Cseri Kálmán

Mióta a világ megvan, azóta szakadatlanul változik. Az utóbbi évtizedekben ez a változás hihetetlenül felgyorsult. Egészen egyszerű és egészen jelentős dolgokban is érzékeljük ezt. Valaki néhány év múltán hazalátogat a szülővárosába, és nem ismer rá. Nincsenek ott a jól ismert épületek, másként hívják az utcákat. Ahol annakidején parkok és terek voltak, ott magas házak éktelenkednek. Más szobrok díszítik a tereket...
Elég néhány hónap ahhoz, hogy itt, a mi városunkban is nem találjuk meg a megszokott üzletet a helyén, sőt, olykor még azokat a hivatalokat sem ott találjuk, ahol azelőtt látogattuk.
Mi magunk is változunk. Olyan tréfás az, amikor érettségi találkozók után beszá-molnak emberek, hogy hajdan volt daliás sporttársak pocakos és kopasz bácsikat találnak ott, és néha be kell mutatkoznunk egymásnak.
Ha pedig egy ország kormánya megváltozik, akkor az sok egyéb változást is vonz magával. Ilyen helyzetben sokan elveszítik a biztonságérzetüket, mert négy évig ez volt igaz, most meg valami más lesz? Eddig erre mutatták az utat, most másfelé megyünk. Van egyáltalán minden időben érvényes igazság? Van olyan mérce, amit erkölcsi értelemben is etalonnak nevezhetünk, amihez lehet és érdemes igazodni? Amihez minden körülmények között tarthatja magát az ember azzal a meggyőződéssel, bizonyossággal, hogy ez a jó, ez a helyes? Aki elbizonytalanodik erkölcsi kérdésekben, az nyugtalanná, idegessé válik és kiszolgáltatottnak érezni magát.
Vannak-e tehát időtálló mércék és értékek, amik függetlenek a világ, az emberek, az ideológiák, a hatalmon levők állandó változásától? Van-e valami, ami mindig ugyanannyi? Akármilyen a hőmérséklet, akármilyen az időjárás, az akkor is mindig, állandóan ugyanannyi, és lehet hozzá igazodni.
A Szentírás azt mondja, és alapigénk ezt különös erővel summázza, hogy van. Mégpedig egy személy. Úgy hívják: Jézus. „Jé-zus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” Szeretnék néktek most rámutatni a mi Megváltónkra úgy, mint akit egyebek között ez is jellemez, hogy Ő nem változik. Semmilyen szempontból nem változtatja magát. Mindig ugyanott megtalálható, mindig ugyanúgy számíthatunk rá, mindig ugyanazzal az indulattal fogadja a hozzátérőket. Aki biztos mérték, és biztos mértéket ad nekünk. Ebben a változó világban egyes egyedül csak Ő ilyen. Mint ahogy egyes egyedül csak Ő halt meg helyettetek és helyettem, és csak Ő támadt fel a halálból dicsőségesen, utat és helyet készítve a benne hívőknek az atyai házban. Ez a Jézus Krisztus, akárhogyan változzék is a világ, változatlanul mindig elmondhatja magáról, hogy nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.
Jakab levelében található egy érdekes megállapítás Istenről. Azt mondja: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (1,17)
Érdekes, hogy itt csillagászati szakkifejezéseket használ az Szentírás, és arra gondol, hogy egyrészt, ha este felnézünk az égboltra, minden áldott este másutt van minden. Olyan kedves volt egy gyerek egyszer. Azt mondta az édesapjának: Apu, tegnapelőtt az a fényes csillag még a jegenyefa hegyénél volt, most meg a cseresznyefa felett van. Mert közben minden elfordult és minden jár a maga pályáján, és innen nézve valóban odébb van, nem találjuk ott, ahol tegnapelőtt felfedeztük.
Ez a kifejezés utal a hold fényváltozásaira is, ami meg soha nem ugyanaz: vagy egy kicsit nagyobb, vagy egy kicsit kisebb, mint tegnap volt, aztán egyszer csak eltűnik, nem látjuk egy ideig, feltűnik. Isten nem ilyen. Ezen a földön minden változik, de Isten nem változik. Őbenne nincs változás, vagy fény és árnyék váltakozása. Mivel Jézus Krisztus Isten, Őreá is ugyanez vonatkozik.
Ezért vallotta a Zsidókhoz írt levél alkotója, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz. Ugyanazzal a teljhatalommal uralkodik, és ugyanazzal az utánozhatatlan szeretettel viszonyul az övéihez. Ugyan-úgy számíthatunk rá, nem feledkezik meg rólunk. Nem derül ki az, hogy adódott egy helyzet, amelyben tehetetlen, vagy gondolkoznia kell, hogyan tudja megoldani. Neki egyszerűen minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen, és ez állandó, a világ állandó változása közepette is.
Ezért óriási lehetőség az, hogy a benne hívőknek szoros és valóságos lelki közösségük lehet ezzel a Jézussal. Ez azt jelenti, hogy miközben körülöttünk minden változik, a hívőket egy olyan mikroklíma veszi körül, ami nem változik, amiben biztosítva van az életlehetőségük, az optimális, a legkedvezőbb feltételek megvannak ahhoz, hogy kibontakozzanak, éljenek, azzá formálódjanak, akiknek Isten elgondolta őket. S miközben körülöttük sok minden változik, ez a mikroklíma állandó, az életlehetőségük biztosítva van. Nemcsak azért, hogy ők jól é-rezzék magukat ebben, hanem azért, hogy így képesek legyenek minden körülmények között ugyanazok maradni: Jézus Krisztus tanítványai, Isten engedelmes gyermekei. Így tudják ugyanazokat az áldásokat közvetíteni a változó világban, függetlenül attól, hogy ott éppen mi történik.
Különös összefüggésben hangzik el a Zsidókhoz írt levélben ez a mondat. Ez is azok közé az aranymondások közé tartozik, amiket néha kiragadva szoktunk idézni. Kiragadva is igaz, de ha az egész fejezetet elolvassuk, akkor még több színnel és élettel telik meg, miért volt ez bátorítás és vigasztalás az akkori keresztyéneknek.
Ezt a levelet az I. század vége felé írták. Akkor már a keresztyén gyülekezetekben temettek is. Voltak, akik már meghaltak az első nemzedékből s voltak közöttük gyü-lekezetvezetők is. Mivel abban az időben nem minden gyülekezetnek volt saját pásztora (Pál apostol is csak rövid ideig tudott egy-egy helyen tartózkodni, mennie kellett tovább), a frissen hitre jutottak ott maradtak sokszor lelki vezető nélkül. Ha valahol volt lelki vezető, az nagy kiváltságnak szá-mított. Különösen abban az időben, amelyik tele volt tévtanítókkal (a mai is tele van), és ezek a gonoszok nem a gyülekezet építésén fáradoztak, hanem a maguk dicsőségét és anyagi hasznát keresték. Így könnyen áldozatul eshettek a pásztor nélkül maradt nyájak, gyülekezetek ezeknek.
Ezért volt mindig nagy kétségbeesés, ha a gyülekezet lelki vezetője meghalt. Mi lesz most velünk? Erről van itt a megelőző versekben szó. Erre mondja a levél írója, hogy valóban nagy ajándék, hogy Isten adott nektek lelki vezetőt, aki Isten Szentlelkének a világosságával pásztorol titeket. Most ő kidőlt a sorból. Elment a minden élők útján, de ezzel nem szűnik meg semmi. Nem ő volt a gyülekezet gazdája. Ő is a Gazdának egy alkalmazottja volt csak. A gyülekezet Gazdája él, Ő változatlanul Jézus Krisztus. Jézus Krisztus pedig tegnap, ma és örökké ugyanaz. Legyen nektek most már közvetlen kapcsolatotok, vagy még erősebb közvetlen kapcsolatotok a Főnökkel, a Gazdával, a gyülekezet Urával, aki ráadásul az egész világnak is Ura. Őreá figyeljetek, ne emberekre nézzetek. Az elöljárók jönnek és mennek, de a gyülekezet és a világ Ura, marad mindig ugyanaz. Ti ne emberekre nézzetek most, ne tőlük várjatok tanácsot, eligazítást, védelmet, segítséget. Eddig sem ők adták. Eddig is a gyülekezet Ura oltalmazott titeket és adott növekedést. Az egyik ültet, a másik öntöz, de a növekedést Ő adja. Tanuljatok meg még inkább közvetlenül Jézussal közösségre jutni, és egyedül tőle kérni, várni mindent. Ő az egyház alapja, Ő a ti személyes üdvösségetek szerzője is, Ő minden népnek, a pogányoknak is, Ura, mert Ő a királyoknak Királya.
A Jelenések könyvét még nehezebb körülmények között írták. Talán tíz évvel később, mint a Zsidókhoz írt levelet. Akkor már üldözték is a keresztyéneket. Nem véletlenül hangzik a Jelenések könyvének a nyitánya így, amikor bemutatja János azt a Jézust, akiről szól majd az ő bizonyságtétele: „Kegyelem néktek és békesség attól, aki van, és aki volt, és aki eljövendő,(ugyanaz más változatban: tegnap, ma és örökké ugyanaz) és a hét lélektől, akik trónusa előtt vannak; és Jézus Krisztustól, a hű tanútól, aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme; aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől, aki országa népévé tett minket, papokká az Isten, az Ő Atyja előtt: övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen”
Itt minden egyes kifejezésen hangsúly van. Ha ismernénk azt a kort, amikor elkezdődött már ezekben az években a szervezett keresztyénüldözés is, akkor éreznénk, hogy mindegyik egy-egy vigasztaló injekció az elbizonytalanodó és kétségbeesett keresztyéneknek. Ő a föld királyainak a fejedelme, most mit rettegtek Domitianustól, aki akkor a római császár volt, és üldözte a keresztyéneket. Az a Jézus, akihez ti tartoztok, neki is Királya. Ő, szerencsétlen nem tudja, de mi tudjuk, és ezért nem félünk tőle, mert féljük Krisztust, vagyis tiszteljük Őt. Tisztában vagyunk az Ő hatalmával és azzal, hogy Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz.
Ez a tömör hitvallás legalább három igazságot magában foglal. Ezeket szeretném rö-viden elsorolni, és utána néhány olyan gyü-mölcsöt, ami annak az életében megterem, aki ezeket az igazságokat hiszi.
Az első, hogy ha Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz, akkor Ő örökkévaló Isten. Erről a Biblia elejétől a végé-ig egyértelműen tanúságot tesz, mégsem hiszik nagyon sokan. Talán még közöttünk is vannak ilyenek. Engem győzködnek kedves templomos testvérek olykor, hogy ne essünk azért emberimádatba. Jézus nagy volt és csodálatos volt, de honnan vesszük ezt, hogy Ő ugyanolyan Isten, mint az Atya? Nem „ugyanolyan”, hanem ugyanaz az Isten. Öröktől fogva mindörökké.
Amikor elvégezte földi munkáját, és jelentést tesz mennyei Atyjának, akkor a főpapi imában ezt olvashatjuk: „és most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.” (Jn 17,5) Akik a kalauz szerint olvassuk a Szent-írást, most olvassuk a Kolosséiakhoz írt levelet. Éppen az elmúlt napi szakaszban volt az, hogy Jézus: képe a láthatatlan Istennek. Minden teremtmény előtt már létezett. Ő-benne áll fenn minden, és Ő előbb volt mindennél, és nem győzi sorolni az apostol, mit kell tudnunk Jézusról. Ő öröktől fogva mind-örökké Isten.
Aki így tiszteli Őt, aki így gondol arra, hogy ugyanerről a Jézusról írhatta le Pál apostol és mondhatjuk el sokan, hogy „szeretett engem, és önmagát adta érettem”, akkor az embernek kitágul a horizontja. Akkor egyszerre annak kezdi látni a Megváltót, aki. Olyan nagynak, olyan egyedülinek, olyan dicsőségesnek. Ha pedig hozzá tartozunk és az Ő népe lehetünk, akkor mi ok lenne az aggodalomra?
A másik, ami ebből következik, hogy mivel Jézus Krisztus örökkévaló Isten, ezért az Ő tanításainak az érvényessége is örökkévaló. Minden időben érvényes az, amit Ő mondott. Az Ő beszédének a hitelessége és érvényessége sem változik. Ő maga mondta: „az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” (Mt 24,35)
Elgondolkoztatott és felderített az, amikor egy nem vallásos közgazdásznak, Fritz Baadenak a könyvét olvastam, aki akkor még a 2000. évre készült, és bizonyos szá-mításokat tett, hogy hova vezet az, ha nem vagyunk hajlandóak megállni a világunk elpusztításának az útján. A végén ezt írja: az emberiség el fog pusztulni, ha nem veszi komolyan a názáreti Mester intését, hiszen Ő is megmondta: boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Ha nem szelídülünk meg, tönkretesszük a földet. A nem vallásos ember is kénytelen oda eljutni, hogy egy 2000 évvel ezelőtt elhangzott jézusi mondást ma is érvényesnek talál. Ezért kell nekünk ragaszkodnunk Isten igéjéhez, Jézus Krisztus kijelentéseihez, tanításaihoz, mert azok megbízhatóak minden időben. A világ változhat, ahogy akar, de az Ő beszédének az igaz volta, érvényessége minden időben megmarad, ma is.
A harmadik, ami ebből következik, hogy mivel Jézus tanításának az érvényessége minden időben ugyanaz, éppen ezért az Ő taní-tása sohasem korszerű, de mindig időszerű. Akkor sem volt korszerű, amikor elhangzott, és főleg nem volt népszerű. Pál apostol azt mondja: a zsidók botránkoznak rajta, a görögök pedig egyszerűen bolondságnak tartják, de — folytatja — mi, akik hiszünk, tapasztaljuk, hogy Jézus igéje változtatja meg az életünket, mert az Istennek ereje, és Istennek hatalma.
Az Isten ellen fellázadt ember olyan messzire került gondolkozásában is Istentől, hogy nem értheti az Ő gondolatait és tiltakozik is ellenük. Ezért jelennek meg olyan teológiai írások is, amelyek csűrik-csavarják, hogy azt ma már nem úgy kell érteni, meg a Bibliából ez még érvényes, amaz már nem érvényes, és megnézhetjük, hova jutnak azok az egyházak, amelyeknek a tanítói ilyenek.
A sokat emlegetett pluralizmus, a vallásokat összemosó szinkretizmus és az egyre inkább vallássá formálódó ún. New Age szellemiség nem tudja elviselni Jézus Krisztus isteni hatalommal kijelentett kizárólagossági igényét. Tehát azt: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Nem az egyik út, és nem az igazság egyfajta megfogalmazása, hanem az út és az igazság, és az élet. Nekünk komolyan kell vennünk, hogy ez így igaz, ahogy Ő mondta, minden időben és minden körülmények között.
Milyen gyümölcsei vannak annak, ha valaki ezt hiszi? Mire bátorította a Zsidókhoz írt levél alkotója az akkori hívőket, és Isten Szentlelke mire bátorít minket ma ezen a hitvalláson keresztül, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz? Szeretnék néhány gyakorlati következtetést elsorolni.
Az első, hogy ha ez valóban így igaz — és hiszem, hogy így igaz —, akkor ebből az is következik, hogy a Krisztusban hívőknek mindig lesz feladatuk, sőt mindig ugyanaz lesz a feladatuk. Mindig ajándékoz Isten nekik, nekünk értelmes tevékenységet, olyat, amit csak mi tudunk elvégezni. Akármilyen időszak, korszak, rendszer, hatalom van, ezek az Istentől kapott feladataink mindig ugyanazok és pótolhatatlanok. Ezt csak a hívő nép tudja elvégezni. Mik ezek?
Mindenekelőtt Isten dicsőítése. Erre formált minket újjá a mi Urunk. Mert ezt csak a benne hívők tudják megvalósítani.
Azután a lélekmentés: embereket a kárhozatból Jézus Krisztushoz, az élet forrásá-hoz vezetni, illetve mutatni az oda vezető utat.
Ezeket az embereket személyválogatás nélkül szeretni. Mégpedig nem valami felbuzdult szeretettel, hanem az Isten szeretetével. Nem kisebb ígéretünk van: az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkben a Szentlélek által, aki adatott nékünk. Minden újjá-született ember Isten mentő szeretetével nézheti a környezetét és szolgálhat közöttük.
Mert ez a szeretet szolgál is. Itt nemcsak a szíve mozdul meg az embernek, hanem a keze meg a lába is és teszi azt, amit azon a helyen tennie kell, és termi azokat a jó gyümölcsöket, amikről a Szentírás több helyen beszél. Erre mindig szükség van, ez a szükség állandó lesz mindenféle körülmé-nyek között, és ennek a tevékenységnek a forrása is állandó, az élő Krisztussal való kö-zösség. Ez a szép hivatás pedig, amit Isten az övéire bízott, hogy sáfárokként legyünk ezen a világon, ez is állandó. Nekünk Isten ad olyan értékeket, amiket csak az övéinek tud adni, mert csak azoknak van kezük, hitük, hogy elfogadják. Ezekkel kell nekünk sáfárkodni. Ezeknek örülni, amit nekünk szánt, élvezni hálásan, amit meg másoknak közvetíthetünk, azt szíves szeretettel továbbadni. Ez nem változik. A változó világban a hívők feladata mindig ugyanaz marad.
A második, hogy a hívők gondviselője is mindig ugyanaz marad. Soha nincs okuk aggodalmaskodásra. Ha az egész fejezetet olvastam volna, ennek a résznek az elején idéz az Ószövetségből két mondatot, és ezzel is vigasztalja a gyülekezet aggódó tagjait. Hiszen megmondta az Úr: „nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged. Ezért hát bizakodva mondjuk: velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nékem?” Állandó a gondviselője az Isten népének, ezért nem kell aggódnia. Nem emberektől függ sorsának az alakulása, hanem attól az Istentől, aki minden ember felett Úr.
A harmadik, hogy Isten népének mindig ugyanaz marad a hite, mert ugyanaz marad, akiben hisznek. Ez azt is jelenti, hogy a hívő népnek állandó a világnézete. A magvető példázatában mond Jézus egy nagyon elgondolkoztató és leleplező kifejezést: az a mag, amelyik a kövek közé esett, hamar kikel, de mivel nem tudja mélyre engedni a gyökereit és a nap által felforrósított kő égeti állandóan a gyökerét, hamar ki is szárad, és nem hoz gyümölcsöt, ehhez hasonlóak azok, akik mindig a pillanatnyi körülményekhez igazodnak. Milyen modern kifejezés, nem?
Elmegy igét hallgatni, még be is fogadja. El is kezd benne csirázni és növekedni, de akkor körülnéz: ki mit szól hozzá? Ha komolyan venné, milyen következményekkel járna? Köszönöm, ezeket a következményeket nem kérem. A pillanatnyi körülményekhez igazodik és hamar elsül, kiég az az élet, ami elkezdődött.
Nos, a Krisztusban hívők nem ilyenek. Nekik állandó világnézetük van, és ez azt is jelenti, hogy mindig ugyanaz az életszemléletük, nem változik a programjuk, nekik állandó programot ajándékozott az ő Uruk, és ők azt akarják megvalósítani a változó kö-rülmények között is. Mint Jézus. Csinálhattak körülötte, amit akartak, az Ő programja az volt, hogy „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért.” És ehhez ragaszkodott akkor is, ha mindkét oldalról lőttek rá.
A negyedik, hogy állandó marad Isten népének a normarendszere is, amihez igazodjék, mert ez Istennek az örök igéje. Az a minden időben érvényes normarendszer, amit Jézus Krisztus ajándékozott nekünk. Eszerint valami minden körülmények között helyes vagy nem helyes. Az, hogy valami igaz vagy hamis, nem attól függ, hogy éppen ki hogyan vélekedik róla, vagy éppen milyen közegben hangzik el. Az azért helyes, mert Isten helyesnek minősítette. Azért hamis, mert Isten igéje szerint hamis. Isten népének nagy bátorság kell ehhez, és sokszor szenvednie is kell emiatt, hogy ehhez igazodik.
Végül még egy ötödiket említek: az is állandó a hívő nép életében, hogy mindig ugyanolyan nyitott atyai szív fogadja az imádságaikat. Ez sem változik. Mivel nem változik Isten, nem változik annak a lehetősége sem, hogy jól tudja a ti mennyei Atyátok, mire van szükségetek, de azért csak kérjetek, mert aki kér, az kap. És azért csak járjatok közben a pogányokért is, mert erre is csak az Isten népe képes, hogy közbejáró könyörgésével hordozza a körülötte levő világot.
Talán könnyebb megjegyeznünk ezt a felsorolást, ha rájövünk, hogy szépen, betűrendben jönnek egymás után ezek az állandó tényezői a hívő életnek. Mindig ugyanaz marad a feladatunk, mindig ugyanaz marad a gondviselőnk, mindig ugyanazzal a hittel ragaszkodhatunk ahhoz, aki nem változik, akiben hiszünk. Ugyanaz az ige, amihez igazodunk. Ugyanolyan könyörgéssel és közbejárással járulhatunk a mi Urunk elé.
Jézus Krisztus tehát tegnap, ma és mind-örökké ugyanaz. Ő nem változik. Az viszont fontos, hogy mi változzunk. Legyen mindannyiunk életében egy alapvető változás, amit úgy nevez a Szentírás: újjászületés, és utána folyamatosan növekedjék, tisztuljon, erősödjön, gyarapodjék ez az új élet bennünk. Ez nagyon fontos. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, de végünk van, ha mi úgy halunk meg, ahogy megszülettünk. Ha közben nem következik be ez a generális nagy változás, hogy új életet kaptunk, hogy Jézussal közösségre jutottunk, és ha ez az élet nem növekszik, nem gyarapszik szakadatlanul.
Olyan szép az a perspektíva, amit Pál apostol a második Korinthusi levélben a hí-vők elé vetít, amikor azt mondja: mi pedig az Úr dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén ugyanazon ábrázatra elváltozunk dicsőségről dicsőségre úgy, mint az Úrnak Lelkétől. Ami azt jelenti, hogy Isten teremtő Szentlelke betér a hívőnek az életébe, amikor Jézust befogadja és elkezdi az újjáteremtés munkáját. Miközben a hívő szemléli Jézust, egyre inkább hasonlóvá vá-lik hozzá, elváltozunk, egy nagy metamorfózison megyünk át, dicsőségről dicsőségre úgy, mint az Úrnak Lelkétől. Ezt nem mi munkáljuk magunkban valamiféle görcsös buzgólkodással, hanem ez Isten Szentlelkének a munkája. Feladatunk, hogy vágyakozzunk arra, hogy ez a Lélek belépjen az életünkbe, munkába vegyen minket, és engedjük, hogy Isten tisztogasson, gazdagítson folyamatosan. Ő ezt jóval és rosszal, áldásokkal és próbatételekkel, könnyebb és nehezebb élethelyzetekkel egyaránt munkálja a hívőben.
Egyebek közt az úrvacsorával is ezt munkálja. Hiszen ilyenkor mindig különös hangsúllyal az Úrnak halálát hirdetjük, és Jézus Krisztus vérének a bűntörlő erejéért, szabadító hatalmáért adunk hálát, s engedjük, hogy a Jézus vére megtisztítson minden bűntől és megszabadítson minden köteléktől, hogy hadd legyünk minden körülmények kö-zött és mindenféle változás közepette, a mi Urunknak engedelmesebb tanítványai, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ámen.

A zsoltár feliratából láthatjuk, milyen nehéz helyzetben volt Dávid akkor, amikor ez a bizonyságtétele született. Kimondhatatlanul nagy nyomorúság volt az, egyenesen kétségbeejtő helyzetbe került. Saul király halálra üldözte őt, noha Dávid volt a legkiválóbb vitéze az ősi ellenség, a filiszteusok ellen vívott szakadatlan harcokban. Saulnak a féltékenysége és irigysége azonban gyűlöletté sűrűsödött és mindenképpen el akarta pusztítani Dávidot.
Dávid ekkor már tudta, hogy Isten őt választotta ki a nép jövendő királyává, sőt fel is kenette őt Sámuellel, de még ebben is kételkedett, olyan hosszúra nyúlt az üldöztetésének az ideje. Itt, ebben a szorult helyzetében arra gondolt, hogy ha az ellenségének az ellenségéhez menekül, akkor biztonságban lesz. Így jutott erre a képtelen ötletre, hogy a filiszteus királynál keresett menedéket.
Ott azonban, ha nem is a király, de a vezérei azonnal arra emlékeztek, hogy ez a Dávid az, akiről nem is olyan régen még népdalt is költöttek, s az így hangzott: „megölte Saul az ő ezerét, Dávid is az ő tízezerét”, és ez a tízezer filiszteus volt. Mit keres ez itt? Belülről akar valamit megtudni? Szó sem lehet róla, hogy itt maradjon, legalábbis életben itt nem maradhat.
Amikor Dávid ezt meghallotta, csak úgy tudott megmenekülni — ahogy olvastuk is —, hogy bolondnak tettette magát. Aztán a király azt mondta: „szűkölködöm-e a bolondokban? Van belőlük elég, vigyétek ezt innen!” Dávid meg boldog volt, hogy kitoloncolták, és épségben megúszta.
Na, de hova menjen most? Miközben biztonságos helyet keres, talán éppen legfőbb ellenségének, Saulnak a karjaiba fog majd kerülni. Csakugyan az volt a helyzete: „Bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjában, szertenézett s nem lelé honját a hazában.”
Ebben a képtelenül nehéz helyzetben él át belülről valami különös szabadulást, aminek a végén el tudja mondani ezt: „Isten minden félelmemből kimentett engem.” Akkor született meg ez a zsoltár.
Úgy gondolom, sokan kerülünk hasonló helyzetbe, ha nem is ilyenbe, mint Dávid, de sokféleképpen körülvesz minket is a félelem, a csüggedés, a kétségbeesés. Sokszor válik reménytelenné egy-egy embernek vagy közösségnek a jövő-je. Mi az útja-módja annak, hogy megszabadulhassunk attól a félelemtől, ami sehova nem visz, semmit nem old meg, csak felemészti az energiáinkat, lefagyasztja a mosolyt az ember arcáról és tönkretesz.
Világosan kirajzolódik itt négy lépés, ahogy Dávid eljutott erre a nagy belső szabadságra.
1. Az első: tele volt félelemmel, sőt itt még erőteljesebb szó van az eredeti szövegben: rettegéssel.
Valóban minden bokorban, minden zörej mögött a közeli ellenséget sejthette, aki nem kevesebbet akar, mint az életét. Állandóan ilyen kérdésekkel volt tele: vajon mit hoz a holnap, mit hoz a jövő, milyen újabb csapdát állít fel Saul, amelyikbe esetleg belegyalogol. Mikor lesz már vége ennek a feszültséggel teljes idő-szaknak? Ne legyen már ennyire bizonytalan minden. Dőljön el valamerre! Nem bírom már tovább azt a gyűlöletet, ami körülvesz… Ha nem fogy ki az ember ezekből az élményekből, az valóban szétrágja belülről és tönkreteszi.
Sok ember él ám félelmek között. Most nem akarom a tapasztalataimat sorolni, csak célzok egy-két olyan területre, ahol nem is gondoljuk.
Kisgyerekek százai, ezrei élnek abban a félelemben, hogy elválnak, vagy együtt maradnak a szülők. Az ember szí-ve szakad meg néha, amikor vagy ezek a kicsik, vagy akik együtt élnek velük, az idősebb testvéreik elárulják, hogy nem tud aludni, s benéz a kulcslyukon: ketten vannak-e még az ágyban, vagy az egyikük már elment. Amikor rosszul felel az iskolában, meg rosszul viselkedik, akkor annak nem az az oka, hogy rossz, hanem ez a félelem szívja el az energiáit.
Serdülők egyfolytában félnek a megszégyenüléstől, attól, hogy „égniük” kell, hogy valaki valami miatt „leégeti” őket.
Számtalan ember fél a betegségtől, valamilyen gyógyíthatatlan betegségtől. Az elmúlt héten különösen is gyakran kellett kórházban betegeket látogatnom műtét előtt, műtét után. Olyan sokféle fé-lelem lappangott a szívek mélyén. Néha maga sem tudja valaki, mitől fél. Az anonim, a névtelen félelem az egyik legszörnyűbb.
Itt van közöttünk még egy idős nemzedék, meg a derékhad, amely két nemzedék olyan sokat szenvedett, hogy valósággal beleégett a sejtjeibe a nélkülözéstől, az inflációtól, a háborútól, a kiszámíthatatlan veszedelemtől való félelem.
2. Mi segít az emberen, amikor félelmekkel küszködik? Erről szól a második lépés, amit Dávid megtett.
Megpróbált ő maga segíteni magán, és minden öntudatos ember így kezdi. Majd valahogy megoldom, majd elbújok, majd elmenekülök. Dávid még egy kis csapatot is gyűjtött maga köré. Szükség esetén meg tudjuk védeni magunkat, nem vagyunk akárkik. S valóban nem voltak akárkik, csak Saul néha az egész hadsereget mozgósította ellenük, és teljesen nevetséges lett volna, hogy szembeszállnak. Ebből csak az lett: „bujdosik az éren, bujdosik a nádon, nincs hova lehajtsa fejét a világon.” Nem tudta megvédeni magát, és nem tudta kiűzni magából a félelmet. S akkor jött ez az ötlet: megyek az ellenségem ellenségéhez.
Isten embere azonban soha nem talál menedéket Isten ellenségeinél. A filiszteusoknál Dávid nem találhatott menedéket, és örült annak, hogy ép bőrrel megúszta.
Akkor jutott el oda: Isten! Tényleg, hogyhogy nem Ővele kezdte? Hogy gondolta ő, az istenfélő, hogy majd ő megoldja? Hogy jutott erre a lehetetlen elgondolásra, hogy a pogány filiszteusoknál, népének a legnagyobb ellenségénél keressen menedéket? Ő maga is elképed ezen a szörnyű gondolaton.
De hát Isten! Isten választotta őt ki. Istennel van állandó beszédes kapcsolatban. Az utóbbi időben ez meglazult, de akkor is Isten választotta őt ki királynak. Sá-muel próféta által felkente. Ő már most a nép királya, csak még meg kell várni, hogy ez valóra is válhassék. Hogy felejtette el mindezt? Isten ígéreteit, Isten közelségét. Isten nem oltalom?! Hányszor énekelt olyanokat — tele vannak a zsoltárai ezekkel az erőteljes képekkel, hogy „erős vár a mi Istenünk!” „Biztos menedék a nyomorúság idején” „Olyan, mint a sziklahasadék, ahova, aki bebújik, védve van” — most egyszerre mindezt elfelejtette?
Dávid elkezd emlékezni, és először is elkezdi magasztalni Istent, azzal kezdődik ez a zsoltár, utána pedig kiönti a szívét neki, és ezzel megszabadul minden félelemtől. „Minden félelmemből kimentett engem.”
Kezdhette volna ezzel mindjárt az elején, de nem ezzel kezdte, azonban eljutott oda, hogy akik Őreá néznek… Akik Istenre néznek, azok egyszerre rájönnek arra, hogy nem Isten háta mögött vannak, nem csinálhat velük az ellenségük azt, amit akar. Isten színe előtt zajlik az életük, és Istennek változatlanul hatalma arra, hogy megvédje őket akármilyen ellenségtől is. És Isten változatlanul szereti még Dávidot is, (meg a Dávidokat) aki előbb fűhöz-fához kapkodott és nem alázatos hívő gyermekként borult oda Isten elé.
Amíg csak magára nézett, az ellenségeire nézett, a bajaira nézett, addig azoknak az igézetébe került. Most hogy Istenre néz, kikerül ebből az igézetből, és egyszer csak észleli: megszűnt a szorítás. Minden félelmemből kimentett engem. Újra látja az Urat, újra olyan nagynak látja Istent, amilyen Ő valójában, újra rá meri bízni magát. Egészen bizonyos lesz abban, hogy nem gazdátlan, nem kiszolgáltatott. Számíthat az Ő hatalmas Istenére. Csakugyan erős vára Ő mindazokak, akik hozzá menekülnek.
Így születik meg ez a bizonyságtétel: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van! Dicsekedik lelkem az Úrban; s hallják ezt az alázatosok és örülnek. Dicsőítsétek ti is velem együtt az Urat, és magasztaljuk együtt az Ő nevét! Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.”
Minket is kísért mindig az, amikor valami baj támad, vagy összejönnek a bajok, hogy elkezdünk kapkodni. Az ember elcsügged, pánikba esik, depressziós lesz, agresszívvé válik — ki-ki vérmérséklete szerint, és megjelenik a félelem. Félünk a jövőtől, egymástól, néha már önmaguktól is, addig, amíg csak a bajainkra, csak egymásra és csak önmagunkra nézünk. Mihelyt Őreá nézünk, minden félelmünkből kiment és békességet ad a helyére.
Amikor Jézus búcsúzott a tanítványoktól és ők is tele voltak szorongással, a bizonytalantól való félelemmel, nekik is ezt mondta: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Jn 14,27)
Amikor a Zsidókhoz írt levélnek a szerzője az üldöztetés között élő és szorongó keresztyéneket bátorítja, nekik is ezt írja: „…félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát, nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére, Jézusra…” (Zsid 12,1-2)
Akik Őreá néznek, azokat minden fé-lelműkből kimenti!
3. A harmadik kérdésünk: hogyan lehet ide eljutni, mit tett Dávid ennek érdekében? Itt van világosan: Megkerestem az Urat és megszólítottam az Urat. Ezt tette Dávid ennek érdekében. Megkereste Istent. Végre sokféle kapkodás, próbálkozás után egész szívével Isten felé fordult. Őreá bízta a jövőjét, egyedül tőle várt mindent.
Hol lehet ma megtalálni a mi Urunkat? Ilyeneket ígért Jézus: Ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, ott van köztük. Ahol a róla szóló bizonyságtétel hangzik, Ő ott van. Ahol valaki megalázza magát előtte, Ő ott van közel hozzá. A kevélyeknek ellenük áll, de az alázatosaknak kegyelmet ad. Meg lehet Őt keresni.
Miközben keresi Őt valaki, rádöbben arra, hogy előbb már Ő keresett minket. Az, hogy mi elkezdjük keresni Istent, következménye már annak, hogy Ő elénk jött az úton — ahogy itt egy másik zsoltárban olvassuk —, és el van készítve ná-la mindaz, amire szükségünk van.
A másik, amit megtudunk: megszólí-totta Istent. Megkereste és megszólította Istent. Ezért mondhatja el utólag, hogy meghallgatott engem. Megszólította Őt. Sokakban él egy súlyos tévedés. Összetévesztik emberek az Isten utáni vágyat, az Istenről való gondolkozást az imádsággal. Azt hiszik, ez ugyanaz, mintha már meg is szólították volna Istent. Pedig, amíg valaki csak vágyakozik Isten után meg gondolkozik róla, meg arról, hogy talán nála lenne segítség, addig még egyedül van. Összezárva a félelmeivel, gondjaival, terheivel, hitével, hitetlenségével egyedül. Amikor kiáltani kezd Istenhez, akkor jön létre a kapcsolat. Nem mi létesítjük a kapcsolatot, Ő készen vár erre a kiáltásra. Megígérte, hogy aki kér, az kap. „Kérjetek és adatik néktek. Keressetek és találtok. Zörgessetek és megnyittatik.” A zörgetés jelzi: bízunk benne. Ő legalább kicsi bizalmat vár attól, akinek aztán majd csodákat fog mutatni.
Az ilyen ember is átéli azt, hogy „amikor még ajkunkon sincs a szó, Ő már érti azt.” Mi még kiáltunk, és Ő már megfelel — ahogy Ézsaiásnál olvashatjuk.
Erről szól ez a zsoltár, csak nem olvastam fel az egészet, a további részében is, hogy Isten hatalmasan cselekedett Dávid életében. Amikor a próbát rábocsátotta, már annak a végét is időzítette. Mert Ő senkit nem próbál feljebb, mint elszenvedheti, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük (1Kor 10,13). Isten biztatja azokat, akik aztán Őhozzá fordulnak és kiáltanak hozzá. De miközben elkezdünk imádkozni, aközben éljük át, milyen fontosak vagyunk neki, és hogy Ő él. Ő valóban uralkodik, hallja, amit mondunk, hiszen válaszol rá.
Olyan sokakat ismerek, akiknek az élete ezen fordult meg, hogy megszólították Istent akkor, amikor még nem is hittek benne, de úgy voltak: ha mégis van, és igaz a fele annak, amit róla hallottak, akkor most megpróbálják Őt segítségül hívni, mert itt senki más nem tud segíteni. Nem kell ide eljutni, de lehet itt kezdeni.
„Megkerestem az Urat és meghallgatott engem…” Kevés az, hogy valaki nagynak tartja Istent. Ezt vallja meg, mondja ki. Kevés az, hogy bántja a bűne és bűntudata van. Még meg is fojthatja a bűne, ha azzal összezárva magában marad. Ezt vigye Isten elé és vallja meg neki azt a bűnt, s akkor átéli, amit Dávid mond két zsoltárral előbb: „levetted rólam bűneimnek terhét…” De tegyem elé, mondjam el. Vagy öntsem ki a szívemet — ahogyan itt olvastuk.
Hiába gondol valaki egy nagy bajban arra, milyen jó lenne, ha a közelben levő ismerőse most éppen erre jönne és segítene, vagy egy távolban levő ismerős jönne és kiszabadítaná. Kiabálni kell! Jajgasson, aztán majd meghallja a közeli vagy távoli ismerős, és valószínű, sietni fog. Kiáltani kell!
Hadd helyezzem mindenkinek a szívére azt az igét, amivel az előző esztendő újévén bátorított Isten itt a kijáratnál. Azt az igét kaptam: „Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok né-ked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz.” (Jer. 33,3) Kiálts hozzám, és én megfelelek… Ez már csak a folytatás, hogy meghallgatott engem. Ez azzal kezdődött, hogy Dávid megszólította az Urat.
4. Mit kapott tőle? — ez a negyedik, amit megtudunk az igéből. Kapott tőle mindenekelőtt szabadítást. „…minden fé-lelmemből kimentett engem.” Sokféle kö-teléket hordozunk magunkon, amiből nem tudunk magunk megszabadulni, már csak azért sem, mert sokszor a kezünk is össze van kötve és nincs mivel kibogozzuk magunkat. Olyan sok ember vergődik, kínlódik így a kötelékeiben. Olyan sokan nem hiszik el, hogy Jézus valóban az, akinek a neve mondja Őt. Ez a név, Jézus, azt jelenti: Szabadító. Ő szabadítónak jött.
Amikor az angyal által Isten Józsefnek bejelenti, hogy Máriának fia fog születni, és ki az a fiú, akkor így foglalja össze az isteni kijelentés Jézus küldetését: „Ő szabadítja meg majd az Ő népét az ő bűneiből.” (Mt 1,21)
Jézus szabadítónak jött: félelmektől, kényszergondolatoktól, rossz szokásainktól, szenvedélyektől és mindattól, ami megterhel, meggyötör, megkötöz, fékez. Amiről talán beszélni sem merünk senkinek, vagy amiről túl gyakran beszélünk s már unják, de segíteni senki nem tud. Jézus szabadító, és aki hozzá bizalommal kiált, mint itt Dávid, az ezt megtapasztalja: „ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek.” (Jn 8,36)
Pál apostol boldogan tett erről bizonyságot a Kolossébeliekhez ír levél elején. „Kiszabadított a sötétség hatalmából és átvitt az Ő országába, és benne van a mi váltságunk az Ő vére által.” (Kol 1,13-14)
Mert a legnagyobbtól is Jézus szabadít meg, és egyedül Ő szabadíthat meg az ítélettől. A kárhozat ítéletétől. S hogy szabadított meg ettől? Úgy, hogy elszenvedte helyettünk, és Isten azt betudja mindazoknak, akik Jézusban hisznek, akik ezt a tényt elhiszik, hogy Ő helyettem szenvedte el a kárhozat ítéletét. Ilyen nagy szabadító Ő.
Aztán mit kap még az, aki megszabadult? Örömöt. „Akik Őreá néznek, azok felvidulnak.” Látszólag nincs okuk az ö-römre. Dávidnak sem változtak meg a körülményei akkor, amikor ezt elmondta. Mégis tudott mosolyogni. Vagy talán nem is mosolyogni, hanem valami mást csinálni, amit egyszer egy kedves idős bá-csi mondott egy jó barátomnak. Ez a jó barát azon csodálkozott, hogy annyi szenvedés, olyan veszteségek, olyan gyász, annyi megaláztatás közepette, hogy tud ez a bácsi mosolyogni.
Megkérdezte tőle egyszer, hogy ezek után — s elsorolta, amit tudott róla — Feri bácsi hogy tud mindig mosolyogni? Azt mondta ez a barátom: az öregúr sokáig nézett valahova messzire, így felelt: tudod, ez azért könnyű, mert én nem mosolygok, hanem visszamosolygok. S akkor elmondta, hogy mindabban, ami körülötte történik, a legapróbb dologtól a legnagyobb jelentőségűig, Jézus haláláig és feltámadásáig, azt látja, hogy Isten re-ánk mosolyog, s így könnyű visszamosolyogni.
Akik Őreá néznek, azok meglátják, hogy Isten reánk mosolyog, és így könnyű visszamosolyogni. Átélik a szabadítást, ahogy Dávid, és utána az arcuk felderül, és meg nem pirul. Az ilyen ember lesz képes arra, hogy valóban nehéz helyzetekben is ott maradjon a szívében ez a csendes öröm, és átsüssön a szemén és arcán is.
Pál apostol börtönből, betegen, a hozzá legközelebb álló munkatársak közül is többekben csalódva írta a Filippi levelet, és abban ezt: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom örüljetek…” Az elején említi azokat, hogy akik őt bosszantani akarják, de azért mégis hirdetik az evangéliumot, s azt mondja: én ennek örülök és örülni is fogok, hogy mégis hirdetik. Az meg, hogy bosszantani akarnak, nem olyan nagy jelentőségű dolog.
Életének egyik mélypontján, mivel a korithusiak illetlenül viselkedtek, elsorolja nekik mit szenvedett a közelmúltban. Ezzel zárja: de „tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4) Annyira tele, hogy még ki is csordul, másnak is jut belőle.
Aki átéli a szabadítást, mert megszó-lította Istent, és Ő meghallgatta, annak a szíve megtelik ezzel az örömmel, meg az előbb említett békességgel, és még ki is csordul belőle. Bekövetkezik, amiről a délelőtti igehirdetés szólt, hogy ilyen Istentől kapott kincsekkel tud a környezetében szolgálni, és áldássá lenni. Ebben a világban, amelyikről azt olvastuk délelőtt, hogy a nyomorúság alatt nyög.
A végén még azt említi Dávid, már csak röviden, hogy az ilyen ember arca meg nem pirul, ami azt jelenti, hogy soha nem kell szégyenkeznie. Vagy még konkrétabban azt jelenti: nem fog csalódni. Nem kell szégyellnie magát amiatt, hogy elhitt valamit, és az nem igaz, mert amit Isten mond, az mindig igaz. Amit Ő ígér, azt teljesíteni fogja, és amit kérünk tőle, annál általában többet kapunk. Nem fog csalódni Istenben és az Ő ígéreteiben.
Ez tehát a négy lépés: félelmeink mindig lesznek, legjobb mindjárt Istenre nézni, ne magunkra, ne az ellenségre, ne a bajainkra; aki megkeresi az Urat és megszólítja, azt Ő minden félelméből kimenti és átéli a szabadítást. Megtelik a szíve olyan örömmel, ami a bajok között is öröm marad, olyan békességgel, amelyik a nehézségek közt is megőrzi őt, sőt még másoknak is jut ebből.
Isten segítsen minket arra, hogy elkezdjük ezt itt: kiáltunk hozzá, aztán majd Ő válaszol és többet ad, mint amit kérünk, még annál is többet, mint amire szükségünk van, hogy örömmel meg tudjuk osztani másokkal.

A héten, az egyik bibliaórán a felszí-nességről beszélgettünk, és olyan sok jó megfigyelés hangzott el, hogy buzgón jegyzeteltem, aztán elrendeztem a gyűjtött anyagot, és arra gondoltam, hogy ezt nekünk sem árt hallanunk, akik nem voltunk ott ezen a bibliaórán.
Természetesen Isten igéjének a világosságánál beszélgettünk, és amikor pró-báltam rendbe szedni az elhangzottakat, akkor is újra az ige mérlegére tettem mindent, és ennek a fényénél szeretnék erről most szólni.
Szomorúan állapítottuk meg, hogy egyre felszínesebbek leszünk. Az élet egyre több területén lehet találkozni felületességgel, sekélyességgel, és ennek bizony sok kára van. Aztán olyan rendben haladtunk, hogy megvizsgáltuk, hol jelentkezik elsősorban a felszínesség az életünkben, mik lehetnek ennek az okai, milyen következményei vannak, és van-e ebből gyógyulás. Ebben a sorrendben szeretnék most én is haladni.
1. Hol jelentkezik a felszínesség? Kicsit elnagyoltan, de az igazsághoz közel azt kell mondanunk, hogy szinte mindenütt. Főleg az emberi kapcsolatainkban. Van egy régi kínai közmondás: A barátodhoz vezető ösvényt sose nője be a fű. Vagyis olyan sokat járjatok kölcsönösen egymáshoz, hogy ne füvesedjék be az ösvény. Ma a barátságok is sokszor olyanokká válnak, hogy benövi a fű az egymáshoz vezető ösvényt, mert mindenkinek külön-külön megvan a gondja, tennivalója, és a barátság sokszor nagyon felszínessé válik.
A múltkor keseregte egy középiskolás fiú: kezdetben örült, hogy egy igazi jó barátra talált de most már csak a hétvégi bulikon tudunk egymással néhány szót váltani, ahol alig látjuk egymás arcát a dohányfüstben.
Elkesergik emberek, hogy egyre sekélyesebbek a témák is a beszélgetésnél, pedig két jó barátnak vagy barátnőnek nem volna szabad kifogyni a témákból. És téma nélkül is jókat tudnak beszélgetni azok, akik szeretik egymást, hordozzák egymást, akiknek igazán fontos a má-sik. Nem beszélve a barátságok tartóssá-gáról. Egyre ritkább az életre szóló és egy életen át ápolt barátság.
Ugyanez jellemzi a legmeghittebb kapcsolatot, a házasságot is. Egy idős lelkigondozó mondta egyszer: ahol már csak megbeszélik a dolgokat a házastársak, de nem szoktak beszélgetni, ott nagyon nagy baj van. És hány ilyen házasság van, ahol csak megbeszéljük: te ezt veszed meg, én azt veszem meg. Jaj, még ezt is intézd el… Este jó esetben beszámolnak arról, hogy ki mit intézett el és hogyan. Aztán vagy összevesznek azon, hogy nem jól intézte az egyik, vagy tudomásul veszik, hogy így történt. És ahogy egy kicsit közönségesen mondják: ezzel kifújt a közösség. Odaülnek a tv elé, véletlenül sem egymás szemé-be néznek, hanem a bálványt csodálják, és vagy elalszanak még ott a fotelban, vagy fáradtan és szótlanul lefekszenek.
Hol vannak a meghitt beszélgetések? Ugyanez a gyerekeinkkel is. Egy gyereket nem lehet rákényszeríteni arra, hogy most beszélj magadról, hanem olyan helyzetet kell teremteni, ahol kiönti a szívét. Csak nincs időnk arra, hogy ilyen helyzeteket teremtsünk, hogy spontán előjöjjön emberekből bizalmas közlés is, amit nem lehet sem parancsra, sem megrendelésre, sem úgy: most van félórám, hanem azt elő kell készíteni. Ahhoz olyan fogadóképesnek kell lenni a szülőnek — ha a szülő-gyerek kapcsolatról van szó —, hogy érdemesnek lássa a gyerek elmondani neki, hogy rá merje bízni magát és a titkait. Erre egyre ritkábban adunk lehetőséget.
Egyre gyakoribb az, hogy csak a legaktuálisabb és egészen anyagi vonatkozású szükségeivel foglalkoznak szülők a gyerekeikkel. Hányast kaptál, kész vagy-e már holnapra? Az anyagi természetű meg az: legyen mit felvennie, s ha már egész nap nem evett a suliban, otthon valamit egyen. Ha valamire vinni kell pénzt másnap az iskolába, adjuk oda neki.
Felszínes sokszor itt a gyülekezetben is az egymással való kapcsolatunk.
A munka milyen felszínes sokszor. Pedig a legtöbben tudjuk idézni: „dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” Ezzel szemben egyre gyakoribb az, amit a két anekdotabeli kőműves csinált, hogy amikor felrakták a kéményt, azt mondta egyik a másiknak: támaszd meg, amíg felveszem az árát. Aztán amikor felvette, és elindultak hazafelé, ledőlt a kémény, s ők visszaszóltak: nem tarthat örökké.
Ugyanez jellemző a tanulásra is. Lá-tom a konfirmandusokon most. Még a legjobbakra is az jellemző, hogy kilencven százalékosan tudják a dolgokat. Egy picit kellene még hozzátenni, és akkor kerek lenne a dolog. De az majdnem mindig, és majdnem mindenkinél hiányzik belőle, és emögött egyfajta szemlélet is van. A vizsgára tanulnak sokan és nem azért, hogy tudják azt, amit meg kellene tanulni. Egyáltalán a látszat és a látszatra való dolgozás, a kirakat legyen szép, és mögötte csalódás éri az embert.
Sorolhatnánk tovább, hogy milyen felszínessé vált az olvasásunk. Ritkán van az, hogy valaki beletemetkezik egy jó könyvbe, és nemcsak a benne levő gondolatokat érti meg, hanem nagyszerű gondolatokat ébreszt benne az, amit olvas. Arról szó sincs talán a könyvben, amire ő eljut. De erre csak úgy lehet eljutni, hogy elmélyülve és gondolkozva olvasott. Ehelyett a gyorsolvasásra adnak ma technikai tanácsokat.
Nemrégen hallottam egy remek előadást egy agykutatótól. Ő is megemlítette, hogy egyre felszínesebb az alvásunk. Ennek sok hátránya van, mert a friss ismereteket a mély alvás közben égeti be az agykéregbe az agy. Tehát alvás közben is tanulunk, akkor rögződik az, amit az utóbbi időben igyekeztünk elsajátítani. De ha nincs mély alvás, csak a gyors szemmozgásos alvás — így nevezik — akkor nem égetődik be.
Ugyanilyen felszínes sokszor az evésünk is. A hívő embereknek a bibliaolvasása is sokszor felületes. Átfutottam a napi igét — mondják sokszor —, és ez tényleg így is van. Átfutott a szeme rajta, de sem az értelme nem rögzítette, sem a szívébe nem szivároghatott be, mert nem is került be az emberbe az, amivel csak a felszínen érintkezett, miközben átfutotta. És az imádságaink is ilyenek sokszor. A terjedelme is, a tartalma is rö-vid, felszínes. Sokszor mindennap ugyanaz. Nem igazán elmélyült beszélgetés.
Az istentiszteleten való részvételünk is felszínes gyakran. Emlékszem arra, hogy otthon szombaton készültünk a vasárnapi istentiszteletre úgy, hogy amit csak lehetett, igyekeztünk elvégezni, hogy a vasárnap szabadabb legyen. Ki volt készítve az ünneplő ruha. Korábban érkezett mindenki. A többség csendesen imádkozott a nagy kecskeméti templomban, és várakozás volt ott mindnyájukban. Vártuk Isten jelenlétének az átélését. Az Ő igéjét. Vártuk a közös éneklés örömét. Ki tudja, ki mit várt, de valami várakozás volt, és utána beteljesedés és öröm, hogy kaptunk valamit. Mentünk és tartottuk a kezeinket lelkiképpen, és hazafelé örültünk annak, amit kaptunk, és megszorítottuk és féltettük. Nem minden esetben és nem mindenki. Csak bennem maradt ez a gyerekélmény.
Meg kellene tanulnunk újra az Istennel való találkozásra való készülést.
Valaki megemlítette, hogy az egymás megítélésében is milyen felszínesek vagyunk. Ezt-azt hallottam, és azonnal kialakítok véleményt róla. De nem is tudom, mi a valóság, mert nem ismerem a részleteket. Egy valaki mondott valamit és tőle meg sem kérdeztem, de azért megvan a véleményem róla. Milyen sok kárt okozunk ezzel.
És hogy egészen hétköznapi, nem fontos dolgokat említsek, ami azonban jellemző: olyan felszínesek a kirándulásai egy-egy családnak, ha egyáltalán van. Egyszer kirándultunk egy családdal, és egy idő után ott az erdőben sírva jött oda az ötéves kisfiú és el volt keseredve. Többször egymásután mondta: a felnőttek mindent tönkretesznek, mindent tönkretesznek. Mit tettek tönkre? — kérdeztem. És akkor kezdte magyarázni nekem, mi-mindent látott a földön. Nézzem meg, itt minden mozog, minden él, és az a bácsi ott, szétrúgta a kis hangyáknak a várát, letaposta a virágot, és agyontaposta azt a csigabigát, amelyik ott mászott, — és gyászolta a csigát, amelyik valóban ott volt eltaposva az ösvény közelében.
Megdöbbentem. Itt van köztünk egy kis ember, aki lát. Aki az Isten teremtett világában gyönyörködik. Észreveszi, hogy itt minden mozog és minden él — és milyen sok minden él. Nekünk pedig vigyáznunk kell azokra. A felnőtt meg jön-megy a nagy cipőjével, rálép, szétrúgja, letapossa — és észre sem veszi. Mert felszínes.
Nem sorolom tovább. Valóban az élet sok területén gyakran találkozunk felszí-nességgel.
2. Mik ennek az okai?
Az első, amit valaki ott mindjárt említett az időhiány. Nincs időnk arra, hogy körülnézzünk, mélyre ássunk, elgondolkozzunk, észre vegyük egymást vagy egymás szemében a könnyet, vagy a szemében a kérdést. Nincs időnk. Gyorsan kell haladni, és akkor nem vesz észre az ember sok mindent. Akik szoktak gépkocsit vezetni, tudják, hogy a sebességgel fordítottan arányos az, hogy mennyit látok a környezetből. Nagy sebességnél már nem is szabad tekintgetni, jobb, ha csak az útra figyel. Na de muszáj mindig olyan nagy sebességgel hajtani?
Jevgenyij Jevtusenkó verse jutott eszembe:

A rohanás e kornak átka,
az ember törli homlokát,
Majd időzavart konstatálva,
mint báb rohan tovább, tovább.

Mind sietve szeretnek, isznak,
míg a lélek végül lerogy.
Sietve rombolnak, s megint csak
sietve bánják valahogy.

Mint báb rohan tovább, tovább. A báb nem maga dönti el, hogy most megy vagy nem megy, milyen sebességgel halad. A báb sodródik. A bábot lökdösik vagy rángatják. Valóban sokszor ilyenné válik az ember. Az egésznek a szörnyű következménye, hogy a lélek végül lerogy. Lelkileg károsodunk a nagy rohanás közben. S valóban sietve tesszük a legértékesebb dolgokat is. Mind sietve szeretnek… Most akár arra gondolunk, hogy valaki a szeretetét ki akarja fejezni a másik iránt, akár a szeretkezésre, akár a szeretet jeladásainak a közvetítésére… Tényleg mindent sietve. Sietve szeretnek, isznak. Azelőtt kortyolgatta az ember, most leönti — míg a lélek végül lerogy. Aztán sietve rombolnak, és összecsapják a kezüket: sietve bánják valahogy. S mindent csak úgy valahogy csinálunk, és nem úgy igazán, ahogy lehetne, ahogy szép lenne. Az idő-hiány feltétlenül oka a felszínességnek.
Azután oka a túlságosan sok informá-ció, ami ér bennünket. Ezt is az említett agykutató előadásában hallottuk, hogy vé-dekezik a szervezet, és egy bizonyos határon túl nem is akar befogadni több információt, mert az már kárt okozna benne, s akkor leáll, és innentől kezdve lesz felszínes az ember. Ha pedig hozzászokik ehhez, akkor meg mindig felszínes lesz. Akkor minden információt csak így fogad.
Lehet ennek a felszínességnek oka a fáradtság is. Mára elegem van. Ne haragudjatok, most már senki ne mondja a baját, most már senkin ne kelljen segíteni, most már nem érdekel semmi. Bocsá-natot kérek, de elég volt! Van ilyen, hogy akár egy nap végén, akár egy túlterhelt időszak végén, becsukja az ember a kapukat és lehúzza a redőnyöket. Nem bírom tovább…
Isten azonban nem erre teremtett bennünket, hogy ide jussunk és ilyeneket kelljen megtapasztalnunk.
Sokan azért felszínesek, mert félnek a kitárulkozástól. Féltik magukat. Okkal vagy ok nélkül. A legtöbbször okkal. Csalódások érték őket, és úgy vannak vele, hogy csak a felszínen közlekedünk egymással. Az időjárásról szívesen beszélgetek, rólam ne kérdezzél semmit. Hogy vagy? Kösz, jól. Pedig vérzik a szíve és folynak a könnyei befelé, csak egy ilyen hogy vagyra nincs is kedve elmondani, meg egyáltalán meggondolja, hogy kinek adná ki magát, mert néhányszor csalódott.
Sokszor ezzel is vétkezünk a gyerekeink ellen, ha ilyen jellegű csalódást okozunk nekik.
Valaki azt mondta: nem kell ezen ilyen sokat bölcselkedni, egyszerűen adottság. Vannak alapos emberek, és vannak felszínes emberek. Ebben is van igazság, csak kérdés: ez jó adottság-e? Aki felszínes természettel születik, az hajlandó-e szembesülni ezzel és kimondani: nem akarok ilyen maradni, mert ebből sok kár következik mindig.
Sokszor az önzés vagy a szeretet hiánya az oka a felszínességnek. Nem óhajtok foglalkozni semmivel, ami nekem nem fontos. Hallottam már őszinte bűnbánattal beszélni erről, hozzátéve azt: feltétlenül változni akarok, és nem akarok ilyen maradni.
Sokszor egyszerűen csak igénytelenség az oka. Jó az úgy is. Elég volt az eddig is. Megvoltunk így is. Egyfajta igénytelenségből következik a felszínesség.
Vagy: túl sokat akarunk. Mindent meg akar nézni. Mindenütt ott akar lenni. Mindenütt nem tud, csak ezt mondja. Aztán sok helyütt ott lesz, de igazán sehol sincs ott. Ezeket az embereket jellemzi az, hogy soha sincsenek igazán ott, ahol vannak, mert félig már a következő helyen vannak, ahova sietnek. Ez megint csak alkalmatlanná teszi az embert, hogy befogadjon dolgokat, hogy igazán mély kapcsolatokat tudjon kiépíteni, és intellektuálisan meg érzelmileg is el tudjon mélyülni.
Sokszor meg az az oka a felszínességnek, hogy azt hiszem: azt tudom. Mit kellene itt még nyomozódni, utána nézni, vagy gondolkozni? Hiszen én ezt tudom. Itt szeretnék igénkre visszakapcsolni, és most Isten őrizzen minket attól, hogy ítélkezzünk magdalai Mária felett, de ez a jelenet tipikusan ilyen: odapillantott Jézus sírjára, látta, hogy a kő nincs ott, és már fordul is meg, anélkül, hogy bármiről meggyőződne, és ezzel a felszí-nes benyomással megy a tanítványokhoz és híreszteli nekik, hogy elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették.
Végzetesen felszínes itt magdalai Má-ria, mert csak azt látta, hogy a kő nincs ott a sír száján. Ha ő információt akar továbbadni, akkor ezt kellett volna mondania, ez az, ami biztos volt. Az összes többit már ő találta ki. Egy feltételezés jutott eszébe: biztos azért nincs ott a kő, mert akik azt elgördítették, elvitték Jézus holttestét a sírból. Erről azonban meg kellett volna győződnie. Még néhány lépést tenni, benézni. Ehelyett ő felszínesen máris ment tovább. Ez szomorúan mutatja, hogy a felszínesség sokszor tévedéshez és mások eltévelyítéséhez vezet.
Például egy felszínesen átfutott bibliai szakasz, amikor azt gondolja valaki, hogy ő azt az igét érti, mert arról neki valami eszébe jutott, mint itt Máriának, és azt hiszi, az az ige azt jelenti. És ezt így is mondja tovább. Veszélyes dolgok ezek, meg az egymásról hallott híresztelésekkel is így van ez.
3. Mik a következményei a felszínességnek?
Láttuk, hol jelentkezik, mik a leggyakoribb okai — ennél sokkal több van, — és mik a következményei? Például ez: té-ves elmélet születik, és azt úgy adom tovább, mintha igaz lenne, és megtévesztek másokat is. Nem akar hazudni az illető, nem akar másokat becsapni, de ha a kiindulás helytelen, abból mindig csak helytelen következtetések jöhetnek. A felszínesség pedig sokszor téves informálódást jelent.
A felszínes ember sok mindent nem vesz észre. Nem vesszük észre sokszor a veszélyhelyzeteket. Sokszor ezért kerülünk bajba, vagy kerülnek mások miattunk bajba — a közlekedésben is, egyebütt is —, mert felszínesek vagyunk. A felszínes munkából végzetes bajok, katasztrófák is következhetnek. Gondoljunk például az építőiparra. Valami fontosat összecsapnak, összevágnak, aztán vagy egy életen át javítgatni kell, vagy még össze is dőlhet az épület, és nemcsak egy darab fedéllel, hanem az egész fedéllel a szél, ki tudja, hol szalad. Mint ahogy most az egyik iskolával történt így. Azt mondják, a balesetek nagy része amiatt keletkezik, hogy valaki valahol felszínes volt, nem figyelt oda igazán.
Valaki megjegyezte beszélgetés közben, hogy sokszor a veszekedések oka is a felszínesség. Ezt nem értettük első hallásra, de aztán mondott néhány példát és meggyőzött bennünket, hogy amikor nem érti igazán egymást két ember, nem vette a fáradságot, hogy megértse, mire gondol a másik, hanem mindjárt hajba kapnak.
Fültanúja voltam egy ilyen veszekedésnek. Gyerekek vesztek össze és olyan indulatok csaptak össze, hogy úgy éreztem, közbe kell avatkozni. Megkérdeztem: te most mit szeretnél, mondd el. Elmondta, mit szeretne. És te mit szeretnél? Elmondta ugyanazt. Kiderült, mindketten ugyanazt akarták, csak az első mondatoknál valami félreértés volt, és elkezdtek kegyetlenül veszekedni. Még ez is kiderülhet: semmi különbség nincs köztünk, csak nem figyeltem meg, hogy ő mit mondott. Lehet, hogy másként fogalmazta, mint ahogy én szoktam megfogalmazni, de nem hatoltam a mélyére. Meg sem próbáltam az ő fejével gondolkozni, vagy arra a hullámhosszra állni, amin ő kommunikál velem, hanem ő mondta a magá-ét, én a magamét. Az tartalmilag ugyanaz volt, csak a felszínesség miatt ezt egyik fél sem fedezte fel.
Jézus is beszél arról, hogy a felszínességnek milyen súlyos következményei lehetnek. János evangélium 5. részében mondja az írástudóknak: ti tudakozzátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, abban van a ti életetek, de nem jöttök hozzám, hogy életetek legyen, pedig az Írás énrólam szól. Vagyis a felszín az Írás, akár meg is lehet tanulni (pl. a Mózes törvényeit). De akiről az szól, akihez utal, odáig már nem jutnak el, megmaradnak az Írásnál. Betéve tudhatja valaki, és mégsem megy Krisztushoz, hogy élete legyen. Az Írás még nem ad életet. Az Írás ahhoz a Krisztushoz segít, akinél az én életem el van rejtve. De ha elakadok a felszínen, soha nem jutok el a tartalomhoz: Krisztusig, és tudhatom az Írást úgy, hogy közben nem lesz életem.
4. Sok kára van annak, ha felszínesek vagyunk. Lehet-e rajtunk segíteni? Van-e ebből gyógyulás, mi a terápia?
Amikor gondolkozni kezdtem, mi lehet a terápia, az egyik halleluja ének jutott eszembe, amelyik mindjárt egy tanáccsal kezdődik: „Csendes légy, s az Úr vezet majd. Míg sürögve futsz, szaladsz, nem tudod, az Úr mit óhajt, s tennen vágyadnál maradsz.” A nagy sürgés-forgásban nem halljuk meg Isten halk és szelíd szavát. Tele vagyunk magunkkal, a programmal, az ambíciókkal, a célokkal, ellenségképpel, mindenfélével. Nincs csend, és így a tennen vágyainknál maradunk, sose értjük meg, Ő mit is mond, mit csináljak most? Hiszen nem igaz az, hogy időhiányban szenvedünk. Ezer évvel ezelőtt is, meg ma is minden nap huszonnégy teljes órát kapunk Istentől. Nem az idő kevés, valahol másutt van a hiba. Talán éppen ez hiányzik: csendben légy, és az Úr majd segít beosztani az idődet, az erő-det. Világossá teszi, hogy mi a te feladatod és mi nem. Ne azokban fáradjál el és folyjék el az időd, ami nem a te feladatod. Ehhez kell a csend és Istenre figyelés.
Az tény, hogy felgyorsult az élet, az események, és megint csak a közlekedésből tudjuk, hogy néha hajtanak bennünket a mögöttünk levők. Én nem hajtanék olyan gyorsan, de menni kell, mert nem lehet feltartani az egész kocsioszlopot. Most ne nézelődjek, mert alkalmazkodni kell egymáshoz és hajtjuk egymást. Petőfi még elmondhatta: „Én ábrándoztam, s szóltam Erzsikéhez: ne vá-lasszunk magunknak csillagot? S az országúton végig a szekérrel a négy ökör lassacskán ballagott.”
Ma viszont soklóerős motorok száguldanak az országúton. Ma nincs lassacskán ballagás. Ma nem nézelődhetünk a csillagok világában. Ma csak lefelé né-zünk, odaszögezi a tekintetünket a hajtás, és ezért feledkezünk el arról, hogy fenn is van valaki, és Ő irányítja az egész életet. Ezen nem változtathatunk, hogy a tempó felgyorsult, és nem ez ellen kell berzenkednünk. Mi most, a huszonegyedik század elején élünk, ilyen körülmények között. De ma is ugyanaz a mi Istenünk, aki mindig is volt, és ma is Ő tanít meg élni, mint ahogy az akkoriakat is Ő tanította meg.
Néhány feladatot azért meg kellene próbálnunk megoldani. Az egyik, hogy ahol és amennyire lehet, mégis csak lassítani kellene. Nem mindig kötelező felvenni a környezetünk pörgését. Lehet higgadtabban, nyugodtabban is élni, és ne izgasson minket az, ha mások előznek. Én sosem értettem, amióta autót vezetek, miért lesz ideges valaki, ha megelőzték. Lehet, hogy azzal kockáztatta magát, vagy sietős dolga van, mi közöm nekem ahhoz? Miért kell amiatt kisebbrendűségi érzésemnek lenni, hogy valaki gyorsabban hajt? Menjen, ha lehetősége van, baleset nélkül érkezzék meg. Én meg megyek tovább úgy, ahogy jónak lá-tom. A fontos az, hogy a cél jó legyen. Helyes irányba menjek, és másoknak ne okozzak kellemetlenséget. Nem kell mindig mindennel úgy rohanni.
Meg kell tanulnunk szelektálni. Nem kell mindenütt ott lennünk, nem kell mindent megnézni egy műsorban sem. Nem lehet mindent elolvasni. Nem lehet minden kapcsolatot egyforma intenzitással ápolni. Legyenek szempontjaink. De ehhez megint az élő Istennel való közösség kell, hogy biztos legyek abban, mik az én helyes szempontjaim. Lehet, hogy amannak az a fontos, abban az élethelyzetben arra kell több időt fordítania, és az nem rossz. De nekem, a magam helyén, másként kell az erőmmel, időmmel gazdálkodni. Ebben Isten ad tanácsot.
Itt hadd mondjak egy fontos szót, aminek a jelentőségét egyre nagyobbnak látom ebben a modern világban. Ez a szó a böjt. A böjt lényege az, hogy egy magasabb cél érdekében kész vagyok lemondani valamiről. Akármiről, ha az jó dolog is, de amaz fontosabb nekem, és úgy látom, hogy Isten most arra teszi a hangsúlyt. Akkor annak érdekében emezeket most mellőzőm, vagy egészen elhagyom, és nem leszek szomorú emiatt, nem irigylem azokat, akik azt élvezhetik. Nem íté-lem el azokat sem, akiknek most amaz a fontos. Csak azt kell látni mindig ha Isten engedelmes gyermekei akarunk lenni: akkor a mi Atyánk és Urunk most hova teszi a hangsúlyt. Ennek érdekében pedig legyek kész lemondani átmenetileg (vagy néha végleg) valami másról úgy, hogy ne fájjon a szívem. Nem leszek szegényebb, hanem gazdagabb, ha azt csinálom, amit Ő bízott rám, és akkor teszem, amikor Ő rendeli el az idejét.
Gondoljunk Jézusra, aki mindig az Atya órájára nézett. A testvérei sürgetik: gyerünk, induljunk, menjünk fel Jeruzsá-lembe. Egy kicsit mutasd meg ott magadat, hadd dicsérjenek téged, aztán mi is ott sütkérezzünk a te fényedben. S azt mondja: ti menjetek, mert a ti időtök mindig készen van. Az én időm még nincs itt. Sürgetik, Ő felnéz egy láthatatlan órára, és ott a mutató még nem ért oda. Azt mondja: szeretlek titeket, de sajnálom, még nem indulok. Aztán mikor odaér a mutató, elindul. Ez az Atyától való teljes függés és a neki való feltétlen engedelmeskedés, ami a leghétköznapibb tevékenységét is meghatározta. Nemcsak befolyásolta, meghatározta.
Ezt kell nekünk is megközelítenünk. Jézusi tökéletességgel nem tudjuk ezt, de ez kell, hogy a cél legyen, hogy őszintén kiszolgáltatom magam az én Istenemnek, és tőle függök, miközben a napi kötelességemet el kell végezni. Azt Ő sosem mondja, hogy ne végezzem el. Az időbeosztásban, az erőbeosztásban, a hangsúlyokban, a pénzköltésben, az emberi kapcsolatok ápolásában, mindenben szakadatlanul Őreá figyelek. Csendben légy, s az Úr vezet majd! Bízzunk ebben, hogy Ő vezetni fog és nem kell odajutnunk, hogy a lélek végül lerogy, mert ebben a vele való közösségben a lélek mindig friss és üzemképes marad, úgy, hogy még másoknak is tud adni és segíteni.
Amennyire lehet, tehát lassítani kell, meg kell tanulnunk szelektálni, aminek a lényege a böjt, hogy egy magasabb cél érdekében valamiről készséggel lemondok, és meg kell tanulnunk újra összpontosítani és elmélyülni. Egyfajta lelki igényességet kell megtanulnunk és elsajátítanunk. Ne érjük be azzal, hogy átfutottuk azt a bibliai szakaszt. Néhányszor már olvastuk, el is tudjuk mondani nagyjából. Ez nem lelki táplálkozás, Isten friss mannát akar adni minden reggel. Ezzel az igényességgel kell megtanulnunk Bibliát tanulmányoznunk, imádkozni, egy-egy istentiszteletre készülni, azon részt venni. Egy látogatást lebonyolítani. Ne csak annyi legyen, hogy kipipálhatom: voltam nála, amíg kórházban volt. Na de mit kapott ő az alatt a rö-vid idő alatt, amit ott töltöttem? Erről van szó. És esetleg mit kaptam én is rajta keresztül, vagy azt csodálva, hogy Isten még egy ilyet is tudott használni, mint én vagyok. Ne érjük be kevesebbel, mint amit Isten ígér nekünk. Istennek csodálatos ígé-retei vannak, amik érvényesek ebben a rohanó huszonegyedik században is. Ismerjük meg ezeket az ígéreteket!
Ebben az évben a Biblia olvasása mellett Spurgeonnak az „Isten ígéreteinek tárháza” című kis könyvét is mindennap elolvasom. Nem győzök csodálkozni, hogy mennyi drága ígéret, amikre mindre támaszkodhatunk, belekapaszkodhatunk, akármilyen szellemi viharok dúlnak is itt.
Az időt illetően pedig ne gondoljuk, hogy elvesztegetett idő az, amit Isten előtt csendben megállva töltünk. Volt egy kedves idős atyai bátyám, akitől ezt a kifejezést tanultam, hogy termékeny tétlenség. Van ilyen: termékeny tétlenség. Csendesen állok az Úr előtt. Nem vesz ez igénybe órákat, mert egyikünknek sincs több órája erre, de ha az az ott töltött idő intenzív, ha én ezzel az igényességgel, alázatos várakozással megyek: Uram, szeretnék most újra kapni tőled valamit, szeretnék világosan látni, szeretném a pályamódosítást elvégezni, ha nem az általad megjelölt pályán haladok. Egyáltalán: kérem, dolgozzál bennem és állj szóba velem. Az ilyen imádságokat Ő mindig meghallgatja, és nem megy el érintetlenül az ember Isten előtt
Még az egymással való kapcsolattartásra is érvényes ez: ha rövidebb időnk is van rá, de az legyen intenzív. Legyen ott az eszem, a szívem, a figyelmem, és így lesz az gyümölcsöző.
Az Ézsaiás könyve 30,15-16 részében van egy megdöbbentő ige, amikor Isten a nép egyik nagy engedetlensége után mondja szomorúan nekik: „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna. Csendességben és reménységben erősségtek lett volna, de ti nem akartátok. Hanem azt mondtátok: lóra ülve futunk, ezért futnotok kell. Azt mondtátok: gyors paripán elvágtatunk, ezért gyorsak lesznek üldözőitek is.” Félelmes szavak. Benne van a csodálatos ígéret: megtérve, és lehiggadva, megnyugodva, megmaradhattatok volna, de azt mondtátok: nem, hanem majd mi megoldjuk. Vágtatunk, versenyt futunk, — akkor futnotok kell. Amikor a bűne lesz a büntetése valakinek, akit nem jellemez az Istentől való függés és a neki való engedelmeskedés.
Isten erre bátorít minket, és arra bíztat, hogy ebben újuljunk meg. Jézus soha nem kapkodott, sehonnan nem késett el, még Lázártól sem, amikor mindenki azt gondolta, hogy néhány nappal korábban kellett volna jönnie. Így volt ez Isten dicsőségére való. Ott is az Atya órá-jára nézett és neki engedelmeskedett. Tanuljuk meg ezt, mélyüljünk el ebben! Vegyük észre az életünk felszínességeit, és engedjük, hogy Isten meggyógyítsa azokat. Így sokkal többet fogunk kapni tőle, és sokkal többet fogunk továbbadni másoknak.

A választási küzdelem beszédessé tette az országot. A politikusok is sokkal többet beszélnek nyilvánosan ilyenkor, mint egyébként, és a magunkfajta közember is az időszerű kérdésekről többet beszél, vitatkozik, olykor sajnos veszekszik. Éppen ezért azt nézzük meg most, mit tanít Isten igéje a beszédről.
Sok mindent tanít, mindent nem lehet ma ujjhegyre szednünk. Azt vizsgáljuk meg röviden, mit tanít a Szentírás a beszéd hatalmáról, forrásáról és ítéletéről. Biztosan találó lesz másokra is az, ami elhangzik, de szeretném javasolni, mivel mi vagyunk itt, magunkra vegyük azt, amit Isten igéje nekünk mond, és engedjük, hogy így tisztítsa, változtassa az életünket.
Mit tanít a Biblia a beszéd hatalmáról?
Azt, hogy a szónak ereje van, rég-óta tudják az emberek, és azok, akik ragaszkodnak a hírközlő eszközök (ezt így magyarul is lehet mondani) birtoklásához, ezt komolyan veszik. A kérdés csak az, hogy mit és milyen indulattal beszél valaki. Minden beszédet a tartalma és a mö-götte rejlő szándék, idegen szóval: motiváció, minősít. Minden beszédnek az erkölcsi minősége attól függ, hogy mi hangzik el, s mi célból mondja azt az illető.
Mindnyájan tudjuk, hogy a beszédet lehet jóra és gonoszra is használni. Megható személyes tapasztalataim vannak arról, hogy életem egy-egy nehéz helyzetében egy-egy szívből jövő igaz mondat, néha csupán néhány szó hogy meg tudott vigasztalni, bátorítani, új életkedvet adni, vagy inteni, valami hamisságot leleplezni, és az életemet újra jó irányba fordítani.
Bizony igaz az, amit az Ézsaiás 50-ben olvasunk, hogy Isten tud olyan beszédet adni a szánkba, amivel erősíthetjük a megfáradtakat. Ilyen ereje is van a beszédnek. Hát még ha ez a beszéd Isten szájából származik, és úgy adja valakinek a szájába! Akkor ez úgy érkezik meg egy ember szívéhez, mint élő ige, aminek teremtő hatalma van, ami által maga a teremtő Isten munkálkodik egy ember életében. Az ilyen beszéd egyenesen az örök életet ajándékozhatja és munkálhatja valakiben, hiszen a hit is hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából.
Ugyanakkor Jézus Krisztus a Hegyi beszédben figyelmeztet minket arra, hogy beszéddel, esetleg egyetlen szóval, ölni is lehet. Ilyen ereje is van a beszédnek, hogy egy jól időzített gonosz mondattal el lehet venni valakinek az életkedvét, vagy ketté lehet törni a pályáját. Fültanúja voltam ennek egyszer. Egyetlen mondattal valakinek az egész jövőjét tönkretette valaki. Egy jól időzített, jól elhelyezett gonosz mondattal akár a sírba is lehet juttatni valakit.
Nem véletlenül említi a Biblia gyakran együtt ezt a három bűnt: loptok, öltök, hazudtok. Mert, aki nem jól él a beszéddel, hanem visszaél azzal, aki nem az igazság közlésére, hanem az igazság elfedésére vagy elferdítésére használja, az a gyilkossággal egyenlő súlyos bűnt követ el. A Biblia szerint mindenféle rá-galmazás, féligazság, csúsztatás, ködösí-tés, elhallgatás olyan bűn, amivel megfertőzi önmagát az, aki így beszél, de fertő-zi az őt körülvevő lelki, szellemi környezetet is. El lehet érni átmeneti sikereket hazudozással, de előbb-utóbb az igazság feltétlenül kiderül, és az diadalmaskodik.
A Bibliában feltűnően gyakran olvasunk arról, hogy Isten mit tesz a hazugokkal. Azt mondja: a hazugok szája bedugatik, és önmagát zárja ki az Isten orszá-gából az, aki szereti és szólja a hazugságot.
Különösen tökélyre viszi a hazudozást az, amit demagógiának nevezünk. A demagógia meghatározása ez: tetszetős, de hazug ígérgetés, valaki vagy valami ellen irányuló felelőtlen hangulatkeltés.
Látjuk, hogy megint a tartalma és a motivációja minősíti. A tartalma hazugság, a motiváció pedig az, hogy valaki ellen akar másokat uszítani.
Jézus azt mondja: minden ilyen beszéd az ördögtől származik, aki hazug és hazugságnak atyja, és aki emberölő volt kezdettől fogva. Aki a hazugságnak bármely formáját mint eszközt használja a maga életharcaiban, tudja vagy nem tudja, hátat fordít Istennek és az ördög szolgálatába szegődött. Ezzel pedig súlyos ítéletet hív ki önmaga ellen. Ezért ilyen é-les alapigénk, amiben azt olvastuk: „Mind az élet, mind a halál a nyelv hatalmában van. Amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.”
Jakab apostol pedig a levelében, a jól ismert 3. fejezetben, ami a nyelvről és annak a bűneiről szól, erőteljes képekkel szemlélteti, milyen hatalma van a beszédnek. Azt mondja: a beszéd olyan, mint a tűz. Egy pici szikra mily nagy erdőt felgyújthat. Hányszor vagyunk ennek tanúi az utóbbi időkben is. Valaki felelőtlenül eldob egy csikket kirándulás közben, az begurul egy száraz levél alá. Nem látszik semmi, amikor elmentek, elkezd füstölögni az a levél, aztán lángra lobban körülötte a többi száraz levél is, és mire a tűzoltók megérkeznek, ki tudja hány hektár erdő leégett.
A nyelv is ilyen — mondja Jakab —, pici tűzzel mérhetetlen károkat lehet okozni. Egyetlen mondattal családok békességét lehet feldúlni. Valóban olyan, mint a tűz.
Aztán hasonlítja a hajónak a kormányához is, hogy a hajótesthez képest milyen kicsi az, és mégis az irányítja az egészet. A beszédünk határozza meg a jellemünket — vonja le ebből a következtetést.
A végén szomorú megállapításra jut: a nyelvünk olyan, mint a vadállatok. Nem lehet megszelídíteni őket.
Itt érkezünk meg a második fejezethez. Miért nem lehet megszelídíteni?
Látnunk kell, mit tanít a Biblia a beszéd forrásáról. Jézus Krisztus többször is tanított erről. Most a Máté 15-ből olvasom néhány mondatát. „Ami kijön az ember szájából, az a szívből származik, és ez teszi tisztátalanná az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások. Ezek teszik tisztátalanná az embert.”
Vagyis azt mondja: minden beszéd forrása az ember szíve. Az a belső műhely, ahol megszületnek a gondolatok, az érzések, az elhatározások és a döntések. Ami az ember szívében van, az jön ki a száján. A szív és a száj közvetlen összeköttetésben van, éppen úgy, mint a közlekedőedények. Egy ideig lehet színlelni valamit beszéddel, de az élet kritikus helyzeteiben mindig kiderül, hogy mi van valójában valakinek a szívében. Mert amivel tele van a szíve, az jön ki a száján. Két fejezettel előbb a Máté evangéliumában pontosan ezt mondja Jézus: a szív teljességéből szól a száj. Amivel tele van a szívem, az csordul ki itt fenn, a számon.
Éppen ezért, ha valaki változtatni szeretne a beszédén, akkor a szívét kell megváltoztatnia. Ha valaki megutálta már a saját hazudozó, alakoskodó természetét, a maga köpönyegforgató viselkedését, két-értelmű beszédét, akkor kérjen új szívet Istentől. Nem a nyelvünket kell fegyelmezni valahogy (az sem árt), de az alapvető megoldást nem ad. Az legfeljebb mérsékli a bajt. Isten azonban azt ígéri a benne hívőknek, hogy Ő új szívet ad nekik. Mert a mi Istentől elidegenedett szí-vünk nem tud nem hazudni. Aki becsületes, megfigyelheti, hogy sokszor a legtisztábbnak szánt beszámolóba is belecsúszik valami kis ferdítés a magunk javára, mások kárára. Valami dicsekedés, amivel Isten dicsőségét rövidítjük meg, vagy valakinek a befeketítése. Nem is lehet ez másként, mert ez van a szívünkben. Ami a szívben van, az jön ki a szánkon.
Ezért nagy evangélium az, hogy ha Isten az újjászületés során valakinek új szívet ad, akkor egészen új tartalom jön ki a száján. Akkor újra képes lesz az újjászületett ember arra használni a nyelvét, amire Isten azt adta: az Ő dicsőítésére, a róla való vallástételre és egymás bátorítására. Erre kaptuk a nyelvünket. Egyszerre megvalósul az ilyen újjászületett ember életében az, amit Pál apostol ír: képes lesz az igazságot szeretetben mondani. Vagyis: helyreáll a beszéd tartalmára és motivációjára nézve is az, amit Isten helyesnek lát.
Felvetődik a kérdés: Akkor nekünk soha semmi rosszat nem szabad mondanunk egymásról? Néha muszáj véleményt mondani. Megkérdeznek, mi a véleményed róla, kinek ismerted meg. — Nem arról van szó, hogy soha semmi rosszat, vagy hogy a hibákat soha nem szabad szóvá tenni. Csak megint mondom: a tartalma és a motivációja minősíti a beszédet. Igaz legyen, amit mondok, és a célja a másik érdekében vagy egy közösség érdekében való legyen.
Mondok két egyszerű példát.
Valaki meg akarja látogatni egy ismerősét. Tudom, hogy az illető pillanatnyilag fertőző beteg. Talán fertőző osztályon is van. Tudom, hogy a látogatónak sok apró gyermeke van. Akkor szabad-e ennyit mondanom neki: úgy tudom, hogy ő most fertőző beteg, várj egy kicsit talán a látogatással, hiszen felelős vagy a gyerekeidért? Ki-ki döntse el, szabad vagy nem szabad ez. Helyes, vagy nem helyes. Igaz a tartalma, s vajon a motivációja mi? Nem a beteg ellen beszélek, hanem valakinek az érdekében.
Hallom, hogy üzletet akar kötni vele a barátom. Akkor a barátomnak feltétlenül megmondanám: te, én már kétszer üzleteltem vele, mind a kétszer csúnyán becsapott. Gondold meg, éppen vele kell-e most üzletet kötnöd. Ez nem ellene szól. Igaz a tartalma, és valakinek az érdekében mondtam ezt.
Néha keskeny a mezsgye, hogy ezt eldöntse az ember, és éberen kell ügyelnie a hívő embernek arra, hogy semmiképpen ne gyűlöletből mondja, hanem mindenképpen pozitív legyen az indítéka. Tehát valaminek, valakinek az érdekében, nem valaki, valami ellen, mint ahogy olvastuk az előbbi meghatározásban. Legyen tiszta, ez a fontos. Legyen tiszta a szíve, és tiszta beszéd jön belőle. Legyen igaz a tartalma, és legyen Isten előtt is tiszta az indítéka, a motivációja. De mindenféle vádaskodás, mocskolódás, a látszólagos igazság szép csomagolópapírjával borított nyilvánvaló hazugság a gyilkossággal egyenlő súlyos bűn. Ezt tanítja az Úr Jézus.
Ezért lesz annak súlyos ítélte, és ez a harmadik, amiről szeretnék most röviden szólni.
Különös, amit Jézus erről mond. Kü-lönösen szigorú, amit a beszéddel kapcsolatban említ. Azt mondja: minden egyes hamis szót, minden meg nem bánt, ezért bocsánatot nem nyert hazugságot nyilvántartanak a mennyben, és minden szóért számot kell adnunk az ítéletkor.
Így olvassuk ezt a Máté 12,33 és a következő verseiben: „Ha jó a fa, jó a gyümölcse is, ha rossz a fa, rossz a gyü-mölcse is. Mert gyümölcséről lehet megismerni a fát. Viperák fajzata! Hogyan szólhatnátok jót gonosz létetekre? Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. A jó ember jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt. De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.”
Lesz ítélet napja, és a hamis szavaknak különös jelentőségük van az ítéletkor. Minden haszontalan szóról, amit kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján. Ma, amikor annyi hamis szó hangzik el, nem árt erre felfigyelnünk, és nem árt odafigyelnünk a mi szánkon kijövő haszontalan szavakra. Szűnjenek meg ezek a szavak.
A Dániel könyvében olvasunk egy nagyhatalomról, amit ezzel a különös jellemvonással jellemez a Szentírás, hogy „nagyokat szóló szája” volt, és az Isten szentjei ellen hadakozott. E kettő miatt igen súlyos ítéletben lesz része. — Isten nem csúfoltatik meg. Ő nekünk a beszédben csodálatos ajándékot adott, és Ő kész az övéinek a szájába olyan beszédet adni, amivel tudjuk erősíteni a megfáradtat. Amivel tudunk hitelesen bizonyságot tenni az Isten szeretetéről. Amelyik beszéddel tudjuk mutatni az embereknek a halálból az életre vezető utat.
Aki azonban nem erre használja a beszédet, az számolhat az ítélettel. Aki arra használja, amire Isten adta, az áldás lesz a környezetének. De komolyan kell vennünk, hogy a Biblia igen hangsúlyosan állítja: nem lehet büntetés nélkül hazudozni. Ez ugyanolyan törvény, mint a nehézkedés törvénye. Lehet benne kételkedni, de a következményeivel találkozni fog az ember.
Ezért van a Szentírásban olyan sok konkrét kijelentés a nyelv bűneire nézve és az ezzel kapcsolatos utasításokat tekintve. Azt mondja Isten, hogy hazug hírt ne hordj. Nemcsak azt mondja: általában ne hazudjatok, hanem lebontja a hétköznapok eseteire is: hazug hírt ne hordj! Azt mondja Isten, és milyen kemény szó ez a szeretet Istenétől: gyűlölöm a hamisság kedvelőit. Azt mondja: elvesztem azokat, akik hazugságot szólnak.
Jézus megint csak a Hegyi beszédben azt mondja: minden rágalmazónak helye a gyehenna tüze. Vagyis a kárhozat. Sokkal jobban oda kellene figyelnünk: mit mondunk egymásról, másokról főleg távollétükben. Sokféle formája van a rágalmazásnak. Egészen finom, szalonképes formái is vannak és olykor észre sem vesszük.
Nem véletlenül kezdi Jakab apostol az említett 3. fejezetet ezzel a figyelmeztetéssel: „Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk, de…” és akkor felsorolja, hogy a nyelv bűneivel mennyi kárt is lehet okozni. A tanítónak szükségképpen többet kell beszélnie, mint másnak. Akinek többet kell beszélnie, még jobban figyeljen oda, hogy mit beszél, mert súlyosabb ítéletben lesz részük. Nagy ajándék a beszéd, óriási lehetőség, de nagy felelősség terhel bennünket minden kimondott szóért.
Talán ezért is ilyen éles alapigénk. „Mind az élet, mind a halál a nyelv hatalmában van. Amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.”
Pál apostol pedig amikor az Efézusi levél 4. részében felsorolja, hogy mi minden jellemzi az újjászületett embert, és mi az, aminek nem szabad már előfordulnia az életgyakorlatában, akkor egyebek közt ezt is mondja: „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék, hanem csak amely hasznos a szükséges építésre, hogy áldásos legyen a hallgatóknak.” (29)
Erre adta Isten, hogy hasznos legyen, hogy akkor beszéljek, ha szükséges, és akármit mondok, az építse a többieket, és így nagy áldásokat közvetíthetek egyszerűen a beszéd eszközével. Isten áldásait, amely áldásul lesz a hallgatóknak. Mert minden rothadt beszéd megfertőzi azt, aki kimondja. — ezt olvastuk az előbb Jézusnál. Ezért mondja Pál, hogy semmi rothadt beszéd ne jöjjön ki a szá-tokon.
Csakhogy ehhez a mi önfegyelmünk kevés. Mi akkor a megoldás? Két zsoltár-verset szeretnék idézni. Az egyiket biztos, hogy a legtöbben ismerjük, a másik kevésbé ismerős.
Az egyik az 51. zsoltár 12. verse, amelyikben azért könyörög a szentíró, hogy „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten!…” Ez a legfontosabb. Az én önfegyelmemmel nem tudom megváltoztatni magamat. A tüneteket enyhíthetem olykor, de a forrás tisztátalan marad. Új forrásra van szükség, és Isten új forrást fakaszt fel abban, aki Jézus Krisztust behívja az életébe és így kapja az Ő Szentlelkét. Az ilyen emberben Jézus lelkülete fog munkálkodni. Szentlélektől indíttatva fog megszólalni. Az ilyen embereket pedig az jellemzi, hogy soha nem vádolnak, hanem mindig mentegetnek.
A nagy vádoló, idegen szóval a katé-gór, az a Sátán a Biblia szerint. Ő mindig vádol. Vádolja az Isten választottjait is. A Szentlélek menteget. Valahogy úgy, ahogy Jézus. Még a kereszten is: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Az ellenségeit is mentegeti, miközben az ellenségeinek szemükbe mondta a bűneiket. De Isten előtt mégis mentegeti őket. Új forrás fakad fel, amiből újfajta beszéd származik.
A másik ige a 141. zsoltárban van. „Uram, tégy zárat a számra, őrizd ajkaim nyílását!” (3) Ez nem azt jelenti, hogy soha nem nyitom ki a számat. Ez azt jelenti, hogy átadom az uralmat teljesen neked. A szám felett is. A tiszta forrásból is csak akkor jöjjön ki víz a számon, amikor azt te akarod, Uram. Amikor az szükséges, hasznos és épít. Átadja a hívő az uralmat a nyelve felett is Istennek. Mert tudja, hogy mind az élet, mind a halál a nyelv hatalmában van. De a nyelv kinek a hatalmában van?! Ez itt a végső és legfontosabb kérdés a szá-munkra.
Milyen indulat beszéltet bennünket? Az az indulat legyen bennetek, ami volt a Krisztus Jézusban.
Ezekben a napokban mindannyiunkról kiderül, hogy milyen indulat munkálkodik bennünk: közömbösség vagy felelősség, gyűlölet vagy szeretet, harag vagy megbocsátás, egyéni haszonvágy vagy pedig egy közösség jövőjének a munkálása. Ezt a beszédünk elárulja. Mi a motiváció!
Az előbb szépen énekeltük, hogy „Szeretnék lenni, mint Ő (vagyis mint Jézus) alázatos, szelíd. Követni híven, mint Ő, Atyám parancsait. Szeretnék lakni nála, hol mennyei sereg dicső harmóniában örök imát rebeg.”
Hadd kérdezzem meg: igaz-e ez a te esetedben? Csakugyan szeretnél-e olyan szelíd és alázatos lenni, mint Jézus? Vagy időnként azt mondod: mégis csak meg kell köszörülni a nyelvemet és oda meg vissza kell vágni. — Ő úgyis a szívünket látja. Szeretnénk-e őszintén, ha jézusi motiváció mozgatná a nyelvünket mindig? Aki ezt őszintén szeretné, annak Ő meg fogja adni.
Amikor most a beszédről szól hozzánk, akkor a szívünkre kérdez rá. (Ez is a Példabeszédek könyvében van.) Isten most tőlünk kéri: „Adjad, fiam a te szívedet nékem.” És akkor áldás jön ki majd a szádon. Még ilyen feszültségekkel terhes időben is.

Azoknak a sorából, akik húsvét reggelén az elsők között találkozhattak a feltámadott Krisztussal, ma a magdalai Mária személyét emeljük ki. Róla mindössze annyit tudunk az evangéliumokból, hogy a Genezáreti tó nyugati partján fekvő Magdala nevű városkából származott, Jézus tágabb tanítványi kö-réhez tartozott, és sok bűne bocsáttatott meg. Minden egyéb, amit róla mondani szoktak, az a szennyes emberi fantázia szüleménye, semmi bibliai történeti alapja nincs.
Három szó szerepel ebben a leírásban, ami jól szemlélteti Mária lelki fejlődését: sírt, megfordult és hírül adta a tanítványoknak azt, amit Jézus reá bízott.
Nagy különbség van az út eleje és vége között. Az elején láttunk egy kétségbeesett asszonyt teljes magányosságban és reménytelenségben. Az út végén pedig ugyanez az ember boldogan repül azokhoz, akikhez Jézus küldte. Már küldetése van. A szíve tele van örömmel, a szája örömhírrel. Feltámadott az Úr, találkoztam vele, Jézus él! A két pont között ott van a nagy fordulat, amikor élete megfordult, találkozott a feltámadott Krisztussal.
Mivel a feltámadott, élő Krisztussal ma is lehet találkozni, ma is ugyanilyen valóságos fordulatot hoz létre ez a találkozás emberek életében, ezért nézzük meg ezt a három állomást, közbül a legfontosabbat: a nagy fordulatot. Aztán mérjük fel, hol tartunk mi ezen az úton, honnan kell közelebb lépnünk a mi Urunkhoz.
1. Az elsőnek a leírása ilyen rövid és mégis sokatmondó: Mária a sírbolton kívül állt és sírt. Ő is kiment húsvét hajnalán azokkal az asszonyokkal, akik szerették volna befejezni Jézus temetését, és a kor szokása szerint illatos szerekkel megkenni az Ő holttestét. Meglepődve látta, hogy a sír bejáratát lezáró nagy kő nincs a helyén, ahova pénteken este a szemük láttára arimátiai József és társai hengerítették. Nem is megy tovább, és nem is gondolkozik, mi történhetett, hiszen mi történhetett volna más, mint az, hogy elvitték, ellopták Jézus holttestét a sírból. Hogy miért? Ki tudja! Az emberi gonoszságnak nincs határa, még holtá-ban sem hagyják békén a Mestert.
Azonnal siet megmondani ezt Jézus tanítványainak. Elfutott tehát és elment hozzájuk és ezt mondta: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!” Honnan veszi ezt? Meggyőződött róla, hogy elvitték? Csak azt látta, hogy a kő nincs a helyén. Erre beugrik neki egy gondolat, és erre a hamis saját gondolatára felépít egy elméletet. Ezt a téves információt pedig mindjárt tovább is adja. Ez önmagában is roppant tanulságos, de most nem az a feladatunk, hogy ezt részletezzük.
Péter és János azonnal elindulnak, hogy meggyőződjenek arról, mi a valóság. Mivel azonban ők futva mennek, Mária nem tud velük tartani. Mire Mária visszaér a sírhoz, Péter és János már nincsenek is ott. S ekkor szakad rá teljes súlyával a magány. Senki nincs, akivel megoszthatná a bánatát, megbeszélhetné azt, amit egyelőre ő sem ért. Senki nincs, akinek fájna az, ami neki fáj. Egyáltalán valaki, aki szólna hozzá legalább egy szót, vagy akihez lehetne szólni. Ott marad kifosztva, egyedül a gyászával. Jézust megölték, a holttestét ellopták — gondolja ő —, akik hozzá a legközelebb állnak, azok is magára hagyták. Ő senkinek nem fontos, mi értelme van így az életnek? Teljesen céltalanná és üressé válik, és tehetetlenségében csak sírni tud.
Sokaknak ismerős ám ez az érzés. Amikor összejönnek a bajok, és az embert elhagyják még azok is, akikre azt hitte, számíthat. Amikor senki nem akad hirtelen, akivel megoszthatnánk a gondjainkat vagy a terheinket. Amikor egészen nyilvánvalóvá vá-lik, hogy egy helyzet reménytelen. Erre nincs megoldás, ebből nincs kiút, így viszont nem lehet, vagy nem érdemes tovább élni.
Amikor nyilvánvalóvá lesz, hogy egy házasság annyira megromlott, hogy már nem lehet helyrehozni. Meghalt. Amikor egy szakadék áthidalhatatlan lesz szülők és gyermekek között, hiszen éveken át szépen, módszeresen, talán mindkét oldalról, mélyítették azt a szakadékot. Amikor nem kell sokat számolni ahhoz, hogy az ember megállapítsa, hogy a felhalmozódott adósságot nem tudja törleszteni. Amikor világos a diagnózisból, hogy ez a betegség gyógyíthatatlan. Amikor úgy az emberélet útjának a felén túl valaki számot vet és kénytelen megállapítani, hogy most már biztos, hogy nem fognak teljesedni régi álmai. Amikor olyan korban és olyan körülmények között már nem lehet újat kezdeni. Amikor valószínű az, hogy az illetőnek már egyedül kell leélnie az életét.
Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Ez az első állomás. Egy ember a halott Krisztus emlékével.
2. Itt történik valami. Amint pedig sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” Ő ezt felelte nekik: „Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.” Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt gondolta, hogy a kertész, ezért így szólt hozzá: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Jézus ekkor nevén szólította: „Mária!” Ő megfordult, és így szólt hozzá: „Mesterem!”
A teljes kétségbeesésben valami történik. Isten közbelép, és azzal az eszközzel nyúl bele Mária életébe, amivel Ő a világ teremtése óta mindig munkálkodik, az Ő igéjével. Először igét hall Mária, utána pedig felismeri a feltámadott Krisztust.
Isten az Ő segítő munkáját a mi életünkben is mindig így végzi. Először megszólít. Küld egy követet, akin keresztül isteni ige érkezik el hozzánk. Itt történetesen mennyei követ szólítja meg Máriát. Erre ritkábban van példa. Sokkal gyakoribb az, hogy valaki, aki már ismeri Jézust, beszél azzal, aki még kétségbe van esve, és az illetőt meglepi, miket mond ez. Meg az, hogy hasonló terheket mennyivel másként hordoz. Egyáltalán ezeknek a hívőknek sok mindenről egészen más a véleményük. Olyan furcsa. Vonzó is, meg egy kicsit különleges is.
Vagy a kezébe kerül egy ilyen kétségbeesett embernek egy könyv, ami Istenről szól. Vagy előveszi valaki a Bibliáját és elkezdi lapozgatni. Vagy elvetődik egy Isten-tiszteletre, és ami ott hangzik, egyszer csak úgy érinti meg a szívét, mintha azt csakugyan maga Isten mondaná. Hiszen nem tudhatja az az ismeretlen igehirdető, mi fáj most a hallgatónak, és éppen milyen kérdésekkel viaskodik.
Aztán találkozik a feltámadott Krisztussal. Mária itt fizikálisan is találkozott vele, bár Jézus itt már mennyei dicsőséges testében volt. Velünk pedig úgy szokott történni ez a találkozás, hogy hallgatva a róla szóló bizonyságtételt, vagy olvasva a Bibliát, egyszer csak az a meggyőződése kezd támadni az embernek: ez mintha igaz lenne. Aztán, ahogy tovább hallgatja és olvassa, egyre jobban megismeri saját magát és megismeri Jézus Krisztust is.
Egy kicsi mozdulatot azonban a kétségbeesett és segítségre vágyó embernek is tennie kell. Azt, amit itt így olvastunk Máriáról: Ő pedig megfordult, és akkor ismerte fel, hogy Jézus áll mögötte. Megfordul és felismeri, hogy ez ugyanaz a Jézus, akinek a keresztre feszítését ő három nappal azelőtt végignézte, akitől ő is olyan sok jót kapott, aki az imént a nevén szólította. Tehát nem a kertész, nem látomás, nem az ő vágyainak a kivetítése, ez valóságos élő személy. Ugyanaz a Jézus, akit ő ismert. Hihetetlen, elképzelhetetlen, de úgy látszik, hogy mégis csak feltámadott és él.
Ez a fordulópont az ő életében. Itt kezdődik el az a nagy változás, ami őbenne rövid idő alatt végbement, másokban lehet, hogy kicsit hosszabb ideig tart, de a változás eredménye ugyanaz: egészen bizonyos lesz abban, hogy amit Jézus előre megígért, az most beteljesedett. Ő valóban feltámadott és él, és számíthat rá a továbbiakban.
Ez hiányzik nagyon sok kedves, derék vallásos ember életéből. Ezért olyan erőtlen sokaknak a hitélete, ha az egyáltalán annak nevezhető, és ezért olyan erőtlen az úgynevezett keresztyénség.
Máriának is volt egy általános istenhite. Dehogy tagadta ő Istent! Csak éppen ez semmit nem segített rajta ebben a helyzetben. Ott áll az üres sírnál és kétségbeesetten sír. Neki is voltak emlékei Jézusról. Sok mindent el tudott volna mondani az Úr Jézusról, mint ahogy közülünk is a legtöbben sok mindent el tudunk mondani. Csak éppen nem volt vele valóságos közössége. Jézus nélkül sírt ott, hiszen Jézus meghalt és ráadásul az ő tévhite szerint, még a holttestét is ellopták. Amikor felismerte az élő Krisztust, amikor találkozott vele, akkor nyert egyszerre újra értelmet az élete, akkor kapott célt, akkor telítődött tartalommal úgy, hogy ki is csordult a száján, és vitte az örömhírt, mondta az Ő tanítványainak.
Olyan sokakat ismerek, akik nem tagadják Istent, sőt, sokszor imádkoznak is hozzá, különösen bajok esetén. Akik tisztelik a maguk módján Jézust. Vagy ha jobban megkapargatjuk, kiderül, hogy Jézus emlékét. Mert egyáltalán nincsenek meggyőződve arról, hogy Ő csakugyan testben feltámadott a halála utáni harmadik napon, és ma is él és uralkodik. Legalábbis semmi jele nincs az életükben annak, hogy ennek az élő Krisztusnak a jelenlétében élnének. Hogy tudnák, hogy Ő tartja kezében a történelem kormányát. Hogy neki felelősek minden tettükért és mulasztásukért. Egyáltalán nem tényező Jézus ezeknek az egyébként istenhívő embereknek az életében.
Egyáltalán nem az a vágyuk, ami Pál apostolban azonnal fellobbant, amikor ő is felismerte a feltámadott Krisztust: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Egyáltalán nem ez vezeti ezeket a kedves, istenhívő embereket, hogy ők Istennek engedelmes életet éljenek. Hogy az Úr Jézus Uruk legyen valóban, és Ő szabja meg az életük rendjét, az idő- és pénzbeosztásukat, az emberi kapcsolataikat, mindent. Ez eszükbe sem jut. Ezt kegyeskedő túlzásnak tartják a legtöbben. Ők derék, vallásos emberek, hagyják őket békén ezzel a Jézussal! A feltámadás meg dajkamese. Ma már tudjuk a tudomány szerint — és akkor mondanak mindenféle blőd dolgot Jézussal és az Ő feltámadásával kapcsolatban.
Jól ismerem ezt a „hitbeli” állapotot, mert sokáig ebben voltam én is. Tudom, milyen fordulatot jelentett az, amikor először felragyogott előttem az az igazság, hogy hiszen én anélkül, amit Jézus értem tett, meg sem ismerhetem Istent! Ez merő nagyképűség, hogy hiszek Istenben, — nem is ismerem azt, akiben állítólag hiszek. Hinni azt jelenti: engedelmeskedni, s én egyáltalán nem engedelmeskedem neki. Amikor egészen bizonyossá lettem abban, hogy Jézus nagypénteki kereszthalála és az én bűneim között szoros összefüggés van, mert énmiattam kellett meghalnia, de énhelyettem halt meg, s nekem már nem kell bűnhődnöm, erről az Ő Szentlelke egészen meggyőzött, akkor állt be nagy fordulat az életemben. Minden átértékelődött, és ez a Krisztusban való hit, és így az Atyába, a Mindenhatóba vetett hit és bizalom is egészen átminősült, és sok mindent megváltoztatott.
Ez a fordulat következett be magdalai Mária életében akkor, amikor ott az üres sír mellett felismerte Jézust. Én szeretnék ma mindenkit nagy szeretettel kérni és bátorítani, hogy ismerjétek meg Jézust. Az elmúlt napokban különösen is éles illusztrációkat kellett látnom arra nézve, hogy egy ilyen általános istenhit semmit nem segít az élet kritikus helyzeteiben. Nem ismerik az ilyen emberek azt az Istent, akinek minden lehetséges, még az is, ami az embereknél lehetetlen. Aki jobban szeret minket, mint mi magunkat. Aki egyedül tudja, hogy mire van szükségünk.
Mihelyt valaki Jézust megismeri, és azt, hogy Őt ez az Isten küldte, mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki Őbenne el, ne vesszen, hanem örök élete legyen, akkor kezd kinyílni valakinek a szeme, és kinyílik előtte egy új világ: a valóság világa. Egészen addig ilyen butaságokat gondol, meg mond, mint Mária. Micsoda butaság volt az, hogy meg sem győződik semmiről, de kezdi hirdetni, hogy elvitték az Urat a sírból. Nem igaz, és úgy hirdeti, mintha igaz lenne, és beleéli ő is ebbe magát.
Ez jellemzi ezeket a kedves vallásos embereket Jézus nélkül. Mihelyt azonban felismerik a názáreti Jézusban a Krisztust, a Biblia Krisztusában a mi személyes Megváltónkat és Urunkat, egyszerre belépnek a való világba, egyszerre a tényeket ismerik meg és azokon tájékozódnak. Éppen ezért helyes következtetésekre jutnak majd.
Ezzel a Jézussal ma is lehet találkozni. Mindenütt, ahol a róla szóló bizonyságtétel hittel hangzik, Ő ott van. Mindenütt, ahol azok, akik már ismerik Őt, összejönnek az Ő nevében, ott van. Ezt Ő ígérte, nem mi találtuk ki, benne van a Bibliában. Ezért hívogatunk az istentiszteletekre, ezért ajánljuk a Szentírás rendszeres olvasását. Itt az istentiszteleten szólít meg mindnyájunkat Jézus, és a Biblia betűiből lép elénk a feltámadott és élő Krisztus, és Ő maga győz meg minket arról, hogy mi az igazság. Senkinek nem lehet bebizonyítani, hogy Jézus feltámadott, erről egyedül Ő tud meggyőzni mindnyájunkat. Sokan vagyunk ezen a világon, akiket Ő meggyőzött erről.
3. Máriát is meggyőzte, s mihelyt erről bizonyossága lett, egyben feladatot is kapott. Nem sokáig lelkigondozza őt Jézus. Nevén szólítja. (Eszünkbe jut talán az Ézsaiás 43: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.) Utána mindjárt feladatot ad neki. „Menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat!” és hogy ezeket mondta neki.
Micsoda különbség! Az út elején: „elvitték az én Uramat a sírból”, az út végén: láttam az Urat, és ezt üzeni nektek. Közben volt a nagy fordulat: felismerte a feltámadott Krisztust.
Megható, hogy Jézus a tanítványokat testvéreinek nevezi. Menj el az én testvéreimhez… A benne hívőket Ő befogadta az Isten mennyei családjába. Olvassuk is a Zsidókhoz írt levélben: nem szégyelli őket testvéreinek nevezni. Az Ő feltámadásának az örömhírét először a világon ez a bocsánatot nyert volt bűnös asszony hirdetheti, és viszi a tanítványoknak ezt az evangéliumot. Így telítődik az élete új tartalommal, így kap új célt, értelmet, így áll helyre most már folyamatossá válva kapcsolata az ő nagy Küldőjével. Ettől kezdve mindig küldetésben jár. Ettől kezdve soha többé nem lesz egyedül.
Emlékszem, hogy a megtérésem és az első bűnvallásom után az első nagy felismerésem ez volt: ha mindaz igaz, ami itt le van írva, soha többé nem leszek egyedül. Az élő Krisztus jelenlétében tölthetem a testben hátralevő időt is, meg az örökkévalóságot. Micsoda kiváltság ez!
Ha ezt tudta volna Mária, akkor nem esik kétségbe, nem kell könnyeket hullatnia a sírnál, nem beszél butaságokat, hogy elvitték az én Uramat. Nem akar ilyen vállalkozásba kezdeni: majd én visszahozom. Nem tudom, hogyan képzelte ezt el egyedül. Semminek nincs valóságalapja. Amikor felragyog a Krisztus egy addig kételkedő ember előtt, akkor lép rá a valóság talajára. Olyan fontos ez is, hogy nemcsak a személyes élményről számol be Mária: láttam az Urat, hanem a Jézustól kapott üzenetet adja tovább.
Ma egyre divatosabb lesz az amerikai eredetű élménykeresztyénség. A Biblia nem ismer ilyet. A Biblia az élő Krisztussal történt valóságos találkozásokat ismeri, ami nagy élmény minden embernek, de utána konkrét feladatokat ad Krisztus az ilyen embereknek, és mindig valami pontos üzenetet bíz rájuk. Ezt mondd tovább… Ez teszi objektívvé az egészet. Nekünk pontosan ez az üzenet, ami a Szentírásban is rögzítve van, a fontos. Nem az, hogy mit éreztem, hogy éreztem. Az az én személyes ügyem. Ha valóban nagy öröm töltötte be a szívemet, legyek hálás érte, de abból nem lehet megélni. Abból lehet megélni, amit Ő újra és újra a szánkba ad és a szívünkbe vés: az Ő igaz igéjéből.
Hogyan történik ez ma? Éppen nemrégiben mondotta el valaki. Zajlott az ő élete is ugyanúgy, mint a legtöbb emberé. Néha rossz volt a lelkiismerete „ez az miatt” — ahogy mondta —, de olyankor ügyesen elaltatta, és összehasonlítva magát nála gonoszabbakkal, megállapította: még mindig rendesebb ember, mint azok. Péntek estére mindig kifáradt. Szombaton szórakozással, meg „ezzel, azzal” igyekezett regenerálni magát. Vasárnap kialudta a szombati szórakozás fáradalmait, aztán hétfőn kezdődött elölről a verkli. Így találkozott a munkahelyén egy hívő emberrel. Beszélgettek, és az elhívta a gyülekezetbe. Elment. Egy ideig járt úgy, hogy nem mindent értett, meg nem is érdekelte, ami ott hangzik. Utólag állapította meg, hogy Isten türelmes szeretete vonzotta őt oda.
Egyszer egy igehirdetés nagyon eltalálta. Pontosan arról volt szó, ami őbenne akkor zajlott, és olyan kérdésekre, amiről úgy gondolta, nincs rájuk válasz, ott választ is kapott. Engedett a kérésnek vagy javaslatnak, ami ott elhangzott: behívta az életébe az Úr Jézust. Elsorolta neki a bűneit, és megköszönte, hogy az Ő kereszthaláláért még ő is bocsánatot kaphat. Amikor ment hazafelé a villamoson, akkor kezdte érezni, milyen különös békesség és nagy öröm van benne. Ez az örömhír nem rekedhet meg ná-la, ezt el kellene mondani itt most mindjárt. Kinek?
Akkor még olyan villamosok jártak, amelyeknek nyitott vezetőülésük volt. Ott állt éppen a vezető mellett, és elkezdte a villamosvezetőnek mondani, hogy mit tett most vele az Úr Jézus. Van ám Jézus! És hogy az Isten még őt is, a vezetőt is szereti. A vezetőt ez egy kicsit idegesítette, és azt mondta: jól van, ha ennyire el akarja mondani, majd a végállomáson folytassa. Ő nem utazott volna a végállomásig, de így elment odáig, és amikor leszálltak, hajlandó volt végighallgatni ez a férfi. Ő pedig maga csodálkozott legjobban, hogy milyen jól megfogalmazva, és milyen örömmel tud beszélni arról, hogy mi történt az ő életében, mit cselekedett ott Isten.
Ott állt mellettük még egy férfi, de az nem zavarta őt, beszélt a villamosvezetőnek. Ez a vezető megtért. Attól kezdve együtt jártak a gyülekezetbe. Jó barátok lettek. Egy jó év múlva, amikor már abban a gyülekezetben ez az illető kisebb szolgálatokat is végzett, egy istentisztelet előtt ott állt a templomajtóban. Bejön egy férfi, rámosolyog, és azt mondja: nem ismer meg, ugye? Mondta: szégyelli, de nem. — De én emlékszem magára. Egy évvel ezelőtt ott a villamos végállomáson egy villamosvezetőnek beszélt az Úr Jézusról. Én akkor hallottam ró-la először, és arra nekem nagyon nagy szükségem volt. Azóta Jézus megváltoztatta az én életemet is, szeretném ezt megköszönni most magának is.
Ez így működik a huszadik meg a huszonegyedik században is, meg ha lesz még huszonkettedik, abban is. Valaki, valami módon odasodródik Isten közelébe, aztán utólag ő maga látja legvilágosabban, hogy Isten szeretete vonzotta oda, mint ahogy Máriát is Jézus szeretete vonzotta oda még az üres sírhoz is. Egyszer csak a szívébe hull az ige, felismeri a Biblia Krisztusában az élő Urat, szövetséget köt Jézussal, és attól kezdve az Ő jelenlétében és az Ő küldetésében jár. Ha enged neki, akkor az első útjába kerülő ember életét rajta keresztül menti meg Jézus, ugyanúgy, mint ahogy az ő életét megmentette. Aztán valaki, aki „vé-letlenül” ott áll és akaratlanul hallja, egy év múlva az is elmondja: az Isten szeretete rendezte ezt így, és Ő szólt bele legjobbkor az életembe. És ez így megy szívtől szívig, szájtól szájig. Ugyanúgy, mint az első húsvétkor.
Az út elején egy kétségbeesett síró asszony, aki azt mondja: nincs értelme az életemnek. Aztán meghallja az igét, találkozik Krisztussal, de mindezt nem ő rendezte, hanem Krisztus, és a végén boldogan röpül valaki. Van mondanivalója, és rajta keresztül maga az élő Krisztus vigasztal, erősít másokat és segít másoknak.
Ehhez azonban erre a fordulatra volt szükség, ami Mária életében bekövetkezett. Ehhez az is hozzátartozott, hogy ő megfordult, és megszólította Jézust még akkor, amikor nem is tudta, hogy Ő az. Kereste Őt. Amikor megállapította nagy okosan, hogy elvitték a sírból, nem haza szaladt, hanem akkor is a tanítványokhoz fut, onnan is még visszamegy. Nem adja fel.
Ezért szeretném azt javasolni mindenkinek, aki ilyen tartalmas új életre, sőt örök életre vágyik, hogy szólítsd meg Jézust. Hiszed vagy nem hiszed, hogy feltámadott, szólítsd meg! Mert ebben már a hit csírája van, hátha mégis él. Hátha téged is ismer név szerint, mint ahogy Máriát. Aztán majd Ő elintézi a többit. És ebből a langyos, erőtlen általános istenhitből el lehet jutni a megalapozott, az élő Krisztusba vetett igaz hitre, ami egyben engedelmesség is. Lesz kinek engedelmeskedni, lesz szeretet a szívben azok iránt, akikhez küld, lesz mondanivaló a szájban, mégpedig mentő ige, és Jézus Krisztus áldott eszközei lehetünk.
Adjon Isten megtérést mindnyájunknak abból a félutas keresztyénségből, ahol sokan elakadtak és azt hiszik, az az igazi, és merjük az első lépést megtenni. Merj odafordulni most Jézushoz és megszólítani Őt! Elmondani, mi van benned, elsírni a bánatodat, mint ahogy Mária, kérni, hogy Ő tegyen bizonyossá, mert Ő tud adni bizonyosságot úgy, mint ahogy neki is tudott.

Ha figyelmesen elolvassuk az evangéliumokból a nagypénteki események le-írását, csodálkozva láthatjuk, milyen mozgalmas nap volt az. Néhány óra alatt anynyi minden történt, hogy az ember alig győzi számba venni és követni. A társadalomnak minden rétege megmozdult, és ennek a nagy eseménynek minden szereplője hihetetlenül aktív volt.
Tekintsük át most először csak úgy nagy vonalakban a nagypénteki eseményeket, és azután szeretnék majd egy meglepő részletre rámutatni és annak az üzenetét boldog örömmel hirdetni ezen a nagy ünnepen.
Júdás előre megegyezett már a főpapokkal Jézus letartóztatásának a körülményeiről. Pontosan rögzítették annak az idejét, helyét, módját. Megegyeztek a jelben, nehogy valaki mást kötözzenek meg Jézus helyett, és természetesen abban is: mennyi pénzt kap érte.
Elképesztően nagy sereggel érkezett meg Júdás. Az ember nem is érti, milyen ellenállásra gondolhattak ezek. Ott volt egy római csapat. Az a szó, ami itt szerepel, azt a hatszáz embert jelzi, akik beletartoztak egy ilyen egységbe. Ha mégis kisebb egység lehetett, akkor is kétszázan voltak. Minek az? De még a templomőrség egységét is kivezényeltette Júdás és mentek vele a nép vezetői is. Fáklyákat, lámpásokat azért vittek magukkal, hogy ha Jézus, esetleg elrejtőzne, akkor azt a bokros terepet átkutathassák, és úgy fogják el Őt.
Péter megpróbálta feltartóztatni ezt a nagy sokaságot. Ezt sem érti az ember, vajon mire gondolhatott? Egyedül, egy szál karddal csak úgy közibük csapott, és így történt ez a baleset, hogy levágta az egyik szolgának a fülét, amit Jézus ott meggyógyított.
Jézus isteni méltósággal lép az odaérkező sereg elé. Nem kell Őt keresni, nem kell valahonnan előrángatni. Sőt megfordul a dolog, és amikor elhangzik az Ószövetségből is ismert két erőteljes szó: Én vagyok, — ezek a felfegyverzett vitézek hátrahőkölnek, és a földre esnek. Aztán magukhoz térnek, megkötözik Jézust annak jeléül, hogy mostantól kezdve játékszer az ő kezükben és a hatalom náluk van. Jézus pedig engedi, hogy játékszernek tekintsék.
Először Annáshoz, a nyugdíjas főpaphoz viszik, nem tudjuk miért. Onnan hamarosan átkísérik a vejéhez, Kajafáshoz, az éppen hivatalban levő főpaphoz, aki hírhedt vezető volt, és aki még akkor éjszaka összehívja a Nagytanácsot, ami azonnal, mint statáriális bíróság kezd el működni. Ez sem lehetett ám könnyű. Hetven idős embert teljesen sötétben — utcai világítás nincs, bár azt mondják, akkor is telihold volt, mint most — összehívni. Lehet, hogy valakit álmából kellett felébreszteni. Viszont rögtönítélő bíróságként ők reggelik le akarják hajtani Jé-zusnak a vallási perét. Fizetett hamis tanúk álltak készenlétben. A probléma csak az volt, hogy egymásnak ellentmondó rá-galmakkal vádolták Jézust. Aztán Kajafás elhallgattatta őket, és másként oldotta meg a dolgot.
Közben kint is zajlik az élet. Volt egy tanítvány, aki bejáratos volt Kajafáshoz. Ő elintézte, hogy Pétert is engedjék be az udvarra, mert Pétert érdekelte, mi történik Jézussal. Az ajtót őrző azonban felismeri Péterben azt, aki az ő rokonának a fülét levágta a Gecsemáné kertben. Még csak ez hiányzott! Péter ijedtében ezt letagadja, aztán még kétszer letagadja, hogy valaha is ismerte Jézust, s a végén már esküvel erősíti meg ezt.
A Nagytanács előre elkészítette Jézus halálos ítéletét. A vád az volt ellene, hogy Isten Fiának mondotta magát. Ennek a tárgyalásnak hajnal felé lett végre. A halálra ítélt vádlottal azt csinálhattak a katonák, amit akartak, így kerül sor arra a nagyon szomorú és a mi sötét szívünkben levő indulatokat jól mutató szórakozásra, amit reggelig Jézussal ezek a katonák műveltek.
Amint lehetett, átkísérték Őt Pilátushoz két ok miatt is: egyrészt, mert a zsidóknak a római megszállás idején nem volt pallosjoguk, tehát nem hajthattak végre halálos ítéletet, másrészt azért, mert a nép Jézus iránti rokonszenve miatt szerették volna a Jézus haláláért való felelősséget a rómaiakra, Pilátusra hárítani. Ezt Pilátus is tudta, és egyebek közt ezért is, meg azért is, mert meg van győződve Jézus ártatlanságáról, több kísérletet tesz az Ő felmentésére. Mindegyiket eredménytelenül. Szánalmas az a vergődés, ahogy az a nagyhatalmú ember kínlódik, küszködik ott önmagával meg a népnek a vezetőivel. Még a felesége is próbál besegíteni. Üzent neki, hogy ne avatkozzon Jézusnak a dolgába.
Fellélegzik Pilátus, amikor kiderül, hogy Jézus galileai származású, és illetékességből átküldi Heródeshez, akivel kölcsönösen utálták egymást, de ezen a napon kezet fogtak Jézus feje felett, még ki is békültek látszólag — azt olvassuk az evangéliumból. Heródes produkáltatni akarja Jézust. Mutass csodát! Jézus azonban egész idő alatt egy szóra sem méltatja ezt az embert. Utána visszaviszik Pilátushoz.
A nép vezetői egyre türelmetlenebbek, mert mindenképpen szeretnék, hogy még aznap írja alá Pilátus a halálos ítéletet, és hajtsák is végre azt, hiszen péntek volt, és este hatig minden ilyesmivel végezi kellett. Pilátus húzza az időt, és akkor a nép vezetői előveszik a végső érvnek tartogatott fegyverüket: ha Jézust szabadon engeded, nem vagy a császár barátja. Ez olyan kifejezés volt, hogy ha ezt sikerül bebizonyítani egy prokurátorról, akkor fej- és jószágvesztésre ítélik, vagy legjobb esetben is száműzetésre. Pilátus megtörik, látványosan mossa a kezeit, de alá-írja Jézus halálos ítéletét, és még aznap kikísérik Őt a Golgotára és kivégzik.
A legújabb kutatások derítették azt ki, hogy Kajafás és Pilátus több esetben összejátszottak. Hivatalukból kifolyólag elvileg egymással szembenálló érdekeket kellett volna képviselniük, de a színfalak mögött gyakran együttműködtek. Ugyan-úgy, mint ahogy ma is történik ez sok esetben.
Közben Júdás öngyilkos lett. Péter csak sírni tudott azon a gyalázatos tagadáson, amit kimondott többször egymás után. A szent város pedig készült a másnap kezdődő nagy ünnepre.
Ez csak egy része annak, ami le van írva a Szentírásban. Ez is érzékelteti, hogy Jeruzsálem olyan volt aznap, mint a hangyaboly. Ott mindenki tett valamit. Kapkodás, kiabálás, üzletelés, egyezkedés, ügyeskedés, erőszakoskodás jellemezte az embereket, és ez a nagy zűrzavar szinte minden lehetséges bűnt a felszínre hozott, ami ott lapul a szívünkben. Érdemes lenne ujjhegyre szedni, hogy a hazugság legkülönbözőbb változatai, a képmutatás, a zsarolás, a megvesztegetés és kegyetlen emberkínzás hogy halmozódik itt, és hogyan kerül felszínre ezen a napon. Végül a teljesen ártatlan Jézus szörnyű körülmények közt történt kivégzése.
Ebben az általános zűrzavarban egyetlen valaki van, aki rendíthetetlen nyugalommal áll a helyén, aki mintegy felülről nézi az egészet, és határozott lépésekkel, feltartóztathatatlanul halad a célja felé, és ez maga Jézus Krisztus. Egyedül Ő tudta azt, hogy ez nem valamiféle véletlen vagy alkalmi összeesküvés ellene. Itt nemcsak az emberi gonoszság, irigység és féltékenység lázad most ellene, hanem az Ő megaláztatása, szörnyű kínjai és ártatlanul elszenvedett kereszthalála örök isteni terv megvalósulását jelenti. Az Atya akarja mindazt, ami ezen a napon történt. Ő meggondoltan, visszavonhatatlanul igent mondott az Atya akaratára. Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig.
Ezért mondja itt a kardjával vagdalkozó Péternek: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” A pohár mindig a szenvedéseket jelenti. Az az ítéletnek, a haragnak a pohara. Vajon nem kell kiinnom, hiszen az Atya adta nekem. Nem kell itt, Péter, semmit sem feltartóztatni. Úgysem tudod egyedül, több száz felfegyverzett katonával szemben. De nem is szabad semmit tenni ez ellen.
A Jézus ellen indított akciónak mennyei háttere van. Erre hívja itt fel a tanítvány figyelmét. A szenvedések pohara az Atyától jött, és Jézus az Atya kezéből fogadja el ezeknek az iszonyatos szenvedéseknek a poharát. Tudja, hogy mindez a mi bűneinknek a következménye, de Ő ezt a következményt vállalta, azért, hogy ne minket semmisítsen meg. Túllát az ítélet eszközein, végrehajtóin. Ő tudja, hogy ez az Atya ítélete az egész emberiség bűnei miatt, és Ő ezt az ítéletet vállalta. Ezt semmivel nem szabad enyhíteni, még egy szemernyi bódító itallal sem, amit bele akartak keverni abba az ecetes lébe, amivel megkínálták. Amikor ezt megtudja, inkább nem kér belőle. Ő ezt az utat teljesen józanul akarja végigjárni, és az ítélet poharát az utolsó cseppig kiinni.
Ezzel a méltósággal viseli Jézus mindazt, amit ezen a napon el kell hordoznia. Ezzel a méltósággal lépett oda a felfegyverzett hordák elé, amint láttuk, úgyhogy azok hátrahőköltek és földre estek. Ezzel a méltósággal kérdezi meg azt a szolgát, aki Kajafás előtt pofon vágja Őt, hogy ezt vajon jogosan cselekedted-e, és idézi a paragrafust, aminek alapján szabad vagy nem szabad egy vádlottat vallatás közben pofon verni. Ezzel a méltósággal hallgat az Őt faggató Heródes előtt. Így kérdezi vissza a nagyurat, amikor Pilátus kezdi Őt vallatni és kérdezgetni. A megkötözött Jé-zus egész nagypénteken a legszabadabb a kínzói között. Ő ura minden helyzetnek. Ő irányítja a beszélgetéseket. Csak Ő látja, hogy mindannak, ami történik, mi a valódi oka és mi az igazi célja. Van több olyan jelenet — tessenek majd elolvasni az egész szenvedéstörténetet —, amikor a vádlott Jézus az egész nyomorult társaság bírájává magasodik. Így leköpdösve, véresen, meggyalázva és megkötözve is újra és újra átüt az Ő lényén isteni méltósága, teljhatalma és dicsősége.
Az egész szenvedéstörténet és azon keresztül Isten érzékeltetni akarja velünk, hogy itt nem Kajafás és Pilátus küzd Jézus ellen, hanem itt Isten küzd az emberért. Itt nem Jézus irigyei pereskednek vele, hanem itt egy kozmikus per folyik a mindenható Isten és a mi ősi ellenségük, a Sátán között. Ennek a pernek a tétje pedig az ember. Mi. Az ember kiszabadulása az Ördög rabságából, a kárhozatból, az ember üdvössége a tétje ennek a nagy pernek.
Egyedül Jézus tudja, és Ő komolyan veszi, hogy az az ár, az a váltságdíj, aminek a fejében az Istentől elszakadt és a bűn rabságába került nyomorult ember kiszabadulhat, az Ő bűn nélküli, tiszta élete. És Ő ezt az árat kész megfizetni. Ennek a napja volt nagypéntek. Jézus tudta, hogy ha Ő magára veszi a mi rettenetes bűnterhünket és annak az igazságos ítéletét, akkor és csak akkor nyílik meg előttünk újra az Atyához vezető út. Akkor pattan fel a börtönünk ajtaja, akkor találhatunk vissza Istentől elszakadt, neki hátat fordított, ellene tehetetlenül lázadó emberek az atyai házba, és lehetünk újra Isten gyermekeivé. Jézus tudta, hogy csak az Ő halála szerezhet nekünk, érdemteleneknek, életet. És Ő kész volt mindazt elszenvedni, amibe ez került. Amikor utolsó szavaként a kereszten kimondta: elvégeztetett, akkor érvénytelenné vált az ellenünk szóló adóslevél, és le kellett tennie Őelőtte a fegyvert a mi ősi ellenségünknek.
Ezen ujjong Pál apostol az egész Kolossébeliekhez írt levélben. Csak két verset hadd olvassak belőle: „Ő halálával eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.” (Kol 2,14-15)
A megelőző fejezetben pedig így ujjong: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata az Ő vére által.” (Kol 2,13,14)
Valóban úgy van, ahogy Péter később írta: Nem aranyon vagy ezüstön váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusban.” (1Pét 1,18-19)”
Ne tévesszen tehát meg minket a nagypénteki események mozgalmassága. Itt mindenki kiabál, szervez, tervez, ügyködik, ügyeskedik, és nagyon fontosnak tünteti fel magát. De ha értjük, miről van szó, akkor látnunk kell, hogy ennek a drámának egyetlen szereplője van: Jézus. Az összes többi statiszta. Egyetlen rendezője van: a mindenható Isten, aki úgy szerette ezt a világot, benne minket is, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Aki hisz Őbenne… Mi történik azzal, aki hisz Őbenne? A nagypénteki események fényében néhány örömhírt szeretnék elsorolni.
Aki hisz Jézusban, vagyis mindezt, ami itt elhangzott, komolyan veszi és önmagára is személyesen érvényesnek tekinti — mert ezt jelenti hinni Őbenne, nem az, hogy elhiszem, hogy van —, azzal mindenekelőtt az történik, hogy bizonyos lesz abban, hogy az ítélet poharából egy cseppet sem kell kiinnia. Miért? Mert azt Jézus az utolsó cseppig kiitta. Ő az Atyától fogadta el, végigjárta a szenvedések útját, és azt az ítéletet, amit mi Isten elleni lázadásunkkal, Istennel szembeni sok hitetlenségünkkel, egymással szembeni sok szeretetlenségünkkel kihívtunk magunk ellen, Isten teljesen elengedte, vagyis végrehajtotta az Ő egyszü-lött Fián, Jézuson, és Ő végrehajtott íté-letet nem hajt végre még egyszer. Mi érdemeltük volna meg, de Jézus ezt átvállalta. Aki hisz Őbenne, az bizonyos lehet abban, hogy minden bűnére tökéletes bocsánatot kapott már akkor, amikor Jézus meghalt helyette a kereszten. Ezt jelenti hinni Jézusban. Aki ezt hiszi, annak ez kimondhatatlan felszabadulást jelent.
Ha csak az elmúlt napok gyónó beszélgetéseiből idézhetnék részeket, (de ezt nem akarom tenni soha), akkor ragyogó példákat láthatnának a testvérek, micsoda felszabaduláshoz vezet az, amikor valaki ezt megérti és magára nézve hittel elfogadja. Amikor valaki felismeri: közvetlen összefüggés van Jézus Krisztus nagypénteki kínhalála és a mi mai elrontott életünk között. Hogy neki valóban miattunk kellett meghalnia. Hogy az nem valami költői túlzás, amit itt énekeltünk: mind, ami kín s ütés ért, magam hoztam reád. Jézus nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte el, mert neki nem voltak bűnei. Jézus a ti meg az én bűneim büntetését szenvedte el. De ezt elszenvedte. Aki ezt hiszi, annak maga a mindenható Isten mondja: eredj el békességgel, megbocsáttattak a te vétkeid.
Akit szorongattak már a bűnei, vagy legalább a bűntudatig vagy az önvádig eljutott, (mert az csak az „előszobája” még a szabadulásnak), az tudja, hogy milyen nagy vágy ébred sokszor az ember szívében ez után a teljes és bizonyos bocsá-nat után.
Aki tehát hisz Jézusban, az akár innen úgy mehet haza ma este, hogy bizonyos abban, megbocsáttattak a bűnei. Vagyis akármit követett el Isten és emberek ellen, annak örökkévaló következménye más nincs. Az őt nem zárja ki a mennyek országából. Lehet, hogy itt le kell aratni a vetésünknek egynémely termését, de a kárhozattól megmentett minket a mi Urunk, aki helyettünk halt meg a kereszten.
Ez az első nagy ajándéka annak, ha valaki hisz Őbenne.
A másik az, hogy az ítélet kelyhéből ugyan egy cseppet sem kell már kiinnia a hívőnek, de ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek szenvedéseink ezen a földön. Amíg ebben a testben élünk és a bűn világában kell eltöltenünk ezt a néhány évtizedet, addig feltétlenül lesz részünk szenvedésekben. De aki hisz Jézusban, az úgy fogadja el tőle a szenvedések poharát, mint ahogy Ő elfogadta az Atyától az ítéletnek a poharát. Vagyis az a szenvedései mögött is az őt kimondhatatlanul szerető Atyát látja. Ha nem értjük is sokszor, hogy ez most miért van, meg már a legelején szeretnénk, hogy vé-ge legyen, meg tiltakozunk is sokszor ellene, akkor is egészen más súlya van minden próbatételnek, ha tudom azt, hogy ezt az Atya adta nekem. Mert akkor Ő már a végét is időzítette. Akkor ennek a szenvedésnek célja van, és mihelyt azt eléri, Ő leveszi rólam. Ez csak az Ő nevelésének az eszköze. Én nem azokra haragszom, akiken keresztül nevelni akar, az életünk nehéz embereire, hanem Őt szeretem, aki szelíd és keményebb eszközökkel egyaránt formálni akar.
Ahogy Jézus itt elmondta: Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem? úgy tudja a benne hí-vő elmondani: próbatételei, megaláztatásai, csalódásai közben, betegségben, nélkülözésben is, hogy az Atya kezéből ezt kész vagyok elfogadni. Ahogy Jób is mondta: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!
A harmadik nagy áldása annak, hogy ha valaki Jézusban hisz a szó előbb említett értelmében az, hogy Ő a benne hívőket is felülemeli azokon az eseményeken, amik zajlanak körülöttünk. Azokon az akciókon, amiket indítanak esetleg ellenünk. Meg azokon a Kajafásokon, Pilátusokon, Júdásokon, ki tudja ki mindenkin, akik alkalmanként szembefordulnak velünk. Megtanít arra, hogy felülről nézzük az életünk eseményeit. Nem fölényesen, hanem emelkedetten. Magasabbról messzebbre lát az ember. Magasabbról rálátása van saját magára is, a saját jellemző hibáinkat is így vehetjük csak észre. Meg azt is, hogy ami nekem most nehéz, abból milyen jót fog majd kihozni Ő.
Ha belesüppedek a nyomorúságaimba, és engedem, hogy az ördög belerángasson az indulataimba, akkor csak azt látom, mi rossz most nekem, vagy még inkább azt, hogy kik miatt rossz ez nekem. Ha pedig Ő felemel, akkor azt látom, hogy annak, ami most rossz nekem, mi az Istentől elkészített célja. Így mindjárt értelmet nyer a próbatétel, és nemcsak mi tudjuk másként elszenvedni azt, hanem másokat is meggyőződéssel tudunk vigasztalni.
Nagy volt tehát a zűrzavar nagypénteken, de Jézus magasan felette állt az eseményeknek, s miközben engedte, hogy megkötözzék, összerugdossák, meggyalázzák minden módon és a végén két rablógyilkos között az átokfára függesszék, ahol szörnyű kínok között meghalt, aközben mégis uralta az egész helyzetet. És uralja ma is. Aki pedig benne hisz, az Isten igéjéből még azt is megtanulja, hogy mindez már a világ teremtése előtt elvégeztetett. A Jelenések könyvében olvassuk: a Bárány megöletett a világ megalapítása előtt. Szintén ott olvasunk egy csodálatos dicsérő éneket, amelyik a dicsőséges Urat, mint megöletett Bárányt magasztalja, aki egyedül képes a világtörténelmet céljához vezetni, és azt a bizonyos tekercset, amit rajta kívül senki más nem tud felbontani, Ő egy könnyed mozdulattal elveszi az Atya kezéből és felbontja. Mert Ő uraknak Ura és királyoknak Királya. (Jel 13,8, 5,6-7)
Aki Őt ismeri, és aki hisz benne, azt ez a hit megszabadítja soksok felesleges félelemtől, aggodalmaskodástól, szorongástól, görcsös akarástól, sokféle felesleges stressztől, és ad a szívébe minden helyzetben békességet, reménységet, bizonyosságot. Mert megismerte azt, akiről Pál apostol ezt vallotta: Szeretett engem, és önmagát adta érettem.

Régi szokás már, hogy ezen az estén elolvassuk Jézus Krisztus szenvedésének a történetét valamelyik evangéliumból. Ezt bárki otthon is megtehetné, sőt bibliaolvasó kalauzunk szerint éppen most olvassuk ezeket a részeket a János evangéliumából. De van annak valami különös ereje, amikor egyben halljuk, amikor halljuk, és amikor együtt tudunk erre figyelni.
A végén lesz majd egy egészen rövid igemagyarázat a szenvedéstörténet egy részletéről. Közben megszólal majd két alkalommal a kórus is, két alkalommal pedig jó lenne, ha közösen válaszolnánk egy-egy énekkel az éppen akkor elhangzó részletre. Ezeket az énekszámokat nem mondom be, hogy ne törje meg a folyamatosságot. Amikor az orgona megszólal, akkor majd elénekeljük, utána folytatjuk a passió, vagyis a szenvedéstörténet olvasását.
*****
Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kedron-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Mivel pedig tudta Jézus mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: ”Kit kerestek?” Azok pedig így feleltek: „A názáreti Jézust.” „Én vagyok” — mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: „Én vagyok” — visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: „Kit kerestek?” Ők ismét ezt felelték: „A názáreti Jézust.” Jézus így szólt: „Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni!” Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: „Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?”
A katonai csapat, az ezredes és a zsidók templomszolgái ekkor elfogták Jézust és megkötözték. Először Annáshoz vitték, ez ugyanis apósa volt Kajafásnak, aki főpap volt abban az esztendőben. Kajafás volt az, aki azt tanácsolta a zsidóknak, hogy jobb, ha egy ember hal meg a népért. Simon Péter és egy másik tanítvány követte Jézust. Ez a tanítvány ismerőse volt a főpapnak, és bement Jézussal együtt a főpap palotájába. Péter pedig kívül állt az ajtónál. Kiment tehát a másik tanítvány, a főpap ismerőse, szólt az ajtót őrző leánynak, és bevitte Pétert. Az ajtót őrző szolgálólány ekkor így szólt Péterhez: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?” De ő így felelt: „Nem vagyok.” Ott álltak a szolgák és a templomőrök, akik tüzet raktak, mert hideg volt, és melegedtek. Péter is ott állt köztük, és melegedett.
A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mint mondtam.” Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: „Így felelsz a főpapnak?” Mire Jézus így válaszolt neki: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?”
Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz. Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Akkor így szóltak hozzá: „Nem az ő tanítványai közül való agy te is?” Ő tagadta, és megint csak azt mondta: „Nem vagyok.” A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: „Nem láttalak én téged vele együtt a kertben?” Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.
Jézust Kajafástól a helytartóságra vitték. Kora reggel volt. Akik vitték, maguk nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát. Pilátus ekkor kijött hozzájuk az épület elé, és megkérdezte: „Milyen vádat emeltek ez ellen az ember ellen?” Ezt válaszolták: „Ha ez nem volna gonosztevő, nem adtuk volna át neked.” Pilátus erre ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és ítéljétek el a ti törvényetek szerint!” A zsidók így feleltek: „Nekünk senkit sincs jogunk megölni!” Így kellett beteljesednie Jézus szavának, amelyet akkor mondott, amikor jelezte: milyen halállal kell meghalnia. Pilátus azután ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: „te vagy a zsidók királya?” Jézus viszont ezt kérdezte tőle: „Magadtól mondod-e ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus erre így szólt: „Hát zsidó vagyok én? A te néped és a főpapok adtak át nekem téged: Mit tettél?” Jézus így felelt: „Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna az én országom, az én szolgáim harcolnának, hogy ne szolgáltassanak ki a zsidóknak. De az én országom nem innen való.” Pilátus ezt mondta neki: „Akkor mégis király vagy te?” Jézus így válaszolt: „Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Pilátus így szólt hozzá: „Mi az igazság?”
Miután ezt mondta, ismét kiment a zsidókhoz, és így szólt hozzájuk: „Én nem találok benne semmiféle bűnt. Szokás nálatok, hogy valakit szabadon bocsássak a húsvét ünnepén: akarjátok-e hát, hogy szabadon bocsássam nektek a zsidók királyát?” Ekkor újra kiáltozni kezdtek: „Ne ezt, hanem Barabbást!” Ez a Barabbás pedig rabló volt.
Akkor Pilátus elvitette Jézust, és megkorbácsoltatta. A katonák tövisből koronát fontak, a fejére tették, és bíborruhát adtak rá; oda járultak hozzá, és ezt mondták: „Üdvözlégy, zsidók királya!” — és arcul ütötték.
Pilátus ismét kiment az épület elé, és így szólt hozzájuk: ”Íme, kihozom őt nektek. Tudjátok meg, hogy semmiféle bűnt nem találok benne. Ekkor kijött Jézus az épület elé, rajta volt a töviskorona és a bíborruha. Pilátus így szólt hozzájuk: „Íme, az ember!” Amint meglátták Jézust a főpapok és a szolgák, így kiáltoztak: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Pilátus pedig ezt mondta nekik: „Vegyétek át ti, és feszítsétek meg, mert én nem találom bűnösnek.” A zsidók így válaszoltak neki: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.”
Amikor Pilátus ezt meghallotta, még nagyobb félelem szállta meg. Ismét bement a helytartóságra, és megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” De Jézus nem felelt neki. Pilátus ekkor így szólt hozzá? „Nekem nem felelsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy megfeszíttesselek?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked: ezért annak, aki engem átadott neked, nagyobb a bűne.”
Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.”
Amikor Pilátus meghallotta ezeket a szavakat, kihozatta Jézust az épület elé, és a bírói székbe ült azon a helyen, amelyet Kövezett udvarnak, héberül pedig Gabbatának neveztek. A húsvétra való előkészület napja volt, délfelé járt az idő. Pilátus így szólt a zsidókhoz: „Íme, a ti királyotok!” Azok pedig felkiáltottak: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg!” Pilátus ezt mondta nekik: „A ti királyotokat feszítsem meg?” A főpapok így válaszoltak: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” Ekkor kiszolgáltatta őt nekik, hogy megfeszítsék.
Így szólt… (ének)
Átvették tehát Jézust, ő pedig maga vitte a keresztet, és kiért az úgynevezett Koponya-helyhez, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott megfeszítették őt, és vele másik kettőt, jobbról és balról, középen pedig Jézust. Pilátus feliratot is készíttetett, és rátétette a keresztre. Ez volt ráírva: A NÁZÁRETI JÉZUS, A ZSIDÓK KIRÁLYA. A zsidók közül sokan olvasták ezt a feliratot, amely héberül, latinul és görögül volt írva, ugyanis közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. A zsidók főpapjai akkor szóltak Pilátusnak: „Ne azt írd: A zsidók királya!” — hanem ahogyan ő mondta: A zsidók királya vagyok.” Pilátus így válaszolt: „Amit megírtam, megírtam.”
A katonák pedig, amikor megfeszítették Jézust, fogták felsőruháit, elosztották négy részre, mindegyik katonának egy részt. Fogták köntösét is, amely varratlan volt, felülről végig egybeszőve. Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák.
Jézus keresztjénél ott állt anyja és anyjának nővére, Mária, Kleopás felesége, valamint a magdalai Mária. Amikor Jézus meglátta ott állni anyját, és azt a tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: „Asszony, íme, a te fiad!” Azután így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány.
Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: „Szomjazom.” Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűzték, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.
Énekkar
Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a testek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy nap volt. Arra kérték tehát Pilátust, hogy törjék el a lábszárcsontjukat, és vegyék le őket. Ezért odamentek a katonák, és eltörték az egyik, majd a másik vele együtt megfeszített ember lábszárcsontját. Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek. Ezek pedig azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: „Csontja ne töressék meg.” Viszont az Írásnak egy másik helye így szól: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.”
Ezután az arimátiai József, aki jézus tanítványa volt — de csak titokban, mert félt a zsidóktól —, megkérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte neki. Elment tehát, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mintegy száz fontnyit. Fogták tehát Jézus testét, és leplekbe takarták az illatszerekkel együtt, ahogyan a zsidóknál szokás temetni. Azon a helyen, ahol Jézust megfeszítették, volt egy kert, és a kertben egy új sír, amelybe még senkit sem helyeztek. Mivel közel volt a sír, a zsidók ünnepi előkészülete miatt ott helyezték el Jézust.
*****
A rövid igemagyarázat alapigéjét a most hallott teljes szenvedéstörténet egy kicsi részletére építem. A János evangélium 19. részének 23-27. terjedő versei, egyébként éppen a mai napra kijelölt szakaszunk.
Ott függnek tehát mindhárman a kereszten. Van, aki még haldoklik, van, aki már meghalt. Nincs tovább mit nézni. A sokaság oszlik és indulnak haza. Egyébként is olvastuk, hogy másnap nagy nap volt: a páska-ünnep. Egyébként is szombat következett, tehát péntek este hatig minden munkát és tevékenységet abba kell hagyni, mert péntek este hatkor kezdődik a szombat. Igyekezni kell, hogy még hazaérjünk a Golgotáról, amit még otthon odébb kell tenni, azt rendbe tegyük, aztán kezdődik a nagy ünnepi istentisztelet.
A sokaság tehát otthagyja a megfeszített Jézust meg a másik kettőt, akit vele együtt feszítettek meg és hazamennek.
Két kis csapat maradt kinn a Golgotán: a katonák, kicsit távolabb a kereszttől, meg ez a másik csapat, akiket egyenként felsorol a Szentírás. Egy kivégző osztag négy tagból állt. Négy katona meg egy százados. Az a százados, akiről Máté feljegyzi, hogy amikor Jézus meghalt, maga elé meredve ezt mondta: „Bizony, Isten Fia volt ez!”
Itt azonban csak a négy katonát említi János, amint éppen osztozkodnak. Mert a kivégzetteket lemeztelenítették és legyen már valami hasznuk nekik ebből az egészből. Mi használható még azokból a ruhadarabokból, amiket lehúztak Jézusról? Osszuk el igazságosan.
Aztán látják milyen szép, egybe szövött köntöse van, azt ne hasogassuk el, mert akkor senki sem tudja használni. Vessük sorsot rá. Szerencsejáték a kereszt alatt. Aztán boldog, aki megkapta. A vitézek azért ezeket művelték — írja summásan János.
Ők ezzel voltak elfoglalva. Háttal a keresztnek, háttal Jézusnak.
És a másik kis csapat? Miután már mindenki hazament onnan, ott áll még Mária, ott áll a testvére, aki próbálja bátorítani, vigasztalni a bajban a nővért. Ott áll ez a bizonyos Kleopásné, akit szintén Máriának hívtak. A hagyomány szerint Józsefnek a testvére volt ez a Kleopás, de nem egészen bizonyos, és a negyedik asszony: magdalai Mária, akinek oly temérdek bűnét bocsátotta meg Jézus. Új kezdést adott az életének, sőt az egyik evangélium azt mondja: hét ördögöt űzött ki belőle. Ott áll a tizenkettes bizalmas tanítványi körből egy. Egyetlen egy. A többiek elfutottak. Júdás felkötötte magát, Péter csak sírni tud azon, hogy letagadta, ismeri Jézust. Sehol senki más. Ez a két kis csapat.
Az előbbieknek muszáj ott maradniuk. Hivatali kötelesség. Ezért fizetik őket. Nem is nagyon érdekli őket sem Jézus, sem az Ő kereszthalála, csak a potya. Mit kaphatnak még tőle?
A másik csapatnak nem kellene ott maradnia. Őket nem fizetik ezért. Ők nem akarnak semmi potyát sem lesni. Miért vannak ott? Amíg azok Jézusnak háttal osztozkodnak, emezek a tekintetüket a halott Jézusra vetik. Szeretik Őt. Rendkívül különböző emberek. Sok mindenben különböznek egymástól: a múltjuk, az életkoruk, az előéletük. Egyben közösek: szeretik a megfeszített Mestert, és ez tartja össze őket. A haldokló Jézus utolsó erejével onnan a keresztről gondoskodik az édesanyjáról. Jánosra bízza. Jánost meg megbízza azzal, hogy gondoskodjék Máriáról.
Egészen közel kerül egymáshoz két ember. Két idegen. Egy fiatal meg egy idős. Egy fiú meg egy asszony. Eddig semmi közük nem volt egymáshoz és ettől az órától kezdve otthonába fogadta őt az a tanítvány. Tudjuk a hagyományból, hogy haláláig gondoskodott Máriáról, Efézusban el is temettette János. Ő akkor már Efézus püspöke volt.
Melyik csapatban vagyunk mi ott? Lényegében ma is két táborra oszlanak az emberek. Vagy ha tetszik, a harmadik, az a legnépesebb, amelyik miután a látványosságnak vége volt, vette a kalapját és hazament. De a kint maradt két kis csoport közül melyikben vagyunk mi otthonosak? Azok közt-e, akik ott vannak valahogy Jézus közelében, de lényegében háttal neki és csak arra való nekik Jézus, mit lehet még szerezni tőle. A bajban: jaj, Uram Isten, segíts! Jaj, ha te vagy egyáltalán, könyörülj rajtam! Jaj, ne legyen még nagyobb baj! Aztán utána megint megy az osztozkodás, mert ebből élünk, nem? Sokan ebben a csapatban foglalnak helyet ma is.
Vagy pedig ott vagyunk a másik csapatban. Akiknek itt már semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy tovább is nézzenek a keresztre, csak fáj nekik az, ami Jézusnak fáj. Nem ismerik annak a súlyát, csak próbálják átérezni annak a terhét: szeretik Őt. Önmagáért maradtak ott. Nem akarnak tőle semmit kapni. Ezekben a pillanatokban eszükbe sem jutnak ilyen közönséges gondolatok: mit lehetne még tőle szerezni, Őt szeretik. Aztán majd később, ha még jobban megismerik ki volt Ő, Őt imádják.
Itt találnak egymásra. Idegenek is, egymástól különbözők, más-más háttérrel odaérkezők. Itt lesznek igazán eggyé. Ettől kezdve lesz egy család például János és Mária. Az egyik magyarázó azt mondja, hogy vajon nem kellene megkockáztatnunk, hogy ez az egyház születése? Még csak nem is az, ami pünkösdkor volt. Az már ugyanez nagyobb méretekben. Kiterjesztve az egész pogány világra is, de kicsiben, olyan csendes jánosi módon… itt lehet érezni az egyház születését. A Megváltó meghal és a benne hívők közössége megszületik. Emberek egymásra találnak a keresztnél, összefonódik a sorsuk. Attól kezdve számíthatnak egymásra. Semmi vérségi kötelék nem köti őket össze, és mégis valami mély, soha el nem téphető, az örökkévalóságban is megmaradó testvéri kötelék fűzi őket egymáshoz.
Ez az egyház. A szentek közössége, a Krisztusban megváltott hívőknek az egysége, akik ha sok mindenben különböznek is egymástól, ebben feltétlenül egyek, hogy szeretik Jézust. Ezért könnyű nekik egymást is szeretni, ezért lesz könnyű utána még azokat is szeretniük, akik megverték őket és gúnyolták őket Jézus miatt.
Jó lenne úgy készülnünk az ünnepre, hogy akár a nagy sokaságban látjuk a helyünket, akár néha meg-megkísért, hogy a katonákhoz hasonló gondolkozásmódnak engedjünk, átlépjünk ebbe a harmadik kis csapatba, akik szeretik Jézust, akik akkor is ott maradnak, amikor már megfigyelik azokat, akik végig ott vannak és tisztelik Őt. Amikor lehet, hogy elkésnek már és nem tartják be a törvényt ha 6.00-kor nem hagynak abba mindent és utána már gyalogolni és hazamenni nem lehet, amikor tehát már kényelmetlen, kellemetlen, esetleg áldozatba is kerül, hogy szeretik Jézust, akkor is szeretik. Mert nem ettől függ az iránta való szeretetük.
A tanítványok közül csak János van ott. Ő sose ígérte meg, hogy mindhalálig hű lesz a Mesterhez, de hű maradt. Péter fogadkozott. Azt mondta: lehet, hogy ezek gyávák és mind megtagadnak téged, de én kész vagyok veled börtönbe, sőt a halálba is menni. Aztán az nap reggel letagadta, hogy ismeri Őt. A csendes János ott van.
Hadd fejezzem be egy verssel, aminek a vége imádság. Jó lenne, ha mindannyiunk szívéből fakadna egész őszintén ez az imádság. Az a címe: Meddig. tudniillik meddig ragaszkodunk mi és maradunk hűek Jézushoz.

Uram, tenéked sok a Pétered.
Sokak a nagycsütörtök éjszakáid,
S olyan kevés a csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De elkísér egész a Golgotáig.

Mert olyan könnyű azt kimondani
Egy izzó percben: meghalok veled,
De annyi minden visszahúzna még,
Ha ránk borul a szörnyű éjszaka,
Ha megérint a fagyos lehelet.

Talán csak egy kisgyermek mosolya,
Vagy a hitves könnyfátyolos szeme
Susognak a szélben ringó habok,
A halászbárka, otthonképe hív,
Ó, legalább búcsúzni kellene.
Hamu alól az életösztön is felparázslik,
Ó, ilyen hirtelen?
Egy percre olyan szép lesz a világ
Átölel minden színe, illata
S már el is hangzott a: nem ismerem.

Uram, tenéked sok a Pétered.
Sokak a nagycsütörtök éjszakáid.
Hadd lehessék én csendes Jánosod,
Aki nem ígér, nem fogadkozik,
De hű marad egész a Golgotáig.

Ezt a prédikációt Jeremiás Krisztus előtt 600 körül mondta el a jeruzsálemi templom bejáratánál. 600 évvel később virágvasárnapon Jézus idézett ebből egy mondatot. Ezt a mondatot, amit a végén olvastunk: „Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el?” Miért idézte Jézus ezt a régi prédikációt virágvasárnap? Azért, mert azon a napon újra arra volt szüksége az Ő népének, hogy meggondolja és eldöntse, mire való a templom. Sem Jeremiás idejében, sem virágvasárnapon nem arra használta Isten népe, ami az eredeti rendeltetése volt. Emiatt önmagát fosztotta meg sok lelki áldástól.
Ezt nézzük meg most az ige alapján, hogy Isten szerint mire való a templom. Az akkori is, meg amiket ma mi templomnak nevezünk, ezek az imaházak is.
Már vidéki szolgálatom során néhány jellegzetes vélekedés megmaradt bennem. Vannak sokan, akik azt mondják, sokszor minden felszólítás vagy kérdezés nélkül is, hogy kérem, mi nem érünk rá templomba menni. Mi szorgalmas emberek vagyunk és egyébként is igen sok munkánk van. A szü-leink, nagyszüleink még ráértek, azok nyugodtabb idők voltak. Ma olyan hajszában élünk, amelyikben nincs megállás és főleg effélékre nincs ideje az embernek. (Hogy mit jelent az: efféle, ezt talán megkérdezni sem szükséges.)
Aztán vannak, akik azt mondják: persze, hogyne mi csaknem minden vasárnap ott vagyunk. Mi vallásos emberek vagyunk. Néhányszor ilyen alkalommal megkérdeztem, hogy amit ott hallanak, az milyen változásokat okoz az életükben? — Hogy? Mit tetszik kérdezni? Mondom: mi változik meg egy-egy istentisztelet után az életükben? Nem egyszer sértődés következett: mit képzel maga? Mire gondol a lelkész úr? Mi becsületes, tisztességes emberek vagyunk. Nem úgy, mint a sok templomkerülő, akik körülöttünk élnek.
Néhányszor volt részem olyan lélekmelegítő élményben, amik közül egyet most elmondok — ez egy harmadikféle vélekedés. Beszélgetés közben kiderült, hogy egy sok gyermekes család a vasárnapot nagy ünnepnek tartja. Mindegyik vasárnapot, úgy, hogy már szombaton készültek rá. Ami leckét lehetett, a gyerekek elkészítették szombaton, a szülők is, amit a háztartás és a lakás körül tenni kellett, elvégezték, aztán együtt mentek vasárnap idejében, soha sem késtek el, hiszen előtte is lehet egymással beszélgetni, meg olyan jó egy kicsit elcsendesedni és imádkozni. A gyerekcsapat ment az ő korosztályukhoz, a felnőttek a templomba. És ahogy a férfi elmondta: nem bírnám azt a hajszát és azt a sok terhet és feszültséget, amiben egész héten részem van, ha nem lehetnénk ott minden vasárnap a hívő testvérekkel, ha nem dicsérhetnénk Istent együtt, ha nem énekelhetnénk minél többet. És megmondom őszintén, hogy majdnem minden vasárnap rámutat Isten valami hibámra, fogyatkozásomra, vagy bátorít valamiben, amiben tétova vagyok, és tudom, hogy min kell változtatni, amikor kijövök a templomból. Néha még olyanok is eszembe jutnak, ami nem hangzik el az igehirdetésben, csak közben Isten Szentlelke valamire figyelmeztet. — Aztán kiderült, hogy ebéd után megbeszélik, ki mit hallott a maga csoportjában, délután megint szabadidő van, este pedig nagy éneklés. Mindenki kérhet egy éneket, és több kört is lehet csinálni. Azután felolvassák még egyszer azt az igét, amiről délelőtt szó volt, és imádsággal fejeződik be a vasárnap. És — tette hozzá — úgy érzem ilyenkor, hogy ez a mi szerény hajlékunk templommá lett.
Teljesen igaza van, mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az Úr Jézus nevében, Ő ott van közöttük. És ahol Ő ott van, az szent és megszentelt hely. És akármilyen is az külsőre: szerény vagy nem szerény, az templom. Van ilyen is.
Az első vélemény azt mondja: a templomba járás kötelesség lenne, ami teljesíthetetlen. Ilyen körülmények között nem lehet, mert effélékre nincs ideje az embernek, csak hasznos dolgokra van ideje. A második vélekedés azt mondja: templomba járni érdemszerzés. Megyünk oda, hogy bebizonyítsuk magunknak is, másoknak is milyen derék emberek vagyunk. És hogy mit tetszik mondani? Változni? Ki akar itt változni? Kinek kell változni? Mi becsületes, derék emberek vagyunk. A harmadik meg azt mondja: akármi hangzik, én valamit mindig megértek, hogy Isten hova teszi az ujját: erre kell figyelned ember, ezt jobban kellene csinálni, bátrabban. Ezt meg hagyd abba. Ezen meg változtatni kell, meg neked magadnak változnod kell, és de jó, hogy így szeret minket Isten, hogy tanácsol, vezet, figyelmeztet, óv, int — mikor mire van szükségünk.
Amikor Jeremiásnak ez a prédikációja elhangzott, Izráel népe formálisan volt vallásos. Eljártak a templomba, eleget tettek az előírásoknak, bemutatták a kötelező áldozatokat, elmondták a megtanult imádságokat, és ahogy ma mondanánk: annyi. Mindenki ment ki és folytatta ugyanott, ahol abbahagyta. Isten éppen ezt teszi itt szóvá az ő népének. A templom így nem tölti be eredeti rendeltetését az életükben. „Nemde loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, aztán eljöttök ide, megálltok előttem, azt mondjátok: megszabadultunk! De utána ugyanazokat az utálatos dolgokat cselekszitek.” Semmi változás nem következett be. Márpedig a templom rendeltetése Isten gondolata, a Szentírás kijelentése alapján kettős. Az a kettő, amit itt olvastunk is. Az egyik, hogy az Ő népe leboruljon és imádja az Urat. A másik pedig, hogy megváltozva jöjjön ki onnan.
Együtt is imádjuk és dicsőítsük az Urat, abban talán még több erő van, mint amikor egyedül otthon, még ha teljes szívéből mondja is az ember. És ott benn valami történjék az emberben, mássá legyek, amikor kijövök, ahhoz képest, mint amikor bementem.
Az a nagy kísértésünk, hogy a templomban, Isten előtt megállva, Isten jelenlétét keresve, a vallásos életet élve, a hitünket gyakorolva is mi akarunk cselekedni valamit. Ezek az emberek, akiket itt Jeremiáson keresztül dorgál Isten, kitűnően vallásos emberek voltak. Megtanulták gyerekkorukban, mit kell tennie egy vallásos embernek. Még ha pénzbe került is, bemutatták az áldozatokat, végignézték úgy, ahogy azt kellett. Az előírt imatartásban elmondták az előírt imádságokat, s fellélegeztek. Azt mondák: megszabadultunk! Folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Mit? A lopást, a paráználkodást, az egymás rágalmazását, a bálványimádást. Istentisztelet után? A templomból kijőve? Igen, miért ne! Ők derék, vallásos emberek. Minden előírásnak eleget tettek. Erre mondja Isten, hogy inkább ne tennétek eleget, csak a szívetek változna meg.
Mind a megelőző, mind a következő szakaszban ilyeneket olvasunk: Ezt mondja az Úr: „Nem figyeltek az én beszédemre, és az én tanításomat megvetették. Minek nekem a tömjén, ami Sébából érkezik, és a messze földről való jó illatú nád? Égőáldozataitok nem kedvesek, véresáldozataitok nem tetszenek nekem.” (Jer 6,19-20)
Import tömjént használtak, hogy még inkább kedveskedjenek az Úrnak. És nem örül neki. Miért nem? Mert az mondja Isten: ez az egész nem ér így semmit. Ő a szívét nézi annak, aki az áldozatot bemutatja. Nem azt, honnan vásárolta a tömjént, amivel bemutatja. A szívet nézi, és azt szeretné megtisztítani. Sőt, új szívet kínál mindazoknak, akik Őt keresik, akik a templomban megfordulnak. De nekik az a fontos, hogy ők mit mutatnak be. Még ott is ők cselekszenek, és nem engedik, hogy végre Isten cselekedjék bennük. Isten végezhesse el azt az életükben, amit akar, amit Ő szükségesnek lát, és amit csak Ő tud elvégezni.
Azt, amiről Pál apostol a Tesszalonikai levélben oly boldogan írja: ti befogadtátok az Istennek általunk hirdetett beszédét, s nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amely munkálkodik bennetek, akik hisztek. És a megelőző fejezetben már leírja, milyenekké váltak ezek az emberek. Messze földön az egész környéken híre van a hitüknek, a szeretetüknek, pedig szegények. A pogányok mindig gúnyolják őket, és nehéz nekik Krisztus tanítványaiként élni, de olyan erőteljesen tesznek bizonyságot, hogy kizendült az evangélium ebből a gyülekezetből, mert — adja itt a magyarázatát — ti nem engem, Pált, meg Silást, meg Timótheust hallgattátok, hanem amit mi mondtunk, úgy fogadtátok, mint Isten beszédét. Befogadtátok, hozzá igazítottátok az életeteket, és nézzétek meg magatokat. milyenek vagytok most, s milyenek voltatok azelőtt. Munkálkodik az ige bennetek. Megdolgozott titeket Isten, s egészen más emberekké lettetek. Legyen ezért egyedül Övé a dicsőség! (1Tess 2,13).
Nos, erről marad le az, aki így gondolkozik, mint Jeremiás korában a vallásosok. Akik nem is értették, mi a problémája Istennek. Mit kifogásol? Ők voltak templomban. Megtették, amit kell, mindent, maradék nélkül, és úgy mentek tovább. Isten ebből az egészből csak a végét emlegeti. Ez a baj, hogy úgy mentetek tovább, ahogy bementetek. Inkább hagytátok volna el az egészet!
A következő szakaszban olvassuk ezt: „Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene: Égőáldozataitokat rakjátok véres áldozataitok mellé, és egyétek meg a húst! Mert nem az égő- és véresáldozatokról beszéltem őseitekkel, és nem azokról adtam parancsolatot nekik, amikor kihoztam őket Egyiptomból, hanem ezt parancsoltam nekik: Hallgassatok az én szavamra, akkor én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Mindig azon az úton járjatok, amelyet én mutatok nektek, hogy jó dolgotok legyen! De nem hallgattak és nem figyeltek rám, hanem meg-átalkodott gonosz szívük tanácsát követték, hátukat fordították felém, és nem arcukat.” (Jer 7,21-24)
Micsoda tiszteletlenség! Buzgón végzem a magam vallásos tevékenységét háttal a Mindenhatónak, és nem arcra borulok előtte, és nem a tekintetét keresem. Nem azért könyörgök, amiért a zsoltáros, hogy nézz reám Istenem, és figyelj reám! — és akkor kiönti a szívét és megszabadul mindattól, amitől nehéz volt a szíve. Megkapja Istentől ajándékba mindazt, ami hiányzott a szívéből, és lesz neki mennyei békessége, mennyei öröme. Bűnbocsánatot, szabadulást kapott, és bilincsektől megszabadulva, soksok mennyei kinccsel meggazdagodva megy tovább egy másik úton, mint amin odaérkezett. Azon az úton, amit az Úr mutatott neki, és boldog ember lesz. Ünnep neki a hétköznap is, és Istent dicsőíti a mindennapi munkája során is. Hasznos és áldás lesz a többieknek, akik még nem ismerik az Urat.
Ez lenne a célja a templomnak. Így kellene keresnünk Istent mindig, és erre a változásra kell vágyakoznunk, mert Ő ezt ígéri, ezt kínálja. De ha még Ő előtte is a magam pepecselésével vagyok elfoglalva, és csak le akarom tudni a vallásos kötelességeket háttal Őneki, azt nyugodtan abbahagyhatom. Annak semmi haszna nincs. Csak becsapom magamat, mert azt hiszem, csináltam valamit, pedig ezzel csak a bűneimet szaporítottam.
Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak szépek azok az imádságok, vagy hogy nem volt értelme az áldozatnak. De ilyen lélekkel nincs értelme. És ha azért akarom bemutatni, hogy megnyugtassam magam és kifizessem a Mindenhatót, hogy utána ugyanazt csinálhassam, amit előtte, akkor meg csak a bűneimet szaporítottam. És akkor, ha egyszer világosságba kerülök, ezekért a csúnya bűneimért is, a vallásos bűneimért is bocsánatot kell majd kérni tőle.
Mit jelent ez a kifejezés, amit Jézus idé-zett virágvasárnap, hogy rablók barlangjává tettétek ezt a házat? Ez az akkoriaknak egészen egyértelmű volt. A rablók a gonosz tetteik elkövetése után egy-egy barlangban kerestek menedéket. Tehát ez volt a sorrend: gonosz tetteket követtünk el, bebújunk egy barlangba, visszük magunkkal a rablott kincset is, ott a bűneinkkel összezárkózva egy kicsit megpihenünk, megpróbáljuk megtéveszteni az esetleges üldözőket, hogy utána megint gonosz tetteket kövessünk el, és ugyanezt csináljuk, aztán megint bebújunk egy barlangba és így tovább, ebből áll az élet.
Itt Isten azt kérdezi: szerintetek ebből áll a vallásos ember élete, hogy istentelen gonoszságokat követ el — itt a tízparancsolat van felsorolva, talán felfigyeltünk rá: loptok, hazudtok, paráználkodtok, bálványt imádtok —, akkor elmegyünk templomba, ami mint a barlang, olyan, meghúzzuk magunkat, menedéknek használjuk, hogy utána továbbfolytassuk azt, amit előtte is cselekedtünk?
Isten azt mondja: nem kellenek neki ezek az áldozatok. Egyáltalán, Ő nem szorul rá a mi vallásos teljesítményeinkre, mi szorulunk rá nagyon az Ő bűnbocsátó irgalmára, ajándékozó gazdagságára, meg nem érdemelt szeretetére. És minden alkalom, amikor vele találkozhatunk, minden perc, amit egy templom csendjében töltünk, amikor igét hallgatunk vagy olvasunk, amikor végre megpróbálunk elcsendesedni és imádkozni, az nagy lehetőség arra, hogy bekövetkezzék egy csere. Letegyem a bűneimet, és hittel megragadjam az Ő ajándékait. Ott hagyjak valamit előtte, ami megterhel, és ami rajta kí-vül senkinek nem kell, és kapjak tőle olyan kincseket, amiket rajta kívül senki nem tud nekem ajándékozni. Erre való a templom. Arra, hogy dicsőítsük Őt és megváltozzék az életünk.
Amikor Jézus elmondta a farizeus és vámszedő példázatát, abban is erről beszél. A farizeus úgy imádkozik a templomban: Köszönöm Istenem, hogy különb vagyok, mint ezek a bűnösök itt körülöttem. A vámszedő meg az akkori szimbolikus mozdulattal a mellét veri, és csak ennyit tud mondani: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek. És Jézus summája: Ez megigazulva ment haza a templomból. Amaz pedig maradt ugyanolyan, sőt szaporította a bűneit, meg dicsekedett is, különbnek tartván magát a többinél.
Ez megigazulva ment haza. Otthagyta a bűneit és kapott bocsánatot. Ez a nagy csere történhet meg minden istentiszteleten is, és minden olyan alkalommal, amikor mi Isten színe elé járulunk.
Virágvasárnap az tette aktuálissá ezt a mondatot, amit Jézus idézett Jeremiás régi prédikációjából, hogy ugyanez történt a jeruzsálemi templomban. A Máté 21-ben olvashatjuk ezt: Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, „bement a templomba, kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: Meg van írva: Az én há-zamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” (Mt 21,12-13)
Abban az időben az történt, hogy benyomult a kereskedés a templomnak arra az udvarára is, ahova a pogányokat várták volna eredetileg, hogy ők ott hallgassák a tórát, Isten igéjét, megtanuljanak imádkozni, egyáltalán megismerjék a számukra ismeretlen láthatatlan Istent, az egyetlen igaz, élő Istent. Ez volt a pogányok udvarának a rendeltetése, de kevésnek találták azt a területet, amelyiken lehetett árusítani a különböző szükséges dolgokat, áldozati állatokat stb., és benyomult a kereskedés ide, kiszorította az igét, az imádságot és a csendet.
Jézus ezért tisztítja meg a templomot. Azt mondja: ezt soha nem szabad engedni, mert ettől megszegényedik az egyes hívő élete is, a közösségek, az egyház élete is, egy népnek az élete is, ha betör a világ, a hétköznapi tevékenység, és kiszorítja az igét, a csendet, az imádságot. Igazán akkor lesz gazdag az egyén, a közösség, az egyház, egy nép is, ha az ige és mindaz, ami Istentől jön, áttöri és áthatja a hétköznapokat is. Ha a kereskedést is megszenteli az, hogy Isten népe Isten igéjére figyel, és az Ő beszédét komolyan veszik. A leghétköznapibb dolgokat, a szerelmi életünket, a pénzügyeinket, az emberi kapcsolatainkat, mindent, mindent áthat, átjár az Isten szentsége, az Ő kijelentésének az igaz volta, és a mi részünkről a benne vetett bizalom. Akkor minden egészen másként fog történni. Akkor ugyanannyi anyagi elég lesz, sőt még másnak is jut. Akkor nemcsak megelégedett, hanem hálás lesz az ember. Akkor még nyomorúságok alatt roskadozva is el tudja mondani: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Akkor érvényes lesz az, amit Jézus mondott: e világon nyomorúságtok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot, békességetek lesz énbennem. Akkor csakugyan nem a körülmények határozzák meg az embernek a közérzetét, mert akkor mindig ezzel a hatalmas Istennel közösségben fog élni. Akkor szinte állandóan tartja a kezét, és Isten kézen fogva vezetheti azon az úton, amelyiken boldog lesz — most olvastuk —, akkor újra és újra telerakhatja a kezét ajándékokkal, mindazzal, amire éppen szüksége van. Akkor világos lesz neki, hogy ebből, amit kapott, mit adhat tovább másoknak, és boldogan sáfárkodik, közvetít, és Isten kezében lesz áldott eszköz.
Erre hívogat Ő minket, és ezt teszi Ő lehetővé.
Mire való a templom?
Arra, hogy ha valaki bemegy oda, bejön ide terhek alatt roskadozva, akkor kapjon erőt a terheihez. Ha bejön tanácstalanul, akkor megtapasztalja, milyen az: te fogod az én jobb kezemet, és tanácsoddal igazgatsz engemet. Ha bejön magabiztosan, akkor eljusson helyes önismeretre és a hatalmas Isten előtt őszintén meg tudja alázni magát. Ha bejön kérdésekkel tele, akkor kapjon Istentől érdemi választ, vagy tanuljon meg helyes, igazán jó kérdéseket feltenni. Bejön kételyekkel küszködve, és elmegy bizonyossággal. Sokszor maga sem érti, hogy a Szentlélek hogy adhatott olyan bizonyosságot azokban a kérdésekben, amikben bizonytalan volt.
Arra való a templom, hogy bejön valaki egyedül, és úgy megy vissza, hogy testvéreket talált. Hogy bejön önigazult lélekkel, és kimegy úgy, hogy látja már a bűneit, amikkel megkeseríti a környezetének az életét is. Vagy bűntudattal, és elmegy a bocsá-natot nyert bűnösöknek a nagy örömével. Egyáltalán tudja, mit kell elhagynia, mit kell elkezdenie, mit lehet letennie, mit szabad elfogadnia. Változik. Kész változni.
Végül is ez az alapkérdés: akarunk-e változni? Hadd kérdezzem ilyen személyesen: akarsz-e te változni? Akármiben, amire Isten azt mondja: ebben kell. Mégpedig azonnal. Ettől függ egy ember hitre jutása is a mi oldalunkról. Ettől függ egy hívőnek a növekedése, a szolgálatban való használhatósága. Készek vagyunk-e szakadatlanul változni, ha Isten változtatni akar bennünket? Az ilyen emberek nem öregszenek meg lelkileg, ha száz évig élnek is. Ismertem ilyen száz éveseket, nem túlzás. Az énekkarunk ott énekelt a századik születésnapján az ágya mellett. Akik szellemileg-lelkileg olyan fiatalosak voltak, hogy néhány mondat után szégyelltem magam, hogy elfáradt öreg ember vagyok ahhoz a kedves nénihez képest, aki számon tartja Isten tetteit, számon tartja a segítségre szorulókat, imádkozik amennyit csak tud, azzal a hittel, hogy nem hiába imádkozik. Hálás az Úrnak mindazért, amit még kapott tőle. Egészen más élete lesz az ilyen embernek.
Ennek a világos feltétele az, amit így olvastunk: csak ha valóban megjobbítjátok útjaitokat. Csak, ha valóban. Mert akkor kerül ki az útból minden akadály, ami minket elválaszt Istentől. A templom, az ige, a ráfigyelés akkor visz közel minket hozzá, akkor éljük át az Isten gyermekeinek a gazdagságát és szabadságát.
Hadd fejezzem be egy régi emlékemmel, ami mély nyomot hagyott bennem. Egy karácsony előtt meglátogattam egy idős bácsit egy szociális otthonban. Beszélgettünk mindenféléről csendesen, s akkor berobbant a fia meg a menye. Pillanatok alatt velük lett tele az a helyiség, ahol még néhányan laktak, aludtak, feküdtek a bácsin kívül. Meghozták a karácsonyi ajándékot a kis öregnek, s letették a paplanára. Poénkodtak, viháncoltak, néhány kedélyeskedő üres mondatot mondtak, s úgy ahogy jöttek, elviharzottak. A kis öreg pedig feltűnően szomorú lett. Hagytam, hadd eméssze meg, amit meg kell emésztenie. Eltettem az ajándékokat a szekrényébe, és visszaültem a helyemre. Hallgattunk egy sort. Aztán megszólalt, és azt mondta: ha csak ennyit mondtak volna, hogy megbántuk, az lett volna az igazán nagy ajándék nekem. Mit kellett volna megbánniuk? Elmondta, hogy amikor a felesége meghalt, a temetés után néhány héten belül őt kisemmizték mindenből. Betették ebbe az otthonba. Azóta évente kétszer-háromszor ránéznek, ahogy most is. Mindig hoznak valamit, s el. Tovább hallgattunk és megkérdeztem: meg tudna nekik bocsátani? A kidolgozott, csontos kezével megszorította az enyémet, és azt mondta: örömmel, fiam.
Valami megcsapott abból, amit a Biblia Isten szomorúságáról mond. Ez a mi Atyánknak a szomorúsága, ha lehet ilyet mondani egyáltalán Istenről, de a Szentírás is mond ilyet. Csak ennyit kellene mondanunk: megbántam. És elhalmozna újra minden ajándé-kával, csak éppen meg kellene fordulnunk, hogy ne háttal legyünk neki még a templomban is, hanem az Ő színe előtt éljünk még a templomon kívül is. Csak arra lenne szükség, amit a tékozló fiú mondott, mikor hazatért: Atyám, vétkeztem. Nem kell sok szöveg, de ez a szívből jöjjön. Ismerjük a példázatból, hogy micsoda gazdagságot borított rá az Atya szeretete arra a fiúra ott megint.
Csak erre lenne szükség, mert Istennek mindenütt, de különösen a templomban a legdrágábbak a bűnbánat könnyei. Amikor valaki ezt őszintén ki tudja mondani a bocsánat reményében: Atyám, vétkeztem. Akkor újra kikerült az akadály az útból, ami minket tőle elválasztott, és újra átéljük: nem vagyunk egyedül és kiszolgáltatottak. Van atyánk.
Mi most úrvacsorára készülünk. Nagypénteken is, húsvétkor is több alkalommal megterítjük az úrasztalát. Találjunk addig időt otthon, hogy elcsendesedünk. Megkérdezzük a mi Urunkat: Uram, te miben akarod, hogy változzam, én kész vagyok változni. Akkor is, ha még nem is nagyon ismerlek téged, és magam sem tudom, hogy hiszek vagy nem. Akkor is, ha évtizedek óta hívőnek vallom magamat, most változni akarok. Nem akarok úgy továbbmenni tőled, mint ahogy odaérkeztem. Aztán így jöjjünk majd az úrasztalához, s így hadd tegyen minket bizonyosakká arról, hogy Ő gazdag a kegyelemben és bővölködik a megbocsátásban. Egészen bizonyos, hogy másként telnének el az ünnepeink és nem a szokásos pogány húsvétok kellékei lennének a legfontosabbak, hanem az a Krisztus, aki miattatok, meg helyettetek is meghalt nagypénteken a Golgotán és feltámadott dicsőségesen a harmadik napon. Akkor nem rablók barlangja lenne a templom, hanem olyan rendelő, ahol az áldott Orvos gyógyítja, meggyógyítja az életünket.

Múlt vasárnap ennek a történetnek az első mondatáról volt szó, amelyik summásan megállapítja az Úr Jézusról, hogy szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket. Láttuk, hogy amikor ezt az alantasnak tartott, megvetett szolgálatot elvégezte közöttük, hogy megmosta lábukat, azt is szeretetből végezte.
Mert sokféleképpen lehet jó szolgálatot is végezni, de igazi értéke annak van, ami szeretetből fakad. Ezt a kérdést intézte hozzánk a mi Urunk, hogy vajon szeretjük-e igazán azokat, akik között élünk. Akarjuk-e őszintén szeretni őket, és a továbbiakban így végezni mindazt, amit eddig is elvégeztünk, de talán nem igaz szeretetből.
Egy egyenlettel fejeződött be a múltkori istentiszteletünk. Jézus mondta: Boldogság = tudni + tenni. Így olvastuk az Ő szavait: „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.” Boldogság = tudni + tenni azt, amit már tudunk.
Folytassuk tovább ennek az üzenetekben gazdag történetnek a tanulmányozását. Ma erre a párbeszédre figyeljünk, ami Jézus és Péter között lábmosás közben lezajlott.
Péter az ő temperamentumára jellemző módon felcsattan, és azt mondja: „Az én lábamat nem mosod meg soha.” Mire Jézus csendesen csak ennyit válaszol: „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” Mire Péter megint a rá jellemző módon átlendül a másik végletbe: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!” Arra meg nincs szükség — mondja neki Jézus, mert te már egyszer megfürödtél, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg. Te már tiszta vagy, de nem mindnyájan vagytok tiszták. Tudta ugyanis, hogy Júdás elárulta Őt.
Mit jelent ez a párbeszéd? Milyen üzenetek szólalnak meg belőle, amelyek a szá-munkra is időszerűek?
Három egymásba kapcsolódó mondatot mond itt Jézus. Azt mondja: kivétel nélkül mindenkinek szüksége van arra, hogy életében egyszer igazán megfürödjék lelkileg — majd látjuk, mit jelent ez. De ezt követően is szüksége van arra, hogy folyamatosan elfogadja Jézustól a lábmosás szolgálatát, mert ez tartja őt Krisztus közelében, ez erő-síti meg újra a vele való közösségét — ha meg nem moslak, semmi közöd sincs hozzám.
Az elsőről szeretnék részletesebben szólni, a másik kettőről csak röviden.
Jézus azt mondja itt, hogy kivétel nélkül mindenkinek, az úgynevezett jó embereknek is, szükségük van arra, hogy életükben egyszer lelkileg megfürödjenek, ha kapcsolatba akarnak kerülni Istennel. Ha meg nem, akkor benne maradnak a pokolban, amibe mindnyájan beleszületünk, az Istentől elszakítva, még a reménységét is elveszítve annak, hogy valaha vele újra közösségbe kerülhetünk, vagyis életté válhat az az állapot, amiben vagyunk, ami a lelki halál.
Ahhoz, hogy valaki újra érintkezhessék Istennel, meg kell tisztulnia, mégpedig mindenestől, mert mindestől áthatott minket az Isten elleni lázadás, az Ő parancsainak a semmibevétele, az Ő akarata elleni tiltakozás. És ha megfeszülünk, sem vagyunk képesek magunktól arra, hogy elérjük újra az elveszített atyai házat, és kapcsolatba kerülhessünk a mindenható Istennel.
Mi ez a fürdő, ami megtisztítja az embert?
Pál apostol a Tituszhoz írt levelében ír erről és az újjászületés fürdőjének nevezi. Jézus pedig azzal a kiváló vallásos emberrel, Nikodémussal beszélgetve mondja, hogy neked is szükséges újjászületned ahhoz, hogy bemehess a mennyországba, és hogy bizonyos is lehess arról, hogy Isten téged beenged oda.
Ahhoz tehát, hogy helyre állhasson egy magunkfajta bűnös ember és az élő Isten kö-zött a kapcsolat, új természetre van szüksé-günk. Ehhez olyan isteni beavatkozásra van szükség az életünkben, ami a teremtéssel egyenértékű esemény. Ezért is nevezi több helyen a Biblia új teremtésnek. Ezért kéri Dá-vid: „Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten!”
Dávid nem önfegyelemmel akar egy kicsit erkölcsösebb életet elérni, hanem ő aztán igazán tudta és nem is titkolta, hogy mindenestül megfertőzte a bűn őt is, és ő az Isten kiválasztottja, akire felnézett az egész nép, képes volt házasságot törni, gyilkossá válni, ráadásul rafináltan, rejtetten. Ő azonban ezt a bűnét nem akarja rejtegetni, hanem nem csupán ezt a bűnét, hanem az ilyen bűnöket termelő gonosz szívét viszi Isten elé és kéri, hogy cserélje ki.
Mind az Ó-, mind az Újszövetség erről a páratlan lehetőségről értesít minket, hogy Isten nem reparálgatni akarja a mi mindenestől romlott életünket, hanem újat kínál nekünk. Teremteni akar egészen újat. Dávid ezt tudta. Tiszta szívet teremts bennem, aztán majd abból tiszta gondolatok jönnek, tiszta beszéd származik, tiszta lesz a tekintetem, megtisztul a jellemem és Isten minősítése szerint is tiszták lesznek a cselekedeteim.
Hogyan végzi Isten az új teremtésnek a munkáját?
Pontosan úgy, ahogy a teremtés munkáját végezte: az Ő beszédével, az Ő igéjével. A teremtés hajnalán azt mondta: legyen, és a semmiből az Ő teremtő szavára előállt a kozmosz, ez a mindenség. Az Ő teremtő igéjére megváltozik egy ember élete mindenestől, a szíve, a gondolkozása a jelleme.
Egy másik helyen, a János evangéliumá-ban ezt mondja a tanítványainak: „Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet én szóltam nektek.” Az Ő igéjével teremt minket újjá.
Hogy lehet akkor, hogy ebből kimaradt Júdás? Ő is hallott mindent, amit Jézus mondott, és Jézus szavának a teremtő ereje ott is érvényesült. Hogy lehet, hogy ő az utolsó pillanatig nem élte át az újjáteremtés csodáját, hanem az maradt, aki volt? Hiszen olyan kegyelme az a Megváltónak, hogy itt az utolsó estén, amikor már Júdás megegyezett a megbízóival, hogy eladja nekik Jézust, és innen ment jelenteni, hogyan tudják Őt azon az éjszakán feltűnés nélkül letartóztatni, Jézus még itt is figyelmezteti őt, ráadásul ennyi tapintattal, kedvességgel. Még itt is neki szól ez az ige, hogy most még megállhatsz ezen az úton, még visszafordulhatsz, nem kell végigmenni, amelyik odavezet, hogy Krisztus-gyilkos leszel, és utána, amikor rádszakad ez a bűnöd, öngyilkos leszel. Aki emberölő volt kezdettől fogva, az az ördög visz téged ezen az úton, ne hallgass rá! Hallgass az igére! Hangzik a világos intés, és Júdás, mintha ott sem lenne. Mintha meg sem hallaná. Le vannak húzva a redőnyök. Jézus ott kívül, ő belül a maga autonóm életében már eltökélte mit fog tenni, és ezen nem változtat ez az ige sem.
Miért van ez? Azért, mert Isten igéje nem automatikusan tisztítja meg azt, aki hallgatja, hanem abban végzi el a maga csodálatos munkáját, aki azt befogadja. Akiről visszapattan, annak a számára ítéletté válik, mert hallotta, tudta, mit tehetett volna és úgy nem tette. Jézus azt mondja: az ilyenek ítélete súlyosabb lesz, mint azoké, akik nem tudták mit kellett volna tenniük, és úgy nem tették.
Nagy felelősség igét hallgatni, és lelki öngyilkosság az igét úgy hallgatni, hogy annak az ember egyáltalán nem is óhajt engedelmeskedni. Valaki úgy hallgatja Isten igéjét, hogy nem Isten igéjeként hallgatja azt, hanem elakad a közvetítőnél, hogy ez beszél nekem! Ha nincs ott valakiben ez az igény, hogy Isten szavát akarom hallgatni akárkinek a bizonyságtételén keresztül, akkor könnyen elakad, még a füléig, az értelméig sem érkezik el, nemhogy a szívét hatná át. Sokan vannak, akik oda sem figyelnek arra.
Szeretnélek titeket nagy szeretettel bátorítani arra, hogy érjétek tetten ezt a kísértést az életetekben. Hányszor ül itt úgy valaki, hogy oda sem figyel, mi hangzik. Miért? Mert akkor is a maga gondolataival van elfoglalva. Hát azok fontosabbak, mint az Isten gondolatai, nem? Ez ellen mindenki tiltakozik, de akkor miért nem Istenre figyel? Miért van tele akkor is önmagával? Ezeket az ördögi dolgokat kellene leleplezni magunkban, és akkor tudatosan úgy készülnénk minden istentiszteletre, és úgy vennénk a kezünkbe nagy-nagy hálával minden nap a Szentírást, hogy most a mindenható Isten szavára vagyok kíváncsi. Engem nem érdekel, hogy meleg van, hideg van, huzat van, besüt a nap, ki ül mellettem, ki nem — Isten mit mond most nekem, és kész vagyok azonnal tenni is, amit mond.
Ez hiányzik a Júdásokból. Beszélhet Jé-zus, amit akar, ő akkor is azt teszi, amit már elhatározott. Ettől őrizzen meg Isten mindnyájunkat, mert az ilyeneknek súlyosabb ítéletük lesz. Észre sem vesszük, hogy sokszor úgy gondoljuk: tréfál az Isten. A Mózes könyvében van ez a megrendítő történet, amikor Isten értesíti Lótot, az ő emberét, hogy meneküljön ki Sodomából családjával együtt, mert most még kimenekülhet, néhány óra múlva azonban nem. Lót azonnal felugrik, ébreszti álmából a vejeit, és azt olvassuk: azok azt gondolták, hogy tréfál az öreg. Viccel az após. Viccnek is rossz, hogy hajnalban ébresztget, végpusztulással fenyeget. De hát annyi esze egy meglett férfiembernek van, hogy az ilyeneknek nem ül fel. Aztán ott pusztultak. A lányai kimenekültek.
Nem tréfál az Isten, amikor arról szól, hogy nélküle elpusztulunk, vele pedig egészen új élet nyílik meg előttünk. Értelmes életet, és örök életet pedig csak azok kaphatnak, akik megfürödnek. Akik engedik, hogy Isten igéje átjárja őket. Akik egyszer már megrendülten komolyan vették, hogy minden porcikánkat megfertőzte a bűn, hogy a legtisztábbnak szánt gesztusaink mögött is ott van valami, ami szennyes. Akiknek megadatott az a kegyelem, hogy ezt felismerték, és nem akarnak ilyenek maradni, és úgy hallgatják az igét, ahogy azt Pál apostol mondta a damaszkuszi úton: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? — és azt cselekedte is azonnal, az ilyenek lesznek új emberré. Mert aki a Krisztusban van, új teremtés az. (2Kor 5,17)
A Zsidókhoz írt levélben van erre nézve egy megrendítő mondat: „Mert nekünk is hirdették az evangéliumot, mint azoknak is; de nekik nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták.” (4,2) Ugyanazt hallották, ugyanúgy engedelmeskedhettek volna neki, de ők nem hitték, hogy ez Istentől ered, nem hitték, hogy rájuk is érvényes, nem hitték, hogy ha ennek nem engedelmeskednek, nem valószínű, hogy lesz még lehetőség engedelmeskedni. Egyszóval semmit sem hittek, amit hittel lehetett volna komolyan venni. Legfeljebb megbírálták azt, aki hirdette.
Mint ahogy az Ezékiel könyvében olvassuk. Megrendítő részlet. Isten ezt mondja Ezékielnek, aki elszomorodik, hogy nem veszik komolyan az életmentő igét. „Emberfia! Rólad beszélget néped a falak mellett és a házak kapujában. Így beszélgetnek maguk közt egymással: Gyertek csak, hallgassátok, miféle ige jön az Úrtól! Azután eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Pajzán dallá lesz az a szájukban, az eszük pedig nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: Pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek. De ha majd beteljesedik — mert beteljesedik! — akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (Ez 33,30-33)
Csak akkor már késő lesz. Akkor lehetett volna engedelmeskedni neki és új életet kezdeni, amikor elhangzott. De akkor csak szórakoztató műsor volt, mintha népgyűlésre jönnének a templomba igét hallgatni. Itt erről van szó. S nem is akárkit, hanem Ezékiel prófétán keresztül az Urat. De csak szerelmeskedő énekként — Károli így fordítja —, vagy pajzán dalként hallgatták azt. Megbírálják a lantost, meg a lantját, meg milyen szerelésben van, nem elég modern, nem elég megnyerő. De hogy ki az, aki rajta keresztül a mi életünk érdekében valami olyat mond, amit rajta kívül senkitől nem hallhatunk, ez senkit nem érdekel. Hogy hozzá igazítsák az életüket? Kikérik maguknak! Senki ne szóljon az életünkbe, senki ne akarjon rábírni semmire — még az élő Isten se! Így a Júdások mennek tovább azon az úton, amelyiken elindultak, amelyiknek a vége a halál — amint itt Júdásnál a szó szoros értelmében is látszik.
A Biblia azt mondja: Isten igéje életet közvetít. Ha valaki ezt visszautasítja akármilyen kulturáltan, szalonképesen negligálja Istent, semmibe veszi, akkor lelki öngyilkosságot követ el. Isten őrizzen meg ettől minket!
Ezért mondja itt Jézus, hogy egyszer kivétel nélkül mindenkinek meg kell fürödnie, hogy tisztává lehessen. Vagyis ki kell szolgáltatnia magát egészen Isten igéjének. Ítéljen, leplezzen le és gyógyítson meg. Ahol Isten igéjét tisztán hirdetik, ott mindig Jézus Krisztus rendelőjébe lép be az ember. Mint ahogy az orvosnál is általában, le kell vetkőzni. Ott, ahol baj van, meg kell mutatni. Pont azt kezdi el nyomogatni, ami egyébként is fáj. Utána nevén nevezi a bajt, meg esetleg annak az okát is, és ezután fog meggyógyí-tani. Aki ettől fél, az elzárkózik az élettől. Aki ennek kiszolgáltatja magát — ehhez alá-zat kell és bátorság — az átéli az újjáteremtés csodáját. Az átmegy a halálból az életbe.
Vannak, akik Júdás módjára rövidzárlatos utat választanak, hogy rejtsük el a bűnt. Ahogy mondani is szokták: az a bűn, ami kiderül. Pedig ez is bűn marad, és rágja és megöli az illetőt, mint ahogy vele is történt. Aki kész azt világosságra hozni, azt viszont Isten szabadulással, feloldozással ajándékozza meg.
Ennek a megfürdésnek, lelki megújulásnak szemléletes kifejezője volt a keresztségnek az a formája, amit abban az időben gyakoroltak. Amikor bemerítették az illetőt, ami egyrészt azt jelentette, hogy egy pillanatra eltűnt, meghalt a régi ember, s aki a vízből kiemelkedett, az másik volt, az új volt; másrészt azt jelentette, hogy aki így bemerítkezett, azon egy négyzetcentiméter sem maradt szárazon. Mert minden porcikánk és minden indulatunk rászorul arra, hogy Isten megtisztítsa, és az Ő kegyelme minden porcikánkat és minden indulatunkat megtisztítja és újjáteremti. Aki erre vágyik és ezzel a bizalommal szolgáltatja ki magát Istennek, az fürdött meg. Erre mondja Jézus: az már tiszta. Annak Jézus adja a maga tisztaságát, mert Ő adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül és váltságul. (1Kor 1,30)
A másik kérdésünk: akkor az ilyen ember már nem is vétkezik?
Dehogynem! Egészen másként és sokkal ritkábban, és más bűnöket. Amíg ebben a testben vagyunk, addig újra és újra fennáll annak a veszélye, hogy valami Isten-ellenes engedetlenséget elkövessünk. Ezért van szükség a lábmosásra. Lábunkkal járunk a sárban — ahogy az egyik ének mondja —, a leghamarabb az piszkolódik be (legalábbis az ókorban az piszkolódott be), azt tehát újra és újra minél gyakrabban meg kell tisztítani. Mert az ilyen ember, aki már megfürdött, nem érzi jól magát koszosan. Szenved attól, ha valamivel beszennyezte magát.
Ami az út elején az indulásánál megoldást adott, Isten bűnbocsátó kegyelme, ahhoz folyamodik útközben, menet közben is újra és újra. Meg kell tanulnia: Elég nekünk az Ő kegyelme. Meg kell tanulnia az ilyen megfürdött, újjászületett embernek kegyelemből élni. Ez tart mindvégig alázatban minket, ezért tudjuk szüntelenül dicsőíteni a mi Urunkat, ezért tartjuk a kezünket, és ez a kegyelem hatja át a hívőt és így tud másokhoz is irgalmas lenni. A napi bűnöket napi bűnbánattal és bűnvallással visszük oda az Úrhoz, és naponta kapjuk az Ő bocsánatát.
Itt valamire nagyon fel kell figyelnünk! Még pedig arra, hogy a lábmosások nem helyettesítik a megfürdést. Vagyis alkalmi bűnbánat vagy ahhoz hasonló nem pótolja az egyszeri, tényleges, generális újjászületést. Mert sokan vannak, akik azt meg akarják spórolni, hogy be kelljen ismerniük, mindenestől bűnösök és mindenestől kegyelemre szorulnak, hogy egészen átadják az életük feletti uralmat Jézusnak, de mivel a bűneik következményei bántják őket, többnyire azoktól, vagy olykorolykor egy-egy bűnüktől is szeretnének szabadulni, és azt hiszik ez a keresztyén élet. Meg is látszik az életük erőtlenségén és bukdácsolásán ez.
A sokszoros lábmosás sem pótolja a megfürdést. Egyszer szükséges újonnan szü-letnünk, utána úgy sem fogjuk kibírni, hogy engedetlenkedünk, és vágyuk a naponkénti lábmosásra, újra és újra kérjük a bocsánatot.
Minden hívő ember tapasztalata, hogy nagy kegyelem, hogy Isten az Ő igéjével ítél is minket és rámutat bűneinkre, amikkel nem akarunk egy percig sem együtt élni. Milyen nagy kegyelem, hogy a bennünk lakó Szentlélek figyelmeztet egy-egy bűnre úgy, hogy megszomorodik bennünk és a hívő ettől szenved. Ez mint egy vészcsengő jelzi: valami baj van, de azt a bajt is rendbe lehet tenni, mert Isten bővölködik a kegyelemben és gazdag a megbocsátásban.
A harmadik, amit még alapigénkben Jé-zus Krisztus említ, hogy azért van szükség erre a lábmosásra, hogy a vele való közösség, ami már mindennél fontosabb és drágább az újjászületett hívőnek, megmaradjon, sőt erősödjék, mélyüljön napról napra. Hogy semmi ne ékelődjön közé és közénk. Hogy semmilyen engedetlenségünk ne válasszon el tőle.
„Ha meg nem moslak téged, semmi kö-zöd sincs énhozzám.” Nehezen lehet lefordítani ezt a kifejezést. Szó szerint azt jelenti: semmi részed nincs énbennem. Vagyis, hogy ami Jézusé, az nem lesz az enyém, ha nem engedem, hogy újra és újra megtisztítson a bűneimtől. Szegény marad a hívő. Vannak ilyen szegény hívők. Nincs mondanivalójuk. Nincs örömük. Nincs erő, tartás bennük. A maguk terheit is alig bírják, nemhogy a másokét a vállukra vennék. Hívő ő, mert hittel elfogadta egyszer a bocsánatot, de nem ügyel arra, hogy növekedjék a megszentelődésben és előrehaladjon, és így meglazul a kapcsolata az Úrral. Jézus megy előre az úton, az ilyen hívő pedig lemarad mögötte. A másik meg ott van a nyomában és így részesül mindabban, ami Jézusé. Állandóan kapja az utánpótlást tőle erőből, világosságból, örömből, türelemből és mindabból, amire szüksége van a szolgálatához.
Legyen nekünk mindennél fontosabb a mi Urunkkal való közösség, ha az már létrejött. Semmi minket tőle el ne válasszon, és tegyünk meg mindent azért, hogy naponta erősödjünk is ebben.
Végül még valamit szeretnék mondani, ami nem feltétlenül ebből az igéből következik, de most eszünkbe juthat, amikor tegnapelőtt sokfelé emlékeztünk a negyvennyolcas szabadságharcra. 1848 hősei jelképpé váltak a számunkra. Hányszor kellett ennek a mi sokat szenvedett kicsi népünknek megmutatnia, hogy szabadságra vágyik és hősöket állítani és önfeláldozásból példát adnia. Valóban csodálatos eredményei és tragikus kudarcai, óriási vérveszteségei voltak ezeknek a szabadságharcoknak egészen az utóbbi időkig. Ki tudná számba venni, mennyi vér folyt el, mennyien maradtak özvegyek és árvák, és mennyi könny ömlött egy-egy ilyen harc után.
Valóban Isten csodája az, hogy annyi balszerencse közt oly sok viszály után még mindig él nemzet e hazán. Én azonban most ennek az igének az alapján egészen más nézőpontból szeretnék rávilágítani erre a tényre, amit csak a hívő ember láthat. Ez pedig az, ha az ember, az emberiség — ahogy szoktunk ilyen nagy szavakat használni — úgy élne, ahogy itt Jézus beszél arról, akkor nem lenne szükség szabadságharcokra. Akkor nem kellene ennyi vérnek folynia, és nem ömlene ennyi könny. Akkor az a sok drága fiatal, aki az életét áldozta egy-egy nemes eszméért, nem kellett volna, hogy meghaljon a hazáért, hanem élhetett volna és élhetne a hazáért. Vagy egy még tágasabb kategóriában gondolkozva: élhetne az Isten országáért.
Világosan kell látnunk, hogy ami Istentől elszakadt állapotunk, a bűn az oka annak, hogy szükség volt és van szabadságharcokra, és hogy annyi vérnek és könnynek kellett és kell folynia. Az, hogy nagyban így van és így is fog maradni, ezzel nekünk józanul számolnunk kell. Ez lett az egyik következménye annak, hogy nagy büszkén otthagytuk Istent, és azt mondtuk, hogy majd mi… Mi erre vagyunk képesek Isten nélkül. A Bibliából tudjuk, hogy a gonoszság a Krisztus visszajövetelét megelőző időszakban csak növekedni fog. De a magunk kis körében, ahol Isten minket kü-lönösen felelősekké tett, ott sok mindent tehetnénk azért, hogy ne folyjék annyi vér és ömöljön annyi könny. Mert amikor elvéreznek házasságok, meghiúsulnak álmok, és emiatt — vagyis miattunk — könnyek között nőnek fel nemzedékek, a gyerekeink meg unokáink, azokért mi vagyunk felelősek. Amikor otthon miattunk hullanak könnyek, azért mi vagyunk felelősek. Tehetnénk valamit, hogy legalább azokban a közösségekben, amikben mi élünk, különösen, ha bizonyos felelősséggel vagyunk ott, ne kerüljön sor szabadságharcra, ne kelljen harcolnia senkinek a maga érvényesüléséért, vagy azért, hogy emberszámba vegyék, és boldog legyen, és megkapja azt, amire szüksége van.
Isten azokra, akiknek új életet adott, azt bízta, hogy ezt a tőle kapott életet adják tovább. Ebben a hullaszagú világban tudjunk életet képviselni. Ebben a lelki sivatagban legyenek oázisok, ahova menekülhetnek emberek, és ahol megmenekülhetnek.
Isten segítsen és bátorítson minket, hogy engedjük, hogy megfürdessen az Ő igéjében, és újjáteremtsen, hogy utána készek legyünk elfogadni szüntelenül Jézustól a lábmosás szolgálatát, vagyis naponta bűneink bocsánatát. Így legyen vele szoros közösségünk, és részünk legyen benne, hogy krisztusi erők áradhassanak rajtunk keresztül ebbe a világba. Akkor töltenénk be hivatásunkat, és akkor szolgálná életünk Isten dicsőségét.

Az elmúlt napokban sokan olvastuk ezt a szakaszt bibliaolvasó kalauzunk szerint. Akik nem olvasták is, talán ismerik azt az érzést, amikor egy-egy szentírási helyet olvasva megrendül az ember, ha bepillanthat a mi Megváltónknak, Jézus Krisztusnak a szívébe. Az ilyen és ehhez hasonló események mutatják meg igazán, kicsoda Jézus.
Miről is van itt szó?
Azt olvastuk, hogy közeledett a zsidók legnagyobb ünnepe, a páska, amelyen minden évben hálát adtak Istennek az Egyiptomból történt csodálatos kiszabadulásért. A páskaünnep előestéjén vagyunk, a niszán hó 13-án. Ma így mondanánk: nagycsütörtökön. Együtt van Jézus a tanítványokkal. Ott van köztük Júdás is, aki akkor már megegyezett Jézus ellenségeivel, hogy pénzért kiszolgáltatja nekik a Mestert.
A keleti vendéglátáshoz hozzátartozott a lábmosás is, hiszen mindenki gyalog érkezett, poros úton jött, mezítláb, vagy mezítlábas saruban. A tisztaság szempontjából is fontos volt, meg fel is üdítette a vendégeket, ha megmosták a lábukat. Itt ezúttal ez elmaradt. Senki nem gondolt rá. Az meg, hogy valaki elvégezze a többiek érdekében, nagyon megvetett, lenézett munka volt. Csak pogány rabszolgát lehetett kényszeríteni rá.
Elfogyasztják a vacsorát. Beszélgetnek egy kicsit. Egyszer csak Jézus feláll, leveti a hosszú, bő ujjú felsőruháját (mi így mondanánk: felgyűri az inge ujját), vesz egy edénybe vizet, fog egy törölközőt, leguggol és elkezdi mosni a tanítványok lábát. Döbbent csönd támad, mert olyan szokatlan az egész. Példátlan, hogy egy híres, közismert, tekinté-lyes rabbi rabszolgamunkát végezzen. Nem az Ő dolga. Péter fel is csattan: te mosod meg az én lábamat? (Azért nem veszi ki a tálat Jé-zus kezéből, hogy ő folytassa, csak megemlíti). Ilyent még senki nem látott. Egyáltalán, hogy észrevette, mi esne jól a tanítványoknak. Nem fanyalog ilyen megvetett, lenézett, alantas munkától. Természetes egyszerűséggel mutatja ki tanítványai iránti szeretetét.
Aztán Péter is elcsendesedik, miután megérti vagy sejti, hogy többről van itt szó, mint amit ő lát. Amikor Jézus a végére ér és mindegyik tanítvány lábát megmosta: „Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony, mondom néktek: a szolga nem nagyobb az uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki elküldte. Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek is ezeket. (…) Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”
Ma ebből a történetből egyetlen mondatot szeretnék kiemelni, és azt az üzenetet, ami ezen keresztül megszólal. Azután, ha Isten segít, jövő vasárnap a többi üzenetre is figyelünk. Ez a mondat mindjárt a bevezetésben így hangzik: Jézus szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket.
Vagyis Jézus úgy szolgált itt tanítványainak, hogy szerette őket. Azért szolgált nekik, mert szerette őket. Hát nem mindenki azért szolgál? Egyáltalán nem. Vannak, akik kötelességteljesítésből szolgálnak és ez is erény egy ilyen világban, amelyikben a felelősség és a kötelesség egyre kisebb értékű. Aki kötelességből teljesíti, az is elvégzi ugyanazt, csak nem ugyanúgy.
Aztán vannak, akik érdemszerző jó cselekedetnek tekintik a szolgálataikat. Vagy azért — ahogy Jézus a Hegyi beszédben mondja —, hogy lássák őket az emberek és megdicsérjék, vagy azért, hogy lássa őket Isten és megjutalmazza. Aztán vannak, akik szánalomból tesznek jót másokkal, és ez is jó egy ilyen irgalmatlan, kíméletlen világban, amiben élünk, de úgy gondolom, nem kell bizonygatni hosszasan, mennyivel kevesebb az, hogy szánalomból teszek meg valamit annál, mint ha szeretetből teszem meg azt.
Jézusról azt olvassuk: szerette az övéit, mindvégig szerette őket. Nemcsak a kedves Jánost, nemcsak a figyelmes Andrást, aki mindig észrevette, mit lehet tenni másokért, nemcsak a gondolkozó Fülöpöt, hanem szerette Pétert is, aki még ezen az éjszakán esküvel letagadta, hogy valaha ismerte Jézust. Szerette Júdást, aki már zsebre tette az árulásért járó vérpénzt. Szerette őket személyválogatás nélkül és feltétel nélkül.
Az a kérdés, amire jó lenne, ha ma Isten előtt őszintén, becsületesen válaszolnánk, hogy vajon szeretjük-e igazán azokat, akik között élnünk kell, akik közé Isten letett minket? Mi a cselekedeteinknek az indítéka? Mi a mi jó cselekedeteinknek, naponta érettük elvégzett szolgálatainknak az indítéka?
Az elmúlt héten az egyik gyermekcsoportban a lélek gyümölcsét tanultuk. Mindenkinek meg kellett tanulnia azt a kilenc gyönyörű erényt, amit felsorol Pál apostol a Galata levélben. Nem tudom, ki tudná itt elsorolni: szeretet, öröm, békesség, béketű-rés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Különös volt, hogy majdnem mindegyik gyerek, akiket kérdeztem, a szívességet kifelejtette. Most ebből nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de vajon nem éppen a szívesség marad ki sok jóból, amit teszünk? Nem éppen a szívünk marad ki azokból a szolgálatokból, jó cselekedetekből is, amit teszünk?
Gondoskodunk az öregeinkről, de néha csak úgy odalökjük nekik az ételt meg a gyógyszert, meg azt a néhány szót, amit foghegyről vakkantunk, pedig úgy szeretnék tudni, hogy mi történik kint a világban, és mi történik velünk.
Segítünk a leckében annak, aki éppen rászorul, de közben nyomjuk a víz alá és éreztetjük vele, milyen buta, nekünk meg mennyire a terhünkre van, hogy még vele is foglalkozni kell.
Megkérdezik talán házaspárok egymást: na, mi volt veled ma? De lehet, hogy jobb lenne, ha nem kérdeznék, olyan hangon hangzik el a kérdés, és annyira bezárt szív fogadja a választ.
Teszünk a perselybe itt kifelé, de lehet, hogy a szívünk egyáltalán nincs benne. Valami megszokás, vagy még rosszabb motívum van mögötte.
Kölcsön adjuk a szerszámot, vagy amit kérnek tőlünk, de sokkal jobban örülnénk, ha nem kérték volna.
Meghallgatjuk a munkatársak panaszát reggelente, de közben másutt jár az eszünk, és bosszankodunk amiatt, hogy azalatt mennyi munkát végezhettünk volna.
Végzünk mi sok szolgálatot, de hogy? A szívünk marad ki sokszor belőle. Kénytelen-kelletlen, korrekt kimértséggel végezzük ezeket, tettetett érdeklődéssel vagy kedveskedéssel, udvarias tartózkodással.
Azt mondjuk: fáradtan, és igazat mondunk, mert valóban azok vagyunk. Azután a fáradtság miatt egykedvűek leszünk. Teher meghallgatni, amit mond. Ha őszinték lennénk, azt mondanánk: hagyd abba, mert elegem van! De mégis úgy teszünk, mintha figyelnénk, és lehet, hogy ez jobb, mintha durván azt mondanánk: hagyd abba… de mégsem az igazi. Jézus nekünk ma az igazit akarja felragyogtatni. Mindezt egészen másként is lehetne csinálni nem sokkal nagyobb befektetéssel, de sokkal kamatozóbb lenne úgy az együttlét. Valami olyan hiányzik belőle, mintha érintkező és forgó fémek közül az olaj hiányoznék. Úgy is meg lehet hajtani nagyobb erővel, aztán recseg-ropog és egy idő után tönkremegy. Ha meg olajteknőben történik a folyamat, akkor hangtalanul, szépen és könnyen megy, és hosszú ideig használható. A Biblia azt mondja, ez az olaj a szeretet. Nem tartozik az anyaghoz, de enélkül recseg-ropog az élet úgy, ahogyan azt mindnyájan tapasztaljuk is.
Jézus is fáradt volt. Ezen a napon is egész nap dolgozott, ugyanolyan fáradt volt, mint a tanítványok. Ugyanolyan jól esett volna neki evés után egy kicsit elpilledni, elengedni magát, ott ülni vagy heverni — ahogy szoktak akkor — és beszélgetni. Végképp nem az Ő dolga lett volna ez, amit megcsinált. Végképp nem érdemelték meg azok, akiknek elkezdett szolgálni. Tudta azonban, hogy ez nekik jólesik. Látta, hogy rajta kívül senki más nem végzi el, s éppen ezért természetes egyszerűséggel, miután megvacsoráztak, felállt az asztaltól, felgyűrte az ingét, elővette a mosdótálat, és kezdte mosni és megtörölni a tanítványok lábát.
Miért? Itt az indokolás alapigénkben. „Mert szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket.”
Arra szeretnék ma rámutatni ennek az igének az alapján, hogy egészen más lenne az életünk, és más lenne a környezetünk légköre, ha tudnánk mi is így szolgálni. Ha azt, amit úgyis el kell végeznünk, úgy végeznénk, hogy a szívünk is benne van. Ez jellemezne minket, ami itt Jézus szolgálatát, hogy: szerette az övéit. Mindvégig szerette őket. Mindegyiket. A Júdásokat, a Pé-tereket.
Akkor is segítenénk a kis testvérnek a leckében, de úgy, hogy közben elhangoznék egy bátorító mondat is, és lehet, hogy a végén a kis buksiját is megsimogatnánk, ő meg kihúzná magát, és sikerélménye lenne, és legközelebb talán már egyedül is meg tudná oldani ugyanazt.
Így is odaadjuk a család idős tagjainak, amire szükségük van, de akkor még boldogok is lennének, és nem éreznék, hogy teher a családon az ő jelenlétük.
Mennyire másként állna így ott egy tanár egész délelőtt az olyan — amilyen osztály előtt, és tudna valami többletet beleadni a fárasztó munkába. Mennyivel másképp kezelné így az orvos és az ápoló a betegek véget nem érő hosszú sorát, és mennyivel másként adná így a testét a házastársának az ember, ha a szíve is benne lenne, és szeretetből lenne.
Mennyivel másként írnánk meg így egy levelet, netalán előtte még imádkoznánk is, és összeszednénk a gondolatainkat is, nemcsak hebehurgyán leírnánk egy pár sort, hogy túl legyünk rajta, és ne maradjon válasz nélkül a levél. Másként tudnánk válaszolni egy kérdésre, és akkor valóban arra a kérdésre válaszolnánk, amit feltettek nekünk. Másként végezné el a munkáját az iparos. Másként beszélne az eladó a vevővel, és másként beszélne a vásárló az eladóval, és egészen másként tudnánk egymástól bocsánatot kérni, meg szívből megbocsátani, ha a szívünk is benne lenne, ha mindez szeretetbe ágyazva történne. Sőt — mert volt erre példa a történelemben itt-ott — egészen másként tudnának dolgozni még a politikusok is azokért, akik többé-kevésbé bíznak bennük és várnak tőlük valamit, hogyha a szívük is benne lenne.
Jogos a kérdés, ha valaki azt mondja: ki képes erre és ki győzi ezt? Örülünk, hogy valahogy elvégezzük azt, amit muszáj, de most még ilyen extra igényeket is támasztanak, hogy így meg úgy, meg a szívem legyen benne, meg szívesen… Örökké az órát kell nézni, hogy teljesítsem. Aztán hol így sikerül, hol úgy. Elégedjék meg mindenki azzal, ami telik tőlünk.
Ez tőlünk nem telik, és ez teljesen igaz. Erre a kérdésre, hogy ki képes erre, és ki győzi ez,t a Biblia világos válasza: egyedül Jézus Krisztus.
Jézus azonban azt ígérte, hogy aki Őt hittel befogadja a szívébe, annak Ő bemegy az életébe, és az ilyen emberben megjelenik az Ő szeretete. Az a szeretet, amiről itt azt olvastuk, hogy: szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. Az ilyen emberek képesekké válnak arra, hogy érdek nélkül is szeressenek, hogy személyválogatás nélkül mindenkit szeressenek, hogy tartósan szeressenek, hogy a cselekedeteik mögött a motívum csakugyan tiszta szeretet legyen minden számítás nélkül, hogy legrosszabb esetben egyoldalúan is szeressenek, hogy még az ellenségüket is tudják szeretni. Az ilyen embereknek nem esik nehezükre lehajolni, mint ahogy itt Jézus tette. Még akkor sem, ha ő volt a legnagyobb közöttük. Az ilyen embereknek nem esik nehezükre meghajolni, magukat megalázni a másik előtt még akkor sem, ha nekik van igazuk a másikkal szemben. Az ilyen emberek szívesen el tudnak végezni ilyen megvetett, alantasnak nevezett munkákat is, és készek mások helyett is elvégezni, ahogy itt Jézus, és készek örömmel szolgálni azoknak is, akik nem érdemlik meg, ahogy itt Jézus. Eközben nem a keserűség halmozódik a szívükben azokkal szemben, akiknek szolgálnak, és nem magukat sajnálják amiatt, hogy nem kapnak érte há-lát, viszonzást, elismerést, még jó szót sem, hanem végzik a szolgálatot, amire szükségük van a többieknek.
Miért képesek erre? Mert szeretik őket. „Mivel szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket.”
Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem arról van szó, hogy valamiféle velünk született rokonszenv, készség, szeretet megnö-vekszik, hanem arról, hogy valamiféle ránk nem jellemző szeretetet kapunk az újjászületéskor. Itt nem arról van szó, hogy ember, fokozd a benned levő csekély jó képességeket, és akkor majd fogsz tudni így viselkedni. Ez nem viselkedés kérdése. Ez lelkület kérdése, ez habitus, ez jellem. Ott belül mé-lyen változik meg valami, amikor Jézust valaki befogadja. Ezért nem lehet semmivel sem összetéveszteni az újjászületés csodáját. Ezért mondta Jézus annak a minden tekintetben kiváló embernek, Nikodémusnak is, hogy szükséges újonnan születnetek. Ezt a szeretetet nem a megjavított ember produkálja. Ezt csak Jézus tudja produkálni, az újjászületett emberben hit által élő Krisztus.
Ez az Ő szeretete, ezért nem lehet megkerülni egyik oldalról sem az újjászületésnek a szükségességét. Ha valaki csakugyan így szeretne élni és szeretni, annak szükséges újonnan születnie. Annak félre kell állnia az útból a maga természet szerinti önző, hiú, kényelmes, lusta természetével, és előre kell engedni az Úr Jézust, aki egyedül képes arra, hogy Júdásokat, Pétereket, Tamásokat, ellenségeit is így szeresse, és elég legyen neki egyetlen szempont arra, hogy valami jót tegyen: ha a másiknak szüksége van rá. Nem mérlegeli, hogy most ő illetékes segíteni, vagy nem. Ha nem végzi el más, elvégzi ő. Szó és zokszó nélkül, ilyen egyszerű természetességgel. Erre csakugyan csak Ő képes. De képesek azok is, akikben valóban Ő él hit által. Ismerünk ilyeneket, és ezért egyedül Jézusé legyen a dicsőség.
Nem véletlenül hangsúlyozza itt az evangélium, hogy Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt vé-ve, körülkötötte magát; aztán vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni. Ő, aki az Istennel egyenlő, aki az Istentől jött, és most az Istenhez készül vissza az Ő dicsőségébe, Ő az, aki ott mindenki között a legkisebb lesz, a szó fizikális értelmében is (leguggol), és a szó lelki értelmében is példát ad erre.
Gondoljátok, hogy csakugyan olyan hosszú ideig kellene a továbbiakban is mérlegelnünk, hogy valakinek segítsünk, vagy ne segítsünk? Nem lenne elég az, hogy észleljük, hogy szüksége van rá? Ha körülnézünk: nincs más, aki elvégezze, mi megtehetjük, és még akkor is megtesszük, ha addig félre kell tenni a magunk dolgát. Addig az áll. Később fogjuk elvégezni a magunkét, de közben valami kiáradhatott belőlünk Krisztusból. Krisztus szeretete elérkezhetett valahova. Krisztus dicsőíttetik a mi egyszerű szolgálataink által.
El kellene döntenünk végre, kitől függjön az, hogy szolgálunk vagy nem. Attól-e, akinek kellene szolgálnunk, hogy ő kicsoda, vagy attól, hogy mi kik vagyunk. Mert, ha Krisztus él bennünk, akkor nem mérlegelünk, nem számítgatunk, hanem ahogy Jézus erre egy másik példázatban rámutatott, az irgalmas samaritánuséban, látom a bajt, és ha tudok, segítek rajta. Azonnal, egyedül, viszonzást sem várva.
Természetesen ez a magatartás mindig lemondással jár. Sokszor ez kényelmetlen, kellemetlen, alkalmatlan időben kell végezni. Megerőltetést jelent, áldozattal jár. Ez magától értetődik. De vajon nem ez-e a böjtnek az egyik legnemesebb változata, amire Isten igéje felhívja a figyelmünket?
Amikor valaki kész lemondani a maga kényelméről, szempontjairól, hiúságáról, büszkeségéről, lustaságáról a másikért. Kész lemondani Jézusért. Azért a Jézusért, aki mindenről lemondott azért, hogy minket ilyenekké formálhasson, hogy készek legyünk lemondani magunkról másokért. Azért a Jézusért, aki szeretett minket, és önmagát adta érettünk. Azért, hogy ne csak példát lássunk abban, amit Ő tett, hanem kövessük is ezt a példát örömmel.
Mert ezzel fejezi be Jézus az Ő beszédét, hogy egy számtani műveletre mutat rá, és azt mondja: ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket. Vagyis: boldogság egyenlő tudni plusz tenni. Az lesz boldog, aki ezt tudja, és már teszi is. Teszi mindenekelőtt azt, hogy megvallja: Uram, én erre egyedül képtelen vagyok, de ha te mégis ezt várod tőlem, sőt ezt a lehetőséget nyitottad meg előttem, akkor gyere be az életembe és használj engem. Te szeress általam. És elkezdi a hozzá legközelebb állókon az első adandó alkalommal. Gyakorlás közben izmosodik meg ez az új természet az emberben, és gyakorlás közben lesz az övé ez a boldogság. Boldogság = tudni + tenni.
Láttam egyszer egy karikatúrát. A vallásos ember torzóját akarta ábrázolni. Egy hatalmas fej, rajta egy közepes száj, aránytalanul pici fülek, és egészen elcsökevényesedett végtagok. Ez a nagyfejű vallásos, aki sok mindent tud, de azt nem szokta tenni, ezért nem fejlődtek ki a végtagjai, mert nem megy oda, ahova Jézus küldi, nem adja tovább azt, amit Jézustól kapott. Mert nincs is füle igazában a hallásra, szája még néha van, nem a bizonyságtételre, csak a szájalásra. A feje meg nagy-nagy. Sok mindent tud. Isten őrizzen meg attól, hogy ilyenek legyünk, mert ez garantáltan a boldogtalanság. Azt mondja Jézus: „boldogok lesztek, ha tudjátok ezeket és cselekszitek ezeket.”
Azt szeretném javasolni: kezdd el még ma! Körül kellene nézni, kik azok, akiknek elvégezzük ugyan a köteles szolgálatot, de a szívünk kimarad belőle, nincs ebbe a szeretetbe beágyazva. Mivel lehetne elkezdenünk már ma? Valami olyat elvégezni, amit más észre sem vesz, ami másnak derogál, megalázó; ilyen egyszerű természetességgel, ahogyan erre Jézus példát adott. És minden ilyen szolgálat Őhozzá fog közelebb vinni bennünket.
Hadd olvassak fel egy kis írást: Ajándékok, amelyek nem kerülnek semmibe:
egy jó szót szólni,
egy beteget felvidítani,
valakinek kezet nyújtani,
óvatosan csukni be az ajtót,
apróságoknak örülni,
mindenért hálásnak lenni,
jó tanácsot adni,
egy levél megírásával örömet szerezni,
apró túlzásokon nem rágódni,
jogos panaszt nem melegíteni fel újra,
nem tenni szóvá, ha a másik hibázik,
nem elutasításnak venni, ha háttérbe szorulunk,
levert hangulatot nem venni komolyan,
nem sértődni meg egy félresikerült szón,
együtt érző szó a megalázottaknak,
egy-egy tréfás szó a gyermekeknek,
elismerni az elkövetett helytelenséget,
örülni a holnapi napnak,
bizonyos dolgokra aludni egyet,
mindenre rászánni a kellő időt és gondot,
és mindenkihez szeretettel lenni!
Úgy, ahogy az apostol tanácsolja: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Ez nem kerül pénzbe, de gazdagabb lesz tőle az élet.