Cseri Kálmán

Kövessük tovább Pál apostolt missziói útjain úgy, ahogy azt Lukács az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben elénk adja. Lassan vége felé közeledünk ennek a könyvnek kalauzunk szerint, és ebben a 26. fejezetben, amiből ezt a részletet most olvastam, egy különös jelenetet is leír Lukács.
Legutóbb láttuk, hogy Félix római helytartó a fogoly Pált érdekes embernek tartotta, meg azt is remélte, hogy esetleg megvesztegeti őt, hogy szabadon bocsássa, ezért többször is kihallgatta. Hallgatta őt egészen a kritikus pontig.
Két héttel ezelőtt a kritikus pontokról volt szó. Egészen addig, amíg Pál nem kezdett el az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélni. Amikor ide ért, akkor elhangzott az, ami láttuk sok más ilyen alkalommal is elhangzott: „most eredj el, aztán majd esetleg később még visszatérünk erre.”
Két esztendő múlva Porciusz Fesztusz lett Félix utóda. Félix pedig fogságban hagyta Pált, mert kedvébe akart járni a zsidóknak. Így játszhat a hatalom Isten szolgáival is. Csakhogy Isten szolgái mindig tudják, hogy a hatalom is csak azt teheti velük, amit Isten, minden hatalom forrása, megenged nekik.
58-ban tehát Pál két évi fogsága után Félixet ezt a bizonyos Fesztusz váltotta fel, ő lett a helytartó. Mindjárt bevádolták nála a zsidók Pált. Minden hazug rágalmat mondtak rá, ő pedig, megint csak kedvükben akarván járni, ki akarta szolgáltatni nekik Pált. Ők pedig elhatározták, hogy megölik ezt az embert. Ebben a szorult helyzetben Pál nem látott más kiutat, minthogy római polgár lévén a császárhoz fellebbezett. Azt mondta: nincs jogod kiszolgáltatni engem azoknak, akik meg akarnak ölni, a császár ítélőszéke előtt állok, a császárhoz fellebbezek. Ezek után Rómába kellett őt küldeni előbb-utóbb, hogy valóban a császár ítélőszéke elé álljon.
Nem azért mondta ezt Pál, mintha Nérótól remélt volta igazságot, hanem azért, mert ez volt az egyetlen út az életének a megmentésére, és egyúttal ez a mód volt az, ahogyan eljuthatott Rómába. Hiszen Isten megígérte neki előtte, hogy ahogyan vallást tettél rólam Jeruzsálemben, ugyanúgy fogsz Rómában is. Igaz, hogy fogolyként utazott a későbbiekben, de Isten küldetésében, ha fogoly valaki, akkor is szabad.
Nos, itt került sor erre a különös jelenetre, aminek a leírásából néhány mondatot olvastunk. Az új helytartót köszöntötte Cé-záreában II. Heródes Agrippa zsidó király. Megérkezett a király Cézáreába, vele jött a nála egy évvel fiatalabb húga, a szépségéről és sok férjéről híres, hírhedt Bereniké is, és Fesztusz megemlítette, hogy van itt egy érdekes zsidó ember, akiről mindenféle rosszat mondanak, de őneki ártalmatlannak tűnik. Agrippa hallani akarta Pált, és ekkor kerül sor erre a különös kihallgatásra.
A kihallgatási termet ezúttal feldíszítették, felharsantak a harsonák, Fesztusz ünnepélyes vörös köpenyében bevonult, a liktorok kísérték. Utána jött Agrippa, a harminckét éves fiatal király, és Bereniké, aki néhány év múlva Titusznak a szívét is rabul ejtette, és amikor mindenki elhelyezkedett, akkor behoztak egy megbilincselt férfit. Össze volt bilincselve a csuklója és hozzá volt láncolva egy római katonához.
Fesztusz előadta mi a célja ennek az együttlétnek, és akkor Agrippa megadta az engedélyt Pálnak: „Megengedtetik neked, hogy szólj valamit a mentségedre.” Pál elkezdett beszélni. Elmondta röviden az életútját, azt, hogy milyen szigorúan vallásos, kegyes, zsidó családban nőtt fel. Elmondta, hogyan gyűlölte Jézust és azokat, akik benne hittek. Az első keresztyén vértanú, István, kivégzésénél is jelen volt, és ő is a halálára szavazott. Ezzel a megbízással ment a Jeruzsálemtől kétszáz kilométernyire levő Damaszkuszba is, hogy ott összefogdossa a keresztyéneket és börtönbe vigye őket. És ott történt valami különös dolog.
Ezt már egy kicsit részletesebben mondta el: Hogyan szólította őt meg a feltámadott Jézus Krisztus. Hogyan kérdezte meg a hozzá szólót, hogy ki vagy te? Hogyan mutatkozott be Jézus: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Hogy került sor ezután a sorsdöntő kérdésre: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? S akkor elmondta neki Jézus, mit akar. Azt mondta: elmész a pogányok közé, hogy felnyisd a szemüket, hogy a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek, hogy bűnbocsánatot kapjanak énérettem, és megtéréshez méltó cselekedeteket tegyenek. Aztán röviden beszámolt arról, hogy azóta ez történik. Ő a pogányoknak erről a Jézusról beszél és ezt a beszédet hallva az ő életük ugyanúgy megváltozik, mint ahogy Pálnak az élete megváltozott.
Ezért tartom fontosnak — fejezi be ezzel a beszédét —, hogy hirdessem: „a Krisztusnak szenvednie kell és mint aki elsőnek tá-madt fel a halottak közül világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.”
Itt már nem bírta tovább Fesztusz és közbe kiáltott: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz. Milyen jellemző, hogy Pál nemcsak megőrizve hidegvérét válaszolt erre, hanem őszinte tisztelettel mondja: Nem vagyok bolond, nagyra becsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok. Ezt tanú-síthatja a melletted ülő király is, aki ismeri a prófétákat, mert azok alapján teljesedett be mindez. Ez mind igaz és józan beszéd.
Akkor Agrippához intézi a kérdést: Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel. És itt hangzik el egy nagyon elgondolkoztató mondat. Ez a fiatal király azt mondja: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!”
Megrendítő lehetett Pál apostolnak ez a beszéde. Erőteljes, világos bizonyságtétel volt Jézusról és arról, hogy mit tud elvégezni a feltámadott, élő Krisztus mennybemenetele után is bárkinek az életében.
Ez a díszes társaság láthatott maga előtt valakit, aki találkozott a feltámadott Krisztussal, akivel beszélt Krisztus, és ez a találkozás teljesen megváltoztatta az életét. Új irányt, célt, tartalmat, programot adott az életének. Ez a Pál úgy beszél Jézus Krisztusról, mint aki él, mint aki itt is jelen van, mint akire egészen rábízta magát. Valami különös felszabadultság és boldogság tükröződik a szavaiból. Ez az ember megbilincselve is szabadabb és boldogabb, mint nagyságos kihallgatói.
Miről van itt szó? Kiderül a leírásból, hogy Fesztusz az egészből semmit sem érzékel. Agrippa király szívét azonban megérinti az elhangzó ige. Megkívánja azt az életet, amit ez a Pál kaphatott. Vágy ébred benne ezzel a Krisztussal való közösség után. És kibukik belőle ez a vallomás: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!”
A folytatásból azonban kitűnik, hogy gyorsan elnyomja ezt a vágyat. Nem engedi, hogy mélyre hatoljon benne a hallott ige. A szívét nem szolgáltatja ki ennek a Jézusnak. Éppen ezért visszasüllyed ugyanoda, ahol Fesztusz volt. Hiszen Fesztusznak Pál csak egy ügyet jelentett, amit el kellett intézni. A végén kiderül, hogy Agrippának is már csak azt jelenti, sajnálkozva megállapítja: „Szabadon lehetne bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.” Így azonban most már Rómába kell elvinni.
Erre az egy mozzanatra koncentráljunk most, és erre a kérdésre próbáljunk választ találni: Miért akadt meg Agrippa ezen a ponton? Miért következett be az, amit az egyik énekünk olyan találóan mond: „már-már megindulok, hogy rád bízzam magam...” aztán mégsem indulok meg. Miért csak már-már? Miért kell azt mondania, hogy majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek? Hiszen ami majdnem történik meg, az nem történik meg. Aki majdnem elérte a vonatot, az lekéste. Aki majdnem átment a vizsgán, az megbukott. Aki majdnem keresztyénné lett, az pogány vagy hitetlen maradt. Aki majdnem rábízta magát Jézusra, annak Jézus nélkül, egyedül kell tovább is élnie.
Miért akadt meg itt Agrippa? Talán kevés volt az, hogy csak egyszer hallott Jézusról? Még idő kellett ahhoz, hogy érlelődjék benne az elhatározás? Meg kellett volna győződnie arról, hogy igaz-e, amit ez a furcsa Pál mondott? Még hallania kellett volna többször az evangéliumot? Vagy nem akkor volt az ideje ennek? Persze, nem is szabad ezt elkapkodni. Mit szóltak volna ott a díszes társaság tagjai, ha a király első hallásra ennek a bizonyos názáreti Mesternek a követőjévé szegődik? Nem kell ezt elhamarkodni, majd talán később... Lesz még erre alkalom.
Csakhogy éppen ez itt a fontos kérdés, amit Isten ma elénk állít, hogy úgy tűnik, nem lett rá többé alkalma Agrippának. Semmi nyoma nincs annak, hogy még egyszer lehetősége lett volna Jézus mellett dönteni. Ez volt a nagy alkalom. Ez volt az az Istentől elkészített kiváltképpen való időpont, amikor ő elfogadhatta volna az üdvösséget. Amikor most a Szentlélek megérintette a szívét. Amikor kristály tisztán hallotta a Krisztus keresztjéről szóló evangéliumot, befejezve azzal, hogy Ő készített üdvösséget ennek a mi népünknek is — mondja Pál —, meg az összes pogánynak is. Még rá is mutat Agrippára: Hiszel-e te a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel! Még abban is igazat ad neki Agrippa és még sem mozdul ki ebből a megátalkodott hitetlenségéből, amiből Isten őt ki akarta segíteni. Elszalasztott egy Istentől elkészített nagy-nagy alkalmat, lehetőséget és ez többé nem ismétlődött az életében.
Emiatt sírt ám Jézus Jeruzsálemben, amikor a virágvasárnapi történetben ezt olvassuk: „Amikor közelebb ért és meglátta a szent várost, megsiratta és így szólt: Bár csak felismerted volna ezen a mai napon is a te békességedre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak és kő kövön nem marad, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”(Lk 19,41-44)
„Nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” És itt egy különös szó szerepel az Újszövetség eredeti szövegében. A Biblia az időre két kifejezést használ. A folyamatosan telő időt kronosznak nevezi — a legtöbben ismerjük ezt a szót. Azokat az időpontokat, vagy rövidebb időszakaszokat pedig, amikben Isten valami különös nagy dolgot akar cselekedni egy ember életében, más szóval jelöli, ez a kairosz. Ott nemcsak úgy telik az idő, mint bármikor máskor, hogy minden nap huszonnégy óra, lefolyik a homokórán, hanem ott valami történik vagy történhetne. Ezek az elkészített alkalmak, a nagy lehetőségek. Ezek azok az idők, amikről itt Jézus beszél.
Itt is erről van szó, a kairoszról. Agrippa életében is ilyen alkalom volt ez, és az Efézus 5,16-ban is erről van szó, amikor ugyanez a Pál azt írja a gyülekezeteknek: vigyázzatok, nehogy esztelenül járjatok, hanem bölcsen. Vegyétek észre az elkészített időket, a jó alkalmat (itt ugyancsak a kairosz szó van) áron is megvegyétek, mert a napok gonoszok.
Mit jelent, hogy gonoszok? Azt jelenti, hogy elhitetik velünk, hogy vég nélkül ismétlődnek a jó alkalmak. Mert a legtöbb jó alkalom néhányszor csakugyan ismétlődik, de sose tudjuk, hogy melyik az utolsó. Aki arra számít, hogy lesz erre alkalmam később is, könnyen úgy járhat, mint Jeruzsálem: most már el vannak rejtve elő-led. Eddig felismerhetted volna. Halogattad, nem vetted komolyan. Több lehetőség nincs.
Iszonyatos kínt jelenthet egy-egy embernek az, amikor egy fontos dologról kiderül, hogy azt választania már nincs több lehetőség.
Egyszer egy férfi csúnyán megbántotta az édesanyját. Egy ideig nem fáj neki, de amikor a mama súlyos beteg lett, akkor rászakadt ez a bűne, és elhatározta, hogy bocsánatot kér ezért. El is ment ezzel a szándékkal, de mások is voltak ott, s kicsit megkönnyebbülve arra gondolt, hogy most még nem kell előhozakodnia ezzel, majd legközelebb. Aztán legközelebb már nem lehetett. Itt sírt ez a fiatalember az édesanyja temetését megbeszélve, hogy már nem kérhet tőle bocsánatot, és úgy halt meg a mama, hogy ott maradt a szívében ez a tövis.
Egy apa valami fontosat akart mondani a fiának. Mivel azonban neki kényelmetlen volt a dolog, halogatta. Aztán egy nyári szabadságon meghitt, jó beszélgetés alakult ki apa és fia között. Már a nyelvén volt, hogy előhozakodik ezzel, mert ezt meg kell beszélni. Aztán vége lett a beszélgetésnek, majd legközelebb. Ha most ilyen jól sikerült beszélgetnünk, lesz erre még alkalom. És hazafelé baleset érte, ott maradt az úton. Nem lett rá többé alkalom.
Csendeshéten voltunk lányokkal. Három kislány végig idétlenkedte az egész hetet. Nemcsak ők nem figyeltek és a szolgálókat zavarták, hanem a társaikat is állandóan zavarták, és nem lehetett velük szót érteni. Egyikük az utolsó napon kinyitotta a szívét az ige előtt. Pontosabban Isten megnyitotta a szívét. Telibe találta őt az, ami elhangzott és akkor döbbent rá arra, hogy mire való lett volna ez a hét. Ott sírt az utolsó délutánon, hogy legalább egy-két napig még maradjunk, mert most már tudná, mire vannak ezek a napok. De nem lehetett maradni, mert jött a következő csoport.
Van, ami nem ismétlődik többé. És ha ismétlődik is, nem tudjuk, melyik az utolsó. A napok gonoszok. Ezért írja az apostol egy kicsit keményen az efézusiaknak, hogy ne esztelenül járjatok, mint akik elrohannak az Istentől elkészített lehetőségek mellett, mint akik otthagyják a földön heverni az Isten által nekik elkészített ajándékokat és maradnak tovább is szegények, és lihegve rohannak tovább esztelenül, hanem legyetek bölcsek — mondja —, mint akik felismerik a kairoszt, felismerik az Istentől elkészített alkalmat, és nem hagyják azt kihasználatlanul. Még áron is megveszik. Áldozatot is hoznak érte. Ha van valami a kezükben, azt is leteszik, mert látják, hogy micsoda értéket kínál nekik Isten. Ezt nem lehet összehasonlítani. Dehogy szorongatom én a kacatjaimat, mikor tőle kincset kaphatok. Inkább más programot tesznek félre, csak azt, amire Isten ezt az alkalmat készítette, kihasználhassák.
Pontosan úgy, mint a jerikói vak koldus, Bartimeus tette, aki miközben az úton a járókelőktől hallott Jézusról, megerősödött abban, hogy rajta csak a názáreti Jézus segíthet. Hogy lehetne vele találkozni? Ő nem indulhat neki az országnak, hogy megkeresse, de hátha egyszer erre jön. Amikor Jeruzsálembe megy az ember, Jerikón kell keresztülmennie. Hátha jön Jézus. Bartimeus szívében ott volt ez a csendes várakozás. Amikor meghallotta, hogy Jézus jön itt, akkor érdemes elolvasnunk a róla szóló fejezetet, hogy mint aki bizonyos abban, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, ezt nem szabad elszalasztani, elkezd kiabálni. Gondoljuk el, vakon, bele a világba kiáltotta: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Erre mindenki el akarja hallgattatni, mert nem volt szabad Jézust Dávid fiának nevezni. Éppen emiatt körözték akkor már Jézust. Közhírré tétetett, hogy aki Őt Dávid fiának, Messiásnak tartja, törvényen kívülivé válik. Kiközösítik Izráel közösségéből, s ez életveszélyes büntetés volt. Ne kiabálj, mert bajunk lehet belőle!
Azt olvassuk, hogy ahogy csendesíteni akarják, annál jobban kiabált: Dávid fia, könyörülj rajtam. És amikor meghallja, hogy Jézus hívja, a kabátot is ledobja magáról, hogy minél gyorsabban és szabadabban oda-érjen hozzá. Így tapasztalhatta meg Jézus gyógyító hatalmát.
A Jézusnak előlegezett bizalomból fakad csak ez az elszántság, amivel az ember felismeri az elkészített alkalmat, nem akarja azt elszalasztani. Minden áldozatot meghoz érte, és megragadja az Istentől elkészített ajándékot.
Amikor nem ilyen ráérősen tétovázik, mint Agrippa, tényleg, olyan meggyőző, amit mondasz, hát már egem is majdnem meggyőz, ott téblábol az üdvösség kapujában, s végül is visszafordul, hanem amikor valaki rácsodálkozik: nyitva van a kapu? Előttem is? Most mindjárt belépek.
Ezért mondta Jézus azt annak az írástudónak, aki ott álldogált a küszöb előtt, hogy nem messze vagy az Isten országától. De hiába tudsz mindent, az kevés. Be kellene lépni. De az az írástudó sem lépett be, mint ahogy Agrippa nem lépett be.
Isten készít nekünk is alkalmakat. Ajándékokat akar ilyenkor adni. De ezek az alkalmak nem ismétlődnek vég nélkül. Ezeket fel kell ismerni, és ki kell használni. Az a tapasztalat, hogy azoknak megy ez könnyebben, akik hozzászoktak ahhoz, hogy az életük minden dolgában Isten akarata szerint akarnak cselekedni.
Azt olvastuk itt az efézusi levélben, hogy megismerjétek mi az Istennek akarata. Aki ezt begyakorolta, akinek ez napi beidegződés, hogy én mindig mindenben szeretném felismerni és cselekedni az Ő akaratát, az nem szalasztja el könnyen az alkalmakat. Az felfigyel arra, hogy itt most Isten valamit elkészített. Ez most egy tőle megrendezett találkozás, nem én programoztam a mai feladataim közé. Itt Ő akar most engem használni, vagy Ő akar engem megajándékozni, Ő akar cselekedni. Akkor most félre mindennel! És áron is, áldozatok árán megveszem ezt az alkalmat, ki akarom használni.
Utólag mindig hálás az ilyen ember az elkészített alkalmakért, és nem kell fognia a fejét: én esztelen, már megint elszalasztottam egy fontos alkalmat.
Isten hívő gyermekei szinte naponta csodálkoznak azon, ahogy Isten időzít találkozásokat, ahogy elkészíti a szükséges segítséget, ahogy időzít egy-egy megpróbáltatást, mert ott arra van szükségünk, hogy alázatra tanítson, ahogy egyáltalán vezeti azt, aki vezethető. És az észreveszi ezeket az alkalmakat.
Mert egyszer végetér ez a sorozat mindannyiunk számára. Egyszer eljön az a pillanat, hogy semmire sem lesz többé lehetőségünk. Nem lehet többé semmit tisztázni, megbocsátani, megmondani, bocsánatot kérni. Lezárul minden lehetőség, rögződik az életünk abban az állapotban, amiben ez az utolsó pillanat talál, és úgy töltjük az örökkévalóságot: Jézus nélkül vagy Jézussal.
Hogyan fog minket találni ez a pillanat? Ezért hangsúlyozza a Szentírás: ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket. Nem lehet tudni, hogy egyáltalán hallhatjuk-e még az Ő szavát. Ezért lenne jó, hogy ráneveljük magunkat arra, hogy minden egyes találkozásnál, minden feladatnál, mindig, amikor a kezünkbe vesszük a Szentírást vagy eljövünk egy istentiszteletre, ez a csendes várakozás legyen bennünk: vajon ez nem Istentől elkészített alkalom-e? Nem olyan kiváltképpen való lehetőség-e, amiben Ő valamit adni akar, valamitől meg akar szabadítani, valamire fel akar használni?
Ha ez így lenne, akkor nem ilyen szórakozottan vagy hajszoltan esnénk be sokszor egy-egy istentiszteletre negyedórás késéssel, vagy közepén, mint ahogy azt némelyek teszik, hanem akkor már otthon készülnénk rá. Ez nagy kivételezés Isten részéről, nagy kiváltság, hogy most vele találkozhatom. Vajon mit akar mondani? Mit akar adni? Hova fog küldeni? Ez a szent várakozás tenné sokkal befogadóbbá a szívünket, és sokkal többet tudnánk magunkkal vinni egy-egy igéből. Akkor nem az lenne, hogy meghallgatjuk vagy végig merengjük, és marad mozdulatlanul az életünk lelkileg, hanem akkor minden ilyen találkozás egy-egy lökés lenne előre, és sokkal bátrabb léptekkel haladnánk előre az életnek az útján.
Akinek nem inge, ne vegye magára. De akit eltalál az Istennek ez az igéje, adjon hálát érte, hogy nem hagy minket abban a helyzetben, amiben vagyunk. Ne ezt kelljen majd mondanunk: majdnem beléptem én is az üdvösségbe, amiről olyan sokat hallottam, hanem legyen valóság az, amit Pál olyan kedvesen kíván: kívánom, hogy ne csak majdnem, hanem egészen, ne csak te, hanem mindazok, akik engem ma itt hallgatnak, lennétek olyanok, mint én — és milyen tapintatos, hozzáteszi —, ha leveszik rólam a bilincseket. Nem azt kívánja nekik, hogy őket is megkötözzék, hanem azt a nagy belső szabadságot, amire őt Jézus Krisztus elsegítette.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet pünkösd szép ünnepén. És nagy szertettel köszöntjük innen a pasaréti református templomból mindazokat, akik a televízió ké-pernyője előtt együtt ünnepelnek most velünk. Bárcsak mindnyájan átéreznénk, milyen nagy kiváltság, hogy Isten örök szeretettel szeret bennünket, és ennek a jele az is, hogy van szava hozzánk. Öröm az, hogy most, mint egy nagy gyülekezet — mint egy nagy család — hallgathatjuk az Ő igéjét és imádhatjuk Őt a határokon innen és túl, itt a templomban, otthon vagy egy kórházban, egyedül vagy másokkal együtt, valamilyen bánatnak a súlya alatt, vagy éppen csendes örömmel a szívünkben.
Mi most éppen egy templomtatarozás közepén vagyunk, kérem, hogy senkit ne zavarjanak az esztétikai hiányosságok. Ha a munka befejeződik, minden szebb lesz, mint most, de legyen most mindennél fontosabb számunkra a pünkösdi örömhír, és hogy együtt dicsőíthetjük a mi Urunkat.
Szeretnék mindenkit egy szép pünkösdi jókívánsággal köszönteni, amit Pál apostol így írt Rómába: „A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes az örömmel és a békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” (Róm 15,13)

Mi történt tulajdonképpen pünkösdkor? Hogyan történt? És történik-e ehhez hasonló ma is? Erre a három kérdésre keressünk választ a felolvasott igéből.
1. Mi történt pünkösdkor?
Az, hogy Jézus Krisztus tanítványai valami miatt megváltoztak. Olyan mélyreható változást éltek át, amilyenre életünk során néhány alkalommal a legtöbben vágyakozunk. Amikor az ember szeretne szabadulni a maga rossz természetétől, amikor szeretne megszabadulni a múlt nyomasztó emlékeitől, vagy valamilyen szenvedélynek a rabságából, amikor szeretne alapvetően változtatni a gondolkozásán, a jellemén, a szokásain, vagy amikor szeretnénk megváltoztatni a gyermekeinket, a gondolkozásukat, a jellemü-ket, a szokásaikat.
Sokféle módon próbálkozunk ezzel, igen csekély eredménnyel. Ez a változás az, amit nem lehet elérni sem neveléssel, sem önfegyelemmel, sem ígéretekkel, sem fenyítéssel. Mert Jézus tanítványai pünkösd előtt tele voltak félelemmel, tanácstalansággal, bizonytalansággal. Összebújtak, bezárkóztak, és mondjuk ki: senkinek sem volt haszna abból, hogy vannak.
Pünkösd után ezek az emberek bátran a nyilvánosság elé léptek. Felelősséget éreztek másokért, valami különös szeretet ébredt a szívükben mindenki iránt, és olyan mondanivalóval léptek színre, amit rajtuk kívül senki más nem tudott elmondani, de amire mindenkinek szüksége volt, és ami mindenkin segített.
Mi történt közben?
Tudjuk az evangéliumokból, hogy feltámadása után negyven napig Jézus még együtt volt tanítványaival, és felkészítette őket a reájuk váró szolgálatra. A negyvenedik napon, miközben beszélt hozzájuk, szemük láttára felemelkedett és egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől, egy felhő eltakarta Őt. Ők pedig ottmaradtak megrémülve, vezető és védelmező nélkül.
Mit kell most tenniük?
Mindenesetre összejöttek, imádkoztak, és nagyon féltek, mert Jézus ellenségei nekik is ellenségeik maradtak, és könnyen Jézus sorsára juthattak, bármelyik pillanatban. Összebújtak hát és vártak. Várták, hogy az az ígéret, amit nem egészen értettek, amit Jézus mondott nekik, hogyan és mikor teljesedik be. A tizedik napon, pünkösd napján, ezek az emberek egyszer csak kinyitották az ajtót, kimentek az utcára, ahol akkor rengeteg ember volt, mert Jeruzsálemben nagy vallási ünnep készülődött. Péter nagy bátran és nyíltan beszélni kezdett a sokaságnak a megfeszített és feltámadott Jézusról.
Maguk is csodálkozhattak: honnan vették ehhez a bátorságot? Miért éppen akkor tűnt el belőlük minden félelem? Hogy tudott egy írástudatlan halász olyan összeszedett beszédet mondani? Hogyan tudott olyan erővel prédikálni, hogy a hallgatók jó része, mintegy háromezer ember, komolyan vette, amit hallott? Ennek jeleként megkeresztelkedtek, hittek Jézusban. S amikor az ünnep után hazautaztak, ők is továbbmondták másoknak azt a jó hírt, amit Jézusról hallottak. Az ő beszédükre is sokan hittek, és néhány évtized alatt a Földközi tenger medencéje tele lett kicsi keresztyén közösségekkel.
Akik hittek az elhangzott jó hírnek, azok mind ugyanazon a változáson mentek át. Erkölcsileg jellemezte őket, hogy példás házas- és családi életet éltek. Becsületesen dolgoztak. Szerették egymást és az ellenségeiket is. A szegény sorsúak is elégedettek és hálásak voltak. A jómódúak szétosztották vagyonukat azoknak, akik rászorultak, és a keresztyén gyü-lekezetekben nem volt nélkülöző.
Mindezt mindenféle szervezés és biztatás nélkül, valami különös csendes belső indításra.
Mi okozta ezt a változást?
A Biblia azt mondja: nem mi, hanem ki. Ők maguk is utólag ismerték fel, hogy ez a Szentlélek munkája volt. Pontosan beteljesedett, amit Jézus előre ígért nekik. Amikor például azt mondta: „Erőt vesztek majd, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek az egész földön.” Vagy amikor azt ígérte tanítványainak tőlük búcsúzva: „Nem hagylak titeket árván, eljövök tihozzátok.” Hogyan, miképpen, mikor? Elküldöm a másik pártfogót, a vigasztaló Szentlelket. És az mikor lesz, hogyan vesszük észre?
Nem tudták a tanítványok, de megjegyezték az ígéreteket, hogy a Szentlélek majd megtanít titeket minden szükségesre. Elvezet a teljes igazságra. Szót ad a szátokba, amikor prédikálhattok. Nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól általatok. Erő lesz a szavatokban, belülről fog megváltoztatni és vezetni benneteket.
Jézus lakozna bennük? Akármilyen furcsán hangzik is materialista gondolkozásunknak, így van. Ez történt. Egyébként maga Jézus is ezt ígérte: „Amikor eljön a Szentlélek, bennetek lakik, nálatok marad, és eszetekbe juttat bizonyos dolgokat, amiket én mondtam.” Belülről formálja át és kezdi irányítani azokat, akik kapták ezt az ajándékot.
Újjáteremti azokat, akik kapták ezt az ajándékot, hiszen a Szentlélek ott volt már a világ teremtésekor is. „Isten Lelke lebegett a vizek felett.” Ott van minden ember újjáteremtésénél is. A Szentlélek: Isten — amint éppen munkálkodik, amint éppen teremt.
Úgy gondolom, hogy a Szentháromság titkát az értelmünkkel soha nem foghatjuk fel. Számomra furcsa lenne, ha megérthetnénk az Isten lényének a titkát. Mert ha Isten lénye beleférne az értelmünkbe, akkor az értelmünk lenne nagyobb, és az Isten kisebb. Csak a kisebb fér bele a nagyobba. Mivel azonban képtelenek vagyunk felfogni — olyan szépen mondja ez a magyar kifejezés: nem érjük fel ésszel — az Isten lényének a titkát, az titok marad előttünk, de a hitünkkel elfogadhatjuk azt, amit Isten önmagáról mondott. És Ő úgy jelentette ki magát, mint Atya, Fiú, Szentlélek — Szentháromság Isten. És úgy mutatkozik be sokszor, mint aki Isten felettünk teremtő, uralkodó, gondviselő Atyánk, de ugyanez az Isten Jézus személyében közelebb jött hozzánk, vállalta velünk a kö-zösséget, a szolidaritást mindenben: Isten velünk (Immánuel). Ugyanez az Isten a Szentlélek alakjában még közelebb jön az emberbe, be egészen a szívünkbe — ezt ennél racionálisabban nem tudjuk kifejezni —, és onnan belülről kezd átalakítani, irányítani bennünket.
Ez történt pünkösdkor és ez ismétlődött meg olyan sokunk életében azóta is.
2. És hogyan történt ez? Mi magyarázza azt, hogy nemcsak az apostolok élték át ezt a változást és kapták a Szentlélek erejét, hanem ott mindjárt több ezer ember, azóta meg sok millióan? Mi ennek a magyarázata? Mit tettek ezek az emberek azért, hogy ennek a csodának a részesei lehessenek?
Hallgatták Péter prédikációját, aki Jé-zusról beszélt nekik. Ennyit tettek. Hallgattak egy igehirdetést, ami az Úr Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségéről szólt, s miközben ezt hallgatták, döbbenten arra a felismerésre jutottak, hogy a bűn nélküli Isten Fiának miattuk kellett meghalnia. Jézus Krisztus a kereszten nem a saját bűnei büntetését szenvedte el, mert neki nem voltak bűnei, hanem az ő bűneik büntetését. Éppen ezért ezt az ítéletet Isten még egyszer rajtuk már nem hajtja végre.
Mindez tipikusan a Szentlélek munkája. Aki meggyőz minket arról, hogy mi-mindennel vétkeztünk Isten és egymás ellen. Amikor végre fájni kezd az embernek az, ami bűn. Addig észre sem vette, esetleg dicsekedett vele, vagy természetesnek tartotta. Egyszerre bűnnek látja a saját bűnét (nem a másokét), és fájni kezd. De felragyog mellette a kegyelem is, hogy Isten ezekre a bűneinkre teljes bocsánatot adott már akkor, amikor Jézus meghalt. És akinek a szívében ez a bűnbánat és a bocsánatba vetett hit, a Jézusba vetett hit ott van, az kinyitotta a szívét Jézus előtt. Annak az életébe belép a feltámadott Krisztus, és aki Jézust kapta, az az Ő Szentlelkét is kapta.
Így történt az, hogy kapták ott ők, és kaptuk azóta nagyon sokan. Mert Jézus előtt az akadály mindig a fel nem ismert, a meg nem bánt bűn. De amikor felismeri, megvallja, és komolyan veszi, hogy erre bocsánatot kapott úgy, hogy ő semmit nem tett azért, Jézus tett meg mindent, akkor Jézus belép egy ember életébe, és vele együtt mindig kapjuk az Ő Szentlelkét.
Így mondja ezt itt Péter a csodálkozó sokaságnak, amikor azt kérdezik: „Mit tegyünk most, atyámfiai, férfiak?” „Térjetek meg (ez a kifejezés azt is jelenti: bánjátok meg bűneiteket), ennek a jeleként keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevébe, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.”
Péter ezzel azt mondta, hogy emberek, van szabadulás, mert van Szabadító. Nem hízelgett a hallgatóságnak, mert rájuk mutat: Ezt a Jézust ti feszítettétek keresztre gonosz kezeitekkel. De akármit tettetek, vagy valaki akármennyire elrontotta az életét, lehet újra kezdeni, sőt lehet újat kezdeni a feltámadott Krisztussal. Ezért lett Ő emberré, ezért halt meg, ezért támadott fel, és ezért árasztotta most ki az Ő Szentlelkét. Mindenki megnyithatja a szívét előtte, Ő ott rendet teremt, békességet ajándékoz. Bizonyossá tesz, hogy bocsánatot kaptunk. Visszavezet Istenhez, akit otthagytunk, és végre visszazökken a kizökkent életünk a helyére. A helyén lesz az ember. Tud helyesen gondolkozni, helyesen beszélni, és azzal fogja eltölteni ezt a rövid földi életet, amire Isten azt neki adta. Mindez a Szentlélek munkája.
Ez azonban azzal kezdődik: hallgatták az igét, megbánták a bűneiket, bizonyosak lettek a bocsánatról és kapták a Szentlélek ajándékát. A befogadott ige által végezte el mindezt az életükben Isten. A Biblia tanítása szerint ez a sorrend megfordíthatatlan.
3. Történik-e ilyen ma is?
Hogyne történne! Hiszen a feltételek változatlanul adottak. Változatlanul mindnyájann rászorulunk arra, hogy Isten Szentlelke újjáteremtsen, mert a bűn annyira megrontott minket, hogy itt nem javítgatásra van szükség, hanem új teremtésre. És változatlanul hatalmasan munkálkodik a teremtő Szentlélek. Ma is hangzik a Jézus keresztjéről szóló igehirdetés. Ma is lehet az Úr Jézus Krisztusban hinni. Ma is kérdezik sokan: mit cselekedjünk, hogy megváltozzék az életünk? S a Szentlélek ma is hatalmasan újjá tudja formálni az életünket.
Mondok erre egy régebbi példát és néhányat a napjainkból.
A régebbi a XIX. századból való. A híres angol igehirdető Spurgeon tizenöt éves volt, amikor egy hóvihar bekergette egy kis templomba. Ott éppen istentisztelet készülődött, csak a vihar miatt nem érkezett meg az igehirdető. Némi várakozás után felkelt valaki a padokból, felolvasott a Bibliából, és egyszerű szavakkal elkezdte azt magyarázni. Feltűnt neki a karzaton egy ismeretlen fiatalember, Spurgeon. Egészen személyesen megszólította őt, és rámutatott: az a fiatalember ott, szomorú arccal ül. Fiatalember, nézzen fel Jézusra! És elmondta még háromszor ezt a felszólítást.
Spurgeon komolyan vette. Sok mindent tudott már Jézusról, mert hívő szü-lei voltak, de nem volt személyes kapcsolata Jézussal. Azon az estén nemcsak felnézett, hanem szó szerint azt csinálta, amit itt olvastunk az igében: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” Utó-lag leírta, hogy a szíve mélyéről segítségül hívta azt a Jézust, akiről sok mindent tudott, de akit nem ismert. És a bé-kétlen szívébe békesség költözött, egészen megváltozott az élete — erről az édesanyja beszélt a későbbiekben, hogy mennyire megváltozott. Utána sokakat ő vezetett az Úr Jézushoz.
Nem kell azonban ennyire visszamennünk, mert Isten kegyelméből itt ülnek közöttünk sokan, akik ha most lenne időnk, alkalmunk, elmondanák, hogyan állította meg őket az élő Jézus Krisztus a nagy rohanásban. Hogyan hullott le a szemükről a hályog. Hogyan vezette el őket igazi önismeretre. Hogyan ragyogott fel előttük Jézus Krisztusnak a kegyelme és változott meg az életük.
Az egyik szilveszter délután egy fiatalember céltalanul erre kóborolt. Tele volt a szíve keserűséggel, csalódással. Azon gondolkozott, hogy így nem érdemes tovább élni. Aztán feltűnt neki, hogy itt ki van világítva ez az épület, és sokan jönnek ide. Bejött megnézni, mi van itt. Akkor kezdődött az óévi istentiszteletünk. Utólag elmondta, hogy a két oszlop között megállva, úgy érezte: elejétől a végéig ez neki szól. Aztán jött még hallgatni az igét, s egyszer szíven találta őt az ige — ahogy olvastuk a pünkösdi történetben —, kinyitotta a szívét az Úr Jézus előtt, és azóta is az Ő boldog tanítványa. Sok gondja van ma is, de boldog és elégedett ember.
Valakinek egyszer hirtelen meghalt a férje és évek múlva sem tudta feldolgozni. Tele volt önsajnálattal, keserűséggel, és csak a veszteségét tudta emlegetni. Egy pünkösdi istentiszteleten arról volt szó, hogy a Szentlélek vígaszaló. Az igehirdető kibontotta, hogy ez a szó azt is jelenti: pártfogó, sőt védőügyvéd. Bátorít, bíztat minket, és különösen azokat vigasztalja és bátorítja, akiknek nincs pártfogójuk. Utólag mondta el ez az asszony, hogy miközben hallgatta az igehirdetést, meggyógyult a lelke. S hogy meggyógyult, annak mi vagyunk a tanúi, mert nemcsak az önsajnálattól szabadult meg, hanem felszabadult arra, hogy ő vigasztaljon másokat. És Isten Szentlelke különösen használja őt gyászolók vigasztalására.
Elmondta egy fiatalember, hogyan került az alkoholnak, később a kábítószernek a rabságába. Sokszor akart szabadulni, soha nem sikerült. Egyszer elhívta egy ismerőse egy református közösségbe, ahol ilyen fiatalokkal foglalkoztak. Az első, ami meglepte, hogy őt ott szeretik és emberszámba veszik. A második, amin elcsodálkozott, miután hallott sok mindent Istenről, hogy Isten őt már jóval előbb szerette és elfogadta. Aztán egyszer ő is segítségül hívta az Úr nevét. És átélte, mit jelent a szabadulás. Azt, hogy nemcsak a rabságból, a kényszerből szabadul meg, hanem még a kívánságtól és a gondolattól is.
És nemcsak ez az életünk telik el másként, ha Jézus Krisztus Úr lesz valakinek az életében és így a Szentlélek beköltözik a szívébe, hanem egészen másként lépnek ki ebből az életből azok, akik ezzel a hittel és bizonyossággal teszik ezt.
Egy idős asszony betegágya mellett ültem nemrégen a kórházban, aki elmondta, hogy hirtelen súlyosbodott a betegsége. Emberileg, orvosilag nem sok ideje van hátra. A férje elesett még a háborúban, egyedül nevelt fel négy gyereket. Őt idézem: három pici volt, a negyedik még a hasamban. Nem tudnám megmondani, miből taníttattam ki és házasítottam ki őket. De az én Istenem mindenben gondoskodott rólunk.
Kedvesen magyarázta nekem: tudja, maga, hogy amit az Úr Jézus a Szentlélekről tanított, az szó szerint igaz? Mert a Szentlélek adott nekem tanácsot mindig, amikor küszködtem a kamasz fiaimmal. A Szentlélek adott bátorságot, amikor vé-denem kellett a kis családot. A Szentlélek engedte, hogy minden hajnalban, amikor kinyitottam a Bibliát, valamit megérthettem belőle és a végigkísért egész nap. A Szentlélek adott nekem igazi vigasztalást. Most pedig — folytatta — boldogan megyek haza az én Megváltómhoz, aki hűséges volt hozzám egész életemben, és helyet készített nekem az atyai házban. De addig is, amíg itt tart, vigasztalom a betegtársakat — és körbe mutatott a kórteremben.
Amikor néhány nap múlva újra mentem, üres volt az ágya. Az egész kórterem sírt, és sírtak a nővérek. Az egyikük ezt mondta: én nem vagyok hívő, de ez a néni a mennyországból hozott ide valamit közénk.
Nem is tudta, milyen igazat mondott, hiszen aki az Úr Jézussal összeköti az életét itt a földön, és akinek adja az Ő Szentlelkét, az belépett a mennyországba, annak elkezdődik az örök élet, az üdvösség már itt a földön. S az viszi magával mindenüvé ezt a kis mennyországot. Ezt tapasztalhatták meg ott azok, akik körülötte voltak.
Ezt a munkát akarja elvégezni bennünk Isten Szentlelke, hogy már itt újra közösségbe kerüljünk Istenünkkel, és elmondhassuk, hogy hiszem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett. Az Atya szeretete ezt lehetővé teszi, Jézus Krisztus kereszthalála ezt hozzáférhetővé tette, és a Szentlélek a mienkké, saját kincsünkké teszi.
Hadd bátorítsak mindenkit: hívjuk segítségül az Úr nevét. Mert aki segítségül hívja, annak belép az életébe, az másként tölti el ez a néhány évtizedet, és az üdvözül — ahogy a Bibliában olvastuk.
Hívd segítségül az Úr Jézus nevét még ma! Másként telik el az életed, és másként telik el az örökkévalóság: nem Jézus nélkül, hanem vele együtt tölthetjük azt.

Ezen a héten kezdtük el olvasni kalauzunk szerint Pál apostolnak Timó-teushoz írt első levelét. Ebben a levélben az apostol bátorítja fiatal munkatársát, tanácsokat és utasításokat ad neki, amikor önállóan el kellett kezdenie a lelki munkát. A levél elején azonban hirtelen személyessé válik a hangja, és röviden összefoglalja megtérésének és szolgálatba állásának a történetét. Ezt a néhány mondatot hallottuk most a Szentí-rásból.
Nyilvánvaló, hogy ezzel is bátorítani akarja Timóteust, és azt mondja neki, hogy ha még egy ilyen ember is, mint amilyen Pál volt, Isten gyermekévé lehet, és ilyen múlt után is hajlandó Isten valakit használni mások javára, akkor Isten számára nincs elveszett ember. Akkor neki nincs reménytelen eset. Ha egy ilyen megátalkodott gonosz is így megváltozhat, ahogy Isten Pál életét és gondolkozását megváltoztatta, akkor csakugyan azt kell mondanunk, hogy Isten kegyelme ellenállhatatlan, és az arról szóló jó hír, az evangélium, a legbezártabb szívet is ki tudja nyitni.
Ezért ujjong és lelkendezik itt az apostol: „Jóllehet előbb Őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme… (…) De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban bennem mutassa meg végtelen türelmét, példaként azoknak, akik majd hisznek benne.”
Szinte azt mondja itt Timóteusnak, hogy neked fogalmad sincs arról, hogy milyen mélységből húzott ki engem az én Uram, hogy az Ő érthetetlen szeretete hogyan nyúlt utánam, és hogyan formált át mindenestől ez a végtelen és meg nem érdemelt kegyelem.
Én ma is pontosan emlékszem arra, amikor életemben először lett egészen személyes, megrendíthetetlen bizonyossággá és azóta is tartó örömöm forrásává ez az evangélium, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. Azóta is muzsikál bennem, és gyakran megszólal az ajkamon is az erről szóló énekes bizonyságtétel:
Ó érthetetlen kegyelem,
mely így utánamjárt,
ki tévelygőn, vakon
bolyongtam utamon,
s egyszer csak rámtalált.

Félelmektől megszabadít,
szent félelemre tanít.
S ahol csak megjelen
e drága kegyelem
bűnöst megigazít.

És azóta is, akinek csak lehet, boldogan elmondom:

Nyomorult bűnöst kihoztál a mélyből,
Hajnalra hívtál csillagtalan éjből.

Erről tesz itt vallást Pál apostol, és ezért keretezi ezt az ő rövid bizonyságtételét a túláradó hála. Ezzel kezdi: „há-lát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, és ezzel fejezi be: „Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökké-örökké.” S megerősíti ezzel: Ámen. Bizonnyal úgy van, és bizonnyal úgy legyen.
Nézzük meg most röviden, miről is szól ez az ő személyes vallomása. Három tényről számol be itt az apostol, és mindegyikről három jellemző adatot sorol el. Mi ez a három tény? Milyen volt az előtt, mi változtatta meg az életét, és milyenné lett Isten munkája nyomán.
1. Milyen volt?
„Én előbb Őt káromló, az övéit üldö-ző és erőszakos ember voltam.”
Isten káromlása abban mutatkozott meg, hogy gonoszul beszélt Jézus Krisztusról. Ő maga mondja el bizonyságtételében (ApCsel 26), hogy „Jézus tanítvá-nyait is gyakran kényszerítettem káromlásra.” Ahogy ez a keresztyének üldözése során gyakran történt, hogy Jézus Krisztus megtagadására, káromlására akarják kényszeríteni őket. S ha erre készek, megmenekülnek az erőszakosságtól, a kellemetlenségektől, ha nem, akkor szenvedést kell vállalniuk Krisztusért. Ká-romoltam Őt — azt mondja.
És üldöztem az övéit. A Galata levél elején így írja Pál: „féktelenül üldöztem az Isten egyházát és pusztítottam azt.” És mindez az ő erőszakos természetéből következett. Káromoltam Őt, üldöztem az övéit, és erőszakos ember voltam.
Az a szó, ami itt áll az eredeti szövegben, a gőgnek és az erőszaknak a keverékét fejezi ki. Amikor valaki abban leli örömét, hogy másokat bántalmazzon és megalázzon. Talán érezzük, hogy van egy bizonyos fokozás Pálnak a beszámolójában: gonoszul beszéltem (Isten-káromló voltam), gonoszul cselekedtem, (üldöztem a Krisztus tanítványait), mert gonosz a természetem (mindenestől gonoszok a gondolataim). Ezt summázza aztán később így: én vagyok az első a bűnösök között. Nyilván nem úgy jutott erre a megállapításra, hogy áttanulmányozta a világ összes bűnözőjének az aktáit, ezzel összehasonlította magát és így megállapította, hogy én vagyok az első a bűnösök között… Sokkal inkább arról van szó, hogy akit Isten Szentlelke meggyőz a maga bűnös voltáról és bűneiről, az az ember azon nyomban abbahagy mindenféle hasonlítgatást, annyira fáj neki az a sötétség, ami a tulajdon szívében van.
Ilyen volt tehát Pál eredetileg. Mindezt akkor észre sem vette, sőt erénynek tekintette. Azt hitte, valami jó dolgot cselekszik, amikor Krisztust káromolja, az övéit üldözi és mindebben az ő erőszakos természete érvényesül.
Kimondhatatlan ajándék az, amikor valaki erre rájön. Amikor Isten Szentlelke kinyitja egy ilyen ámokfutónak a szemét, látja a bűneit, bűnnek látja mindazt, amit Isten bűnnek lát az életében, és nem mesél, nem magyaráz, nem mentegetőzik, nem szépít, nem ködösít, hanem mindezt néven nevezi, ilyen konkrétan, és fájni kezd az embernek. Ó, de nagy kegyelem az, amikor valaki ide eljut. Minden élet gyógyulása ezzel kezdődik, és a hitben való növekedésünk egyik fontos feltétele is ez. Magamról tudom, hogy mindig fáj az, amikor Isten Szentlelke a lelkiismeretemben rámutat arra, hogy valami gonoszt mondtam, gonoszt cselekedtem, vagy szennyes gondolataim vannak. De mindig hálás vagyok azért, hogy nem hagy ebben a mocsokban, hanem rávilágít, késszé tesz arra, hogy nevén nevezzem, és elhagyjam. És milyen nagy lehetőség az, hogy van ezekre bocsánat, és van ezektől szabadulás!
2. Vajon hogyan folytatnánk mi? Azt mondanánk: egy ilyen embert, aki Krisztust káromolja, az övéit üldözi és állandóan a maga erőszakos természete vezeti, megfelelően meg kell büntetni.
Ezzel szemben mit mond Pál? „Noha előbb Őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem… és bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban. És azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg az Ő végtelen nagy türelmét…”
Hogyan közeledik Isten egy ilyen bűnöshöz? Három jellemzőjét mondja el Istennek: irgalmas, kegyelmes és türelmes. És figyeljük meg a jelzőket: „bőségesen kiáradt rám az Ő irgalma, túláradóan körülvett az Ő kegyelme és végtelen türelemmel szenvedte el mindazt, amit cselekedtem.”
Mit jelent az irgalom? Azt, hogy a bűnös nem kapja meg azt, amit megérdemelne. Mit jelent a kegyelem? Azt jelenti, hogy a bűnös sok olyan jót kap, amit nem érdemel meg. Miben mutatkozik meg Isten végtelen türelme? Abban, hogy ki tudja várni azt, amíg egy ilyen megátalkodott, megveszekedett indulatember, aki csak gonoszt tud szólni, csak gonoszt tud cselekedni, csak a maga erő-szakos természete irányítja, egyszer végre megálljon, komolyan vegye Isten hívását és leboruljon előtte, s egyetlen kérdése legyen, mint ahogyan Pálnak egyetlen kérdése lett: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Istennek van türelme ezt kivárni és vannak eszközei ezt elősegíteni.
Megtörtént-e ez a megállás már az életünkben? Elhangzott-e ez a kérdés: Uram, én, aki eddig káromló, üldöző és erőszakos ember voltam, most egyet kérek csak: hadd értsem, mit akarsz, hogy cselekedjem, és én azt akarom tenni.
Elmondta egyszer valaki: évekig ez az ámokfutás volt jellemző az életére. Egyik gonoszságot a másik után követte el. Miközben tudta, hogy Isten hívogatja őt és rossz, amit csinál, ellenkezett folyamatosan Isten akaratával, szennyes gondolatokat forgatott magában. Örökké rohant, nem akart szembenézni sem magával, sem a tényekkel, sem az őt váró Istennel, míg végül is aztán valami meg-állította. Akkor összetört, és ő is ezt kérdezte: Uram, ezentúl veled akarok élni, mit akarsz, hogy cselekedjem? Megkérdezte: tudja, mi tört össze engem végül? Isten türelme és jósága. Elmondta: attól kezdve ő is másként nézi a körülötte élő nehéz embereket, és egészen másként viszonyul azokhoz, akiktől sokat kellett szenvednie, vagy akikre csak haraggal tudott gondolni.
Ez nem új dolog, amit ő tapasztalt. Ugyanez a Pál apostol írja szó szerint ugyanezt a Római levél elején, amely így hangzik: „megveted az Isten jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy té-ged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?” (Róm 2,4) Pál apostol erről tesz itt bizonyságot: az Isten irgalma, kegyelme és végtelen türelme megtérésre hívta.
3. Harmadszor azt mondja el: milyenné lett az élete ezek után. Ezt három lépésben adja elő. Ez a három szó jelzi: rajtam, bennem, általam. „Azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban bennem mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örökéletre jutnak.”
Először azt élte át, hogy Istentől teljes bocsánatot kapott minderre a sok szörnyűségre, amiről itt beszámolt. Levette róla bűneinek terhét. Könyörült rajtam…
A szívében felszabadult hely azonban nem maradt üresen, hanem Isten odaadja mindig Szentlelkét azoknak, akiken kö-nyörül. Jézus Krisztus maga költözik be az ilyen ember szívébe.
Később az Efézusi levélben így ír erről: lakozzék Krisztus hit által a szívetekben. Ezt éli át másodszor, hogy benne változik meg minden, és benne kezd munkálkodni Jézus Krisztus.
Miután pedig az ő erőszakos természete mellett így megjelenik benne Jézus szelíd természete is, ez a hit által benne élő Jézus használni kezdi őt. Küldi azokhoz, akik még nem hisznek, hogy ő általa azok is higgyenek, és így az örök életet elnyerjék.
Először könyörült rajta, azután munkálkodik benne (elvégzi az újjáteremtés munkáját), és ebből egyenesen következik, hogy munkálkodik általa, használja őt mások üdvösségére. Rajta, benne és munkálkodik általa. Így lett Jézus Krisztus ellenségéből Jézus Krisztus apostolává, küldöttjévé. És aki valamikor gonoszul beszélt, gonoszul cselekedett, mert erőszakos, gonosz természetű volt, annak most Jézus ad szavakat a szájába, Jézus Lelke indítja nemes és szép cselekedetekre, és Jézus természete ábrázolódik ki benne. Ezért tudja később a galatabelieknek ezt írni: „gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus”.
Azt írja itt tehát az apostol Timóteusnak: édes fiam, ha még velem is megtörténhetett ez, akkor nincs ember a föld színén, akit az Isten hatalmas szeretete át ne tudna formálni.
Valaki egyszer azt kérdezte: miért tesz ilyeneket Isten? Azért, mert Istennek ez a természete, (ha szabad ilyen egyszerűen fogalmazni, de másként nem tudunk). Amilyen valóságos az, hogy Pálnak és mindannyiunknak a velünk született természetünk olyan erőszakos, amilyenről ő itt beszámol, olyan nyilvánvaló a Szentírásból az, hogy Istennek meg ilyen irgalmas, kegyelmes és türelmes természete van.
Olyan irgalmas, hogy irgalomból szánva minket, nagy jósága ránk tekintett, és Jézus Krisztusban utánunk jött ide a földre. És ez az irgalom és szeretet vitte Jézust a keresztre, hiszen Ő maga mondta: „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért.” És ez az isteni irgalom mondatta Jézussal, utolsó leheletével, haldokolva is azt az értünk hangzó imádságot: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Életkérdés nekünk, hogy világosan lássuk: mennyire rászorulunk erre az irgalomra, kegyelemre és türelemre. Lássuk, milyen bőségesen árad Istennek ez a kegyelme ma is ránk. És bizonyosak legyünk abban, hogy a mi irgalmas Atyánk az Ő helyettünk meghalt Fiára néz, és terajtad könyörül. És ebből a könyörületből lehet egészen másként élni. Isten ezzel a kegyelemmel fogad vissza minket, ezzel a kegyelemmel tart meg a hitnek az útján, és ezzel a kegyelemmel visz majd be az Ő örök dicsőségébe. „Kegyelemből dicsőségbe szállj, hited majd szárnyat ad.”
Nagy ajándék lenne, és nagy változást idézhetne elő mindannyiunk életében, ha engednénk az ének biztatásának:

Ó bízd magad e kegyelemre,
Mely gazdagon árad feléd!
Váltságát tedd a magadévá,
S hidd: ez számodra is elég.

Próbáljátok ki ezt!