Cseri Kálmán

Három örvendetes esemény is indokolja, hogy ma ezen a jól ismert történeten keresztül szóljon hozzánk Isten üzenete.
Az első, hogy ma adunk hálát Istennek azért, hogy tíz évvel ezelőtt elkezdődött gyülekezetünkben a Kapernaum csoport szolgálata. Az ő indulásuknak ez volt az egyik ihlető igéje, innen vették a nevüket is, mivel ez a különös történet, amit most hallottunk, Kapernaumban történt.
Tíz évvel ezelőtt Isten egyre többeknek a szívét Isten a sérült, sőt halmozottan sérült testvéreinkhez irányította, valamint az ő szeretteikhez, szüleikhez, és néhányan elkezdtek az Úr Jézustól kapott szeretetükkel szolgálni nekik. Azóta kinőtt ez a szolgálat a mustármagból. Vasárnaponként többen elhozzák őket ide a gyülekezetbe. Az istentisztelet után együtt töltik velük a délutánt, elmennek közösen kirándulni, beszélgetni, szórakozni, és így próbálnak örömöt szerezni a sérült testvéreknek és a szeretteiknek.
Hadd köszöntsem innen is őket, családjukat, és azokat, akik az elmúlt tíz évben örömmel részt vettek ebben a szolgálatban. Hadd bátorítsak mindenkit, aki nemcsak szóval, hanem cselekedettel és valósággal is szeretné megmutatni Jézus iránti szeretetét, hogy kapcsolódjon be ebbe a szolgálatba. Sokaknak van autójuk, s havonta egyszer az az autó elhozhatna ide olyan sérült testvéreket, akik nem tudnak eljönni saját lábukon, meg villamoson, buszon sem, és így mi is olyanokká válhatnánk, mint a felolvasott történetben a négy jó barát, akik Jézushoz vittek valakit, aki magától nem tudott volna menni.
Vendégeinket pedig hadd bátorítsam arra, hogy legyen második otthonuk ez a gyülekezet. Jöjjenek ide minden vasárnap, hogy hadd erősítsen Isten mindnyá-junkat együtt az Ő igéjével, és tanítson meg nehéz körülmények között is örömmel, békességgel, reménységgel élni.
A második oka annak, hogy ennek a történetnek az üzenetét most komolyan kell vennünk, hogy ha Isten éltet bennünket, jövő vasárnap kezdődik az őszi evangélizációs hetünk, és ilyenkor különösen is időszerű és szükséges, hogy minden hí-vő testvér legalább még egy valakit hívjon magával ide. Semmiképpen ne egyedül jöjjön igét hallgatni, hanem másod- vagy többedmagával, úgy, mint ahogy a történetbeli négy jó barát tette, hogy Jézushoz vittek valakit, aki magától nem tudott volna odamenni, de akinek Jézusra volt szüksége és meg is kapta tőle a segítséget.
A harmadik ok pedig az, hogy több kisgyermeket keresztelhetünk meg majd ma a szülők kérésére, és jó lenne, ha ez nemcsak néhány család örömünnepe lenne, nemcsak néhány hívő szülő érezné fontos feladatának, hogy gyermekeit Jézushoz vezesse, hanem mindnyájan felelőseknek éreznénk magunkat a gyülekezet gyermekeikért, meg a felnövekvő nemzedékért, hogy közülük minél többen, minél előbb az Úr Jézus tanítványai legyenek.
De most nem az indokok fontosak, hanem az, hogy miről szól ez a történet. Miről is olvastunk itt?
Arról, hogy az Úr Jézus ismét Kapernaumba megy, és Péterék házában tanítani kezd. Pillanatok alatt nagy sokaság gyűlik össze úgy, hogy nemcsak a házba nem férnek be, hanem megközelíteni sem lehet a házat. Egy valaki nincs ott, aki pedig szeretett volna szintén részt venni a faluból, ez pedig az a férfi, akiről a történetünk szól. De nem hagyják egyedül a barátai, megfogják négyen azt a nyoszolyát, hordágyfélét, amin feküdt, és elviszik, hogy Jézus elé letegyék. Ennek azonban akadályai vannak. Mint ahogy mindnyájan tapasztaljuk, akik sérültek körül szolgálunk, sok akadály van azon az úton, amelyiken nekik segíteni akarunk.
Nem nyílik meg a tömeg előttük, ott Kapernaumban sem, és nem nyílik meg sokszor emberek szíve sem, csak a szájuk nyílik meg idétlen és szeretetlen megjegyzésekre, és akik felkarolják a segítségre szorulókat, azoknak ezt vállalniuk kell.
Ez a négy derék ember is vállal mindent, és legyőzve az akadályokat, végül is a háztetőt megbontva engedik le Jézus elé — elég szokatlan módon — az ő beteg társukat. Jézus azonnal a beteggel foglalkozik, mintegy megfeledkezve a sokaságról, és megbocsátja a bűneit. Ez a beteghordóknak csalódást, a jelen levő írástudóknak botránkozást jelent. Vé-gül azonban Jézus isteni hatalma meg is gyógyítja ezt a beteget.
Úgy értsük meg ennek a történetnek az üzeneteit, hogy vegyük sorra a szereplőket.
1. Először is ott van ez a beteg, aki elmenne Jézust hallgatni, de tehetetlen arra is, hogy elmenjen vagy megmozduljon, és nem tud magán segíteni. Hiába szeretik nagyon a barátai, ők sem tudnak rajta alapvetően segíteni. Elvinni tudják, de ők nem tudják megoldani a nyomorúságát.
Jézus sokszor tudatosan használ ilyen részleteket elbeszéléseiben, és tudatosan használ ki egy-egy eseményben, hogy bemutassa nekünk, hogy Istentől elszakadva mindnyájan ilyen tehetetlenekké váltunk. Képtelenek vagyunk azt cselekedni, ami Isten minősítése szerint jó. Képtelenek vagyunk egymást őszintén szeretni, önzetlenül, önfeledten. Képtelenek vagyunk egyenletesen elosztani az élelmiszert a világon. Képtelen az ember akármilyen büszke is a maga tudására, tudományára, technikájára, kiküszöbölni a betegségeket, véget vetni az éhínségeknek, véget vetni az odavissza bosszúálló háborúknak. Nem tudjuk abbahagyatni és abbahagyni. Be kellene látni már végre, hogy tehetetlenekké váltunk. Isten nélkül csak a szánk nagy, meg lehet a tudományunk és a technikánk meglepő, de alapvetően fontos dolgokat nem tudunk megvalósítani. Nem tudjuk abbahagyni a rosszat, nem tudunk egészen másként élni és együtt élni.
Nem tudunk uralkodni magunkon, mert egymáson akarunk. Nem tudunk uralkodni a nyelvünkön, ezért kell megállapítani, hogy jaj, kiszaladt a számon… Ha olyan nagy úr vagy, olyan okos, olyan erős akaratú, miért szaladt ki a szádon olyan, amit nem akarsz kimondani? Nem tudjuk irányítani a gondolatainkat, a fantáziánkat sokszor. Nem vagyunk urai az indulatainknak.
Azt kellene végre bevallanunk, hogy Isten nélkül a legfontosabb jó és szép cselekedetekre képtelenekké váltunk. Ezt is szemlélteti nekünk ez a történet. És ezt a jóra való képtelenséget nevezi a Biblia bűnnek. Jézus azért jött, hogy ebből a tehetetlenségből kiszabadítson minket.
2. Aztán ott vannak ennek a betegnek a barátai. Vannak néhányan, akik szeretik őt. Vannak néhányan a faluban, akiknek fontosabb a beteg társuk, mint önmaguk. Nem ott tülekednek, hogy hallgassák Jézust, pedig szerették volna hallgatni, hanem elmennek valakiért, hogy együtt hallgassák, és az is odajuthasson hozzá. Ezért készek áldozatot is hozni, mert szeretik a segítségre szorulót, s mert ismerik Jézust és bíznak benne. Ahol ez a kettő találkozik, ott elkezdődik az örömmel hozott áldozat. Ott mindenre készek az emberek. Ez a másik iránti szeretet, meg a Jézusban való bizalom leleményessé és elszánttá teszi az embert.
Megérkeznek, szeretnének befurakodni Jézushoz, de nem nyitnak nekik ösvényt. Nem lehet megközelíteni Jézust. Mondhatnák azt, hogy megtettük, amit tehettünk, visszafordulunk. Szidhatnák a kemény szívű tömeget, amelyik nincs tekintettel másokra. Sok egyebet is tehetnének, de nem ezt teszik, hanem eszükbe jut, hogy az akkori házaknak a lapos tetejére a ház háta mögött egy külső lépcső vezetett fel. Ha elöl nem engednek be, bemegyünk hátulról. Ha oldalról nem közelíthetjük meg Jézust, megközelítjük felülről. Igaz ugyan, hogy ez ugyanolyan szokatlan dolog volt, mintha most itt elkezdene hullani a deszka, utána a rajta levő szigetelés, és egyszer csak megjelenne itt egy hordágy, amit leengednek.
Sokféle vélemény hangozna el itt is a testvérek ajkán, és bizonyára ott is elhangzott sokféle megjegyzés. Azokat a házakat többnyire úgy építették, hogy a vályog-, vagy a vert falra méterenként helyeztek fagerendákat, azokra merőlegesen közönséges fagallyakat, ágakat tettek, és az egészet kemény, agyagos sárral letapasztották. Ez olyan kemény volt, hogy enyhe lejtéssel lefolyt róla a víz.
Nos, ezt a kemény sarat kaparják fel, bontják meg. Egy része nyilván lefelé hullott. Az ágakat szétszedik, és leengedik ezt az ő testvérüket. Miért? Mert szerették, és mert feltétel nélkül bíztak Jézusban. Ennek az embernek Jézushoz kell jutnia, csak Ő tud segíteni rajta, de Ő tud.
Jó lenne, ha egy kicsit engednénk, hogy megelevenedjék ez a kép előttünk, mert ma is ugyanígy történik ez a dolog. Olyan szépen teszi ezt ez a négy ember. Nem dicsekednek vele, nem panaszkodnak miatta, egyszerűen csak szeretik a társukat, bíznak Jézusban és mindenre készek azért, hogy hozzá juttassák őt. Hallgatják az emberek megjegyzéseit, legyő-zik az útközben eléjük tornyosuló akadá-lyokat, mert a célt tartják szemük előtt.
Bárcsak így tudnánk hívogatni Jézushoz mi is embereket! Bár így tudnánk állhatatosan, szívósan, kitartóan imádkozni másokért! Nem szidni a hitetlen rokonokat, felháborodni a kiállhatatlan szomszédokon, hanem odavinni Jézushoz. Előbb imádságban, aztán esetleg úgy, hogy elhívjuk valahova, ahol igét hallhat, és az egészet az Úr Jézus kezébe letenni, mint ez a négy derék ember.
Nem ők kezdtek el barkácsolni otthon, hogy próbáljunk segíteni rajta. Tegyünk úgy, mintha mi megbocsátanánk neki. Megbocsátani csak az Isten tud, akkor hadd hallja az Isten megbocsátó szeretetéről szóló jó hírt. Mert miközben hallja, aközben kezd magához térni a szívében az elalélt hite, megizmosodik, megerősödik, és rá meri bízni magát a Megváltóra, és mindennek egészen más súlya lesz így. Bár adna Isten nekünk ilyen bizalmat Jézusban, és ilyen szeretetet azok iránt, akikért felelősekké tett minket!
3. A harmadik, akinek a dicső személye itt felmagasodik ebben a történetben, Jézus. Izgalmas lehetett, hogy mit szól majd hozzá. Először hullik a fejére a száraz sár, a vakolat, aztán megjelenik előtte egy beteg ember, miközben Ő pré-dikál. Micsoda udvariatlanság! Hogy jut ilyen eszükbe? Lehet, hogy Jézus felháborodik. Lehet, hogy felnéz, és rendreutasítja őket. Lehet, hogy azt mondja: húzzátok innen fel azonnal! De Ő nem ilyen.
Mond Jézus egy szót, ami enged bepillantanunk az Ő szívébe — ha szabad ilyet mondanunk. Ezen a szón keresztül láthatjuk, hogy ki a mi Megváltónk, és Ő ma is ugyanez.
Az első szava, amit mond, így hangzik: „Fiam”. Ez az akkori füleknek nagyon bántó volt ám. Mert akkor volt egy olyan filozófia, hogy minden nagy nyomorúság mögött valami nagy bűnnek kell lennie, és az a nagy bűn az illetőt kirekeszti a szövetségből, az Isten szövetséges népéből, az szinte nem ember. Az ilyeneket megvetették. Ezért amit Jézus mond neki, ez provokáció. Tűntetően azt mondja: „Fiam”.
És ebben benne van az, hogy el ne hidd már ezt az ostobaságot, hogy azért, mert neked ilyen nyomorúságot kell hordoznod, nem szeret az Isten. Vagy hogy büntet téged az Isten. Vagy hogy nem tartozol a szövetséges nép közé. Te nem egy eset vagy, hanem egy ember. Ugyanolyan, mint a többi. És Isten ugyanúgy szeret, sőt, mivel még nagyobb szükséged van az Ő szeretetére, még jobban szeret. Sokféle oka lehet egy-egy nyomorúságnak, de mindegyik nyomorúságnak van célja is, amit Isten valami módon a mi, és mások javára akar felhasználni. Ezek ezt nem értik, fiam, de mi ketten legalább értsünk egyet ebben.
Ez a szó, ha valaki ismeri az akkori gondolkozást és körülményeket, akkor látja, hogy simogatást jelent. Ha fizikálisan talán nem is simogatta meg ott az előtte fekvőt, Jézus a szavaival biztatást, reményt öntött belé. Ne legyen neked semmi miatt kisebbrendűségi érzésed, vagy keserűség a szívedben. Istennek te nagyon fontos vagy. Ennek a bizonyítékaként így folytatja a megszólítást: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.”
Ez a jelenlevő írástudókat felháborította. Mondják is: ez istenkáromlás! A bűnöket csak Isten bocsáthatja meg. A többieknek meg csalódás. Nem azért hozták oda, mert a bűneit szeretné rendezni, hanem fizikai, testi segítséget várnak Jézustól. Most miért beszél másról Jézus?
Meg kell ebből tanulnunk azt, hogy Jézus sohasem tüneti kezelést adott és ad bajainkra. Nagy kísértésünk nekünk is, hogy újra és újra úgy megyünk hozzá, hogy Uram, nekem nem bűneim vannak, hanem gondjaim. Nem a bűneimmel vagyok bajban, hanem sokféle terhet kell hordoznom. A gondjaimon, a terheimen könnyíts.
Jézus azt mondja: azért ilyen nehezek a gondjaid és terheid, mert egyedül vagy. Távol vagy Istentől. Elválasztanak tőle a bűneid. Ezt az akadályt veszem el az útból. Gyere, visszatalálhatsz Istenhez mint Atyádhoz. Az Ő közelében, vele együtt minden tehernek más súlya lesz, és nem fogsz összeesni a terheid alatt. Nem nyomnak agyon gondjaid. Lehet, hogy megmaradnak, — mert akkor sem gyógyított meg minden beteget Jézus. Lehet, hogy megmarad a testi nyomorúság, de egészen másként hordozod úgy, hogy már vele vagy közösségben. Ő békességet ad a szívedbe, reménységet, há-lát, elégedettséget.
Ismerek közelről személyesen sok olyan embert, akik elképesztő terheket hordoznak, sokféle testi nyomorúságban is szenvednek, de amióta Jézussal közösségben élnek, mindennek egészen más a súlya. Sokszor ők bátorítanak és vigasztalnak másokat, sőt ők veszik magukra még a sajátjuké mellé másoknak a terhét, mert Jézustól kapnak erőt.
Ezek nem illúziók és üres szólamok a Szentírásban. Pál apostol elképesztő nyomorúságok közül írja börtönből, betegen, sokakban csalódva, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Akármi történik velem, én örülök, és örülni fogok, mert a Krisztussal való közösségben találta meg ezt a csendes, belső örömöt.
Ez a történet bátorít minket arra, hogy fogadjuk el hittel Jézusnak a sorrendjét. Ő először ennek a betegnek a lelkét gyógyítja meg. Először közel segíti önmagához, hogy vele hadd legyen közössége már itt és mindörökké, és utána másként folytatódik majd az élete, másként hordozza a terheit.
4. Végül itt vannak ezek az írástudók, akik szerencsétlenek az egészből semmit nem értenek. Elkezdenek sugdolózni maguk között: hallottátok, mit mondott? Azt mondta, hogy megbocsáttattak a bűneid. Hát hogyan beszélhet ez így? Istent káromolja! Ki bocsáthatna meg bűnöket az egy Istenen kívül? — S milyen igazat mondanak! Pont erről van szó, hogy itt az egy Isten bocsátotta meg ennek az embernek a bűneit. Mert az ember Jézus Krisztusban a mindenható Isten jött közel hozzánk, hogy segítsen rajtunk. A láthatatlan Isten hajolt le olyan mélyre, ahova zuhantunk, hogy onnan felemeljen. Teljesen igazuk van, csak fel kellene ismerniük, hogy Jézus Isten. Jézusban maga a Mindenható van itt közöttünk. Akik ezt felismerték és felismerik, elismerik ma is, azok tudnak olyan hittel közeledni Jézushoz, hogy tudják: bármit megadhat nekik, bármi jót elvégezhet az életükben.
A Biblia arról beszél, és sokan úgy tapasztaljuk, hogy Jézus Krisztus ma is ugyanaz, mint aki akkor volt, amikor emberi testben itt járt a földön. Amikor Péter kapernaumi házába bement — olyan kedves ez a megjegyzés: „hogy újra otthon van” (otthon van-e nálunk Jézus?), és amikor elkezdett tanítani, és a maga isteni hatalmát megmutatni. Aki hozzá bizalommal jön, ahhoz az első szava ma is az: fiam. Ebben benne van az Ő szeretetének a melege, benne van a felkínált segítség, de úgy, ahogy azt Ő gondolja. Benne van az az erő és békesség, amit mi rajta kívül senki mástól nem kaphatunk.
Nem feltétlenül ad testi nyavalyáinkra megoldást. Pál apostolt sem gyógyította meg, pedig nagyon imádkozott az apostol. De azt mondta neki, hogy meg fogod látni: elég neked az én kegyelmem. Meg fogod látni, hogy a te erőtelenségeden keresztül nagy erők fognak munkálkodni, és az az én erőm. Az én erőm erőtlenség által ér célba. A bűnbocsánatot azonban mindenkinek ígéri és adja, meg az azzal járó békességet, reménységet, a vele való közösséget.
A feladatunk az, hogy amíg ezt nem kaptuk meg tőle, addig menjünk oda azért a magunk érdekében, hogy elhangozhassék ez: Fiam, megbocsáttattak a bűneid. Amikor pedig már megkaptuk, akkor legyenek fontosak nekünk a körülöttünk élők. Legyenek olyanok, akiket megfogunk és odavisszük hozzá. Imádságban is, úgy is, hogy idehívjuk a gyülekezetbe, úgy is, hogy az evangé-lizációs hét estéin valahol találkozunk velük munka után, várjuk őket Istenhez imádkozva. Várjuk, hogy az ige a szívükig érjen és megoldódjék az életüknek sok nyomorúsága, mint ahogy a mienk is megoldódott.
Ez a világ tele van lelkileg tehetetlen emberekkel. Olyanokkal, akiknek nincs erejük Jézushoz menni. Akik nem is hiszik, hogy Ő van, hogy fogadja őket, hogy tud rajtuk segíteni. Akiknek csakugyan mintegy bénává lett lelkileg a kezük. Tehetetlen arra, hogy simogasson, hogy adjon. Mindig csak kapni akar. Tehetetlen arra, hogy esténként egy idő után kinyomja a televízió és a számítógép gombját, kinyúljon a Biblia után, és engedje, hogy Isten erősítse. Már mindenre tehetetlen. Talán magáról is lemondott. Ezeket lehet nekünk odavinnünk a bűnbocsátó és szabadító Jézushoz, nem kímélve időt, autót, pénzt, hogyha van erre szeretet a szívünkben.
Mert mi kell ahhoz, hogy valaki ilyenné váljék, mint ez a négy férfi a történetben? Kell szeretnünk azokat, akiket Jézushoz vihetünk. Kell bíznunk Jézusban, hogy érdemes hozzá fordulni, és hozzá vinni másokat. Kell kitartás, hogy az akadályokon keresztüllépjünk, legyőzzük őket.
Adja Isten, hogy legyen ilyen szeretet a szívünkben. Tudjunk egyre jobban bízni benne, és ne torpanjunk meg, riadjunk meg az akadályoktól. Jusson eszünkbe az idős János apostol figyelmeztetése: Fiacskáim, ne szóval szeressünk csupán, meg nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.

Hagyomány már, hogy ezen a vasárnapon, amikor a gyermekek is itt vannak köztünk, az ő menetrendjükhöz igazodunk, így az igehirdetés alaptextusát is a gyerekek évi munkarendje szabja meg. Velük pedig hónapok óta a Máté evangéliumát tanulmányozzuk, most már a vége felé közeledünk, és a mai napra náluk ez a példázat következik. Sokszor olvastuk már ezt, és valószínű-leg sokszor hallottuk a magyarázatát is, mégis fogjuk most csokorba azt a sok gazdag üzenetet, ami ebben van, és Isten Szentlelke tegye számunkra hangsúlyossá azt az egy központi üzenetét, amire mindannyiunknak újra és újra szükségünk van.
Kikről szól ez a példázat? Egy gazdáról, aki bizonytalan időre elutazik, és addig a vagyonát a szolgáira bízza. Azt olvastuk, három szolgát rendel maga elé, és kis zsákokat helyeznek le a szolgák elé. Az egyik elé ötöt, a másik elé kettőt, a harmadik elé egyet. Mi van a zsákokban? Ezüst. Ezüstpénz. Egy zsáknak a súlya egy tálentum. Ennyi ezüst körülbelül egy millió forintot ér. Az egyik tehát kapott ötmilliónyi forintot, a másik kettőt, a harmadik egyet. Mire kapták? Arra, hogy gazdálkodjanak vele, és mire a tulajdonos visszajön, többet kapjon, mint amennyit most reájuk bízott.
Nagy megtiszteltetés volt az, hogy a szolgák közül melyikre bízott ilyen vagyont, vagyonrészt a gazda. Megtisztelte őket, bízott bennük, és ez kötelezte is őket. Tudniuk kellett, hogy amikor visszajön az Uruk, akkor el kell számolniuk.
Az első kettő azonnal munkához látott, elhelyezték a pénzüket akkori bankokba, pénzváltókhoz. Vállalkozásba kezdtek — mennyire ismerős szó ez ma — és nem azzal foglalkoztak, hogy mikor jön vissza a gazda, hanem hogy szaporodjék a pénze, és amikor visszajön, megszámolják, mennyi lett.
A harmadik azonban nem kezdett el vele foglalkozni. Ő nem strapálja magát. Ő nem izgul amiatt, hogy esetleg veszít rajta, vagy útközben ellopják tőle. Egyáltalán ő nem cipekedik, nem küszködik, nem vesződik vele. Megőrzi. Ásott egy gödröt a földbe, és beletette a zsák ezüstöt.
Eltelt egy hét, két hét, egy hónap, két hónap, talán egy esztendő is, és akkor váratlanul hazajött a gazda. El kellett számolni. Az első vitte a másik ötöt is, és örömmel jelentette, hogy száz százalékos a növekedés. A másodiknak is ugyanilyen magas, száz százalékos növekedése volt. A harmadik letette maga elé azt a kis zsákot, amit kapott, azon földesen, ahogy előbányászta a gödörből. Hát veled mi van? Beteg voltál, vagy nem hallottad, mivel bíztalak meg? Akkor mondja ezt a szemtelen választ: én nem fáradoztam emiatt. Itt van, ami a tied. Nem loptam el, nem loptalak meg, visszaadom. Mire a gazda azt mondja: megloptál, mert a kétszeresét lehetett volna most ide letenni, és ennek csak a felét adtad ide. Gonosz és lusta szolga vagy, és ennek ítélet lesz a következménye.
Mit mond az első kettőnek? Abban, amit nekik mond, van egy rövid szócska, és ez a leghangsúlyosabb ebben a példázatban. Jézus ezért mondhatta el ezt a példázatot. Azt mondja mind a kettőnek: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” Kétszer fordul elő ebben az egy mondatban ez a rövid szócska: hű.
Az első két szolga hűséges volt, a harmadik nem volt az. Az első kettőnek az a jutalma, hogy bemehet a gazda ünnepi lakomájára. Ez azt jelenti, hogy a lehető legközelebb engedte magához őket, a korábbinál sokkal bensőségesebb, mélyebb, tartalmasabb, melegebb közösség alakult ki velük, mint addig az volt. A harmadikat pedig kiveti a külső sötétségre, az még messzebb kerül tőle. A harmadik őrizni akarta a tisztes távolságot a gazdától. A maga önállóságában döntött, nem azt tette, amit a gazda mondott. Nem függött tőle. Neki ne parancsoljon. Ő megőrzi, visszaadja, aztán hagyják őt békén. De kiderül, hogy nincs semleges magatartás: vagy még közelebb kerül, ha azt teszi, amit mondott a gazda, vagy még messzebb kerül tőle, ha nem azt teszi, amit mondott.
Mi a hűségnek a lényege? Jézus példázata szerint az, ha valaki az Istentől kapott értékeit arra használja, amire kapta. Az a hűséges, aki az Istentől kapott javaival azt teszi, amit a tulajdonos, Isten, mondott. Mert az a néhány zsák ezüst, ezek a tálentumok nemcsak addig voltak a gazda tulajdona, amíg a raktárban voltak, hanem akkor is az Ő tulajdona maradt, amikor kiosztotta kezelésre, munkára a szolgáinak. Nekik semmijük sem volt, mindent úgy kaptak. Addig, amíg nem volt otthon a gazda, bizonyos szabadsággal gazdálkodhattak vele, de azt kellett tenniük, amivel megbízták őket. Aki azt tette, az hűséges, és az még közelebb kerül hozzá. Aki nem arra használta, amire kapta, az nem hűséges, az gonosz és lusta.
Sokszor hallottuk a Szentírásnak ezt a tanítását, mert sok helyen ismétlődik, hogy mindenünk, amink van, Istené, sőt mi magunk is az Ő tulajdona vagyunk. Nem mi hoztuk létre magunkat. Nem én alkottam meg magamat ilyenné. A Szentírás tanítása szerint Isten gondolt el mindnyájunkat olyanoknak, amilyenek vagyunk. Mindent, amink van, tőle kaptunk, hogy arra használjuk, amire adta. És egyszer el kell számolni.
Néhány példán próbáljuk ezt szemlélni! Istentől kaptuk a testünket, és a testünk az Ő tulajdona. Tehát nem tehetjük tönkre felelőtlenül következmények nélkül. Nem azt csinálok a testemmel, amit akarok. Vagy tehetem azt, de akkor megkapom: gonosz és rest szolga, menj ki a külső sötétségre! Aki nem gyarapítja azt, amit Isten reá bízott, az azt is elveszíti, amit kapott tőle, mint ez a szolga. Nem a mienk tehát a testünk.
A legtöbben újszülött korunkban kaptunk egy egészséges testet, tele soksok lehetőséggel. Isten nagy ajándéka ez. Mivé tettük az évek, évtizedek alatt? Mennyi mérget tömtünk bele teljesen feleslegesen, mennyire visszaélünk a benne levő lehetőségekkel, mennyire nem használjuk ki sokszor a belé rejtett jó lehetőségeket. Mennyi mindent nem arra használunk, amire adta Isten. Gondoljunk a szemünkre. A Bibliában sok minden van erről, hogy mire nézzünk. Ehelyett sok hitvány dologra tapad oda a tekintetünk. Gondoljunk a nyelvünkre. Isten arra adta, hogy dicsőítsük Őt és áldásul legyünk egymásnak. Ehelyett sok más jön ki a szánkon. Pál apostol kénytelen ilyen bántó, éles, csúnya szót használni, hogy semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne jöjjön, hanem csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldás legyen annak, aki hallgatja. Aztán mindig áldás-e? Mindig csak annyit mondunk-e, ami szükséges, ami hasznos, ami épít? Messze nem! Nem arra használjuk ezt a csodálatos nagy ajándékot, hogy tudunk egymással beszélni, amire Isten adta.
És az újjászületésben mi-mindent kap egy új életet nyert, hitre jutott ember! Kapja Jézus békességét. Olyan bőségesen ott van-e a hívők szívében, hogy kiárad a környezetre is? Kapja Jézus örömét. Ő maga mondja: „Az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.” Kapunk tőle teljes bűnbocsánatot. Továbbadjuk-e ugyanolyan feltétel nélküli, készséges szeretettel, mint ahogy Isten adta a Krisztusért nekünk?
Kapunk Istentől mindennap huszonnégy teljes órát. Az idő is az Övé. Nem tudjuk sem megnyújtani, sem megrövidíteni. Kimondhatatlan ajándék. Arra használjuk-e a huszonnégy óránkat, amire Ő adta? Mennyi időt elpocsékolunk, agyonütünk — ahogy mondani szokták, másra fordítunk, mint amire adta.
Mit gondoltok, adott Isten mindennap időt arra is, hogy Őt imádjuk? Mennyi időt adott vajon naponta arra, hogy Őreá figyeljünk, és Őt imádjuk? Sokszor csak a maradék az Övé. Ha éppen várakozni kell egy váróteremben, hát ott megpróbálok imádkozgatni, ha már „hasznosabbat” nem tudok tenni. Micsoda gyalázatos istenkáromlás!
Sorolhatnánk még, hogy mi-mindent kapunk tőle. Jó lenne, ha ma alázatosan tudatosítanánk magunkban, hogy mindenünk, amit a magunkénak mondhatunk, Istené. Egy időre reánk bízta. Mindig behatárolt időre bízza ránk ezeket az ajándékokat, és a végén elszámoltat, hogy arra használtuk-e, amire Ő adta. Akit érdekel, hogy mit mire adott, olvassa a Bibliát. Isten világos használati utasítást ad benne mindenre, amit kaptunk tőle. Mire való a testünk, kié a lelkünk, hogy mire adta az időt, és így tovább. Mire adott minket egymásnak. Mert tőle kaptuk a szűkebb és tágabb környezetünket is. Rettenetes lenne Robinsonként élni valahol. Ő úgy alkotott meg minket, hogy legyenek, akik szeretnek, és legyenek, akiket szerethetünk. Legyenek nehéz emberek is körülöttünk, akikkel formál, tisztít, alakít bennünket. Akikkel kapcsolatban gyakorolhatjuk a megbocsátást, a béketűrést, amit Ő gyakorol velünk szemben folyamatosan. Őket is ajándékként kaptunk.
Olyan szörnyű az, amikor kiderül, hogy valaki csak használni akarja a másikat. Sokszor még a párját, a házastársát is. Ha kihasználni akarjuk egymást. Ha a végén elhasználjuk egymást. Nem erre adott Isten minket egymásnak, hanem arra, hogy Ő használhasson minket egymás javára. S miközben Ő használ, aközben bontakozunk ki és válunk egyre inkább olyanokká, akiknek Ő eltervezett.
Aki meg akarja őrizni az Istentől való függetlenségét és abban az illúzióban ringatja magát, hogy ő a maga ura, az egyre inkább tönkreteszi magát, és egyre messzebb sodródik attól a céltól, ami végre Isten őt teremtette. Aki tudomásul veszi, hogy én, így ahogy vagyok, mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban az én megváltó Uram tulajdona vagyok, az elindul a kibontakozás útján. Nem az önmegvalósítás útján, hanem az Isten tervének a megvalósulása útján. Az ilyen emberek válnak harmonikus személyiséggé. Az ilyenek maradnak kiegyensúlyozottak minden helyzetben. Ők lesznek — ezt az elcsépelt és sokféle jelentéssel használt szót mondom most — igazán boldogok minden körülmények között. Mert ők vannak a helyükön, ők kapják azt a bizonyosságot, hogy Istentől kijelölt helyükön vannak. Ők veszik tudomásul, hogy milyen feladatokra teremtette őket Isten, és Isten a tőle kapott feladatokhoz mindig megadja az azokhoz szükséges ajándékokat is. Tulajdonképpen minden megy az életükben. Nem nehézségek és gondok nélkül, de mégis ebbe a bizonyosságba ágyazva, mert ők tudatosan függeni akarnak attól a gazdától, akiéi és akitől kaptak mindent.
Jó lenne, ha ezt a felelősséget is felébresztenénk magunkban, hogy egyszer mindennel el kell számolnunk. Ezt szeretjük elfelejteni. És ma különösen divatossá válik egy ilyen félevangélium, hogy az Isten szeretetével — mondják — nem egyeztethető az össze, hogy Ő számon kér rajtunk dolgokat. Ez nem ellentétes az Ő szeretetével, hanem az Ő isteni lényéből következik. Istennél az igazság és szeretet tökéletes egységben van. Ő kimondhatatlanul szeret minket, ugyanakkor utolérhetetlenül igazságos. Az Ő igazságából egyenesen következik, hogy amit rám bízott, azzal el kell számolnom.
Jézus azt mondja, hogy ama napon mindnyájunknak vissza kell hallanunk majd minden hiábavaló és hitvány szót, ami kijött a szánkon. Borzalmas lesz! Azt visszahallani, amire nem kaptunk bocsánatot, nem kértünk bocsánatot, ami az utolsó ítéletig vádol, elintézetlen, ami csak úgy kiszaladt a számon... Miért szaladt ki? Nem tudok parancsolni a nyelvemnek? Nem. A Szentlélek tudna parancsolni, de ha nem az Ő uralma alatt van, akkor sok minden kiszalad a számon, amit vissza kell hallanom, és aminek az ítélete meglesz. Minden eltékozolt órának az ítélete meglesz, és így sorolhatnám tovább.
Jó lenne megcsendesednünk Isten előtt, félretenni a velünk született gőgöt és rátartiságot. Jó lenne, ha lefagyna a szánkról a gúnyos mosoly, amikor az igének ezeket az igazságait olvassuk és halljuk, és bűnbánattal megalázkodnánk Isten előtt, és legalább a testben hátralevő időnket — ahogy Péter apostol írja — az Isten akarata szerint töltenénk el.
Ennek a példázatnak nagy örömhíre van, de a felelősségünket is ébresztgeti. A nagy örömhíre az, hogy Isten nem akarja, hogy nincstelenül, szegényesen, hiányos munícióval töltsük el az életet. Ő mindenkire nagy értékeket bíz. Mindannyiunkra mást. Mindannyiunkat más-más próbákkal edz, mert a tálentumnak súlya is van. Van egy ilyen magyarázata is ennek, hogy kinek-kinek erejéhez képest adja Isten a próbákat is, és erősíteni, edzeni akar minket. Ő nagyon jól tudja, hogy melyikünknek mire van szükségünk. De ismeri a teherbíró-képességünket is, és azt olvassuk, hogy senkit sem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedheti, sőt a pró-bával együtt már a megoldást, a szabadítást is elkészíti, hogy elszenvedhessük.
Nagy evangélium tehát ez, hogy Isten ismer minket, megajándékoz minket, és ez ad értelmet ennek a rövid földi életnek, hogy tőle kapott feladatokat végezhetünk, a tőle kapott képességekkel. Ugyanakkor a felelősségünk is nagy, hogy azzal töltjük-e ezt a néhány évtizedet, amire Ő adta.
Amíg valaki tudatosan nem rendeli alá a maga akaratát, életét, egész programját Istennek, addig csak mással tudja tölteni az életét, mint amire Isten adta. Ezt azok tudják elmondani, akik az újjászületésükkor visszatekintenek az addig eltelt időre, hogy mennyi hiábavalóságot tettek. Volt abban sok jó és szép is, de azon is rajta volt ez a bélyeg. Aki tudatosan alárendeli magát Istennek, annak az életében kezd megvalósulni az isteni program. Az tudja személyes meggyőződéseként mondani: az Úré a föld és annak teljessége. Az Övé vagyok én is. Áron vétettem meg, nem aranyon vagy ezüstön, hanem a Krisztus drága vérén, mint hibátlan és szeplőtlen Bárányén. Ezért írja Pál a Korinthusiaknak: ti pedig az Istenéi vagytok, dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi. Aki ezt felismeri, az elkezd örülni ennek, hogy nem a magamé vagyok. Mert ez azt is jelenti, hogy nem vagyok magamra hagyatva és magamra utalva soha. Nem leszek egyedül egy pillanatra sem. Sem ebben a sokszor nehéz földi életben, sem a halálom óráján, sem a halálon túl. Én a gazdához tartozom, nem vagyok gazdátlan. Az én gazdám kimondhatatlanul szeret engem.
Mivel a mai napunkon a gyerekek vannak a gyülekezeti munka középpontjában is, és sokaknak az imádsága is értük hangzik, ezt még külön szeretném megemlíteni mindazoknak, akikre Isten gyermekeket bízott, hogy ők sem a mi tulajdonunk. Ezt olyan nehezen veszik tudomásul a kedves szülők. Nem az enyém a gyerekem. Isten reám bízta egy időre, csak egy időre. Pontosan megmondja, miért: Azért, hogy neveljétek őket az Úr rendelése szerint. Ezért. Hogy neveljük őket a példánkkal, a megszentelt, Istennek engedelmes élet példájával, és neveljük őket az Isten igaz igéjével, amire nekik is szükségük van ahhoz, hogy üdvözüljenek. Ezért bízta ránk. Ehhez sok járulékos feladat jön még. Sok örömöt, sok gondot jelentenek. Az Isten gondviselő munkáját egészen kicsiben mi is gyakorolhatjuk az ő életükben. Az Isten bennünket védelmező szeretetéből valami kicsit megtapasztalhatnak a részünkről. Ez mind-mind kiváltság. Ez megtiszteltetés egy szülő részére Istentől. De nem szabad elfelejteni, hogy az Övéi ők, egy időre bízta ránk és elszámoltat. Kí-méletlenül viszontlátjuk a gyerekeinkben azt, amit tőlünk láttak és hallottak, vagy amit tő-lünk nem kaptak meg.
Azt hiszem, nem vita kérdése, hogy kinek-kinek a gyermeke a legnagyobb kincse. Egyszer csak kényszerűségből jött szóba egy beszélgetés során ilyen buta összehasonlítás, hogy mi drágább neked, az autód vagy a gyereked? Nem kérdés, a gyerekem. A lakásod vagy a gyereked? A gyerekem. A saját életed vagy a gyereked? Itt már egy kis szünet volt, de azért elhangzott: a gyerekem. Ha ő a legnagyobb érték — amit Isten reánk bízott, most már tudjuk —, akkor nem sokkal jobban oda kellene figyelni rájuk? Akkor sok mindent alá kellene rendelni annak, hogy ők megkapják mindazt, amire szükségük van. Mert nemcsak kenyérrel él az ember, a gyerekember sem, hanem Isten minden igéjével, ami az Ő szájából származik. Megkapják-e a gyerekeink — ott már néha nehézségek vannak, hogy az unokáink, a keresztgyerekeink — azt az igét is, amire szükségük van? És ha nem kapták meg, van-e bennünk ő-szinte bűnbánat, amivel szeretnénk Istentől bocsánatot kérni mulasztásainkra? Ő olyan hatalmas és kegyelmes, hogy tudja pótolni azt, amit mi elmulasztottunk. De bűnbánat nélkül nincs továbblépés. Nem kell nekünk egy életen át vádolni magunkat, ha később ismertük meg Istent, hogy jaj, mit mulasztottam a gyerekeimmel szemben. Ezt egyszer kell őszintén megvallani és megbánni, és komolyan venni, hogy bocsánatot kapunk rá, és utána másként élni, másként folytatni az életet.
Hadd olvassak fel egy mondatot a Bírák könyvéből, ami számomra sokat jelent régóta. Sámsonnak az édesapja, Mánóah mondta ezt, még mielőtt Sámson megszületett. Meghallja, hogy hosszú várakozás után Isten kegyelméből gyermekük fog születni, és akkor Mánóah ezt mondta: „Ha majd beteljesedik ígéreted, milyen legyen a gyermek élete, és mit tegyünk vele? (13,12)
Ez a hívő édesapának a kérdése. Uram, te gyermeket bízol rám. Ez csupa csoda. Akkor kérek szépen hozzá tanácsot is. Mit tegyen a gyermek? És amíg én tehetek érte valamit, mit tegyek érte? Nem azt mondja: ami nekem nem sikerült, azt mind megvalósítom a gyerekem életében. Ez gőg, ez az Istentől való függetlenség állapotában születik meg. Azt mondja: Uram, nem tudom, mire való ez a kincs, akit te alkottál. Mi a te terved vele? Én mit tegyek annak érdekében, hogy a te terved megvalósuljon az Ő életében? Ez a hívő emberek gyereknevelési programja. Mit cselekedjék ő, mert én nem ismerem, te ismered, — és mit cselekedjem én, mert még soha sem neveltem ilyen gyereket. Lehet, hogy öttel már próbálkoztam, de a hatodik egészen más, és a hatodikkal neked más terveid vannak. Én tőled akarok függeni, mert te vagy a tulajdonosa a gyerekemnek is meg nekem is. Én pedig hű szolga akarok lenni. Arra akarok használni minden tőled kapott értéket, amire adtad.
Engedjük, hogy muzsikáljon ez a bibliai igazság a szívünkben. Engedjünk, hogy mélyen leszivárogjon egészen a szívünk mé-lyéig, és minden ágabogát gondoljuk végig ma. Teremtsünk egy kis csendet még a mai nap folyamán, hogy beszélhessen Isten velünk ezen az igén keresztül, mert meggazdagodik az, aki mindezt komolyan veszi és elkezdi gyakorolni.

Ez a rövid könyvecske az Ószövetség utolsó része. Időben is későn történtek azok az események, amikről Malakiás beszámol. Egymásután következik ez a három prófétai írás: Haggeus, Zakariás, Malakiás. Haggeus és Zakariás közvetlenül a fogság után, a babiloni fogságból való részleges hazaköltözés után prófétáltak, Kr. e. 520 körül. Amikor ők munkálkodtak, Malakiás kisfiú lehetett Babilonban, vagy még meg sem született, mert 450 körül mondta el ezeket a prédikációkat, amikor ő is hazament egy újabb csoporttal Babilonból Izráelbe.
Ebben az időben már külsőleg konszolidálódtak a viszonyok. Állt a templom, beindult a kultusz, működött újra a papság. Nehémiás felépítette Jeruzsálem kőfalát. Egyre többen beköltöztek újra a szent városba — amelyik lakatlan volt— a környező falvakból. Megindult a gazdálkodás is, s kezdtek anyagilag is egyenesbe jönni azok, akiknek volt bátorságuk hazajönni a babiloni fogságból a romok közé.
Minél inkább rendeződtek azonban a külső körülmények, annál nagyobb lelki és erkölcsi lazaság uralkodott el a népen. Isten Malakiást ezzel a hálátlan feladattal bízta meg, hogy a magát egyre jobban elbízó, elhagyó, lazító népnek hirdesse, hogy mindezekből a bűnökből meg lehet térnie, ha pedig nem, akkor jön az ítélet.
Sose hálás feladat ez, de ez a tényállás maga arra figyelmeztet minket, hogy különös éberségre van szüksége Isten népének, amikor nincsenek nagy bajok. Ritkán vannak ilyen korszakok az életünkben, de adódnak azért.
Bennünk valahogy kialakult, hogy amikor csőstől jönnek a problémák, a nehézségek, a váratlan gondok, a megoldhatatlannak látszó feladatok, akkor sokszor mutatjuk egymásnak, hogy összetartozunk, és fogjuk Isten kezét és egymásét is. Számítanunk kell most egymásra. Ilyenkor az ember éberebb is lelkileg, amikor szorosabb a helyzet. Amikor meg átmenetileg szélcsend van, akkor arra szoktuk magunkat emlékeztetni, hogy most a korábbinál még jobban kell Istenre figyelnünk. Meg ne lazuljon a vele való lelki kapcsolat! Nehogy azt gondoljuk, hogy megy ez most már Ő nélküle is. El ne felejtsük Jézus mondatát: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” És egyébként is az ellenség ravasz, és bármelyik pillanatban a legváratlanabb csapdát állítja Isten gyermekei és Isten népe elé, de abba nem kötelező belegyalogolni. Aki éber, az észreveszi, hogy ez csapdahelyzet, nem megyek bele.
Nos, sajnos Isten népe ezekben az évtizedekben nem vette észre.
Ahhoz, hogy megértsük Malakiás rendkívül éles és konkrét prédikációit, tudnunk kell azt, hogy az egész Ószövetség szemlélete szerint Izráel népe az Isten szövetséges népe. Tehát Isten szövetsége mint egy védőfal körülveszi a választott népet. Ennek a népnek ott belül biztonsága van, de feltételei vannak annak, hogy belül maradjon. Hűségesnek kell maradnia Istenéhez. Ha most leegyszerűsítjük a dolgot, akkor ez lé-nyegében azt jelentette, hogy halálosan komolyan kell venniük a Tízparancsolat minden betűjét.
Tisztelni kell Istent és csak Őt, nem szabad az Ő nevét szentségtelenül az ajkukra venni. A nyugalom napja arra való, hogy egészen az Úrnak szenteljék. A szüleinkhez, a házastárshoz, a másik javaihoz való viszony pontosan szabályozva van a Tízparancsolatban, tessék ezt komolyan venni! Aki ezt komolyan veszi, az ezzel kifejezi az Istenhez való hűségét. Belül marad a szö-vetség erős védőfalán, és ott védve van, akármilyen túlerővel szemben is.
Amikor azonban valaki kezd hűtlenné válni Istenhez, akkor ez azt jelenti, hogy megbontja belülről ezt a védőfalat és kiszökik a védett várból a szabadba, és ott védtelenül áll. Nincs, aki vigyázzon rá. Ott nem kell túlerő ahhoz, hogy megverjék vagy elsöpörjék, ott nálánál kisebbek is sokszor győzelmet arattak rajta. Életkérdés tehát Isten népének az, hogy hűségesen ragaszkodjék Istenéhez, belül maradjon a szövetségen.
Ezekben az évtizedekben az történt, hogy Izráel népe megbontotta ezt a falat. Könnyedén túltette magát Isten világos rendelkezésein. Gondolkozása és életgyakorlata egyre jobban hasonlítani kezdett azokéhoz, akik a falakon kívül éltek: a pogányokéhoz, a hitetlenekéhez. Egyre jobban keveredett is velük ténylegesen is — majd látni fogjuk Malakiás emiatti panaszát —, és ez azt jelentette, hogy egyre kevésbé számíthatott Istenre. Egyre messzebbre sodródtak Istentől. Isten közelében biztonságuk van, Istentől távol kiszolgáltatottak. Isten közelében vilá-gít nekik az ige, tudják mi a helyes, Isten kö-zelében könnyebb annak engedelmeskedni is. Istentől távol önállósodni akarnak, elhagyják az Urat, az Ő törvényét, és ebből mindig erkölcsi elmocsarasodás is következik.
(A Malakiás könyve eredetileg az ősi szövegben három fejezetre oszlik. A Károli Biblia négy fejezetre osztotta, mert a harmadik fejezetet kettéválasztották. Az új fordítás visszatért az eredeti felosztáshoz, és amit mi negyedik fejezetnek szoktunk jelölni, az az új fordításnak a 19-24. terjedő versei a harmadik fejezetben.)
Mit tesz szóvá Malakiás Isten Szentlelkétől indíttatva?
Néven nevezi azokat a bűnöket, amelyekben úgy van benne Isten népe, hogy észre sem veszi már, hogy nem tekinti bűnnek. Éppen ez a szomorúsága Istennek — olvastuk itt. Azt mondja az Úr, még ezek után is, hogy térjetek vissza hozzám, és minden rendbe jön. A nép kérdezi: miből kell megtérnünk? Micsoda kérdés ez? Csakugyan értetlenség és butaság van mögötte, nem tudják miből, vagy nem akarják látni? Ennyire elhomályosodott lelkileg Isten népe, hogy nem látja bűnnek a bűnt? Ennyire elfelejtették már a Tízparancsolatot, hogy nem tudják odatenni mellé az életgyakorlatukat? Nem látják, hogy ezt sem tartjuk be, ezt se, ezt se, ezt se, mindegyik ellen vétkezünk? Ennyire be lehet sötétedni lelkileg?
Úgy látszik, igen. Ezért nagy kegyelem a prófétai szó, amikor Isten küld ilyen helyzetekben — és mindig küldött — prófétákat egymásután, de mindig volt utolsó a sorban, és ha addig nem tértek meg, utána nem volt lehetőség megtérni. Isten végtelen kegyelmét mutatja, hogy ébreszti népét, igéjével világosságot gyújt, néven nevezi a bűnt, megtérésre hív. Kinyitja a kaput előtte, haza lehet menni, és Ő maga tömi be azokat a romlásokat a falakon, amiket az Ő népe bontott.
Nos, mi mindent sorolt itt fel Malakiás? Néhányat megemlítek.
Az első bűne a népnek, hogy Istent vádolják, és azt mondják: te nem szeretsz minket! Honnan veszik ezt? Mire alapozzák? Isten kérdezi is: ti azt mondjátok, abból, hogy különböző problémák is vannak az életünkben. Nehézségek is vannak. Ez mutatja, hogy te nem szeretsz minket.
Hol ígérte meg Isten népének, hogy soha semmi nehézség nem lesz az életében? Sőt egyenesen borzalmakról is beszél néha Isten. Ha tűzben jársz, nem égsz meg. Ha folyókon kell átkelned, nem sodornak el téged. Át kell kelni néha nagy sodrású folyókon úgy, hogy remeg a lábam az innenső parton, hogy jutok a túlra, de muszáj nekiindulnom. Isten átviszi, ha Ő küldi arra. Tűzben jársz... Jaj, dehogyis! Kerülöm, mint a tűzet, de ebbe most be kell menned, és hidd el, hogy nem égsz meg, mert az Úr erre küld téged. A szenvedések tűzébe. És átmegy rajta, és nem ég meg. Most a szó sokféle értelmében értsük ezt.
Isten világosan beszél az Ő népének, hogy lesznek próbák, de azokban a próbákban is ragaszkodj hozzám, és én ott dicsőítem meg magamat. Ott lehet eljutni igazi Isten-ismeretre. Milyen hatalmas a mi Urunk, aki ebből is kiszabadított, ott is megtartott, attól is megőrzött, amabból is kimentett! Fel sem tudja sorolni az engedelmes hívő ember Isten szabadításait az életében.
Itt azonban azt mondják, hogy azért vannak nehézségek, mert te nem szeretsz minket. Az, hogy beteg lettem, bizonyítja, hogy Isten nem szeret. Az, hogy ilyen szörnyű időjárás van, bizonyítja, hogy Isten nem szeret. Nem az bizonyítja! Mit mond Isten igéjében? Számunkra, az Újszövetség népe számára mi az egyetlen és legfőbb bizonyítéka annak, hogy Ő szeret minket? Így olvassuk: „Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.”(1Jn 4,9)
Azt, hogy Isten minket minden nyomorúságunk ellenére szeret, a kereszt bizonyítja. Az a történelmi tény, hogy a Golgotán, azon a kereszten, az emberré lett Isten Fia Jézus Krisztus meghalt. Azt már hitünkkel tudjuk komolyan venni, hogy helyettünk halt meg és ezzel szerzett nekünk lehetőséget arra, hogy visszataláljunk Istenhez, értelmesen töltsük el ezt a néhány évtizedet, és vele tölthessük az örökkévalóságot is. Ez az Isten szeretetének a legfőbb bizonyítéka az Írás szerint.
Az, hogy aztán Isten gyöngéd szeretetét olyan sokféleképpen tapasztaljuk, az, hogy egy-egy próbatétel közben vagy után hálát adunk Istennek, hogy az Ő szeretetéből tisztított minket a próbával, ez már egy másik fejezet. De ostoba vélekedés, hogy nem szeretsz minket, mert bajok vannak az életünkben. Nem ismeri az Istent, aki így beszél. Nem látja önmagát világosan abban a lelki állapotban, amiben van, csak mond valamit és vádaskodik.
Egyébként a Malakiás könyvére formailag jellemző, hogy párbeszéd formában exponálja mindig a kérdéseket. Azt mondja a nép, hogy... Erre azt mondja az Úr, hogy... Azt mondja a nép... Így válaszol az Úr... Mindig Istentől kapnak világos magyarázatot.
Nos, ez tehát az ő hitetlenségüknek az egyik megnyilatkozása, hogy vádolják Istent a bajok miatt.
A másik megnyilatkozás az, hogy az élet egész területén kimondatlanul elterjedt az, hogy nem kell azt olyan komolyan venni. Nem tagadták meg ők Isten rendelkezéseit. Nem mondták, hogy a Tízparancsolat nem érvényes, ők nem hiszik azt, és annak a szükségességét, csak nem kell azt annyira komolyan venni.
Ilyeneket olvasunk az első fejezetben. „Ti ezt kérdezitek — mondja Isten —: Mivel vetettük meg a te nevedet? Azzal, hogy oltáromra tisztátalan kenyeret hoztok. — Mivel tettük tisztátalanná? — kérdezitek. — Azzal, hogy az Úr asztalát lebecsülitek. Mert vak állatot hoztok áldozatul, és nem tartjátok rossznak. Sántát vagy bénát hoztok, és nem tarjátok rossznak. Vinnél csak a helytartódnak ilyen ajándékot: vajon számíthatnál-e arra, hogy segíteni fog és szívesen fogad téged?”
Vagyis Isten már annyit sem számít a szemükben, mint egy világi tisztviselő, akihez, ha elmegyek protekcióért, akkor viszek neki ajándékot, vagy sokszor az ajándék megelőzi a kérést, de nem akármilyet, hogy ránézésre is hitvány, vagy törött, vagy repedt, vagy csúnya, hanem akkor már valami értékesebbet. És Isten? Neki mindegy, hogy milyet. Aminek úgy sem vennénk hasznát a nyájban, amelyik úgy is sánta, vak, béna, az is jó neki. Pedig... Az igében világosan benne van, hogy aki áldozatot mutat be, az egy esztendős bárányt, épet és hímet vigyen az Úrnak. Az a javából adjon. Az fejezze ki ezzel is, hogy tiszteli Istent, hogy Istenként tiszteli Őt, tudja, hogy kinek mutat be áldozatot. Tudja azt, hogy Ő áldozat nélkül is szeret és számíthatok rá, de a hálámat szeretném kifejezni így is, nem akármivel, hanem a legjobbal. És hol vannak ettől?! A selejt mehet az Úrnak!
Hányszor megkísért minket is ez. Mindig csodálom, hogy vannak a gyülekezetben olyanok, akik rendszeresen az istentisztelet vége felé érkeznek meg. Nem azért, mert messze laknak, vagy nem lenne lehetőségük idejében elindulni. Az Úrnak elég az! Voltam templomban. Igaz, hogy az utolsó tíz percet töltöttem ott, de kit érdekel az Ő igéje, az ige magyarázata, a közös imádság, a gyü-lekezet együttes dicsőítése. Nem érdekel...
Vagy amikor kifelé menet kezd guberálni az ember, hogy az aprópénzeitől hogyan váljon meg, és beteszi a perselybe. Olyan különösen szép, amikor valaki már otthon elkészíti és esetleg befelé jövet már beteszi. Úgy, ahogy az első Korinthusi levél írja: készítsétek előre el az Úrnak szánt adományt. Ez nemcsak a pénzre vonatkozik, hanem különböző szolgálatainkra és egyebekre is, amit Őneki akarunk adni és felajánlani. Mennyire csak a maradék időnkből vetünk oda valamit Őneki. Hol van az, hogy az egész napot neki szentelem? Vagy egy kemény munkanapból azt a rövid időt, amit Őneki akarok szentelni, azt igazán. Úgy, hogy ott van az eszem is, a szívem is addig, amíg az Ő igéjét olvasom és imádkozom.
Nem sorolom a példákat, de ez nagy kí-sértés minden hívő számára. Ki kell gyó-gyulnunk az ezzel kapcsolatos bűnökből, mert Isten itt az Ő népének szóvá tette.
A következő, amit felró Malakiáson keresztül Isten, hogy még a nép tanítói is ilyenek. Azt olvassuk itt a második fejezetben: „Mert a pap ajkai őrzik az Isten ismeretét, és tanítást várnak szájából, hiszen a Seregek Urának követe ő! De ti letértetek erről az útról és tanításotok miatt sokan elbuktatok. Megrontottátok a Lévi szövetségét — ezt mondja az Úr.” (Mal 2,7-8)
A pap nem beszélhet akármit. Ő nem a magáét mondhatja, ő követ — azt olvastuk. A Seregek Urának a követe. Ő csak azt mondhatja, amit rábízott az Úr. Igen ám, csak az sokszor nem népszerű. Sokszor meg is vertek az igehirdetőket amiatt, hogy azt mondták, amit rájuk bízott az Úr. Hát ez vele jár. Ahogy mondani szokták: ez benne van a csomagban. De akkor sem szabad mást mondani. Miért? Mert azt mondta az Úr, és mert csak az használ a hallgatóknak. A pap meg a próféta, s az egyetemes papság alapján minden újjászületett hívő ember követ. Ott, ahova Isten állította, Istent és az Ő igéjét kell képviselnie. Ő nem mondhatja meg a magáét. Szoktuk mondani: jól megmondtam neki a magamét. Szó sem lehet róla. Csak elkért igét mondhat. Az aztán aranyalma lesz ezüst tányéron. Az használni fog. Azon keresztül maga Isten fog gyógyítani vagy összetörni, mindenesetre beleszólni egy ember életébe és meggazdagítani Őt. Itt azonban ezzel is vétkeztek.
Aztán különösen éles szavakkal teszi szóvá Isten, hogy a házasságokban milyen összevisszaság van. Ezt olvashatjuk: „Ezt kérdezitek: Miért nem fogadja kegyesen az Úr az áldozatot? Azért, mert az Úr a tanúja annak, hogy hűtlen lettél ifjúkorodban elvett feleségedhez, pedig ő társad, feleséged, akivel szövetség köt össze. Egy ember se tesz ilyent, akiben maradt még lélek. De mire is törekszik az ember? Arra, hogy utódot kapjon Istentől. Vigyázzatok azért magatokra, és ne legyetek hűtlenek ifjúkorotokban elvett feleségetekhez! Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől — ezt mondja az Úr...” (Mal 2,14-16)
Mi volt a gyakorlat? Az, hogy Babilonban már összeházasodott valaki egy másikkal. Hazaérkeztek, otthon sok félpogány ember élt még, és megtetszett az illető fiatalembernek valamelyik félpogány hölgy, és egyszerűen otthagyta a feleségét és összeállt azzal. Erre mondja Isten: gyűlölöm az ilyet. Hogy képzelitek? A házasság az szövetség, mégpedig az élő Istennek a népével kötött szövetségét képezi le itt a földön. Ennek a függőleges szövetségnek a vízszintes vetülete.
Ahogyan Isten szereti az Ő népét, úgy lehet és kell a házastársaknak egymást szeretniük. Ahogyan Isten hűséges az Ő népéhez, ha kell egyoldalúan is, úgy lehet és kell a házastársaknak egymáshoz ragaszkodniuk. Milyen gyakorlat az, hogy csak úgy ejtem őt? Lecserélem és jöhet egy másik, aki megtetszett. Ezért nem kell az áldozat sem. Itt mondja Isten azt is, ha ezt folytatjátok, nyugodtan csukjátok be a templomajtót. Ezek után ne gyertek énhozzám, és ne mutassatok be ott áldozatot, mert Isten a szívet nézi, és nem azt, hogy ki mit mutat be és mit nem.
Kemény szavak ezek, érdemes elolvasnunk otthon és elcsendesedni felette.
Azt olvassuk a továbbiakban: „Eljövök majd, és ítéletet tartok fölöttetek. Hamarosan vádat emelek a varázslók ellen, a házasságtörők ellen és a hamisan esküvők ellen; azok ellen, akik kizsarolják a napszámost, az özvegyet és az árvát, akik elnyomják a jövevényt, mert nem félnek engem! — ezt mondja a Seregek Ura.”
A varázslók ellen, ami azt jelenti, hogy az első és második parancsolat a sárba taposva. Kit érdekel, hogy Isten azt mondta: Ne legyenek idegen isteneid én mellettem. A varázslók az ördög erejét veszik igénybe. Így ígérnek segítséget másoknak, abból húznak busás hasznot, és ezzel fertőzik meg Isten népét. Isten népe meg tódult hozzájuk. Úgy hogy már a Mózes könyveiben részletes előírásokat kellett adni, hogy mit ne tegyenek, s miért ne. Csupa olyan dolog van ott felsorolva, amit ma is sokan csinálnak. Kártyavetés, a jövendölés sokféle formája, a mágiának sokféle formája. A varázslók ellen jövök — azt mondja az Úr. Ez talán a legdrasztikusabb módja a szövetség fala lebontásának. Kibontunk egy széles szakaszt és megyünk az ördöghöz. Hátunk mögött van a szövetség Istene, és nem benne bízunk, mástól várunk segítséget.
A házasságtörőkkel folytatja: azokkal, akik hamisan esküsznek, a hazugságnak sokféle formáját ítéli itt el Isten. Akik nem adják meg a napszámot a napszámosnak, akik kevesebbet fizetnek, mint amennyiben megegyeztek. Akik visszaélnek mások kiszolgáltatott helyzetével, az özvegyet és az árvát nyomorgatják. Elnyomják a jövevényt, aki megint csak kiszolgáltatott és erőtlenebb. Mindezt azért, mert „nem félnek engem”. Vagyis Isten mindezeket az egymás ellen elkövetett bűneinket személyesen saját maga ellen elkövetett bűnként könyveli el. Mert Ő ott van a kiszolgáltatott, a nyomorult, az esendő, a segítségre szoruló, a becsapott, a megcsalt mellett, és Ő mindig ezeknek fogta a pártját. És aki miatt ilyenek vannak és lesznek a világon, azok számíthatnak az Isten igazságos ítéletére. Bizony, kemény szavak ezek.
És itt van egy nagyon kemény megállapítás. A következő mondatban olvassuk ezt: „Én, az Úr, nem változtam meg, de ti is Jákób fiai maradtatok! Atyáitok idejétől fogva eltértetek rendelkezéseimtől, nem tartottátok meg azokat. (...) Átok sújt benneteket, az egész népet, mert be akartok csapni engem!”
Úgy akarják becsapni, hogy az áldozatokat bemutatják, közben pedig ilyen bűnök vannak. Itt kemény figyelmeztetés van. Az egyik: Jákób fiainak nevezi Isten az Ő népét, pedig ez már rég a múlté. Jákób azt jelenti: csaló. Amikor Jákób új életet kapott, Isten azt mondta neki: nem hívnak téged többé Jákóbnak, hanem Izráelnek, Isten győztesének. És a népet is úgy hívták. Miért szólítja most Isten mégis a régi nevén? Mert visszacsúszott oda, ahol Isten nélkül volt. Ugyan azért szólítja itt Isten az Ő népét Jákób fiainak, amiért Jézus Péter nagypéntek után Simonnak szólította. Ő Péter volt és Jézus változtatta meg a nevét. Azt mondta: te nem Simon vagy, Péter vagy, kőszikla vagy, ezen a kőszikla hiten építem fel az én egyházamat. És amikor húsvét után találkoznak, hogyan szólítja meg: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Aztán másodszor is, meg harmadszor is, mert visszacsúszott a tanítvány oda, ahonnan kihívta őt a Mester. Az más kérdés, és az a következő lesz, hogy újra Péterré válhatott, újra kiemelte őt a hitetlenségből Jézus. De ehhez el kell hangoznia ennek a felszólításnak: térjetek meg!
Ez tehát az egyik figyelmeztetés, hogy Jákób fiainak nevezi, a másik meg csak annak tűnik fel, aki netalán az Ószövetség eredeti szövegét is elolvassa, hogy amikor itt Isten azt mondja: „Átok sújtja az egész népet”, akkor az a szó szerepel, amivel az Ószövetség következetesen a pogányokat jelöli. Két szó van a népre az Ószövetségben. Az egyiket csak a választott népre használja mindig, a másikat a pogány népekre, általában ott többes számban van, de egyes számban is használja. Itt Isten ezt a pogányokra használatos kifejezést mondja az Ő népére, mert ez a nép kicsődült a kőfalon és elegyedik a pogányokkal. Ugyanúgy él, mint a hitetlen világ. Lassan már semmi különbséget nem lehet találni.
És figyeljétek meg, hogy mennyire fenyegeti ez az egész egyházat is, hogy asszimilálódjék a hitetlen világhoz, vagy divattá vált, hogy egyre inkább a pogány vallásokhoz. Letagadjuk vagy hallgassuk el azt, amiben markánsan különbözünk minden olyan vallástól, amit emberek találtak ki. Na de ez bántó lehet, ennek diszkriminatív éle van, e mögött gőg van. Nem a misszió a cél az újabb, úgynevezett ökumenikus teológia szerint, hanem a dialógus. Diskuráljunk egymással, emberek! Nem kell annak elhangoznia, hogy hiszek az Atya, Fiú, Szentlélek Istenben. Hiszem, hogy Jézus helyettem halt meg, feltámadott, ma is él. Nem kell ilyen bántó, sértő megjegyzéseket mondani. Sose tudja meg a pogány világ, hogy Isten őket is szereti, hogy Jézus helyettük is meghalt, hogy őket is hívja megtérésre. Mert ha megtérésre hívok, akkor nagyképű vagyok. Ez a mai ökumenikus szellemiség. Isten őrizzen meg minket attól, hogy belemenjünk ebbe a csapdába! A próféták nem engedtek ennek, de a nép belement akkor ebbe a csapdába. Nem különbözött a világtól, ezért Isten ugyanúgy nevezi az ő népét, ahogy az istentelen pogány népeket.
De — és itt szólal meg a nagy evangélium — ezután elhangzik ez a kérlelő és komoly hívás: térjetek meg erről a ti utatokról. Erre hangzik el ez a bántó, értetlen kérdés: Miből térjünk meg? Még azt is Istennek kell elmondania. Hát elmondta, azért jön Malakiás, csak nem veszik magukra. Vagy megsértődnek, kikérjük magunknak, hogy minket leparáznázzon, meg azt mondja, hogy harácsoló vagyok meg mohó, meg nem tartom be a parancsolatot, én még áldozatot is mutatok be. Igaz ugyan, hogy vakot meg sántát, de kit érdekel? Nos, éppen ez az, ami nem fáj, hogy kit érdekel?
Istent érdekli. Egyelőre még érdekli. Még nem fogyott el a türelme, még abba lehet hagyni mindent, amit a falon kívül tesz a nép, még vissza lehet jönni. Olyan nagy kegyelme ez Istennek, hogy minden ítélethirdetés előtt elhangzik a megtérésre hívás. De ha nem térnek meg, akkor menthetetlenül jön az ítélet.
Kétféle ítéletről szól Malakiás könyve: a megtisztító és a végső, nagy ítéletről. A megtisztító ítéletről használja ezeket a képeket, hogy Isten mint egy ötvös ül a műhelyében. Az Ő népét kezébe veszi, és egy időre tűzbe teszi, hogy kiégjen belőle a salak, és mindaz, ami nem tiszta. Aztán előveszi megint, és valami szépet formál belőle. Ennek az ítéletnek a tüze a megtisztító tűz. Ilyen volt a babiloni fogság. De ha a nép ezek után is engedetlen marad, vagy az ilyen megtisztító tüzek ellen felháborodik és vádaskodik: na, ugye nem szeretsz minket, mert így bánsz velünk, akkor nem lehet rajta segíteni, akkor jön a végső ítélet. „Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a polyva, és elégeti őket az az eljövendő nap, nem marad sem gyökerük, sem águk. — ezt mondja a Seregek Ura.” (3,19)
Jó, hogy mi tudjuk azt, hogy lesz egy ilyen nap. Azt viszont nem tudjuk, mikor lesz. Nem érdemes várni még a megtéréssel, hanem amire Isten rámutat, ott merjünk igazat adni neki. Mondjuk azt: így van, Uram. Tudom, hogy nem azért leplezed le és nevezed néven a bűneimet, mert nem szeretsz, hanem mert nagyon szeretsz és meg akarsz menteni annak a napnak az ítéletétől. Így fogadom el kezedből a megtisztító ítéleteket. Köszönöm, hogy ez is a szeretetednek a jele, mert meg akarsz menteni ezekkel is attól a végső, szörnyű ítélettől, ami után már nem lesz lehetőség megtérésre.
Mindez és még sok hasonló mondanivaló benne van ebben a kicsi könyvben. Ajánlom, olvassuk el figyelmesen, lassan. A kalauz minden napra egy fejezetet ajánl. Hasznos azonban, amikor az ember egybe elolvas egy ilyen rövid könyvet, utána apróra mondatonként meg-megáll. Engedi, hogy a Szentlélek reánk alkalmazza, megvilágosítsa értelmünket. Isten életet mentő szava lehet ez mindannyiunk számára.

Múlt vasárnap Pál apostol második missziói útját kezdtük tanulmányozni, azon belül is azt a munkát, amit Filippiben kezdtek el. Láttuk, hogy a jövendőmondó kislány megszabadítása nem afféle mellékes utcai epizód volt, hanem két világ ütközött ott össze. Jézus Krisztus mindeneket felülhaladó ereje lett nyílvánvalóvá. Ő győzött egy ember életében, Ő szabadította meg azt a sötétség hatalmából. Pál és munkatársa pedig áldott eszközökké válhattak a szabadító Jézus kezében. Azok pedig, akik őket ok nélkül, hamis vádak alapján összeverték, börtönbe csukták és kalodába záratták, szomorú eszközökké váltak az ősellenségnek, az ördögnek a kezében.
Láttuk, hogy két hatalom harcol az emberért. Az egyik erőszakkal, a másik szeretettel. Az egyik a halálát akarja, a másik azt, hogy életünk legyen és bő-völködjünk. A filippi börtönőr hitt Jézus Krisztusban, és így átállt egyik seregből a másikba, élete lett.
Nem tudom, ki hogyan válaszolt a múltkor elhangzott kérdésekre. Néhányat közülük hadd ismételjek, mert nagyon fontosak. Látjuk-e egészen nyilvánvalóan ezt a kozmikus szellemi harcot, ami itt folyik körülöttünk? Tudjuk-e pontosan, kinek a parancsai szerint élünk? Kinek a seregébe tartozunk? Ki használ minket? Akarjuk-e őszintén azt, hogy a szabadító Jézus Krisztus kezében váljunk eszközzé? Ez nem lefokozza az emberi méltóságot, hogy eszköz lehet Jézus kezében, hanem ez a legnagyobb méltóság, amit ezen a földön el lehet érni, hogy annak a Jézusnak a kezében válhat valaki eszközzé, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Ma még egyszer ezt a múltkor hallott történetet tanulmányozzuk, és arra az egyetlen kérdésre keressünk választ, hogy mi ingerelte fel ennyire az evangélium ellenségeit, pontosabban az ő vezérüket, a Sátánt? Mi az a pont, ahol megmozdul a sötétség világa, és mindent elkövetnek Jézus szolgái, az apostolok ellen, meg mindazok ellen, akik Őbenne már hittek? Hiszen egy ideig semmi kifogásuk nem volt Pálék jelenléte ellen.
Ők egy idő óta már Filippiben tartózkodtak, rendszeresen kijártak imádkozni a városon kívülre a folyó mellé. Jöttek-mentek az utcákon, láthatták, ahogy bemennek és kijönnek a jámbor Krisztus-tanítvánnyá lett kereskedőasszonynak, Lí-diának a házából. Senkit nem bántottak és őket sem bántotta senki.
Hol volt az a pont, amikor felszisszent a világ? Mi miatt uszították rájuk a hatóságot? Mi az a pont, ahonnan tovább nem tűrik az ő jelenlétüket és azt az áldott munkát, amit a dicsőséges Krisztus végzett általuk?
Azért fontos ezt látnunk, mert ez ma is pontosan így történik. Jézus tanítványaival semmi baja nincs a világnak addig, amíg a Krisztus-követésük magánügy marad. Amíg a hitük megmarad az egyéni, családi élet keretein belül, vagy egy szűk vallásos közösségen belül, mint ahogy ott a folyóparton összegyűlt asszonyok közösségén belül volt Filippiben. Amikor azonban nyilvánvalóvá lesz Jézus Krisztus mindenek feletti hatalma, amikor az Ő szolgáiban félreérthetetlenül megjelenik valami az Ő erejéből; amikor olyan igehirdetés hangzik, ami leleplezi a hallgatók istentelenségeit, embertelenségeit, röviden szólva a bűneit; amikor megsérül az ördögnek az uralma; amikor kilép az evangélium a szűk keretek közül az utcára; amikor a nyilvánosság előtt is vallják a Jézusba vetett hitüket és annak konzekvenciáit azok, akik az Ő tanítványai; amikor ilyen valóságosan megszabadul egy ember, mint ott Filippiben az a jövendőmondó kislány, abban a pillanatban megmozdulnak a sötétség erői, és mindent elkövet az ördög eszközein keresztül Jézus ellen, az Ő tanítványai ellen, az evangélium terjedése és hitelessé-ge ellen.
Ezt a kritikus pontot érjük ma tetten és ismerjük meg egy kicsit. Mondok erre néhány bibliai példát és mai példát.
Jézus Krisztus járja a városokat és tanít. Hajóval megérkeznek Gadara földjére is. Kiszáll és elindul befelé a városok felé. Senkinek, semmi kifogása nincs ez ellen. Amikor azonban hirtelen kiderül, hogy Ő az Isten Fia, és Ő isteni teljhatalommal bármit meg tud tenni az emberek érdekében, amikor azt a nyomorult embert megszállva tartó démonok elkezdenek jajveszékelni, Jézus pedig megszabadítja azt az embert, és aki ön- és közveszélyes őrültként járt ott, és emberfeletti fizikai erejével rémületben tartotta a környéket, lecsillapodva, tiszta tekintettel, felöltözve ott ül, és az ördögi hatalom jelenlétét nyilvánvalóvá tette a környék lakói előtt az is, hogy miközben ez az ember megszabadult, a disznókonda elpusztult, akkor egyszerre kijönnek a falu lakói, és arra kérik Jézust, hogy sürgősen távozzék onnan.
Amíg csendesen tanít, semmi baj, amikor az Ő isteni szabadító hatalma munkálkodni kezd, és nyilvánvalóvá válik, kicsoda Ő valójában, azonnal távozásra szólítják fel.
Keresztelő János nagy prófétai erővel prédikál. Heródes király tiszteli őt. Tudja, hogy János nagy próféta. Amikor azonban János azt mondja Heródesnek: nem szabad együtt élned a sógornőddel, Heródes megdühödik, és börtönbe csukatja. Később pedig a szeretőjének a kívánságára kivégezteti.
Egészen addig, amíg úgy mindenkihez beszél, nagy próféta. Amikor beleszól az életébe, és néven nevezi ott az Isten törvényével ellenkező bűnt, abban a pillanatban börtönbe vele, sőt halálra vele.
Pál apostol prédikál Athénben. Zseniálisan alkalmazza mondanivalóját a helybeliek gondolkozásához. Amikor azonban elkezd beszélni az Úr Jézus feltámadásáról és annak a jelentőségéről, akkor azonnal megszólalnak az ottaniak. „Amikor a halottak feltámadásáról kezdett beszélni egyesek gúnyolódtak, mások pedig ezt mondták: majd még meghallgatunk téged erről máskor.”
Mostanra elég volt. Amíg az ő költőiket idézi, templomaikat méltatja, vallásosságukat dicséri, addig jöhet a beszéd. Amikor a lényegre térünk, amikor az érettük is meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézusról kezd beszélni, — mostan hagyjad abba, majd meghallgatunk téged máskor. Soha többé nem hallhatták az apostolt.
Olvastuk most ezt a néhány mondatot, amikor Pál már fogoly és kihallgatásra a római helytartó, Félix elé kísérik. Félix érdekes embernek tartotta Pált, és kedveskedni akarván zsidó feleségének, őt is behívta a kihallgatásra. Hallgatják, amint Pál beszél nekik. És mit olvastunk itt? Itt is jön ez a két szó: „Amikor azonban az igazságról, az önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült is így szólt: Most menjél el, aztán majd, ha alkalmat találok, ismét hivatlak téged.” Aztán még két évig börtönben felejtette az apostolt, és csak az utóda foglalkozik majd Pálnak a dolgával.
Amíg a feleségemnek is érdekes, ő mégis többet ért belőle, mert kapott vallásos nevelést, hadd mondja ez a furcsa Pál. Egyébként is művelt embernek látszik, olyan szépen beszél. Amikor azonban önmegtartóztatásról, az igazságról és az eljövendő ítéletről van szó, akkor ragasszuk le a száját. Mostan menjél el, aztán majd, ha alkalmam lesz...
Csendeshétre indul az ifjúság. Az egyik apuka, aki soha nem volt szülői megbeszéléseken, érdeklődik: mi is történik ott, mi lesz a program? Elmondják neki. Bólogat és tanácsot ad: csak minél kevesebb bibliázás, sok kirándulás és sport legyen, mert arra van szüksége az ifjúságnak. Abból is lesz bőven — nyugtatják meg őt.
Azután különös módon tetszett Istennek, hogy éppen az ő fiacskáját fogja meg az Ő nagy kegyelmével. Ez a gyerek, ahogy félig odafigyelve hallgatta az igehirdetéseket, egyszer csak magára ismert. Isten különös kegyelmének a munkája folytán fájni kezdtek a bűnei. Egyszerre meglátta, mennyit hazudik, csal otthon, szüleit is meglopta nem is egyszer. Egymás után jutnak eszébe ezek, és azonmód kertelés nélkül megvallja ott bűneit, és átadja az élete feletti rendelkezést az Úr Jézus Krisztusnak. Egy egészen másik fiú megy haza.
Otthon is mindjárt beszámol erről, és elmondja: apu, bocsánatot kérek tőletek azért, hogy évek óta folyamatosan hazudok nektek is. Tele volt az életem csalással, lopással. Amit lehet, szeretnék jó-vátenni és ezen túl másként akarok élni. Nektek is szót akarok fogadni, csak azt szeretném kérni, hogy amikor ingyen hoztok az építkezéshez sódert, homokot, abban ne kelljen részt vennem. Azt hiszem nektek is jobb lenne, ha mindenféle csalást abbahagynátok.
Micsoda?! Mit beszél ez a kölyök?! Csalónak nevezi az apját, aki éjt nappallá téve fáradozik a család gyarapodásán? Ezt csinálták vele ott az egyháznál? Na, megkapja a magáét a gyerek is, meg a papja is. Mert amíg sportolgatunk, kirándulgatunk, addig rendben van. Azon a héten legalább nincs gond otthon a gyerekre, feltehetően jó kezekben van. De amikor néven nevezi előbb a saját bűneit, aztán óvatosan, tisztelettel, de mégis csak a szülők bűneit is, és ő nem akar többé részt vállalni bűnökben, akkor oda kell csapni neki is, meg azoknak is, akik így „elcsavarták” a fejét. Pontosan ugyanaz történik, ami Pál apostol idejében.
Ökumenikus összejövetel van. Szép, okos előadások hangzanak. Minden előadó szem előtt tartja a rendezők kívánságát, hogy az ökumenikus diplomácia szabályai szerint kell fogalmazni. Vagyis: nem szabad őszintén beszélni a valós problémákról. Ezt mindenki komolyan is veszi. Akad azonban egy ünneprontó, aki elkezdi sorolni, hol, mely pontokon térünk el a Szentírás tanításától, és mennyi képmutatás fertőzi közös alkalmainkat. Lehetne ezt másként is csinálni. Az idő rövidségére való tekintettel azonnal elhallgattatják és soha többet nem kérik fel előadásra.
Mert amíg szép, semmitmondó általánosságok hangoznak, addig hadd folyjék a szó. Amikor azonban a szó igévé válik, és az elevenéig hatol a hallgatónak, akkor egyszerre rövid lesz az idő és az ilyen „ünneprontó” hallgasson el.
Tizenhárom évvel ezelőtt az egyik nagy kórház megkérte a területén levő egyházközség lelkészeit, hogy minden vasárnap tartsanak istentiszteletet a betegeknek és a kórházi személyzetnek, és a korábbinál sokkal szabadabban látogassák a betegeket. A lelkészek vállalták. Amikor azonban kiderült, hogy Jézus Krisztusnak ma is van hatalma betegeket gyógyítani, olyanokat is, akiken a kezelés tartósan nem segített, és elhangzott, hogy bizonyos lelki betegségeknek mik is lehetnek a valódi lelki okai, és mit tanít a Szentírás az okkult eredetű erőkről, akkor a vezető orvosi tanácsot hívott össze, ott elmarasztalták a lelkészeket, megköszönték a szolgálatukat, és alkalmaztak helyettük egy pszichológust.
Nem folytatom tovább. Egyszer minden Isten-szolgája eljut oda, hogy nem akarják tovább hallgatni. Amikor valóban Jézus ereje jelenik meg egy elkötelezett, engedelmes szolga életében, amikor valóban az élő Krisztus szól bele a hallgatóság életébe, akkor nem mindenki úgy reagál, mint ahogy pünkösdkor elég sokan, „hogy szívükben megkeseredtek és azt kérdezték: most akkor mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak?”, hanem belép ez a Félix-effektus, meg a Heródes válasza, hogy mostan hallgass el, aztán majd, ha esetleg lesz még kedvem, meg eszembe jut, meg történetesen szükség lehet rád, akkor majd szólunk.
A kritikus pontig hallgatják, onnantól kezdve nem. Egy bizonyos határig elfogadja a világ, amit Isten és az Ő küldöttei mondanak, és azon a ponton túl visszautasítja. Amíg az egyház nagy, langyos, és bármilyen okos általánosságokat hirdet, addig a világ tűri, olykor még igényli is a segítségét. Amikor azonban prófétai igehirdetés kezd hangzani, ami néven nevezi a bűnt, ami az elkövetkezendő ítélettől akarja megmenteni a hallgatóságot, ami megtérésre hív fel, és ebben benne van az, hogy eltértünk Istentől, és Ő visszavár, és csak nála van életlehetőségünk, amely igehirdetés Isten szeretetéről és ítéletéről együtt beszél, amely nyilvánvalóvá teszi az ördög mai munkáját, személyes valóságát, és Jézus Krisztus felette aratott elsöprő győ-zelmét, akkor elérkeztünk a kritikus ponthoz. Innentől kezdve nem kell. Mostan azonban hagyd abba, menjél el, aztán meglátjuk, hogy mi lesz...
Ez a világ egy valamit soha nem akar hallani. Az igazságot. Az Újszövetségben az igazság szó nem elvont filozófiai fogalom, hanem az igazság szó, az elétheia, a valóságot jelenti. Amikor Jézus Krisztus Pilátussal beszélgetett, akkor Ő megfogalmazta a maga programját, célját. Azt mondja ennek az embernek: „Azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37)
És Jézus az övéit is azért küldte ebbe a világba, hogy bizonyságot tegyenek az igazságról, a valóságról. Mivel Jézus egy ilyen nagy horderejű önkijelentést is mondott, hogy „Én vagyok az igazság”, ezért ez azt is jelenti, hogy bizonyságot tegyünk róla, mert ez segít a sokféle nyomorúságban vergődő embereken.
Jó lenne, ha ma becsületesen megvizsgálnánk: meddig hallgatjuk szívesen az igaz Jézus Krisztusról szóló evangéliumot? Gyanús az, amikor valaki megköszöni a „tanítást”. Az még jöhet, tanulni még hajlandó vagyok. De megváltozni? Feltétel nélkül kinyitni magamat Isten munkálkodó kegyelme előtt, hogy azt csináljon bennem, amit akar, ott már összeretten sok ember. Mostan azonban hagyjad abba, aztán majd, esetleg később...
Hol van a kritikus pont a mi igehallgatási gyakorlatunkban? Meddig vesszük komolyan azt, amit Isten mond? Mit veszünk magunkra? Olyan tragikusan szomorú kép az, amikor egyszer az igehirdetés szintén megosztotta a hallgatóságot, és azt olvassuk a Lukács evangéliumában, hogy a bűnösök és a vámszedők igazat adtak Istennek, bűnbánatra jutottak, és ennek jeleként megkeresztelkedtek János által. A farizeusok és írástudók azonban az Isten beszédét megvetették ő magukra nézve. Igaz a tömegre, de nem vesszük magunkra, sőt, kikérjük magunknak, hogy itt Isten ilyen kritikával illessen bennünket.
Nos, mit veszünk magunkra? Meddig adunk igazat Istennek? Tudjuk-e, hogy az segít rajtunk, ami a kritikus pont után kö-vetkezik? Amikor Isten igéjének a kétélű kardja elhat a szívünk mélyéig, a velőkig, a gondolatainkat is megítéli és szétvá-lasztja az emberben a jót és a rosszat. Mert a kritika azt jelenti: elválasztani. Isten pontosan ezt akarja elvégezni bennünk.
Ez az egyik kérdés itt: hogyan fogadom azt, ami már a kritikus ponton túl van?
A másik kérdés: hogy ha valaki már Jézus Krisztus szolgája lett, akkor kész-e vállalni áldozatot azért, hogy a kritikus pontokon túli részt is elmondja másoknak? Az igazságot nagy szeretetben. Nem akárhogy, hanem úgy, ahogy az ige mondja: nagy szeretetben. Erre már csak Krisztus igazán elkötelezett, mindenre kész szolgái képesek. Azok, akik komolyan veszik Jézus intését: „aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövessen engem.” Ez, hogy „vegye fel az ő keresztjét”, azt jelenti, hogy vállalja a Krisztus képviselésével járó szenvedéseket is.
A kereszt nem betegség, meg nehéz természetű szomszéd, ez speciál a Krisztus szolgálatáért járó és vállalt szenvedés, kellemetlenség vagy súlyosabb szenvedés. Vegye fel az ő keresztjét. Az egyik evangélium utána teszi még azt is, hogy naponta. Aki erre nem kész, az úgy jár, mint amit Jézus a köves helyre hullott mag sorsáról mond: „Ezek azok, akik hallják az igét, örömmel fogadják, de nem gyökerezik meg bennük, hanem csak ideig való, és ha nyomorúságot vagy üldözést kell szenvedniük az ige miatt, azonnal eltántorodnak.” (Mk 4,16-17)
Nem ilyen vagy te? Hallgatod, örömmel fogadod, de ha vállalni kellene érte valamit, akkor nem vállalod. Sem úgy, hogy magadra nézve nem tekinted kötelezőnek, nem mersz különbözni a világtól, sem úgy, hogy nagy szeretettel mondod másoknak: segítesz rajtuk, hogy rajtad keresztül maga Jézus Krisztus menthesse meg őket.
Ideig való a hitük — ezt mondja Jézus. Az is hit, csak éppen semmi hasznuk belőle másoknak, mert éppen, amikor szükség lenne rá, visszavonul, mint csiga a házába. Gyümölcstelen marad.
Van ideig való hit és van kipróbált hit. Pál apostoléknak kipróbált hitük volt. Ők mindent vállaltak azért, hogy Jézus ereje áttörhessen rajtuk. Ők készen voltak megfizetni a szolgálatnak az árát is.
Mi tehát az, ami ebből következik? Egyrészt az, amit Jakab így ír: „... szelíden fogadjátok be az Isten belétek oltott igéjét, mert az megmentheti a ti életeteket.”(1,21) Szelíden befogadni azt is, ami fáj, ami az én bűneimet nevezi néven, mert így akar megtisztítani az én Uram. Tőle fogadni, nem attól, akin keresztül mondja, és igazat adni neki, aki végső soron üzeni. Szelíden befogadni.
Figyeljétek meg, hogy a legtöbb orvosi eszköz is fájdalmat okoz. Csupa szúró, vágó eszközökkel dolgoznak. Na, de így segíthetnek rajtuk. És ez lelkileg is így van.
A másik része pedig ez: akkor is mondjuk az Istentől reánk bízott igét, ha mások bármilyen megfontolás miatt hallgatnak. Akkor is vállaljuk a vele járó kellemetlenségeket, ha azok, akiken segíteni akar Isten rajtunk keresztül, ellenségüknek tekintenek. Akkor is szeressük őket, ha ők igazságtalanul bántanak, mert az igazságot, a valóságot képviseljük előttük. Akkor is mondani, ha más hallgat, akkor is vállalni, ha ennek ára van, és akkor is szeretni őket, ha akármit csinálnak velünk, vagy bármit mondanak rólunk.
Mi tudjuk, hogy csak az igazság segít az embereken. Mi tudjuk, hogy az árát meg kell fizetni a szolgálatnak, és tudjuk, hogy Jézus is szerette az ellenségeit. Utolsó erejével is értük, értünk imádkozott a kereszten.
Tulajdonképpen ezt szemlélteti az úrvacsora is. Jézus nem hallgatott el a kritikus pontnál, ő végigmondta azt, amit az Atya reá bízott. Ezért fel is ingerlődött ellene személyesen maga az ördög és mozgósította szolgáit. Meg is ölték a Megváltót emiatt. De Ő vállalta ezt a sorsot, és ott a kereszten is szerette az ellenségeit is.
Azt mondja a Biblia, hogy minden úrvacsora Jézusra emlékeztet. Az Ő halálát hirdetjük ilyenkor különösen is. Ez különösen alkalmas arra, hogy megvalljuk a keménységünket, amikor nem fogadtuk be szelíden az igét. Amikor az ige szólóit szidtuk, s nem tudtuk, hogy ezzel a Mindenható ellen fordulunk, aki segíteni akar rajtunk. Vagy amikor nem mertük vállalni a már megismert igazságot ilyen vagy olyan meggondolásból, és hallgattunk akkor, amikor szólni kellett és lehetett volna, vagy fecsegtünk akkor, amikor hallgatni kellett volna.
Engedjük, hogy Isten Szentlelke meg-újítson minket ezen a területen feltétlenül, de bárhol, ahol Ő most megérintett, amit elénk hozott, amit eszünkbe juttatott. Engedjük, hogy megváltó Urunk megújítsa velünk az Ő áldott szövetségét, annak minden gazdagságában részesítsen minket, és így lehessünk erővel szolgáló tanúi annak, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk.

Akik a kalauz szerint olvassuk a Szentírást, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet tanulmányozzuk most heteken keresztül. Kövessük mi is néhány vasárnapon az evangélium útját úgy, ahogy azt a könyv szerzője, Lukács, részletesen és megbízhatóan leírja.
Ez a fejezet, amiből most hallottunk egy részletet, Pál apostol második missziói útjának az elejéről szól. Majd egyetlen mozzanatra próbálunk összpontosítani, de nézzük meg vázlatosan az egészet, hogy legyen rá-látásunk, és nem ártana egy kicsit megtanulni is azokat a fővonalakat, legfontosabb eseményeket, amelyek ebben a könyvben követik egymást.
Második missziói útjára Pál apostol a szíriai Antiókhiából indult el egy ottani vezetőnek, Szilásznak a kíséretében. Tehát a mai Izráeltől északra volt az a város, ahonnan elindultak. Végigmentek a mai Törökországon keletről északnyugati irányban haladva. Útközben maguk mellé vették legfiatalabb munkatársukat, Timóteust, és amikor Tróászba értek, hajóra szálltak és áthajóztak Európába. Ez Krisztus után 50-ben történt. Akkor jött át a Jézusról szóló evangélium Európa földjére.
Itt megfigyelhetünk egy feltűnő változást a leírásban. Egészen eddig többes szám harmadik személyben fogalmaz, tehát így: Pál és munkatársai elmentek, megálltak, beszéltek, innentől kezdve pedig többes szám első személyre vált át a leírás, vagyis: elmentünk, megálltunk, beszéltünk. Valószínűleg itt csatlakozott Lukács a misszionáriusok társaságához, és Lukács aztán egészen Pál élete végéig, az utolsó börtönbüntetésé-ig is hűségesen mellette maradt.
Az első nagyobb város Filippi volt, ahol elkezdtek dolgozni. Filippiben zsinagóga sem volt, s mivel Pál apostol törvényszerűen mindenütt először a zsidókat kereste meg, és nekik hirdette a Jézusról szóló örömhírt, itt is őket kereste. Ahol legalább tíz felnőtt zsidó férfi volt, ott már építhettek zsinagógát, akármilyen kicsit is. Az, hogy Filippiben nem volt zsinagóga, arra utal, hogy még ennyi férfi sem volt. A leírás is csak asszonyokról szól, akik szombatonként összejöttek imádkozni a városon kívül egy folyócska partján.
Pál és munkatársai is odamentek. Lukács egészen részletesen leírja, hogy ott leültek, és amikor elmondták az ismert közös imádságokat, akkor beszéltek nekik Jézus Krisztusról.
A hallgatók közül egy kereskedő asszony volt, akiről azt olvassuk, hogy Jézus megnyitotta a szívét, és befogadta mindazt, amit hallott. A befogadott ige pedig munkálkodni kezdett benne, és azonnal az jutott eszébe, mit adhatna ő ennek a Jézusnak, aki az életét adta érte is, és felajánlja a házát, hogy amíg ott tartózkodik ez a kis csapat, szálljanak meg nála. Tudjuk, hogy utána is Lídia háza lett az első keresztyén imaház Európa földjén.
Több alkalommal is kijártak az apostolok a folyópartra imádkozni. Az egyik ilyen napon szembe jött velük egy kis rabszolgalány, aki elkezdett kiabálni az utcán. Azt kiabálta: „Ezek az emberek a Magasságos Isten szolgái, akik az üdvösség útját hirdetik nektek!” Ezt több napon át ismételte. Miután Pált arra indította Isten Lelke, hogy rászóljon, ezt a mondta: „Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle!”
Ezt nem a kislánynak mondta, hanem annak a tisztátalan démoni léleknek, ami megkötözve tartotta ezt a leányt, és ami beszélt belőle. Kiderült ugyanis, hogy ennek a leánykának rendkívüli ördögi képessége van. Meg tudja mondani mások jövőjét. Tud jósolni. Amit jósol, az valóra is válik. Ez mutatta, hogy nem szélhámos volt, hanem démoni képességgel végezte ezt. A gazdái meglátták ebben a fantáziát. Jósoltattak vele pénzért, és a pénz az ő zsebükbe folyt be. Könnyen jött pénz volt, fontos bevételi forrássá vált ez a kislány.
Amikor pedig Jézus Krisztus megszabadította ettől a sötét lélektől ezt a leányt, akkor elveszítette ezt a képességét. Ez ma is így van minden esetben. Amikor valakinek ilyen képessége van, azt soha nem Istentől kapja. Ha megtér, ha Jézus uralma alá kerül az élete, elveszíti az ilyen képességét. Ez mutatja, hogy nem Jézustól kapott képességek ezek.
Ebből lett a baj. Itt háborodtak fel ennek a rabszolgalánynak a gazdái. Mert micsoda dolog az, hogy ilyen könnyen jött pénztől őket csak úgy megfosztják. Ráadásul ezek a jöttmentek. Azt sem tudjuk kicsodák. Valami idegen tanítást tanítanak itt, az ő városukban. Földúlják annak a nyugalmát. Pedig semmit sem dúltak fel. Ők csendesen kijártak a városon kívülre imádkozni. Az igaz, hogy itt, ebben az utcai jelenetben, amikor Pál Jézus erejével megszólalt, itt találkozott ez a pogány város először látható módon is a dicsőséges Krisztus hatalmával és jelenlétével.
Ezek az emberek azonban nem nyugodtak bele, és ebből az egyéni sérelemből közbotrányt dagasztottak. A személyes anyagi veszteség miatt a mindenkori legsúlyosabb vádakkal illették Pálékat, politikai ügyet csináltak belőle. Így vitték azután a hatóság elé őket. Beindult az ördögi gépezet, amelyik mindig be szokott indulni, amikor erővel szólal meg a Jézusról szóló evangélium, és amikor tényleges szabadulások történnek. Ez aztán Pál apostolékra sok szenvedést hozott, de a végén szabadon bocsátották őket.
Hogy működik ez az ördögi gépezet? Melyek az ördög eszközei? S mindig nagy erővel támad azokra, akik Jézust hitelesen képviselik. Az első az erőszak. Ezt olvastuk itt, hogy amikor látták urai, hogy odalett a hasznuk, megragadták Pált és Szílászt, és a hatóság elé, a főtérre hurcolták őket.
Az erőszak az első. Egy szó sem esik arról, hogy mi a haragjuk valódi oka. Egész végig egy szóval sem említik, hogy mivel mi elestünk egy könnyen jött bevételtől, ezért vagyunk mérgesek ezekre az emberekre. Nem, szó sincs róla. Hanem: „a hatóság elé vitték őket, és ezt mondták: Ezek az emberek felforgatták városunkat.” Szegény Pálék! A légynek sem ártottak. Felforgatták a városunkat, ez jól hangzik.
Aztán meglovagolják a fajgyűlöletet, a sovén érzelmeket. „Zsidók lévén olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk.” Lehet, hogy egészen addig eszükbe sem jutott, hogy ők rómaiak, és mit szabad átvenni, mit nem, de most ez kiváló ürügy volt.
Ez ma is így szokott lenni. Egyáltalán nem vallásos valaki, lehet, hogy Isten-tagadó, de ha az jó ürügy, azonnal arra hivatkozik, hogy ő ilyen meg olyan felekezetnek a büszke tagja. Az emberekben pedig mindig lapul sok rejtett indulat, indulatosság, kielégítetlenség, bosszúvágy, harag, gyűlölet. Sokszor anonim, névtelen gyűlöletek ezek, de aki ért ahhoz, hogy ezeket aktivizálja, előhívja, az megnyerte a tömeget. Itt is sikerül hangulatot kelteni. Tömeghisztériává válik ez az összejövetel, és azt olvassuk, hogy velük együtt a sokaság is reájuk támadt. Az elöljárók letépették ruhájukat, megbotoztatták őket. Sok ütést mértek reájuk és börtönbe vetették őket.
Hogyhogy? Hát ők nem rómaiak? Most büszkélkedtek vele. A rómaiak egyik legnagyobb büszkesége az volt, hogy náluk jog van és érvényesül a jog minden helyzetben. Római polgárt pedig kihallgatás nélkül letartóztatni sem volt szabad, jogerős ítélet nélkül nem volt szabad hozzányúlni egy újjal sem, nem az, hogy megveretni, és börtönbe csukatni. Ez rendkívül súlyos törvénytelenség volt. Utólag meg is ijedtek, amikor kiderült, hogy Pálék római polgárok, és mennek hajolva hozzájuk bocsánatot kérni, nehogy ők üssék meg a bokájukat emiatt a törvénytelenség miatt.
Most azonban senki nem gondol erre. Most itt senki nem gondolkozik. Amikor az indulatok elragadják az embert, és sikerül valaki ellen a sokaságot is fellázítani, akkor nem szoktak gondolkozni, hanem ütnek. Őket is össze-vissza verték, s utána börtönbe zárták.
Figyeljük meg, hogy mindenki még szigorít a büntetésen. Azt mondják a börtönőrnek: gondosan őrizze. Erre ő a szigorított börtönbe, a belső börtönbe veti őket. Nem ezt mondták, csak azt, hogy gondosan őrizze. Mivel ő jó akar lenni, kalodába is zá-ratja őket. Ami azt jelentette, hogy a csupa seb hátukat, a csupa seb embert, meghajlították úgy, mint egy hajtűt, és a csuklójukat összebilincselték a bokájukkal. Ebben a lehetetlen helyzetben voltak ott a börtönben. Ez volt maga a pokol. Ilyen nyomorúságos fizikai állapotban, bűnözők között, teljesen tehetetlenül és kiszolgáltatottan, minden igazi ok nélkül, ki tudja meddig. Teljes bizonytalanság.
Hogyan történhetett ez? Hol van az Úr Jézus? Pálék az Ő parancsára jöttek ide.
Pálnak megvolt a maga munkaterve. A második missziói úton végig akarta látogatni azokat a gyülekezeteket, amelyek az első missziói útján jöttek létre. Akkor az Úr Jézus leállította, és azt mondta: nem erre, hanem amarra mentek. Új területre. Pál abban a pillanatban feladta a maga tervét, ami szép és jó terv volt, és azt mondta: azt csináljuk, amit te mondasz. Te vagy az Úr. Így jöttek át Európába. Jézus küldte tehát őket ide.
Hol maradt most az ő Uruk, az ő hatalmas küldőjük? Magukra hagyja őket ott a börtön mélyén? Tudták ők ezt pontosan, hogy nem hagyta magukra őket, hiszen maga Pál állapítja meg, hogy az Úr megnyitotta Lídia szívét. Ott van Jézus, és hatalmasan munkálkodik emberek lelkében, miközben azok hallgatják a Jézusról szóló evangéliumot. Aztán Jézus nevében parancsolt a Léleknek. Ő teljesen tisztában volt azzal, hogy nem ő űzte ki a tisztátalan lelket a leánykából, hanem a dicsőséges és hatalmasan munkálkodó Úr Jézus Krisztus.
Ott van Ő, és hamarosan kiderült, hogy tud Ő cselekedni is. Ő hozta létre azt a földrengést, aminek során nemcsak a börtön alapjai rendültek meg, hanem a foglyok kezéről a bilincsek is leestek. Egy normál földrengésnek nem szokott ilyen következménye lenni, hogy bilincsek lehullanak emberek kezéről. Ez speciális földrengés volt, amit csak az Úr Jézus Krisztus tud létrehozni, ha ezt az eszközt is fel akarja használni az Ő dicsőségére, emberek üdvösségére.
Ott volt tehát Ő, csak meg kellett tanulniuk az Ő szolgáinak, hogy ha nagy szabadítást készít elő az Úr, akkor sokszor nagy nyomorúságba engedi bele az övéit. Annál hatalmasabban megdicsőíti az Ő nevét mind a pogányok előtt, mind a benne hívők számára.
Nos, mi is történt itt valójában? Ha felszínesen nézzük, akkor össze lehet foglalni az eseményeket így is: egy utcai epizód során elhangzott egy mondat, amelyik aztán sajnálatos módon lavinát indított el. Ez kellemetlenné vált az apostoloknak, de happy end volt a vége, hiszen szabadon engedték őket a börtönből.
Az az ember, aki az újságoknak legfeljebb a vastag címeit olvassa el, az körülbelül így értékeli az eseményeket. Ilyen felszínesen. Kár volt ott Pálnak mondania azt a mondatot. De mindegy, ebből kellemetlenségek származtak, de végzetes baj nem történt, mert kiengedték őket. Ennyi.
Aki egy kicsit mélyebbre megy, az írhat ennek a történetnek az alapján egy lélektani és tömeglélektani tanulmányt. Megvizsgálhatja azt, milyen módon lehet mozgósítani az emberekben levő indulatokat. Hogyan lehet a tömeget valaki ellen uszítani. Hogyan kell bűnbakot keresni és aktivizálni az emberi lélek mélyén levő sok mindenfélét. Erről szépen tudományos vagy áltudományos formában — ahogyan azt sokan szokták — lehet akár könyvet is írni.
Mi történt itt valójában? A Biblia minket arra tanít, hogy lássunk az események mögé. Ismerjük meg az események mozgatóját vagy mozgatóit, azok egymáshoz való viszonyát, mert így tudunk igazán eligazodni az események között, Így tudunk elkerülni rossz következményeket. Így tudjuk kiszámítani mindennek a következményét, így tudnánk értelmes életet élni.
Mi történik tehát a színfalak mögött? Ez a bibliai történet arról szól, hogy itt két világ ütközik össze. Két hatalom harcol minden emberi lélekért. A szabadító Jézus Krisztus és a mindnyájunkat rabságban tartó gonosz hatalom, az ördög. Akinek az ördög kitalálás, majd szemlélheti a maga életében, hogy mennyire valóságos hatalom. A szabadító Jézus, aki a maga eszközein, küldöttjein keresztül beleárasztja szabadító erejét és hirdetteti a szabadító örömhírt, evangéliumot, és az az ördög, aki igyekszik megtartani rabságában az áldozatait.
A Biblia azt mondja, hogy mi mindnyájan az ördög rabságába születünk. Nem tehetett róla az édesanyánk, ott hozott minket a világra. Mert ő is, meg mindnyájan az Édenkerten kívül látjuk meg a napvilágot. Ez ténykérdés. Mi is itt látjuk meg. Ennek a történetnek a nagy evangéliuma az, hogy innen át lehet kerülni ebbe a másik csapatba, amelyiknek Jézus Krisztus az ura és parancsolója, aki minden bilincstől megszabadítja azokat, akik az Ő csapatába kerülnek. Aki lehetővé tette ezt a szabadulást. Azért lett emberré, ezért vállalta a keresztet, azért győzte le feltámadásával mint utolsó ellenségünket, a halált is, hogy ne ott kelljen elpusztulnunk, ahova születtünk, hanem lehetségessé váljék egy egészen más élet, hogy eljussunk az Isten fiainak a szabadságára. Erről szól ez a történet.
Olyan hatalommal működik Jézus, hogy egyszerű emberek — Pál, Szílász, a fiatal Timóteus, a pogányból lett Jézus-hívő, Lukács, van köztük analfabéta, van köztük orvos, mint Lukács volt, sokfélék ezek — elmondják másoknak, hogy kinek ismerték meg Jézust. Miközben ezt elmondják, maga Jézus célba vesz a hallgatóságból embereket, akiknek a szívük mélyéig hatol, amit hallottak, és új életre mozgósítja őket. Más emberré lesznek. Lídia, akinek mint üzletasszonynak az volt a feladata, hogy minden helyzetben azt figyelje meg, hogy mi haszna lehet ebből, egyszerre csak arra tud gondolni: mit adhat ő most annak a Jézusnak, aki önmagát adta őérette? Megnyitja a házát is az evangélium és az evangélium hirdetői előtt. Mindez magától megy. Pál nem beszélt erről, senki sem biztatta őt erre. Jézus nyitotta meg a szívét, ezt olvassuk. Ő ad neki ilyen indítást, Ő támaszt a fejében ilyen gondolatokat, és Ő ad neki örömet, miközben mindezt megvalósítja.
Jézus az, akinek a hatalma megszabadítja azt a kislányt. Jézus az, aki utána megnyitja ennek a börtönőrnek a szemét is, hogy lássa önmagát annak, aki, elveszett embernek, akinek egyetlen gondolta van, hogyan szabadulhat meg. Elhiszi, hogy az a szabadulás egyetlen útja, amit Jézus készített, és hisz Jézusban. Pedig csak néhány mondatot hallott Páléktól, de az a néhány mondat is hitetlenből hivővé teszi őt. És ő, aki előtte kalodába záratta ezeket a szerencsétlen embereket, most a saját szobájában a saját kezével mossa ki sebeiket. Odaülteti az asztalához, és mint egy kis gyülekezet együtt dicsőítik Istent.
Micsoda változás! És mi okozta ezt ilyen rövid időn belül? A szabadító Jézus Krisztus. Nem Pálék! Ezzel ők voltak leginkább tisztában. Ez nem emberi ügyeskedés vagy erőszakoskodás következménye volt. Ez Jézus csendes, áldott, üdvözítő, szabadító munkája. Ez a börtönőr pedig átállt az ördög seregéből Jézus seregébe.
Tudnunk kell azt, hogy a két hatalom közti háború eldőlt. Amikor Jézus a kereszten meghalt és kimondta: elvégeztetett, ez a háború visszavonhatatlanul eldőlt. Jézus győzött. A Kolosséi levélben nem győz erről lelkendezni Pál apostol, amikor azt mondja, hogy az Úr Jézus ott a kereszten lefegyverezte ezeket a sötét erőket, s őket bátran mutogatta, diadalt vévén rajtuk.
Csatákat azonban még nyerhet az ördög, mint ahogy nagy háború után a véglegesen legyőzött ellenség még csatákat nyerhet. Helyi ütközetekben sok kárt is okozhat. Mi most ebben a világkorszakban élünk, de legyünk bizonyosak abban, hogy a háború eldőlt. Jézus győzött. Mint utolsó ellenségünket, a halált is legyőzte. Ő megnyitotta az utat a Sátán rabságából az Isten fiainak a szabadságára. Amikor a kereszten utolsót lehelt és kibocsátotta a lelkét, akkor felpattantak a börtönajtók. Azóta nyitva az ördögnek minden börtöne. Szomorú tény, hogy nyitott ajtók mögött is benn maradnak sokan, de az evangélium arról szól, hogy ki lehet jönni. Jézus Krisztus azért jött, hogy hívogasson és bátorítson. Tedd rá nyugodtan a kezedet a kilincsre, nincs bezárva. Ki lehet nyitni és kiléphetsz a szabadba. Megtanulhatsz újra szabadon járni az Isten fiainak a szabadságában. Erre hív bennünket is.
Miközben ez az evangélium hangzik, fontos, hogy megvizsgáljuk őszintén és becsületesen, hogy pillanatnyilag ki irányít bennünket? Mert ezek az emberek, akiknek arról, hogy elestünk némi bevételtől, az jutott eszükbe, hogyan kínozzuk meg és tegyük tönkre azokat, akik által Jézus megszabadította a kislányt, nem maguktól határozták el, mint ahogy a kislány sem magától jósolt. Ott állt a háttérben a magát soha megnevezni nem kívánó sötét hatalom, az ördög és madzagon rángatja ezeket a tehetetleneket, akik nem ismerik őt. Nem ismerik föl, nem ismerik el, és azt gondolják, hogy maguktól cselekszenek.
Pedig a Biblia azt mondja, hogy valahányszor valaki ördögi eszközökhöz nyúl, tehát a hazugság akármilyen formáját használja, hogy előbbre jusson, az idegen befolyás alatt cselekszik. Ez a sötét, ördögi erő irányítja. Amikor valaki elkezd másokat rágalmazni, másokról ítélkezve beszélni, megszólni, akkor a nyelvét ez a sötét hatalom irányítja.
Vagy amikor azok a picikék ott a gyerekszobában, csak másfél évvel idősebb, mint a kistestvére, de ez elég ahhoz, hogy érvényesítse az erőfölényét, és kicsavarja kezéből a játékát, ami az övé, ő kapta, de nem baj, most ő azt elveszi és inkább tönkreteszi, csak ne az játsszék vele, akié. Vagy amikor bennünk feltámad az indulat és a sérelmeinkért „jogos” elégtételt akarunk venni. Tudjuk-e, hogy ki van ezek mögött az indulatok mögött, és kinek engedünk ilyenkor?
Tudjuk-e és akarjuk-e, hogy amikor tudunk mondani egy helyén mondott békítő szót, hogy amikor úgy tudunk valakit megvigasztalni, hogy magunk is csodálkozunk, hogy miket beszélünk itt, milyen szeretettel, megértéssel mondjuk a szükséges igét, vagy amikor tudunk önfeledten áldozatot hozni másokért, az sem a mi elhatározásunk gyümölcse. Akkor egy másik erő hat ránk és rajtunk keresztül.
Jézus Krisztus minket ilyen áldott életre hív, ahol az Ő kezében válhatunk eszközökké, mint itt Pálék. Akik azt mondták, amit akkor ott azoknak kellett. Akik akkor szólaltak meg, amikor annak a legalkalmasabb ideje volt, és akiken keresztül olyan mennyei erők áradtak, amikről ők tudhatták a legbizonyosabban, hogy nem belőlük fakadnak, hanem Jézus Krisztus, a mindenek Ura munkálkodik általuk. A legnagyobb tisztesség egy ember számára, ha ennek az Úr Krisztusnak a szolgájaként tevékenykedhet ebben az életben.
Szabaddá lettünk-e már az ördög rabságából? Tudatosan engedjük, kérjük, akarjuk-e, hogy Jézus kezében váljunk eszközökké? Látjuk-e már a láthatatlant? Elmondhatjuk-e Pállal együtt, hogy ismerjük az ellenség szándékait, de ismerjük és egyre jobban meg akarjuk ismerni a mi Urunkat is, és csak az Ő kezében akarunk eszközökké válni, szemlélni azokat a mai csodákat, amiket Ő az övéin keresztül ma is végre tud hajtani?
Ebben a történetben szép megfogalmazásban olvassuk az evangéliumot. Így hangzik ez: nyitva vannak a börtönajtók. Aztán egyszerű, határozott fogalmazásban olvashatjuk, mi a feladatunk: Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz! Utána rendkívül szemléletesen láthatjuk, hogyan változik meg egy-egy ember: Lídia, a szolgálólány, a börtönőr. Mennyire más emberré válnak, és ők is áldássá lesznek mások számára! Ezek az emberek átkerültek a sötét csapatból Jézus Krisztus győzelmes seregébe. Mi most, ahogy itt ülünk, hol vagyunk? Át lehet menni. Ennek a módja: higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz, és áldott eszközzé leszel az Ő kezében.

Múlt vasárnap azt kezdtük vizsgálni, hogy a Szentírás tanítása szerint mire van szükségük gyermekeinknek ahhoz, hogy egészséges, értékes felnőttekké nőjenek. Hármat emeltünk ki a múltkor: szükségük van szülőkre, testvérekre és olyan pozitív példaképekre, akik emelik őket.
Szeretnék egy kis kiegészítést a múltkorihoz hozzáfűzni több szomorú tapasztalat alapján. Ez pedig az, hogy engedjük a gyerekeket gyereknek maradni addig, amíg az életkorukból követezően valóban azok. Itt sokszor megtéveszti a szü-lőket az, hogy egy-egy gyermek lelkileg érettebb vagy előbb érik, mint a többi. Sokszor meg nem is vagyunk tekintettel a gyerekekre, csak magunkra. Amikor szüksége lenne valakinek egy bizalmasra, támaszra, akkor a legkomolyabb, a legmegbízhatóbb gyermekére próbál támaszkodni.
Ne kövessük el ezt a hibát, mert ha például egy gyermekeit egyedül nevelő anyuka kislányát a barátnőjének és bizalmasának tekinti, és önti rá az életének terheit, akkor túlterheli őt, és ezzel torzítja.
Vagy amikor egy hívő szülő az egyetlen hívő gyerekét lelki testvérének, szinte lelkigondozójának is akarja előléptetni, akkor sokat árt neki, mert a túlterhelés mindig sérüléseket okoz. Ne őbennük keressük a lelkigondozót meg a barátnőt. Legyen olyan hívő barátnőnk, akivel együtt állhatunk Isten elé, akinek kiönthetjük a szívünket.
Persze, hogy be kell vonni a gyerekeket is a családi gondokba, akár a pénzbeosztásba, a nyári tervek elkészítésébe, de fokozatosan, és az életkoruknak megfelelő módon. Semmiképpen nem idő előtt, mert azzal sokat ártunk nekik.
Ennyit még a múltkorihoz.
Azt láttuk tehát, hogy szülőkre, testvérekre és pozitív példaképekre van szükségük ahhoz, hogy jó irányban növekedjenek. Mai igénk még valamivel kiegészíti ezt a sort. Azt mondja, hogy nevelésre van szükségük a gyermekeknek. Azzal kezdődik ez a szakasz, hogy ti gyermekek legyetek engedelmesek a szüleiteknek. Egyszerűen azért — így indokolja —, mert ez Isten akarata. Idézi a Tízparancsolatot, amelyben az első olyan parancs, amihez ígéretet is fűz Isten az, hogy tiszteld apádat és anyádat.
Ugyanakkor mindjárt a szülőkhöz is szól, hogy ők meg könnyítsék meg a gyerekeiknek az engedelmeskedést, mert azt meg lehet nehezíteni, és meg lehet könnyíteni Ha egy szülő maga sem él úgy, ahogy azt gyermekeitől megkívánja, ha kicsinyes módon kötözködik velük, ha visszaél helyzeti előnyeivel és hatalmaskodik rajtuk, akkor megnehezíti nekik az engedelmeskedést. Akkor az történik, amit itt olvastunk: elkeseríti őket, és haragra ingerli.
Hogyan neveljük a gyerekeket, hogy az Isten akarata szerint történjék? Ehhez ad alapigénk két fontos szempontot.
1) Az egyik így hangzik: „Ti apák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek őket...”
Miért az apáknak mondja ezt? Nyilván azért, mert a legtöbb édesanya ösztönös szeretettel gondoskodik gyermekeiről. Pici korukban a legtöbb időt ő tölti velük, ő táplálja, öltözteti őket. Az apukák ezekből a gondokból nagy előszeretettel ki is vonulnak. Egy hízelgő megjegyzéssel igazolják mulasztásaikat: anya úgyis jobban ért hozzá. Márpedig a nevelés sokkal több, mint a gyerekek etetése és ruházása. Sokkal több, mint a taníttatásuk, amire szenvedélyesen ráállt ebben az időben minden szülő és tölcsérrel töltenénk a gyerekek fejébe mindent, amit csak lehet, ha belepusztulnak is. De a nevelés ennél több, mert a nevelés a gyermek egész személyiségére kihat és az egész jövőjét meghatározza.
A nevelés olyan, mint a fiatal gyümölcsfáknál a metszés. Kevés, hogy a táplálékot odahordjuk a fához, de fiatal korában kell kialakítani a koronáját, és fiatal korában kell különösen ügyelni arra, hogy irányítsuk a növekedését, mégpedig a természetének megfelelő növekedést. (Hiába próbál valaki egy szomorúfüzet arra kényszeríteni, hogy fölfelé nőjenek az ágai, annak nem olyan a természete. A jegenyét meg nem tudjuk lefelé kényszeríteni. )
Meg kell ismerni, hogy melyiknek milyen a természete, és ha gyümölcsfáról van szó, mindent elkövetni azért, hogy hosszú időn át bőven teremjen majd. De fiatal korában dől el, hogy az megvalósul-e. Most kell kialakítani azt a termőfelületet, amiről aztán majd lehet szüretelni. A metszés egyik célja az, hogy a fát, ami nőne vadul, visszaszorítom, azért vágom el az ágát, és ez a visszaszorított erő kijön majd az ágak oldalán termőrügyek formájában. Magától csak nőne, aztán hol lesz rajta gyümölcs, hol nem. A nevelés azt jelenti, hogy irányítom a természetének megfelelően, és rászorítom arra, hogy majd teremjen.
Ugyanezt mondja nekünk Isten igéje a nevelésről is. Ezzel az iskolákban egyre kevesebbet törődnek. Sok oka van ennek, de most nem az a feladatunk, hogy ezt elemezzük. A Szentírás viszont ezt elsősorban az édesapák feladatává teszi. Az édesapák szép feladatává. Néha nehéz, de gyönyörűséges és hasznos feladatává.
Ez nem azt jelenti, hogy az édesapa időnként megszidja a gyermekét, vagy naponta nógatja, hogy tanuljon. Ezzel csak elkeseríti és ingerli, úgy, ahogy itt olvastuk. Ez azt jelenti, hogy mindig kész megadni a gyermeknek azt a lelki segítséget is, amire éppen szüksége van. Ehhez ismernie kell a gyermekét, követni őt a fejlődésében, és szeretnie kell. A szeretet pedig időigényes magatartás és igen sok önmegtagadást is követel tőlünk.
Ha valaki csak szidja a gyermekét vagy még ennyire sem törődik vele, az azt cselekszi, ami neki magának jól esik. Aki neveli a gyermekét, az arra figyel, hogy a gyermeknek mire van szüksége, és azt igyekszik kielégíteni. A szidás vagy éppen a lágy elnézés a szülők állapotából következik. A nevelés pedig a gyermek mindenkori szükségeit tartja szem előtt.
Az előbbinek többnyire az oka hangsúlyos, a nevelés mindig a célra néz. Mit szeretnék elérni ennek az emberpalántának az életében. Vigyázzunk arra, hogy nevelésünkben soha ne csak az ok domináljon, hanem mindig a cél legyen a fontosabb. Ne felejtsük el, hogy a szü-lő mindennel nevel, amikor nem is gondolja, amikor nem is szeretné, akkor is nevel. A puszta létével, magatartásával, hangsúlyaival, arckifejezésével, nemcsak a szavainkkal, amikor nagy okosakat mondunk gyerekeinknek, hanem azzal, akik vagyunk. Nemcsak azzal, amit mondunk, hanem akik vagyunk. A pedagógusok szintén.
Ezért is fontos, hogy a hívő szülő nö-vekedjék a megszentelődésben és növekedjék bennünk Krisztus, a mi apáinktól örökölt hiábavaló természetünk pedig legyen egyre kisebb és szoruljon háttérbe, és a puszta megszentelt lényünk is nevelőerővé válik.
2) Ezért egészíti ki alapigénk az előbbieket ezzel: „... neveljétek őket az Úr tanítása szerint ...”
Mi mindnyájan úgy születünk, hogy neveletlenek vagyunk. És neveletlen szü-lő, hogyan tudna helyesen nevelni gyermekeket? Nekünk mindnyájunknak arra van szükségünk, hogy mielőtt helyesen nevelni akarunk, nevelődjünk az Úr Jézus Krisztus iskolájában. Őt kell megismernünk először, hogy Ő irányíthasson és formálhasson minket, aztán majd helyesen tudjuk irányítani és formálni a reánk bízottakat.
Csakugyan az történik minden nevelésben, hogy tanulva tanítunk, formálódva formálunk másokat, Isten iskolájában alázatosan alakulva válunk egyre alkalmasabbakká arra, hogy alakítsuk azokat, akikért felelősekké tett minket. Ehhez pedig igen sok alázatra és kitartásra van szükség. De ez a fáradozás gazdagon gyümölcsözik majd a gyerekek életében.
Ez a kifejezés, hogy az Úr tanítása szerint, azt is világossá teszi, hogy nem a magunk feje szerint, még csak nem is a tapasztalataink alapján, végképp nem a mindenkori korszellemnek megfelelően, vagy az éppen uralkodó divat szerint, hanem az Úr Jézus Krisztus tanítása szerint, ami azt jelenti, hogy a bibliai nevelés egyértelműen tekintélyelvű. Akármit mond ez a modern világ, meg lehet nézni, hogy hova vezet az, ahova a tekintélyek szétrombolása útján elindul valaki. A keresztyén szülő az Úr Jézus Krisztus abszolút tekintélyét komolyan véve igyekszik nevelődni előbb, azután nevelni a gyermekeit.
Ezt pedig így részletezi alapigénk: „az Úr tanítása szerint: fegyelemmel és intéssel.” Két sokat mondó fontos kifejezés ez. Fegyelemmel és intéssel. Az előbbi valóban a fegyelmet, sőt a fenyítést is jelenti. A másik pedig azt jelenti: bíztatás, bátorítás, buzdítás, lelkesítés, elismerés, dicséret. Minden, ami biztatja, bátorítja, buzdítja a gyermeket.
Ha csak vagy nagyrészt fenyítésben, fegyelmezésben van része, akkor könnyen félénkké és riadttá válik, vagy megkeményedik és ellenállóvá lesz. Ha meg csak dicsérik, és szabadjára engedik, akkor alkalmatlanná válik a közösségi életre. Telhetetlen, követelőző, erőszakos felnőtté válik, aki nem tud és nem is akar alkalmazkodni.
a) Fegyelmezésre azért van szükség, mert ahogyan a folyó gátak között, mederben folyik, s még a hatalmas óceánnak is van partja, ugyanúgy mindannyiunk életének vannak határai a szó sokféle értelmében.
Fegyelmezéssel nevelni egyebek között azt jelenti, hogy megtanítjuk a gyermeket a határaira és arra, hogy milyen következményekkel jár az, ha azokat átlépi. Ezeket a következményeket következetesen foganatosítani is kell. Meg kell tanítani őt, hogy uralkodjék az indulatain, az ösztönein, a vágyain, az igényein, még az érzelmein is.
Természetessé kell tenni számára, hogy nemcsak jogaink vannak, hanem kötelességeink is. Az emlegetheti a jogait, aki teljesítette a kötelességeit. Meg kell tanítani arra, hogy egymásra vagyunk utalva. Egyedül senki sem élhet. Rászorulunk egymásra, de egymás számára ajándékká is válhatunk. Ez azt jelenti, hogy alkalmasint sok mindenről le kell mondanunk mások, a közösség érdekében.
Ez a fegyelmezés azzal is jár, hogy sok mindentől óvnunk kell őt, esetleg tiltani is. Sok mindenre figyelmeztetni kell, esetleg fenyíteni is. Fel kell hívni figyelmét a reá jellemző hibákra, tévedésekre. Meg kell tanítani, hogy folyamatos önkritikával éljen. Meg kell győzni arról, hogy mindez az ő érdekében, meg a közösség érdekében van, amelyiknek ő is egy tagja. E nélkül fegyelmezetlen és fegyelmezhetetlen felnőttekké nőnek, akik nagy gondot jelentenek a társadalomnak és sok felesleges kiadást azoknak, akik nem ilyenek. Sajnos egyre több ilyen ember él körülöttünk. Élősködők lesznek, könnyen válnak szenvedélyek rabjaivá, teherré válnak mások számára.
b) Ugyanakkor viszont sok biztatásra is szükségük van gyermekeinknek. Bátorításra, buzdításra. Arra, hogy a lelkükre beszéljünk, hogy meggyőzzük őket, mi jó nekik. Nemcsak pillanatnyilag, hanem hosszú távon. Ami pillanatnyilag kellemetlen, lehet, hogy hosszú távon az lesz hasznos. Érdemes ezt vállalni a jövő érdekében. Az értelmére hatni — ez van ebben a szóban.
De benne van ebben a magatartásban az is, hogy engedjük őket hibázni, azután együtt törekedjünk a hibák kijavítására. Engedélyezzünk újrakezdést sokszor egymás után, türelmesen. S ahogy nőnek, engedjünk nekik egyre több szabadságot, mert akkor válnak önálló, felelős, döntésképes, teherbíró felnőttekké.
Ha azonban egy anyuka a gyermekének minden lépését figyeli, örökké a sarkában van, mindent szóvá tesz, mindent észrevesz, mindent meghatároz; ha az apja soha nem dicséri meg és mindenben talál valami hibát; ha a gyerek sose veheti fel magától azt, amit szeretne, nem ehet azt, amit kíván; nem mehet el oda, ahova szeretne, és egyáltalán, ha nem tud semmi olyat tenni, ami mindenestől jó lenne, akkor nemcsak hogy nem érzi otthon magát, hanem bekövetkezik az, amitől itt óv minket az ige: elkeseredik és haragra ingereljük. De legfőképpen nem lesz önálló emberré.
Az ilyen szülői magatartás nem a gondoskodó szeretet jelenlétére utal, hanem a szükséges bölcsesség hiányára. Hadd mondjam el ezt még egyszer, hogy azok is meghallják, akik nem akarják: ez a kicsinyes, erőszakos, fejlődésképtelen nevelési magatartás nem a szeretet meglétét mutatja, hanem a szükséges bölcsesség hiányát. Ezzel pedig sok kárt okozunk, mert ennek a mélyén mindig gőg van. Az a szülői gőg, hogy én mindent jobban tudok, és csak úgy jó, ahogy én megszoktam. Ami nyilvánvalóan nem is igaz. Az ilyen szülő azt akarja bizonyítani, hogy ő milyen fontos, sőt nélkülözhetetlen. Márpedig minden nevelés célja, hogy előbb-útóbb kiderüljön, hogy feleslegesekké váltunk. Már egyedül is tudják csinálni, — esetleg jobban, mint ahogy tőlünk látták. Ehhez azonban az az út vezet, amit Isten igéje ad elénk.
Segíteni kell tehát, hogy önállóságra jussanak a gyerekek, mégpedig már akkor, amikor még otthon vannak. Nem majd akkor, ha anyagilag is függetlenekké válnak a szülőktől.
És akkor mi a szülő feladata ilyenkor — kérdezte kétségbeesve valaki? Az, hogy csendes készenlétben ott álljon. Félszemét a gyerekeken tartja, és ha szükség van a segítségére — főleg, ha kérik is —, akkor szívesen segítsen.
A kacsáknál lehet azt megfigyelni, hogy amikor először vezeti vízre a kacsa a piciket, akkor lassan, fokozatosan száll vízre ő. Mindig hátranézeget és nyilván kacsanyelven, valami furcsa hangon bá-torítja őket, hogy ne féljenek a víztől, ez az ő elemük, menjenek csak utána. Amikor megtanultak úszni és nagyobbak, akkor sokszor a parton napozik a kacsamama, és néha-néha nézeget oda, hogy nincs-e baj a vízen.
Ez a cél, hogy egyedül is tudják csinálni, esetleg jobban, mint ahogy mi, mert még ez is előfordulhat.
Természetesen a fegyelmezésnek és a biztatásnak az aránya és formája változik a gyerekek életkorával együtt. A négyévesnek egyszerűen a fejére húzom a sapkát, amikor hideg van, legfeljebb vidám beszélgetés közben. Ha nem akarja, meggyőzőm őt, hogy a mikulásnak is volt sapkája. Józsika a mikulás bácsi és észre sem veszi, hogy sapkában léptünk ki a hidegbe. A tizenkét évesnek már nem mondok ilyeneket, de figyelmeztetem, hogy ma hideg van. A húsz évesnél meg tudomásul veszem, ha sapka nélkül megy el. Nem értek egyet, hogy mínusz tíz fokban miért nem lehet felvenni, lehet, hogy ő fizeti meg majd az árát, de ott már nem okoskodom.
Ellenkező esetben oda fogunk jutni, amit az első szolgálati helyemen hallottam, hogy egy kilencvenhárom éves dédmama kikiabált a szobából a hetven éves fiának: Pistike, vettél fel sálat? Ez nem növelte a bácsinak a tekintélyét előttünk.
Aki az Úr tanítása szerint neveli gyermekeit, az tudni fogja a fegyelmezés és biztatás helyes arányát. Az mindkettőt gyakorolja, és annak mindig a reá bízott gyermekek vagy unokák valóságos szükségei vannak a szeme előtt, és azoknak megfelelően igyekszik segíteni. Ez azt jelenti, hogy ne azért és akkor fenyítsük a gyerekünket, amikor felmérgesített bennünket a főnök. Neki nem ugorhattunk, akkor a gyereken verjük le a mérgünket. Ne akkor legyünk lágyak és elnézőek, amikor estére hazatérve semmihez nincs erőnk meg kedvünk, hanem mindig az legyen a szemünk előtt, hogy használjunk a gyereknek. Ezért mondtam, hogy ne az oka, hanem a célja határozza meg a nevelésünk gyakorlatát.
Befejezésül hadd irányítsam tekintetünket a mi mennyei Édesatyánkra. Hogyan nevel Ő minket? Ugyanezt mondja el a Szentírás Istenről.
A Zsidókhoz írt levél 12. részében többször egymás után előfordul ez a szó: fenyítés. Ő fenyít minket, de ez az Ő bölcs szeretetének az egyik megnyilvánulása. Ennek határozott célja van. Mi a célja Isten fenyítésének? Így olvassuk: „... hogy szentségében részesüljünk.” (Zsid 12,10) Ő adni akar valami nagy kincset a gyermekeinek. Aki bizalommal fogadja tőle a fenyítést is, aki komolyan veszi azokat a határokat, amiket Ő kijelöl, aki teljesíti azokat a követelményeket, amiket Ő ad, azt Ő nagy gazdagsággal ajándékozza meg: az Ő szentségében részesül.
Ugyanakkor a Szentlélek munkájáról újra és újra azt olvassuk, hogy Isten azért küldte az Ő Szentlelkét, hogy biztasson, bátorítson, buzdítson, lelkesítsen, vigasztaljon, erősítsen bennünket. Adjon kedvet az újrakezdéshez, adjon erőt a teherhordozáshoz, az állhatatossághoz. A fenyítés és a buzdítás, ha valakinek a pedagógiájában, a mi mennyei Atyánk pedagógiájában tökéletes egyensúlyban van.
Engedjünk, hogy Isten neveljen minket! Tanuljuk meg a gyermekeinket úgy nevelni, ahogy az az Úr tanításából következik! Vegyük komolyan ma az intésnek ezt a részét (majd a gyermekek engedelmességéről is lesz szó): „Ti apák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.”
Ne azt mondogassuk újra és újra, hogy ki mennyiben nem teljesíti azt, amit az ige előír neki, tehát a gyermek mennyiben nem engedelmeskedik, a szülő mennyiben nem helyesen neveli, hanem sokkal inkább könnyítsük meg egymásnak az engedelmeskedést is, meg azt is, hogy nevelődjenek, formálódjanak. Jussunk el erre a helyes gyakorlatra, miközben magunk is kérjük és engedjük, hogy formáljon minket a mi mennyei Atyánk.

Két héttel ezelőtt azt vizsgáltuk, hogy a Biblia tanítása szerint hol a gyermek helye a családban. Láttuk, hogy milyen helytelen, ha sehol nincs megbecsült helye, ha tehernek, nyűgnek érzik a gyermeket, és ezt még meg is mondják neki nagyobb épülésére. De nem helyes semmiképpen az sem, ha ő van a középpontban. Úgy lehet tönkretenni, ha körülötte forog minden, ha az első helyre teszik őt és bálványozzák.
Láttuk, hogy a Biblia szerinti rangsor ez: Isten, a házastársam, a gyermekeink. Ez a harmadik hely pedig nem a legutolsó, hanem a legvédettebb, a legbiztonságosabb hely, ahol egészséges felnőtté fejlődhet minden gyermek.
Folytassuk ma a Szentírás kérdezgetését, és arra keressünk Isten igéjében választ, mire van feltétlenül szükségük a gyermekeknek. Egy gondos szülő itt most hosszú listát tudna elsorolni, és bizonyára a legtöbb, amit említene, megfelelne a valóságnak.
Amit a Biblia mond, abból most három olyan dolgot szeretnék kiemelni, ami banálisnak és magától értetődőnek tűnik, és mégis igen sok gyermek nélkülözi ezeket a fejlődéséhez szükséges feltételeket.
A Biblia hangsúlyozza, hogy minden gyermeknek szüksége van szülőkre, testvérekre és olyan pozitív mintára, példára, ami formálja őt, hogy valóban teljes értékű felnőtté növekedjék fel. Mit jelent ez?
1) Fontos, hogy minden gyereknek legyenek szülei, mégpedig két szülője legyen: egy anya, egy apa, akik egymást szeretik és az ő egymás iránti szeretetük, megbecsü-lésük, egymáshoz való mindvégig tartó hűségük az a közeg, amiben megfelelően fejlődhet a gyermek.
Sajnos ma már ott tartunk, hogy még azt is meg kell jegyezni, hogy minden gyermeknek két különnemű szülőre van szüksége, akik házasságban élnek — ez a Biblia tanítása. Ez nem valami ókonzervatív rögeszme, hanem Isten úgy alkotott meg minket, hogy erre van szükség az egészséges fejlődéshez.
A Szentírás nem tud arról, hogy két egynemű ember összeállhat, és szülői szerepet játszhat úgy, hogy örökbe fogadnak gyermekeket. A gyermeknek látnia kell, hogy milyen egy igazi édesanya, hogy milyen egy hivatása magaslatán álló, olykor tévedéseket elkövető, de azokat megbánó édesapa, és akkor lesz előtte példa.
Kellenek tehát a szülők, de ilyen feltételekkel. Olyan szülők, akikre a gyermek feltétlenül számíthat. Akik mindketten a maguk helyén, a maguk sajátos feladatait egészen természetesen és folyamatosan végzik. Akik megadják a gyermekeiknek éppen azt, amire szükségük van a testi és lelki növekedésükhöz is. Akiktől a gyermek kap: időt, érdeklődést, törődést, oktatást és nevelést is, biztatást és fenyítést, dicséretet és intést. Akiktől megismerhetik azt is, hogy ki a teremtő és gondviselő Isten, ki a mi megváltónk, Jézus Krisztus. Mit tett értünk, miért van szüksége a gyermeknek is Őreá, és hogyan lehet odatalálni hozzá. Ezek feltétlenül kellenek ahhoz, hogy egészségesen fejlődjenek gyermekeink.
Ha azonban valakinek ez nem adatott meg, akkor ne legyen a szívében keserűség, és ne tegyen szemrehányást senkinek, mert Isten csodálatosan tudja pótolni ezeket a hiányokat is. Sok szép példát tudnék említeni arra, amikor valaki mindettől, amit itt most röviden felsoroltam, elesett, vagy ennek egy részétől, és mégis értékes, lelkileg-szellemileg érett felnőtté nőtt fel, mert megismerte menet közben az Úr Jézus Krisztust és megismerte szerető mennyei Atyját, és a vele való közösségben megkapta pótlásként azt, amit emberileg nélkülöznie kellett.
Úgy megmelegedett a szívem, amikor a mai napra kijelölt 68. zsoltárt olvastam reggel, és abban ott van ez a csodálatosan meleg biztatás is, hogy „Árváknak atyja, özvegyek védője az Isten.”. Ha tehát valakinek mégsem adatott meg az, hogy két szerető szülő gondoskodjék róla mindvégig, annál inkább keresse a mennyei Atyával való közösséget, és Isten pótolja azt, amitől így elestünk.
Ha pedig valaki úgy látja, hogy nem adta meg a reá bízott gyermekeknek azt, amit meg kellett volna, és még pótolhatja, akkor lásson munkához még ma! Ha pedig már nem pótolhatja, akkor annál inkább átéljük Isten kegyelmének a nagyságát, hogy Ő azokat a megbánt bűnöket is kegyelmesen megbocsátja és eltörli, amiket már soha nem tudunk jóvátenni. Ilyen gazdag a Biblia tanítása Isten kegyelméről.
2) Azután szükségük van a gyerekeknek testvérekre. Minél többre. Az a torz gondolkozás, ami ma széltében-hosszában dívik, teljesen távol áll a Szentírástól, és le lehet mérni azt a sok kárt, amit okoz. Ha egy gyermeknek vannak testvérei, akkor tanul meg alkalmazkodni, és az alkalmazkodás létfeltétel, különösen az élet nehéz helyzeteiben. Akkor tanulja meg, milyen öröm valakinek segíteni. Akkor lesz természetes neki, hogy megtanul lemondani, várni, esetleg a másikat előre engedni, örömöt szerezni, áldozatot hozni, együtt örülni a másik sikereinek, és együtt bánkódni — esetleg együtt sírni — a sírókkal úgy, ahogy a Szentírás mondja.
Az ilyen gyermek tanulja meg, hogy nem ő a világ közepe, és nem a többiek vannak őérte, hanem ő van másokért. Miközben ez életgyakorlattá lesz a számára, aközben bontakozik ki igazán gazdag emberségre. De akinek testvérei vannak, az tanulja meg azt is, hogy adott esetben számíthat mások segítségére, nincs egyedül. A gyermekéért vagy gyermekeiért igazán felelősséget érző szülő vállalja a gyermeket, a további gyermekeket — azok érdekében.
Most megint nem lenne helyes, ha mondanám a példákat, hogy milyen torzulásai vannak annak, ha ez hiányzik valahonnan, és milyen áldások kísérik azt, ha mindezt komolyan veszi egy szülőpár, egy család. De megint mondom: ha valakinek ez nem adatott meg, ne legyen szemrehányás a szívében senkivel szemben, és ne tápláljon keserűséget magában. Mert Isten ezt is ki tudja pótolni. Isten tud adni mindnyájunknak olyan jó barátokat, olyan lelki testvéreket, akikkel sokszor közelebbi és mélyebb kapcsolatba kerülünk, mint a vérrokonainkkal.
A gyülekezetnek egyebek között ez is áldása, hogy senki nem marad egyedül. Kereshetünk, találhatunk, Istentől kérhetünk maguknak lelki testvéreket. És ezt szeretném is mondani: keressünk, fogadjuk el. Egyik sem lesz hibátlan és szuper, talán még mi sem vagyunk azok. Fogadjuk el azt, aki van, akit Isten ajándékoz és becsüljük meg. Megint az a feladat: ha valaki pótolhat még ezen a téren, tegye meg, ha pedig nem, hálásan fogadj el a helyzetét.
3) A harmadik, amiről a Biblia sokféle összefüggésben beszél, hogy minden gyermeknek és mindnyájunknak szükségünk van olyan pozitív mintákra, példaképekre, akiket ha nem is minden tekintetben követ az ember, de akik mégis útmutatóként ott vannak: így is lehet élni. Esetleg én is szeretnék ehhez hasonlóan élni.
Nagy a veszélye annak, hogy a negatív példaképek magasodnak fel egy gyermek szeme előtt, és akkor azokat fogja követni. Általában azt követi, aki ott van előtte. Csak később tud szelektálni és alakul ki egy bizonyos szűrője.
Elnézést kérek az összehasonlításért, de ahogyan az állatok a kölykeiknek nemcsak táplálékot visznek, hanem megtanítják őket táplálékot szerezni, és erre az önállóságra úgy jutnak el, hogy látják, hogy a szülők hogyan csinálják, meg játékosan gyakorolják annak egyik-másik mozzanatát, ugyanígy minden embergyermeknek látnia kell, hogyan lehet helytállni, amikor összejönnek a bajok. Hogyan kell egy döntést meghozni, amikor ellene és mellette is szólnak szempontok. Hogyan kell beosztani a pénzt, időt, rangsorolni a feladatokat. Hogyan viselkedik egy érett felnőtt, ha megalázzák, ha bánat éri. Hogyan éli át az örömét. Hogyan kell szeretni, simogatni. Hogyan kell egymásnak segíteni, egymást bíztatni. Hogyan lehet bocsánatot kérni és megbocsátani, becsületesen élni, hogyan kell imádkozni.
Sorolhatnánk még. Fontos, hogy akinek Isten megadta, hogy gyermekek között, gyermekek szemeláttára élhet (és szinte kivétel nélkül ilyenek vagyunk, mert a szomszédot is látják, meg a nagybácsit is lefényképezik a lelki fényképezőjükkel, amikor együtt van a család. Nagy felelősség felnőttnek lenni, és aki ezzel a felelősséggel mint lehetőséggel is tudatosan él, az nagyban hozzájárulhat a felnövő nemzedék egészséges, jó irányba történő fejlődéséhez.
Ezért fontos az is, hogy hiteles keresztyén legyen az, aki a szájára meri venni az élő Isten nevét, vagy azt gondolja magáról, hogy hívő, vagy akár csak vallásos. Mit látnak? Azt látják-e a gyerekek az életében, amiről beszél. úgy él-e, ahogy a gyerekeknek javasolja, vagy esetleg tőlük megköveteli. A megszentelt, Istennek engedelmes, tiszta jézusi élet mindennél meggyő-zőbben prédikál. Akkor is, ha nem azonnal lehet lemérni ennek a hatását, hosszú távon beépül a gyerekeink életébe.
Jézus Krisztus többször is beszél ennek a fontosságáról. Talán a legismertebb történet ez, amiből olvastam ezt a részletet. Amikor az utolsó vacsora után leveti a felsőruháját, egy edénybe vizet tölt és megmossa a tanítványok lábát. Ezt valamelyik tanítványnak illett volna megtennie a vacsora elején. De ez nekik rangon aluli volt. Erre nem volt hajlandó egyik sem, vagy talán eszükbe sem jutott. Pontosan ez prédikál, hogy Jézusnak eszébe jut, mi esne jól másoknak. Nem rangon aluli neki ez az egyébként rabszolgákkal végeztetett szolgálat, hanem nekigyürkőzik és szó nélkül, csendes szeretettel végig mossa a tanítványok lábát. Amikor látja az értetlenséget az arcukon, akkor megmagyarázza nekik. Ti engem így szólítotok: Mester, és Uram, és jól mondjá-tok, mert az vagyok. Ha én, az Úr és a Mester, meg tudtam mosni a ti lábatokat, akkor nektek is meg kell tanulni egymás lábát megmosni, most a szó minden átvitt értelmében is.
Mert, és itt mondja a minket érdeklő mondatot: példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ki is úgy tegyetek. A végén mondja: ha tudjátok ezeket, boldogok akkor lesztek, ha cselekszitek is ezeket. Ezután mondja az új parancsolatot, azt a csodálatos megbízatást: ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Példát adott arra, hogyan kell szeretni. Ha lábmosásra van szükség, akkor azt végzi el, ha valami olyat tehet értünk, amire csak Ő ké-pes, akkor azt teszi meg, mert nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.
Amikor valaki azt mondja a másiknak: szeretlek, akkor erre is kellene gondolnia, hogy ez azt jelenti, hogy kész vagyok az életemet odaadni érted. Úgy szépen lassan, néhány esztendő vagy évtized alatt. Duzzogás, keserűség nélkül, örömmel. Miért? Mert szeretlek. Megéri? Ilyen butaságot nem kérdez az, aki valóban szeret. Pontosan ez hitelesíti a szeretetét, hogy ez eszébe sem jut.
Így lett Jézus pozitív mintává minden idők emberei számára. Pál apostol komolyan vette ezt, és ebben is követte a Mester példáját, mert levelei tele vannak az erre való buzdítással, illetve az erről való csendes bizonyságtétellel. A korinthusiakat így bíztatja: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé. Thesszalonikában részletesen leírja, hogy emlékezzetek vissza, hogyan éltünk közöttetek, és kövessétek a példánkat. Nem voltunk terhetekre, nem voltunk erőszakosak, de mint a dajka dajkálgatja a gyermeket, úgy dajkálgattunk titeket. Mint ahogy az apa gondoskodik a fiáról, úgy gondoskodtunk rólatok... Ti vagytok a tanúim és az Isten milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek. (1Thess 2)
Ez nem dicsekvés és nagyképűsködés. Ő ezt tényekkel támasztja alá. Mivel a thesszalonikaiak tanácstalanok voltak, hogy is kell élni igazában egy hívőnek, azt mondja Pál az egyszerűség kedvéért: úgy, ahogy minket láttatok, mert minket Krisztus formált ilyenekké. Titeket is Ő fog formálni, nem a mi példánk, ez csak minta arra, hogy valahogy így, ebbe az irányba kell elindulni.
Amikor utolsó levelét írja a börtönből szeretett lelki gyermekének Timóteusnak, akkor egyebek közt erre is figyelmezteti őt: Te azonban követőjévé lettél az én taní-tásomnak, életmódomnak, szándékomnak (mert még azt is ismerted, mert engedtem, hogy a szívembe láss, hogy milyen szándékok vezérelnek engem), láttad a hitemet, türelmemet, szeretetemet, állhatatosságomat, ismered üldöztetéseimet, szenvedéseimet — kövessed ezt a példát. (2Tim 3,10)
Végső soron nekünk nem emberek példáját kell követnünk, azok jó esetben csak igazítanak minket az Úr Jézushoz, hanem annak a Jézusnak a példáját, akinek a szavait most olvastuk, hogy példát adtam néktek.
Ha viszont egy gyermeknek rossz példát adunk, akkor mérhetetlen károkat okozunk az életében. Nem lehet következmények nélkül, hitvány módon élni gyermekeink előtt. Viszontlátjuk az életükben azt, amit mi Isten nélkül, a bűnben követünk el. Akármennyire nem szeretnénk, hogy kövessék a rossz példát, követni fogják, mert a példa hat. Minden embernek kisugárzása van, és az sugárzik ki belőle, ami benne van. Ezért fontos, hogy éljen bennünk Krisztus, és ne mi éljünk többé. (Gal 2,20)
Itt szeretnék most elmondani valamit, amire nézve egyre gyakrabban lehet találkozni azzal, hogyan rontja meg a házasságokat és milyen rossz példa lesz a gyermekek számára is.
Aki az Interneten anyagot gyűjt, mondjuk egy tudományos dolgozatához, vagy a munkájához szükséges, hogy használja és így dolgozzék, az tudja, hogy ott időnként felvillannak reklámok, és azok csábítják az embert. Például megtudhatja, hol ismerhetné meg a horoszkópját. Vagy megjelenik két félmeztelen hölgy és megtudja, hova kell kattintani, hogy pornóképeket láthasson.
Ennek a csábításnak sokan engednek, főleg férfiak és fiúk. Aztán — ők mondták el, nem én találtam ki — csak bele akarnak kukkantani, de ottfelejtik magukat, s utána bosszankodnak, hogy elment az idő, nem végezték el a munkájukat, semmi nem lett abból, ami miatt leültek a képernyő elé, viszont alig várják, hogy legközelebb megint belenézhessenek ezekbe a dolgokba. Rövid idő alatt megkötözöttséggé, egyfajta szenvedéllyé válhat ez. Ezeknek a többsége derék ember. Ők nem mennek el bordélyházba, sőt esetleg itt ülnek a templomban, de titokban szívesen nézik ezeket a képeket. Ez pontosan olyan, mint a zugivók. Ilyenek is vannak itt közöttünk. Valami miatt elkezdi, aztán megkötözi az, szenvedélyévé válik, szégyelli ő is, szeretné, ha senki sem tudná. Előbb-utóbb feltétlenül kiderül. Ő is szenved miatta, de egy idő után már nem tud szabadulni. Ugyanez érvényes egyébként a pornóújságok olvasására is, meg az ilyen filmek nézegetésére.
Mi minden lesz ennek a következménye? A következményekkel már elsősorban a családtagok meg lelkigondozó találkozik. Mik a következmények? Az, hogy megfertőzi a gondolatait. Akkor is eszébe jutnak ezek a képek, amikor végképp nem szeretné. Lekötik a figyelmét, egyfajta igézetbe kerül. Ezért tartja fontosnak Isten igéje, hogy figyelmeztessen minket, miről szoktunk gondolkozni.
A Filippiekhez írt levélben Pál apostol részletesen felsorolja: „Éppen ezért, testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, a mi jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, arról gondolkozzatok!” (4,8) Azt azért némiképpen tudatosan tudjuk irányítani, hogy miről gondolkozzunk. Azt, hogy mi jut eszünkbe, nem. De hogy azon elkezdünk-e gondolkozni, az már tőlünk függ. Na, de ami nem tőlünk függ, annak nem szabad kiszolgáltatnia magát az embernek. Ha ilyeneket néz, akkor az jut eszébe, és mindegy, hogy tehet róla vagy nem, beszennyezi, elrabolja az idejét, megzavarja a lelki életét is.
Aztán súlyos következmény, hogy megrontja a házasságot. Mert amikor a feleségével van együtt, akkor is azokra gondol, akiket a képeken látott, tehát tulajdonképpen nem vele van együtt és a Biblia ezt házasságtörésnek nevezi.
Aztán szomorú következménye, hogy megnehezíti a nősülést. Két okból is: Egyrészt mert az az egészséges erotikus és szexuális igény, ami ott van minden férfiemberben, ilyen torz módon és csak részlegesen elégül ki, de valamelyest kielégül. Másrészt pedig sokan tudat alatt is ilyen bomba nőt keresnek feleségül, amilyenek nincsenek csak ott a képernyőn, és ezek a fiatalemberek elfelejtik, hogy nekik nem bombázót kell feleségül venniük, hanem azt a hozzájuk illő segítőtársat, akit Isten elkészí-tett nekik.
Elnézést kérek, hogy erről most ilyen nyíltan beszélek, de a hívő fiainkat is fenyegeti ez a veszély, hogy csak egy kicsit belenézek, mert érdekes, és minél erkölcsösebben nőttek fel, annál nagyobb a kíváncsiság bennük, és rövid idő alatt megkötözheti őket. Kemény erkölcsi tartás kell ahhoz, hogy valaki, amikor a reklám feltűnik, akkor azt mondja: nem, ha máskor feltűnik, akkor is azt mondja: nem, holnap is azt mondja: nem, jövőre is azt mondja: nem, mert a Biblia erre bátorít bennünket, hogy a hit harcában mindarra, ami Istentől idegen és alulról jön, Isten gyermeke nemet mond. Ráadásul ezeket a reklámokat le is lehet tiltani, és akkor nem kell küszködni vele. Csak ehhez is elhatározás kell, hogy egyszer és mindenkorra kizárom.
Erre az elhatározásra bátorít minket mindig Isten igéje. Akiben ez megvan, az meg fogja tapasztalni, hogy Jézus Krisztus nemcsak példát ad nekünk a jóra, hanem erőt is ad annak a megvalósítására, mert egyikünkben sincs meg az. Ő azonban nemcsak felragyogtatja: így csináljátok, hanem aki vele a hit által életközösségben van, az megtapasztalja, hogy mindenre van ereje a Krisztusban, aki minket megerősít.
Zárójelben említem meg, hogy a pszichológusok és kriminológusok azt mondják, hogy a pornóképek intenzív nézegetése agresszivitást is termel az emberben, mert bizonyos feszültség felhalmozódik, és ezt úgy vezeti le a legtöbb ember, hogy ideges, feszült lesz, kiabál, üt, lő akkor is, amikor arra egyébként semmi oka nem lenne, mert benne van ez a felgerjesztett és csak félig levezetett feszültség.
Valaki, akit ilyen bűncselekmények miatt halálra ítéltek, elmondta, hogy tizenöt-tizenhat évesen kezdte el olvasgatni ezeket a folyóiratokat. Amikor rajta kapta magát, hogy ezeknek a rabja, szerette volna abbahagyni, de nem tudta. Ez ferde irányba vitte őt és ebből olyan bűncselekmények születtek, aminek halálos ítélet lett a vége. — Ugyanakkor az egyik amerikai államban betiltották a pornó folyóiratokat, és azt állították a szakemberek, hogy utána jelentősen csökkent az erőszakos bűncselekmények szá-ma. Van összefüggés a kettő között, és ha példát akarunk adni az utánunk következő nemzedéknek, akkor az ilyen modern csapdákra és kísértésekre is ügyelnünk kell. Nem beszélve arról, hogy az ilyen megkötözöttség az igazi megtérésnek is akadálya lehet.
A gyerekek előbb-utóbb mindent megtudnak. Azt is, hogy apuka éjszaka mit szokott nézni vagy milyen film előtt alszik el a fotelben, és ha csak teheti, ő is olyanokat fog nézni, mert a példát, főleg a rossz példát, szívesen követik. Az csak ritka kivétel, hogy egy hívő fiú azért imádkozik, hogy a vallásos apja, aki éjszakánként ilyesmiket néz, és ő ezt megtudta, szabaduljon meg ebből a megkötözöttségből. Ritka kivétel, legyen áldott Isten, hogy ilyen is van!
Ma tehát arról volt szó, hogy gyermekeinknek szükségük van szülőkre. Egymást szerető és róluk megfelelően gondoskodó igazi szülőkre. Szükségük van testvérekre, mert a jellemük nemes kiformálódásához ez feltétlenül kell. Szükségük van jó, pozitív példákra, amiket elsősorban azokról vesznek, akik hozzájuk a legközelebb állnak, akikkel egy fedél alatt élnek, akikkel nap mint nap találkoznak, de másokról is.
Adjunk hálát Istennek, ha nekünk ilyen szülőket adott. Adjunk hálát neki, ha minden erőtlenségük ellenére is megközelíthettük, hogy ilyen szülőkké válhattunk. Itt a megterített úrasztalánál legyen bátorságunk bűnt vallani. Amiatt is, ha keserűség van a szívünkben, hogy nem kaptuk meg azt, amit megkaphattuk volna, amiatt meg még inkább, ha nem adtuk meg azt, amit csak tő-lünk kaphattak volna meg azok, akiket Isten ránk bízott. Amit lehet pótolni, pótoljuk, és engedjük, hogy Isten változtasson, megtisztítson minket.
Ahol pedig bárki, bármi hiányzik ebből (nem sorolom még egyszer, hogy mi) akár úgy, hogy nem kaphattuk, akár úgy, hogy nem adhattuk, az meg annál inkább vigyen oda minket Istenünk elé. Ő az egyedül tökéletes Atya, aki mindent megad gyermekeinek, amire szükségük van. És Jézus Krisztus az egyedül tökéletes testvér, elsőszülött sok testvér között, ahogy olvassuk a Római levélben, aki nem szégyelli a benne hívőket testvérének nevezni, és Ő tud minket átformálni úgy, hogy példát adott, és úgy, hogy erőt is ad.

Öt alkalommal volt szó eddig arról, hogy mit tanít a Szentírás a házasságról és a családról. Legutóbb ennek a hívő ószövetségi családnak az életébe pillantottunk be, amelyről most is olvastunk. Talán még emlékszünk arra, hogy Elkánának és Annának az volt a bánata, hogy nem született gyermekük. Mivel istenfélők voltak, Istentől kértek gyermek-áldást. Amikor megszületett a kis Sámuel, azért adták neki ezt a nevet, hogy még az is emlékeztesse őket mindig arra, hogy Isten meghallgat, Isten imádságot meghallgató Úr. Amikor pedig felcseperedett a gyermek, akkor egészen odaadták őt Isten szolgálatára.
Ma egyetlen kérdésre keressünk választ: mit tanít a Biblia arról, hol van a gyermekek helye a családban. Hol a gyermek helye? Hol jelöli ezt ki Isten?
Először két végletet hadd említsek, amelyek messze távol vannak a Szentírásból kapott isteni utasítástól, de amelyekkel sajnos elég gyakran lehet találkoznunk.
Az egyik ilyen véglet az, amikor a gyermek teher, felesleges. Csak gondot okoz. Minek is van? Jobb lenne, ha nem lenne. Vagy: jobb lenne, ha később jött volna. Sok szülő ezt meg is mondja a gyermekének: téged nem akartunk ám, csak úgy lettél. Korábban jöttél, mint ahogy szerettük volna. Szerettünk volna még tanulni, gyűjteni, utazni, élni.
Ki kell mondani: rettenetes lélekgyilkosság az, amikor valaki ilyesmit mond. Már az is baj, ha ilyet gondol. De ha kimondja, az szülői szörnytett. Olyan sebeket okoz ezzel, amiket egy életen át hordoznak ezek a gyerekek. Minden alap nélkül rossz lelkiismeretük lesz, mintha ők lennének az okai a szüleik boldogtalanságának. Mintha miattuk nem valósulhatott volna meg sok jó dolog. És sok más lelki görcs is születik abból, ha valaki nem érzi magát várva vártnak, elfogadottnak, fontosnak, értékesnek.
Sose tegyetek ilyet! És sose kövessé-tek el azt a bűnt se, amikor a szülők nem fogadják el a gyermekük nemét. Amikor ilyeneket mondanak: ha már lettél, legalább fiúnak születtél volna. Vagy amikor a kamasz fiukkal küszködnek, azt mondják: bárcsak egy aranyos kislányt kaptunk volna. Ez is múlhatatlan sebeket okoz a gyermekek lelkében.
A lelkigondozó tudja, hogy sokszor ezeket a sebeket csak az igazi újjászületés gyógyítja meg. Csak a gyógyító Jézus Krisztus és az újjáteremtő Szentlélek tudja begyógyítani.
Mert ezek a gyerekek lelkileg egész gyermekkorukat magányosan töltik el. Van, amikor fizikailag is, mert ha sosem érnek rá a szülők velük játszani, vagy ha csak kötelességből teszik azt néha úgy, hogy játék közben is örökké az órájukat nézik, mert sietnek valahova, ha soha nincs idejük arra, hogy nyugodtan, elengedetten beszélgessenek, valamit együtt dolgozzanak, együtt megfejtsenek, együtt nevetgéljenek, akkor megint csak azt élik át: fölöslegesek, terhet jelentenek. Jobb lenne, ha nem lennének.
Vagy keresnek maguknak más társaságot, aztán foghatja a fejét a szülő később, hogy kik közé keveredtek és milyen lejtőn indultak el. Annak, hogy utcagyerek, sokféle változata van, és ez a helyzet űzi oda sokszor a gyerekeket.
Ez tehát az egyik véglet: a gyerek senki, teher, minek van. Menjen innen, hagyjon békén.
A másik véglet pedig az, amikor bálványozzák a kicsikét. Többnyire drága játékokból építenek egy emelvényt neki, arra felhelyezik őt, és istenként tisztelik. Körülötte forog minden és mindenki. Ő szabja meg a szülők időbeosztását is, a programjaikat. Ő szabja meg az étrendet a családban, a családi költségvetést. Csakugyan imádják a drágát.
Ezt azután meg is szokja, egy idő után meg is követeli, és torzó lesz belőle. Nemcsak a nagyszülőknek a kísértése ez, hanem némely anyukáknak is, és elkezdik már az áldott állapot közepe táján. Egyre kevesebbet törődnek a férjükkel meg önmagukkal is, és csak a várva várt kicsike tölti be a gondolataikat. Vége van mindennek vége a házaséletnek, vége mindenféle gyengédségnek és figyelmességnek, mert jön a császár, már készen van a talapzata.
És ha ez állandósul, miután hazajöttek a kórházból, és szintén sokadrangúvá válik minden és mindenki, csak ő a fontos személy, akkor a legbiztosabb úton haladnak a házasságuk meg a gyermekük tönkretétele felé. Ez a másik véglet.
És mit tanít nekünk Isten igéje? Hol van a helye a gyermeknek a családban?
Megkérdeztem többeket, hogy milyen sorrendbe raknák a következő három dolgot egy család értékrendjén belül: házasság, gyermek, Isten? Mi a helyes rangsor?
A legtöbben a gyereket tették az első helyre, utána a legtöbben a házasságot másodikra, és Isten a sor végére került. A vallásosabbak Istent tették a második helyre és a házasság került a sor végére.
Mit tanít nekünk a Szentírás?
Isten igéje egyértelműen és határozottan azt mondja, hogy ennek a háromnak az Istentől rendelt sorrendje, ami nekünk és gyermekeinknek a legjobb, ha első helyen Isten van, a másodikon a házasság és a harmadikon a gyerekek.
Az, hogy a harmadik helyre kerülnek ők, nem azt jelenti, hogy ők az utolsók, hanem azt, hogy az a legvédettebb hely. Mert ha egy család fölé borul az élő Isten gondviselő szeretete, és ezen belül a szülők mindvégig szeretik egymást, akkor ebben a kettős burokban van leginkább védve a gyermek. Vagy amikor ez így van, ott általában többes számban lehet beszélni: a gyermekek. Ebben a védettségben fejlődnek harmonikus személyiséggé, egészséges jellemmé. Ebben a biztonságban válhatnak a szó eredeti, bibliai értelmében emberré. Amikor pedig kiszabadulnak majd, és önállóak lesznek, akkor ebből a védettségből kikerülve tudnak helyesen élni a szabadságukkal. Mert ez a biztonság felkészítést is jelent az önállóságra és a szabadságra.
Isten igéje tehát azt mondja, hogy ha jót akarunk a gyerekeinknek, akkor legyen az életünkben az abszolút első helyen mindig az élő Isten, akit egy szívvel, egy szájjal tiszteljünk, mint szülők. Utána következzék a házastársunk, akit minden élethelyzetben a legelsősorban szeretünk, és szintén tisztelünk, segítünk. Így fogjuk tudni helyesen együtt szeretni a gyermekeinket. Nem majomszeretettel, hanem azzal a szeretettel, ami azt adja nekik mindig, amire éppen szükségük van. De ha ő áll a talapzaton és kis istenné tesszük, vagy ha senkinek tekintjük, átnézünk rajta, egy tárgy, akkor feltétlenül tönkretesszük.
Elkána és Anna életében ez volt a sorrend. Amikor valami gondjuk volt, azt Istennek mondták el. Gyermeket is tőle kértek. Amikor megkapták, neki köszönték meg. Amikor már nagyobbacska volt, neki ajánlották fel és adták vissza. Isten megbízásából próbáltak a kis Sámuelnek meg a testvéreinek (született még öt testvére) jó szülei lenni, de Isten volt az abszolút tekintély. Őreá néztek mind a ketten, utána egymásra való tekintettel hoztak döntéseket. Ezért mondhatjuk el: jól járt a kis Sámuel, hogy éppen ilyen családba született!
Hogyan működik ez a bibliai családmodell, ha valóban Isten van az első helyen a családban, azután a házaspár következik, és utána a gyermekek a legnagyobb biztonságban. Hogyan működik ez?
Most csak a vázlatát lehet elmondani annak, amit erről a Szentírás tanít, de talán ez is segítség lesz sokunknak.
1. Isten van tehát az első helyen az istenfélő családokban. Itt fontos látnunk, hogy ezt nem mi döntöttük el. Nem mi tesszük Istent az első helyre. Ő tőlünk és a magas vélekedésünktől teljesen függetlenül az első helyen van, mert Ő az Isten, akárhogyan vélekedik róla bárki is. A hívő ember csak felismeri és elismeri, hogy Ő az Isten, és így viszonyul hozzá. Ezért lesz a valóban istenfélő családoknál természetes az, hogy ki az Úr a házban. Az Úr az úr a házban. Az az Úr Isten, aki előtt tisztelettel borul le apa és anya. És látva tőlük a gyerekeik jó modellt, jó mintát, talán majd ők is eljutnak oda, hogy ők is szívükből tisztelik Őt.
Ezt a hívő csak felismeri és elismeri. És akkor kerül a helyére és teljesedik ki az élete. Mivel felismerte és elismerte, hogy Isten az Úr, ezért nem akar uralkodni sem a házastársán, sem a gyerekein, sem az öregedő szülőkön. Senkin, mert az Úr uralkodik, és együtt akarnak engedelmeskedni ennek az Úrnak. Így is van akaratuk, de közös imádságuk az, amit Dávid így mondott: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. Nem a gyerek a kis isten. Nem a zsarnok apa próbál uralkodni. Nem a furfangos anya, vagy egy anyacsászárnő nagymama akarja az uralkodói pálcát a kezében tartani, hanem az Úr az Isten, és mindnyájan készek meghajolni előtte.
Mennyi felesleges veszekedésnek az elejét veszik így! Nem egymással mérkőznek a hatalomért, hanem komolyan veszik, hogy „Tied a hatalom”, mi pedig egymást segítve szeretnénk a te akaratodat teljesíteni. Az ilyen családban sokkal könnyebb megbocsátani, hiszen Isten bocsánatából élnek a hívők. Sokkal könnyebb egymásnak és másoknak is segíteni, hiszen Jézus Krisztus nagy segítségét kaphatták és ez adott nekik új életet. Sokkal könnyebb egymást szeretni, mert az Isten örök szeretete élteti őket is, és az árad rajtuk keresztül.
Az egész családi menetet meghatározza az, ha tudatosan az Úr az úr a házban, Őt istenítik, Őt imádják, neki akarnak engedelmeskedni.
2. Ezután a második helyen a házastársam van. Nem a szüleim többé — ezt láttuk —, nem is a gyerekeink, nem ők parancsolnak, az Úr parancsol mindnyájunknak, és Őelőtte leborulva mi ketten egymást szeretjük a legjobban.
Azok a szülők tesznek a legtöbbet a gyerekeikért, akik egymást igazán szeretik. Nagy igazságot mondott az, aki egyszer ezt mondta: az az apa teszi a legtöbbet a gyerekeiért, aki szereteti az anyjukat és fordítva is. Ezt nekünk komolyan kell vennünk. Nem lehet rövidre zárni a dolgokat, illetve ha megpróbáljuk, ott mindenki sérül, és senki sem kapja meg azt, amire szüksége lenne.
Mert ebben a kettős burokban vannak igazán védve a gyerekek. Ez ad olyan fészekmeleget, ahol kibontakozhatnak, s ahonnan majd szárnyukra engedjük őket, és öröm lesz nézni, hogy repülnek, mert jó irányba repülnek.
A Biblia egyébként is azt tanítja, hogy a gyermek nem végső célja és értelme a házasságnak, hanem gyümölcse. Fontos a gyümölcs, fontos, hogy minél több gyü-mölcs legyen, fontos, hogy egészséges gyümölcsöt teremjen egy fa. De a házasságnak nem a gyermek a végső célja, hanem az, amit Isten így jelölt meg: lesznek ketten egy testté. Van ennek biológiai jelentése is, bele van sűrítve ebbe a szexuális élet, de benne van ebben az is, hogy két egymást szerető ember között olyan különös lelki egység jöhet létre a házasságban, ami egyetlen más emberi kapcsolatban sem jöhet létre. Szinte egy új személyiség valósul meg: a házasság személyisége. Ez a végső cél.
Így érthetjük meg azt, hogy ha egy házasságba nem adatik gyermek, pedig szeretnének. Akkor annak a házasságnak is van értelme, az emiatt még nem válik értelmetlenné. S amikor az utolsó gyermek is kiröpült és önálló lett, akkor a két otthon maradt szülőnek a házassága nem vált céltalanná, ha addig is fontosak egymásnak és ápolták az egymással való közösségüket.
Azért kerül válságba sok házasság, amikor megint magukra maradnak, nem tudnak mit kezdeni egymással, mert addig sem ők voltak a legfontosabbak egymás számára ezen a földön. Erre tudatosan törekedni kell minden házasságban.
Megint csak azt kell mondanunk, hogy Elkána és Anna házassága szép példa erre. Elkána akkor is látta értelmét há-zasságuknak, és szerette feleségét, amikor hosszú időn át nem született gyermekük. Akkor sem fordult el a szíve tő-le, amikor végleg otthagyták a kis Sámuelt Éli főpapnál a silói templomban, mert nem a kis Sámuel kötötte őket össze. Nem ő volt a házasságuknak a tartalma.
Hogyha így van, csak akkor következik be az is, hogy nem lesz féltékeny Istenre egyik házasfél sem. Ez is azért fordul elő, mert egymással nincs meg az Istentől rendelt kapcsolatuk. Nem kell félnünk attól, ha házastársunk szereti az Úr Jézust, és engedelmeskedni akar neki. Tegyük ezt együtt. Szeressük együtt az Urat. Ebben a szeretetben lesz igazán masszív, teherbíró az egymás iránti szeretetünk is. Így fogjuk okosan szeretni a gyerekeket is.
3. Ha így lesz harmadik helyen a gyermek, akkor soha nem lesz feleslegessé, de soha nem fogjuk bálványozni őt. Akkor nem fogjuk imádni, hanem szeretni. Szeretni pedig azt jelenti a Biblia nyelvén, hogy megadom a másiknak azt, amire szüksége van.
Néha arra van szüksége, hogy kiporoljuk a fenekét. Erről is beszél a Szent-írás: a kemény szeretetről. Nem azért, mert engem feldühített a főnök és megverem a gyerekemet, hanem azért, mert neki akkor arra van szüksége. Ehhez kell Istentől kapott bölcsesség. De ez is csak akkor működik jól, ha mindenki a helyén van. Isten is a helyén van, akire ilyenkor feltekintünk, hogy Uram, mit kell most tenni, mert ilyen helyzet még nem volt, még négy éves nem volt, még tizenhárom éves sosem volt, húsz éves sem volt soha. Minden feladat új a nevelésben. Egészen másként tizennégy éves az egyik, mint a másik.
Nem is lehet Istentől kapott bölcsesség nélkül helyesen nevelni őket, helyesen szeretni őket, megadni nekik azt, amire szükségük van. De ha ki-ki a helyén van, akkor Isten csodálatosan megadja ezt, és sokszor maga a szülő csodálkozik azon, hogyan tudtam most így eltalálni, hogy ez volt a helyes az ő érdekükben. Isten vezet ebben is minket.
De a gyerekek nem kultuszra vágynak, hanem arra, hogy gyermekként szeressük őket. Ahogy nőnek, egyre több szabadságra neveljük őket. Nem, hogy szabadon eresszük, és csinálj, amit tudsz a nagy életben, hanem felkészíteni arra, hogy legyen iránytűje, amivel eligazodik az élet dzsungelében. Hogy legyenek szempontjai, amik alapján dönt majd egy számára meglepő helyzetben. Hogy hasznosítsa az otthon látott soksok jó példát arra, mikor mit kell tennie. Nem biztos, hogy úgy fog viselkedni, mint ahogy a szülőktől látta, de ha az alapokat leraktuk, akkor azokra az alapokra fog építeni, amik igaznak bizonyultak a szülők életében is.
Ilyenkor bosszulja meg magát az, ha valaki bálványozta a gyerekét. Mert aki bálványozza, az magához igyekszik kötni. Képtelen elengedni, sose lesz igazán önálló, a szabadsággal helyesen élni tudó felnőtt, érett személyiség a gyermeke. A szülő önzése értéktelenebbé teszi a gyermeket.
Ahol egy szülőpár imádja az Istent, aki az első helyen van, igazán szereti egymást, az így tudja nevelni a gyermekét, és így tudja majd elengedni, ahogy itt Anna és Elkána tette a kis Sámuellel. Ők nem tekintették saját tulajdonuknak ezt a gyermeket, mint ahogy nem is az. Minden gyermek Isten tulajdona, aki teremtette őket, csak ránk bízza egy időre. Mondom Jézus Krisztus szép szavát: sáfárokká teszi a szülőket egy időre, hogy lehetőleg ne tegyenek kárt a gyerekeikben, hogy ne csak az atyáiktól örökölt hiábavaló életet vigyék tovább, hanem Istentől kapott kincseket is tudjon továbbadni nekik a szülő, és amíg a szülő nevelheti őket, addig hadd ismerjék meg a gyermekek azt, akinek a tulajdonai ők. Hadd ismerjék meg a szülőtől az élő Istent. Ez gyönyörű papi feladata minden szülőnek, és mindenkinek, akire Isten gyermekeket bízott.
Ez tehát a bibliai sorrend: Isten, házasság, gyermek. Akkor járnak jól a gyerekeink, ha ezt komolyan vesszük. És ha egy családban nem istenfélők a szülők, akkor is ez a sorrend: előbb a házastársam és utána a gyermekeink. Ez nem a gyerekek elhanyagolását, mellőzését jelenti.
Mond-e valamit a Biblia azokról és azoknak, akiknek nincs házastársuk, és akiknek nincsenek vér szerinti gyermekeik? Mond bizony.
Valaki, aki egész életében egyedül élt, nem házasodott meg, nem születtek gyermekei, ezt írja az egyik levelében: „Gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” (Gal 4,19)
Pál apostol egyedül élte le az életét, de mivel az életében az első helyen az élő Isten állt, ezért szenvedélyes vágyat érzett arra, hogy legyenek lelki gyermekei. Hogy bábáskodjék emberek újjászületésénél. Hogy sokakat odavezessen az Úr Jézushoz. És ennek érdekében sok mindenre képes volt. Képes volt minden áldozatra. Amíg olyan korúak voltak lelkileg, tejjel táplálta őket, amikor már kinőtt a foguk és egy kicsit érettebbek voltak, keményebb eledellel táplálta őket (ott van a leveleiben a nyoma ennek). Név szerint számon tartotta őket. Volt úgy, hogy naponta imádkozott értük. Amikor leveleket ír nekik, a levél elején biztosítja őket erről. Soksok nevet felsorol és érdeklődik: ez hogy van? és azok kibékültek-e már? és azok meggyógyultak-e már? mert naponta hordozlak titeket az Isten előtt. Szenvedélyesen szerette lelki gyermekeit és egyre többeket hívott az Úr Jézushoz, hogy új életet kapjanak. Ez nemcsak a nagy Pállal volt így, ez ma is így van.
Akinek az életében csakugyan úr az Úr, aki Jézus Krisztust mint Urát tiszteli és követi, annak a szívében szenvedélyes vágy ébred, hogy sokakat hozzá vezessen. Ahogy az ő életét Jézus oldotta meg, sok nyomorult embernek a nyomorúsága hadd oldódjék meg igazán, és legyenek boldogok. Ahogy minden szü-lő szíve vágya, hogy a gyermeke boldog legyen, minden hívőnek a szíve vágya, hogy legyenek lelki gyermekei, és azok boldogok legyenek.
Ilyen értelemben érvényes az Ézsaiás 54,1, ahol ezt mondja Isten „Ujjongj te meddő, aki nem szültél, vígan ujjong! Örvendj, aki nem vajúdtál, mert több fia lesz az elhagyottnak, mint a férjes asszonynak! — mondja az Úr.”
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy akármilyen a családi állapotunk, akárhogyan alakult az eddigi életutunk, akármilyen a sorsunk, kerüljön az első helyre a feltámadott dicsőséges Jézus Krisztus. Tudjuk Őt igazán tisztelni, Istenként magasztalni, Megváltónkként hálát adni neki, tanítványaiként követni.
Ezután legyen a szívünkben ez a vágy és engedjünk ennek, hogy akár vannak vér szerinti gyermekeink, akár nincsenek, legyen minél több lelki gyermekünk, akiket sokszor fájdalommal szülünk meg újra és újra, mert visszaeshetnek, elbukhatnak, megcsúfolnak bennünket, hálátlanok lehetnek. De nekünk makacsul szabad hinnünk, hogy akiben Isten elkezdte a munkáját, azt be is végzi. Nem mi szüljük újjá őket, mi legfeljebb megszülni tudtuk (az édesanyjuk) őket. Isten Szentlelke teremti újjá az életüket. De mi tudjuk mutatni azt az utat, ami Jézushoz vezet. Tudunk előttük járni és elmondani azt, amit Pál le mert írni: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé (1Kor 11,1).
Ebben akar minket megújítani Isten. Akármilyenek a körülményeink, sokakat vezethetünk hozzá. Azután rábízhatjuk őket a mi hű Jézusunknak a kezére, aki nem feledkezik el rólunk, s ha mi lehunyjuk a szemünket, és nem tudunk értük imádkozni, Ő akkor is szüntelen él, hogy esedezzék érettük. És Ő, aki elindítja őket az úton, célba is fogja vezetni őket.

Ebben az igében látszólag nincs szó az Úr Jézus mennybemeneteléről, de hiszem, hogy látni fogjuk majd, hogy az áldozócsütörtök nagy evangéliuma éppen úgy szólal meg ebben a mára kijelölt igénkben, hogy külön nem is említi Pál apostol. Három dolgot vizsgáljunk meg ma este. Először, hogy hol helyezkedik el Jézus útján az Ő mennybemenetele, másodszor hogyan történt pontosan a Biblia leírása szerint az Ő mennybemenetele, harmadszor hajoljunk a most hallott ige fölé, és örvendezzünk annak a nagy evangéliumnak, ami ebbe rejtve van.
1. Hol kezdődött Jézus útja?
Azt mondja a Biblia: nem kezdődött, nincs kezdete, mert Ő öröktől fogva mindörökké Isten. Jézus útja nem karácsonnyal kezdődött. A Biblia azt mondja, hogy Ő a világ teremtése előtt már mint Isten létezett, és a teremtésben részt vett. Csak egyetlen igét hadd idézzek a sok közül, ami erről szól. A Kolosséi levél első részében ezt olvassuk: „Ő benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok, minden Ő általa és reá nézve teremtetett.”
Akkor mi történt karácsonykor? Az, hogy az Ő öröktől fogva meglevő isteni természete mellé magára vette még a mi emberi természetünket is. Neki mint Istennek ez lehetséges. Ez csak neki volt lehetséges. Tudjuk, hogy ennek az volt a célja, azért volt erre szükség, mert az ember bűnének a büntetését csak ember szenvedhette el. Ezért lett az Ige testté, ezért lett Ő emberré.
Az Ő testté lételével elkezdődött megalázásának az ideje. Egyre mélyebbre alázta magát. A Filippi levél második ré-széből jól ismert Krisztus-himnusz részletezi ezt: megüresítette magát, rabszolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. Ez az Ő földi életének a mélypontja. Mivel azonban Isten, a harmadik napon feltámadt. Így olvassuk: felmagasztalta Őt az Isten. Adott neki olyan nevet, amelyikre minden térd meghajol: mennyeieké, földieké, földalattiaké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Feltá-madása után negyven nappal pedig (ami alatt tanítványait készítette fel a szolgálatra) visszament a mennybe.
Most pedig így mondjuk a hitvallásunkban: ott ül az Atya Isten jobbján — vagyis mint az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön — gyakorolja a maga hatalmát. De mi tudjuk, hogy egyszer újra megjelenik itt a földön, minden szem meglátja Őt, magához veszi a benne hívőket és ítéletet tart a világ felett.
Ez röviden összefoglalva Jézus életútja. Ha ezt ábrázolnánk, akkor egy egyenessel kellene kezdeni, amelyik a végtelenből jön (nincs kezdete), azután egy tö-rés van benne, ahol Jézus felvette emberi testünket és elkezdi egyre mélyebbre megalázni magát, mélypont a kereszthalál, és onnan már a felszálló ág kezdődik, majd újra egy törés és folytatja mennyei dicsőségében az Ő örök istenségét. Az első töréspont a karácsony, a második töréspont áldozócsütörtök, a mennybemenetel. Az Ő mennybemenetele is egyfajta bizonyíték az Ő istensége mellett.
2. Hogyan történt az Ő mennybemenetele?
A Cselekedetek könyve a maga rövidségében is szemléletesen írja. Ezt olvassuk az 1. részben: „Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el Őt a szemük elől. Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, és ezt mondta: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok Őt felmenni a mennybe.” (9-11)
Tehát Jézus felemeltetett és egy pillanat alatt egy felhő takarta el. Nem úgy ment fel a mennybe, hogy emelkedett, emelkedett és egyre kisebbnek látták, hanem egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy a lába nem éri a földet. Ahogy ezen elkezdtek csodálkozni, már el is tűnt előlük. Visszalépett ebből a látható anyagi világból a láthatatlan világba, ahonnan jött. Visszaláthatatlanodott abba a világba, amelyikben Ő otthon van.
De nem szűnt meg létezni. Annyira nem, hogy több helyen olvassuk a Szent-írásban, hogy szüntelenül esedezik, imádkozik érettünk. Hogy helyet készít a benne hívőknek az atyai házban. És hogy visszajön majd egyszer nagy hatalommal és dicsőséggel. Nem szűnt meg Jézus.
És nem is ment ki ebből a világból. Nem úgy hagyta itt a tanítványait, hogy egy időre, ki tudja milyen hosszú időre, mondjatok le arról, hogy bármilyen érintkezés lehet közöttünk. Ilyet nem mondott. Ellenkezőleg! Azt ígérte mennybemenetele előtt nem sokkal, hogy „ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” És a tanítványok azonnal az Ő mennybemenetele után és pünkösd után tapasztalhatták, hogy Jézus jelen van és munkálkodik.
A Márk evangéliumának az utolsó mondata különösen nagy örömhír ebből a szempontból. „Az Úr Jézus pedig, miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.”
Ez nagy evangélium ám! Nem ment ki a világból a mennybe ment Jézus, nem hagyta magukra tanítványait. Nem beszélve arról, hogy azt is ígérte nekik, hogy jön majd a másik pártfogó, a Szentlé-lek. És jött is! Kapták néhány nap múlva már a Szentlélek ajándékát. De Ő maga is velünk van minden napon. Ők engedelmesen elkezdtek prédikálni, és csodálkozva tapasztalták, hogy minden képességüket meghaladó erővel tudnak prédikálni. Úgy tudnak prédikálni, ahogy Jézust hallották. Akkor Jézus prédikál belőlük?
Pünkösd után értették csak meg, hogy pontosan ez a helyzet. Ezt ígérte Jézus: „Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke szól általatok.” És azért van ereje, azért hat, amit mondotok (többségükben írástudatlan emberek voltak), azért van hatóereje és változtatja meg a hallgatók közül a hívőknek az életét, mert maga a feltámadott, mennybement, dicsőséges Úr Jézus Krisztus beszél rajtatok keresztül. Mert csak emberi testére nézve távozott el közülük, de itt maradt az Ő igéje és Szentlelke által. És ez nem valamiféle fikció, elképzelés, vagy halvány reménység, ez tény. Ugyanúgy hatott az általuk hirdetett ige, mint amit Jézus mondott, sőt ugyanolyan erőket is kaptak, amikor az Úr Jézus ennek szükségét látta.
3. Most hajoljunk a felolvasott ige fölé.
Ezt a tényt fogalmazza itt meg nagy örömmel Pál apostol. Miközben le sem írja ezt a szót: Jézus mennybemenetele, vagy a mennybe ment Krisztus, leírt egy fontos megfigyelést. Összefoglalja azt, amit Jézusról tudnunk kell. Ez őskeresztyén hitvallás, amit itt olvastunk tömören: Jézus meghalt, eltemették, feltámadt és megjelent, és akkor felsorolja a tanúkat, hogy ki mindenkinek.
Figyeljük meg, hogyan számol be erről. „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bű-neinkért az Írások szerint. Eltemették, és — ugyancsak az Írások szerint — feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. aztán megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre,” és sorolja a neveket, (...) „így lettetek ti hívőkké.”
Miről van itt szó? (Miközben megemlíti, hogy utoljára megjelent nekem is, de én vagyok a legkisebb az apostolok között, mert üldöztem a Krisztus tanítvá-nyait és a Krisztus egyházát.) Azt mondja: az élő Krisztus engem is megszólított a mennybemenetele után. Engem egy kicsit sajátos, egyedülálló módon, de aztán rajtam keresztül titeket szólított meg úgy, hogy nézzetek végig magatokon, mekkorát változott az életetek.
Miközben nem említi a mennybemenetelt, (ami közben volt a feltámadás meg Pál napjai között) úgy beszél Jézusról, mint aki jelen van, munkálkodik, megszólít embereket, megállít ilyen embereket is, mint amilyen Saul volt, gyűlölettől lihegve, olvassuk a Cselekedetek könyvében. Jézus azonban egy szelíd mondattal megállítja, ez a vadember megszelídül, leborul az Úr Jézus előtt, akiről azt sem tudja, kicsoda, mert kérdezi tőle: Ki vagy te, Uram, aki azt mondod, üldözlek? Jézus bemutatkozik neki: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Rövid gondolkozás és elhangzik a nagy mondat: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ezek után Pál visszavonul. A csendjében megismeri Jézust. Jézus gondoskodik arról, hogy küldjön hozzá embereket. Elkezd járni a gyülekezetbe. Visszavonul a pusztába. Át kell dolgoznia egész filozófiáját és teológiáját. Amikor ez készen van, beáll a szolgálatba.
És az ötvenes évek elején Korinthusban olyan erővel prédikál, hogy ott gyü-lekezet jön létre. Ezt a levelet pedig akkor írja, amikor még az evangéliumok nem voltak leírva. Ezért meri ide írni, hogy több mint ötszáz ember egyszerre látta és hallgatta a feltámadott Krisztust, kérdezzétek meg őket. Senki nem akadt eddig közöttük, aki azt mondta volna, hogy nem igaz, mesebeszéd, sőt mindnyájan tanúságot tesznek róla.
Tehát a feltámadott és mennybement Krisztus ugyanúgy dolgozik, ahogy akkor, amikor itt volt emberi testben közöttünk. Csak most vannak eszközei. A benne hívőkön keresztül dolgozik. Adja az Ő igéjét a szájukba, adja az Ő erejét a szónak, ami hangzik, és mivel ez sok ember szívéhez úgy érkezik meg, mint az Ő szava, azok a szívek megváltoztak. A bezárt szívek megnyílnak, a kőszívek meglágyulnak, a vademberek megszelídülnek. Saulból Pál lesz. Mindannyiunkból új embert tud formálni. Pál vagy Pé-ter? Nem! Az a Krisztus, aki őket küldte, akinek a küldetésében egyszerűen elmondják, hogy Jézus meghalt a bűneinkért, eltemették, feltámadott, megjelent sokaknak, mennybement. De íme, itt van köztünk, Ő előtte boruljunk le, és majd meglátjátok, mit csinál Ő belőletek, hogyan változtat meg, teremt újjá egészen.
Ezzel a nagy reménységgel és bizonyossággal hirdette Pál is az igét. Nem azzal jelent meg Athénben sem, Korinthusban sem, hogy ő, az egyetemet végzett, diplomás ember neki gyürkőzik és majd meggyőzi ezeket a sötét pogányokat, hanem alázatosan és csendesen elmondta azt, amit az Írásokból Jézusról tudott, mert ő alaposan ismerte az egész Ószövetséget, és most már hitte, hogy az teljesedett be a názáreti Jézus életében. Valóban Ő a Krisztus, Ő a Messiás, Ő visz vissza minket Istenhez, Ő tanít meg élni ebben a hazuggá, önzővé, gyilkossá vált világban is harmonikusan, hálásan és boldogan. Gyertek hozzá, én már tudom, milyen volt nélküle, és milyen vele. Ezért tudom teljes meggyőző-déssel ajánlani nektek.
Akik a hallgatók közül jöttek Jézushoz, azok vele találkoztak és nem Pállal, Péterrel, meg a többi szolgával. Ők csak mint útjelzők, mutatták az utat, hogy arra kell menni. De Ő az élet, az igazság, benne találjátok meg azt, ami hiányzik nektek.
A mennybement Jézus itt maradt igé-je és Lelke által, de valóságosan érezhetően jelen van és munkálkodik továbbra is. Ahogy egyik szép áldozócsütörtöki énekünk mondja:
Bárha nem látunk szemünkkel,
De hitünkkel megtapasztalunk.
És a hívők felsorolhatatlanul sokféleképpen tapasztalják, tapasztaljuk az Ő jelenlétét.
Valóban el lehet mondani, amivel a mai igeszakaszunkat zárja az apostol: „...így lettetek ti hívőkké.” Így lett ő is hívővé, hogy a mennybemenetel után egyszer csak az Úr Jézus megszólította. Őt különös módon ott a damaszkuszi úton, közülünk sokakat egy-egy templom csendjében vagy a Bibliánk fölé hajolva, vagy egy nagy próbatételen gondolkozva. Rengeteg útja, módja, eszköze van Őneki a szívünkhöz. Mindannyiunkéhoz a kulcsot megtalálja, de a mennybement Krisztus munkálkodott eddig is az életünkben és munkálkodik ezután is.
Pál, amikor Jézus itt volt a földön, nem követte Őt. Az Ő mennybemenetele után üldözte Őt és a benne hívőket. De tanítványa lett egészen különös módon, és azután tanítvánnyá tett sokakat. Ő általa lettek a korinthusiak is szörnyű erkölcsi és lelki posványban élő pogányokból Jézus Krisztus tanítványaivá.
Hogyan végzi ezt az Úr Jézus? Úgy, ahogy már említettem: igéje és Szentlelke által. Ő ott van mindenütt, ahol a róla szóló információ hitelesen hangzik. Ahol valaki a belé vetett hittel mutatja az utat másoknak, vagy egyszerűen csak elmondja, hogy Ő az, aki meghalt a bűneinkért, eltemették, de feltámadott, ma is él, és számíthatunk rá.
Éppen ezért az áldozócsütörtök evangéliuma után, hogy tudniillik a mennybement Krisztus jelen van ebben a világban és munkálkodik az övéin keresztül, jön az áldozócsütörtök felszólítása, hogy mindenekelőtt légy hívővé és aztán tégy hívővé másokat. Mert ezt mondja itt az apostol: így lettem én is és így lettetek ti is hívőkké.
Ezt a feladatot bízta az Ő első tanítványaira is mennybemenetelekor: tegyetek tanítványokká minden népet, a pogányokat. Másokat tanítvánnyá azonban csak Jézus tanítványai tudnak tenni. Ezért kezdődik azzal: légy hívővé és folytatódik azzal: tégy hívővé mindenkit, aki csak az utadba kerül, akihez az Úr Jézus küld.
Az elejét nem lehet megkerülni. Azzal kell kezdődnie, hogy valóban a tanítványaivá válunk. Az akkori tanítvány együtt élt mesterével teljes életközösségben, és mindent a magáévá tett, amit az a mester tanított és igaznak tartott. Akkor nem voltak kritikus tanítványok, vagy ha kritikus volt, elment másik mesterhez. De aki egy mester mellett eltöltött egy bizonyos időt, az átvette az egész életszemléletét, hitét, gondolkozásmódját.
Jézus tanítványává lenni ezt jelenti. Teljes belső azonosulás Ővele. Ebből egyenesen következik, jó esetben nem is kell erőlködnünk, hogy következzék az, hogy mi is az Ő tanítványaivá akarunk tenni másokat. Aki a tanítványságnak a lelki gazdagságát, a Jézus melletti biztonságot, békességet, azt a reménységet, amit Ő az övéinek ajándékoz, átéli, az nem is tudja eltitkolni vagy magában tartani. Az szeretné mindenkivel megosztani ezt, és mindenkit részesíteni ebben az ajándékban.
Jézus jelenlétében él az, aki érti a mennybemenetel evangéliumát. Jézus jelenlétében élni pedig öröm akkor is, ha körülöttünk sok elkeserítő esemény történik. Jézus jelenlétében élni biztonságot jelent, védettséget, az Ő oltalmát. Jézus jelenlétében élni felelősséget is jelent, mert minden az Ő szeme láttára, színe előtt történik, még a legtitkosabb gondolatunk is.
Éppen ez a Jézussal való valóságos hitbeli közösség a mennynek az előíze. Valamit a mennyből éreztet meg velünk, ami mennybement Urunk. Ezt szintén mindazok tapasztalják, akik így, az Ő jelenlétében élnek.
A Heidelbergi Káté, a mi ősi szép hitvallásunk, gyönyörűen foglalja össze ezeket az igazságokat. Többször szoktuk idézni az egyházról szóló tanítását, ami szintén arról tesz vallást, hogy a mennybement Krisztus jelen van, itt munkálkodik tovább igéje és Szentlelke által. Így hangzik ez a kérdés: „Mit hiszel az igaz keresztyén egyházról? Hiszem azt, hogy Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi.” (54)
Ezt a mennybement Krisztusról mondja. Ő folytatja ezt a gyűjtő munkáját itt, az egész történelem ideje alatt, a világ kezdetétől annak végéig, minden nép kö-zött. Magának gyűjti ezt a sereget, oltalmazza és megőrzi. Mivel ez személyes hitvallás, még egy mondatot hozzátesz: „Hiszem, hogy ennek én is élő tagja vagyok és örökre az is maradok.” Ez az a védettség, biztonság, amiről szó volt.
Amikor Jézus mennybemenetelének a célját és a részleteit próbálja megvilágítani, akkor ilyeneket mond: „Hogyan érted azt, hogy felment a mennyekbe? Úgy, hogy Krisztus a földről tanítványai szeme láttára emelkedett föl a mennybe, és a mi javunkra ott van, amíg majd ismét eljön, hogy ítéletet tartson élők és holtak felett.”
És akkor jönnek a „kötekedő” kérdések, hogy ezt jól értsük: „De nincs-e velünk Krisztus mind e világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte, ha felment a mennybe? Krisztus valóságos ember és valóságos Isten; emberi természete szerint nincs többé a földön, de istenségére, felségére, kegyelmére és Szentlelkére nézve sohasem távozik el tőlünk.” Akkor tovább kötözködik: „Nem válik-e el ily módon egymástól a Krisztusban való két természet, ha az emberi természet nincs mindenütt ott, ahol az isteni termé-szet van? Semmiképpen nem, mert az isteni természet megfoghatatlan és mindenütt jelenvaló lévén, ebből szükségképpen következik, hogy a magára öltött emberi természeten kívül is létezik, ugyanakkor abban magában is benne van, és azzal személy szerint egyesülve marad.”
Végül a praktikus kérdés: „Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele? Először, hogy Ő a mennyben az Atya színe előtt nekünk közbenjárónk. Másodszor, hogy a mi testünk a mennyben biztos zálog nekünk arról, hogy Ő mint a mi Fejünk minket, tagjait szintén fölvisz majd önmagához. Harmadszor, hogy Ő viszont zálogul Szentlelkét küldte alá nekünk, akinek ereje által nem a földiekkel törődünk, hanem az odafelvalókkal, ahol Krisztus van, ülvén az Istennek jobbján.” (46-49. kérdések)
És mind e mögött sok ige van, ami fel is van sorolva. Mert, hogy Jézus felment a mennybe, azt is jelenti, hogy még többet, vagy továbbra is ugyanolyan sokat akar nekünk adni, mint amíg itt volt emberi testben a földön. Mindenesetre számíthatunk az Ő közbenjárására, számíthatunk arra, hogy helyet készít a mennyben nekünk is, és közben számíthatunk arra, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig.

Ez a mai úrvacsorás istentiszteletünk különösen is kedves ünnepi alkalom, hiszen most úrvacsoráznak először azok, akik ebben az évben tettek konfirmációi hitvallást és fogadalmat. Bárcsak lenne számukra valóban emlékezetes, szent, szép alkalommá ez! Bárcsak lenne mindig mindannyiunknak igazi ünnep, amikor az úrasztalához járulhatunk.
Jó alkalom ez arra, hogy megvizsgáljuk: mi a haszna az úrvacsorának? Mi-ért kell, miért érdemes úrvacsorázni és hogyan lehet helyesen úrvacsorázni?
Tegyük ezt úgy, hogy leolvassuk a most elhangzott két igeszakaszról azt, amit erről mond. Négy egyszerű, de fontos örömhíre van ennek az igének.
1. Az első, hogy az úrvacsora középpontjában mindig Jézus Krisztus áll, mégpedig az érettünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Úr Jézus Krisztus szemé-lye és váltságmunkája.
Olvastuk a szereztetési igében, amit minden úrvacsora alkalmával hallunk, hogy ezt mondja a mi Urunk: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.”
Kétszer egymás után említi, hogy az Ő emlékezetére kell az úrvacsorát venni. Vagyis emlékeznünk kell arra, hogy mit tett Ő értünk. És mit tett értünk? A folytatás így hangzik: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.”
Nekünk tehát minden úrvacsora alkalmával az Úr Jézus Krisztus kereszthalálának a tényét és jelentőségét kell hirdetnünk. És mi volt annak a jelentősége? Hosszas magyarázat helyett, hadd olvassak néhány mondatot Ézsaiás könyvéből.
„A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kí-nozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (Ézs 53,4-6)
Ez az Úr halálának a jelentősége, hogy Isten Jézuson hajtotta végre a mi bűneink büntetését. Ezért, aki Jézusban hisz és komolyan veszi, hogy ez rá is érvényes, az Istentől teljes bocsánatot kap, mivel Jézus a kereszten már elszenvedte a mi büntetésünket. Ezért fogalmazott a mi Urunk az úrvacsora szereztetésekor így: „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.”
Ez az Úr halálának a jelentősége. Az úrvacsora egyszerű jegyei ezt a hitet erősíthetik meg bennünk. Azt a hitet, amely bizonyos abban, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.” Ezért minden úrvacsorai istentisztelet a hálaadásnak és az ö-römnek a különös alkalma. Ahogy ma énekelni fogjuk egyik szép énekünket: „Örülj, szívem, vigadj, lelkem, ékességed lett a hit. Vacsorához, mégy Jézushoz, hivatalos vagy te itt.” (436. dicséret)
Az úrvacsorai istentisztelet homlokterében tehát az érettünk meghalt és feltá-madott Jézus Krisztus áll, akinek az önmaga feláldozása az egyetlen, de minden időkre érvényes áldozat, amit Isten elfogadott.
2. A második, ami alapigénkből kiderült, hogy minden úrvacsora megerősíti az élő Krisztussal való közösségüket. Így olvastuk ezt itt: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörtünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e?”
Ezt azt jelenti, hogy az a falat kenyér és korty bor, amit itt az úrvacsorában magunkhoz veszünk, Jézus Krisztusnak a nagypénteken összetört testére és a bűneink miatt kifolyt vérére emlékeztet bennünket. De ez az emlékezés nemcsak egyfajta értelmi visszagondolás arra, hogy mi történt akkor, hanem a hí-vő ember átéli ennek a reá való mostani hatását. Azt, hogy ma is ezért kapunk bocsánatot Istentől.
Éppen ezért ez az emlékezés egyfajta imádattá, hálaadássá is válik, és megerősíti a hívőben azt a vágyat, hogy belsőleg azonosuljon az élő Krisztussal. Vele eggyé váljék, egyesüljön. Pontosan úgy, ahogy most énekeltük: „Mert érdemedben részesül, Teveled, Uram, egyesül, ha hív tagja e vendégségnek. Mint a bort s kenyeret veszi, akképp részesévé teszi, a hit őtet az idvességnek.” (437. dicséret)
Tehát lelkiképpen ugyanúgy eggyé válunk Jézussal, mint ahogy testileg, fizikálisan eggyé válunk azzal a falat kenyérrel és korty borral, amit lenyelünk. Ezért is ünnep alkalom mindig az úrvacsora, mert különös hangsúlyt tesz arra, hogy közelebb kerülhet a hívő Jézushoz, megújulhat, elmélyülhet, megerősödhet a vele való lelki közösségünk, ami aztán a hétköznapokban abban mutatkozik meg, hogy egészen valóságos módon együtt járunk, együtt lakunk, együtt élünk a hit által bennünk élő Krisztussal.
Ez a vele való közösség mindig azt is jelenti, hogy szakítani kell azzal, ami tőle idegen, ami tőle is távol tart. Röviden így mondja ezt a Biblia: a bűnnel. Ezért fogalmaz itt a Szentírás ilyen keményen: „Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördögök poharából is, nem lehettek részesei az Úr asztalának is, meg az ördögök asztalának is.” Nincsen is-is. Vágyakozom Jézus Krisztus után, ez kifejezésre jut abban is, hogy úrvacsorázom, de semmi nem változik az életemben, úgy gondolom, mehet minden ugyanúgy tovább, mint addig. Meg sem vizsgálom, hogy neki mi utálatos most az életemben, és az nekem is utálatos lesz. Azt pedig nemcsak megvallom, hanem el is hagyom, úgy ahogy azt a Szentírás mondja. Ez az igazi.
Az erősödik meg a Krisztussal való közösségben, aki ugyanakkor vagdalja a szálakat, amik a különböző bűnökhöz, rossz szokásokhoz, téves beidegződésekhez kötik, és amit Jézus Krisztus elítél az életünkben, azt mi is elítéljük és igyekszünk el is hagyni.
A prófétáknál többször olvashatjuk, hogy Isten amiatt dorgálta az Ő népét, hogy megpróbálták ezt az is-is magatartást. Csak egyre emlékeztetek. Jeremiásnál olvassuk, Isten így mondja: „Eljöttök az én házamba, imádkoztok, bemutatjátok az áldozatot, aztán kimentek onnan, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek.” És ezután kemény feddés jön így semmi értelme templomba menni. Nem kell Istennek az áldozat. Neki nem az áldozat kell, hanem az áldozatot bemutatónak a szíve, az egész élete. Ő az egész embernek akar új életet adni. Nem azt tartja számon, hogy teljesített-e bizonyos vallásos kötelezettségeket. Nincsenek vallásos kötelességek. Szeretetkapcsolat van az élő Isten és a benne hívő között. És ha igazán szeretjük Őt, akkor utáljuk azt, amit Ő utál. Ő utálja a képmutatást, minden tisztátalanságot, és fel van ott sorolva, hogy mi mindent.
Az úrvacsorázik helyesen mindig, aki vágyik arra, hogy megerősödjék ez által is a Krisztussal való közössége, és ugyanakkor kész bármivel szakítani, amit Isten az életében elítél.
3. A harmadik haszna, áldása az úrvacsorának az, hogy nemcsak az élő Krisztussal való lelki közösségben újulhatunk meg, hanem újra és újra átélhetjük az egymással való testvéri közösséget is. Ezt meg így olvastuk itt a következő versben: „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.”
Itt mindnyájan ugyanabból a kenyérből kapunk egy falatot, és ez kifejezésre juttatja azt, hogy valahol mélyen hasonló, sőt azonos a lelki helyzetünk, mert mindannyian kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk, és Jézus érdeméért mindannyian teljes bocsánatot és feloldozást kaptunk. Itt is megszólal azonban az ige, hogy ennek folytatása van. Mivel Isten feltétel nélkül kész megbocsátani a bűnbánó bűnösnek, ebből annak kell következnie, hogy mi is feltétel nélküli szeretettel vagyunk készek elfogadni és szeretni egymást. Ez az Istentől kapott meg nem érdemelt szeretet átárad a hívőn, és ez a szeretet határozza meg a másokhoz való viszonyát.
Korinthusban pontosan ez volt a gyü-lekezet egyik bűne, hogy ez hiányzott a gyakorlatukból. Ezért, mielőtt a szereztetési igére tér az apostol, keményen feddi őket, amikor így ír nekik: „Amikor összejöttök egy helyre, nem lehet úrvacsorával élni, mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik. Hát nincsen házatok, hogy ott egyetek és igyatok? Vagy megvetitek az Isten gyülekezetét, és megszégyenítitek azokat, akiknek nincsen? Mit gondjak erre? Dicsérjelek ezért titeket? Nem dicsérlek.” (11,20-22)
Az volt tudniillik a szokás, hogy ha lehetett, minden este összejöttek Isten igéjét hallgatni, és Istent dicsőíteni. Mivel azonban sokféle emberből állt az a gyülekezet is, és különösen Korinthusban sok rabszolga volt, aki keresztyénné lett, nem tudtak egy meghatározott időpontra megérkezni, hanem amikor elengedték őket. Viszonylag hosszú ideig tartott, amíg összejött a gyülekezet. Ezért ott közben, hogy hasznosan töltsék az időt, megvacsoráztak. Ez egyfajta szeretetvendégség lett volna, hogy ki-ki hoz valamit otthonról, azt elosztják és egyenlően részesednek belőle. Amikor mindenki megjött, elhangzik az igehirdetés, utána úrvacsoráznak. Ehelyett mi történt?
Azok, akik akkor indultak, amikor akartak, mert nem rabszolgák voltak, megérkeztek idejében, elunták magukat, kipakolták az elemózsiát és belaktak. Sőt még ilyen is volt, hogy megrészegedtek. S akkor befutottak, akik késő estig dolgoztak, a rabszolgák, ők semmit sem hoztak magukkal, mert nekik nem csomagolt vacsorát senki, és azt mondták azok, akik ott voltak és jóllaktak: na, most akkor úrvacsorázzunk. Erre írja Pál: milyen dolog ez? Hol van itt a szeretet? Nem az lenne a Krisztus szerint való, hogy megvárjátok egymást, aztán elosztjátok egyenlőképpen, vagy ha nem egyenlőképpen, akkor az, aki késő estig dolgozott és semmije nincs, többet kap, és utána úrvacsoráztok, ebben a szeretetlégkörben? Így azonban jobb, ha nem úrvacsoráztok, mert az nem igazi közösség.
Amikor ilyen dolgokról van szó, mindig keményen fogalmaz Isten igéje, mert Isten nem tűri, hogy miután az Ő szeretetében megfürdünk, megtisztulunk, az reánk árad, az elakadjon bennünk. Ő azért árasztja olyan bőséggel, hogy ugyanilyen bőséggel áradjon tovább. Az a szeretet és bocsánat, amit tőle kaptunk, átformáljon minket. Mindnyájan úgy születünk, hogy ez az enyém és nekem minél több legyen, a többi nem érdekel. Ebből kell újjászületni és a krisztusi természetnek kibontakozni. A krisztusi természet meg az, hogy én inkább nem eszem, csak a másiknak örömöt szerezzek és segítsek. Miért? Mert szeretem. Miért szeretem? Mert engem is szeret az Isten és én így akarok viszonyulni másokhoz, ahogy Ő elfogadott engem.
Ez az igazi szeretetközösség, ez az a lelkület, amire Jézus meg akar tisztítani, meg akar váltani. És ennyire gyakorlati következményei vannak annak, ha valaki csakugyan megerősödött a Jézus Krisztussal való lelki közösségben, abból ilyen életváltozás, gondolkozásváltozás következik, mert a szeretet gazdagon árad.
Az, amire éppen az úrvacsora után adott példát Jézus, amikor megmosta a tanítványok lábát. Amikor azt mondta nekik: „Példát adtam nektek, hogy ahogy én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.” (Jn 13,34)
Jó lenne, ha ebben is megújulnánk minden úrvacsora alkalmával. Úgy nézek a másikra, ha nem ismerem is, hogy teljesen azonosak vagyunk abban, hogy kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk. Ha a kegyelmet hittel elfogadtuk, bocsánatot nyert bűnösök vagyunk. Mindkettőnkre re-ánk árad Isten meg nem érdemelt szeretete. Hát akkor áradjon az tovább rajtunk egymásra is, meg a kívül valókra, meg a nehéz emberekre, netalán még az ellenségeinkre is! Az úrvacsora erre is ad erőt az embernek.
4. És végül, mit jelent az a szó, amire újra és újra rákérdeznek a testvérek, hogy aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét és issza az Úr poharát? Így olvastuk ezt: „Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának.”
Ebből egészen világos, hogy nem az veszi méltatlanul, aki bűnös. Nem erről volt itt szó. Ellenkezőleg: az úrasztalához éppen azoknak kell jönniük, akik tudják, hogy bűnösök, és tudják, mire kérnek bocsánatot, mitől akarnak szabadulni. A korinthusiak bűne az volt, hogy úgy vettek részt ebben a különleges étkezésben, az úrvacsorában, mintha ez semmiben nem különböznék egyéb, közönséges étkezésektől. Tehát nem a lényegének megfelelő módon, nem méltóképpen vették azt, hanem méltatlanul. Mintha az úrvacsora is olyan étkezés lett volna, mint a többi. Ezért nem készültek rá, nem az Isten szeretetén csodálkozó áhítattal vettek részt azon, és egyáltalán semmi következménye nem volt az úrvacsorázásuknak, mert nem változott meg az életük. Ezért méltatlanul, hiába vették. Nem volt semmi jelentősége, semmi haszna a számukra. Gépiesen, megszokásból, így szoktuk minden este, most már jól laktunk, úrvacsorázunk és hazamegyünk.
Azt mondja az apostol: ez a méltatlan. Mert azt nem felejthetjük el soha, hogy itt a Király ad nekünk fogadást. Minden úrvacsora alkalmával a világmindenség teljhatalmú királya enged egészen közel magához és akarja táplálni a lelkünket, erősíteni a hitünket olyan mó-don, ahogy csak Ő tudja. Nagy kiváltság, hogy valaki úrvacsorázhat. Nagy lelki erőket kaphat ebben a Jézussal való közösségben. Újra és újra átélhetjük az Ő halálának a jelentőségét. Ezért kell azt hirdetni.
A kenyér, amit itt eszünk, ugyanolyan közönséges kenyér, mint amit máskor eszünk, de a cél, amiért fogyasztjuk, az nem közönséges, az szent cél, az lelki cél. Azért is csak egy falat, egyébként az étkezés célja, hogy jóllakjunk. Itt nem az a cél. Itt az a cél, hogy ez is emlékeztessen minket arra, hogy így törték össze miattam a bűn nélküli Jézus Krisztust, ahogy ebből a kenyérből törtek egy darabot a kezembe. Ilyen valóságosan eggyé lehetek vele a hit által, ahogy ez a falat eggyé válik velem, ahogy lenyeltem és ott van a gyomromban. Valami nagy lelki valóságot egészen egyszerű mó-don szemléltetni, és ezáltal a hitünket erősíteni — ez az úrvacsora célja.
Aki nem így és nem ezért úrvacsorázik, az méltatlanul eszi és issza. Gépiesen, megszokásból, azért, mert a többi is, de nincs mögött ez. Ezért szükséges az, hogy vizsgáljuk meg magunkat, mielőtt úrvacsorázunk. „Vizsgálja meg azért az ember önmagát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból.”
Önvizsgálattal készülni, hittel elfogadni és komolyan venni azt, amit ez jelent, amire utal, és utána nagy hálával továbbmenni megváltozott élettel. Itt hagyni valami bűnterhet, rossz szokást, és telítődni Krisztussal, az Ő Lelkével és örömével.
Az úrvacsora középpontjában tehát mindig Jézus Krisztus személye van. Mégpedig az Ő halálát hirdetjük ilyenkor. Ő jelen van az úrvacsorában. Nem a kenyérben és borban, hanem az Ő igéjében — ahogy Ő mondta. Ahol az Ő igéje hangzik, ott van Ő jelen.
Megerősödhet a hívő a vele való közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy szakít a bűnökkel. Megerősödhetünk az egymással való testvéri közösségben, de ennek együtt kell járnia azzal, hogy megújulunk az egymás iránti szeretetben. Ahogy Jézus szeretett minket, úgy akarjuk mi is szeretni egymást.
Akkor nem fogunk méltatlanul úrvacsorázni, hogy ha tudjuk ez mire való. Ha megvizsgáltuk magunkat, ha hittel túllátunk az egyszerű jegyeken arra a nagyszerű eseményre, ami a Golgotán történt, és ha tudjuk, hogy ez személy szerint reánk is érvényes és megváltozik az életünk.
5. Még mintegy függelékként néhány egészen gyakorlati dolgot hadd említsek, mert erre is többször rákérdeznek a testvérek. Először mindig a kenyeret vesszük, utána a bort. Miért? Mert így van leírva a Bibliában és Jézus is ebben a sorrendben adta a tanítványoknak.
Nem feltétlenül ilyennek kell lennie a kenyér anyagának. Vannak felekezetek, ahol kovász nélküli kenyeret, vagyis ostyát vesznek. De tudok olyan hívőkről, akik a szöges drót mögött kukoricapuliszkával úrvacsoráztak, meg borókafenyőből kotyvasztottak valami levet, és hiszem, hogy az az úrvacsora is ugyanolyan érvényes volt, mint amikor mi fehér kenyérrel és finom borral emlékezünk az Úr halálára. Mert nem a jegyek anyaga teszi érvényessé az úrvacsorát, hanem az a Jézus teszi érvényessé, aki meghalt helyettünk a kereszten, és az a hit, amivel komolyan vesszük, hogy helyettünk is meghalt a kereszten.
Praktikus dolog, ha három ujjal vesszük a kenyeret, mert néha megszorítjuk két ujjal, aztán kettétörik és az úrvacsora áhítatát és szentségét ilyen apróságok is megzavarhatják. Ha mégis megtörténik, ne zavarjon senkit. Általában egy kortyot szoktuk a kehelyből inni, mert ez csak emlékeztet arra, ami történt, de ha történetesen valaki a kis kelyhet kiissza, az sem baj. Ezt a kelyhet ne úgy „dobjuk be”, mint a stampedlit szokták némelyek, hanem eközben is az Úr halálára gondoljunk. Akkor lesz méltóképpeni az úrvacsorázásunk, ha ezt is ilyen szent gondolatokkal és hálával vesszük magunkhoz. Ezért jó az, ha előtte is, közben is, utána is imádkozunk.
Nehéz megérteni azt, hogy amikor Isten ad itt nekünk egy félórát arra, hogy csendben megálljunk előtte, akkor mindenféle nézelődéssel töltjük az időt ahelyett, hogy végre a templom csendjében kiöntenénk a szívünket neki. Úgy sem lehet eltéveszteni semmit, mert ha csukott szemmel imádkozik is valaki, meghallja, hogy az ő sora következik és felálltak az emberek. Nem kell izgulni semmi miatt.
Bár árasztaná ki Isten reánk a könyörgésnek a lelkét és tudnánk Őt dicsőíteni itt! Tudnánk neki konkrétan bűnt vallani. Tudnánk hálát adni a bocsánatért és kérdezni Őt, hogy mi az, amitől éppen most akarja megtisztítani az életünket.
Még egy utolsó kérdés. Milyen gyakran kell úrvacsorázni? Nem kell egyáltalán, de aki tudja, hogy mit jelent az úrvacsora, az olyan gyakran úrvacsorázik, amilyen gyakran csak lehet. Mert ha ez azt célozza, hogy megerősítse a hitünket, megújítsa a Krisztussal és egymással való közösségünket, kézzelfoghatóbbá tegye számunkra, hogy mivel akarunk szakítani, és miben akarunk változni, akkor erre minél gyakrabban rászorulunk mindnyájan. Ha meg ez ajándék, akkor minél gyakrabban tartsuk a kezünket, hogy Isten megajándékozzon vele bennünket.