VÁRNI ÉS DOLGOZNI

Ebben a példázatban Jézus Krisztus arról tanít, hogyan kell Őt helyesen várni. Mi az Ő két ádventje, két eljövetele között élünk. Egészen bizonyos, hogy másodszor is eljön, hiszen megígérte. Egészen bizonyos, hogy nem tudjuk, mikor jön el, éppen ezért azt mondja ebben a példázatban is, több más helyen is, hogy szüntelenül készen kell lennünk az Ő érkezésére. Mert az Ő második eljövetele után már semmit nem lehet pótolni, semmit nem lehet korrigálni, kiigazítani.
Ez a példázat egy gazdáról szól, aki elutazott otthonról. Gazdaságát a szolgáira bízta. Mindegyik kapott valamilyen feladatot. Azt olvastuk: akik várták őt vissza, azok azt tették, amit parancsolt nekik. Akik azonban úgy gondolkoztak az ő szívükben — így olvastuk, hogy biztosan nem jön még ma, azok másnap is így gondolkoztak, hogy biztosan nem jön még ma sem, sőt egyre inkább azt kívánták, hogy ne is jöjjön, azok egészen mást cselekedtek, mint mit parancsolt nekik. Azok önkényesen cselekedtek, engedetlenné váltak, és olvastuk milyen súlyos büntetésük lett.
Mi a helyes magatartásuk a hívőknek ebben a második adventi időszakban Krisztus érkezésére várva?
Azt mondja itt Jézus, hogy várni Őt, és végezni azt, amivel megbízott bennünket. Ma semmi másra nem szeretném a gyülekezet figyelmét felhívni, mint erre a sorrendre. Következetesen így mondja a mi Urunk: várni Őt és végezni azt, amivel megbízott bennünket. Ha szótárba írnánk a két szót, akkor is egymás után következne: előbb van a várni, és utána a végezni.
Jézus sorrendje egyáltalán nem véletlen, mert amit utóbb mond az az előbbinek a következménye. Az attól függ, hogy az előtte levő meg van-e, és mennyire valóság az életünkben. Ezért kezdi ezzel a példázatot: legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják mikor tér vissza az ő uruk. Aztán kiderül, ez nem azt jelenti, hogy unatkoznak vagy malmoznak, ez nem tétlen várás, de ennek a várásnak a jegyében, erre való tekintettel tesznek aztán mindent, ami a munkájukat jelenti. Várják és akkor, és azért azt fogják csinálni, ami jó, amit tenniük kell, ami hasznos lesz másoknak. Akik pedig nem várják, azok ennek az ellenkezőjét teszik.
Azért fontos ezt ebben a csendes ádventi időben nyugodtan végiggondolnunk, mert olyan világban élünk, amelyik teljesen megfeledkezett erről a sorrendről, sőt teljesen megfeledkezett erről a Krisztus-várásról. Arról, hogy minek jegyében kellene aktívaknak lennünk. Hogy mire való tekintettel, vagy kire való tekintettel tesz vagy nem tesz, mond, vagy nem mond valaki valamit. Ez a világ csak a cselekvést ismeri. Ma az aktív, tevékeny, cselekvő, szervező, intézkedő, telefonáló, utazó, utazva is telefonáló, telefonálva is utazó ember az eszmény. Ilyeneket akar alkalmazni mindenki, s ha ezt csinálja szakadatlanul reggeltől estig és estétől reggelig, akkor derék ember, és akkor valamelyest anyagilag is honorálják.
Csakhogy, akinek van még szeme a látásra, az kénytelen észrevenni, hogy pontosan eközben vész el fokozatosan az életünkből az, amit így nevezhetünk: emberi. Egyre kevésbé lesz emberi az emberek élete. Egyre inkább embertelenné válunk, mert ebben az eszement hajszában elsivárosodnak a kapcsolatok, nincs idő ápolni őket, és nem is mélyülnek. Szétesnek a közösségek, a legfontosabbtól: a házasságtól kezdve a családon át a faluközösségig, a nemzetközösségig. Magányos futóvá válik minden ilyen rohanó ember, és egyre többen, és egyre korábban kifulladnak. Az ilyen nagyon derék férfiak ötvenéves koruk körül már kezdenek kifulladni, tehát hosszú távon nem működtethető ez. Gazdaságilag is káros, leállítani azonban már senki sem tudja — úgy tűnik, mint ahogy a környezetünk módszeres tönkretételét sem tudjuk leállítani, mert ahhoz meg kellene tanulni egy egészen másfajta szemléletet.
Aki mindig csak hajszolja magát és rohan, aki ilyen ideálisan tevékeny ember, az elfelejt gondolkozni, mert ahhoz csend kell, meg idő kell. Az hovatovább nem vesz észre semmit és senkit magakörül — egyre többször tapasztalom, hogy ez a lassú elvakulás társadalmi méreteket ölt. Mivel nem veszünk észre semmit és senkit, ezért könnyedén keresztül nézünk, meg keresztül gázolunk egymáson. Az érzelmi életünk egyre sivárabb, szegényesebb lesz, közben pedig változatlanul él az, hogy az ideális főnök és az ideális beosztott mindig a munkahelyén van, és mindig a munkájával kapcsolatos gondolatok foglalkoztatják. Ha pedig ez így van, akkor ezek az ideális emberek teljesen alkalmatlanok férjnek, feleségnek, apának, anyának, barátnak és keresztyénnek. Mert, ha valaki ilyen ideális akar lenni, akkor emezekre képtelenné válik.
Így szorul ki ebből a csak cselekvést, csak tevékenységet ismerő és istenítő világból az élő Isten, mert, aki mindig tevékenykedik, az nem ad lehetőséget arra, hogy Isten tevékenykedjék benne. Az ilyen ember nem törődik a lelkiekkel, a lelkével. Nem ismeri a csendet, nem veszi komolyan a láthatatlanokat — mindig csak a láthatókra kell figyelnie. Az odafel valókkal képtelen törődni, űzi, hajtja magát és másokat. És most már könnyű kiszámítani azt is, hogy gazdaságilag hosszú távon ez milyen ráfizetés. De hát, aki mindig csak tevékenykedik, az nem szokott hosszú távon gondolkozni, és az nem ismeri már azt, hogy valamit ne csináljon, amit pedig megtehetne.
Van e mögött az eltorzult szemlélet mögött valami mérhetetlen önhittség. Azt képzeli az ember magáról, hogy ő Isten nélkül is tehet valami maradandót, értékeset, hosszú távon is jót. Van mögötte valami kétségbeejtő tudatlanság, hogy mennyire nem ismeri önmagát az ilyen ember, hogy mire van méretezve, hogy mire alkotta őt az alkotója. De hát azt sem hiszi, hogy alkotta valaki, meg az alkotót sem hiszi már. Ezért is ez a tudatlanság, és a voltaképpeni küldetését sem látja már. Ezért jön ebből aztán valami mérhetetlen lelki szegénység.
Feltűnő, hogy amikor Jézus itt ezt a hosszú tanítást elmondja, amit hallottunk, nem arról beszél az elejét, hogy mit kell tenniük az övéinek, hanem arról beszél hosszan, mit jelent várni Őt. Utána mondja el, hogy ha várják Őt, akkor mit fognak tenni. Akkor azt teszik majd, ami valóban helye, ami hosszú távon is működik, ami igazi értékeket hoz létre.
Mit jelent várni Jézust?
A Biblia tanítása szerint ez a várakozás a szívnek az állapota, aminek a lényege az a szeretet, amivel azt veszi körül, amivel arra gondol az illető, akit vár. Az élő Jézus Krisztusban való bizalom, a benne való hit, az iránta való szeretet. Az, hogy miközben végezzük a munkánkat, aközben is gyakran gondolunk arra, akit várunk, ha az nagyon kedves, ha azt tiszteljük, szeretjük, ha alig várjuk már, hogy találkozzunk vele. Mozog a kezünk, jár az agyunk, és tesszük a dolgunkat, közben várjuk. Vagy lehet fordítva is mondani: nagyon várjuk, de közben azért végezzük a napi kötelességünket már csak azért is, mert várjuk.
A hívő gondolatban sokat beszélget azzal a Krisztussal, akinek az érkezését várja. Szüntelen imádkozik. Tudatosan is, meg sokszor már nem tudatosan is úgy akar élni, hogy az kedves legyen neki. Egy szóval a jövője határozza meg a jelenét. Ez a lényege a Krisztust váró hívő ember szemléletének és magatartásának. Egészen bizonyos jövője van, semmi bizonytalankodás, találgatás, kételkedés nem fűződik a hitében a jövőhöz, hiszen Ő megmondta, hogy jön és mi lesz akkor, és miért jó az nekünk, és ez a jövő határozza meg a jelenben a döntéseinket, a munkakedvünket, az életkedvünket, sokszor a fizikai erőnket is megsokszorozza, és sokszor ez tesz alkalmasakká arra, hogy másokat is tudjunk bátorítani, vigasztalni. Az egészen bizonyos reménység segít abban, hogy helyes döntéseket hozzunk. Az, hogy valamit teszünk vagy nem teszünk, azért dől el, mert mi várjuk vissza a mi Urunkat.
Otthon, a szülővárosomban, közelről ismertük egy család életét, ahonnan a fiatal férfit teljesen ártatlanul hosszú évekre börtönbe csukták. Voltak ilyen idők. Édesanyám mindent megtett a fiatalasszony, meg a gyerekek segítéséért. És gyerekfejjel is feltűnt nekem, hogy milyen elevenen tartotta az a fiatal édesanya a gyerekekben az édesapjuknak nem az emlékét, hanem a jelenlétét, azt, hogy ő van. Van apjuk, most egy időre — maguk sem tudták, hogy mennyi időre — távol lesz tőlük, de nem szűnt meg létezni. Nem szűnt meg az apjuknak maradni. Egészen természetesen beszélt nekik róla, és nemcsak fényképet mutogatott, hanem élményeket mondott el, és beszámolók hangzottak el. Nem túladagolva, de természetes, normális módon. Amikor évek elmúltával a munkahelyén kétes, vagy nagyon is egyértelmű szándékkal férfiak közeledtek hozzá, ő nagyon is egyértelműen utasított vissza mindenkit, hiszen neki van férje. Pillanatnyilag börtönben van. Évekig ott lesz, de van férje és várja vissza. És úgy élt egészen, mintha otthon lenne.
Valahogy ehhez hasonlít, nyílván csak hasonlít, a hívők Krisztus-várása. Pillanatnyilag a gazda elutazott otthonról a példázat szerint, de nem szűnt meg gazdának lenni. És bármelyik pillanatban betoppanhat, és akkor már hiába kapkodnak a szolgák: jaj, tegyük úgy, mintha azt tettük volna, amit mondott, mert az úgyis kiderül. Vagy azt csinálja folyamatosan, mintha otthon lenne a gazda, mivel az ő parancsa révén, az Ő igéje révén otthon is van, vagy pedig menthetetlenül az a súlyos ítélet lesz a sorsa, amiről itt olvastunk.
A Krisztust-váró ember nem retteg Krisztus visszatérésétől, hanem alig várja, hogy bekövetkezzék az. Két hete idéztük a Jelenések könyvéből a hívő gyülekezet sóvárgó várását: jövel, Uram Jézus. A Lélek és a menyasszony ezt mondja: jövel. Várja vissza a hívő nép az ő Urát. Nagy öröm lesz az, és reményeinek a beteljesedése. És készül is erre. Valahogy úgy, sőt, annál sokkal jobban, ahogyan San Exuperi próbálja leírni a Kis hercegben. Olyan kedvesen módja a róka, hogy amikor készül a kis herceggel való találkozásra, már előtte ünneplőbe öltözteti a szívét. Nagyon is hétköznapi ruhában végezzük a nagyon is hétköznapi feladatainkat, de közben ünneplőben van a szívünk.
Nagyon várjuk azt, akit nagyon szeretünk. Tudjuk, hogy sok minden múlik majd az Ő visszatérésén és azon, hogyan talál minket. Annak örülnénk, ha már ma visszajönne. Bármelyik pillanatban készek vagyunk rá, de emiatt nem mulasztjuk el a kötelességeinket, sőt éppen azért tudjuk a nemszeretem munkát, sokszor a mások helyett elvégzendő munkát is örömmel végezni, mert ennek a várakozásnak a jegyében élünk és dolgozunk.
Aki csak azt ismeri, hogy mindig tenni, tenni, tenni, annak az életéből ez az ünneplőbe öltözés marad ki. Jézus sokszor mondja, amikor Ő megjelenik, már nem lehet ünneplőbe öltözni. Vagy előtte felkészül valaki, mint az öt okos lány a példázatban, vagy pedig, ha úgy gondolkozik, mint az az öt másik, akkor egészen bizonyos, hogy kimarad a vele való találkozásból.
Mit jelent ez, hogy annak a jegyében végezni a munkánkat, hogy várjuk Krisztust?
Hadd hozzam megint a házasság képét. Valakit megkérdeztek egyszer: te mit vársz tulajdonképpen a házastársadtól? Röviden azt mondta: szeressen, és amiben csak szükséges, segítsen. Én is szeretni akarom és segíteni neki. Tulajdonképpen ebbe a két szóba belefér minden. Szeressen és segítsen. De megint nem véletlen a sorrend. Nem azt várja csupán, hogy segítsen. Segíteni egy idegen is tud. Segíteni pénzért is tudnak. Azt várja a házastársától, hogy először is szeresse, és ennek a jegyében, ezen belül aztán majd fog segíteni, meg én is őneki, meg ez kölcsönös lesz, és nem számítgatjuk, hogy ki kinek mennyit mikor, mindig annyit, amennyi szükséges. Amennyi a szeretetből fakad. De a szeretet az első, és utána jön a segítés.
Mert, ha nem, akkor az lesz, ami olyan sok helyen van, ahol már meghidegedett a szeretet, de korrekt úriemberek élnek együtt és így is hazajön minden este a párja, de hogyan? S így is leadja a fizetését, vagy annak egy részét, de hogyan? És így is korrekt módon kiveszi részét a házimunkákból, sőt korrekt módon teljesíti házastársi kötelességeit az ágyban is, de maga a megfogalmazás borzasztó már. S mennyire más mindez szeretetbe és szerelembe ágyazva. Ég és föld szeretet nélkül segíteni, teljesíteni kötelességeket, vagy pedig szeretni egymást és aztán így segíteni egymást. Azt hiszem senki nem kívánja magának az előbbit. És mindenki az utóbbira vágyik.
Ugyanígy van a Krisztus-várással is. Előbb van a várás, és utána beszél Jézus a tevékenységről, hogy mit kell végezni. Mert utána úgyis azt fogja végezni, aki Őt várja, ami neki is jó, meg másoknak is jó, és az ő urának is hasznos. Előbb a szeretet, utána a segítés. Előbb a várás és ezen belül a tevékenység, a munka, amivel Ő megbízott. Szeretet a gyökér és a segítés a gyümölcs. A Krisztus-várás az életünk fájának a gyökere, ami táplálja az egészet, aztán mivel táplálja, majd megjelennek rajta olyan gyümölcsök, amik igazán hasznosak másoknak, és amik kedvesek Krisztusnak. Egészséges, jól táplált gyökérzet nélkül nincs egészséges és bőséges gyümölcstermés.
Ez az Istentől elrugaszkodott egész emberiség erre nézve tesz újabb és újabb elkeseredett kísérletet, hogy gyökér nélkül produkáljon gyümölcsöt. Az Istennel való közösség nélkül próbál élni emberi életet, és lesz belőle ez, ami van, ez a sok szenny, erőszak, embertelenség, mert nincs Istennel való közösség, nincs gyökér.
A pszichiátriai intézetek gyökértelen emberekkel vannak tele, akik nem tudják, honnan jöttek és hová mennek. Nem tudják, mi végre vannak a világon, akik nem tudták produkálni azt, amit elvártak maguktól, vagy amit elvártak tőlük mások, s aztán eljutnak ahhoz a kérdéshez, amit Zelk Zoltánnak a kétsorosa mond: Szél fútta levél a világ, De hol az ág, de ki az ág?
Nem tartozunk sehova, sodródunk ide-oda, magunk sem tudjuk hol fogunk kikötni. Mennyire más annak az életszemlélete, aki tudja, hogy hova tart, tudja, honnan jön, tudja, hogy kivel teszi meg ezt az utat, mert Jézussal összekötötte az életét. Várja az Ő dicsőséges második eljövetelét, amikor minden ígérete beteljesedik, amikor mindenki meg fogja látni, hogy Ő van, hogy Ő az, akinek mondta magát, amikor minden jó cselekedet elnyeri jutalmát, és minden bűn elnyeri méltó büntetését, amikor új eget és új földet teremt, amelyekben igazság lakozik. És amikor sokat szenvedünk ettől a temérdek igazságtalanságtól, ami kis emberek, és népek életét megnyomorítja, akkor olyan jó gondolni arra, hogy ez átmeneti korszak. Elég baj, hogy így van. Amit lehet, segítsünk most is, megszüntetni nem tudjuk sajnos, de várjuk azt az új teremtést, amelyikben majd igazság lakozik.
Éppen ezért Jézus Krisztus ma az életünk láthatatlan részére kérdez rá, a gyökerekre. Hogy vannak a gyökereid? Ez a világ a láthatókkal van elfoglalva, mert mást nem is érzékel, ahhoz a hit érzékszerve kell, hogy a láthatatlanoknak a valóságát is valaki érzékelje. Sőt sokszor nemcsak a láthatókkal van elfoglalva, hanem csupán a látszatokkal, amiket fenn akar tartani nagy erőfeszítéssel. Isten ma az életünk láthatatlan részére kérdez, és azt akarja erősíteni. Azt mondja, hogy Krisztust váró emberként élni nemcsak a néhány ádventi hétben, hanem egész életünkben egyebek közt azt jelenti, hogy növekedni lefelé. Egyre mélyebben gyökerezni a Krisztusban — így írja ezt Pál apostol. Meggyökerezni Őbenne, és fokozatosan épülni ebben. Mélyen bele gyökerezni a vele való közösségbe. Megkapaszkodni az Ő ígéreteiben, biztos fogózóként használni az Ő kijelentett beszédét. Vár mindannak a teljesedését, amit Ő megígért, és így közben végezni mindazt, amit Ő nekünk parancsolt és nem mást. Nem pótcselekvésekkel kifullasztani magunkat, hanem a neki való engedelmességben kibontakozni, és egyre teljesebb emberségre eljutni egy egyre embertelenebbé váló világban. Nehéz feladat ez.
Mostanában többször beszéltünk arról, hogy egyre nehezebb lesz keresztyénnek lenni. Krisztus, az Ő igéje és az Ő igéje szerinti élet egyre idegenebb ebben a világban. Mint ahogy ezt sem érti a világ: mi az, hogy várni, és azon belül tevékenykedni. Tevékenykedni ez világos, egyértelmű, eddig még terjed az ő értelme is, de bűntől meghomályosodott ember nem érti, hogy mi az, hogy szeretetbe ágyazva segíteni. Hát segítsük egymást — ennyi. S valóban ennyi. Ide sivárosodik az életünk, az együttélésünk, és Isten ebben a sötét világban bátorít minket arra, hogy merjünk lefelé növekedni. Az életünk nem látható részét erősíteni, aminek aztán majd lesznek látható következményei. Mert olyan gyümölcsök jelennek meg az ilyen ember, és az ilyen gyülekezet életén, amit sehol másutt nem találnak ebben a világban. A Lélek gyümölcs jelenik meg ezen.
A Krisztust váró ádventi ember a lényegre, a lényegesebb dolgokra, a fontosabbra összpontosít. Nyilván megvan ennek az ára. Mert aki erre összpontosít, annak sok minden másról le kell mondania. Mind a kettő együtt nem megy. Az, hogy reggeltől estig és estétől reggelig a munkahelyen, de amellett kiváló férj, kiváló apa, hálás gyermek legyen valaki és még egészséges is maradjon, ez nem megy. Valahogy meg kell találni az Istentől adott helyes arányt. És erre tanítanak az ádventi példázatok.
Ebből az következik, hogy ha valaki ezt közülünk komolyan akarja venni, akkor ma délután leül már, és átgondolja a napirendjét. Mit kell azon megváltoztatni? A heti rendjét, az egész életrendjét. Mik azok a dolgok, amiket el kell hagyni? Mik azok, amiknek feltétlenül helyet és időt kell biztosítani? Ez nem könnyű dolog, de hosszú távon gyümölcsöző és Isten dicsőségére lesz, sokaknak meg hasznos lesz.
Sokan ismerik Chambersnek ezt a könyvét, amiben napi áhítatok vannak. Ő igen gyakran foglalkozik ezekkel a gondolatokkal. Az egyik helyen ilyen radikálisan ír erről Isten igéje alapján. Napjainkban (ő is XX. századi ember) az Úr Jézus Krisztus legnagyobb ellensége a gyakorlati munkáról alkotott olyan elgondolás lett, amely nem az Újszövetségből, hanem ennek a világnak a szemléletéből születik, és amelyben felülkerekedik a szüntelen erőkifejtés és tevékenykedés, de ahol nincs helye az elmélyült kapcsolatnak Istennel. Rossz a hangsúlyozás. Jézus ugyanis ezt mondta: az Isten országa nem szemmel láthatólag jön el, hanem az Isten országa tibennetek van. Titokzatosan, elrejtetten. Jézus Krisztus királyságának az ereje, a lényege a vele való személyes viszonyban áll, és nem a nyilvánosság előtti hasznosságunkban. Meg kell szabadulnunk a vallásos korszellem ragályától. Jézus életében semmi sem volt az izgalmas aktivitásnak abból a hajszájából és rohanásából, amit mi olyan nagyra becsülünk. Márpedig a tanítványnak olyannak kell lennie, mint a Mesternek. Jézus Krisztus királyságának központi ügye a vele való személyes kapcsolat, és nem az, ami általában hasznos másoknak.
Érdemes ezen elgondolkoznunk. Mindebből nem az következik, hogy a Krisztust váró hívő lusta, vagy kötelesség mulasztó. Aki elolvassa ezt a példázatot figyelmesen, annak ez teljesen világos. Ellenkezőleg: az következik, hogy a Krisztust váró hívő hosszú távon tud tevékenykedni úgy, hogy az valóban hasznos másoknak is és kibontakoztatja őt magát is.
Egy ádventi igehirdetésben olvastam egyszer, hogy Jézus példázatait olvasgatva az illető előtt egy olyan kép jelent meg, hogy sötét éjszaka van, alig lehet látni a házakat is a sötétben. Egyetlen háznak az ablaka világit. Ott valakit várnak, s annyira várják, hogy virrasztanak. Arról elmélkedik utána, hogy ilyen a Krisztust váró hívő gyülekezet. Krisztus az Ő népét, az Ő menyasszonyát sötét világban, és időben hagyta hátra, és amikor visszajön, azt kérdezi (ez Jézus kérdése) majd, vajon talál-e hitet a földön? Ez az ige azt kérdezi most tőlünk: világit-e a te ablakod? Ebben a sötét világban ott van-e a szívünkben sokféle nyomorúságunk és elvégzendő feladatunk között is ez a nagy öröm, ez a biztos reménység, hogy valakit várunk, aki megérkezik, s akinek a megérkezése sok mindennek a beteljesedését és kiteljesedését jelenti, és mi már most ennek az érkezésnek az örömében élünk. A várakozás jegyében, azon belül végezzük a magunk tevékenységét. Annyit és úgy, ahogyan az Őneki kedves.