiderül, hogy ó de sok felesleges dolgot cipelünk magunkkal, ami csak megterhel, Ő viszont kimondhatatlan kincseket hoz magával: csendes örömet, békességet a szívbe, aggodalmaskodás-mentes reménységet a jövőre nézve, nyitott szemeket, hogy észre vegyük: kinek, mivel szerezhetünk örömet. Ha Ő beköltözik valahova, ott valóban sok minden, vagy minden megváltozik.
Ez azért is fontos, mert most még Ő áll ott az ajtónk előtt, és szívesen bejönne az életünkbe. De egyszer mindnyájunk életében eljön az a pillanat, hogy mi állunk ott az Ő ajtaja előtt, és a mennyországba mindenki szeretne bekerülni, oda azonban csak Jézussal együtt lehet bemenni. Akik már itt összeköltöztek vele, azok mehetnek a mennyországba Ő-hozzá és Ővele. Akiket már itt megismert, mert együtt éltek vele, azoknak mondja majd: gyertek csak. Az én Atyám házában sok lakóhely van, és én nektek is készítettem helyet.
Milyen különös: mi azt mondjuk neki: nincs hely, Ő pedig azt mondja: sok hely van, gyertek! De csak azok mennek be oda, akik itt már befogadták Őt. Amikor az Ő igéjét hallgatjuk, akkor mindig Ő jelentkezik nálunk. Ne küldjétek el őt! Ne mondjátok azt, amit a betlehemi vendégfogadós mondott: nincs számodra hely! Hanem, ha valóban nincs, akkor csináljunk helyet.
Lehet csinálni, és akkor kivirul az ember élete. Tulajdonképpen már itt, ebben az életben belép a mennyországba, és amikor majd utolsót dobban a szívünk, vagy ha még a mi életünkben visszajön az Úr Jézus és megérkezik, akkor mint régi kedves ismerőst köszönt, és semmi különös változás nem történik, csak az, hogy még inkább birtokba vehetjük azt az országot, amit Ő készített nekünk. Ezt Ő többször is ígérte, és mielőtt visszament a mennybe, még egyszer biztosította a benne hívőket: az én Atyám házában sok lakóhely van. Előtte azt mondja: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem, és ne nyugtalankodjék a ti szívetek, hogy mi lesz veletek. Előre megyek, helyet készítek nektek, az én Atyám házában sok lakóhely van.
Jó lenne, ha karácsonyra készülve ez lenne számunkra a legfontosabb. Elküldjük-e Jézust — akár most is, vagy azt mondjuk: gyere, habár szegény e szállás, de mindörökre hálás. És akkor az a lakó-hely, amit nekünk készített a mennyekben, nem marad majd üresen.
Ezt az egy mondatot tanuljuk meg aranymondásnak: Az én Atyám házában sok lakóhely van. Ezt Jézus mondta mindnyájunknak.

Ebben a példázatban Jézus Krisztus arról tanít, hogyan kell Őt helyesen várni. Mi az Ő két ádventje, két eljövetele között élünk. Egészen bizonyos, hogy másodszor is eljön, hiszen megígérte. Egészen bizonyos, hogy nem tudjuk, mikor jön el, éppen ezért azt mondja ebben a példázatban is, több más helyen is, hogy szüntelenül készen kell lennünk az Ő érkezésére. Mert az Ő második eljövetele után már semmit nem lehet pótolni, semmit nem lehet korrigálni, kiigazítani.
Ez a példázat egy gazdáról szól, aki elutazott otthonról. Gazdaságát a szolgáira bízta. Mindegyik kapott valamilyen feladatot. Azt olvastuk: akik várták őt vissza, azok azt tették, amit parancsolt nekik. Akik azonban úgy gondolkoztak az ő szívükben — így olvastuk, hogy biztosan nem jön még ma, azok másnap is így gondolkoztak, hogy biztosan nem jön még ma sem, sőt egyre inkább azt kívánták, hogy ne is jöjjön, azok egészen mást cselekedtek, mint mit parancsolt nekik. Azok önkényesen cselekedtek, engedetlenné váltak, és olvastuk milyen súlyos büntetésük lett.
Mi a helyes magatartásuk a hívőknek ebben a második adventi időszakban Krisztus érkezésére várva?
Azt mondja itt Jézus, hogy várni Őt, és végezni azt, amivel megbízott bennünket. Ma semmi másra nem szeretném a gyülekezet figyelmét felhívni, mint erre a sorrendre. Következetesen így mondja a mi Urunk: várni Őt és végezni azt, amivel megbízott bennünket. Ha szótárba írnánk a két szót, akkor is egymás után következne: előbb van a várni, és utána a végezni.
Jézus sorrendje egyáltalán nem véletlen, mert amit utóbb mond az az előbbinek a következménye. Az attól függ, hogy az előtte levő meg van-e, és mennyire valóság az életünkben. Ezért kezdi ezzel a példázatot: legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják mikor tér vissza az ő uruk. Aztán kiderül, ez nem azt jelenti, hogy unatkoznak vagy malmoznak, ez nem tétlen várás, de ennek a várásnak a jegyében, erre való tekintettel tesznek aztán mindent, ami a munkájukat jelenti. Várják és akkor, és azért azt fogják csinálni, ami jó, amit tenniük kell, ami hasznos lesz másoknak. Akik pedig nem várják, azok ennek az ellenkezőjét teszik.
Azért fontos ezt ebben a csendes ádventi időben nyugodtan végiggondolnunk, mert olyan világban élünk, amelyik teljesen megfeledkezett erről a sorrendről, sőt teljesen megfeledkezett erről a Krisztus-várásról. Arról, hogy minek jegyében kellene aktívaknak lennünk. Hogy mire való tekintettel, vagy kire való tekintettel tesz vagy nem tesz, mond, vagy nem mond valaki valamit. Ez a világ csak a cselekvést ismeri. Ma az aktív, tevékeny, cselekvő, szervező, intézkedő, telefonáló, utazó, utazva is telefonáló, telefonálva is utazó ember az eszmény. Ilyeneket akar alkalmazni mindenki, s ha ezt csinálja szakadatlanul reggeltől estig és estétől reggelig, akkor derék ember, és akkor valamelyest anyagilag is honorálják.
Csakhogy, akinek van még szeme a látásra, az kénytelen észrevenni, hogy pontosan eközben vész el fokozatosan az életünkből az, amit így nevezhetünk: emberi. Egyre kevésbé lesz emberi az emberek élete. Egyre inkább embertelenné válunk, mert ebben az eszement hajszában elsivárosodnak a kapcsolatok, nincs idő ápolni őket, és nem is mélyülnek. Szétesnek a közösségek, a legfontosabbtól: a házasságtól kezdve a családon át a faluközösségig, a nemzetközösségig. Magányos futóvá válik minden ilyen rohanó ember, és egyre többen, és egyre korábban kifulladnak. Az ilyen nagyon derék férfiak ötvenéves koruk körül már kezdenek kifulladni, tehát hosszú távon nem működtethető ez. Gazdaságilag is káros, leállítani azonban már senki sem tudja — úgy tűnik, mint ahogy a környezetünk módszeres tönkretételét sem tudjuk leállítani, mert ahhoz meg kellene tanulni egy egészen másfajta szemléletet.
Aki mindig csak hajszolja magát és rohan, aki ilyen ideálisan tevékeny ember, az elfelejt gondolkozni, mert ahhoz csend kell, meg idő kell. Az hovatovább nem vesz észre semmit és senkit magakörül — egyre többször tapasztalom, hogy ez a lassú elvakulás társadalmi méreteket ölt. Mivel nem veszünk észre semmit és senkit, ezért könnyedén keresztül nézünk, meg keresztül gázolunk egymáson. Az érzelmi életünk egyre sivárabb, szegényesebb lesz, közben pedig változatlanul él az, hogy az ideális főnök és az ideális beosztott mindig a munkahelyén van, és mindig a munkájával kapcsolatos gondolatok foglalkoztatják. Ha pedig ez így van, akkor ezek az ideális emberek teljesen alkalmatlanok férjnek, feleségnek, apának, anyának, barátnak és keresztyénnek. Mert, ha valaki ilyen ideális akar lenni, akkor emezekre képtelenné válik.
Így szorul ki ebből a csak cselekvést, csak tevékenységet ismerő és istenítő világból az élő Isten, mert, aki mindig tevékenykedik, az nem ad lehetőséget arra, hogy Isten tevékenykedjék benne. Az ilyen ember nem törődik a lelkiekkel, a lelkével. Nem ismeri a csendet, nem veszi komolyan a láthatatlanokat — mindig csak a láthatókra kell figyelnie. Az odafel valókkal képtelen törődni, űzi, hajtja magát és másokat. És most már könnyű kiszámítani azt is, hogy gazdaságilag hosszú távon ez milyen ráfizetés. De hát, aki mindig csak tevékenykedik, az nem szokott hosszú távon gondolkozni, és az nem ismeri már azt, hogy valamit ne csináljon, amit pedig megtehetne.
Van e mögött az eltorzult szemlélet mögött valami mérhetetlen önhittség. Azt képzeli az ember magáról, hogy ő Isten nélkül is tehet valami maradandót, értékeset, hosszú távon is jót. Van mögötte valami kétségbeejtő tudatlanság, hogy mennyire nem ismeri önmagát az ilyen ember, hogy mire van méretezve, hogy mire alkotta őt az alkotója. De hát azt sem hiszi, hogy alkotta valaki, meg az alkotót sem hiszi már. Ezért is ez a tudatlanság, és a voltaképpeni küldetését sem látja már. Ezért jön ebből aztán valami mérhetetlen lelki szegénység.
Feltűnő, hogy amikor Jézus itt ezt a hosszú tanítást elmondja, amit hallottunk, nem arról beszél az elejét, hogy mit kell tenniük az övéinek, hanem arról beszél hosszan, mit jelent várni Őt. Utána mondja el, hogy ha várják Őt, akkor mit fognak tenni. Akkor azt teszik majd, ami valóban helye, ami hosszú távon is működik, ami igazi értékeket hoz létre.
Mit jelent várni Jézust?
A Biblia tanítása szerint ez a várakozás a szívnek az állapota, aminek a lényege az a szeretet, amivel azt veszi körül, amivel arra gondol az illető, akit vár. Az élő Jézus Krisztusban való bizalom, a benne való hit, az iránta való szeretet. Az, hogy miközben végezzük a munkánkat, aközben is gyakran gondolunk arra, akit várunk, ha az nagyon kedves, ha azt tiszteljük, szeretjük, ha alig várjuk már, hogy találkozzunk vele. Mozog a kezünk, jár az agyunk, és tesszük a dolgunkat, közben várjuk. Vagy lehet fordítva is mondani: nagyon várjuk, de közben azért végezzük a napi kötelességünket már csak azért is, mert várjuk.
A hívő gondolatban sokat beszélget azzal a Krisztussal, akinek az érkezését várja. Szüntelen imádkozik. Tudatosan is, meg sokszor már nem tudatosan is úgy akar élni, hogy az kedves legyen neki. Egy szóval a jövője határozza meg a jelenét. Ez a lényege a Krisztust váró hívő ember szemléletének és magatartásának. Egészen bizonyos jövője van, semmi bizonytalankodás, találgatás, kételkedés nem fűződik a hitében a jövőhöz, hiszen Ő megmondta, hogy jön és mi lesz akkor, és miért jó az nekünk, és ez a jövő határozza meg a jelenben a döntéseinket, a munkakedvünket, az életkedvünket, sokszor a fizikai erőnket is megsokszorozza, és sokszor ez tesz alkalmasakká arra, hogy másokat is tudjunk bátorítani, vigasztalni. Az egészen bizonyos reménység segít abban, hogy helyes döntéseket hozzunk. Az, hogy valamit teszünk vagy nem teszünk, azért dől el, mert mi várjuk vissza a mi Urunkat.
Otthon, a szülővárosomban, közelről ismertük egy család életét, ahonnan a fiatal férfit teljesen ártatlanul hosszú évekre börtönbe csukták. Voltak ilyen idők. Édesanyám mindent megtett a fiatalasszony, meg a gyerekek segítéséért. És gyerekfejjel is feltűnt nekem, hogy milyen elevenen tartotta az a fiatal édesanya a gyerekekben az édesapjuknak nem az emlékét, hanem a jelenlétét, azt, hogy ő van. Van apjuk, most egy időre — maguk sem tudták, hogy mennyi időre — távol lesz tőlük, de nem szűnt meg létezni. Nem szűnt meg az apjuknak maradni. Egészen természetesen beszélt nekik róla, és nemcsak fényképet mutogatott, hanem élményeket mondott el, és beszámolók hangzottak el. Nem túladagolva, de természetes, normális módon. Amikor évek elmúltával a munkahelyén kétes, vagy nagyon is egyértelmű szándékkal férfiak közeledtek hozzá, ő nagyon is egyértelműen utasított vissza mindenkit, hiszen neki van férje. Pillanatnyilag börtönben van. Évekig ott lesz, de van férje és várja vissza. És úgy élt egészen, mintha otthon lenne.
Valahogy ehhez hasonlít, nyílván csak hasonlít, a hívők Krisztus-várása. Pillanatnyilag a gazda elutazott otthonról a példázat szerint, de nem szűnt meg gazdának lenni. És bármelyik pillanatban betoppanhat, és akkor már hiába kapkodnak a szolgák: jaj, tegyük úgy, mintha azt tettük volna, amit mondott, mert az úgyis kiderül. Vagy azt csinálja folyamatosan, mintha otthon lenne a gazda, mivel az ő parancsa révén, az Ő igéje révén otthon is van, vagy pedig menthetetlenül az a súlyos ítélet lesz a sorsa, amiről itt olvastunk.
A Krisztust-váró ember nem retteg Krisztus visszatérésétől, hanem alig várja, hogy bekövetkezzék az. Két hete idéztük a Jelenések könyvéből a hívő gyülekezet sóvárgó várását: jövel, Uram Jézus. A Lélek és a menyasszony ezt mondja: jövel. Várja vissza a hívő nép az ő Urát. Nagy öröm lesz az, és reményeinek a beteljesedése. És készül is erre. Valahogy úgy, sőt, annál sokkal jobban, ahogyan San Exuperi próbálja leírni a Kis hercegben. Olyan kedvesen módja a róka, hogy amikor készül a kis herceggel való találkozásra, már előtte ünneplőbe öltözteti a szívét. Nagyon is hétköznapi ruhában végezzük a nagyon is hétköznapi feladatainkat, de közben ünneplőben van a szívünk.
Nagyon várjuk azt, akit nagyon szeretünk. Tudjuk, hogy sok minden múlik majd az Ő visszatérésén és azon, hogyan talál minket. Annak örülnénk, ha már ma visszajönne. Bármelyik pillanatban készek vagyunk rá, de emiatt nem mulasztjuk el a kötelességeinket, sőt éppen azért tudjuk a nemszeretem munkát, sokszor a mások helyett elvégzendő munkát is örömmel végezni, mert ennek a várakozásnak a jegyében élünk és dolgozunk.
Aki csak azt ismeri, hogy mindig tenni, tenni, tenni, annak az életéből ez az ünneplőbe öltözés marad ki. Jézus sokszor mondja, amikor Ő megjelenik, már nem lehet ünneplőbe öltözni. Vagy előtte felkészül valaki, mint az öt okos lány a példázatban, vagy pedig, ha úgy gondolkozik, mint az az öt másik, akkor egészen bizonyos, hogy kimarad a vele való találkozásból.
Mit jelent ez, hogy annak a jegyében végezni a munkánkat, hogy várjuk Krisztust?
Hadd hozzam megint a házasság képét. Valakit megkérdeztek egyszer: te mit vársz tulajdonképpen a házastársadtól? Röviden azt mondta: szeressen, és amiben csak szükséges, segítsen. Én is szeretni akarom és segíteni neki. Tulajdonképpen ebbe a két szóba belefér minden. Szeressen és segítsen. De megint nem véletlen a sorrend. Nem azt várja csupán, hogy segítsen. Segíteni egy idegen is tud. Segíteni pénzért is tudnak. Azt várja a házastársától, hogy először is szeresse, és ennek a jegyében, ezen belül aztán majd fog segíteni, meg én is őneki, meg ez kölcsönös lesz, és nem számítgatjuk, hogy ki kinek mennyit mikor, mindig annyit, amennyi szükséges. Amennyi a szeretetből fakad. De a szeretet az első, és utána jön a segítés.
Mert, ha nem, akkor az lesz, ami olyan sok helyen van, ahol már meghidegedett a szeretet, de korrekt úriemberek élnek együtt és így is hazajön minden este a párja, de hogyan? S így is leadja a fizetését, vagy annak egy részét, de hogyan? És így is korrekt módon kiveszi részét a házimunkákból, sőt korrekt módon teljesíti házastársi kötelességeit az ágyban is, de maga a megfogalmazás borzasztó már. S mennyire más mindez szeretetbe és szerelembe ágyazva. Ég és föld szeretet nélkül segíteni, teljesíteni kötelességeket, vagy pedig szeretni egymást és aztán így segíteni egymást. Azt hiszem senki nem kívánja magának az előbbit. És mindenki az utóbbira vágyik.
Ugyanígy van a Krisztus-várással is. Előbb van a várás, és utána beszél Jézus a tevékenységről, hogy mit kell végezni. Mert utána úgyis azt fogja végezni, aki Őt várja, ami neki is jó, meg másoknak is jó, és az ő urának is hasznos. Előbb a szeretet, utána a segítés. Előbb a várás és ezen belül a tevékenység, a munka, amivel Ő megbízott. Szeretet a gyökér és a segítés a gyümölcs. A Krisztus-várás az életünk fájának a gyökere, ami táplálja az egészet, aztán mivel táplálja, majd megjelennek rajta olyan gyümölcsök, amik igazán hasznosak másoknak, és amik kedvesek Krisztusnak. Egészséges, jól táplált gyökérzet nélkül nincs egészséges és bőséges gyümölcstermés.
Ez az Istentől elrugaszkodott egész emberiség erre nézve tesz újabb és újabb elkeseredett kísérletet, hogy gyökér nélkül produkáljon gyümölcsöt. Az Istennel való közösség nélkül próbál élni emberi életet, és lesz belőle ez, ami van, ez a sok szenny, erőszak, embertelenség, mert nincs Istennel való közösség, nincs gyökér.
A pszichiátriai intézetek gyökértelen emberekkel vannak tele, akik nem tudják, honnan jöttek és hová mennek. Nem tudják, mi végre vannak a világon, akik nem tudták produkálni azt, amit elvártak maguktól, vagy amit elvártak tőlük mások, s aztán eljutnak ahhoz a kérdéshez, amit Zelk Zoltánnak a kétsorosa mond: Szél fútta levél a világ, De hol az ág, de ki az ág?
Nem tartozunk sehova, sodródunk ide-oda, magunk sem tudjuk hol fogunk kikötni. Mennyire más annak az életszemlélete, aki tudja, hogy hova tart, tudja, honnan jön, tudja, hogy kivel teszi meg ezt az utat, mert Jézussal összekötötte az életét. Várja az Ő dicsőséges második eljövetelét, amikor minden ígérete beteljesedik, amikor mindenki meg fogja látni, hogy Ő van, hogy Ő az, akinek mondta magát, amikor minden jó cselekedet elnyeri jutalmát, és minden bűn elnyeri méltó büntetését, amikor új eget és új földet teremt, amelyekben igazság lakozik. És amikor sokat szenvedünk ettől a temérdek igazságtalanságtól, ami kis emberek, és népek életét megnyomorítja, akkor olyan jó gondolni arra, hogy ez átmeneti korszak. Elég baj, hogy így van. Amit lehet, segítsünk most is, megszüntetni nem tudjuk sajnos, de várjuk azt az új teremtést, amelyikben majd igazság lakozik.
Éppen ezért Jézus Krisztus ma az életünk láthatatlan részére kérdez rá, a gyökerekre. Hogy vannak a gyökereid? Ez a világ a láthatókkal van elfoglalva, mert mást nem is érzékel, ahhoz a hit érzékszerve kell, hogy a láthatatlanoknak a valóságát is valaki érzékelje. Sőt sokszor nemcsak a láthatókkal van elfoglalva, hanem csupán a látszatokkal, amiket fenn akar tartani nagy erőfeszítéssel. Isten ma az életünk láthatatlan részére kérdez, és azt akarja erősíteni. Azt mondja, hogy Krisztust váró emberként élni nemcsak a néhány ádventi hétben, hanem egész életünkben egyebek közt azt jelenti, hogy növekedni lefelé. Egyre mélyebben gyökerezni a Krisztusban — így írja ezt Pál apostol. Meggyökerezni Őbenne, és fokozatosan épülni ebben. Mélyen bele gyökerezni a vele való közösségbe. Megkapaszkodni az Ő ígéreteiben, biztos fogózóként használni az Ő kijelentett beszédét. Vár mindannak a teljesedését, amit Ő megígért, és így közben végezni mindazt, amit Ő nekünk parancsolt és nem mást. Nem pótcselekvésekkel kifullasztani magunkat, hanem a neki való engedelmességben kibontakozni, és egyre teljesebb emberségre eljutni egy egyre embertelenebbé váló világban. Nehéz feladat ez.
Mostanában többször beszéltünk arról, hogy egyre nehezebb lesz keresztyénnek lenni. Krisztus, az Ő igéje és az Ő igéje szerinti élet egyre idegenebb ebben a világban. Mint ahogy ezt sem érti a világ: mi az, hogy várni, és azon belül tevékenykedni. Tevékenykedni ez világos, egyértelmű, eddig még terjed az ő értelme is, de bűntől meghomályosodott ember nem érti, hogy mi az, hogy szeretetbe ágyazva segíteni. Hát segítsük egymást — ennyi. S valóban ennyi. Ide sivárosodik az életünk, az együttélésünk, és Isten ebben a sötét világban bátorít minket arra, hogy merjünk lefelé növekedni. Az életünk nem látható részét erősíteni, aminek aztán majd lesznek látható következményei. Mert olyan gyümölcsök jelennek meg az ilyen ember, és az ilyen gyülekezet életén, amit sehol másutt nem találnak ebben a világban. A Lélek gyümölcs jelenik meg ezen.
A Krisztust váró ádventi ember a lényegre, a lényegesebb dolgokra, a fontosabbra összpontosít. Nyilván megvan ennek az ára. Mert aki erre összpontosít, annak sok minden másról le kell mondania. Mind a kettő együtt nem megy. Az, hogy reggeltől estig és estétől reggelig a munkahelyen, de amellett kiváló férj, kiváló apa, hálás gyermek legyen valaki és még egészséges is maradjon, ez nem megy. Valahogy meg kell találni az Istentől adott helyes arányt. És erre tanítanak az ádventi példázatok.
Ebből az következik, hogy ha valaki ezt közülünk komolyan akarja venni, akkor ma délután leül már, és átgondolja a napirendjét. Mit kell azon megváltoztatni? A heti rendjét, az egész életrendjét. Mik azok a dolgok, amiket el kell hagyni? Mik azok, amiknek feltétlenül helyet és időt kell biztosítani? Ez nem könnyű dolog, de hosszú távon gyümölcsöző és Isten dicsőségére lesz, sokaknak meg hasznos lesz.
Sokan ismerik Chambersnek ezt a könyvét, amiben napi áhítatok vannak. Ő igen gyakran foglalkozik ezekkel a gondolatokkal. Az egyik helyen ilyen radikálisan ír erről Isten igéje alapján. Napjainkban (ő is XX. századi ember) az Úr Jézus Krisztus legnagyobb ellensége a gyakorlati munkáról alkotott olyan elgondolás lett, amely nem az Újszövetségből, hanem ennek a világnak a szemléletéből születik, és amelyben felülkerekedik a szüntelen erőkifejtés és tevékenykedés, de ahol nincs helye az elmélyült kapcsolatnak Istennel. Rossz a hangsúlyozás. Jézus ugyanis ezt mondta: az Isten országa nem szemmel láthatólag jön el, hanem az Isten országa tibennetek van. Titokzatosan, elrejtetten. Jézus Krisztus királyságának az ereje, a lényege a vele való személyes viszonyban áll, és nem a nyilvánosság előtti hasznosságunkban. Meg kell szabadulnunk a vallásos korszellem ragályától. Jézus életében semmi sem volt az izgalmas aktivitásnak abból a hajszájából és rohanásából, amit mi olyan nagyra becsülünk. Márpedig a tanítványnak olyannak kell lennie, mint a Mesternek. Jézus Krisztus királyságának központi ügye a vele való személyes kapcsolat, és nem az, ami általában hasznos másoknak.
Érdemes ezen elgondolkoznunk. Mindebből nem az következik, hogy a Krisztust váró hívő lusta, vagy kötelesség mulasztó. Aki elolvassa ezt a példázatot figyelmesen, annak ez teljesen világos. Ellenkezőleg: az következik, hogy a Krisztust váró hívő hosszú távon tud tevékenykedni úgy, hogy az valóban hasznos másoknak is és kibontakoztatja őt magát is.
Egy ádventi igehirdetésben olvastam egyszer, hogy Jézus példázatait olvasgatva az illető előtt egy olyan kép jelent meg, hogy sötét éjszaka van, alig lehet látni a házakat is a sötétben. Egyetlen háznak az ablaka világit. Ott valakit várnak, s annyira várják, hogy virrasztanak. Arról elmélkedik utána, hogy ilyen a Krisztust váró hívő gyülekezet. Krisztus az Ő népét, az Ő menyasszonyát sötét világban, és időben hagyta hátra, és amikor visszajön, azt kérdezi (ez Jézus kérdése) majd, vajon talál-e hitet a földön? Ez az ige azt kérdezi most tőlünk: világit-e a te ablakod? Ebben a sötét világban ott van-e a szívünkben sokféle nyomorúságunk és elvégzendő feladatunk között is ez a nagy öröm, ez a biztos reménység, hogy valakit várunk, aki megérkezik, s akinek a megérkezése sok mindennek a beteljesedését és kiteljesedését jelenti, és mi már most ennek az érkezésnek az örömében élünk. A várakozás jegyében, azon belül végezzük a magunk tevékenységét. Annyit és úgy, ahogyan az Őneki kedves.

A kispróféták könyveit olvassuk most sorra bibliaolvasó kalauzunk szerint, és éppen ezekben a napokban olvassuk Zofóniás könyvét. Talán a Szentírás legkevésbé ismert lapjai ezek, és talán a legnehezebben érthetők is.
Zofóniás könyvéről csak annyit, hogy pontosan tudjuk, ki írta. Az első versben olvastuk egész családfáját. Öt nemzedéken keresztül megnevezi őseit. Azt is tudjuk pontosan, mikor írta ezt a könyvet. Jósiás király idejében, tehát Krisztus előtt 630 táján. Egyetlen témája van: az Úr napja.
Arra figyelmezteti hallgatóit meg olvasóit, hogy ne feledjék: eljön egyszer ennek a világkorszaknak az utolsó napja, amikor Isten ítéletet tart. Egészen addig az Ő kegyelme, szeretete, bűnbocsátó irgalma uralkodik. Egészen addig hívogat magához nagy szeretettel és nagy-nagy türelemmel. Többször is megismétli a hívást, egyszer azonban vége lesz ezeknek a lehetőségeknek. Lezárul a megtérésre rendelt kegyelmi idő, és eljön a számadásnak a pillanata.
Akkor ez a kegyelmes Atya, mint ítélőbíró hív maga elé mindenkit, és ítéletet tart. Akik komolyan vették azt, amit Ő mondott, azokat még közelebb hívja magához, azoknak lezárul mindenféle nyomorúságnak, megaláztatásnak, próbatételnek az ideje. (Olyan kedvesen, szépen ír erről a könyv végén, majd idézzük is.) Akik viszont megvetették az Ő igéjét, és nem vették komolyan, amit Ő komolyan mondott, azok magukra vessenek, hogy a cselekedeteik következményét le kell aratniuk. Ítélet is lesz.
Ez a könyv a maga egyszerűségében roppant szemléletesen kijózaníthatna mindenkit, akik ma egyházon kívül és egyházon belül is úgy gondolkoznak, hogy a szeretet Istenétől távol kell hogy álljon az ítélet. Az az Isten, aki maga a szeretet, az lehetetlen, hogy egyszer mint ítélőbíró állítsa maga elé az embereket.— így gondolják.
Itt megint az a helyzet, hogy ezt nem mi döntjük el, hogy mi lehetséges és mi lehetetlen. Ennek a világnak a teremtője és teljhatalmú ura, kormányzója, törvényadója a mindenható, igaz, élő Isten. Ő mondja meg, hogy mit akar, és mit nem. Ő szabja meg, hogy mi lehetséges, és mi nem. És istenkáromlás, amikor a porszem ember meg akarja szabni a Mindenhatónak, hogy mi lehetséges, és mi nem. Mi nagy okosan megállapítjuk, hogy ha Ő a szeretet, akkor nem lehetséges, hogy ítéletre is maga elé hívjon. Az lehetséges, amit Ő mond. Ez, pedig Ő maga mondja, hogy nagyon hosszú ideig tart a kegyelmi idő, egyszer azonban el kell számolnunk azzal, hogy mire használtuk.
Gazdagon és türelmesen kínálja az Ő kegyelmét, egyszer azonban megkérdezi: kik azok, akik elfogadták, kik azok, akik nem, és miért? Erre egyszer mindnyájunknak válaszolnunk kell.
Azért ádventi könyv ez a rövid prófétai gyöngyszem, Zofóniás könyve, mert Jézus az Ő második eljövetelével kapcsolatban többször hangsúlyozta: nem tudjuk, mikor kerül rá sor. És ha nem tudjuk, mikor következik be az ítélet, de bizonyos, hogy bekövetkezik, és mindannyiunkat érint, akkor csak az a felelős ember, aki most megtesz mindent azért, hogy akkor majd rendben legyenek a dolgai. Erre kaptuk ezt az életet, erre kaptuk a kegyelmi időt, ami az ítéletig tart.
Az Úr napjáról prófétál tehát Zofóniás, és világos dolgokat mond el erről. Elmondja, hogy Isten, mint ennek a világmindenségnek az ura, világos rendelkezéseket adott az embernek. Nem azért, hogy parancsaival gúzsba kösse, hanem azért, hogy parancsaival megvédje minden esetleges veszedelemtől, végzetes bajtól, esetleg önmagától is. Isten védelmül adta az Ő parancsait. Ő alkotott minket is. Ő méretezett különböző feladatokra bennünket. Egyedül Ő tudja, mitől leszünk boldogok, mi árt nekünk, és mi használ, és ezért az Ő igéjében elmondta, mit csináljunk.
Ezt komolyan lehet venni, vagy meg lehet szegni, de mind a kettőnek következménye van. Ha valaki komolyan veszi a használati utasítást, annak a gépei, vagy akármi, aminek a használatát megfelelően végzi, sokáig tart, jól működik, örömöt szerez. Aki azt nem veszi komolyan, hanem kénye-kedve szerint visszaél azzal, az tönkreteszi, bosszúságot okoz magának, használhatatlan lesz a kezében.
Ez így érvényes az életünkre nézve is. Isten azért adta az Ő igéjét, hogy boldogok legyünk, boldoggá tegyük egymást, előbbre vigyük ezt a világot, gyarapítsuk mindazt, amit alkotott. Azért adta a kezünkbe, hogy formáljuk, megismerjük, ügyeskedjünk, alkossunk, élvezzük ennek a világnak minden gyümölcsét, és úgy éljünk, hogy minket is élvezzen a környezetünk. Aki az Ő parancsait komolyan veszi, az még egy ilyen bűntől megrontott világban is tud így élni. Aki azt mondja: nem, majd én egyedül, Ő ne szóljon bele, az módszeresen tönkreteszi magát, a házasságát, tönkreteszi a gyerekeit. Emiatt furdalja a lelkiismeret, akkor belemenekül valamibe, abból esetleg szenvedély lesz, az megkötözi…
Sajnos szinte nap mint nap látok olyan emberi sorsokat, akiknél ez így, szó szerint teljesedik, és csúsznak lefelé egy bizonyos lejtőn. És még a lejtőn sem veszik sokszor komolyan, hogy annak az alján az Istentől való végleges elszakítottság, a kárhozat van, és egy örökkévalóságon át fognak szenvedni amiatt, hogy nem éltek az Isten felkínált kegyelmével, nem szálltak magukba — ahogy itt olyan kedvesen írja Zofóniás: Szálljatok magatokba, mielőtt bekövetkezik az ítélet.
Nagy ajándéka Istennek minden olyan pillanat, minden olyan óra, amikor ezekről a végső nagy igazságokról hallhatunk, mert ilyenkor mindig újra felkínálja azt a lehetőséget, hogy magunkba szálljunk és megálljunk azon az úton, ami az ítélet felé vezet. Még mindig meg lehet fordulni, át lehet menni arra a másik útra, amelyik az életre vezet. Vagy meg lehet erősödni azokban az ígéretekben, még szorosabban meg lehet fogni a mi megváltó Krisztusunk kezét, és még bátrabban követni Őt az úton. Különös ajándéka ez neki, hogy amíg csak tart a kegyelmi idő, óv és véd bennünket az ítélettől.
Zofóniás arról beszél, hogy Isten hosszan tűr. Ő tud tűrni, várni, és annyira szereti a vele szemben engedetleneket is, hogy újra és újra figyelmezteti őket. Ez az Ő kicsi könyve is figyelmeztetés volt akkor. És mivel Isten igéje ma is érvényes, figyelmeztetés a mi számunkra is. Ha azonban az következik be, hogy nem hallgatott a szóra, nem fogadta meg az intést, nem bízott az Úrban és nem járult Istene elé, akkor úgy kell majd Istene elé járulnia, hogy ott már az Isten, mint bíró csak kihirdeti az ítéletet.
Azt is fontos látnunk, hogy Isten nem azt akarja, hogy az ítélettől rettegve töltsük el az életünket. Vagy hogy az Úrnak nagy és rettenetes napja félelemmel töltsön el minket. Pontosan azért mondja el, hogy lesz egy ilyen nap és lesz ítélet, hogy most rendezzük a vele való közösségünket, és örömmel éljünk. Felszabadulva, mint akik boldogan várják vissza az ítélőbírót.
Hallottuk az előző vasárnapon a Káténak azt a szép bizonyságtételét: „felemelt fővel várom vissza az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb Isten ítélőszéke elé állott helyettem, és rólam minden kárhoztató ítéletet elvett.” Az fog minket megítélni, aki előbb odaállott mellénk, sőt a helyünkre, és elszenvedte a kereszten Isten ellenünk szóló igazságos ítéletét.
Nem kell félnünk ettől a Bírótól, csak együtt kell élni vele, meg kell Őt ismerni. Mert, aki itt Jézussal együtt jár, annak fogja mondani: gyertek, ismerjük egymást, örököljétek az országot, ami számotokra készíttetett. És aki itt nem jár Jézussal együtt, annak fogja ama napon mondani: távozzatok tőlem ti átkozottak, nem ismerlek titeket! Ha nem jártak Jézussal, akkor nem ismerik egymást. Ha itt Jézussal járt valaki, azt ismerősként üdvözli a Bíró, és azt mondja: gyere! Itt a teljes mennyei örökség, amit megszereztem nektek, a tietek. Akkor csodálkozunk el azon, hogy mit jelent Jézusnak ez az ígérete: „Az én Atyám házában sok lakóhely van, előre megyek, helyet készítek nektek, és egyszer majd eljövök, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.”
Ezt azonban annak kell megelőznie, hogy most is ott vagyunk, ahol Ő van, és nem vagyunk ott, ahol Ő nincs. Ahova Ő nem hajlandó menni, oda mi sem akarunk menni és nem is megyünk. De készek vagyunk mindenhova elmenni, ahol Ő jár előttünk. Itt dől el az, hogy majd ama napon, az Úrnak rettenetes ítéletnapján mit hallunk a mi Urunktól.
Ezért ádventi Zofóniásnak a könyve, hiszen Jézus is ugyanarról beszél, amiről itt ez az ószövetségi könyv. Ő eljött egyszer, hogy lehetővé tegye számunkra a bűnből, a hitetlenségből, a kárhozatból való kiszabadulást. És eljön még egyszer, hogy megvizsgálja: ki élt ezzel a szabadsággal? Ő kinyitotta a börtönünk ajtaját, és azt mondta: ki lehet lépni, el lehet indulni Őutána, és visszajön majd megnézni, hogy ki az, aki elindult, és ki az, aki a nyitott ajtó ellenére is ott maradt a bűnnek a börtönében.
Miért lenne ez szeretetlenség? Nincs a világon olyan esemény, aminek ne lenne következménye. Ennek is következménye van. Ha valaki hisz Jézusnak és elindul utána — vagy nem hisz neki, egyszerűen negligálja, kigúnyolja, vagy tagadja őt, vagy halogatja a döntést, és aztán lekésik. Jézus világosan beszél erről, amiről Zofóniás könyve szól, Jézus abban a jól ismert példázatban, amikor azt mondja: a gazda elutazik otthonról, rábízza az egész gazdaságot a szolgákra. Megmondja, kinek mi a feladata, és megmondja, ha visszajön, akkor el kell számolni. Mikor jön vissza? Nem tudjuk.
Vannak szolgák, akik engedelmesek. Nekem is ez jó, a többinek is ez jó. Vannak szolgák, akik elkezdenek inni, részegeskedni, a többieket verni, mondván: úgysem jön még ma vissza. De holnap is, meg holnapután is ezt mondják, s egyszer csak megjelenik a gazda. S akiket abban a munkában talál, amivel megbízta őket, azokat megjutalmazza, még többre bízza, emezeknek pedig rettenetes ítélet lesz a büntetésük — ezt is leírja a példázat.
Mi szörnyű van ebben? Nem magától értetődik? Aki azt csinálja, amit mondott az ő ura, az tulajdonképpen nem érdemel jutalmat, mert ez a dolga, de mégis kap jutalmat. Az a jutalma, hogy ezt csinálhatta, értelmesen töltötte el az életét, és még jutalmat is kap; aki meg engedetlen volt, azt megbüntetik — ez magától értetődik. Ez egyáltalán nem idegen a szeretettől.
Nos, így kell nekünk felelősen élnünk. Zofóniás könyve az Isten-hívő ember felelősségéről szól tulajdonképpen. Tudatában van a gondolkozó, érett, felnőtt hívő annak, hogy felelős az ő Urának. Egyszer megkérdez, arra felelnem kell, és most dől el, mit tudok majd felelni. Felelősen élni.
Jó lenne, ha ezt a gondolatot körbejárnánk otthoni csendünkben is, és így tartanánk önvizsgálatot, hiszen ez az Ige is arra bátorít: szálljatok magatokba, mielőtt eljön az ítélet, hogy nincs-e felelőtlenség itt-ott az életünkben. Kicsi felelőtlenségek, vagy végzetes, alapvető, nagy felelőtlenség. Egyáltalán tudjuk-e, hogy mik a mi Urunknak az utasításai, amik szerint élhetnénk? Felelős életet élünk-e?
Nagy veszedelem ez, amire ő itt utal: aki nem hallgatott a szóra, nem fogadta meg az intést, nem bízott az Úrban, az ítéletre jut. Ettől az ítélettől akar Ő mindnyájunkat megőrizni úgy, hogy hallgassunk a szóra, fogadjuk meg az intést, bízzunk a mi Urunkban.
Szeretnék a felolvasott igére még néhány utalással hangsúlyt tenni.
Zofóniás a három fejezetben, három különböző szemszögből vizsgálja az ítéletet. Az első részben azt mondja el, mi Isten ítéletének az oka, a másodikban: mi lesz az Ő nagy ítéletének a mértéke, és a harmadikban: mi lesz annak a következménye, mi jön utána. Talán az első fejezet a legtanulságosabb a számunkra, mert azt mint tükröt magunk elé tarthatjuk, hogy kiderüljön: nem lapul-e ott egy-egy ilyen ok a mi életünkben is.
1. Mi az Isten ítéletének az oka? Néhányat sorol fel, aztán szinte három pontot tesz, hogy ezekhez hasonlókból sok van még. Azt mondja: az egyik az, hogy Isten mellé odakerültek idegen istenek is. „Kiirtom erről a helyről a Baalt, hogy még nyoma se maradjon, tisztelőinek és papjainak se.”
Egyébként szinte mindegyik, amit itt felsorol, modern változatban ma is itt van közöttünk, és sokszor bennünk is. Baal volt a termékenységnek a pogány bálványa. Isten is megígérte, hogy ad a házasoknak gyermekeket, ad a földre a munka után termést, de nekik kevés az Ő ígérete. Nemcsak benne bíztak az emberek, hanem jöjjön a környező pogány kánaánita népek termékenységi bálványa is, a Baal, mert akkor biztosabb lesz az eredmény. Holott így kezdődik a tízparancsolat: Ne legyenek neked idegen isteneid én mellettem. Íme lettek idegen istenek Őmellette.
A következőben hangsúlyozta ezt az ist. Azt mondja: vannak olyanok, akik leborulnak az Úr előtt és esküsznek rá, de esküsznek a Molokra is. Ez az is mindig utálatos volt Isten előtt.
Vannak, akik leborulnak a háztetőkön az ég serege előtt. Ez a szintén pogány népekből, főleg Babilonból importált asztrál kultusz volt, hogy az égitesteket isteneknek tekintették és azt gondolták, hogy meg van írva mindenkinek a sorsa a csillagokban. Lásd: asztrológia, amit ma tömegek figyelemmel kísérnek és gyakorolnak. Ennek súlyos büntetése van, ha eljön az Úrnak a napja.
Aztán azt mondja: vannak olyanok, akik idegen ruhába öltözködnek. Ez meg a külföld-majmolás, ami ma társadalmi méretekben dívik. Nincs nemzeti karakterünk és nem vállalja valaki egy népközösséghez való tartozását, és azokat az értékeket, amik onnan nőnek ki, hanem mindig többnek vagy érdekesebbnek tartja azt, amit importálnak, és kész érte nagy árat fizetni akkor is, ha az bóvli. Egyenruhába öltözik egy társadalom, ha az a divat — már aki megengedheti magának, aztán noha még az sokáig használható lenne, újabb egyenruha következik, és nem veszi észre, hogy gyámoltalan bábbá lett. Kívülről diktálnak neki, ő meg majmolja a többieket, meg a mindenkori divatot, főleg, ha az külföldről jön. — Itt az asszír divatra utal ez a kifejezés.
„Megbüntetem mindazokat is, akik átugrálnak a küszöbön.” Ez is asszír, pogány szokás volt. A szokásosnál magasabbra tették a küszöböt, és aszerint várhatott szerencsét, vagy félhetett valami bajtól az illető, hogyan sikerült ide-oda ugrálnia a küszöbön — megvoltak ennek a szabályai, kicsit hasonlított ahhoz, amikor mi a levelet tépkedjük: szeret, nem szeret.
A babonaság áthatja egy népnek a gondolkozását, és észre sem veszik, hogy ezzel semminek tekintik az Urat. Nem az Úr az Isten, hanem a szerencseistentől remélek ezt vagy azt. És szeretném is megtudni, hogy lesz-e szerencsém vagy sem. És ha démoni kapcsolatokkal rendelkező emberrel találkozom, meg is tudom. Jó pénzért megmondja és valóban úgy is lesz. De ezzel elszakadtam az élő Istentől, mert Ő azt nem tűri, hogy is-is. Szerencseisten is, meg Ő is olyan kis istenke, aki ott van a tartalékban. Ha szükség van rá, akkor odaszaladok hozzá. Ő ennek a világnak a szuverén Ura, aki szent, és vagy így tiszteli valaki, vagy nem istentisztelet, amit mível.
Így sorolja ezt tovább Zofóniás. Aztán kitér a társadalom erkölcsi életére. Azt mondja: El fog pusztulni ez az egész kalmár-nép. Itt leírja: minden üzletté vált. A szülők-gyerekek üzletelnek egymással, a házastársak üzletelnek egymással, a szerelem is üzleti portékává vált. Mindent meg lehet venni pénzen, és közben éppen az élő Istennel való kapcsolatát veszíti el az ember. Aztán az ítéletkor majd csodálkoznak a nagypénzűek is, hogy kegyelmet nem lehet pénzen venni. Azt el lehetett volna fogadni korábban, de most már késő és semmit nem ér a pénzük.
Van itt még egy érdekes és sokak számára érthetetlen kép. Azt mondja: ülnek az emberek, mint a seprőn a bor. A seprő az a homok, ami leülepszik az új bornak az aljára. Arról többször le kell fejteni, hogy tiszta legyen. Az íze is aszerint alakul… Senki nem hagyja a seprőn a bort, hosszú ideig meg pláne nem hagyja rajta. A közönynek a szimbóluma ez az Ószövetség könyveiben. Amikor semmi nem érdekel, ülök, mint a bor a seprőjén. Nem gondolkozom, nem tájékozódom, nem akarok sem változni, sem gyarapodni, sem előbbre jutni és főleg lelkileg igénytelenné válik az ember. Ó de sok keserves tünetével találkozunk ennek.
Egyáltalán a fáradt közönynek. Az információktól agyondöngölt ember már nem akar befogadni semmit. Egyfajta önvédelem is ez: nem bírom tovább… és ez elkezdődik már a gyerekeinknél, mert agyontömjük őket, meg az iskola is mindent igyekszik beléjük tömni, és persze, hogy védekeznek egy idő után és azt mondják: köszönöm, többet nem birok. És amit a legkevesebb kockázattal vissza lehet utasítani, azt utasítják vissza. A matematikát meg kell tanulni, mert ha nem, annak azonnal látható következménye lesz. Előbb-utóbb a hegedűtanár is fellázad, ha nem gyakorol hetekig. Isten dolgaival azonban nem muszáj foglalkozni, ott nem lázad fel senki. Ott nem veszi észre, hogy annak is vannak következményei, és annak elsősorban hosszú távon mutatkoznak majd a hátrányai. Esetleg akkor, amikor már nem lehet korrigálni. Az Úrnak ama nagy és rettenetes napján.
Ettől óv minket Isten igéje. Ezért hangzott Zofóniás józanító tanítása is. Ezért hangzik itt ez a szerény igehirdetés is, nehogy késő legyen. Ne gondoljuk azt, hogy a legkevésbé kockázatos az Isten dolgait visszautasítani, — hiszen attól függne az egész életünk. Az összes többit is jobban bírnánk, vagy világosabban látnánk, mi az, amit nem kell hordoznunk és nem kell befogadnunk, de mi az, amit feltétlenül be kell, mert attól az életünk függ. Ilyen mércét az Isten igéje adna. Azt kellene mindenek felett megismerni, és az egész élet más lenne egy ilyen eltorzult és agyon hajszolt világban is.
A fő bűne azonban a népnek a kevélység. Azt olvassuk itt a 3. fejezetben: „ nem fogsz többé kevélykedni (…) nem leszel többé gőgös” — az ítélet után. Az Istennel szembeni gőg és kevélység teszi az embert leginkább alkalmatlanná arra, hogy az igét komolyan vegye, változzék és örök élete legyen. Isten a kevélyeknek ellenük áll, és az alázatosaknak kegyelmet ád. A kevélyeken nem lehet segíteni, azok kihívták maguk ellen Istent, azok ellenségei Istennek.
Ennyit az okokról. Van itt még más is, olvassák el a testvérek otthon!
2. Hogy milyen az ítélet mértéke, arról azt mondja Zofóniás — amit a mi Urunk, Jézus Krisztus is tanít később —: kozmikus méretű. Az egész teremtett világ ítélet alá kerül, és amikor az Ő második eljövetele bekövetkezik, ez az egész teremtett világ így, ahogy van, megszűnik, és új eget és új földet teremt. De nem úgy, ahogy némelyek kezdenek spekulálni, hogy biztos valami meteor becsapódás lesz — hallottam ezt éppen a napokban. Nem beszél meteor becsapódásáról a Biblia. Azt mondja: az égitestek, a kozmosz, ez a föld, minden ítélet alá kerül és megszűnik.
3. A harmadik fejezetben arról szól, hogy mik lesznek a velejárói ennek az ítéletnek, és mik lesznek a következményei. A bűnösök megbűnhődnek, az alázatosok, akik akkor is bíztak az Úrban, amikor amiatt kimosolyogták őket, azok megdicsőülnek, azokat Ő felemeli, a maradékot összegyűjti. Ez nagyon fontos ószövetségi szakkifejezés, ez a kisebbség, amelyik minden körülmények között ragaszkodik Isten kijelentett igéjéhez, amelyik akkor is igaznak tartja azt, ha körülötte a többség nem hiszi, és ha az események annak az ellenkezőjét látszanak igazolni.
Például: Babiloni fogság. Isten megmondta, hogy hetven év múlva visszajöttök. A többség ezt nem hitte el, de volt egy maradék, amelyik várta, mikor jön el a hetvenedik év. Csodálkoztak, hogy már az ötvenedik év után vissza lehetett mennie egy csoportnak, és utána a többinek is. Áldották az Istent, hogy igazat mondott. Akkor is bíztak az Ő ígérete teljesedésében, amikor minden arra utalt, hogy az meghiúsul, az lehetetlen, Isten elfelejtette vagy rosszul értettük. Biztos, hogy nem következik be. A maradék pedig bízott abban, hogy biztos, hogy bekövetkezik. Miért? Mert Ő mondta. És mind igazak és ámenek, amik az Ő szájából kijöttenek. A maradékhoz tartozni: ez a biztosítás, a bebiztosítottság. Isten igéjét ennyire komolyan venni.
És a népek megtéréséről is beszél még itt. Azoknak, akik bíztak az Úrban a nehéz időszakban is nagy ígéretet ad. „Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.” — Ugyanaz, amiről Jézus beszél: a menyasszony és a vőlegény életének a beteljesedése. Az Ő második eljövetele, amikor a vőlegény magához veszi a menyasszonyt: a hívők közösségét, az egyházat. Boldogan örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked. „Meglátjátok majd, hogy jóra fordítom sorsotokat! — ezt mondja az Úr.”
Jellemző az is, hogy ez az utolsó mondata ennek a prófétai könyvnek, amelyik az ítéletről beszél. Igyekszik határozottan, néha keményen kijózanítani bennünket, de ugyanakkor ott ragyognak Isten ígéretei felette, amik egészen bizonyos, hogy be is fognak teljesedni.
Mivel pedig mindez így van, a könyv közepén olvasottal szeretném befejezni. Ezt mondja Isten: „Szedd össze magad, szállj magadba te szemérmetlen nép, mielőtt bekövetkezik az ítélet, mielőtt rátok tör az Úr izzó haragja, mielőtt rátok tör az Úr haragjának napja! (…) Keressétek az Urat mind, akik alázatosan éltek a földön, és teljesítitek a törvényt! Törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatra, talán oltalmat találtok az Úr haragjának napján!” (2)
Ádventi előkészületre nem is lehetne mást mondani, mint hogy: szállj magadba! Csendesedjünk el Isten előtt, tartsunk önvizsgálatot, mielőtt bekövetkezik az ítélet.