Megvalljuk őszintén, kegyelmes Istenünk, hogy olyan kicsinyesen számontartjuk az ellenünk elkövetett bűnöket, sérelmeket, kamatostól akarjuk behajtani a tartozást. Semmitől nem riadunk vissza, ha éreztethetjük az erőfölényünket, és olyan sok keserűség van a szívünkben, hogy ezt sem kaptuk meg, azt sem, magunkat érezzük mindig mellőzöttnek, kisemmizettnek, közben pedig sokszor mi uzsorázunk ki másokat. Kizsákmányoljuk az öregjeinket, kizsákmányoljuk sokszor a házastársunkat, kis rabszolgáknak tekintjük a gyerekeinket, vagy ami talán még rosszabb Urunk, magunk válunk az ő rabszolgáikká, ahelyett, hogy anyjuk, apjukként Tereád tudnánk mutatni előttük. Akárhová nézünk, mindenütt romok, és olyan sok feszültség körülöttünk, bennünk, s miattunk is.
Köszönjük, hogy van megoldás ezekre. Köszönjük, hogy ma egészen újat kezdhetünk Veled. Köszönjük, hogy elénk adod világosan akaratodat és minden konfliktus igazi megoldását a Te Igédben. Dicsőítünk Téged Jézus Krisztus, hogy az életedet adtad azért, hogy nekünk ne kelljen feszültségek között felőrlődnünk és egymást is így pusztítanunk. Tégy minket igazán gazdagokká a megbocsátásra. Engedd, hogy mindannyian teljes értelmünkkel, egész szívünkkel felfogjuk most, mit jelent az, hogy Te eltépted az adóslevelünket; hogy a Te kihulló véreddel pecsételted meg azt, hogy kifizettél helyettünk mindent. Taníts meg örvendezni ennek és bátoríts meg bennünket arra, hogy így tudjunk mi is kezdeményezően bocsánatot kérni, megbocsátani a Te dicsőségedre.
Segíts el minket oda, hogy áment mondjunk mindnyájan a Te akaratodra, és így tudja a szánk és az életünk hirdetni a Te dicsőségedet.
Könyörgünk Hozzád a népünk közt levő sokféle feszültségért. Könyörgünk Hozzád, mutasd meg a Te szeretetedet és hatalmadat abban, hogy bármilyen nagy is a gyűlölet Jugoszláviában, Te véget vetsz a vérontásnak. Hisszük Urunk, hogy ami az embereknél lehetetlen, Neked az is lehetséges! És adj békességet a családunkban, és töltsd meg a mi szívünket a Te békességeddel, hogy azt tudjuk vinni a munkahelyünkre is. Adj egységet itt a gyülekezetben is, és a Te néped körében mindenütt.
Áldunk azért, hogy minden gondunkat Tereád vethetjük, mert Neked gondod van reánk!
Ámen.
Mindenható Istenünk, nem tudunk mi Neked semmi ajándékot hozni, ami igazán tiszta és kedves lenne, de hozzuk mindnyájan a bűnös szívünket, hozzuk az elmúlt hétnek a botlásait, vágyakozásait. Hozzuk magunkat, amint vagyunk, sok bűn alatt, és megköszönjük, hogy Te magad mondottad, a bűnbánó és töredelmes szív kedves előtted.
Köszönjük, hogy Te gazdag vagy a megbocsátásban és bővölködsz az irgalomban. Köszönjük, hogy most is remélhetjük: nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nekünk a mi álnokságaink szerint. Köszönjük, hogy Jézus Krisztus golgotai áldozata érvényes mindannyiunkra,. Köszönjük, hogy hittel meríthetünk az Ő érdemeiből.
Kérünk, hogy a Te hozzánk hajló szeretetednek hadd legyen most egészen bizonyos jele, hogy szólsz hozzánk. Olyan nagy csoda az mindig, Urunk, amikor egészen személyesen megszólítasz minket, amikor az éppen időszerű kérdéseinkre adsz választ, vagy egészen új kérdések merülnek fel. Olyan nagy csoda az, amikor a Te egyszerű és hatalmas isteni megoldásaidat kínálod azokra a problémáinkra, amikbe belegabalyodtunk, és már-már lemondtunk arról, hogy van megoldás rájuk. És olyan nagy csoda az, amikor egyetlen szavaddal világosságba helyezel minket, tisztán látjuk magunkat, a múltunkat, és látunk Téged, a láthatatlan Istent, Aki közel vagy hozzánk, Akinek terved van velünk, és Aki ajándékok sokaságát tartogatod a számunkra.
Segíts most felnéznünk Tereád! Olyan sokat nézünk lefelé, meg magunkba, nézegetünk jobbra-balra és félünk, hogy honnan támad veszedelem. Hadd tudjunk most mint a kis gyermekek az atyjukra olyan bizalommal felnézni rád, és hadd találkozzunk itt most Veled, aki leveszed rólunk a terheket, aki megbízol feladatokkal; Aki megtisztítasz, békességet adsz. Könyörülj rajtunk és folytasd bennünk a Te elkezdett munkádat, hadd ábrázolódjék ki rajtunk a Krisztus.
Ámen.
Kedves testvérek, az egyik leggyakrabban hallott és olvasott szó hosszú idő óta ez az idegen kifejezés: konfliktus. Tele van konfliktusokkal az élet körülöttünk és sokszor bennünk is. Vannak fajok, amelyek nem képesek elviselni, nemhogy szeretni vagy segíteni egymást. Vannak népek és nemzetek, amelyek sok egymás ellen kölcsönösen elkövetett történelmi bűn miatt nem képesek, és nem is akarnak megengesztelődni. Vannak családok, ahol állandósulnak a konfliktusok sokszor keresztbe-kasul úgy, hogy át sem lehet már tekinteni, ki kire haragszik, és legfőképpen miért, amikor így mindenkinek rosszabb, és az lenne a közös érdek, hogy megoldódjanak a konfliktusok, és ne csak eltűrjük egymást a föld színén, vagy egy fedél alatt, hanem ahogy és ahol csak lehet, segítsük egymást. Ebben a kis országban, amiben élünk, szintén keresztbe-kasul egyre több konfliktus támad, ahelyett hogy végre komolyan vennénk már, hogy csak úgy haladunk előre, ha mindnyájan egyfelé nézünk, és egyfelé húzunk. Bizony sokszor még az is előfordul, hogy egy emberen belül támad hasadás, és saját magával sincs békességben, bármilyen furcsán hangzik is ez, és önmagával is konfliktusba kerül. Életveszélyes az, ha konzerválják, állandósítják a feszültséget, márpedig nagyon sokan erre rendezkednek be. Vannak olyan ördögi lelkületű emberek, akik direkt élvezik, akiknek öröm az, ha feszültséget támaszthatnak, szíthatnak, vagy valami módon állandósíthatják.
Mivel az utóbbi időben a magam szolgálatában is különösen sok konfliktussal kellett szembenézni, és a békéltetés szolgálatát kellett, vagy kellett volna valahogyan végezni, és láthattam azt, hogy Isten Szentlelke ma is milyen csodálatosan tud ellenségeket barátokká tenni, a gyűlölet helyére szeretetet ajándékozni, arra gondoltam, hadd legyen szó ezen a mai vasárnapon arról, mi a konfliktusok isteni megoldása, és hogyan válhatunk mindnyájan alkalmassá arra, hogy ne csak a bennünk, körülöttünk, vagy esetleg miattunk támadt feszültségek oldódjanak meg, hanem Isten használhasson minket minden ügyefogyottságunk ellenére mások élete feszültségeinek a feloldásában, megoldásában.
Az a történet, amit most hallottunk, tipikus konfliktus helyzet. Könnyű megjegyezni, mikor történt: Kr.e. 444-ben volt ez, még a hónapot, napot is tudjuk - nagyon pontos a Nehémiás könyvének a leírása. Amikor több mint száz éve otthon voltak már a babiloni fogságból megszabadult zsidók, legalább is egy részük , akik önként hazamentek, de kiderült, hogy még nincs tekintélye a népnek és az országnak, mert Jeruzsálem kerítetlen város. Épített ki-ki magának házat , fölépítették a próféták nógatására a templomot, de védtelen volt a szent város: Jeruzsálem falai még mindig romokban voltak.
Ekkor hívta el Isten Nehémiást, aki magas beosztású állami tisztviselő volt a perzsa udvarban, és az ő vezetésével egy újabb nagy csapat érkezett haza, hogy felépítsék Jeruzsálem kőfalát. Nekiláttak a munkának, gyakorlatlanul, kevés erővel; nagyon sok volt a rom, és nagyon rossz volt a légkör. Az ellenség kívülről állandóan fenyegette őket, semmiképpen nem akarták, hogy Jeruzsálem falai újra álljanak, mert tudták, hogy ez a nép jövőjének a záloga. De belül sem volt teljes az egység. Nehémiás Istentől kapott bölcsességgel és bátorsággal verte vissza a külső támadásokat, és próbálta egyensúlyban tartani ezt a nagyon megviselt, sokféle nyomorúsággal küszködő népet. És a fal szépen épült.
Akkor tört ki ez a lázadás, amiről itt olvastunk. Egyszer csak hallja, hogy nagy zúgolódás van a zsidók között az ő testvéreik ellen. Miért egymás ellen?! Hát van itt bőven külső ellenség, azokkal szemben feltétlenül szükséges a belső egység. Mi baj van? Kiderül, hogy valamire nem figyelt oda. Igyekezett az anyagbeszerzésről is gondoskodni, a napi feladatokat is kiosztani, az arra szorulókat lelkigondozni, de egy valamire nem figyelt oda: A gazdasági problémákra. Az nem jutott eszébe, hogy jó, építsük, építsük a falat, de van-e mit enniük azoknak, akiktől várja, hogy építsék? Hát ki-ki gondoskodjék magáról! Berendezkedtek már valamennyire, ez már ne az ő feladata legyen... De kiderült, hogy ez is a vezetőnek a feladatai közé tartozik.
Egyre nagyobb ellentét támadt egy vékony gazdag réteg, és az egyre nagyobb szegénységbe süllyedő sokaság között. Miért? Azért, mert amikor ez a csapat hazament, hirtelen megnőtt a lakosság száma, a földeket azonban évtizedek óta elhanyagolták, a mezőgazdaság akkor kezdett magához térni. Az adót viszont mindenkinek be kellett fizetni a perzsáknak. Egyszerre sokan lettek, a föld keveset termett, az adót behajtották; akinek nem volt tartaléka, kénytelen volt kölcsönkérni a tehetősebbektől. Azok szívesen adtak kölcsön, s meglátták benne a fantáziát: a nyomorúság vámszedői, az uzsorások megjelentek: Adunk nektek uzsorakamatra... Mivel nem tudtak fizetni, zálogba vették az ingatlanjaikat. Addig a szőlődet, kertedet én használom, amíg nem fizetsz! Még kevésbé tudtak fizetni, mert nem tudtak termelni. Akkor a gyereked addig nálam szolgál, amíg nem fizetsz. És oda jutottak, hogy már nemcsak ingyen szolgák, hanem rabszolgák lettek a gyerekeik a másik zsidó családnál. Ilyen soha nem volt Izráel történetében! A Mózes törvénye is tiltotta egyrészt azt, hogy ha zsidó zsidónak kölcsön ad, kamatot kérjen. Hát mi egy cég vagyunk, egy család vagyunk - ezt nagyon hangsúlyozták a mózesi törvények: ha megszorul, adj a testvérednek, aztán majd visszaadja, ha tudja. Kamatról szó sem lehet! Nem az, hogy rabszolgának viszi el a gyerekét! Micsoda gondolat ez?!
Amikor ezt Nehémiás meghallja, "felette nagy haragra gerjedt." Az ember megijed, hogy ebből semmi jó nem szokott kijönni. Még csak az hiányzik, hogy a nép felelős vezetője is elveszítse a fejét! Aki felette nagy haragra gerjed, és haragjában azonnal cselekszik, az ritkán szokott bölcsen cselekedni. Mi lesz ennek a konfliktushelyzetnek a megoldása? Ez roppant tanulságos ebben a történetben.
Nehémiás felette nagy haragjában is megmard az, aki mindig volt: Isten alázatos gyermeke. Hiába magasrangú perzsa állami tisztviselő, hiába népvezér, ő Isten alázatos, csendes gyermeke, aki tudja, hogy Istentől kapta ezt a feladatot. Tudja, hogy nem neki kell itt megoldania valamit. Ő szakadatlanul figyel arra az Istenre, Akié ez a nép, Aki ezt a feladatot rájuk bízta, Aki az egész világnak az Ura. Az ellenségeiknek is, akik azzal fenyegetik időnként őket, hogy éjszaka lemészárolják... Nehénmiás csak azért tud elaludni mégis este - noha nagyon szereti a népét és aggódik érte, - mert tudja, hogy Isten nélkül nem jöhetnek ide mészárolni az ellenségek.
Ebben az Istenre figyelő, Benne bízó alázatban érti meg most is, hogy mit kell csinálni. Éppen ezért első haragjában nem cselekszik, hanem leborul Isten előtt. Nehémiás könyvében újra és újra visszatér ez: "és könyörgék a menny Istenéhez..." A legképtelenebb helyzetben: a királyi trónteremben rendkívül kényes kérdéseket szögeznek neki, s ott van egy közbevetett mondat: "és én könyörgék a menny Istenéhez." Ott is lehet. Mindenütt lehet. És elég egy pillanat, hogy az, aki Istennel folyamatos kapcsolatban van, felemelje a tekintetét rá, és már irányíthatóvá válik, és Isten fog adni neki bölcsességet, bátorságot, szelídséget, mikor mire van szüksége. Éppen ez itt a konfliktus megoldásának a kulcsa, hogy nem Nehémiás gyürkőzik neki, hogy nézzük, hogyan kell ezt megoldani, hanem nekigyürkőzés helyett itt is letérdel, és azt mondja: Uram, ezt csak Te tudod megoldani. És Isten cselekszik, ezért lesz ennek a végén jó megoldás.
Ahol Isten cselekszik, ott mi azt szoktuk mondani, hogy csodák történnek. A csoda az Isten cselekvésének a megszokott, természetes módja, mivel Neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Miért? Azért, mert Ő Isten, és ezt nem vesszük komolyan sokszor. Nehémiás viszont ezt vette nagyon komolyan ebben a kiélezett helyzetben is.
Mi történik? Nagyon érdekes, hogy ez a fejezet az emberi vetületét írja már le annak, ami történik, de az események mögött mindig tettenérhetjük a cselekvő Istent. Igy kezdődik tehát ez az ijesztő bevezetés: "Felette nagy haragra gerjedtem, amikor ezeket a dolgokat hallottam." És mit csinált utána? Itt jönnek azok a csendes csodák, amiket szeretnék elsorolni. Hat lépést lehet nyomon követnünk ebben a történetben.
(1) Az első ez: "és magamba szállva gondolkodtam." Ez az, amit nem szoktak csinálni azok, akik felette nagy haragra gerjednek. Azok nem gondokoznak, hanem azonnal cselekszenek, általában ütnek, vagy visszaütnek. Rendet csinálnak, ők megmutatják ... Nehémiás nem akar megmutatni semmit. Ő engedelmeskedni akar. Fogalma sincs egyelőre, mi itt a megoldás, de bizonyos abban, hogy Istennél kész a megoldás. Akkor ezt kell megérteni. Ahhoz viszont csönd kell. Akárhogy kiált is a nép, akármennyire igazuk is van az elégedetlenkedőknek, bármennyire bántja is őt, hogy nem előbb vette észre a bajt, hanem idáig fajultak a dolgok, mindegy, most már itt tartunk, ahol tartunk, - most kell csöndben maradni! Magába száll és gondolkodik.
Isten gyermekeit ez jellemzi. A tékozló fiú példázatában is ott van a fordulat, amikor olvassuk ugyanezt a kifejezést: "és magába szállva ezt mondta: az én apámnak sok bérese bővölködik. Fölkelvén elmegyek az én apámhoz, és azt mondom neki: vétkeztem." Amikor magába száll az ember, odaáll Isten elé, bármennyire sürgeti is a nyomorúság a megoldást, bármilyen sok igénnyel lépnek is fel vele szemben, akikért felelős, fő a nyugalom: először is Istenre figyelünk, mert addig nem fogunk helyesen cselekedni. Először magában keresi, hogy nem ő vétkezett-e, pedig felette nagy haragra gerjedt azok miatt, akik miatt ez a zúgolódás van. De arra is gondol, hogy én miben vagyok hibás. Csak ezután fog világosan látni mások ügyében is. És nem ugrik le kétségbeesésében a falról, amit már építgetnek, hogy elegem van ebből az egész társaságból, megyek vissza Perzsiába, ott vár a jó állásom, ott megbecsülnek, itt meg mindig csak a fejemen táncolnak és intrikálnak a hátam mögött... Nem, noha mindez igaz. De őt Isten állította oda, ezt végig kell csinálnia. És eddig sem ő egyedül volt hős, hanem Isten kezében volt eszköz. Most különösen nehézzé vált a helyzet, akkor most különösen hatalmasan fogja megmutatni Isten az Ő szeretetét és erejét, de kell legalább egy valaki, aki higgadtan, hittel, magát megalázva engedi, hogy rajta keresztül munkálkodjék Isten. Az egyik lázong, a másik sunyít; kell valaki, aki magába száll és Isten színe előtt gondolkodik.
Jellemző-e ez ránk? Amikor valami nagy baj támad, az első reakciónk nekünk is az, hogy felette nagy haragra gerjedünk, de az mindig Isten csodája, ha felette nagy haragjában is le tudja csendesíteni az ember szívét, az meg a mi engedelmességünk, ha felette nagy haragunkban is magunkat alázzuk meg Isten előtt, és úgy várjuk tőle a megoldást. Nem kell megsértődni, ha kiderül az igazság, hanem gondokozni kell, mégpedig Isten színe előtt, imádkozva, alázatos szívvel.
(2) Hogyan folytatódik? "Gondolkodtam erről, és megfeddettem az előjárókat, a főembereket ezt mondván: ti a ti atyátok fiaival szemben uzsoráskodtok." Milyen különös, nem a népet feddi meg, amelyik zajong, hanem az elöljárókat, akik miatt zajongani kénytelen a nép. Ritkán fordul ez elő a történelemben. Megint csak Isten cselekedte ezt. Ő ad először békességet és alázatot Nehémiásnak, hogy magába szállva gondolkozzék, most pedig Ő ad bátorságot, hogy azokkal nézzen szembe, akik okozói lettek ennek a bajnak. Előveszi a vezetőket, és bármilyen kellemetlen, kényelmetlen is, őket feddi meg. Isten ad ehhez bátorságot neki, de csak azután, hogy előzőleg magában kereste a hibát.
(3) És hogy folytatódik tovább? "Nagygyűlést hívtam össze ellenük, és azt mondtam nekik: mi kiváltottuk a mi atyánkfiait, a zsidókat, akik a pogányoknak eladattak, a mi tehetségünk szerint. Ti is meg akarjátok venni a ti testvéreiteket és ők nekünk adják el magukat? Nem jó dolog ez, amit cselekesztek! Hát nem fogtok a mi Istenünk félelmében járni, hogy valahára ne gyalázzanak már minket a pogányok, a mi ellenségeink?!" Kiviszi az ügyet a nyilvánosság elé: nagygyűlést hív össze, hadd hallja mindenki azt, ami mindenkit foglalkoztat. Nevén nevezi a bűnt. Nem azt mondja, hogy ejnye-ejnye, másként kellett volna... Mit kellett volna másként?! Ti a ti testvéreitekkel szemben uzsoráskodtok! Erről van szó. Le kell leplezni a bűnt. Mindezt nem vádaskodva, nem ellenségként mondja. Ez az egy mondat van így többesszám második személyben, az összes többi többesszám első személyben. Ő is ott van azok között, akik vétkesek. Ő is ott van, sőt az első azok között, aki mindent kész megtenni, hogy a helyzet megoldódjék, és egyébként is nem úgy van, hogy ti, meg mi. Végképp ne úgy, hogy ti meg én, - hanem mi. Mi egy nép vagyunk, ilyen gyalázatosan is az Isten népe. Nekünk egy jövőnk van, szoros érdekközösségben kell élnünk, és csak együtt tudunk kilábolni ebből a bajból. Ez a gondolkodásmód átragad a többiekre is.
Nagyon fontos ez a lépés, hogy nevén nevezi a bűnt. Amikor valaki nevén nevezi azt, még pedig saját bűnét, és nem ujjal mutogat másokra, akkor már rálépett a szabadulásnak az útjára.
(4) Nagyon elgondolkoztató Nehémiásnak az érvelése is. Azt mondja: emberek, ez nemcsak gazdasági kérdés, ez hitbeli, lelki kérdés, mert azzal, amit most csinálunk, az Isten nevére hozunk gyalázatot. Mi itt prédikálunk a pogányoknak az egy, igaz, élő Istenről, Aki a világot teremtette, Aki minket kiválasztott, Aki a rabszolgaságból kiszabadított, Aki most is a fogságból visszahozott, Akiben bízunk - és akkor nem tudjuk egymást szeretni! Hát micsoda dolog ez, hogy képes vagy a testvéred gyerekét rabszolgának elvenni, és ingyen dolgoztatni! Azonnal tessék visszaengedni! Isten neve gyaláztatik emiatt. "Hát nem fogtok már végre a mi Istenünk félelmében járni, hogy ne gyalázzanak minket a pogányok, a mi ellenségeink?!"
"Isten félelme" ez nem azt jelenti, hogy félni Istentől, hanem azt jelenti: nagyon komolyan venni a szent Istent. Az Isten szentségét, az Ő bűnt gyűlölő igazságosságát, az Ő hozzánk való érthetetlen és mérhetetlen szeretetét, és ettől indíttatva engedelmeskedni Neki. Aki könnyelműen szembehelyezi magát Isten parancsaival, aki magára nézve nem tekinti érvényesnek Isten minden törvényét, aki ennyire igeellenesen képes viselkedni és gondolkodni, az nem féli Istent, és ti miattatok gyaláztatik az Isten szent neve a pogányok között!
De ezt is úgy mondja el, hogy mi: hogy vegyük nagyon komolyan az Isten félelmét, mert a mi számunkra a végső, és tulajdonképpen egyetlen érv mindig az: mit akar Isten. Ő azt mondta, hogy kamat nélkül adunk kölcsönt családon belül egymásnak, népen belül, - akkor így legyen! Na de ... és akkor jönnek a különböző meggondolások. Nincs na de ...! Azt mondta Isten. Aki nem ezt csinálja, szembehelyezte magát Istennel, és miatta káromoltatik az Isten neve, ő meg nem számíthat Istenre, mint szövetségesére, mert kilépett a szövetségből.
Kell ez nekünk ilyen szorongatott helyzetben? - kérdezi itt Nehémiás. Isten nélkül akartok ti boldogulni? Sose sikerült eddig! Inkább meg kell újítani Vele a szövetséget, annak a módja pedig a bűnbánat.
(5) Olyan szép a folytatás, ez a mondat az egyik legszebb csengésű ebben a hosszú részben: "És hallgattak, és nem tudtak felelni semmit." Itt derül ki, hogy megnyerték a csatát. Amikor valaki a bűneit hallva nem kezd védőbeszédet mondani, nem úgy védekezik, hogy másokat vádol, nem ugrik neki annak, aki nevén merte nevezni a bűnt, hanem hallgat, - ez azt jelenti, hogy már a szívében igent mondott Isten szavára. Ki kell mondani a szájával is, ez a bűnvallás; de a szívében már eldőlt. Nehémiás bizonyos lehet abban, hogy a fal fel fog épülni és a nép egysége megmarad. Ha a bűnt hallva hallgat bűnbánattal a bűnös, akkor már mozdul a keze, hogy elfogadja a bocsánatot.
(6) Igen ám, de ettől még nem történt semmi. Ez a nagy hallgatás még nem oldotta meg a problémát. Most jön a nagy javaslat: azt mondja Nehémiás: "Én is, testvéreim is, legényeim is pénzt és gabonát kölcsönöztünk nekik. Engedjük el, kérlek e tartozást. Adjátok vissza nekik még ma az ő mezőiket, szőlőiket, kertjeiket, házaikat, sőt a kölcsönadott pénznek, gabonának, olajnak századát is engedjétek el!"
Most derül ki, hogy mi lesz. Mert eddig csak lelki kérdésekről volt szó: vétkeztünk az Isten törvénye ellen. Mindenki tudja, hogy az az Isten törvénye, mindenki tudja, hogy az ellenkezőjét csinálta, hát igen, ez nem jó. Nevén nevezték, mit lehet erre mondani? Nem mondunk semmit, hallgatunk. De mi lesz a pénzzel? Itt ad Isten Nehémiásnak ismét olyan bölcsességet, amilyet csak Ő tud adni. Azt mondja, hogy a kölcsönvett pénzt mindenképpen vissza kell adni. Van, aki mindenét kölcsönadta, akkor megfordul a dolog, és a nép másik része megy tönkre. Ilyen nincs. Tessék visszaadni a kölcsönt. A kölcsönadók viszont azonnal adják vissza az ingatlanokat, hogy dolgozhassanak, termelhessenek a szegények, hogy legyen miből megadni a kölcsönt. Még ma! - mondja Nehémiás. Ismeri az ember szívét, nem holnap, abból nem lesz semmi. Ma! Sőt! - kamatot nem kérünk, ezt már tisztáztuk, sőt amit kölcsönadtunk, annak csak a 99 %-át kérjük vissza. 1 % maradjon ott. Ez érzékeny pont, hiszen éppen az volt az eredeti gondolat, hogy hogyan lehet munka nélkül haszonhoz jutni: uzsorakamatra kölcsönzünk. Most nemhogy kamatot nem kapunk, még azt sem kapjuk vissza, amit adtunk! Igaz, hogy csak 1 % marad ott, de Nehémiás ezt fontosnak tartja. Ez lesz a bizonyítéka annak, hogy ti valóban megbántátok, hogy az Isten Igéje ellen cselekedtetek, a bűnbánat őszinte, mert íme kézzelfogható, megszámolható cselekedetekben valósul meg.
Erre mit mondanak? Most dől el a nép sorsa. Ha megmakacsolják magukat, nem épül fel a fal, és a nemzeti önállóság álom marad. Mit mondanak az emberek: "Ők így feleltek: Visszaadjuk, és tőlük nem veszünk el semmit. Úgy cselekszünk, amint te mondottad." Ez mindig a Szentlélek munkája. Amikor nemcsak odáig jut el az ember, hogy igen, vétkeztem, hanem amikor eljön egy pont, azt mondja: innentől kezdve pedig Isten Igéjének engedelmeskedem. Akkor is, ha másként terveztem, akkor is, ha most anyagi haszontól esem el; akkor is, ha ez teljesen idegen a gyakorlattól, ilyet senki nem csinál. A pénz mindig alulról felfelé vándorol a gazdasági életben, itt megfordul és fölülről lefelé, a szegényeknek... Ki hallott még ilyet? Az hallott ilyet, aki az Isten Igéjét hallgatja, mert Isten néha egészen mást mond, mint amit a mi gonosz szívünk diktálna, és mint amit a bűnös gyakorlat meghonosított. Isten népe akkor lesz az valóban, ha Isten Igéjét komolyan veszi. És itt komolyan veszik. Ez nagy győzelem. Ez mindig Isten Szentlelkének a munkája egy ember szívében.
Nem is fejeződhet másképp ez a nagygyűlés, mint így: "Az egész nép ezt mondta rá: ámen, és dicsérték az Urat, és e beszéd szerint cselekedett a nép. Ahol a nép azt mondja Isten akaratára, hogy ámen, ott a szív megtelik örömmel, reménységgel, békességgel, és a szájakon kicsordul az Isten dicsőítése. Minden külön felhívás nélkül. És ahol hiányzik az Istennek ez az önfeledt dicsőítése, azt jelenti, hogy ott valamiben engedetlen akar maradni a nép vagy az egyes ember.
Jellemző-e reánk az, hogy amit Isten az Ő Igéjében mond, arra én azt mondom: ámen? Még akkor is, ha egy Nehémiáson, egy emberen keresztül érkezik el az Isten feddő vagy útmutató szava. Ha az felismerhetően az Úr szava, akkor erre egy válasz van: ámen. És akkor felharsan a dicsőítés, és megtelik a szív örömmel, mert megoldódott a feszültség, nincs többé konfliktus. Utólag visszanézve tragikomikusnak tartjuk, hogy mi egymásnak akartunk ugrani, hiszen mindenben közösek az érdekeink, hiszen mindnyájan oda szeretnénk elérkezni - hát akkor segítsük egymást előre minden módon, - áldozatok árán is. Mindig áldozatot jelent, ha valakinek segíteni akarok. Amíg neki segítek, nem tudom a magam dolgát végezni, ez világos. Ezt előre lehet tudni. Akkor határozzam el, hogy soha senkinek nem akarok segíteni, ez tiszta beszéd. Akkor egyértelmű, hogy önző vagyok, magam vagyok a legfontosabb, én ilyen vagyok ... Vagy határozzam el, hogy szívesen hozok áldozatot is másokért. Erre magától senki sem képes: erre csak Isten Szentlelke tud minket képesekké tenni.
Amiről ebben a fejezetben olvasunk, az mind a Szentlélek munkája. Egy írásmagyarázó ilyen címmel írt igehirdetést erről a részről: Pünkösd az Ószövetségben. Ebben az ószövetségi történetben lépten-nyomon ott látjuk Isten Szentlelkének a munkáját, mert Ő az, Aki segíti a benne hívőket, hogy magukba szálljanak, és Őelőtte gondolkozzanak. Ő az, Aki ad bátorságot ahhoz, hogy annak a szemébe mondjuk a bűnét, aki azt elkövette. De ezt nem az ítélkezés és vádaskodás indulatával, hanem a segítés indulatával; azzal, hogy összetartozunk: én is vétkes vagyok, testvér! Előbb magamba szálltam, utána merem neked megmondani, hogy te is az vagy, vagyis: mi azok vagyunk... És tudod mi a megoldás: az, hogy elővesszük Isten Igéjét, megnézzük, hol tértünk el attól, ezt beismerjük. De ez kevés! Azonnal visszatérünk hozzá, és mostantól kezdve az Ige szerint rendezzük be az életünket. És ha ez radikális változtatásokat jelent? Hát ez mindig azt jelenti! Olyan radikálisan eltértünk tőle, hogy ha visszatérünk, az mindig gyökeres változtatást jelent.
De a vége az, hogy megszűnik a feszültség, hogy újra egymásra találunk, hogy tudunk megbocsátani, elengedni, még el is felejteni sokszor, és továbbépül a fal, továbbépül az Isten országa. Az egész nép azt mondja, hogy ámen, és dicsőítik az Istent.
Olyan különös, hogy ez a nagy horderejű esemény úgy következett be Izráel népe életében, hogy egyetlen ember kész volt mindenben engedelmeskedni Istennek. Nehémiás volt az első, aki felismerte, hogy ő is vétkezett, miben; aki magába szállt, aki nem hagyta a bűnt úgy, hogy tussoljuk el, leplezzük el, tegyünk úgy, mintha nem lenne. Ő magán kezdte az engedelmességet, és rajta keresztül beáradt Isten szeretete az egész nép közé. Betört a mennyek országa egy az Isten akaratától nagyon messze sodródott közösség életébe.
Sokan vannak ám, akik ezt kipróbálták. Egy valakin keresztül egy feszültségekkel megterhelt családba betört a menny, és munkálkodni kezdett Isten Szentlelke. Itt a nagy szenzáció az volt, hogy ennek a kérésnek: engedjük el, kérlek a tartozásokat, - engedtek az emberek. Eltépték az adóslevelet, a nyugtákat, amikkel lehetett követelni.
Volt egyszer Valaki, Aki mindannyiunk adóslevelét megsemmisítette. Pál apostol úgy írja, hogy "odaszögezte az Ő keresztjére", amelyen meghalt. Így olvassuk ezt a Kolosséi levélben: "Titeket, akik halottak voltatok a bűnökben és a ti testetek körülmetéletlenségében, megelevenített együtt Ővele, megbocsátván minden bűnötöket azáltal, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nékünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén a keresztfára" (Kol. 2,13-14). Jézus Krisztus mindannyiunk bűnadósságát kifizette. Aki ezt a szíve mélyéig komolyan veszi, aki hiszi azt, hogy ez személyesen ránézve is érvényes és ezért van bocsánat a számára, az ebből a Krisztustól kapott bocsánatból tud mindig szívesen adni másoknak. Annak a számára világos, hogy ha Ő megbocsátott nekem ennyi vétket, én hogyne tudnék megbocsátani a másiknak!
Isten Szentlelke tegyen minket képessé és készekké erre, hogy sohse támadjon miattunk konfliktus; hogy fájjon nekünk az, ha van körülöttünk konfliktus, és hogy használhasson minket Isten a békéltetés szolgálatában!