Cseri Kálmán

A nyár végéhez közeledünk, és lassan jövögetni kezdenek haza azok is, akiknek hosszabb idő adatott vakációzásra, nyaralásra. Megkérdeztem a közelmúltban két ismerősömet is, hogy telt a nyaruk.
Az egyikük ezt mondta: végre kitombolhattam magamat. Senki nem korlátozott semmiben, de nem is voltam tekintettel senkire és semmire. Bömböltettük éjjel is a zenét. Aludhattunk nappal is. Élveztem a teljes szabadságot. Aztán egy kicsit halkabbra fogva folytatta: csak, izé... az a helyzet, hogy egy kicsit rászoktam az italra. Már akkor is kívánom, amikor nem kellene, vagy akkor is iszom, amikor nem kívánom. Nem is tudom, hogy van ez. Na, de majd elmúlik ez, mint ahogy minden baj előbb-utóbb el szokott múlni magától. Aztán beszélgettünk még sok mindenről, és a végén odahajolt a fülemhez és szinte fülbe súgva mondta: rettenetesen félek. A vizsgálat eredményét még nem tudom, de lehet, hogy HIV pozitív. Úgy rettegek ettől a hírtől, hogy már aludni sem tudok.
A másikuk úgy számolt be, hogy nagyon szép nyara volt. Elmondta, hogy pihent, olvasott, kirándulgatott, rendbe hozták a szülők lakását. Augusztusra pedig nagy túrát terveztek. Szeretett volna eljutni az ország egy-két olyan szép helyére, amit még nem látott. Csakhogy közbejött valami, mert hirtelen ágynak esett a nagypapa. Rohamosan gyengült, és mivel egyedül él és a szülők dolgoznak, ő odaköltözött hozzá és ápolta. Néhány nap alatt beletanult, hogy kell egy súlyos beteget ápolni. Ha volt ereje a papának, jókat beszélgettek, néha felolvasott neki a Bibliából. Aztán — fejezte be — a múlt héten csendesen elaludt, s nekem nagy élmény volt ez a néhány vele töltött hét.
Nagy különbség van a két beszámoló között, most azonban csak egyetlen szempontból hasonlítsuk össze őket. Kinek mit jelent a szabadság? Egyiküknek azt: kitomboltam magamat, végre senki sem korlátozott, semmire és senkire nem voltunk tekintettel, élveztük a szabadságot. Aztán — hozzá kell tenni — közben rabja lettem az italnak és rettegésben tart a félelem egy esetleges gyógyíthatatlan betegségtől. Ez a nagy szabadság.
A másik szintén élvezte a szabadság adta lehetőségeket. Több olyan tevékenységben is örömét lelte, amikre tanév közben nincs lehetőség. Közben rendbe hozták a szülők lakását is, és haláláig ápolta a nagypapát.
Mi a szabadság? Mit szabad egy keresztyén embernek? Mit mond erről a Biblia?
Szomorú, hogy sokak fejében él az a téves gondolat, hogy egy keresztyénnek, fő-leg egy hívő fiatalnak, szinte semmit sem szabad. Minden tilos! Ez egyszerűen butaság. A Biblia egészen mást mond. Számunkra mégis csak az irányadó, amit Isten elénk tesz.
Mi volt Isten eredeti gondolata a szabadságot illetően? Az, hogy megteremtette ezt a gyönyörű, gazdag világot, és odaajándékozta az embernek. Azt mondta: ez a tied. Semmit sem tettél érte, készen kapod ajándékként, becsüld meg! Élvezd! Érezd magad otthon benne. Próbáld továbbfejleszteni a meglevőt. Ismerd meg, kutasd ki, és ami benne jó, azt mind élvezzed. Minden szabad neked...
Olyan volt ez a világ akkor, mint egy terített asztal. Tele földi jóval. Hihetetlen gazdagságban és sokféleségben, mindaz, ami szemszájnak ingere. Ezt mind élvezhette az ember. Minden szabad volt neki, kivéve azt az egy fát, amiről most olvastunk a Mózes első könyvében. Arra Isten azt mondta: ez az egy, amiről ne egyél a saját érdekedben. Mert ha erről eszel, meghalsz.
Senki sem akar meghalni, amikor ilyen szép és gazdag az élet. Dehogy eszik arról, a közelébe sem megy. Vagy ha a közelében van, akkor is a többi fáról szed, hiszen minden fáról szedhet szebbnél szebb gyümölcsöt, miért pont arról az egyről szedne?
S akkor jelent meg a kísértő, aki viszont pontosan erre az egyetlen fára irányította az ember figyelmét. Erről kezdett el duruzsolni. Előbb Évát vette célba, úgy gondolta, vele hamarabb boldogul. Elzsongította, elaltatta a szövegeivel, megszédítette, annyira arra a fára irányította a figyelmét, hogy Éva nem tudta levenni a szemét róla. Egyre szebbnek látta, s egyre kevésbé látta, hogy miért ne lehetne erről enni, amikor az összes többiről lehet. Csak azt felejtette el, hogy azért nem, mert ezt mondta Isten.
Közben elhangzott az ellentmondás: Dehogy haltok meg! S észre sem vette talán, hogy már nyúlt és szakított róla. Adott a férjének is, annak meg nem volt annyi esze és engedelmessége, hogy azt mondja: Anyukám, dobjuk el minél messzebbre ezt, amit leszakítottál, mert megmondta az Úr... Ez akkor nem lett fontos, hogy mit mondott az Úr az ő érdekükben. S ahogy megkóstolták azt a gyümölcsöt, a szó lelki értelmében meghaltak. Mert itt erről a halálról beszél a Szentírás. Isten az élet forrása, s aki tőle elszakad, az halál fia. És ezt visszafordítani már nem lehetett.
Mi már mindnyájan ebbe az állapotba születünk bele. Az ördögnek mindig az a taktikája, hogy arra hívja fel a figyelmünket, ami tilos. „Minden fáról korlátlanul vehetsz, erről az egyről ne!” Akkor azt az egyet ajánlja az ember figyelmébe, és ráveszi, hogy arról szakítson.
Mint ahogy ma is mindig arra irányítja a figyelmünket, amink még nincs. Ha azt tartanánk számon, hogy mi-mindent kapunk Istentől érdemeink nélkül, akkor bő-völködnénk a hálaadásban, éreznénk, milyen gazdagok vagyunk, és milyen szerető Atyánk van. Az ördög mindig arra hívja fel a figyelmünket, ami nekünk még nincs, a másiknak már van. Ők megengedhetik maguknak, mi még mindig nem, pedig mi is dolgozunk. Vagy mi dolgozunk, ő meg másképpen jutott hozzá. És észre sem vesszük, hogy indulatba hozzuk magunkat, egyre torzítóbb szemüvegen keresztül látjuk a valóságot, és igézetébe kerülünk annak, ami még nincs. Az ördög célja mindig az, hogy elégedetlenné, keserűvé tegyen bennünket. Istennel szemben lázítson, vele szemben bizalmatlanná tegyen, és így tegye tönkre az embert.
Mióta ez először az Édenkertben megtörtént, azóta az ember nem szabad többé. Azóta kényszer hat rá, hogy mindig azt kell tennie, amit Isten a saját érdekünkben megtiltott. Tehetetlenek vagyunk az Isten szerinti jót cselekedni.
Ez oda vezet, hogy kénytelen volt az ember saját magának bizonyos korlátokat felállítani, mert gátszakadás történt, és az árvíz elpusztítana mindent. Ezért jöttek létre a törvények, így született meg az igazságszolgáltatás, hogy valahogy mégis próbáljuk mederben tartani azt, amit egyébként nem lehet igazán mederben tartani.
A Biblia nagy örömhíre az, hogy aki megismeri Jézus Krisztust és megismeri azt is, hogy nem véletlenül hívják Jézusnak, ami azt jelenti szabadító, és összeköti az életét a szabadító Jézussal, azt Ő megszabadítja ettől a kényszertől, hogy mindig az ellenkezőjét tegyük annak, amit Isten nekünk mondott. Hogy ne azt élvezzük, ami jó, hanem próbáljuk mindig azt kóstolgatni, ami rossz. Jézus megszabadítja ettől a benne hívőket, elsegít minket oda, hogy tudunk újra nem vétkezni is, vagyis Isten akarata szerint élni. Igent mondani arra, amit Ő ajándékként kínál, újra és újra nemet mondani arra, amire Ő azt mondja, hogy saját érdekedben ne fogyaszd.
Ez az a szabadság, amiről Pál apostol az Korinthusiakhoz írt első levelében több helyen ír. A 6. részben például így: „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” A pohárnak sem, a félelemnek sem, meg nagy szabadságomban ne tegyek olyat, aminek az a következménye, hogy rab leszek. Minden szabad, de ne váljak semminek a rabjává. Vagy ugyanezt mondja alapigénkben is: „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít.”
Itt ír az apostol egy különleges lehetőségről. Arról, amit Isten odaajándékoz azoknak, akik Jézus Krisztussal összekötik az életüket. Akiknek az életébe Jézus mint Szabadító belép, azokat olyan tökéletes szabadságra segíti el, hogy szabadok lesznek még arra is, hogy időnként korlátozzák a saját szabadságukat valakinek vagy valaminek az érdekében. Szabaddá válnak arra, hogy örömmel és önként lemondjanak a jogaikról, ami minden embert megillet, s ami nekik is megvan. De időlegesen vagy egyszer s mindenkorra lemondanak róla, ha azzal valaki másnak az életét meggazdagítják, vagy valamilyen számukra fontos ügyet így tudnak jól szolgálni.
Az a fiú lemondott a túráról a nagypapa ápolása kedvéért, Pál apostol lemondott sok mindenről az evangélium előrehaladásának az érdekében. Kinek mit tesz Isten szívügyévé. Kit hol akar használni. Annak érdekében, hogy Isten minél jobban, minél többek számára használhassa, ő kész arra is, hogy nem él a jogával, vagy lemond a szabadságról.
Azért olvastam fel ezt a hosszabb szakaszt a Korinthusi levélből, mert Pál itt egy korabeli konkrétumon szemlélteti, hogyan történik ez. Nagy probléma volt azokban a gyülekezetekben, ahol bálványimádó pogányokból lettek emberek Jézust imádó keresztyénekké, hogy most hogyan viszonyuljanak az eddigi vallásos szokásokhoz. A család továbbra is elment a pogány istenség templomába, és ott bemutatták neki az áldozatot, ami azt jelentette, hogy levágtak egy állatot, annak egy részét elégették az oltáron az istenség tiszteletére, a másik részét meg hazavitték, és otthon megették. Vagy ha sok volt, eladták a hentesnek és az kimérte másoknak. Na most mi legyen? Ha ők Jézus tanítványai lettek, elmehetnek-e ilyen istentiszteletre? Oda jobb, ha nem mennek el. De szabad-e enni abból a húsból, amit a rokonok hazahoznak, és otthon elkészítik? Pál azt mondja: kezdjük az elején. Olyan jellemző ez, az ő Szentlélektől kapott bölcsességére és pedagógiájára, hogy nem egyszerűen igennel és nemmel intézi el a kérdést, hanem disztingvál, árnyaltan válaszol. És logikus lépésekben bontja ki, vezeti el az olvasóit az igazsághoz.
Azt kérdezi először: vannak-e bálványok? Tehát valóban létező hatalmak-e ezek, amiket a pogányok istenként tisztelnek. Nincsenek. Egyetlen Isten van, az Atya, aki teremtette ezt a világot, és Jézus Krisztus, aki megváltott minket. Nincs több Isten. Ő az egy, valóban létező, igaz Isten. Tehát, ha nincsenek bálványok, akkor azzal a hússal, amit a nem létező bálvány számára áldoztak fel, semmi nem történik. Az ugyanolyan hús marad, mint amit itthon levágunk, és mindjárt elfogyasztjuk. Tehát, ha semmi nem történik, akkor minden aggályoskodás nélkül egyétek meg. Én is ezt teszem — teszi hozzá Pál.
De — és itt lép be az isteni szeretet és bölcsesség — ha valakinek mégis aggályoskodás van a szívében, hogy őt Isten kihozta abból a sötét, pogány bálványimádásból, elsegítette Jézus Krisztus világosságára, neki semmi köze többé a régi életéhez, ő semmit nem akar folytatni, amit ott gyakorolt, nem akarja megenni azt a húst, amit onnan hoztak, akkor, noha ti tudjátok, hogy az ugyanolyan hús és meg lehetne enni, mégse gúnyoljátok ki őt, ne tegyétek nevetségessé. Ne akarjátok, hogy megegye, ha az ő lelkiismerete tiltakozik, sőt ti se egyé-tek meg akkor.
Itt írja az apostol ezt a sokat jelentő mondatot: Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja az én testvéremet, inkább nem eszem húst soha, csakhogy őt meg ne botránkoztassam. Megehetném nyugodtan, semmi bajom nem lesz tőle, mert tudom, hogyan vannak a dolgok. Ő azonban ezt még nem egészen érti, csak ez a szent cél van előtte, hogy ő csak az Úr Jézusnak akar élni. És ha szerinte ebbe az is beletartozik, hogy nem eszik ebből a húsból, akkor ne egyék belőle. Majd növekszik a hite, Isten előbbre viszi az ismeretben, aztán egy idő után ő is megeszi. Viszont, akkor én sem fogok ott előtte enni. És ha kell, egész életemben nem eszem, mert a másiknak a lelki fejlődése, állapota, növekedése nekem fontos.
Szabad arra is, hogy lemondjon a maga szabadságáról. Neki szabadsága van megenni akármilyen húst, mert hús, hús, bálvány nincs, ő Istentől fogadja el a mindennapi ételt hálával, és akkor minden rendben van. De ha bármilyen nehézséget támaszt ez az én erőtlenebb testvéremnél, akkor hozzá alkalmazkodom, és reá való tekintettel, az ő növekedése érdekében, nem élek a szabadságommal.
Ez az igazi szabadság, amikor nemcsak azt mondhatja el valaki, hogy minden szabad nekem, ami javamra van. Szabad vagyok arra, hogy semmi olyat nem teszek, ami árt nekem. Szabad vagyok minden jóra. Szabad vagyok arra, hogy ma is, holnap is, holnapután is nemet mondjak mindarra, amire Isten nemet mond és nekem ártana. De szabad vagyok arra is, hogy ezzel az első nagy szabadságommal adott esetben ne éljek. Lemondok róla a másik érdekében, vagy Isten ügye érdekében, vagy akármi olyan céllal, ami a számomra fontossá lett.
Nem az tehát az igazi szabadság, hogy kitombolom magam, nem érdekel senki és semmi. Éjjel is bömböljön a zene, nappal is alszom stb., aztán a végén megkötözött rab leszek, aki tehetetlenül vergődik és a félelme miatt már aludni sem tud. Nem ez az igazi szabadság, mert erre az érvényes, amit egy alkoholizáló ismerősöm mondott egyszer józan állapotában: tudod, én szabad vagyok, mint a madár, melyet elkap a forgószél. Ilyen a világ szabadsága. Krisztus pedig arra a szabadságra akar elsegíteni minket, hogy nagyképűség nélkül elmondhassam: minden szabad nekem... Alig tiltott meg valamit az én Uram. Minden szabad, ami az én és a többiek javát szolgálja. Ezeket élvezzem hálaadással. De semmit nem akarok tenni, ami árt nekem meg másoknak. Mert ezt mondta az én Uram, és de jó, hogy előre figyelmeztetett! Szabad vagyok arra is, hogy alkalmanként ne éljek a szabadságommal. Mindezt önként és boldogan teszem, valami módon ezt is hálából, hogy egyáltalán ahhoz tartozhatom, aki engem megszabadított, hogy vele járhatok, neki élhetek, és éppen ott kerülök hozzá nagyon közel, amikor Őérte meg az Övéiért lemondok a szabadságomról.
A megelőző fejezetben részletesen elsorolja Pál apostol, hogy milyen alapvető jogaikra hivatkoztak, és jogaikhoz ragaszkodtak a korinthusiak. Felsorolja, hogy minden munkásnak joga van ahhoz, hogy megkapja a bérét. Mi nem kérünk tőletek semmi bért. Egy éve itt dolgozunk közöttetek, s nem kérünk semmit. Minden munkásnak joga van ahhoz, hogy ha hosszú ideig távol van otthonától, és másokért dolgozik, a felesége is vele menjen. Barnabás és én nem hoztuk — Barnabásnak volt, ő vihette volna. Azt mondja: ha megy valaki gyülekezetet építeni evangélistaként, amíg ott szolgál, és nektek a lelki javakat osztogatja, addig azt el szokták tartani. Én nem kértem, hogy tartsatok el. Ezek a kezek keresték meg a mindennapi kenyeremet — írja itt nekik.
Miért? Szép ez a mondat a 9,12 versében: „Ha mások részesedhetnek ezekből, miért nem inkább mi? De mi nem éltünk ezzel a szabadsággal, hanem mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé.” Nehogy ez legyen már a szóbeszéd, hogy Barnabás ugyan prédikál, de a felesége csak otthon lebzsel, aztán mind a kettőt etetjük. Ne mondhassatok ilyet. Ne mondhassatok olyat se, hogy én csak prédikálok, de nem működik a két kezem, és nem keresem meg a kenyeremet. Elment Akvila és Priszcilla bőrkikészítő műhelyébe, és amikor szabadideje volt, ott dolgozott és megkereste a maga kenyerét.
Semmi akadályt ne gördítsünk az evangélium elé, hogy ne velünk foglalkozzatok, hanem azzal a Jézussal, akit mi hozunk nektek. Ne mi legyünk a téma, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy Jézus mit tett érettetek és milyen szabadságra hívott el titeket. Egy magasztos cél érdekében mi nem éltünk e szabadsággal, ami egyébként egészen természetes lett volna.
Jézus nélkül maradunk abban a rabságban, hogy mindig a tiltott fa gyümölcse után nyúlunk ki, hogy mindig olyan késztetések támadnak bennünk, amik Isten parancsaival ellenkeznek, s hogy azokat többnyire végre is hajtjuk. Nem tudunk olyat tenni, ami Isten mércéjével mérve jó lenne.
Valóban úgy van, ahogy Jézus mondja: „Aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek.” Ezt a mondatot azonban ezzel folytatja: „Akit azonban Fiú megszabadít, az valósággal szabad.” (Jn 8,34-36)
Mitől lesz szabad az ilyen ember? A bűntől. És mire lesz szabad? Arra, hogy hálásan éljen minden jóval, amit Istentől kap. Határozottan visszautasítson mindent, ami ártalmára lehetne. Tudjon újra Isten akarata szerint élni, és ha kell, szabad legyen lemondani is a maga szabadságáról. Ez az az igazi szabadság, amit Isten a benne hívőknek lehetővé tett. Hálásan élni, iránta való hálával mindazzal, amit ad nekünk. Határozottan visszautasítani mindent, amire Ő azt mondja, rossz. Megtanulni újra az Ő akarata szerint élni, és ha a célt szolgálja: lemondani a szabadságunkról.
Szeretném ezt egy-két egészen gyakorlati dolgon szemléltetni.
Evés. Ételek. A Bibliában több felszólítás van: élvezzétek az ételeket. Ha van mit enni, adjatok hálát Istennek. Neki legyetek hálásak a kevésért is, vigyázzatok, ha sokat kaptatok. Nem kellene-e annak egy részét valakinek átadni? — ez jelentené azt, hogy Isten akarata szerint élek vele. De amire nektek szükségetek van, élvezzétek, de há-laadással. Semmit ne egyetek, ami árt. Időnként legyetek készek lemondani erről a szabadságról. És a hívő ember tudja, milyen sokat jelent a böjtnek a gyakorlása. Nem kell mindig böjtölni. Megvan annak az ideje, ha Isten megmutatja a célját. Élvezzétek hálásan. Úgy élvezzétek, hogy ne ártson. Legyetek készek arra, hogy mit adhattok belőle tovább másnak, amit Isten nem nektek szánt, csak kézbesítésre akar felhasználni, és tudjatok néha lemondani róla egy magasabb cél érdekében.
Pihenés. Többször beszél erről a Szent-írás. Tudni kell pihenni is, de nem szabad lustává válni. Ez lenne az, hogy a rosszra viszont nemet mondok. Isten akarata szerint kell az arányokat megtalálni. Lehetnek olyan időszakok, hogy bizony megrövidítem a pihenésemet valamilyen cél érdekében. Valaki másnak fokozottan szüksége van rám, vagy valamilyen cél most ezt megkívánja. Aztán majd pihenünk azután, ha a nehéz korszakon túl leszünk. Emiatt nem leszek mártír, de ezzel nem is dicsekszem. Mind a kettőt kizárja az, ha valaki helyesen él a szabadságával. Természetesen él az ember.
Hadd beszéljek ilyenekről is, amikről ritkán van szó: szex. A Biblia erről is ír. Azt mondja: hálásan és örömmel élvezzétek a házastársatokkal mindazt, amit a szexuális közösség nyújt. Ez az, hogy élvezd hálával a jót, de mondjál nemet arra, amit Isten megtiltott. Csak a házastársaddal élvezzed és senki mással, mert aztán retteghetsz attól, hogy nem vagy-e HIV pozitív. Isten akarata szerint éljetek ezzel. Aki élhet vele, egymást kölcsönösen megbecsülve, — akinek nincs rá lehetősége, Istentől elfogadva és kérve hozzá erőt és ebben is örömöt, mert ez megadatik. És még a negyedik is ott van a Bibliában (1Kor 7): Ha azt akarjátok, hogy jobban ráérjetek az imádságra, és együtt megegyeztek abban, akkor egy időre szüneteltethetitek a házaséletet. De megvan a célja, és együtt kell megbeszélni, egy bizonyos időre.
Van szabadságom nem élni a szabadságommal. Így érvényes ez mindenre: pénzre, munkára, akármire, amiből a hétköznapjaink állnak. Akik Jézus Krisztussal együtt élnek, akiknek a múltját Ő tisztára mosta a bűnbocsátó kegyelmével, akik az egész jövőjüket letették az Ő kezébe, azokat Ő megtanítja úgy élni, hogy élvezzék mindazt, ami jó, akár kevés, akár sok. Iszonyodjanak mindattól, ami ártana, és amire Ő azt mondja: ne. Az egész életüket rendezzék be Isten akarata szerint; és legyenek annyira szabadok, hogy időnként nem élnek a szabadságukkal valakinek vagy valaminek az érdekében.
Gyönyörű példa erre a mi Urunk Jézus Krisztus. Itt is Ő ad nekünk példát is, meg erőt is. Mindnyájan ismerjük a Filippi levél 2. részéből azt a szép Krisztus-himnuszt, amelyik azzal kezdődik, hogy Pál figyelmezteti a gyülekezetet, hogy ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem mindig a másokét is. És mintha itt jutna eszébe: az ám, ismeritek ezt a szép himnuszt, ugye, hogy Jézus Krisztus nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, nem élt a maga szabadságával, hanem megalázta magát, emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megüresítette magát, rabszolgai formát vett fel, és engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthaláláig.
Ő aztán tökéletes isteni szabadságban élt, de otthagyta a mennyet miértünk, hogy minket innen kiemeljen, magához közelebb. Ő mindig nemet mondott az ördög minden kísértésére. Mindig, mindent az Atya akarata szerint cselekedett, és ennek a gyümölcseit a mai napig élvezhetjük.
Hadd fejezzem be egy olyan idézettel, ami a János evangéliumában egészen különös magasságokban jár, és a mi Urunk szívébe enged betekinteni. Ezt mondja Jézus: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn 10,17)
Ez a szó, amit itt hatalomnak fordít az evangélium, a Korinthusi levélben is előfordul. Ott azt mondja: van jogom ahhoz... Van szabadságom arra. Jézus azt mondja: teljesen szabad vagyok arra, hogy letegyem az én életemet tiérettetek, de teljesen szabad vagyok arra is, mint Isten, hogy visszavegyem az én életemet. Ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól, és neki tetsző módon akarok cselekedni. Aki tökéletes szentséggel él a maga tökéletes szabadságával — ezt közelíthetjük meg mi is az Ő kegyelméből.
Jó lenne, ha megvizsgálnánk becsületesen, hogy mitől nem vagyunk még szabadok. Jó lenne, ha hálát adnánk azért, amitől már megszabadított minket a mi Urunk. Jó lenne buzgó hittel könyörögni azért, hogy „szabadságot adj nekem és tiszta szívet, vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled” Mert ez a vele való járás, ez a teljes elkötelezettség, ez a kötött pálya az, ahol a legteljesebb szabadságra eljuthat Isten gyermeke.

Kövessük tovább Pál apostolt missziói útjain úgy, ahogy azt Lukács az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben elénk adja. Lassan vége felé közeledünk ennek a könyvnek kalauzunk szerint, és ebben a 26. fejezetben, amiből ezt a részletet most olvastam, egy különös jelenetet is leír Lukács.
Legutóbb láttuk, hogy Félix római helytartó a fogoly Pált érdekes embernek tartotta, meg azt is remélte, hogy esetleg megvesztegeti őt, hogy szabadon bocsássa, ezért többször is kihallgatta. Hallgatta őt egészen a kritikus pontig.
Két héttel ezelőtt a kritikus pontokról volt szó. Egészen addig, amíg Pál nem kezdett el az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélni. Amikor ide ért, akkor elhangzott az, ami láttuk sok más ilyen alkalommal is elhangzott: „most eredj el, aztán majd esetleg később még visszatérünk erre.”
Két esztendő múlva Porciusz Fesztusz lett Félix utóda. Félix pedig fogságban hagyta Pált, mert kedvébe akart járni a zsidóknak. Így játszhat a hatalom Isten szolgáival is. Csakhogy Isten szolgái mindig tudják, hogy a hatalom is csak azt teheti velük, amit Isten, minden hatalom forrása, megenged nekik.
58-ban tehát Pál két évi fogsága után Félixet ezt a bizonyos Fesztusz váltotta fel, ő lett a helytartó. Mindjárt bevádolták nála a zsidók Pált. Minden hazug rágalmat mondtak rá, ő pedig, megint csak kedvükben akarván járni, ki akarta szolgáltatni nekik Pált. Ők pedig elhatározták, hogy megölik ezt az embert. Ebben a szorult helyzetben Pál nem látott más kiutat, minthogy római polgár lévén a császárhoz fellebbezett. Azt mondta: nincs jogod kiszolgáltatni engem azoknak, akik meg akarnak ölni, a császár ítélőszéke előtt állok, a császárhoz fellebbezek. Ezek után Rómába kellett őt küldeni előbb-utóbb, hogy valóban a császár ítélőszéke elé álljon.
Nem azért mondta ezt Pál, mintha Nérótól remélt volta igazságot, hanem azért, mert ez volt az egyetlen út az életének a megmentésére, és egyúttal ez a mód volt az, ahogyan eljuthatott Rómába. Hiszen Isten megígérte neki előtte, hogy ahogyan vallást tettél rólam Jeruzsálemben, ugyanúgy fogsz Rómában is. Igaz, hogy fogolyként utazott a későbbiekben, de Isten küldetésében, ha fogoly valaki, akkor is szabad.
Nos, itt került sor erre a különös jelenetre, aminek a leírásából néhány mondatot olvastunk. Az új helytartót köszöntötte Cé-záreában II. Heródes Agrippa zsidó király. Megérkezett a király Cézáreába, vele jött a nála egy évvel fiatalabb húga, a szépségéről és sok férjéről híres, hírhedt Bereniké is, és Fesztusz megemlítette, hogy van itt egy érdekes zsidó ember, akiről mindenféle rosszat mondanak, de őneki ártalmatlannak tűnik. Agrippa hallani akarta Pált, és ekkor kerül sor erre a különös kihallgatásra.
A kihallgatási termet ezúttal feldíszítették, felharsantak a harsonák, Fesztusz ünnepélyes vörös köpenyében bevonult, a liktorok kísérték. Utána jött Agrippa, a harminckét éves fiatal király, és Bereniké, aki néhány év múlva Titusznak a szívét is rabul ejtette, és amikor mindenki elhelyezkedett, akkor behoztak egy megbilincselt férfit. Össze volt bilincselve a csuklója és hozzá volt láncolva egy római katonához.
Fesztusz előadta mi a célja ennek az együttlétnek, és akkor Agrippa megadta az engedélyt Pálnak: „Megengedtetik neked, hogy szólj valamit a mentségedre.” Pál elkezdett beszélni. Elmondta röviden az életútját, azt, hogy milyen szigorúan vallásos, kegyes, zsidó családban nőtt fel. Elmondta, hogyan gyűlölte Jézust és azokat, akik benne hittek. Az első keresztyén vértanú, István, kivégzésénél is jelen volt, és ő is a halálára szavazott. Ezzel a megbízással ment a Jeruzsálemtől kétszáz kilométernyire levő Damaszkuszba is, hogy ott összefogdossa a keresztyéneket és börtönbe vigye őket. És ott történt valami különös dolog.
Ezt már egy kicsit részletesebben mondta el: Hogyan szólította őt meg a feltámadott Jézus Krisztus. Hogyan kérdezte meg a hozzá szólót, hogy ki vagy te? Hogyan mutatkozott be Jézus: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Hogy került sor ezután a sorsdöntő kérdésre: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? S akkor elmondta neki Jézus, mit akar. Azt mondta: elmész a pogányok közé, hogy felnyisd a szemüket, hogy a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek, hogy bűnbocsánatot kapjanak énérettem, és megtéréshez méltó cselekedeteket tegyenek. Aztán röviden beszámolt arról, hogy azóta ez történik. Ő a pogányoknak erről a Jézusról beszél és ezt a beszédet hallva az ő életük ugyanúgy megváltozik, mint ahogy Pálnak az élete megváltozott.
Ezért tartom fontosnak — fejezi be ezzel a beszédét —, hogy hirdessem: „a Krisztusnak szenvednie kell és mint aki elsőnek tá-madt fel a halottak közül világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.”
Itt már nem bírta tovább Fesztusz és közbe kiáltott: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz. Milyen jellemző, hogy Pál nemcsak megőrizve hidegvérét válaszolt erre, hanem őszinte tisztelettel mondja: Nem vagyok bolond, nagyra becsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok. Ezt tanú-síthatja a melletted ülő király is, aki ismeri a prófétákat, mert azok alapján teljesedett be mindez. Ez mind igaz és józan beszéd.
Akkor Agrippához intézi a kérdést: Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel. És itt hangzik el egy nagyon elgondolkoztató mondat. Ez a fiatal király azt mondja: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!”
Megrendítő lehetett Pál apostolnak ez a beszéde. Erőteljes, világos bizonyságtétel volt Jézusról és arról, hogy mit tud elvégezni a feltámadott, élő Krisztus mennybemenetele után is bárkinek az életében.
Ez a díszes társaság láthatott maga előtt valakit, aki találkozott a feltámadott Krisztussal, akivel beszélt Krisztus, és ez a találkozás teljesen megváltoztatta az életét. Új irányt, célt, tartalmat, programot adott az életének. Ez a Pál úgy beszél Jézus Krisztusról, mint aki él, mint aki itt is jelen van, mint akire egészen rábízta magát. Valami különös felszabadultság és boldogság tükröződik a szavaiból. Ez az ember megbilincselve is szabadabb és boldogabb, mint nagyságos kihallgatói.
Miről van itt szó? Kiderül a leírásból, hogy Fesztusz az egészből semmit sem érzékel. Agrippa király szívét azonban megérinti az elhangzó ige. Megkívánja azt az életet, amit ez a Pál kaphatott. Vágy ébred benne ezzel a Krisztussal való közösség után. És kibukik belőle ez a vallomás: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!”
A folytatásból azonban kitűnik, hogy gyorsan elnyomja ezt a vágyat. Nem engedi, hogy mélyre hatoljon benne a hallott ige. A szívét nem szolgáltatja ki ennek a Jézusnak. Éppen ezért visszasüllyed ugyanoda, ahol Fesztusz volt. Hiszen Fesztusznak Pál csak egy ügyet jelentett, amit el kellett intézni. A végén kiderül, hogy Agrippának is már csak azt jelenti, sajnálkozva megállapítja: „Szabadon lehetne bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.” Így azonban most már Rómába kell elvinni.
Erre az egy mozzanatra koncentráljunk most, és erre a kérdésre próbáljunk választ találni: Miért akadt meg Agrippa ezen a ponton? Miért következett be az, amit az egyik énekünk olyan találóan mond: „már-már megindulok, hogy rád bízzam magam...” aztán mégsem indulok meg. Miért csak már-már? Miért kell azt mondania, hogy majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek? Hiszen ami majdnem történik meg, az nem történik meg. Aki majdnem elérte a vonatot, az lekéste. Aki majdnem átment a vizsgán, az megbukott. Aki majdnem keresztyénné lett, az pogány vagy hitetlen maradt. Aki majdnem rábízta magát Jézusra, annak Jézus nélkül, egyedül kell tovább is élnie.
Miért akadt meg itt Agrippa? Talán kevés volt az, hogy csak egyszer hallott Jézusról? Még idő kellett ahhoz, hogy érlelődjék benne az elhatározás? Meg kellett volna győződnie arról, hogy igaz-e, amit ez a furcsa Pál mondott? Még hallania kellett volna többször az evangéliumot? Vagy nem akkor volt az ideje ennek? Persze, nem is szabad ezt elkapkodni. Mit szóltak volna ott a díszes társaság tagjai, ha a király első hallásra ennek a bizonyos názáreti Mesternek a követőjévé szegődik? Nem kell ezt elhamarkodni, majd talán később... Lesz még erre alkalom.
Csakhogy éppen ez itt a fontos kérdés, amit Isten ma elénk állít, hogy úgy tűnik, nem lett rá többé alkalma Agrippának. Semmi nyoma nincs annak, hogy még egyszer lehetősége lett volna Jézus mellett dönteni. Ez volt a nagy alkalom. Ez volt az az Istentől elkészített kiváltképpen való időpont, amikor ő elfogadhatta volna az üdvösséget. Amikor most a Szentlélek megérintette a szívét. Amikor kristály tisztán hallotta a Krisztus keresztjéről szóló evangéliumot, befejezve azzal, hogy Ő készített üdvösséget ennek a mi népünknek is — mondja Pál —, meg az összes pogánynak is. Még rá is mutat Agrippára: Hiszel-e te a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel! Még abban is igazat ad neki Agrippa és még sem mozdul ki ebből a megátalkodott hitetlenségéből, amiből Isten őt ki akarta segíteni. Elszalasztott egy Istentől elkészített nagy-nagy alkalmat, lehetőséget és ez többé nem ismétlődött az életében.
Emiatt sírt ám Jézus Jeruzsálemben, amikor a virágvasárnapi történetben ezt olvassuk: „Amikor közelebb ért és meglátta a szent várost, megsiratta és így szólt: Bár csak felismerted volna ezen a mai napon is a te békességedre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak és kő kövön nem marad, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”(Lk 19,41-44)
„Nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” És itt egy különös szó szerepel az Újszövetség eredeti szövegében. A Biblia az időre két kifejezést használ. A folyamatosan telő időt kronosznak nevezi — a legtöbben ismerjük ezt a szót. Azokat az időpontokat, vagy rövidebb időszakaszokat pedig, amikben Isten valami különös nagy dolgot akar cselekedni egy ember életében, más szóval jelöli, ez a kairosz. Ott nemcsak úgy telik az idő, mint bármikor máskor, hogy minden nap huszonnégy óra, lefolyik a homokórán, hanem ott valami történik vagy történhetne. Ezek az elkészített alkalmak, a nagy lehetőségek. Ezek azok az idők, amikről itt Jézus beszél.
Itt is erről van szó, a kairoszról. Agrippa életében is ilyen alkalom volt ez, és az Efézus 5,16-ban is erről van szó, amikor ugyanez a Pál azt írja a gyülekezeteknek: vigyázzatok, nehogy esztelenül járjatok, hanem bölcsen. Vegyétek észre az elkészített időket, a jó alkalmat (itt ugyancsak a kairosz szó van) áron is megvegyétek, mert a napok gonoszok.
Mit jelent, hogy gonoszok? Azt jelenti, hogy elhitetik velünk, hogy vég nélkül ismétlődnek a jó alkalmak. Mert a legtöbb jó alkalom néhányszor csakugyan ismétlődik, de sose tudjuk, hogy melyik az utolsó. Aki arra számít, hogy lesz erre alkalmam később is, könnyen úgy járhat, mint Jeruzsálem: most már el vannak rejtve elő-led. Eddig felismerhetted volna. Halogattad, nem vetted komolyan. Több lehetőség nincs.
Iszonyatos kínt jelenthet egy-egy embernek az, amikor egy fontos dologról kiderül, hogy azt választania már nincs több lehetőség.
Egyszer egy férfi csúnyán megbántotta az édesanyját. Egy ideig nem fáj neki, de amikor a mama súlyos beteg lett, akkor rászakadt ez a bűne, és elhatározta, hogy bocsánatot kér ezért. El is ment ezzel a szándékkal, de mások is voltak ott, s kicsit megkönnyebbülve arra gondolt, hogy most még nem kell előhozakodnia ezzel, majd legközelebb. Aztán legközelebb már nem lehetett. Itt sírt ez a fiatalember az édesanyja temetését megbeszélve, hogy már nem kérhet tőle bocsánatot, és úgy halt meg a mama, hogy ott maradt a szívében ez a tövis.
Egy apa valami fontosat akart mondani a fiának. Mivel azonban neki kényelmetlen volt a dolog, halogatta. Aztán egy nyári szabadságon meghitt, jó beszélgetés alakult ki apa és fia között. Már a nyelvén volt, hogy előhozakodik ezzel, mert ezt meg kell beszélni. Aztán vége lett a beszélgetésnek, majd legközelebb. Ha most ilyen jól sikerült beszélgetnünk, lesz erre még alkalom. És hazafelé baleset érte, ott maradt az úton. Nem lett rá többé alkalom.
Csendeshéten voltunk lányokkal. Három kislány végig idétlenkedte az egész hetet. Nemcsak ők nem figyeltek és a szolgálókat zavarták, hanem a társaikat is állandóan zavarták, és nem lehetett velük szót érteni. Egyikük az utolsó napon kinyitotta a szívét az ige előtt. Pontosabban Isten megnyitotta a szívét. Telibe találta őt az, ami elhangzott és akkor döbbent rá arra, hogy mire való lett volna ez a hét. Ott sírt az utolsó délutánon, hogy legalább egy-két napig még maradjunk, mert most már tudná, mire vannak ezek a napok. De nem lehetett maradni, mert jött a következő csoport.
Van, ami nem ismétlődik többé. És ha ismétlődik is, nem tudjuk, melyik az utolsó. A napok gonoszok. Ezért írja az apostol egy kicsit keményen az efézusiaknak, hogy ne esztelenül járjatok, mint akik elrohannak az Istentől elkészített lehetőségek mellett, mint akik otthagyják a földön heverni az Isten által nekik elkészített ajándékokat és maradnak tovább is szegények, és lihegve rohannak tovább esztelenül, hanem legyetek bölcsek — mondja —, mint akik felismerik a kairoszt, felismerik az Istentől elkészített alkalmat, és nem hagyják azt kihasználatlanul. Még áron is megveszik. Áldozatot is hoznak érte. Ha van valami a kezükben, azt is leteszik, mert látják, hogy micsoda értéket kínál nekik Isten. Ezt nem lehet összehasonlítani. Dehogy szorongatom én a kacatjaimat, mikor tőle kincset kaphatok. Inkább más programot tesznek félre, csak azt, amire Isten ezt az alkalmat készítette, kihasználhassák.
Pontosan úgy, mint a jerikói vak koldus, Bartimeus tette, aki miközben az úton a járókelőktől hallott Jézusról, megerősödött abban, hogy rajta csak a názáreti Jézus segíthet. Hogy lehetne vele találkozni? Ő nem indulhat neki az országnak, hogy megkeresse, de hátha egyszer erre jön. Amikor Jeruzsálembe megy az ember, Jerikón kell keresztülmennie. Hátha jön Jézus. Bartimeus szívében ott volt ez a csendes várakozás. Amikor meghallotta, hogy Jézus jön itt, akkor érdemes elolvasnunk a róla szóló fejezetet, hogy mint aki bizonyos abban, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, ezt nem szabad elszalasztani, elkezd kiabálni. Gondoljuk el, vakon, bele a világba kiáltotta: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Erre mindenki el akarja hallgattatni, mert nem volt szabad Jézust Dávid fiának nevezni. Éppen emiatt körözték akkor már Jézust. Közhírré tétetett, hogy aki Őt Dávid fiának, Messiásnak tartja, törvényen kívülivé válik. Kiközösítik Izráel közösségéből, s ez életveszélyes büntetés volt. Ne kiabálj, mert bajunk lehet belőle!
Azt olvassuk, hogy ahogy csendesíteni akarják, annál jobban kiabált: Dávid fia, könyörülj rajtam. És amikor meghallja, hogy Jézus hívja, a kabátot is ledobja magáról, hogy minél gyorsabban és szabadabban oda-érjen hozzá. Így tapasztalhatta meg Jézus gyógyító hatalmát.
A Jézusnak előlegezett bizalomból fakad csak ez az elszántság, amivel az ember felismeri az elkészített alkalmat, nem akarja azt elszalasztani. Minden áldozatot meghoz érte, és megragadja az Istentől elkészített ajándékot.
Amikor nem ilyen ráérősen tétovázik, mint Agrippa, tényleg, olyan meggyőző, amit mondasz, hát már egem is majdnem meggyőz, ott téblábol az üdvösség kapujában, s végül is visszafordul, hanem amikor valaki rácsodálkozik: nyitva van a kapu? Előttem is? Most mindjárt belépek.
Ezért mondta Jézus azt annak az írástudónak, aki ott álldogált a küszöb előtt, hogy nem messze vagy az Isten országától. De hiába tudsz mindent, az kevés. Be kellene lépni. De az az írástudó sem lépett be, mint ahogy Agrippa nem lépett be.
Isten készít nekünk is alkalmakat. Ajándékokat akar ilyenkor adni. De ezek az alkalmak nem ismétlődnek vég nélkül. Ezeket fel kell ismerni, és ki kell használni. Az a tapasztalat, hogy azoknak megy ez könnyebben, akik hozzászoktak ahhoz, hogy az életük minden dolgában Isten akarata szerint akarnak cselekedni.
Azt olvastuk itt az efézusi levélben, hogy megismerjétek mi az Istennek akarata. Aki ezt begyakorolta, akinek ez napi beidegződés, hogy én mindig mindenben szeretném felismerni és cselekedni az Ő akaratát, az nem szalasztja el könnyen az alkalmakat. Az felfigyel arra, hogy itt most Isten valamit elkészített. Ez most egy tőle megrendezett találkozás, nem én programoztam a mai feladataim közé. Itt Ő akar most engem használni, vagy Ő akar engem megajándékozni, Ő akar cselekedni. Akkor most félre mindennel! És áron is, áldozatok árán megveszem ezt az alkalmat, ki akarom használni.
Utólag mindig hálás az ilyen ember az elkészített alkalmakért, és nem kell fognia a fejét: én esztelen, már megint elszalasztottam egy fontos alkalmat.
Isten hívő gyermekei szinte naponta csodálkoznak azon, ahogy Isten időzít találkozásokat, ahogy elkészíti a szükséges segítséget, ahogy időzít egy-egy megpróbáltatást, mert ott arra van szükségünk, hogy alázatra tanítson, ahogy egyáltalán vezeti azt, aki vezethető. És az észreveszi ezeket az alkalmakat.
Mert egyszer végetér ez a sorozat mindannyiunk számára. Egyszer eljön az a pillanat, hogy semmire sem lesz többé lehetőségünk. Nem lehet többé semmit tisztázni, megbocsátani, megmondani, bocsánatot kérni. Lezárul minden lehetőség, rögződik az életünk abban az állapotban, amiben ez az utolsó pillanat talál, és úgy töltjük az örökkévalóságot: Jézus nélkül vagy Jézussal.
Hogyan fog minket találni ez a pillanat? Ezért hangsúlyozza a Szentírás: ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket. Nem lehet tudni, hogy egyáltalán hallhatjuk-e még az Ő szavát. Ezért lenne jó, hogy ráneveljük magunkat arra, hogy minden egyes találkozásnál, minden feladatnál, mindig, amikor a kezünkbe vesszük a Szentírást vagy eljövünk egy istentiszteletre, ez a csendes várakozás legyen bennünk: vajon ez nem Istentől elkészített alkalom-e? Nem olyan kiváltképpen való lehetőség-e, amiben Ő valamit adni akar, valamitől meg akar szabadítani, valamire fel akar használni?
Ha ez így lenne, akkor nem ilyen szórakozottan vagy hajszoltan esnénk be sokszor egy-egy istentiszteletre negyedórás késéssel, vagy közepén, mint ahogy azt némelyek teszik, hanem akkor már otthon készülnénk rá. Ez nagy kivételezés Isten részéről, nagy kiváltság, hogy most vele találkozhatom. Vajon mit akar mondani? Mit akar adni? Hova fog küldeni? Ez a szent várakozás tenné sokkal befogadóbbá a szívünket, és sokkal többet tudnánk magunkkal vinni egy-egy igéből. Akkor nem az lenne, hogy meghallgatjuk vagy végig merengjük, és marad mozdulatlanul az életünk lelkileg, hanem akkor minden ilyen találkozás egy-egy lökés lenne előre, és sokkal bátrabb léptekkel haladnánk előre az életnek az útján.
Akinek nem inge, ne vegye magára. De akit eltalál az Istennek ez az igéje, adjon hálát érte, hogy nem hagy minket abban a helyzetben, amiben vagyunk. Ne ezt kelljen majd mondanunk: majdnem beléptem én is az üdvösségbe, amiről olyan sokat hallottam, hanem legyen valóság az, amit Pál olyan kedvesen kíván: kívánom, hogy ne csak majdnem, hanem egészen, ne csak te, hanem mindazok, akik engem ma itt hallgatnak, lennétek olyanok, mint én — és milyen tapintatos, hozzáteszi —, ha leveszik rólam a bilincseket. Nem azt kívánja nekik, hogy őket is megkötözzék, hanem azt a nagy belső szabadságot, amire őt Jézus Krisztus elsegítette.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet pünkösd szép ünnepén. És nagy szertettel köszöntjük innen a pasaréti református templomból mindazokat, akik a televízió ké-pernyője előtt együtt ünnepelnek most velünk. Bárcsak mindnyájan átéreznénk, milyen nagy kiváltság, hogy Isten örök szeretettel szeret bennünket, és ennek a jele az is, hogy van szava hozzánk. Öröm az, hogy most, mint egy nagy gyülekezet — mint egy nagy család — hallgathatjuk az Ő igéjét és imádhatjuk Őt a határokon innen és túl, itt a templomban, otthon vagy egy kórházban, egyedül vagy másokkal együtt, valamilyen bánatnak a súlya alatt, vagy éppen csendes örömmel a szívünkben.
Mi most éppen egy templomtatarozás közepén vagyunk, kérem, hogy senkit ne zavarjanak az esztétikai hiányosságok. Ha a munka befejeződik, minden szebb lesz, mint most, de legyen most mindennél fontosabb számunkra a pünkösdi örömhír, és hogy együtt dicsőíthetjük a mi Urunkat.
Szeretnék mindenkit egy szép pünkösdi jókívánsággal köszönteni, amit Pál apostol így írt Rómába: „A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes az örömmel és a békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” (Róm 15,13)

Mi történt tulajdonképpen pünkösdkor? Hogyan történt? És történik-e ehhez hasonló ma is? Erre a három kérdésre keressünk választ a felolvasott igéből.
1. Mi történt pünkösdkor?
Az, hogy Jézus Krisztus tanítványai valami miatt megváltoztak. Olyan mélyreható változást éltek át, amilyenre életünk során néhány alkalommal a legtöbben vágyakozunk. Amikor az ember szeretne szabadulni a maga rossz természetétől, amikor szeretne megszabadulni a múlt nyomasztó emlékeitől, vagy valamilyen szenvedélynek a rabságából, amikor szeretne alapvetően változtatni a gondolkozásán, a jellemén, a szokásain, vagy amikor szeretnénk megváltoztatni a gyermekeinket, a gondolkozásukat, a jellemü-ket, a szokásaikat.
Sokféle módon próbálkozunk ezzel, igen csekély eredménnyel. Ez a változás az, amit nem lehet elérni sem neveléssel, sem önfegyelemmel, sem ígéretekkel, sem fenyítéssel. Mert Jézus tanítványai pünkösd előtt tele voltak félelemmel, tanácstalansággal, bizonytalansággal. Összebújtak, bezárkóztak, és mondjuk ki: senkinek sem volt haszna abból, hogy vannak.
Pünkösd után ezek az emberek bátran a nyilvánosság elé léptek. Felelősséget éreztek másokért, valami különös szeretet ébredt a szívükben mindenki iránt, és olyan mondanivalóval léptek színre, amit rajtuk kívül senki más nem tudott elmondani, de amire mindenkinek szüksége volt, és ami mindenkin segített.
Mi történt közben?
Tudjuk az evangéliumokból, hogy feltámadása után negyven napig Jézus még együtt volt tanítványaival, és felkészítette őket a reájuk váró szolgálatra. A negyvenedik napon, miközben beszélt hozzájuk, szemük láttára felemelkedett és egy pillanat alatt eltűnt a szemük elől, egy felhő eltakarta Őt. Ők pedig ottmaradtak megrémülve, vezető és védelmező nélkül.
Mit kell most tenniük?
Mindenesetre összejöttek, imádkoztak, és nagyon féltek, mert Jézus ellenségei nekik is ellenségeik maradtak, és könnyen Jézus sorsára juthattak, bármelyik pillanatban. Összebújtak hát és vártak. Várták, hogy az az ígéret, amit nem egészen értettek, amit Jézus mondott nekik, hogyan és mikor teljesedik be. A tizedik napon, pünkösd napján, ezek az emberek egyszer csak kinyitották az ajtót, kimentek az utcára, ahol akkor rengeteg ember volt, mert Jeruzsálemben nagy vallási ünnep készülődött. Péter nagy bátran és nyíltan beszélni kezdett a sokaságnak a megfeszített és feltámadott Jézusról.
Maguk is csodálkozhattak: honnan vették ehhez a bátorságot? Miért éppen akkor tűnt el belőlük minden félelem? Hogy tudott egy írástudatlan halász olyan összeszedett beszédet mondani? Hogyan tudott olyan erővel prédikálni, hogy a hallgatók jó része, mintegy háromezer ember, komolyan vette, amit hallott? Ennek jeleként megkeresztelkedtek, hittek Jézusban. S amikor az ünnep után hazautaztak, ők is továbbmondták másoknak azt a jó hírt, amit Jézusról hallottak. Az ő beszédükre is sokan hittek, és néhány évtized alatt a Földközi tenger medencéje tele lett kicsi keresztyén közösségekkel.
Akik hittek az elhangzott jó hírnek, azok mind ugyanazon a változáson mentek át. Erkölcsileg jellemezte őket, hogy példás házas- és családi életet éltek. Becsületesen dolgoztak. Szerették egymást és az ellenségeiket is. A szegény sorsúak is elégedettek és hálásak voltak. A jómódúak szétosztották vagyonukat azoknak, akik rászorultak, és a keresztyén gyü-lekezetekben nem volt nélkülöző.
Mindezt mindenféle szervezés és biztatás nélkül, valami különös csendes belső indításra.
Mi okozta ezt a változást?
A Biblia azt mondja: nem mi, hanem ki. Ők maguk is utólag ismerték fel, hogy ez a Szentlélek munkája volt. Pontosan beteljesedett, amit Jézus előre ígért nekik. Amikor például azt mondta: „Erőt vesztek majd, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek az egész földön.” Vagy amikor azt ígérte tanítványainak tőlük búcsúzva: „Nem hagylak titeket árván, eljövök tihozzátok.” Hogyan, miképpen, mikor? Elküldöm a másik pártfogót, a vigasztaló Szentlelket. És az mikor lesz, hogyan vesszük észre?
Nem tudták a tanítványok, de megjegyezték az ígéreteket, hogy a Szentlélek majd megtanít titeket minden szükségesre. Elvezet a teljes igazságra. Szót ad a szátokba, amikor prédikálhattok. Nem ti lesztek, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól általatok. Erő lesz a szavatokban, belülről fog megváltoztatni és vezetni benneteket.
Jézus lakozna bennük? Akármilyen furcsán hangzik is materialista gondolkozásunknak, így van. Ez történt. Egyébként maga Jézus is ezt ígérte: „Amikor eljön a Szentlélek, bennetek lakik, nálatok marad, és eszetekbe juttat bizonyos dolgokat, amiket én mondtam.” Belülről formálja át és kezdi irányítani azokat, akik kapták ezt az ajándékot.
Újjáteremti azokat, akik kapták ezt az ajándékot, hiszen a Szentlélek ott volt már a világ teremtésekor is. „Isten Lelke lebegett a vizek felett.” Ott van minden ember újjáteremtésénél is. A Szentlélek: Isten — amint éppen munkálkodik, amint éppen teremt.
Úgy gondolom, hogy a Szentháromság titkát az értelmünkkel soha nem foghatjuk fel. Számomra furcsa lenne, ha megérthetnénk az Isten lényének a titkát. Mert ha Isten lénye beleférne az értelmünkbe, akkor az értelmünk lenne nagyobb, és az Isten kisebb. Csak a kisebb fér bele a nagyobba. Mivel azonban képtelenek vagyunk felfogni — olyan szépen mondja ez a magyar kifejezés: nem érjük fel ésszel — az Isten lényének a titkát, az titok marad előttünk, de a hitünkkel elfogadhatjuk azt, amit Isten önmagáról mondott. És Ő úgy jelentette ki magát, mint Atya, Fiú, Szentlélek — Szentháromság Isten. És úgy mutatkozik be sokszor, mint aki Isten felettünk teremtő, uralkodó, gondviselő Atyánk, de ugyanez az Isten Jézus személyében közelebb jött hozzánk, vállalta velünk a kö-zösséget, a szolidaritást mindenben: Isten velünk (Immánuel). Ugyanez az Isten a Szentlélek alakjában még közelebb jön az emberbe, be egészen a szívünkbe — ezt ennél racionálisabban nem tudjuk kifejezni —, és onnan belülről kezd átalakítani, irányítani bennünket.
Ez történt pünkösdkor és ez ismétlődött meg olyan sokunk életében azóta is.
2. És hogyan történt ez? Mi magyarázza azt, hogy nemcsak az apostolok élték át ezt a változást és kapták a Szentlélek erejét, hanem ott mindjárt több ezer ember, azóta meg sok millióan? Mi ennek a magyarázata? Mit tettek ezek az emberek azért, hogy ennek a csodának a részesei lehessenek?
Hallgatták Péter prédikációját, aki Jé-zusról beszélt nekik. Ennyit tettek. Hallgattak egy igehirdetést, ami az Úr Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségéről szólt, s miközben ezt hallgatták, döbbenten arra a felismerésre jutottak, hogy a bűn nélküli Isten Fiának miattuk kellett meghalnia. Jézus Krisztus a kereszten nem a saját bűnei büntetését szenvedte el, mert neki nem voltak bűnei, hanem az ő bűneik büntetését. Éppen ezért ezt az ítéletet Isten még egyszer rajtuk már nem hajtja végre.
Mindez tipikusan a Szentlélek munkája. Aki meggyőz minket arról, hogy mi-mindennel vétkeztünk Isten és egymás ellen. Amikor végre fájni kezd az embernek az, ami bűn. Addig észre sem vette, esetleg dicsekedett vele, vagy természetesnek tartotta. Egyszerre bűnnek látja a saját bűnét (nem a másokét), és fájni kezd. De felragyog mellette a kegyelem is, hogy Isten ezekre a bűneinkre teljes bocsánatot adott már akkor, amikor Jézus meghalt. És akinek a szívében ez a bűnbánat és a bocsánatba vetett hit, a Jézusba vetett hit ott van, az kinyitotta a szívét Jézus előtt. Annak az életébe belép a feltámadott Krisztus, és aki Jézust kapta, az az Ő Szentlelkét is kapta.
Így történt az, hogy kapták ott ők, és kaptuk azóta nagyon sokan. Mert Jézus előtt az akadály mindig a fel nem ismert, a meg nem bánt bűn. De amikor felismeri, megvallja, és komolyan veszi, hogy erre bocsánatot kapott úgy, hogy ő semmit nem tett azért, Jézus tett meg mindent, akkor Jézus belép egy ember életébe, és vele együtt mindig kapjuk az Ő Szentlelkét.
Így mondja ezt itt Péter a csodálkozó sokaságnak, amikor azt kérdezik: „Mit tegyünk most, atyámfiai, férfiak?” „Térjetek meg (ez a kifejezés azt is jelenti: bánjátok meg bűneiteket), ennek a jeleként keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevébe, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.”
Péter ezzel azt mondta, hogy emberek, van szabadulás, mert van Szabadító. Nem hízelgett a hallgatóságnak, mert rájuk mutat: Ezt a Jézust ti feszítettétek keresztre gonosz kezeitekkel. De akármit tettetek, vagy valaki akármennyire elrontotta az életét, lehet újra kezdeni, sőt lehet újat kezdeni a feltámadott Krisztussal. Ezért lett Ő emberré, ezért halt meg, ezért támadott fel, és ezért árasztotta most ki az Ő Szentlelkét. Mindenki megnyithatja a szívét előtte, Ő ott rendet teremt, békességet ajándékoz. Bizonyossá tesz, hogy bocsánatot kaptunk. Visszavezet Istenhez, akit otthagytunk, és végre visszazökken a kizökkent életünk a helyére. A helyén lesz az ember. Tud helyesen gondolkozni, helyesen beszélni, és azzal fogja eltölteni ezt a rövid földi életet, amire Isten azt neki adta. Mindez a Szentlélek munkája.
Ez azonban azzal kezdődik: hallgatták az igét, megbánták a bűneiket, bizonyosak lettek a bocsánatról és kapták a Szentlélek ajándékát. A befogadott ige által végezte el mindezt az életükben Isten. A Biblia tanítása szerint ez a sorrend megfordíthatatlan.
3. Történik-e ilyen ma is?
Hogyne történne! Hiszen a feltételek változatlanul adottak. Változatlanul mindnyájann rászorulunk arra, hogy Isten Szentlelke újjáteremtsen, mert a bűn annyira megrontott minket, hogy itt nem javítgatásra van szükség, hanem új teremtésre. És változatlanul hatalmasan munkálkodik a teremtő Szentlélek. Ma is hangzik a Jézus keresztjéről szóló igehirdetés. Ma is lehet az Úr Jézus Krisztusban hinni. Ma is kérdezik sokan: mit cselekedjünk, hogy megváltozzék az életünk? S a Szentlélek ma is hatalmasan újjá tudja formálni az életünket.
Mondok erre egy régebbi példát és néhányat a napjainkból.
A régebbi a XIX. századból való. A híres angol igehirdető Spurgeon tizenöt éves volt, amikor egy hóvihar bekergette egy kis templomba. Ott éppen istentisztelet készülődött, csak a vihar miatt nem érkezett meg az igehirdető. Némi várakozás után felkelt valaki a padokból, felolvasott a Bibliából, és egyszerű szavakkal elkezdte azt magyarázni. Feltűnt neki a karzaton egy ismeretlen fiatalember, Spurgeon. Egészen személyesen megszólította őt, és rámutatott: az a fiatalember ott, szomorú arccal ül. Fiatalember, nézzen fel Jézusra! És elmondta még háromszor ezt a felszólítást.
Spurgeon komolyan vette. Sok mindent tudott már Jézusról, mert hívő szü-lei voltak, de nem volt személyes kapcsolata Jézussal. Azon az estén nemcsak felnézett, hanem szó szerint azt csinálta, amit itt olvastunk az igében: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” Utó-lag leírta, hogy a szíve mélyéről segítségül hívta azt a Jézust, akiről sok mindent tudott, de akit nem ismert. És a bé-kétlen szívébe békesség költözött, egészen megváltozott az élete — erről az édesanyja beszélt a későbbiekben, hogy mennyire megváltozott. Utána sokakat ő vezetett az Úr Jézushoz.
Nem kell azonban ennyire visszamennünk, mert Isten kegyelméből itt ülnek közöttünk sokan, akik ha most lenne időnk, alkalmunk, elmondanák, hogyan állította meg őket az élő Jézus Krisztus a nagy rohanásban. Hogyan hullott le a szemükről a hályog. Hogyan vezette el őket igazi önismeretre. Hogyan ragyogott fel előttük Jézus Krisztusnak a kegyelme és változott meg az életük.
Az egyik szilveszter délután egy fiatalember céltalanul erre kóborolt. Tele volt a szíve keserűséggel, csalódással. Azon gondolkozott, hogy így nem érdemes tovább élni. Aztán feltűnt neki, hogy itt ki van világítva ez az épület, és sokan jönnek ide. Bejött megnézni, mi van itt. Akkor kezdődött az óévi istentiszteletünk. Utólag elmondta, hogy a két oszlop között megállva, úgy érezte: elejétől a végéig ez neki szól. Aztán jött még hallgatni az igét, s egyszer szíven találta őt az ige — ahogy olvastuk a pünkösdi történetben —, kinyitotta a szívét az Úr Jézus előtt, és azóta is az Ő boldog tanítványa. Sok gondja van ma is, de boldog és elégedett ember.
Valakinek egyszer hirtelen meghalt a férje és évek múlva sem tudta feldolgozni. Tele volt önsajnálattal, keserűséggel, és csak a veszteségét tudta emlegetni. Egy pünkösdi istentiszteleten arról volt szó, hogy a Szentlélek vígaszaló. Az igehirdető kibontotta, hogy ez a szó azt is jelenti: pártfogó, sőt védőügyvéd. Bátorít, bíztat minket, és különösen azokat vigasztalja és bátorítja, akiknek nincs pártfogójuk. Utólag mondta el ez az asszony, hogy miközben hallgatta az igehirdetést, meggyógyult a lelke. S hogy meggyógyult, annak mi vagyunk a tanúi, mert nemcsak az önsajnálattól szabadult meg, hanem felszabadult arra, hogy ő vigasztaljon másokat. És Isten Szentlelke különösen használja őt gyászolók vigasztalására.
Elmondta egy fiatalember, hogyan került az alkoholnak, később a kábítószernek a rabságába. Sokszor akart szabadulni, soha nem sikerült. Egyszer elhívta egy ismerőse egy református közösségbe, ahol ilyen fiatalokkal foglalkoztak. Az első, ami meglepte, hogy őt ott szeretik és emberszámba veszik. A második, amin elcsodálkozott, miután hallott sok mindent Istenről, hogy Isten őt már jóval előbb szerette és elfogadta. Aztán egyszer ő is segítségül hívta az Úr nevét. És átélte, mit jelent a szabadulás. Azt, hogy nemcsak a rabságból, a kényszerből szabadul meg, hanem még a kívánságtól és a gondolattól is.
És nemcsak ez az életünk telik el másként, ha Jézus Krisztus Úr lesz valakinek az életében és így a Szentlélek beköltözik a szívébe, hanem egészen másként lépnek ki ebből az életből azok, akik ezzel a hittel és bizonyossággal teszik ezt.
Egy idős asszony betegágya mellett ültem nemrégen a kórházban, aki elmondta, hogy hirtelen súlyosbodott a betegsége. Emberileg, orvosilag nem sok ideje van hátra. A férje elesett még a háborúban, egyedül nevelt fel négy gyereket. Őt idézem: három pici volt, a negyedik még a hasamban. Nem tudnám megmondani, miből taníttattam ki és házasítottam ki őket. De az én Istenem mindenben gondoskodott rólunk.
Kedvesen magyarázta nekem: tudja, maga, hogy amit az Úr Jézus a Szentlélekről tanított, az szó szerint igaz? Mert a Szentlélek adott nekem tanácsot mindig, amikor küszködtem a kamasz fiaimmal. A Szentlélek adott bátorságot, amikor vé-denem kellett a kis családot. A Szentlélek engedte, hogy minden hajnalban, amikor kinyitottam a Bibliát, valamit megérthettem belőle és a végigkísért egész nap. A Szentlélek adott nekem igazi vigasztalást. Most pedig — folytatta — boldogan megyek haza az én Megváltómhoz, aki hűséges volt hozzám egész életemben, és helyet készített nekem az atyai házban. De addig is, amíg itt tart, vigasztalom a betegtársakat — és körbe mutatott a kórteremben.
Amikor néhány nap múlva újra mentem, üres volt az ágya. Az egész kórterem sírt, és sírtak a nővérek. Az egyikük ezt mondta: én nem vagyok hívő, de ez a néni a mennyországból hozott ide valamit közénk.
Nem is tudta, milyen igazat mondott, hiszen aki az Úr Jézussal összeköti az életét itt a földön, és akinek adja az Ő Szentlelkét, az belépett a mennyországba, annak elkezdődik az örök élet, az üdvösség már itt a földön. S az viszi magával mindenüvé ezt a kis mennyországot. Ezt tapasztalhatták meg ott azok, akik körülötte voltak.
Ezt a munkát akarja elvégezni bennünk Isten Szentlelke, hogy már itt újra közösségbe kerüljünk Istenünkkel, és elmondhassuk, hogy hiszem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett. Az Atya szeretete ezt lehetővé teszi, Jézus Krisztus kereszthalála ezt hozzáférhetővé tette, és a Szentlélek a mienkké, saját kincsünkké teszi.
Hadd bátorítsak mindenkit: hívjuk segítségül az Úr nevét. Mert aki segítségül hívja, annak belép az életébe, az másként tölti el ez a néhány évtizedet, és az üdvözül — ahogy a Bibliában olvastuk.
Hívd segítségül az Úr Jézus nevét még ma! Másként telik el az életed, és másként telik el az örökkévalóság: nem Jézus nélkül, hanem vele együtt tölthetjük azt.

Ezen a héten kezdtük el olvasni kalauzunk szerint Pál apostolnak Timó-teushoz írt első levelét. Ebben a levélben az apostol bátorítja fiatal munkatársát, tanácsokat és utasításokat ad neki, amikor önállóan el kellett kezdenie a lelki munkát. A levél elején azonban hirtelen személyessé válik a hangja, és röviden összefoglalja megtérésének és szolgálatba állásának a történetét. Ezt a néhány mondatot hallottuk most a Szentí-rásból.
Nyilvánvaló, hogy ezzel is bátorítani akarja Timóteust, és azt mondja neki, hogy ha még egy ilyen ember is, mint amilyen Pál volt, Isten gyermekévé lehet, és ilyen múlt után is hajlandó Isten valakit használni mások javára, akkor Isten számára nincs elveszett ember. Akkor neki nincs reménytelen eset. Ha egy ilyen megátalkodott gonosz is így megváltozhat, ahogy Isten Pál életét és gondolkozását megváltoztatta, akkor csakugyan azt kell mondanunk, hogy Isten kegyelme ellenállhatatlan, és az arról szóló jó hír, az evangélium, a legbezártabb szívet is ki tudja nyitni.
Ezért ujjong és lelkendezik itt az apostol: „Jóllehet előbb Őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem, hitetlenségemben tudatlanul cselekedtem. De bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme… (…) De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban bennem mutassa meg végtelen türelmét, példaként azoknak, akik majd hisznek benne.”
Szinte azt mondja itt Timóteusnak, hogy neked fogalmad sincs arról, hogy milyen mélységből húzott ki engem az én Uram, hogy az Ő érthetetlen szeretete hogyan nyúlt utánam, és hogyan formált át mindenestől ez a végtelen és meg nem érdemelt kegyelem.
Én ma is pontosan emlékszem arra, amikor életemben először lett egészen személyes, megrendíthetetlen bizonyossággá és azóta is tartó örömöm forrásává ez az evangélium, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. Azóta is muzsikál bennem, és gyakran megszólal az ajkamon is az erről szóló énekes bizonyságtétel:
Ó érthetetlen kegyelem,
mely így utánamjárt,
ki tévelygőn, vakon
bolyongtam utamon,
s egyszer csak rámtalált.

Félelmektől megszabadít,
szent félelemre tanít.
S ahol csak megjelen
e drága kegyelem
bűnöst megigazít.

És azóta is, akinek csak lehet, boldogan elmondom:

Nyomorult bűnöst kihoztál a mélyből,
Hajnalra hívtál csillagtalan éjből.

Erről tesz itt vallást Pál apostol, és ezért keretezi ezt az ő rövid bizonyságtételét a túláradó hála. Ezzel kezdi: „há-lát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, és ezzel fejezi be: „Az örökkévalóság királyának pedig, a halhatatlan, láthatatlan egy Istennek tisztelet és dicsőség örökké-örökké.” S megerősíti ezzel: Ámen. Bizonnyal úgy van, és bizonnyal úgy legyen.
Nézzük meg most röviden, miről is szól ez az ő személyes vallomása. Három tényről számol be itt az apostol, és mindegyikről három jellemző adatot sorol el. Mi ez a három tény? Milyen volt az előtt, mi változtatta meg az életét, és milyenné lett Isten munkája nyomán.
1. Milyen volt?
„Én előbb Őt káromló, az övéit üldö-ző és erőszakos ember voltam.”
Isten káromlása abban mutatkozott meg, hogy gonoszul beszélt Jézus Krisztusról. Ő maga mondja el bizonyságtételében (ApCsel 26), hogy „Jézus tanítvá-nyait is gyakran kényszerítettem káromlásra.” Ahogy ez a keresztyének üldözése során gyakran történt, hogy Jézus Krisztus megtagadására, káromlására akarják kényszeríteni őket. S ha erre készek, megmenekülnek az erőszakosságtól, a kellemetlenségektől, ha nem, akkor szenvedést kell vállalniuk Krisztusért. Ká-romoltam Őt — azt mondja.
És üldöztem az övéit. A Galata levél elején így írja Pál: „féktelenül üldöztem az Isten egyházát és pusztítottam azt.” És mindez az ő erőszakos természetéből következett. Káromoltam Őt, üldöztem az övéit, és erőszakos ember voltam.
Az a szó, ami itt áll az eredeti szövegben, a gőgnek és az erőszaknak a keverékét fejezi ki. Amikor valaki abban leli örömét, hogy másokat bántalmazzon és megalázzon. Talán érezzük, hogy van egy bizonyos fokozás Pálnak a beszámolójában: gonoszul beszéltem (Isten-káromló voltam), gonoszul cselekedtem, (üldöztem a Krisztus tanítványait), mert gonosz a természetem (mindenestől gonoszok a gondolataim). Ezt summázza aztán később így: én vagyok az első a bűnösök között. Nyilván nem úgy jutott erre a megállapításra, hogy áttanulmányozta a világ összes bűnözőjének az aktáit, ezzel összehasonlította magát és így megállapította, hogy én vagyok az első a bűnösök között… Sokkal inkább arról van szó, hogy akit Isten Szentlelke meggyőz a maga bűnös voltáról és bűneiről, az az ember azon nyomban abbahagy mindenféle hasonlítgatást, annyira fáj neki az a sötétség, ami a tulajdon szívében van.
Ilyen volt tehát Pál eredetileg. Mindezt akkor észre sem vette, sőt erénynek tekintette. Azt hitte, valami jó dolgot cselekszik, amikor Krisztust káromolja, az övéit üldözi és mindebben az ő erőszakos természete érvényesül.
Kimondhatatlan ajándék az, amikor valaki erre rájön. Amikor Isten Szentlelke kinyitja egy ilyen ámokfutónak a szemét, látja a bűneit, bűnnek látja mindazt, amit Isten bűnnek lát az életében, és nem mesél, nem magyaráz, nem mentegetőzik, nem szépít, nem ködösít, hanem mindezt néven nevezi, ilyen konkrétan, és fájni kezd az embernek. Ó, de nagy kegyelem az, amikor valaki ide eljut. Minden élet gyógyulása ezzel kezdődik, és a hitben való növekedésünk egyik fontos feltétele is ez. Magamról tudom, hogy mindig fáj az, amikor Isten Szentlelke a lelkiismeretemben rámutat arra, hogy valami gonoszt mondtam, gonoszt cselekedtem, vagy szennyes gondolataim vannak. De mindig hálás vagyok azért, hogy nem hagy ebben a mocsokban, hanem rávilágít, késszé tesz arra, hogy nevén nevezzem, és elhagyjam. És milyen nagy lehetőség az, hogy van ezekre bocsánat, és van ezektől szabadulás!
2. Vajon hogyan folytatnánk mi? Azt mondanánk: egy ilyen embert, aki Krisztust káromolja, az övéit üldözi és állandóan a maga erőszakos természete vezeti, megfelelően meg kell büntetni.
Ezzel szemben mit mond Pál? „Noha előbb Őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem… és bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban. És azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg az Ő végtelen nagy türelmét…”
Hogyan közeledik Isten egy ilyen bűnöshöz? Három jellemzőjét mondja el Istennek: irgalmas, kegyelmes és türelmes. És figyeljük meg a jelzőket: „bőségesen kiáradt rám az Ő irgalma, túláradóan körülvett az Ő kegyelme és végtelen türelemmel szenvedte el mindazt, amit cselekedtem.”
Mit jelent az irgalom? Azt, hogy a bűnös nem kapja meg azt, amit megérdemelne. Mit jelent a kegyelem? Azt jelenti, hogy a bűnös sok olyan jót kap, amit nem érdemel meg. Miben mutatkozik meg Isten végtelen türelme? Abban, hogy ki tudja várni azt, amíg egy ilyen megátalkodott, megveszekedett indulatember, aki csak gonoszt tud szólni, csak gonoszt tud cselekedni, csak a maga erő-szakos természete irányítja, egyszer végre megálljon, komolyan vegye Isten hívását és leboruljon előtte, s egyetlen kérdése legyen, mint ahogyan Pálnak egyetlen kérdése lett: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Istennek van türelme ezt kivárni és vannak eszközei ezt elősegíteni.
Megtörtént-e ez a megállás már az életünkben? Elhangzott-e ez a kérdés: Uram, én, aki eddig káromló, üldöző és erőszakos ember voltam, most egyet kérek csak: hadd értsem, mit akarsz, hogy cselekedjem, és én azt akarom tenni.
Elmondta egyszer valaki: évekig ez az ámokfutás volt jellemző az életére. Egyik gonoszságot a másik után követte el. Miközben tudta, hogy Isten hívogatja őt és rossz, amit csinál, ellenkezett folyamatosan Isten akaratával, szennyes gondolatokat forgatott magában. Örökké rohant, nem akart szembenézni sem magával, sem a tényekkel, sem az őt váró Istennel, míg végül is aztán valami meg-állította. Akkor összetört, és ő is ezt kérdezte: Uram, ezentúl veled akarok élni, mit akarsz, hogy cselekedjem? Megkérdezte: tudja, mi tört össze engem végül? Isten türelme és jósága. Elmondta: attól kezdve ő is másként nézi a körülötte élő nehéz embereket, és egészen másként viszonyul azokhoz, akiktől sokat kellett szenvednie, vagy akikre csak haraggal tudott gondolni.
Ez nem új dolog, amit ő tapasztalt. Ugyanez a Pál apostol írja szó szerint ugyanezt a Római levél elején, amely így hangzik: „megveted az Isten jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy té-ged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?” (Róm 2,4) Pál apostol erről tesz itt bizonyságot: az Isten irgalma, kegyelme és végtelen türelme megtérésre hívta.
3. Harmadszor azt mondja el: milyenné lett az élete ezek után. Ezt három lépésben adja elő. Ez a három szó jelzi: rajtam, bennem, általam. „Azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban bennem mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örökéletre jutnak.”
Először azt élte át, hogy Istentől teljes bocsánatot kapott minderre a sok szörnyűségre, amiről itt beszámolt. Levette róla bűneinek terhét. Könyörült rajtam…
A szívében felszabadult hely azonban nem maradt üresen, hanem Isten odaadja mindig Szentlelkét azoknak, akiken kö-nyörül. Jézus Krisztus maga költözik be az ilyen ember szívébe.
Később az Efézusi levélben így ír erről: lakozzék Krisztus hit által a szívetekben. Ezt éli át másodszor, hogy benne változik meg minden, és benne kezd munkálkodni Jézus Krisztus.
Miután pedig az ő erőszakos természete mellett így megjelenik benne Jézus szelíd természete is, ez a hit által benne élő Jézus használni kezdi őt. Küldi azokhoz, akik még nem hisznek, hogy ő általa azok is higgyenek, és így az örök életet elnyerjék.
Először könyörült rajta, azután munkálkodik benne (elvégzi az újjáteremtés munkáját), és ebből egyenesen következik, hogy munkálkodik általa, használja őt mások üdvösségére. Rajta, benne és munkálkodik általa. Így lett Jézus Krisztus ellenségéből Jézus Krisztus apostolává, küldöttjévé. És aki valamikor gonoszul beszélt, gonoszul cselekedett, mert erőszakos, gonosz természetű volt, annak most Jézus ad szavakat a szájába, Jézus Lelke indítja nemes és szép cselekedetekre, és Jézus természete ábrázolódik ki benne. Ezért tudja később a galatabelieknek ezt írni: „gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus”.
Azt írja itt tehát az apostol Timóteusnak: édes fiam, ha még velem is megtörténhetett ez, akkor nincs ember a föld színén, akit az Isten hatalmas szeretete át ne tudna formálni.
Valaki egyszer azt kérdezte: miért tesz ilyeneket Isten? Azért, mert Istennek ez a természete, (ha szabad ilyen egyszerűen fogalmazni, de másként nem tudunk). Amilyen valóságos az, hogy Pálnak és mindannyiunknak a velünk született természetünk olyan erőszakos, amilyenről ő itt beszámol, olyan nyilvánvaló a Szentírásból az, hogy Istennek meg ilyen irgalmas, kegyelmes és türelmes természete van.
Olyan irgalmas, hogy irgalomból szánva minket, nagy jósága ránk tekintett, és Jézus Krisztusban utánunk jött ide a földre. És ez az irgalom és szeretet vitte Jézust a keresztre, hiszen Ő maga mondta: „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért.” És ez az isteni irgalom mondatta Jézussal, utolsó leheletével, haldokolva is azt az értünk hangzó imádságot: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Életkérdés nekünk, hogy világosan lássuk: mennyire rászorulunk erre az irgalomra, kegyelemre és türelemre. Lássuk, milyen bőségesen árad Istennek ez a kegyelme ma is ránk. És bizonyosak legyünk abban, hogy a mi irgalmas Atyánk az Ő helyettünk meghalt Fiára néz, és terajtad könyörül. És ebből a könyörületből lehet egészen másként élni. Isten ezzel a kegyelemmel fogad vissza minket, ezzel a kegyelemmel tart meg a hitnek az útján, és ezzel a kegyelemmel visz majd be az Ő örök dicsőségébe. „Kegyelemből dicsőségbe szállj, hited majd szárnyat ad.”
Nagy ajándék lenne, és nagy változást idézhetne elő mindannyiunk életében, ha engednénk az ének biztatásának:

Ó bízd magad e kegyelemre,
Mely gazdagon árad feléd!
Váltságát tedd a magadévá,
S hidd: ez számodra is elég.

Próbáljátok ki ezt!