Cseri Kálmán

Múlt vasárnap erre a kérdésre kerestünk választ Isten igéjében: mire való az a tíz ige, amit Isten a Sinai hegynél adott az Õ népének, s amit Tízparancsolatnak szoktunk nevezni. Láttuk, hogy mielõtt Isten bármit mondott volna a népnek, cselekedett érte. Elõbb megajándékoz és utána követel. Elõbb feltétel nélkül, csupa kegyelembõl, az Õ szeretõ kiválasztása alapján befogad az Õ országába, és utána közli országának rendjét. Elõbb képessé tesz arra, hogy az Õ akaratát cselekedjük, és utána jelenti ki nekünk az Õ akaratát.
Láttuk azt, hogy ezzel a tíz igével Isten az Õ szabadságra segített népét akarta az elõrehaladásban segíteni. Ezekkel a parancsolatokkal nem beszûkíti Isten népének az életét, hanem védi és kiteljesíti azt. Abban a mondatban, ami a bevezetõje ennek, s amivel a múltkor foglalkoztunk, Isten mintegy bemutatkozik. Megmondja, ki Õ és mit tett a népért. Õ segítette szabadságra népét, és most vezetni akarja a szabadságban. És az igéket azért adja, hogy megmaradjanak ezen az úton és célba érkezzenek.
Ugyanezt teszi velünk Jézus is. Az Õ kereszthalála árán kiszabadít a halálnak, a kárhozatnak a rabságából, és Szentlelkének a vezetésével meg akar tartani az élet útján és egyre teljesebb életre akar segíteni.
A múltkor az I. parancsolat bevezetõ mondatával foglalkoztunk csak, ma a folytatását figyeljük meg. Ez Isten elsõ parancsa, kérése az Õ népéhez: Ne legyen más istened rajtam kívül! Miért? Vannak más istenek is? Ezt nézzük meg most, mit tanít errõl a Szentírás.
1. Az elsõ állítása a Bibliának ezzel kapcsolatban az: nincs más Isten, csak az, aki teremtette ezt a földet és a mennyet, aki íme kiszabadította népét a rabságból és most kijelenti magát neki. Aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Õ egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Õ-benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Ézsaiás könyvében ezt mondja az Úr: „Én vagyok az Isten, több nincs, rajtam kívül nincs Isten!” Néhány mondattal késõbb ezt olvassuk: „Én vagyok az Isten és nincsen több.” (És 45,5, 22)
Amikor Jeremiás leírja, hogy mégis vannak népek, akik isteneknek neveznek sok mindenfélét, akkor a következõket írja: „A népek bálványai csupa hiábavalóság. Hiszen az erdõ fájából faragják azt, ácsmester keze készíti bárddal. Ezüsttel és arannyal megékesíti, szö-gekkel és pörölyökkel megerõsíti, hogy le ne essék. Olyanok, mint az egyenes pálmafa: nem beszélnek, viszikhordják õket, mert mozdulni nem tudnak. Ne féljetek tõlük, mert nem tehetnek rosszat, de jót tenni sem képesek! De az Úr igaz Isten, élõ Isten Õ, és örökkévaló Király!” (Jer 10,3-5, 10)
Ez a különbség. Van az egy, igaz, élõ Isten, és vannak az úgynevezett istenek, Csokonai találó szavaival: istenségnek látszó csalfa vak remények, kit teremt magának a boldogtalan. Az élõ Isten magának teremtett minket az Õ dicsõségére. Az úgynevezett isteneket, a bálványokat az ember teremti magának.
Nincsen tehát ezen az Istenen kívül más isten - ez a Biblia hitvallása, és minden más elképzelés önámitás. Nincs más olyan személyes hatalom, aki felette áll az egész világnak, az egész valóságnak, mivelhogy Õ alkotta azt. Akinek minden lehetséges. Aki nekünk embereknek mindig feltétlenül jót akar, mert szeret minket. Aki magához hív. Aki megajándékoz mindennel, amire szükségünk van. Aki megtanít élni és meghalni, mert örök életet ad az embernek. Ilyen Isten csak egy van: Jahve, Ábrahám Istene, a Jézus Krisztus Atyja, akit a benne hívõk így szólíthatnak meg: mi Atyánk!
Kitalálni lehet más isteneket is, de megtalálni, találkozni csak ezzel az Istennel lehet. Az ember ebben a vele való találkozásban válik igazán emberré. Ebben a találkozásban nyer értelmet a léte. Ebben találja meg önmagát és küldetését. Ez az Istennel való kapcsolat szakadt meg a bûn miatt, ezt állította helyre Jézus. Aki engedi, hogy Jézus visszavezesse ehhez az egyetlen, igaz Istenhez, az hisz. Ezt nevezi a Biblia hitnek.
Ez azonban felvet egy kényes kérdést, amirõl ma egyre több szó esik. A kérdés ez: nem minden vallás és minden ember ebben az Istenben hisz? Vajon nemcsak az a helyzet, amit egy mohamedán tanító így mondott a keresztyén ismerõsének: ti úgy nevezitek Isten: mi azt mondjuk: Allah, a hinduk: Dívának tisztelik, a kínaiak: Sangti-nak mondják, de mindnyájan ugyanarra gondolunk. Mint ahogy a víznek is minden nyelvben más az elnevezése, de mindenki ugyanazt érti rajta.
Nos, errõl van-e szó? A Szentírás azt mondja: nem ugyanarra gondolunk mindnyájan. A különbözõ vallások nem ugyanazt az Istent tisztelik, legalábbis nem ezt az egyetlen, élõ Istent, aki szent igéjében és szent Fiában kijelentette magát nekünk.
Jézus azt mondta errõl az Istenrõl: Õt „soha senki nem látta. Az egyszülött Isten - így van az õsi szövegben -, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Õt.” Aki látott engem, látta az Atyát - mondta Jézus. „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja jelenteni.” (Mt 11,27)
Igaz Isten-ismeretre minket egyedül Jézus Krisztus vezethet el. Ezért döntõ a más vallásokkal és a magukat keresztyénnek tartó csoportokkal való érintkezésünkben az, hogy világosan lássuk, kinek tartják Jézust. Mert aki csupán prófétának, bármilyen tiszteletreméltó prófétának is, vagy eszményi embernek, vagy kiváló gondolkozónak, vagy példaképnek tartja õt, az nem ugyanazt az Istent imádja, mint akit mi, akik igyekszünk Jézus Krisztus Atyját megismerni és imádni.
A nagy vallások egyike sem tekinti Jézust Istennek. A Jehova tanúi sem, az unitárius testvérek sem, a mormonok sem. Mi ettõl szerethetjük egymást, és kölcsönösen tisztelnünk kell egymás meggyõzõdését, de nem szabad elhallgatni, hogy nem ugyanazt az Istent imádjuk. Éppen ezért, amikor összehívták már két alkalommal a világvallások képviselőit közös imanapra, akkor ott nagyon határozottan tisztázni kellett volna: ki kihez imádkozik? Mert az afrikai tûzimádók, akik szintén ott voltak, nem Jézus Krisztus Atyjához imádkoztak, és nem kötötte össze azokat az embereket az, hogy az egy Istenhez, az ugyanahhoz az Úrhoz imádkoztak. És majd látni fogjuk, hogy ez egyáltalán nem teológiai szõrszálhasogatás, hanem üdvösség kérdése: tudjuk-e, kit imádunk, egyáltalán vallásos tiszteletben kit részesítünk?
Ma, amikor egyre szenvedélyesebben szervezik a különbözõ vallások közeledését, akkor nekünk világosan kell látnunk, hogy a Biblia azt mondja: nincs más Isten! Nem véletlen az, hogy az élõ Isten a tíz ige élére ezt a mondatot teszi: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Az, hogy valaki vallásos, az nem minõsíti a hitét. A hitet nem a mértéke minõsíti, hanem a tárgya: kiben hisz? Ez tehát az elsõ tanítása a Bibliának errõl: Nincs más Isten ezen az Istenen kívül.
2. Aki nem imádja a Teremtõt egyetlen Istenként, az előbb-utóbb feltétlenül a teremtményeit kezdi el isteníteni. Mert az ember Isten-imádatra van teremtve. Pál apostol a Római levél 1. részében rendkívül éles elméjûen, a Szentlélektõl megvilágosítva fejti ki azt, hogy mivel imádni feltétlenül akar valakit, ha nem azt imádja, aki a maga imádatára teremtette az embert, akkor oda tesz a helyére sok minden mást, vagy mellé sok minden mást, és elkezdi imádni az Isten teremtményeit. És ez minden lehet: állatokat, vagy állatok képét, szobrát. Vagy istene lesz a pénz. Vagy Pál azt írja Timótheusnak: „istenük az õ hasuk.” Vagy önmagát bálványozza, vagy egyáltalán emberi személyt: diktátort vagy sztárt. Vagy a tudomány lesz a bálványa, istene. Kifogyhatatlanok vagyunk mi ebben.
Kálvin János egyenesen azt írja: „Az ember elméje olyan mûhely, amely szakadatlanul bálványokat gyárt.” Ezeket az úgynevezett isteneket vég nélkül tudjuk gyártani, hogy legyen kiket-miket imádnunk.
Végül is ki tekinthetõ Istennek, vagy kikre gondol itt a mi Urunk, amikor azt mondja: „Ne legyen rajtam kívül más istened!” Luther ezt írja: „Akiben bízol, akihez bajodban menekülsz, akitõl segítséget vársz, akin a szíved csügg, akit, félsz és tisztelsz, az a te istened. Aki fontosabb neked másoknál, akinek alárendeled az életedet.” Ez lehet ember, állat, eszme, tárgy. Akármit képesek vagyunk mi isteníteni. Aki nem tiszteli az egyetlen teremtõ Istent, az feltétlenül a teremtményeit kezdi el isteníteni.
Alig-alig van olyan ember, aki mindenestül isten nélküli lenne. A legateistább eszmerendszerek is újabb és újabb bálványokat gyártottak maguknak. A francia forradalom az ember értelmét helyezte a trónra. A marxizmus magát az embert tette meg istenné, aki mindent átalakít, mindenre képes. Ez vastörvény: Aki nem tiszteli a Teremtõt egyetlen Istenként, az a teremtményeit fogja tisztelni.
3. A harmadik ezzel kapcsolatos bibliai gondolat: Ezzel az ember roppant veszélynek teszi ki magát. Mert aki nem tiszteli az egyetlen, igaz Istent, az kilépett a vele való szövetségbõl - ugye Isten szövetséget kötött az Õ népével - és ezzel kiszolgáltatta magát az ördögnek. Ez megint olyan tanítása a Bibliának, amire ma sokan legyintenek vagy megbocsátó fölénnyel mosolyognak, miközben az áldozatai ennek. Mert mirõl van szó? Arról, hogy minden olyan vallásos tiszteletet és hitet, amit egy ember nem tudatosan az egyetlen élõ Istennek szán, kisajátít magának az ördög. Õ imádatra vágyik. Még Jézustól is azt kérte: ha leborulva imádsz engem, akkor mindezeket neked adom. És anélkül, hogy tudná sok ember, az a vallásos tisztelete, amit nem Istennek szánt, hanem a maga isteneinek, bálványainak, az végül is a Sátánnal hozza õt kapcsolatba. Errõl a Biblia megint világosan ír, csak nem szoktunk odafigyelni ezekre az igékre.
Mózes könyvében ezt olvassuk: „Ne áldozzanak - tudniillik az emberek - véres áldozatokat az ördögöknek, akikkel paráználkodnak.” (3Móz 17,7) A paráználkodást Isten sokszor a bálványkultuszra érti az Ószövetségben, mert a szövetségi hûség az lenne, hogy csak az egy, igaz Istenhez ragaszkodik a nép. De amikor Istenen kívül a környezõ pogány népek isteneit is elkezdték imádni - akármilyen megfontolásból -, akkor hûtlenné lettek az Istennel való szövetséghez (házassághoz), és azt paráznaságnak nevezi a Szentírás. Azt mondja: akik Istenen kívül bálványokat is tisztelnek, az ördögöknek mutatnak be áldozatot.
Vagy ezt olvassuk: „Idegen istenekkel ingerelték az Urat, utálatosságokkal bosszantották. Ördögöknek áldoztak, nem Istennek, isteneknek, akiket nem ismertek, újaknak, akik csak most támadtak, akiket nem rettegtek a ti atyáitok.” (5Móz 32,16-17)
Mintha rólunk szólna, nem? Újabb és újabb istenek támadnak - csak most. Újabb és újabb szekták, szektavezérek, több ember tartja magát Krisztusnak ezen a világon és vannak híveik. És itt közöttünk is hódít ez a tévelygés. Újabb és újabb isteneknek tiszteleg az ember, s közben nem is gondol arra, hogy ördögi hatás alá kerül. Gondoljunk a bevezetõre. Abból a szabadságból, amire Isten elhívta, visszacsúszik a rabságba, mert nem veszi komolyan, hogy „Ne legyen más istened rajtam kívül!”
Amikor Pál apostol a Korinthusiaknak ír, ettõl félti õket, és ezért mondja: hagyjanak fel mindenféle bálványáldozattal. Pedig azok nem sátánkultuszok voltak, csak a megszokott bálványaiknak, úgynevezett isteneiknek adtak tiszteletet. És mit ír Pál? „Mit mondok tehát? A bálvány valami, vagy hogy a bálványáldozat valami? Sõt, hogy amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek: én nem akarom, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.” (1Kor 10,19-20) Tehát aki Istenen kívül más isteneknek mutat be áldozatot - vagyis vallásos tiszteletben részesíti õket, az ördöggel kerül közösségbe. Félelmes bibliai igazság.
Az eddigi gondolatmenet ez volt: a Biblia tanítása szerint nincs más Isten, vannak úgynevezett istenek, akiket mi gyártunk magunknak vég nélkül, de egy, igaz, élõ Isten van. Aki Õt nem imádja, vagy nem csak Õt imádja egyetlen Istenként, az előbb-utóbb a teremtményeit fogja isteníteni. Aki pedig ezt csinálja, az tudtán vagy akaratán kívül is az ördöggel kerül kapcsolatba.
4. És itt érkezünk meg az I. parancsolat tulajdonképpeni jelentéséhez, értelméhez. Mitõl óvja itt Isten az Õ népét, amikor azt mondja: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Nem az volt az igazi veszély, ami Isten népét akkor fenyegette, hogy elfelejti Istenét, hogy hátat fordít neki, hogy megtagadja, hogy nem említi többé az Õ szent nevét. Azok után, amit Isten azzal a néppel tett, nem lehetett már Õt elfelejteni. Azok után, ahogy kiszabadította és szeretetébe, szövetségébe fogadta, nem lehetett törölni az emlékükbõl, még a tiszteletükbõl sem Istent. Nem ettõl félti Isten a népet, hanem attól, hogy rajta kívül más istenei is lesznek. Így hangzik pontosan ennek a mondatnak a fordítása: „Ne legyen más istened rajtam kívül!” Õ is, meg rajta kívül a környezõ kánaánita népek bálványai is. Mert sosem lehet tudni ... Mert ne lógjunk ki annyira a sorból ... Egy kicsit asszimilálódni kell ahhoz, hogy az embert elfogadják, és így tovább. Akkor is, ma is ilyen és ehhez hasonló megfontolások vannak a bálványtisztelet mögött. Az Urat tiszteljük mi, de azért hadd higgyék: nem vetjük meg õket ...
A tolerancia és a pluralizmus nem modern jelszavak. Ezek évezredekkel ezelõtt is ott lebegtek már Isten választott népének a feje felett is. És kialakul az is-is. Jahve is és a Baál, az Asera, a Molok és a többi kánaánita istenség is. Ettõl védi, óvja és akarja megszabadítani Isten az Õ népét. Az összemosástól, a keveréstõl, az is-istől. És ezért mondják azt a próféták unos-untig: Nincs is-is! Itt vagy-vagy van! És aki kaput nyit idegen istenek elõtt, az ezen a kapun máris kilépett az élõ Istennel való szövetségbõl, és ott magára marad. Védtelen lesz, lejtõre kerül, amin csúszik lefelé, és nem fog tudni megállni.
Tehát nem az a veszély, hogy elfelejtik Istenüket, hanem az, hogy miközben tisztelik õt, tisztelnek más isteneket is. Miközben az élõ Isten népének vallják magukat, a halott isteneket is vallásos tiszteletben részesítik. Félig bízik az ember Istenben, félig a pénz hatalmában, mert azzal sok mindent el lehet intézni, - ami azt jelenti: egészen a pénz hatalmában bízik. Az üdvösségét egyharmad részt Isten meg nem érdemelt kegyelmétõl reméli, kétharmad részt a maga cselekedetei jutalmaként akarja megkapni, - vagyis: egészen magában bízik.
A próféták így mondták: paráználkodtok kõvel és fával. Kõbõl és fából faragott bálványszobrokat is tiszteltek. Soha nem tagadták meg ezek az emberek az élõ Istent, hanem rajta kívül más isteneik is voltak. Mindig azok, amik éppen korszerûeknek látszottak, amiket éppen felkínáltak. Új istenek - ahogy olvastuk -, amiket nem tiszteltek a ti atyáitok, de ti mos tisztelitek, mert így korszerû és így divatos. A kártyavetõ kiteríti kártyáit az asztalára, - ahogy egyszer gyerekfejjel saját szememmel láttam, mert elvitt oda valaki, - és a Szentháromság Istent hívja segítségül a jóslásához. Undorító! Errõl van itt szó. Is-is.
Említettem már egyszer, hogy egy nyáron régebben, egy néprajzos ismerõsöm magával vitt és a falusi házak házorom díszeit tanulmányozta. Alig találtunk olyan házat, ahol csak keresztyén szimbólum, a kereszt lett volna bevésve a padlásnak a deszka végébe. A legtöbb helyen ott volt a kereszt, és jobbra, balra, alatta, felette õsi pogány szimbólumok - az égitesteket ábrázolók, a nemi szerveket ábrázolók. Is-is. Sosem lehet tudni ... Valószínû, ez nem tudatos megfontolása volt az ácsnak, aki azt oda bevéste, de mélyen áthatja a tudatunkat az elsõ parancsolat vakmerõ megszegése.
„Ne legyen más istened rajtam kívül!” Ha valami idõszerû parancsa Istennek ma, akkor ez feltétlenül az. A megosztott szív, a kevert élet, a két vágányon való futás, a dolgok összemosása ellen harcol Isten ezzel a parancsolattal. Erre azért kell nagyon odafigyelnünk, mert a korszellem is erre sarkall minket, hogy szegjük meg Istennek ezt a parancsát, és a saját megromlott szívünk is kiváló táptalaja ennek.
A korszellemrõl túl sokat nem akarok most beszélni, de nem árt, ha odafigyelünk arra, hogy egyre határozottabb lépéseket tesznek különbözõ csoportok - és most már az egyházak is - egy nagy egységes világvallás kialakítása felé. Az a mozgalom, amit New Age-nek neveznek, tudatosan is ezt készíti elõ, és egy ilyen szellemiségben, az, aki ragaszkodik a Szentírás igazságaihoz, nem korszerû ember. Az úgynevezett ökumenikus mozgalom lemondott a misszióról, és helyette kitalálta a dialógust. Nem Jézushoz kell vezetnünk azokat, akik Õt nem ismerik, hanem csak meg kell ismernünk õket. Lemond az egyház fokról-fokra arról a missziói parancsról, amit Jézus adott.
1993-ban a világvallások parlamentjén 6500 ember végzett hosszú idõn keresztül „vallásközi tréningeket”. Ott nem hangzott evangélium vagy evangélizá-ció, hiszen az azt jelentené: megvetjük, lenézzük a többieket. Egymás megismerése a cél. A dalai láma a mi bazilikánkban imádkozott, és vele ott voltak az egyházi vezetõk. Mind Róma, mind a protestáns felekezeteket tömörítõ Egyházak Világtanácsa egyre határozottabb lépésekkel készít elõ egy nagy világegyházat. Csak azon folyik a színfalak mögötti vita, hogy ki legyen annak a vezetõje. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha feladjuk Jézus Krisztus kizárólagossági igényét. Itt nem a keresztyénség kizárólagosságáról van szó, Jézus Krisztus kizárólagossági igényérõl van szó.
Márpedig ez ténykérdés, hogy egyedül a Názáreti Jézus halt meg te helyetted is, meg én helyettem is, meg a dalai láma helyett is, meg a pápa helyett is a kereszten. És Isten, aki gyûlöli a bûnt, egyedül Jézus Krisztus golgotai áldozatát fogadta el érvényes elégtételnek mindannyiunk bûnéért. Egyedül Jézus Krisztus nyitotta ki az ember elõtt újra az Istenhez vezetõ utat és a mennyország kapuját. És ha mi igazán szeretjük azokat, akik még nem ismerik Õt, akkor mi ezt az egyetlen életre vezetõ utat mutatjuk nekik nagy szeretettel és tisztelettel, és az õ hagyományaikat megbecsülve. De aki igazán szereti a másikat, az meg akarja menteni.
Ez a kor, amiben élünk, ezzel a fertőzött, mindent összemosó szellemiségével folyamatosan vizsgáztatja a hitünket. Hisszük-e mi azt, amit Jézus magáról mondott, s amit a Szentírás róla mond?
De ugyanakkor a romlott szívünk is kiváló táptalaja ennek az összemosásnak, és szükségünk van Istennek erre a parancsára! Mit küszködünk önmagunkkal hívõ emberek, és mit küszködöm mint lelkipásztor azokkal, akik elindultak a hitben, hogy oda jussunk el mindnyájan, hogy egészen szánjuk oda magunkat Isten szolgálatára. Hogy osztatlan szívvel rendeljük alá magunkat az Õ akaratának. Ne kacsintgassunk kétfelé! Ne hagyjon maga mögött az ember kis hidakat, amiken esetleg visszavonulhat, vagy ne hagyjon nyitva kiskapukat, amiken megléphet! Mert csak ez az út vezet az életre, de ez odavezet! Ezen csak elõrefelé lehet menni.
Aki harcolja a hitnek a harcát, az tudja, hogy mennyi akadálya van ennek. Itt ülünk a templomban, de az utcán, amikor beszélgetünk, már teljesen olyanok vagyunk, mint a világ fiai. Van az embernek egy vasárnapi arca és élete, és aztán az egész hét a hétköznapok jegyében zajlik, és semmi különbség nincs sokaknak a gondolkozása, viselkedése és a világ fiainak a gondolkozása és viselkedése között. Sõt, sokan nem is akarják, hogy legyen. Fel ne tûnjék, hogy én Isten útján akarok járni, vagy hogy Õ megszólított engem, vagy hogy én döntöttem mellette - mondják. A döntésnek következményei lennének, testvérek! Aki döntött mellette, az vállalja Õt!
Nekem senki se mondja, hogy teljes szívbõl szereti a feleségét az, aki hetente kétszer a szeretõjénél vacsorázik. És hogy õ hûséges a férjéhez, miközben a munkahelyén kikezd a férfiakkal, és élvezi, hogy kacérkodik. Ugyanezt csinálják vallásos tömegek. Egy kicsit Istennek is ... de hát a világban élünk, hát nem lehet kilógni a sorból, mert az kellemetlenségekkel jár. Azzal bizony! Olyan kellemetlenségekkel, hogy volt, akinek az életébe került. De mivel ki mert lógni a sorból, ezért tudott segíteni a többieken, ezért lett áldássá másoknak.
„Ne legyen idegen istened rajtam kívül!” Aki a világot szereti, nem szeretheti az Istent - ezt olvassuk a Szentírásban. A szívünk teljes kiszolgáltatása, önmagunk egyértelmû odaszánása Istennek, az osztatlan élet - ez az, amire el akar segíteni a mi Urunk, és ezért mondja: Ne legyen más istened rajtam kívül!
Aki azt mondja, a vallás magánügy, hogy a hite nem tartozik senkire, az elárulta, hogy nem osztatlan a szíve. Isten minket közüggyé akar tenni. Áldássá akar tenni mások számára is. Isten a kétszívûségtõl óv, és erre az egyértelmûségre akar elsegíteni.
Jó lenne, ha ma délután keresnénk egy kis csöndet és õszintén megvizsgálnánk Isten Szentlelkének a világosságát kérve, vajon hol megosztott még a gondolkozásunk és életgyakorlatunk? Hol vannak benne kettõsségek? Jó lenne, ha azzal kezdenénk a Tízparancsolatba való belemélyedést, hogy ezt az elsõt mindjárt komolyan vesszük, és megtisztítjuk magunkat minden olyantól, ami idegen isten, ami zavarja az egyértelmûséget.
Jézus Krisztus mondatával hadd fejezzem be, amit kemény harcban, a kísértõvel vívott harcában mondott: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Neki, és csak neki, és szolgálj neki, ne csak vágyakozz ezután!

Egy hónapon át Pál apostolnak Timó-theushoz írt két levelét fogjuk most olvasni a bibliaolvasó kalauzunk szerint. Arra gondoltam, hogy egy vagy esetleg két alkalommal is érdemes lenne madártávlatból megnéznünk ezeknek a leveleknek a tartalmát, célját. Nem is annyira a feladóját, mert Pál apostolról sok mindent tudunk, de a címzettjét, Timótheust, mindenképpen.
Timótheus Pál lelki gyermeke volt. Olyan kedves, meleg ez a megszólítás itt az elején: „Timótheusnak, az én igaz fiamnak a hitben”. Vannak-e nekünk igaz fiaink és leányaink a hitben? Vannak-e olyanok, akik úgy jutottak hitre, hogy tõlünk hallottak Jézus Krisztusról? Rettenetes lenne úgy meghalni ma egy hívõ embernek, hogy senkit nem vezetett Jézushoz. Fáradozunk-e mi ezen?
Pál apostol többes számban is elmondhatta ezt. Miután a galáciai gyülekezet tagjait megszidja bûneik, tévelygéseik miatt, felsóhajt a levél végén: édes gyermekeim, akiket fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus. Azokat a megszidott gyermekeit is édes gyermekeinek tekinti, mert mind úgy jutottak hitre, hogy õ beszélt nekik Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának a jelentõségérõl, s miközben beszélt, Isten Szentlelke megnyitotta a hallgatók közül többeknek a szívét, és csatlakoztak Jézushoz, hívõkké lettek. És ezekre, mint édes gyermekeire gondol akkor is, ha néha szidni kell õket. Ami miatt szidni kell, megdorgálja, amikor bátorítani, biztatni kell, akkor azt teszi, de mindenképpen szereti õket. És igazat ír, amikor azt írja: édes gyermekeim a hitben. Gondoljanak most arra a hívõ testvérek, hogy vannak-e édes fiaink és lányaink a hitben, akikért még imádkozni is szoktunk, akiket úgy hordozunk Isten előtt, mintha vér szerinti gyermekeink lennének. Még nem késõ, hogy legyenek. Engedjünk Isten Szentlelke indításának, és így könyörögjünk másokért, így beszéljünk Jézusról, így kísérjük figyelemmel a hitbeli fejlõdésüket azoknak, akiknél felhasznált minket. Csak azt ne higgyük, hogy mi tettük õket hívõkké! Mert ez Isten Szentlelkének a csodája. Minket megtisztelt azzal, ha felhasznált, hogy egyszer vagy sokszor beszéljünk nekik Isten szeretetérõl.
Nos, Timótheus Pál apostol igaz fia a hitben, aki hûségesen elkísérte az apostolt nehéz útjaira, és akire Pál apostol, amikor börtönben volt, s amikor már tudta, hogy ki is végzik a hitéért, nehéz feladatokat bízott. Itt most éppen az efézusi gyülekezet gondozását bízta a fiatal Timótheusra, és megígérte, hogy hamarosan elmegy, hogy a helyszínen segítsen neki, adjon tanácsokat a nehezebb kérdésekben. De nem tudott odaérni akkorra, amikorra megígérte, és mivel tudja, hogy Timótheusnak segítségre van szüksége, most ír egy levelet neki. Így született a Timótheushoz írt elsõ levél.
A Timótheushoz írt második levél Pál apostol utolsó levele, nem sokkal a vértanúhalála elõtt írta, majd arról egy másik alkalommal még beszélünk.
Timótheust ilyen kedves jelzõkkel illeti: igaz fiam, szeretett gyermek, hû fiam. A filippi levélben pedig így emlegeti: mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem együtt az evangélium dolgában. Igazi hûséges, megbízható munkatársa lett Pál apostolnak, aki õt Jézushoz vezette. De hogyan lett ilyenné? Errõl beszéljünk ma. Azért is, mert itt vannak közöttünk ezek a drága, fiatal testvéreink, akik most részesednek majd a keresztség sákramentumában, meg azért is, mert minden jóérzésû fiatalnak, és kivétel nélkül minden szülõnek és nagyszülõnek az a vágya, hogy a gyermekeirõl, unokáiról vagy róla magáról ilyen szép jelzõket mondanának: igaz, szeretett, hûséges, aki mindvégig kitart abban, amit elkezdett. Hogyan lett ilyenné Timótheus? Erre keressünk ma választ a Timótheushoz írt levelekbõl.
Az elsõ, amit megtudunk róla, hogy olyan szülõi házban nõtt fel, ahol mindennapos volt az, hogy Isten igéjét olvasták és arról beszélgettek, és ahol láthatta az édesanyját is meg a nagyanyját is imádkozni. Ez nem magánügy volt Timótheuséknál, hogy valaki imádkozik, hanem közös családi ügy volt, hogy minden dolgunkat vigyük oda Isten elé, hogy tõle kérjünk tanácsot, amikor tanácstalanok vagyunk, hogy neki adunk hálát a mindennapi kenyértõl kezdve az üdvösségünkig mindenért. Egyszóval, hogy ott él a feltámadott Krisztus ebben a családban, akivel beszélgetnek, neki öntik ki a szívüket, ha bánatosak, elõtte ujjonganak, ha öröm érte õket. Jézus Krisztus családtag, sõt családfõ. Õ az Úr a házban.
Így utal erre Pál apostol, emlékeztetvén erre Timótheust: „Eszembe jut a benned levõ, képmutatás nélkül való hit, amely lakozott elõször nagyanyádban, Loisban és anyádban, Eunikában, és meg vagyok gyõzõdve arról, hogy benned is.” Késõbb pedig ezt írja: „gyermekségedtõl fogva ismered a szent írásokat, amelyek téged bölccsé tehetnek az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által.” (2Tim 1,5, 3,15).
A Cselekedetek könyvébõl tudjuk, hogy Timótheusnak apja pogány görög ember volt, valószínûleg korán meghalt, mert mindvégig csak a család többi tagját említi a Biblia. Az édesanyja pedig keresztyénné lett zsidó asszony volt. Mélyen hívõ asszony, akinek az anyukája, Timótheus nagymamája is, az a bizonyos Lois, imádkozó, hívõ asszony volt.
Ez nagy dolog, hogy gyermekségedtõl fogva tudod a szent írásokat, mert akkor nem volt mindenkinek Bibliája. Az akkori Biblia az Ószövetség volt. Az Ószövetségbõl néhány könyv, tekercs a zsinagógában volt található. Ezért küldték a gyerekeket oda, az iskola is a zsinagóga volt. Ott felolvasták a szent iratokat, a gyerekek pihent agyába belevésõdtek a szent szövegek, és könyv nélkül tudtak belõle egész nagy részeket.
Timótheuséknál azonban otthon is megbeszélték a szent írásokat, és otthon is idézték. Lehet, hogy fejbõl, nem tudjuk, mert ez egyáltalán nem volt gyakori, hogy egy Szentírástekercs otthon, a háznál legyen, de ott volt a fejükben. Az igét könyv nélkül tudták, legalábbis abból részeket, és azt vagy megbeszélték, vagy ha egy-egy olyan élethelyzet adódott, hogy most mit kell csinálni, akkor hol az egyiknek, hol a másiknak eszébe jutott: errõl beszél a Biblia, így kell döntenünk.
Isten igéjének a légkörében élt ez a család, Isten igéjének a légkörében növekedett a kis Timótheus, és az imádság légkörében. S milyen különös, hogy mégis meg kellett térnie egyszer neki is. Gyermekségétõl fogva tudta a szent írásokat a fejével, de a szíve meg az akarata még érintetlen volt. Ehhez az kellett, hogy odavetõdjön egyszer Listrába, ahol õk laktak, egy Saul nevû illetõ, aki beszélt a zsinagógában, aztán amikor onnan kikergették, akkor beszélt az utcán is Jézusról, és a kis Timótheus ott hallotta elõször ezt a nevet: Jézus Krisztus, vagyis a Messiás Jézus, aki meghalt helyettünk a kereszten, aki feltámadott és él. Hogy csodálkozhatott ezen az igehirdetésen! S miközben hallgatta, az a sok ige, ami a fejében volt, Isten Szentlelkétõl világosságot kapott, és azt mondta: hiszen ez meg volt írva az Ószövetségben is. Hát persze, hogy ennek így kellett lennie!
Mi járult tehát hozzá hite növekedéséhez, hogy elindult a hit útján, s úgy döntött: õ is ennek a Jézusnak a tanítványa lesz? Összeadódtak a dolgok: amit a zsinagógában, az akkori templomban, imaházban hallott az igérõl, amit otthon látott, az édesanyjától, nagyanyjától, amit hallott a vándor evangélistától, Pál apostoltól, s Isten Szentlelke közben munkálkodott benne, és ezzel indult el az, hogy néhány esztendõ múlva ilyeneket lehetett írni róla: igaz fiam, szeretett gyermek, hûséges, aki mindvégig velem maradt az evangélium ügyében.
Ilyen-e a mi otthonunk? Ha valaki egyedül él, akkor is betöltheti az otthonát az ige, az imádság. Akkor is mehetnek oda úgy emberek, hogy ott hallanak Jézusról, vagy õ imádkozik értük a távollétükben. Ha valaki egyedül él, akkor is lehet Úr a háznál Jézus. Ha valahol nem hívõkkel együtt élünk, és a legtöbb család ilyen, ott is hangozhat az ige és hangozhat az imádság, és legfõképpen megvalósulhat az, ami nekem személy szerint a leghangsúlyosabb volt ebbõl az igébõl: képmutatás nélküli hit. Azt mondja Pál apostol: emlékszem a képmutatás nélküli hitre. A te édesanyád nem megjátszotta a hívõt, hanem az volt. És ezt, mivel vele voltál, a közelében voltál, a legjobban tudhatod. Meg a nagyanyád is. És benned is képmutatás nélküli hit van.
Az a veszedelem fenyegeti sokszor a hívõ embereket, hogy kettõs életet élnek. Megpróbálnak a templomban hívõk lenni, otthon, meg mindenütt másutt mint a világ fiai. Ez nem igazi hívõ élet. A valóban hívõ ember, nem tud hol ilyen, hol olyan lenni. Az olyan, amilyen: hívõ, megszentelt életû. De vannak, akik megpróbálják ezt a kettõs játékot.
Vagy pedig, a másik veszély az, hogy szép a szöveg, de õ maga sem a szerint él, amit például a család többi tagjának melegen a figyelmébe ajánl, vagy amit megkövetelne tõlük. Nem a példájával jár elõl, aztán néha-néha esetleg szavakkal is megmondja, hogy lehetne így is élni, hanem csak a szöveg nagy, de nincs fedezete. Ez a két veszedelem fenyeget mindnyájunkat.
Jó lenne kíméletlenül szembenézni önmagunkkal. Nem kísérletezünk-e mi is ezzel a kettõsséggel? A gyülekezetben jó vallásos vagyok, otthon meg - ahogy mondják - eleresztem magamat. Hát amikor eleresztem magamat, akkor is Isten gyermeke maradok, ha az vagyok. Ha meg ebbõl kiléphetek, akkor nem olyan biztos, hogy átadtam az életemet neki.
Éppen ezért, lépjünk tovább a másikra: otthon kistafírozták lelkileg is Timó-theust. Ismerte a Szentírást, látott imádkozó embereket. A hit légkörében nõhetett fel. De kellett ehhez, hogy Pál apostollal is találkozzék. Kellett ehhez, hogy lássa azt, hogy az õ szülõvárosában agyon akarták verni ezt az embert, aki senkinek sem ártott. Listrában megkövezték Pált. Fellázították a zsinagóga vezetõi a város lakóit ellene, és megkövezték õt. Úgy vitték ki a barátai, aztgondolván, meghalt. (Ap. csel. 14,19).
Isten kegyelmesen megõrizte az életét, aztán hosszas ápolás után felépült szegény, de Timótheust ez elgondolkoztathatta. Ennyire igaz ügy ez, hogy ez az ember még az életét sem kíméli? Ennyire szereti azt a Jézust, akirõl olyan lelkesen beszélt, hogy képes lenne meghalni érte? Õ fordítva mondta: az a Jézus halt meg õérte is, meg a többiekért is, - Timó-theusért is -, de ha arra kerülne a sor: õ is vállalná a halált Jézusért?
Biztos, hogy nem múlt el ez a szomorú példa Timótheus szívébõl nyom nélkül. Egészen bizonyos, hogy a mögött az odaszánás mögött, ahogy végigszolgálta az életét, és a hagyomány szerint a végén õ is vértanúhalált halt Jézusért, ott lehetett ez a példa. Egy hiteles keresztyén, aki nemcsak szövegel. Igaz volt a szöveg is, amit mondott, mert evangélium volt. De amit mondott, ott mindjárt lehetett ellenõrizni: éli is. Ez nagyon elgondolkoztathatta Timótheust. És valószínûleg ez a jó példa is erõsítette õt abban, hogy itt nem lehet félig csinálni a dolgokat. Vagy egészen odaszánom magam ennek az ügynek, ennek a Jézusnak, és mások üdvössége mindennél fontosabb lesz nekem, vagy akkor menjek el más pályára és csináljak mást.
Nem véletlenül illeti Pál többször is ilyen szép jelzõkkel: hûséges, odaszánta magát, megbízható, és nem véletlenül fejezte be Timótheus sem az életét úgy, hogy valóban odaadta azt Jézusért.
Érdemes ezen elgondolkozni. Ezzel az örömhírrel kezdõdik mindig: Jézus meghalt érted, és ezért te Isten gyermeke lehetsz. Boldog ember már ezen a földön, és bemehetsz a mennyországba is, de csak ezért. De van ennek egy olyan folytatása is: te mit teszel érte? És ha téged kigúnyolnak érte? Akkor letagadod, hogy hozzá tartozol? Ha emiatt valami hátratétel ér, ha nem fogadnak be többé abba a baráti közösségbe, ahol szokás Isten nevével gúnyolódni, ha megtudják, hogy imádkozni szoktál, akkor letagadod, hogy szoktál imádkozni? Vagy azt mondod: nem érdemes keresztyénnek lenni, - vagy annál jobban könyörögsz értük?
Mit vállalunk Jézusért? Errõl keveset szoktunk beszélni. Nem kell attól megijedni, hogy a Krisztus-követés áldozatot is jelent. Amikor egy hívõ ember áldozatot hozhat Jézusért, akkor ugyanolyan boldog, mint amikor õ kap ajándékokat és drága meglepetéseket. Amikor Jézus miatt kerül bajba, akkor van hozzá a legközelebb. Ez minõsíti igazán egy hívõnek az életét. És Timótheus sokszor került bajba Jézus miatt. És a boldogságát ez nem zavarta meg. Szívesen vállalt Õérte mindent.
Jó lenne, ha tudnánk imádkozni azért, hogy Isten készítsen nekünk olyan találkozásokat, mint amilyen Timótheusé lehetett Pállal. Ezt nem Timótheusék rendezték meg, Isten ajándéka volt, hogy ilyen embert hallgathatott.
Végiggondoltam az életem során azokat, akiken keresztül a legtöbbet kaptam Istentõl. Egyiket sem én kerestem, hanem a hitetlen ember azt mondaná: véletlenül találkoztunk, milyen szerencsém volt. Én pedig azt mondom: milyen kegyelmes volt Isten, hogy engem, kis senkit, úgy igazgatott, hogy összefussak valakivel és rácsodálkozzam arra: így is lehet hívõnek lenni?! Hol vagyok én ettõl, szeretnék ilyen lenni! Aztán elakadtam valahol. Néhány év múlva egy egészen más valakivel, akirõl eddig nem is hallottam: így lehet gyõzedelmeskedni a bajainkon a hívõ életben? Gyerünk akkor tovább! És mind egy-egy lökés volt elõrefelé, és egy kicsit tágult a horizont is. Nemcsak új ismereteket ad Isten nekünk, hanem új indításokat, és boldog ember az, aki indul.