Pál apostol missziója

Kövessük tovább Pál apostolt missziói útjain úgy, ahogy azt Lukács az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben elénk adja. Lassan vége felé közeledünk ennek a könyvnek kalauzunk szerint, és ebben a 26. fejezetben, amiből ezt a részletet most olvastam, egy különös jelenetet is leír Lukács.
Legutóbb láttuk, hogy Félix római helytartó a fogoly Pált érdekes embernek tartotta, meg azt is remélte, hogy esetleg megvesztegeti őt, hogy szabadon bocsássa, ezért többször is kihallgatta. Hallgatta őt egészen a kritikus pontig.
Két héttel ezelőtt a kritikus pontokról volt szó. Egészen addig, amíg Pál nem kezdett el az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélni. Amikor ide ért, akkor elhangzott az, ami láttuk sok más ilyen alkalommal is elhangzott: „most eredj el, aztán majd esetleg később még visszatérünk erre.”
Két esztendő múlva Porciusz Fesztusz lett Félix utóda. Félix pedig fogságban hagyta Pált, mert kedvébe akart járni a zsidóknak. Így játszhat a hatalom Isten szolgáival is. Csakhogy Isten szolgái mindig tudják, hogy a hatalom is csak azt teheti velük, amit Isten, minden hatalom forrása, megenged nekik.
58-ban tehát Pál két évi fogsága után Félixet ezt a bizonyos Fesztusz váltotta fel, ő lett a helytartó. Mindjárt bevádolták nála a zsidók Pált. Minden hazug rágalmat mondtak rá, ő pedig, megint csak kedvükben akarván járni, ki akarta szolgáltatni nekik Pált. Ők pedig elhatározták, hogy megölik ezt az embert. Ebben a szorult helyzetben Pál nem látott más kiutat, minthogy római polgár lévén a császárhoz fellebbezett. Azt mondta: nincs jogod kiszolgáltatni engem azoknak, akik meg akarnak ölni, a császár ítélőszéke előtt állok, a császárhoz fellebbezek. Ezek után Rómába kellett őt küldeni előbb-utóbb, hogy valóban a császár ítélőszéke elé álljon.
Nem azért mondta ezt Pál, mintha Nérótól remélt volta igazságot, hanem azért, mert ez volt az egyetlen út az életének a megmentésére, és egyúttal ez a mód volt az, ahogyan eljuthatott Rómába. Hiszen Isten megígérte neki előtte, hogy ahogyan vallást tettél rólam Jeruzsálemben, ugyanúgy fogsz Rómában is. Igaz, hogy fogolyként utazott a későbbiekben, de Isten küldetésében, ha fogoly valaki, akkor is szabad.
Nos, itt került sor erre a különös jelenetre, aminek a leírásából néhány mondatot olvastunk. Az új helytartót köszöntötte Cé-záreában II. Heródes Agrippa zsidó király. Megérkezett a király Cézáreába, vele jött a nála egy évvel fiatalabb húga, a szépségéről és sok férjéről híres, hírhedt Bereniké is, és Fesztusz megemlítette, hogy van itt egy érdekes zsidó ember, akiről mindenféle rosszat mondanak, de őneki ártalmatlannak tűnik. Agrippa hallani akarta Pált, és ekkor kerül sor erre a különös kihallgatásra.
A kihallgatási termet ezúttal feldíszítették, felharsantak a harsonák, Fesztusz ünnepélyes vörös köpenyében bevonult, a liktorok kísérték. Utána jött Agrippa, a harminckét éves fiatal király, és Bereniké, aki néhány év múlva Titusznak a szívét is rabul ejtette, és amikor mindenki elhelyezkedett, akkor behoztak egy megbilincselt férfit. Össze volt bilincselve a csuklója és hozzá volt láncolva egy római katonához.
Fesztusz előadta mi a célja ennek az együttlétnek, és akkor Agrippa megadta az engedélyt Pálnak: „Megengedtetik neked, hogy szólj valamit a mentségedre.” Pál elkezdett beszélni. Elmondta röviden az életútját, azt, hogy milyen szigorúan vallásos, kegyes, zsidó családban nőtt fel. Elmondta, hogyan gyűlölte Jézust és azokat, akik benne hittek. Az első keresztyén vértanú, István, kivégzésénél is jelen volt, és ő is a halálára szavazott. Ezzel a megbízással ment a Jeruzsálemtől kétszáz kilométernyire levő Damaszkuszba is, hogy ott összefogdossa a keresztyéneket és börtönbe vigye őket. És ott történt valami különös dolog.
Ezt már egy kicsit részletesebben mondta el: Hogyan szólította őt meg a feltámadott Jézus Krisztus. Hogyan kérdezte meg a hozzá szólót, hogy ki vagy te? Hogyan mutatkozott be Jézus: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Hogy került sor ezután a sorsdöntő kérdésre: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? S akkor elmondta neki Jézus, mit akar. Azt mondta: elmész a pogányok közé, hogy felnyisd a szemüket, hogy a sötétségből világosságra, a Sátán hatalmából az élő Istenhez térjenek, hogy bűnbocsánatot kapjanak énérettem, és megtéréshez méltó cselekedeteket tegyenek. Aztán röviden beszámolt arról, hogy azóta ez történik. Ő a pogányoknak erről a Jézusról beszél és ezt a beszédet hallva az ő életük ugyanúgy megváltozik, mint ahogy Pálnak az élete megváltozott.
Ezért tartom fontosnak — fejezi be ezzel a beszédét —, hogy hirdessem: „a Krisztusnak szenvednie kell és mint aki elsőnek tá-madt fel a halottak közül világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.”
Itt már nem bírta tovább Fesztusz és közbe kiáltott: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz. Milyen jellemző, hogy Pál nemcsak megőrizve hidegvérét válaszolt erre, hanem őszinte tisztelettel mondja: Nem vagyok bolond, nagyra becsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok. Ezt tanú-síthatja a melletted ülő király is, aki ismeri a prófétákat, mert azok alapján teljesedett be mindez. Ez mind igaz és józan beszéd.
Akkor Agrippához intézi a kérdést: Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel. És itt hangzik el egy nagyon elgondolkoztató mondat. Ez a fiatal király azt mondja: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!”
Megrendítő lehetett Pál apostolnak ez a beszéde. Erőteljes, világos bizonyságtétel volt Jézusról és arról, hogy mit tud elvégezni a feltámadott, élő Krisztus mennybemenetele után is bárkinek az életében.
Ez a díszes társaság láthatott maga előtt valakit, aki találkozott a feltámadott Krisztussal, akivel beszélt Krisztus, és ez a találkozás teljesen megváltoztatta az életét. Új irányt, célt, tartalmat, programot adott az életének. Ez a Pál úgy beszél Jézus Krisztusról, mint aki él, mint aki itt is jelen van, mint akire egészen rábízta magát. Valami különös felszabadultság és boldogság tükröződik a szavaiból. Ez az ember megbilincselve is szabadabb és boldogabb, mint nagyságos kihallgatói.
Miről van itt szó? Kiderül a leírásból, hogy Fesztusz az egészből semmit sem érzékel. Agrippa király szívét azonban megérinti az elhangzó ige. Megkívánja azt az életet, amit ez a Pál kaphatott. Vágy ébred benne ezzel a Krisztussal való közösség után. És kibukik belőle ez a vallomás: „Majdnem ráveszel engem is, hogy keresztyénné legyek!”
A folytatásból azonban kitűnik, hogy gyorsan elnyomja ezt a vágyat. Nem engedi, hogy mélyre hatoljon benne a hallott ige. A szívét nem szolgáltatja ki ennek a Jézusnak. Éppen ezért visszasüllyed ugyanoda, ahol Fesztusz volt. Hiszen Fesztusznak Pál csak egy ügyet jelentett, amit el kellett intézni. A végén kiderül, hogy Agrippának is már csak azt jelenti, sajnálkozva megállapítja: „Szabadon lehetne bocsátani ezt az embert, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.” Így azonban most már Rómába kell elvinni.
Erre az egy mozzanatra koncentráljunk most, és erre a kérdésre próbáljunk választ találni: Miért akadt meg Agrippa ezen a ponton? Miért következett be az, amit az egyik énekünk olyan találóan mond: „már-már megindulok, hogy rád bízzam magam...” aztán mégsem indulok meg. Miért csak már-már? Miért kell azt mondania, hogy majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek? Hiszen ami majdnem történik meg, az nem történik meg. Aki majdnem elérte a vonatot, az lekéste. Aki majdnem átment a vizsgán, az megbukott. Aki majdnem keresztyénné lett, az pogány vagy hitetlen maradt. Aki majdnem rábízta magát Jézusra, annak Jézus nélkül, egyedül kell tovább is élnie.
Miért akadt meg itt Agrippa? Talán kevés volt az, hogy csak egyszer hallott Jézusról? Még idő kellett ahhoz, hogy érlelődjék benne az elhatározás? Meg kellett volna győződnie arról, hogy igaz-e, amit ez a furcsa Pál mondott? Még hallania kellett volna többször az evangéliumot? Vagy nem akkor volt az ideje ennek? Persze, nem is szabad ezt elkapkodni. Mit szóltak volna ott a díszes társaság tagjai, ha a király első hallásra ennek a bizonyos názáreti Mesternek a követőjévé szegődik? Nem kell ezt elhamarkodni, majd talán később... Lesz még erre alkalom.
Csakhogy éppen ez itt a fontos kérdés, amit Isten ma elénk állít, hogy úgy tűnik, nem lett rá többé alkalma Agrippának. Semmi nyoma nincs annak, hogy még egyszer lehetősége lett volna Jézus mellett dönteni. Ez volt a nagy alkalom. Ez volt az az Istentől elkészített kiváltképpen való időpont, amikor ő elfogadhatta volna az üdvösséget. Amikor most a Szentlélek megérintette a szívét. Amikor kristály tisztán hallotta a Krisztus keresztjéről szóló evangéliumot, befejezve azzal, hogy Ő készített üdvösséget ennek a mi népünknek is — mondja Pál —, meg az összes pogánynak is. Még rá is mutat Agrippára: Hiszel-e te a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel! Még abban is igazat ad neki Agrippa és még sem mozdul ki ebből a megátalkodott hitetlenségéből, amiből Isten őt ki akarta segíteni. Elszalasztott egy Istentől elkészített nagy-nagy alkalmat, lehetőséget és ez többé nem ismétlődött az életében.
Emiatt sírt ám Jézus Jeruzsálemben, amikor a virágvasárnapi történetben ezt olvassuk: „Amikor közelebb ért és meglátta a szent várost, megsiratta és így szólt: Bár csak felismerted volna ezen a mai napon is a te békességedre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak és kő kövön nem marad, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”(Lk 19,41-44)
„Nem ismerted fel meglátogatásod idejét.” És itt egy különös szó szerepel az Újszövetség eredeti szövegében. A Biblia az időre két kifejezést használ. A folyamatosan telő időt kronosznak nevezi — a legtöbben ismerjük ezt a szót. Azokat az időpontokat, vagy rövidebb időszakaszokat pedig, amikben Isten valami különös nagy dolgot akar cselekedni egy ember életében, más szóval jelöli, ez a kairosz. Ott nemcsak úgy telik az idő, mint bármikor máskor, hogy minden nap huszonnégy óra, lefolyik a homokórán, hanem ott valami történik vagy történhetne. Ezek az elkészített alkalmak, a nagy lehetőségek. Ezek azok az idők, amikről itt Jézus beszél.
Itt is erről van szó, a kairoszról. Agrippa életében is ilyen alkalom volt ez, és az Efézus 5,16-ban is erről van szó, amikor ugyanez a Pál azt írja a gyülekezeteknek: vigyázzatok, nehogy esztelenül járjatok, hanem bölcsen. Vegyétek észre az elkészített időket, a jó alkalmat (itt ugyancsak a kairosz szó van) áron is megvegyétek, mert a napok gonoszok.
Mit jelent, hogy gonoszok? Azt jelenti, hogy elhitetik velünk, hogy vég nélkül ismétlődnek a jó alkalmak. Mert a legtöbb jó alkalom néhányszor csakugyan ismétlődik, de sose tudjuk, hogy melyik az utolsó. Aki arra számít, hogy lesz erre alkalmam később is, könnyen úgy járhat, mint Jeruzsálem: most már el vannak rejtve elő-led. Eddig felismerhetted volna. Halogattad, nem vetted komolyan. Több lehetőség nincs.
Iszonyatos kínt jelenthet egy-egy embernek az, amikor egy fontos dologról kiderül, hogy azt választania már nincs több lehetőség.
Egyszer egy férfi csúnyán megbántotta az édesanyját. Egy ideig nem fáj neki, de amikor a mama súlyos beteg lett, akkor rászakadt ez a bűne, és elhatározta, hogy bocsánatot kér ezért. El is ment ezzel a szándékkal, de mások is voltak ott, s kicsit megkönnyebbülve arra gondolt, hogy most még nem kell előhozakodnia ezzel, majd legközelebb. Aztán legközelebb már nem lehetett. Itt sírt ez a fiatalember az édesanyja temetését megbeszélve, hogy már nem kérhet tőle bocsánatot, és úgy halt meg a mama, hogy ott maradt a szívében ez a tövis.
Egy apa valami fontosat akart mondani a fiának. Mivel azonban neki kényelmetlen volt a dolog, halogatta. Aztán egy nyári szabadságon meghitt, jó beszélgetés alakult ki apa és fia között. Már a nyelvén volt, hogy előhozakodik ezzel, mert ezt meg kell beszélni. Aztán vége lett a beszélgetésnek, majd legközelebb. Ha most ilyen jól sikerült beszélgetnünk, lesz erre még alkalom. És hazafelé baleset érte, ott maradt az úton. Nem lett rá többé alkalom.
Csendeshéten voltunk lányokkal. Három kislány végig idétlenkedte az egész hetet. Nemcsak ők nem figyeltek és a szolgálókat zavarták, hanem a társaikat is állandóan zavarták, és nem lehetett velük szót érteni. Egyikük az utolsó napon kinyitotta a szívét az ige előtt. Pontosabban Isten megnyitotta a szívét. Telibe találta őt az, ami elhangzott és akkor döbbent rá arra, hogy mire való lett volna ez a hét. Ott sírt az utolsó délutánon, hogy legalább egy-két napig még maradjunk, mert most már tudná, mire vannak ezek a napok. De nem lehetett maradni, mert jött a következő csoport.
Van, ami nem ismétlődik többé. És ha ismétlődik is, nem tudjuk, melyik az utolsó. A napok gonoszok. Ezért írja az apostol egy kicsit keményen az efézusiaknak, hogy ne esztelenül járjatok, mint akik elrohannak az Istentől elkészített lehetőségek mellett, mint akik otthagyják a földön heverni az Isten által nekik elkészített ajándékokat és maradnak tovább is szegények, és lihegve rohannak tovább esztelenül, hanem legyetek bölcsek — mondja —, mint akik felismerik a kairoszt, felismerik az Istentől elkészített alkalmat, és nem hagyják azt kihasználatlanul. Még áron is megveszik. Áldozatot is hoznak érte. Ha van valami a kezükben, azt is leteszik, mert látják, hogy micsoda értéket kínál nekik Isten. Ezt nem lehet összehasonlítani. Dehogy szorongatom én a kacatjaimat, mikor tőle kincset kaphatok. Inkább más programot tesznek félre, csak azt, amire Isten ezt az alkalmat készítette, kihasználhassák.
Pontosan úgy, mint a jerikói vak koldus, Bartimeus tette, aki miközben az úton a járókelőktől hallott Jézusról, megerősödött abban, hogy rajta csak a názáreti Jézus segíthet. Hogy lehetne vele találkozni? Ő nem indulhat neki az országnak, hogy megkeresse, de hátha egyszer erre jön. Amikor Jeruzsálembe megy az ember, Jerikón kell keresztülmennie. Hátha jön Jézus. Bartimeus szívében ott volt ez a csendes várakozás. Amikor meghallotta, hogy Jézus jön itt, akkor érdemes elolvasnunk a róla szóló fejezetet, hogy mint aki bizonyos abban, hogy ez soha vissza nem térő alkalom, ezt nem szabad elszalasztani, elkezd kiabálni. Gondoljuk el, vakon, bele a világba kiáltotta: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam! Erre mindenki el akarja hallgattatni, mert nem volt szabad Jézust Dávid fiának nevezni. Éppen emiatt körözték akkor már Jézust. Közhírré tétetett, hogy aki Őt Dávid fiának, Messiásnak tartja, törvényen kívülivé válik. Kiközösítik Izráel közösségéből, s ez életveszélyes büntetés volt. Ne kiabálj, mert bajunk lehet belőle!
Azt olvassuk, hogy ahogy csendesíteni akarják, annál jobban kiabált: Dávid fia, könyörülj rajtam. És amikor meghallja, hogy Jézus hívja, a kabátot is ledobja magáról, hogy minél gyorsabban és szabadabban oda-érjen hozzá. Így tapasztalhatta meg Jézus gyógyító hatalmát.
A Jézusnak előlegezett bizalomból fakad csak ez az elszántság, amivel az ember felismeri az elkészített alkalmat, nem akarja azt elszalasztani. Minden áldozatot meghoz érte, és megragadja az Istentől elkészített ajándékot.
Amikor nem ilyen ráérősen tétovázik, mint Agrippa, tényleg, olyan meggyőző, amit mondasz, hát már egem is majdnem meggyőz, ott téblábol az üdvösség kapujában, s végül is visszafordul, hanem amikor valaki rácsodálkozik: nyitva van a kapu? Előttem is? Most mindjárt belépek.
Ezért mondta Jézus azt annak az írástudónak, aki ott álldogált a küszöb előtt, hogy nem messze vagy az Isten országától. De hiába tudsz mindent, az kevés. Be kellene lépni. De az az írástudó sem lépett be, mint ahogy Agrippa nem lépett be.
Isten készít nekünk is alkalmakat. Ajándékokat akar ilyenkor adni. De ezek az alkalmak nem ismétlődnek vég nélkül. Ezeket fel kell ismerni, és ki kell használni. Az a tapasztalat, hogy azoknak megy ez könnyebben, akik hozzászoktak ahhoz, hogy az életük minden dolgában Isten akarata szerint akarnak cselekedni.
Azt olvastuk itt az efézusi levélben, hogy megismerjétek mi az Istennek akarata. Aki ezt begyakorolta, akinek ez napi beidegződés, hogy én mindig mindenben szeretném felismerni és cselekedni az Ő akaratát, az nem szalasztja el könnyen az alkalmakat. Az felfigyel arra, hogy itt most Isten valamit elkészített. Ez most egy tőle megrendezett találkozás, nem én programoztam a mai feladataim közé. Itt Ő akar most engem használni, vagy Ő akar engem megajándékozni, Ő akar cselekedni. Akkor most félre mindennel! És áron is, áldozatok árán megveszem ezt az alkalmat, ki akarom használni.
Utólag mindig hálás az ilyen ember az elkészített alkalmakért, és nem kell fognia a fejét: én esztelen, már megint elszalasztottam egy fontos alkalmat.
Isten hívő gyermekei szinte naponta csodálkoznak azon, ahogy Isten időzít találkozásokat, ahogy elkészíti a szükséges segítséget, ahogy időzít egy-egy megpróbáltatást, mert ott arra van szükségünk, hogy alázatra tanítson, ahogy egyáltalán vezeti azt, aki vezethető. És az észreveszi ezeket az alkalmakat.
Mert egyszer végetér ez a sorozat mindannyiunk számára. Egyszer eljön az a pillanat, hogy semmire sem lesz többé lehetőségünk. Nem lehet többé semmit tisztázni, megbocsátani, megmondani, bocsánatot kérni. Lezárul minden lehetőség, rögződik az életünk abban az állapotban, amiben ez az utolsó pillanat talál, és úgy töltjük az örökkévalóságot: Jézus nélkül vagy Jézussal.
Hogyan fog minket találni ez a pillanat? Ezért hangsúlyozza a Szentírás: ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket. Nem lehet tudni, hogy egyáltalán hallhatjuk-e még az Ő szavát. Ezért lenne jó, hogy ráneveljük magunkat arra, hogy minden egyes találkozásnál, minden feladatnál, mindig, amikor a kezünkbe vesszük a Szentírást vagy eljövünk egy istentiszteletre, ez a csendes várakozás legyen bennünk: vajon ez nem Istentől elkészített alkalom-e? Nem olyan kiváltképpen való lehetőség-e, amiben Ő valamit adni akar, valamitől meg akar szabadítani, valamire fel akar használni?
Ha ez így lenne, akkor nem ilyen szórakozottan vagy hajszoltan esnénk be sokszor egy-egy istentiszteletre negyedórás késéssel, vagy közepén, mint ahogy azt némelyek teszik, hanem akkor már otthon készülnénk rá. Ez nagy kivételezés Isten részéről, nagy kiváltság, hogy most vele találkozhatom. Vajon mit akar mondani? Mit akar adni? Hova fog küldeni? Ez a szent várakozás tenné sokkal befogadóbbá a szívünket, és sokkal többet tudnánk magunkkal vinni egy-egy igéből. Akkor nem az lenne, hogy meghallgatjuk vagy végig merengjük, és marad mozdulatlanul az életünk lelkileg, hanem akkor minden ilyen találkozás egy-egy lökés lenne előre, és sokkal bátrabb léptekkel haladnánk előre az életnek az útján.
Akinek nem inge, ne vegye magára. De akit eltalál az Istennek ez az igéje, adjon hálát érte, hogy nem hagy minket abban a helyzetben, amiben vagyunk. Ne ezt kelljen majd mondanunk: majdnem beléptem én is az üdvösségbe, amiről olyan sokat hallottam, hanem legyen valóság az, amit Pál olyan kedvesen kíván: kívánom, hogy ne csak majdnem, hanem egészen, ne csak te, hanem mindazok, akik engem ma itt hallgatnak, lennétek olyanok, mint én — és milyen tapintatos, hozzáteszi —, ha leveszik rólam a bilincseket. Nem azt kívánja nekik, hogy őket is megkötözzék, hanem azt a nagy belső szabadságot, amire őt Jézus Krisztus elsegítette.

Múlt vasárnap Pál apostol második missziói útját kezdtük tanulmányozni, azon belül is azt a munkát, amit Filippiben kezdtek el. Láttuk, hogy a jövendőmondó kislány megszabadítása nem afféle mellékes utcai epizód volt, hanem két világ ütközött ott össze. Jézus Krisztus mindeneket felülhaladó ereje lett nyílvánvalóvá. Ő győzött egy ember életében, Ő szabadította meg azt a sötétség hatalmából. Pál és munkatársa pedig áldott eszközökké válhattak a szabadító Jézus kezében. Azok pedig, akik őket ok nélkül, hamis vádak alapján összeverték, börtönbe csukták és kalodába záratták, szomorú eszközökké váltak az ősellenségnek, az ördögnek a kezében.
Láttuk, hogy két hatalom harcol az emberért. Az egyik erőszakkal, a másik szeretettel. Az egyik a halálát akarja, a másik azt, hogy életünk legyen és bő-völködjünk. A filippi börtönőr hitt Jézus Krisztusban, és így átállt egyik seregből a másikba, élete lett.
Nem tudom, ki hogyan válaszolt a múltkor elhangzott kérdésekre. Néhányat közülük hadd ismételjek, mert nagyon fontosak. Látjuk-e egészen nyilvánvalóan ezt a kozmikus szellemi harcot, ami itt folyik körülöttünk? Tudjuk-e pontosan, kinek a parancsai szerint élünk? Kinek a seregébe tartozunk? Ki használ minket? Akarjuk-e őszintén azt, hogy a szabadító Jézus Krisztus kezében váljunk eszközzé? Ez nem lefokozza az emberi méltóságot, hogy eszköz lehet Jézus kezében, hanem ez a legnagyobb méltóság, amit ezen a földön el lehet érni, hogy annak a Jézusnak a kezében válhat valaki eszközzé, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Ma még egyszer ezt a múltkor hallott történetet tanulmányozzuk, és arra az egyetlen kérdésre keressünk választ, hogy mi ingerelte fel ennyire az evangélium ellenségeit, pontosabban az ő vezérüket, a Sátánt? Mi az a pont, ahol megmozdul a sötétség világa, és mindent elkövetnek Jézus szolgái, az apostolok ellen, meg mindazok ellen, akik Őbenne már hittek? Hiszen egy ideig semmi kifogásuk nem volt Pálék jelenléte ellen.
Ők egy idő óta már Filippiben tartózkodtak, rendszeresen kijártak imádkozni a városon kívülre a folyó mellé. Jöttek-mentek az utcákon, láthatták, ahogy bemennek és kijönnek a jámbor Krisztus-tanítvánnyá lett kereskedőasszonynak, Lí-diának a házából. Senkit nem bántottak és őket sem bántotta senki.
Hol volt az a pont, amikor felszisszent a világ? Mi miatt uszították rájuk a hatóságot? Mi az a pont, ahonnan tovább nem tűrik az ő jelenlétüket és azt az áldott munkát, amit a dicsőséges Krisztus végzett általuk?
Azért fontos ezt látnunk, mert ez ma is pontosan így történik. Jézus tanítványaival semmi baja nincs a világnak addig, amíg a Krisztus-követésük magánügy marad. Amíg a hitük megmarad az egyéni, családi élet keretein belül, vagy egy szűk vallásos közösségen belül, mint ahogy ott a folyóparton összegyűlt asszonyok közösségén belül volt Filippiben. Amikor azonban nyilvánvalóvá lesz Jézus Krisztus mindenek feletti hatalma, amikor az Ő szolgáiban félreérthetetlenül megjelenik valami az Ő erejéből; amikor olyan igehirdetés hangzik, ami leleplezi a hallgatók istentelenségeit, embertelenségeit, röviden szólva a bűneit; amikor megsérül az ördögnek az uralma; amikor kilép az evangélium a szűk keretek közül az utcára; amikor a nyilvánosság előtt is vallják a Jézusba vetett hitüket és annak konzekvenciáit azok, akik az Ő tanítványai; amikor ilyen valóságosan megszabadul egy ember, mint ott Filippiben az a jövendőmondó kislány, abban a pillanatban megmozdulnak a sötétség erői, és mindent elkövet az ördög eszközein keresztül Jézus ellen, az Ő tanítványai ellen, az evangélium terjedése és hitelessé-ge ellen.
Ezt a kritikus pontot érjük ma tetten és ismerjük meg egy kicsit. Mondok erre néhány bibliai példát és mai példát.
Jézus Krisztus járja a városokat és tanít. Hajóval megérkeznek Gadara földjére is. Kiszáll és elindul befelé a városok felé. Senkinek, semmi kifogása nincs ez ellen. Amikor azonban hirtelen kiderül, hogy Ő az Isten Fia, és Ő isteni teljhatalommal bármit meg tud tenni az emberek érdekében, amikor azt a nyomorult embert megszállva tartó démonok elkezdenek jajveszékelni, Jézus pedig megszabadítja azt az embert, és aki ön- és közveszélyes őrültként járt ott, és emberfeletti fizikai erejével rémületben tartotta a környéket, lecsillapodva, tiszta tekintettel, felöltözve ott ül, és az ördögi hatalom jelenlétét nyilvánvalóvá tette a környék lakói előtt az is, hogy miközben ez az ember megszabadult, a disznókonda elpusztult, akkor egyszerre kijönnek a falu lakói, és arra kérik Jézust, hogy sürgősen távozzék onnan.
Amíg csendesen tanít, semmi baj, amikor az Ő isteni szabadító hatalma munkálkodni kezd, és nyilvánvalóvá válik, kicsoda Ő valójában, azonnal távozásra szólítják fel.
Keresztelő János nagy prófétai erővel prédikál. Heródes király tiszteli őt. Tudja, hogy János nagy próféta. Amikor azonban János azt mondja Heródesnek: nem szabad együtt élned a sógornőddel, Heródes megdühödik, és börtönbe csukatja. Később pedig a szeretőjének a kívánságára kivégezteti.
Egészen addig, amíg úgy mindenkihez beszél, nagy próféta. Amikor beleszól az életébe, és néven nevezi ott az Isten törvényével ellenkező bűnt, abban a pillanatban börtönbe vele, sőt halálra vele.
Pál apostol prédikál Athénben. Zseniálisan alkalmazza mondanivalóját a helybeliek gondolkozásához. Amikor azonban elkezd beszélni az Úr Jézus feltámadásáról és annak a jelentőségéről, akkor azonnal megszólalnak az ottaniak. „Amikor a halottak feltámadásáról kezdett beszélni egyesek gúnyolódtak, mások pedig ezt mondták: majd még meghallgatunk téged erről máskor.”
Mostanra elég volt. Amíg az ő költőiket idézi, templomaikat méltatja, vallásosságukat dicséri, addig jöhet a beszéd. Amikor a lényegre térünk, amikor az érettük is meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézusról kezd beszélni, — mostan hagyjad abba, majd meghallgatunk téged máskor. Soha többé nem hallhatták az apostolt.
Olvastuk most ezt a néhány mondatot, amikor Pál már fogoly és kihallgatásra a római helytartó, Félix elé kísérik. Félix érdekes embernek tartotta Pált, és kedveskedni akarván zsidó feleségének, őt is behívta a kihallgatásra. Hallgatják, amint Pál beszél nekik. És mit olvastunk itt? Itt is jön ez a két szó: „Amikor azonban az igazságról, az önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült is így szólt: Most menjél el, aztán majd, ha alkalmat találok, ismét hivatlak téged.” Aztán még két évig börtönben felejtette az apostolt, és csak az utóda foglalkozik majd Pálnak a dolgával.
Amíg a feleségemnek is érdekes, ő mégis többet ért belőle, mert kapott vallásos nevelést, hadd mondja ez a furcsa Pál. Egyébként is művelt embernek látszik, olyan szépen beszél. Amikor azonban önmegtartóztatásról, az igazságról és az eljövendő ítéletről van szó, akkor ragasszuk le a száját. Mostan menjél el, aztán majd, ha alkalmam lesz...
Csendeshétre indul az ifjúság. Az egyik apuka, aki soha nem volt szülői megbeszéléseken, érdeklődik: mi is történik ott, mi lesz a program? Elmondják neki. Bólogat és tanácsot ad: csak minél kevesebb bibliázás, sok kirándulás és sport legyen, mert arra van szüksége az ifjúságnak. Abból is lesz bőven — nyugtatják meg őt.
Azután különös módon tetszett Istennek, hogy éppen az ő fiacskáját fogja meg az Ő nagy kegyelmével. Ez a gyerek, ahogy félig odafigyelve hallgatta az igehirdetéseket, egyszer csak magára ismert. Isten különös kegyelmének a munkája folytán fájni kezdtek a bűnei. Egyszerre meglátta, mennyit hazudik, csal otthon, szüleit is meglopta nem is egyszer. Egymás után jutnak eszébe ezek, és azonmód kertelés nélkül megvallja ott bűneit, és átadja az élete feletti rendelkezést az Úr Jézus Krisztusnak. Egy egészen másik fiú megy haza.
Otthon is mindjárt beszámol erről, és elmondja: apu, bocsánatot kérek tőletek azért, hogy évek óta folyamatosan hazudok nektek is. Tele volt az életem csalással, lopással. Amit lehet, szeretnék jó-vátenni és ezen túl másként akarok élni. Nektek is szót akarok fogadni, csak azt szeretném kérni, hogy amikor ingyen hoztok az építkezéshez sódert, homokot, abban ne kelljen részt vennem. Azt hiszem nektek is jobb lenne, ha mindenféle csalást abbahagynátok.
Micsoda?! Mit beszél ez a kölyök?! Csalónak nevezi az apját, aki éjt nappallá téve fáradozik a család gyarapodásán? Ezt csinálták vele ott az egyháznál? Na, megkapja a magáét a gyerek is, meg a papja is. Mert amíg sportolgatunk, kirándulgatunk, addig rendben van. Azon a héten legalább nincs gond otthon a gyerekre, feltehetően jó kezekben van. De amikor néven nevezi előbb a saját bűneit, aztán óvatosan, tisztelettel, de mégis csak a szülők bűneit is, és ő nem akar többé részt vállalni bűnökben, akkor oda kell csapni neki is, meg azoknak is, akik így „elcsavarták” a fejét. Pontosan ugyanaz történik, ami Pál apostol idejében.
Ökumenikus összejövetel van. Szép, okos előadások hangzanak. Minden előadó szem előtt tartja a rendezők kívánságát, hogy az ökumenikus diplomácia szabályai szerint kell fogalmazni. Vagyis: nem szabad őszintén beszélni a valós problémákról. Ezt mindenki komolyan is veszi. Akad azonban egy ünneprontó, aki elkezdi sorolni, hol, mely pontokon térünk el a Szentírás tanításától, és mennyi képmutatás fertőzi közös alkalmainkat. Lehetne ezt másként is csinálni. Az idő rövidségére való tekintettel azonnal elhallgattatják és soha többet nem kérik fel előadásra.
Mert amíg szép, semmitmondó általánosságok hangoznak, addig hadd folyjék a szó. Amikor azonban a szó igévé válik, és az elevenéig hatol a hallgatónak, akkor egyszerre rövid lesz az idő és az ilyen „ünneprontó” hallgasson el.
Tizenhárom évvel ezelőtt az egyik nagy kórház megkérte a területén levő egyházközség lelkészeit, hogy minden vasárnap tartsanak istentiszteletet a betegeknek és a kórházi személyzetnek, és a korábbinál sokkal szabadabban látogassák a betegeket. A lelkészek vállalták. Amikor azonban kiderült, hogy Jézus Krisztusnak ma is van hatalma betegeket gyógyítani, olyanokat is, akiken a kezelés tartósan nem segített, és elhangzott, hogy bizonyos lelki betegségeknek mik is lehetnek a valódi lelki okai, és mit tanít a Szentírás az okkult eredetű erőkről, akkor a vezető orvosi tanácsot hívott össze, ott elmarasztalták a lelkészeket, megköszönték a szolgálatukat, és alkalmaztak helyettük egy pszichológust.
Nem folytatom tovább. Egyszer minden Isten-szolgája eljut oda, hogy nem akarják tovább hallgatni. Amikor valóban Jézus ereje jelenik meg egy elkötelezett, engedelmes szolga életében, amikor valóban az élő Krisztus szól bele a hallgatóság életébe, akkor nem mindenki úgy reagál, mint ahogy pünkösdkor elég sokan, „hogy szívükben megkeseredtek és azt kérdezték: most akkor mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?”, hanem belép ez a Félix-effektus, meg a Heródes válasza, hogy mostan hallgass el, aztán majd, ha esetleg lesz még kedvem, meg eszembe jut, meg történetesen szükség lehet rád, akkor majd szólunk.
A kritikus pontig hallgatják, onnantól kezdve nem. Egy bizonyos határig elfogadja a világ, amit Isten és az Ő küldöttei mondanak, és azon a ponton túl visszautasítja. Amíg az egyház nagy, langyos, és bármilyen okos általánosságokat hirdet, addig a világ tűri, olykor még igényli is a segítségét. Amikor azonban prófétai igehirdetés kezd hangzani, ami néven nevezi a bűnt, ami az elkövetkezendő ítélettől akarja megmenteni a hallgatóságot, ami megtérésre hív fel, és ebben benne van az, hogy eltértünk Istentől, és Ő visszavár, és csak nála van életlehetőségünk, amely igehirdetés Isten szeretetéről és ítéletéről együtt beszél, amely nyilvánvalóvá teszi az ördög mai munkáját, személyes valóságát, és Jézus Krisztus felette aratott elsöprő győ-zelmét, akkor elérkeztünk a kritikus ponthoz. Innentől kezdve nem kell. Mostan azonban hagyd abba, menjél el, aztán meglátjuk, hogy mi lesz...
Ez a világ egy valamit soha nem akar hallani. Az igazságot. Az Újszövetségben az igazság szó nem elvont filozófiai fogalom, hanem az igazság szó, az elétheia, a valóságot jelenti. Amikor Jézus Krisztus Pilátussal beszélgetett, akkor Ő megfogalmazta a maga programját, célját. Azt mondja ennek az embernek: „Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37)
És Jézus az övéit is azért küldte ebbe a világba, hogy bizonyságot tegyenek az igazságról, a valóságról. Mivel Jézus egy ilyen nagy horderejű önkijelentést is mondott, hogy „Én vagyok az igazság”, ezért ez azt is jelenti, hogy bizonyságot tegyünk róla, mert ez segít a sokféle nyomorúságban vergődő embereken.
Jó lenne, ha ma becsületesen megvizsgálnánk: meddig hallgatjuk szívesen az igaz Jézus Krisztusról szóló evangéliumot? Gyanús az, amikor valaki megköszöni a „tanítást”. Az még jöhet, tanulni még hajlandó vagyok. De megváltozni? Feltétel nélkül kinyitni magamat Isten munkálkodó kegyelme előtt, hogy azt csináljon bennem, amit akar, ott már összeretten sok ember. Mostan azonban hagyjad abba, aztán majd, esetleg később...
Hol van a kritikus pont a mi igehallgatási gyakorlatunkban? Meddig vesszük komolyan azt, amit Isten mond? Mit veszünk magunkra? Olyan tragikusan szomorú kép az, amikor egyszer az igehirdetés szintén megosztotta a hallgatóságot, és azt olvassuk a Lukács evangéliumában, hogy a bűnösök és a vámszedők igazat adtak Istennek, bűnbánatra jutottak, és ennek jeleként megkeresztelkedtek János által. A farizeusok és írástudók azonban az Isten beszédét megvetették ő magukra nézve. Igaz a tömegre, de nem vesszük magunkra, sőt, kikérjük magunknak, hogy itt Isten ilyen kritikával illessen bennünket.
Nos, mit veszünk magunkra? Meddig adunk igazat Istennek? Tudjuk-e, hogy az segít rajtunk, ami a kritikus pont után kö-vetkezik? Amikor Isten igéjének a kétélű kardja elhat a szívünk mélyéig, a velőkig, a gondolatainkat is megítéli és szétvá-lasztja az emberben a jót és a rosszat. Mert a kritika azt jelenti: elválasztani. Isten pontosan ezt akarja elvégezni bennünk.
Ez az egyik kérdés itt: hogyan fogadom azt, ami már a kritikus ponton túl van?
A másik kérdés: hogy ha valaki már Jézus Krisztus szolgája lett, akkor kész-e vállalni áldozatot azért, hogy a kritikus pontokon túli részt is elmondja másoknak? Az igazságot nagy szeretetben. Nem akárhogy, hanem úgy, ahogy az ige mondja: nagy szeretetben. Erre már csak Krisztus igazán elkötelezett, mindenre kész szolgái képesek. Azok, akik komolyan veszik Jézus intését: „aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem.” Ez, hogy „vegye fel az ő keresztjét”, azt jelenti, hogy vállalja a Krisztus képviselésével járó szenvedéseket is.
A kereszt nem betegség, meg nehéz természetű szomszéd, ez speciál a Krisztus szolgálatáért járó és vállalt szenvedés, kellemetlenség vagy súlyosabb szenvedés. Vegye fel az ő keresztjét. Az egyik evangélium utána teszi még azt is, hogy naponta. Aki erre nem kész, az úgy jár, mint amit Jézus a köves helyre hullott mag sorsáról mond: „Ezek azok, akik hallják az igét, örömmel fogadják, de nem gyökerezik meg bennük, hanem csak ideig való, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az ige miatt, azonnal eltántorodnak.” (Mk 4,16-17)
Nem ilyen vagy te? Hallgatod, örömmel fogadod, de ha vállalni kellene érte valamit, akkor nem vállalod. Sem úgy, hogy magadra nézve nem tekinted kötelezőnek, nem mersz különbözni a világtól, sem úgy, hogy nagy szeretettel mondod másoknak: segítesz rajtuk, hogy rajtad keresztül maga Jézus Krisztus menthesse meg őket.
Ideig való a hitük — ezt mondja Jézus. Az is hit, csak éppen semmi hasznuk belőle másoknak, mert éppen, amikor szükség lenne rá, visszavonul, mint csiga a házába. Gyümölcstelen marad.
Van ideig való hit és van kipróbált hit. Pál apostoléknak kipróbált hitük volt. Ők mindent vállaltak azért, hogy Jézus ereje áttörhessen rajtuk. Ők készen voltak megfizetni a szolgálatnak az árát is.
Mi tehát az, ami ebből következik? Egyrészt az, amit Jakab így ír: „... szelíden fogadjátok be az Isten belétek oltott igéjét, mert az megmentheti a ti életeteket.”(1,21) Szelíden befogadni azt is, ami fáj, ami az én bűneimet nevezi néven, mert így akar megtisztítani az én Uram. Tőle fogadni, nem attól, akin keresztül mondja, és igazat adni neki, aki végső soron üzeni. Szelíden befogadni.
Figyeljétek meg, hogy a legtöbb orvosi eszköz is fájdalmat okoz. Csupa szúró, vágó eszközökkel dolgoznak. Na, de így segíthetnek rajtuk. És ez lelkileg is így van.
A másik része pedig ez: akkor is mondjuk az Istentől reánk bízott igét, ha mások bármilyen megfontolás miatt hallgatnak. Akkor is vállaljuk a vele járó kellemetlenségeket, ha azok, akiken segíteni akar Isten rajtunk keresztül, ellenségüknek tekintenek. Akkor is szeressük őket, ha ők igazságtalanul bántanak, mert az igazságot, a valóságot képviseljük előttük. Akkor is mondani, ha más hallgat, akkor is vállalni, ha ennek ára van, és akkor is szeretni őket, ha akármit csinálnak velünk, vagy bármit mondanak rólunk.
Mi tudjuk, hogy csak az igazság segít az embereken. Mi tudjuk, hogy az árát meg kell fizetni a szolgálatnak, és tudjuk, hogy Jézus is szerette az ellenségeit. Utolsó erejével is értük, értünk imádkozott a kereszten.
Tulajdonképpen ezt szemlélteti az úrvacsora is. Jézus nem hallgatott el a kritikus pontnál, ő végigmondta azt, amit az Atya reá bízott. Ezért fel is ingerlődött ellene személyesen maga az ördög és mozgósította szolgáit. Meg is ölték a Megváltót emiatt. De Ő vállalta ezt a sorsot, és ott a kereszten is szerette az ellenségeit is.
Azt mondja a Biblia, hogy minden úrvacsora Jézusra emlékeztet. Az Ő halálát hirdetjük ilyenkor különösen is. Ez különösen alkalmas arra, hogy megvalljuk a keménységünket, amikor nem fogadtuk be szelíden az igét. Amikor az ige szólóit szidtuk, s nem tudtuk, hogy ezzel a Mindenható ellen fordulunk, aki segíteni akar rajtunk. Vagy amikor nem mertük vállalni a már megismert igazságot ilyen vagy olyan meggondolásból, és hallgattunk akkor, amikor szólni kellett és lehetett volna, vagy fecsegtünk akkor, amikor hallgatni kellett volna.
Engedjük, hogy Isten Szentlelke meg-újítson minket ezen a területen feltétlenül, de bárhol, ahol Ő most megérintett, amit elénk hozott, amit eszünkbe juttatott. Engedjük, hogy megváltó Urunk megújítsa velünk az Ő áldott szövetségét, annak minden gazdagságában részesítsen minket, és így lehessünk erővel szolgáló tanúi annak, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk.

Akik a kalauz szerint olvassuk a Szentírást, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet tanulmányozzuk most heteken keresztül. Kövessük mi is néhány vasárnapon az evangélium útját úgy, ahogy azt a könyv szerzője, Lukács, részletesen és megbízhatóan leírja.
Ez a fejezet, amiből most hallottunk egy részletet, Pál apostol második missziói útjának az elejéről szól. Majd egyetlen mozzanatra próbálunk összpontosítani, de nézzük meg vázlatosan az egészet, hogy legyen rá-látásunk, és nem ártana egy kicsit megtanulni is azokat a fővonalakat, legfontosabb eseményeket, amelyek ebben a könyvben követik egymást.
Második missziói útjára Pál apostol a szíriai Antiókhiából indult el egy ottani vezetőnek, Szilásznak a kíséretében. Tehát a mai Izráeltől északra volt az a város, ahonnan elindultak. Végigmentek a mai Törökországon keletről északnyugati irányban haladva. Útközben maguk mellé vették legfiatalabb munkatársukat, Timóteust, és amikor Tróászba értek, hajóra szálltak és áthajóztak Európába. Ez Krisztus után 50-ben történt. Akkor jött át a Jézusról szóló evangélium Európa földjére.
Itt megfigyelhetünk egy feltűnő változást a leírásban. Egészen eddig többes szám harmadik személyben fogalmaz, tehát így: Pál és munkatársai elmentek, megálltak, beszéltek, innentől kezdve pedig többes szám első személyre vált át a leírás, vagyis: elmentünk, megálltunk, beszéltünk. Valószínűleg itt csatlakozott Lukács a misszionáriusok társaságához, és Lukács aztán egészen Pál élete végéig, az utolsó börtönbüntetésé-ig is hűségesen mellette maradt.
Az első nagyobb város Filippi volt, ahol elkezdtek dolgozni. Filippiben zsinagóga sem volt, s mivel Pál apostol törvényszerűen mindenütt először a zsidókat kereste meg, és nekik hirdette a Jézusról szóló örömhírt, itt is őket kereste. Ahol legalább tíz felnőtt zsidó férfi volt, ott már építhettek zsinagógát, akármilyen kicsit is. Az, hogy Filippiben nem volt zsinagóga, arra utal, hogy még ennyi férfi sem volt. A leírás is csak asszonyokról szól, akik szombatonként összejöttek imádkozni a városon kívül egy folyócska partján.
Pál és munkatársai is odamentek. Lukács egészen részletesen leírja, hogy ott leültek, és amikor elmondták az ismert közös imádságokat, akkor beszéltek nekik Jézus Krisztusról.
A hallgatók közül egy kereskedő asszony volt, akiről azt olvassuk, hogy Jézus megnyitotta a szívét, és befogadta mindazt, amit hallott. A befogadott ige pedig munkálkodni kezdett benne, és azonnal az jutott eszébe, mit adhatna ő ennek a Jézusnak, aki az életét adta érte is, és felajánlja a házát, hogy amíg ott tartózkodik ez a kis csapat, szálljanak meg nála. Tudjuk, hogy utána is Lídia háza lett az első keresztyén imaház Európa földjén.
Több alkalommal is kijártak az apostolok a folyópartra imádkozni. Az egyik ilyen napon szembe jött velük egy kis rabszolgalány, aki elkezdett kiabálni az utcán. Azt kiabálta: „Ezek az emberek a Magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek!” Ezt több napon át ismételte. Miután Pált arra indította Isten Lelke, hogy rászóljon, ezt a mondta: „Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle!”
Ezt nem a kislánynak mondta, hanem annak a tisztátalan démoni léleknek, ami megkötözve tartotta ezt a leányt, és ami beszélt belőle. Kiderült ugyanis, hogy ennek a leánykának rendkívüli ördögi képessége van. Meg tudja mondani mások jövőjét. Tud jósolni. Amit jósol, az valóra is válik. Ez mutatta, hogy nem szélhámos volt, hanem démoni képességgel végezte ezt. A gazdái meglátták ebben a fantáziát. Jósoltattak vele pénzért, és a pénz az ő zsebükbe folyt be. Könnyen jött pénz volt, fontos bevételi forrássá vált ez a kislány.
Amikor pedig Jézus Krisztus megszabadította ettől a sötét lélektől ezt a leányt, akkor elveszítette ezt a képességét. Ez ma is így van minden esetben. Amikor valakinek ilyen képessége van, azt soha nem Istentől kapja. Ha megtér, ha Jézus uralma alá kerül az élete, elveszíti az ilyen képességét. Ez mutatja, hogy nem Jézustól kapott képességek ezek.
Ebből lett a baj. Itt háborodtak fel ennek a rabszolgalánynak a gazdái. Mert micsoda dolog az, hogy ilyen könnyen jött pénztől őket csak úgy megfosztják. Ráadásul ezek a jöttmentek. Azt sem tudjuk kicsodák. Valami idegen tanítást tanítanak itt, az ő városukban. Földúlják annak a nyugalmát. Pedig semmit sem dúltak fel. Ők csendesen kijártak a városon kívülre imádkozni. Az igaz, hogy itt, ebben az utcai jelenetben, amikor Pál Jézus erejével megszólalt, itt találkozott ez a pogány város először látható módon is a dicsőséges Krisztus hatalmával és jelenlétével.
Ezek az emberek azonban nem nyugodtak bele, és ebből az egyéni sérelemből közbotrányt dagasztottak. A személyes anyagi veszteség miatt a mindenkori legsúlyosabb vádakkal illették Pálékat, politikai ügyet csináltak belőle. Így vitték azután a hatóság elé őket. Beindult az ördögi gépezet, amelyik mindig be szokott indulni, amikor erővel szólal meg a Jézusról szóló evangélium, és amikor tényleges szabadulások történnek. Ez aztán Pál apostolékra sok szenvedést hozott, de a végén szabadon bocsátották őket.
Hogy működik ez az ördögi gépezet? Melyek az ördög eszközei? S mindig nagy erővel támad azokra, akik Jézust hitelesen képviselik. Az első az erőszak. Ezt olvastuk itt, hogy amikor látták urai, hogy odalett a hasznuk, megragadták Pált és Szílászt, és a hatóság elé, a főtérre hurcolták őket.
Az erőszak az első. Egy szó sem esik arról, hogy mi a haragjuk valódi oka. Egész végig egy szóval sem említik, hogy mivel mi elestünk egy könnyen jött bevételtől, ezért vagyunk mérgesek ezekre az emberekre. Nem, szó sincs róla. Hanem: „a hatóság elé vitték őket, és ezt mondták: Ezek az emberek felforgatták városunkat.” Szegény Pálék! A légynek sem ártottak. Felforgatták a városunkat, ez jól hangzik.
Aztán meglovagolják a fajgyűlöletet, a sovén érzelmeket. „Zsidók lévén olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” Lehet, hogy egészen addig eszükbe sem jutott, hogy ők rómaiak, és mit szabad átvenni, mit nem, de most ez kiváló ürügy volt.
Ez ma is így szokott lenni. Egyáltalán nem vallásos valaki, lehet, hogy Isten-tagadó, de ha az jó ürügy, azonnal arra hivatkozik, hogy ő ilyen meg olyan felekezetnek a büszke tagja. Az emberekben pedig mindig lapul sok rejtett indulat, indulatosság, kielégítetlenség, bosszúvágy, harag, gyűlölet. Sokszor anonim, névtelen gyűlöletek ezek, de aki ért ahhoz, hogy ezeket aktivizálja, előhívja, az megnyerte a tömeget. Itt is sikerül hangulatot kelteni. Tömeghisztériává válik ez az összejövetel, és azt olvassuk, hogy velük együtt a sokaság is reájuk támadt. Az elöljárók letépették ruhájukat, megbotoztatták őket. Sok ütést mértek reájuk és börtönbe vetették őket.
Hogyhogy? Hát ők nem rómaiak? Most büszkélkedtek vele. A rómaiak egyik legnagyobb büszkesége az volt, hogy náluk jog van és érvényesül a jog minden helyzetben. Római polgárt pedig kihallgatás nélkül letartóztatni sem volt szabad, jogerős ítélet nélkül nem volt szabad hozzányúlni egy újjal sem, nem az, hogy megveretni, és börtönbe csukatni. Ez rendkívül súlyos törvénytelenség volt. Utólag meg is ijedtek, amikor kiderült, hogy Pálék római polgárok, és mennek hajolva hozzájuk bocsánatot kérni, nehogy ők üssék meg a bokájukat emiatt a törvénytelenség miatt.
Most azonban senki nem gondol erre. Most itt senki nem gondolkozik. Amikor az indulatok elragadják az embert, és sikerül valaki ellen a sokaságot is fellázítani, akkor nem szoktak gondolkozni, hanem ütnek. Őket is össze-vissza verték, s utána börtönbe zárták.
Figyeljük meg, hogy mindenki még szigorít a büntetésen. Azt mondják a börtönőrnek: gondosan őrizze. Erre ő a szigorított börtönbe, a belső börtönbe veti őket. Nem ezt mondták, csak azt, hogy gondosan őrizze. Mivel ő jó akar lenni, kalodába is zá-ratja őket. Ami azt jelentette, hogy a csupa seb hátukat, a csupa seb embert, meghajlították úgy, mint egy hajtűt, és a csuklójukat összebilincselték a bokájukkal. Ebben a lehetetlen helyzetben voltak ott a börtönben. Ez volt maga a pokol. Ilyen nyomorúságos fizikai állapotban, bűnözők között, teljesen tehetetlenül és kiszolgáltatottan, minden igazi ok nélkül, ki tudja meddig. Teljes bizonytalanság.
Hogyan történhetett ez? Hol van az Úr Jézus? Pálék az Ő parancsára jöttek ide.
Pálnak megvolt a maga munkaterve. A második missziói úton végig akarta látogatni azokat a gyülekezeteket, amelyek az első missziói útján jöttek létre. Akkor az Úr Jézus leállította, és azt mondta: nem erre, hanem amarra mentek. Új területre. Pál abban a pillanatban feladta a maga tervét, ami szép és jó terv volt, és azt mondta: azt csináljuk, amit te mondasz. Te vagy az Úr. Így jöttek át Európába. Jézus küldte tehát őket ide.
Hol maradt most az ő Uruk, az ő hatalmas küldőjük? Magukra hagyja őket ott a börtön mélyén? Tudták ők ezt pontosan, hogy nem hagyta magukra őket, hiszen maga Pál állapítja meg, hogy az Úr megnyitotta Lídia szívét. Ott van Jézus, és hatalmasan munkálkodik emberek lelkében, miközben azok hallgatják a Jézusról szóló evangéliumot. Aztán Jézus nevében parancsolt a Léleknek. Ő teljesen tisztában volt azzal, hogy nem ő űzte ki a tisztátalan lelket a leánykából, hanem a dicsőséges és hatalmasan munkálkodó Úr Jézus Krisztus.
Ott van Ő, és hamarosan kiderült, hogy tud Ő cselekedni is. Ő hozta létre azt a földrengést, aminek során nemcsak a börtön alapjai rendültek meg, hanem a foglyok kezéről a bilincsek is leestek. Egy normál földrengésnek nem szokott ilyen következménye lenni, hogy bilincsek lehullanak emberek kezéről. Ez speciális földrengés volt, amit csak az Úr Jézus Krisztus tud létrehozni, ha ezt az eszközt is fel akarja használni az Ő dicsőségére, emberek üdvösségére.
Ott volt tehát Ő, csak meg kellett tanulniuk az Ő szolgáinak, hogy ha nagy szabadítást készít elő az Úr, akkor sokszor nagy nyomorúságba engedi bele az övéit. Annál hatalmasabban megdicsőíti az Ő nevét mind a pogányok előtt, mind a benne hívők számára.
Nos, mi is történt itt valójában? Ha felszínesen nézzük, akkor össze lehet foglalni az eseményeket így is: egy utcai epizód során elhangzott egy mondat, amelyik aztán sajnálatos módon lavinát indított el. Ez kellemetlenné vált az apostoloknak, de happy end volt a vége, hiszen szabadon engedték őket a börtönből.
Az az ember, aki az újságoknak legfeljebb a vastag címeit olvassa el, az körülbelül így értékeli az eseményeket. Ilyen felszínesen. Kár volt ott Pálnak mondania azt a mondatot. De mindegy, ebből kellemetlenségek származtak, de végzetes baj nem történt, mert kiengedték őket. Ennyi.
Aki egy kicsit mélyebbre megy, az írhat ennek a történetnek az alapján egy lélektani és tömeglélektani tanulmányt. Megvizsgálhatja azt, milyen módon lehet mozgósítani az emberekben levő indulatokat. Hogyan lehet a tömeget valaki ellen uszítani. Hogyan kell bűnbakot keresni és aktivizálni az emberi lélek mélyén levő sok mindenfélét. Erről szépen tudományos vagy áltudományos formában — ahogyan azt sokan szokták — lehet akár könyvet is írni.
Mi történt itt valójában? A Biblia minket arra tanít, hogy lássunk az események mögé. Ismerjük meg az események mozgatóját vagy mozgatóit, azok egymáshoz való viszonyát, mert így tudunk igazán eligazodni az események között, Így tudunk elkerülni rossz következményeket. Így tudjuk kiszámítani mindennek a következményét, így tudnánk értelmes életet élni.
Mi történik tehát a színfalak mögött? Ez a bibliai történet arról szól, hogy itt két világ ütközik össze. Két hatalom harcol minden emberi lélekért. A szabadító Jézus Krisztus és a mindnyájunkat rabságban tartó gonosz hatalom, az ördög. Akinek az ördög kitalálás, majd szemlélheti a maga életében, hogy mennyire valóságos hatalom. A szabadító Jézus, aki a maga eszközein, küldöttjein keresztül beleárasztja szabadító erejét és hirdetteti a szabadító örömhírt, evangéliumot, és az az ördög, aki igyekszik megtartani rabságában az áldozatait.
A Biblia azt mondja, hogy mi mindnyájan az ördög rabságába születünk. Nem tehetett róla az édesanyánk, ott hozott minket a világra. Mert ő is, meg mindnyájan az Édenkerten kívül látjuk meg a napvilágot. Ez ténykérdés. Mi is itt látjuk meg. Ennek a történetnek a nagy evangéliuma az, hogy innen át lehet kerülni ebbe a másik csapatba, amelyiknek Jézus Krisztus az ura és parancsolója, aki minden bilincstől megszabadítja azokat, akik az Ő csapatába kerülnek. Aki lehetővé tette ezt a szabadulást. Azért lett emberré, ezért vállalta a keresztet, azért győzte le feltámadásával mint utolsó ellenségünket, a halált is, hogy ne ott kelljen elpusztulnunk, ahova születtünk, hanem lehetségessé váljék egy egészen más élet, hogy eljussunk az Isten fiainak a szabadságára. Erről szól ez a történet.
Olyan hatalommal működik Jézus, hogy egyszerű emberek — Pál, Szílász, a fiatal Timóteus, a pogányból lett Jézus-hívő, Lukács, van köztük analfabéta, van köztük orvos, mint Lukács volt, sokfélék ezek — elmondják másoknak, hogy kinek ismerték meg Jézust. Miközben ezt elmondják, maga Jézus célba vesz a hallgatóságból embereket, akiknek a szívük mélyéig hatol, amit hallottak, és új életre mozgósítja őket. Más emberré lesznek. Lídia, akinek mint üzletasszonynak az volt a feladata, hogy minden helyzetben azt figyelje meg, hogy mi haszna lehet ebből, egyszerre csak arra tud gondolni: mit adhat ő most annak a Jézusnak, aki önmagát adta őérette? Megnyitja a házát is az evangélium és az evangélium hirdetői előtt. Mindez magától megy. Pál nem beszélt erről, senki sem biztatta őt erre. Jézus nyitotta meg a szívét, ezt olvassuk. Ő ad neki ilyen indítást, Ő támaszt a fejében ilyen gondolatokat, és Ő ad neki örömet, miközben mindezt megvalósítja.
Jézus az, akinek a hatalma megszabadítja azt a kislányt. Jézus az, aki utána megnyitja ennek a börtönőrnek a szemét is, hogy lássa önmagát annak, aki, elveszett embernek, akinek egyetlen gondolta van, hogyan szabadulhat meg. Elhiszi, hogy az a szabadulás egyetlen útja, amit Jézus készített, és hisz Jézusban. Pedig csak néhány mondatot hallott Páléktól, de az a néhány mondat is hitetlenből hivővé teszi őt. És ő, aki előtte kalodába záratta ezeket a szerencsétlen embereket, most a saját szobájában a saját kezével mossa ki sebeiket. Odaülteti az asztalához, és mint egy kis gyülekezet együtt dicsőítik Istent.
Micsoda változás! És mi okozta ezt ilyen rövid időn belül? A szabadító Jézus Krisztus. Nem Pálék! Ezzel ők voltak leginkább tisztában. Ez nem emberi ügyeskedés vagy erőszakoskodás következménye volt. Ez Jézus csendes, áldott, üdvözítő, szabadító munkája. Ez a börtönőr pedig átállt az ördög seregéből Jézus seregébe.
Tudnunk kell azt, hogy a két hatalom közti háború eldőlt. Amikor Jézus a kereszten meghalt és kimondta: elvégeztetett, ez a háború visszavonhatatlanul eldőlt. Jézus győzött. A Kolosséi levélben nem győz erről lelkendezni Pál apostol, amikor azt mondja, hogy az Úr Jézus ott a kereszten lefegyverezte ezeket a sötét erőket, s őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtuk.
Csatákat azonban még nyerhet az ördög, mint ahogy nagy háború után a véglegesen legyőzött ellenség még csatákat nyerhet. Helyi ütközetekben sok kárt is okozhat. Mi most ebben a világkorszakban élünk, de legyünk bizonyosak abban, hogy a háború eldőlt. Jézus győzött. Mint utolsó ellenségünket, a halált is legyőzte. Ő megnyitotta az utat a Sátán rabságából az Isten fiainak a szabadságára. Amikor a kereszten utolsót lehelt és kibocsátotta a lelkét, akkor felpattantak a börtönajtók. Azóta nyitva az ördögnek minden börtöne. Szomorú tény, hogy nyitott ajtók mögött is benn maradnak sokan, de az evangélium arról szól, hogy ki lehet jönni. Jézus Krisztus azért jött, hogy hívogasson és bátorítson. Tedd rá nyugodtan a kezedet a kilincsre, nincs bezárva. Ki lehet nyitni és kiléphetsz a szabadba. Megtanulhatsz újra szabadon járni az Isten fiainak a szabadságában. Erre hív bennünket is.
Miközben ez az evangélium hangzik, fontos, hogy megvizsgáljuk őszintén és becsületesen, hogy pillanatnyilag ki irányít bennünket? Mert ezek az emberek, akiknek arról, hogy elestünk némi bevételtől, az jutott eszükbe, hogyan kínozzuk meg és tegyük tönkre azokat, akik által Jézus megszabadította a kislányt, nem maguktól határozták el, mint ahogy a kislány sem magától jósolt. Ott állt a háttérben a magát soha megnevezni nem kívánó sötét hatalom, az ördög és madzagon rángatja ezeket a tehetetleneket, akik nem ismerik őt. Nem ismerik föl, nem ismerik el, és azt gondolják, hogy maguktól cselekszenek.
Pedig a Biblia azt mondja, hogy valahányszor valaki ördögi eszközökhöz nyúl, tehát a hazugság akármilyen formáját használja, hogy előbbre jusson, az idegen befolyás alatt cselekszik. Ez a sötét, ördögi erő irányítja. Amikor valaki elkezd másokat rágalmazni, másokról ítélkezve beszélni, megszólni, akkor a nyelvét ez a sötét hatalom irányítja.
Vagy amikor azok a picikék ott a gyerekszobában, csak másfél évvel idősebb, mint a kistestvére, de ez elég ahhoz, hogy érvényesítse az erőfölényét, és kicsavarja kezéből a játékát, ami az övé, ő kapta, de nem baj, most ő azt elveszi és inkább tönkreteszi, csak ne az játsszék vele, akié. Vagy amikor bennünk feltámad az indulat és a sérelmeinkért „jogos” elégtételt akarunk venni. Tudjuk-e, hogy ki van ezek mögött az indulatok mögött, és kinek engedünk ilyenkor?
Tudjuk-e és akarjuk-e, hogy amikor tudunk mondani egy helyén mondott békítő szót, hogy amikor úgy tudunk valakit megvigasztalni, hogy magunk is csodálkozunk, hogy miket beszélünk itt, milyen szeretettel, megértéssel mondjuk a szükséges igét, vagy amikor tudunk önfeledten áldozatot hozni másokért, az sem a mi elhatározásunk gyümölcse. Akkor egy másik erő hat ránk és rajtunk keresztül.
Jézus Krisztus minket ilyen áldott életre hív, ahol az Ő kezében válhatunk eszközökké, mint itt Pálék. Akik azt mondták, amit akkor ott azoknak kellett. Akik akkor szólaltak meg, amikor annak a legalkalmasabb ideje volt, és akiken keresztül olyan mennyei erők áradtak, amikről ők tudhatták a legbizonyosabban, hogy nem belőlük fakadnak, hanem Jézus Krisztus, a mindenek Ura munkálkodik általuk. A legnagyobb tisztesség egy ember számára, ha ennek az Úr Krisztusnak a szolgájaként tevékenykedhet ebben az életben.
Szabaddá lettünk-e már az ördög rabságából? Tudatosan engedjük, kérjük, akarjuk-e, hogy Jézus kezében váljunk eszközökké? Látjuk-e már a láthatatlant? Elmondhatjuk-e Pállal együtt, hogy ismerjük az ellenség szándékait, de ismerjük és egyre jobban meg akarjuk ismerni a mi Urunkat is, és csak az Ő kezében akarunk eszközökké válni, szemlélni azokat a mai csodákat, amiket Ő az övéin keresztül ma is végre tud hajtani?
Ebben a történetben szép megfogalmazásban olvassuk az evangéliumot. Így hangzik ez: nyitva vannak a börtönajtók. Aztán egyszerű, határozott fogalmazásban olvashatjuk, mi a feladatunk: Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz! Utána rendkívül szemléletesen láthatjuk, hogyan változik meg egy-egy ember: Lídia, a szolgálólány, a börtönőr. Mennyire más emberré válnak, és ők is áldássá lesznek mások számára! Ezek az emberek átkerültek a sötét csapatból Jézus Krisztus győzelmes seregébe. Mi most, ahogy itt ülünk, hol vagyunk? Át lehet menni. Ennek a módja: higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz, és áldott eszközzé leszel az Ő kezében.