Istenünk, olyan nagy a szereteted, hogy ha még soha nem hallottunk volna rólad, amit ma hallottunk, ez is elég ahhoz, hogy elkezdjen bennünk erősödni a bizalom, hogy legalább elgondolkozzunk azon, ki lehetsz te, hogy ilyen fontosak vagyunk neked. Vajon mi lehet a szándékod velünk? Vajon mi végre adtál nekünk sok ajándékot? Vajon miért vittél át sok próbán? Vajon ki vagy te, és kikké akarsz formálni minket?
Köszönjük, hogy ezek már mind a téged kereső hitnek a kérdései. Adj a szívünkbe ilyen értelmes, jó kérdéseket, amikre aztán tőled fogunk kapni igaz, érdemi válaszokat. Köszönjük ezt neked előre.
Köszönjük, ha merünk már bízni benned. Bocsásd meg, ha nem merjük rád bízni magunkat egészen. Bocsásd meg, ha néha minket is megkísért és engedünk is a kísértésnek, hogy „besegítsünk” neked. Bocsásd meg, ha valamit mi akarunk elvégezni, amit csak te tudsz, és közben elhanyagoljuk azt, amivel te bíztál meg.
Segíts mindnyájunkat, hogy tisztán lássunk ezen a téren. Merjünk hinni benned. Segíts, hogy egyre jobban megismerjük a te igaz igédet. Hadd legyen az a kőszikla, amire ráállunk, amire ráépülhet a hitünk. Adj nekünk egészséges növekedést a benned való hitben, a neked való engedelmességben. A benned való bizalomban és abban, hogy a hitünk hadd munkálkodjék egyre jobban szeretet által.
Köszönjük, hogy a hitünk reménység is lehet. Néha már lemondtunk magunkról, Atyánk. Ajándékozz meg minket olyan reménységgel, ami nem önálltatás, hanem ami a te igaz ígérteidre épül, ami túlnyúlik ezen a földi életen is, de bearanyozhatja, bármilyen sok küzdelmet át vezet is a földi utunkat.
Köszönjük, hogy így nézhetünk előre. Segíts bátran elindulni a hitben, egyre bátrabb lépésekkel haladni abban, míg majd egyszer megérkezünk hozzád.
Ámen.
Kegyelmes Istenünk, hálásan köszönjük, hogy egy zajos nap után elkészítetted nekünk ezt a csendes órát. Köszönjük, hogy leborulhatunk színed elé. Köszönjük, hogy máris biztattál minket ezzel a zsoltárral, hogy öntsük ki bátran a szívünket neked.
Jó, hogy pontosan tudod, melyikünk szívében mi van. Néha már magunk sem tudjuk, Urunk, annyira igyekszünk álcázni a szívünk valóságos tartalmát. Olyan ügyesen meg tudjuk téveszteni magunkat is és próbálkozunk azzal, hogy egymást is megtévesszük. Köszönjük, hogy téged nem lehet és nem is kell. Te így szeretsz miket, amint vagyunk, a magunk elesettségével, bűneivel, örömével és hálájával — kinek mi van a szívében.
Köszönjük, hogy te az akarsz lenni nekünk, amiről most énekeltünk: erős bástyánk és oltalmunk, kőszikla, amin megvethetjük a lábunkat a sok szellemi földrengés közepette, és a te igéddel mindig nagy szeretettel közeledsz hozzánk.
Köszönjük, hogy a te igéd igaz. Köszönjük, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Köszönjük, hogy benned még soha senki nem csalódott.
Segíts most igazán elcsendesednünk előtted. Érintsd meg a szívünket igéddel úgy, hogy az meggyógyuljon. Minden felesleges tehertől, minden bűntehertől előtted megszabaduljunk, minden hiányunkat a te atyai gazdagságodból kielégíthessük. Segíts, hogy megalázkodjunk előtted, hiszen te az alázatosaknak kegyelmet adsz.
Szólj hozzánk és legyen a te szavad most valóban ír és gyógyító erő.
Ámen.
Valaki azt kérte, legyen egyszer szól arról, mit jelent hitben járni. Ez valóban furcsa és sajátosan bibliai kifejezés, amit úgy gondolom, akkor értünk meg, ha tisztázzuk, mit jelent a Szentírásban a hit, mit ért a Biblia ezen, hogy járni — nem a fizikai járást-kelést, és akkor lesz világos, mint jelent hitben járni.
Mit jelent a Bibliában a hit?
Az Ószövetség szavát a legtöbben ismerjük, ami azt jelenti, hogy valamit, vagy valakit szilárdnak, megbízhatónak tartani és éppen ezért nyugodtan rátámaszkodni. A pásztor nyugodtan rátámaszkodott arra a botra, amit a legtöbbször ő maga faragott magának. Az mintegy a széket is helyettesítette, úgy pihent. A gerinc terhelését enyhítette, hogy rátámaszkodott a botjára. Nádszálra nem támaszkodott rá.
Egyszer használja is ezt a képet Ézsaiás, amikor azt mondja: Ha Egyiptomban bíztok, az olyan, mintha nádszálra támaszkodnátok. Ahogy a súlyt ráhelyezitek, összecsuklik és összeestek, vagy ha nagyon erős a nádszál, átszúrja a tenyereteket. De aki az Úrban bí-zik, az erős botra támaszkodik. Az Úr megbízható. Így hangzik ez a héber szó: áman. Ebből jön az ámen. Áman azt jelenti: valakit szilárdnak, megbízhatónak tartani és éppen ezért nyugodtan rátámaszkodni. Egyben azt is jelenti, hogy valamit jól megfogni, megmarkolni, és ahhoz ragaszkodni.
A hitnek az újszövetségi szava pedig azt jelenti: hűség. Csak a második jelentése a hit. Hűség, ragaszkodás, egyúttal a kitartást, állhatatosságot is jelenti.
Többször említettük már, hogy a hitnek legfontosabb a tárgya. Nem az, hogy mennyire hisz valaki, hanem hogy miben, kiben hisz. Mit hisz. A hitének a tartalma, vagy a tárgya fontos. A Bibliában a hit mindig személyes viszonyt fejez ki. A Biblia, amikor hitről beszél, az Ószövetség mindig az egy igaz, élő Istennel való személyes kapcsolatot érti rajta, az Újszövetség ezt átteszi Jézus Krisztus személyére. Aki Jézusban hisz, az vele egészen személyes kapcsolatba kerül, és ezen a kapcsolaton keresztül Jézus életerői át-áradnak a hívőbe. A hit az a csatorna, amin át a hívő kapja azt, ami Jézusé, sőt Őt, magát.
Éppen ezért a hit az Újszövetség nyelvén azt is jelenti, hogy valaki kész elfogadni Jézustól azt, amit ad. Nyugodtan mondhatjuk — bár a Biblia nem említi ezt a képet —, hogy a hit kinyújtott kéz, amivel elfogadom Isten ajándékait, amit nyújtok neki, és ezzel vezethet engem, és amivel aztán — ez már a folytatás — tovább is tudjuk adni azt, amit tőle kaptunk.
A Heidelbergi Káté erre a kérdésre is klasszikus tömörséggel és bibliai szépséggel válaszol. „Mi az igaz hit? Nemcsak az a bizonyos ismeret, amellyel igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbéli bizalom is, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és üdvösséget ajándékoz ingyen kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.”
Tehát egyrészt belső rendíthetetlen bizonyosság, hogy ami a Bibliában le van írva, az igaz, nemcsak az a bizonyosság, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében kijelentett, hanem — s itt jön a személyes viszonyra való utalás — szívbeli bizalom, hogy Isten nem csak úgy általában az embereknek, hanem nekem személy szerint is megigazulást, bűnbocsánatot és üdvösséget ajándékoz egyedül Jézus Krisztus érdeméért.
A hit tehát mindig — ahogy idegen szó-val mondják — vertikális tekintet. Fölfelé né-zek Istenre. Hit nélkül tud az ember horizontálisan, vízszintesen tájékozódni, de a hit kiemel ebből a perspektívából, megtanít felfelé nézni. Ahogy Pál apostol írja: mi a láthatatlanokra nézünk és nem a láthatókra. Aki hisz, az mindig túllát azon, ami éppen a szeme előtt van. Azt is komolyan veszi, de mindig többet lát annál. Mögé lát, az események mozgatóját is látja, mert a mindenható Istennel van személyes kapcsolata.
Még annyit mond el a Biblia a hitről, hogy azt mindig Isten igéje teremti. Egy hitetlen ember hallgatja az Istenről szóló hiteles bizonyságtételt, és egyszer csak bizalom támad a szívében Isten iránt. Még kevéssé ismeri Őt, de egyre jobban megismeri majd, és minél jobban megismeri, annál bátrabban mer támaszkodni rá, annál bátrabban hisz. S minél jobban hisz, annál többet fog látni Isten valóságából, és annál bátrabban meri rábízni magát. Így kölcsönösen erősíti egymást ez a kettő.
Valóban úgy van, ahogy az egyik szép halleluja mondja: Isten igéje, rajtad nyugszik hitem. Isten kijelentett igéje az, amit először igaznak fogad el a hívő, és megjelenik a szívében az a bizalom is, amiről itt az előbb beszéltünk.
De — és itt kezdődnek a konkrétabb tanítások a hitről — miután valaki így hall Istenről és megszületik a szívében a bizalom Isten iránt, azután elkezdi cselekedni is azt, amit már igaznak tart, és ez az igazi hit. Csak a hívő tud engedelmeskedni Istennek, és csak aki engedelmeskedik Istennek, azt nevezi hívőnek a Szentírás.
Egyszer voltam egy németországi konferencián és ott óriási betűkkel ki volt írva körben a teremben: Nur der Glaubende ist gehorsam, nur der Gehorsame glaubt. Csak a hívő tud igazán engedelmeskedni, és csak, aki engedelmes, az nevezhető hívőnek.
Pál apostol többször játszik ezzel görögben, ez szép szójáték is, „hallani” azt jelenti: akouó. Azt mondja: akoué piszteósz meg a hüpakoué piszteósz összetartozik. A hitnek a hallása a hitnek az engedelmességében folytatódik. Szép az a görög szó az engedelmességre. A hallás szót használja, és elé teszi: alá. Amikor alárendelem magamat annak, amit hallottam, akkor engedelmeskedem Istennek. Sőt alárendelem magam annak, akitől hallottam. Akkor engedelmeskedem. A hit mindig az engedelmességben lesz valóság.
Nos, ez a hallott igének való engedelmeskedés, ez a hitben való járás. Egyébként járáson az Újszövetség mindig életmódot ért. Csak egy mondatot hadd idézzek, és akkor szemléletes lesz. Azt írja Pál apostol: „Járjatok úgy, ahogy elhivatásotokhoz illik.” Tehát amire Jézus Krisztus elhívott titeket, aszerint éljetek. Olyan legyen az életmódotok. Hitben járni azt jelenti: az Isten igéjének megfelelően élni mindenféle tekintetben, az élet minden területén. Hitben járni azt jelenti: állandóan figyelek arra, akivel már személyes kapcsolatban kerülhettem, hogy Ő mit mond, és mindenféle okoskodás nélkül elkezdem cselekedni azt, amit mondott. Ha ez zavartalanul működik, akkor növekszik valakinek a hite, akkor erősödik a hite. Akkor halad előre a megszentelődésben. Akkor lesz lelkiekben egyre gazdagabb. Akkor tud egyre többet adni másoknak, továbbadni másoknak. Akkor használhatja Isten egyre inkább a benne hívőt.
Ha ennél a képnél maradunk, hogy a hit kinyújtott kéz, amivel elfogadjuk azt, amit Isten nekünk ad, akkor egy kicsit még ezt konkretizálni kell úgy, ahogy ezt a Szent-írás is teszi. A hívő, ha ajándékot kap, akkor azért hálás lesz. Ha eredményeket ér el, akkor azért egyedül Istent dicsőíti. Ha veszteség éri, akkor azt is Istentől fogadja el, mint Jób: az Úr adta, az Úr vette el, és így veszítve is áldom az Isten nevét. A személyes kapcsolaton ez nem változtat, hogy Ő most valamit elvett. Ő tudja, mit cselekszik. Az, hogy most veszítettem, semmit nem változtat azon, hogy Isten jó, és Isten engem szeret. A hívő keresi a célját a veszteségnek. Mit akar Isten elérni vele. Talán túl nagy helyet foglalt el az életemben az, amit el kellett veszítenem, vagy valami sokkal nagyobbal akar megajándékozni. Tele volt a kezem, nem volt hely az ajándéknak. Nem az okát kutatja, nem az öklét rázza, hanem továbbra is tartja a kezét, mert a hit kinyújtott kéz. Isten most elvett belőle valamit, de tartom továbbra is, mit tesz a helyére. Mi az Ő szándéka? A Jób könyve ebből a szempontból gazdag tanításokat ad.
Szeretnék mondani néhány bibliai és né-hány mai példát arra, hogy mit jelent hitben járni?
Először egy negatív példát Ábrahám életéből, amikor Sára tanácsára Hágárral kapcsolatba került és megszületett Izmael. Ez tipikus hitetlenség volt. Miért? Mert nem vette komolyan Isten szavát, ami világos ígéret volt, csak hosszú ideje kellett várnia. De világos isteni ige hangzott el. Nem állt rá a hite Isten igéjére, maga vette kezébe a dolgokat, nem engedte, hogy vezesse őt Isten, és nem tartotta kezét, hogy Isten ajándékozza meg őt. Nem volt hű, kitartó — ahogy ezt is jelenti ez a szó —, és nem Istentől várta azt, amit Isten megígért, hanem rövidre zárta a dolgokat, és ő akarta megoldani. Ez a tipikus hitetlenség.
De mi a hitnek egy szép példája Ábrahám életéből? Amikor kész lett volna Izsákot feláldozni. Isten mondott valamit, amit Ábrahám nem értett, amivel nem értett egyet, de mégis engedelmeskedett neki. Alárendelte a maga akaratát és apai szívét az isteni igének, és kész lett volna engedelmeskedni és feláldozni az egyetlen fiát. Isten ezt nem kívánta tőle, de ez a hitnek a csúcsa talán Ábrahám életében. Amit az Úr mond, azt megteszem, ha minden tiltakozik ellene, akkor is.
Milyen az, amikor valaki túllát az eseményeken, és a láthatatlanokra néz? Dávid menekül, mert a fia fellázadt ellene, és ráadásul Sémei néhány méter távolságról gonoszul csúfolja, gúnyolja, megalázza őt. Azt mondja az egyik derék vitéz Dávid mellett: elmegyek, és fejét veszem ennek a kutyának! Az indulatot hívja elő belőle az, amit hall. Dávid azt mondja: ne menj sehova. Az Úr mondta neki, hogy alázza meg Dávidot, és én az Úrtól elfogadom ezt a nyilvános megaláztatást.
Ehhez hit kell, hogy valaki túllásson azon, hogy az a „piszok” miket mond rólam, akkor hallgattassuk el. Ehhez nem kell se nagy ész, hit meg végképp nem, csak az az indulat, amelyik mindnyájunkkal velünk születik. De, hogy miért mondhatja ezt, hol van ebben az egész jelenetben Isten? Ehhez már hit kell. Túllátni a jelenségeken és látni azoknak a mozgatóját, mégpedig a végső mozgatót, Istent.
Vagy: Dávid a barlangban rejtőzik. Oda bejön Saul. Azt mondják Dávid hű emberei: az Úr adta a kezedbe. Itt az alkalom, ott van a kard a kezedben. Keresztül szúrod s meg van oldva. A nép is fellélegzik és neked sem kell menekülnöd tovább. Aki csak a láthatókra néz: itt az alkalom. Aki hisz, aki Istenre néz azt mondja: milyen bolondokat beszéltek. Ez az Isten felkent királya. Hogy miket csinál, az az ő felelőssége, de nem nyúlok hozzá egy ujjal sem, mert az az én felelősségem, hogy engedelmes maradok-e Istennek egy ilyen kísértő helyzetben is. És nem bántja Sault, mert hisz, többet lát, mint az ő kedves katonatársai, és ő ott is Isten jelenlétében van.
Mondok két mai példát.
Valakit durván és számára roppant bántóan, sőt veszélyesen megrágalmaztak. Aki a támadást indította ellene, az beígért egy második támadást is, hogy az lesz az igazi, és akkor kinyírja és erkölcsileg lehetetlenné teszi. Teltek a napok, a hetek. Akit megfenyegettek, Ez az illető hívő ember volt, imádkozott ezért a dologért, és a bibliaolvasó kalauz szerint Náhum könyve következett. Azt olvassa az egyik napon, amikor eléggé el volt csüggedve: „Így szól az Úr: nem lesz kétszer veszedelem. Megaláztalak téged, de nem foglak többé megalázni. Most már leveszem rólad az ő igáját, és bilincseidet leszaggatom.” Azt mondta, amikor elolvasta: köszönöm, Uram, s elszállt a szívéből minden félelem attól, hogyan fogják őt kikészíteni. A család továbbra is izgult és várták, hogy majd bekövetkezik előbb-utóbb a kilátásba helyezett támadás, de ő bizonyos volt, hogy nem következik be. Miért? Mert megmondta az Úr.
Szabad ilyen önkényesen magára értelmezni az igét? Ha egy Bibliát naponta komolyan olvasó hívő ember a problémáival ott áll Isten előtt, és bibliaolvasás közben a Szentlélek erre teszi a hangsúlyt, így irányítja a gondolatait, akkor nemcsak szabad, hanem kell. Akkor erre a kősziklára rá kell állni. Ha pedig ezek után is izgul és fél, akkor hitetlen. Ha ezek után ilyen békesség lesz a szívében, akkor hisz. „Isten igéje, rajtad nyugszik hitem.” És valóban nem következett be ez a végzetesnek ígért támadás. Má-ig sem tudja, miért.
Jövünk haza egy gyermekkonferenciáról. Az ott szolgálók többsége úgy érzi, nem jól sikerült. Közömbösek voltak, nem érdekelte őket semmi. Sok fegyelmezési problé-ma volt. Elég sok betegség is. Nem volt igazán jó hét. Egy valaki nagyon vidám. Istennek hálát adó énekeket énekel még hazafelé a vonaton is. Mi van vele? Minek örülsz te? Annak, hogy ilyen héttel ajándékozott meg bennünket Isten. Milyen héttel? És kezdik sorolni neki mennyi baj volt ott. Á, mondja, ennél sokkal több történt. Hirdettük az igét és Isten igéje hatalom. Akinek a szívébe hullott abból új élet lesz. Imádkoztuk egész héten át a gyermekekért, és a mi imádságaink megvannak Isten előtt — ez le van írva a Bibliában. Szerettük őket egész héten, és a szeretet csodákat művel. Miért vagytok így elkeseredve?
Ez nem valami naiv optimizmus, mert amikre hivatkozott, azok bibliai tények. Az ő hite Isten igéjére épül. Ahol ige hangzott, ott bármi jó megtörténhet. Miért kell azt nekünk most azonnal látnunk? Majd kikel a mag valamikor. Mi vetettünk egy hétig. Imádkoztuk. Megvannak a kéréseink Isten előtt. Kétségbeesni hitetlenség. Ezzel sértjük Istent. Szerettük őket, s mi minden meg van írva a szeretetről! Akkor miért kell kétségbeesni? Hogy voltak kellemetlenségek, rosszak voltak, közömbösek stb.?
Sokszor elakadunk mi is a láthatóknál. Hinni azt jelenti: túllátok a láthatókon, szá-molok Istennel, számítok Reá.
Még annyit, hogy aki a szó ilyen értelmében hisz, annak a hite meghatározza a múltját, a jelenét és a jövőjét is. Mivel erről sokat ír a Biblia, egy kicsit még ennél időzzünk.
Milyen értelemben határozza meg a múltját? Mindegyikre szeretnék csak egy-egy igét említeni, mert sok van.
A Róm 5,1-ben ezt olvassuk: „Megigazulván ezért hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” A múltam miatt azért lehet békességem, mert hiszem, hogy Jézus Krisztus egyetlen egy tökéletes áldozatával eltörölte az én bűneimet és azok következményeit is. Mivel a hit által személyes kapcsolatba kerültem vele, Isten ugyanolyan igaznak lát engem, mint Őt. Ez meg van írva.
Akkor, ha a régi bűneim eszembe jutnak, mi a tennivalóm? Adjak hálát Istennek azért, hogy bocsánatot kaptam rájuk. De az a szörnyű is eszembe jut. Még inkább adjak hálát, hogy még azt a szörnyűt is megbocsátotta. Ilyen nagy a Krisztus áldozatának az ereje. A múltamat tisztába tette, megigazulván hit által.
A jelenben pedig megvalósulhat az, amit Pál apostol a Galata levélben ír: „A Krisztus Jézusban nem számit sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség, csak a szeretet által munkálkodó hit.” (5,6) Ez nagyon kifejező szó: munkálkodó. Energia sugárzik belőle, az a szó van ott. A szeretet által energiát fejt ki az én hitem. Az, hogy hívő vagyok, nemcsak nekem jó, hogy most már személyes kapcsolatba kerültem az én Urammal. Az Ő élete beleáradt az én hitvány életembe, és ezért a múltam rendben van, mert megigazultam. Mit csinálok most? A hitem kihat, sugárzik, munkálkodik, energiát fejt ki, mégpedig úgy, hogy szeretet sugárzik belőle. A szeretetnek sokféle kisebb-nagyobb cselekedeteit végzi. Ez jellemzi a jelent.
És mi jellemzi a jövőjét a hívőnek? Pé-ter apostol írja: Hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben. (1Pét 1,21) Hit által igazultuk meg és rendezte Isten a múltunkat Jézusért, hitben járunk és ezért minden gesztusunk mögött a szeretet van, mert a szeretet által munkálkodó hit az igazi hit. Ha meg előre nézünk, akkor egészen bizonyos reménységünk van. Miben reménykedünk, hogy majd csak lesz valahogy? Nem. Abban reménykedünk, ami meg van írva. A hívő ismeri is az ígéreteket, és Isten ígéreteinek a teljesedését várja, amikor előrenéz. Tudja, hogy akármilyen sötét felhők is gyülekeznek néha egy-egy népnek az egén, egy-egy család feje felett, vagy egy ember személyes életsorsát illetően, a felhők felett is süt a nap, és Isten ura a történelemnek és a mi személyes sorsunknak, ezért reménységgel nézünk előre.
Olyan nagy reménységgel, hogy az még a halálunkon túl is nyúlik, mert azt olvassuk a Zsidókhoz ír levél 11,13-ban: „Hitben haltak meg ezek mind, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat és vallást tévén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.”
Akiket itt felsorol a 11. részben, azok nem nyerték meg az ígérteket, azoknak az életében nem teljesedett be még Krisztus eljövetele, váltsága, nem hangzottak el az Ő visszajövetelére vonatkozó ígéretek. De mivel hitben haltak meg, bizonyosak voltak abban, hogy mindez beteljesedik. Mindez valóság lesz. Ha nem az ő életükben, akkor majd később, de Isten szava igaz, és ők bé-kességgel éltek és békességben haltak meg.
Nos, ilyeneket jelent hitben járni. A hitnek az ellentéte ilyen összefüggésben Jézus tanítása szerint a látás. Amikor valaki látni akar mindent, csak azt hiszi el — de azt sem mindig —, amit lát, és akkor olyan állapotba kerül, mint Tamás. Neki mondta Jé-zus húsvét után egy héttel: mivel láttál engem, Tamás, most már hiszel? Tudod-e, hogy kik a boldogok? Azok, akik nem látnak, és hisznek. Minek hisznek? Az igének, Istennek. Az ő igaz szavának. Nem hiedelmek áldozatai lesznek, és nem hiszékeny emberekké válnak, hanem hisznek. Van valaki, aki megbízható, akinek a szavára támaszkodhatnak és rá is támaszkodnak arra, mint a pásztor a botjára. Ezek az emberek nem csalatkoznak. Ők képesek arra, hogy akár a vértanúhalálig is hívek, hűségesek maradnak. Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját. (Jel 2,10)
Erre azonban csak az képes, aki nem a bajaira néz, nem az ellenségeire, nem az elképzelt veszedelmek körül forognak a gondolatai és telik meg egyre több félelemmel és aggodalommal, hanem hova néz? Oda, ahova a Zsidókhoz írt levél 12. részének az eleje mutat, amikor azt mondja: „Félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra.” Nem magamra, nem a másikra, nem a veszedelmekre, Jézusra. Ő kezdte el mindannyiunkban a hitet, vagy kezdheti el, és Ő fogja azt befejezni, és teljesedésbe vinni, amikor majd a hitünk látássá lesz. Amikor meglátjuk Őt is színről-színre, úgy amint van, és amikor minden titok nyilvánvalóvá lesz a számunkra.
Megkérdeztem valakit az elmúlt napokban, hogy mit válaszolna, vagy mit válaszoljak én erre a kérdésre: mit jelent hitben járni? Olyan kedves egyszerűséggel mondta: hitben járni csak az tud, aki egyszer elindult. Szeretnék most bátorítani mindenkit, hogy induljunk egyszer hitben, mert csak ezután érdemes beszélni arról, hogy mit jelent járni. Egyszer el kell indulni, ami azt jelenti, hogy megragadjuk azt az üdvösséget, amit nekünk Isten Jézus Krisztusban kínál. Elhisszük, hogy nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott emberek közt az ég alatt más név, aki meg tudna minket tartani, csak Jézus. Aztán ez folytatódjék azzal, hogy elfogadjuk az Ő ajándékait, tudomásul vesszük a próbákat, a próbákat is elfogadjuk tőle. Elfogadjuk a helyzetünket, a sorsunkat, önmagunkat. Ez nem azt jelenti: beletörődünk, annál sokkal több, hogy Istentől elfogadom, mert akkor meg fogom látni, mi a célja mindannak, amit át kell élnem. Utána már csak kitartásra van szükség, hogy mindvégig állhatatosak maradjunk.
Hadd fejezzem be azzal, hogy felolvasok egy halleluja-éneket, amelyik mindezt összefoglalja.
Nem láthat bár e földi szem,
Jézus tiéd vagyok.
Bár arcod rejtve van nekem,
Mégis felém ragyog.
Fülem nem hallja hangodat,
Mégis beszélsz velem,
S boldogságot csupán az ad,
Ha szódat figyelem.
Képed betölti lelkemet,
Utam bármerre visz
És mindenütt kezed vezet,
Ha azt nem látom is.
Kimondani, mi vagy nekem,
Ó nincsen arra szó.
Most hitből áll csak életem,
S mégis mindez való.
De majd a fátyol szétszakad,
Mely most még rejteget.
Színről-színre látlak magad’,
S fényedben élhetek.