Cseri Kálmán

Az utóbbi hónapokban feltűnően gyakran tárgyalt téma lett vallásos körökben a keresztyén szabadság. Egész sor könyv jelenik meg szinte hónapról-hónapra erről a témáról és a gyülekezetekben éles viták folynak arról a kérdésről, mi valójában a keresztyén szabadság, amiről a Szentírásban olvasunk, és amire Jézus Krisztus segíti el a benne hívőket.
A keresztyén szabadság keskeny útja két véglet között halad. Az egyik az ún. szabadosság, a másik a törvényeskedés. A szabadosság és a törvényeskedés között megy az az út, amire minket Jézus elhívott, és amit a Biblia szabadságnak nevez. Nézzük meg röviden az egyik meg a másik végletet is, és aztán kicsit részletesebben azt, mit kínál Jézus Krisztus azoknak, akik Őt akarják követni ebben a tőle egyre messzebbre sodródó világban.
Mit értünk szabadosságon?
A szabadság, az igazi szabadság egyik ellensége a szabadosság. Ebben a bűnbe esett embernek az a vágya jelenik meg, amelyik nem tűr semmilyen korlátot. Amelyikkel az ember arra törekszik, hogy ne függjön senkitől se, és korlátlanul, mértéktelenül élvezni akarja mindazt, ami neki tetszik. Erre a gondolkozásra és gyakorlatra illik Jézusnak az a mondata, hogy az ilyen ember Istent nem fél, embert nem becsül. Lesöpör minden tekintélyt, nem ismer el maga fölött senkit és semmit. Túlteszi magát mindenféle törvényen. Ő maga akarja a törvényt szabni, vagyis maga akar istenkedni nemcsak a maga életében, má-sok felett is.
Bizonyos értelemben a francia forradalom tűzte zászlajára ennek az abszolút szabadságnak a jelszavát. Csakhogy abszolút szabadságban élni lehetetlen. Ez az ördög illúziója. Azért nem élhet így az ember, mert temérdek függőségbe van beágyazva az életünk. Függünk a természeti törvényektől. Tetszik, nem tetszik, például a nehézkedés mindnyájunkra hat, és ez ellen nem sokat tudunk tenni. Függünk azoktól a mikroorganizmusoktól, amik bennünk élnek, és amiket jószerével nem is ismerünk. Függünk egymástól, akár akarjuk, akár nem. Tiltakozni lehet ellene, de ez adottság. És függ az ember elsősorban azért, mert teremtmény. Függ Alkotójától akár akarja, akár nem.
Ennek ellenére az erkölcsi síkon ezt a korlátlan szabadságot mégis újra és újra sokan megpróbálják megvalósítani. Nekik ne parancsoljon senki, a dolgaikba ne szóljon bele senki. Ebből mindig mértéktelenség születik. Márpedig a legjobb dolgot sem lehet mérték nélkül gyakorolni úgy, hogy az ember azzal ne ártana önmagának vagy másoknak.
Olyan egyszerű ez, ahogy a bőrünk behatárol bennünket, hogy addig terjedünk, ugyan-így behatárolják a létünket azok a lehetőségek és adottságok, amik között élünk. Abszolút szabadsága egyedül Istennek van. Itt olvassuk a most hallott ige után ezt: „Isten mindent az Ő akaratából cselekszik.” (Ef 1,11) Egyedül Ő cselekedhet mindentől és mindenkitől függetlenül, úgy, ahogy azt jónak látja.
Aki erre a szabadosságra törekszik, vagyis egyfajta korlátlan szabadságban akar élni, az előbb-utóbb rabbá lesz. Rabja lesz a korlátlan szabadság hajszolásának, annak, hogy újabb és újabb kísérleteket tegyen ennek a megvalósítására. Olyan helyzetekbe sodorja magát, amiből nem talál kiutat. Ezek az emberek esnek legkönnyebben áldozatául valamilyen szenvedélynek, ami megkötözi őket, és folyamatosan tönkreteszik magukat, másokat és a környezetüket. A lelkigondozói feladatok jó része az ilyen emberek körül forog, akik azt akarták, hogy senki ne szóljon bele életükbe, és olyan zsákutcákba futottak be, amikből nem látnak szabadulást. Ott vergődnek kétségbeesetten. Rettenetes rabsághoz vezet az, ha valaki mindentől szabadon akar gondolkozni és élni.
A másik véglet az úgynevezett törvényeskedés.
Amikor az ember azt mondja, hogy úgy tűnik, mégis csak függünk Istentől, akkor tegyünk meg mindent azért, hogy megnyerjük Istennek a jótetszését. Maga veszi kezébe ennek a kérdésnek a megoldását, és bizonyos vallásos előírások, törvények teljesítésével akar érdemeket szerezni Istennél, és várja ezekért a jutalmat. El egészen addig, hogy az üdvösséget is jutalomként, ellenszolgáltatásként várja Istentől. Ő teljesített, akkor Isten adja meg neki azt, amit vár tőle. Megdolgozott az üdvösségért, megérdemli azt, hogy Isten jutalmazza.
Ezek az előírások sokszor emberi törvények és előírások, nem is Isten törvényei. Jézus ezért is vitatkozott a farizeusokkal olyan sokat. Kifejezetten beszél is nekik erről, hogy a magatok előírásait az Isten törvényei fölé helyezitek, és azt gondoljátok, hogy mivel ezeket teljesíteni akarjátok, ezért Istennek kö-telessége titeket megjutalmazni, pedig nem is tudjátok teljesíteni, és ebből lesz a képmutatás.
Szeretném megjegyezni, hogy aki törvé-nyeskedés helyett törvénykezést mond, az téved és félrevezet másokat, mert ez két különböző fogalom. Azért említem meg, mert az egyik könyv, ami erről a témáról megjelent, nyilván a fordító tévedése miatt, törvénykezést említ.
A törvénykezés jogi fogalom. Olyan jogi cselekmény, ami az igazságszolgáltatás feladata és kötelessége, amelynek során az elfogadott érvényes törvényeket alkalmazza és érvényesíti az élet különböző helyzeteiben.
A törvényeskedés teológiai fogalom. A vallásos embernek azt a fajta gondolkozását és téves gyakorlatát jelöli, amelynek során ő maga állít fel sok törvényt, ezeknek a betartását követeli meg másoktól is, és ezeknek a betartásától reméli azt, hogy Istennél így jó pontokat szerez s ezért aztán jutalmat kap.
Az önmegváltás téves gondolatának egy változata ez, amikor a vallásos ember azt képzeli, hogy a bűneit kiegyenlítheti Isten előtt bizonyos jócselekedetekkel, ellensúlyozhatja azokat, levezekelheti, és nem egyedül Isten kegyelmétől várja bűneire a bocsánatot.
A törvényeskedő ember sem szabad, mert állandóan a teljesítménykényszer alatt roskadozik. Neki teljesítenie kell valamit azért, hogy elérhessen valamit Istennél. Soha nem bizonyos abban, hogy eleget teljesített-e már. Hol tart most a mérleg, ha Isten most vonna mérleget. Egyfajta gőg is következik ebből. Megveti azokat (mint a Jézus-korabeli farizeusok is), akik nem igyekeznek betartani ezeket a törvényeket, és vég nélküli erőlködéssé válik a vallásos élete. Nem beszélve arról, hogy elfelejti az ilyen ember a Bibliának azt a világos tanítását, hogy semmit nem tudunk teljesíteni, ami Isten mércéjével mérve tiszta, tökéletes, neki megfelelő lenne. Ez is rabságban tart tehát.
Jézus Krisztus mindkét rabságból kiszabadítja azokat, akik Őbenne hisznek. Abból a hamis illúzióból is, hogy eljuthatok a teljes szabadságra, és ebből olyan szabadosság lesz, amivel megkötözöm magam. Ebből az illúzióból is, hogy én az Isten előtt olyan érdemeket szerezhetek bizonyos előírások teljesítésével, amikért nekem jutalom jár. Mind a kettő öncsalás, és akik Jézust megismerték, azok szabaddá válnak ezektől. Hogyan válnak szabadokká?
Úgy, hogy bekövetkezik az életükben az, amiről olyan sokat beszélünk, és amiről a Szentírás is sokat ír: az újjászületés. Úgy, hogy az életük összeforr azzal a Jézussal, aki helyettük elszenvedte bűneik büntetését. Jézus beköltözik a szívükbe és él ott. Kapják az Ő Szentlelkét és ez a bennük élő Krisztus és az Ő Lelke képessé teszi az ilyen embert Isten akaratának a cselekvésére. Mégpedig úgy, és ez óriási különbség, hogy a törvény, illetve Isten akaratának a cselekvése nem külső kényszer többé a számukra, hanem belső késztetés.
Ugyanaz a különbség, mintha valakinek megparancsolnák, hogy egy számára ellenszenves embert szeressen. Tessék őt szeretni, és viselkedj úgy, mintha szeretnéd! Ezt meg lehet játszani, de egyrészt az soha nem lesz igazi szeretet, másrészt azt csak belső lázadozással lehet megjátszani, hogy viselkedjék úgy. Ez viselkedés lesz.
Jézus minket nem viselkedni akar megtanítani, hanem egészen újjáteremt. Az újjászületés után már nem a szolga kényszerű engedelmességével próbál a vallásos ember Isten akarata szerint élni, miközben lázad Isten törvényei ellen, hanem fiúvá válik, családtag lesz. Azonosul egészen az Atya akaratával, és tudja, hogy miközben neki engedelmeskedik, a saját jövőjét is azzal építi. Neki is személyes érdeke az, hogy Isten akarata szerint éljen, hiszen a fia, a gyermeke, hiszen az örököse. Összetartoznak nagyon mélyen.
Teljes érdekazonosság jött létre, és ezen belül nemcsak, hogy könnyebb engedelmeskedni, hanem az Atya iránti szeretet és hála motiválja ezt az engedelmességet. Nem kényszerű kötelesség. Sokszor nem is érzi engedelmességnek. Egy idő után már eszébe sem jut másik lehetőség. Ez lett a nagy lehetőség a számára, hogy végre képes és kész Isten akarata szerint élni. Nem saját erejével erőlködik, hogy valamiféle előírásokat teljesítsen és megfeleljen azoknak, hanem a benne élő Krisztus teszi mindezt gyönyörűségessé. Élvezi az Istennek való engedelmességet. Akkor örül, amikor tudott engedelmeskedni.
Azért olvastam fel a Galatákhoz írt levélből ezt az egyetlen verset, mert ez az egész levél lényegében erről szól. Hiszen amikor Pál apostol Galácia gyülekezeteiben járt, akkor ezt az örömhírt, ezt a nagy lehetőséget hirdette meg az ottaniaknak. Ti, akik eddig a magatok pogány gondolkozásában szabadosan akartatok élni, és azt hittétek, hogy a magatok urai vagytok, közben a bűn rabszolgái voltatok, vagy egyfajta vallásosság jegyében megpróbáltatok megfelelni a magatok isteneinek, és őket rákényszeríteni, hogy ennek fejében jutalmazzanak, — mindkét rabságból Jézus kiszabadít titeket. Nincs korlátlan szabadság, látjátok, hogy milyen zsákutcákba futottatok. Nem kell erőlködnötök, hogy az élő Isten előtt érdemeket szerezzetek, mert Ő ajándékozza nektek a kegyelmét, és ennek az ajándéknak a birtokában lesztek egészen szabadok és lelkileg gazdagok. Azok, akik hittek ezekben a gyülekezetekben, így jutottak el egy szabad, boldog, örvendező életre.
Akkor az apostol távozása után megjelentek ott tévtanítók, akik azt mondták: álljon meg a menet! Ez nem olyan egyszerű. Hogy képzelitek azt, hogy csak azért, mert Krisztus meghalt, csak azért, mert hittel Őt befogadjátok… Nektek is kell valamit tenni. Hol marad az emberi teljesítmény? Ha megtartjátok az ószövetségi törvényeket, ha a férfiak mindnyájan körülmetélkednek, ha az előírt ünnepeket és étrendet komolyan veszitek és gyakoroljátok, akkor lesztek kedvessé Isten előtt, és utána lehet reménységetek arra, hogy esetleg üdvösséget is kaptok tőle.
Ez megzavarta a kezdő hívőket. Most melyik az igaz? Vagy a kettőt ötvözni kell? Pál apostol látta, hogy ez az üdvösségüket veszélyezteti. Ez a tisztánlátásukat zavarta meg. Ez teljesen hamis, torz Isten-képet és Krisztus-képet vetít eléjük. Ezért olyan éles hangú levél a Galatákhoz írt levél. Ebben a levélben újra felragyogtatja előttük azt, hogy mit tett értünk Jézus. Ő mindent elvégzett kereszthalálával és feltámadásával, ami ahhoz kell, hogy valaki csakugyan kedvessé váljék Isten előtt. Ehhez a tökéletes váltságműhöz semmit nem tudunk hozzáadni. Egyedül az Ő vére az a váltságdíj, ami elegendő volt ahhoz, hogy kiszabadítson minket a bűn kényszerhelyzetéből, hogy csak vétkezni tudunk — ebből a rabszolgaságból —, és szabad emberré tegyen bennünket.
Egy lehetősége van az embernek, vagy visszautasítja ezt nagyképűen, és azt mondja: azért továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy majd én megszerzem és megmutatom, vagy pedig alázatosan elfogadja ezt az ajándékot. Csodálkozik rajta, hogy ilyen nagy az Isten kegyelme, ennyire hajlandó már akkor szeretni, amikor én még ellensége vagyok, és éppen az eziránti hála segíti abban, hogy ezután Isten akarata szerint járjon.
Ennek a szabadságnak, lelki felszabadulásnak a feltétele ezzel az élő Krisztussal való szoros közösség. Ugyanúgy, mint ahogy Jézus példázata szerint a szőlővessző csak akkor maradhat életben, és akkor teremhet gyümölcsöt, ha rajta marad a tőkén. Ha szerves, élő, valóságos közössége van vele, és onnan jönnek a nedvek és ugyanaz a nedv kering őbenne is. Mihelyt levágják, megszakad a közösség, semmire sem való. Legfeljebb tűzre, és ott sem sokat ér.
A keresztyén szabadság tehát a Krisztus-tól való tökéletes függés. Ez paradox módon hangzik, mintha ellentmondana a mondat egyik fele a másiknak, de sok más emberi kapcsolatban is tapasztalható ez. Igazi szabadságban az élhet, akit nagy szeretet köt a házastársához, például. A legszabadabb ember az, aki elkötelezte magát Jézus Krisztusnak és a vele való szerves, élő, szoros közösségben él folyamatosan, és ezt naponta ápolja.
Nem tudom, mennyire ismert a kis mozdonyról szóló mese. A kis mozdony abszolút szabadságra vágyott, és idegesítette, hogy neki előírják: azon a sínen kell közlekednie odavissza. Egyszer leugrott a sínről, hogy majd ő… Azután egy ideig még majdnem úgy gurult az aszfalton, mintha a sínen lett volna, de jött az első kanyar, és azt nem tudta bevenni. Ott egy kicsit összetörte magát, de azért ment tovább elszántan. Akkor jött egy búzatábla, és ott tarolt és tönkretette a vetést. Nem értette, hiszen ő nem akart kárt okozni, akkor miért okoz kárt? Azután jött a mocsár, amiben aztán se előre, se hátra, csak egyre lejjebb. Megfeneklett.
A kis mozdony a sínen szabad. Akármilyen paradox módon hangzik is ez, ez az igazság a lelkiekben is. Az ember csak a Krisztushoz kötöttségben válik igazán szabaddá. Azt kell azonban látnunk, hogy mitől lesz szabad, és mire válik szabaddá. Itt mind a két kérdésre válaszolnunk kell, mert hiányolom ezekből a most megjelent könyvekből a másodikat. Örömmel elújságolják, mitől lesz szabad az, aki Krisztusban hisz, de némelyikük teljesen hallgat arról, hogy mire tesz szabaddá minket Krisztus. Márpedig ebből egyoldalú tanítás következik, amiből meg tunya, felelőtlen, az Isten kegyelmén élősködő, és nem azzal élő keresztyének születnek. Nekünk mind a két kérdésre a Biblia válaszát kell komolyan vennünk.
Mitől szabadít meg minket Krisztus? Ezt most inkább felsorolni tudom, és nem részletezni, majd talán egyszer később. Aki így Őt hittel befogadja az életébe, rábízza magát egészen, az mitől lesz szabad?
Szabad lesz attól a lázadástól, ami velünk születik és a vérünkben van, Istennel szemben. Az Isten parancsai elleni tiltakozástól. Megvilágosodik az értelme is, és felismeri, hogy Istennek a parancsai mind a javunkat szolgálják. Egytől-egyig. Még ha valamit megtilt is, azok olyan tilalmak, mint a védőkorlát a veszélyes hegyi utak kanyaraiban: át lehet szakítani, de ott a szakadék, és számoljon az ember a következményével. Nem érdemes átszakítani, figyelmeztet arra, hogy itt különösen veszélyes. Itt jobb, ha a korláton belül maradsz.
Megszűnik a lázadás, mert létrejött a szí-vében az Isten iránti bizalom. Bízik benne. Egyre jobban megismeri, és annál jobban rá meri bízni magát. — Megszabadít attól a tehetetlenségtől, hogy nem vagyunk képesek a magunk megromlott természetével Isten akarata szerint élni. Legfeljebb addig jut el sok ember, és ez megint lelkigondozói tapasztalat, hogy változtatni kellene az életemen, vagy meg kellene változnom. Ez is nagy dolog, ha valaki eddig eljut, de nem tudjuk magunkat megváltoztatni. Ugyanúgy nem, mint ahogy a próféta igehirdetésén keresztül Isten mondta az Ő népének: ahogy a párduc a foltjait le tudja dörgölni vagy mosni magáról, úgy tudtok ti megszabadulni a sejtjeitekbe ivódott bűntől, ellenkezéstől, lázadástól.
Aztán ez a Krisztussal való közösség megszabadít a haláltól. Túllátunk a halálon. Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? — mondja Pál apostol. Komolyan vesszük azt, amit Jézus Lázár sírjánál mondott: „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az. Mert én vagyok a feltámadás és az élet.” Akinek vele közössége van, az nem hal meg. A biológiai halál annak is megállítja a szívét, de ez semmi különösebb törést nem jelent a számára, még közelebb kerül ahhoz a Krisztushoz, akivel itt is járt. Következésképpen megszabadít Jézus a haláltól való félelemtől. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk, hogy vannak, akiket egész életükön át rabságban tart a haláltól való félelem. Megszabadít attól a hatalomtól, aki mindezek mögött áll: az ördögtől. Nem vagyunk többé a rabjai, a kiszolgáltatottjai.
Megszabadít a törvény átkától. Ez Pál apostolnak a kifejezése. Azt érti rajta, hogy a megromlott emberi természetet tulajdonképpen a törvény sok előírása ingerli arra, hogy ezeket megszegje. Vagyis, hogy szembekerüljön a törvényadó Istennel, és ha sikerül valamit teljesítenie vallásilag, akkor jogot formál arra, hogy függetlenítse magát Istentől és azt gondolja, nélküle is elboldogul.
Sorolhatnánk még tovább, de ezek talán a legfontosabbak, amitől megszabadít a Jézus Krisztussal való közösség és a tőle kapott új élet.
Mire szabadít fel? Arra például, hogy „értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat” — ahogy az 512. énekünk mondja. Meg arra, amit most énekeltünk: Segíts engem akaratodat tanulnom, útaidban járnom, oltalmad béfedezzen, kedvem kedved szerint légyen. Gyönyörű összefoglalása az új életre jutott ember szabadságvágyának. Taníts engem szabadon engedelmeskednem neked, örömmel, önként útaidban járnom, mert már olyan sok rossz úton indultam el. Segíts tudatosan a te oltalmad alatt élnem, szabadon minden aggodalmaskodástól és félelemtől, elbizakodástól és kétségbeeséstől, és még a kedvem is kedved szerint légyen. Annak örüljek, Atyám, ami a te örömöd, attól iszonyodjam, ami előtted utálatos, kedvem kedved szerint légyen.
Felszabadít a bizalomra, és arra, hogy egé-szen rábízzuk magunkat a mi szerető Atyánkra. Következésképpen átéljük, hogy soha nem vagyunk egyedül. Ez óriási dolog ám! Megint bőséges lelkigondozói tapasztalat, milyen sok fóbia, szorongás, sok egyéb kár következik abból, hogy egyedül vagyok kiszolgáltatottan. Csak magamra számíthatok. A csalódások sorozata hogy torzítja el és teszi tönkre az embert. Nem vagyok egyedül! Megígérte az, aki engem a legjobban szeret, hogy tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig, s erre számíthatunk. Itt, halálunk órá-ján és utána is.
A megtérésem után az első nagy élményem ez volt, amikor a János evangéliumát kezdtem olvasni, ez felragyogott előttem. Akkor én most már soha többet nem leszek egyedül. Ez óriási szabadságot, felszabadulást jelent.
Felszabadít minket Jézus arra, hogy azokat a jócselekedeteket vegyük észre és cselekedjük, amiket Ő készített el nekünk. Az Efézusi levélben ír erről Pál apostol. Nem nekem kell erőlködnöm, ügyködnöm, hogy valami jót tegyek, hogy Isten előtt jó legyek. Hanem miután megkaptam tőle minden jócselekedetem nélkül az Ő nagy kegyelmét, és befogadott a családba, Isten gyermeke lehettem, most már tudom, ott mi a dolgom. Látom, mi az, amit nekem készített el, ahol kibontakozom, amihez megadja a szükséges ké-pességet, kegyelmi ajándékot. Amiben örömöm lesz. Ahol az Ő kezében leszek eszköz. Ahol a vele való közösség erősödik. Kicsit félve mondom, de biblikusnak érzem: amit együtt végzünk Ővele. Nem magánakciók sorozatából áll a hívő élet, hanem az én Megváltómmal közösen végezzük azt, amit Ő bízott rám.
Felszabadít a szeretetre. Nem bosszant, hogy mások is vannak rajtam kívül a világon és ezek korlátozzák a szabadságomat, hanem örömmel tölt el, hogy sokan vannak körülöttem, akiknek hasznukra lehetek, akiket szerethetek, s akiknek szolgálhatok. Éppen ez a szeretet korlátozza be a szabadságot is. Ezen belül éli meg az ember azt a nagy szabadságot, amire Jézus Krisztus elsegít.
Felszabadít arra, hogy másoknak a lelke, lelki üdvössége is fontos lesz. Az „emberhalászat”, a lélekmentés fontos lesz.
Felszabadít az Isten dicsőítésére, mert enélkül az új élet nélkül, a Szentlélek nélkül nem tudjuk Őt dicsőíteni.
Jézus Krisztus felszabadítja a hívőket arra, hogy olyan képességekkel rendelkezzenek, amikkel korábban nem. Nem esik nehezükre bocsánatot kérni. Szívesen hoznak áldozatot is másokért, akárkiért, akinek arra szüksége van. Sokszor észre sem veszik, hogy most áldozatot hoztak. Számon sem tartják, hiszen nem ennek fejében várnak valamit Istentől, hanem csak továbbadnak valamit abból a nagy kincsből, amit ők is érdemük nélkül kaptak.
Sorolhatnánk még… Felszabadít a helyes önismeretre, a helyes emberismeretre, helyes világlátásra. Hogy ennek a világnak van gazdája minden látszat ellenére is. Nem véletlenül történnek a dolgok. Felszabadít arra, amiről itt a fejezet végén, a Galata levél 5. részének a végén ír az apostol: Megjelennek az ilyen ember életében olyan áldott gyümölcsök, tulajdonságok, amik hasznosak másoknak. A szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Mind-ez együtt. És mikor melyikre van nagyobb szükség, azt adja gazdagabban a Gazda, aki már az ilyen ember életének a Gazdája lett.
Ezért fejezi be az apostol ezt a fejezetet ezzel a mondattal: „Ha már a Lélek által élünk, akkor a Lélek szerint is járjunk.” Tehát ha Isten Lelke erre az új életre felszabadított, akkor most már éljünk is úgy, mint szabadok. Látszódjék meg rajtunk az, hogy mindattól, amit itt elsoroltam, meg még sok minden mástól szabaddá tett Jézus, és sok mindenre szabaddá tett. Ez nagyon fontos. Itt van az a két hangsúly és annak az egyensúlya, amit említettem: nemcsak arról ír az apostol, hogy a Lélek által élhetünk, és ez milyen nagy dolog, hanem arról is, hogy ebből következzék az, hogy akkor a Lélek szerint is járunk. Akkor Isten Lelke irányítsa a gondolatainkat, a cselekedeteinket, és akarjuk is, hogy Ő irányítson.
Itt megint egy ellentmondásnak tűnő bibliai igazságot hadd említsek, amit legszemléletesebben Péter levelében olvashatunk több helyen. Péter első levele 2,16 részét idézem: „Mint szabadok, és nem mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái.” Úgy éljetek, mint akik szabadok mindattól, ami eddig megkötözött, de nem szabadosan, mint akiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái.
Ebben az Isten iránti teljes elkötelezettségben, teljes szabadságban, amire a Lélek segít el. Szabadon mindattól a rossztól, amitől nem tudunk önerőből szabaddá válni, és szabadon mindarra a jóra, amiben Isten használni akar bennünket.
Ezt nevezi Pál apostol a Római levélben az Isten fiai dicsőséges szabadságának. Vagyis ennek a szabadságnak, ennek az útnak a kapuja az, hogy Isten gyermekévé legyen valaki. Isten gyermekévé pedig úgy lesz, hogy akik Jézust befogadták, megadja azoknak azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. (Jn 1,12)
Ez életkérdés, hogy világosan lássa mindenki magáról, hogy az lett-e már, vagy nem. Sokan elhitetik magukkal, hogy azért, mert néha kezükbe veszik a Bibliát, azért, mert rendszeresen járnak templomba, azért, mert erkölcsösebbek, mint az átlag, azért, mert vallásos nevelést kaptak, azért, mert nem tagadják az Istent, ők már Isten gyermekei. Ennek a Bibliában világos kritériuma van. Akik Jézus befogadták, azoknak adja meg azt a kiváltságot — ezt a nagy kiváltságot —, hogy Isten gyermekeivé legyenek.
Isten gyermekei vagyunk-e? Kezdődjék azzal, hogy legyünk azok! Ha pedig az Ő kegyelméből befogadott minket az Ő családjába és azok vagyunk, akkor látszódjék meg rajtunk, hogy mi már szabadok vagyunk mindezektől, és szabadok vagyunk minden jóra, amire ő szabaddá tett, és járjunk is ebben a szabadságban.

Néhány héttel ezelőtt olvastuk újra a Ruth könyvét kalauzunk szerint. A legtöbben ismerjük ennek a gyönyörű kis novellának a történetét. Most egyetlen igei gondolatot szeretnék kiemelni belőle: hogyan formál Isten valakit, akit kiválasztott magának eszközül. Ebben az esetben Naomit.
Naominak az útja szépen kirajzolódik ebből a rövid kis bibliai könyvből. Honnan indult el és milyen volt akkor? Milyen állomásokon keresztül vezette őt Isten úgy, hogy Naomi egyelőre nem látta, hova vezet az út, csak Isten tudta tervét vele, és hova érkezett meg. Milyen ember az, aki Isten kezéből kerül ki míves munkaként?
Olyan szép az a kifejezés a Márk evangéliuma elején, amikor Jézus tanítványokat hív el és azt mondja: kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy emberhalászokká váljatok. Isten a kezébe vesz egy nyersanyagot, dolgozik rajta, és míves munkaként kerül ki a kezéből.
Ez történt itt Naomival is, és mivel hisszük, hogy igaz, hogy mindezek azért írattak meg, hogy a mi tanulságunkra szolgáljanak, kövessük most Isten munkáját Naomi életében, és olyan szép lenne, ha a magunk életében is észrevennénk, hogy milyen állapotunkban vett Ő kezébe, és hogyan visz egyre előbbre és válunk egyre inkább olyanokká, amilyenekké Ő akar teremteni.
1. Az első állomást ilyen csúnya címmel jelölhetnénk: Isten nélkül. Így kezdődik a könyv: „Abban az időben történt, amikor a bírák bíráskodtak…” Milyen idő volt az? Sötét idő. Olyan idő volt, amikor Izráel né-pe újra és újra hűtlenné vált ahhoz az Istenhez, aki kiszabadította a fogságból, áthozta a Vörös-tengeren, végigkísérte a pusztában, nagy ígéreteket adott és ezeket az ígéreteket sorra-rendre teljesítette. Ők szinte kihívó szemtelenséggel újra és újra kacérkodtak az őket körülvevő pogány népek bálványaival.
Mivel Isten tudta, hogy népének életkérdése, hogy ne hagyja el Őt, mert csak a vele való szövetségben van védve, ezért nem engedte, hogy egészen elszakadjanak, és amikor kezdtek eltávolodni, akkor mindig először utánuk szólt, és ha az nem hatott, akkor utánuk nyúlt kemény kézzel, és valamilyen ítélet, kemény próba figyelmeztette vagy összetörte a népet. Akkor bűnbánattal Istenhez kiáltottak, és Ő kegyelmesen visszafogadta őket. És ez ki tudja hányszor ismétlődött egymás után. Rendbe jöttek a dolgok, Isten kegyelmesen újra gondoskodott róluk, megszabadította az ellenségtől. Eltelik néhány év, és egy másik bálvánnyal kezdenek kacérkodni. Mint az, aki nem bír magával és nem éri be a házastársával, hanem hol erre, hol arra hűtlenkedik. Ilyen volt akkor a nép. Ebben az időben éltek Naomiék is. Itt éppen az ítélet következett be. Ez esetben az ítélet éhínség volt. Azt olvastuk, hogy éhínség pusztított azon a vidéken.
Mint említettem, az ítéleteknek az a célja mindig, hogy a nép megalázkodjék Isten előtt és visszatérjen hozzá, akkor Ő visszavonja az ítéletet. Istennek nem öröm az, hogy ha ítéli a népét. A Mikeás könyve végén van egy gyönyörű mondat, hogy miben leli Isten gyönyörűségét. Azt mondja: „Gyö-nyörködik az irgalmasságban”, de nem abban, ha el kell verni rajtunk a port. Sőt arra vár, hogy ne kelljen elverni. A Jeremiás könyvében olvassuk, maga Isten mondja: „Ha azt mondom egy nép ellen és ország ellen, hogy elpusztítom és megítélem, de megtér a nép, megbánom a gonoszt, és nem hajtom végre az ítéletet.” Alig várja, hogy ne kelljen végrehajtania. Mindig az érdekünkben hajtja végre. Tehát ha megtér a nép, vége az ítéletnek.
Itt azonban nem tért meg a nép, és az ítélet, az éhínség sokáig tartott. Mit csinál Elimelek, a családfő? Kimenekül Isten kezéből. Ahelyett, hogy megalázkodna Isten előtt ő is, azt mondja: itt nincs kenyér, odamegyünk, ahol van kenyér. Ez egészen természetes, mondhatnánk. Ez így is van. Egé-szen természetes a természeti embernek, annak, aki még nem Isten szerint gondolkozik. Annak, aki nem ismeri a bűnbánatot. Annak, akinek nem hajlik a térde az élő Isten előtt sem. Annak ez természetes. Ha itt nem jó nekünk, mert Isten ítél, akkor elmenekülünk előle. S nem is gondol arra, hogy így még messzebb kerül tőle. Ráadásul pogányok közé ment. Jó százötven kilométernyire az országtól délkeleti irányba, Móáb földjére. Móáb olykor kellemetlenkedett is Izrá-elnek, és nem veszi észre, hogy mennyire Isten nélkül történik mindez. Nem kérdezik az Urat: menjünk, maradjunk, vagy mit csináljunk? Milyen messzire menjünk? Hova menjünk? Mindnyájan menjünk-e, vagy csak ő és hozzon kenyeret a családnak? Elgondolják, felkerekednek, nekiindulnak, végrehajtják.
Ez az, amit Isten népe soha nem tehet meg következmények nélkül. Hogy Isten nélkül hozzon döntéseket és induljon el utakra. Ez az első, amiben megkérdez minket a mi Urunk, hogy természetessé vált-e már ez a számunkra? Ha akármi probléma adódik, dönteni kell, valami újat kell kezdeni, nem tudjuk, mit csináljunk, akkor Őt kérdezzük. Tele van a Biblia szép példákkal, amikor emberek tanácstalanok voltak. Még egy király is, mint Josafát. Mindenki rá nézett, hogy most mit csinálunk ebben a helyzetben, s Josafát azt mondta: nem tudom. Nem tudod? Azért vagy király meg hadvezér. Nem tudom, de leborul az egész nép szeme láttára Isten előtt, és azt mondja: Uram, fogalmam sincs, mit kelljen tenni, de valamit csinálni kell. Adj nekünk tanácsot! És Isten csodálatos tanácsot ad, mert Ő csodálatos Tanácsadó — ahogy Ézsaiás könyvé-ben olvassuk. Csak kérdezzük!
Szoktuk-e Őt kérdezni? Olyan nagy kísértés az, hogy az ember pánikba esik. Szalad fűhöz-fához, és a végén hoz valami döntést. És utána jut eszébe: jaj, meg kellett volna kérdezni az Urat. De akkor már tudja, mit akar csinálni és teszi is a rosszat, és csodálkozik, hogy nem érti a tanácsot. Jó lenne kialakítanunk ezt a reflexet: Isten az első, akit megkérdezek: Uram, mit csináljak most? Akár csak egyszerű helyzetben is.
Emlékszem, hogy amikor a gyerekeim kicsik voltak, hányszor voltunk tanácstalanok. Mit kell itt most tenni? Mivel haszná-lunk nekik? Tegyek úgy, mintha nem hallottam volna azokat a trágár szavakat, amiket hazahozott az óvodából meg az iskolából? Ő sem érti, hogy mit jelent, talán jobb is. Vagy most kell egy nagy pofont adni, akkor is, ha a szívem összeszorul és nem szívesen adok ilyet? Vagy várjak holnapig, amikor lehiggad ő is meg én is, és megbeszéljük más lelkülettel? Most mit kell tenni?
Az alázatos ember nem szégyelli bevallani: tanácstalan vagyok. Isten azonban egyebek közt azt is ígéri, hogy fogja a mi jobb kezünket és tanácsával igazgat minket — aki kérdezi, meg aki nyújtja a kezét, hogy Ő vezethessen.
Itt Elimelek se nem kérdezett, se nem nyújtotta a kezét. Pakoltak és indultak a pogányok közé. S milyen megdöbbentő, mindjárt az elején olvassuk ezt a szomorú híradást: „De meghalt Elimelek, Naomi férje, és ott maradt az asszony a két fiával.” Az éhség elől menekül, és a halál karjaiba fut. Ebben van valami jelképes: aki Istent nem kérdezve önállósítja magát és Ő nélküle akciózik, az valami módon mindig a halállal találkozik. Ott valami pusztulás, pusztí-tás, tönkremenetel következik be. Isten népé-nek a tagjai már nem indulhatnak el Isten nélkül sehova.
Ábrahám is megpróbálta ezt egyszer, hogy sodródott a tömeggel, amelyik ment egyre délebbre, mert ott is éhínség volt, és Egyiptomban még volt kenyér, — de szégyenkezve kellett visszafordulnia nagy gyalázat után, és egészen addig az oltárig kellett elmennie, ahol lelépett az engedelmesség útjáról.
Jónás is mennyi bajt okozott másoknak és magának is azzal, hogy ellenkező irányba indult el, mint ahova Isten küldte. Pedig nagy volt a kísértés, még ideológiát is gyártott rá, hogy éppen ott volt egy hajó: hátha Isten küldte. Biztos, hogy nem Ő küldte, mert az a hajó máshova indult, mint ahova őt Isten küldte. Erre kellett volna figyelnie.
Az első fejezet címe: Isten nélkül. Így indul Naomi is.
2. A második fejezet arról szól: hogyan kezdi Isten a nyomorúságot is a javára fordítani. Áldássá lesz neki a nagy keserűség. Ezt ő még egyelőre nem látja. A legtöbb ember sem szokta ezt látni, sőt azt mondják az ilyen mondatokra: ez butaság. A nyomorúság rossz, attól meg kell szabadulni. — Kivéve, ha a nyomorúságot Isten adja az övéire, mert akkor az eszköz az Ő kezében, és akkor előbb-utóbb elmondjuk Ezé-kiás királlyal együtt: „áldássá lett nékem a nagy nyomorúság, és te szeretettel kivontad lelkemet a mélységből.”
Naomi azonban egyelőre csak a nyomorúságot látja. Meghalt a férje. Ottmaradt két kisgyerekkel idegenben. Dolgozik keményen és neveli őket. A fiúk felnőnek és megnősülnek. Olyan rövid az információ, de annál meghökkentőbb: móábi lányokat vesznek feleségül. Miért meghökkentő ez? Mert azt mindenki tudta, mert a Mózes könyve is tele van vele, meg a tanítók, a próféták mindig mondták Isten akaratát, hogy pogányokkal ne házasodjatok össze. Mert álalában érvényesül a lefelé nivellálódás törvénye, és nem a pogány lesz istenfélővé, hanem Isten népének a tagja süllyed le a bálványimádás sötétjébe. Nem szabad összeházasodni pogányokkal. Ez, ebben az esetben, úgy tűnik, eszébe sem jutott senkinek ott a családból — legalábbis nincs ennek nyoma.
Mondhatnánk azt: na, de kiket vegyenek el? Móáb földjén éltek, ott csak móábita lányok voltak. Éppen ez az, amin el kell gondolkoznunk. Az ilyen helyzetek azok, amikkel Isten eszmélteti az Ő engedetlenné vált gyermekeit. Ha nektek eszetekbe jut most az, hogy pogány lányt nem szabad feleségül venni, akkor ebből az következik: haza kell menni. Oda kell menni, ahol az Isten népéből való lányok vannak. Azok meg otthon vannak. Az ám! Miért is jöttünk el? Ja, hogy nem is kérdeztük Istent? Hű, annál nagyobb a baj. Akkor menjünk haza sürgősen! Ez figyelmeztetés, és ehhez hasonlót többet tudnék mondani a magam életéből, meg amikor testvérekkel beszélgetünk és elmondják a tapasztalataikat. Isten sokszor és sokféleképpen figyelmeztet arra, ha egy döntést rosszul hoztunk meg, és még lehet korrigálni. Még itt nagyobb bajok nélkül haza lehetett volna menni, de ez senkinek nem jut eszébe. Miért? Mert nem Isten igéje a mérce. Nem igeszerűen élnek. Nem az Isten kifejezett akaratának megfelelően kötnek házasságot.
Elveszik tehát a pogány lányokat, és még arra sem figyel fel Naomi, pedig erre felfigyelhetett volna, hogy gyermektelenek maradnak a házasságok. Abban az időben komolyan vették, hogy a gyermek Isten áldása, és ahol nincs gyermek, ott Isten valami miatt visszatartja az áldást. Ez egészen más súllyal esett latba abban az időben, mint ma. Erre már fel kellett volna kapnia a fejét. Talán még a fiúknak is, ha kaptak valamilyen vallásos nevelést és ismerték valamennyire Istennek a törvényeit. Itt valami nincs rendjén! Hátat fordítottunk Istennek, elmenekültünk előle, kijöttünk az Ő népe közül, — és Ő nem fut utánunk. Isten vár haza szeretettel, mint a tékozló fiút, de nem ment utána az apja, hanem ott marad Isten nélkül az, aki istentelenül hozott egy döntést, és kivonult az Isten népe köréből. Ennek a nyomorúságait egyre jobban érzi, és érezteti is vele Isten, hogy legyen figyelmeztetés és jöjjön vissza addig, amíg arra lehetősége van.
Erre sem figyelt fel Naomi, és akkor következik be a legsúlyosabb próba — Isten őrizzen meg ilyentől mindnyájunkat —: meghal a két fia is. Előbb a férje, aztán a két fia. Ez már olyan kemény szorítása volt Isten kezének, hogy felébred ez az asszony. Egészen tanulságos ebből a szempontból is elolvasni ezt a két fejezetet, meg az első fejezet végét. Hogyan riad fel ebből a halálos álomból, amiben addig szenvedett. Nem látta Istent, nem vette észre cselekedeteit, nem eszméltette őt az, ami addig történt. Ez most olyan nagy megrázkódtatás, hogy erre kinyílik a szeme. Egyszerre észreveszi Istent.
Honnan tudjuk ezt? Amikor hazamennek Betlehembe, mindezekről úgy számol be, hogy mit cselekedett velem az Úr. Egyszerre látni kezdi: Isten cselekszik. Az az Isten, aki elől ők elfutottak. Akivel évek óta nem törődtek. Akit talán a fiainak sem mutatott be és nem ismertette meg az Ő dolgait. Akinek a cselekedeteit nem várta, nem kérte. Egyszerre rádöbben, hogy Isten ettől függetlenül van, részese az életüknek, kezében tartja őket, és mivel nem hallgattak a csendes szóra, most kemény kézzel menti meg őket a még nagyobb bajtól, attól, hogy elcsússzanak tőle végleg.
Megjelenik Naomi életében valami, ami Istenre jellemző. Honnan tudjuk ezt? Arról, hogy itt figyelnek fel a menyei arra, hogy anyuka hogy gyászol. Móáb földjén nem így szokás gyászolni. Nincs hisztéria, nincs önsajnálat, nem tépi a haját, nem veri a fejét a falba, pedig mindezt megértené az ember három ilyen súlyos veszteség után. Ez az asszony egyfolytában gyászol, és most a szeme fényét is elvette Isten, a két fiát. Egyszerre érdeklődni kezdenek Naomi Istene után, annyira, hogy az egyik menye, Ruth eljut oda, hogy anyuka, azt szeretném, hogy a te Istened az én Istenem is legyen. Ez nem ment ám olyan könnyen. Ezzel ő megtagadta népét, múltját, kultúráját, vallását — mindenét. Voltak olyan törzsek és népek, ahol ez ugyanúgy életveszélyes volt, mint ma, ha egy mohamedán keresztyénné lesz. Ez életveszélyes a legtöbb mohamedán országban.
Ez megható és kedves, hogy ezt mondta: Istened az én Istenem, néped az én népem, — de nem könnyű dolog. Ez egzisztenciális döntés volt, és ezt meg kellett, hogy előzze valami. Megismerhette valamennyire azt az Istent, akiben Naomi hitt, akiről most már beszélt. Akiről azt mondta, hogy az Ő keze művelte mindezt az életünkben, de ennek ellenére nem rázom az öklöm ellene, mert Ő jó és szeret. Nem értem, miért vette el a fiaimat, de azt tudom, hogy Ő cselekedte és még ebből is valami jót fog kihozni. Ilyet ezek az asszonyok nem hallottak. Ruth azt mondja: nekem kell ez az Isten, a mi bálványaink nem tudnak ilyet. Mi nem mondanánk ilyet, hogy a bálványaink keze bármit is cselekszik. Azok nem cselekszenek, azok ott állnak szépen. Kedves szobrok, tehetetlenek. De az élő Isten? Naomi még nem beszél Istenről — legalábbis még nincs erről szó a Bibliában —, de beszélni kezd az élete, és erre felfigyelnek a pogányok. Megjelenik valami benne Istenből.
Az a kérdés jutott eszembe: miért kell ezt megvárni, hogy ilyen sok próbával, íté-lettel kelljen Istennek kinyitnia valakinek a szemét? Nem lehetett volna már otthon elindulás előtt? Vagy amikor megérkeztek? Nem mondhatta volna Elimeleknek azt, hogy biztos, hogy jól csináljuk, hogy elmegyünk oda? Azok pogányok! Azok szobrokat imádnak, nem ismerik Istent. Ott nőjenek fel a gyerekeink? Mit fognak tanulni? Mikké válnak? Tudom, hogy ostobaság ilyeneket mondani, hogy miért nem mondott Naomi ezt vagy azt. Nem tudjuk, mit mondott a férjének, mert itt nincs nyoma annak. Annak viszont van nyoma, hogy ez a súlyos próba odafordította őt Istenhez és végre leborult előtte. Azt mondta: Uram, a te kezedből fogadom el ezt a súlyos veszteséget is. Ezek után is bízom benned, most már jobban, mint eddig.
Ott van ebben a bűnbánatának a kifejezése is, meg a bizalma is. Ez minden próbatételnek a célja. Ezt nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy Istennek nem gyönyörűség, hogy ítéljen minket, de ha másként nem értünk, még erre is kész. A célja azonban az, hogy maga felé fordítsa a szívünket. Mihelyt ez megtörtént, vége az ítéletnek és az Ő irgalmával fordul hozzánk, mert Ő gyönyörködik az irgalmasságban.
Felírtam magamnak a Zsidókhoz írt levél 12. részét. Most nem idézem abból azt a jól ismert hosszú szakaszt, amelyik arról szól, hogy Isten azokat próbálja meg, akiket szeret, és hogy minden próbatétel végső célja (12,12), hogy szentségében részesüljünk. A próbával is a javunkat, üdvösségünket munkálja. Nem azzal kezdi, mert Ő az igéjével akarja azt munkálni, de ha nem kell az ige, ha azt csináljuk, amit a 81. zsoltárban énekeltünk, hogy fülüket bédugták, akkor szeret minket Isten annyira, hogy nem mondja: jó, akkor menj és pusztulj el ezen az úton, amire nélkülem indultál. Nem. Ő sokkal jobban szeret minket annál, és ha kell, keményen meg is fenyít.
3. A harmadik, amit észre kell itt vennünk Naomiról az, hogy miután kinyílt a szeme és meglátta Istent, egyszerre meglátta azt is: nincs a helyén. Itt hangzik el először: megyünk haza. De — s itt valami meglepő történik, és ez mutatja igazán, ha valaki nem hitte el, hogy Isten kezének a munkája az ő életében, itt valamit fel lehet ismernünk, amit csak Isten tud elvégezni mindnyájunkban — megjelenik Naomiban valami, amiről eddig nem volt szó. Mi ez? Azt mondja menyeinek: ne gyertek velem. Tudom, hogy az úgy illik, meg mit szólnak hozzá, ha magára hagytok egy özvegy öregasszonyt, de hagyjatok engem magamra. Ti fiatalok vagytok, móábiták vagytok, maradjatok itt anyátok-apátoknál, népetek között. Menjetek férjhez, legyenek gyerekeitek, legyetek boldogok. Én meg hadd menjek haza egyedül.
Hogy hívják ezt? Ezt hívják úgy: szeretet. A szeretet mindig azt nézi, mi jó a másiknak, nem magával van elfoglalva. Itt mindenki megértette volna, ha Naomi maga kö-rül forog, és mindenki sajnálja őt, és leginkább ő sajnálja saját magát. És nem, hanem elkezd a másik fejével gondolkozni, a másik szívével érezni, és hoz egy olyan döntést, ami a másiknak jó. Maradjatok itthon, s legyetek boldogok! Majd én valahogy megleszek. Ez nem áldozat? Dehogynem! Ők lettek volna a támaszai. Neki így rosszabb, önmaga ellen döntött. Na de a szeretetre ez mindig jellemző. Szeretet és áldozat karonfogva járnak, és sokszor éppen az áldozat pecsételi meg a szeretetet, hogy az igazi volt. „Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy az Ő egyszülött Fiát odaadta, odaáldozta, hogy éljünk általa.” A szeretetből mindig következik az áldozat. Aki fél az áldozattól, soha nem fog tudni igazán szeretni. Aki nem tud igazán szeretni, az soha nem lesz igazán boldog, mert a legnagyobb boldogság az, ha sikerül valakit boldoggá tenni. Ez mindig áldozatok árán megy csak. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta”, odaáldozta.
Jó lenne, ha megbarátkoznánk ezzel a gondolattal, és nem riadoznánk a Bibliának ezektől a nagyon fontos tanításaitól. Úgy félnek az emberek az áldozattól, a legkisebbtől is, nem attól, hogy önmagukat áldozzák fel. A szeretet pedig mindig áldozattal jár, és aki igazán szeret, az szívesen hoz áldozatot, számon sem tartja. Oly sokszor lehetek tanúja annak, hogy mások sorolják mennyi áldozatot hozott, és ő nem is emlékszik rá, mert nem érezte áldozatnak. Hiszen csak azért tette, mert szereti őket. Isten erre a szeretetre segíthet el minket. Naomiban itt megjelenik valami önzetlen, igazi, tiszta szeretet, amivel képes önmaga ellen dönteni, képes belehelyezkedni egy má-sik generáció gondolatkörébe, problémakörébe, és akkor lenne boldog, ha azokat boldogokká tudja tenni. Ennek kész megfizetni az árát. Ez nem olyan ijesztő ám, ha Isten indítja erre az embert, és ha valaki szíves örömmel meg is teszi ezt.
Olyan szép, amit Jézus magáról mond: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért.” (Jn 15,13)
4. A negyedik, hogy megérkeznek Betlehembe, ahonnan kivándoroltak annak idején Ott mi történik? Beszámol Naomi a népnek. Körülállják az emberek, mindenki csodálkozik. Olyan szépen van itt leírva, ha rö-viden is. Ez Naomi? Ne mondd! Nem ilyen volt, amikor elment. Persze, hogy nem, mert több, mint tíz éve annak, és azóta súlyos gyászokat viselt. S akkor mond a beszámolójában egy érdekes mondatot: „Egész családommal mentem el, és kifosztottan hozott vissza az Úr.”
Nehéz lefordítani ezt a héber mondatot. Nyugodtan mondhatnánk azt, hogy tele mentem el, és üresen hozott vissza az Úr. Egész családommal mentem el, és kifosztottan hozott vissza az Úr. Arra figyeljünk fel, hogy melyik mondatfélnek ki az alanya? Nem azt mondja: egész családommal mentem el és egyedül jöttem vissza, nem azt mondja: egész családommal vitt el az Úr és most nélkülük hozott vissza, hanem azt mondja: amikor elmentem, én mentem el, és most az Úr hozott vissza. Ez a különbség. Az innen elvezető utat Isten nélkül tettük meg, most pedig Ő hozott vissza. Azonnal Istenre mutat. Aki elolvassa ezt a rövid beszámolót, láthatja, hogy nem azt sorolja, mi történt vele, hanem mit cselekedett Isten vele. Itt már lát, és nem szégyelli megvallani Istent mások előtt. Itt már Istenre mutat. Ő próbált meg, de Ő hozott vissza. Ő akar újat kezdeni velem, én meg Őreá bízom magamat egészen.
Nagy különbség ám az, amikor valaki elmegy Isten nélkül, ahogy láttuk, vagy amikor vitetik, és engedi, hogy Isten visszavigye őt. Most üresen jött vissza, lelkiekben mégis gazdagabb, mert most közössége van az élő Istennel, és ennek a békessége ott van a szívében.
Így szoktunk ám mi is: tele megyünk el, és üresen visz vissza az Úr magához. A tékozló fiú tele zsebekkel, tele pénztárcával ment el otthonról. Tele tervekkel, vágyakkal, önbizalommal, és amikor visszavitte az Úr, akkor csak a rajta lógó rongyai voltak. De várta az apja, és újra fiává fogadta. Többet kapott belőle, mint korábban.
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy észrevegyük Isten munkáját az életünkben, és vihessen minket oda, ahova akar! Akkor leszünk igazán gazdagok. Lehet, hogy ennek érdekében sok mindent elvesz tőlünk, ami addig kitöltötte az életünket, csak éppen Ő hiányzott belőle. Az nagyon fontos, amit a jól ismert énekünk így mond: Az űrt, ami támad az életünkön, Ő töltse ki. Naomival ezt történt.
5. A történet végéről hadd említsem meg, mert ez is gyönyörűségesen szép: Ruthot feleségül veszi a Boáz nevű jómódú gazda, születik egy kisfiuk. Mit csinál akkor Naomi? (Nem voltam nagymama, de próbáltam beleélni magamat ebbe a szerepbe, mert sok nagymamával beszélgettem már.) Születik egy gyerekük, nekik. Nekem is lehetett volna unokám, a fiam fia. De a fiamat elvette az Isten, s nekem már soha nem lesz unokám. Megjelenhet a keserűség, az irigység, még az Isten elleni lázadás is, és ezzel az irigy keserűséggel nézi azt a gyereket, azoknak a gyerekét. Ehelyett mit csinál?
Elmegy hozzájuk és azt kérdezi: tud itt egy nagymama valamit segíteni? A karjába veszi a kisbabát és dajkája lesz. A kortársai, az asszonyok meg azt mondják: nicsak, unokája született Naominak. Hiszen ez a volt menye többet ér hét fiúnál. Naomi boldog, ringatja a kis Óbédet és használja őt Isten. Nem úgy néz arra, hogy idegen (pedig nincs vérségi kapcsolat), hanem itt már Isten eszközévé válhatott, és mindenféle keserűség, irigység, panasz, vádaskodás nélkül tele van a szíve örömmel. Itt olvastuk: „Áldott az Úr, aki nem hagyott engem magamra” — mondja. Magasztalja Istent, segít abban a családban és kapott egy unokát, amely unoka Dávidnak a nagyapja lesz. Ennek a kis Óbédnek a fia lesz Isai, és az ő fia Dávid. Tehát a Messiás Krisztusnak az elődei. Ilyen szép feladatot kapott Istentől.
Ott maradhatott volna Móáb földjén, vádolja Istent és sajnálja magát, szid mindenkit: a saját népét, a móábitákat, a menyeit, akik elhagyták, vagy legalábbis az egyik, mindenkire mérges lehet, — vagy pedig engedte, hogy Isten kezébe vegye, vigye egy másik úton, egyre használhatóbb eszközévé vált és egyre boldogabb emberré lett. Nemcsak úgy lehet boldog valaki, ahogy általában szoktak, meg ahogy magának elképzeli. Istennek nagyobb a fantáziája, mint a mienk. Ő azt akarja, hogy boldogok legyünk. Engedjük-e, hogy azzá formáljon?
Jó lenne, ha tükör lenne ez a számunkra. Ha valamit Isten nélkül tettünk eddig, valljuk meg, bánjuk meg és forduljunk vissza onnan. Fogadjuk el az Ő kezéből a pró-bákat is, és higgyük el, Ő jót akar azokkal is. Ne várjuk meg, hogy próbálnia kelljen, hanem az Ő igéjét tartsuk szem előtt és engedjünk annak. Engedjük, hogy vezessen minket az Ő útján, ahol talán egészen másként tesz boldogokká, mint ahogy mi gondoltuk, hogy azzá tesszük magunkat, de sokkal nagyobb, tartósabb, értékesebb ez a boldogság.

A közelmúltban olvastuk sokan bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Jakab levelét és abban ezt a néhány mondatot is. Jakab arra használ fel itt egy ószövetségi történetet, hogy szemléltetni próbálja az imádság erejét. Nem tudom, hogy akik olvastuk a közelmúltban ezt a néhány verset a Jakab leveléből, kikerestük-e a Királyok könyvé-ből azt a szakaszt, amire utal? Rendkívül érdekessé, izgalmassá és lelkileg sokkal hasznosabbá válik a bibliaolvasásunk akkor, ha az bibliatanulmányozás is lesz menet közben.
A Károli Bibliában minden mondat, minden vers után pici betűkkel, számokkal ott van néhány bibliai hely. Ha az ember azokat kikeresi és elolvassa, akkor jobban érti az éppen olvasott igét is. Az új fordítás, hogy olvasmányosabb legyen a szöveg, a lapalji jegyzetben összesítve közli ezeket a helyeket. Illésre utal itt, és ott van, hogy 1Királyok 17-18. Ez a két fejezet szól arról, amire ő itt csak néhány szó-val emlékezteti az olvasót.
Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy tanuljuk meg így olvasni a Bibliát. Nem sokkal több idő alatt, sokkal jobb hatásfokkal fogjuk tudjuk olvasni. És miközben kikeressük egyik-másik odavonatkozó bibliai helyet, Isten olyan személyes és időszerű üzeneteket is világossá tesz számunkra, amikre különösen szükségünk van.
Ha valaki ezt elolvassa, hogy „Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű, és imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három és fél évig”, akkor azért csak meghökken és megkérdezi: Miről van itt szó? Három és fél évig? Ez óriási idő! És miért nem volt eső? És utána miért lett? És miért éppen akkor lett? És ebben az egészben mi Illés próféta szerepe? Micsoda ő? Esőcsináló? Szeretné megérteni az igényes bibliatanulmányozó, hogy miről is van itt szó. És ha ilyen kérdéseket intézünk az igéhez, akkor Isten azokra válaszol. Aki nem kérdez, annak nincs mit felelni. Tegyük fel ezeket a kérdéseket, és engedjük, hogy Isten így gazdagítson minket.
Csakugyan, miről is van itt szó? Arról, hogy Izráel királya, Aháb teljesen a pogány feleségének, Jezábelnek a befolyása alatt állt. Ez a pogány asszony pedig tűzzel-vassal terjesztette a maga pogány vallását, az úgynevezett Baal istenbe vetett hitet, és tűzzel-vassal irtotta azokat, akik az élő Istenhez hűséges hívők voltak. Legfőképpen Isten prófétáit. Eközben a nép egyre inkább elpogányosodott, Aháb pedig nem tett ez ellen semmit. Ez a pogány vallás ezt a bizonyos Baalt tartotta istennek. Azt mondták, hogy ő a termékenységnek, az esőnek, a jó termésnek az istene, és ez nagyon fontos, ez létfontosságú, ezért őt is tisztelni kell az élő Isten mellett. Aztán a hangsúly, ahogy az már szokott lenni, egyre inkább a Baal kultuszra tevődött át, Isten tisztelete pedig elhalványult. Akkor Isten úgy döntött, megmutatja, ki ad esőt. Hadd lássa a nép, hogy mit ér ez a Baal. Ha ő az esőisten, meg a jó termés ajándékozója, akkor adjon, ha tud. Isten megvonta az esőt népétől.
Így történt az, hogy több mint három éven át nem volt eső. Ezt a szárazságot éhség követte, és akkor adta Isten Illés prófétának ezt a parancsot, hogy bizonyítsa be a népnek, hogy a Baal kitalált valami, az nem létező személy, különösen nem isten. Miért nem adott esőt három és fél évig, ha ő tud adni, és ha annyira tisztelték a benne bízók? Bizonyítsa be a népnek, hogy az élő Isten viszont uralkodik és tud adni a mennyből, ha kell tüzet, ha kell vizet, esőt, mindig azt, amit éppen akar. Így került sor a Karmelhegyi Isten-ítéletre, ezt most nem mondom el, tessék elolvasni az 1Királyok 17-18. részéből. És ott az egész nép újra láthatta, hogy semmit sem ér az úgynevezett emberkitalálta Baal, viszont az élő Isten azt tesz, amit akar, és akkor járnak ők jól, ha benne bíznak.
Ezt a történetet használja itt fel Jakab apostol arra, hogy az emberekben tudatosítsa: érdemes imádkozni. Illés imádkozott, és akkor ez meg ez történt. Csakhogy éppen itt vetődik fel egy izgalmas kérdés. Ma csak erről szeretnék beszélni.
Mi itt a helyzet? Az-e, hogy Illés akarata szerint cselekedett Isten — vagy hogy Isten akarata szerint imádkozott Illés? Illés akarta-e azt, hogy három és fél évig aszály legyen és utána eső, és Isten ennek megfelelően cselekedett, — vagy Isten döntése volt ez, hogy ne legyen eső és utána ismét adott termékenyítő záport az Ő népének, és Illés ezt felismerve könyörgött azért, hogy Istennek ez a terve valósuljon meg? Ez fontos két szempontból is: egyrészt mert életfontosságú, hogy helyes Isten-ismeretünk legyen, hogy ismerjük meg a mi mindenható Atyánkat, aki a Bibliában kijelenti magát. Másrészt: csak ebből a helyes Isten-ismeretből származhat helyes imádság. Valóban csodákat tesz Isten az imádság nyomán, de csak akkor tudunk helyesen imádkozni, ha helyes Isten-ismeretünk van és tudjuk, hogy mit jelent imádkozni és kihez imádkozunk.
Ez tehát a kérdés: Illés akarta-e ezt a dolgot az esővel és Isten ezt megtette, — vagy Isten ezt eldöntötte, és Illés tudomásul vette Isten döntését és így igazodott bele az isteni tervbe, még imádságaival is?
Aki elolvassa a Királyok első könyvé-nek ezt a két fejezetét, annak a számára egyértelmű lesz, hogy mindez Isten döntése volt. Ő akarta ezt így. Ő jelentette ki Illésnek és Ő parancsolta meg neki, hogy hirdesse meg a népnek. Előre lehetett tudni, hogy most Isten ítélete folytán hosszú szárazság következik. Ő adta tudtul Illésnek, hogy vége az ítéletidőnek és hamarosan esni fog. Illés imádkozva már csak várja az isteni ígéret beteljesedését. Olyan kedves ez a kép, ahogy olvastuk, hogy leborul a földre, fejét a két térde közé teszi és várja, hogy megjöjjön az eső, hiszen Isten megígérte.
Tehát nem Illés kénye-kedve szerint cselekszik itt Isten, hanem Isten tervébe lát bele Illés, és annak megfelelően imádkozik.
Még mindig fennmarad a kérdés: ha Illés nem imádkozott volna, akkor Isten nem így cselekedett volna? A Bibliából világos, hogy Isten imádságaink nélkül is jól elkormányozza a világot és benne a mi kicsi életünket is. Akkor minek imádkozni? Akkor mi a szerepe, a jelentősége az imádságnak? Miért van rá szükség, vagy van-e egyáltalán rá szükség, ha Isten enélkül is azt cselekszi, amit Ő eldöntött?
Itt láthatunk bele, mint egy kis ablakon keresztül abba, hogy Isten milyen nagy ajándékot adott a benne hívőknek akkor, amikor megengedte, sőt megparancsolta, hogy imádkozzunk. Mert valami módon — egyelőre csak így mondom — mégis felhasználja imádságainkat az Ő világkormányzó munkájában. De nem neki van szüksége arra, hogy mi imádságainkkal tanácsoljuk Őt, vagy felhívjuk figyelmét az aktuális szükségekre, hanem a hívőnek van szüksége arra, hogy miközben imádkozik, felismerje, hogy mi Isten döntése és elhatározása. Azonosuljon Isten akaratával és mindig újra azért imádkozzék, amit Isten cselekedni akar vagy ajándékozni akar. Erre éppen a hitbeli fejlődésünk szempontjából van szükségünk, hogy megtanuljunk azonosulni Isten akaratával, és ebben Ő hatalmasan használja az imádságot. Mert csak aki azonosul az Ő akaratával és még imádkozni is azért imádkozik, amit Isten úgyis megtenne, az lesz használható eszköz Isten kezében. Ezeken keresztül tud áldást adni a pogányoknak is, a nem hívő környezetnek is. Ezeket tudja bevonni az Ő világot kormányzó és embereket megváltó, megszabadító munkájába. Az odaadó, elmélyült, rendszeres imádkozás nélkül pedig senki sem válik alkalmassá erre.
Isten a mi imáink nélkül is kormányozza a világot. Ha Illés nem imádkozik, Ő ott akkor is azt cselekedte volna. De Illésnek volt szüksége arra, hogy miközben leborul és imádkozik, egyre bizonyosabbá váljék abban, mit is akar Isten, ki is Ő: nem ellensége az Ő népének. A nép lett Isten ellenségévé. Isten azonban ennek ellenére is szereti őket. Mi a célja ennek az ítéletnek, meddig fog tartani, utána bizonyos, hogy visszajön az áldás. És csak aki mindezt tudja, és komolyan veszi, akkor is komolyan veszi, amikor még nem következett be, az tud erről meggyőződéssel beszélni a reá bízottaknak, az tud világítani, az tudja az utat mutatni egy ilyen lelkileg besötétedett népnek is, mint amilyen Izráel volt akkor. Vagyis az lesz áldássá mások számára, azt tudja Isten használni az Ő munkájában.
Erre is a mi Megváltónk ad szép példát. Amikor kereszthalála előtt az utolsó éjszakán megkísértette Jézust az a gondolat, hogy ne járja végig a reá váró szenvedések útját, és leborult az Atya előtt és imádkozott, akkor ezt mondta: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár, hogy ne kelljen kiinnom azt. De mindaz-által ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.”
Aztán azt olvassuk, hogy másodszor is imádkozott Jézus, de akkor már másként. Akkor már így hangzik az imádsága: „Ha nem lehetséges, hogy ki ne igyam azt, legyen meg a te akaratod.”
És meglepetésre azt olvassuk, hogy harmadszor is imádkozott ugyanezekkel a szavakkal szólván. Hát erre kinek volt szüksége? Az Atya úgyis elvégezte, hogy mit akar. A Fiú igent mondott arra, de most a szenvedések teljességének a küszöbén egy pillanatra megingott ebben, ebből imádság lett: ha lehetséges, ne kelljen kiinnom, s miközben ezt elmondja, megerősödik abban a bizonyosságban, hogy nem lehetséges. Akkor már így hangzik a második: mivel nem lehetséges, legyen meg a te akaratod. De ehhez még több erőre volt szüksége, hogy egyértelmű legyen az az igen és legyen ereje végrehajtani is, ezért elmondja még egyszer.
Erre nem az Atyának volt szüksége, hogy a Fiú elmagyarázza neki, mit cselekedjen az emberiség megváltásáért. Itt minden készen volt. Készen volt az üdvterv, készen a Fiú, csak a végső és visszavonhatatlan igenhez, és ehhez a minden erőt meghaladó teherhez kellett még bizonyosság és erő. Ezt pedig aközben kapta meg, miközben imádkozott.
Sok rossz imádságunknak az az oka, hogy hamis az Isten-képünk. Ki így, ki úgy elképzel magának egy Istent, de az nem azonos azzal, aki valóban létezik, aki kijelentette magát, és aki azt mondta azoknak, akik már az Ő gyermekei lettek: imádkozzatok. Öntsétek ki a szíveteket. Akinek helyes Isten-ismerete van, az tudja, hogy Isten nem arra való, hogy a mi kéréseinket teljesítse, hanem mi vagyunk arra valók, erre teremtett, hogy az Ő parancsait teljesítsük. Ezt fontos, hogy egy életre az eszünkbe véssük, és a szívünkben is megforgassuk. Isten nem azért van, hogy kívánságainkat teljesítse — ezt ki kell mondani, mert a Biblia erre tanít minket —, hanem minket teremtett arra, hogy az Ő kívánságait teljesítsük. De erre csak az képes, aki egészen belesimul az Ő akaratába, aki akarja és tudja cselekedni az Ő akaratát. Ebben óriási segítség az imádság.
Lehet, hogy ez az imádság úgy kezdődik, hogy mondom Istennek a kéréseimet, és ezt is szabad — majd röviden erre kitérünk. Kiöntöm a szívemet Istennek — így nevezi a Biblia az imádságot. Ami éppen benne van, azt odateszem elé.
Dávid, még ha haragudott is valakire, aki éppen üldözte őt, azt is elmondta Istennek. A haragomat is kiöntöm elé. Nem ugrott neki, hogy átharapja az ellenség torkát, hanem azt mondta: Uram, látod, hogy most milyen nehéz helyzetben vagyok. Több irányból is támadnak engem. Te vagy az igazságtevő. Rád bízom, hogy igazságot tegyél, hozzád menekülök, őrizz meg és ments meg engem. Így kezdődik. Aztán úgy folytatódik, hogy miközben mondom, ami a szívemben van, egyre világosabban látom, hogy mi Isten célja velem. Melyik az az út, amelyiken járnom kell. Mik azok a célok, amiket Ő tűzött ki elém. Mik azok az eszközök, amiket Ő kínál nekem, és nem a világ, ezeknek a céloknak az elérésére. Egyre jobban megerősödöm abban, hogy jobban tudja Ő, mi kell nekem. És még ha nem értem is minden részletét egyelőre, akkor is igent mondok rá, mert Ő mondotta, mert az Ő akarata jobb, mint az enyém, mert az Ő akarata az egyedül jó akarat.
Ezek után tud örömmel és meggyőződéssel engedelmeskedni Isten gyermeke, és eközben az engedelmeskedés közben bontakozik ki igazán. Itt már nem ő valósítja meg magát, hanem Isten valósít meg egy embert, és formál olyanná, amilyenné Ő tervezte és amilyenné csak Ő tudja újjáteremteni. Ebben nagyon fontos eszköz az imádság. Itt arról van szó, hogy mély, őszinte, koncentrált, egyszerű imádság közben végzi el Isten mindezt bennünk.
Tehát nem Illés és az Illések irányítják a felhőket, hanem Isten irányítja azokat, de ha Illés és a mindenkori Illések, a hívők odaviszik Isten elé az esőügyeket is, a népnek az ügyeit, sorsát, jövőjét, hitét, hitetlenségét, akkor beleigazodnak Isten jó tervébe, és Isten ezek után hatalmasan használhatja őket.
Nyilvánvaló az, hogy mindez az imádságnak az egyik vetülete, az egyik szerepe, jelentősége. Emellett érvényesek mindazok a drága ígéretek, amiket Isten a hívő imádkozóknak ad. Érvényes, amit Jézus mondott: „Kérjetek és adatik nektek. Aki kér, az mind kap.” Érvényes az Ézsaiás 62: „Ti, kik az Urat emlékeztetitek, ne nyugodjatok! És ne hagyjatok nyugtot neki, amíg be nem teljesíti ígéreteit.” Nem a ti kívánságaitokat, hanem amiket megí-gért. Csak könyörögjetek állhatatosan azért. Érvényes az, hogy akik már látják a bűneiket, ha megvallják Istennek, bocsánatot kapnak. Sok más szerepe és jelentősége is van az imádságnak.
Van egy ilyen felső foka, amikor már nem én akarok megkapni valamit, és végképp nem utasításokat próbálok adni Istennek, hogy mit tegyen, hanem miközben imádkozom, elkezdek látni. Belelátni az Ő terveibe, beleigazodni abba, hogy ha akármire használni akarsz Uram, én kész vagyok! Még akkor is, ha az kellemetlen, sőt életveszélyes, mint amilyen Illés számára volt ebben az esetben. Meg is ígérte neki utána Jezábel, hogy huszonnégy órán belül elválasztja fejét a törzsétől, de Isten megőrizte ettől Illést. Még akkor is kész engedelmeskedni az, akit Isten éppen az imádsága közben alkalmassá tett erre.
Az derül ki ebből, hogy az imádság sokkal több, mint ahogy azt általában sokan gondolják. Az imádság hasonlít a lé-legzésünkhöz. A hívő embernek éppen olyan létfeltétel, életszükséglet, és éppen olyan önkéntelenül is történik. Sokszor tudatosan, de önkéntelenül is. Aki kibírja akármennyi ideig imádság nélkül, az ezzel bizonyságot tett arról, hogy még nem él. Nincs benne a Krisztus élete. Lelkileg nem lélegzik. Kibírja a mennyei levegő, a lélek oxigénje nélkül is. Vegetál anélkül is, de nem ismeri azt a gazdag, túláradó, krisztusi, jézusi életet, amit a benne hívők kapnak. Mert aki már él, az szükségképpen lélegzik, ha oda se figyel, akkor is. Ezt nevezi Pál apostol úgy, hogy: szüntelen imádkozzatok.
Persze, hogy megvan az imádság ideje is, éppen az ilyen emberek életében, amikor csak imádkozik koncentráltan, minden mást félretéve. De tudja a kapcsolatot tartani az Atyával munka közben is. Útközben, vezetés közben (nem úgy, hogy abból baleset lesz). Állandóan mennyei Atyja jelenlétében él, mert imádkozni végső soron ezt jelenti: Szakadatlanul átélem az Ő jelenlétét, és abban is akarok maradni. Soha nem akarok Isten háta mögé kerülni. Játszódjék le minden az Ő színe előtt.
Aki ment már sötétben, ismeretlen helyen kisgyerekkel, annak feltűnhetett az, hogy a kicsi nemcsak szorítja ilyenkor a felnőtt kezét, hanem egyfolytában beszél is. Nem azért, mert konkrét mondanivaló-ja van, hanem át akarja élni, hogy nincs egyedül. Ugyanilyen szerepe van egyebek között az imádságnak is. Azért beszélek állandóan az Atyámhoz, mert örülök, hogy van kihez beszélnem. Örülök, hogy van valaki, aki fogja a kezemet, akiben bízom, akiben védelmet remélek. És ha nincs is konkrét mondanivalóm, beszélek hozzá, mert át akarom élni, hogy ott van, számíthatok rá, nem vagyok egyedül. Ilyen gyü-mölcsei is vannak az imádságnak.
Emellett azt is tudnunk kell, amiről nem olyan régen volt szó a megelőző fejezetből, a Jakab 4-ből: arról, hogy vannak értékek, amiket Isten csak azoknak ad, akik kérik, mert azok tudják, hogy az milyen fontos, és azok arra fogják használni, amire való. Csak azoknak adja, tehát kérni kell. Azt olvastuk a Jakab 4-ben, hogy nincsen semmitek, pedig veszekszetek, harcoltok érte, mert nem kéritek, s ha kéritek is, nem jól kéritek, mert nem Isten akarata szerint akarjátok felhasználni. Kérjétek, jól kérjé-tek, és bőséggel ellát titeket, lesz mit adnotok másoknak is. Ez is érvényes, ez egy másik vetülete az imádságnak.
Valakivel beszélgettünk a mai igéről, és őszintén megmondta, hogy ez neki nagy csalódást okozott, hogy az imádság nem erre való. A beszélgetésből kiderült, hogy ő is úgy gondolta, hogy az imádság egyfajta megrendelés. Ha nem mondjuk is így ki, mert udvariatlan lenne Istennel szemben, de úgy gondoljuk, hogy Isten azért van, hogy minket segítsen: jó Istenem, segíts meg! Azért nevezlek jónak, mert ha rád szorulok, odafutok hozzád, benyújtom a megrendelést, és te azért vagy — néha talán még így is gondoljuk: azért tartunk téged —, hogy segíts.
Ez Isten-káromló gondolat! Isten nem ilyen. Az egy bálvány, amit elképzelünk magunknak, ilyen Isten nincs! Nem Istenben csalódunk, ha nem teljesíti minden kí-vánságunkat. Önmagában, a maga hamis elképzeléseiben csalódik az ilyen ember. Nem utasíthatjuk Őt semmire, nem vehetjük rá Istent semmire, imádság címén sem. De megengedi nekünk, hogy felismerjük az Ő akaratát, belesimuljunk az Ő terveibe, igent mondjunk az Ő döntéseire, és mindez éppen imádság közben és imádság által érhető el.
Éppen ezért szükséges imádkozni. Nem felesleges. Van ereje a helyes imádságnak, mert az visszahat az imádkozóra is, és bennünket formál Isten általa.
Ugyanakkor pedig az, hogy valaki imádkozik, egyszerű engedelmesség is, mert Isten parancsolta. Éppen ezért a hitnek a cselekedete, ezért dicsőíti Istent. Minden cselekedetünknek a végső célja a Biblia tanítása szerint az, hogy általa dicsőíttessék Isten.
Ugyanakkor az igazi imádság bizonyságtétel is. A múltkor beszéltem valakivel, aki nem hívő ember és részt vett egy küldöttségben, amelyik Afrikába ment, és keresztyén gyülekezeteket is meglátogattak. Ez a férfi, amikor hazajött, könnyes szemmel beszélte el nekem, hogy olyanokat is tapasztalt, amiket soha életében. Képzeljem el, hogy azok a keresztyének mindig imádkoztak. Például elindultak valahova meglá-togatni egy üzemet, amit ők hoztak létre különböző jótékonysági célokra, de mielőtt autóba szálltak, imádkoztak. Kérték Istent, hogy őrizze meg őket az úton, ne legyen defekt, mert ki van számítva az idő, és ott, ahova mennek, azt tegyék és azt mondják, amit Isten akar. Fantasztikus! Amikor megérkeztek, s kiszálltak az autóból, megint imádkoztak. Megköszönték, hogy megérkeztek, megköszönték, hogy Isten fogja most használni őket. Ő még ilyet nem látott! Az utolsó kérdése ez volt: tényleg ennyire van Isten? Ez így működik?
Ennyire van, és ennyire Isten az Isten, és nem Baal. Ezt jelenti egyebek között imádkozni. Szüntelenül. Aztán végezték ők a dolgukat egész nap, de így minden munkájuk és gondolatuk bele volt ágyazva az élő Istennel való közösségbe. Fogták az Ő kezét, következésképpen lehetett vezetni őket.
Isten segítsen bennünket, hogy ez valóság legyen a mi életünkben is!
Mivel most a megterített úrasztalát üljük körül és sokan ennek a vendégei leszünk, még arra hadd utaljak röviden: Ugyanez a helyzet az úrvacsorával is, mint amit az imádságról próbáltam elmondani. Nem az úrvacsora jegyei adják a bocsánatot nekünk, hanem Isten. Anélkül is lehet bocsánatot kapni, hogy valaki úrvacsoráznék? Lehet, persze. Minek akkor úrvacsorázni? Sőt, miért mondjuk, hogy szükséges és hasznos? Azért, mert ezek az egyszerű jegyek egészen szemléletesen emlékeztetnek minket Krisztus áldozatára. Arra, ami a Golgotán történt. Arra, hogy az személy szerint ránk is érvényes. Jézus olyan valóságosan eggyé válik a hívővel, mint az a falat kenyér és korty bor eggyé válik a testünkkel. Erre emlékeztetnek, ebben bizonyosabbakká tesznek. A hitünket erősítik, tehát igenis nagy szükség van rá. Még jobban átélem azt, amit enélkül is átélhetnék, de Isten ezáltal is cselekszik a hívővel.
Kívánom, hogy adjon Isten mindnyájunknak a mai napon is még egy kis csendet, amelyikben az imádságainkat, az ima-életünket, vagy az imádság hiányát az életünkből visszük elé. Tanítson meg minket sokkal mélyebben, hatalmasabban imádkozni.

Szeretettel köszöntöm a kárpát-medencei presbiteri konferencián részt vett testvéreinket. Örülünk, hogy itt fejezik be együttlétüket, és együtt hallgathatjuk ma Isten igéjét, s együtt lehetünk vendégei a kegyelem asztalának. A konferencia fő té-mája az egészség volt. Testi és lelki egészségünk. Gyermekeink egészsége, a fiatalokra leselkedő veszedelmek, az idősek egészsége. Folytassuk most ezt a témát, és keressünk választ a Szentírásból arra, hogy mit tanít nekünk Isten igéje az egészséges életről.
Milyen az egészséges ember? Olyan, akinek az egész lénye jól működik. Mit jelent, hogy az egész lénye? Az, hogy a teste meg a lelke is, merthogy az embernek teste és lelke is van. Így alkotta meg Isten. Azt olvassuk az 1Móz 2,7-ben, hogy „formálta Isten az embert a földből, és utána belelehelte az életet.” Ebben kü-lönbözik az állatoktól. Mert az, amit Istenből kapott, a lélek, az teszi alkalmassá arra, hogy Istennel kapcsolatba kerüljön. Az állat nem képes erre, az állatnak csak teste van, s az úgynevezett psziché-je is a testi funkciók egy része. Az emberben azonban van valami, ami más és több ennél. Amit közvetlenül Istentől kapott, ami őt képessé teszi arra, hogy Istennel kapcsolatba kerüljön. És csak az az egészséges ember, akinek az egész lénye: teste is, lelke is rendeltetésszerűen működik, egymással harmóniában.
Amit Jézus a felolvasott igében mond, az az ember legsajátosabb tulajdonságára utal. Arra, hogy nemcsak kenyérrel él, hanem minden igével is, ami Isten szájából származik. Nemcsak a testét táplálja, hanem a lelkének is ad eledelt. Ami a testnek az étel, az a léleknek Isten beszéde, Isten igéje. Ha nem táplálja a lelkét, akkor a lélek visszafejlődik, elcsökevényesedik, és előáll egy torzó: a lelketlen, a lélek nélküli ember. Az embertelen ember.
Olyat még soha nem mondtunk, hogy állattalan állat. Mert az állat nem veszítheti el a maga sajátos mivoltát. Az ember viszont kivetkőzhet emberi mivoltából, és embertelenné válhat, ha a lelke teljesen működésképtelen és nem kapja meg a táplálékot. Ilyenkor az ember rosszabb lesz, mint az állat. A legtöbb állat hűséges a párjához, gondozza a kicsinyeit, és semmiképpen nem öli meg a fajtájabelit. Az embertelen ember, a lelketlen ember viszont képes mindennek az ellenkezőjére.
Azt nézzük meg ennek a jézusi mondatnak az alapján, hogy mitől lesz egészséges egy ember, és hogyan maradhat az? Három egyszerű jézusi gondolatot szeretnék most sorba állítani.
Jézus egyszerű világossággal beszélt arról, hogy az embernek vannak testi szükségei, és azokat ki kell elégíteni. De ugyanilyen határozottsággal tanította azt, hogy az embernek lelke is van, és ezért a lélek szükségeit is ki kell elégíteni, ha ember akar maradni, mert pontosan ez teszi őt emberré. Sőt — és ez a harmadik — mivel az a fontos, hogy a lélek uralja az egész embert (mert az élet minősége nem gazdasági kérdés, erre érdekes módon éppen a gazdasági szakemberek jöttek rá, hanem lelkület kérdése), ezért Jézus azt tanította és gyakorolta, hogy néha tudatosan háttérbe kell szorítani a test követelő igényeit, és tudatosan a lelket kell erősíteni az emberben. Akkor működik az egész ember teste és lelke jól, akkor lesz egészséges az ember.
1. Mit jelent az, hogy Jézus komolyan vette a testi szükségeket és azoknak a kielégítését? Azt, hogy ha meghívták valahova, elment, és amivel megkínálták, azt megette. Ilyen egyszerű. Ha szomjas volt, akkor inni kért. Még a kereszten is. Amikor fáradt volt, lefeküdt és elaludt, még ha viharzott a tenger körülötte, akkor is. De mindig sokkal fontosabbak voltak Jézusnak mások testi szükségei, mint a sajátja.
Amikor az ötezer embert — ahol csak férfiak voltak ötezren, tehát több, mint tízezres sokaság lehetett ott — tanította, akkor egyszer csak abbahagyta az evangelizálást, és azt mondta: most jól kell lakatni őket. Régóta nem ettek, három nap alatt elfogyott az otthonról hozott élelem. S miközben a tanítványok el akarták bocsátani a sokaságot, azt mondta Jé-zus: nem lehet. Így éhen kidőlnek az úton. Adjatok nekik ti enni. S amikor kellőképpen kétségbeestek, hogyan oldják ezt meg, Jézus az Ő isteni hatalmával megmutatta. S jóllakásig ehetett mindenki, még maradt is. Ha Ő ad, akkor nem valamicskét ad, hanem bőségesen.
Talán a legkedvesebb történet erre, hogy Jézusnak milyen fontos volt mások testi szükségének a kielégítése, az, amikor húsvét után várja a genezáreti tó partján a halászattól fáradtan visszatérő tanítványait kész reggelivel. Azok meg csak csodálkoznak, honnan vette. Ő tudta, hogy nekünk vannak ilyen igényeink, van testünk, és kenyérrel is él az ember.
2. De — és erről szeretnék ma részletesebben szólni — ugyanígy hangsúlyozta: nemcsak kenyérrel él, mivelhogy ember. Mert nemcsak a testét kell táplálni, hanem a lelke is táplálékra szorul, és a lélek tápláléka Isten igéje. Teljes, egész, egészséges életet csak az él, aki nemcsak kenyérrel él, hanem minden igével, ami Isten szá-jából származik. Mert a lélek eledele az ige. A lélek lélegzetvétele az imádság, és a lélek tisztálkodása a bűnvallás és Isten bocsánatának hittel való elfogadása.
A mi nagy bajunk az, hogy mindnyájan betegen születünk. Tudniillik a lelkünk végzetesen megbetegedett. A bűneset során úgy megsérült, hogy működésképtelenné vált. Kálvin azt írja, hogy szinte meghalt. Olyan, mintha nem lenne, mert elveszítettük az Istennel való kö-zösséget, és a lelket ez a közösség élteti. Ez a végzetesen megbetegedett lélek akkor gyógyul meg, amikor egy ember újra közösségbe kerül Istennel. Ezért határozta meg Jézus az Ő jövetelének célját így: minket Istenhez visszavezessen. Eközben meggyógyul a lélek, újra elkezd működni, az igével való táplálkozás során erősödik. Megtanul újra tiszta mennyei levegőt szippantani, megtanul tisztálkodni a naponkénti bűnbánatban, és abban, hogy kegyelemből, bűnbocsánatból él, és egyszerre használhatóvá válik a hívő Isten számára. Meggyógyult a lelke.
Ez tehát azt jelenti, hogy addig, amíg egy embernek nincs igazi működő lelki közössége Istennel, addig nem lehet egészséges. Akkor sem, ha a teste makkegészséges, mert a lelke még beteg. Márpedig az az egészséges, ahol az egész ember jól működik: a teste is, lelke is.
Ne tévesszen meg tehát az, ha valakinek nincsenek testi bajai, attól még nem biztos, hogy egészséges, mert mi van a lelkével?
Jézus egyszer provokálta a hallgatóságát, amikor ezt az igazságot felragyogtatta előttük és szinte a szemük elé tette. Azért olvastam fel a Márk 2-ből ezt a történetet, mert ez is egy ilyen eset volt.
Jézushoz visznek egy bénát, hogy gyógyítsa meg. Jézus elkezdi a gyógyítást, és azt mondja: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.” Miről beszél ez? Ki beszél itt bűnökről? Ez beteg, gyógyítsa meg. — Pont az történik! Éppen ezt akarja Jé-zus mutatni, hogy munkához látott és gyógyítja, csak most a fontosabbik végén kezdte el a gyógyítást és nem a könnyebben. Ezért mondja nekik: mit gondoltok, mi nehezebb? Azt mondani-e: kelj fel és járj, vagy azt mondani: megbocsáttattak a bűneid? A nehezebbel kezdte, amit csak Ő tehet meg, hogy folytassa a másikkal, amit szintén csak Ő tehet meg, de ez a sorrend most komoly figyelmeztetés.
Ti azt gondoltátok, ha talpra állítom, attól egészséges lett. És a lelke? Agyonnyomja a bűnteher. Csak félig gyógyultan távozott volna, ha a bénaságából gyó-gyítom, mert lelkileg is béna a szerencsétlen. Most megfordítottuk a sorrendet: előbb a lelket, utána gyógyította meg a testet.
Ne tévesszen meg minket az, hogy ha testileg, úgyahogy rendben vannak a dolgaink. Egyáltalán nem biztos, hogy mi, az egész ember rendben vagyunk. Ne té-vesszen meg minket az, ha egy szülő mindennel ellátja a gyermekeit, amire testileg szükségük van. Nehogy azt higgye, mindent megadott nekik! A gyereknek is van lelke.
Sokszor látom, gyerekek és fiatalok között szolgálva, hogy ég és föld azoknak a gyerekeknek az egészsége, akik csak testi gondoskodást kapnak a szüleiktől, de a lelkük mintha nem lenne, semmi táplálékot és tisztálkodási lehetőséget nem kap, — vagy akikről gondoskodnak ugyan, néha szerényebben az anyagi keretek miatt, mint másokról, de ugyanolyan természetesen előveszik otthon a Bibliát és beszélgetnek róla, mint amilyen természetesen körülülik az asztalt vacsora alkalmával. Ugyanolyan természetesen hangzik a közös imádság, mint amilyen természetesen beszámol ki-ki arról, hogy mi történt vele aznap. Ugyanolyan magától értetődően rendeződnek sérelmek és bűnök ebben az áhítatos csendben Isten előtt, mint amilyen magától értetődő, hogy fiam, mielőtt nem fürödtél, ne bújj be a pizsamába és az ágyba, hogy tudniillik tisztálkodni is kell. Vannak olyan szülők, akik komolyan veszik, hogy a gyermeküknek lelke is van, és a lelkük igényeit is kielégítik, arra is fordítanak gondot.
Ha így nőne fel egy nemzedék, nem ilyen lenne a társadalmunk, mint most.
Na de kik neveljék így a reá bízottakat, ha nem éppen mi? Persze, az a kérdés: mi mennyi gondot fordítunk a lelkünkre? Egyáltalán törődünk vele? Fordítunk-e ugyanannyi figyelmet, fáradságot, gondoskodást a lelkünkre, mint a testünkre?
Sokakat megtéveszt az: ha a testemre nem ügyelek, az feltűnik, és ezt nem akarjuk. Ha a lelkemmel nem törődöm, azt nem veszik észre. Muszáj megborotválkozni reggel a férfiaknak, muszáj reggel megfésülködni az asszonyoknak, mert enélkül nem mehetnek emberek közé. Imádkozni már nem muszáj. Istentől megkérdezni: Uram, mire adtad a mai napot, mert én ma is engedelmes akarok neked lenni, ezt már nem muszáj. Azt majd megkérdezem este, hogy mire adtad a mai napot. Este meg már fáradt vagyok. És azt hiszik sokan, hogy ez nem látszik meg. Lehet, hogy nem azonnal, de hosszú távon sokkal súlyosabb következményei vannak a lélek elhanyagolásának, mintha esetleg a testével foglalkozna kevesebbet az ember.
Olyan a lélek az életünkben, mint a gyümölcsfák életében a gyökér. Az a fá-nak a láthatatlan része, de a szakemberek tudják, hogy nem az a fontos, hogy a vihar esetleg egy-két szép ágat letört róla, azt pótolja a legtöbb fa. Nem is az a fontos, hogy vizsgáljuk, milyen meg mennyi gyümölcs van rajta, mert az attól függ, hogy mit juttatok el a gyökeréhez. A gyümölcskertész a gyökereket táplálja, s aztán a fa meghozza a gyümölcsöt, az hálás. De a gyökereihez kell eljuttatnom a táplálékot, amiből a gyümölcs lesz. Ott állhatok és nézhetem, mennyit terem, ha nem kap táplálékot. Amelyiknek egészséges a gyökere az túl-éli a viharokat és az rendszeresen terem.
Mi a gyökereinket hanyagoljuk el sokszor. Ezért mondja Jézus ilyen hangsúlyosan, és jó lenne, ha ez bevésődne ma a szívünkbe, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Azzal is, és fontos, hogy meglegyen. Legyünk hálásak érte és osszuk meg azokkal, akiknek nincs, vagy kevés van. Aki azonban csak kenyérrel él, az ember alatti szinten él. Isten azt akarja, hogy újra kapcsolatba kerüljünk vele, és Ő közvetlenül táplálhassa lelkünket az Ő szent igéjével, és ez az ige új életre támasszon minket, és használhatóak legyünk az Ő kezében mások javára is.
Figyeljétek meg egyetlen napotokat, mennyit törődtök a testtel — még azok is, akik nem nagyon cicomázgatják magukat —, és mennyit a lélekkel. Sokszor ijesztő az aránytalanság. Isten ma ezt a nagy lehetőséget csillantja fel előttünk. Aki ezentúl sokkal jobban és tudatosabban odafigyel a lelkére és a lelkiekre, annak Ő olyan kincseket ad, amikre mindenki vágyik körülöttünk, de amiket csak tőle lehet ajándékba kapni. Az ilyen emberek válnak sáfárokká. Lesz mit továbbadniuk.
Kicsoda a hű és bölcs sáfár? Aki azzal, amit a gazda ad neki, idejében sáfárkodva gazdagít másokat. Továbbadja a gazda háza népének. Minket erre hívott el Isten. A gyülekezetek presbitereit kü-lönösképpen is. Tudunk-e adni olyan kincseket a körülöttünk élőknek, amik mennyei kincsek, amik örökkévaló értékek, amik éltetnek minket is? Elég reánk nézni, és látják, hogy ennek van valamije, ami a többinek nincs, és azokkal boldogan szolgál másoknak. Ez viszont csak úgy megy, ha valaki táplálja a lelkét is. Ha valaki tisztába teszi naponta a lelkét, ismeri a bűnbánatot és bűnbocsánatot és abból él, és ha valaki szívja magába ebben a büdös levegőjű világban a mennyei tiszta levegőt, miközben az imádság ablakait kinyitja, és az Istennel való közösségét ápolja. Enélkül nincs gazdag lelki élet és nincs igazi szolgáló élet sem.
3. Ezért mondja Jézus, és ez a harmadik, amiről röviden szólok, hogy néha, ennek érdekében, hogy ilyenné váljék az életünk, érdemes háttérbe szorítani a testnek a követeléseit, és tudatosan előtérbe helyezni a lelkieket. Például erre való a vasárnap. Ezért adta Isten. Hat napon át munkálkodjál — mondja a Parancsolatban —, és a hetedik napon engedd, hogy Isten munkálkodjék benned. Na de ahhoz csend kell, meg arra a napra le kell tenni a kezünkből azt, amivel hat nap alatt tele van, hogy Isten megrakhassa ajándékokkal a lelkünket. Hogy utána egészen másképpen bírjuk azt a hat napot, és hat napon át oszthassuk azt, amit tőle kaptunk. A hat nap közben is ad Ő ajándékokat, meg naponta lehet tőle kapni, de van, amikor koncentráltan, összpontosítva csak azért állunk ott előtte, hogy most te munkálkodj bennem, Uram! Hiszen te akarsz engem használni.
Ezért lenne természetes az, hogy minden hívő református családban van családi áhítat. Azt csak elkezdeni nehéz, meg mindennap megtartani. Mert kiszorítják a tennivalók és mindig van erkölcsös magyarázatunk, miért nem tápláljuk a lelkünket. De nekünk nem azt kell megmagyaráznunk, hogy miért nem tesszük, hanem annak a gyümölcseit kellene felmutatnunk, hogy mivel gyakoroljuk, milyen gazdagok vagyunk.
A napi csendességet is erre készítette el Isten. Vizsgáljuk meg napjainkat: törődünk-e egyáltalán a lelkünkkel? Engedjük, hogy Isten most ezt előtérbe helyezze és meggazdagítson bennünket?
A napokban olvastuk a Zsidókhoz írt levélből az utalást Ézsaura. Beleborzongtam, hogy ez az Ézsau mennyire mai ember volt, pontosabban a mai embertömegek mennyire olyanok, mint Ézsau volt. Mert mit csinált ő? Egy vadászatról hazajött éhesen. Megütötte az orrát a főzelék illata, amit az öccse főzött. Kért belőle. Mivel Jákób ravasz üzletember volt, azt mondta: adok neked, de te is adjál érte valamit. Add el nekem az elsőszülöttségi áldást. S mit mond Ézsau? Engem akármelyik vadászaton utolérhet a halál, mire megyek az elsőszülöttségi áldással? Legyen a tiéd, öcsém. Jákób bőkezű volt, még kenyeret is adott a tál főzelék mellé.
Mi történt itt? Egy pillanatnyi testi szükséglet azonnali kielégítéséért Ézsau lemondott valami olyan kincsről, ami egy életen át testileg-lelkileg meggazdagíthatta volna. Az atyai áldás Isten áldása volt, és az magába foglalt minden testilelki jót. Figyeljük meg, amikor az ősatyák megáldják a gyerekeiket. Az imádság volt. Az Istentől kérem neked, hogy essen az eső, legyél egészséges, legyen boldog családi életed stb. Mire Ézsau azt mondja: ez olyan bizonytalan dolog. Mi lesz majd a jövőben, meg áldás, meg megérem-e? Most vagyok éhes, most adjanak ennem. Így gondolkozunk.
Isten ebből akar kiemelni minket. Meg akar tanítani a böjtnek egy tágas gyakorlatára: adott esetben kész vagyok lemondani egy testi szükséglet feltétlen kielégítéséről azért, hogy ennek kapcsán lelkileg nagy kincseket kapjak Istentől. Mert a lelkem fontosabb nekem, mint a testem. Az is fontos, nem szabad elhanyagolni, nem szabad tönkretenni — ahogy módszeresen tesszük. A lélek azonban legalább olyan fontos, vagy adott esetben fontosabb.
Jézus erre sok szép példát adott. Tulajdonképpen az egész földi élete egyetlen nagy böjt volt. Mindenről lemondott, ami az Ő örök istenségében megvolt a mennyben és megvan neki most, azért, hogy segítsen rajtunk. Még az eledel is háttérbe szorult. „Az az én eledelem, hogy annak akaratát cselekedjem, aki elküldött engem” — mondja a tanítványoknak a samáriai asszonnyal beszélgetve.
Jézus egyszerűen és józanul azt mondja: fontos a test, és a szükségeiről gondoskodni kell. De legalább ilyen fontos a lélek, és annak a szükségeiről is gondoskodni kell, mert másként elállatiasodik, embertelenné válik, démonizálódik az ember és az emberiség. Törődj a lelkeddel! És olykor még a testieket is háttérbe szoríthatom, hogy Isten különösen nagy lelki áldásokban részesítsen, és így a szolgálatra alkalmasabb legyek.
Az úrvacsora jellegzetesen a léleknek a tápláléka. A hitünket akarja erősí-teni vele Isten. Emlékeztet minket arra, hogy Jézus helyettünk halt meg a kereszten. Leleplezi azokat a bűneinket, amik miatt meg kellett halnia a kereszten. Ugyanakkor közösségre hív magával, kö-zösséget teremt egymással. Sok bűnös, akik bocsánatra szorulnak, és bocsánatot nyerve mehetnek tovább az úton. Megerősít minket abban, hogy le lehet zárni egy-egy életszakaszt. Isten új kezdést engedélyez, ez a kegyelem, és másként lehet folytatni az életutunkat.
Jó lenne, ha így úrvacsoráznánk most. Nemcsak azért, mert benne volt a konferencia programjában, nemcsak azért, mert a gyülekezet utolsó vasárnap mindig úrvacsorát ünnepel, hanem azért, hogy lezárjunk valamit, talán egy lelketlen korszakot, és elkezdődjék egy új. Jézussal szorosabb közösségben, Őreá figyelve, a lelkünket is táplálva és tisztogatva, azzal a készséggel: Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Akkor az egész ember: test és lélek, egyaránt gyógyul, és egészséges emberekké válunk.
Pál apostol egy mondatával hadd fejezzem be. Az is egy áldáskívánság, egy jó kívánság volt. A tesszalonikai gyülekezettől így búcsúzott: „Maga pedig a bé-kességnek Ura szenteljen meg titeket mindenestől, és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.” Ilyen az egészséges ember.
Mielőtt ezért imádkozunk, egy énekkel válaszoljunk az igére.

Emlékezzél, Úr Isten, híveidről,
Lelki-testi sokféle szükséginkről,
Viselj gondot irgalmasságodból
Különösen te szent egyházadról.

Adjad nekünk a kenyeret éltünkben,
Amely táplál és erősít hitünkben.
Nevekedést ád reménységünkben,
És megszentel lelkünkben-testünkben.

(379,1-2)

A Presbiteri Szövetség javaslatára ma minden református gyülekezet presbitériuma imaórára gyűlik össze. Ugyanígy volt ez tavaly ilyenkor is és sok áldás kísérte ezt. Az imádság azonban nemcsak a presbiterek kiváltsága, hanem minden hívő emberé. Éppen ezért hadd tanítson minket ma Isten igéje a helyes imádság jelentőségéről és feltételeiről.
Jakab apostol különös összefüggésben ír az imádság jelentőségéről. Abból a megfigyelésből indul ki, hogy minden embernek vannak vágyai, amiket szeretne kielé-gíteni. Mindenki vágyik a többre, nem akar lemaradni a versenyben, és ha látja, hogy a másiknak már megvan az, ami az ő életéből hiányzik, akkor először irigy lesz, aztán annál inkább sarkallja ez a tény arra, hogy ő is megszerezze, amiről úgy gondolja, szüksége van rá.
Sokan aztán a kívánságaik igézetébe kerülnek. Szakadatlanul arról gondolkoznak, éjjel-nappal az jár a fejükben, amit meg akarnak szerezni, vagy el akarnak érni. Sokszor a gondolkozásukat is elhomályosítja ez az állapot, és mivel mindenáron ki akarják elégíteni a kívánságaikat, nem vá-logatnak az eszközökben.
Itt nem a mindennapi kenyér megszerzéséről van szó, ez nyilvánvaló alapigénkből, hanem a még több pénzről, a még nagyobb befolyásról, az újabb és újabb élvezetek kielégítéséről. S mivel mindenáron el akarja érni valaki ezeket a célokat, ezért, ha kell erőszakhoz is folyamodik, ha kell a másik megrövidítése árán is előbbre akar jutni, s ebből lesz azután sok viszály, veszekedés, háború. Az lesz a helyzet, amit valaki így írt: az a világ, amelyben az önszeretet és az egyéni vágyak feltétlen kielégítése lesz a legfőbb cél, egyetlen nagy csatamezővé válik.
Mert ha mindenki csak törni akar előre, és csak arra figyel, amit el akar érni, akkor a többiekre nem tud figyelni. Akkor bizonyos normákra sem tud figyelni. Akkor semmi nem számít, és senki nem számít, és gázolunk keresztül egymáson, hogy a kívánságainkat kielégítsük. Pontosan úgy, ahogy itt alapigénkben olvastuk.
Az önmagában természetes, hogy vannak kívánságaink, de nem kellene ezeknek feltétlenül háborúkhoz vezetni. Miért vezetnek oda? Azért, mert két szó zakatol az ilyen ember szívében és hol az egyikre, hol a másikra teszi a hangsúlyt, s ez a két szó így hangzik: nekem kell. Nekem kell — vagyis azt nekem mindenképpen meg kell szereznem. S az Isten nélkül élő ember tudja, hogy egyedül kell elérnie, akkor meg a másik szó lesz hangsúlyos: nekem kell kiharcolnom azt. Ebből azután csak háborúság lehet. A gyerekszobában dúló háborúktól a házaspárok veszekedésein keresztül, a nemzetek közötti gyilkos háborúkig.
Mikor nem lesz belőle háború? Erről beszél itt Jakab. Azt mondja: akkor nem vezet ez háborúhoz, ha kéritek, ha a vágyaitokkal odaálltok Isten elé, és neki mondjátok el, miről gondoljátok, hogy szükségetek van rá, és ott Ő előtte a helyükre kerülnek a vágyak.
Annak a temérdek viszálynak tehát, ami nehézzé teszi a mindennapjainkat, e szerint az ige szerint két oka van: hogy nem kéritek azt, amit szeretnétek elérni, ha pedig mégis, akkor rosszul kéritek. Nem kéritek, vagy rosszul kéritek. Itt érthetünk meg valamit a helyes imádság jelentőségéről és feltételeiről.
Kicsit elemezzük Jakabnak ezt a két panaszát, hogy azért vannak viszályok kö-zöttetek, mert nem kéritek, vagy rosszul kéritek.
Miért nem kéri sok ember Istentől a vágyainak a beteljesítését? Azért, mert egé-szen természetesnek tekinti, hogy ő egyedül van ezen a világon. Amit el akar érni, azt neki kell elérnie. Ahogy egyszer valaki mondta: fiam, jegyezd meg, hogy soha senkire nem számíthatsz, csak magadra.
Amikor ezt a mondatot hallottam, az jutott eszembe, mintha Isten nem lenne? Az ilyen embernek nincs is, mert eszébe sem jut, hogy Istent kérdezze: kell-e az nekem valóban, vagy hogy Istent kérje, hogy ha valóban szüksége van rá, akkor adja meg neki, vagy irányítsa őt úgy, hogy elérhesse. Teljesen kimarad Isten az életéből. Ez a gyakorlati ateizmus.
Ezek az emberek nem tagadják Istent, csak semmibe veszik Őt. Az ateizmus nem feltétlenül Isten tagadása, hanem Istennélküliség, kimarad az életükből, a mindennapjaikból Isten. Egyáltalán nem számolnak vele, és nem számítanak rá. Eszébe sem jut az ilyen embernek, hogy amikor a vágyai ösztönzik valamire, akkor odaálljon Isten elé.
Sokszor tapasztalom, hogy amikor viszont az életükben valami baj támad, vagy a bűneik vetésének a gyümölcsét le kell aratniuk, akkor elkezdik vádolni Istent. Akkor rázzák az öklüket, hogy milyen Isten az, hogy engedheti meg. De előtte nem kérdezték Őt, és nem kértek tőle semmit.
Az az oka ennek a legtöbbször, hogy ezek az emberek nem ismerik Istent. Nem tudják, hogy Isten mindent megelőzően létezett, hogy mindent Ő mozgat ezen a világon, és hogy eközben Ő személy szerint számon tart és ismer minket, és kimondhatatlanul szeret, egyoldalúan is, akkor is, ha mi nem veszünk tudomást róla.
Ó, ha az emberek ismernék az élő Istent! Ha nem azt képzelnék, hogy ha egyáltalán létezik, akkor valahol a fellegek felett trónol, valami isteni megközelíthetetlenségben és szent közönnyel, hanem, hogy itt van. Közel van az Őt hívóhoz, karnyújtásnyira, mindig hallótávon belül. Persze ehhez az ismerethez szükséges, hogy valaki Isten gyermekévé váljék. Mert aki az Úr Jézust behívta a szívébe, azt az Isten befogadja a gyermekei közé — ezt olvassuk a Bibliában —, és az ilyen ember egyre jobban tapasztalja, hogy a láthatatlan Isten valóban a mi szerető mennyei Atyánk, akinek minden vágyunkat teljes bizalommal elmondhatjuk, minden kérésünkkel gyermeki egyszerűséggel, hozzá fordulhatunk. Az ilyen ember megtanul kérni, mint a gyermek az apjától. Ezt hiányolja itt Jakab. Töritek össze magatokat meg egymást, veszekedés, viszály, irigykedés, háborúság, öldöklés jellemez titeket, nem de kéritek. Ha nem kéritek, nem kapjátok.
Mi kell ahhoz, hogy valaki így tudjon kérni? Legalább két dolog: az egyiket találják ki a következő igaz történetből.
Valaki szorongva ül a lelkipásztorral szemben és elmondja: tele van félelemmel, mert hamarosan életének egy fontos kérdése fog eldőlni, és ettől függ, hogyan alakul tovább a sorsa. Ez a döntés azonban nem az ő kezében van. Ő szeretné, ha így meg így történne, de ki van szolgáltatva nem éppen jóindulatú embereknek. A lelkipásztor megkérdezi: elmondta ezt már Istennek? Nem. Akkor nem kellene most elmondanunk? Isten minden ember szívét irányítani tudja, neki mindenre van hatalma, és szereti azokat, akik hozzá fordulnak, Ő mindig a javunkat akarja. Az illető csak néz, nem mozdul. Akkor imádkozhatunk? Mire megkeményednek az arcvonásai, felugrik, és azt mondja: mit képzel maga? Koldus vagyok én, hogy könyörögjek?
Mi a helyes kérés egyik feltétele? Az alázat, hogy koldus vagyok. Illetve ennél sokkal jobban áll a helyzet: gyermek vagyok és jöhetek az apámhoz. És melyik apa az, aki ha a fia kenyeret kér, követ ad neki? Vagy ha halat kér, kígyót ad neki? — mondja Jézus. Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok, aki akkor is ad jókat nektek, ha ti gonoszok vagytok. Mennyivel inkább!
Ehhez ismerni kellene az Atyát, és ismerni kellene ezt az alázatot. Úgy látom, valamire szükségem van, azt nem tudom elérni, megyek az apámhoz és kérdezem Őt kell-e ez valóban, és ha igen, akkor ké-rem Őt segítsen hozzá. És ha nem adja meg? Akkor kérem tovább állhatatosan, egészen addig, amíg felismerem: erre nincs szükségem. Akkor megköszönöm neki, hogy nem ad meg olyasmit, ami csak ártana, ami nem a javamat szolgálja, mert tudom, hogy Ő mindig, mindennel csak a javamat akarja előmozdítani.
Ez a másik feltétel. Ezt meg úgy hívják: bizalom. Alázat és bizalom. És akinek a szívében ez megvan, az nem verekszik azért, hogy a kívánságait kielégítse, hanem az kér. Közben végzi a maga kötelességét. Nem azt jelenti, hogy a hívő ül egy fotelben és malmozik, végzi a munkáját. Amit neki kell megtenni, azt megteszi, de közben folyamatosan minden kívánsága ott van az Atya előtt. Újra és újra elmondja neki, és tőle várja a megoldást, a tanácsot, a segítséget.
Ez tehát az egyik, ami miatt Jakab panaszkodik: nem kéritek. Ezért nem is kapjátok, aztán megpróbáljátok kiverekedni, ebbe viszont mindenki belesérül.
Mi a másik? „Ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.”
Itt pedig az a döntő, hogy mi célból kér a gyermek valamit mennyei Atyjától. Mire akarja használni? Annak a jegyében kéri-e azt, amire az Atya őt akarja használni? Ez-e a kiindulás: Atyám, te mit akarsz énvelem? Abba beleillik a kívánságom vagy nem? Azt, hogy elvégezzem a tőled kapott feladatomat, segíti-e ezt vagy nem? Ha segíti, akkor hatalmasabban fogja meghallgatni kéréseinket, mint ahogy azt elképzelni tudjuk. Ha pedig nem, ha csak arra lenne az jó, hogy a büszkeségünket nö-velje, a rátartiságunkat hizlalja, hogy esetleg csak kísértést vagy csapdát jelentsen, vagy egyenesen eltávolítson Istentől, akkor pedig meg fogjuk köszönni utólag, hogy nem teljesítette a kívánságunkat. Akkor Ő nem fogja azt meghallgatni. Mert, ha ilyet kérünk mindenáron, akkor rosszul kérünk. Nem jól kérünk. Mondok egy egyszerű példát.
Valaki még mindig az öreg Trabantjával jár, és minden vasárnap elviszi egy mozgássérült ismerősét az istentiszteletre. Meghallják ezt mások is, sérültek, és megkérdezik: nem mehetnének-e ők is. Az illető imádkozni kezd: Uram, ha lehet, segíts hozzá engem egy nagyobb autóhoz, lehetőleg ötajtóshoz, hogy több sérült testvért is tudjak vinni és legyen hely a tolószékeiknek is. — A másik emígy imádkozik: Uram, már minden szomszédnak jobb kocsija van, mint nekünk. Segíts hozzá minket egy újabbhoz, ne kelljen „égnünk” itt a szomszédok előtt.
Nem tudom, érezzük-e a különbséget. Mind a kettő kér. Az egyik valószínűleg jól kér, a másik biztos, hogy rosszul kér. — „hogy élvezeteitekre tékozoljátok el.” Eszébe sem jut, hogy mi a célja ennek, beleillik-e ez az Atya tervébe. Abban segít-e engem, amivel az én Atyám megbízott, hogy azt végezhessem jobban. Hogy mindenestül, minden alá van rendelve az Atyának, én is, a kívánságaim is, azok teljesítése is, minden, minden. Aki így kér, az jól kér. Ha ez van ott a kéréseink mögött, akkor lesznek meghallgatott imádságok.
Legyen e tekintetben is az Úr Jézus Krisztus a példa előttünk. Ő még a Gecsemáne kertben is, ereje fogytán, utolsó nagy harcában is úgy fejezte be az imádságát: „Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” Ott valami olyat kért, ami nem illett bele az Atya tervébe: Ha lehet, múljék el tőlem a keserű pohár, ne kelljen a kereszthalált elszenvedni. De utána tette: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Aztán még kétszer könyörgött ezért, és ezzel áment mondott az Atya akaratára, és elvégeztetett a váltság.
Egyebek között erre való az imádság, hogy vigyem oda az kívánságaimat fésületlenül az Atya elé, mondjam el neki azt, ami a szívemben van, s miközben ott állok, egyszer csak látni fogom, hogy mely kívánságaim az Ő akarata szerint valók és melyek nem. Az ilyen hívőnek ad erőt a Lélek arra, hogy nemet mondjon mindazon kívánságaira, amik nem az Atya akarata szerint valók.
Lehet tehát rosszul kérni is, ahogy itt az igében olvastuk. És ennek megint csak az az oka, hogy az illető nem ismeri Istent. Mert Istentől, mint a mi mennyei Atyánktól, kérni lehet bármit, de megrendelni nem. Mert Isten nem arra való, hogy a kívánságainkat teljesítse, hanem minket teremtett arra, hogy az Ő akaratát teljesítsük. Aki ezt az alaptételt elfelejti, annak a kiindulása rossz, és ettől kezdve gondolhat bármit az imádságról meg Istenről, az csak hamis lesz. Isten nem arra való, hogy a mi kívánságainkat teljesítse, hanem mi vagyunk arra valók eredetileg, hogy az Ő akaratát kutassuk, felismerjük és teljesítsük. És ha ezt tesszük, akkor fogunk tudni helyesen imádkozni és akkor lesznek meghallgatott imádságaink, és megtapasztaljuk, hogy általában többet ad a mi gazdag Atyánk, mint amennyit kértünk.
Az tehát itt az alapkérdés: ki van az imádságaink középpontjában? Mi vagy pedig Isten? Amennyiben mi vagyunk azoknak a középpontjában, csak rosszul tudunk kérni. Akkor ne azt mondjuk: csalódtunk Istenben. Nem ismerjük Őt. Nem tudjuk, mit jelent imádkozni, rosszul próbáljuk gyakorolni az egészet, és persze, hogy nem működik. Meg kell ismerni a mi Atyánkat, el kell ismerni a mi Atyánkat teljhatalmú szuverén Urunknak, és akkor fakadnak a szívünkből majd olyan kérések, amik egyeznek az Ő akaratával, és akkor meghallgat minket.
Mint ahogy rosszul kér az is, aki mindig csak kér. Hiszen az imádság nem kérések összegzése. Milyen apa-fiú kapcsolat lenne az, ha egy gyerek csak akkor szalad oda, ha valamit kér, de soha nem kérdezne semmit, soha nem érdekelni: apu, mi volt benn a munkahelyen, miért vagy szomorú, vagy minek örülsz annyira? Ez mind mellékes, nekem mi kell, s ami kell, azt mondom neki és várom, hogy teljesítse. Milyen kapcsolat ez? Sok ember ezzel a hamis viszonyulással áll oda Isten elé.
Az imádság arra való, hogy a tekintetünket felemeljük a Mindenhatóra. Az imádság arra való, hogy a Mindenható minket felemeljen magához. Kiemeljen a kicsinyességből, gondjaink posványából, fenyegetettségünkből, sokféle szükségünkből. Felülemeljen önmagunkon is. Legyen rálátásunk önmagunkra — ez az igazi Szentlélektől kapott önismeret. Onnan magasabbról tágasabb horizonton belül tudunk tájékozódni. Erre való az imádság.
A helyes imádságban egyáltalán nem csak kérések hemzsegnek, hanem a helyes imádság tele van ilyen mondatokkal, mint amit Dávid mondott egyszer: Szeretlek Uram, én erősségem. Dicsérlek téged szüntelen. Jöjjetek és dicsérjük együtt az Urat, mert egyedül Ő dicséretre méltó. Vagy ilyen mondatokkal: Hálát adok, Uram né-ked, teljes szívből áldlak téged. Meg ilyenekkel, amit csak lehajtott fejjel lehet mondani: Bocsásd meg, Úr Isten ifjúságom sok vétkét, sok hitetlenségét, undok fertelmességét. Meg ilyen kérésekkel: Vezess, Uram utaidban, hogy járjak igazságodban, és csak arra hajtsd szívem, hogy szent nevedet féljem.
Amikor ilyen kívánságok születnek meg az ember szívében, azokra válaszol Isten gazdagon és nagy örömmel.
Mi jellemzi imádságainkat? Nem az-e a sok nyomorúságunk oka, hogy csak kérünk, és azt gondoljuk: ezt jelenti imádkozni? Isten ebből ki akar mozdítani ma bennünket.
Sokat elárul ám egy ember lelki életéről az, hogy szokott-e imádkozni, és mikor, miért és hogyan imádkozik. Milyen vágyak feszülnek a kérései mögött? Hogy igaz-e az: egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat, vagy pedig bizonyos általunk kitűzött vágyakat minden áron, minden körülmények között el akarunk érni, ha kell Istennel szemben is, majd mi megmutatjuk…! Vagy, ha vallásosak vagyunk, ehhez kérjük Isten segítségét.
Azt hiszem, e tekintetben három jellemző magatartással találkozunk:
Az egyik az imádság nélkül élő emberé, igaz az előbbi idézet, hogy az a világ, amelyben az önszeretet és az egyéni vágyak feltétlen kielégítése lesz a legfőbb cél, egyetlen nagy csatamezővé válik. Ez az ateizmus.
A másik a rossz imádság, amikor rosszul kérnek emberek. Én maradok az Úr, és Istent bedolgozó alkalmazottként használni akarom, amikor úgy gondolom, szükségem van rá. Ez jellemzi a pogány vallásosságot, és az úgynevezett keresztyének között is sok pogány módon vallásos ember van.
A harmadik, amire alapigénk bátorít bennünket, a helyes imádság. Célja mindig az, hogy odaállok Isten elé a kívánságaimmal, a tanácstalanságommal, szükségemmel, úgy, ahogy vagyok, mindenestől. Odaállok elé teljes alázattal és bizalommal, mint a gyerek az apja elé, elmondom a vá-gyaimat, s miközben mondom, egyre világosabban látom: ez nem kell, nem időszerű, ez kell, sőt ott közben juttat eszembe a Szentlélek az addig bennem megszületett vágyaktól eltérő, azoknál sokkal fontosabb kívánságokat, és azokat tárom Isten elé. Az így imádkozó ember egyre világosabban tud tájékozódni, egyre világosabban látja, hol a helye a mindenségben, mik az Istentől kapott feladatai, s mik azok, amik ahhoz szükségesek, hogy ezeket a feladatait jól, Isten dicsőségére, mások javára, saját örömére elvégezhessen. Amit pedig nem kapott meg, azért utólag hálát ad, hogy szerette őt az ő Atyja annyira, hogy nem adott neki olyat, ami csak ártott volna.
Ez tehát az imádság igazi jelentősége. Innen, hogy: törtök, zúztok, de nem kéritek, vagy ha kéritek, rosszul kéritek, ide akar elsegíteni a mi Urunk. Először is az Atya gyermekeivé kell válni, aztán meg kell tanulnunk a természetes alázatot és bizalmat, és meg kell tanulni beszélgetni vele, mint ahogy egy nyelven is meg kell tanulni beszélni. Előbb könyvből megtanul az ember szabályokat, néhány száz vagy ezer szót, s amikor meg kellene szólalni, akkor inába száll a bátorsága. Meg kell tanulni beszélni. Be kell gyakorolnunk ezt a lelkületet. Ez nem technika kérdése.
Aki nem Isten gyermeke, az csinálhat, amit akar, nem ismeri ezt a nyelvet, és nem jut el idáig. Az újjászületéssel kezdő-dik. Meg kell tanulni újra és újra elmondani neki, és közben esetleg rájövök: hagyjam abba, nem erre van nekem valójában szükségem. De közben jöttem rá, miközben mondom, aközben ad Ő világosságot, és nyit ki előttem olyan kapukat, és mutat rá olyan utakra, amik addig eszembe sem jutottak. És használja az ilyen embert hatalmasan. Az ilyen embernek az akarata eggyé válik az Atyáéval. Nem ő akar már valamit mindenáron elérni, hanem teljesen rábízza magát arra, aki egyedül tudja, hogy mikor mi jó nekünk. Az ilyen ember érkezik meg oda, hogy el tudja mondani teljes bizalommal: bölcs a te végezésed, ha áld, ha sújt karod.
Az imádság áldott gyümölcsének Isten ezt készítette el. A gyermeknek ezt a teljes békességét. Erre mondja Pál apostol: kívánságaitokat tárjátok oda az Isten elé há-laadással. És mi lesz ennek a következmé-nye? Nem az, hogy minden kívánságotokat teljesíti, hanem: És az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Fil 4,6-7)
Tanuljatok meg kérni — mondja itt Jakab —, és tanuljatok meg jól kérni. Aztán boldogan fogjátok tapasztalni, hogy annak, akit szeret az Úr, álmában ad eleget.

Az istentisztelet végén két fiatal férfi testvérünk keresztelőjére kerül sor. Egyikük kérte, hogy ha lehet, hangozzék el valami módon ezen az istentiszteleten ez az ige. Hadd szóljon erről az igehirdetés, hiszen nemcsak a keresztségről mond el valami fontosat itt Pál apostol a Szentlélek által, hanem minden idők hívőinek fontos figyelmeztetéseket ír.
Miről van itt szó? Kolosséban megjelentek tévtanítók, akik súlyos zavart tá-masztottak a kicsi keresztyén gyülekezet köreiben. Kezdő hívőkből állt ez a gyülekezet, könnyű volt megzavarni őket. Ezek ellen a tévtanítások ellen hadakozik itt Pál apostol. Elsősorban nem úgy, hogy azokat pellengérezi ki, hanem úgy, hogy elmondja a maga pozitív hitvallását. Azt írja le újra és újra, hogy kinek ismertük meg Jézus Krisztust és mit hiszünk. Így kiderül, ha valami ettől eltér, vagy ezzel ellentétes.
Különösen két veszedelmes tévelygést terjesztettek ezek a tévtanítók.
Az egyik az volt, hogy Isten és az anyagi világ annyira idegen egymástól, hogy nem is érintkezhetnek, tehát nem igaz az, hogy az ige testté lett, hiszen az örök isteni ige, vagyis maga Isten nem lehet testté. Nem érintkezhet Isten és az anyagi világ. Ebből az következik, hogy nem találkozhat egy ilyen magunkfajta ember az élő Istennel, legfeljebb bizonyos szellemi lények sorozatán keresztül. Ezekről aztán mindenféle meséket terjesztettek. Ezért olvasunk a Kolosséi levélben gyakran ilyen kifejezéseket: a világ elemei, fejedelmek és hatalmasságok, az angyalokról gyakran van szó és a csillagokról is, mintha azok irányítanák az ember életét.
A másik súlyos tévedésük az volt, hogy kevés az, amit Jézus értünk tett. Azért még senki nem kap üdvösséget és bocsánatot, hogy Jézus az Ő bűn nélküli, tiszta életét helyettünk odaáldozta a kereszten, hanem nekünk is hozzá kell adnunk ahhoz valamit. Be kell tartanunk bizonyos ünnepnapokat, tartózkodni kell bizonyos ételektől. Az emberi teljesítmény fontos, és különösen fontos ezek között bizonyos ismereteknek, bölcsességeknek az elsajátítása.
Ezért írja itt az apostol: „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberi hagyományokhoz, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik.” Pál apostol nem udvariaskodik, néven nevezi a bűnt és a bűnöst. Azt mondja, hogy ezek üres megtévesztések, ravasz bölcselkedések, teljesen emberek szerinti gondolatok és nem Krisztus szerintiek.
Három kérdésre ad választ ebben a szép hitvallásszerű szakaszban: elmondja, kicsoda Jézus, kik voltunk mi Jézus nélkül és milyen ajándékokat kap a hívő, ha megismeri Jézus Krisztust, ha összeköti az életét vele, ha hittel behívja az életébe és alárendeli magát neki. Kicsoda Jézus, ki az ember Jézus nélkül, és kikké válunk, ha igazán hiszünk, ha Jézussal összeforr az életünk.
1. Kicsoda Jézus?
Egyetlen tömör mondatban benne van az egész hitvallás: „Őbenne lakik az Istenség egész teljessége testileg.” Vagyis azt mondja: Jézus Isten. Benne maga a Mindenható hajolt közel hozzánk, mégpedig úgy, hogy az Ő örök isteni természete mellé magára vette emberi természetünket is. Erre csak az Isten képes. Erre azért volt szükség, mert csak így tehetett eleget bűneinkért, így segíthetett rajtunk. De ez a második lépés lesz majd.
Az első lépés az, hogy Jézus Isten. Nem félisten. „Őbenne lakozik az Istenség egész teljessége testileg.” Nem látszólag lett emberré, hanem testileg, testben, ugyanilyenben, mint a mienk, jelent meg itt közöttünk. Ennek is megvolt az oka és megvolt a célja.
Már az első fejezetben hangsúlyozta ezt: „Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény közül. Benne teremtetett minden, a mennyen, a földön, láthatók és a láthatatlanok (és akkor sorolja a tévtanítók kifejezéseit), akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett.” Vannak vagy nincsenek, Pál nem vitatja, azt mondja: tegyük fel, vannak, akkor is azok teremtmények, Jézus pedig teremtő, mert: „Ő általa és Őreá nézve teremtetett minden, és Ő előbb volt mindennél és minden Őbenne áll fenn. Ő a feje a testnek, az egyháznak is, Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben Ő legyen az első. Mert tetszett az Istennek, hogy benne lakjék az egész teljesség.” (1Kor 1,15-19)
Nem is kell ezt magyarázni, tulajdonképpen néhányszor még el kellene olvasnom, hogy ízlelgessük ezeket a gyönyörű kifejezéseket és ezt a teljes hitbeli bizonyosságot, amivel az apostol ezt a megrendített kolosséi hívőknek leírja.
Jézus: Isten öröktől fogva mindörökké, így kell Őt tisztelnünk, így bízhatjuk rá magunkat.
Az ember mindig a teljességet keresi és ez nem baj — az mondja az apostol. De aki valóban a teljes igazságot és a teljes valóságot akarja megismerni, az Jézust ismerje meg. Ha valaki azt gondolja, hogy úgy ismeri meg a teljeset, ha rajta kívül még valamit megismer, akkor ezzel Őt nem ismeri meg igazán és a teljességnél csak kevesebbet kaphat.
Azért fontos ez, mert ez a két tévedés ma is virágzik. Jézust nem tekintik Istennek, magukat vallásosnak mondó emberek sem. Nem tekintik Őt Istennek a Jehova tanúi, az unitáriusok, az egyre jobban terjedő keresztyén tudomány hívei, a teozófiának a hívei és még sorolhatnánk. Mindezek a Kolosséban működő tévtanítókra jellemző bölcselkedéssel lépnek fel. Biblia van a kezükben, Jézus neve az ajkukon, csak éppen nem hiszik, hogy Ő Isten, pontosabban tagadják, hogy Ő Isten.
Ugyanakkor a másik tévelygést is né-ven kell nevezni, mert ma is sokan úgy gondolkoznak, hogy ki kell egészíteni valamivel azt, amit Jézus értünk tett. Nem mondják, hogy az kevés, vagy nem elég, de ki kell azt egészíteni, ez pedig azt jelenti, hogy rászorul a kiegészítésre, tehát nem elég, kevés az, amit Jézus kereszthalálával és feltámadásával nekünk megszerzett. Emellett még be kell tartani a szombat napot, ez üdvösség feltétele. Vagy a megtérés után második áldásként egyfajta hamisan értelmezett lélek-keresztségben kell részesülnie a hívőnek. Vagy keletről importált meditáci-ós gyakorlatokat kell végeznie, ha el akar mélyülni, ha többre vágyik, ha a teljességet akarja. Ez ugyanaz a tévelygés, ami Kolosséban volt, és amire Pál apostol azt írta, hogy Jézusban lakozik az Istenség egész teljessége testileg. Aki ezt nem hiszi, az utána majdnem mindegy, hogy mit hisz és mit nem hisz, mert hitének az alapja nincs rendben. Megalapozatlan a hite.
2. A másik, amiről beszél itt az apostol ugyanilyen keményen és nyíltan fogalmazva, hogy milyen az ember Jézus nélkül?
Azt mondja: halott. Így olvastuk a 13. versben: „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok kö-rülmetéletlensége miatt…” Jézus nélkül az ember lelkileg halott. Isten számára halott. Márpedig minden ember egész életét és jövőjét, sorsát az Istenhez való viszonyulása határozza meg. Kapcsolatban van-e az élő Istennel, mégpedig élő, működő, valóságos kapcsolatban, vagy nincs kapcsolatban. Mindnyájan úgy születünk, hogy nem vagyunk kapcsolatban Istennel.
Nem tudom, hogy gondoltak-e már erre az édesanyák például, hogy lelkileg halott újszülötteket hozunk a világra. Egy hívő édesanya sokkal felelősebben igyekezne a növekvő gyermekét Jézushoz vezetni, ha ezt komolyan venné. Lelkileg halottakat hozunk a világra, nincs kapcsolatuk Istennel. Ebből az állapotból lehet átmenni az életre — ahogy János apostol írja, hogy mi átmentünk a halálból az életbe, mert hiszünk az Isten egyszülött Fiának nevében.
Jézus nélkül tehát az ember halott. Mit jelent ez?
Ez azt jelenti, hogy teljesen úgy viselkedik Istennel kapcsolatban, mint ahogy egy halott. Nem hallja Őt, nem érti az Isten igéjét. Nem mozdul, amikor Isten küldi vagy mond neki valamit. Teljesen tehetetlen arra, hogy Isten akaratát cselekedje. Tehetetlen a jóra. Pál apostol le meri írni ezt, hogy nincsen énbennem, azaz a testemben (ez azt jelenti, hogy a Jézus nélküli természetemben) semmi jó. Nem azt mondja: sajnos kevés jó van bennem, hanem úgy, ahogy megszülettem, semmi jó nincsen, ami Isten mércé-jével mérve is jó. Ezért érdemlem meg a halálos ítéletet akkor is, amikor még semmi látványos bűnt nem követtem el. Szokták mondani, hogy bűntelen, mint egy ma született csecsemő. Ő sem bűntelen, mert a bűne az, hogy halott, hogy nincs kapcsolatban Istennel. Megszólíthatatlan, mozdíthatatlan, tehetetlen. Jézus Krisztus azért jött, hogy ebből az állapotból vigyen át minket az életbe. Ez teremtés. Ezt nevezi a Biblia újjáteremtésnek, vagy újjászületésnek.
A lelki halottaknak kellemetlen szaga is van. Az a sok panasz, keserűség, ítélkezés, egymás megszólása, ami azonnal bugyog belőlünk, mind-mind ennek a bizonysága, hogy nem az élet jó illata árad rólunk, hanem a halál. Ilyenek voltatok Jézus nélkül — írja nekik Pál.
3. És milyenek lettetek? Erről ír ő is a legrészletesebben, erről szeretnék én is a legrészletesebben beszélni.
Milyenné válik az, aki megismeri Jézust, beengedi az Ő életét magába, és így új életre támad? Lelki halottból lelkileg is élővé lesz. Négy dolgot mond itt el az apostol ezekről. Azt mondja: ezek meghaltak a bűnnek, feltámadtak egy új életre, teljes bocsánatot kaptak minden bűnükre, és teljes szabadulást kaptak minden őket megkötöző sötét erőtől. Mit ért ezeken a dolgokon?
a) Meghaltak a bűnnek. Amikor Jézussal találkozik valaki, akkor egyszerre megelevenedik az Isten számára, helyreáll a régen megszakadt kapcsolat Istennel, s ugyanakkor nemet mond mindarra, ami Istennek utálatos, amit röviden így jelöl alapigénk: bűn. A bűnnel szemben viselkedik úgy, mint egy halott, nem ugrik a kísértőnek. Nemet mond minden ilyen lelki támadásra. Nem akarja tenni, amit a bűn diktálna neki. Egészen addig tehetetlenül sodródott és nem is tudott mást tenni, csak vétkezni. Aki bűnt cselekszik, rabszolgája a bűnnek — mondja Jézus a János 8-ban. Nos ez a rabszolgaság megszűnik.
Képes nemet mondani a bűnre, hallja már Isten szavát, és kész, képes igent mondani Istennek. Ezt, hogy nemet mond az egész istentelen életére és a továbbiakban mint egy halott, úgy akar viselkedni a bűnnel szemben, ezt ábrázolták ki a keresztséggel, a bemerítéssel. A keresztségnek az akkori formája, hogy tudniillik egy pillanatra teljesen víz alá merítették a megkereszteltet, szépen kifejezte ezt. Az az ember, aki a keresztség előtt még ott állt, az mintegy meghalt, megszűnt. Nem is látták egy pillanatig. S aki kijön a vízből, az egy másik ember. Egy cezúra, választóvonal van az életében. Nem a keresztséggel következett be, hanem a megtérésekor. A megtérésekor lett halott a bűn számára és elevenedett meg Isten számára. Ezt csak kiábrázolja, szemlélteti a keresztség. Annak akármilyen formája. Mi nem a bemerítés formáját használjuk, de úgy gondolom, hogy nem a víz mennyisége dönti el, hogy valakinek az életében igazi-e a megtérés vagy nem, hanem az, hogy valóban hisz-e abban a Jézusban, akiben addig nem hitt, és kész-e neki most már engedelmeskedni, akinek addig nem engedelmeskedett.
Az ilyen ember tehát a régi életére, egész gondolkozásmódjára, szokásaira nemet mond. Sőt — Pál azt mondja: halált mond. Aki én eddig voltam, az haljon meg, ezentúl egészen új életet akarok élni. A Krisztusba belerejtve, az élő Krisztussal szoros közösségben, szakadatlanul Őreá figyelve, mindig az Ő közvetlen közelében maradva akarom eltölteni a testben hátralevő időt. Bekövetkezett-e már ez mindannyiunk életében? Ez a földi életnek a legnagyobb horderejű döntése. Akinél nem következett be, akár ma este halált mondhat az Isten nélkül eltöltött régi életére, és kérheti az Úr Jézust, vigye át a halálból az életbe, hogy Isten előtt úgy álljon, mint aki él, lát, hall és a bűn számára váljék tehetetlenné és mozdíthatatlanná. Ez tehát az első, amit mond: meghaltak a bűnnek.
b) A hívőket az jellemzi, hogy új é-letre támadtak fel. Egy másik ember él tovább. Így olvastuk ezt itt: Vele együtt eltemettettek, de fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta Jézust is a halottak közül. És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, vele együtt életre keltett… Az ilyen ember egyszerre hallani kezdi, mit mond Isten. Az mindig olyan öröm, amikor valaki átmegy ezen a nagy változáson és azt mondja: azt hittem, hogy a Biblia csak az egyetemes emberi művelődésnek az egyik gyöngyszeme, de én egészen személyes dolgokat szoktam megérteni belőle. És szinte elnézést kér az illető, hogy ő úgy olvassa, hogy az élő Isten személyesen hozzá szóló szavává vált. Megnyílik, mögéje lát a betűknek, a szavaknak és az őt kimondhatatlanul szerető Istennel kerül kapcsolatba. Kezdi érteni, aztán próbál neki engedelmeskedni, és rájön: megy. Ez sem tőle van, hanem az új élet gyümölcse. Elkezd mozogni, olyanokhoz is odalép, akikhez eddig nem lépett oda vagy azért mert semmi hasznot nem remélt ebből a kapcsolatból, vagy azért, mert el kell rendezni valamit és bocsánatot kér, vagy vissza kell adni valamit, amit eltulajdonított tőlük. Vagy senki nem szereti őket, és az ő szívében szeretet támad irántuk. Soha nem fogják viszonozni, soha senki nem fogja megtéríteni az azzal kapcsolatos költségeit, de ilyesmi eszébe sem jut, mert újfajta gondolkozás alakul ki a hívőben. Újfajta életgyakorlat, új é-letszemlélet, új jellem formálódik ki ezekben az emberekben, amelyik jellemnek krisztusi tulajdonságai vannak. Új életre támasztott fel, megelevenített — azt olvassuk itt. És kiábrázolódik rajtuk a Krisztus.
c) A harmadik, amit említ itt az apostol, hogy ezek a hívők teljes bocsánatot kapnak minden bűnükre. Csak a vesszőig olvastam a mondatot, nem a pontig. A mondat befejezése így hangzik: „…vele együtt életre keltett, megbocsátva minden vétkünket.” Azokat is, amiket ezután fogunk elkövetni? Azokat is. A mindenben az is benne van. Azokat is, amikkel eddig bántottuk Istent meg egymást, meg tettük tönkre magunkat, és azokat is, amiket ezután fogunk elkövetni. Megbocsátván minden vétkünket.
Itt használ az apostol egy érdekes képet, amikor így folytatja: „Eltörölte a kö-vetelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” Kettős jelentése van ennek a képnek.
Abban az időben, ha valakit keresztre feszítettek, az ellene szóló vádat felírták a feje fölé, ez volt a titulus. A János evangéliumából tudjuk, hogy Pilátus is odaíratta Jézus fölé. Jézus ellen igazi vádat senki nem tudott felhozni, főleg olyat nem, ami miatt ki kellett volna végezni, mert neki nem volt bűne. Jézust nem a saját bűnei vádolták, hanem a mi bűneink. Ő azért vállalta a kereszthalált, hogy nekünk ne kelljen elszenvednünk azt az ítéletet, ami röviden szólva: a pokol. Az Isten ellen lázadó ember büntetése az örök halál, az örök kárhozat, a pokol. Jézus azt mondta az Atyának: Atyám, a te igazságodnak érvényesülnie kell, de kérlek, ne rajtuk hajtsd végre az ellenük szóló ítéletet, hanem énrajtam, aki soha semmi bűnt nem követett el. Ez volt Jézus kereszthalálának az oka, hogy mi ennyit vétettünk, és ez volt a célja, hogy ne nekünk kelljen a pokolra mennünk, hanem Ő alászállt a poklokra helyettünk. Ezért Isten mindenkinek, minden bűnére teljes bocsánatot készített el. Ezért a bocsánatért azonban jelentkezni kell, ezt nevezik hitnek.
Az a kegyelem része, hogy készen van a bocsánat. Ha valaki azt mondja: engem ne sértegessenek, mert nem követtem el bűnöket, akkor az nem kapja meg a bocsánatot, akkor annak magának kell elszenvednie az igazságos ítéletet. Erre mondja a Szentírás, hogy ezekért hiába feszíttetett meg Jézus. Ott van nekik is elkészítve, a neve rajta van a bocsánatcsomagon, csak jelentkeznie kellene érte, hogy: Atyám, én bizony hazudozó, istentelen, hitetlen, parázna, más dolgába avatkozó vagyok, bocsánatot kérek. Jézusra való tekintettel bocsáss meg nekem. S akkor megkapná a bocsánatot. De ha nem kéri, vagy úgy véli, neki nincs rá szüksége, akkor nem lesz az övé, akkor neki kell eleget tennie a bűneiért, és ez a kárhozat.
A Bibliának az örömhíre, az evangé-lium az, hogy neked is kész a bocsánat minden bűnödre, menj oda, ahol azt átveheted. Menj a te szerető Atyához, hivatkozz Jézusra: Atyám, köszönöm, hogy a te Fiad az én ítéletemet is elszenvedte, kérem bocsánatodat. Aki ezt a bocsánatot hittel komolyan veszi, az majd megtapasztalja, milyen hála ébred a szívében és hogy segít ez is abban, hogy valóban megváltozzék a gondolkozása és az egész élete. Ez tehát az egyik jelentése az adóslevélnek, hogy odaszegezte Jézus a keresztre.
A másik meg, amire az adóslevél kifejezés utal, hogy ha valaki kölcsönkért, írást készítettek, határidő, feltételek stb. Kiderül, hogy nem tud fizetni, jön egy gazdag jó barát vagy rokon, és meglepi őt azzal, hogy kifizeti az adósságát. Akkor ezt eltépik és eldobják. Ez történt nagypénteken. Aki Jézusban hisz, azt az őt vádoló adóslevél nem terheli többé, mert azt megsemmisítette.
d) A negyedik, amiről itt hallunk, hogy nemcsak teljes bocsánatot kapnak a hívők, hanem teljes szabadságot is. Pál apostol azt írja, hogy azoknak a szellemi lényeknek, amiről ezek a tévtanítók beszélnek, egy része valóban létezik. Az ördög létezik, démonok vannak, de ezektől nem kell rettegnie a hívőnek. Miért nem? Megint csak a keresztre mutat. Azért nem, mert amikor Jézus a kereszten meghalt, akkor legyőzte ezeket. Nagypénteken teljesedett be az, amit a Biblia legelején olvasunk (1Móz 3), hogy eljön majd valaki, aki a gonosz kígyó fejére tapos. Amikor Jézus meghalt a kereszten, rátaposott a kígyó fejére és az ördög hatalma megtört. A hívők tudják, hogy Jézus sokkal hatalmasabb, mint az ördög. Nem kell tőle rettegni.
Komolyan kell venni, mert sokat árthat, de nekünk semmi dolgunk nincs vele. Jézus elintézte vele a mi dolgunkat is, mert a fejére taposott és legyőzte. Ezeknek a bizonyos fejedelemségeknek meg a hatalmát megtörte. „Lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyílvánosan megszégyenítette őket, diadalt aratott rajtuk.” Azok a kifejezések vannak itt, amiket az ókori hadvezérekkel kapcsolatban használtak. Akik, mikor visszatértek egy győzelmes hadjáratról, akkor diadalmasan mentek elől, és mögöttük terelték a legyőzött sereg hadifoglyait meggyalázva. Nagy szégyen volt akkor, hogy a szakállukat, hajukat lenyírták, és amivel csak lehetett, megszégyenítették őket. Jézus így fosztotta meg a hatalmuktól és szégyenítette meg ezeket a sötét szellemi erőket.
Jézus örök Isten, Jézus nélkül az ember halott Isten számára és ez csak idő kérdése, néhány évtized kérdése, hogy kiderüljön, annak a számára is, aki ezt nem hiszi el. Mihelyt át kell lépnie az örökkévalóságba. De aki Jézusban igazán hisz, az meghal a bűnnek, új életre támad és képes lesz Istennel közösségben neki engedelmeskedni, teljes bocsánatot kap minden bűnére, és teljes szabadítást kap minden sötét erő megkötözésétől.
A Heidelbergi Káté első kérdése is egymás mellé teszi ezt a kettőt, amikor hálát ad azért, hogy Jézus Krisztus minden bűnömért tökéletesen eleget tett és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. A hívő élhet ebben a szabad, Krisztussal közösségben zajló boldog életben.
Mindezt Jézus egyedül végezte el, nem szorul semmiféle kiegészítésre. Tökéletes váltságot szerzett. Most olvassuk kalauzunk szerint a Zsidókhoz írt levelet. Minden oldalán erről van szó, hogy semmit nem kell, és nem lehet hozzátenni ahhoz, amit Jézus érettünk megtett.
A mi feladatunk az, hogy boldogan éljünk mindazzal, amit nekünk visszaszerzett, és legyünk hálásak ezért.

Egyetlen jó hírt szeretnék ma belekiáltani a gyülekezet csendjébe, a pünkösdi evangélium így hangzik: Van valaki, aki kész együtt hordozni velünk a terheinket. Van valaki, aki csendesen figyeli az életünket, akkor is, ha mi nem ismerjük, vagy nem ismerjük el Őt, s amikor szükségesnek látja, odalép mellénk és segít vinni, amit vinnünk kell. Nem kér érte semmit, nem tart előadást róla, nem szégyenít meg, hogy miért nem bírjuk egyedül azt, amit pedig kellene. Egyszerűen segít vinni.
Így mutatja be nekünk Isten igéje a Szentlélek Istent. Ő a Szentháromságnak az a személye, akit az Atya küldött Jézus mennybemenetele után, hogy segítsen a hívőknek.
Pál apostol mint számára egészen természetes és mégis nagy örömhírt írja itt a rómaiaknak: a Lélek segítségünkre van a mi erőtlenségünkben.
Sok mindent jelent ez a szó: erőtlenség. Itt a Biblia eredeti nyelvében testi gyengeség, lelki elesettség, betegség, emberi gyarlóság, sőt néha még a bűnt is ezzel a szóval jelöli a Szentírás. S vajon ki az, akinek egyikben vagy másikban nincs újra és újra része?
Testi erőtlenség, lelki elesettség, hirtelen támadt vagy tartósan reánk terhelődő betegség, ó, de sokféle emberi gyarlóság és a bűn. Egyik vagy másik, vagy egyszerre mindegyik nehezíti az életünket. A legerősebbeket is leteperi ez az ellenség. Elég egy lázas influenza, és a neves tudós, vagy edzett élsportoló tehetetlen kisgyerekké vá-lik. Vagy elég egy rossz mozdulat — ahogy mondani szoktuk —, és a büszke férfi, vagy a mindig tevékeny asszony mozdulni sem tud, úgy fáj a dereka. Vagy valami nagy lelki teher szakad az emberre, és akármilyen öntudatos volt is, sír mint egy kisgyerek, tördeli a kezét és ismételgeti önmagát: nem értem, nem értem, nem bírom tovább. Nem találja a kivezető utat.
A halál előtt meg mindannyian semmikké válunk. Az egész tudományunk, a kultúra, civilizáció, művészet minden együtt tehetetlen és erőtlen a halállal szemben.
Nem kell ahhoz nagy bajnak történnie, hogy szembesüljünk a magunk erőtlenségeivel. Sokaknál már a reggeli felkeléssel kezdődik, aztán a naponta ismétlődő nehéz helyzetek, a bennünket körülvevő nehéz emberek újra és újra szembesítenek minket azzal, hogy milyen erőtlenek tudunk lenni.
Jézus Krisztus azt ígéri, hogy ilyenkor mellénk lép valaki és segít. Kész velünk együtt, sőt a Szentírás néhány helyen azt mondja: helyettünk, hordozni a terheinket. S miközben velünk együtt hordozza azokat, erőt és kedvet ad nekünk ahhoz, hogy bírjuk a magunkét.
Nagy örömhír ám ez! Aki már volt olyan helyzetben, hogy rászorult vagy rászorult volna az ilyen csendes segítségre, az tudja. Mondok egy példát:
Egy fiatalasszony autóval elindult az apró gyerekeivel, hogy meglátogassák a külföldön dolgozó férjét, és azután együtt jöjjenek haza. Útközben defektet kaptak. Megijedt, mert azt sem tudta, hol van az emelő, hogy működik, hova is kell azt tenni. Életé-ben nem cserélt kereket. Ott állt kétségbeesve az út szélén az autó mellett a szemerkélő esőben. Azután az egyik gépkocsi lassí-tott, megállt, kiszállt belőle egy házaspár. Mosolyogva megkérdezték: miben segíthetnek. A férfi pillanatok alatt munkához látott. Az asszony szórakoztatta, próbálta felderí-teni az apróságokat meg a kétségbeesett mamájukat, s amikor végeztek, kedvesen elköszöntek. Ő már úgy kiáltott utánuk: bocsánat, mivel tartozom? Ugyan már, semmivel. Ennyivel tartozunk egymásnak — s még integettek is, amikor továbbmentek.
Valaki bajba kerül, nem tudja megoldani, és akkor nem azért áll meg egy másik kocsi, hogy kirabolják a magányos asszonyt, nem is tartanak előadást, nem gúnyolódnak, hogy ilyen mazsola ne üljön volán mögé, hanem segítenek. Valaki jött, a bajban segített és csendesen továbbment.
Valahogy így segít Isten Szentlelke a benne hívőkön. Ennél sokkal magasabb szervezettségben, és még csak nem is alkalmanként, hanem folyamatosan, tartósan. Akik Jézus Krisztusban hisznek, azok egész életükben számíthatnak a nagy Pártfogóra, a nagy Segítőre, a nagy Vigasztalóra.
Miben segít a Szentlélek?
Elsősorban abban, amiben teljesen tehetetlenek vagyunk, amit nélküle semmiképpen nem tudnánk megoldani, és ami nélkül viszont nincs harmonikus, boldog, gazdag emberi élet.
Néhányat felsorolt Jézus abban a pár mondatban, amit az imént a János evangéliumából idéztünk. Szeretnék én is most inkább csak elsorolni néhány olyan területet, ahol a Szentlélek szívesen segít a benne hívőknek, és ahol rászorulunk erre a segítségre.
Az első, amit Jézus így mondott: „Az a vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazt, amit én mondtam nektek.” Megtanít mindenre, és eszünkbe juttatja azt, amire szükségünk van, vagy amire azért van szükségünk, hogy segíthessünk másoknak. Mert nem mindig jut eszünkbe, mert feledékenyek vagyunk, mert lelki elesettség, emberi gyarlóság stb. miatt tanácstalanul állunk, pedig tudhatnánk! De akkor mellénk lép a Segítő, és segít abban, hogy amit mondunk, az helyén mondott szó legyen, hogy az megfelelően hangozzék el. Mondok két példát:
Valakit durván megbántottak. Csúnyán kigúnyolták a hite miatt. Szomorúan ballagott hazafelé. S ahogy ballagott, egyre jobban sajnálta magát és egyre jobban haragudott arra, aki megsértette. Egyszer csak eszébe jutott egy ige. Teljesen váratlanul, nem tudta megmagyarázni racionálisan, hogy miért pont az az ige. Eszébe jutott a Péter leveléből ez: „Senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha azonban mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse érte az Istent. Mert amennyiben ré-szetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek.” (1Pt 4,13-16)
Azt mondta: azon nyomban ott az utcán elkezdett hálát adni és dicsőíteni Istent, és olyan vidáman érkezett haza, hogy megkérdezték tőle: mi van? Mi történt, hogy ilyen jó kedved van? Most mondja azt, hogy megsértettek, ezért van ilyen jó kedve? Meg sem értenék. A Szentlélek eszébe juttatott valamit, és ez kicserélte az egész lelkületét.
Folyik egy nehéz beszélgetés. Valakinek teljesen összegubancolódott az élete és nem találja a kiutat. Egyelőre a lelkigondozó sem látja, hogy merre vezet a ki-út, de csendesen imádkozik magában. Egyszer csak eszébe jut egy ige. Kemény ige. Amikor szóhoz juthat, szeretettel megemlíti ezt az igét. Nagy csend következik. Az igen szíven találta az illetőt, és az illető megtalálta a megoldást.
A Szentlélek eszünkbe juttatja azt, amit Jézus tanított, amire ott szükségünk van nekünk, vagy szükségünk van ahhoz, hogy Jézus szolgálatában egymásnak segítsünk.
Szeretnék biztatni mindenkit, hogy szá-mítsunk erre. Bízzunk abban, hogy ez az ígéret is teljesedik. Merjük ezt kérni, és legyük hálásak érte. Jézus megígérte, és ez működik 2002-ben is: „Az a vigasztaló, a Szentlélek, akit az Atya küld nektek, megtanít titeket mindenre és eszetekbe juttatja mindazt, amit én tanítottam nektek.”
Egy másik terület, amire nézve érvényes ez az ígéret: magunktól nem értjük Istennek az igéjét. Ez egészen természetes. Maga Isten mondta azt, hogy nem az én gondolataim a ti gondolataitok. Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az Ő gondolatai a mi földszintes meg alagsori gondolatainknál. Hogyan érhetnénk fel ésszel az Ő magasságos gondolatait? Éppen ezért teljesen hiábavaló lenne a Bibliát is olvasni, ha egyszer nem érthetjük meg, hogy mi abban az isteni gondolat. Értem a szavakat, mert a betűket megtanultam, olvasni tudok, de miről szól ez valójában, kiről szól ez valójában? Mit üzenhet ezen keresztül Isten nekem?
Ezt magától senki sem érti meg, de megint érvényes, hogy a Szentlélek segítségünkre van az erőtlenségünkben. Így írja ezt Pál apostol a korinthusi levél elején: „Nekünk azonban Isten kijelentette az Ő Lelke által, mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Isten mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, csak ha az embernek lelke, amely őbenne van. Ugyanígy Isten dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. Mi azonban nem e világ lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket, hogy megértsük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” (1Kor 2,10-12)
Magunktól nem érthetjük, magától csak tudálékoskodni tud az ember, azt a látszatot kelti, mintha értené az Isten magasságos gondolatait, aztán csűri-csavarja, félreérti és félremagyarázza. A Szentlélek azonban egyértelművé teszi. Egyszerűvé, úgy hogy még egy gyermek is megérti.
Mennyivel más így Bibliát olvasni, és mennyivel más így igehirdetést hallgatni! Ezt azok szokták elmondani, akik éppen újonnan születtek és frissen mentek át ezen a változáson. Addig többnyire csak külső dolgokat vettek észre egy istentiszteletből meg egy igehirdetésből, attól kezdve pedig értik a velejét, azt, amit Isten ü-zen nekik. Ebben is a Szentlélek a segítőnk.
De ugyanígy az igének való engedelmességben is. A legnagyobb jó szándékkal sem tudunk engedelmeskedni Isten igé-jének magunktól. Ezért könyörög Dávid alázatosan: az engedelmesség lelkével támogass engem. (Zsolt 51,14) Én legfeljebb a jó szándékig jutok el. Szeretném ezt meg azt megvalósítani. Aztán a jó szándékot kö-veti a kudarc. Már megint nem sikerült. Ebből következik a rossz lelkiismeret, az idegesség. Aztán megint nekidurálom magam, és így tovább… A Szentlélek teszi könnyűvé az engedelmeskedést. A Szentlélek ad örömöt aközben, miközben egy idegen akaratnak, Isten akaratának engedelmeskedik a hívő.
Alapigénkből tudjuk, hogy imádkozni sem tudunk magunktól. Azt sem tudjuk, hogy mit kellene kérnünk, és azt sem, hogyan kellene kérnünk. A Lélek segítségünkre van erőtlenségünkben. Maga a Lélek kezd el imádkozni bennünk. Így olvassuk ezt a Bibliában: „Nem kaptátok a szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” (Róm 8,15)
A Szentlélek megtanít úgy imádkozni, ahogy a kisgyerek beszél az apjával: bizalommal, természetesen, egyszerűen, póz nélkül, és ez lesz az igazi imádság. Az ilyen ember már nem imákat mond, különösen nem felolvas Istennek valamilyen imádságot, amit más valaki megírt, hanem kiönti a szívét neki. A gyermek az atyjának. Belefeledkezik az imádságba. Örül, hogy mindent elmondhat atyjának. S miközben mondja, aközben ismeri meg ő is a saját szívét, hogy mi van ott benn, és aközben érti meg esetleg azt is, hogy mit szól mindehhez az Atya, aki türelmesen végighallgatja a butaságokat is, és utána szeretettel utat mutat, és a helyére tesz sok mindent, még az imádkozó gyermeket is.
Isten Szentlelke ajándékoz meg minket bizonyossággal is. Olyan sok bizonytalankodás, tétovaság, tapogatózás van az emberekben sokszor hitbeli kérdésekben is. Hányszor kérdezik azt azok, akik szeretnének előbbre jutni lelkileg: hit ez már, vagy még nem, ami a szívemben van? Magam sem tudom, hogy hiszek, vagy nem hiszek. Azt meg végképp nem tudom: Isten gyermeke vagyok, vagy nem? Fogok üdvözülni, vagy nem? Isten Szentlelke bizonyossággal ajándékozza meg az embert.
Ezt is ebben a bibliai fejezetben olvassuk: „A Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk” — ha azok vagyunk. (Róm 8,16) Ha pedig még nem, akkor erről tesz bizonyosakká bennünket, hogy azokká lehessünk. De ha már az vagyok, ne engedjem, hogy az ördög elbizonytalanítson és megrendítse a bizonyosságaimat. A Szentlélek belső stabilitással ajándékozza meg a hívőt. Tudom, ki vagyok, tudom, hol állok, tudom a célt, ami felé igyekszem elő-re, mert ismerem az én Atyámat, akivel folyamatos kapcsolatban vagyok. Mondhat az ördög, amit akar, és rámutathat a botlásaimra meg az erőtlenségeimre, a Lé-lek segítségemre van az erőtlenségemben. Tudom, hogy akkor is Isten gyermeke vagyok, ha ma éppen az Ő engedetlen gyermeke voltam. Szégyellem magam emiatt, nem akarom, hogy ismétlődjék, de ez nem változtatott azon, hogy Ő elfogadott engem és hozzá tartozom. Ezt a rendíthetetlen bizonyosságot csak a Szentlélek tudja nekünk megadni.
Még kettőt említek, melyeket többször is ismétel Jézus a felolvasott igében.
Az egyik: a Szentlélek vígasztal minket. Ez is nagyon gazdag jelentésű szó. Jelenti, hogy bátorít, biztat, reménységet ad. A legnagyobb kudarc után is felfelé és elő-re mutat, sőt már emel is fel, hogy gyerünk tovább, mert van tovább, még nem vagyunk a célnál, de te is megérkezhetsz a célhoz. Ilyen bukás után is megérkezhetsz, ne add fel! Rendkívül fontos munka ez.
Vannak időszakok, amikor különösen sok embernek van szüksége ilyen biztatásra. Az a tapasztalatom, hogy nagyon sokszor csak biztató szavakat tudunk mondani, meg vigasztaló szavakat. Őszintén, együtt érezve, de nem tudunk talpra állítani másokat, és nem tudjuk igazán megvigasztalni a gyászolót, a csüggedőt, a kétségbeesettet. Erre csak Isten Szentlelke képes.
Azért csak mondjuk a vigasztaló szavakat, mert sokszor azokon keresztül munkálkodik Ő maga, de arra csak Ő képes, hogy egy nagy csalódás után, egy hirtelen támadt veszedelemben, a nagy veszteség idején, a gyászban mint Vigasztaló álljon oda mellénk, és letöröljük a könnyünket, felemeljük a fejünket, feltápászkodunk az elesésünkből. Őrá támaszkodva, mert Ő a Pártfogó, aki mellénk áll és erősít, tovább megyünk az úton.
Ő viszont úgy meg tud vigasztalni embereket, hogy azok alkalmasakká válnak mások vigasztalására is. Figyeljük meg, hogy Pál apostol milyen fontosnak tartotta ezt a Korinthusi levélben: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2Kor 1,3-4)
És ugyanennek a levélnek a folytatásá-ban írja Pál apostol, miután temérdek szenvedéséről beszámol a gyülekezetnek: „Nagy az én bizodalmam hozzátok, nagy az én dicsekvésem felőletek. Telve vagyok vigasztalódással, felettébb való az én örömem minden mi nyomorúságunk mellett.” (2Kor 7,4)
Ilyet Isten nélkül élő ember nem tud leírni, mert nem tud átélni sem. Minden lehúzó, elkeserítő nyomorúság ellenére valaki le merje írni: „Telve vagyok vigasztalódással és minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel”.
Végül még azt szeretném megemlíteni, amit a felolvasott igében Jézus kétszer-háromszor is ismétel, hogy a Szentlélek csodálatos munkája, hogy mindvégig ott marad azok mellett, akik hisznek Jézusban. Nem alkalmanként, nem be-benéz hozzánk, mint ahogy mi szoktunk egy-egy ismerőshöz, beteghez, öreghez. Ha éppen arra járok… az órámra nézve azt mondom: van még tíz percem, nem kell rohanni, bekopogok hozzá és formálisan megkérdezem: hogy van? Csak el ne mondja részletesen, mert akkor elkések onnan, ahova sietek. Nem így, hanem úgy, ahogy olvastuk az evangéliumban. Azt mondja Jézus: „Én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazság Lelkét, akit a világ nem fogadhat be, mert nem ismeri Őt. de ti ismeritek Őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad. Nem hagylak titeket árván, eljövök tihozzátok.” (Jn 14,16-18)
Ez a világ éppen az erőteleneket szokta kivetni magából. Ez a világ nem bírja az erőtelent. Eldobja, leírja, kiveti magából. Ha már nem tudja használni, ha már csak gondot okoz, ha csak foglalkozni kellene vele, akkor nem kell! Menjen és oldja meg a maga sorsát, ahogy tudja! Nincs irgalom! Még ki is gúnyolja az erőtlensége miatt.
Ezzel szemben a Szentlélek éppen a nyomorultaknak a gyámola. A reformáció korabeli énekekben gyakran ott van ez a kifejezés. A nyomorultak gyámolítója, árváknak édesatyja. A kicsik mellé áll, akik éppen bajban vannak. Akik nem kellenek senkinek, akik maguk sem tudnak felállni. Akik már le is mondtak arról, hogy érdemes legyen továbbmenni, pontosan azok mellé áll oda, és nem alkalmi segítségként, hanem így, ahogy itt Jézus mondta: bennük lakik, náluk marad mindörökké.
Ezért van az, hogy a hívőknek a bajban is van békességük, mert nincsenek egyedül. Körülveszi őket egy mikroklima, a Krisztussal való közösség, mert a Krisztusban vannak, és van bennük egy titokzatos erőforrás, a Szentlélek, akit kaptak Krisztustól. Kívülről védi őket a Krisztussal való közösség, belülről táplálja az életkedvüket, reménységüket, lelki és sokszor testi erejüket is a bennük folyamatosan ott lakó Szentlélek. És még haláluk óráján sincsenek egyedül.
A legtöbb pünkösdi ének utolsó vagy utolsó előtti versében ott van ez a bizonyosság. Tessék elolvasni a 368. énektől hátrafelé, ahol a pünkösdi énekeink vannak. Mindegyikben megszólal ez, hogy: halálban is te légy, Uram velem. Vagy, te vagy, Uram velem. Ez a csendes, belső bizonyosság, hogy megdobálhat a sorsnak a vihara, otthagyhat mindenki, csalódhatom a hozzám legközelebb állóban is, még önmagamban is, de az a Vigasztaló, akit Jézus küldött, velem marad mindörökké, „mert bennetek marad, és nálatok lakik” — ahogy Jézus ígérte.
Most már ideje, hogy megkérdezzük: kicsoda is a Szentlélek? Mert ezzel kapcsolatban oly sok bizonytalanság él emberek gondolataiban. A Biblia azt mondja: maga Isten. Az élő Isten, aki először úgy jelentette ki magát mint teremtő és gondviselő Atya, mint aki uralkodik felettünk. Aztán kijelentette magát Jézus Krisztusban, mint aki mindenben szolidáris velünk és egészen közel jött hozzánk. Átvállalta az adósságunkat is és kifizette a kereszten; és aki a Szentlélekben úgy jelentette ki magát, mint aki még közelebb jön az emberhez, be egészen a szívébe és onnan belülről irányítja a gondolatain, az akaratán keresztül. Onnan belülről a hívőnek eszébe juttatja mindig azt, amire szüksége van. Segít érteni az igét, könnyűvé teszi az igének való engedelmeskedést, megtanít igazán imádkozni, a Lélek által imádkozni. Elsegít rendíthetetlen bizonyosságra, mint Vigasztaló minden bajban ott van közel, és velünk marad mindörökké.
Ki kaphatja a Szentlelket? A Biblia azt mondja: mindnyájan úgy születünk, hogy nincs bennünk Isten Szentlelke. Mindanynyian Lélek nélkül indulunk el az életbe. Menet közben lehet kapni Isten Szentlelkét. Aki az Úr Jézust befogadja hittel a szívébe, az kapja az Ő Szentlelkét, mert az Úr a Lélek. Az ilyen ember lesz azután képes arra, hogy eszébe jut a szükséges ige, hogy érti Isten igéjét, hogy örömmel engedelmeskedik, hogy tud imádkozni, hogy bizonyossága lesz, hogy megtapasztalja, ki az a nagy Vigasztaló és Pártfogó, aki a Szentlélek, és örömmel konstatálja, hogy csakugyan velünk van mindörökké, életünk minden pillanatában.
Isten annak adja, aki érzi a hiányát, aki szenvedni kezd anélkül, aki a Szentlélek. Aki éppen ezért vágyakozik, sőt kéri is Isten Szentlelkét. Aki a legkisebb dolgokban elkezd engedelmeskedni neki. „Ád az Isten Szentlelket azoknak, akik néki engednek” (ApCsel 5,32)
Könyörögjünk most ezért a nagy ajándékért.

A mennybemenetel és pünkösd ünnepe között vagyunk. Sokan pünkösdi úrvacsorára is készülünk. Jézus Krisztusnak ezek a szavai segítenek ebben a készülésben. Éppen arról beszél itt tanítványainak, hogy jobban járnak, ha Ő visszamegy a mennybe, mert akkor elküldi a Vigasztalót, a Szentlelket.
A tanítványok kétségbe voltak esve: mi lesz velük Jézus nélkül? Ettől kezdve azonban meg kell tanulniuk, hogy Jézus nem az Ő testi jelenlétével bizonyítja meg igazában, hogy velük van minden napon, hanem rá kell lépniük a tanítványoknak a hit talajára, és meg kell tanulniuk azt, hogy Jézus a lelki jelenlétével bizonyítja meg, hogy a benne hívőkkel minden napon velük van.
A Szentlélekről tanítva ebben a néhány mondatban azt mondja el, hogy mi lesz a Szentlélek munkája ebben a világban. A tanítványok is ebben a világban élnek, tudniuk kell, mit végez el majd Isten Szentlelke ebben a világban.
Így mondja a bevezetőben: „amikor eljön a Szentlélek, megfeddi a világot.”
Mit ért a Szentírás világon? Nem a teremtett világot, ezt, amelyik még mindig olyan gyönyörűséges és csodálatos, pedig mindent megteszünk azért, hogy tönkretegyük. Nem erre a teremtett világra gondol itt. A Biblia eredeti szövegének másik szava is van erre. Ez a teremtett világ gyönyörű, ez szép, ez az Isten alkotása. Amiről itt szó van, az a világnak a másik jelentése: az Isten-ellenes lelkület. Az Isten nélküli gondolkozás az, amit a Biblia szintén világnak nevez. Mondhatnánk azt is: az ember — Isten nélkül. Ahova jutott az Isten ellen fellázadt ember. Az ember magában, magára hagyatva. Hihetetlenül öntelt, gőgös. Azt gondolja, bármit megoldhat, és kiderül: képtelen a legkisebb jó-ra is. Nem tud magán segíteni. Idegen befolyás alá került, sőt idegen uralom alá.
Jézus éppen a János evangéliumában beszél arról, hogy a bűn uralkodik az Istentől elszakadt emberen. Az ördög azzal hitegette: ha otthagyod Istent, a magad ura leszel, és ehelyett az ördögnek a rabszolgájává vált. Mert aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek — mondja Jézus. Amikor tehát világot említ Jézus, akkor erre az Isten nélküli gondolkozásra, Istennel szembeszegülő lelkületre, az Isten nélkül magára maradt emberre gondol.
Mi ebben a légkörben élünk. Ebbe a világba jött el Jézus, és ez a világ meg is ölte Őt. Azt olvassuk a Szentírásban: „Ha gyűlöl titeket a világ, ne csodálkozzatok, mert engem előbb gyűlölt. Ha a világból volnátok — mondja Jézus tanítványainak —, a világ szeretné azt, ami az övé. Mivel azonban nem a világból vagytok, hanem én választottalak ki magamnak titeket a világból, ezért gyűlöl titeket a világ.”
Mégis ugyanebbe a világba küldi el Szentlelkét. Miért? Mert ebben a világban élnek a benne hívők, akik vállalják a sorsukat, és ezért a világért, a még nem hívő sokaságért igyekeznek megtenni mindent, amit lehet.
Mi a Szentlélek munkája ebben a kö-zegben, ebben az Isten nélkül élő és gondolkozó világban?
Az, hogy megfeddi a világot. Ez rendkívül gazdag jelentésű szó. Az alapjelentése az, hogy valamit megvizsgálni, és ha hibát talált, akkor rábizonyítani a másikra. Benne van az is, hogy: meginteni, meggyőzni arról, hogy mi a valóság. Fontos jelentése: leleplezni azt, amit az ember leplezni, takargatni akar, azt a Szentlélek leleplezi, néven nevezi a bűnöket, meg-ítéli a bűnöst. Az ügyésznek a feladata ez. Kideríteni a tényállást, néven nevezni a bűnt, és elmondani, hogy azért milyen büntetés jár. A Szentlélek tehát szembesít a valósággal.
Benne van ebben az is, hogy elvezet helyes önismeretre. Mi vagy szebb képet alkotunk magunkról, mint a valóságos, vagy rosszabbat, s ennek megfelelően sokan egyik végletből a másikba hányódnak. A Szentlélek bemutat minket önmagunknak. Elénk tartja Isten igéjének a tükrét, és aki belenéz a szabadság tökéletes tükrébe — ahogy Jakab írja levelében —, az megismeri, kicsoda ő valójában. A Szentlélek meggyőz minket arról, hogy amit hibának nevezünk, az nem hiba, hanem bűn. Amikor másokat okolunk a magunk nyomorúságáért, akkor esetleg azt kell mondani, hogy nem ők az okai, hanem én vagyok az oka.
Ez a világ mindig kibújik az igazság elől. Szépíti a valóságot, mellébeszél, mentegetőzik, ez az Isten nélküli gondolkozásra jellemző, amiben mi is mindnyá-jan felnőttünk, vagy talán még most is benne vagyunk. A Szentlélek kizökkent ebből, és azt mondja: ez a valóság. Leleplez és megítél. Felállítja a helyes diagnózist.
Alapigénk arról szól, hogy ezt teszi Isten Szentlelke három vonatkozásban is. Akkor is, amikor ránk mutat, akkor is, amikor Krisztusra mutat, és akkor is, amikor a világ fejedelméről, a Sátánról beszél.
Mit jelent ez, ebben a három vonatkozásban?
Tisztáztuk, hogy a világ nem a teremtett szép világ, hanem az Isten nélküli gondolkozás. Láttuk, hogy a Szentlélek megítéli a világot, leleplezi, néven nevezi a dolgokat azért, hogy segítsen rajta. És most jön sorba ez a három terület.
1. „Megítéli bűn tekintetében, hogy nem hisznek énbennem.” Bűn tekintetében, hogy nem hisznek Jézusban. Ez életkérdés, hogy valaki Jézust annak hiszi-e, aki Ő. Mert erről van itt szó. A 8. fejezetben beszél a farizeusoknak Jézus erről: Azért mondtam nektek, hogy ti a bű-neitekben fogtok meghalni, mert nem hiszitek, hogy én az vagyok, aki. Márpedig ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok a ti bűneitekben.
Ha nem hisszük, hogy Ő az, akinek az Atya kijelentette — egy másik helyen így magyarázza ezt —, akkor nem lehet rajtunk segíteni. Mert ez a hit emel ki onnan, ahova Isten nélkül süllyedtünk. Az Atya azt mondta róla: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.” Ez nem elvont dogmatikai kérdés, hogy valaki Isten Fiának hiszi-e Jézust vagy nem, hanem ez a legszemélyesebb életkérdésünk. Ettől függ az üdvösség. Mert akkor tudja valaki elfogadni Jézustól azt, amit kínál, ha tudja, hogy Ő kicsoda. A Szentlélek vádolja a világot amiatt, hogy nem hiszi el, hogy Jézus az, akinek mondja magát: Isten Fia.
Miért vádolhatja? Mert ott van a világ mellett a hívők közössége, akik elhiszik, hogy Jézus az, és a hívő gyülekezetnek a puszta jelenléte leleplezi a világ hitetlenségét, és ítélet a világon.
Itt a megelőző fejezetben ezt is mondja Jézus: „Ha nem cselekedtem volna kö-zöttük azokat a cselekedeteket, amelyeket senki más nem cselekedhetett, nem volna bűnük. De most láttak is, gyűlöltek is mind engem, mind az én Atyámat.” (Jn 15,24)
Jézus bemutatkozott, lehetett tudni, hogy Ő kicsoda. Cselekedeteivel hitelesítette azt, amit magáról mondott. Ha ezek után sem hisz a világ, akkor valóban nem lehet rajta segíteni.
Tehát ez az első kérdés, hogy mi e tekintetben a világhoz tartozunk-e vagy pedig az Isten népéhez? Kinek hisszük Jézust? Itt most nem a leckét kellene felmondani, hogy mit hallottunk eddig róla, hanem a szívünket kell most őszintén megvizsgálni az úrasztalához készülve is. Egészen személyesen, minden befolyástól mentesen: kinek tartod itt ma este az Úr Jézus Krisztust?
El tudjuk-e mondani őszintén, az igazságnak megfelelően, hogy Ő az Isten Fia, benne maga a mindenható Isten jött el ide hozzánk azért, hogy rajtam személyesen is segítsen, és amikor meghalt a kereszten, az én bűneim ítéletét is elszenvedte. Legyen áldott az Ő neve! — Ha nem, meg kellene vizsgálni, miért nem, vagy mi hiányzik ebből a hitvallásból. Nyílván nem szó szerint kell ezt mondani, de ez a lényege annak, amit Jézus önmagáról mondott.
„Ha nem hiszitek, hogy én az vagyok, aki, akkor a bűneitekben fogtok meghalni.” Ezért ítéli meg a Szentlélek mindenekelőtt a világot bűn tekintetében, hogy nem hisznek Jézusban.
Nézzük meg még egyszer, hogy mit jelent hinni Jézusban? Legalább ezt a há-rom dolgot jelenti: elismerem Őt annak, akinek mondja magát, elfogadom tőle azokat az ajándékokat, amiket kínál, és engedelmeskedem az Ő parancsainak. Ezt jelenti hinni Jézusban. Nem elméleti dolog, hanem annak tartom Őt, akinek mondja magát, beleértve a szűztől születést, a mennybemenetelt, az Ő visszajövetelét… mindent, amit Ő magáról mondott. Azután bizalommal elfogadom tőle mindazt, amit kínál Kínálja például a bűneim bocsánatát, de ha valaki azt mondja, hogy neki nincsenek bűnei, akkor nem tudja azt elfogadni. Akkor viszont ne hazudja azt, hogy hisz Jézusban, mert akkor nem hisz. A hit a kinyújtott kéz, amivel teljes bizalommal fogadom azt, amit Ő kínál nekem. Még a próbatételeket is azzal a bizalommal, hogy Ő jól tudja, most mire van szükségem. Mivel elismerem Őt annak, aki, bizonyos vagyok abban, hogy szeret engem, akkor a próbákkal is a javamat akarja. Így függenek össze ezek a dolgok. Ha elismertem Őt annak, akkor elfogadok tőle mindent, és akkor okoskodás nélkül engedelmeskedem a parancsainak. Egyrészt igyekszem megismerni a parancsait minél pontosabban, másrészt mindenféle halogatás és kötözködés nélkül teszem azt, amit mondott. Ezt jelenti hinni. Hiszünk-e így Jézusban?
A Biblia arról beszél, hogy Jézus Krisztus igéjével a világból hívogatja ki magának az Ő népét. Olyan szépen mondja ezt a Heidelbergi Káté: Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe. Azt oltalmazza és megőrzi. Befejeződik egy személyes hitvallással: hiszem, hogy ennek én is élő tagja vagyok és örökre az is maradok. — Elmondhatjuk-e ezt ma? Ha nem, akkor könyörögjünk Istenhez, hogy segítsen el erre a bizonyosságra, hadd legyen ez boldog hitvallásunk. Ez tehát a Szentlélek egyik munkája.
2. A másikat így olvastuk: „Megfeddi a világot igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem.”
Vagyis a Szentlélek munkája az is, hogy bizonyosakká teszi a hívőket abban, hogy Jézusnak a földi munkája befejeződött a kereszttel, de az Ő isteni létformájában, mint örökkévaló Krisztus, a mennyben folytatja a maga munkáját. Lezárult ez a szakasz, mert tökéletesen elvégezte. Ezért nincs szükség az Ő áldozatának a kiegészítésére vagy semmi mó-don való megismétlésére sem, mert Ő tö-kéletes munkát végzett és elvégezte. Jelentette az Atyának: „elvégeztem a munkát, amit rám bíztál.”
Most folytatódik egy új szakaszban. Visszalép az Ő isteni létformájába, ott közbenjár értünk, ott készít helyet az atyai házban a benne hívőknek, és láthatatlanul, de valóságosan az Ő Szentlelke által velük van azokkal, akik hisznek benne. A benne hívők pedig többé nem látják Őt, majd csak amikor visszajön nagy hatalommal és dicsőséggel.
Ez megint komoly figyelmeztetés. Annyira komoly, hogy Pál apostol is kitér erre a Korinthusi levélben, amikor azt mondja: ezentúl senkit sem ismerünk test szerint, sőt, ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük. (2Kor 5,16) Hiszen maga Jézus mondta: nem láttok engem többé!
Akkor mi van a Jézus-jelenésekkel? Nekem megjelent az Úr Jézus, mosolygott, láttam a sebeit. Visszafordult, rám nézett. Erre mutatott, arra mutatott. Számtalan ilyen beszámolót hallottam már. Ha Jézus itt igazat mond, akkor minden Jézus-megjelenés az ördög csalása. Ezt nagyon meg kellene jegyeznünk. Vagy pedig Jézus nem mond igazat. Tessék eldönteni!
Ő azt mondta: nem láttok engem többé. Akkor hiába meséli valaki, hogy neki hogy jelent meg az Úr Jézus, biztos nem az Úr Jézus jelent meg, mert Jézus igazat mond. Az ördög ravaszkodik azokkal, akik ilyen meg olyan látomásokat látnak azért, hogy elterelje a figyelmüket az üdvösségre vezető egyetlen útról, ami az evangélium komolyan vétele és az evangélium Krisztusában való hit: Elismerem Őt annak, aki, elfogadom tőle azt, amit kínál, és teszem, amit parancsol. Ettől a hittől akar mindenféle látomással, akár Jézus-jelenés, akár Mária-jelenés, elcsábítani az ördög, hogy ne higgyünk, és ne üdvözöljünk. Ebben a kérdésben is határozottaknak kell lenniük azoknak, akik a ravasz és istentelen világban Jézus Krisztus népéhez akarnak tartozni.
Hisszük-e azt, amit Jézus mond, hogy Ő visszament a mennybe, de nem ment ki ezzel a világból, nem hagyta magukra az övéit, elküldte az Ő Szentlelkét, hogy bennünk maradjon örökké, és a Szentlélek által Ő maga van az övéivel?
3. A harmadik, amit itt olvasunk: „megfeddi a világot ítélet tekintetében, hogy e világnak fejedelme megítéltetett”.
Ki e világnak a fejedelme? Következetesen így nevezi az ördögöt, a Sátánt a Szentírás, s maga Jézus is olykor.
Ő Istennek, az embernek, az életnek a legveszedelmesebb ellensége, minden jónak a pusztítója. Íme most Jézus azzal búcsúzik a tanítványaitól: el ne felejtsétek, hogy ez az ősi nagy ellenség legyőzetett. Ő győztes hadvezérként megy vissza a maga isteni létformájába. Beteljesedett az, amit mindjárt a bűneset után ígért Isten a tőle elszakadt embernek: Az asszony magva a kígyó fejére tapos majd. Amikor Jézus nagypénteken kimondta: elvégeztetett, akkor mintegy reccsent ennek az ősellenségnek a koponyája, a kígyó fejére taposott.
Utána is kellemetlenkedhet még. Krisztus második eljöveteléig sok kellemetlenséget okoz az ördög az Isten népének. Úgy tesz, mintha ő lenne a világnak az ura, de a hívők már tudják, hogy a háborút elveszítette. Csatákat még nyerhet is, de a háború véglegesen eldőlt.
Éppen most olvassuk a Kolosséi levélben, hogy Jézus a kereszten lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt aratott rajtuk. Pál apostol pedig a Korinthusi levél végén boldogan lelkendezik arról: „Halál hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki a diadalmat, a győzelmet adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (1Kor 15, 55-57)
Olyan kifejező ez a kép: „hol a te fullánkod”, mint a fullánkja-vesztett mé-hecske. Éppen a napokban láttam egy ilyet. Beleszakadt a fullánkja valakinek a kezébe, ahova odarepült, és tovább repült, mintha semmi baj nem lenne. De rövid idő múlva láttuk lehullani, mert olyan nagy sérülést okoz benne, amikor kiszakad a fullánkja, hogy még próbálkozik egy ideig, és ha a másik nem tudja, hogy a fullánkja itt maradt az én kezemben, még meg is ijed tőle, de ha tudja, akkor nyugodtan azt mondja: szegényke, jöhetsz nyugodtan, de ártani már nem tudsz nekem.
Ezt mondja itt Pál apostol. A halállal fenyegetőzik az ördög? Mi túllátunk a halálon. A válla felett átnézünk, és tudjuk, hogy a dicsőséges Krisztus van mögötte. Minket a halál is Őhozzá visz közelebb. Ezért írja Pál a filippieknek: kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb. Azt hiszik a rómaiak, ha engem kivégeznek, akkor valami szörnyűséget követnek el ellenem? Önmagában szörnyűség, hogy embert ölnek, de én jól járok, még közelebb kerülök Krisztushoz. Ilyeneket jelent, ezt jelenti, ha valaki hisz. Ha valaki komolyan veszi, hogy a világ fejedelme megítéltetett. Nincs fullánkja.
Egy indiai mesében olvastam egyszer: Két törzs annyira gyűlölte egymást, hogy egyszer végső leszámolásra készültek, és az egyik legyőzte a másikat. A törzs vezetőjének a fejét is levágták. De azt anynyira megszállta a harci láz és gyűlölet, hogy feje nélkül is még tovább vagdalkozott a kardjával. Így ment az utcán, ahol egy asszony a kútra igyekezett éppen vízért. Az asszony összecsapta a kezét, és azt mondta: hiszen neked már nincs fejed! S akkor összeesett és kimúlt.
Nos, ezt kell nekünk tudnunk, amikor az ördög kísért, meg a halállal fenyegetőzik, meg akármit ígérget: hiszen neked már nincs fejed, téged lefegyverzett a győzelmes Krisztus, és én, aki hiszek Krisztusban, az Ő győztes seregéhez tartozom. Akkor is, ha ezt a sereget itt gyalázzák, megalázzák, ijesztgetik, ha szenvedni is kell sokszor Krisztusért. Mi tudjuk azt, hogy az egyháznak csak itt ez a sorsa, de látomása egykor dicsőn beteljesül, és a győzedelmes egyház Urával egyesül.
Nekünk így kell fogadnunk a megaláztatásokat. Ha kitüntet minket a mi Urunk azzal, hogy a hitünkért megaláztatás ér bennünket, mi akkor is a győztes sereghez tartozunk. Így kell a kísértésekben is megállnunk. Ne uralkodjék rajtatok a bűn — írja Pál —, és néhány mondattal később ezt kijelentő módban írja: mert a bűn nem uralkodik többé rajtatok. Mert a világ fejedelme megítéltetett.
Nem szabad az ördöggel gúnyolódnunk és tréfálkoznunk soha. Júdás levelét olvastuk nemrégen. Abban van az, hogy még Mihály arkangyal sem beszélt így az ördöggel. Egyáltalán nem kell vele beszélnünk. Vele csak a győzelmes Jézus Krisztus beszéljen. Tudnunk kell azt azonban: megvert ellenség. Nekünk hit által Jézus győzelme az osztályrészünk lehet. A Sátán uralmának vége. Sok kárt okoz még, ezt naponta látjuk és halljuk, hogy mennyit, de ezzel a reménységgel nézhetünk előre.
Ezt olvassuk itt az igében. Jézus vigasztal minket. Ő is megtanulta, milyen ez a világ, milyen az Isten-ellenes lelkü-let, az Isten nélküli gondolkozás. Ez a világ ölte Őt meg. Ő ezt vállalta, és tudja, hogy az övéi ebben a világban kell, hogy éljenek. Nem azt kérte, hogy vegye ki az Atya őket, vegyen ki minket a világból, hanem, hogy őrizzen meg a gonosztól. Vagyis, őrizzen meg attól, hogy világgá váljunk mi is, hogy vissza-világiasodjunk, ahonnan már kihívott minket. Azt mondja: a Szentlélek leleplezi és megítéli ezt a világot.
Az első munkája, hogy megítéli bűn tekintetében, és kihívogat a bűnből. Aki hisz Jézusban, az kiszabadul. A másik munkája, hogy megfeddi és megítéli ezt a világot igazság tekintetében, hogy Jézus az Atyához megy, hogy az Ő isteni létformájában jár közben értünk, s így számíthatunk rá. Vagyis, hogy Ő valóban Isten — egyebek közt ez is bizonyítja ezt. Harmadszor: nem kell rettegnünk az ősi ellenségtől. Komolyan kell venni, de Jézus közelében védve vagyunk. Ez a legfontosabb, hogy az Ő közelében maradjunk ezekben a nehéz időkben.
Ahogy közeledünk Krisztus visszajöveteléhez, ezek egyre nehezebbek lesznek. A világ egyre Isten-ellenesebb lesz, míg a végén eluralkodik majd az antikrisztusi szellemiség, ami a New Age szellemiségben már világosan jelentkezik. Semmi jóra nem számíthatunk e tekintetben, de a mi győzelmes Urunkhoz tartozni teljes biztonságot jelent. Teljes védelmet, békességet és biztosított jövőt.
Ha ez így van, hogy ez a Szentlélek munkája, akkor az a mi nagy lehetőségünk, hogy rajtunk keresztül is ezt végezhesse Isten Szentlelke. Mi is tudjunk Jézushoz hívogatni a világból embereket nagy szeretettel, az életünkkel is hitelesítve a szavainkat. Úgy tudjunk élni, mint akik a dicsőséges Krisztusra nézünk, és tudjuk, hogy a mi Urunk, a mi legidősebb Bátyánk — ahogy Pál apostol a Ró-ma 8-29-ben írja —, a mi legidősebb testvérünk az Isten családjában, a mennyei dicsőségben képvisel minket és közbejár értünk. Ha pedig az ellenséggel szembesülünk, nem kell megijedni, mert lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat.
Így lehetünk a Szentlélek eszközei és végezheti rajtunk keresztül kicsiben ugyanazt a munkát, amit végzett a mi Urunk Jézus Krisztus is.

Az Úr Jézus mennybemenetelének ünnepe van. Hagyományos római katolikus elnevezéssel áldozócsütörtök. Ez a húsvét utá-ni negyvenedik nap, mivel a mi Megváltónk feltámadása után még negyven napig volt együtt tanítványaival és készítette fel őket a rájuk váró feladatokra. Azon a bizonyos negyvenedik napon történt az, amit a Cselekedetek Könyve 1. részében így ír le Lukács: Amikor ezeket mondta nekik Jézus, az ő láttukra felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől. Amint szemüket az égre függesztették, amikor Ő elment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan látták őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,9-11)
Éppen ezért Jézus Krisztus hívő népe ma is úgy él, hogy várjuk vissza Őt, amikor megjelenik majd nagy hatalommal és dicsőséggel, amikor megítéli ezt a világot, és a benne hívőket magához veszi.
Azt szeretném röviden elmondani, hol helyezkedik el a mennybemenetel Isten szabadító tervében, és utána hajoljunk a felolvasott ige fölé és annak alapján több örömhírt is szeretnék továbbadni.
Látunk egy egyszerű ábrát, ami egyelőre két párhuzamos vonalból áll. A felső, a piros, mutatja Jézus Krisztus örök istenségét. Az egy végtelen egyenes, nincs kezdete és nincs vége. Mint ahogy Jézus létének sincs kezdete és nincs vége. Öröktől fogva mindörökké Isten. Nem karácsonnyal kezdődött az Ő léte. Azzal más kezdődött, majd később látni fogjuk. Jézus nem teremtmény, sőt részt vett már a világmindenség teremtésében. Ma is mint örök Isten él és uralkodik örökkön-örökké.

Az alsó szaggatott vonal az emberiség történetét szemlélteti. Annak van kezdete. Ez a Biblia első szava: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Kezdetben közvetlen kapcsolatban volt az ember Teremtőjével. Ez szakadt meg akkor, amikor fellázadt ellene. Ez a lázadás az embert eltávolította Istentől és örök halálra ítélte magát ezzel a lázadással, hiszen az élet forrása Isten, s aki neki hátat fordít, tőle elválik, az az életet dobta el magától. Soha nem találkozhat a két párhuzamos vonal.
Jézus azonban segített ezen, ezt mutatja a 2. ábránk. Mivel innen nem vezetett út fel, mivel abból a mélységből, amit ez a szaggatott vonal jelez, nem kapaszkodhatunk fel soha semmi módon Istenhez, ezért Ő jött utánunk, hogy felemeljen bennünket. Az Ő örök istenségét megszakítva, pontosabban isteni természete mellé magára véve emberi természetünket is, az ige testté lett. A felső vízszintes megtörik, és ott kezdődik az, amit a Bibliában (Fil 2,5-10) így olvasunk: meg-üresítette magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, akkor elszenvedte az ember ítéletét is. Engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig.

Jézus maga-megalázásának mélypontja a kereszt, mert átkozott mindenki, aki fán függ. Azt az átkot vette magára, amit nekünk kellett volna elszenvednünk, hogy ha nem történik ez a csoda, hogy utánunk jön.
A mélypont tehát a kereszthalál, amivel eleget tett Isten igazságának. Mivel azonban Isten, nem maradhatott a halálban, hanem a harmadik napon feltámadott. Feltámadása után a negyvenedik napon pedig felment a mennybe. Az a törés, amit ott egy kis zöld karika jelöl, áldozócsütörtök. Az a mennybemenetel.
Az első törés a karácsony, az ige testté lesz, lenn a mélypont nagypéntek, utána jön a feltámadás és a mennybemenetel. És Jézus mint örök Isten ma is a mennyben uralkodik az Atya jobbján.
Az a harminchárom év, amit itt töltött, csak kitérő volt az Ő örök istenségében. Itt sem szűnt meg Istennek lenni, azért van pirossal rajzolva. Itt is az Ő isteni teljhatalmát megmutatta lépten-nyomon. Mindez érettünk történt, mert csak így lehetett segíteni rajtunk.
Hogy valóban segített ezzel rajtunk, azt mutatja a 3. ábránk, mert aki mindezt hiszi, legfőképpen azt, hogy Jézus a kereszten személy szerint helyette szenvedte el Isten ítéletét, azt Ő kiemeli a halálból, a kárhozatból, a bűnből, és már itt az Ő isteni életét kapja az ilyen hívő, utána pedig magához veszi az Ő dicsőségébe. Erről szól alapigénk.

Aki Jézusban hisz, azt Ő kiragadja ebből a mélységből, nem fekete tovább az ő vonala, nem az örök kárhozatba fut, hanem már itt új életet kap. Ebben az új életben tölti el ezt a néhány évet, évtizedet, amit itt kapunk, utána pedig az Ő dicsőségébe visz minket.
Amikor Jézus a főpapi imában számot ad az Atyának, akkor röviden ezt foglalja össze.
A János evangéliuma 14., 15. és 16. ré-szében Jézus a tanítványoktól búcsúzik. Úgy is szokták ezt nevezni: Búcsúbeszédek. Elmondja nekik, mi vár rájuk, milyen feladatokkal bízza meg őket, és ígéri többször is, bátorítólag az Ő Szentlelkét: Nem hagylak titeket árván, a Szentlélek bennetek marad és veletek lesz mindörökké, s Ő tesz ké-pessé titeket a feladat teljesítésére.
Amikor ezt befejezi, akkor így folytatódik tovább a 17. fejezetben: Ezeket mondta nekik Jézus, aztán felemelte szemét az égre és így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged. Amiként hatalmat adtál neki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, amit néki adtál. Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Isten, és akit elküldtél, a Jézust. Én dicsőítettelek téged a földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam tenálad a világ létele előtt.” (Jn 17,1-5)
Jézus tehát készül vissza az Atyához és számot ad neki. Befejezte a tanítványokkal való beszélgetést, és most következik egy gyönyörű hosszú imádság az Atyához, s ebben egyebek között elhangzik ez is: „elvégeztem a munkát, amit reám bíztál.” Ebben a jézusi mondatban meg a folytatásában három olyan örömhír szólal meg, amit szeretnék ma a testvérek szívébe vésni.
Az első: Jézus egész földi szolgálata során azt végezte, amivel az Atya megbízta. A második: elvégezte azt, amivel az Atya megbízta. A harmadik: ezek után visszamegy az Ő dicsőségébe, ahova várja az övéit is, akikre különböző feladatokat bízott az Ő mennybemenetele után.
Az első tehát az, hogy Jézus azt végezte, amivel az Atya megbízta. Felragyogtatta Isten dicsőségét. Azzal dicsőítette meg Őt, hogy Őt képviselte, hogy akaratát végrehajtotta, hogy aki Jézust látta, az bizonyos lett abban, hogy Isten van, Isten munkálkodik, Isten szereti az embert akkor is, ha az ember nem szereti Istent. Isten hatalmas, teljhatalmú, hiszen Jézusnak is minden lehetséges volt. És így is, noha Istennel egyenlő volt, vállalta azt a sorsot, hogy eleget tegyen Isten igazságának helyettünk, és magára vette azt a kárhozatot, ami a mi osztályrészünk lett volna, ha Ő nem hal meg a kereszten. Ezzel azonban kiszabadított a sötétség hatalmából.
Mindaz, amit Jézus néhány év alatt itt a földön végzett, ezt célozta. Ez volt a küldetése, és Ő küldetésben járt mindig. Szakadatlanul próbálta Őt eltéríteni az ördög közvetlenül is, meg úgy is, hogy felhasznált embereket. Az egyik esetben meg akarták Őt ölni éppen a falujabeliek, a másik esetben királlyá akarták tenni, miután jól tartotta az ötezer embert. Mindjárt küldetése elején jött az ördög a kísértésekkel: ezt csináld, azt csináld… Még az utolsó órákban, a Gecsemáné kertben is össztüzet zúdított Jézusra, és ott hangzik el ez az imádság: „ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, hogy ne igyam ki azt.” De így folytatódik: „Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” És úgy lett, mert a végén kiitta az utolsó cseppig. Jézus azt végezte, amivel az Atya megbízta, nem lehetett ettől eltéríteni.
Ezért hangozhatott el a végén: „elvégeztetett”. Ez azt jelentette, hogy elvégeztetett mindannyiunk halálos ítélete és elvégeztetett minden halálra ítélt bűnös felmentése. Jézus azt végezte, amivel az Atya megbízta. Jézus elvégezte, amivel Ő megbízta, nem hagyta abba. Nemcsak felszínesen, látszat szerint csinált valamit, hanem mindent elvégzett, amit feladatként kapott, hiába próbálta megzavarni és eltéríteni ettől a gonosz. Hiába támadt sokféle kísértés, Ő befejezte azt, és a kereszten elhangozhatott: elvégeztetett.
Ezek után — ez a harmadik — most számot ad az Atyának erről. Teljes meggyő-ződéssel állíthatja: befejezte, amit elkezdett, és visszatér az Ő dicsőségébe, ami öröktől fogva az övé, már a világ teremtése előtt is az övé volt.
Azoknak pedig, akik Őbenne hisznek, akiket Ő kiemelt a sötétségből, felül emelt azon a fekete vonalon és már itt piros életet, jézusi életet kezdenek el a hívők, azoknak feladatokat ad. Legfőképpen azt, hogy hirdessék az erről szóló örömhírt. Ugyanaz a feladatuk a hívőknek, mint Jézusé volt, hogy dicsőíttessék meg általuk az Ő neve. Azzal dicsőítik, ha mutatják másoknak is a hozzávezető utat és ezen az úton ő maguk előttük járnak elhívatásukhoz méltóan. Az istentelen világban felragyogtatják az Istennel való közösségben rejlő lehetőségeket.
Ahogyan engem küldött az Atya, ugyanúgy küldelek most titeket — mondja ezt feltámadása után a tanítványainak.
Mindezt nem egyedül kell végezniük. Olyan gyönyörű a Márk evangéliumának a befejezése. Az utolsó előtti mondat Jézus mennybemeneteléről szól, az utolsó meg arról, hogy mi lesz a benne hívőkkel, ha Ő visszamegy a mennybe: „Az Úr azért, miután szólt nekik, felvitetett a mennybe, és ült az Isten jobbjára. Ők pedig kimenvén, prédikáltak mindenütt, az Úr együtt munkálván velük, és megerősítvén az igét jelek által, amik történtek.” (Mk 16,19-20)
Ő felment a mennybe, de ez nem azt jelenti: kiment a világból, vagy magukra hagyta az övéit egy csomó paranccsal: csináljátok, ahogy tudjátok! Szó sincs erről! Először kapták az Ő Szentlelkét, aki belülről irányí-totta őket — az én vezérem bensőmből vezé-rel —, és az Ő Lelke és igéje által ott volt velük lépten-nyomon mindig. Az Ő hatalmas jelenlétében hirdethették az evangéliumot. És hogy Ő jelen volt, az mutatta nekik, hogy az emberi szó isteni teremtő igévé vált. Emberek élete változott meg annak nyomán, hogy ők egyszerűen elmondták, kinek ismerték meg Jézust. Ők beszéltek, közben Jézus Szentlelke újjáteremtett embereket. Ezekre a jelekre gondol itt az ige. Hatalmas csoda az, amikor egy kemény emberszív meglágyul, amikor egy istentelen Isten-félővé lesz, amikor egy távol való közel valóvá lesz — ahogy Pál apostol olyan szépen írja ezt.
Így dicsőíttetik meg a mi Urunk azóta is, hogy a benne hívők róla bizonyságot tesznek és megváltozott életükkel áldásul lesznek másoknak, azoknak, akik között élnek.
Jézus tehát azt végezte, amit reá bízott az Atya. Elvégezte, amit reá bízott az Atya, és amikor visszament a mennybe, megbízta a benne hívőket és azóta is velük együtt munkálkodik. Végül pedig az Ő dicsőségébe fogadja majd be őket.
Most már az a kérdés, mi valóban azt csináljuk-e, amit Ő reánk bízott? Elvégezzük-e állhatatosan, amibe belekezdtünk? És hisszük-e azt, hogy az út végén nem kisebb jutalom vár, mint a mi dicsőséges Urunknak a dicsősége?
Így olvassuk ezt itt később a főpapi imá-ban: „Azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, Atyám, én őnekik adtam. Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet adtál nekem, mert szerettél engem e világ teremtése előtt.” — Ez a vég, ez a jutalom, ez az, amit elkészített a hűségeseknek. A kérdés csak az, hogy miután hálát adunk az Ő mennybemenetelének az örömhíréért, és azért, hogy Ő elvégezte a munkát, mi azt végezzük-e, elvégezzük-e, és így vele közösségben töltjük-e ezt a rövid időt itt a földön?
Ez tehát az első kérdés: Azt végezzük-e, amivel Ő megbízott? Hadd kérdezzem így egyes szám második személyben: azt végzed-e naponta? A helyeden vagy-e? Olyan nagy különbség van azok között, akik úgy élik az életüket, sokszor nehéz körülmények között is, hogy tudják, hogy a helyükön vannak, Isten állította oda őket, tőle fogadják el a napi feladataikat, a munkájukat, a közvetlen környezetüket, a tágabb közösséget, amiben élnek, semmit nem tartanak véletlennek, semmi ellen nem berzenkednek, hanem tudják, hogy örök isteni szeretet rendezte el az ő életüket. Aláigazítják a vállukat annak a tehernek, amit hordozniuk kell. Észreveszik azt a sok örömet, amit Isten elkészített eközben, és így töltik napjaikat és éveiket. Vagy, aki mindezt nem fogadja el, tiltakozik ellene, menekül, mindig abban reménykedik, ha másutt lenne, ott könnyebb lenne, és sehol nem találja meg a helyét. Óriási különbség a két életszemlélet, lelki közérzet és a kétféle életnek a hatásfoka, eredményessége vagy eredménytelensége is.
A helyünkön vagyunk-e és örömmel végezzük-e azt, amivel Isten megbízott? Minden hívőnek feladata, hogy róla tanúságot tegyen, a bizonyságtétel, a Jézusra mutatás, az, hogy igyekszünk hozzá vezetni embereket. Azon kívül megvannak a mindennapi feladataink, az elkészített jócselekedetek, hogy azokban járjunk, Észre vesszük-e, elvégezzük-e? Sáfárokká teremtett minket Isten, ami azt jelenti, hogy ránk bíz bizonyos dolgokat, bizonyos embereket, az értékeket megfelelő időben közvetíteni kell azoknak az embereknek. Eközben mi is részesülünk mindabból, amire szükségünk van.
Így működik-e ez az életünkben vagy más fogalmazásban: Isten uralma alatt zajlanak-e a hétköznapjaink? Mert ez ezt jelenti. Úgy, ahogy Jézus egy lépést sem tett az Atya utasítása nélkül. Teljesen függött tőle, feltétel nélkül engedelmeskedett neki. Még az időbeosztása is ettől függött, és a küldetésének volt alárendelve. Nem indult el korábban, nem érkezett későbben, mint ahogy azt az Atya mondta. Ez nem valami szörnyű kényszer volt a számára, hanem ezen belül valósíthatta meg teljes szabadságban azt a küldetést, amit csak Ő valósíthatott meg itt. Ezért jelenthette a végén: elvégeztem a munkát, amit reám bíztál.
Azt végezzük-e, amivel Isten megbízott? Az ördög minket ugyanúgy el akar téríteni ettől, mint ahogy Jézussal kísérletezett újra és újra. Valami mást csináljunk, ne azt, ami Istentől kapott feladatunk. Vagy mást is, és szépen, észrevétlenül átcsúszik a hangsúly erre a másra. Függetlenítsük magunkat olykor Istentől, önállósítsuk magunkat. Itt apellál az önérzetünkre, pótcselekvésekbe hajszol bele, hogy kifárasszon. Csak ne azt csináljuk, ami az Istentől kapott feladatunk!
Aki ragaszkodik ahhoz, amit Istentől kapott küldetésként értett meg, az éppen eközben bontakozik ki, egyre teljesebb emberségre jut, és egyre inkább megvalósul életében Isten dicsősége is.
A másik: állhatatosan végezzük-e? Egyszer nekünk is meg kell állnunk a megbízó Urunk előtt. Elmondhatjuk-e majd alázatosan, de a valóságnak megfelelően: Uram, elvégeztem a munkát, amit rám bíztál, hogy végezzem azt.
Isten őrizzen meg minket attól, hogy abbahagyjuk valahol. Ez az ördög egyik nagy kísértése: jobb lett volna, ha el sem kezded az Istennek való szolgálatot, de ha már elkezdted, lásd be, hogy kevés a te erőd ehhez. Nem neked való. Nálad sokkal rátermettebbek, ügyesebbek vannak. Nézz körül, akár a gyülekezetben. Mi-mindent csinálnak mások, te meg itt csetlesz-botlasz. Két balkezes vagy, nem értesz semmihez. Megpróbálja elkeseríteni a hívőt.
Ha ez nem megy, akkor a másik véglet: miért strapálod magad. Annyi jót cselekedtél már. A szíved is tele van jó szándékkal, olyan nagyszerű gondolataid vannak. Nem kell most már semmi továbbít csinálni, te befutottál. Nagy a kegyelem, Isten kegyelme úgy is üdvözít téged. Pihenj nyugodtan a babéraidon!
Az ilyen emberek azt felejtik el, hogy nem pihenhetünk a babérainkon, mert nincsenek még babéraink. Az ott van az út vé-gén — ahogy Pál, amikor a kivégzésére készül, írja Timóteusnak: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nékem az igazság győzelmi koszorúja, amit megad nekem az Úr ama napon.” — De most még nincsenek babérai.
Egészen addig hűséggel teljesíteni kell azt, amit reánk bízott. Ne hagyjuk abba, se ne keseríthessen el, se elbizakodottá ne tehessen. Maradjunk mindvégig engedelmesek.
Van egy szép halleluja ének. Olyan ember írhatta, aki harcolta a hitnek a szép harcát és elhatározta: nem hagyja abba, ha akármi történik, akkor sem.

Végig megálld a nagy tusát,
Erőt Urad, a Krisztus ád.
Nyerd el, neked mit félretett:
A koronát, az életet.

A célra fuss, hogy mennybe juss,
Ott vár reád az égi juss.
Az út oda bizton vezérl,
Krisztus az út, Krisztus a cél.

Ne csüggedezz, Ő béfedez,
Ő enned át, ölébe vesz.
Ha gondodat mind ráveted,
Krisztus lesz majd az életed.

Bízzál, ne félj, a Krisztus él!
Ő hűn szeret, Ő megsegél.
Csak higgy s Urad és Mestered
Lesz mindenekben mindened.

(375. Hallelujah)

Ez harcosoknak az imádsága. Jézus azt akarja, hogy mi harcoljuk meg a hitnek szép harcát, hogy majd a végén csendesen és há-lásan elmondhassuk: ama nemes harcot megharcoltam.
Itt következik a harmadik: ekkor az Ő dicsőségével ajándékozza meg a benne hívőket. „Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ott legyenek, ahol én, és lássák az én dicsőségemet.” Én az én dicsőségemet őné-kik adtam. Ezzel kezdi a búcsúbeszédeket is. Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. Elmegyek, helyet készítek nektek és majd eljövök, magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Ez várja azokat, akik azt végzik itt, amivel Ő bízott meg, akik elvégzik azt, amivel megbízott, és akik nem magukban reménykednek, hanem egyedül Őbenne. (Jn 14,1-3)
Akik Jézushoz hűségesek, azoknak néha nehéz életszakaszokon kell átmenniük. Jó, ha ezzel számolunk, de fontos, hogy amikor az fakad fel a szívünkből és jön ki a szánkon: nem bírom tovább, vagy úgy látjuk: minden hiábavaló, értelmetlennek látjuk az erőfeszítéseinket, eredménytelennek a bizonyságtételünket, vagy látjuk, hogy mégis a gonoszok diadalmaskodnak a földön, akkor is végezzük csak tovább azt, amit Ő ránk bízott. Az Ő földi útja is ilyen nehézségeken vezetett át, de Ő hű volt mindhalálig.
Jézusra kell néznünk. Ő már a mennyei dicsőségben van, nekünk még csak elkészí-tette a mennyei dicsőséget, de amíg itt tart a vándorutunk, addig is újra és újra Őreá kell néznünk. A Zsidókhoz írt levelet nehéz körülmények között élő, szenvedő keresztyéneknek írták. Nem véletlen, hogy így fejeződik be:
„Annak okáért mi is, akiket a bizonyságtevőknek ily sokasága vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát. Nézvén a hitnek elkezdőjé-re és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy Ő ilyen ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy ne csüggedjetek el, lelkeitekben elalélván.” (Zsid 12,1-3)
Ő is végigküzdötte azt a néhány évet, amit kellett, a célra és az Atyára nézett, aki elküldte. Nekünk is végig lehet azt győzelmesen küzdenünk, csak ne magunkra, ne a nehézségekre, ne az elképzelt nehézségekre nézzünk, hanem a hit elkezdőjére és bevégzőjére. Vállalni azt a sorsot, amit kinek-kinek közülünk adott. Vállalni azokat a feladatokat, amikkel megbízott. Vállalni azokat az embereket (a nehéz embereinket is), akikkel körülvett, és le nem véve szemünket Őróla, aki már célba ért, és ott a célnál vár mindannyiunkat a győzelmi koszorúval.
Három jó hír melegítette meg a szívemet az áldozócsütörtöki evangéliumból:
Jézus elvégezte mindazt, amit értünk el kellett végeznie. Mindenki, aki Őbenne hisz, szabad, csak éljen ezzel a lehetőséggel.
Értelmes feladatokat ad a benne hívőknek is, és mi tartalmasan tölthetjük el az életünket, ha azt végezzük, amivel megbízott.
Magához vesz minket, nyomorultakat az Ő mennyei dicsőségébe.
Az, hogy Ő elvégezte, arról szól: rendben van a múltunk. Az, hogy értelmes feladatokkal ajándékoz meg, azt jelenti: tartalmas lehet a jelenünk. Az, hogy el van készítve számunka a mennyei dicsőség, azt jelenti: biztos a jövendőnk. Akkor mi miatt fáj a fejünk, mi miatt kesergünk és panaszkodunk? Elég lenne Őreá nézni mindig, és egyszerre világos lenne: elrendezte a múltamat, szép feladatokat ad napról napra és hozzá az erőt is, meg az Ő jelenlétét. Számunkra elképzelhetetlen jutalom van elkészítve Őná-la, ami a jövőt illeti.
Ne legyen tehát fontosabb vágyunk, mint amiről Péter apostol ír levelében, hogy ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsétek a testben hátralevő időt. Egyikünk sem tudja mennyi van még hátra, de azt végezzük, amivel Ő bízott meg! Jó lenne, ha rendet tennénk az életünkben, hátha átsorolásokra lenne szükség. Bizonyos dolgok essenek ki, más dolgok kerüljenek hátrébb a fontossági sorrendben, mások pedig kerüljenek előbbre.

Azt végezni, állhatatosnak maradni és elvégezni, és majd
kegyelemből dicsőségbe szállsz, hitet majd szárnyat ad,
s az örök menny fénykörébe bévezet majd szent Urad.
Véget ér ott küldetésed, elszáll vándoréletet,
üdvösséggé lesz reményed, s égi látássá hited. (426. ének)

Itt most a kegyelem korszakában élünk, de kegyelemből dicsőségbe tartunk. Ez a mennybemenetel evangéliuma.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. Ma elsősorban a konfirmációi fogadalmukra készülő testvéreinket és hozzátartozóikat, akik közül némelyek egészen messziről jöttek. Isten hozta őket! Ez az istentisztelet az mindig, ami a család és a gyülekezet ünnepe egyben. Hadd örüljön a gyülekezet a családokkal, a családok meg annak, hogy gyülekezetbe érkezhettek azok, akik most a fogadalomtételre készülnek.
Ennek az istentiszteletnek három része lesz: elhangzik az igehirdetés, utána konfirmáló testvéreink hitvallás és fogadalomtétele, majd közülük azokat, akik eddig még nem részesültek a keresztség sákramentumában, megkereszteljük.

* * *

Ez a mai nap kettős ünnep a számunkra. Egyrészt anyák napja, másrészt a konfirmáció napja. Hadd köszöntsük mindenekelőtt az édesanyákat és a nagymamákat, mert ők is édesanyák. Ha még itt vannak közöttünk, köszönjük meg nekik mindazt, amit kaptunk tőlük. Kérjünk bocsánatot mindazért, amivel megbántottuk őket; és kérjük Isten gazdag áldását hátralevő életükre. Ha pedig már nincsenek az élők sorában, adjunk hálát Istennek mindazért a jóért, amit annak idején rajtuk keresztül kaptunk.
Bárcsak lenne minél több olyan édesanya, mint Sámsoné volt, aki már a kisgyerek megszületése előtt azért könyörgött, hogy Uram, mutasd meg, mi a terved születendő gyermekemmel és tanácsolj engem, hogy úgy neveljem, hogy a te terved valósuljon meg majd az életében.
Bárcsak minél több édesanya úgy nézne a gyermekére, ahogy az ószövetségi Anna, aki a kis Sámuel fogantatása előtt már azt mondta: Uram, adj nekem gyermeket, hogy őt egészen neked szentelhessem, és csak téged szolgáljon.
Bárcsak lenne minél több olyan anyós, mint Naomi volt, aki hitelesen mutatta életével és szavaival a menyeinek az élő Istenhez vezető utat, és nem a saját gyászá-val és bánatával terhelte őket.
Bárcsak minél több olyan idős asszony, anya, nagymama lenne, mint az újszövetségi Anna, aki nyolcvannégy évesen is egész nap Isten előtt állt és másokért imádkozott.
Adja Isten, hogy legyenek olyan édesanyák és nagymamák, mint Euniké és Loisz akik a kicsi Timóteust megtanították Isten igéjére, megtanították imádkozni, és oroszlánrészük volt abban, hogy abból a kisfiúból Isten áldott apostola lett.
De említsük meg ma azokat is, akiknek bármi ok miatt nincsenek vér szerinti gyermekeik és mégis mások gyermekeinek lettek anyai szeretettel és krisztusi útmutatással nevelőivé.
S ezek után köszöntjük azokat, akik ma készülnek konfirmációi fogadalmukra és hitvallásukra.
Ez a latin szó: konfirmáció, azt jelenti: megerősítés. Mégpedig egészen pontosan és konkrétan: az élő Krisztusba vetett hitben való megerősítés. Ez a célja ennek az istentiszteletnek is, hogy legyen ilyen hitünk, és Isten azt újra és újra megerősítse.
De Istennek az a szándéka kivétel nélkül mindnyájunkkal, hogy egyszer megismerve Őt, élő hittel kapcsolódjunk hozzá, elkötelezzük magunkat a mi feltámadott Urunk Jézus Krisztus mellett, Ő pedig újra és újra meg akarja erősíteni ezt a hitünket.
Erre szolgál most ez a történet is, amit az evangéliumból olvastunk. Egy fiatalemberről van itt szó, aki Jézus után futott. Miért futott utána? Azért, mert nem volt ideje arra, hogy részt vegyen az istentiszteleten. Ő igen elfoglalt üzletember lehetett, mert Jézus igehirdetését nem tudta meghallgatni. Annál fontosabb elintéznivalói voltak.
Pedig itt előtte Jézus olyan igazságokat mondott a hallgatóinak, amikre éppen neki lett volna szüksége. De mindegy, ha már lekésett, fut Jézus után. Őneki meg fontos mindenki, aki nála keresi az élete megoldását. Megáll és beszélget vele.
Azt kérdezi ez a derék férfiú: Jó Mester, mi jót cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem? Valami fontos hiányzik az életéből. Ezt Jézusnál keresi, a legjobb helyen. Jézus elmondja neki, milyen út vezet ehhez a gazdagsághoz, és olyan kincset kaphat Jézustól, ami még a mennyben is kincse lesz neki. Ő érdeklődéssel meghallgatja, s rövid gondolkodás után hátat fordít Jézusnak, és szomorúan elmegy.
Az ember nem érti ezt. Valamit nagyon keres, valaminek a hiánya szorongatja. A legjobb helyen keresi. Jézus nem dorgálja meg őt, hogy miért késve érkezett, hanem válaszol neki. Kínálja az ajándékot. Ő meg hátrateszi a kezét és otthagyja Jézust.
Eszünkbe jut ennek a történetnek az ellentettje a Cselekedetek könyvéből, amikor a szerecsen kancellár ment fel Jeruzsálembe, hogy keresse az élő Istent. Ott vásárolt egy Ézsaiás-tekercset. A rázós kocsin is már szomjasan olvasta hazafelé. Nem értette. Filep megmagyarázza neki, hogy mit jelent az. Beszél neki Jézusról, aki az Isten Báránya, aki az életét adta őérte is, a pogányért. Ennek az embernek kinyílik a szíve. Gyönyörű hitvallást mond ott mindjárt: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Filep megkereszteli őt. Aztán Filep érzi: nincs tovább rá szükség, elmegy. Ez a kancellár meg: Tovább ment az ő útján, örömmel. (ApCsel 8,26-40)
A gazdag ifjú megfordult és elment szomorúan, emez meg továbbmegy örömmel. Mit rontott el ez a fiatalember, mert a szándék jó volt és Jézus kínálta neki azt, ami hiányzott. Mi volt az oka annak, hogy az egyik szomorúan megy el, üresen, a másik meggazdagodva, örömmel?
Kedves konfirmáló testvérek, ti az erről szóló bibliai tanítást többször is vilá-gosan hallottátok. Isten megajándékozott minket néhány olyan előkészítő órával, ahol felforrósodott a levegő, és világosan elhangzott a Biblia központi üzenete: Jézus életet kínál nekünk. Aki Ővele összeköti az életét, annak kiteljesedik, igazán emberivé, sőt isteni gazdagságúvá vá-lik már ez a néhány évtized is, és annak örök élete van. Aki pedig Jézust visszautasítja, az megmarad abban a pokolban, amibe beleszületett, mert az Isten nélküli létezés maga a kárhozat.
Ezt többféle változatban hallottátok. Most újra halljuk mindnyájan. Mi a válaszunk erre? Megszomorodunk-e és marad minden a régiben, vagy pedig úgy já-runk, mint az a szerecsen pénzügyminiszter, hogy kinyílik a szívünk, nyújtjuk a kezünket és saját hitvallásunk lesz az, hogy hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, az én személyes Megváltóm és Uram? Többé magamban egy lépést sem akarok tenni, hanem Ővele akarok járni.
Mit válaszoltok Jézusnak?
A Biblia világosan mondja, benne a mi Urunk Jézus Krisztus: „Aki hisz a Fi-úban, örök élete van.” (Ez volt a kérdése ennek a fiatalembernek.) „Aki azonban nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta.” Nem emiatt haragszik meg rá Isten, hanem mi mindnyájan az Isten haragja alá, az Ő ítéletébe születtünk. Mert tőle eltávolodva születünk, és vele ellenkezve töltjük az életünket mindaddig, amíg Jézussal nem találkozunk.
Ez elé a választás elé állította Jézus ezt a fiatalembert, és ezért kellett neki itt három kérdésre válaszolni. Sajnos, mind a háromra rosszul felelt. Ezt a hármat teszi fel most nekünk is Jézus. Kinek tartod Jézust? Kinek a tartod magadat? Kivel óhajtasz innen továbbmenni?
Kinek tartod Jézust? Így szólítja meg a Megváltót ez a fiatalember: „Jó Mester. Jézus erre kérdez rá: Miért mondasz engem jónak? Te is tudod, hogy senki nem jó, csak az Isten. Mivel tudod, hogy csak az Isten jó, azért neveztél engem jónak, mert felismerted bennem az Istent, vagy csak udvarias, jó modorú fiú vagy. Az sem baj, bár lenne minél több udvarias, jó modorú fiatalember körülöttünk, de ez kevés az üdvösséghez.
Jézus itt gondolkozásra készteti ezt az embert. Nem utasítja vissza a megszólítást, de azt kérdezi: tudod-e mit beszélsz? Mert ha ezzel, hogy jó Mester, azt mondta: Uram, felismertem benned a Mindenhatót, te az egy igaz élő Isten képviselője vagy, Ő maga hajolt benned közel hozzánk, így tisztellek téged és ezért jöttem tőled megkérdezni, hogy mit tegyek, hogy örök életem legyen — akkor nyert ügye van. De ha csak udvarias volt, akkor nem lesz az övé az ajándék.
Tudod-e, ki Jézus?
Elmondhatta volna ő is azt, amit a szerecsen: Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia és az én Megváltóm is, de nem mondta. Erre a kérdésre ez a fiatalember semmit nem felel. A hallgatásá-ból pedig az derül ki: csak udvarias volt, de nem ismerte fel Jézusban Isten Fiát.
Egyszer mindannyiunknak válaszolnunk kell életünk során erre a kérdésre: kinek tartod Jézust? Vagy akár csak arra is: Miért tiszteled Istent? Miért csak anynyira tiszteled, amennyire? Miért csak olykor futsz oda hozzá, ha baj van, és szeretnéd, hogy gyorsan segítsen. Miért nem élsz együtt, folyamatosan a hozzánk lehajló Istennel, a mi megváltó Urunk Jézus Krisztussal? Kinek tartod Jézust? Tudod-e már, hogy olyan nagy a baj, hogy ezen csak maga az élő Isten segíthetett? Ő pedig úgy segített, hogy az Ő egyszü-lött Fiában lejött ide a földre, hogy felemeljen minket onnan, ahova zuhantunk. Hogy újra élettel ajándékozzon meg.
Miért mondasz engem jónak? Ha tudjuk, hogy Jézusban hajolt hozzánk közel a mindenható Isten és személy szerint rajtunk is csak Ő tud segíteni, nyert ügyünk van. Miénk az a kincs, ami a mennyben is megmarad, s amiről itt Jézus beszél, s akkor örömmel megyünk el Jézustól. Ha azonban nem annak tartjuk Őt, aki, akkor maradunk szomorúak.
A másik kérdés: kinek tartod magadat?
Ez a fiatalember derék embernek tartotta magát, hiszen ismerte a Tízparancsolatot, gyerekségétől arra nevelték, hogy azt tartsa is meg. Szegénykém azt is hitte, hogy megtartotta, azt mondja itt Jézusnak: Ifjúságomtól fogva mindezt teljesítettem. Ám legyen, most ezen ne vitatkozzunk. De valami mégis rettenetesen hiányzott neki. Hol akkor a baj?
A másik evangéliumból tudjuk, hogy gazdag családból származott, tekintélyes, előkelő emberek voltak. Itt olvassuk, hogy vallásosak is voltak. Akkor mi hiányzik neki? Miért fut a megvetett názáreti Mester után? Mit akar még?
Kiderül a történetből, hogy lehet, hogy gazdag, előkelő meg vallásos, csak éppen nem boldog. Vagyona van, de öröme nincs, ezért megy tovább is szomorúan, mert maga az Élet hiányzik neki. Jézus itt pontosan arra figyelmezteti, hogy neki nem valamire van még szüksége, ami hiányzik a leltárból, hanem az Életre van szüksége. Az élet pedig a Biblia tanítása szerint egy személy, úgy hívják Jézus. Neki Jézusra van szüksége. Ezért mondja azt: kövess engem, és kincsed lesz itt, meg a mennyben. Ő azonban nem követi Jézust, hanem hátat fordít neki és otthagyja.
Mindenképpen ő szeretne még valamit tenni azért, hogy örök élete legyen. „Mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?” Ezekkel a parancsolatokkal Jé-zus azt mondja neki: mennyi jót cselekedtél eddig, mit akarsz még cselekedni? Nem sikerült az örök életet megszerezni? Nem is fog sikerülni. Azt nem te szerzed meg, az ajándék. Tessék, itt van! Kéred? Kövess engem és örök életed lesz. Az örök élet Jézus és a vele való közösség. Nem neki kell cselekednie, hogy megszerezhesse. Egyedül Jézus tudott megcselekedni mindent azért, hogy a miénk lehessen az elveszített örök élet. Az örök élet jelenti a tartalmas, értelmes földi életet is, és azt a teljes életet, ami a halál után a miénk marad. Az örök élet Jézus és a vele való közösség, ez ajándék.
Mit cselekedjél?
Higgy az Úr Jézus Krisztusban! Nyújtsd a kezed és fogadd el azt, amit kínál neked. Ja, hogy mind a két kezed tele van mindenfélével, amit te szereztél? Valamit le kellene tenni abból, hogy legyen hely az örök életnek. Ha meg nem kéred komolyan, akkor ne beszélj róla.
Sokszor Jézus ilyen élesen beszél ám velünk. Megyünk oda, szorongatjuk a kacatjainkat. Kérem tőled azt, ami hiányzik az életemből. Erre Jézus azt mondja: én hiányzom neked. Tegyél le valamit, nyújtsd a kezed, megfogom és vezetlek. Tedd le mindazt, ami benne van, és telerakom olyan kincsekkel, amit csak tőlem kaphatsz, ami nélkül szűkölködik a családod, a környezeted, amiktől igazán gazdag lennél és kincsed lesz a mennyben is.
A görcs nem enged. Szorítja, amit már megszerzett: a maga vallásos teljesítményeit. „Mindezeket megtartottam.” Apá-tól kapott örökséget, a jó hírnevet, a becsületet, a tekintélyt, akármit… Jézus szá-mára nincs hely. Mint ahogy nem volt az idejében sem hely arra, hogy meghallgassa őt, csak az igehirdetés után szalad Jézus után.
Kinek tartod magad?
Mert ha olyan nagyon gazdag vagy, akkor miért mondod néha olyan keserűen: nem élet ez! És oda sem figyelsz, milyen igazat mondasz. Mert Jézus nélkül ez nem élet. Jézus nélkül ez a halál, annak az előszobája, ami majd csak kiteljesedik. És Ő ide jött utánunk, hogy életünk legyen és bőségben legyünk.
Kinek tartod magad?
Ezt az örök életet csak ajándékként lehet elfogadni tőle. Ezért tanultuk meg a gyerekekkel ezt a szép igét: „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van. Isten ajándéka ez nem cselekedetekért, hogy senki sem dicsekedjék. Kell-e nekünk ez az ajándék? (Ef 2,8-9)
Kivel óhajtasz továbbmenni az úton?
Lehet egyedül is, megszomorodva, úgy, ahogy ő tette. S lehet Jézussal, mennyei kincsekkel meggazdagodva és örömmel, úgy ahogy az említett kancellár tette. Aki komolyan vágyik az örök életre, annak Jézusra van szüksége.
János apostol írja: „Akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Akkor se, ha vallásos, akkor se, ha nagyon derék, akkor se, ha esetleg elmondhatja - bár én nem hiszem, hogy ezt bárki elmondhatja -, hogy sose öltem, sose paráználkodtam, sose hazudtam, sose loptam, még akkor is a halálban van, mert Jézus az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. De akié a Fiú, azé az élet.
Hogyan lehet Jézussal találkozni?
Olyan egyszerűen elmondja Ő ezt is. „Ahol ketten vagy hárman az én nevemben jönnek össze, ott vagyok közöttük.” Ahol hangzik a róla szóló bizonyságtétel, ahol Ő miatta jönnek össze az emberek, a gyülekezetben, ott lehet találkozni vele.
Az igeolvasás közben szólít Ő meg bennünket. Ahol emberek neki akarnak engedelmeskedni, ahol emberek csendben imádják őt ebben az Istent gyalázó és tagadó világban, ott lehet az élő Krisztussal találkozni.
Ezért kaptatok már az első év elején egy saját Bibliát, hogy találkozhassatok Jézussal. Hányszor megszólított volna, ha olvastátok volna. Ezért hívogatunk titeket ide a gyülekezetbe. Az igehirdetésen keresztül szólít meg bennünket egészen személyesen. Ezért kaptatok kicsi kalauzt, ami szerint szépen, folyamatosan lehet Isten igéjét tanulmányozni. Ezért jött létre most egy új bibliaóra csak a ti kedvetekért, hogy el ne kárhozzatok, hogy találkozhassatok az élő Krisztussal itt ebben a közösségben, kortársak között is. Ezért ment fel Jézus a keresztre és halt meg mindannyiunk helyett, hogy találkozhassunk vele. Amikor a szíve ott megszakadt miattunk, akkor mintegy szétosztotta magát, hogy mindenkinek jusson ebből a jézusi szívből, amelyik meggazdagít már ebben az életben, és ami olyan kincs, hogy megmarad a mennyben is.
Éppen ezért fontos tudnotok, konfirmáló testvérek, hogy semmi nem fejező-dik be számotokra a mai nappal. Elkezdődhet valami, vagy marad minden a ré-giben. Elkezdődhet a Krisztussal való já-rás. Az az öröm, amit sehol másutt nem lehet megszerezni ezen a világon, az a gazdagság, amit csak a mi Urunk tud kí-nálni nekünk.
Nélküle is lehet majd pályát választani. Nélküle is meg fogtok házasodni. Nélkül is fogtok pénz keresni és szert tesztek majd valamilyen lakásra. De egé-szen más az, amikor egy fiatal Jézust kérdezi: Uram, hol az én helyem? Te mire akarsz használni engem ebben az életben? Ki az én párom? Te szerezzél nekem segí-tőtársat, hozzám illőt. Egészen más az a pénz, amit Ő ad, ami ajándékként jön akkor is, ha megdolgozunk érte. Igazán otthonná csak az a lakás lesz, ahol Ő az Úr. Igazán boldogok csak azok lesznek, akik az Ő jelenlétében élnek, mert az Ő jelenléte a mennyország. Ő ezt hozta közel szá-munkra, és ezt tette hozzáférhetővé.
Ezért mondja Jézus ennek a férfinek: Kövess engem! Amikor arról beszél, hogy add el a vagyonodat, az azt jelenti: tégy félre az útból minden akadályt, ami lehetetlenné teszi, hogy kövess engem. Ez nem azt jelenti, hogy szórjuk szét mindenünket, amink van, de ami visszatart attól, hogy igazán elkötelezett, felszabadult szívvel Jézust kezdjük el követni, azt félre kell tenni az útból. Ad Ő helyette sokkal többet és sokkal értékesebbet.
Kinek tartod Jézust? Kinek tartod magadat? Kivel óhajtasz innen továbbmenni az úton?
A legtöbben nem magatoktól jöttetek ide, szeretteitek hoztak, vagy küldtek. Most azonban magatoknak kell eldönteni, hogy elindultok, illetve mentek-e tovább Jézussal az úton. Ő most titeket hív: kövess engem! Az lesz boldog és gazdag, aki erre teljes egyszerűséggel azt mondja: követlek, Uram, akárhová mész. Az ilyen ember új szívet kap Jézustól. Bárcsak lenne mindannyiunk kívánsága:

Új szívet adj, Uram énnekem,
Új szívet adj én Istenem.
Amely csupán csak teérted ég,
S véled jár szüntelen,
Csak véled szüntelen.

Nyájas, vidám, szelíd, jó szívet,
Mely Jézusom, te lakhelyed.
Hol egyedül a te hangod szól,
Mely véled van tele,
Csak véled van tele.