AZ ÚR KEZE

Lassan végére érünk az Apostolok cselekedeteiről írott könyvnek, amit kalauzunk szerint hetek óta olvasunk. Aki figyelmesen olvassa napról-napra, annak feltűnik, hogy csakugyan helytelen ez a cím: Apostolok cselekedetei. Hiszen ez a könyv nem erről szól, hanem Isten hatalmas tetteit sorolja. Az élő Jézus Krisztus cselekedeteit tárja elénk, aki egészen új és nagy dolgokat cselekedett. Legyen áldott érte az Ő neve! Tudjuk, hogy a benne hívőkben és a benne hívők által Ő ma is ugyanilyen nagy dolgokat kész cselekedni.
Ebből a felolvasott szakaszból éppen ezért most ezt az egyetlen bibliai igazságot és örömhírt szeretném kiemelni: Isten cselekvő úr, és végső soron minden történésnek Ő az alanya ezen a világon. A hit látja ezt, és a hívő ember egyenesen számít arra, hogy Isten cselekszik. Éppen ezért sokkal tágasabb világban élnek a hívők, mint a többiek. Helyesebben tudják megítélni az egyes eseményeket is.
Azt nézzük meg, hogy ebben a felolvasott szakaszban hogyan tükröződik ez: Isten cselekvő úr, és minden földi történésnek a végső alanya Ő maga. Milyen nagy lehetőség ez, hogy Ő kész általunk is cselekedni szeretetével és erejével. Boldog ember az, aki rábízza magát!
1. Minden versben, ami ebben a részben van, újabb és újabb vetületét látjuk ennek az igazságnak. „Azok, akik az István miatt támadt üldözés következtében szétszóródtak, eljutottak Főníciáig, Ciprusig és Antiókhiáig…”
István vértanú halála után tehát üldözni kezdték Jézus tanítványait Jeruzsálemben. Így olvassuk ezt: „Saul pedig egyetértett István kivégzésével. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén.” (ApCsel 8,1)
Az együttérző olvasó felháborodhat: miért bántották szegény keresztyéneket? Kiknek ártottak ők, mitől tartottak, mit féltettek tőlük? Hiszen nem is ismerték őket. Ha ilyenekkel lett volna tele a birodalom vagy lenne tele a mi országunk, akkor nem lenne lopás, gyűlölködés, erőszak, válás, hamisság, csalás. Hiszen ezek valóban komolyan vették, hogy Jézushoz hasonlítson az életük, ezért is nevezték őket — ahogy olvastuk az utolsó mondatokban — krisztusi, Krisztus-forma, Krisztushoz hasonló, görögül: keresztyén embereknek. Mi bajuk volt velük? Miért bántották őket? Persze az ő Urukat is irigységből adták a hatóság kezére. Most úgy látszik, őket is irigységből gyűlölik. De mit irigyelnek tőlük? Fel lehet háborodni ezen, hogy üldözés támadt a jeruzsálemi keresztyének ellen. Aki azonban ennél többet lát és a láthatatlanokkal is szá-mol, az tudja, hogy itt másról van szó.
Ha nem támad üldözés ellenük, akkor ezek a keresztyének szépen együtt maradnak Jeruzsálemben, és nem teljesedik az a program, amit Jézus világosan eléjük adott: „… erőt kaptok, és tanúim lesztek először Jeruzsálemben, azután Júdeában, azután Samáriában, és a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Ők szépen összehúzták és jól érezték magukat Jeruzsálemben, most Isten szétkergette őket, hogy az Ő terve megvalósuljon, s minél többen üdvözüljenek az evangélium által. Aki tehát a láthatatlanokat is látja, és ismeri a cselekvő Istent meg az Ő terveit, az tudja, hogy nincs semmi baj, csak a terv szerint halad előre Jézus Krisztus ügye. Azzal, hogy szétszórja őket, segíti, hogy a küldetésüket cselekedjék.
Semmi más nem történt itt, mint az, amit némely gólyaszülők szoktak tenni: ha van egy-egy lusta fióka, amelyik nem akar idejében elkezdeni repülni, akkor azt a csőrükkel megbillentik, hogy kiessen a fészekből és próbálgassa csak minél előbb hatalmas szárnyait, mert hamar itt az ősz, és akkor át kell repülni a tengeren. Saját szememmel is láttam ilyet többször Cecén, ahol volt gólyafészek a templomon is meg a parókián is. Isten megbillentette az ő népét egy kicsit, akik nagyon jól érezték ott magukat egymással, de őket nem erre hívta el, hanem arra, hogy hirdessék a róla szóló evangéliumot az egész világon. Most aztán szétszóródnak és hirdetik előbb Júdeában, aztán a félpogány Samáriában, aztán az egész pogány római birodalomban. És mi a gyümölcse? Háromszor ismétlődik ebben a rövid szakaszban: nagy sokaság tért meg az Úrhoz.
Isten cselekszik tehát akkor is, amikor úgy tűnik a gyanútlan szemlélőnek, hogy Isten ellenségei gonoszkodnak az Ő népével. Ez nem csökkenti azoknak a felelősségét. Ők felelősek a bűnükért, és megkapják az ítéletüket. Isten azonban olyan hatalmas, hogy még az Ő ellenségeinek a gonoszkodását is felhasználja a maga tervei megvalósulására és az övéinek a megáldására.
Több helyen van szó erről a Bibliában. Egyetlen verset hadd olvassak fel, ami így hangzik: „Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az Úr, cselekszem mindezt. (Ézs 45,7) Minden eseménynek a végső alanya Ő maga. Isten uralja a helyzetet, csak az történhet, amit Ő akar, illetve, ha az Ő ellenségei akarata ellenére tesznek valamit, Ő olyan hatalmas, hogy még azt is befogja a maga szekerébe, és felhasználja a maga céljaira a személyes életünkben, az egyház életében, meg a történelemben is.
2. Szétszóródtak tehát a keresztyének az apostolokat kivéve, és eljutottak Főníci-áig, Ciprusig és Antiókhiáig. Egyelőre senki másnak nem hirdették az igét, csak a zsidóknak, úgy ahogy azt Jézus Krisztus is tette kezdetben. Csakhogy: volt azonban kö-zöttük néhány… Néhány „elvetemült”, akik szerették a maguk pogány ismerőseit, és nem titkolták el előlük a Jézus Krisztusról szóló örömhírt. Ami rajtuk segített, remélték, hogy a többi pogányon is segít. És ezek mit csináltak? „Amikor eljutottak Antiókhi-ába, a görögöknek is hirdették az Úr Jézus Krisztust.” Kiderül, hogy a görögök — a pogányok, ez gyűjtő elnevezés — szívében nagy vágyakozás van Isten után, nagy szomjúság és nyitottság az evangélium előtt, ezek meg bátran és erővel hirdetik az igét, és a pogányok közül is nagy sokaság tér meg az Úrhoz. Vajon miért? Ügyesen tálalták az evangéliumot? Vagy erőteljesen érveltek? Megragadóan szónokoltak? Szó sincs erről! A válasz a következő versben van: „Az Úr keze velük volt…” Ez a nyitja mindennek!
Ha az Úr keze velük van, akkor ott szomjas lesz a pogány az evangéliumra, amit még sose hallott. Akkor ott erővel tud bizonyságot tenni az analfabéta is arról, amit már megtapasztalt Isten szeretetéből. Akkor ez a bizonyságtétel telibe találja a hallgatót és újjáteremti az életét, és mindez nem emberi teljesítmény, hanem az Úr keze cselekszi ezt. Mindezen események mögött nyilvánvalóan felismerhető a mindenható Isten. Csak ezzel magyarázható, hogy nagy sokaság tér meg az Úrhoz, vagyis ébredés volt Anti-ókhiában. Amikor egyidejűleg, vagy rövid időn belül sok pogány lesz hívővé és szabadul meg a lelki sötétségből, azt nevezzük ébredésnek. De ennek a mindenható Isten volt az alanya. Az Úr keze cselekedte mindezt, és hogy Ő cselekedte, azon a pecsét ez, hogy maguknak a szolgálóknak a csodálkozására is nagy sokaság tér meg az Úrhoz.
Igen ám, de ez merőben új esemény volt. A pogányoknak is hirdetni az evangéliumot, és látni azt, hogy azok ugyanúgy, egyből, minden többlépcsős megoldás nélkül, Jézus Krisztus tanítványaivá lesznek és kapják az Ő Szentlelkét éppen úgy, mint pünkösdkor azok a zsidók, akik hallották az evangéliumot. Nincs különbség zsidó és pogány között? Ebben a tekintetben nincs. Mind a kettő Krisztus váltságára szorul. Mind a két társaság szívében az élő Krisztus tud vágyakozást ébreszteni. Mind a két társasághoz Ő küld olyan követeket, akik nekik megfelelően mondják el az evangéliumot. Mind a két társaságból Ő hív el magának üdvözülteket, akiken keresztül megint Ő munkálkodik tovább, hogy menjen az evangélium egészen addig, ahogy hozzánk eljutott, ahogy ma is hangzik, ahogy — remélhetőleg — rajtunk keresztül is eljut másokhoz. Ezt jelenti ez a tömör és sok igazságot magába foglaló kijelentés: az Úr keze velük volt.
Az Úr keze formálta használható eszközökké ezeket az igehirdetőket. Az Úr keze használta őket mások üdvösségére. Az Úr keze formálta a hitre jutott hallgatókat is alkalmas igehirdetőkké. Ha nem figyeltünk volna fel erre, javasolom: olvassuk el még egyszer a Cselekedetek könyvét. Lássuk meg, hogy mint vörös vonal húzódik végig ez, hogy Isten cselekedeteiről szól ez. Istennek ilyen magunk fajta, egyszerű hívők által elvégzett cselekedeteiről, akik miközben engedték, hogy használja őket Isten, maguk is egyre közelebb kerültek hozzá, egyre nagyobb ámulattal látták az Ő csodáit, egyre bizonyosabbak lettek arról, hogy Ő van, hogy Ő hatalmas, hogy Ő uralkodik, hogy csak Ő uralkodik és egyre jobban rá merték bízni magukat. Gyönyörű gondolata ez a Cselekedetek könyvének.
3. Zökkenő nélkül azonban soha nem ment előre az evangélium ügye, mert eljut ennek a híre a Jeruzsálemi központba. Meghallják az apostolok, hogy mit művelnek némelyek a pogányok között. Mi folyik ott? Tényleg igaz lenne, hogy nagy sokaság tér meg az Úrhoz? Valóban az Úrhoz térnek ezek meg, nincs ott valami összevisszaság? Azért bizonyos felügyeletet gyakorolni kell Jeruzsálemből, és elsősorban azoknak kell gyakorolniuk, akik éveken át együtt voltak Jézussal. Nézzünk csak utána, nehogy valami zavar támadjon ott.
Elküldenek egy ellenőrt. Kit küldjenek el? Valami miatt a választás Barnabásra esik. Emögött megint szépen felismerhető Isten munkája. Mert ha oda kiküldenek egy kicsinyes törvény-prédikátort, az képes letaposni azt a vetést, amit ott Isten Lelke végzett, és képes megzavarni egy fiatal hitű gyülekezetet, amelyik később aztán a missziónak a legerősebb oszlopává vált. Úgy tűnik, hogy éppen Barnabást találják a legalkalmasabbnak, aki maga is ciprusi, aki higgadt, nyugodt ember, szelíd és jámbor — ilyen jelzőket olvasunk róla. Érett keresztyén, akinek nincsenek előítéletei a pogányokkal szemben, aki az egyetlen volt, aki felismerte Saulban Isten munkáját a megtérése után, és ő vezette oda az apostolokhoz, kiállt mellette és jót állt érte. Így olvassuk ezt, amikor bizalmatlanul fogadják Jeruzsálemben az állítólag megtért Krisztus-ellenséget, Sault: „Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, és hogy beszélt vele, és milyen nyíltan szólt Damaszkuszban Jézus nevében.” (ApCsel 9,27) Mivel Barnabás szavának hitele volt, ezért egyre inkább bizalmukba fogadták a megtért Pált, és a végén munkatársuk is lett.
Ezt a Barnabást küldik tehát ki Antiókhiába, nézze meg, mi ott a helyzet. Annyira jellemző a további sok megállapítás is. Isten ad Barnabásnak bölcsességet ahhoz, mire van szükségük az Antiókhiában éppen csak megtért hívőknek. Ő nem evangélista, de tudja őket tanítani. Tudja, hogy mire kell tanítani őket. Türelmesen, a Lélektől kapott bölcsességgel vezeti őket tovább azon az úton, amelyiken elindultak Jézus után. Mivel Szentlélekkel teljes, ezért alázatos ember volt, egyre inkább látta, hogy ő kevés ide. Kellene még valaki, mert ő túl jámbor. Kellene egy energikus ember. Az ám, Saul — jut eszébe. Vajon véletlenül? Isten eszébe juttatja Saul-Pált, aki évek óta dolgozik a maga új teológiáján az arab pusztában, azután meg ki tudja hol… Tényleg, hol is lehet most? Ide kellene hívni, de hol keresse? Talán Tarzuszban? Tarzusz az egyik legnagyobb város volt akkor. Azt mondják, csaknem kétszázezer lakosa volt. Abban az időben ez óriásinak számított. Hogy találja meg ott őt? Gombostűt a szénakazalban?
4. Elindul. Imádkozva keresi — és megtalálja. Amikor elmondja, mi végett jött, Saul igent mond, mert közben benne is elvégezte Isten Lelke. Eddigre kialakult Pálnak a mondanivalója, átdolgozta egész teológiáját. Eljött az ideje, hogy munkába álljon. Isten időzíti az alkalmakat, elkészíti a találkozásokat. Elkészíti a feladatot az embernek, és felkészíti a szolgát a feladatra — mindez oly szépen kirajzolódik ebből. Mindezt a hívő ember világosan láthatja a saját életében, meg az Isten egyháza életében is. (Valamikor szeretnék részletesen szólni arról, hogy tapasztaltuk ezt meg az elmúlt hetekben Amerikában.)
Mindent Isten cselekszik. Nekünk semmi más dolgunk nincs, csak igazán rábízni magunkat, és engedelmeskedni neki. Például Saul ne kezdjen el okoskodni, hogy szeretne még egy kicsit elmélkedni, meg néhány könyvet elolvasni. Még nem elég érett. — Ezt hadd állapítsa meg a szolgálat ura, Isten, hogy ki milyen érett, meg kit mivel akar érlelni. Ha most Ő küldi, menjen. És ő ment is, minden gyülekezeti gyakorlat nélkül vállalja Antiókhiában a feladatot. Ott ez a szép mondat: egy teljes esztendeig dolgoztak együtt Barnabással a gyü-lekezetben. A gyülekezet pedig erősödött, növekedett, és ez az antiókhiai gyülekezet lett hamarosan a misszió anyahajója. Ez a gyülekezet küldte ki misszionáriusok sokaságát folyamatosan a Földközi tenger egész térségébe, Kis-Ázsiába, és ezek az emberek alapították ott gyülekezetek tucatjait. Vagyis máris ki kell igazítani magunkat: a mindenható Isten hívta létre gyülekezetek tucatját ezek által az emberek által. Mert ahol emberek megtérnek az Úrhoz, ott mindig az Úr keze cselekszik. Egy hívő embernek nem lehet nagyobb méltósága, mintha az Úr kézbe veszi őt és használja, és általa cselekszik.
Akármilyen nehéz olykor ez a szolgálat, olyan méltóság és olyan kiváltság, és úgy növeli a szolgáló hívő hitét is, erősíti az Úrral való közösségét, mint semmi más. Itt mindennek az élő Isten az alanya, a hívők pedig eszközök az Ő kezében. Eközben válnak egyre elkötelezettebb hívőkké, eközben lesznek egyre hasznosabbak még a társadalomnak is, mert a hitetlen világot csak az érdekli — és nem baj érdekelje —, hogy legyünk hasznosak a társadalomnak, mert csak így tudunk olyan többletet belevinni a környezetünk életébe, ami nem tőlünk való, hanem felülről származik.
Bízunk-e igazán ebben a cselekvő Istenben, és ismerős-e nekünk, hogy mit jelent neki engedelmeskedni? Mit jelent sokszor a magunk elképzeléseit félretéve neki engedelmeskedni? Természetes-e, hogy a magunk kényelmét, egyéni szempontjainkat mindig háttérbe szorítjuk? Örömmel vagy nem örömmel, ez már magánügy, jó, ha örömmel, mert annyira bízunk benne, de akárhogyan is, az utolsó szó mindig az legyen: igen, Atyám! Amit te akarsz, azt teszem. Ha az, amit elterveztem, eltér attól, amit te akarsz, akkor azt félreteszem. Semmiképpen nem ahhoz ragaszkodom, vagy ahhoz akarom megnyerni a te jóváhagyásodat. Nem erre használom az imádságot, hanem arra, hogy taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert csak akkor lesz értelmes, tartalmas, boldog életem.
Egyáltalán ennyire valóságos-e számunkra az élő Jézus Krisztus, mint akiről tudjuk, hogy cselekszik? Látjuk-e az Ő cselekedeteit az események mögött? Nekünk a láthatatlanokat is látnunk kell. Mózesről írja ezt a Zsidókhoz írt levél: Hit által hagyott ott mindent, és vállalta az Isten népével való együtt nyomorgást, hit által mondott le Egyiptom kincseiről és az engedelmesség útján járt, mint aki látta a láthatatlant. (Zsid 11,27) Hinni ezt jelenti. Látom a láthatatlan Istent, aki cselekszik. Felismerem az Ő keze nyomát az eseményekben. Fel akarom Őt ismerni az életem nehézségei, kudarcai mö-gött is. Amit meg nem Ő cselekedett, hanem én rontottam el, azért nem Őt vádolom, és nem rajta kérem számon, hanem kérve az Ő bocsánatát, újra felajánlom magamat az Ő szolgálatára, és mivel Ő gazdag a kegyelemben, bővölködik a bocsánatban, kész a megtévedt és engedetlen szolgát is újra használni.
Aki ezt hiszi, annak a szívében nagy békesség van afelől, hogy Isten nem téved. Ha Ő irányítja az eseményeket, akkor jól irányítja azokat. Ha Ő mindenható, akkor a maga jó céljai felé vezet mindent, ezt a világot is, és benne a személyes életünket is. Akkor nemcsak mi vagyunk felelősek egy-egy eseményért. Akkor nem nekünk kell embereket térítenünk. Akkor nem nekünk — például itt a gyülekezetben szolgálóknak — kell állandó stressben lennünk: „jaj, jól csináljuk-e, amit ránk bízott, jaj, el ne rontsunk semmit, mert minden rajtunk áll vagy bukik.” A hűségünk fontos. A hűtlenséget és engedetlenséget számon kéri az Úr. Nem rajtunk áll vagy bukik az Ő dicsősége és az evangélium előre menetele. Azt Ő viszi előre általunk vagy nélkülünk, vagy — Isten őrizzen meg tőle — ellenünkre is. Ezért szoktam olyan gyakran idézni azt az éneket, ami nincs benne sajnos az énekeskönyvünkben. Így kezdődik:
Tiéd az ügy, ó Jézusunk.
Hadd örvendjünk ennek!
És mert tiéd, így bízhatunk:
Soha el nem veszhet.
Ez az Ő ügye. Minket pedig arra méltat, hogy megengedi, hogy részt vegyünk az Ő munkájában. Eközben bennünk is tovább dolgozik, és egyre közelebb visz magához.
Nem a kiválóságaink alapján válogat össze minket. Amikor Mózes tiltakozik Isten parancsa és hívása ellen és próbál különböző kifogásokat találni, leginkább ezt hangsúlyozza: nehéz beszédű és nehéz ajkú vagyok én, azt mondja Isten: gondolod, hogy én ezt nem tudom? Így is tudnálak használni, de ott lesz neked Áron. Ő meg ékesen szóló férfiú. Én mondom neked, te mondod neki, ő meg mondja a fáraónak. Többszörös áttétellel is eljuthat az Isten igazsága a címzettekhez.
Meghaladják Mózes képességeit azok a feladatok, amikről Isten beszél. És melyik feladat nem haladja meg? Aki azt gondolja, hogy ő sok mindenre képes Isten nélkül is, vagy mindenre képes, az teljesen használhatatlan az Ő számára. Aki tudja, hogy erejét meghaladó feladatokra hívja el, az lesz engedelmes és alázatos szolga.
Meg kell tanulnunk így ráhagyatkozni az Úrra, és engedni, hogy használjon minket. Meg kell tanulnunk így várni azt minden esetben, hogy Ő cselekedjék. Így imádkozni másokért például. Nem azon múlik, hogy elég ügyesen tettem-e bizonyságot. Vagy a ma délutáni családi együttlét alkalmával jól mondom-e el az evangéliumot. Csak Isten tudja őt megtéríteni. Nekem el kell mondanom, de az övé az ügy, és Ő cselekszik.
Fontos, hogy Isten nagy tetteit ne felejtsük el, vegyük komolyan, hogy az Ő keze munkája ez a teremtett világ úgy, ahogy most is énekeltük. El ne felejtsük az Ő másik csodálatos nagy tettét, amit a kereszten hajtott végre, a váltságot, a mi szabadításunkat. El ne felejtsük, hogy a keresztről való beszéd ma is Istennek ereje és Istennek hatalma, nem az igehirdető ügyességétől függ az, hogy elég jól el tudja „adni” a keresztről való beszédet. Amögött Isten ereje és hatalma van. Akik annak hisznek, az is Isten munkája, hogy hisznek és új életük lesz. A mi dolgunk: hűséggel tegyük azt, amit reánk bízott, akkor, amikor annak a rendelt ideje van. Ne okoskodjunk, ne alkudozzunk, ne halogassuk, ne a magunk alkalmatlanságát ismételgessük, de semmiképpen ne a magunk kényelmét keressük. Ne igyekezzünk kibújni a tőle kapott feladatok elől. Tegyük azt, amivel megbíz, aztán Ő majd cselekszik. Sokszor mi csodáljuk legjobban: Uram, milyen bölcsességet tudsz nekem adni, aki nem vagyok bölcs. Milyen szelíd tudtam ott maradni, akinek nem alaptermészetem a szelídség. Hogy fején találta a szöget az az ige, amit a számba adtál, pedig nekem utólag szokott eszembe jutni, mit kellett volna mondani. Te cselekszel általam.
Ez mélyíti a vele való közösségünket is és tanít meg egyre alázatosabban élni. Valóban úgy van ez, ahogy Babits Mihály írja a Jónás könyve című versében. Isten szájába adja ezt a mondatot: „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. A szó tiéd, a fegyver az enyém.” Isten cselekszik. A mi feladatunk az, hogy ne szégyelljük amit cselekszik, ne szégyelljük ezt megvallani a világ előtt, és engedjük, hogy rajtunk keresztül is cselekedjék.
Gondolkozzunk még ezeken a dolgokon. Olvassuk el a Cselekedetek könyvét, mert nincs olyan fejezete, amiből ki ne rajzolódna ez: Isten cselekszik. Bölcsen cselekszik, csodálatosan időzít mindent, és mindenkit fel tud használni az Ő munkájában, aki bízik benne és engedelmeskedik neki.