Cseri Kálmán

Múlt vasárnap este ennek a történetnek az elejét tanulmányoztuk. Láttuk, hogy ott nem gyógyítás történt. Jézus ennek az embernek nem a megbetegedett látószervét gyógyította meg, hanem a hiányzó látószerve helyére teremtett szemet. Egészen nyilvánvaló lett itt az Ő isteni teremtő teljhatalma. Ezért is kapják fel a fejüket a rend őrei és több tárgyaláson keresztkérdések tűzébe helyezik ezt a meggyógyítottat. Ki az, aki foglalkozott veled, hogy csinálta, mit csinált, és biztos-e, hogy vak voltál, és biztos-e, hogy most látsz? Ki nem fogynak már a nevetségességig a kérdésekből, mert ez egyértelmű messiási jel volt — amit éppen ők, az írás tudói ismertek a legjobban —, hogy vakon születettnek látást adni csak Isten képes. Ez mindent eldönthet a tekintetben, hogy kicsoda Jézus.
Láttuk azt, hogy sajnos mi is mindannyian lelkileg ennyire vakon születünk. Szü-letésünktől fogva nem látjuk Istent, nem szá-molunk vele. Nem látjuk önmagunkat sem azoknak, akik vagyunk, nem látjuk az Istentől elkészített lehetőségeinket, nem látjuk a bűnt bűnnek és az Istent olyan nagynak, amilyen Ő valójában. Nekünk is arra van szükségünk, hogy teremtő hatalommal nyúljon bele az életünkbe Jézus. Jézus Krisztusnak ma is van hatalma újjáteremteni mindnyájunkat és elsegíteni oda, hogy látni fogjuk helyesen a láthatókat, és érzékelni fogjuk pontosan a láthatatlanokat is. Vagyis újra emberré formál minket, akik a teljes valóságot látjuk, és helyesen tudunk azon tájékozódni.
Innen folytassuk most a történetet. A ma hallott részből három szót szeretnék majd kiemelni. Azok kedvéért, akik nem tudták nyomon követni az előzőeket, röviden hadd foglaljam össze, hogy miről is van itt szó, mert az első mondattól kezdve örömhír ez a történet.
Azzal kezdődik, hogy Jézusnak nagyon keményen nekiesnek a vallásos élet vezetői, a templomban éles vitát folytatnak vele, és olyan méregbe gurulnak az Ő szelíd válaszain, hogy ott mindjárt meg akarják lincselni — vagy ahogy a Biblia mondja: meg akarják kövezni. Köveket ragadtak, hogy reá dobálják — ezzel fejeződik be az előző fejezet. És ahogy ebből a helyzetből elmegy Jézus (egyelőre még nem ölhették meg, mert még nem jött el az ő órája), akkor látja meg ezt a vak koldust. Láttuk, hogy milyen nagy örömhír ez maga is. Hogy még ilyen fenyegetett helyzetben sem önmagával van elfoglalva a mi Megváltónk, még itt is mások fontosak neki: egy kicsi, egy névtelen, egy megvetett, egy senki.
Az is nagy örömhír, hogy ez az ember még nem látja Jézust. Senkit és semmit nem lát, Jézust sem, de Jézus már látja őt. Ez így kezdődik mindannyiunk életében. Mi még nem látjuk őt, esetleg bőszen tagadja is valaki, beszéltem már ilyenekkel, de Jézus már látja az illetőt és ismeri a sebeit, látja a terheit. Dávid azt mondja: számon tartja még a könnyeinket is. Tömlőjébe szedi, mintegy megszámlálja a befelé elsírtakat is. Nála készen van mindaz, amire szükségünk van. Te még nem látod Őt, Ő már lát téged.
Az Ő szeretete elkezd vonzani, mint ahogy ezt az embert is, akinek egy egyszerű parancsot adott: menj el a közeli tóhoz és mosd le a szemedről a sarat. Az ember elment, s miközben lemosta, látott. Mi nem tudjuk elképzelni, milyen élmény lehetett ez neki. Amikor visszafelé jön és kérdezik, hogy ki tette ezt, azt mondja: egy ember, akit Jézusnak hívnak. Aztán a farizeusok maguk elé citálják és elkezdik részletesen faggatni, és megint megkérdezik ők is: te kinek tartod Őt?
Érdekes, itt már nem ezt mondja, hogy egy ember, akit Jézusnak hívnak, hanem ezt: prófétának tartom. Ez már több annál. Erre ők megharagszanak, mert azt mondják, hogy szombaton gyógyított, megszegte a törvényt, tehát nem lehet próféta, hanem egy közönséges bűnös ember. A kollegáik egy része viszont azt mondja, hogy ha közönséges bűnös, hogy tehetett ekkora csodát, amekkorát csak Isten tehet? Ezen elvitatkoztak egymással.
Ez az ember viszont elgondolkozott azon, hogy ők sem ismerik, hogy ki tette ezt velem, én sem ismerem! Ki lehet Ő? Próféta vagy annál is több? Akkor hangzik el az az erőteljes mondata ennek a meggyógyítottnak, amikor bizonygatja a farizeusok egy része, hogy hidd el, ez bűnös ember, mert szombaton cselekedett ilyet, akkor azt mondja: nem tudom, hogy bűnös vagy nem bűnös, nem tudom ezt teológiailag eldönteni, egyet tudok: vak voltam, most pedig lá-tok. Erre megharagszanak rá és kiközösítik.
Ez veszedelmes ítélet volt, mert azt jelentette, hogy akit Izráel népi és vallási közösségéből kiközösítettek, az törvényen kívülivé vált, vagyis bárki azt tehetett vele büntetlenül, amit akart. Agyon is üthették az utcán, nem lett neki következménye. Sőt még megdicsérték az illetőt, hogy végrehajtotta egy ilyen gonoszon az ítéletet, akit ki kellett közösíteni. Közvetlen életveszélyben forgott ettől kezdve ez az ember. Valamelyik fanatikus nekiesik és vége az életének.
Nos, Jézus szemmel tartotta őt, és megtudván, hogy kiközösítették, azonnal keresi. Ott a templom zsúfolt udvarán Jézus úgy veszi az irányt, hogy odamenjen ehhez az emberhez, és feltesz neki egy olyan kérdést, ami látszólag egyáltalán nem ide illő. „Hiszel te az Emberfiában?” Megtanultuk már, hogy az Emberfia ugyanarra a személyre vonatkozik, akit Isten Fiának, akit Messiásnak nevez a Szentírás. Ezek a fontos jelzők mind egy személyre, Jézus Krisztusra vonatkoztak. Hiszel te Jézusban, az Emberfiában?
Tiszteletreméltó a meggyógyítottnak a gondolkozása, mert nem válaszol azonnal. Azt mondja: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” És itt újra megmutatkozik Jézusnak ez a csodálatosan figyelmes, tapintatos, finom szeretete, és ez az utolérhetetlenül bölcs pedagógia, ahogy elvezeti az igazságra azokat, akikkel elkezdett beszélgetni. Nem megy ajtóstól a házba, nem nyitja ki előtte sarkig a mennyország kapuját, hogy onnan az a fény, ami reá árad elvakítsa, hanem fokozatosan nyitja ki előtte. Azt mondja: „Látod őt” Hm… Emberfia, Isten Fia, látod őt… ki lehet az? Hagy időt arra, hogy gondolkozzék. Utána folytatja a mondatot: „aki veled beszél, ő az.” Itt sem azt mondja: én vagyok. Kezdhette volna ezzel.
Engedi, hogy megérlelődjék benne a meggyőződés, hogy mérlegeljen, gondolkozzék, és úgy hangozzék majd el egy magalapozott hitvallás. Ez el is hangzik. „Hiszek, Uram” és leborulva imádta őt. Úgy, ahogy egy akkori hívő csak Istent imádta. Úgy szólítja meg a názáreti Jézust, akit korábban csak prófétának tartott, ahogyan egy akkori hívő csak Istent szólította meg: Uram — ezt mondták a Jahve név helyett.
Ugyanarra a felismerésre jut ez az ember ott a nyüzsgés közepette a jeruzsálemi templomban, amire Tamás jutott húsvét után egy héttel: én Uram, és én Istenem. Felismeri Jézusban az Isten Fiát. Felismeri Jézusban Istent. Mert Jézusban a mindenható Isten van itt közöttünk és a mindenható Isten csak Jézusban van itt közöttünk. Ezek nem öncélúan megfogalmazott dogmatikai formulák, hanem ettől az üdvösségünk függ mindnyájunknak, hogy hisszük-e ezt. Annyira, hogy ugyanez a János a levelében le merte írni, hogy aki ezt nem vallja, az az Antikrisztustól van. Aki nem hiszi és vallja, hogy Jézus a testben megjelent Krisztus, az az Antikrisztustól van. És nemcsak az üdvösségünk függ ettől a hittől és meggyőződéstől, hanem az is, hogy a testben hátralevő időnket hogyan töltjük el.
Éppen ez rajzolódik ki gyönyörűen ennek az embernek a történetében. Előbb Jézus megajándékozta őt testi látással, aztán fokozatosan elvezette lelki tisztánlátásra is, és ennek a csúcsa az volt, amikor az Ő titka kinyílt előtte. Felismerte Jézusban az Isten Fiát, az Istent.
Olyan szépen bomlik ki ez ebben a három megjelölésben. Először azt mondja a kérdésre, hogy ki az, aki meggyógyított? Egy ember, akit Jézusnak hívnak. Aztán mikor a hatóság faggatja, azt mondja: próféta. Itt pedig némi gondolkozás után megvallja a hitét: hiszek benned, Uram, és hiszem, hogy te vagy az Isten Fia, ezért leborulva imádlak.
A legtöbb ember életében ezzel kezdődik a Jézussal való kapcsolat, hogy egy ember, akit Jézusnak hívnak. Valamit hallottunk harangozni. Olvastunk róla ezt, azt. Hallottunk róla. Elképesztően sok buta és hamis könyv is megjelenik róla mostanában, amik mind valami módon Jézust akarják bemutatni ki-ki a saját elképzelése, ideológiája és vérmérséklete szerint. Olvasnak az emberek ilyet, olyat, amolyat.
Besorolják a történelem nagyjai közé. Egy nagy ember. Amiben benne van az is, mint a történelem nagyja felett, a történelem elszalad. Tehát volt. Múlt időben beszélnek ezek az emberek róla. Kár, hogy olyan makacs volt, nem végezték volna ki olyan fiatalon, mert jó ember volt. Sok jót tehetett volna még, ha nem ragaszkodik annyira az Ő Atyjához, meg tanításaihoz, még évtizedekig jót cselekedhetett volna. De hát jobb sorsra érdemes fiatalemberként kivégezték. Ennyi. Egy ember, akit Jézusnak hívnak.
Ennél lényegesen több az, amikor valaki megkockáztatja, hogy próféta, ami azt jelenti, hogy nemcsak egy ember, hanem Isten embere, aki Isten dolgait tanítja nekünk. Nagy tanító, nagy gondolkodó. Olyan kedvesen ajánlotta valaki a múltkor figyelmembe, hogy olvassam el mindenképpen, valahonnan szerezzem meg Jézusnak a Hegyi beszédét, mert gyönyörű szép gondolatok vannak benne. Nem egészen időszerű az ma már, mert a kor megváltozott, de azért érdemes elmélkedni rajta.
Próféta. Érdemes tőle olvasni még ma is, pedig mi már mindent tudó, képzett, modern emberek vagyunk. De hogy mi helyettünk halt meg a kereszten, hogy nekünk csak azért van lehetőségünk visszatalálni Istenhez, mert Ő utánunk jött és visszavezet; hogy csak vele együtt jelenhet meg ember az Isten előtt úgy, hogy nem pusztítja el az Isten igazságos ítélete; hogy Ő legyőzte a halált is, mert Isten és ma is él, és akik hiszünk benne ma is beszéltünk vele, számíthatunk rá — mindez hiányzik ebből: próféta. Szépen hangzik, de hiányzik belőle, féligazság.
Mennyire csodálkozhatott ez az ember, amikor kimondta a hitvallást: „Hiszek, Uram” és leborulva imádta őt azon, hogy ó, de messze van ez attól, hogy egy ember. Hogy mondhattam olyat az elején, hogy egy ember, akit Jézusnak hívnak? Jézusnak hívják, de nem ember… most már tudom: Isten. Úgy szeret minket, hogy emberré lett, hogy az Ő örök isteni természete mellé magára vette a mi nyomorult testünket is, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Dehogyis egy ember … A szerető Isten maga! Hogy mondhattam olyat, hogy próféta? Hát persze, prófétának is a legnagyobb, de nemcsak az, ez féligazság, hanem Ő az Isten Fia, az Emberfia, a megígért Szabadító.
Ez annyira élesen van megfogalmazva a Bibliában, hogy semmiképpen nem szabad elködösítenünk, mert maga Jézus így beszél erről: „Az Atya nem is ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte. Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak. Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában. Sőt arra is adott neki hatalmat, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia.” (Jn 5,22-27)
Érdemes lenne minden állítását elemezni, de erre most nincs időnk. Ezt az egyet ragadom ki: „Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki Őt küldte”, akiben Ő maga van itt jelen, akiről Ő maga tett bizonyságot: ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm. Ha tehát valaki azt mondja, hogy hisz Istenben, de nem hiszi, hogy Jézus Krisztus örök Isten, hogy az Ő kereszthalála helyettünk bemutatott engesztelő áldozat volt, hogy Ő feltámadott és él, dicsőségesen eljön majd másodszor is, és egyedül a hozzá való személyes kapcsolatunktól függ az üdvösség vagy kárhozat, az nem hisz Istenben. Nem az igazi Istenben hisz, az csinált magának egy bálványt és abban hisz. Isten úgy rendelkezett, hogy aki Őt tiszteli, az tisztelje a Fiút is ugyanazzal a tisztelettel. Ha ezt nem teszi, akkor nem az igazi Istenben hisz, akkor bálványimádó.
Érdemes ám ezt kritikusan és becsületesen végiggondolnunk, mert sokan, még templomos emberek is visszariadnak attól, hogy Jézus istenségét vallják. Mert mi nem akarunk embert isteníteni… Nem bizony! De pont ezt kell eldönteni, hogy Ő ember vagy Isten. Kinek mondta magát, kinek állította őt a Mindenható és annak hisszük-e?
Ebben a rövid hitvallásban, hogy „hiszek, Uram” és leborulva imádta őt, néhány sorsdöntő felismerés van. Benne van mindenekelőtt ez: felismerte ez az ember Jézusban az Istent. De benne van az a felismerés is, hogy most már személyes kapcsolata van az élő Istennel Jézus által.
Nem tudom, megfigyeltük-e milyen hidegen és tárgyilagosan hangzik az, hogy egy ember, meg az is, hogy próféta. De a harmadik elnevezés végén személyrag van. Azt mondja: Uram, mi összetartozunk. Te észrevettél engem, beléptél az életembe. Tő-led akkor, amikor még semmit sem tudtam rólad, ajándékot kaptam. Az életemet kaptam tőled. Uram, én ezért mindig veled akarok maradni. El nem fogy a hála a szívemből. Te vagy az Úr és én a te szolgád. Mit akarsz, hogy cselekedjem?
Egyszerre létrejön az a személyes kapcsolat és az a világos alá-fölérendelés, amire Isten az embert teremtette, és ami megsemmisült, mikor mi Isten ellen fellázadtunk. Megpróbáltuk Őt letaszítani a trónjáról. Összeeszkábáltunk magunknak egy tró-nust, felkapaszkodtunk rá, fogjuk a két karfáját utolsó erőnkkel is és megpróbálunk uralkodni. Isten nélkül kis istenné válik minden ember.
Figyeljétek meg, mennyire magunk körül forgunk csak a mai napon. Amiket elterveztünk, vagy eddig mondtunk, tettünk, vagy amit csinálni fogunk. Mennyire az a döntő, hogy mi kellemes nekünk és mi nem. Ki nem fogynak emberek a maguk hőstetteiért dicsérni magukat és a maguk sérelmei miatt sajnáltatni magukat. Bármikor, bárkiről tudunk valami rosszat mondani. Hogyne, hiszen legalább azon az egy ponton mi feljebb érezhetjük magunkat, és abban különbnek tekinthetjük magunkat, s erről a hallgatót is igyekszünk meggyőzni. Sokszor szerénykedve, hogy ne lógjon ki a lóláb. Ez azonban előbb-utóbb mindig meglátszik.
Ki szervezi meg az életünket? Mi kézbe vesszük és megszervezzük. Hadd kérdezzem meg: ki kérdezte ma reggel Istentől: Uram, mire adtad nekem ezt a vasárnapot? Mit akarsz, hogy ma csináljak? Lehet, hogy eszünkbe jutott volna valaki, akihez el kell menni vagy megírni egy levelet, vagy visszaadni, vagy odaadni valamit, vagy útba ejteni valakit templomból hazafelé menet. Vagy megvallani valami bűnt és itt hagyni végleg. Vagy elfogadni végre valami olyan ajándékot, amit Ő kínál, netalán Őt magát, Jézust. Ez azt jelentené, hogy lejövünk végre arról a trónusról és azt mondjuk: te vagy a királyok Királya. Ez a hely egyedül téged illet meg, Uram. Én pedig kész vagyok mától kezdve szolgálni neked.
Akiben ez a döntés megszületik, és ezt elkezdi gyakorolni, az éli át, hogy a lehető legnagyobb méltóság egy ember számára az, amikor így elkezd szolgálni Jézusnak. Akkor zökken a helyére egy elrontott élet. Akkor kerül vissza az elveszített pozíciójába a bűnös. Akkor lesz újra kapcsolata Istennel Jézus által. Mert akkor ismeri fel, amikor végre elismeri, hogy Ő az Úr, és egyedül Ő legyen. Nem akarok tovább istenkedni, Ő az Isten, én ember vagyok. Ő a Teremtőm és én az alkotása vagyok, és egyedül Ő tudja mire teremtett, és az Ő céljainak szeretnék megfelelni, az Ő akarata hadd valósuljon meg az én nyomorult életemben is.
Ó, de messze van ez onnan: egy ember, akit Jézusnak hívnak, de még ettől a vallásos választól is: próféta. Ez az Istenhez visszatalált igazán hívő ember nagy felismerése.
Ahogy ezt a három kifejezést ízlelgettem, eszembe jutott egy régi emlékem. Egy ideig voltam segédlelkész egy olyan kedves főnök mellett, aki jó barátja volt egy igen nagy magyar írónak. Mivel annak az írónak a rokonsága ott volt eltemetve, többször lejöttek a temetőbe. Egy alkalommal baráti társaság volt együtt a főnökömnél és nekem is kellett ott egymást csinálni, és erről az íróról beszélgettek. Volt, aki hallott róla. Örömmel közölte, hogy hallotta már ezt a nevet. Volt, aki überelni akarta őt, és beszámolt arról, hogy mit olvasott tőle. Mondta pontosan a címeket. Valaki hallgatott. A végén az egyik nagyhangú résztvevő megkérdezte: maga nem ismeri ezt a nevet? Mire ez az asszony csendesen azt mondta: a férjem. Ez a különbség: hallottam róla, ennél több: olvastam tőle, meg is tudom mondani mit; vagy együtt élek vele, a férjem.
Egy ember, akit Jézusnak hívnak, — hallottam róla, próféta, — ismerem valamennyire a gondolatait és tisztelem őt, Uram — együtt élek vele. Egyszer az én ajtómon is kopogtatott, én kinyitottam neki, és úgy ahogy mondta, bejött és azóta mindenét megosztja velem. Azóta van értelmes életem. Tudom, hogy ez olyan élet, hogy ha egyszer utolsót dobban majd a szívem, akkor is megmarad, ez túléli a halálomat, mert ez az élet Ő maga. Nékem az élet Krisztus.
Ide akar elsegíteni minket a mi Megváltónk. Hol vagyunk mi a három fokozat közül? Akárhol vagyunk, onnan léphetünk előbbre. Hogy lehet előbbre lépni? Az is világos ebből a történetből. Ez az ember úgy ismerte fel Jézust, hogy hallgatta Őt. Megtette, amit mondott, mindjárt a legelején elment megmosakodni. Nem okoskodott, nem halogatta. A végén meg hallgatta Őt. Mindenki az ige hallgatása közben jut el erre a hitre. A Biblia szerint nincs más út. A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. Nem lehet másként Őt felismerni.
Gyárthat magának különböző elképzeléseket bárki, de Őt igazán megismerni csak aközben lehet, miközben Őt hallgatjuk. Ezért érdemes igét hallgatni, Bibliát olvasni, és amit abból megért az ember — ha csak ilyen egyszerű parancs is mint amivel kezdődött ennek a vaknak az életében: menj el és mosakodj meg — azt meg is teszi. Akkor eljutunk mi is oda, hogy tudjuk leborulva imádni Őt. Ettől kezdve nem attól félt ez az ember, hogy jaj, vele mint kiközösítettel mi történhet, hanem annak örült, hogy őt befogadta Jézus. Lehet, hogy az emberek kiközösítették, de ahhoz tartozik, aki őt a legjobban szerette.
Van egy szép énekük, amelyik végig Jézusról szól. Legyen ez a mi személyes hitvallásunk:

Jézus Krisztus, kegyelmes Megváltónk,
Úr Istentől adatott tanítónk,
Szent Atyáddal felséges megtartónk,
Szentlélekkel mi megigazítónk!
Téged vallunk hatalmas Istennek,
Kezdet nélkül való természetnek,
Szent Atyáddal egy örök Istennek:
Szentlelkétől lelkeztél Istennek.
(286,3)

Ez is olyan példázat, amit szinte kár magyarázni, annyira önmagáért beszél, annyira csak gyengíteni tudjuk a magyarázkodással azt a gyönyörű önarcképet, amit Jézus Krisztus itt önmagáról rajzol. Ilyen a mi Megváltónk. Egyre hangsúlyosabb lesz számomra Isten igéjét tanulmányozva, hogy mennyire fontosnak tekinti Isten, hogy megismerjük Őt és megismerjük az Ő egyszülött Fiát, Jézust. Ez nem öncélú ismeretgyűjtés. Őt megismerni az maga az élet. Ez az ismeret nemcsak az intellektus, az értelem szintjén történik, hanem az ember egész lényét igényli, igénybe veszi és megajándékozza.
Jó lenne, ha tudatosan törekednék erre, hogy Jézusnak az arcvonásait egyre jobban megismerjük, egyre jobban meg is jegyezzük, hogy valóban tudjuk, értsük, ki a mi Megváltónk, s így tudjunk azután másoknak is beszélni róla.
Itt Jézus ezzel a rövid önkijelentéssel jellemzi magát, hogy én vagyok a jó pásztor, és hogy mit ért ezen, néhány mondattal vázolja. Csupán vázlat ez, de megtelik gazdag tartalommal, és azt hiszem, sokan vagyunk, akik tudnánk folytatni, illetve illusztrációkkal szemléltetni azt, hogy Ő valóban ilyen.
Ha pedig egy kicsit is ismerjük az ókori pásztoroknak az életét, akkor még inkább megtelnek tartalommal ezek a mondatok. Azt mondják, hogy a sokféle vadállat miatt esténként több nyájat is összetereltek biztonságos karámokba és ott éjszakáztak. Összekeveredtek tehát a nyájak, a birkák. Amikor reggel jöttek a pásztorok, akkor sajátos fütyülő, sípoló hangot adtak, meg a birkákat néven is szólították, és mindegyik pásztor ebből a nagy egyesített nyájból kihívogatta a magáéit.
Valaki, aki ezt manapság, tehát most a kö-zelmúltban is látta, átélte ott, azt mondja: fantasztikus, ahogy a fekvő birka felkelt és ment ki a karámból, amelyik meg állt, mintha arra várt volna, hogy őt szólítsák, de a mellette levő nem ment, mert az nem ahhoz a pásztorhoz tartozott. Valóban megismerik a pásztoroknak ezt a sajátos, hívogató hangját. Meg-érti valamelyest a nevét is a birka. Azt szoktuk mondani, hogy buta birka, de úgy látszik, hogy eddig azért terjed az értelmük. Sok más tekintetben tényleg nagyon buta a bárány, nem tud tájékozódni. A kutya visszamegy a gazdájához akárhonnan is, a macska visszamegy a házhoz, amelyikben élt. A birka nem tud visszamenni sem a pásztorhoz, sem a helyhez, ahol — mondjuk a karámban, vagy ahol a leggyakrabban legeltek, ezért is említi Jézus többször is, hogy az eltévedt báránynak utána kell menni és a jó pásztor utána megy.
Nos, ez tehát reggel az első feladata a pásztornak, hogy kiválogatja a magáét, mégpedig nem bottal, nem erőszakkal, hanem kedves hívással. Amikor összeverődött a saját nyája, akkor elindul előttük, a bárányok pedig követik őt. Továbbra is hangzik időnként ez a hívogató hang, és ők mennek a hang irányába.
Mi azt gondoljuk, hogy a pásztornak csak annyit kell tudnia, hogy terelgesse nyáját és fújja furulyáját. A pásztorság nagy tudomány. Az akkori pásztor állatorvos is volt a maga szintjén és ismernie kellett az egész terepet. Izráelben sok vádi, időszakos folyómeder van és a pásztoroknak pontosan tudniuk kellett az éghajlat, az időjárás változásait is, mikor, hol, mekkora eső várható, mert hirtelen megteltek ezek a folyómedrek, és ha éppen ott legelt a nyáj, egyszerűen elsodorta a víz őket és el is pusztulhattak.
Aztán voltak veszélyes területek is, tehát pontos helyismeretre volt szükség, és neki kellett gondoskodni arról, hogy mindennapra megfelelő táplálékot biztosítson a nyájnak, de maradjon azért holnapra, meg holnaputánra, meg a jövő héten is legyen hova terelgetni őket. Nem lehet mindent egyszerre lelegelni, meg nem lehet össze-vissza kóborolni, hogy azzal telik el az idő, hogy jönnek-mennek, és nem tud nyugodtan enni, kérőzni a nyáj. Nem beszélve arról, hogy vízben szegény az a vidék nagyon, azt meg pontosan tudni kellett, hol találnak vizet, mikor, melyik nyáj érkezik oda, melyik, mennyi vizet fogyaszthat, és így tovább. Sok mindent kellett tudniuk tehát azoknak a pásztoroknak.
Ugyanakkor a pásztor feladata volt az is, hogy megvédje a nyájat a tolvajoktól és a rablóktól — akiket itt Jézus említ, és megvédje a vadállatoktól is, ami nem volt veszélytelen foglalkozás. Dávid még ilyet is említ, hogy amikor a medve elragadozta a nyájból az egyik bárányt, ő a medve szájából szedte ki a bárányt. Esetleg gondolhatott arra, hogy a bárány helyett őt kapja el a medve.
Bátorság kellett, ismeretek kellettek, áldozatkészség kellett, esetleg még önfeláldozónak is kellett lennie. Sok kényelmetlenséggel járt ez a foglalkozás, de a jó pásztor az ilyen, ahogy Jézus itt lefesti: ismeri a bárányait, nevükön szólítja őket, azok is ismerik már az ő hangját, előttük jár, gondoskodik a táplálékukról, védi és vezeti őket. Veszélyes helyeken is átvezeti minden baj nélkül, biztonságban lehetnek.
Jézusnak ebből az önarcképéből — mert itt magáról beszél, azt mondja: én vagyok a jó pásztor — a leghangsúlyosabb az, hogy személyes kapcsolatban, mégpedig bensőséges, szent, tiszta, szoros, személyes kapcsolatban van a pásztor a bárányokkal. Vagyis Jézus Krisztus az övéivel. Nevükön hívja őket. Ismeri a nevüket. Nekünk egyforma minden birka. (Sokszor így vagyunk esetleg külföldiekkel is, hogy minden kínai egyforma, pedig azok éppen úgy nem egyformák, mint ahogy mi nem vagyunk, csak nekünk nehezebb ezt megkülönböztetni.) A bárányoknál meg végképp nehéz, olyan fehér és gömbölyű, pedig mindegyik egyéniség a maga szintjén, annak neve van, fel lehet ismerni, sajátos tulajdonságaik vannak, esetleg különleges betegségeik: egyiknek ilyen, másiknak olyan, különféle kezelést igényelnek. Másként kell foglalkozni velük.
Sokat mond ez, hogy nevükön szólítja Jézus az övéit. Ez azt jelenti: ismer bennünket. Mindent tud rólunk. Véletlenül sem téveszt össze egy másikkal. Nem cselekszik velünk hibásan. Nem téved soha, amikor megvon valamit tőlünk, azt is a javunkra teszi, a mi érdekünkben teszi. Amikor váratlan ajándékot ad, azt is neki köszönhetjük. Amikor olyan utakon visz, ahova mi magunktól nem mentünk volna, bízzuk csak rá magunkat nyugodtan és kövessük, mert a jó pásztor, aki életét is adja a juhokért, biztos, hogy jó helyeken vezeti őket. Nem a bárány látja azt, hogy merre kell menniük. A pásztor mindig velük van. Éjjel-nappal, viharban és napsütésben, baj esetén és akkor is, ha béke van. Minden körülmények között az övéivel van.
Most tudnék idézni soksok igét, amik arról szólnak, hogy egyenesen erre hívott el bennünket Isten. Elhívott minket az Ő szent Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre. Ez a közösség a legtöbb, amit a hívő az újjászületésben kaphat, a Krisztussal való közösség. Fel lehet ezt bontani, el lehet mondani, mi minden van ebben a nagy csomagban. Lehet azt mondani, de én bűnbocsánatot kaptam, ilyen békességem sose volt. Meg tudok bocsátani azóta. Ez mind nagy dolog, ezeket rajta kívül senki más nem tudja nekünk adni, de ez mind csak azért lehetséges, mert közösségre jutottunk vele. Ezt a közösséget Ő tette lehetővé. Ő jött ide utánunk és nem mi kapaszkodtunk fel a mennybe, hogy közösségünk legyen vele. Ő lett emberré és mutatta meg nekünk, hogyan lehet Istennek kedvesen élni.
E nélkül a közösség nélkül mindenki menthetetlenül elpusztul, mint ahogy ha kitesznek egy bárányt a legelőre, akármennyi fű van ott, biztos, hogy elpusztul kiszámítható időn belül. Nem tud tájékozódni, nem fog vizet találni vagy széttépik a vadak, vagy elviszi valaki… Védtelen, ki van szolgáltatva. Ilyenné vált az ember, mióta Istent elhagyta s előbb-utóbb menthetetlenül elpusztul. Ezért nagy kegyelem, hogy utánunk jött a Pásztor.
A jó pásztor példázatára gyönyörűen rímel az Ézsaiás könyvének 43. fejezete, aminek az elejét sokan a testvérek közül könyv nélkül is tudják. De figyeljük, hogy tényleg mennyire azonos gondolatok szólalnak ott meg. Ott Isten vall választott népének, itt pedig a megváltó Jézus Krisztus vall a benne hívőknek, az egyháznak, az új választott népnek. Azt mondja Isten: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. (…) Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket.”
Ugyanazt mondja el Jézus a jó pásztor példázatában, amit a mindenható Isten ebben a néhány mondatban. Ebből most két mozzanatot emeljünk ki és tegyünk nagyító alá, ami sok szempontból tanulságos lehet. Az egyik: hogyan beszél a jó pásztor az ő juhaival, vagyis most már kép nélkül, hogyan szó-lít meg Isten minket, a másik: hogyan felel a birka a pásztornak, mert felel, itt van a válasza, és hogyan kell, hogy feleljen a hívő Istennek, Jézusnak.
1. Hogyan szólít meg minket Isten?
Vagy úgy, hogy olvassa a Bibliát valaki és egyszer csak kezdi érteni. Személyessé válik. Először nem sokat ért belől, aztán egyre világosabb lesz, és ha nem csukta be az első két nap után, hanem tovább is naponta előveszi, egyre otthonosabban mozog benne, és egyszer csak úgy érti meg, mint Istennek hozzá szóló személyes szavát. Vagy hallgatja az igehirdetést, s közben lehet, hogy néha másfelé szaladnak a gondolatai, de egy mondatot magával visz úgy, mint amit Isten mondott neki. Vagy beszélget egy hívő ismerősével, és úgy megy tovább: most már tudom, mit fogok csinálni, mert ez kedves az Istennek, amaz, amire én gondoltam, nem kedves. Pedig csak egy emberrel beszélgetett, mégis valami módon Isten szólította meg, és tőle hallott segítséget, üzenetet.
Sőt, sokat beszélünk arról, hogy az olvasott és a hallott, a befogadott ige olyan, mint a vetőmag, amelyikből előbb-utóbb növény kel ki és az gyümölcsöt terem. Ez az a vető-mag, amelyik ha kikel, akkor új élet jön létre az emberben. Újjászületik. Isten az újjászületés, az újjáteremtés munkáját is az Ő szavai, beszéde, igéje által végzi. Ez mind igaz.
Most azonban nem erre szeretném a figyelmünket irányítani, hanem arra, hogyan szól a jó pásztor a juhokhoz? Hogyan beszél Isten hozzánk? Erre ezt az egyszerű választ adhatjuk, hogy a lehető legegyenesebb úton. Vagyis úgy, hogy mond valamit, az a fülünkön bejön, megérinti az értelmünket és jó esetben mozgásba hozz az akaratunkat. Ez a legegyszerűbb útja-módja annak, hogy Ő védjen, tápláljon, szeressen, gazdagítson, taná-csoljon bennünket.
Miért, másként is lehetne? Hogyne. Sokféleképpen lehetne. Istennek minden lehetsé-ges. Egyszerűen reánk kényszeríthetné az Ő akaratát. Nem is tehetsz mást, csak azt. Így is lehetne, de Ő nem így teszi. Vagy: eksztázisba is hozhatná az embert és rendkívüli látomások, csodálatos élmények folytán érthetné meg Isten akaratát. Ezt sem akarja Isten. És akinek ma ilyen rendkívüli élményei vannak, biztos, hogy nem Istentől kapott kijelentést és vezetést.
Hanem, hol megy be a pásztor a juhokhoz? Azt mondja Jézus: az ajtón. Ez az ajtó a fülünk. Itt jön be az Ő szava. Mindenféle rendkívüliség nélkül. Olvasom, hallom vagy az igehirdetést, vagy a másikkal való beszélgetés során, amit Ő mond, mint Isten tanácsát. Hallom, gondolkozom rajta. Vissza is utasíthatom, el is fogadhatom, és ha elfogadtam, akkor annak megfelelően cselekszem. Mozgásba hozza az akaratomat. Ez az Isten által rendelt egyenes út. A pásztor hívogatja a juhokat, a juhok hallják az ő szavát, s mivel ismerik és már tudják, hogy jó, ha őreá hallgatnak, mennek utána.
Ezt azért fontos tudnunk, mert ahol más van, ott nem Isten hívogat bennünket. A diktátorok rákényszerítik akaratukat azokra, akik ki vannak szolgáltatva nekik. A hamis népszónokok ügyes eszközökkel manipulálják a tömeget, amelyiket megszólítanak. Ezt direkt tanítják nekik, hogyan lehet rávenni embereket olyanra, hogy tegyék azt, amit maguktól nem tettek volna, mert ez a népszónoknak, vagy aki mögötte áll, hatalomnak érdeke. Nem a tömeg javát keresik, hanem a maga akaratát akarja így átvinni. A különböző pszichotechnikák elkábítják az áldozataikat, kikapcsolják az öntudatukat. Olyan állapotba hozzák, hogy ne állhasson ellen, és így belopják az emberekbe az idegen akaratot. Ez is távol áll Istentől. Minden ilyen ügyeskedés és erőszakoskodás távol áll. Ő egyenesen jön.
A jó pásztor az ajtón jön be. Aki nem ott jön be, az tolvaj és rabló — mondja Jézus. Be lehet mászni hátulról is, lehet lyukat vájni a kerítés alatt, ügyesen ki lehet fűrészelni a kerítést, sok mindent lehet csinálni. A jó pásztor azonban nem ezt csinálja. Ő az ajtón jön be és mondja mindig ugyanazt a szót, adja ugyanazt a hangot, amit ismernek az Ő juhai, és azok hallgatnak rá és ez jelenti nekik az életet. Mert ha hallgatnak rá, akkor kapnak az nap is enni, inni, és akkor lesznek a jó pásztor védelmében, és gyarapodhatnak, gazdagodhatnak, és másokat is gazdagítanak.
Azért fontos ezt látnunk, mert ez is hozzátartozik, hogy a mi Urunkat jobban megismerjük. Ő nem kényszerít kívülről, hanem indít belülről. Hallgatjuk az Ő igéjét, s közben az Ő Szentlelkével bátorít, hogy merd magadat reám bízni. Bízzál bennem. Gondolkozzál: becsaptalak már valamikor? Eddig még soha? Akkor gondolod, hogy most becsaplak? Ezzel a hihetetlen türelemmel és gyöngéd szeretettel meggyőzi a hívőt, aki mindig hitetlen is, mert a kételkedés mindig ott rág a hitünknek a gyökerén. Ez borzasztó, de ezzel számolnunk kell. Együtt van bennünk hit és hitetlenség.
A jó pásztor a hitünket erősíti mindig, és gyengíti a vele szembeni bizalmatlanságunkat és hitetlenségünket. Újra és újra ad táplálékot a hitünknek, hogy legközelebb könnyebb legyen. Egyre erősebb legyen bennünk a hit és egyre gyengébb a hitetlenség. Tehát nem kényszerít, hanem indít, ihlet belülről az Ő Szentlelkével. Nem manipulál, hanem döntésre segít és döntésre hív. Ad időt ahhoz, hogy megérlelődjék a döntés. Lehet, hogy nem azonnal ugranak fel a bárányok, van egy bizonyos reakcióidő. A belső kapcsolások megtörténnek és felállok, megyek. Hallgatok arra, amit mondtak. Az embernél hosszabb néha, mert a kételyei is fékezik. Még spekulál, még kételkedik, le kell győznie a saját hitetlenségét is, és a végén jó esetben mégis hallgat a jó pásztorra.
Isten tanácsára figyelő, az ő igéjét tanulmányozó emberek sajnos ezt tapasztaljuk újra és újra. Van olyan, hogy azonnal ugrom és csinálom, mert bízom benne, és biztos vagyok, hogy itt megint Ő tudja a legjobban, mi jó nekem, és nem kell okoskodni. De van, amikor egy kicsit hosszúra nyúlik az engedelmesség ideje. Jézus semmi módon nem kábít el minket, mint a pszichotechnikák, hanem inkább ébreszt. Ébredj fel, aki alszol — mondja — és támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus, és fogod tudni, hogy kit követsz. Te követed, ő nem erőszakkal vonszol maga után, és nem hajt hátulról semmivel. Ő hív.
Olyan szép az a kép a Jelenések 3,20-ban: Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek. Nem dörömböl, s nem töri rám az ajtót. Egy mozdulattal rám törhetné. Olyan helyzetbe hozhatna, hogy kénytelen leszek dönteni. Nem, Ő zörget, és aki meghallja és kinyitja magától, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázok, és ő énvelem. Ez Jézus. Ez azért is fontos, mert ha mi megyünk másokhoz az evangéliummal, nekünk is ezt az utat kell járnunk.
Azt mondja tehát Jézus, hogy vannak, akik rabolni jönnek hátulról, azoknak a birkák kellenek. Nem a bárányok javát akarják, a saját javukat akarják, úgy, hogy ellopják a bárányt. Vannak béresek, akik úgy, ahogy teszik a dolgukat, mert ezért fizetik őket, de áldozatot nem hoznak a bárányokért. Eltűnnek, ha jön a farkas, mentik az életüket. És van a jó pásztor, aki, ha kell, még az életét is odaadja a juhokért. Aki a juhokért él. Ez a jézusi lelkület.
Itt most már arra is szabad gondolni, hogy minket is bizonyos értelemben pásztorokká akar formálni és nevelni a mi Megváltónk. Isten őrizzen meg attól, hogy rabló indulatok lapuljanak bennünk, hogy képes legyek elvenni a másét. De Isten őrizzen meg attól is, hogy úgy teszek, mintha pásztorkodnék, de áldozatot nem vállalok azokért, akikért felelős vagyok. Amíg nem kell áldozatot hozni, amíg nem kellemetlen, nem kényelmetlen, addig igen. De egyébként én fontosabb vagyok, mint a reám bízott juhok. Ez a béres lelkület. Az a jézusi lelkület, hogy a juhok a legfontosabbak. Mindent őértük. És ha csak úgy tudod megvédeni őket, hogy belehalsz? Akkor azt is vállalom. — Ezt hirdeti nekünk a golgotai kereszt. És éppen úgy váltott ki minket és úgy tett igazán a juhaivá.
2. És hogyan felel erre a bárány? Hogyan válaszol a hívő Isten megszólítására?
A magvető példázatát Jézus ezzel a mondattal zárja: „vigyázzatok azért, hogyan hallgatjátok” tudniillik az igét, Isten szavát. Mert néha nem becsüljük meg eléggé az Ő szavát. Néha tovább is ott heverészik a juh, miközben a pásztor már régóta hívogatja. Aztán, ha esetleg elindul a nyájjal, s ott marad egyedül, szabad prédája lesz bármilyen ellenségnek. Az életét kockáztatja, ha nem veszi komolyan a hívást. Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok…
A kis Sámuel történetéből, az 1Sámuel 3-ból egyszer régen igen fontossá lett számomra egy mondat, amikor azt olvassuk, hogy Sámuel pedig az Isten beszédéből semmit nem hagyott a földre esni. Mintha valami drága kincset kellene vinni a kezében, és nagyon vigyáz, hogy abból semmi el ne szóródjon, mert ezt nem pótolja senki. Ilyen drá-ga kell, hogy legyen nekünk Isten szava, a pásztornak a hívása vagy küldése. Nemcsak a megtérésre hívás, hanem az is, ahogy vezeti az övéit, mert azt olvastuk: előttük megy és folyamatosan vezeti. Így kellene figyelnünk.
Amikor az 512. éneket énekeljük, olyan sokszor elszégyellem magam. Igaz ez? Kinek szavát lesem, kinek szavát lesem? Lesem valóban? Mondd, Uram, mindegy, mit mondasz, csinálom. Ez a hitnek a magatartása. Sokszor a buta bárány megszégyeníti az okos hívőt, mert az megy, ha hívja a pásztor, mi meg spekulálunk, gondolkozunk, halogatjuk és azt gondoljuk: vég nélkül ismétlődhet a hívás.
Istennek vannak elkészített alkalmai. Sarkadi Pali bácsi beszélt itt egyszer arról, hogy mi a minősített idő? Amikor a mi időnknek a vízszintesét váratlanul metszi az Isten függőlegese és ott a metszéspontban sorsdöntő dolgok történnek. Néhány pillanat alatt több történik, ami meghatározza az életünket, mint hónapok vagy évek alatt. Külön szava is van erre az újszövetségi görög nyelvnek. Az egyik szó: hosszan telő idő, a másik: az időpont, amikor Isten valamit cselekedni akar az életünkben, és azt mindig az Ő igéjével teszi, vagy legalábbis megelőzi vagy kíséri az Ő igéje.
Amikor a Bibliában ez a szó szerepel: „ímé”, akkor van ez az Istentől elkészített idő. Ez az ímé tulajdonképpen azt jelenti: oda nézz! Most figyelj, Isten cselekszik. És Isten az Ő beszédével cselekszik. A világot is úgy hozta létre. Mondta Isten, hogy legyen ez meg az és lett. Az új teremtés munkáját is az Ő beszédével végzi. Mindnyájan úgy indultunk el a hit útján, akik már elindultunk, hogy egyszer csak komolyan vettük, amit hallottunk Istenről. Egyszer csak Istentől vettük azt, amit valaki mondott nekünk vagy olvastuk. Isten így kezdte el a munkáját és így végzi a munkáját az életünkben. Óriási kiváltság, hogy Ő beszél.
S mit csinálunk vele? Vigyázzatok, hogy hogyan hallgatjátok! A birka hogy hallgatja? Úgy, hogy követi a pásztort, vagyis enged neki. Erre akar elsegíteni minket is a mi Urunk. Nemcsak jó pásztorról szól ez, hanem a jó bárányokról is. A jó bárány saját érdekében követi a pásztort. Meg a pásztorra való tekintettel. A hívő ember úgy dicsőíti Istent, hogy bízik benne, nem kételkedik az Ő szavában, igazmondásában, s enged annak az indításnak, amit tőle kap.
Persze erre lehet azt mondani, amit mondott is egyszer valaki, hogy ha a bűneset miatt annyira megbetegedett a mi akaratunk, akkor hogy lehet számon kérni rajtunk, hogy engedjünk a hívásnak? Meg ha a Szentlélek nélkül (ahogy az 1Kor 2-ben olvassuk) meg sem érthetjük az Isten szavát, akkor hogy lehet erre biztatnunk egymást meg magunkat, hogy akkor kövessem Őt.
Itt van egy csodálatos kölcsönhatás. Tényleg annyira beteg az akaratunk, hogy képtelenek vagyunk követni a jó pásztort. De még az akaratunkat is az Ő igéje gyógyítja meg. Miközben hallgatom az Ő igéjét, aközben leszek képes arra, hogy felkeljek és elinduljak utána. Aztán ettől kezdve az ige erősíti ezt a készségemet s tanít meg arra, hogy örömmel engedelmeskedjem neki, és újra és újra egészen rábízzam magamat.
Szoktak arról beszélni, hogy az embernek szelektív hallása van. Ez azt jelenti, hogy ha egy helyiségben többen beszélgetnek, nagy zsivaj van, akkor lehet, hogy az ember egyszer csak az ellenkező sarokban folyó beszélgetésre kezd figyelni. Miért? Mert hallotta, mondjuk a nevét. Az ő nevét említette valaki s a világon a legfontosabb személy az mindig mi vagyunk. Miről van ott szó, mit mond ró-lam? Lehet, hogy közvetlen közelben beszél hozzám valaki, s a fülem mégis szelektál, és ezt meg sem hallja, de azt fogom hallani, amit ott mondanak rólam. Ez a szelektív hallás. Azt hallom, amit akarok. Valamire be lehet állítani és akkor a többi elhalványul, pedig lehet, hogy amaz nagyobb hangerővel hangzik.
Nos, arra ügyelnünk kell, hogy amikor igét hallgatunk, ne szelektáljunk, ne válogassunk, hanem amit Isten mond, azt mind vegyük komolyan, mert az mind rólunk szól. Amit nekünk mond, az mind nekünk szól — ez biztos. Ne válogassunk abban, hogy Uram, nekem most egy kis vigasztalásra lenne szükségem, s lehet, hogy Isten éppen keményen beszél, és valami bűnömre akar rámutatni. Fogadjam el azt a táplálékot, amit a jó pásztor kínál, attól leszek erős, és az hozza rendbe az életemet mindig.
Még arra szeretnék visszatérni, amire az előbb céloztam. Azt az igét, amit nekünk a jó pásztorunk mond, amit a Bibliából megértünk, ami egy-egy igehirdetés kapcsán világos lesz, azt az igét nekünk tovább is szabad és kell adnunk. Bizonyos értelemben pásztorokká is léptet elő bennünket a jó pásztor. Ő a főpásztora az egész egyháznak, ennek a gyülekezetnek is, de szüksége van bojtárokra. Ő megbízza az övéit néhány bárányra való felügyelettel. Akkor nem szabad, hogy megrekedjen nálunk az ige, hanem annak tovább kell menni. Fontos, hogy ugyanilyen indulattal adjuk tovább, mint ahogy hozzánk elérkezett. Ezzel a pásztori türelemmel, amivel a jó pásztor hívogatja a juhokat. Ezzel a reménységgel, hogy előbb-utóbb meg fogja hallani. Hitelesen, tisztán kell továbbadni, nem kell belekeverni magunkat. Nem szabad leköszörülni az éleit az igének.
Pál apostol azzal búcsúzik az efézusiaktól, hogy amíg itt voltam közöttetek hirdettem nektek az Isten teljes akaratát. Azt is, amit nem szívesen hallottatok. Azt is, amiért talán megköveztek volna másutt. Úgy, mint ahogy Jézus is az Atya teljes akaratát jelentette ki nekünk. A jézusi lelkülethez ez is hozzátartozik és az is, hogy nem vagyok erő-szakos, nem akarom manipulálni a másikat, nem akarok gyors eredményt elérni. Majd az ige elvégzi a munkáját annak a szívében, akinek a szívébe bekerült. Az ige hatalom, az ige mindennél nagyobb hatalom, ha az olyan ige, ami Isten szájából származik. Mi ilyen igével táplálkozhatunk naponta, ha így olvassuk a Szentírást és így hallgatjuk annak a magyarázatát. Ilyen igével táplálhatunk má-sokat is.
Ezt az igét semmi nem pótolja. A természetes vitaminokat lehet tablettákkal pótolni. Valaki nem eszik gyümölcsöt, de beszedi a bogyókat, akkor valami utánpótlás mégis lesz az életében. Kalóriát is lehet most már mesterségesen bevinni a szervezetbe, de vizet nem lehet. Vizet muszáj vízként inni valamilyen formában. Ha inni nem tud, akkor kap infúziót, de anélkül meghal. Ez biztos. A Biblia következetesen azt mondja: Isten igéje víz. Néha jelzőt is tesz elé: élő víz, ami nélkül nincs élet. Ezt sem pótolja semmi, és nem lehet túl sokáig kihagyni, hogy az ember kapjon vízutánpótlást. Nem lehet túl sokáig nélkülözni az igét, és csukva hagyni a Szent-írást. Aki élni akar lelkileg, annak erre szüksége van.
Ez nem kötelesség, a báránynak sem kö-telessége, hogy legeljen meg igyon, hanem életszükséglet, és megy a jó pásztor után, ott van biztosítva az élete.
Gondolkozzunk még otthon is. Néhány napig ezt a példázatot olvassuk majd, és engedjük, hogy Isten kibontson olyan részleteket is, amik igazán meggazdagíthatják a mi Jézusról alkotott képünket. Hadd legyen az egyre teljesebb és a valóságnak megfelelő kép.

Ma olvastuk ezt az igeszakaszt bibliaolvasó kalauzunk szerint sokan. A legtöbben részleteiben is ismerjük ezt a történetet, el is tudnánk mondani. Most mégis úgy hajoljunk föléje, hogy minden mondatnál megállunk, és engedjük, hogy Isten hozzánk ma szóló üzenete eljusson egészen a szívünkig.
Ez a történet is a mi Urunk Jézus Krisztus isteni hatalmát és csodálatos gyöngéd szeretetét ragyogtatja fel előttünk. Látatlanban is állítom, hogy erre az Ő isteni hatalmára és kimondhatatlan gyöngéd szeretetére van szükségünk mindnyájunknak. Akármilyen lelkiállapotban vagyunk most itt, akárhonnan jöttünk és hova térünk vissza, és hitben vagy a hitetlenségben is akárhol állunk, onnan, ahol vagyunk, ez az Ő hatalma és szeretete tud kimozdítani. A zsákutcából kiutat adni, a megoldhatatlannak látszó problémáinkra igazi megoldást, kérdéseinkre érdemi választ. Egyedül Ő tud rajtunk segíteni ma is, akármi szorongat és terhel.
Azzal kezdődik ez a történet, hogy amint eltávozott Jézus, látott egy embert. Honnan távozott el? A megelőző fejezet rendkívül kemény színekkel festi le azt az éles vitát, amibe Jézus került az akkori élet vallásos vezetőivel. Olyan kemény volt a szópárbajuk, hogy a végén meg akarták Jézust kövezni. Ma így mondanánk: meg akarták lincselni. Ezt olvassuk az előző fejezet utolsó mondatában: „Erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék, de Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból. Átment közöttük és ilyen módon eltávozott. És amint eltávozott, meglátott egy embert.”
Jézus tehát az életét menti. Közvetlen é-letveszélyben van. Az ellene való gyűlölet, düh, harag, méreg, tehetetlenség majdnem gyilkosokká teszi az ellenfeleit és ellenségeit, és Ő így menekül meg onnan közülük. Eközben meglát egy vak koldust.
Elgondolkoztam azon, hogy sokszor mi nyugodt állapotunkban sem vesszük észre egymást. Sokszor, amikor különösebb bajunk nincs, (bár ilyen viszonylag ritkán van), akkor is elmegyünk egymás mellett, meg keresztül nézünk egymáson. Nem érdekel engem a másik baja, nekem is megvan, s rajtam sem segítettek — efféléket gondolunk és mondunk.
Nem beszélve arról, hogy a félelem, a kétségbeesés, a keserűség még inkább vakká teszi az embert. Ilyenkor szükségképpen befelé fordul a tekintetünk is. Magunkkal vagyunk elfoglalva. Ilyenkor van az, hogy megyünk, és úgy tűnik, mintha a járdára néznénk, mégsem vesszük észre a gödröt és kibicsaklik a bokánk, mert beleléptünk. Nézünk, de nem látunk. Ilyenkor van az, hogy elmegyünk sokszor ismerősök mellett is, és nem vesszük észre őket. Az ember olyan, mintha normális lenne, mintha nézne, látna, de teljesen lefoglalja valami. Őrlődik valami problémán, és valóban se lát, se hall — ahogy mondani szokták.
Jézus azonban ilyen állapotában is észreveszi ezt a vak koldust, akihez semmi köze, aki nem hívta magához. Most éppen nem hozzá készül, semmi dolga nincs vele. Most igazán megértenénk, hogy önmagával van elfoglalva a Mester. Neki azonban mégis fontosabb önmagánál a kicsi, a beteg, a kiszolgáltatott, a reménytelen helyzetben levő, akivel senki más nem törődik. Nagy vigasztalás ez, hogy ilyen a mi Megváltónk.
Ilyen fontos vagy te is Őneki. Pontosan tudja, hogy melyikünket milyen vakság, milyen jellegű koldusszegénység gyötör most, és nála készen van az ajándék, a megoldás, a gyógyulás, a szabadítás nekünk is. Nem véletlen az, hogy ma este éppen itt vagyunk ahelyett, hogy otthon még egy kicsit lazított volna az ember, vagy valamit még elintéztünk volna, vagy gyorsan valakihez elmentünk volna megbeszélni valamit. Az Ő szeretete vonzott ide, mert neki mi mindnyájan fontosak vagyunk. A Biblia tanúsítja, hogy mindnyájunkkal valami nagyon szép terve van. Mint ahogy ezzel az emberrel is az volt. E tervének a megvalósulásában egy részlet, egy láncszem ez a mai este, ez a csendes háromnegyedóra, amikor Ő ajándékokat kínál nekünk is.
Egy sor bibliai, evangéliumi történet jutott eszembe, hogy mennyire ilyen a mi Megváltónk. Az utolsó útján halad Jeruzsálembe, a kereszt árnyéka már rávetődik az életére, néhány nap múlva már kiszenved a Golgotán, de ahogy Jerikó főutcáján végighalad, még meglát egy embert, aki ott kapaszkodik a lombok között. Talán köznevetség tárgya, hogy egy ilyen tekintélyes idősebb férfi felmászott egy fára, és onnan les a lombok közül, hogy meglássa Jézust. Ő abbahagyja a tanítást, megáll az alatt a fa alatt, nem egy másik alatt, nem hűvösölni áll meg, hanem nevén szólítja ezt az embert. Lehívja onnan, rehabilitálja az egész város előtt, és utána meglátogatja. Zákeus pedig ezt a találkozást követően más emberré lesz. Ilyen szeme van Jézusnak.
Ott sem a reá váró szenvedés töltötte be egészen úgy, hogy se lát, se hall. Ott is észreveszi azt, aki látni akarja őt, aki vágyakozik utána. És amikor már kifelé megy a városból és a következő állomás Jeruzsálem, akkor még észreveszi azt a vak koldust, aki meg arra vár, hogy ha egyszer Jézus arra jönne, akkor biztosan tudna rajta segíteni. Mikor meghallja, hogy Jézus az, aki elhalad, nem lehet elcsendesíteni. Kiabálja: Segíts rajtam Jézus, Dávid fia! Könyörülj rajtam! Csitítják az emberek, de ő annál inkább kiabál, s végül Jézus meggyógyítja ezt a vakot.
Amikor már összeverték Kajafás kihallgatási termében, és az arcán folyik le a köpés meg a vér, így kísérik át hajnalban a kihallgatási teremből a házi börtönbe, akkor még megkeresi a tekintetével Péter szemét, aki éppen akkor tagadta meg harmadszor is Őt, és miután megszólalt a kakas, eszébe jutott Jézus szava. Éppen szeretne gyorsan eltűnni, mert a sírás fojtogatja, de Jézus még megkeresi az ő szemét. Nem tudjuk, mi volt ebben a tekintetben, de hogy megtartó erő, azt tudjuk a későbbiekből. Ilyen a mi Megváltónk.
Egy kemény vita után az életét menti, úgy megy ki a templomból. A szíve szorul össze, hogy ilyenek uralják a templomot, hogy ide süllyedt a vallásos élet, hogy ennyire nem értik Őt, nem ismerik fel benne az Isten küldöttét, aki segíteni tudna. Meg akarják kövezni, agyon akarják verni. Mégsem ez tölti be, hanem mihelyt elmegy egy vak koldus mellett, azt keresi, hogyan lehetne rajta segíteni.
Bár megmelegedne a szívünk és tudnánk Őt dicsőíteni! Ezzel a bizalommal tudnánk hozzá hozni mindnyájan azt, ami most szorongat, vagy ami már régóta szorongat, vagy amire már mi is legyintünk, és azt mondjuk: reménytelen, mint amilyen reménytelen esetnek tartották ezt a vakot. Bár így tudnánk hozzájönni, és várnánk azt, hogy Ő segít!
Így látja meg ezt az embert, aki születésétől fogva vak volt, és a későbbiekből kiderül, hogy abból tengette az életét, hogy koldult. Egy ilyen senki fia is fontos Jézusnak. Súlyosbítja a dolgot, hogy reménytelen a helyzet, rajta nem lehet segíteni. Vakon született, tehát nem megbetegedett közben a szeme, nem elveszítette a látását, hanem hiányzik egy érzékszerve. Így jött a világra. Mindenki tudja, hogy ezen sem ő maga nem tud változtatni, sem mások nem tudnak rajta segíteni.
A Biblia arról szól, hogy mi mindnyájan így jövünk a világra, hogy hiányzik a lelki látásunk. Hiányzik az az érzékszervünk, amivel érzékelnénk Istent. Ezért mondják sokan, hogy nincs Isten, mert nem érzékelik. Hiányzik az az érzékszervünk, amivel igazán önmagunkat megismerhetnénk, amivel a bűnt bűnnek látnánk, az erényt erénynek, a jót jónak, a gonoszt gonosznak, és annak is mondanánk. Igazán meglátnánk egymást, hogy tényleg ne az lenne, amit tegnap mondott valaki, hogy engem otthon levegőnek néznek. Ami azt jelenti: mintha nem lenne, átnéznek rajta, ahogy a levegőn átnézünk. Mondott példákat is arra, hogy ez sajnos valóban így van. Ennek az a következménye a mi esetünkben is, hogy koldusok vagyunk.
Elmondott egyszer valaki egy egyszerű történetet, ami néhány esti órában zajlott le egy átlag család életében. Hazafelé ment a munkából, közben bement az óvodába a kislányáért. Ahogy utaztak haza, a kislány szeretett volna vele beszélgetni, ő viszont szeretett volna elolvasni egy cikket az újságból, amíg hazaérnek. Végül a kislány sírva fakadt: anyu, látom, hogy nem figyelsz rám. Akkor neki rossz lelkiismerete lett. Elkezdte szégyellni magát. Útközben be kellett ugrani a nagymamához, aki beteg volt, meg egyet-mást be is vásároltak neki. Éppen csak annyi idő volt, hogy kipakoljanak a szatyorból és megkérdezzék: hogy vagy, nagyi? Remélhetőleg azt fogja mondani, jól, és nem kezdi elmondani, mi miatt nincs jól. Nem volt több idő, mert otthon még vacsorát kell főzni, mert jön haza a férfi is, a nagyobb gyerekek pedig már otthon vannak, és alig várják, hogy hazajöjjön valaki a szülők közül. A nagymama is elégedetlen maradt. A végén tőle is sírva búcsúztak el, hogy nektek soha nincs idő-tők rám. Úgy mentek hazafelé, hogy arra gondolt ez az asszony: nem kapja meg tőlem a kislányom, ami neki jár, egy kis koldus fogja itt a kezemet. Nem kapta meg tőlem az anyám azt, amit csak tőlem várhat, és más nem adhatja meg neki. Azzal a kis bevásárlással meg két formális puszival kielégítettük. Ő is koldusként maradt otthon. Akkor hazament, s kiderült, a férjét érte valami nagy kellemetlenség azon a napon. Ő mindjárt ezt öntötte a
nyakába, de őreá sem tudott igazán odafigyelni, mert közben a tűzhelyre is oda kellett figyelni és a nagyobbak is jöttek, hogy ki hányast kapott, meg mi a probléma. Végül is mindenki úgy érezte: nem kapja meg azt, amit szeretne. És megették a vacsorát némán. Azt mondja: nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy koldusok csapata üli körül az asztalt, és mindenki úgy érzi, nem kapja meg, ami neki járna, amitől az élete kerek lenne, kiteljesedne. Egy kicsit keserű volt, hogy mi-ért mindenki őtőle várja ezt? Utána megbeszélték a férjével, és kiderült, hogy tőle is kaphatnának, meg mindenkitől meg lehetne kapni, meg tudná adni, ha akarná, de nem tudjuk megadni egymásnak. Mivel vakok vagyunk, koldussá váltunk a szó lelki értelmében.
Számos hasonló példát lehetne mondani. Elrontjuk az életünket, mert vakok vagyunk, nem látjuk a csapdákat. Belemennek emberek a csapdákba, és utána fogják a fejüket. Jönnek a lelkigondozóhoz, hogyan lehetne abból kijönni. Még a gyerekeik életét is elrontják sokan, és utólag fogják a fejüket, meg védőbeszédeket tartanak a maguk mentségére, amiről ők is tudják, hogy csak mentegetőzésnek jó, de megoldást nem ad. Koldusok vagyunk, mert vakok lettünk a szó lelki értelmében.
Kiderül azonban a történetből, hogy nem is akar segíteni senki. Jézus tanítványai ugyan-úgy meglátják ezt az embert, mint Ő maga, és mit csinálnak belőle? Problémát, elvi kérdést. „Megkérdezték őt tanítványai: Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon szü-letett?”
Egy érdekes probléma, amit a szakembertől megkérdezünk. Itt van egy vak, a fogyatékossága mögött nyilván valami bűn van. A bűnnek a következménye a betegség — volt egy ilyen elgondolás akkor. Nyilván egy konkrét betegség egy konkrét bűnnek a következménye. Most már csak azt kell eldönteni, hogy ő követte el a bűnt vagy pedig a szülei. Kit büntet az Isten: a szüleit, hogy ilyen gyereket adott nekik, vagy őt, hogy ilyen sorsot kapott tőle? Ez a kérdés.
Jézus azt mondja, hogy ez nem probléma, hanem egy ember. Itt nem vitatkozni kell, hanem segíteni. Nem azt kell eldönteni, hogy ki vétkezett, hanem azt, hogy ki fog közülünk segíteni rajta. Miért, hát lehet segíteni? Tudjuk, hogy nem lehet. Ezekben a helyzetekben lesz mindig nyilvánvaló az, amit az elején említettem, a mi Megváltónk isteni teljhatalma és kimondhatatlan, feltétel nélküli gyöngéd szeretete. Nem oktatja őket tovább. Annyit mond, hogy itt nem ennek a bűneiről van szó, meg nem a szüleinek a bűneiről. Arról van szó, hogy felragyogjon az Isten dicsősége. Hogy meglássátok, mit tud Isten, kicsoda Isten, és meglássátok végre, hogy ki vagyok én — mondja ezzel Jézus —, akiben maga a Mindenható hajolt közel hozzátok. Ezek után gyógyítja meg ezt a vakot.
Mennyire más Jézusnak a hozzáállása, mint a tanítványoké! Mindenki más már lemondott róla. Az összes ismerős megszokta, hogy ez ott ül és koldul. Nem lehet rajta segíteni. A tanítványoknak sem jut eszükbe, hogy hátha mégis lehetne. Egy sincs köztük, aki megkérdezné, pedig már láttak néhány csodát, hogy Uram, nem próbálnád meg? Ez kizárt dolog. Itt egy elvi teológiai kérdésen jóízűt lehetne csámcsogni. Ki vétkezett? Nem az ő bűneikről van szó. Mindig a más bűne érdekli az embert. Döntsük el. Jézus azt mondja: nem döntünk el semmit, hanem segítünk.
Nem kísért ez minket is sokszor? Különböző kérdéseket teszünk fel, csak az nem jut eszünkbe, hogyan segíthetünk a bajban levőn. Ha mi nem tudunk segíteni, kinek a segítségét kérhetnénk. Netalán azét a Jézusét, akinek ma is ugyanilyen hatalma van és ma is ugyanilyen szeretettel hajol hozzánk közel. Vannak sémáink, amiből eszünkbe sem jut kilépni. Az egyik, hogy ezen nem lehet segíteni, a másik, hogy ennek az oka biztos valami bűn, a harmadik, hogy beszélgessünk egy jót arról, hogy bűn és betegség között mi az összefüggés.
Jézus azt mondja: van összefüggés, de most nem az a feladatunk, hogy beszélgessünk. Itt most az a nagy lehetőség van, hogy Isten meg fogja mutatni az Ő hatalmát általam. Ha valakinek van szeme a látásra lelkileg, akkor megláthatja, hogy kicsoda Jézus.
Ő itt is küldetésben jár. Olyan szép ez az egybecsengés, hogy a Siloám szó, ahogy azt a tavat nevezték, azt jelenti: küldött. Itt nyilvánvaló lesz, hogy Jézus is küldött. Őt az Atya éppen ezért küldte, hogy az ilyeneken, akikről lemondtak, s akik magukról is lemondtak, legyen, aki segítsen. Neki ez mindig fontosabb, mint bizonyos valós, vagy mondva csinált elvi kérdésekről beszélgetni.
Hogyan segít Jézus? Ez a mi fülünk szá-mára egy kicsit furcsán cseng már. A földre köp, aztán a nyálát meg a homokot összekeveri, abból sár lesz, és azt rákeni a vak szemére. Az ember egy kicsit összerázkódik: milyen gusztustalan. Na de mit jelent ez?
Amikor a kánai mennyegző történetét tanulmányoztuk, láttuk, hogy János az evangéliumában nem annyira a csodákat írja le, és nem is használja ezt a szót, hanem jeleknek nevezi mindazt, amit Jézus tesz. Ez mind egy-egy jeladás, jelzés arról, hogy kicsoda Ő valójában, és mit hozott nekünk, mindnyájunknak. Ez is egy jel, amelyiknek megvan a múltja. Hol fordul elő a Bibliában legelőször az, hogy valaki a földből valamit formál és utána önmagából valamit ahhoz hozzáad? Amikor formálta Isten az embert a földnek porából és utána az Ő leheletét lehelte bele (1Móz 2,7). Valamit csinál a földből, és valamit hozzáad önmagából. Így teremtette meg az embert.
Ezzel arra utal itt Jézus, hogy itt is teremtés történik. Fölhasznál valami anyagot, és ahhoz valamit önmagából hozzáad. Ez szimbolikus cselekedet, egyszerű jel, jelzés, hogy gondolják meg: itt nem gyógyítás következik majd. Itt nem egy beteg testrészt fog meggyógyítani, hanem egy hiányzó érzékszervet fog megteremteni. Itt nem elromlott valami, amit Ő renovál, hanem hiányzik valami, ami egyszer csak ott lesz az Ő teremtő akaratára. Tehát itt a teremtő Isten munkálkodik. Vegyék már észre, hogy nem egy rabbi a többi közül. Még csak nem is egy próféta a többi közül. Nem is nagy próféta, vagy még annál is nagyobb, hanem az Isten Fia, és Ő tud teremteni. Ő itt most teremteni akar. Valami, ami nem volt, létrejön.
Nagy vigasztalást jelentett ez a számomra, és a gondolatsor végén eljutottam oda, hogy vajon nem így teremt minket is újjá Jézus? Vesz valamit, pl. egy ilyen embert, mint amilyennek én is születtem, és hozzáad valamint önmagából, az Ő Szentlelkét adja az újjászületésben, és létrejön valami teljesen új. Annyira új, hogy Pál apostol ezt új teremtésnek nevezi. Aki a Krisztusban van, új teremtés az. Elig lehet ráismerni. (2Kor 5,17)
Ez is olyan megmosolyogtató, hogy akik naponta látták, elkezdenek tanakodni, hogy vajon ez az, vagy nem az? Ott mentek el mellette naponta. Van, aki azt mondja: ez az, s van,aki azt mondja: nem, csak hasonlít hozzá. Neki magának kell állítani, hogy én vagyok az.
Ez így van az újjáteremtésben is. Ó, de sok szép példát tudnék most elmondani, mikor tényleg alig lehet ráismerni arra a gondoktól meggyötört, félelmektől eltorzított arcú és sötét tekintetű emberre, akinek ismertem az újjászületése előtt, és most egy derűs, kiegyensúlyozott, egyenesen a szemembe né-ző, nyugodt arcot látok magam előtt. Mert a Krisztusban van, a Krisztus meg őbenne. Új életet kapott. Újjáteremtette őt.
Ennél alább ne adjuk, mert Jézus ezt akarja elvégezni mindnyájunkban. Ő azért jött, hogy egészen újjáteremtsen bennünket. Azért jött, hogy önmagával ajándékozzon meg, hogy mintegy szétossza magát közöttünk. Az Ő feltámadásának, mennybemenetelének, Szentlelke elküldésének egyebek közt ez is volt a célja. Ezért nem maradt itt fizikai testben közöttünk, mert akkor ma is egyszerre csak egy helyen lehetne. Ezért mondta azt: jobb néktek, hogy én elmenjek. Szétosztja magát közöttünk, és minden benne hívő elmondhatja: él bennem a Krisztus. Lehet bátorítani minden benne hívőt, hogy „hatalmasan erősödjetek meg a belső emberben és lakozzék Krisztus hit által a ti szívetekben”. Akkor megnyílik az embernek a szeme lelkiképpen, és egyszerre látni fog. Felragyog előtte Jézus, és látja önmagát annak, aki valójában. A bűnt bűnnek látja, Isten akaratát szentnek és jónak látja. Meglátja a küldetését. Meglátja, hol a helye ebben a nagy világban, és mit akar vele Isten. Nem lesz többé koldus, hanem olyan gazdag lesz, hogy másoknak is tud továbbadni.
Ami különösen meglepő ebben a történetben, hogy mindezt ez a vak nem is kérte. Általában azért úgy van, hogy odamennek Jé-zushoz és olvassuk, hogy megindul az Ő szíve rajtuk, könyörületességre indul. Van, aki erőszakosan kéri, mint az a kananeus asszony. Addig nem tágít, még ha lekutyázza is őt Jézus. Kutyának nevezi. Azt mondja: így van, Uram, de a kutyáknak is adnak valamit enni. Adj nekem, a lányom beteg. Addig nem megyek innen, míg meg nem gyógyítod. Ilyen is volt, meg olyan is, hogy félszegen, csendesen kérték.
Itt nem kérte senki, s még csak azt sem tudjuk biztosan, hogy volt-e hite ennek az embernek. Legalábbis nem mondja neki Jézus: a te hited megtartott, azért gyógyultál meg. Még ilyen esetben is segít. Elég az, hogy a nyomorúságunk kiáltson. Önmagáért beszél sokszor a mi elesettségünk. Ennyire szeret a mi Megváltónk, hogy még ilyenkor is megáll egy ember mellett. Megadja neki azt, ami hi-ányzik belőle, és utána majd egyre jobban megismeri Jézust.
Ez külön igehirdetés tárgya kell, hogy legyen. Itt azt mondja Jézusról: egy ember, akit Jézusnak hívnak. Aztán a farizeusok maguk elé citálják. Szabályos tárgyalás zajlik és ott is megkérdezik: kinek tartod Őt. Ott már azt mondja: prófétának. Amikor pedig emiatt kiközösítik és találkozik utána Jézussal, leborul előtte, és azt mondja: Uram. Ott felismeri Jézusban az Istent. Egy ember, próféta, Uram. Itt még csak ott tart, hogy ember, és mégis segít rajta Jézus. Ennyire nem rajtunk múlik az, hogy Ő segít-e. Ennyire nem tehetünk önmagunkért semmit. Minden ajándék, minden kegyelem.
Valóban igaz ez, hogy egyáltalán semmit nem kellett tennie? Itt van egy érdekes mozzanat. Jó lenne, ha ezen ma elgondolkoznánk. Azt mondja neki Jézus: menj el a Siloám-tavához és mosd le a sarat a szemedről. Megteszi-e ez az ember? Egy viszonylag rövid utat kellett megtennie, de az egész olyan szokatlan. Először is miért kente össze sárral? Aztán elküldi, hogy mossa le. Milyen dolog ez? Most gúnyt űz belőle, vagy ahogy mondani szoktuk: szórakozik vele? Közben is baj érheti, amíg odabotorkál meg vissza. Egyébként is, szoktam mosakodni, mondhatná egy öntudatos ember. Mire jó ez az egész? Olyan meglepő és szokatlan.
Ó, de sokszor mond Jézus meglepőt és szokatlant. Megteszi-e ez az ember? Ezen sok múlik. Mindent Jézust készített el. Kérés nélkül segített, isteni hatalmával teremt. Készen van nála a terv ennek az embernek a boldog életére. De ezt a kicsi utat neki kellett megtenni Jézus szavára: elmenni a tóig és lemosni. Ezen sok múlott. Amikor lemosta, csodálkozott, hogy lát.
Ezt a kicsi utat nekünk is meg kell tenni. Olyan sokszor látom szomorúan, hogy aki ezt a néhány lépést nem hajlandó Jézus szavára megtenni, úgy, hogy még nem ismeri Őt igazán, de előlegeznie kellene neki a bizalmat, az marad a régi helyzetében. Éppen a közelmúltban is volt egy ilyen beszélgetés. Az üdvösség küszöbén, a mennyország kapujában állhat valaki, de belépni neki kell. Sok minden lehet ez a néhány lépés vagy egy mozdulat.
Valakinek csak azt mondja a mi Urunk: nem kell a fejedet olyan magasan hordani, hajtsd lejjebb. Legyél egy kicsit csendesebb. Semmi mást nem kell csinálni, csak egy kicsit csendesebbnek, alázatosabbnak lenni. Ennyi elég. Vagy: nem kell a kezedet ökölbe szorítani és fenyegetőzni meg bosszút forralni. Össze kellene kulcsolni és imádkozni azért, aki most rosszat tett ellened. Egyetlen mozdulat. Vagy, amit te már úgy is tudsz magadtól régóta, azt végre el kellene kezdeni gyakorolni, megcselekedni. Elő kellene venni a Bibliát minden nap. Ne izgasson, hogy néha nem érted. Annak örülj, amit értesz. Egyre többet fogsz érteni. De elővenni minden nap. Egyszerű mozdulat. Tudod, hol van otthon a Biblia, időt kell rá szánni és elővenni.
Vagy végre nemcsak keseregni kellene valami nyomorúság miatt, hanem elmondani Istennek. A múltkor ezt kérdeztem valakitől. Elmondta ezt már Istennek? Olyan sokszor végiggondoltam. Nem ezt kérdeztem. Elmondta-e ezt Istennek címezve? Mert ezzel tenne vallást a hitéről, arról, hogy bízik Istenben. Még akkor is, ha úgy kezdődne ez az imádság: Istenem, te látod, hogy nem hiszem, hogy tudsz segíteni, mégis elmondom neked, hogy… Hit és hitetlenség keveredik mindnyájunkban, ezt többször láttuk már. Az aránya változik, de Isten arra a pici hitre néz, ami ott van már a hitetlenségünk mellett, és meg fog áldani. El kell mondani. Miért olyan nehéz ez? Amit másoknak már annyiszor elmondtam, most mondjam el Őneki.
Valakit szorongatnak a bűnei. Egy részét el is mondja gyónás formájában a lelkigondozónak. Arra a javaslatra, hogy akkor ezt most Istennek valljuk meg, és tőle kérjen bocsánatot, azt mondja: jó, majd otthon, ha elérkezik az alkalmas pillanat. Ennél alkalmasabb pillanat mikor lesz? Amikor ott állunk ketten Isten színe előtt egy testvérrel, aki nem ítélkezik, nem csodálkozik, nem botránkozik, hanem együtt mondaná az imádságot. Nem akar elmenni a Siloám tavához. Mi az a néhány lépés, amit nekünk kellene megtennünk, és csodáknak lennénk a szemtanúi. Egyszerre megnyílna az ég és áradnának ránk Isten áldásai. Nem lennénk többé koldusok, hanem másokat is tudnánk gazdagítani.
A Biblia azt mondja: mindnyájan vakon születünk a szó lelki értelmében. Ez az ige arra bátorít minket, hogy Jézus mindannyiunk szemét meg tudja nyitni, és így meglátjuk, megismerjük Őt és megismerjük önmagunkat. Kiderül, hogy Ő mire akar használni minket és egy csomó lehetőséget egyszerre észre fogunk venni, amiket Ő készített el nekünk. Látni fogjuk idejében a csapdákat, és nem fogunk belegyalogolni, hanem kikerüljük. Látni fogjuk a bűnt, és azt megvalljuk. Látni fogjuk az Ő kegyelmét, és azt megragadjuk, és megnyílik előttünk az Ő igéjének a gazdagsága. Egyszerűvé válik a vele való beszélgetés és imádkozás. Meggyógyul az életünk.
Egyszer pedig meglátjuk majd a láthatatlanokat is. Meglátjuk Őt úgy, amint van, színről színre, szemtől szembe. (1Jn 3,2)
Isten segítsen minket, hogy tegyük meg azt a néhány lépést, ami a Siloám taváig tart, és aztán várjuk, hogy Ő hogyan mutatja meg a hatalmát és szeretetét.

Sokan olvastuk tegnapelőtt ezt a bibliai részt a bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Az igét olvasó ember már könyv nélkül el tudná mondani, pedig tanulságos úgy belemélyedni, hogy az ember egymás mellé teszi azokat a leírásokat, amiket az apostoloktól kaptunk. Ez a történet mind a négy evangéliumban benne van, és egy-egy részletét másik-másik evangélista hangsúlyozza.
Jézusnak ezek a csodái azok, amiket sokan nem hisznek, vagy próbálnak valami módon megmagyarázni, hogy mégis „elfogadható legyen”. Hagyjuk meg ezeket az embereket a maguk hitetlenségében, majd eljutnak egyszer oda, hogy megismerik a teremtő Istent, mert itt ebben a történetben teremtés történik.
Az az Isten, aki szavával alkotta ezt a gyönyörű világmindenséget, amelyiknek mi is részesei vagyunk, az az Isten hajolt közel hozzánk az ember Jézus Krisztus személyében, és Ő ugyanezzel a teremtő hatalommal vitte végbe ezeket a csodákat.
János azt írja az evangéliuma végén, hogy mindezt pedig azért jegyezte fel, hogy higgyünk Jézusban és higgyük, hogy Ő az Isten egyszülött Fia, és hogy ebben a hitben életünk legyen. (Jn 20,31)
Ez a célja ennek a történetnek is, és egész egyszerűen úgy vegyük ezt most szemügyre, hogy megnézzük: mit cselekedett itt Jézus, aztán mit tanulhatunk meg az Ő tanítványaitól, végül pedig mire figyelmeztet minket a sokaságnak a viselkedése.
1. Mit tanulhatunk meg Jézustól?
Mindenekelőtt arra figyeljünk fel, ami bekeretezi ezt az Ő fantasztikus csodáját. Az Atyával való csendes imádságból érkezett ide a sok ezer emberhez, és az Atyával való csendes imádságba vonult vissza, miután elvégezte ezt a csodát. Bekeretezi ezt a különös történetet arra való utalás, hogy neki mély kapcsolata volt az Atyával. Ezt a kapcsolatot folyamatosan ápolta is és néha félre tett minden tennivalót. Nem akart tenni semmit, hanem engedte, hogy az Atya tegyen Ővele valamit. Nem Ő akart cselekedni, hanem csendesen kiszolgáltatta magát, hogy a Mindenható cselekedjék Őbenne. Így volt azután ereje mindig, amikor váratlan helyzetekbe kerülve is szükség volt arra.
Egy ilyenre emlékeztetek most: amikor Jézus igyekezett Jaírus leányát meggyógyítani, illetve feltámasztani, mert addigra már meghalt, útközben hátulról, titokban hozzáér a ruhájához egy gyógyíthatatlan beteg asszony azzal a hittel, hogy ha csak hozzáér is Jézushoz, meggyógyul. És valóban meggyógyul. Akkor Jézus azt kérdezi: ki ért hozzám, mert erő áradt ki belőlem?
Itt valóságos erőről van szó. A tanítványok megmagyarázzák: Körülvesz a sokaság, hol innen löknek, hol onnan. Azt mondja Jézus: nem, én éreztem, hogy erő áradt ki belőlem. Az asszony meg különösen érezte, mert abban a pillanatban meggyógyult a betegségéből.
Jézus Krisztus örök isteni természete mindenható volt. Földi szolgálata során mégis fontosnak tartotta az Atyával való közösség ápolását. Egész tevékenységéhez akkor kapott erőt, amikor nem tevékenykedett. Amikor az Isten tevékenykedhetett benne. Életének a látható és látványos cselekedetei azért következhettek be, mert földi életének a láthatatlan része tartalmas volt.
Amikor egymagában visszavonul a hegyre, amikor az éjszakát az Atyával való imádságos párbeszédben tölti, amiről nem tud senki, csak utólag megemlítette tanítványainak, aztán ők feljegyezték, de a sokaság nem látta. Amikor azonban a sokaságnak volt szüksége gyógyulásra, kenyérre, üdvözítő igére, akkor mindez gazdagon áradt Jézusból.
Kicsiben ugyanez valósulhat meg minden benne hívő embernek az életében. Sok hívő ember erőtlenségének egyszerűen az az oka, hogy mindig ő akar tevékenykedni, és nem veszi a bátorságot, hogy időről-időre félretegyen mindent, ott álljon csendben az Isten előtt, és engedje, hogy Isten tevékenykedjék benne. Ebben a csendben kapjuk a legjobb gondolatokat, amik biztos, hogy Istentől jönnek. Ebben a csendben világosodnak meg igék, amiket addig talán nem értettünk. Ebből a csendből továbbhaladva tud az ember helyes döntéseket hozni, amiket aztán nem kell megbánnia később. Itt regenerálódik sokszor fizikailag is, de lelkileg, hitbelileg mindenképpen.
Olyan korban élünk, amelyikben minden ellene dolgozik annak, hogy időről-időre odaálljunk Isten elé és engedjük, hogy Ő munkálkodjék bennünk. Sokszor csendet sem talál az ember. Vagy azért nem, mert kicsi a lakás, vagy azért, mert hol az egyik, hol a másik szomszédból hangzik át valami bömbölde, vagy azért, mert a szívünkben sincs békesség és nem is engedjük, hogy legyen. Vagy azért, mert nem is szánjuk rá az időt, hanem mindig halogatjuk, becsapván magunkat: majd, ha nyáron szabadságra megyek… majd, ha nyugdíjba megyek… majd, ha… majd, ha — és ebből az lesz: soha. Végig küszködjük az életet erőtlenül, mert nem megyünk az erő forrásához.
Sokszor látjuk, hogy lettek volna még betegek, akiket Jézus meggyógyítson. Amikor Ő úgy látta, hogy ennyi mára elég, akkor eltűnt és csendben imádkozott. Körülöttünk sem fogy el a nyomorúság, de azért tudunk olyan kevés nyomorúságon enyhíteni, mert nincs ez a tőle kapott erőnk.
Bekeretezi ezt a csodát, hogy Jézus a csendből jön, és a csendbe vonul vissza. Nem azért, mert lusta volt, nem azért, mert kerülte a munkát. Sok, szinte naplószerű feljegyzést olvasunk az evangéliumban, amikor hajnaltól késő estik meg-állás nélkül segített, szolgált, dolgozott. Márk egyszer megjegyzi: még enni sem volt idejük egész nap. Ő ismerte, mi ez, de annál inkább gondja volt arra, hogy néha meg kell állni. Éppen azért, hogy a továbbiakban csak üres hajsza legyen, amit végez, hanem erő áradhasson rajta keresztül, és áldás legyen másoknak.
Nyáron talán egy kicsit több szabadideje van a legtöbb embernek, ha sikerül egy kis szabadságot kivenni. Sokaknak megadatik, hogy néhány csendes napon vagy egész csendeshéten részt vehessenek. Jó lenne, ha ilyenkor, amikor Isten ezt különösen hangsúlyossá teszi, szokásunkká válna az, hogy naponta oda-állunk Isten elé, elővesszük a Bibliát és kérdezzük: mit szólsz hozzám, Uram? és arra válaszolunk csendes imádságban. Lehet, hogy először csak szokás ez, de később létszükségletté válik. Ő soksok erőt adhatna így nekünk, amit mi továbbadhatunk másoknak.
A legtöbb hívő ember vágyik arra, hogy legyenek az életén gyümölcsök. Legyen benne igazi szeretet, hogy ne hozzák ki olyan könnyen a béketűrésből, hogy megmaradjon az a csendes öröme, amit Jézustól kapott, és ezzel másokat is tudjon gazdagítani. Minden egészséges lelkületű hívő vágyik erre. A gyümölcsök nem maguktól lesznek. A gyümölcsökhöz a gyökérnek a munkája szükséges. Ha a gyökér megkapja a szükséges tápanyagot meg nedvességet, akkor lesz abból gyümölcs. A fának a láthatatlan része, a gyökerei döntik el, mi lesz fönt. Lehet-e szedni róla valamit. A hívő életünk láthatatlan részében dől el az, hogy lehet-e szedniük rólunk édes gyümölcsö-ket azoknak, akik között élünk, vagy pedig mi is csak fanyar, mihaszna, semmirevalót tudunk teremni, ami kifordul az ember szájából.
Jézus is azt akarja, hogy sok gyümölcsöt teremjünk és jót. A lélek gyümölcsét, amit nem is tudnak mások felmutatni, csak Isten gyermekei. De ehhez csend kell. És ha kell, naponta meg kell harcolnunk azért, hogy legyen ilyen csend, amiből Jézus érkezett, és ahova azonnal visszavonult, miután ezt a nagy csodát tette.
A másik, amit megfigyelhetünk Őbenne, ez a rövid megjegyzés, amit Lukács jegyzett fel: amikor megzavarják az imádságában és hozzák oda a betegeiket, meg jönnek a kérdéseikkel, örömmel fogadta őket. Olyan elgondolkoztató ez. Hát egy kicsit várhattak volna, nem? Mi-ért kell ilyen türelmetlennek lenni? Majd befejezi az imádságot előbb-utóbb. De nem, ők mentek a maguk bajával, most mindjárt segítsen! S erre örömmel fogadja őket.
Olyan szépen írja a másik evangélium: elnézte őket, és irgalmasságra indult, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Az Ő irgalmas szíve kész abbahagyni is az imádkozást. Feltétlenül elkezdi, mert anélkül nincs csoda, de kész abbahagyni is, ha szükség van a segítségre, hiszen annyi bajuk van, és annyira nincs, aki igazán tudna rajtuk segíteni. Akkor lássunk munkához! Majd megint visszavonul és folytatja.
Fontos az Atya előtti csend, de ha éppen abban zavarnak meg, ne vegyem rossz néven. Ne mondjam azt: hogy lehet ilyenkor csengetni, meg mi jut eszébe, hogy nekem mondja el ezt a baját. Vigyem oda a baját Jézushoz, és ha Ő használni akar engem, akkor az ugyanolyan öröm lesz, mintha az alatt is imádkoztam volna. És kipótolja Ő az időt, csak mind a kettő legyen a helyén.
Azt hiszem, mindenki tudja és nem kell magyaráznom, hogy mennyire más, amikor valaki kénytelen-kelletlen, belül morogva végez el valamit, vagy amikor örömmel végez el valamit. Mert kénytelen-kelletlen is lehet az emberek rendelkezésére állni, mert mit csináljak, ha már ott van, el nem küldhetem, de örömmel is lehet továbbadni valamit abból, amit mi is úgy kaptunk Istentől. Jézus ez utóbbira adott példát.
Megtanulhatjuk tőle még azt, hogy Ő ura maradt a helyzetnek az egész történet során, meg az egész földi életében. Olyan kedves, ahogy jönnek a tanítványok, és ötleteket adnak Jézusnak, mit kellene most csinálnia. Csodáltam a Megváltó türelmét és alázatát, hogy végighallgatja ezeket a nagy okos ötleteket. Ő már tudta, mi lesz az igazi megoldás és mit fog cselekedni, de csak hadd mondják el azért, hogy én azt javasolom, küldd haza őket és gondoskodjanak magukról. Fülöp meg kiszámolta, mennyi pénz van a pénztárcájukban, és azért mennyi kenyeret lehetne kapni, de az nem elég ennyinek. Jézus már tudja, hogy itt mindenki jól fog lakni ma és nem kell venni kenyeret, mert ennyit nem is lehetne akkor és ott sehonnan, de csak hadd mondják el. Közben tanítja őket azzal is, amit ők mondtak.
Aztán ura a helyzetnek úgy is, hogy a keveset megsokasítja; és ura annak a helyzetnek is, amikor el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, hiszen ilyen király kell a népnek, amelyik ad kenyeret munka nélkül. Mindenki erre vágyik. Mégpedig bőséges kenyeret minden munka nélkül. Tegyük királlyá, csináljunk gyakorlatot ebből. És Jézus eltűnik közülük, mert vele nem csinálhatnak azt, amit akarnak. Ezt tanulhatjuk meg Jézustól.
2. Mit tanulhatunk meg a tanítványoktól?
Olyan szépen végigvezeti Jézus három lépcsőn ezt a tanítványi csapatot. Az első lépcső az, amit ők javasolnak: küldd haza a sokaságot, mert esteledik, hogy vegyenek maguknak kenyeret. Hol? A pusztában voltak, este van. Nincsenek éjjel-nappal nyitva tartó üzletek. Hol vegyenek a szerencsétlenek? Teljesen halva született ötlet, amivel csak a lelkiismeretüket akarják megnyugtatni, hiszen mindenkinek magának korog a gyomra, akkor oldja meg ő magának a problémáját. Csak nem tőlünk várnak itt segítséget? Menjenek és oldják meg! Látják a nyomorúságot, de vagy eszükbe sem jut, hogy ők segítsenek, vagy máris hárítanak lelkesen és görcsösen.
Jézus azt mondja: nem! Adjatok nekik ti enniük. Ennyinek? Azt olvassuk, ötezren lehettek a férfiak. Nyilvános tanítás hallgatásánál külön kellett állniuk az asszonyoknak a gyerekekkel és külön a férfiaknak. Ha ötezren voltak a férfiak, legalább annyian voltak az asszonyok a gyerekekkel. Egy tízezres kis város lakossága. Honnan adjanak nekik?
Fülöp elkezd számolni. Kétszáz dénár van itt, ha mindért kenyeret vesszünk, akkor is legfeljebb egy kevés jut mindegyiknek, vagy nem is mindegyiknek, ez nem megoldás. Jézus is azt mondja: nem megoldás, csak azt akarta, hogy lássák meg, milyen tehetetlenek. Lássák meg, hogy itt nekik kellene valamit tenniük, de nem tudják megoldani ezt a helyzetet. Akkor mondja: hozzátok ide azt a keveset, ami van. Akkor hálát ad Istennek és elkezdi osztani.
Az egyik evangélista pontosan leírja, hogy azt parancsolta Jézus, hogy ötvenesével ültessék le a füvön az embereket. Az azt jelentette, hogy csak a férfiaknak volt száz csoportja, ha ötezren voltak. A tanítványok Jézushoz mentek, megrakta őket kenyérrel, vitték az éheseknek. Aztán üresen vissza, megint kenyérrel az éhesekhez és megint vissza, és ebben az áldott ingajáratban jól tartották ezt a nagy sokaságot.
Azt senki nem tudta megfigyelni, hogyan szaporodik meg a kenyér Jézus kezében. A teremtésnek nincs tanúja, csak a teremtés eredményét konstatálhatja az ember mindig. Itt is csak azt láthatták, hogy a maradék több volt, mint a kiindulási mennyiség, és közben mindenki jóllakott.
A tanítványok tehát először hárítanak: oldja meg mindenki a maga baját, utána kiszámítják, hogy ők nem képesek megoldani, és végre rábízzák Jézusra, de úgy, hogy neki kellett erre bátorítania őket. Odavitték azt a keveset és aztán Jézus küldöttjeiként közvetítettek a gazdag Isten és a segítségre szoruló ember között, és ebben a közvetítő szolgálatban láthatták az Ő hatalmát.
Egyszer egy bibliaórán azt kezdték találgatni az emberek, hogy vajon a tanítványok is ettek-e? Bizonyos vagyok benne, hogy ettek. Jézus nem hagyta ő-ket éhen, ez biztos. De legelőször ettek-e vagy a végén? Jó, hogy ilyesmiről nincs szó a Bibliában és kár is találgatnunk. Azt hiszem, hogy egy igazi tanítvány inkább a végén eszik. Úgy szokták. Legalábbis Jézus mai igazi tanítványai. Először mindenkit kielégítenek, aztán fáradtan leroskadnak és megeszik, ami nekik jutott. De nem tudjuk, és javasolom, hogy ezt ne találgassuk. Hogy ők is jóllaktak, az biztos. Nem hagyja éhen a közvetítőket, az övéit, az egészen bizonyos. Ugyanazzal tartja jól őket, amivel ők jól tarthattak másokat Jézus küldetésében, ez is így szokott lenni.
3. Mit tanulhatunk meg a sokaságtól?
Nem sok jót. Ezek az emberek hihetetlenül önzőek. Figyelmetlenek, tapintatlanok. Hogy Jézus éppen imádkozik, az magánügy. Őket sürgeti a nyomorúságuk. Hozzák a betegeiket, hozzák a problémáikat, kérdéseiket. Az más kérdés, hogy Jézus örömmel fogadja őket és segít rajtuk, de a lelkületük elszomorító.
Vajon ez nem az a lelkület, amit József Attila így fogalmazott meg: „Hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra!” A kiskorú ember, az infantilis felnőtt ordít és toporzékol, hogy ővele foglalkozzanak. Ő a legfontosabb, a legsürgősebb. Ő megérkezett, akkor hagyjon abba mindenki mindent és oldják meg a problémáit. — Ez derül ki itt a sokaságnak a magatartásából.
Isten segítsen el minket oda, hogy ha ebből akármi van az életünkben, akkor attól megszabaduljunk! Azt merjük elítélni és abbahagyni. Sokszor egy család békességét ez mérgezi meg, hogy elég csak egy valaki, aki tapintatlan és figyelmetlen, aki képtelen és nem is akar a másik fejével gondolkozni, a másik szívével érezni, vagy a másik szemével látni a valóságot.
Hányszor lehet látni ilyet, hogy valakinek egy rövid ideig különösen nehéz a munkája. Korán kell kelnie, fáradtan jön haza. Akkor ne őreá terheljük még az otthoni munkákat is. Akkor erre az időre vegyük át és osszuk el a többiek egymás között. Ha neki mindig korán kell kelnie, akkor ne lármázzunk este és hagyjuk elaludni. Nem lustaságból feküdt le, hanem előbb kel, mint bármelyikünk. Ennyivel szerethetjük őt, hogy nem akkor csináljuk a hangos tevékenységet.
Sok mindent lehetne még sorolni, csak egy kis figyelmesség kellene sokszor, és boldog lenne a másik, békesség lenne a családban. Ez az ismétlődő figyelmetlenség mindig elég ahhoz, hogy puskaporos legyen a levegő, és megkeseredjenek emberek.
Jézus hihetetlen figyelmes és tapintatos volt. Akármelyik találkozására utalhatnék most, hogy milyen figyelmesen és gyöngéd szeretettel közelített emberekhez akkor is, ha utána keményen megmondta neki az igazságot. Az igazságot ebbe a szeretetbe ágyazva mondta meg.
Az is kiderül erről a sokaságról, hogy ők csak kapni akarnak. Élvezni akarnak. És még meg sem köszönik. Nem hangzik el a végén senkinek az ajkáról, hogy köszönjük szépen, de jól laktunk. Némely gyógyítási történet végén olvassuk, hogy legalább elcsodálkoznak az emberek, mit is csinált itt Jézus. Kérdezgetik egymástól: kicsoda ez? És dicsőíteni kezdik az Istent. Itt még ez sincs. Jóllaktunk, ennyi.
Vajon sokszor nem így gondolkozunk mi is? A Biblia nem véletlenül adja parancsba, hogy bővölködjetek a hálaadásban.
Jellemző erre a sokaságra az is: tegyük királlyá. Biztos Ő az a próféta, akit megjövendöltek, s nekünk ilyen király kell. Csakugyan egy próféta Ő, akit megjövendöltek? Ő az Isten Fia! Benne a mindenható Isten jött közénk. Előtte hamarosan leborul még egy kételkedő tanítvány is, és úgy szólítja meg, ahogy csak a mindenható Istent szólította egy akkori hívő. Azt mondja neki: én Uram és én Istenem! (Jn 20,28)
Ez őket nem érdekli, ebből semmit nem látnak, semmit nem vesznek komolyan. Abból sem, amit Jézus tanított. Ellát minket kenyérrel, Ő legyen a királyunk. És mivel mi tesszük Őt királlyá, ezért a kezünkben van. Manipulálni fogjuk.
Aki ilyet gondol, az végképp nem ismeri az Úr Jézust. Fogalma sincs arról, hogy kicsoda Ő. Őt nem lehet manipulálni. Őt nem tarthatja kezében senki emberfia. Ővele mi nem tehetünk azt, amit akarunk. Akkor lennénk boldogok, ha engednénk, hogy Ő tegye velünk azt, amit Ő akar. Akkor szakadatlanul vihetnénk másoknak a szükséges segítséget, és közben mi magunk is egyre gazdagabbakká lehetnénk.
Tanuljuk meg Jézustól, hogy fontos a csend, az előtte állás, mert ott gazdagít meg minket úgy, hogy aztán tudunk másokat gazdagítani lelkileg. Tanuljuk meg a tanítványoktól, hogy ne legyen irgalmatlan szívünk, hogy menjenek és oldják meg a maguk baját, hanem tegyük magunkévá a más fájdalmát is, de legyünk tisztában azzal, hogy igazi megoldást mindenre csak Jézus tud adni, és mi készek vagyunk az Ő küldetésében az Ő segítségét közvetíteni. Tanuljuk meg a sokaságtól, hogy jó lenne megszabadulni minden figyelmetlenségtől, önzéstől, tapintatlanságtól, és felszabadulni arra, hogy vegyünk Jézustól és adjuk tovább másoknak. Ő minket gazdagokká akar tenni a szó lelki értelmében, hogy aztán gazdagítani tudjunk másokat.
Van egy szép zsoltárunk, ennek az utolsó két verse éppen erről szól:

E földön minden testet Táplál és bőven éltet,
És az ő kegyessége Megmarad mindörökre.
Áldjátok az Úr Istent Minden népek naponként,
Mert az ő kegyessége Megmarad mindörökre.
(Zsolt 136,25-26)

Az elmúlt napokban kezdtük el olvasni bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a János evangéliumát. Sokunknak egész nyáron ez lesz a lelki táplálékunk, hiszen szeptember elejéig napról-napra ezen keresztül értjük meg majd Isten üzenetét. Csütörtök este láttuk istentiszteletünkön, hogy Jánosnak az a célja, hogy felragyogtassa az evangélium olvasói előtt Jézus páratlan isteni személyét. Rámutasson az Ő örök dicsőségére, és mindenki előtt felragyogjon az, hogy ki Ő valójában, hogy így merjenek hinni benne. Miért? Nem öncélúan, hanem azért, mert: „ezek azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy ezt hívén életetek legyen az Ő nevében.” (Jn 20,31)
Isten azt akarja, hogy nekünk gazdag életünk legyen már ezen a földön, és hogy az az isteni élet, amit elveszítettünk, újra a miénk legyen, örök életünk legyen. Ezt pedig egyedül Jézus tudja adni nekünk. A Jézussal való személyes hitbeli közösség — ezt jelenti hinni az Ő nevében.
Ez a legelső történet is, amit az evangélium elején most olvastunk, Jézusnak ezt a páratlan dicsőségét ragyogtatja fel. Akik ezt felismerték, azok valóban hittek is Ő-benne, hiszen így olvastuk a befejező mondatot: „Ezt az első jelet a galileai Kánában tette Jézus, és megmutatta ezzel az Ő dicső-ségét; és hittek benne az Ő tanítványai.”
Miről is volt itt szó? Volt egy falusi lakodalom, valószínű Jézusék valamelyik rokonának a mennyegzője, ahova meghívták Jézust, vele együtt tanítványait és Máriát is. Közben elfogyott a bor. Ott nagy szégyen volt az, ha a vendégeket nem tudták megfelelő módon kiszolgálni. Még ha szegények voltak is az emberek, a többnapos együttlét alatt nem láthatott szükséget senki. Akkor hívjon kevesebb vendéget, de akik ott vannak, azokat ki kell tudni szolgálni.
Mária azonnal átlátta azt, hogy milyen szégyen lenne, ha ez kiderülne, és csendesen szól Jézusnak: Nincs boruk. Jézus egyet-értően bólint, de nem segít azonnal. Van itt egy mondat, ami a régi fordításban félreérthető és sokakat meghökkent, hogy Jézus ezt mondja Máriának: Mi közöm nekem te hozzád, oh asszony?
Ez egy olyan héber fordulat, hebraizmus, amit próbáltak görögre lefordítani, aztán arról meg mindenféle nyelvre, és ezek a sajátos nyelvi ízes kifejezések néha lefordíthatatlanok. Az eredeti nyelv szellemében azt jelenti ez: ez nem rám és nem rád tartozik, oh asszony. Az oh asszony nem valami rideg, visszautasító megszólítás volt; nagyon tiszteletteljes megszólítás, sokan az édesanyjukat is így szólították. Jézus itt nem durván visszautasítja Máriát, „hanem azt mondja: értem, segíteni is fogok, de nem most. Nem jött még el az én órám.”
Mária bizonyos abban, hogy Jézus segíteni fog, ezért szól a szolgáknak: akármit mond majd nektek, megtegyétek, és csendesen visszaül a helyére.
Egyszer csak Jézus azt a parancsot adja a szolgáknak, hogy töltsék meg azokat a nagy kőedényeket, amik a ház bejáratánál sorakoztak, vízzel. Ezek részben a rituális vallási mosakodásokra szolgáltak, részben, amikor a vendég gyalog, messziről, melegben megérkezett porosan, izzadtan, ott megmosakodhatott, s így tisztán telepedhetett azután asztalhoz. Ezek feltűnően nagyok voltak: azt olvastuk, két-három métréta fért egybe-egybe. Egy métréta negyven liter, két-három métréta (vegyünk két és felet) száz liter, és hat ilyen volt, az hat hektóliter.
Megtöltötték vízzel színig. Ez teljesen felesleges parancsnak tűnt, mert egyrészt már túl voltak a mosakodáson, mindenki megmosakodhatott, tartott a vendégség, másrészt takarékoskodni kellett a vízzel, harmadrészt ki Jézus, hogy ott elkezd parancsolgatni. Ha a háziak közül valaki kéri ezt, rendben van, de az egyik vendég ne rendelkezzék. Ennek ellenére a szolgák megtették. Ha Jézus valamit végre akar hajtani, azt nem tudja megakadályozni senki.
Aztán azt mondja: vigyetek ebből a násznagynak. Ami érthetetlen parancs, mert ha a násznagy mosakodni akar, jöjjön ide, de vizet minek vigyünk neki. De itt is engedelmeskedtek: vittek, és a násznagy nem győz csodálkozni, mert ilyen bort még nem ivott. Micsoda finom bor! Akkor mondja a vőlegénynek ezt a különös megfigyelését: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót is meg lehet itatni. Te fordítva csináltad. Ezzel napirendre tér a dolog felett, és örül annak, hogy megoldódott ez a probléma.
Ennyi a történet, a Biblia azonban hangsúlyozza, hogy itt többről van szó. Azt mondja: ezt az első jelet Jézus ezen a mennyegzőn tette. Vagyis ez jelzés volt arról, hogy kicsoda Ő. Jelzés volt arról, hogy kinek a küldetésében jár, kinek a hatalmával, és kinek a meghatalmazásával cselekszik. Később a farizeusok is mindig ezt kutatták és faggatták Őt: miféle hatalommal cselekszed a csodákat? Ő megmondta, csak nem hitték el. A mindenható Isten hatalmával, mivel benne maga Isten van itt jelen. Ezt ők Isten-káromlásnak tekintették.
Jézus időnként adott jeleket erről, hogy felismerhessék benne a rejtve megjelent Istent és higgyenek benne, hogy így életük legyen. Ez volt az első ilyen jel.
Ebből a jól ismert történetből most azt nézzük meg, mit tanulhatunk meg Jézus viselkedéséből, mire ad nekünk példát Mária, és milyen gondolatokat indíthat el bennünk a násznagy viselkedése.
1) Mit tanulhatunk meg Jézustól? Jézust is meghívták tanítványaival együtt a mennyegzőbe. A folytatás az: elment. Ahova Őt meghívják, oda elmegy.
Hadd kérdezzem: te meghívtad-e már, hogy együtt élnél vele? Vajon mindenki, aki most itt van, meghívta-e már Jézust az életébe, — mert akkor Ő elmegy. Nem szabott feltételeket, nem kell előzőleg semmit teljesíteni. Aki Őt szívvel hívja, ahhoz elmegy. Akkor is, ha lagziba hívják. Akkor is, ha temetésre hívták. Akkor is, ha a vámszedők hívták, akiket mindenki utált. Akkor is, ha egy farizeus hívta meg ebédre, akik utálták a vámszedőket. Ő személyválogatás nélkül mindenkinek az életébe kész belépni, és ott megmutatja az Ő dicsőséget. Ott szabadulás történik, ajándékokat ad, ott az Ő jelenléte áldássá válik.
Elment tehát Jézus. Meg is kapta aztán a megjegyzéseket, mondták, hogy a vámszedők és bűnösök barátja. S Ő valóban a bűnösök barátja. Ezért jöhetünk mi ma az Ő asztalához, ilyen paráznák, hazugok, hiúk, lusták, vagy olyanok, akiknek a szívük tele van hálával, örömmel, hívők, meg nem hívők, személyválogatás nélkül mindnyájunkat hív magához, mert Ő tényleg a bűnösök barátja.
Elment tehát Jézus. Ezt az egyszerű tényt vagy örömhírt viszont ne próbáljuk félremagyarázni! Hallottam már ilyen magyarázatot: na, ugye! Ő is elment, aztán példát ad nekünk arra, hogy lehet inni, mulatozni. Tényleg erre adott példát? Mit csinál itt Jézus? Nézzük meg, pontosan miről van itt szó.
Elment oda, de nem lett részeg. Adott bőven finom bort a társaságnak, de nem tudjuk, hogy Ő egyáltalán megkóstolta-e. Lehet, hogy megkóstolta, erről nincs szó. Minden esetre az bizonyos, hogy Ő itt, a kánai lakodalomban is, az volt, az maradt, aki: az Atya Isten engedelmes Fia, aki mindenben függött az Atyától itt is, aki mindenben engedelmes marad neki itt is. Nem függetleníti magát, nem önállósítja magát. Semmit nem tesz az Ő hatalmas küldője nélkül. Még ha az édesanyja sürgeti is, hogy segíts rajtuk hamar, akkor is azt mondja: nem jött el még az én órám. Majd, ha az Atya mondja. És hogyan fogsz segíteni? Majd, ahogy az Atya mutatja. És mikor? Majd, ha eljön az ideje. Az Atya nem szokott elkésni. A Fiú pedig nem kapkod semmilyen kényszer és külső szorítás hatására sem.
Ez az Atyának való tökéletes elkötelezettsége Jézusnak az utóbbi időben többször került elénk Isten igéjéből. Jó lenne ezen nemcsak elgondolkoznunk, hanem megvizsgálnunk, hogy mennyire jellemző ez ránk. Minden helyzetben azok merünk-e maradni, akik vagyunk, ha már Isten gyermekeivé lettünk? A körülmények szorítása nem billent-e ki sokszor minket ebből a tőle való függésből? Vagy nem kísért-e meg az, hogy bizonyos helyzetekben — ahogy mondani szokták — lazíthatunk. Elengedhetjük magunkat. Egy évben egyszer megengedhetem magamnak azt, hogy… Ő nem enged meg magának semmit, amit az Atya megenged, azt csinálja és boldogan teszi. Így lesz áldássá az egész társaság számára.
Olyan szép ezt látni, hogy együtt van Jézusban az, hogy Ő nem közömbös a kis emberek hétköznapi problémáival szemben. Nem mondja, hogy miért nem vettek elég bort, vagy minek hívtak ennyi vendéget. Nem mondja azt sem, ami kegyesen hangoznék: na és ha elfogyott, akkor mi van? Bor nélkül nem tudjuk jól érezni magunkat? Nem mond semmi ilyet. Ők most kétségbe vannak esve, hogy elfogyott, — fognak kapni.
Ugyanakkor viszont csak azt teszi, ami Istennek kedves. Csak akkor és úgy cselekszik, ami az Ő küldetésével összhangban van. Sőt abból következik. Ezért lesz a végeredmény az, hogy felragyog az Ő dicsősé-ge és hisznek benne némelyek. Nem mindenki, sosem hitt benne mindenki. Akik előtt felragyog, hogy kicsoda Ő, hisznek benne.
Különösen is időszerű ennek az igének ez a figyelmeztetése most a számunkra, mert itt vagyunk a szünidő elején és a nyári szabadságok közepén. Hogy fogunk viselkedni majd adott esetben egy baráti társaságban, ahol mindenféle ember lesz? Hogy fogunk viselkedni egy éjszakába nyúló bulin? Hogy viselkedünk majd félmeztelen fürdőzők között? Hogy viselkedünk egy panaszkodó vagy dicsekvő rokoni társaságban? Mit teszünk akkor, amikor buzgón rágalmazzák a távollevőket? Mit teszünk majd a magunk keserű magányában, ahol senki nem lát és bármit megengedhetünk magunknak?
Jézus a lakodalomban is az maradt, aki. Az Isten egyszülött Fia, az Atyának engedelmes szolga, a jelenlevők Megváltója, akiknek mindnyájuknak Őreá van szüksége, és a cél az, hogy megismerjék az Ő igazi kilétét. Felragyogott az Ő dicsősége és hittek benne sokan.
Ha Isten elsegít minket oda, és mi készek vagyunk engedelmeskedni neki, hogy mindig, minden helyzetben küldetésben járjunk és hívőkhöz méltóan viselkedjünk, akkor minket is ehhez hasonlóan tud használni mások javára és az Ő dicsőségére. Akkor a végeredmény, a gyümölcs még a mi gyarló életünk láttán is ez lehet, hogy némelyek hisznek majd Őbenne. Kívánok ilyen nyarat mindannyiunknak.
Ezt emelem ki most Jézus magatartásából.
2) És mire ad példát Mária? Arra, hogy volt szeme meglátni másoknak a szükségét. Arra, hogy mozdult a szíve, hogy amit tehet megtegyen, hogy segítsen. Volt szája, és Jézusnak mondta el, mi a probléma. Volt hite, hogy egészen rábízza Jézusra, hogy milyen megoldást alkalmaz. Nem tesz javaslatokat, hogy Uram, most gyorsan minél előbb kellene ezt vagy azt csinálnod. Semmit nem ír elő. Olyan csodálatos ez az imádság: Nincs boruk. Nyugodtan ide lehetne mondani: Ámen. Legyen úgy, ahogyan te jónak látod. Bizonyos abban, hogy Jézus segíteni fog, ezért szól a szolgáknak. Lehet, hogy az felesleges volt, mert ha Jézus segíteni akar, akkor azt nem akadályozhatja meg senki. De kedves figyelmesség, körültekintés volt, nehogy az ő értetlenségükön akadjon el a dolog. Utána csendesen visszaül a helyére. Vár.
Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig, csak nehéz várni. Telnek az órák, a hetek, az évek, és nem történik semmi. Sok hívő ember is pánikba esik ilyenkor. Sokan kétségbe vonják, hogy fog segíteni Isten, talán még azt is, hogy tud segíteni. Nagy dolog az, ha valaki ezzel a bizalommal tudja Jézusra vetni a gondjait. Ha neki szól, ha egészen reá bízza a megoldást, és ha ki tudja várni az Ő szabadítását.
Hálás vagyok Istennek, hogy közvetlen közelről láthattam évtizedeken át valakit, aki minden személyes gondját, a családját, a sorsát, a jövőjét így bízta Jézusra, és ki tudta várni mindig az Ő szabadítását. Ez az édesapám volt. Ez mindnyájunknak nagy erőt adhat.
Sokszor ott tipródunk, toporzékolunk, mint egy értetlen kisgyerek, aki követeli azt, amire talán nincs is szüksége. Abszolút nem érdekli, hogy az Atyja mit akar neki adni, lehet, hogy valami sokkal többet, nagyobbat, vagy most még semmiképpen nem, mert az még nem lenne jó, majd később… Nem, neki most kell, és az kell… Nem ilyenek sokszor az imádságaink? Ami mögött egy hamis istenkép van: én jobban tudom, mint Isten, hogy mi kellene nekem. Én tudom igazán, hogy mikor kellene. Ő azért van, hogy megmondjam neki és teljesítse. — Ez durva istenkáromlás! Ő nem azért van. Ő azért van, hogy én dicsőítsem Őt. Akár adja, akár nem. Akár ezt ad, akár amazt. Ha nem válaszol egy ideig az imádságaimra, akkor is dicsőítsem Őt. Az ilyen emberek élnek át csodákat.
Még annyit Mária szerepéről, hogy őt senki nem kérte arra, hogy szóljon Jézusnak. Mária tehát itt nem közvetítő. Bárki más ugyanúgy odamehetett volna az Úr Jézushoz és elmondhatta volna, hogy nincs bor. Mária ugyanolyan tehetetlen volt abban a helyzetben, mint minden más ember, merthogy ő ugyanolyan ember, mint minden más ember. Isten által különös szép feladatra kiválasztott asszony, de ugyanolyan, mint a Föld összes többi asszonya. Ezt tanítja nekünk a Szentírás. És azt, hogy ő ma sem közvetítő.
A Biblia határozottan állítja, hogy egyetlen közbenjárót rendelt Isten önmaga és az emberek között, és megmondja, hogy ez kicsoda. A Timóteushoz írt első levél második részében így olvassuk ezt: „Amint hogy egy az Isten (ezt nem vitatja közülünk talán senki,), ugyanúgy egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki önmagát adta váltságul mindenekért mint tanúbizonyság a maga idejében.” (1Tim 2,5)
Nem Mária adta magát váltságul mindenekért. Jézus adta magát váltságul őérte is, meg énértem is, meg tiértetek is. Ezért Ő járhat közben érettünk az Atyánál. Legyen áldott érte az Ő neve! Mária abban példa, hogy lehet így is bízni a mi megváltó Jézusunkban. Elmondom neki, hogy mi nincs, azután teljesen reá bízom a megoldást, és csendesen kivárom, amíg eljön az Ő órája és mozdul. Nagy erőt ad ez sokféle nyomorúságunk közben mindnyájunknak.
3) Mire ad példát ez a násznagy? Csak azért említem meg a személyét, mert feltűnően hosszan foglalkozik vele a bibliai leírás is.
„Amikor megízlelte a borrá lett vizet és nem tudta, hogy honnan van, szólította a násznagy a vőlegényt és ezt mondta neki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad.”
Nagy bölcsesség nem kell ahhoz, hogy ezt megállapítsa, de jól teszi, hogy megállapítja. Tanulságos, hogy számára ennyi az egész. Van borunk, jó minőségű, megállapítottam, éljen!
De mi történt itt valójában? Honnan van ez a bor? Ki cselekedett itt? Eszébe sem jut ilyeneket megkérdezni. Mint ahogy emberek tömegeinek eszükbe sem jutnak ezek a kérdések. Lényeg az: legyen mit innunk, most és eleget. Aztán annyi — ahogy mondani szokták. Na de hát itt teremtés történt! Itt a mindenható Isten cselekedett. A láthatatlan Isten, a názáreti Jézus személyében itt ül közöttünk a lakodalomban. Hogy csinálta? Senki sem tudja, csak az eredményét látjuk.
Előtte nem ragyog fel Jézus dicsősége, ő nem hisz benne, mint azok, akik előtt felragyogott. Mert őt nem érdekli Jézus személye, őt a bor érdekelte. Az megoldódott.
Mindnyájunkat kísért ám ez a sekélyes, felszínes szemlélet. Amikor a felszínen a jelenségeket észleljük, ha azok nekünk kellemesek, örülünk, ha nem kellemesek, fel vagyunk háborodva. De hogy mi mozgatja azokat, hogy ki mozgatja azokat… — ide akar elsegíteni minket a mi Urunk. Ha valakinek van bátorsága leleplezni a maga életének a felszínességeit, akkor engedje, hogy ma a mélybe vigye őt Jézus, hogy a rugókat is megmutassa, hogy önmagát megmutassa, hogy kicsoda Ő!
Tele van a János evangéliuma Jézus önkijelentéseivel: én vagyok… és akkor sokféle folytatás következik. Mert nem lehet leírni, mert kimeríthetetlen az a gazdagság, aki Ő. Ő nekünk nemcsak bort akar adni, hanem önmagát akarja adni. Azt a gazdagságot, ami megmarad akkor is, ha utolsót dobban a szívünk, mert Ő maga az élet. Én vagyok — mondta Jézus Lázár gyászolóinak — a feltámadás és az élet, és aki hisz bennem, ha meghal is, él. És amíg nem hal meg, addig kap bort, kenyeret, kap sok mindent, amire szüksége van, de a legtöbb Ő maga. Az életünk kritikus helyzeteiben csak ez a legtöbb ad igazi segítséget.
Pál apostol börtönben, betegen, a kivégzése előtt, sokakban csalódva így tudja leírni: „mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség.” (Fil 1,21) Egy csomó szorongástól, félelemtől, rémképtől eleve szabad, mert a legtöbbet megkapta: Krisztust. Összeköltözött vele, eggyé vált vele a hit által, és Krisztusban elvehetetlen élete van. Aztán ő is imádkozott gyógyulásért, mert beteg volt, meg sok minden másért. Neki is voltak ilyen imádságai: nincs boruk… De Ő már tudta, hogy kinek mondja ezt el. És ha az a valaki nem adta meg neki a kéréseit, akkor sem maradt szegényebb, mert az igazi gazdagságot ez az élő Krisztussal való valóságos közösség jelentette. És Ő ide akar elsegíteni mindnyájunkat.
Azt hiszem, sokszor kell nekünk is ehhez hasonló kétszavas imádságokat mondanunk, hogy nincs boruk. Sokszor elfogy az életünkben is sok minden, amit nem tudunk pótolni. Elfogy a békesség a szívünkből is, meg a családból is, elfogy az egészség, elfogy a reménység, — ó de sok reményt vesztett emberrel kellett mostanában beszélgetnem —, elfogy a pénz, és abból is sú-lyos gondok származnak, és egyszer elfogy maga az élet is. Akkor mi marad, ki marad? Csak ha valaki ezt elmondhatja: nékem az élet Krisztus, akkor marad gazdag.
Amikor ezeket tapasztaljuk, hogy mi nincs, mi fogy el, tudunk-e ilyen természetes bizalommal odamenni a mi hatalmas Megváltónkhoz, és neki elmondani: nincs. Aztán Őreá bízni a megoldást, és kivárni azt, amíg Ő valóságos megoldást és szabadulást ad. Mert neki ma is van hatalma mindenféle vízből a legfinomabb bort teremteni. Mindenféle emberből egészen új embert, boldog, tartalmas, értelmes életű embereket teremteni. Neki van hatalma a mi tönkretett, talán megüresedett életünkből is egészen újat teremteni. Egyikünk sem nehezebb eset neki, mint a másikunk. Ne mondjunk le erről. Menjünk oda hozzá és engedjük, hogy tegyen újabb és újabb jelet.
Ez volt az első jel a galileai Kánában. Az Ő földi szolgálata alatt mi volt az utolsó jel? Az, amit Ő így nevezett: a Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy az Emberfia három nap és három éjjel a föld gyomrában. Jézus Krisztus golgotai kereszthalála és dicsőséges feltámadása volt az utolsó jel, amit ezen a földön tett. Jel arról, hogy kicsoda Ő. Jel arról, hogy ennyire szeret bennünket, hogy meghal helyettünk. Jel arról, hogy neki minden lehetséges, az is, hogy mint utolsó ellenségünket, legyőzze a halált.
Ha ez az első jel nem jön most elég kö-zel hozzánk, akkor ez az utolsó jel támasszon a szívünkben rendíthetetlen hitet és bizalmat benne. Így menjünk oda hozzá adott esetben mi is, hogy nincs boruk. Így vigyünk oda másokat, a magunk szükségeit, népünknek a jövőjét, mindazt, amit a szívünkre helyezett, amivel szemben érezzük a tehetetlenségünket, de amiknek a megoldásáról nem mondunk le, mert Ő ma is ugyanolyan hatalommal és gyengéd szeretettel hallgatja az ilyen néhány szavas imádságokat, mint ahogy annak idején.
Sokan készülünk most az úrasztalához. Jó lenne, ha engednénk, hogy életünknek ezen a területén teremtsen most rendet Isten. Ami ezzel kapcsolatban eszünkbe jut, és bűnként terhel, azt valljuk meg neki és hagyjuk itt. Akár azt, hogy bizony sokszor közönyösek vagyunk mások szükségeit látva. Mintha Mária rántott volna egyet a vállán, és azt mondta volna: valamennyi sütemény még van, majd iszunk vizet, mit érdekel engem? Sokszor a fáradtság miatt is közönyösek vagyunk. Tényleg elég nekünk a magunk baja, és még a másokét is vegyem magamra… De ha Isten indít… Meg fogja sokszorozni az erőnket, és örömünk lesz abban, hogy segíthettünk. Valljuk meg, ha van közömbösség bennünk. Vagy valljuk meg a nagy önhittségünket, hogy majd mi megoldjuk, csinálunk bort… Hogy? Miből? Lehet, csinálják sokan, de az nem megy olyan gyorsan azért, mint ahogy ott kellett volna. Vagy másokat vádolunk a családokban előforduló bajok miatt is. Valljuk meg bűnbánattal, ha csak élvezni akarjuk a jó dolgokat, és nem tudunk áldozatot hozni azért, hogy másoknak jó legyen. Ha maguk sem hisszük, hogy Jézus tud és akar segíteni. Valljuk meg, ha csak gondolat bennünk, hogy el kellene mondani neki, de nem lesz belőle elhangzó imádság. Azt ki kell mondani: nincs boruk. Mit kérünk tőled, mire van szükség. Valljuk meg, ha állhatatlanok vagyunk az imádságban. Vagy ha türelmetlenül toporzékolunk, és ez azt jelenti, hogy bizalmatlanok vagyunk vele szemben. Vagy, ha elő akarjuk írni neki, hogy mit cselekedjék.
Azt hiszem, sok mindentől megtisztíthat minket a mi Urunk, ha úgy jövünk most ide, mint akik akarjuk, hogy megtisztítson. Újuljon meg az imaéletünk, legyen egészen személyes hitvallásunkká és kérésünkké:

Istennel járni, lakozni,
Szent élettel illatozni,
Igaz hitben nem habozni:
Jézus Krisztus, taníts,
Taníts imádkozni!
(474)

Néhány napja kezdtük el olvasni a János evangéliumát és egészen szeptember elejéig ez lesz a napi táplálékunk. Egész nyáron át Isten igéjét ennek a csodálatos evangéliumnak a mondataiból érthetjük majd meg. Éppen ezért arra gondoltam, hogy mielőtt még nagyon a mélyére hatolunk, valamit az egészről hadd tanuljunk meg, és aztán az első fejezet alapján szeretnék majd arról beszélni, hogyan ragyogtatja fel mindjárt a legelején János ennek a nagyszerű írásnak a fő témáját.
Három kérdésre keressünk ma választ: ki is írta ezt az evangéliumot, mi ennek a fő témája, és az első fejezetben mik a legfontosabb üzenetek.
1. Az a János írta, aki Jézus tanítványa volt, aki magát az evangéliumban sose nevezi meg. Mindig csak így írja: a tanítvány, akit az Úr szeret. Valóban szerette őt Jézus. A tizenkettő közül őt engedte legközelebb magához, hiszen őreá bízta az édesanyját is. Akárkire nem bízza egy haldokló fiú az öregedő édesanyját. Valóban szerette őt a Mester. Mintegy testvérének tekintette. János a hagyomány szerint gondozta is Máriát egészen haláláig. Egymás mellé temették őket Efézusban, ahol később az idős János a gyülekezet vezetője volt.
A tanítványok között szinte biztos, hogy ő volt a legfiatalabb. Ő mindenütt ott volt, ahol Jézus beszélt és cselekedett. Nem mindenhova vitte magával Jézus a tizenkettőt. Tudunk történeteket, ahova csak a hármat: Pétert, Jakabot és Jánost hívta. Jairus leányának a feltámasztásánál csak ők voltak ott. A Megdicsőülés hegyére csak ők kísérhették el a Mestert. Voltak olyan helyzetek, ahol csak János volt már ott. A kereszt alatt, amikor a többiek elfutottak, János mindvégig ott maradt. Kajafás udvarára is ő követi Jézust, aztán ő ü-gyeskedi be Pétert is, hogy ott lehessen ő is az udvaron.
Ő tehát a szemtanúnak a hitelességével és elevenségével ír le mindent. Hangsúlyozza is ezt a levelében. Az első levelét pontosan ezzel kezdi: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és a kezünkkel megfogtunk, az életnek igéjét, ezt hirdetjük nektek.” Amit hallottunk és láttunk, azt hirdetjük, hogy közösségetek legyen nektek is Ővele. (1Jn 1,1-3)
Lukács úgy vezeti be az evangéliumát, hogy mindennek gondosan utánajárt, szem- és fültanúkat kifaggatott.
Márk minden bizonnyal Péter beszámolója alapján írta le az evangéliumot.
Máté már szemtanúja volt sok mindennek, hiszen ő is tanítvány volt.
Jánosról nyugodtan mondhatjuk, hogy még inkább szemtanúja volt mindennek, mert ő ott is ott volt, ahol Máté nem lehetett ott. Talán a fiatal emlékezet nincs megterhelve sok ismerettel, bevésődtek János memóriájába Jézusnak a szavai, tettei, és a szemtanúnak ezzel a meggyőződésével írta le azután, vagy diktálta le valakinek az evangéliumba ezt.
Olyan részletek is árulkodnak erről, amik a többi evangéliumból hiányoznak, hogy ahol leültünk, ott nagy volt a fű. Meg akkor ennyi meg annyi óra volt. Csak, aki ott volt, az emlékszik úgy mellesleg az ilyenekre is, mert nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy Jézus mit mondott ott és mit cselekedett, vagy mit akartak vele cselekedni. Ha már emlékszik rá, leírja azt is, pontosan hol volt ez, mikor történt. Ha valaki tudja valamiről, mikor és hol történt, akkor valószínű azt is pontosan írja le vagy mondja, ami ott történt.
Talán ez az oka annak is, hogy Jézus hosszabb beszédeit János örökítette meg. Sok beszédét olvashatjuk Jézusnak ebben az evangéliumban, olyanokat is, amiket a másik három evangélista nem jegyzett fel. Tulajdonképpen többet jegyez fel Jézus tanításaiból, mint a csodatetteiből. Ugyanakkor olyan csodáit is feljegyzi, amik a többi evangéliumban nem olvashatók.
Ennyit a szerzőről, mert ő nem olyan fontos, mint az, akiről szól az evangéliuma.
2. Az evangélium középpontjában Jézus áll. Mégpedig a dicsőséges Isten-Jézust akarja bemutatni János. Jézusnak a dicsőségét, örök istenségét, csodálatos személyét ragyogtatja fel. Mindaz, ami a főpapi imában olvasható, csak Jánosnál található meg, és ebben szinte összefoglalja hitvallásszerűen azt, hogy kinek ismerte ő meg a mi Megváltónkat, kicsoda Jézus voltaképpen.
Jézus itt mintegy jelentést tesz az Atyának: Amiként te hatalmat adtál neki (tudniillik a Fiúnak) minden testen, hogy örök életet adjon mindenkinek, amit neki adtál. „Atyám, eljött az óra, dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged. Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. Én dicsőítettelek téged a földön, elvégeztem a munkát, amit rám bíztál, hogy végezzem azt, és most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam nálad a világ létele előtt. Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket a világból nekem adtál. A tieid voltak és nekem adtad őket, és a te beszédedet megtartották. Most tudták meg, hogy mindaz tetőled van, amit nékem adtál.” (Jn 17,1-7)
Néhány mondatba belesűrítve a Fiúnak az Atyával való tökéletes egysége. A Fiúnak az Atyától való teljes függése. „Amit nékem adtál, azt adtam nekik. Amivel megbíztál, azt a munkát elvégeztem.” Egyébként a János evangéliuma tele van azzal, hogy Jézus újra és újra utal rá, hogy „nem magamtól szólok. Amit az én Atyám bízott rám, azt mondom. Nem magamtól cselekszem, amit Ő parancsolt nékem, azt hajtom végre.” A teljes függés, a teljes belső egység, Jézus az Atya akaratának végrehajtója. Ugyanakkor ezt isteni teljhatalommal cselekszi úgy, hogy minden lehetséges neki.
Benne a mindenható Isten munkálkodott itt közöttünk. Egyetlen szavára lecsendesedik a tenger, eltakarodnak a démonok, meggyógyul a gyógyíthatatlan beteg, feltámad az oszlásnak indult hulla. Az ember fantáziája szá-mára elképzelhetetlen dolgokat cselekszik, mert Őbenne maga a teremtő, mindenható Isten van itt jelen.
Ez Jánosnak a célja, hogy ezt felragyogtassa a levél olvasói előtt, mert ha Jézust ilyennek ismerik meg, és így hisznek benne, akkor lesz örök életük. „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged”. A 20. rész utolsó versében mintegy összefoglalja az evangéliumának célját: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy ezt hívén, életetek legyen az Ő nevében.” (Jn 20,31)
Ugyanakkor rendkívül szemléletesen úgy mutatja be Jézust, mint aki valóságos emberként volt itt közöttünk. Az utazástól elfáradva szinte lerogy a Jákób kútjánál. Megszomjazott és inni kér. Lázár sírjánál sírva fakad. Annyira emberi vonásokat is felismerhetünk rajta.
Van egy különös sajátossága a János evangéliumának a másik három mellett: Jézus gyakran úgy kezd beszélni önmagáról, hogy: én vagyok, és utána valami képpel szemlélteti valamelyik tulajdonságát. Ez ugyanaz az „én vagyok”, ami az akkori vallásos zsidó fü-leknek egyértelmű volt, s ami a 2Móz 3,14-ben hangzott el először, mikor Mózes kéri a legitimációját. Azt kérdezi Istentől: Uram, ha megkérdezik, hogy kinek a küldetésében járok és beszélek ilyeneket, akkor kire hivatkozhatom? Mit mondjak, mi a te neved? Ki áll mögöttem, ki a megbízóm? Akkor mondja Isten ezt a mély értelmű mondatot: vagyok, aki vagyok. Ha megkérdeznek téged, mondd azt: a vagyok küldött téged.
Ez az: én vagyok hangzik el számos esetben. Én vagyok az igazi szőlőtő. Én vagyok az életnek kenyere. Én vagyok a jó Pásztor. Amikor kép nélkül, pusztán ennyit mond Jézus: én vagyok, a környezetének akkor is át kell élni, hogy benne a mindenható Isten van jelen.
Van a Gecsemáné kerti jelenetnek egy epizódja, amit szintén csak János jegyez fel. Amikor jönnek Jézust letartóztatni. Ott a sö-tétben nem tudnak kiigazodni azonnal, és kérdezi Jézus őket: kit kerestek? — A názáreti Jézust. — Én vagyok. S amikor ez a két szó elhangzik, „ők hátra hőköltek és a földre estek”. Felfegyverzett katonák a fegyvertelen Jézustól azért, mert azt mondja: én vagyok. Miért? Mert ott az Isten szólalt meg az ember Jézus Krisztusban. Én vagyok… ettől csak hanyatt-homlok visszahőkölni lehet, meg a földre esni. Aztán feltápászkodtak és megkötözték Őt. Kétszer is elhangzik: én vagyok. Mondja nekik Jézus: mondtam már nektek: én vagyok, s ha engem kerestek, ezeket — mutat a tanítványokra — engedjétek szabadon. Még ott is szinte testével védi az övéit. (Jn 18,4-8)
Nos, a János evangéliumának a fő személye ez a Krisztus, a dicsőséges, az Isten Fia, aki öröktől fogva mindörökké Isten.
3. Most az első fejezetre koncentráljunk, amit már majdnem végigolvastunk a mai napig. Két figyelemreméltó jellemvonásra szeretném felhívni a figyelmet. Megéri, hogy otthon bibliatanulmányozásként ellenőrizzük is, hogy igaz-e, amit mondok, és mennyivel több van még ott, mint amit most rövid idő alatt el lehet mondani.
Az egyik, amire szeretném felhívni a figyelmet, hogy vegyük sorra, minek nevezi János Jézust itt mindjárt az első fejezetben. Hét csodálatos méltóságjelzővel jellemzi Jézust. A második, hogy ebben az első fejezetben határozottan felharsan az az örömhír, hogy Jézussal egy egészen új világkorszak kezdődik a világmindenség történetében. Ezt több mindennel is igyekszik szemléltetni János. A legfontosabb az: ki a mi Megváltónk, milyen nevekkel illeti Jézust. Ez nem valami formális időtöltés, hogy vegyük sorra, és nem öncélú ismeretszerzés csupán, hanem a Megváltó személyének titka bomlik ki az előtt jobban, aki elgondolkozik mindegyik elnevezésen.
Mint egy csodálatosan gazdag, szép operának a nyitányában, a legfontosabb motívumok felcsendülnek, s aki ismeri az operát, ráismer: erre épül a nagy ária. Ez egy nagy zenekari betétnek a főtémája. A nyitány csak úgy megpendíti a húrt, néhány hang, egy motívum belőle elhangzik. Nincs kidolgozva, de együtt ott van az egész, ebből bomlik majd ki egy több órán át tartó gazdag anyag.
Ugyanilyen az első fejezet. A motívumokat megszólaltatja János, és ezeket bontja ki és szemlélteti majd később Jézus tanításaival és tetteivel.
Hogyan nevezi tehát Jézust? Mi ez a hét elnevezés?
Az első az Ige. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Az Ige a teremtő isteni szó. A testben megjelent személyes Isten. Később mondja, hogy ez az Ige testté lett és itt sátorozott (lakozott) közöttünk, vagyis ideiglenesen tartózkodott itt olyan létformában, és mi láttuk az Ő dicsőségét — mondja János —, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét. Az Ige az Isten hatalmas szava, az Isten teremtő akarata, ez Jézus. Ő kezdetben már megvolt, Őáltala történt a teremtés. Minden Őáltala lett, és nála nélkül semmi sem jött létre, ami létezik. Ő tehát nem teremtmény. Akármennyire szeretnék is ezt a Jehova tanúi bizonygatni. Ő öröktől fogva Isten, aki már a teremtésben részt vett. Őbenne, Őáltala és Őérette teremtetett minden — ahogy a Kolossé 1,15-16-ban Pál apostol ugyanilyen részletesen kifejti.
Ő az az örök Isten, akiről a Zsidókhoz írt levél nyitánya ezt állítja: hatalma szavával fenntartja a mindenséget, és Ő az az örök Ige, akiről a Biblia utolsó lapján ezt olvassuk, hogy a nagy világrengés és a sok szörnyűség végén megjelenik a dicsőséges Emberfia: „És láttam, hogy az ég megnyílt, és volt egy fehér ló, és aki azon ült, hűnek és igaznak neveztetett, aki igazságosan ítél és hadakozik. Szemei olyanok, mint a tűzláng, a fején sok korona, és a neve fel van írva, amit senki nem tud, csak ő maga. És vérrel hintett ruhába volt öltöztetve, és a neve Isten igéjének neveztetik. Mennyei seregek követték őt fehér lovakon, fehér és tiszta gyolcsba öltözve, és az Ő szájából éles kard jött ki, hogy azzal verje a pogányokat. Az Ő ruhájának ez volt a felirata: királyok Királya és uraknak Ura.” (Jel 19,11-16)
Ő az Isten igéje, aki az Ő szájának beszédével uralkodik, akinek teremtő hatalma van. Az igében élet volt — mondja itt János. Hiszen az élet is az Isten szavára keletkezett, és egyedül Jézus mondhatta el magáról: én vagyok az élet — ezt többször is állította, és Ő volt az emberek világossága. „És a világosság a sötétségben fénylett, de a sötétség nem fogadta be azt.” Ez érdekes, itt a János előszavában. (Prológusnak nevezik ezt az első tíz verset.) Háromszor ismétlődik ez: befogadni, de három különböző görög szót használ az eredeti szöveg. Először azt mondja: a sötétség nem fogadta be a világosságot. Aztán azt: az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be őt. Harmadszor azt mondja: „akik azonban befogadták, azok Isten gyermekeivé lettek.”
Ugyanannak a görög igének az alapszava és két különböző igekötővel ellátott változata van. Az első — ez a befogadás — azt jelenti, hogy valamit elnyelni. Befogadom, magamba veszem és eltüntetem. Legyőztem, megszűnt. Bekaptam. Azt mondja: a sötétség nem fogadta be azt. Ez azt jelenti: a sötétség nem győzhette le ezt a világosságot. A Jézusban megjelent világosság az egyetlen, ami felett nincs hatalma a sötétségnek. Megpróbálta bekapni, de nem sikerült, még csak a torkán sem akadt, mert nem fért be a szájába sem — ha ennél a képnél maradunk. Ez nem azt jelenti, hogy a sötétségnek nem kell a világosság — az is igaz —, de itt arról van szó, hogy nem tudta legyőzni. — Az, hogy az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be, azt jelenti: idegen volt Jézus, az Ő népében is idegennek tekintették. — Akik azonban befogadták — ez azt jelenti: elfogadták, magukévá tették. Nem az első indulattal, hogy legyőzni és tönkretenni, hanem befogadni és élni belőle, vagy élni neki. Együtt élni vele — ezt jelenti.
Csak azt akartam szemléltetni, hogy itt arról van szó, hogy a sötétség nem vehetett diadalt azon a világosságon, aki Jézus, mert Ő az Ige. Ez az első elnevezés.
A második: az Atya egyszülöttje. „Mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét.” Ugyanaz, ami a János 3,16-ban van: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
A harmadik elnevezés az, ami nem is ismerős nekünk, mert csak az új fordítás hívja fel rá a figyelmet, hogy a legrégebbi kéziratokban az van. A 18. versben olvassuk ezt: az Istent soha senki nem látta. Károli azt írja: az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő jelentette ki Őt, de a legrégebbi kéziratokban, amik azután kerültek elő, az van, hogy az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, Ő jelentette ki Őt. Ez van a Bibliában: Jézus Isten. Az egyszülött Isten, aki az Atya kebelében van. Mint ahogy a főpapi imában is olvastuk az előbb, hogy most te dicsőíts meg engem azzal a dicsőséggel, ami az enyém volt eredetileg is, amellyel bírtam tenálad a világ létrejötte előtt. Ezt nekünk nem szabad elfelejtenünk.
A negyedik elnevezés nagyon különös, gyakran használjuk: az Isten Báránya. Keresztelő János bemutatja az embereknek Jézust. Neki a Szentlélek kijelentette, hogy ki Ő valójában, s érdekes, hogy ezt a nevet használja: Ő az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűnét — az eredeti szövegben egyes számban van. Nem a világ bűneit, hanem a világ bűnét. Mi az? A világ bűne az Isten elleni lázadás. Az összes többi bűn, amivel bajlódunk, ennek a következménye, ennek a gyümölcse. Jézus nem tüneti kezelést hozott, hanem Ő gyökeresen, radikálisan oldja meg a mi nyomorúságunkat, s a világ bűnét veszi magára. Az ember, az emberiség Isten elleni lázadásának a következményeit, s magát a lázadást semlegesíti az Ő kereszthalálával, ami azt jelenti, hogy Jézus tesz eleget az igazságos Istennek. Ő az áldozat és az áldozatot bemutató főpap egy személyben. A Zsidókhoz írt levél szépen ír erről. Ő az áldozati Bárány, az egyetlen, akinek a feláldozása érvényes elégtétel Isten előtt, és ugyanakkor az áldozatot bemutató főpap is. És nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni a mi erőtlenségeinken.
Az ötödik elnevezés: Isten Fia. Ez egészen új volt abban az időben, és János tudatosan kétszer is, két különböző helyen itt az első fejezetben hangsúlyozza ezt. Előbb Keresztelő János mondja: én láttam, és bizonyságot teszek, hogy Ő az Isten Fia. Később Nátánael mondja ki: Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel királya.
Ez, hogy Isten Fia, semmiképpen ne azt a leszármazási képletet hozza elénk, ami eszünkbe jut, hogy minden fiú az apjának a leszármazottja is. Itt nem erről van szó, ez arra utal, hogy lényegében azonos az Atyával. Természete szerint azonos vele. A hatalmát, a felhatalmazását, a legitimációját így tőle kapta. A farizeusoknak ez volt a legizgalmasabb kérdésük: Miféle hatalommal cselekszed ezeket? Jézus egyszer válaszolt rá, aztán még utána is faggatták, mert nem hitték el neki, akkor egy alkalommal Ő tett fel kérdést nekik. Akkor válaszoljatok arra, majd megmondom. Nem tudtak válaszolni, azt mondta: én sem mondom meg. Mert megmondtam, de nem akarjátok elhinni. Nem hitték el, hogy Ő az Isten Fia, vagyis a mindenható Isten felhatalmazásával cselekedte ezeket. Nem magától, hanem Isten megbízásából. Kajafás vé-gül is emiatt hirdeti ki a halálos ítéletet Jézus ellen, hogy Isten Fiának mondta magát.
A hatodik elnevezés — meghökkentő mindjárt itt az evangélium elején — Ő a Messiás. Amikor András találkozik Jézussal, néhány órát beszélgetnek vele, s megy haza. Újságolja Péternek, hogy mi történt, akkor a mondanivalójának a lényege ez: megtaláltuk a Messiást, ami lefordítva görögre azt jelenti: Krisztust. Ő a Messiás, akit várt akkor az egész nép, akit megígértek a próféták, akinek az eljövetelétől sok mindent függővé tettek, megérkezett, itt van. Ennek a felismerése egészen nagy jelentőségű dolog volt. Akit a próféták megígértek.
A hetedik elnevezés, ahogyan Jézus magát nevezi, ez a fejezet utolsó szava: az Emberfia. Az angyalok le- és felszállnak majd az Emberfiára. Ő mindig így nevezte magát. De ha valaki kérdezte: te vagy-e az Isten Fia, akkor igent mondott arra is. Azt mondta: te mondád. Vagyis: úgy van, ahogy mondod, én vagyok az Isten Fia. Az Isten Fia és az Emberfia, ugyanaz. Az Emberfia méltóságjelző, az csak egy bizonyos személyre volt használható. Ugyanúgy, mint a Krisztus, és mint az Isten Fia. A Dániel 7 ír az Emberfiáról, aki a világ ítélő bírája, aki a mindenható Isten teljhatalmával cselekszik a földön, az Ő akaratát hajtja végre.
Ezek az elnevezések mind ugyanarra az egy személyre vonatkoznak. A názáreti Jézus, a Messiás, az Isten Fia, az Ő Egyszülöttje, az öröktől való Isten, az Ige, az Emberfia ugyanaz mind. Jézust emiatt üldözték, hogy vállalta mindezt, és a benne hívőket is. Ma is sok mindent megtesz a világ, és egyházon belül is sok támadás éri azt, hogy ennek ismerjük el a mi Urunkat, akinek Ő magát kijelentette. Márpedig ez örök élet, üdvösség kérdés, hogy valaki hiszi-e, hogy Ő az örök Ige, aki a teremtésben részt vett, hogy Ő jelenti ki nekünk hitelesen Istent, hogy Isten gyermekévé csak Ő tehet.
Akik befogadták Őt, azoknak adja meg azt a kiváltságot. Ő adja meg nekik, hogy Isten fiaivá legyenek. Ő a Szentlélekkel keresztel, s az újjászületés csodája ez. Hogy Ő vette magára a világ bűnét, és ugyanakkor olyan egyszerűen járt-kelt itt a földön, hogy beszélget Andrással, kezdeményez, látja, hogy feszült bennük a kérdés, de nem merik megszólítani Jézust. Megfordul, mikor követik, és azt kérdezi: kit kerestek? Mester, hol laksz? Gyertek és nézzétek meg — hangzik a válasz. Ilyen egyszerűen és kedvesen. Ugyanakkor kiderül az egyszerű és kedves beszélgetésből, hogy mindenkiről mindent tud. Ná-tánael majd hanyatt esik meglepetésében: te honnan tudod, hogy mit csináltam a fügefa alatt, meg mire gondoltam? Azonnal kibukik belőle is a hitvallás: Rabbi, te vagy az Isten Fia. Csak az Isten Fia tudhatja ezt. Annyira emberi, mert magára vette a mi emberi természetünket, de így is megmaradt mindenható Istennek.
Ennyit Jézus itteni hét elnevezéséről. És mit ír János arról, hogy ővele egy egészen új világkorszak kezdődött?
Ebben a fejezetben Keresztelő Jánosról többször is szó van, maga János is többször megszólal. Itt mindjárt az elején, mindjárt az első versekben is hivatkozik a szentíró Jánosra. Nyilvánvaló lesz, hogy Jánossal egy nagy korszak lezárul. Ő még az Ószövetséghez tartozik, ő annak az utolsó nagy prófétája, de aki Krisztusban újjászületik, a legkisebb is nagyobb Jánosnál — mondja később Jézus, pedig Jánost nagynak állította Ő.
Jánossal lezáródik az ószövetségi korszak. János legérdeklődőbb tanítványai Jézus tanítványaivá válnak. János nem féltékenykedik, sőt azt mondja: neki növekednie kell. Jézusnak kell egyre nagyobbnak lennie, nekem meg egyre kisebbé. Én csak útkészítő voltam, megérkezett az, akinek utat készítettem, nincs rám tovább szükség. Átadja a terepet teljesen Isten Fiának, aki örök Isten. János nem Isten. János próféta, aki Jézusra mutatott, és azt mondta: még a saruja szíját sem méltó megoldani. Ő előbb volt nálamnál, pedig ha a születés időpontját vesszük, akkor János 6 hónappal volt idősebb, mint Jézus. Ezt tudjuk, mikor a két anyuka találkozik. Erzsébet már hat hónapos terhes, amikor Mária fogant. A Szentlélek ezt kijelenti neki, de azt mondja János: ez csak a Megváltó emberi természete, de Ő öröktől fogva van, én meg akkor születtem. Aztán majd meghalok, de Ő mindörökké Isten marad.
Lezárult az ószövetség korszaka, elkezdődik a kegyelem korszaka. Akik Jézusban hisznek, azok üdvözülnek.
Azonnal elindul a misszió. Elkezdődik a misszió korszaka. András azonnal megy a testvéréhez, Péterhez, és Jézushoz vezette őt. Filep azonnal beszél Nátánaelnek Jézusról, és Ná-tánael is elcsodálkozik, és felismerésre jut: te vagy az Isten Fia. És az új kezdetet jelzi az is, hogy meglátják az emberek, hogy az ég nyitott. Az ember lázadása után bezárt eget a megváltó Krisztus kinyitotta. Meglátjátok, hogy az ég nyitott — mondja itt Jézus — és az Isten angyalai fel- és leszállnak az Emberfiára.
Újra van menetelünk az Atyához. Ugyanaz a kép más változatban, ami nagypénteken történt, hogy a kárpit kettéhasadt. Nem választja el többé semmi a bűnös embert a szent Istentől, mert az Isten szentsége beá-radt erre a bűnös földre a megváltó Jézus Krisztusban. Ő adatott nékünk Istentől szentségül, igazságul, váltságul, bölcsességül. Aki Őt befogadja, azt a Mindenható Jézusban látja. Ezért fordul elő oly sokszor ez a kifejezés Pál leveleiben: a Krisztusban. Aki Őbenne hisz, az benne van elrejtve. Rajta keresztül néz minket az Atya, és az Ő igazságát nekünk tulajdonítja, nem tulajdonítván nekünk a mi vétkeinket. Krisztus élhet bennünk, az az indulat llehet bennünk, ami Őbenne. Ő ad gondolatokat és indulatokat, és akaratot, az Ő Szentlelkével be is tölt minket, s vezet, vígasztal, tanít. Eszünkbe juttatja, amire szükség van, egészen összeforrhat az életünk vele.
Az nélküle lehetetlen volt. Egy új korszak kezdődik: a kegyelem korszaka. Minden, ami velünk jó történik, az az Isten kegyelméből van. Nem szolgáltunk rá, nem érdemeltük meg, nem tudjuk meghálálni sem, de rászorultunk, és Ő kegyelemből az egyszülött Fiúért adja ezt az ajándékot.
Jó lenne, ha felragyogna ez most előttünk, és így olvasnánk végig majd részletesen a János evangéliumát. Akár egyvégtében is, aztán majd naponta, mindennapi kenyérként szeletelve, és Jézusnak a dicsőséges személye egyre jobban ragyogna előttünk, egyre jobban tudnánk Őt imádni, és egyre inkább olyan kapcsolatba kerülnénk vele, amilyenben Ő volt és van az Atyával: a tőle való függés jellemezne. Az, hogy nem a magunk feje után megyünk, hanem azt cselekesszük, amire Ő tanít minket. Megjelenik az Ő ereje, az Ő békessége, az Ő öröme, a mi életünkben. Mindezt Ő megígérte és kínálja. Nem mi találjuk ki, benne van a János evangéliumában, tessenek meggyőződni róla.

Csaknem egymillió általános iskolásnak és ötszázezer középiskolás diáknak fejeződött be a tanév az elmúlt héten. Ők holnap már nem mennek a munkahelyükre. Elkezdődik számukra a szünidő: tíz olyan hét, amit nekünk kell megtöltenünk tartalommal. Tíz értékes drága hét, ami alatt nagyon sok mindent lehet csinálni: sok hiábavalóságot, hitványságot, káros dolgot is, de sok hasznosat, szépet, Istentől megáldottat is. Hogy fog eltelni a szünidejük?
Egyáltalán hogy nézünk a felnövekvő nemzedékre? — akár vannak saját vér szerinti gyermekeink és unokáink, akár nincsenek. Mindnyájan felelősek vagyunk értük. Jó lenne végre komolyan venni, hogy mindnyájan folyamatosan neveljük őket. A magunkét is, a másokét is, akár akarjuk, akár nem. Amit hallanak tőlünk, ahogyan beszélünk másokról, ahogyan öltözködünk, ahogyan a munkához viszonyulunk, ahogy az elöljáróinkat emlegetjük, ahogyan Istenről beszélünk, vagy egyáltalán nem beszélünk, az formálja, neveli őket, és olyanok lesznek, amilyeneknek minket látnak, vagy amit tőlünk hallanak.
Jó lenne, ha úgy hallgatnánk ma Isten igéjének az üzenetét, mint ami mindannyiunkhoz szól. Nemcsak szülőkhöz, pedagógusokhoz, nagyszülőkhöz, de szól ez keresztszülőkhöz, szomszédokhoz. Szól olyanokhoz is, akik egyedül élnek és szerették volna, ha lesznek gyermekeik, de nem lettek. Mindannyian formáljuk a következő nemzedéket, és Isten igéje szerint felelősek vagyunk értük.
Ugyanakkor nemcsak a felelősség terhe kell hogy roskasszon minket, hanem azzal a nagy örömmel élhetünk előttük, hogy óri-ási lehetőség, hogy akarva akaratlanul nevelünk. Lehet sok jót így továbbadni, kicsi szívekbe vagy lázadó kamaszokba, vagy a felnőtt élet problémáival küszködő felnőttekbe elültetni. Használhat minket így sokaknak a javára Isten.
Használhat-e bennünket? Erről szól ez a mai ige.
Röviden valamit arról, hogy milyen ma diáknak lenni. Nehéz. Sokkal nehezebb, mint az előző nemzedék számára volt. Jelentős részük ezeknek a fiataloknak magára hagyatva küszködik a problémáival. Ezért szánják el azután magukat olyan sokan végzetes lépésekre olykor, s ezekről a szomorú történetekről olvashatunk a sajtóban is.
Régen közös terepen zajlott szülők és gyerekek, felnőttek és fiatalok élete. Jól emlékszem még arra, amikor falun szolgáltam, hogy ott a más gyerekét is úgy tekintette a legtöbb ember, mintha a sajátja lett volna. S ha hallatszott az iskolába menők vagy onnan hazafelé tartók vidám zsivaja az utcáról, egy pillanatra felnéztek a munkából az emberek. Miért? Mert szemmel tartották őket. Vigyázó szemeik előtt nőtt fel a következő nemzedék, és ha a más gyereke volt is, rászólt, ha illetlen dolgot tett, vagy megvédte, ha bajba került, vagy megelőzte, hogy esetleg bajba kerüljön. Mert az a mi gyerekünk… A közösség színe előtt nőtt fel a következő nemzedék. A közösség adta át az értékeket, a tapasztalatokat, az ismeretek nagy részét is. Közös terepen zajlott az élet.
Ezzel szemben ma a legtöbb gyerek kikerül a szülők látóteréből és külön életet él. Egész nap nem látja a szüleit. Vagy azért, mert csak úgy él meg a család, ha két kereső van, vagy azért, mert egyedül neveli valaki a gyermekeit. A hajsza is egyre nagyobb, és ha ugyanannyit haza akar vinni értékben, akkor lényegesen több időt kell ott töltenie a munkahelyén.
Ez a tudásközpontú és versenyelvű oktatás pedig, ami elhatalmasodott, ami pedagógust és diákot egyaránt megnyomorít, oda fajult, hogy a gyerekeknek a munkájukkal iskolában töltött ideje, óraszáma vetekszik a felnőttek munkahelyen töltött óraszámával, és még ahhoz jönnek a különórák, felvételire való előkészítők, edzések, és szegény nyomorult diákok csak éppen élni nem tudnak. Abban a rövid szabadidőben, amit mégis felszabadít bizonyos önvédelemből, nem mindig építő dolgokkal foglalkozhatnak.
Két külön világ lesz tehát egyre jobban a felnőttek és gyerekek, szülők és gyerekek világa. A gyerekek azt érzékelik, hogy egyre inkább átjárhatatlan ez a két világ. Nem is értik egymást. Sokszor nem értik a szülők, miről beszélnek a gyerekek, olyan sajátos nyelvük alakult ki. Két külön nyelven érintkezik ez a két világ, de egymással vajmi ritkán és egyre ritkábban. Ezért aztán magukra hagyatva kell megküzdeniük sok mindennel a gyerekeknek.
Ők úgy élik ezt át, hogy: nem segít nekem senki. Ez sokszor így is van, s ebből aztán vagy az következik, hogy bezárkóznak, és ez is kóros torzuláshoz vezet, vagy az, hogy pótolják azt, amit nem kapnak meg otthon, de amire éhes a lélek.
Tegnap reggel valamit el kellett végeznem, és bekapcsoltam a rádiót. Egy szívfacsaró szövegű dal hangzott benne éppen. Sajnos a munka miatt nem tudtam gyorsan leírni a szövegét, de tartalmilag erről szólt: Bárcsak lenne valaki, aki megfogná a kezem és vezetne engem, s egyszer azt mondaná nekem: fontos vagy. Érezzük ezt az SOS jelzést?
Eszembe jutott, micsoda kiváltság az, ha valaki elmondhatja, hogy nekem van, aki megfogta a kezem és vezet engem. Nem mindig követem Őt, de legalább tudom, hogy merre kellene mennem, s van, aki nekem néha azt mondja: fontos vagy. Eszembe jutott az is, micsoda kiváltság hívő fiatalnak és hívő felnőttnek lenni, hiszen azt mondja a hívő ember: Uram, te fogod az én jobb kezemet, és tanácsoddal igazgatsz engem. Isten pedig azt mondja a benne hívőnek: én szeretlek és becses vagy az én szemeimben. Ne félj, neveden hívtalak, megváltottalak, enyém vagy! A hívő embernek nincs ez a hiányérzete, de emberileg akkor is sokan szenvednek a fiatalok közül emiatt.
Nehezíti a helyzetüket az is, hogy sok rossz példát látnak. Van, aki csak rossz mintát lát. Sok a rossz házasság, ami a szemük előtt zajlik. Sokszor a szó szoros értelmében zajlik. Sok a kusza család. Nyári csendesheteinken újabb és újabb probléma, hogy a lányoknak el kell magyarázni, milyen a Biblia szerint, az Isten terve szerinti igazi nő. A fiúknak meg még inkább, hogy milyen az igazi férfi. Nem attól férfi a férfi, hogy tud üvöltözni otthon, meg minden nap berúg, meg már tizenévesen cigarettákat szív, hanem más ismérvei vannak ennek, és lehet olyanná válni. De nem lát ilyet maga előtt. Kinek a példáját kövesse? Követi azokét, akiket lát, a nyomorúság újratermelődik. Az ő gyerekei ugyanolyan példát fognak látni, és megyünk lassan egyre mélyebbre.
Mivel sok fiatal nem kapja meg a neki szükséges igazi figyelmet otthon, ezért benne sem fejlődik ki a mások iránti figyelmesség. Aztán csodálkozunk, amikor olyan sok romboló megnyilvánulással találkozunk, amikor minden érdek és haszon nélkül is rongálnak, amikor kínozzák a kisebbeket meg az állatokat, amikor nem tudják, mi az, hogy kötelesség és felelősség. Sőt bűncselekményeket is elkövetnek úgy, hogy nincs is miattuk bűntudatuk. Hiszen kitől tanulták volna meg a jó és rossz közötti különbségtételt? A jó utáni vágyat és a rossznak a megvetését? Nem volt rá példa, legalábbis nem volt hiteles példa. Lehet, hogy szöveget hallottak erre nézve, és látták a szöveg ellenkezőjét azoknak az életében, akik mondták nekik.
Így aztán valóban az történik, amit most egy közvélemény-kutatás eredményeként kö-zöltek. Középiskolásokat kérdeztek meg erről, hogy mi fáj nekik leginkább? Azt mondták, két dolog: az egyik, hogy az életet általában meg a maguk életét is céltalannak látják, a másik az, hogy nem meggyőző szá-mukra az az értékrend, amit az előttük járók át akarnának adni. Elsősorban azért nem, mert ők sem aszerint élnek.
Jó lenne magunkba szállni és elgondolkozni: vajon mennyit véthettünk ezen a téren? Mert ha nem kérdez meg a gyereked vagy a tanítványod, vagy az unokád az alapvető életkérdésekkel kapcsolatos mérkőzéseiben, vergődéseiben, akkor annak valami oka van. Akkor lehet, hogy azért nem kérdezi, mert nem tartja érdemesnek. Mert hallott néhány kérdésre választ, de az nem a feltett kérdésekre adott válasz volt. Mert mellébeszéltünk, vagy nem volt őszinte. Vagy azért nem volt őszinte, mert nem mertük bevallani, hogy nekünk sincs válaszunk arra, és mi is vergődünk abban a kérdésben. Vagy nem voltunk becsületesek: vizet prédikáltunk és bort ittunk. A képmutatástól irtóznak a fiatalok, megvetik azt, és igazuk is van!
Ó de sokféleképpen ismétlődik az, amit ez a tragikomikus anekdota mond el. Apuka ül a fotelban, olvassa az újságot. Mit sem törődik azzal, hogy anyuka kinn a konyhában dolgozik. Az egy szem gyerek meg elkezdi kérdezni apukát. És ez hogy volt? Ez miért van? És ha ez így van, akkor abból miért nem az következik? És te hogy csináltad? Válasz nem hangzik el. Anyuka beszól a konyhából: apjuk, felelj már neki. Nem hallod, hogy téged kérdez? Mire apjuk: hadd el, úgy tanul a gyerek, ha kérdez.
Hányszor volt az, hogy oda sem figyeltünk a kérdésekre. Hányszor volt, hogy megijedtünk a kérdésektől, s bebújtunk valamiféle újság mögé, besüppedtünk valami fotelbe ahelyett, hogy belenéztünk volna abba a tükörbe, amit a gyerekek egy-egy kérdéssel vagy kritikai megjegyzéssel, vagy a puszta magatartásukkal elénk tartottak, amiben kénytelenek voltunk önmagunkat látni, ha hajlandóak vagyunk belenézni, és önmagunkat meglátni.
Egy másik történet: A hétvégi apuka beszélget a fiával. A fiából ömlik a beszámolás. Beszél mindenféléről, apuka pedig közben a munkahelyi konfliktusain gondolkozik. Egyszer csak illendőnek tartja megkérdezni: na és mostanában nincs szükséged valamire? Ne vegyek valamit? A gyerek megörül, hogy végre konkrétumokról lehet beszélni, s azt mondja: dehogynem. Minden zoknim sarka szétment, egy-két pár zokni jó lenne. Jó, majd a héten elfaxolom — hangzik a válasz. A gyerek elhallgat, s apuka csak arra lesz figyelmes, hogy nagy kerek szemek merednek rá és több beszámoló, több kérdés nincs. Mert egy ilyennek nem érdemes. Ha még ott is önmagával van tele… Ha neki csak saját maga fontos… Ha csak úgy tesz, mintha figyelne. Ha ennyire nem érdekli az, akivel egy héten egyszer találkozik, akkor nem érdemes. Marad magában, s jönnek a különböző divatos betegségek: a bulémia meg az anorexia. Vagy pedig majd megkérdez mást, akitől kap olyan szempontokat, hogy tönkreteszi az életét. Aztán apuka ne a feleségét hibáztassa emiatt, meg fordítva.
Temérdek mulasztást, bűnt, hibát követünk el ezen a téren mindannyian, és jó lenne, ha a jövő vasárnapi úrvacsorára készülve engednénk, hogy Isten Szentlelke leleplezze le ezeket a hibáinkat, és valóban az történne, amit az előbb az igéből hallottunk, hogy aki eltakarja a bűneit, az nem lesz boldog, de aki megvallja és elhagyja, az irgalmasságot nyer. Mert itt van mit megvallanunk és van miben változnunk. Ne mondjuk azt, hogy már késő, mert továbbra is nevel és formál a magatartásunk. Lehet, hogy sok mindent már nem tudunk pótolni, Isten kipótolhatja azt is a gyerekeink, unokáink életében, de előre kell néznünk és a további lehetőségeket megragadnunk.
Azért olvastam fel ezt a mondatot az Efézusi levélből, mert éppen most olvastuk sokan az elmúlt napokban. Ma fejeztük be ennek a levélnek a tanulmányozását. Pál apostol sorra veszi itt a legfontosabb emberi kapcsolatokat. Csodálatos mély, konkrét, világos dolgokat mond a házastársak egymáshoz való kapcsolatáról. A mai szakaszunkban a gyerekeknek a szüleik iránti viselkedéséről. Kiterjed a figyelme még a rabszolgák, meg a rabszolgatartók magatartására is, és eközbe iktatja be ezt a mondatot: „Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.”
Több olyan hely van a Szentírásban, ahol amikor apákat olvasunk, szülőket kell érteni. Mint ahogy a testvérben is benne van a férfi meg a leány testvér is. Itt is sokszor mindkettőt lehet érteni. Itt nyugodtan érthetjük: ti szülők… Sőt a mai témánk miatt egy kicsit ki is bővíthetjük s mondhatjuk: ti felnőttek. Mond egy nagy nemet és egy hangsúlyos igent. Mit ne tegyetek a reátok bízott gyermekekkel, és mit tegyetek.
Ne ingereljétek őket. Rendkívül gazdag tartalmú szó ez a Biblia eredeti szövegében. Azt jelenti: ne bosszantsátok, ne keserítsétek, ne haragítsátok őket. Ne provokáljátok semmivel. Tudnotok kell, mik az érzékeny pontjaik. Ha azokhoz kell nyúlni, feltétlenül a megfelelő tapintattal nyúljatok. Benne van ebben az is, hogy nem szabad megalázni a gyerekeket, mások előtt különösen nem. Nem szabad megszégyeníteni. Ne éljen vissza a felnőtt semmivel: se a fizikai erejével, se a tapasztalataival, se a helyzetével. Ne tegyen úgy, hogy amit megkövetel a következő nemzedéktől, azt ő maga sem veszi komolyan. Ne legyen erőszakos. Egyszóval: tisztelje a gyermeket.
Ezt sokan nem értik. Milyen gondolat ez? Csak felfelé jár tisztelet — mondják —, az előkelőbbnek, a rangosabbnak, az idősebbnek stb. A Biblia szerint nem. A Biblia szerint a másik embernek jár a tisztelet. Az egyéves is ember. Ugyanolyan, mint mi, csak nem nőtt nagyra és nem követett el ennyi bűnt. Ugyanaz a tisztelet illeti meg. A szenilis, teljesen magatehetetlen öreg is ember, s ugyanolyan tisztelet jár neki a Biblia tanítása szerint, mint bárki másnak. Nincs különbség ezen a téren. Tiszteld a gyermeket. Éppen ezért ne ingereld, ne légy vele erőszakos soha!
Van egy megrendítő amerikai regény, bizonyos Edna Ferber írta. Címe: Az óriás. A főhőse egy farmer, aki óriásnak képzeli magát; kisistennek a maga világában, és így neveli a maga gyerekeit is. A hároméves fiát teljes cowboy szerelésben felültette a lóra, mert ő is sokat ült lovon, és csodálkozott és felháborodott, amikor a gyerek csak kiabált: vegyék le. Apját elfogta az undor és a harag. „Én előbb lovagoltam, mint jártam — mondta. Igen — válaszolta a felesége szelíden. — Te nagyon ügyes voltál, de az te voltál. Ez egy másik ember. Lehet, hogy ő nem is szereti a lovakat. — De ő is Benedict — mondja a vezetéknevét az apa. Lovast faragok belőle akkor is, ha oda kell kötöznöm a lóhoz. — Mindig istennek képzelted magadat — mondja a felesége. — Azt, tőled forog a világ. — Amennyi az enyém belőle, az tőlem forog. — De ő nem a tiéd. Ő a tied és az enyém. Sőt nemcsak a mienk, ő önmaga, ezt kellene komolyan venned.”
Ha ez a regénybeli anyuka hívő asszony lenne, akkor azt is mondaná: ő az Istené, aki reánk bízta ezt a gyereket néhány évre, hogy ne tegyünk kárt benne. Nem a te álmaidat kell megvalósítanod benne úgy, hogy ha kell, odakötözöd a lóhoz, hanem azt vizsgáld, mire teremtette őt Isten. Mire vannak adottságai, hol lesz ő boldog, és hol tud másokat boldogítani. Erre kaptad a szülői hatalmat.
„…ne ingereljétek…” Hanem mit csináljatok? „…neveljétek őket az Úr tanítása szerint…” Ez a neveljétek is gazdag és több jelentésű szó. Jelenti azt is: táplálni, gondozni. Érdekes, hogy itt néhány mondattal előbb ezzel a jelentéssel használja az apostol, amikor arról beszél, hogy a férfiak legalább úgy szeressék a feleségüket, mint a saját testüket, és akkor mondja itt: „Mert a maga testét soha senki nem gyűlölte, hanem táplálja és gondozza…” (5,29) Ugyanez a szó szerepel itt is, hogy neveljétek őket az Úr tanítása szerint. Tápláljátok őket, gondozzátok. Olyan kedves, ahogy Kálvin ízlelgeti a görög szó jelentését és próbálja visszaadni. Azt mondja, azt jelenti: szeretettel dédelgetni, bánjatok gyengéden a gyermekekkel.
Táplálni és gondozni, mégpedig az egész gyereket, nemcsak a testét, mert lelke is van. A lélek tápláléka meg az ige. Amikor olyan büszkén mondják a szülők: pedig én mindent megadtam neki, akkor kedvem lenne megkérdeni: a lelkének is? Vagy csak a legújabb cuccokat anyagi erején felül is megvette, hogy csendben legyen a gyerek, meg igyekezett vitamindúsan táplálni, de közben a lelke éhen halt. Mert ige nem hangzik otthon, imádkozni sose hallotta a szüleit. Isten-dicsérő ének — az minek, az a templomba való, ráérő hívők elmondják. A család nem lett gyülekezet, mert a lélek nem kapott táplálékot. Szétesett. Ki-ki jár a maga útján. Időnként integetnek — mint a mozgólépcsőn ellenkező irányba közlekedő ismerősök, és úgy érzi, magára van hagyatva. A felnőtt is, meg a gyerek is.
Neveljétek, gondozzátok. Adjatok meg mindent neki az Úr tanítása szerint. Ez azt jelenti: úgy, ahogy azt Jézus tanította, meg úgy, ahogy mennyei Atyánk minket, az Ő gyermekeit szeret. Előttünk van pozitív modell, hiteles minta. Milyen Atya az Isten, bárcsak azt megközelíthetnénk mindnyájan, akikre Isten gyermekeket bízott! És megkö-zelíthetjük, tanuljunk tőle. Ő nem felelőtlenül kényezteti az Ő gyermekeit, de nem is zsarnok módon kegyetlenkedik rajtuk.
Aki Istentől tanul atyaságot, szülői szeretetet, az nem a maga hangulata szerint bánik a gyerekkel, hanem a gyerek valóságos szükségleteit igyekszik kielégíteni. Esetleg eljut oda, hogy nem tudja kielégíteni, mert ő is szegény, nincs neki: bölcsessége, türelme, tapasztalata, de akkor megy a gazdag Atyához, s így lesz igazi sáfár. Kap Istentől értékeket, és ezeket adhatja tovább a következő nemzedéknek. Micsoda gyönyörű hivatás ez! Miközben ugyanazok az értékek gazdagítják a közvetítőt, a sáfárt is. Erre hívott el minket Isten. Ezt kellene mindenkinek komolyabban vennie, akinek lehetősége van gyerekekkel találkozni, foglalkozni, értük bármit tenni.
Hogyan történik ez a gyöngéd táplálás, ez a gondozás? Két újabb, gazdag tartalmú szó van: „… neveljétek az Úr tanítása szerint, fegyelemmel és bíztatással.”
A fegyelem szó jelenti a Bibliában a fenyítést is. Amikor a Biblia Isten fenyítéséről szól, ugyanez a kifejezés van ott. Azt jelenti, hogy meg kell tanítanunk a reánk bízottakat rendre. Nem körülötte forog a világ, nem őérte van az egész világ. Ő fontos, de meg kell tanulnia, hogy néha önmagánál is fontosabbnak tartson másokat. Főleg, ha azok őreá szorulnak, ha valamit továbbadhat nekik. Meg kell tanulnia alkalmazkodni, tekintettel lenni másokra. Élvezze mindazt, ami élvezhető ebben az életben, de legyen neki fontos, hogy másoknak is élvezetes legyen az élet, és nehogy őmiatta legyen kevésbé élvezetes. Vagyis tanuljon meg szolgálni. Az önuralom, a mértékletesség, az örömmel hozott áldozat másokért vele jár az Isten gyermekeinek a magatartásával. Mindez benne van ebben: fegyelemmel tanítsátok őket.
Ma olyan világban élünk, ahol ezeket tudatosan kihagyják. A tekintély, a fegyelem, a fegyelmezés hiányzik a legtöbb úgynevezett nevelésből, ami azt jelenti, hogy nevelés nincs. Mert ez a nevelésnek fontos része. Márpedig csak a vadonban nőnek ilyen értelemben szabadon a növények. Minden kultúrnövény akkor lesz hasznos, ha megtanulunk gyomlálni, meg azokat a növényeket megfelelő módon kezelni is. Ahhoz, hogy fegyelemmel és fegyelemre tudjuk nevelni a reánk bízottakat, nekünk is fegyelmezett felnőttekké kell válnunk.
A másik, amit mond: … és biztatással, bátorítással, buzdítással. Mert elakadt szegény, nincs önbizalma. Kudarcok is érik, és kell is hogy érjék. Meg kell tanítani a kudarcokon átlépni. Lesznek sikertelen vállalkozá-saik, lesz olyan, hogy kinevetik. És… azzal nincs vége a világnak, megyünk tovább. Most nem sikerült, gyere, próbáljuk másodszor, akkor már fog sikerülni. Látod, ugye, hogy sikerült! Még vannak benne hibák, de az ember biztatja, bátorítja, buzdítja. Elismerést is kell hogy kapjon, meg dicséretet is.
Érdekes ez a szó, ami itt van, mert betű szerint lefordítva azt jelenti: valakinek az értelmére hatni. Beszélek a fejével. Azt jelenti: tisztelem, megbecsülöm. Nemcsak parancsokat osztogatok, hanem megmagyarázom, miért ez az, ami jó neked, meg jó lesz másoknak is. Tisztázzuk az okokat, meg a dolgok következményeit. Hadd értse, hogy mit is kell cselekedni és miért azt. Aztán majd az ő belső meggyőződése, ha eljut arra, sokkal erősebb motiváció lesz, mint a külső parancsom. Oda kell elsegíteni.
Fontos, hogy ez a kettő együtt zajlik. Ugyanúgy, mint a természetben. Egy gyümölcsfát akkor lehet olyanná nevelni, hogy az folyamatosan sokat teremjen, ha metszik is, meg táplálják is. Ha csak táplálják, odaviszik a gyökereihez, amire szüksége van, akkor nő veszettül, és itt-ott lesz rajta gyü-mölcs. Egy méteres hajtásai is lesznek egy évben, sűrű lesz, áttekinthetetlen, s lehet keresni rajta, hol van gyümölcs. Ha csak metszik, akkor meg nem tud fejlődni, s egy idő után nem lesz mit metszeni. De ha táplálják, és ami felesleges rajta, azt levágják, akkor nem méteres hajtások lesznek, hanem oldalt kijön az erő termő rügyek formájában. Visszaszorítja az erőt, hogy abból gyümölcs legyen. Ez senkinek sem tetszik, mikor visszaszorítják, de utána édes gyümölcsöt terem sokaknak a hasznára. Fegyelemmel és buzdítással neveljétek őket. Ezért mondja ezt Isten igéje.
Mit kap tőlünk a körülöttünk felnövekvő nemzedék? Mivel fogjuk megtölteni a gyerekeink nyári tíz hetét? Micsoda lehetőség! Egy nagy edény, tíz hét. Mivel fogjuk megtölteni? Vagy majd ők gondoskodnak róla, hogy valamivel mégis kitöltsék? Egyáltalán mit látnak tőlünk? Vajon érvényes miránk ez a gyönyörű kifejezés: az Úr tanítása szerint? Az Úr tanítása szerint beszélünk, így viselkedünk, így öltözködünk, így nyilatkozunk másokról, így osztjuk be a pénzünket, így viszonyulunk az öregeinkhez, a rászorulókhoz, a kicsinyekhez, az idegenhez, az ellenséghez? Az Úr tanítása szerinti helyen van Isten személye, Isten igéje a személyes életünkben meg a család életében? Nekünk kell és lehet elkezdenünk a bűnbánatot és a változást. Aki megvallja és elhagyja… óh mely boldog az! Akkor Isten használni fog minket mások javára. Akkor sugározni fog az életünk, mert ha nem kezdünk nevelni és oktatni, akkor is jó hatással leszünk másokra, és akkor megkívánják a Krisztus-követést tőlünk mások, mint ahogy erre is van példa.
Olyan aranyos volt egy tizenkét éves fiú, aki teljesen hitetlen családban nődögél. Egy ideig egy hívő házaspárnál volt, és a végén azt kérdezte: hogy csináljátok ti ezt? Csak nektek lehet ez, vagy én is lehetnék ilyen? Milyen logikus kérdés. Bizonyos kiváltságosok a keresztyének, vagy ez mindenki előtt nyitva van? Ha nyitva van, szeretnék belépni ezen a kapun. Semmi gyomrozás nem volt, nem akarták megtéríteni, csak látta az ő megszentelt életüket. Ilyen-e a mi életünk? Akarjuk-e, hogy egyre inkább ilyenné váljék?
Isten segítsen minket, hogy ez az ige is, meg minden ige a szívünkben gyökeret verjen és gyümölcsöt teremjen, és így használhasson bennünket Isten a fiataloknak is áldásul!

Valaki azt kérte, hogy jó lenne egyszer beszélni a Lélek vezetéséről. Mit tanít erről a Szentírás, és mindjárt javasolta textusnak ezt a 14. verset is, hogy „akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.”
Most különösen is időszerű a Lélek vezetéséről szólnunk. Közel vagyunk még pünkösdhöz. Pünkösd után különösen is fontos, hogy önmagunkat is rászorítsuk bizonyos változásokra, hogy valóban érvényesüljön a Szentlélek vezetése az életünkben, hogy érdekeljen minket az: mit akar velünk Isten, és sokkal jobban tudjunk engedelmeskedni is neki.
A Galatákhoz írt levélben van egy mondat, ami egy kicsit félreérthető. A régi fordításban az 5,25 így olvasható: „Ha a Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.” Ott pontosan a következő van: „Ha a Lélek által élünk, akkor a Lélek szerint is járjunk.”
Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ha valakit Isten Szentlelke újjászült, és az illető lelki halottból élővé lett, tehát a Lélek által él, akkor most már kezdjen el járni is a Lélek szerint. Mert a Szentlélek nemcsak újjászül, hanem vezet is.
Ezekben a régi énekekben mindenütt előjönnek a Szentírásnak ezek a világos tanításai, azért is énekeltük most ezt. A sok kérés között ott van ez is: mindenkor vezérelj minket. Ami azt jelenti, hogy aki a Lélek által már új életre jutott, az lemond arról, hogy a maga feje után menjen. Arról meg végképp lemond, hogy Isten Lelkét akarja alkalmazni, vagy Istentől kérje a jóváhagyást a saját programjainak a teljesítéséhez. Aki a Lélek által él, az rábízza magát a Lélek vezetésére életének minden kérdésében. A legjelentősebb döntésektől a legmegszokottabb hétköznapi döntésekig mindenben Isten Lelke szerint akar járni. Ezt meg kell tanulni, be kell gyakorolni, mint ahogy meg kell tanulnunk az engedelmességet is, majd erre még visszatérünk.
Ez tehát fontos gondolat, mert ez óv meg minket attól, hogy hallgatunk sok igehirdetést, olvasunk sok mindent a Bibliából, de semmi nem változik meg az életünkben. Ez a legszörnyűbb ítélet, amit valaki önmagára kimond. Jézus, amikor az utolsó ítéletről beszél, azt mondja, hogy ő nem fog senkit halálra ítélni: „Én nem kárhoztatlak titeket. A beszédek, amiket mondtam nektek, azok kárhoztatnak titeket.” (Jn 12,47-48)
Tehát minden, amit hallottam, de nem lesz belőle azonnal életváltozás és engedelmesség, ítélet ellenem, mert az a szolga, aki tudta az ő urának az akaratát és nem cselekedte, sokkal többel büntettetik meg, mint aki nem tudta és úgy nem cselekedte. Az istenteleneknek, hitetleneknek a helyzete ebből a szempontból könnyebb. A mi felelősségünk sokkal nagyobb. Mi már sok mindent tudunk, és ha mindaz nem válik életté, gyakorlattá, engedelmességgé — ahogy a Biblia mondja: járássá, az ítélet lesz ellenünk.
Nos, ezért időszerű ez a kérés, hogy mit jelent a Lélek vezetése, és a Lélek vezetése szerint élni.
Ezt a Galata levélből vett mondatot bevezetőnek idéztem, de fontos és jó lenne, ha engednénk, hogy leszivárogjon a szívünk mélyéig ez, hogy: „ha a Lélek által már élünk, akkor a Lélek szerint is járjunk.” Nem fejeződik be a Szentlélek munkája az újjáteremtéssel, hanem elkezdődik az életünkben.
Elkezdi azzal, hogy bűnbánatra indít, hogy érthetővé teszi számunkra Isten hívását, igéjét, hogy újjáteremt, és folytatódik azzal, hogy kész minket vezetni, tanácsolni. Eszünkbe juttatja mindazt, amire Jézus tanított, egyre mélyebben engedi értenünk Isten igéjét.
Így az ünnepek után különösen is fontos gondolat ez, és még egy igét hadd idézzek, ami csak megerősíti ezt a Galata levélből vett mondatot. A Kolosséi levélben írja Pál apostol, hogy „Akik már vettétek a Krisztus Jézust mint Urat, most már járjatok is Őbenne.” Ha vettétek — ez az újjászületés —, akkor járjatok is Őbenne, akkor látszódjék meg, hogy megváltozott az életetek. (Kol 2,6)
A közelmúltban beszélgettem egy házaspárral. Egyikük nagyon ismerte és tudta a vallásos szöveget és folyt belőle a kegyes szöveg. A másik szomorúan, könnyekkel a szemében mondta: látod, ez a mi nagy bajunk. Te mindent tudsz, és ebből semmi nem látszik meg az életeden.
Isten őrizzen meg ettől. Isten Szentlelke segítsen, hogy ha vettük a Krisztus Jézust, akkor kövessük is Őt és járjunk Őbenne. Ha a Szentlélek újjáteremtett már bennünket, akkor tanuljunk meg a Lélek szerint járni mindennap újra, minden helyzetben újra.
Tulajdonképpen óriási kiváltság ez. Ez nem tehertétel a hívő számára, ez olyan nagy kiváltság, amit a nem hívő emberek nem ismernek. Minden dolgomban kérhetem a mindenható Isten tanácsát. Attól kérhetek tanácsot, aki engem érdek nélkül, kimondhatatlanul szeret, és aki mindent lát, mindent tud, és így, hogy nemcsak rálátása van az eseményekre, hanem Ő irányítja az eseményeket, így ad nekem tanácsot. Ki más tud így, ilyen szeretetből, ilyen mindent tudással tanácsot adni? Csak Isten tud adni. Ezt be kell gyakorolni. Kérdezem Őt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Tele van a Szentírás kedves ígéretekkel, amelyekben Isten azt ígéri az övéinek, hogy vezeti őket. Felajánlja, felkínálja ezt. Nem erő-szakolja ránk. Mehetünk a magunk feje után is. Maradhatunk makacs, engedetlen hívők. Mehetünk fejjel a falnak, összeütközhetünk naponta egymással, ha nem kell a Lélek vezetése. De ha kell… Ő kínálja kimondhatatlan szeretettel.
Két igét hadd olvassak, hogy érezzük azt az utolérhetetlen melegséget, ami Istennek ebben a felkínálásában van. „Meggyógyítom őt; vezetem őt, és vigasztalást nyújtok neki és gyá-szolóinak.” (Ézs 57,18) A Jeremiás könyvében pedig — ha lehet — még kedvesebben, még melegebben kínálja ezt Isten. „…imádkozva hozom őket, vezetem őket a vizek folyásai mellett egyenes úton, ahol nem esnek el, mert atyja leszek Izráelnek.” (Jer 31,9)
Az Atya gondoskodó szeretetével, aki nem erőszakos, de kínálja mindazt, ami kell. Ha előbbről kezdtem volna, így szólna: „Sírva jöttök…”, de én vezetem őket a vizek folyásai mellett… ebben a melegben és aszályban különösen is megbecsüljük talán, hogy mit jelent ez. Isten magát az életet kínálja ezzel, hogy vezeti az övéit.
Még egy gondolatot bevezetőben. Más dolog az, amikor Isten irányít valakit, és más az, amikor vezet. Olvasunk arról, hogy egy pogány, kegyetlen uralkodót, Nabukodonozort is irányította. Úgy irányította, hogy őt használta fel arra, hogy Izráel népén az ítéletet végrehajtsa. Círus perzsa királyt is Ő irányította és adta neki azt a gondolatot, hogy engedje haza a fogságba vitt izraelitákat, sőt parancsot adott nekik, hogy építsék fel újra a templomukat. De Nabukodonozor és Círus nem volt hívő, nem ismerték az Urat. De úgy irányította a gondolatukat és akaratukat, hogy azt tegyék, amit Isten jónak látott. Felhasználta őket eszközként a maga tervének a végrehajtásában.
Mennyivel más az, amikor Dávidot vezeti. Amikor Dávid egyenesen kéri is, hogy: útaidat, Uram, mutasd meg nekem! Vagy amikor a 143. zsoltárban azt mondja: Taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! Nabukodonozor nem mondta: te vagy Istenem. Ő önmagát tartotta saját istenének. A te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön — folytatja Dávid a 143. zsoltárban.
Egyenesen kéri, igényli. Tudja, hogy rászorul. Nagy kiváltságnak tartja, hogy megértheti Isten akaratát. Igénybe veszi azt, amit Isten felkínál: vezetem őket a vizek folyásai mellett egyenes úton, ahol nem esnek el és célba jutnak. Ez kell nekem, Uram! — mondja Dávid. Én arra akarok menni, amerre te vezetsz.
Nagy különbség az, hogy irányít vagy vezet valakit. Mi a különbség?
Például: akit irányít, az nem akarja azt tenni, amit Isten vele elvégeztet. Az úgy engedelmeskedik Istennek, hogy nem is ismeri Őt. Nem tudja, mit csinál. Sokszor azt hiszi, hogy ő határozta el, hogy azt tegye, pedig Isten akarata érvényesül benne.
Isten gyermeke ismeri Őt és tudja, hogy ez az Úr akarata, és ő is akarja azt, amit az Úr akar. Áment, igen mond az Ő akaratára.
Akit Ő irányít, az nem ismeri el Úrnak Istent. Akit Ő vezet, az elismerte Úrnak. Azért kéri: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem!
Az előbbi kénytelen azt tenni, amit Isten mond neki, az utóbbi önként teszi azt, amit Isten kifejezésre juttat.
Ahogy ezeknek az igéknek a melegsége átjárta a gondolataimat, eszembe jutott valami, és megirigyeltem azt a magatartást: amikor a gyerekeink még kicsik voltak, és még az új épület helyén egy homokozó állt, ott játszottak sokszor, ha mentem valahova: beteget látogatni, vagy bárhova ügyeket intézni, sokszor odaszaladtak a kis kerítéshez és nyújtották a kis sáros, homokos kezüket: elmehetünk-e veled? Sose kérdezték, hova mész, vagy mikor jössz vissza, vagy miért mész, mivel mész? Elmehetünk-e veled… ez volt a fontos. Ezt a gyermeki indulatot várja tőlünk a mi Atyánk. Nyújtsam a kezemet, akármilyen is az, az a fontos, hogy Ő megfogja, aztán megyünk. Hová? Fontos? Ővele megyünk, Ő vezet, és az rossz nem lehet.
Nem véletlenül mondja Jézus, hogy aki nem úgy fogadja az Isten országát mint gyermek, nem mehet be abba. A gyermeknek ez a feltétel nélküli bizalma, ez a gyanakvásmentes bizalma az, amit vár az Ő újjáteremtett gyermekeitől. A hitetlen ember bizalmatlan, fenntartásai vannak. Sokat csalódtunk mindnyájan, úgy gondoljuk, hogy Isten is olyan, mint az emberek. Esetleg Ő is becsap. Többet ígért, mint amit meg tud tartani. Hitetlenül mindez természetes. De aki már megismerte az Urat, aki elismerte Őt úrnak, aki ezt meg is vallotta neki, annak ezzel a gyermeki bizalommal kellene ráhagyatkoznia. Mondd, Uram, és nem fogom felülbírálni a te tanácsodat. Nem fogom megkérdezni: helyesen gondoltad-e, hogy arra akarsz vezetni. Tudom, hogy a te akaratod mindig jobb, mint az enyém. A te akaratod az egyedül jó akarat.
Ezek után: ki képes arra, hogy a Szentlélek vezetését értse? Ez az első kérdésünk.
Csak az, akiben Isten Lelke van. Így olvassuk ezt az 1Korinthus 2-ben, ahol Pál apostol részletesen foglalkozik ezzel: „Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely őbenne van? Ugyanígy Isten dolgait sem ismeri senki, csak az Istennek Lelke. Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket, hogy megértsük mindazt, amit Isten ajándékoz nekünk.” Itt így van a folytatásban: érzéki ember — a pszichikus ember, tehát a még újjá nem született ember — nem foghatja fel az Isten Lelkének dolgait, sőt bolondságnak tű-nik neki, meg sem értheti azt. Bennünk azonban a Krisztus értelme van.
Akiben nincs Isten Szentlelke, az nem képes megérteni az Isten akaratát és gondolatait, és nem képes egyetérteni Istennel abban, amit mond neki. Csak akiben az Isten Lelke van. Akik befogadták Jézust, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek. Ezek az Isten-fiak képesek érteni az Isten akaratát, és akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Ezeket vezérelheti Isten lelke. Itt kezdődik a dolog. Most erről nem beszélek többet, erről gyakran van szó. Újjászületés nélkül senki sem érti a Lélek vezetését, sőt, egyenesen bolondságnak tűnik a hitetlen embernek. Ez méri ám a lelki állapotunkat is, hogy értjük-e és tesszük-e azt, amit Isten nekünk mond.
Akiben Isten Lelke van, csak az értheti meg. Enélkül, — két képet szeretnék most említeni a Bibliából: egyet az Ószövetségből, egyet az Újszövetségből — Dávid drasztikusan azt mondja: Olyanok vagyunk, mint a ló meg az öszvér, olyan oktalanok, amelyeknek kantárral és zablával kell szorítani az állát, mert egyébként nem megy arra, amerre akarod. A hitetlen embernek kantár meg zabla kell.
Isten olyan kegyelmes, hogy sokszor hitetlenül is megment minket nagy veszélyektől, de olyankor rántani kell egyet a makacs fejünkön. Befektet egy betegágyba, vagy történik valami nagy baj, ha a szép szóból nem értettünk. Utólag értjük meg, hogy emögött is az Ő szeretete volt. Ő nem így akarja, nem kantárral akar rángatni. Hanem hogyan? Itt van mellette: Ezt mondja az Úr: „Bölccsé teszlek és megtanítalak, melyik úton járj. Szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32,8)
Gondoljunk valakire, akivel gyakran együtt vagyunk, akivel kölcsönösen szeretjük egymást. Netalán sok közös dogot is csinálunk. Ilyenkor szoktuk mondani: értjük egymást a pillantásból is. Csak egy picit lehunyja a szemét és tudom, hogy azt most nem kell csinálnom, amit egy jelenlevő harmadik javasolt. Még nem tudom, miért nem, de bízom benne, ő tudja.
Mi fiúk voltunk testvérek, és édesanyánk szigorúan nevelt minket, s valóban a szemével is tudott kormányozni. A szemével is tudott elismerést kifejezni szavak nélkül is. Tudott villámlani a szeme. Tudott óvni a szeme, amikor rossz tanácsot kaptunk valakitől. Ránéztünk: csináljuk, ne csináljuk? Elég volt egy szempillantás, s tudtuk: nem! Majd utána megmagyarázza, hogy miért nem.
Nos, ennél sokkal mélyebb az a kapcsolat, ami Isten újjászületett gyermeke és az ő szerető mennyei Atyja között létrejöhet. Nem fizikális a látás, nem úgy tudom meg, hogy odanézek, és mintegy látom az Ő szemeit, de ehhez hasonlóan, mintegy a szemeivel kezd el kormányozni.
Ismerős-e ez nekünk, vagy pedig csak zablával és kantárral lehet bennünket irányítani?
Ehhez a szemkontaktushoz az a bensőséges lelki kapcsolat kell, ami az igazán engedelmes hívő és a mennyei Atya között van. Ami egy kicsit legalább hasonlít, ahhoz amilyen viszonyban és egységben az egyszülött Fiú volt az Atyával. Ott tényleg elég volt egymásra tekinteniük.
Lázár sírjánál ott van egy sokaság. Van, aki sír, van, aki pusmog, van, aki kíváncsian leskelődik, mi történik. Jézus az Atyára néz, és azt mondja: Atyám, köszönöm, hogy meghallgattál engem, és beszól: Lázár, jöjj ki! Ennyire meleg és szoros a kapcsolat. Nem kell magyarázni, nem kell hosszasan előadni az ügyet. Nincs ott ügy, személyes közösség van. Ugyanazt akarja a Fiú, amit az Atya, és elég csak megköszönni: köszönöm, hogy meghallgattál!
Sokszor megkívánom ezt a közelséget. Jézus az Ő Szentlelkével egyre közelebb segít minket az Atyához. Valóban elég legyen sokszor egy pillantás, egy csendes pillanat. Egy feszült beszélgetés közepén odapillantok az Atyá-ra, ami azt jelenti: egy mondattal imádkozom magamban. Attól még odafigyelhetek arra, ami zajlik. Állandóan tartom vele a kapcsolatot. Bevallom a tanácstalanságomat, kérem az Ő világosságát, könyörgök a jelenlevőkért akár hívők, akár nem, akár rosszat akarnak nekem, akár jót. Kérem az Ő vezetését és engedem, hogy a Lélek vezessen.
A másik kép, amit Jézus mond a János 15,15-ben: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket a barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.”
Ez az újjászületetteknek, a Krisztus-tanítványoknak szól. A szolga nem tudja, mit cselekszik az ura. A szolgának kiadják a parancsot: most ezt csináld. Hogy miért éppen azt, miért nem mást, miért így, ahogy a gazda mondja, azt a gazda tudja, és ez elég. Ő csak tegye amit mondtak. A fiú nem így van. A fiúval megbeszélte az apa talán már előző nap, hogy mit dolgozunk másnap. A fiú érti az egészet, hogy miért azt végezzük. Miért ez a legfontosabb most, és miért kell így csinálni, ahogy az én atyám gondolta. Bensőleg azonosul az atyával és érti az egészet.
A Szentlélek beavat minket az Isten terveibe. A Szentlélek nem utasításokat ad, nem parancsokat osztogat, hanem megtanít minket az Atya gondolatait gondolni, hiszen az Atya Lelke van bennünk. Ezért mondhatjuk: Abbá, Atyám! Nem szolgaként engedelmeskedünk, hanem fiúként dolgozunk együtt az Atyával.
Nem véletlen az, hogy nem magában áll ez a 14. vers alapigénkben sem, hogy akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai, hanem ugyanezt fejtegeti Pál apostol, amit Jézustól tanult: „mert nem a szolgaság lelkét kaptátok a félelemre, hanem a fiúság lelkét, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! És ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.”
Ez tehát az első kérdés: ki képes érteni a Lélek vezetését? Az, aki újjászületett, akiben Isten Lelke van. Ez a lélek rezonál arra, ami Isten Szentlelkétől kijön.
A másik, amit itt meg kell jegyeznünk: az viszont már a mi felelősségünk, hogy ha megértettük, akkor tegyük. Itt térek vissza arra, hogy meg kell tanulnia a hívőnek engedelmeskedni. Minden körülmények között. Az Atya parancsai sokszor eltérnek attól, amit a világ megszokott. Az egész gondolkozás más, mint az Istentől elszakadt világ gondolkozása. Meg kell tanulnia a gyermeknek az Atya szempontjai szerint dönteni. Ha nem tudja, mik azok, kérdezze. Meg fogja érteni. Ha megértette, akkor tegye. Minél többször engedelmeskedik, annál könnyebben fogja érteni a Lélek vezetését legközelebb.
Egy pici engedelmeskedés közelebb visz az Atyához, mint rengeteg elmélkedés vagy sok beszéd és beszélgetés.
Ezt az engedelmességet szemléletesen kifejezi a 123. zsoltár, amikor azt mondja: „mint a szolgák szemei uruknak kezére, mint a szolgalány szemei asszonya kezére, úgy néznek a mi szemeink az Úrra, a mi Istenünkre…”
Megint szemkontaktusról, személyes kapcsolatról van szó. Nem tudom, pontosan mit kell tennem, vagy befejeztem egy munkát, most mi következzék? Nézek az én Uramra. Majd Ő megmondja. Nem kezdek buzogni magamtól, nem vonulok vissza örömmel a semmittevésbe, hanem mint a szolga az ő urára, nézek. Várom a parancsot teljes bizalommal. Elég, hogy mozduljon a keze, nem kell hosszú magyarázatokat tartania, és főleg nem kell megindokolnia az Atyának, hogy mit miért vár tőlem.
Ez a mániánk, tessék megfigyelni. Ha a Tízparancsolatról van szó, a legtöbben ezt kérdezik: miért? Miért ne paráználkodj? Miért ne lopj? mikor mindenki azt csinálja, meg neki marad még elég. És jönnek a magunk érvei. Nem elég az, hogy azért ne, mert az Atya ezt mondta. Miért nem elég? Az újonnan született embernek be kell gyakorolnia, hogy ennyi elég. S ha meg kell értenem, hogy miért, vagy miért nem, majd a Szentlélek megmagyarázza nekem, csak figyeljek rá. Most azonban legyen elég az engedelmességhez, hogy megmondta, mit tegyek.
Nem könnyű erre rászorítani magunkat, mert sok minden tiltakozik bennünk. Nem véletlenül könyörög Dávid azért, hogy az engedelmesség lelkével bátoríts, erősíts, támogass engem. Rászorulunk arra, hogy az engedelmesség lelkével támogasson minket.
Az a szomorú, hogy sok vezethetetlen hívő van, akik vágyakoznak elméletileg a Lélek vezetésére, de amikor megértették vagy megérthették volna, mégsem tették. Minden engedetlenség egyre süketebbekké tesz minket lelkileg, és egyre nehezebben fogjuk megérteni. Vagy: a Szentlélek meg is szomorodik úgy, ahogy hétfőn hallottuk az igehirdetésben, s visszavonul. Ha nem kell az, amit Ő kínál, nem erőszakolja rám. Akkor menjek a magam feje után, aztán ha összetörtem magam, majd kiáltok segítségért. De el lehetne kerülni. Be kell gyakorolnunk az engedelmességet.
Sokszor megtéveszti az Ördög a hívőket azzal, hogy Isten akaratához egészen hasonló tanácsokat ad. Nekünk fel kell nőnünk a lelki érettkorúságban oda, ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja: fejlettek legyenek az érzékeink, hogy megkülönböztessük egész világosan és határozottan, mi az, ami Isten Lelkétől jön, és mi az, ami emberi jó tanács. Lehet, hogy teljesen jó szándékból jön.
Péter tele volt jó szándékkal, amikor azt mondta Jézusnak, hogy nem történhet meg vele, hogy keresztre feszítik. Nem eshetik ez meg veled! Csak éppen nem Isten szerint gondolkozott — ahogy Jézus mondta. Nem a Lélek vezette. Az, hogy jó szándékból mondják, még egyáltalán nem minősíti azt a tanácsot. Nem biztos, hogy Istentől jövő tanács.
Elsősorban az igével tanácsol minket a mi Urunk. Nem mindig úgy, hogy amikor éppen szükségem van egy döntéshez tanácsra, kapok egy frappáns igét, és annak alapján eldöntöm. Hanem úgy, hogy a folyamatos igetanulmányozás megtanít igeszerűen gondolkozni. A Szentlélek által megújított értelmemen keresztül tanácsol a Szentlélek. Ő a józanság lelke is. Nem valami misztikus, elképzelhetetlen dolog ez, hogy a Lélek vezet. Döntenem kell valamiben, és eszembe jutnak bibliai szempontok. Miért? Mert tele van a szívem bibliai igékkel. Miért? Mert mindennap tanulmányozom. Lehet, hogy aznap egészen mást olvastam, mint ami most odaillene, de összeáll a sok ige, amit hónapok, évek alatt olvas a hívő, igeszerű gondolkozássá. A Szentlélek ezt felhasználja, és megőriz rossz döntésektől és bátorít jó döntésekre még akkor is, ha sokszor egyedül maradunk.
Ehhez azonban alázat kell. Az önfejű hívők azt gondolják, hogy ők már mindent tudnak. Sokszor azt gondolják, sokkal többet tudnak, mint a többiek, ezért elkezdik oktatni őket, csak éppen nem engedelmeskednek. Isten segítsen el minket arra, hogy e tekintetben is olyanok legyünk, mint a kisgyerekek, és másban legyünk érettek.
Az biztos, hogy ehhez feltétlenül szükség van csendre. Egy szép halleluja ének pontosan erről szól, és kíméletlenül leleplez bennünket, hívő bűnöket is, amikor azt mondja:
Csendes légy, s az Úr vezet majd.
Míg sürögve futsz, szaladsz,
Nem tudod, az Úr mit óhajt,
S tennen vágyadnál maradsz.
Ilyenkor tévesztjük össze a magunk nagy akarását Isten útmutatásával, mert szeretnénk, hogy Ő is azt akarná, amit mi. Tulajdonképpen jóvá akarjuk hagyatni vele gyorsan a magunk akaratát. Közben sürgünk, futunk, szaladunk, intézzük és ehhez kellene segítség. Jöjjön Ő is, és segítsen, és nem vesszük észre: ez istenkáromlás. Mit képzelünk? Ő az alkalmazottunk lesz? Mi diktálunk neki?
Akik Isten fiai, azokat Isten Lelke vezérli, és nem ők vezérlik a Lelket. Sokszor észre sem vesszük, hogy beleesünk ebbe a bűnbe, és ebből általában nagy összevisszaság lesz a hívők életében. Békétlenség kísér, elrontják a dolgokat. Ilyenkor van az, hogy tanácsot kér fűtől-fától. Eszébe jut ez az ige, az az ige. Egyik ezt mondja, másik azt tanácsolja. Egymásnak ellentmondanak, és teljes zűrzavar lesz, mert a kiindulás rossz. Először is nem volt csend, hanem sürögve futsz, szaladsz, s ezért összetévesztjük a magunk akaratát az Övével. Ó, de mennyire így van: „földi dolgok rosszul mennek, míg saját erőd vezet, hogy ha nem a kegyelemnek erejével végezed.” A kegyelemre az tud ráhagyatkozni, aki alázatos.
Csend kell tehát ahhoz, hogy megértsük a Lélek vezetését, folyamatos és komoly igetanulmányozás kell. Nem bibliai szakaszok átfutása, hanem igetanulmányozás, hogy megmaradjon minél több a fejünkben és a szívünkben. Lehet, hogy elfelejtjük, nem tudjuk idézni, de a szívünkben akkor is ott marad, és kellő pillanatban a Szentlélek előhozza, és az lesz segítségünkre. Őszinte gyermeki imádság kell. Újra és újra merjünk tanácsot kérni. Minden reggel újra kérjük: te vezess engem. Utaid, Uram mutasd meg, mert én azokon akarok járni. Taníts engem a te akaratodat teljesítenem. És konkrét helyzetekben is szabad nekünk Istentől segítséget kérni.
Mire jó ez az egész? Mert ez a másik rögeszménk, hogy csak ami hasznos, ami kifizetődő, ami nekem jó, azt vagyok hajlandó csinálni. Először is itt nem ez az első szempont, hanem az az első szempont, hogy ha valaki Isten gyermeke lett, akkor az életében Isten dicsőségének kell felragyognia, és ezért kell neki megtanulni engedelmeskedni. Mellesleg nekünk is ez a legjobb. Éppen azért a legjobb, amint a Jeremiás idézetéből jött ez elő, hogy noha sírva jönnek ki, én vezetem őket a vizek folyásai mellett egyenes úton, ahol nem esnek el, és Atyja leszek az én népemnek. Ezért jó. Ki más tudja ezt nekünk garantálni, hogy egyenes úton vezet, ahol nem esünk el, nem kell botladozva járni, nem kell örök bizonytalanságban lennünk, hogy a helyünkön vagyunk-e, hogy a célhoz vezet-e ez az út. Autósok sokszor, ha nincs jó térkép, vagy nem ismerik azt a terepet, ebben a bizonytalanságban vezetnek, hogy hova érkezünk meg. Jó-e ez az út, jó-e az irány? Mind ettől megkíméli Isten Lelke a hívőt és a vizek folyásai mellett vezeti. Ez az életet jelenti mindig. Egyre gazdagabb életet ad. Bármilyen aszályos idő van is, az övéiről Ő gondoskodik.
Áldott az, aki a folyóvíz mellé telepedett, aki az Úrban bízik, az olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, az aszályban sem hullatja el a levelét — olvassuk szintén Jeremiásnál. Nekünk is ez a lehető legjobb és leghasznosabb. Így tud minket Isten hasznosakká tenni mások számára is.
Jó lenne, ha elcsendesednék ma este és megkérdeznénk: Uram, tényleg a te Lelked vezetése szerint intézek mindent? Hadd tegyen bizonyosakká minket a Szentlélek arról, hogy Isten gyermekei vagyunk-e. Ha azok vagyunk, azt mondja: a mi lelkünkkel együtt bizonyosakká tesz, ha pedig nem vagyunk azok, arról tegyen bizonyosakká, hogy azzá váljunk. Azután tanuljuk meg ezt az engedelmességet mindenben. Akkor is, ha nehéz.

Ahol a Biblia a Szentlélekről, ír gyakran említi, hogy Ő az erőnek a Lelke. Nem a Szentlélek az erő — van egy ilyen széltében-hosszában elterjedt igeellenes, téves gondolat, hogy a Szentlélek erő. A Szentlélek személy. Isteni személy, aki sok mindent cselekszik. Nem ami, hanem aki. Aki nekünk sok ajándékot kínál, aki azokat, akik Isten gyermekei lettek, vezeti, akit meg is tudunk szomorítani — egy személytelen erőt nem lehet megszomorítani. Ő tehát isteni személy, de sok ajándéka között ott van az erő is. Aki Isten Szentlelkét kapta, az erőt is kap. És fordítva is igaz: igazi erőt a terheihez az kap, aki Isten Szentlelkét vette. Mivel nekünk szükségünk van erre az erőre, ma a Szentlélek ajándékai közül ezt az egyet szeretném kiemelni.
Ő megerősíti azokat, akik Őt befogadták, a jóra, és erőt ad minden rosszal szembeni ellenálláshoz. Erőnk feletti erőt ad nemcsak a magunk terheinek a hordozásához, hanem mások terheinek az elvállalásához is.
Azért fontos örömhíre ez a Bibliának, mert egyre nagyobb erőtlenséget tapasztalunk magunkban is, meg magunk körül is. Azért is van ez, mert rohamosan nőnek azok a terhek, amiket hordoznunk kell. Hihetetlenül megnő azoknak az ingereknek a mennyisége, amik bennünket nap mint nap érnek, és sok mindenre képes a mi szervezetünk az alkalmazkodás terén, de azért nem győzi ezt vég nélkül. Oly temérdek környezeti ártalom ér bennünket fizikálisan is, meg lelkileg, szellemileg is, hogy sokan eljutnak oda: nem bírom tovább! Erejüknek a határá-hoz érkeznek.
Az erőtlenségünket tapasztaljuk sokszor egyszerűen fizikai értelemben is. Sajnos szé-les körben szerzett tapasztalat, hogy miközben gyermekeink magasra nőnek és a fejüket igyekszünk megtölteni mindenféle hasznos ismerettel, aközben fizikálisan egyre gyengébbek, egyre kisebb a teherbíró ké-pességük, az állóképességük. Sorozásoknál félelmesen derül ez ki.
Lelkileg is sokan erőtlenek lesznek, vagy erőtlenek már eleve. Megdöbbentő az néha, hogy viszonylag kis veszteséget sem tud elhordozni sok ember. Csalódás éri, és akkor a padlón — vagy ahogy újabban mondják: a padló alatt — van. Nem tudjuk elviselni a bennünket ért támadásokat, megaláztatásokat, sikertelenségeket. Valami szép tervet készített valaki a nyárra, és valami miatt meghiúsul — és ez ok arra, hogy maga alatt legyen. Erőtlenek vagyunk, nem bírjuk a terheket.
Nemcsak az állóképességünk kevés, az ellenálló képességünk is. Mintha valami végzetes nagy baj lenne az emberek szellemi immunrendszerével, nem tudunk ellenállni annak a sok rossznak, ami pedig személy szerint nekünk is ártalmas. Sokszor nem is akarunk, sokszor már észre sem vesszük, mi ártalmas nekünk.
Pál apostol az Efézusi levélben arra bá-torítja a hívőket, hogy erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében, hogy ellenállhassatok az Ördög minden ravaszságának, és megállhassatok az ellene vívott harcban. Ki vív itt harcot az Ördöggel? Sokan azt sem hiszik, hogy van, vagy nem veszik észre, hogy éppen az ő életüket teszi tönkre.
Sokszor csak az akarásig jutunk el. Akarnánk mi megállni, meg a terheket hordozni, meg ellenállni a rossznak, de úgy van, ahogy egyik énekünk mondja: „Nincs erőnk. A jót, noha jónak hisszük, véghez nem visszük.” A vágynál megrekedünk. Nem lesz belőle valóság. Sokszor pedig már az akarásig sem jutunk. Szenvedélybetegeknél lehet tapasztalni, hogy már akarni sem tud, vagy akarni sem akar.
Ezért van az, hogy hiányzik az állhatatosság is sok emberből. Belekapunk, belekezdünk sok mindenbe, és kevesen visznek végig valamit. Mert amikor a nehézségek jelentkeznek például a nyelvtanulásnál, amikor komolyabb akadályokba ütközünk, sokan visszariadnak, visszahőkölnek, és nem mennek tovább.
Ez az erőtlenség az oka annak is, hogy sok hívő ember gyáva arra, hogy megvallja Jézust. Szégyelli magát önmaga előtt meg a testvérei előtt is, de még sincs ereje kimondani: ismerem Őt, szeretem Őt, hiszem Őt, higgyél benne te is. Hát még ha arról van szó, hogy valamiféle szenvedést kell vállalnunk Jézusért, arra meg aztán végképp nagyon kevésnek van ereje.
Tapasztaltuk már sokan, milyen nagy különbség az, amikor valakinek valamit szeretnénk megmagyarázni, őt valamiről meggyőzni, és nincs erő abban, amit mondunk. Üresen kopognak a szavaink, — vagy pedig van benne erő, meggyőző erővel hat a másikra és segít rajta, és megmenti őt valami bajtól.
A Biblia világosan szól arról — amit most nem akarok részletezni —, hogy ez az általános erőtlenség az Istentől való elválásunknak a következménye. A bűnnek a következménye. Isten nem akar minket ilyen erőtlenségben hagyni. Vannak zsoltárok, amik egyenesen így kezdődnek vagy ez a fő mondanivalójuk. „Az erős Isten uraknak Ura.” „Örvendezzetek az erős Istenben” — énekeltük tegnap este az ifjúsági csoportban. Nekünk erős Istenünk van. Azzal kezdődik a magunkhoz térésünk, talpra állásunk, erőnyerésünk, hogy megismerjük ezt az erős Istent és megtanulunk bízni benne.
Nem olyan régen hosszú sorozat volt itt Josafátnak az életéről. Ő volt az, aki élete legnehezebb helyzetében így kezdte az imádságát: „Uram, a te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szemben.” Erre nem Istennek volt szüksége, hogy elmondja neki, mert Ő ezt tudja. Erre Josafátnak volt szüksége: Uram, én igenis hinni akarom, hogy a te kezedben van az erő és hatalom, és nem a bennünket fenyegető ellenség kezében. Senki sem állhat meg veled szemben! Számunkra tehát életkérdés, hogy ott legyünk a te közeledben, és aki minket támad, veled találja magát szemben, és veled szemben nem állhat meg senki. Ha mi elcsámborgunk tőled messzire, akkor bajba kerülünk, akkor nincs erő, akkor kiszolgáltatottak vagyunk. Mivel azonban nálad van az erő és a hatalom, aki veled szövetségben van, azt te megvéded és azzal szemben nem arathat győzelmet más.
Nos, ez az isteni, számunkra elképzelhetetlen erő, Jézusban jelent meg ezen a földön. A názáretiek ezen csodálkoztak elő-ször: hogyan működik ebben ez az erő, meg ez a bölcsesség, mikor ismerjük apját, anyját, testvéreit. Kicsoda ez, hogy ilyen erő van benne?
Ismerjük a vérfolyásos asszonyról szó-ló történetet. Amikor Jézus megy az utcán, nagy sokaság veszi körül, és ez a gyógyíthatatlan beteg asszony hittel, hátulról hozzáér Jézus ruhájához, s ezt olvassuk: erő áradt ki belőle, és azonnal meggyógyult a bajából. Senki nem vesz észre semmit, csak az asszony, hogy valami történt, meggyógyult, meg Jézus. Ki érintett engem? S akkor ilyeneket mondanak neki: a tömeg szorongat, hol ez ér hozzád, hol az, miért fontos, hogy ki ért hozzád? Azért, mert erő áradt ki belőlem. Ezt lehet érzékelni, hogy ebből az isteni erőből Jézuson keresztül átárad valami egy nyomorult emberbe, és ennek megvan ott a következménye: a gyógyulás, a szabadulás.
Jézusban tehát ez az erő érkezett el hozzánk, és Ő ezt nem tartotta meg magának. Amikor a tanítványait először kiküldte a szá-mukra ismeretlen szolgálatba, akkor mindenekelőtt ezt az erőt adta nekik. Olyan szé-pen írja ezt le Lukács az evangéliumában: összehívta őket, és erőt és hatalmat adott nekik.
Feltámadása után pedig egyenesen ehhez a feltételhez köti, hogy majd újra elinduljanak és szolgáljanak. A Lukács evangéliuma végén olvassuk: maradjatok Jeruzsálemben mindaddig, amíg felruháztattak mennyei, és a ti Atyátok Lelkét megkapjátok. Az Apostolok Cselekedetei 1,8-ban azt mondja: „Erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek.”
Pünkösdkor ez az erő vált hozzáférhetővé mindazoknak, akik Jézus Krisztust, mint Urukat, Krisztusukat hittel az életükbe fogadták. Pünkösd reggelén a tanítványi sereg még félve szorongott abban a kis padlásszobában, ahova Jézus mennybemenetele óta minden nap összejöttek imádkozni. Magukra zárták az ajtót, mert attól tartottak, hogy őket is elviszik és esetleg Jézus sorsára jutnak. A gondolatától is rettegtek ennek. Észre ne vegyék, hogy vagyunk. Legjobb lenne megsemmisülni, valahova elbújni. Összebújtak és imádkoztak.
És akkor történt az, amit hallottunk az imént a Cselekedetek könyve 2. részéből: Isten az Ő Szentlelkét kiárasztotta rájuk. Péter körülnéz, és azt mondja: miért zárkózunk be, amikor az emberek ott kinn vannak. Nagy ünnep volt, több százezer ember fordult meg egy ilyen ünnepen Jeruzsálemben. Ezeknek a többsége még nem hallotta azt, hogy Isten szereti őket, hogy Jézus őértük is meghalt, és feltámadott, és ígéri nekik is az Ő Szentlelkét. Ki mondja el nekik, ha nem mi? Menjünk, és mondjuk.
Eltűnt a félelem, eltűnt a tanácstalanság. Lett mondanivalójuk, felelősség ébredt a szívükben ismeretlenek iránt, és a Jézustól kapott nagy szeretettel mentek és mondták az örömhírt. Egy analfabéta halászember, mint Péter, olyan erővel prédikált, hogy több ezer férfi — ők még nehezebben jutnak bűnlátásra és bűnbánatra — magába roskadva azt kérdezte: most mit csináljunk? Ez mind igaz, amit hallottunk. Hol kezdjük el az életünk megváltoztatását? S akkor Péter megmondta, hol kezdjék el: Bánjátok meg a bűneiteket, keresztelkedjetek meg ennek a jeleként Jézus nevére, tőle kérve bocsánatot, s aztán kapjátok a Szentlélek ajándékát. Így is történt.
Micsoda erő volt a szavaiban! Azok az emberek, akik végképp nem igét hallgatni mentek, hanem a nagy ünnepre meg vásárra, meg baráti találkozókra, egyszerre szembesülnek a valósággal. Péter bátran, nagy erő-vel rámutat az ő bűneikre: ti feszítettétek meg Jézust. S rámutat nagy erővel Jézusra, az Ő üres sírjára és üres keresztjére és azt mondja: az Isten feltámasztotta Őt és él, és mindannyian mehettek Őáltala az Istenhez.
És mindebben erő van, erő sugárzik. Belőlük? Sokkal inkább így kellene mondani: rajtuk keresztül. Az az erő, amit az Istent ismerő ember így mondott: az erős Isten uraknak Ura… az jelent meg Jézusban, az áradt rajta keresztül is a nyomorultakra, azt adta a tanítványainak, és azt adják a tanítványok tovább most másoknak. Terjed ez az áldott tűz, és emberek jutnak tiszta látásra, világosságra, és kapnak ez által az erő által új életet és szabadulást.
Ugyanez az erő munkálkodott Pál apostolban is, aki Athénből nehéz szívvel gyalogolt át Korinthusba, ahol senkit sem ismert, és nagyon félt, hogy mi lesz ott, hogy kezdjen ott munkához? Miért oda küldi őt Jézus Krisztus? Amikor később erre visszaemlékezik azt írja a Korinthusi levél elején: emlékszem, mikor hozzátok mentem nagy félelem és rettegés között, de elhatároztam, hogy semmiről nem akarok tudni, csak a Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről, és nem emberi bölcsesség hitető beszédével ámítottalak titeket, hanem az én beszédem Léleknek és erőnek megmutatása volt, hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességére épüljön, hanem Istennek erejére. Isten neki is adta ezt az erőt, pedig fizikálisan erőtlen ember volt. (1Kor 2,3-5)
Gyógyíthatatlan betegséget hurcolt magában, a családja elhagyta, még a munkatársak közül is többekben csalódnia kellett. Hányatatott sorsa volt, nélkülözésekkel teli. Igazságtalanul évekig börtönben felejtették a római helytartók, de a Krisztus ereje nemcsak hogy tartotta őt, hanem áradt rajta keresztül másokra is. Amikor egyszer gyógyulásért imádkozott, hogy gyógyítsa meg őt Jézus, akkor Jézus azt mondta: nem. Megtanulod, hogy elég neked az én kegyelmem, és a te nagy erőtlenséged által az én erőm fog majd munkálkodni. Erre Pál azt mondta: Ámen, akkor többször gyógyulásért nem imádkozom. Hadd legyen nyilvánvaló az én erőtlenségemben az Ő ereje. (2Kor 12,9))
Az egyik börtönből írt levelében pedig le tudta írni azt, hogy nekem pedig mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. (Fil 4,13)
Ez az erő nem alkati kérdés. Sem fizikai, sem lelki értelemben nem a szüleinktől örököljük. Ezt az erőt mindenki kaphatja, aki ezt megismeri, és el tudja mondani: a Krisztusban. Aki az élő Jézus Krisztussal olyan közösségre jut a hit által, amit éppen a Szentlélek tett lehetővé mindannyiunk szá-mára. Ez a Krisztusban áradó erő megerősít minket fizikálisan is, sokszor lelkileg, szellemileg is, és minden nagyképűsködés és túlzás nélkül elmondhatjuk: csakugyan mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
Kit erősít meg tehát Isten Szentlelke? Azt, aki Jézus Krisztust hittel befogadta az életébe. Akiben Ő él. Hiszen az ilyen ember Jézussal együtt az Ő Lelkét is kapta. A Lélekről pedig azt olvastuk, hogy erőnek a Lelke. Jézust hittel behívom, Ő adja nekem Szentlelkét, és kapja az ember ezt az erőt is.
Jézus nélkül erőlködés az ember vallásos élete is. Megállapítja azt, hogy nem tudja teljesíteni Isten törvényeit. Ezt tudjuk mióta ezek a törvények vannak. Jézussal pedig erőt nyer újra és újra. Valami olyan a különbség, mint amikor teljes szélcsend van, de egy vitorlással mégis valahova el kellene jutni. Az ember előveszi az evezőket és gyötri magát. Amikor pedig felkerekedik a szél, felkerülnek a vitorlák és vitetünk. Erőlködünk, a magunk erejéből húzzuk, vagy pedig nézzük, hogy a Szentlélek szele fúj — Jézus szélhez hasonlítja — és viszi a vitorláinkat. Nem mi rendeljük meg a szelet. A Lélek ott munkálkodik, ahol akar, úgy és akkor, ahogyan és amikor akar.
Hinni azt jelenti: készen vannak a vitorláim. Bízom Őbenne, elmondom azt, amit Josafát a teljesen kétségbeejtő helyzetben, amikor még fogalma sem volt arról, milyen segítséget fog adni Isten, hogy nálad van az erő és a hatalom, és veled szemben senki sem állhat meg. Egyebek között ezért is ragaszkodom hozzád, és melletted akarok maradni Istenem mindvégig, — s egyszer csak megérkezik a szabadítás. Egyszer csak szél kerekedik, belekap a vitorlákba és röpíti az életünket. Nem erőlködünk, hanem kapjuk az erőt, és ezzel az erővel tudunk másoknak is szolgálni.
Pünkösd után hamarosan nagy üldözés indult a keresztyének ellen. Mit csináljanak? Nem tudták. Maradjanak Jeruzsálemben, ne maradjanak? Jobb, ha szétoszlanak, jobb, ha összebújnak? Elkezdtek imádkozni. Imádkoztak az ellenségeikért is. Imádság közben bizonyosak lettek arról, hogy nem szabad innen elmenni, tovább kell hirdetni a Jézusról szóló örömhírt. És hogyan hirdették? „Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” (ApCsel 4,33)
Amikor fokozódott az üldözés, és az első vértanú, István kivégzésére került sor, akkor fokozódott az erő is. Amikor István már ott volt a kivégzés előtt közvetlenül, akkor azt olvassuk: az Úr hittel és erővel megtöltötte őt. (ApCsel 6,8)
Ez így működik. Nem mi erősítjük meg magunkat, ez nem szuggesztió és önszuggesztió, ez a Szentlélek munkája.
Mire erősít meg minket Isten Lelke, illetve ki kaphatja ezt az erőt? Az, akinek Isten adni akarja. De azért világosan beszél a Szentírás arról is, hogy az kapja ezt az erőt, aki tudja, hogy rászorul, aki tudatában van a maga erőtlenségének és ezt be is vallja Istennek.
Az előbb említettem Josafát imádságát. Az úgy kezdődött, ahogyan mondtam. Megvallotta: Uram, nálad van az erő és a hatalom, de így folytatódott: Istenünk, nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad. Nem tudjuk, mit tegyünk, de tereád tekintünk.
Ezt ki kell tudni mondani: nincs erőnk, és nem tudjuk, mit tegyünk. Ez nagy szégyen volt. Ha a király nem tudja mit tegyenek, aki a hadvezér is volt, akkor ki tudja, és ki fogja megmondani? Nem szégyelli magát, még a nyilvánosság előtt is bevallja? Bevallja, mert ez az igazság. Olyan nagy volt az erőfölény, hogy nem tudta, hogy ott hirtelen mit lehet tenni. De a mi szemeink tereád néznek… és ebben megvallotta az Istenbe vetett bizalmát. Az kap erőt, aki megvallja a maga erőtlenségét.
Egyetlen alkoholistán sem lehet segíteni addig, amíg az illető bizonygatja: akkor teszi le a poharat, amikor akarja. Amikor eljut oda, hogy tehetetlen vagyok, erőtlen vagyok, nem tudok leszokni, nem tudok újat kezdeni, de nem mondok le arról, hogy Isten segíthet rajtam, akkor lép be ez az erő. Innen kezdve mutatja meg Isten Szentlelke, mit tud Ő elvégezni valakiben.
Amikor valaki ilyen őszintén ki tudja mondani, hogy nincs erőm, de az én szemem tereád néz, és tőled várok erőt. Amikor elhangzik: Jézus, segíts! Úgy, ahogy Pé-ter ott a viharban felrázta az alvó Jézust: Uram, segíts, mert másképp elveszünk!
Érdekes, hogy ez a segélykiáltás többször is előfordul a Bibliában, és éppen a Szentlélekkel kapcsolatos helyeken. Olvassuk Jóel prófétánál, amikor megígéri, hogy majd kitöltetik a Szentlélek, és azt mondja: aki pedig segítségül fogja hívni az Úrnak nevét, az megszabadul, üdvözül, megtartatik. És Péter a pünkösdi prédikációjában idé-zi ezt a jóeli mondatot: aki pedig segítségül hívja az Úrnak nevét, az megszabadul, üdvözül, megtartatik; mert az hívja segítségül, aki már nem magában bízik, de aki az Úrban még mindig bízik. Vagy akkor kezd el igazán bízni benne. És aki Őt segítségül hívja, azt Ő nem hagyja magára.
Az kapja Isten Szentlelkét és ezt az erőt, aki arra használja, amire kapta. Mert Isten nem arra adja, hogy mi ezzel az erővel lekaszaboljuk az ellenségeinket. Nem arra adta, hogy erőfölényünk tudatában mások feje fölé kerekedjünk, hanem először is arra adta, hogy ragaszkodjunk Őhozzá. Legyen erőnk megmaradni a hitben. Hogy az a kicsi hit, amivel hozzá kiáltottunk, erősödjék, növekedjék. Aztán arra adta, hogy legyen erőnk másoknak is mutatni a hozzá vezető utat. Mint az apostolok az üldözés idején, nagy erővel tudjunk Őróla bizonyságot tenni. Ne féltsük magunkat: mit szólnak hozzá, mi lesz a következménye? Az lesz a következménye, hogy aki hittel hallgatja, az üdvözülni fog. S lehet ennél nagyobb dolgot cselekedni ezen a világon? Akkor ez mindent megér, akkor nem szégyellem azt a Krisztust, aki nem szégyellt engem elfogadni, és testvérének nevezni.
Azután adja ezt az erőt arra, hogy más erőtlenek mellé odaálljunk és szép csendesen vagy erősítsük őket, vagy vegyük át egy időre a terheiket, hiszen nekünk már van Jé-zustól kapott erőnk. Akkor erősítsük őket, s tanuljunk meg szolgálni, szeretni. Adja ezt az erőt ahhoz is, hogy tudjunk szenvedést vállalni a Krisztusért, és hogy tudjuk dicsőíteni a mi Urunkat a Szentlélek erejével.
Az ilyen ember már nem magára néz, mert ha magára néz, csak annyit mondhat: az én erőm kicsiny. Nem a bűnre néz, mert akkor csak így folytathatja: a bűn erős nagyon. A megváltó Jézusra néz és azt mondja: de te tudsz s akarsz segíteni, hát segíts bajomon. (Szép ez az ének, majd olvassuk el otthon a 461. éneket.)
Jézusra néz tehát az ilyen ember úgy, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: nézvén a hitnek elkezdőjére és bevégzőjére: Jézusra. Nem magunkra, nem az ellensé-günkre, nem a bajainkra. Ne az erőtlenségünket soroljuk, mert ezt a lemezt mindenki fel tudja tenni és mindenki tud ehhez illusztrációkat adni. Valljuk meg annak az erőtlenségüket, aki maga az erő, és engedjük, hogy belénk áradjon Jézus ereje, amit a Szentlélek közvetít mindannyiunk számára.
Csak az elmúlt napokban is sokszor hallottam ezt: nem bírom tovább. Nincs erőm. Feladom. Összeroskadok. Ezt minden esetben meg kell értenünk, mert egy hosszan tartó betegség, a csillapíthatatlan fizikai fájdalom, a tartós lelki gyötrettetés, a csalódások, a hosszú ideig elhúzódó bizonytalanság, a magány, a külső-belső feszültség, a sokféle nélkülözés el tudja szívni az ember erőit, s ott áll kiszipolyozva, kifacsarva, tényleg a padlón, meg maga alatt — ahogy mondogatni szoktuk. S most mit kezdünk egymással? Hümmögetünk: bizony, ilyen az élet, vagy rosszabb esetben ki-ki elkezdi sorolni a maga terheit, majdnem úgy: az semmi, ami téged összetört, hanem az enyém… S ettől megvigasztalódik a másik?
A pünkösdi evangélium úgy hangzik: van erő, és Isten Szentlelke hozzáférhetővé tette mindannyiunk számára Istennek ezt az erejét. Ő nem biztat minket, hogy próbáljuk tovább vonszolni magunkat, hanem erőt ad. Nem kell az evezőkkel küszködni. Lehet várni a Szentlélek szelére, tőle kérni erőt, és engedni, hogy aztán Ő vigyen minket olyan célok felé, amiket Ő tűzött ki elénk. Tele van a Szentírás erre vonatkozó ígéretekkel. Ő nem a csüggedésnek a Lelke (így is lehet fordítani), hanem az erőnek a Lelke. Jézus azt mondja: maradjatok Jeruzsálemben, mert felruháztattok mennyei erő-vel. Kaptok erőt, amikor a Szentlélek eljön rátok. És tanúim lesztek.
Ő kínálja nekünk ezt az erőt. Van-e anynyi alázat bennünk, hogy ma elmondjuk: Uram, csakugyan nincs erőm ezzel a nagy sokasággal szemben, ami reám telepszik és ami megterhel. De hiszem, hogy nálad van az erő és a hatalom, és te ezt az erőt küldted el nekem is Jézusban, és ezt közvetíti a te Szentlelked, alázatosan kérem tőled ezt. És akkor türelmesen várni, amíg Ő ajándékozni is fogja ezt az erőt. Nem kell összeroskadva vonszolnunk magunkat, nem kell dramatizálnunk a helyzetünket, nem kell még nagyobbnak látni a bajokat és gondokat, mint amekkorák, hanem azt az Istent lássuk olyan nagynak, amilyen, aki nekünk ezt az erőt kínálja.

Jézus Krisztus mennybemenetelének az ünnepe szürkén húzódik meg a hétköznapok között, pedig ez legalább olyan horderejű ünnep, mint a karácsony. A karácsonynak is kicsavartuk a nyakát, felcicomáztuk minden, tőle teljesen idegen dologgal, de aki a karácsony lényegét érti, és annak örül, amit Jézus az Ő testté lételekor tett, az érzé-keli, hogy pontosan ilyen horderejű esemény történt az Ő mennybemenetelekor, fordított irányban.
Amikor az ige testté lett, akkor Ő kilépett a láthatatlan világból és bejött ide, a mi látható, a bűn nyomorúságával megvert világunkba. Itt elvégezte azt, amire vállalkozott, amivel az Atya megbízta, és miután tökéletes munkát végzett, s ezt jelentette is az Atyának, visszament a láthatatlan világba. De az Ő visszamenetelének ugyanúgy célja van, mint az idejövetelének. Persze, a mi vaksi szemünk nem látja a láthatatlanokat, és amit nem látunk, arra azt mondjuk: nincs, s ezért nem érzékelik tömegek a karácsony evangéliumát, és még kevésbé a mennybemenetel ünnepének az evangéliumát.
Tavaly ilyenkor arról szólt hozzánk Isten igéje, hogy mit mondott Jézus, miért jobb, hogy Ő visszamenjen a mennybe, mint hogy itt maradt volna közöttünk. Több fontos üzenetet, gondolatot mond erről az Ő igéjében.
Ma pedig arra figyeljünk, mi a célja a mennybemenetelnek. Miért ment Ő vissza a mennybe? Ezt azonban jobban megértjük, ha előtte egy másik kérdésre is választ keresünk: hogyan is történt az Ő mennybemenetele? Erre nem lehet elégszer figyelmeztetni még a kedves templomos testvéreket sem, mert vannak dolgok, amik elterjedtek, de teljesen idegenek a Bibliától, mert nincsenek benne. Ilyen például az, hogy az Ábel füstje felfelé szállt, a Kainé meg nem, s ezért haragudott meg rá. És hogy almafa lett volna ott az édenkertben. Mindenki azt mondja: alma pedig egy szó sincs róla a Bibliában. Nos, így a mennybemenetellel kapcsolatban is elterjedt az, hogy Jézus elkezdett emelkedni és ment, ment fölfelé, és a végén olyan pici volt, hogy nem látták. Erről egy szó sincs a Bibliában.
Hogy írja le a Szentírás Jézus mennybemenetelét, ez egyáltalán nem mellékes, mert ennek a következményei fontosak. Az Apostolok Cselekedetei első részében Lukács a rá jellemző alapossággal írja ezt le: „Amikor ezeket mondta az Ő tanítványainak, az ő láttukra felemelteték, és felhő takarta el Őt szemeik elől. És amikor szemüket az égre függesztették, mikor Ő elment, ímé két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: Galileai férfiak, mit álltok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jön el, amiképpen láttátok Őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,9-11)
Tehát pontosan hogy történt: Az Ő láttukra felemeltetett, és felhő takarta el Őt szemeik elől. Miközben Jézus beszélt, egyszer csak látták a tanítványok, hogy már nem éri a lába a földet. Felemeltetett, és egy pillanat alatt felhő takarta el a szemük elől.
Erről a felhőről többször van szó a Szentírásban. Ez a felhő az, ami eltakarja a mi testi szemeink elől a láthatatlan világot. Egyebek közt a mennybemenetel története is utal arra, hogy mi a sajátos bibliai világkép. Csodálkozhatunk azon, hogy egyáltalán nem az ismert ókori világkép az, ahogyan a Biblia a valóságot szemléli. Az ókori világkép középpontjában a föld állt, felette ki volt feszítve a mennyboltozat, ott fenn az Isten vagy az istenek lakóhelye — ki hogyan gondolkozott —, alul meg az alvilág, a sötétség birodalma, a pokol.
A Biblia nem így ír a valóságról. A Biblia azt mondja a valóságnak két nagy szektora van: a láthatatlanok és a láthatók. Egy sor igét idézhetnék most, ami mind-mind ezt tükrözi. Pál apostol a korinthusiaknak azt írja, hogy mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatók örökkévalók. A Kolosséi levélben, ahol Jézus Krisztus nagyságáról ír, azt mondja: Ő képe a láthatatlan Istennek, és mindenekelőtt már létezett, és Őbenne áll fenn minden, ami van: láthatók és láthatatlanok egyaránt. A Zsidókhoz írt levélben pedig azt olvassuk: aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik, mert hit által értjük meg, hogy a világot Isten teremtette és a látható a láthatatlanból állt elő. (Zsid 11,3 Kol 1,15-16)
Ez egészen sajátos és egyedülálló valóságszemlélet, ami a Bibliában van, hogy vannak a láthatatlanok és a láthatók. A világnak ez a két szektora együtt, egyidejűleg és ugyanott létezik. Nem rétegeződik, hogy itt valami alacsony szintű látható világ, s felette valami magasabb, számunkra elérhetetlenül és érzékelhetetlenül. Itt van a láthatatlan világ is. A láthatatlan világ meg a látható világ Királya, Ura is itt van. Itt van Isten köztünk. Jézus Krisztus is jelen van igéjében és Szentlelkében. Néha Isten bepillantást enged a hívőknek a láthatatlanba.
Többen ismerjük Géházinak a történetét, aki Elizeus próféta szolgája volt, és egy reggel jajveszékelve ment vissza a szobába. Jaj, Uram, jaj, Uram, körülvettek az asszír seregek bennünket. Tudniillik azt a falut, ahol Elizeus volt, mert Elizeusra nagyon haragudtak. Nem érti Géházi, miért ül olyan nyugodtan Elizeus, mikor az ellenséges gyű-rű látható távolságra ott van körülöttük. S akkor Elizeus azt mondja: Istenem, nyisd meg az ő szemét, hogy lásson mindent. S akkor Géházi összecsapja a kezét, mert látja, hogy az ellenséges asszír gyűrű meg az ő falujuk között van egy másik gyűrű: Isten védőgyűrűje. Tüzes lovagok vannak ott, akik védik őt. Csak ezt ő nem látta, mert ez a láthatatlan világhoz tartozik. Az Isten védőangyalai ott őrködtek Elizeus épségén. Mert Elizeust Isten miatt kerítették be az asszír seregek.
Az ember nem látja ezt, mert a szemünkkel, meg egyáltalán az öt érzékszervünkkel s az értelmünkkel, a világnak csak a látható részét tudjuk bejárni, és valamennyire megismerni. A láthatatlanok csak a hit számára valóság, de ugyanolyan valóság, realitás, mint ahogy a tapintásunk, szaglásunk stb. érzékszerveink számára a látható világ. Hit nélkül azonban lehetetlen érzé-kelni a láthatatlant. Isten néha elvette a felhőt és engedett bepillantást a láthatatlanba, hogy mindenki meggyőződjék arról, hogy ez valóság.
Nem tudom, felfigyeltünk-e már arra valaha is, hogy a karácsonyi történetben sem az van, hogy angyalok repültek oda valahonnan messziről a pásztorokhoz, hanem ott a görög eredeti szöveg még jobban kifejezi, hogy odalépett az angyal a pásztorokhoz. Előbb csak egy, aztán sokan voltak, akik énekeltek. Addig is ott volt, csak akkor közel lépett hozzá. Együtt van a látható és a láthatatlan világ.
Amikor István vértanút megkövezték, a halála előtti pillanatokban ő is beláthatott a mennybe, és még elmondhatta, hogy mit lát. Látta az Isten dicsőségét és Jézust állni az Isten jobbja felől. (ApCsel 7,56)
A látható és a láthatatlan világ tehát egy világ, annak két szektora együtt létezik. Jézus a láthatatlanból belépett ebbe a mi látható világunkba. Ő, aki öröktől fogva Isten, és lénye szerint Lélek, az Ő isteni természete mellé magára vette még ezt a mi hitvány emberi testünket, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Amikor azonban elvégezte a megváltás munkáját, visszalépett őseredeti helyére, a láthatatlan világba. Ez történt az Ő mennybemenetelekor. Éppen csak megemelkedett, és egy pillanat alatt felhő takarta el Őt a szemük elől.
Persze néztek mindenfelé: jobbra, balra, leginkább felfelé, hogy hova lett, és amikor jönnek az angyalok, ezért mondják: ne tekintgessetek itt jobbra, balra, most nem ez a dolgotok, hanem tegyétek azt, amivel Ő megbízott. Aztán majd egyszer visszajön és mindenki meg fogja Őt látni. Még egyszer elveszi a felhőt Isten, és visszajön Jézus ebbe a látható világba.
Arra a kérdésre tehát, hogy hova ment el Jézus, semmiképpen nem az a Biblia vá-lasza, hogy kiment ebből a világból. Itt maradt Ő. Meg is ígérte, hogy veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
A tavaly felsorolt igékben láttuk, hogy azért jobb nekünk, hogy elment, mert így nem köti többé a test fizikai korlátja, és egyidejűleg mindenütt ott tud lenni, ahol az Ő nevében összejönnek, vagy ahol Őt segítségül hívják. Ha itt maradt volna emberi testében, egyidejűleg csak egy helyen lehetne jelen most is. Így viszont nagy lehetőség ez, hogy itt, meg a Föld túlsó oldalán is, aki Őt hívja, átéli az Ő jelenlétét.
Nem ment ki tehát Jézus ebből a világból, és nem távolodott el az Ő tanítványaitól sem. Ezt a tanítványok nagyon jól tudták és nagyon komolyan vették. Ezt például a Márk evangéliumában: „Az Úr azért, minekutána szólott nékik, felviteték a mennybe, és ült az Istennek jobbjára. Ők pedig kimenvén, prédikáltak mindenütt, az Úr együtt munkálván velük, és megerősítvén az igét a jelek által, amik azt követték.” (Mk 16,19-20)
Nincs itt valami ellentmondás? Az Úr, miután szólott nekik, felvitetett a mennybe (…) és az Úr együtt dolgozott a tanítványokkal, együtt munkálkodott velük, és miközben ők prédikáltak, Jézus csodákat tett. Például olyan csodát, hogy hitetlenekből hí-vők lettek. Kétségbeesettekből reménykedők lettek. Megtérésre jutottak emberek. A tanítványok pedig tisztában voltak azzal, hogy ez nem az ő ügyességük eredménye, hanem ez az ott munkálkodó dicsőséges Krisztus munkája.
Akkor most, hogy van: a mennyben van, vagy itt van? Emberi testére nézve nincs itt közöttünk többé, de úgy, ahogy a Heidelbergi Káté gyönyörűen és biblikusan írja, mégis itt maradt közöttünk.
49. kérdés: Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele?
Felelet: Először, hogy Ő a mennyben, Atyja színe előtt nekünk közbenjárónk. Má-sodszor, hogy a mi testünk Őbenne a mennyben van, hogy ez bizonyos záloga legyen annak, hogy Ő mint a mi Fejünk, minket, tagjait szintén felvisz majd önmagához. Harmadszor, hogy Ő viszont zálogul az Ő Szentlelkét küldi alá nekünk, akinek ereje által nem a földieket keressük, hanem az odafelvalókat, ahol van a Krisztus, ülvén Istennek jobbján.
Miután a mennybe ment, mégis azt tapasztalták, hogy itt van és munkálkodik igé-je és Szentlelke által. Azért fontos ez, mert hozzá nem értő emberek az űrhajózás kezdetén brosúrákat is jelentettek meg arról, hogy íme lám az űrhajók nem találták sem a mennyországot a világűrben, sem a mennybement Krisztusba nem ütköztek bele, tehát mesebeszéd ez az egész. Jézus nem a világűrbe távozott, hanem a láthatatlan világba lépett vissza, és ezért van itt a közelünkben szakadatlanul.
Ugyanakkor mégis be kell ismernünk, hogy van itt valami titok. Mert alapigénkben mégis úgy szól Jézus a mennyről, mintha az valamilyen értelemben hely lenne. „Az én Atyám házában sok lakóhely van. Elmegyek, és helyet készítek nektek, és majd egyszer magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.”
A láthatatlan világgal kapcsolatos kijelentéseket mindig valami titokzatosság lengi körül. Nem tudjuk felfogni annak a valóságát, és talán alázatban is akar tartani minket Isten azzal, hogy minden részletre nézve nem kapunk kijelentést. Annyi bizonyos, hogy együtt van a valóságnak ez a két része, és amikor a mi Urunk visszament a láthatatlan világba — így mondjuk: felment a mennybe —, mégis itt maradt lelki módon, és ezt sokan tapasztaljuk.
A másik kérdésünk ez volt: miért ment fel a mennybe? Mi a célja az Ő mennybemenetelének?
Először is azért ment oda vissza, mert Ő ott van otthon. Az az Ő őseredeti helye. (Megint rosszul beszélünk, de valahogy le kell írni a kifejezhetetlent). Onnan jött el ide, és Ő hazament, amikor visszament. Ez rövid kitérő volt az Ő örök isteni létében, amit itt töltött. De nem ez az Ő hazája, hanem az az Ő igazi hazája. Erről olyan szépen beszél, amikor mennybemenetele előtt mintegy jelenti az Atyának, hogy mit végzett el az alatt a néhány esztendő alatt.
Ajánlom ma este ünnepi igeként a János evangéliuma 17. részét, olvassák el a testvérek. Azt, amit főpapi imának szoktunk nevezni. Ilyen nagy horderejű mondatok vannak itt az elején: „Atyám, most te dicsőíts meg engem te magadnál azzal a dicsőséggel, amivel bírtam tenálad a világ létele előtt.” Nem akárki a mi Megváltónk. Amikor még nem volt világ, Ő már akkor is ugyanolyan mindenható Isten volt, mint ma, s mint a mennybemenetelekor, és Ő az Isten dicsőségéből jött el ide közénk a testté lételekor. Amikor visszament a mennybe, ismét ebben a dicsőségben foglalta el a helyét.
A másik, ami miatt visszament: elvégezte azt, amit az Atya reá bízott. Itt van mellette a másik gyönyörű mondat: „Atyám, én dicsőítettelek téged a földön, elvégeztem a munkát, amit reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn 17,4)
Milyen alázatos jelentés. Az engedelmes Fiú jelenti az Atyának, hogy teljesített mindent. Megismétli azt, ami elhangzott nagypénteken a kereszten, hogy elvégeztetett. Tökéletes a váltság, nincs híja, minden ember számára nyitva van a mennyország kapuja. Ő belehalt abba, hogy mi oda beléphessünk, de lehetővé tette, elvégezte, semmi híja nincs. Elvégezte a munkát, ezért visszamegy a mennybe.
Azért egészen konkrét célokat is megjelöl, hogy miért. Több helyen is olvassuk a Szentírásban, hogy Ő egyebek között azért ment vissza, hogy legyen valaki, aki a legmagasabb fórumon szüntelenül imádkozik értünk. Felfoghatatlan, hogy az a Krisztus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, énértem, meg tiértetek szüntelenül imádkozik. Neki fontos a sorsunk, hogy a mindenható Isten előtt hordozza a nevünket. Ha senki nem lenne ezen a földön, aki könyörögne értünk, maga az Isten Fia szüntelenül esedezik érettünk.
Egy-két ilyen mondatot hadd idézzek a Bibliából. A Zsidókhoz írt levél 7. része így hangzik: „Éppen ezért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék érettünk.” (7,25) „Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” (9,24)
Nem akármi történt áldozócsütörtökön. Magába a mennybe ment be, és a mindenható Isten előtt minket képvisel. Ezért bátorítja az idős János apostol levelében (1Jn 2) azokat a hívőket, akik nem találnak békességet amiatt, hogy vétkeztek: az a cél, hogy ne vétkezzetek, de ha mégis vétkezik valaki, nem kell kétségbeesnie, mert van szószólónk az Atyánál, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adatott miértünk. Van szószólónk, védőügyvédünk, képviselőnk az Atyánál, Ő közbenjár érettünk, és bízhatunk az Ő közbenjárásában.
Van, aki ezt komolyan veszi. A múltkor egy imaközösség alkalmával olyan egyszerű kedvességgel mondta valaki: látod, Istenem, milyen ügyetlenül és pontatlanul fejezem ki magamat, de köszönöm, hogy az én Megváltóm közbenjár érettem, és amit Ő mond, az biztos nem ügyetlen és biztos nem pontatlan. És ez így van, és reménykedhetünk ebben. Nem helyettünk imádkozik Jézus az Atya előtt, hanem érettünk. A mi imádságunk hangozzék itt, az Övé meg hangzik ott, és az Atya előtt a kettő egyesül, és az imádságokat is úgy látja, ahogy minket: a Krisztusban. Ha minket néz Őrajta keresztül, látja a hívőt, és a mi ügyetlen és pontatlan imádságunk is azért kedves előtte, mert Jézusén keresztül nézi. Valóban főpap Ő, aki közbenjár érettünk.
Alapigénkben is egy konkrét célt jelöl meg, hogy miért ment fel a mennybe. Hogy helyet készítsen nekünk. Olyan szép ez a kifejezés, ha beleillesztjük az üdvtörténet nagy összefüggésébe. Először lehetővé kellett tennie, hogy nekünk újra legyen helyünk a mennyben, mert Jézus nélkül nekünk ott semmi keresnivalónk nincs, és nem is találunk helyet magunknak. Oda be sem lehet jutni nélküle. Csak Őbenne, vele együtt lehet oda bejutni. De nemcsak lehetővé tette, hogy helyünk legyen, hanem előre ment, hogy el is készítse a helyet. Olyan sok gyengéd szeretet van ebben az Ő ígéretében. Elkészített hely vár bennünket.
Ugye milyen nagy különbség, hogy tudjuk, hogy jön egy vendég, aztán megérkezik, amikor megérkezik, majd adunk valamit vacsorára, ami éppen lesz. Majd akkor meglátjuk azt is, hogy hova fektetjük. Vagy amikor olyan vendég jön, akiért ég a szívünk, akit nagyon szeretünk, és előre megágyazunk, egy kis virág is kerül az éjjeliszekrényre. Ha tudjuk, minek örül, mit szeret, azt is odakészítjük meglepetésként, elkészítjük a helyét. Ez a gyöngéd, meleg szeretet sugárzik a mennybement Krisztusnak ebből az ígéretéből. Előre megyek, hogy helyet készítsek nektek. Nem véletlen, hogy aki ezt komolyan veszi, úgy vágyódik elmenni és a Krisztussal lenni, mint Pál apostol. Mert azt mondja: az sokkal inkább jobb. Azért nem vet véget az életének, és amíg itt kell lennie, itt áll helyt, de számára a meghalás ezt jelenti: Közelebb kerülök az én Uramhoz, és az sokkal jobb. Másként tudnánk gyászolni, vagy amikor meg-meglegyint a halál fuvallata arra gondolni, hogy egyszer mi is átlépjük az élet és halál mezsgyéjét, ha valóban a Krisztusban vagyunk, és tudjuk, hogy elkészített hely vár bennünket.
Az előbb már említettem, hogy az is célja az Ő mennybemenetelének, hogy így mindenütt ott lehet, ahol Őt hívják, ahol bíznak benne, ahol Őt keresik. És nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy azért ment vissza a mennybe, hogy uralkodjék. Mennybemenetelekor mondta a tanítványoknak: né-kem adatott minden hatalom mennyen és földön. Ő a láthatatlan és látható világ teljhatalmú ura. A Jelenések könyve nem véletlenül használja ezt a kifejezést: Ő az uraknak Ura, és a királyoknak Királya. Ő gyakorolja a maga hatalmát.
Ezért foglalta bele az Apostoli Hitvallás a Jézus mennybemeneteléről szóló hittételbe azt is, hogy „ül a mindenható Atya Isten jobbján”. Ez megint nem hely, hanem funkció. Az uralkodó jobbján ült a hadvezér, aki az egyetlen teljhatalmú képviselője, és az uralkodó akaratának a végrehajtója volt. A hadvezér volt a végrehajtó hatalom. Az Atya jobbján — ez nem azt jelenti, és szabaduljunk is meg az ilyen képzetektől, hogy két karosszék van egymás mellett, és az Atya jobb keze felől ott ül Jézus. Így írja le a Biblia, mert nem tudjuk másként kifejezni a kifejezhetetlent. Ez azt jelenti, hogy neki ugyanolyan hatalma van, mint az Atyának. Az Atya hatalmát és akaratát végrehajtja. Uralkodik. Amikor a király a trónjára ült, akkor gyakorolta a hatalmát, onnan osztogatta a parancsokat.
Eszünkbe jutnak ilyen igék, amiket Jézus mondott: ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit mondok nektek. Vagy a másik ige: nem szégyellte őket, vagyis a benne hívőket, testvéreinek nevezni. Egy hívő ember tudhatja, hogy Jézus engem a barátjának tekint. Jézus nem szégyelli, hogy én az Ő fogadott testvére, de szeretett testvére vagyok. Ezt az a Jézus mondja, akié minden hatalom mennyen és földön, és gyakorolja uralmát, hatalmát ezekben a napokban is. Kinek van ilyen bennfentes barátja? Kinek a testvére az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön? Szép dolog akkor, ha mégis félünk, aggodalmaskodunk, szorongunk, nem Őbenne bízunk, hanem emberi segítségben jobban bízunk, vagy magunkban? Nem kellene felszabadulnunk a teljes bizalomra? Arra, hogy vegyük komolyan: ma is az Övé minden hatalom, és úgy mehetünk a világ Urához, mint aki testvéreivé fogadott, mint aki barátainak nevez, ha azt cselekesszük, amit Ő mond.
Sok drága célja van tehát Jézus mennybemenetelének. A tanítványok szíve összeszorult, árváknak érezték magukat, megijedtek Jézus nélkül, de aztán megbátorodtak, mert kapták az Ő Szentlelkét. Minden újjászületett ember is kapta az Ő Szentlelkét. Merjünk jobban hagyatkozni a Lélekre. Vegyük komolyan azt, amit az angyalok mondtak a mennybemenetel napján a tanítványoknak: ez a Jézus, aki most eltűnt elő-letek, egyszer majd szemmel láthatóan jön vissza. Addig pedig ne az égbe nézzetek, hanem tegyétek azt, amivel megbízott. Ez a mennybemenetel ünnepének a parancsa számunkra is. Nem Őutána kell nézni, hanem együtt kell vele dolgozni. Tenni azt, amivel megbízott, s közben tapasztaljuk, hogy velünk együtt munkálkodik.
Jó lenne, ha végiggondolnánk ezeket az igéket. Ha valóban elolvassuk a János evangélium 17. részét, vagy a 14. rész elejét újra, akkor felragyog előttünk ennek a nagy üdveseménynek, a mennybemenetelnek az evangéliuma, és nem lesz olyan szürke hétköznap ez a nap. Ha munkával töltjük is, ünneplő szívvel töltjük, és megmarad ez az ünneplés a nap elmúltával is, mert Ő megígérte, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig.