Cseri Kálmán

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a csendes vasárnap estén. Külön öröm ma számunkra, hogy itt vannak közöttünk első éves konfirmandusaink szerettei is. Szeretettel köszöntjük a Kárpátaljáról érkezett testvéreket is. Isten áldja meg közös lelki épü-lésünket, és Isten áldja meg gazdagon az ő otthoni szolgálatukat.
Ádvent küszöbén vagyunk. Kevesen gondolják — legalábbis akinek említettem eddig, még mindenki meglepődött —, hogy jövő vasárnap már ádvent első vasárnapja lesz. Legalább az ádventi időben fontos, hogy figyelmünket a mi megváltó Urunk, Jézus Krisztus második eljövetelére fordítsuk. Sok fontos, sorsdöntően fontos kijelentést mondott Jézus a visszajövetelével kapcsolatban. Mennybemenetelekor ezt ígérte határozottan: eljön egy nap, amikor Ő teljesen váratlanul megjelenik nagy hatalommal és dicsőségben, nem úgy, mint először, karácsonykor, egy istállóban. Amikor mindenre világosság derül. Amikor kiderül minden hazugságról, hogy hazugság, minden igazságról — akármilyen csendesen mondták vagy élték is meg —, hogy igazság. Amikor mind a kettő elveszi a jutalmát: az igazság, a hazugság és bűnök is. Amikor Jézusnak minden ígérete beteljesedik majd, s azokat, akik mindvégig ragaszkodtak Őhozzá, magához veszi abba a világba, amelyikben nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom, betegség, nélkülözés, félelem, veszekedés, és nem lesz hazudozás sem, tolvajlás sem, sem az egyéni életben, sem a közösségiben. Amikor az Isten lesz minden mindenekben.
Akik pedig Őt visszautasították, mert minden egyéb fontosabb volt számukra a földön, mint Ő maga és az általa felkínált szabadítás, azoknak egy örökkévalóságon át nélküle kell létezniük. Mert az Ő világos tanítása szerint a halál nem a megsemmisülés, hanem az Isten nélküli létezés. Ő azonban minket életre hív. Abból az igazi, teljes, isteni örök életből akar adni már itt sokféle nyomorúságunk, gondunk, vergődésünk, félelmünk között, és azt készíti el a benne hívőknek odaátra az örökkévalóságban is.
Akik a bibliaolvasó vezérfonal szerint olvassuk a Szentírást, napok óta a Márk evangéliuma 13. fejezetében Jézusnak erről szóló tanítását tanulmányozzuk. Ezeket a jézusi tanításokat mintegy summázza, összefoglalja Pál apostol utolsó levelében, amit Timóteusnak írt.
Timóteus akkor egy nagy pogány városban, Efézusban volt lelkipásztor, ahol sokféle nehézséggel kellett megküzdenie. Rengeteg tévtanító hemzsegett ott, sok téves tanítás próbálta a Krisztusban hívő fiatal keresztyéneket megzavarni. Timóteus meg olyan félénk természetű, a leírásokból arra következtethetünk, hogy törékeny fizikumú, fiatal ember volt, és az egyik sem előny, ha valakinek tekintéllyel kell fellépnie. Pál apostol ebben a levélben bátorítja lelki gyermekét. Ő nem mehet oda, mert börtönben van. Annyira börtönben, hogy küszöbön áll a kivégzése. Itt már biztosra veszi, hogy Jézusért, a hitéért meg kell halnia. Azt írja a levél végén: az én elköltözésem ideje egészen közel van, és múlt időben beszél mindenről. A nemes harcot megharcoltam — nem mondja, hogy megyek harcostársnak hozzád, most már nem lehet — futásomat elvégeztem, de a hitet megtartottam. És erre biztatja Timóteust is, hogy mindvégig tartsd meg azt, amit eddig kaptál Jézustól, azt add tovább másoknak. Ne zavarjon téged az a sok zavaros tanítás, ami körülötted hangzik.
Azért olvastam fel most ezt a jézusi tanítás summáját, amit itt Timóteusnak ír Pál, mert szemléletesen elénk tárja, milyen lesz az az utolsó idő, ami a mi Urunk második eljövetelét közvetlenül megelőzi, és amire éppen ezért felkészülhetünk idejében. És milyenek lehetnek — ha tetszik: milyeneknek kell lenniük — azoknak, akik csakugyan hisznek Jézus Krisztusban. Erről a két kérdésről beszél alapigénk.
Milyen lesz az az idő? Azt olvastuk itt a 3. fejezet 1. versében: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek.”
Melyek ezek az utolsó napok? Ezek, amikben élünk. A pünkösdtől az Úr Jézus második eljöveteléig terjedő nagy világkorszakot nevezi a Biblia utolsó napoknak. Nyilván ezen belül is lesznek majd a legutolsó napok, az Ő visszajövetelét közvetlenül megelőző időszak, de azt nem tudjuk pontosan, mikor kezdődik el. Mindenesetre azok a jelek, amelyek figyelmeztetik az embert, szaporodnak, amik arra utalnak, hogy nemcsak fizikális tény, hogy minden nappal közelebb kerülünk Jézus eljöveteléhez, hanem egyre rövidül, rohamosan rövidül az az idő, ami még hátra van, és mivel Ő váratlanul jön el, a felelős, értelmes ember idejében készül fel a vele való találkozásra.
Mi jellemzi ezeket az utolsó napokat? Két dolog különösen. Azt írja itt az apostol: az igazsággal szembeni ellenállás és a szeretetlenség.
Nem bírják elviselni az emberek az igazságot. Érdemes megkérdezni magunkat, hogy ha valaki a szemünkbe mondja a hibáinkat, esetleg olyan dolgokkal illusztrálva, amiknek ő szem- és fültanúja volt, milyen könnyen vagy nehezen viseljük azt el. Nem ő lesz-e a csúnya bácsi, csúnya néni csak azért, mert igazat mondott, ahelyett, hogy azt mondanánk: de jó, hogy még idejében megtudtam, szeretnék megváltozni, és nem így élni tovább.
Az igazsággal szembeni ellenállás és a szeretet nélküliség jellemzi majd az utolsó napokat. Jézus így fogalmazta ezt: „a gonoszság megnövekedik, és a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24,12)
Ennek a szemléltetésére ír az apostol itt egy hosszú listát. Egy kicsikét elemezzük, és ne legyen ez unalmas számunkra. Tizenkilenc jellemvonását sorolja fel ezeknek az utolsó napoknak, de roppant tanulságos az, hogy az első kettő meg az utolsó kettő a szeretettel kapcsolatos. Azt mondja: az fogja jellemezni az embereket mindenekelőtt, hogy önmagukat és a pénzt szeretik. Az utolsó kettő: az fogja jellemezni őket, hogy az élvezeteket szeretik, és Istent nem szeretik.
Különös ez a figyelmeztetés, mintha itt is az Úr Jézus tanítására épülne Pálnak a tanítása, aki az összes parancsolatot ebbe a kettőbe foglalta össze: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből — ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlít ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az összes többi — mondja Jézus.
Jellemző a mai tévtanítókra, hogy némelyek azt terjesztik — könyvet is írtak már erről —, hogy ez a két parancsolat nem kettő, hanem három. Arról szól, hogy szeresd az Urat, szeresd felebarátodat és szeresd önmagadat. Ha három lenne, akkor Jézus nem mondta volna, hogy „e két parancsolattól függ az egész törvény.” Azt nem kell nekünk megparancsolni, hogy szeressük magunkat. Más kérdés az, amire a jó szándékú tévtanítók gondolnak, hogy fogadja el az ember magát. Ne legyen mindig kifogása saját maga ellen. Fogadjam el Istentől, hogy nő vagy férfi vagyok, ilyen a külsőm, ilyenek a képességeim stb. Más dolog, hogy elfogadom magamat, és megint más, hogy szeretem magamat. Jézus azt mondja: szeresd az Urat és szeresd a másik embert.
Ez fog hiányozni egyre jobban az utolsó időkben. Nem is tudom, hogy miért mondom ezt jövő időben. Nyugodtan mondhatjuk: ez hiányzik egyre jobban napjainkban. Az Isten iránti őszinte, átgondolt, megalapozott szeretet, és mindaz, ami ebből következne, és az egymás iránti odaadó, áldozatkész, önzetlen szeretet. És hogy ez miért hiányzik, ezt sorolja itt tovább Pál: Isten helyére ezek az emberek más isteneket tesznek. Például: önmagukat. A következő három az önistenítésnek a jellemzője. Lesznek dicsekvők, gőgösek és istenkáromlók.
Óvodás korunk óta, vagy már azt megelőzően ilyenek vagyunk. Amivel csak lehet, dicsekszik az ember. Már csak azért is, hogy egy kicsit feljebb emelje magát, mint a többi. A gőg, dölyf, elbizakodottság sokféle formájával megkeserítjük egymás életét. Az istenkáromlást meg nem is tekintik már bűnnek. Sokan észre sem veszik. Ha valakit szeretettel figyelmeztet az ember — és mindig csak szeretettel szóljunk ilyenkor, ha szólunk —, akkor sokan csodálkoznak. Én, szidtam Istent? Már fel sem tűnik. Hozzátartozik az élethez a dicsekvés, a gőg és az istenkáromlás.
Itt jön öt olyan tulajdonság, amikor fosztóképzővel látta el a szavakat az apostol. Azt írja: szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek és kérlelhetetlenek lesznek. Ez az utóbbi azt jelenti: könyörtelen, akitől hiába kérek bocsánatot, nem számíthatok arra, hogy megbocsát. Egyébként is könyörtelen, csak a saját érdekei számítanak. Keresztülgázol mindenkin úgy, hogy észre sem veszi, vagy még dicsekszik is vele, hogy ő milyen életrevaló.
Ezek azok, amik hiányoznak az életből: a szeretet, hála, szentség, engedelmesség, irgalom. Ha ezek meglennének, egy csomó válóperes eljárásra nem kerülne sor. Ha ezek nem hiányoznának az életből, sokkal kevesebben tolonganának az orvosi várókban. Egészségesebb lenne a szó mindenféle értelmében a társadalom, és egészen más érzésekkel sietnének haza az emberek, akármilyen szerény otthonukba is. De hát ezek hiánycikkek.
És akkor még megemlíti: mértéktelenek, rágalmazók, féktelenek lesznek. A jóra nem hajlandók, árulók, felfuvalkodottak, inkább szeretik az élvezeteket, mint Istent. Most ezeket nem részletezem, de azt hiszem, ha bármelyik napilapot kinyitjuk, akkor csaknem minden oldalán találhatunk illusztrációt ehhez. Itt van az árulás, itt van a képmutatás, itt van a hazugság. Mindenki tudja, hogy nem úgy van, de azért leírják, a nyomdafesték sok mindent elbír. Vezessük félre egymást, tévesszük meg egymást vakmerően, felfuvalkodva, kérlelhetetlenül. És egyre inkább ilyen lesz az élet.
Itt az apostol továbbmegy, és azt írja: mindez a métely befurakodik a gyülekezetbe is, mert a gyülekezetben is kezd elterjedni az, hogy vannak ott olyanok, akik a kegyesség látszatát megőrzik ugyan, de annak az erejét megtagadták. A kegyesség a Bibliában az Istenfélelem. Károli Gáspár sok helyen így is fordítja ezt a szót. Kegyes ember az, aki ismeri Istent és éppen ezért őszintén, szívből tiszteli. Aki előtt Isten abszolút tekintély, az Ő szava parancs, és az életét minden tekintetben Isten szavához igazítja. Ez a kegyes ember. Nem tökéletes, vannak bűnei, hibái, vétkezik is, de mihelyt Isten igéjével valaki meginti, akkor az igének mindig igazat ad, és ő változik meg, nem az igét akarja megváltoztatni. Nem azt mondja: az ma már nem érvényes, mert másképp kell érteni. Ez a kegyes ember.
Azt írja az apostol: vannak, akiknél a kegyesség látszata megvan, de annak az erejét megtagadták. Akiknél a vallásos formaságok megvannak, de Isten igéje egyáltalán nem hatotta át az egész gondolkozásukat, szokásaikat, jellemüket. Akiknél a kegyesség látszata megvan. Ők azok, akik tudják, hogyan kellene élni, de egyáltalán nem úgy élnek. Ők azok, akik azonnal tudnak ítélkezni, ha mások házasságáról és családi életéről van szó, de az életük kisebb-nagyobb botlásaink könnyen túlteszik magukat, sőt durva házasságtörést sem tekintenek bűnnek. Ők azok, akik a gyerekeiket vallásosan neveltetik, de ha valamelyik gyermekük Jézus Krisztus elkötelezett tanítványává lesz, megijednek és visszafogják: azért már ilyen őrültséget ne kövessen el egy tizen- vagy huszonéves, hogy naponta kétszer is elmegy a templomba. Meg még hét közben is, és mindennap olvassa a Bibliát. Hova fog ez vezetni?
Mert a kegyességnek csak a látszatát ismerik, de annak az erejét, amikor az valóban összeköt egy embert az élő Istennel, azt nem ismerik és megtagadják. Ők mondogatják Isten nevét, de egyáltalán nem tekintik Úrnak. Szoktak beszélni az imádkozásról, de vagy egyáltalán nem imádkoznak, vagy nem ismerik az igazi imádságnak az erejét. Ők inkább egy intézményhez ragaszkodnak, mint egy élő személyhez, Jézus Krisztushoz. Tisztelnek bizonyos kedves hagyományokat, de nincs igazi lelki közösségük a mi Megváltónkkal. A külső, úgyahogy rendben lenni látszik, a kegyesség látszata megvan, de belül — ahogy Jézus mondta a farizeusokról — tele van szennyel és rothadással. Akik a kegyesség látszatát ismerik csak, de az erejét nem, azok kettős életet élnek. Hétfőtől szombatig ugyanúgy, mint a világ. Tulajdonképpen vasárnap is ugyanúgy, mint a világ, csak meg van fejelve, mondjuk egy templomozással, és ettől a kegyesség látszatát sikerül fenntartani.
Ez az újjászületés nélküli vallásosság életveszélyes állapot. Örökéletveszélyes. Mert becsapja magát is az ember. Azt hiszi, rendben van lelkileg. Azt gondolhatja — bár az ilyenek nem gondolnak az Úr Jézus visszajövetelére —, hogy rendben van, elő van készítve a vele való találkozása, holott ez egyáltalán nem felel meg a valóságnak. De ezek az emberek becsapnak másokat is, mert a kereső, Istent-kereső, még nem hívő, de vágyakozó ember találkozik egy ilyennel, akinél a kegyesség látszata megvan, de annak az erejéről fogalma sincs, s azt hiszi: ilyenek a hívők. Azt mondja: bocsánat, én ilyen nem akarok lenni. És teljesen igaza van. Olyan ne is legyen! De ha nem lát maga előtt hiteles, krisztusi, újjáteremtett, elkötelezett tanítványt, akkor eltéved. És ez a látszólag keresztyén „útonálló” lesz a számára. Útját állja a Krisztushoz vezető úton.
Ezért írja itt Pál Timóteusnak: Édes fiam, te legyél valódi keresztyén. Hagyd a látszatokat a csudában. Irtsd ki magadból mindazt, ami látszat. Igazi keresztyén legyél! Krisztus éljen benned egyre hatalmasabban.
És ha ilyen lesz Timóteus, akkor milyen lesz? Akkor milyen életet tud felmutatni ott az efézusiaknak? Erről szól ma igénknek a második része. Kétszer is, mégpedig hangsúlyos helyen, a bekezdés elején ott van: „de te …” Azok így csinálják, vannak egészen istentelenek, vannak vallásoskodók. Mindenfélék vagyunk. ”De te …” Te legyél igazi! Benned maga Jézus jelenjen meg ott Efézusban. És maradj meg mind amellett, amit eddig megismertél, igaznak ismertél, ami formálta az életedet, ami benned Krisztus, az növekedjék. Keresztelő János programja valósuljon meg az életedben: Jézus növekedjen, te meg legyél egyre kisebbé. És akkor egyedül is erősebb leszel, mint ők mindnyájan, mert a benned élő Krisztus erősebb. Ne azt nézd, hogy nyiszlett az alakod, meg fiatal vagy, meg megszólnak, meg megjegyzéseket tesznek, meg magukat milyen okosnak tartják ezek a tévtanítók. Krisztust nézd! Őt mutasd fel, Őróla beszélj, Ő szólaljon meg rajtad keresztül, és úgy élj, hogy az önmagáért beszéljen, és Krisztusra mutasson.
És hogyan lehet ilyen Timóteus? Ez az egyik legfontosabb tanítása mai igénknek. Úgy lehet ilyen, hogy ragaszkodik a szent Írásokhoz, amelyeket gyermekkora óta ismer. És miközben a gonosz emberek és az ámítók továbbmennek a rosszban, tévelyegve és másokat is eltévelyítve, te maradj meg abban, amit tanultál. Amiről megbizonyosodtál. Ne felejtsd el azt sem, hogy kitől tanultad — és itt egy kicsit magáról beszél az apostol. Timóteus lisztrai volt, és Lisztrában kövezték agyon Pált úgy, hogy azt hitték, meghal, és ki is vitték a városból, mert a halottaknak a falun kívül a helyük, és a barátai locsolták fel aztán, és Isten kegyelme megtartotta őt. Timóteus ezt mint gyerek, a saját szülővárosában végignézhette. Erre emlékezteti őt az apostol, hogy amit neked most Efézusban szenvedned kell, az biztos sok, de én annál sokkal többet szenvedtem, de Isten minden bajból kimentett. Te is Őbenne bízzál. Ne ijedj meg a fenyegetésektől, a tényleges szenvedésektől sem, hanem a teljes Írás legyen a te lábad alatt a sziklaszilárd fundamentum. Mert a Szentírás Istentől ihletett és az hasznos: tanításra, feddésre, megjobbításra, igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.
Vagyis azt mondja: édes fiam, Timó-teus, ebben a szellemi zűrzavarban, amiben élsz, amelyikben olyan kevés igazán hívő keresztyén van körülötted egyelőre (aztán majd — reméljük — egyre többen lesztek Efézusban), a legfontosabb, hogy ismerd a Bibliát. Te gyermekkorod óta ismered. A levél elején írja az apostol: neked hívő édesanyád, imádkozó nagyanyád volt. Te az anyatejjel együtt szívtad magadba az igét. Ez óriási előny ebben a zűrzavarban, amiben élsz. El ne felejtsd, hogy mit tápláltak beléd hívő eleid a Szentírásból! El ne felejtsd, hogy mit tanultál tőlem! Olyan szép, ahogy Pál az emberi személyiség egyre mélyebb rétegeibe megy. Azt mondja: amit láttál tőlem, az hitelesítette azt, amit tanultál, mert ismered nemcsak a tanításomat és az életemet, hanem még a szándékaimat is. A szívem mélyéig láthattál, és nem láttál ellentmondást szó és élet között. Na, próbálj meg ilyen lenni te is, és akkor világítani fogsz abban a nagy szellemi sötétségben. Isten pedig hatalmasan használni fog téged.
Óriási dolog, ha az utolsó napokban, amiben élünk, egy gyerek úgy mehet el otthonról, hogy ismeri a Szentírást. Hogy a napi élelemmel együtt magába szívhatja Isten igaz igéjét, és életének egy későbbi kritikus pillanatában eszébe jut az az ige, ami az életét mentheti meg. Tudnék mondani példákat erre, hogy valakinek a szó szoros értelmében az életét mentette meg egy-egy olyan igen, amit gyerekkorában megtanult és akkor még hitte, aztán jött egy kanyar, eltávolodott esetleg Istentől, de egy kritikus pillanatban eszébe jutott az az Isten, akiről csak azt hallotta a szüleitől, nagyszüleitől, másoktól, „Pál apostolaitól”, akik lelki vezetői voltak, hogy hatalmas, hogy szeret minket, hogy gondja van ránk, hogy név szerint számon tart, hogy számíthatunk rá. És egyszer csak a szív mélyéről felszínre jött egy ige, belekapaszkodott abba az igébe, és az megtartotta. Ezért nem luxus az, hogy a gyerekek megismerjék a Szentírást és azon keresztül azt az Istent, aki magát nekünk a Bibliában kijelenti. Aztán utána már csak arra kell bátorítanunk őket, amire itt Pál Timóteust: el ne távolodj tőle! Maradj meg mindabban, amit tanultál. Bizonyosodj meg, amiről pedig egyszer már megbizonyosodtál, abban meg ne válj bizonytalanná, ragaszkodj ahhoz, ha az Isten kijelentésére épült.
Nem tudom, melyikünknek hol van a Biblia az életünk értékrendjében? Egyáltalán fizikailag is hol van otthon a Bibliánk? Mennyire fontos az nekünk? Mi a szerepe, mi a jelentősége? Mi a jelentősége Isten igé-jének a család életében? Hogy születnek a döntések? Vajon kérdezzük azt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjünk, mert csak te tudod, hogy mi jó nekünk igazán? Mit akarsz, hogy a gyerekeink cselekedjenek, mert csak te ismered őket igazán, és te tudod, hol lesznek boldogok és tesznek boldogokká másokat is?
Boldog az a család, ahol ez természetes, magától értetődik, naponta történik, mert ott Isten nem marad néma. Ott valóban tanácsol, és utólag mindenki hálát adhat érte.
Milyenek Isten gyermekei? Olyanok, akik ismerik az igét, és ahhoz igazítják az életüket. Éppen ezért egészen mások, mint azok, akik nem ismerik Istent. Ezért mondják: furcsák a hívők. És tényleg, egyre furcsábbak leszünk, mert egyre messzebb kerül a világ gondolkozása Isten igéjétől.
A hívő nép olyan furcsa, hogy nem hajlandók gyűlölni senkit. Ezt sem, meg annak az ellenségét sem. Olyan furcsa népek a hívők, hogy szeretik a házastársukat, és nem akarják megcsalni soha, és így is boldogok és elégedettek. Olyan furcsák a hívők, hogy nem bálványozzák a gyerekeiket, hanem szeretik őket. Ez ugyan sokkal nehezebb dolog, viszont a gyerekeknek csak ez a jó. Olyan furcsák, hogy még mindig általában sok gyereket vállalnak, és mégsem a gyerekek vannak az életük középpontjában, hanem Isten. Így járnak jól a gyerekeik is. (Ezt a gyerekeik szokták elmondani.) Olyan furcsa emberek, hogy nem a maguk terveit akarják minden áron megvalósítani a gyermekeik életében sem, hanem a teremtő Istent kérdezik: mik az Ő tervei. Olyan furcsák, hogy nem féltékenyek Istenre, és ha a gyerekeik megszeretik az Úr Jézust, akkor annak örülnek; ha netalán még ilyet mondanak, hogy jobban szeretem az Úr Jézust, mint téged, akkor sem sértődnek meg, mert tudják, hogy így jár jól a gyerek is, a szülő is, és ez úgyis másfajta szeretet, és ez tesz a helyére mindent. A hí-vők nem sikeres embert akarnak faragni a gyerekeikből minden áron, hanem Istennek engedelmes emberré próbálják formálni őt. Nem feltétlenül gazdaggá akarják tenni, hanem arra vágynak, hogy irgalmas szíve legyen, mivelhogy az Úr Jézusnak az volt, és szeretnék, hogy hozzá hasonlítson. Nem a munkakörülmények miatt panaszkodnak örökké, hanem igyekeznek minőségi munkát végezni, akárhova kell is állniuk. Egyáltalán a minőségre igyekeznek erkölcsi téren is, az emberi kapcsolataikat tekintve, minden tekintetben.
Ezért tűnik fel az ő életük ebben a világban az utolsó napokban. Ezért súgnak össze sokszor a hátuk mögött, hogy így is lehet élni, vagy inkább megkérdezik: vajon hogy lehet így élni és megélni? A tények azt mutatják: megélnek. Furcsák ők, mert mindennél jobban szeretik Jézust, és éppen ezért ezek a fosztóképzős értékek nem hiányoznak az életükből. Megvan a mértéktartás, a szeretet, a mások iránti tisztelet, családon belül is az egymás iránti tisztelet. Ezért persze egyre több szenvedésben is van részük. Egyre nehezebb igazi hívőnek lenni. Akinél csak a kegyesség látszata van meg, de annak az erejét nem ismeri, annak nem nehéz, — de azoknak egyre nehezebb, akik következetes Krisztus-tanítványok ma is, és egyre nehezebb lesz. Erről is szól itt Pál apostol.
Furcsa lelkigondozás ez, amiben Timó-teust részesíti, mert ha közönségesen akarnám fogalmazni, akkor mondhatnánk azt: fel a fejjel Timóteus, lesz ez még rosszabbul is! De nekünk tudnunk kell, hogy lesz ez még rosszabbul is. Egyre nehezebb lesz Jézushoz tartozni, de ama napon, amikor Ő majd megjelenik, akkor mindenki megbizonyosodhat arról, hogy csak így volt érdemes eltölteni ezt a rövid életet. Őhozzá ragaszkodva, Őt mindig előre engedve (a kegyesség szó ezt is jelenti, hogy valakit előre engedek és követem), Őt tisztelve, Őt követve, Őt képviselve.
Erre hív minket ma este is. El kell dönteni mindannyiunknak, mi ér többet. Az, ami ideig-óráig kellemesebbnek látszik, — vagy az, ami már itt is, és majd az örökkévalóságban is igazi érték marad. Isten ránk ilyen igazi értékeket bíz. Ezekkel gazdagíthatjuk egymást már most, és ezeknek a gazdagsága teljesedik ki majd odaát is.

Annak az igeszakasznak, amit múlt vasárnap olvastunk a Kolosséi levélből, a központi mondanivalója ez volt: igazán megismertétek az Isten kegyelmét. Arról írt ott az apostol, hogy miben mutatkozott meg a kolosséi keresztyének életében Isten kegyelmének a munkája.
Láttuk, hogy abban, hogy a világból átkerültek Krisztusba, és láttuk, mit jelent ez. Ebben az állapotukban bőségesen jelentkezett életükön a hit, szeretet és reménység gyümölcse, és abban láthatták Isten kegyelmét, hogy Istennek volt szava hozzájuk. Hogy az igazság beszéde, az evangélium hangzott. Küldött valakit abba a pogány vá-rosba, aki Jézus Krisztusról hitelesen beszélt nekik, és ennek nyomán ők is hittek Jézusban. Ez jelentette azt, hogy igazán megismerték az Isten kegyelmét.
Itt a folytatásban, a mai szakaszban pedig ez a felszólítás hangzik el: „… tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát…” Isten munkája mindig azzal kezdődik, hogy megismerhetjük az Ő kegyelmét, de ez mindig azzal folytatódik, hogy utána meg kell ismernünk az Ő akaratát. Isten kegyelme munkálkodik először bennünk, aztán munkálkodni akar általunk, használni akar minket mások javára. Először megdolgoz minket a kegyelem, kicseréli a szívünket, a kőszív helyére hússzívet ad, utána pedig megdolgoztat, használni akar Isten bennünket.
A kegyelem megismerése azt jelenti, hogy megtudom, mit tett Isten értem; az Ő akaratának megismeréséből pedig az következik, megtudom, mit kell tenni nekem mint az Ő megváltottjának. A sorrend felcserélhetetlen. Az soha nem működik, hogy elkezdek sok jót cselekedni, és ezért mintegy jutalmul, kapom Isten kegyelmét, mert magamtól képtelen vagyok megérteni is és cselekedni is az Ő akaratát. A sorrend mindig az, hogy Isten az Ő kegyelmével újjáteremt, és mint újjáteremtett ember, képes vagyok érteni és cselekedni az Ő akaratát.
A krisztusi életnek ugyanolyan szívverése van, mint ahogy a testünket az tartja életben, hogy a szívünk összeszorul, elernyed, összeszorul, elernyed, és ezt évtizedeken át, akár száz évig is ismétli. Jézus is azt mondja először: jöjjetek énhozzám, és utána ugyanezeknek azt mondja: menjetek el a pogányokhoz. Először így szól: hallgassátok, amit mondok, utána így: hirdessétek, amit mondtam. Ahogy a múltkor fogalmaztuk röviden: vedd és vidd! Hidd, amit Ő mond, és utána éld, élj aszerint.
Csodálatos tisztasággal, a Szentlélek ihletése alatt fogalmazta ezt meg Pál apostol az Efézusi levélben. Ebből az igéből éppen tegnap írtunk dolgozatot a konfirmandusokkal, és ezt mindenkinek tudnia kellene szó szerint: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokban járjunk” (Ef 2,8-10).
Ez a sorrend. Kapok egy nagy ajándékot Istentől minden érdemem nélkül. Kegyelemből adja az üdvösséget, amit a hitemmel megragadok. Még nem csináltam semmit. Ajándékba kapom minden hozzájárulásom nélkül az üdvösséget, de ebből az következik, hogy utána azokat a jó cselekedeteket végezzem egész életemben, amelyeket szintén Isten készített el, — tehát ez is kegyelem, hogy így tölthetem el az életemet, és nem hiábavalóságokkal. És az is az Ő kegyelme, hogy képes vagyok elvégezni azokat a jó cselekedeteket, amiket Ő készített el nekem, hogy azokban járjak.
A Heidelbergi Káté is utolérhetetlen szépséggel fogalmaz: „lehetetlen, hogy akik igaz hit által a Krisztusba oltattak, a háládatosság gyümölcseit ne teremjék.” Mert aki valóban új életet kapott Krisztustól, annak a szívében olyan hála fakad fel, ami egy életen át arra indítja, hogy Istennek kedves életet éljen.
Előbb megteremti bennünk Isten a hitet, és ez a hit megtermi a krisztusi erkölcsöt. De az erkölcs mindig már gyümölcs. A rossz fának rossz gyümölcse van. A hitvány fa nem is terem gyümölcsöt. Itt van körülöttünk ez az erkölcs nélküli vagy romlott erkölcsű, erkölcstelen világ. A jó fa termi a jó gyümölcsöt. Akibe Krisztus élete beoltatott, az termi a Krisztusra jellemző cselekedeteket, a jó gyümölcsöket. Ehhez előbb el kell ültetni a fát, aztán néhány évig gondozni úgy, hogy nem terem, és egyszer csak teremni kezd, sokáig és bőségesen.
Isten kegyelmének a felragyogtatása után, amiről a múltkor volt szó, Pál apostol ma három feladatot ad a kolosséi keresztyéneknek, és ezen az igén keresztül Isten ma nekünk is. Azt írja: ismerjétek meg az Isten akaratát, cselekedjétek az Isten akaratát, s ha kell, vállaljatok szenvedést is Isten nevéért. A végén mond még egy rövid, megrendítő imádságot, majd arra is kitérünk röviden.
1. Ismerjétek meg az Isten akaratát. Mert — így kezdi a mai szakaszunkat — mióta hallottunk arról, hogy titeket az Isten kegyelme újjáteremtett, azóta „azért könyörgünk, hogy tökéletesen ismerjétek meg az Ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén.”
Ha emlékszünk a sorozatunk első részére, akkor eszünkbe jut, hogy bizonyos rossz szándékú tévtanítók férkőztek be a kolosséi gyülekezetbe és megzavarták az ottani hívőket. Az ő kedvenc kifejezésük volt az ismeret, mégpedig bizonyos titkos ismeret, amihez az ő révükön lehet jutni, és ha valakit ők beavatnak ebbe, akkor juthat el a teljességre, a tökéletességre.
Pál azt mondja: szó sincs róla. Isten kijelentette magát nektek már eddig is. Valamennyire már megismertétek Őt. Ezt az ismeretet nem kiegészíteni kell, hanem elmélyíteni. Ő továbbra is kijelenti magát, megismerhetitek Őt egyre mélyebben. Növekedjetek az Isten ismeretében! (10. v.)
Most, hogy belemélyedtem ennek a szö-vegnek az elemzésébe, újra elcsodálkoztam azon, hogy mennyire Isten Szentlelke ihlette a szentírókat még a megfelelő kifejezések megválasztásában is. Pál apostol ugyanis itt az ismeretre, az Isten megismerésére (miközben közvetve a gnosztikusokkal vitatkozik), egy olyan szót használ, ami sokkal többet jelent egyfajta intellektuális tevékenységnél.
Nemcsak az az ismeret ez, amikor tanulás révén számomra újabb és újabb elméleti vagy akár gyakorlati ismereteket szerzek meg, hanem ez a kifejezés azt jelenti, hogy aki erre eljut, az mintegy belelát a má-siknak a gondolataiba. Az előtt titkok is megnyílnak. Az a másiknak a lényét, a személyének a lényegét ismerheti meg, mégpedig úgy, hogy eközben vele egészen azonosul is. Eggyé lesz. Ez a fajta ismeret: életközösség. Ezt a szót használja mind az Ó-, mind az Újszövetség a házastársak közösségére, a testi közösségére is. Mondok egy mondatot a Biblia legelejéről: „Ismerte Ádám az ő feleségét, Évát, és az teherbe esett és szülte Kaint.”
A szexuális közösséget is ilyen finoman és mégis ilyen sokat mondóan fejezi ki. Amikor két ember egészen eggyé lesz, akkor ismeri egyik a másikat. A lelki síkra áttéve, ezt a szót használja itt Pál a hívő ember és a mindenható Isten kapcsolatát tekintve. Azt mondja: nemcsak innen-onnan összeolvasott ismeretekkel akarjuk gyarapítani a tudásunkat. Mi életközösségre akarunk jutni a mindenható Istennel, mivel Ő ezt lehetővé tette. Ő lépett először. Erről volt szó a levél elején a múltkori szakaszban. Akkor mi most egészen kinyitjuk magunkat, és azt mondjuk: jöjj Istenünk. Ha te elfogadsz minket, akkor mi látatlanban elfogadjuk a te akaratodat. Előbb mondunk igent rá, mint ahogy az eszünkkel is felfogjuk. Ezzel a bizalommal tisztelünk és dicsőítünk téged. — Micsoda magasságokban van ez a fajta megismerés attól az alacsonyrendűtől, amit ezek a szerencsétlen tévtanítók kínálgattak ott a kolosséi keresztyéneknek!
Azért nagyon fontos ez, mert itt közöttünk is többen vannak úgynevezett „észhívők”, akik sok mindent tudnak Istenről, de nem ismerik Istent, mert nem élnek együtt vele. Nem az a természetes számukra, hogy reggel az első gondolatuk Istenhez száll már. Egészen természetes módon, szinte reflexszerűen kérdezzék: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Hogy az uralja az életüket, az egész életszemléletüket, hogy az jó nekem, amit az én Uram akar, ezért meg akarom ismerni mindig az Ő akaratát. Ha megismertem, akkor nem okoskodom, nem kérdezem, nem akarom kiegészíteni, korrigálni, az értelmem ítélőszéke elé állítani, hanem teljes meggyőződéssel és bizalommal igent mondok rá. Itt erről a fajta ismeretről van szó, és ezek az emberek tudnak azután Isten akarata szerint élni.
Az Isten akaratának megismerése nem azt jelenti, amit sokan úgy gondolnak, hogy most van egy konkrét problémám, nem tudok helyesen dönteni, de szeretnék úgy dönteni, hogy az nekem előnyös legyen: Jöjjön Isten és adja az Ő vezetését. Vajon mit akarhat Ő? És csodálkoznak ezek az emberek, hogy nem értenek meg semmit. Vagy az egyik hívő ezt tanácsolja, a másik azt, és teljesen összezavarodnak. Ez nem így működik, hogy odacitálom Istent és megrendelem nála a tanácsot, amikor nekem szükségem van rá, egyébként pedig semmi közöm hozzá, tudom, hogy mit kell tennem, csak most éppen nem tudom. Jöjjön és segítsen! Nem ez az Isten akaratának a megismerése.
Először az Isten átfogó akaratát kell egészen a magunkévá tenni. Ilyeneket: Jézus mondta: „Az az Istennek akarata, hogy higgyetek abban, akit Ő elküldött” mégpedig ennek a bibliai tartalmát tekintve. Vagy Pál azt írja a thesszalonikaiaknak: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek és magatokat a paráznaság minden formájától megtartóztassátok.” Meg még néhány ilyen alapvetőt, átfogót említhetnénk. Aki ilyen értelemben egyre inkább megismeri Istent, az fogja majd megérteni a hétköznapok konkrét útelágazásainál is, hogy melyik az útja.
Ez az első tehát, amit az apostol itt mond. Tökéletesen ismerjétek meg az Isten akaratát.
2. De azonnal folytatja: amit megismertetek, azt kezdjétek el cselekedni.
Mit jelent ez konkrétan? „Éljetek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére, és teremjetek gyümölcsöt mindenfajta jó cselekedettel. Eközben növekedtek majd az Isten megismerésében.” Ez a keresztyén etika. Előbb megalapozza a hitünket és növeli azt az Ő igéjével, aztán a hit, mint egy fa, elkezd teremni. Mégpedig reá jellemző gyümölcsöket: Krisztushoz hasonló cselekedeteket.
Ezzel azt mondja itt az apostol a kolosséiaknak és most nekünk is: ha ti már a Krisztusban vagytok és Ő tibennetek, akkor ez látszódjék meg az életeteken, a beszédeteken, a gesztusaitokon, a döntéseiteken, cselekedeteiteken, emberi kapcsolataitokon, az időbeosztásotokat, pénzbeosztásotokat, minden-minden hétköznapi dolgot ez határozza meg. Ezt tartsátok szüntelenül szem előtt. Amit már megismertem Isten akaratából, mit jelent most ebben a helyzetben aszerint cselekednem.
Eddig a cselekedeteink nem voltak fontosak. Eddig az volt a fontos, amit Isten cselekedett értünk. Mivel azonban Ő ilyen hatalmasan cselekedett, hogy újjáteremtett, most már úgy cselekedjünk, hogy ehhez méltó legyen, hogy ebből következzék, hogy az életünket látva, rá lehessen ismerni arra a Krisztusra, aki bennünk lakozik.
Ezért olvastam fel Jézus példázatát, ahol azt mondja: „Maradjatok énbennem és az én igéim tibennetek, és akkor sok gyümölcsöt teremtek, és ezzel dicsőítitek Istent.” (Jn 15). Majd később: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy gyümölcsöt teremjetek.” Erre rendelt, ez a célja a megváltásnak. Hogy lehessen szedni másoknak az életünk fájáról olyan tápláló gyü-mölcsöket, amiket csak egy újjászületett ember tud adni ennek a világnak. Hogy akár meg is tépázhassák az életünk fáját, és nem fogunk megsértődni. Hogy tudjunk berendezkedni arra: adni, adni, adni. Egyoldalúan is, és nem várunk érte hálát sem. Hiszen erre rendelt a mi Urunk. Abból, hogy Ő az életét adta értünk, egész természetesen ez következik, hogy mi is szépen az életünket adjuk másokért. Rámegy a kényelmünk, esetleg az egészségünk arra, hogy gyümölcsöt termünk és szolgálunk úgy, ahogyan Ő szolgált.
Szemléltetésképpen hadd tegyek egymás mellé két igét. Azért éppen ezt a kettőt, mert könnyű megjegyezni. Az egyik a Jn 3,16, a másik az 1Jn 3,16. A Jn 3,16-ot remélem a legtöbben tudják: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” És mi következik ebből? Az, ami az 1Jn 3,16-ban van, ami így hangzik: ”Abból ismerjük a szeretetet, hogy Ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.”
Ő az életét adta értünk. Mi még semmit nem tettünk. Ő egyedül megoldotta az életünk és örök életünk kérdését. De ebből következik valami. Egészen pontosan az: „…ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” Nem úgy, mint Jézus a kereszten, hogy egy alkalommal és tökéletesen, hanem talán úgy, hogy egy életen át csendesen odaáldozzuk magunkat azokért, akik közé tett minket, és akiknek szolgálhatunk. Követelőzés, keserűség nélkül, mert erre rendeltettünk. És aki ezt végzi, az meg fogja tapasztalni, hogy eközben örömet is kap, mert azt végzi, amire rendeltetett. A helyén van. Nem azt sajnálja, hogy megint nekem kell szolgálnom, meg ezt végeznem, azt végeznem, meg örökké gyümölcsöt szednek rólam, hanem annak örül, hogy van gyümölcs az életén és van mit szedniük róla, és azt a Krisztust dicsőíti, akinek ez az egész köszönhető.
Ezt részletezi itt az apostol így: „Éljetek méltóan az Úrhoz teljes mértékben az Ő tetszésére és teremjétek a jó cselekedetek gyümölcseit.”
3. Tehát: ismerjétek meg az Ő akaratát, cselekedjétek az Ő akaratát, — és egyszer csak, mintha törés lenne, ezt írja: legyetek készek szenvedést is vállalni Őérte.
Erre vonatkozik ez a vers: „Erősödjetek meg minden erővel az Ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszútűrésre.”
Ez is vitabeszéd, mert a gnosztikusok nagyra voltak azzal, hogy ők tudnak olyan erőt adni azoknak, akik az általuk terjesztett hamis ismereteket elsajátítják, hogy ember feletti képességeik is lesznek. Pál válasza: nincs rá szükségünk. Nekünk a mindenható Isten ad erőt és minden erővel megerősít minket. Mire?
Ahol ez a két szó szerepel az Újszövetségben: állhatatosság és hosszútűrés, ott mindig arról van szó, hogy a hívőknek Jézusért vagy Istenért szenvedést kell vállalniuk. Az állhatatosság azt jelenti, hogy az eseményekkel szemben kész ellenállni a hívő, és megmaradni Krisztusban. Tehát minden körülmények között, akárhogyan alakulnak, ő megmarad Krisztus mellett. A hosszútűrés szó meg mindig az emberekkel szembeni ellenállást és megállást jelzi. Tehát nem lehet kizökkenteni őt a Krisztussal való közösségből. Nem lehet megzavarni a hitében és a bizonyosságában. Hűséges marad Krisztushoz minden körülmények között.
De miért kell szenvedniük a hívőknek? Szintén a János 15-ben (ezért kértem, hogy olvassuk el otthon végig) Jézus részletesen elmondja ezt. Tanításának summája ez: Ő annyira idegen ebben a világban, hogy a világ nem tudja elviselni Őt. Miért? Azért, mert ez a világ idegenedett el Istentől annyira és távolodott el gondolkozásában és életvitelében az eredetitől, az istenitől, hogy amikor Jézus az eredetit hozta ide, és benne a mindenható Isten jelent meg, akkor kiderült, hogy valóban ég és föld. „Földivé”, sőt alagsorivá vált ez a világ, Jézus pedig hozta a mennyei világosságot. Olyan nagy sötétség van ezen a világon a szó többféle értelmében, hogy a legkisebb világosság is leleplezi a sötétséget, hát még ha a világ Világossága jelenik meg, ezért nem tudják Őt elviselni. Ezért haragszik a világ Jézusra és a hívőkre.
Eszembe jutott egy régi orosz költő verse, amit még középiskolás koromban olvastam valahol. Remélem, jól idézem. Így hangzik:

Hogy este lett a régi kert felett,
Egy sárgaarcú csúnya, vén bagoly
Egy szentjánosbogárkát kergetett.

Hol vagy, gazember, piszkos, ronda állat?
Most elkaplak, kitátom rád a számat,
S körmöm közt téplek el, ha megtalállak.

És akkor a bokorban valahol
Így szólt a kis bogár: Miért e hang?
Mit vétettem neked, te vén bagoly?
Világítasz, bitang!

Ezért haragszik a világ Jézusra és azokra, akiknek az élete már fényt fogott a Világ Világosságától és világítanak ebben a világban. Mert körülöttük sok minden lelepleződik és kiderül, hogy nélkülük sötét van a világban.
Aki tehát Jézushoz közel van, annak feltétlenül részesednie kell az Ő szenvedéseiben is. De éppen ezért jelent ezeknek a hívőknek egyenesen örömöt, kitüntetést, ha Krisztusért valami szenvedést vállalhatnak, mert azt mutatja, hogy közel vannak hozzá. Kiírtam egy sor igét, de most nem akarom ezeket idézni. Legfeljebb egyet említek. Pál írja a Filippi levélben: „Mert nektek megadatott az a kegyelem, hogy ne csak higgyetek Jézusban, hanem szenvedjetek is Őérte” (l,29-ben).
A hívők nem keresik a mártíromságot, nem annak örülnek, hogy ütik őket, hanem annak örülnek, ha Krisztusért ütik őket, mert ez mindig azt jelenti, hogy a Krisztusnak szánt ütésből kaptak ők is valamennyit. Tehát közel vannak hozzá, és ez a közelség ad nekik nemcsak erőt a szenvedés elhordozásához, hanem ez képesíti őket arra a furcsaságra, amit alapigénk is mond, hogy „örömmel viseljétek ezt”. (Zsid 10,32-34, 1Pt 2,20-21)
Péter és János a Nagytanács előtt van, meg akarják tiltani nekik, hogy Jézusról beszéljenek. Azt mondják: ezt nem ígérjük meg, mert amit láttunk és hallottunk, azt szóljuk. Akkor összeverik őket, újra megfenyegetik és elengedik. Ott olvassuk ezt: „És ők örömmel jöttek ki a hatóság elől, hogy a Jézus nevéért gyalázatot kellett szenvedniük” (ApCsel 5,41). Nem hibbantak meg, nem a szenvedésnek örültek, a Krisztus-közelségnek örültek. Annak, hogy még az érte vállalt szenvedés sem szakíthatta el őket Krisztustól.
Ezért fontos, hogy vállalja valaki ezt a fajta szenvedést. Úgy, ahogy vállalták gályarab őseink, amikor az ellenreformációban összeszedték Dunántúl evangélikus és református gyülekezeteinek a prédikátorait és tanítóit, és Pozsonyba a vésztörvényszék elé állították őket. Újra és újra elhangzott az ígéret, hogy ha katolizálnak, akkor mehetnek haza. És ugye a család, a gyerekek, a gyülekezet, nem jobb lenne mégis folytatni a munkát? A túlnyomó többségük azonban inkább vállalta a szenvedést, a bizonytalanságot, de az Isten igéjéből felismert igazságot nem tagadták meg. Krisztust nem voltak hajlandók megtagadni.
Azután idős embereket Pozsonyból lehajtottak Nápolyba, keresztül az Alpokon. Sokan közülük útközben meghaltak. Akik életben maradtak, azok húzták az evezőket a gályákon. Vaskörtével volt kipöckölve a szájuk, hogy ne beszélhessenek. Ostorral verték a hátukat. Amikor a pöcköt étkezéskor kivették a szájukból, egymást biztatták gyönyörű zsoltár-énekekkel meg igékkel, hogy mindvégig állhatatosan maradjanak meg Krisztus mellett. Úgy, ahogy itt szó van róla.
Azt mondja tehát az apostol: ismerjétek meg az Isten akaratát a vele való együttélés során, cselekedjétek Isten akaratát, és ha kell, legyetek készek szenvedést is vállalni érte.
Itt a végén még mond egy rövid hálaadást: „Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és Ő vitt át minket szeretett Fiának országába.”
Itt is minden szónak külön mondanivalója van. Most ezt nem részletezem. Ez is vita az ellenséggel, a tévtanítókkal, mert ők mondták azt, hogy kolosséi hívők, így még nem vagytok alkalmasak arra, hogy az Isten országába bemenjetek, hanem majd mi teszünk titeket alkalmasakká.
Erre Pál ezt feleli: elkéstetek. Isten alkalmasakká tett minket az Ő országára, hogy az Ő világosságában részesüljünk, hogy lássuk Őt itt és az örökkévalóságban, hogy a szentek öröksége a mienk legyen. Isten fiai öröklik az Atyának a kincseit, és akkor sorolja: kiszabadított minket, átvitt az Ő Fiának országába. Jézus kifizette az Ő vérével, maga feláldozásával a váltságot, jogilag és gyakorlatilag — de iure, de facto minden rendben van, tökéletesen elrendezte a sorsunkat: múltunkat, jelenünket, jövőnket. Köszönjük, semmiféle kiegészítésre nem szorulunk. Jézus tökéletes váltságot mutatott be értünk, és mi ennek az örömében élünk, és ha kell, ezzel az örömmel szenvedünk Jézusért.
Hadd fejezzem be egy személyes vallomással. Életem legmegrendítőbb tapasztalata és teljes bizonyossága ez az utolsó néhány mondat, ami itt van. Az, hogy az igazságos Isten Jézus Krisztus kínhaláláért nekem is minden bűnömet tökéletesen megbocsátotta, azokat is, amiket eddig követtem el, és azokat is, amiket ez után fogok elkövetni. És kiszabadított engem is a sötétség hatalmából, mindenféle babonaságaim, okkult bűneim, a természetgyógyászattal való kacérkodásom, a jógázásom és minden egyéb sötétségnek a következményeiből; és engem, nyomorult bűnöst, alkalmassá tett az Ő országára, és Jézusért szentté nyilvánított.
Ezért jelent nekem olyan sokat az, amiről a mai ige szól, és éppen ezért hálából mindent elkövetek azért, hogy élhessek az Úrhoz méltóan, teljes mértékben az Ő tetszésére, és teremjek gyümölcsöt mindenféle jó cselekedettel. És ha ebből bármi is sikerül, tudom, hogy ez is az Ő kegyelmének a munkája, és nem az én érdemem. Éppen ezért legyen érte egyedül Övé a dicsőség.

Két oka van annak, hogy ma este ezt a jól ismert, és talán többször is magyarázott részt olvastam fel Jézus Krisztus tanításából.
Az egyik az, hogy ezen a héten Isten ismét újabb nagy bizonyságát adta annak, hogy amely ígéreteket Ő az imádkozáshoz fűzi, azok igazak. Ő igazmondó Isten — ahogy Pál apostol levelében olvassuk. Amit az imádságról mond, az is igaz. Ami soksok szegénységünk egyik oka az, hogy nem vesszük komolyan, amikor bíztat minket az imádságra, amikor arról beszél, hogyan lehetne helyesen imádkozni, és nem merjük várni hittel, hogy amit Ő ígért, azt megadja.
A másik ok pedig az, hogy tegnap este egy vidéki gyülekezetben szolgáltam és ott a Mi Atyánkról beszélgettünk. Újra látnom kellett azt, amit Luther Márton ír a Mi Atyánk magyarázatában, hogy ez az imádság az egyik legnagyobb mártír a világon, olyan sokan bántják. Olyan sokan ledarálják úgy, hogy sem az értelmük, sem a szívük nem volt benne. Olyan sokszor csak idézzük, de nem imádkozzuk. Elmondjuk, mint egy idézetet.
Egyszer erről a szószékről mentem le úgy, hogy befelé menet Isten Szentlelke azt juttatta eszembe, hogyan mondtam el a Mi Atyánkot. Elmondtuk a gyülekezettel együtt úgy, hogy közben azon járt az eszem, hogy utána mit kell tennem. Majd elsüllyedtem szégyenemben. Micsoda gyalázat! Úgy teszek, mintha imádkoznék és közben sem az eszem, sem szívem nincs benne. Istent nem lehet becsapni, de Istent ki lehet gúnyolni és ez gúnyolódás vele, hogy azt a látszatot keltem, mintha hozzá beszélnék és imádnám Őt, közben még akkor is magammal vagyok elfoglalva.
Azt hiszem, hogy aki becsületes és van bátorsága leleplezni a bűneit, az többször tetten érheti magát ebben az imádságai közben. Azóta ügyelek, valahányszor elmondjuk a Mi Atyánkot akár itt együtt, akár egyedül, akár egy lelkibeszélgetés végén, hogy minden szavára figyeljek oda. Szent lett ez az imádság a számomra.
Valóban mártír a Mi Atyánk, mert sokszor úgy mondják el emberek, hogy nem is tudják mit mondanak, nem is tudják mit jelent. Ezért is helyes, ha évente egy-egy gyülekezetben újra végigmagyarázzák. Én most nem akarom végigmagyarázni. Egyetlen szócskára szeretném most a hangsúlyt tenni, amire Jézus is tette, miután az imádságról tanítást adott az övéinek azt mondta: „Ti tehát így imádkozzatok”. Ez az így legyen most hangsúlyos a számunkra.
Jézus elmondja, hogy hogyan ne. Azt mondja ne úgy, mint a képmutatók, akik egymásnak imádkoznak. Azért imádkoznak, hogy lássák őket az emberek. Az ő imádságuk soha nem ér el Istenhez, mert nem is neki mondták, hanem egymásnak. Most nem akarok szomorú példákat mondani arra, hogy közös imádságok során van ilyen, hogy egymásnak imádkoznak emberek, ahelyett, hogy a szemébe nézve elmondaná neki, megpróbálja becsomagolni egy imaformulába. Az egyik legszomorúbb, amit hallottam, így hangzott: „Istenem, köszönöm, hogy segítettem ma a szomszédnak.” Ezt nekünk az imaórán meg kellett tudnunk, hogy ő segített a szomszédnak. Vagy miért mondta ezt el? Isten nem tudta, hogy ő segített? Az ilyen imádságok leleplezik a képmutatást, amikor egymásnak imádkozunk.
Aztán azt mondja: ne úgy, mint a pogányok, akik meg azt hiszik, hogy ők az isteneik felett állnak, és imádság címén utasítgathatják az isteneiket. Ezért addig ismételgetik nekik a kéréseiket, amíg csak elunja az az istenség, és teljesíti az ő akaratukat. Aki így próbál Istenhez közeledni, az gyalázza a Mindenhatót, mert az azt képzeli, hogy ő felette áll és utasíthatja Istent. Az ilyen ember botor módon azt képzeli, hogy Istennek elfogy a türelme, és Őt rá lehet venni arra, amit Ő egyébként nem akar.
S egyáltalán, hogyan jut eszébe egy embernek az, hogy Istent arra akarom rábeszélni, hogy az én akaratomat hajtsa végre. Nem erre teremtett minket, nem ezért van Isten, hanem azért van, hogy mi mondjunk igen az Ő akaratára. Látatlanban is. Azt sem tudom, hogy mit akar velem, és mégis azt mondom: legyen meg a te akaratod. Ez az imádság. Ez az igazi imádság. Jézus mindig így imádkozott. Ha ezt nem mondta, akkor is. Életének a legnehezebb óráiban, a Gecsemáné kert éjszakáján, háromszor egymás után, három nagy imaharc végén mondta: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.
Hol van ettől ez a pogány gondolkozás, hogy ráveszem az isteneimet, hogy azt tegyék, amit én akarok. Azt mondja Jézus: ne úgy! Ne úgy, mint a képmutatók, ne úgy, mint a pogányok. Hanem hogyan? Úgy, mint a gyermekek.
Két mondaton belül háromszor egymás után mondja: a ti Atyátok. Aki már megismerte a mindenható Istent úgy, mint az ő szerető Atyját, az fog tudni imádkozni, mint a gyermekek. Utána ad egy mintát, valahogy így imádkozzatok… nemcsak azt mondja, hogy ezt imádkozzátok, és főleg nem azt, hogy ezt sokszor egymásután. Istennek elég egyszer elmondani, Ő nem nagyot hall. Így… legyen ez minta. Ezt is, és amikor a saját szavaitokkal mondjátok: ehhez hasonlóan.
Ezért gondoltam, hogy azokat a legfőbb szempontokat, amikre Jézus ebben az imádságban felhívja a figyelmünket, vegyük ma ujjhegyre. Ez tényleg olyan lesz, mint amikor egy könyv tartalomjegyzékét olvassa el az ember, legfeljebb alcímek is lesznek. Ez nem a Mi Atyánk magyarázata, hanem tanuljunk a mi Urunktól imádkozni. Hogyan lehetne imádkozni, ha így imádkoznánk. Öt jellemvonását hadd soroljam el.
Az első mindjárt a megszólítás. Mi Atyánk. Itt az a szó van, ezt már mindenki tudja, olyan sokszor elhangzott, amit kisgyerekek mondtak az apjuknak. Tehát, ha ez nem hangoznék furcsán, akkor úgy kellene kezdenünk: apu. Ahogy egy kicsi felnéz, esetleg még azt is mondja: vegyél fel, és azt mondja: apu.
Sokszor hallottam ezt, hogy nem is volt folytatása. Miért mondja azt apu. Tudom, hogy az apja vagyok, ő is tudja, hogy apja vagyok. Miért kell ezt mondani? Mert örül neki, hogy mi összetartozunk, hogy ő számíthat egy másikra. Amíg olyan kicsi azt hiszi, hogy az a nagy mindent tud, meg mindenkinél erősebb, de mindenképpen szereti őt. Ez boldogság kimondani: apu. De itt nincs befejezve a megszólítás. Jézus ide vesszőt tesz, és azt mondja: aki a mennyekben vagy. Ezzel az egyszerűséggel és bizalommal jöhetünk a mindenható Istenhez, ahogy egy kisgyerek az apjához. De el ne felejtsük, hogy Ő kicsoda. Ő nem akárki. Istennel nem lehet haverkodni. Őt nem lehet csak úgy megszólítani.
Ezért is zavart engem az, amikor egy amerikai lelkész egyszer itt az úrasztalánál zsebre dugott kézzel, pihenj állásban, nyegle tartásban kezdett el imádkozni. Lehet azt mondani: nem kell nézni. Ha becsuktam volna a szememet nem látom, és akkor még tudom mondani vele együtt az imádságot, de a tartás sok mindent kifejez. Meg a fogalmazás és a hanghordozás is.
Jézus itt erre figyelmeztet: gyermeki bizalommal, de mélységes tisztelettel. Kiönthetem a szívemet, minden butaságot is mondhatok Istennek, mint ahogy a kisgyerek sokszor butaságokat mond. Csak mondja. A bizalmát fejezi ki azzal, hogy nekem mondja, és nem szelektál, mindent tudhatok róla, majd eljön egy másik időszak, amikor semmit sem tudok róla. Egyelőre, amíg kicsi, addig mindent. Ezzel az őszinteséggel, nyitottsággal — ahogy az apuval lehet beszélni. El ne felejtsük azonban, hogy mély alázattal, és szívbeli tisztelettel kell imádkoznunk, mert mi a mindenség Urának mondhatjuk azt: Atyám. Az egész univerzum teremtőjének önthetem ki a szívemet. Ezt újra és újra tudatosítanunk kell.
Tessék megnézni a bibliai imádságokat! Egyszer az Ószövetségből a hosszabb imádságokat kigyűjtöttem. Majdnem mindegyik azzal kezdődik: te, aki teremtetted az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Amikor szorult helyzetben volt egy király és természetes lett volna, hogy azonnal a tárgyra tér: Istenem, szabadíts meg minket, mert itt vannak már. Bezárult a gyűrű körülöttünk és nincs megoldás. Csak te tudsz segíteni… Akkor sem ezzel kezdi. Akkor is elsorolja ki az, akihez beszél. Erre nem Istennek van szüksége, Ő tudja kicsoda. Erre az imádkozónak van szüksége, hogy én tudjam, hogy ezzel a hittel, ezzel a reménységgel mondhatok el neki mindent, mert neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Itt azonban az a nagy kérdés — és erről is sokszor beszéltünk már —, hogy mindnyájan mondhatjuk-e Istennek azt: Atyám. Vagyis minden ember Isten gyermeke-e? A Biblia erről világosan ír és azt mondja: nem. Ahogy megszületünk, egyikünk sem Isten gyermeke. Így olvassuk: ez a világ nem fogadta be Jézust, akik azonban befogadták Őt, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. (Jn 1,12) Ez azt jelenti, hogy addig nem voltak azok. Amikor Jézust befogadták, akkor Isten gyermekeivé lettek. És attól kezdve azok maradnak mindörökre. Ők mondanak igazat, amikor azt mondják: Mi Atyánk.
Lehet Istenhez kiáltani hit nélkül is. A Biblia tud erről. A 61. zsoltárt szoktuk énekelni. „Az én szívem messze földről, nagy ínségből kiáltja Felségedet.” A kiáltás majdnem imádság, az imádság előszobája. Kiáltani az is tud Istenhez, aki Őt még nem ismeri. Hallott róla ezt-azt, meg a szívéből felfakad valami őskétségbeesés keverve egy kis bizalommal, s azt mondja: ha valaki segíthet, az az Isten. Nem tudom, hogy Ő kicsoda, de kiáltok hozzá. Isten pedig mérhetetlen szeretetét mutatja, hogy ezt is hallja és meghallgatja. De nem ez az igazi.
Egy emberi kapcsolatban sem az az igazi, hogy néha a kert végéből kiabál nekem, ha segítségre van szüksége. Ez nem meghitt kapcsolat, nem sejtet bensőséges, lelki közösséget, ha csak ilyen kiabálás van. A kiáltásnak imádsággá kell válnia. Kiáltani az Istentől távol élő ember is tud, az Atyához imádkozni csak az újjászületet ember tud, akiben ott él Jézus a hit által.
Jó lenne, ha ez a kettő mindig ott lenne az imádságainkban. Ez az egyszerűség, mindenféle kenetteljesség, körülményeskedés nélkül, mint a kisgyerekek, de nem feledve azt, hogy kihez imádkozunk.
A második, amit Jézus hangsúlyoz: a helyes imádság középpontjában mindig az Atya áll és nem én, az imádkozó. A Mi Atyánknak három része van: az első mind az Atyára mutat: szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod és a végén is: tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség mindörökké. Csak közben két kicsi kérés van, ahol mi szereplünk: a mi kenyerünket és a nekünk szükséges bűnbocsánatot add meg. Itt az Atya a hangsúlyos, akihez imádkozom.
Sokszor éppen ez hiányzik az imádságainkból. Egyből ajtóstól megyünk az atyai házba, soroljuk a szükségeinket, kéréseinket, kétségbeesésünket, és el is marad az, hogy megköszönjem, amit már kaptam, hogy örüljek annak, hogy van Atyám, és elmondjam, hogy kinek hiszem Őt. Beszéljek esetleg arról, ami elválaszt tőle, a bűneimről. A dicsőítés, a hálaadás, a bűnvallás az mind elmaradhat, sokszor még a másokért való közbenjáró könyörgés is, én vagyok a fontos, mert én vagyok bajban, és ezért jövök hozzád, Istenem. Te azért vagy, hogy segíts rajtam, aki bajban vagyok.
Ezt állítja át Jézus, és azt mondja: nem azért van Isten. Én vagyok azért, hogy dicsőítsem Őt. Ő nem azért van, hogy meghallgassa a kéréseinket, és nem azért, hogy teljesítse azokat. Ezt jó lenne egyszer s mindenkorra tudatosítani.
Ő a gyermekeinek ígéri, hogy hallja az imádságaikat és válaszol azokra. Sőt azt olvastuk itt: jól tudja, hogy mire van szükségünk, mielőtt kérnénk tőle. Miért? Mert Ő Isten. Sokszor én nem tudom, hogy mire van szükségem, olyat kérek, amire nincs szükségem. Nem is adja meg, mert szeret. Ehhez is ismernem kellene már Őt, hogy ne háborogjak, hogy nem adta meg, mert lehet, hogy egy év múlva majd megköszönöm neki.
Nekem volt néhány ilyen nagy kérésem, amiért hosszú időn át könyörögtem, és évek múlva hálát adtam az egyikért. És ezekben a napokban is újra és újra hálát adok, hogy nem adta meg azt a kérésemet. Ő tudja jól, hogy mire van szükségem, nem én. Ez a bizalom is kell azonban ahhoz, hogy helyesen imádkozzunk, és Ő legyen a középpontja, ne az ajándékai legyenek fontosak, hanem Ő.
A harmadik, amire Jézus utal a Mi Atyánkban, hogy az igazi imádságba belefér az egész világ. Legyen meg a te akaratod, ahogy a mennyben, úgy a földön is. És még nem hangzott el a mindennapi kenyerünkért való könyörgés. A te akaratod a mennyben és a földön.
Itt érdemes lenne bűnbánattal meglátnunk és aztán kigyógyulnunk abból, hogy olyan szűkösek az imádságaink. Néhány imatárgyat ismételgetünk nap mint nap. Valaki egyszer azt mondta, hogy rájött, hogy nemcsak a Mi Atyánk az a kötött imádság, amit elmond naponta, hanem amit a saját szavaival mond, az is kötött imádság. Ugyanaz a néhány kérés. Csak kérés, csak magáért és a családért, csak testi dolgokért, és ugyanaz a néhány. Ez borzasztó, nem?
Gondoljátok el, milyen házasság, vagy család lenne az, ahol mindennap csak ugyanazt a néhány kérést mondják egymásnak, s ezzel be van fejezve az úgynevezett kommunikáció. Ezzel kikommunikálták magukat, hogy a követeléseiket újra és újra benyújtják egymásnak. Ez borzasztó lenne. És sokszor ide silányulnak az úgynevezett imádságaink.
Ezért lenne fontos az, hogy amiket az előzőekben elsoroltam, mint hiányosságokat, tudatosan elkezdenénk gyakorolni. Kezdjük az imádságot Isten dicsőítésével. Ez azt jelenti, hogy megvallom kinek hiszem Őt. Mint a bibliai imádkozók. Ez még nem hálaadás. Aztán folytassuk hálaadással. Ilyenkor már tolakodnak a kéréseim a számra, de mindig azt mondom: hátrébb az agarakkal. Most hálát adunk, aztán kérünk. Azután jöjjön a bűnvallás. Mindennap vétkezünk a mi Atyánk ellen, s ennyi nem jön ki a szánkon, hogy bocsánatot kérek, amikor megint úgy viselkedtem, hogy az méltatlan volt. Bántottalak téged, megbotránkoztak bennem. Hogy lehet úgy imádkozni, ha az nem fáj nekem, amivel megbántottam az Atyámat?
Még akkor sem a magunkért való könyörgések jöjjenek, hanem a másokért való könyörgések. Legyen akár egy kis lista a Bibliánkban, hogy ki mindenkiért és mi mindenért szeretnénk szívvel, őszintén könyörögni. Ki szokott könyörögni a népünkért, annak a vezetőiért, ennek a népnek a jövőjéért? Hogy adjon Isten lelki ébredést. Ki könyörög a saját gyülekezetéért, hogy szaporítsa Isten az üdvözülőkkel? Isten ígéreteire hivatkozva kell könyörögnünk, amit Ő megígért, mert az meglesz, az meghallgatott imádság lesz. Ki hordozza azokat, akik innen közülünk indultak el a külmisszióba és ott eszeveszett körülmények között, lehetetlen piszokban, járványok között, számunkra elképzelhetetlen komfort nélküli életben élnek és végzik az evangélium hirdetését? Kinek fontos ez? Meg az, hogy ne hiába legyenek ott, hanem adjon Isten megtéréseket.
Nagyon tágítani kellene az imádságainknak a tárgykörét, amikre Isten az Ő igéjében utal, amikhez ígéretet fűz.
Jézus arra tanít, hogy az igazi imádságba belefér az egész világ. Erre azt szokták mondani, hogy nekünk nem imádkozgatnunk kell, hanem dolgoznunk. Imádkozgatni tényleg nem érdemes. Aki komolyan imádkozik, az a munkáját is másként végzi. Annak sokszor éppen az elmélyült imádság közben mondja meg Isten mi a feladata.
Hányszor előfordult velem, hogy egy-egy ilyen igazi mély imádság közben juttatott eszembe Isten valakit, akire évek óta vagy hosszabb ideje nem gondoltam. El kellene menni hozzá. Elmentem, és úgy fogadott: lelkész úr, magát az Isten küldte ide. És nem is tudta, milyen igazat mond, mert magamtól nem mentem volna, mert sajnos eszembe sem jutott. Meg volt a listám, hogy mit kell az nap elvégezni, de Isten elém hozott egy feladatot. De mikor tudott velem beszélni? Akkor, amikor ott álltam előtte. Csendben voltam, és nem én tettem valamit lázasan, hanem engedtem, hogy Ő állítsa össze a programomat, és Ő küldjön valahova. Ilyenkor aztán meg adja a mondanivalót is, meg hazafelé a szívünkbe az örömöt, és inkább maradjon öt feladat elvégezetlen, amit én tartottam fontosnak, ha azt sikerült megvalósítani, amivel Ő ajándékozott meg. Ez nem kivételesen fordul elő imádkozó emberek életében, hanem folyamatosan.
Szoktuk mondani, hogy az imádság beszélgetés a mi Atyánkkal. De ezt nem gondoljuk komolyan, mert csak mondom a magamét. Az nem beszélgetés, ha én mondom. Valóban beszélgetéssé válhat, mert Ő is megszólal, ha elcsendesedem igazán. Kétségtelen, hogy ehhez egy kicsit több időt is kell odaszánni. Csak — ez is kérdés—, hogy sokszor nemcsak a semmi másra nem használható időkben szoktunk imádkozni.
A múltkor mondta valaki, hogy ha valahol: fogorvosnál, önkormányzatnál stb. várakoznia kell, akkor szokott imádkozni, meg a villamoson utazva. Ott is lehet, de aki csak ott imádkozik, ah nem tiszteli igazán az ő Atyját. Az tiszteli, aki félre tesz esetleg oda tolakodó fontos feladatokat is, hogy most csak az Atyával beszélgessen. Valahogy úgy, mint Jézus.
Belefér tehát az egész világ, s eközben Isten vezeti az embert. Jézus a hegyen az Atyával beszélget, és közben látja lelki szemeivel, hogy a genezáreti tavon a tanítványok viharba kerültek. Odamegy hozzájuk, lecsendesíti a vihart, és megbátorítja őket. Miközben az Atya előtt állunk, aközben látunk meg másokat, akiknek szolgálhatunk.
A nagyedik, hogy nemcsak az egész világ fér bele, hanem az egész ember is belefér az imádságba. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk. Testnek és léleknek egyaránt szükségei vannak, és ezek egyként fontosak a mi mennyei Atyánknak.
Tessék megfigyelni azonban, hogy sokszor mennyire csak az előbbire koncentrálunk. Mindig szomorú leszek, amikor olyan szülők dicsekednek azzal, hogy mindent megadnak a gyerekeiknek, akikről tudva tudom, hogy az a gyerek otthon imádkozni még nem látott senkit. Abban az otthonban ige még nem hangzott soha, talán még karácsonykor sem mondják el a Mi Atyánkot sem, annyira távol állnak Istentől, de ő mindent megadott a gyerekének. A testének. Hogy olyan ruhákban járjon, amivel versenghet az osztálytársaival, meg megkapja a szükséges vitamint, meg minden egyebet. És a lelke? Az éhen hal. Azért ilyen lelketlen, lélek nélküli a világ. Még az imádságaink is egyoldalúvá váltak.
Próbáljunk tudatosan koncentrálni a lelkiekre. Kérjünk Istentől lelki áldásokat és ne csak magunknak, hanem a mieinknek, a gyülekezetnek, népünknek, mindazoknak, akikért Isten felelőssé tett minket.
Jézusnál annyira tökéletes egyensúly volt a kettő között. Nem is kettő volt ez neki, Ő az embert szerette, akinek van teste is, meg lelke is. Odaviszik a bénát hozzá, és azt mondja: Fiam, megbocsáttattak a te bűneid. Ki beszél itt bűnről? Ez az ember beteg, ezért hozták ide. Rendben van, majd meggyógyítja, de most ezzel kezdi. Miután bűnbocsánatot kapott, visszaadja az egészségét. Egész nap prédikál, az emberek hallgatják. Hogy prédikálhatott Jézus, hogy egy napon át érdeklődéssel lehetett hallgatni és után jól tartja őket, mert megéheztek. Testnek és léleknek, léleknek és testnek egyaránt minden szükségét kielégíti. Sajnos a mi imádságaink csak a testiekre koncentrálnak sokszor.
És végül, nemcsak az egész ember fér bele, hanem a másik ember is. Belefér az egész világ, az egész ember és a másik ember. Nem azt mondja Jézus ti így imádkozzatok, Atyám, hanem azt mondja: így imádkozzatok: Mi Atyánk, mert mi összetartozunk azokkal, akik szintén atyjuknak vallják a Mindenhatót. És a mi kenyerünkért könyörög és nekünk, mindnyájunknak kéri Isten bocsánatát.
Sokszor önzőek az imádságaink is, még a családon belül is önzőek. Magamért könyörgök, még csak nem is mindnyájunkért. Isten ebből is ki akar gyógyítani minket.
Bizalom plusz tisztelet, együtt a kettő apu, de a mennyekben van. Az Atya van a központjában és nem én. Belefér az egész világ. Tágítsuk az imádságunk tárgykörét: belefér az egész ember. A testi dolgainkat is mondjuk el neki bizalommal, de igazán a lelki áldásokért is könyörögjünk, és adjunk hálát. És belefér a másik ember. Tanuljunk meg egymásért is imádkozni, hordozni tartósan Isten előtt másokat, bízva abban, hogy az imádsághoz fűzött ígéreteit Ő megtartja.

Két héttel ezelőtt azt ígértem, hogy ha Isten akarja és élünk, végigtanulmányozzuk majd Pál apostolnak Kolosséba írott levelét. Azért lett időszerű ez a levél számunkra, mert a központi mondanivalója Jézus egyedülálló isteni nagyságának a felmutatása, és erre napjainkban egyre nagyobb szükség van, mert ez a világ, amiben élünk, és az a szellemiség, amelyik felé haladunk, Jézus személyét és váltságművét támadja, és egyre inkább tagadja.
Ennek a világnak botrány Jézus kizárólagossági igénye. Ez a világ szeretné törölni a Bibliából az ilyen mondatokat, amiket a mi Megváltónk mondott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához csak énáltalam.” Ez ma kirekesztő, botrányos, nem szalonképes, és nem szenvedi el ez a világ, és lassan már az egyház sem.
Márpedig két héttel ezelőtt láttuk, hogy életkérdés a számunkra az, hogy annak tartjuk-e Jézust, aki Ő valóban, akinek mondotta magát. Ezt a rövid földi életet is ez minősíti, és ettől függ az örök életünk is. Ezért fontos, hogy lássuk, kinek mondotta Ő magát, és közben az Ő Szentlelke hadd győzzön meg majd minket arról, hogy micsoda az igazság.
Két héttel ezelőtt próbáltuk röviden megismerni az úgynevezett kolosséi problémát. Láttuk, hogy ebben a kis gyülekezetben, amelyikben kezdő, fiatal hívők voltak, tévtanítók jelentek meg, és innen-onnan összeszedett zagyvaságaikkal megzavarták a gyülekezetnek a hitét és békességét. Ezt a gyülekezet vezetője, Epafrász jelentette a börtönben levő Pál apostolnak, és onnan írta Pál ezt a levelet a gyülekezetnek. Ebben bátorítja, erő-síti, és útba igazítja őket.
Próbáljunk majd minden vasárnap egy áttekinthető, rövidebb, összefüggő egységet szemügyre venni ebből a levélből, és így haladjunk sorba. Ma ezt az első nyolc verset bontsuk ki.
Itt Pál arról beszél, hogy ő rendszeresen imádkozik a gyülekezetért. Imádságát mindig hálaadással kezdi. Különösen hálás azért, hogy ennek a kicsi gyü-lekezetnek híre van. Felfigyelt a pogány környezete is arra, hogy milyen erős a Jézusba vetett hitük, milyen sok áldás van az egymás iránti szeretetükön, és milyen élő reménység van a szívükben a világ csüggesztő körülményei között is. Ahol ez a három együtt megvan: a Krisztusban való hit, az egymás iránti szeretet és az Isten ígéreteire épülő reménység, ott jelen van Krisztus. Jelen van Ő ebben a gyülekezetben is, és egyre inkább munkálkodik bennük Isten kegyelme.
Aztán emlékezteti őket arra, hogy mindez azért lehetséges, mert hallották az evangéliumot, az igazság beszédét. Ehhez kellett egy követ, ez volt Epafrász. Nagy szeretettel és elismeréssel szól erről a munkatársáról, mert a Kolosséban garázdálkodó tévtanítók Epafrász hitelét is igyekeztek aláásni. Mivel a nagy apostol, Pál nem járt ott, ezért biztos nem is igaz, amit a kolosséiak elhittek. Pál határozott hangon kiáll Epafrász mellett, és azt mondja: ez ugyanaz az evangélium, amit Pál is hirdet, sőt ugyanaz az evangélium, amit maga az Úr Jézus kezdett el hirdetni, amelyik az egész világon minden ember számára érvényes és igaz.
Ennek az első szakasznak a kulcsmondata ez: „Igazán megismertétek az Isten kegyelmét.” És Pál arról beszél ebben a néhány mondatban igen súlyos, jól megválasztott, a Szentlélektől ihletett kifejezést használva, hogy mit tett Isten értük. Mit tett Isten értünk. (Aztán jellemző, hogy mivel folytatja majd a kilencedik verstől, és ha Isten segít minket, a jövő vasárnap arról lesz szó, hogy ha valaki jól megérti és hiszi, hogy mit tett Isten érte, akkor ebből egyenesen következik mindig valami, és mindenkinek az életében ugyanaz kell, hogy következzék belőle.)
Most azonban csak erről legyen szó: igazán megismertétek az Isten kegyelmét. Mit jelent ez? Három dolgot szeretnék kiemelni ebből a nagyon gazdag szakaszból.
1. Az első, amit már a megszólításban hangsúlyoz az apostol. (Sokszor nincs fülünk az ilyen súlyos kijelentések felismerésére, hanem átsiklunk ezeken, mint ahogy átsiklunk azon is, hogy „kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól” ez nem csupán köszöntés volt. Ennek gazdag tartalma van, de most nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, amit előtte ír.) A 2. vers így hangzik: „… a Krisztusban megszentelt hívő testvéreknek, akik Kolosséban élnek…”
Először megírja, ki a feladója a levélnek: én Pál, meg Timóteus, utána a címzetteket jelöli meg. Hol vannak ezek a címzettek? A Krisztusban és ugyanakkor Kolosséban. Két helyhatározó kerül egymás mellé: egy képes helyhatározó, meg egy igazi. A Krisztusban megszenteltek és Kolosséban szeretik egymást, ott élik a maguk életét. A lelki otthonuk Krisztusban van, a lakóhelyük Kolossé-ban, egy pogány városban.
Ez a kifejezés, ami csaknem száznyolcvanszor fordul elő az Újszövetségben, hogy Krisztusban, Isten munkájára mutat. Arra a munkára, amivel Isten kiemel a hitetlenségből, az istentelenségből, a pogányságból egy embert, és átteszi az önmagával való közösségbe, a Krisztusba, amiről majd a következő szakaszban olvasunk, ahol Pál önmagára nézve is azt mondja: „Áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából és áttett minket az Ő egyszülött Fiának az országába.” Kiemel az Isten nélküli állapotból, és áttesz a Krisztussal való közösségbe, az Isten gyermekeinek a közösségébe, a szentek közösségébe, a Krisztus-testbe. Betagol a Krisztussal és a benne hívőkkel való közösségbe.
Ez az új teremtés. Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden” (2Kor 5,17). Ezt az új életet két szóval fémjelzi itt Pál apostol, ez a két szó: szentség és a hit. Ezek a Krisztusban szentek, mert Isten kihívta őket a világból és elkülönítette a maga számára. Ez a szentség. Az Újszö-vetség nyelvén szent az, akit Isten újjáteremtett, aki a Krisztussal való közösségben él. Ezt nem emberi testület dönti el a halálunk után, hanem ezt Isten munkálja és dönti el az életünkben. A Biblia szerint ezek a szentek.
Ugyanakkor említ egy másik vonatkozást is, hogy ezek, akik a Krisztusban szentek, Kolosséban élnek egy gyülekezetben, ott szeretik egymást, és együtt szeretik azokat, akik még nem tartoznak közéjük. Isten kihívta őket a világból az önmagával való közösségre. Ugyanakkor benne élnek ebben a világban, hogy legyenek annak a hasznára. Legyenek áldássá és rajtuk keresztül Isten munkálkodjék. Ez, hogy szentek, a Krisztussal való mennyei közösségüket jelenti. Azt, hogy hívő testvérek Kolosséban, a világban való szolgálatukat és az egymással való közösségüket jelzi.
A hívők mindig gyülekezetben élnek és a kettőről egyidejűleg, párhuzamosan ír az apostol. Egyszerre biztatja őket, hogy mélyüljön, gazdagodjék a Krisztussal való közösségük, ugyanakkor álljanak helyt egy adott közigazgatási község adott kísértései és nehézségei között. Ez a kettő egyszerre történik.
Ez jellegzetesen jézusi gondolat. Jézus könyörgött így a benne hívőkért az Atyához: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” Ez, hogy „őrizd meg őket a gonosztól” ez jelenti itt azt, hogy szentek. A Krisztussal közösségben védve vannak. Isten akarata szerint tudnak élni. De ebben a világban élnek Isten akarata szerint, és ennek a javára igyekeznek szolgálni.
Ebben a világban, de nem e világból. Ők az új teremtés zsengéi, a mennynek is polgárai. Polgárai ennek a világnak, de mivel a Krisztusban vannak, elmondhatják azt, amit Pál apostol nem sokkal a kivégzése előtt Filippibe írt: „A mi polgárjogunk a mennyekben van. Ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk, aki ezt a mi nyomorúságos testünket elváltoztatja és a maga dicsőséges testéhez teszi hasonlóvá.” Itt élek két lábbal ebben a világban, de egész szívem és elmém nyitva van a mennyeiek előtt, és mivel Isten áttett engem a Krisztusba, a hit mint egy csatorna működik, és kapom a mennyei erőt, világosságot, megoldásokat, áldásokat onnan azért, hogy azokkal szolgáljak a többieknek. Ez a kü-lönbség a hívők és nem hívők között. Enélkül mindenki a saját erőforrásaira, a saját ötleteire, saját képességeire van utalva, és ezek hamar megérkeznek a maguk határaihoz.
Ennek az igének az első kérdése most hozzánk ez: hol vagyunk mi? Ha nekünk címezné az apostol a levelet, akkor írhatná-e ezt „a Krisztusban szenteknek, akik Kolosséban élnek és szolgálnak”? Vagy csak azt kellene írnia, ha az igazat akarná írni, hogy akik Kolosséban élnek és szolgálnak. Akik Magyarországon, akik Budapesten, akik Pasaréten, akik abban a családban, ahova Isten elhelyezte őket, olyan körülmények között és olyan környezetben, ahol élniük kell, ott próbálják valahogy ütni-verni a maguk életét. Pró-bálnak nem vallásos vagy vallásos emberek lenni, aztán újra és újra beleütköznek saját korlátaikba.
Vagy pedig elmondhatjuk már alázatosan, de teljes bizonyossággal: kettős állampolgárságom van. A mi polgárjogunk a mennyekben is van. Itt is, mert ebbe beleszülettünk, de Isten innen már kihívott minket és áttett az Ő szeretett Fiának az országába. Erre a kérdésre ma adjunk világos, becsületes választ mindnyájan. Mert nem az a tragédia, ha kiderül, hogy még nem vagyunk a Krisztusban, az lenne a tragédia, hogy ha elhitetjük magunkkal, hogy Őbenne vagyunk, vagy nem érdekel minket, mit jelent Őbenne lenni, miközben csak az igaz, hogy beleszülettünk ebbe a világba. Isten a beleszületés után az újjászületés ajándékát is kínálja. A mi megteremtésünk után az újjáteremtésünket is munkálja. A kolosséi hívőkről ezt el lehetett mondani, és Pál ezt le is írja.
2. A második, amivel folytatja ezt, hogy az Isten kegyelmének a munkája ebben a kis gyülekezetben gyümölcsöket terem. A már említett hármas egységben ezt a csodálatos gyümölcsöt, aminek híre is van, aminek csodájára járnak, mert ilyet a Krisztuson kívül senki sem tud produkálni, hogy tudniillik milyen hitük van, milyen hiteles működő szeretetük van, és micsoda reménység van a szívükben a világ reménytelen helyzetében is.
Mit jelent ez a három kifejezés, amin sokszor általánosságokat értünk, és ezért nem jelentenek semmit? Mit jelent a Biblia szerint a hit, szeretet és reménység?
A Biblia szerint a hit azt jelenti, hogy Jézus Krisztust annak vallom, aki. Annak vallom, akinek kijelentette magát. Amit Ő tett, azt magamra nézve személyesen is érvényesnek tekintem, és hálás vagyok érte. Ezt jelenti hinni a Biblia szerint. Egyébként mindenféle hit, hiszékenység és hiedelem létezik. Sokféleképpen lehet használni ezt a szót, például: azt hiszem, tegnap ez volt, meg az volt, ez a bizonytalanságot fejezi ki. A bibliai hit bizonyosság. Ez nem kevesebb annál, mint hogy tudom. Ez ugyanaz, vagy még nagyobb bizonyosságot jelent.
Azt jelenti, hogy hiszem, hogy Jézus az Isten Fia, mert így jelentette ki magát, és az Atya is ezt mondta róla. Hiszem, hogy Ő a próféták által megígért Messiás. Hiszem, hogy Ő a világ Megváltója — amire a samáriai faluban rájöttek azok, akik hallgatták Őt, és örömmel újságolták egymásnak. Hiszem, hogy személyesen az én bűneim büntetését is elszenvedte, mikor meghalt. Hiszem, hogy feltámadott, él és uralkodik örökkön örökké. Így bízom benne, így imádkozom hozzá. Annak tekintem Őt, aki.
Mit jelent az a szeretet? Ez nem valamiféle lelkesedés. Nem rajongó majom-szeretet. Nem könnyen ellobbanó szalmaláng. Nem olyan szeretet, amit színez vagy beszennyez bármiféle számítás vagy érdek. Ez az Isten szeretete. „Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk” (Róm 5,5). Ez az újjászületés aktusának a leírása.
Az újjászületésben Isten az Ő isteni szeretetét adja a hívőknek. Azért mutogattak az első keresztyénekre: nézzétek, hogy szeretik egymást! Ilyet még nem láttunk! Persze, hogy nem, mert ez nem emberi teljesítmény. Ezek nem jó emberek voltak, hanem újjászületett emberek, s megjelent bennük az Isten szeretete. Az az egyenletes, másokért minden áldozatra kész, szíves, még viszonzást sem váró, legrosszabb esetben egyoldalúan is működő szeretet, amivel Isten szeret minket. Itt erről a szeretetről van szó és nem kevesebbről.
És miféle reménység ez? Az Isten ígéreteinek a komolyan vétele. Amikor tudja valaki, hogy mi vár rá. Az vár, amit Isten elkészített. Nem az az igaz, hogy majd csak lesz valahogy. Az úgy lesz, ahogyan Isten elkészítette a jövőt. Ő a jövőnek is Ura. Ezért bízza rá magát és szeretteit reménységgel a hívő. Ezért tudnak a hívők csüggesztő körülmények között is békességgel, reménységgel, olykor még derűsen is élni. Ezért nem érti a világ sokszor a hívők reagálását. Miért szorul össze a szívük és miért szomorúak valami miatt, amin a világ nevet, vagy amiből viccet csinál? És fordítva: hogyan lehetnek nyugodtak és vidámak, amikor mindenkinek összeszorul a szíve meg a gyomra? Azért, mert nemcsak annyit látnak a világból, amennyi a szemük előtt van. Mi nem a láthatókra nézünk — írja Pál apostol —, hanem a láthatatlanokra (2Kor 4,18).
Tágas horizonton belül tájékozódik a hívő. Isten kiemelte abból a békaperspektívából, amiben Isten nélkül vegetált. Felemelte és Isten nézőpontjából — ahogy a reformátorok írták: sub specie aeternitatis értékeli a dolgokat. Ezért nem esik kétségbe vagy nem háborodik fel jelentéktelen dolgokon. Hogy nézett rám, meg mit mondott rólam — ez nem nagy ügy. De ezért tekinti súlyosnak és komolynak azt, ami Isten minősítése szerint súlyos és komoly dolog. Mindenesetre rálátása van az eseményekre, és ezért reménység van a szívében.
Isten kegyelmének a munkája tehát ezt jelenti: hisz — vagyis tudja, mit tett értünk Isten; szeretet van benne — vagyis tudja, mi a dolgunk ezen a világon, és reménység van a hívő szívében — mert tudja mi vár rá és mi vár erre a világra. Ebből harmónia következik. Harmónikus személyiség a hívő. Egy diszharmónikus, veszekedő, erőlködő, hazudozó, össze-vissza kapkodó világban. Nagy kincs az, ha vannak ilyen stabil emberek ebben a világban. Figyeljétek meg, hogyan vonzódnak hozzájuk mások. Hogyan vágyik ez a világ arra, hogy legyenek igazmondó, megbízható, szilárdan álló emberek, miközben ilyen sok szellemi földrengés és szélvihar fut át rajtunk.
Hadd kérdezzem megint, Isten igéjére támaszkodva, hogy kiemelt-e már téged Isten abból, ahova beleszülettünk mindnyájan? És az újjászületést átélve a Krisztusba vetett hitnek a csatornáján át árad-e belénk az Isten szeretete kifogyhatatlanul újra és újra? Ez árad-e rajtunk keresztül másokra, miközben emelkedetten, nem nagyképűen, nézzük a világ eseményeit Isten szemszögéből, összetörhetetlen reménységgel?
Ez volt a második, amit Pál a Kolosséiakról írt. Az első tehát az, hogy Isten átemelte őket a Krisztusba és ők kettős polgársággal élnek nagy boldogságban, ebben a világban, Kolosséban, de a Krisztusban, mint a mennynek a polgárai. A második az, hogy ez meg is látszik az életükön. Ebben a hitben, szeretetben és reménységben.
3. A harmadik — érdekes, hogy nem ezzel kezdte, hanem a végén említi: hogyan jutottak el ide. Szinte azt mondja: az ám, el ne felejtsétek, hogyan kezdődött, hogyan jutottatok el ide. Erről ír a legrészletesebben: „ti már hallottátok az igazság beszédét, az evangéliumot, mert ez hozzátok is eljutott, és ahogyan az egész világon gyümölcsöt terem és növekedik, úgy közöttetek is, attól a naptól fogva, amelyen meghallottátok, és igazán megismertétek az Isten kegyelmét. Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól, aki a Krisztus hű szolgája értetek.”
Vagyis, hogyan kezdődött ez? Úgy, hogy hallottak Istenről. Az istenek világában élő pogányok hallottak a valóban létező, egy, igaz, élő Istenről. Először talán különös volt, amit hallottak, de mivel Isten maga szólította meg őket Epafrászon keresztül, ezért hit támadt a szívükben. És egyre nagyobb hittel hallgatták azt, amit Isten Epafrászon keresztül mondott nekik, és Isten ezzel az igével teremtette újjá őket. Ez azóta is mindig így történik. Nem véletlenül hangsúlyozza itt az apostol három vagy négy megjelölést is mondva Isten igéjére. Azt mondja: ez az igazság beszéde, amely az egész földön érvényes, amelyik élő beszéd, mert növekedik is, meg gyümölcsöt is terem — ilyet csak egy élő fa tud csinálni —, és ez formált át benneteket. És ha már átformált, akkor a bennetek levő szeretet arra fog indítani, hogy másoknak is továbbadjátok, és ti is igehirdetők lesztek. Nemcsak Epafrászt bízta meg ezzel Isten, hanem mindnyájatokat, akik már ismeritek az igazság beszédét.
Azért olvastam fel a Római levélből Pál apostolnak ezt a vaslogikával megírt rövid gondolatmenetét, hogy lássuk, hogyan segít rajtunk Isten? Hogy kezdi el az Ő munkáját és minek a gyümölcse lesz a hit, szeretet és reménység egy emberben, a hitetlen, szeretetlen és reménytelen világ közepette? Ezt írja: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül. De hogyan hívnák segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan higgyenek abban, akit még nem is hallottak? Hogyan hallják, ha nincs igehirdető? De hogyan hirdessék, ha nem küldi el Isten őket? Ezért tehát a hit hallásból van, mégpedig a Krisztus beszédének a hallásából.” (Róm 10,13-17).
Úgy kezdődött a kolosséiak új élete, hogy Epafrász, egy kolosséi férfi hallotta az evangéliumot Páltól (Pál ekkor még nem jár Kolosséban). Hazament és elmondta azt, amit hallott Istenről. S láss csodát, hittek a szavának, és kialakult egy kis keresztyén közösség Kolosséban. Tovább is hangzott ott az evangélium, és átalakult az életük. Így ment híre a környéken annak, hogy mennyire másként is lehet élni, mint ahogy mi élünk. Akik befogadták a hallott igét, továbbmondták másoknak. Mindegyik egy-egy kis apostol lett a maga családjában meg közösségében.
A thesszalonikai levélben olyan szépen alliterál az, ahogy ezt lefordították: tőletek terjedt tovább az evangélium. Ez történt Kolosséban is. Említettem a múltkor, hogy kicsi gyülekezet volt az ekkor még, de tőlük terjedt tovább. Vették és vitték tovább az evangéliumot. Miközben továbbadták, az ő hitük is megerősödött és bennük is gyümölcsöket termett.
Először tehát hallották, aztán mivel Isten beszéde élő beszéd, gyümölcsöt termett az életükben, és tovább hangzott rajtuk keresztül is.
Ezt a három dolgot próbáljuk magunkkal vinni. Isten kegyelmének a munkája az, hogy áttesz minket a hitetlenségből, az Istennélküliségből a Krisztussal való közösségbe. Maradunk Kolosséban, ott, ahol élnünk kell, de a Krisztussal való közösségben élhetünk ott tovább. Ez az állapot megtermi a reá jellemző gyümölcsöket, ez pedig a szó bibliai értelmében vett hit, szeretet és reménység. Mindez azzal kezdődött, hogy hallották és befogadták az igehirdetést. Mert a keresztről való beszéd akkor is, meg ma is némelyeknek botránkozás, má-soknak bolondság, de akik hisznek, azoknak Isten ereje és Isten hatalma. És azok nemcsak veszik, hanem viszik is az evangéliumot, és továbbadják másoknak.

Ma van 486 éve annak, hogy 1517. október 31-én Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte híressé vált 95 tételét. Ebben az írásában megpróbálta röviden összefoglalni, miben tér el az egyház tanítása és gyakorlata a Szentírástól. Célja az volt, hogy térjen vissza az egyház vezetősége és minden tagja Istennek a Bibliában kijelentett akaratához. Ez a visszatérés, visszaformálódás, reformálódás volt a célja mindannak, amit a reformátorok tettek.
A XVI. századi egyház — reformáció tehát nem hitújítás. Semmi újat nem hirdettek a reformátorok ahhoz képest, ami a Szentírásban található. Ellenkezőleg: vissza akartak térni az eredetihez, a jézusihoz, ahhoz, ami évszázadokon át deformálódott, oly mértékig, hogy abban az időben már pénzért kínálgatták a bűnbocsánatot. Azt a bocsánatot, amit egyedül az élő Isten adhat ingyen, kegyelemből, Jézus érdeméért a hívőnek.
Szeretném először röviden összefoglalni a felolvasott ige mondanivalóját, utá-na azt nézzük meg, hogyan váltak ezek a bibliai igazságok hangsúlyosakká a reformációban, majd látni fogjuk, hogy mi volt erre az akkori egyház válasza, ami a mai napig érvényes, és miért időszerű nekünk is az ige felszólítása: ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.
1. A Zsidókhoz írt levél a Jézus Krisztusban kapott váltság nagyságát ragyogtatja fel. Arról szól alapigénk, hogy erről az ember az igehirdetésben értesül. Isten igéje bevilágít az igehallgató szívébe, annak a legelrejtettebb zugaiba is. Megismerhetjük magunkat, leleplez, meg-ítél, meggyőz arról, hogy mennyire megromlottunk Istentől elszakadva, és ezért csak az Ő ítéletét érdemeljük.
De ugyanez az ige felragyogtatja előttünk a mi drága Főpapunkat — így nevezi itt Jézust alapigénk —, aki önmagát áldozta helyettünk, és ez volt az egyetlen Isten előtt is érvényes áldozat, elégtétel, s Őreá való tekintettel Isten felmentést, irgalmat, bocsánatot, kegyelmet ad a hívőnek. Ezt az Ő kegyelmét a hitünkkel tudjuk megragadni. Azzal a bizalommal, amiről itt többször is beszél az alapige. Azt mondja: „Ezzel a bizalommal járuljunk oda a kegyelemnek a trónusához, mert Isten gazdag a kegyelemben.” Aki pedig mindezt felismerte a Szentírásból, az ragaszkodjék a hitvallásához, mert erre nagy szüksége lesz.
Isten igéjének az erejéről, a Jézusban kapott váltság tökéletesen elegendő voltáról, és a Jézusba vetett hitnek a szerepéről szól tehát alapigénk.
2. A XVI. századi egyház-reformációban pontosan ezek a bibliai igazságok kapták a legnagyobb hangsúlyt. Mivel az igén keresztül Isten ilyen hatalmas munkát végez, ezért adták az emberek kezébe a nemzeti nyelvekre lefordított Szentírást. Hadd olvassa mindenki! Ezért került az istentisztelet középpontjába az igehirdetés. Ezért hangzott újra és újra az az evangélium, hogy az Isten nélküli reménytelen helyzetbe került emberen csak az Isten Fia, a megváltó Jézus Krisztus tud segíteni, de Ő segített, mert egyszeri és tökéletes áldozatával örökre üdvözítette a megszentelteket. Egyedül a benne vetett bizalom, a benne vetett hit segít ki minket elesett állapotunkból.
Ezzel a hittel viszont rácsodálkozhatunk arra, hogy Isten öröktől fogva elhívta az övéit, hogy Jézus valóban eleget tett a mi bűneinkért. Ezt az Ő egyszeri áldozatát, amit a Golgota keresztjén mutatott be, semmivel nem kell, nem szabad, de nem is lehet kiegészíteni, még az úgynevezett miseáldozattal sem, és hogy mindez olyan végérvényesen a hívőé lesz, hogy azt többé tőle senki el nem veheti. Tehát azzal a bizonyossággal harcolhatja végig földi életét, hogy elmondhatja: „Hiszem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett.”
Aki ezt megtapasztalja, az hálából az egész életét odaszenteli Istennek. Ami azt jelenti, hogy noha tudja, hogy bizonyos jó cselekedeteivel semmi érdemet nem szerez Isten előtt, de nem is érdemszerző céllal igyekszik Isten akarata szerint élni, hanem hálából, azért, mert előbb ő kapott. Mert mindent megkapott Istentől érdemei nélkül, s a válasza az, hogy korlátlan teret enged az életében annak a Jézusnak, aki az újjászületettekben él a hit által, és ez a Jézus cselekszik az ilyen hívőkben és rajtuk keresztül.
Pontosan úgy, ahogy az Efézusi levél 2. részéből gyakran idézett ige mondja: „Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. (És most jönnek a cselekedetek:) Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk” (Ef 2,8-10).
A jó cselekedet tehát gyümölcse az elnyert kegyelemnek és nem szerző oka. És még a jó cselekedet is, amit végrehajthatunk, Isten ajándéka, és nem a mi érdemünk, hiszen Ő készíti el a hívőknek, hogy azokban járjunk.
Mindezt pedig a hívők az élő Krisztussal való szoros, személyes hitbeli közösségben élik át és valósítják meg. Jézus a mi egyetlen drága Főpapunk — ahogy itt alapigénk is említi. Ő ül a trónuson, a kegyelem trónján, és a hívő közvetlenül járulhat Őhozzá. Neki nincs a Biblia szerint földi helytartója, és nem a helytartón vagy a papságon vagy az egyházon keresztül érintkezik a hívő az élő Krisztussal, hanem közvetlenül. Hiszen minden hívő pappá válik a Biblia tanítása szerint: „Királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok — olvassuk Péter levelében —, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket” (1Pt 2,9).
Ezekből a bibliai felismerésekből kristályosodott ki aztán a négy solus, a reformáció tanításának a gerince. Mivel akkor a tudományos műveket latinul írták, ezért szoktuk így emlegetni. Solus azt jelenti: egyedül, csak, kizárólag.
Solus Christus — egyedül Krisztus a közbenjáró Isten és emberek között (1Tim 2,5), és egyedül az Ő érdeméért kapunk bocsánatot és üdvösséget.
Sola Scriptura — egyedül a Szentírás hatvanhat könyve az az Istentől ihletett kijelentés, ami eligazít minket a különböző kérdésekben, és az úgynevezett szent hagyomány nem.
Sola gratia — egyedül Isten kegyelméből kaphatunk üdvösséget, és nem érdemeink jutalmazása gyanánt.
Sola fide — egyedül a hitünkkel tudjuk ezt elfogadni, megragadni, a magunk számára is érvényesnek tekinteni (Ef 2,8-9).
Ez volt a reformátorok hitvallása, és ők ragaszkodtak a hitvallásukhoz.
3. És mi volt erre az akkori egyház válasza?
Ez a hitvallás alapjaiban rengette meg a középkori egyházat. A válasza az ellenreformáció volt, aminek a tanításait a Tridenti Zsinaton fogalmazták meg. Ez a zsinat 1545-1563-ig ülésezett. Azért ilyen hosszú ideig, mert sok háború és járvány után többször abba kellett hagyni, és folytatni.
Ezen a zsinaton kiátkoztak mindenkit, aki a Bibliának a reformáció által hirdetett tanításait vallotta. A zsinat 6. ülésén 33 úgynevezett kánont fogalmaztak meg, amelyek között van néhány, amelyik szépen, világosan summázza a Bibliának az Isten megigazító kegyelméről szóló tanítását. Van azonban néhány, amelyik pontosan azok ellen az igazságok ellen szól, amik a mi bibliás hitünk alapját képezik. Négyet hadd olvassak fel.
„XII. Az, aki azt mondja, hogy a megigazulás nem más, mint bizakodás Isten könyörületességében, amely Krisztus érdeméért a bűnöket megbocsátja, vagy hogy egyedül ez a bizakodás az, ami által megigazulunk: átkozott legyen.
XIV. Az, aki azt mondja, hogy az ember megszabadul a bűnöktől, vagy megigazul, ha erősen hiszi, hogy ő megszabadul vagy megigazul: vagy hogy valóban csak az igazult meg, aki hiszi, hogy ő megigazult, és hogy egyedül a hit eszközli a bűnöktől való megszabadulást és megigazulást: átkozott legyen.
XXX. Az, aki azt mondja, hogy a megigazulás kegyelmének elnyerése után a bűn, vagy az örök büntetéssel járó bűnösség minden egyes bűnbánatot tartó bűnösre nézve úgy eltöröltetik, hogy az ideiglenes büntetést illetőleg, melyet még ez életben, vagy a jövő életben a purgatóriumban kell elszenvedni, mielőtt a mennyország kapuja megnyílhatna, éppen semmi bűnösség sem marad fenn: átkozott legyen.
XXXII. Az, aki azt mondja, hogy a megigazult ember jó cselekedetei annyira az Isten ajándékai, hogy azok magára a megigazultra nézve érdemeket nem képeznek; vagy hogy maga a megigazult ember azon jó cselekedetek által, melyeket Isten kegyelme és a Jézus Krisztus érdeme által, kinek ő élő tagja, végez, az örök életre vonatkozó kegyelem gyarapodását, s magának az életnek elnyerését, ha kegyelemben múlt is ki, és a dicsőség növekedését is valóban ki nem érdemelheti: átkozott legyen.”
Amit tehát a mi reformátor eleink a Szentírás alapján felismertek, vállaltak és hirdettek, azt summásan megfogalmazva, átok alá helyezték a Tridenti Zsinaton. Róma ezekből az átkokból semmit nem vont vissza a mai napig sem. Sőt, amikor a II. Vatikáni Zsinat elkezdődött, amit úgy hirdettek meg, hogy nagy nyitás lesz, akkor annak az előestéjén, 1962. október 11-én a zsinati atyák ünnepélyes esküt tettek a Tridenti Zsinat határozataira és a pápa csalatkozhatatlanságára.
A római katolikus egyház egész szellemiségét ma is a tridentinum határozza meg. Akkor és azóta születtek azok a dogmák, amik leginkább elmélyítik azt a szakadékot, ami a római katolikus felekezet és a reformáció felekezetei között van. És ha mi figyelmesen megnézzük, mi is történt a XVI. században, akkor kitűnik, hogy nem a reformáció szakított az igaz egyházzal és lépett ki abból, hiszen a reformáció semmi újat nem akart kezdeményezni. Luthernek mindvégig az volt az álma, hogy az egyházat, az akkori egyházat kell reformálni (in capite et membris) fejében és tagjaiban egyaránt. Ők nem új irányba indultak el, hanem — mint már mondtam — visszamentek (ad fontem) a forráshoz, az eredethez, a Szentíráshoz, Jézushoz, és az eredetinek a folytatására törekedtek.
Nem Luther átkozta ki a pápát, hanem a pápa átkozta ki Luthert. De a Tridenti Zsinattal Róma olyan radikálisan új irányba indult el, amihez a mai napig ragaszkodik.
Ezért jelenhetett meg három évvel ezelőtt, 2000-ben a Hittani Kongregációnak egy nyilatkozata, ami az egyház mibenlétét határozta meg. Hadd olvassak ebből egy mondatot:
„Krisztus egyháza a keresztények megoszlásai ellenére a maga teljességében csak a katolikus egyházban létezik.” A reformáció felekezetei „nem egyházak a szó sajátos értelmében, csak egyházi közösségek, mert nem fogadják el a primátus katolikus tanítását, nem őrizték meg az érvényes püspökséget, és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát.”
Vagyis nem ismerik el a pápát az egyház fejének, Krisztus földi helytartójának. Nem a Pétertől eredeztetett apostoli utódlás alapján vannak püspökeik, (meg nincsenek is püspökeik — ez magyar specialitás, aminek történelmi okai vannak). És az úrvacsorával kapcsolatban nem vallják azt, hogy a kenyér anyagában is Krisztus valóságos testévé és a bor Krisztus valóságos vérévé változik át, amikor a felszentelt pap a szereztetési igét kimondja. Ez a három dolog pedig akadálya annak, hogy a protestánsokat egyháznak tekintsék.
Róma szerint az egyház egysége akkor állna helyre, hogy ha a reformáció egyházi közösségei minden további nélkül elfogadnák ezekről a kérdésekről is azt, amit Róma ma tanít. Ez pedig azt jelenti, hogy a reformációban újra felismert bibliai igazságokat mindenestől fel kellene adnunk. Itt nem mellékes dolgokról van szó, hanem a hitünk alapjairól. Azokról az igazságokról, amikért hitvalló eleink közül sokan börtönt szenvedtek, sokan ott pusztultak el ezekben a börtönökben, meg a gályán, sokan az életüket áldozták, és aminek az igazságáról mi is meg vagyunk győződve. Erre pedig semmiképpen nem kerülhet sor.
Szeretném hangsúlyozni, hogy őszintén szeretem és tisztelem az én római katolikus ismerőseimet, és sok hasznos, építő beszélgetést folytatunk egymással. Sok minden összeköt bennünket. De ezeket a tényeket ismernünk kell ahhoz, hogy tisztán lássunk, egyébként hamisan ítéljük meg az úgynevezett ökumenikus törekvéseket is.
Mi protestánsok a mai napig Róma átka alatt vagyunk, és a másik felekezet nem tekint minket egyháznak. Mi ezt szomorúan tudomásul vesszük, de éppen ettől az igétől is bátoríttatva, a szeretet és megbecsülés jegyében bár, de ragaszkodunk hitvallásunkhoz. Az a világosság, amit Isten Szentlelke a Biblia jobb megértése és újra elővétele, komolyan vétele által a XVI. századi reformációban gyújtott, és amely világosságot újra és újra nekünk ajándékozta az ébredésekben, a lelki megújulásokban, az a világosság kell, hogy vezessen minket és tegyen áldássá bennünket azok számára is, akik akármit gondolnak vagy mondanak rólunk.
Egyébként a Biblia egyházfogalma egészen más, mint az előbb idézett meghatározás. A Biblia szerint az egyház azoknak a közössége, akik Jézus Krisztusban igazán hisznek, Őt Uruknak és Megváltójuknak tartják, akik Őt ténylegesen követik. Az Újszövetség őket nevezi szenteknek.
Ezek a szentek, hívők, minden felekezetben szétszórva vannak jelen. És az utolsó napon nem dogmákat kérdeznek majd tőlünk, egyetlen kérdésre kell majd válaszolnunk: tagja vagyunk-e ennek a láthatatlan, igazi egyháznak, a Krisztus-testnek, a szentek közösségének, és begyakoroltuk-e rövid földi életünk során azt, hogy egyedül a Főre, Krisztusra hallgatunk, Őt követjük, Őt valljuk meg, Őt engedjük úrrá lenni az életünk minden területén, Őhozzá vezetünk másokat, és Őt visszük másokhoz. Erre az egy kérdésre kell majd válaszolnunk.
Éppen ezért én ma este is nagy szeretettel Jézushoz hívlak titeket. Vagy Őhozzá hívlak még közelebb. Ővele kössük össze az életünket. Őbenne maradjunk — ahogy Ő mondta: „Maradjatok énbennem és én tibennetek”. Vegyük komolyan alapigénk bátorítását: „Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz.”

Ha Isten segít minket, a most következő vasárnapokon Pál apostolnak a Kolosséiakhoz írott levelét fogjuk tanulmányozni. Azért különösen időszerű ennek a levélnek az üzenetét alaposan megismernünk, mert Pál apostol ebben a Kolosséban romboló tévtanítókkal szemben azt a hitvallását részletezi, mely szerint Jézus Krisztus öröktől fogva mindörökké Isten, Őbenne van minden ismeretnek a teljessége, egyedül Őérte ad nekünk, embereknek Isten kegyelmet. Istent is egyedül csak Őáltala, Őbenne, az Ő segítségével ismerhetjük meg.
Jézus Krisztus személye és munkája nélkülözhetetlen ahhoz, hogy értelmes életet éljünk itt a földön, és örök életünk legyen. De Jézus Krisztus személye és munkája elegendő ahhoz, hogy értelmes életet éljünk itt a földön, és örök életünk legyen. Semmivel sem kell és nem is lehet azt kiegészíteni.
Remélem, nyilvánvaló lesz majd, hogy miért és mennyire időszerű a Szentírásnak ez az üzenete. Most röviden szeretnék valamit mondani erről a levélről, aztán valamivel részletesebben arról, hogy miért volt arra szükség, hogy Pál ezt írja akkor Kolosséba, és látjuk majd azt, hogy miért van arra szükség, hogy ma különösen is odafigyeljünk Isten kijelentésének erre a részére.
Kolossé a mai Törökország déli partvidékén feküdt, egy földrengés azonban úgy elpusztította, hogy ma már a romjai sincsenek meg. Nem Pál alapította ezt a gyülekezetet, hanem minden bizonnyal az az Epafrász nevű keresztyén, akiről szól is a levél, és akivel küldte ezt a levelet Pál Kolosséba.
Kolosséban lakott Filemon is, akihez szintén írt Pál apostol levelet. Valószínűleg az ő házánál gyűlt össze a gyü-lekezet. Nem lehetett nagy létszámú kö-zösség a kolosséi keresztyéneknek a gyü-lekezete. De a levél elejéről kiderül, hogy komolyan vették a Jézusba vetett hitüket. Ez a hit a mások iránti szeretetben is munkálkodott, és sok mindenért hálát ad az apostol, ami az ő hitük gyümölcse volt.
Megjelentek azonban bizonyos tévtanítók a gyülekezetben és a kezdő hívők életében sok kárt okoztak. Erről Epafrász értesítette a börtönben levő Pál apostolt, és onnan küldi Pál ezt a levelet nekik. Ez az ő életének a vége felé lehetett már, kö-rülbelül Kr. u. 60 táján.
Mi volt a kolosséi helyzet? Kik voltak ezek a tévtanítók?
Ők a később kifejlődött, úgynevezett gnosztikus tanításnak az előfutárai voltak. Gnózis görög szó, azt jelenti: ismeret. Ezek a gnosztikusok azt tanították, hogy kevés az üdvösséghez a Krisztusért kapott isteni kegyelem, hanem ki kell azt egészíteni bizonyos ismeretek elsajátításával, amely ismereteknek egy része titkos, és ebbe a magasabb rendű titkos ismeretbe csak ők tudják beavatni az érdeklődőket. Erre aztán felépítettek egy egészen zavaros, csupa feltételezésen, fikción alapuló filozófiát. Újra és újra hangoztatták a „teljesség” kifejezést, mondván: kedves dolog, hogy hisznek a kolosséiak Jézus Krisztusban, és fontos is, hogy higgyenek benne, de ez mindennek csak a kezdete. A folytatást és a teljességet tőlük kaphatják, ezeknek a bizonyos ismereteknek, a gnózisnak, az elsajátításával.
Sajátos tanításuk volt, hogy Isten és az ember között különféle szellemi középlények léteznek. Ezek a gonosz erői. Kidolgozták ezeknek a pontos hierarchiáját, rangsorát is. Pál apostol is használja a levélben az ő kifejezéseiket. Nagy szükség van ezek ellen védelemre. De Krisztus ehhez is kevés, hogy megvédje a benne hívőket, hanem védelmet megint csak ez a tőlük elsajátítható ismeret biztosít.
Ajánlották mindenkinek az aszkézist, az önsanyargatást, mondván: ezáltal magasabb rendű szellemi életre jut el, aki ezt gyakorolja, és beléphet egy bizonyos vallásos elit közösségébe. Az ilyen tanítások mindig alkalmasak arra, hogy megosszák a gyülekezetet, mert maradnak a „középszerű hívők”, és lesz a vallásos elit, a beavatottak társasága, s innen már csak néhány lépés az önmegváltás téves gondolatáig.
Nem tagadták azt, amit Pálon keresztül Epafrásztól hallottak a kolosséi hívők. Ők is mondogatták, hogy Krisztus sokat tett értünk és az üdvösségünkért, de nem eleget. Ezt kell kiegészíteni. Kevés az, aki Krisztus maga, és amit értünk tett.
Ezzel szemben Pál apostol felsorolja azokat az üdvtényeket, amikben ő hitt, amikben a kolosséi hívők is hittek, és arra biztatja őket, hogy amit egyszer már Isten kegyelméből megismerhettek, igazságként elfogadhattak, és ami bevált a hívő gyakorlatukban, ahhoz ragaszkodjanak. Mondhat ki amit akar, ők azt tekintsék igaznak, amit eddig Jézus Krisztusból megismertek, és elsorolja nekik újra, hogy kicsoda Krisztus. Erről szól ez a kis levél, meg az elején és végén sok gyakorlati dologról is, aminek most csak a summáját szeretném elmondani.
Pál azzal kezdi, hogy Jézus Krisztus a teremtés előtt már létezett. Ahogy idegen szóval mondják: a preegzisztens Krisztusról beszél, mert akkor is ezeknek a tévtanításoknak a nyomán sokan azt hitték, amit ma, hogy Jézus élete karácsonytól a mennybemenetelig terjed. Karácsonykor, mint kisbaba, aranyos kis csecsemő — ahogy mi is mindnyájan a világra jöttünk —, a világra jött, aztán vagy igaz, vagy nem az a mennybemenetel, de mindenesetre egyszer csak eltűnt. Ez Jézusnak az élete.
A konfirmandusokkal beszélgetve évről-évre látom, hogy ez a hiedelem ott él sokaknak a fejében. Ezért hangsúlyozza a kolosséi levél mindenekelőtt azt, hogy Jézus léte nem karácsonnyal, a testet-öltéssel kezdődik. Ő öröktől fogva mindörökké Isten. Mikor kezdődött az Ő léte? Erre azt szokták mondani: régen. Nem. — Még annál is régebben. Nem. — Az örökkévalóságban. Ez az, ami nem fér bele a fejünkbe, mert mi csak téren és időn belül tudunk gondolkozni.
Ezért hangsúlyozza itt az apostol, hogy Jézus Isten öröktől fogva. A teremtés előtt már létezett. Részt vett a teremtésben, sőt az egész teremtett kozmosz Őreá nézve jött létre — majd látni fogjuk, ha odaérünk, mit jelent ez. És ha ezek a tévtanítók újra és újra hangsúlyozzák, hogy a teljességhez ők juttatják el az embert, akkor vegyék tudomásul, hogy a teljesség maga Krisztus. Őbenne lakozott az egész teljesség.
Így ír a második fejezetben: „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik. Mert Krisztusban lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez, mert Ő a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” (Ezek a bizonyos fejedelemségek, hatalmasságok, uraságok voltak azok a bizonyos kö-zéplények, akiktől ők rettegtek, és akikről azt tanították, hogy hatalmasabbak, mint Jézus.)
Jézus váltságműve tökéletes volt. Ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: „egyetlen egy áldozatával örökre tö-kéletesekké tette a megszentelteket.” Nem szorul semmiféle kiegészítésre. És az Ő szabadítása is teljes volt, amit a kereszten végzett. Itt ebben a levélben olvassuk ezt a mondatot is, hogy „Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk”, amikor a kereszten kimondta: elvégeztetett (2,15).
Minden ellenségünk legyőzése elvégeztetett a kereszten. És aki teljes életre vágyik, annak nem valamit kell még megismernie Krisztus mellett, hanem annak Krisztust kell megismernie még mélyebben, még jobban, még személyesebben. Nincs más út az üdvösségre és a tartalmas földi életre, csak Jézus. Én vagyok az út — mondotta Ő. És nincs más módja az igazság, a valóság megismerésének, csak ha Őt megismeri valaki. Én vagyok az igazság, a valóság — mondotta Jézus. És Ő maga az élet is (Jn 14,6).
Pál tehát arra biztatja a kolosséi kezdő hívőket, hogy Őhozzá ragaszkodjatok, benne higgyetek, hozzá kerüljetek még közelebb, vele járjátok a hétköznapok útját is, és majd eközben Ő kijelenti magát nektek egyre teljesebben. Nem még valami mást kell megismernetek, hogy előbbre jussatok, hanem Őt kell sokkal jobban megismernetek.
Miért különösen időszerű nekünk a Bibliának ez a tanítása?
Azért, mert olyan korban élünk, ahol sok oldalról támadják Jézus istenségét, és az Ő váltságművének az elegendő voltát. Mind a humanizmus, mind az ateizmus, mind a vallások egyesítésére törekvő úgynevezett szinkretizmus tagadja azt, hogy egyedül Jézus nyitotta meg előttünk az Istenhez visszavezető utat, és az, amit Ő értünk tett, az tökéletes munka, teljesen elégséges, és egyedül Őérette kaphatunk mi Istentől üdvösséget.
Ezt minden módon támadja és tagadja az a korszellem, amelyikben élünk. Az emberi fantázia szennyes képzelgésétől kezdve a modernnek tűnő hipotézisekig sokféle támadással rágalmazzák Jézus személyét, és igyekeznek gyengíteni azt, amit Ő értünk tett. Mindezt úgy tálalják, mintha ezek tények lennének. Néhány ilyet említek, amikről köteteket is írtak.
Az egyik ilyen szennyes állítás, hogy Jézus zabigyerek volt. Egy másik: Jézus a pártus herceg. Az egyik magát keresztyénnek való szekta azt mondja: Jézus Mihály arkangyal újra testet öltése, reinkarnációja. — Mire alapozzák, mivel magyarázzák? Sehol nem lehet olvasni róla a Bibliában.
Az úgynevezett egyesítő egyház vezetője, Moon lelkész, aki most már többedszer tartott Budapesten konferenciát, és igen veszedelmes tévtanításokat terjeszt, azt mondja, hogy Jézus nem végezte el teljesen a megváltást, majd ő fogja ezt befejezni.
Egy másik felekezet, amelynek a hívei itt élnek körülöttünk, azt mondja: Jézus az eszményi ember. Mint embert, jellemet kell nekünk követnünk Őt.
Több nagy vallás prófétának vallja őt, de semmiképpen nem Istennek, vagy Isten Fiának.
Van még olyan keresztyén felekezet is, amelyik úgy gondolja, hogy Jézusnak társmegváltóra van szüksége. A világot egy gazdasági rendszer, egy pénz, egy kormány, egy vallás alatt tömöríteni akaró törekvés pedig fennen hangoztatja: a föld kilépett a halak jegyéből — ami a Jézusról való hitvallás jelképe, szimbóluma volt —, egy új kor, a New Age kezdődött el, amelyben létrejön majd az a vallás, amelyikbe összeválogatják a most meglevők bizonyos jegyeit, és ebben a názáreti Jézusnak egészen mellékes szerepe és jelentősége lesz.
Krisztus páratlan, egyedülálló, nagysága ellen tehát folyamatosan tiltakozik a világ. Az, ami Kolosséban kezdődött, napjainkban felerősödik, és a mi Urunk második eljöveteléhez közeledve, ki fog teljesedni. Márpedig tudjuk magától a mi Megváltónktól, hogy az életünk legdöntőbb kérdése az, hogy kinek valljuk Őt. Ettől, az erre adott válaszunktól függ, hogy békességben, reménységgel, tartalmasan tudjuk-e eltölteni ezt a földi életet, és van-e, lesz-e örök életünk, vagy nem.
Két mondatára hadd emlékeztessek Jézusnak: „Aki hallja az én beszédemet és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe” (Jn 5,24). Aki hallja az én beszédemet, ez érthető, „és hisz annak, aki engem elküldött.” Ki küldte el Őt? Az Atya. És mit mondott róla? Azt mondta: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok.”
Tehát, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia, akiben maga Isten lett emberré, hogy segítsen rajtunk, annak örök élete van, és az már nem megy a kárhozatra. Ez a döntő vízválasztó: ezt hiszi valaki, vagy nem.
A másik mondat, amivel az úgynevezett főpapi imát kezdi Jézus: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent (mert sok úgynevezett isten van, de az egyedül igaz, valóban létező Isten te vagy), és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust.” Őt megismerni, ez az örök élet (Jn 17,3).
Ezért nagyon fontos, hogy igaz Isten-ismeretre kell jutnunk. A magunk szűkös elképzeléseitől is meg kell szabadulnunk, mert nemcsak ilyen gonosz ellentámadások indulnak Jézus személyének megismerése és az Ő váltságművének komolyan vétele ellen, hanem sokszor egyszerűen a mi szűkös fantáziánk fékezi le a hitünket. Mert elképzeljük valahogyan Jézust. Elképzeljük valahogyan Istent, és ebbe belejátszik sok idegen motívum is. Szeretnénk, ha Ő jó Isten lenne, aki félrenéz, amikor vétkezem. Nem néz félre. Ő mindent lát, mindent számon tart. Nem kell elképzelnünk Istent. Az igaz Istent kell megismernünk.
Kálvin János tanításának az egyik alaptétele volt, hogy igaz istentisztelet nincs igaz (vagyis helyes) Isten-ismeret nélkül. Ebben segít nekünk — hiszem, és jó, ha ezért imádkozunk is — a Kolosséi levél üzenetének az alaposabb megismerése. Életkérdés, hogy annak lássuk Jézust, aki Ő valóban. Sokkal kisebbnek látjuk.
Ha annak hinnénk, és komolyan vennénk, hogy Ő az, akinek magát kijelenti, az, aki a maga isteni hatalmáról és irántunk való gyöngéd szeretetéről annyi bizonyságot adott, amíg itt járt közöttünk a földön, Ő ma is ugyanaz, akkor nem lenne a szívünkben annyi aggodalmaskodás, félelem, szorongás. Akkor nem olyan bizonytalanok lennének az imádságaink. Akkor sokkal könnyebben tennénk hozzá a kéréseinkhez: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te…” Mert egyedül te tudod, hogy mi jó nekem. Egyedül a te akaratod jó akarat. Akkor minden reggel boldogan elimádkoznánk, amit most az énekben mondtunk: Segíts engem „Akaratodat tanulnom, útaidban járnom. Oltalmad béfedezzen, kedvem kedved szerint légyen.” Vagyis annak örüljek, aminek te örülsz, és azt utáljam, ami neked gyűlöletes. Én veled akarok egészen azonosulni, mert feltétel nélkül bízom benned, mert egyszer és mindenkorra rád bíztam magamat. Egyedül te vagy igazán megbízható, megváltó Uram, Jézus Krisztus.
Ahhoz, hogy valakinek ez legyen az életfilozófiája és ebből ennek megfelelő életgyakorlat következzék, ahhoz meg kell ismerni, hogy ki valójában a mi Urunk. Mindenféle badarságot, ostobaságot és szennyes rágalmat szór rá ez a világ. De Ő elmondta nekünk, hogy kicsoda, és megígérte azt is, hogy kinek jelenti ki magát.
Azt olvassuk a Bibliában „Aki ismeri parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretem őt, és kijelentem neki magamat” (Jn 14,21). Egyebek között ez is célja a rendszeres Biblia-tanulmányozásnak, hogy megismerjük, megszeressük, a szívünkben megőrizzük az Ő parancsolatait, és egyre teljesebben kijelenti magát nekünk. Hiszen az Ő lénye titok, és ezt a titkot Ő felfedi azoknak, akiknek ez nagyon fontos, akik így közelednek hozzá, akik azért akarják Őt megismerni, hogy egyre inkább engedelmeskedjenek neki.
Erre van igen nagy szükségünk. A megterített úrasztalán az egyszerű jegyek és az a nagy esemény, amire ezek utalnak, Jézus Krisztus kereszthalála, feltámadása, egész váltságműve pontosan ezt a hitünket erősíti meg. Mert az úrvacsora azt hirdeti nekünk, hogy egyedül Ő halt meg helyettünk a kereszten. Nincs más, aki a történelem során ilyet tett volna. Egyedül az Ő halálát fogadta el a mindenható Isten érvényes elégtételnek, helyettes áldozatnak. Egyedül Őreá való tekintettel enged minket Isten vissza magához. Sőt Ővele együtt fogad vissza minket magához. Egyedül Jézus kísér végig minket ennek a földi életnek az útján. Egyedül neki volt gondja és hatalma arra, hogy helyet készítsen a benne hívőknek a mennyben. Egyedül Ő közbenjáró Isten és ember között. Egyedül Őreá számíthatunk ebben a világban, amelyikben sokszor a hozzánk legközelebb állókban is csalódunk. De Őreá szá-míthatunk mindvégig.
Nagy igazság volt az, amit a reformátorok kimondtak: Solus Christus — Egyedül Krisztus. És ezt a mondatkezdetet sokféleképpen lehet folytatni. Úgy, ahogy itt most hallottuk.
Szeretném javasolni, hogy mai csendességünkben (és teremtsünk ilyen csendességet még a mai nap során) vegyük elő a Hiszek egy -nek a közepét. Az Apostoli Hitvallás második bekezdését, ami Jézus Krisztusról szól, és vizsgáljuk meg Isten előtti csendben, hogy mennyit hiszünk abból. Nem is merem így mondani a kérdést: hisszük-e azt úgy, ahogy ott van. Ne restelljük, ha valahol elakadunk. Legyünk becsületesek, hogy ha akár a Szentlélektől való fogantatással, akár az Ő feltámadásával vagy mennybemenetelével hitbeli problémáink vannak. Nem az a baj, ha kételyeink vannak, az a baj, ha túllépünk ezeken és együtt élünk a kételyeinkkel. Ez azt jelenti, hogy úgy élünk és úgy halunk meg, hogy nem ismertük meg Jézust. Ahol bizonytalanság van, járjunk utána. Nézzünk utána a Bibliában, kérdezzük meg itt a bibliaórákon, beszéljük meg olyanokkal, akik meg tudják magyarázni a Szentírásból vett érvekkel, hogy mi az igazság.
Engedjük, vágyakozzunk arra, hogy Jézus egyre teljesebben kijelentse nekünk magát, mert az az örök élet, hogy megismerjük az egyedül igaz Istent, és akit Ő elküldött, a Jézus Krisztust.

Sámuel könyveit olvassuk most bibliaolvasó kalauzunk szerint, és a mai nap ez a fejezet következik. Szeretném először röviden összefoglalni, hogy miről is van itt szó. Azután ismerkedjünk meg a négy szereplővel, és a végén ragyogjon fel előttünk a nagy Rendezőnek, a mindenható Istennek szent személye.
Saul üldözi Dávidot, mert tudja, hogy Isten őt jelölte ki utódául. Hiába Dávid a legjobb katonája, legmegbízhatóbb embere, esztelen féltékenységében meg akarja ölni. Közben Dávid köré egy szabadcsapat verődik össze. Sok elkeseredett ember vállal vele közösséget, és együtt bujdosnak, menekülnek Saul haragja elől. Közben pedig akivel csak lehet, jót tesznek.
Így segítettek ennek a bizonyos Nábál nevű nagygazdának is, akinek a pásztoraival összetalálkoztak a pusztában, és védték a pásztorokat meg a nyájat sok rájuk leselkedő veszélytől. Aztán egyszer csak meghallja Dávid, hogy Nábál a juhait nyírja. A juhnyírás nagy örömünnep volt, kisebb népünnepéllyé alakult mindig. Az volt a szokás, hogy ez örömünnep alkalmából az emberek ajándékokat küldtek barátaiknak. Egy kicsit hasonlít ehhez az, amikor nálunk disznóvágáskor kóstolót küldenek azoknak, akik a legközelebb állnak az emberhez.
Nábálnak azonban nem jutott eszébe, hogy meghálálja Dávid és vitézei jótéteményét, és nem küldött nekik semmit. Ők viszont ott a pusztában rászorultak minden falat kenyérre, és Dávid úgy dönt, ha Nábál nem emlékezik magától, akkor emlékezteti arra, hogy annak idején ők — így mondja később az egyik szolgája — mint egy erős fal vették körül az ő hatalmas nyájait, és Nábál sok mindent köszönhet Dávidnak. Így küldi el ezt a tíz vitézét ezzel a rendkívül udvarias szöveggel. Erre elhangzik egy végtelen otromba mondat. Nábál azt mondja: Ki az a Dávid? Manapság sok rabszolga megszökik a gazdájától. Adjam ilyeneknek az én drá-ga kincseimet? És elkergeti Dávidnak a követeit.
Amikor ezt Dávid meghallja, méregbe gurul, és azonnal bosszút akar állni. Elhatározza, hogy kiírtja Nábál egész háza népét.
Közben a történtekről egy szolga értesíti Nábál feleségét, Abigailt. Ő azonnal átlátja a helyzetet. Érzékeli, milyen minősíthetetlen udvariatlanság volt ez Dáviddal szemben. Sejti a készülődő veszedelmet is, és tüstént összepakol jelentős ajándékot, és elindul, hogy Dávidot megkövesse. Dávid és katonái jönnek felfelé egy ösvényen, Abigail megy lefelé az ajándékkal. Útközben találkoznak.
Csodálatosan szép annak a találkozásnak a leírása, — olvassa el ezt a fejezetet az, aki még nem olvasta. Abigail bocsánatot kér a férje nevében is Dávidtól. Úgy beszél vele, mint Izráel leendő, de Isten által már most felkent királyával, utána határozott hangon óvja attól, hogy beszennyezze a kezét. Isten felkent királyához nem méltó, hogy vérfürdőt rendezzen, hogy a saját indulataitól vezérelve kövessen el ilyen bűnt, amit aztán később meg kell bánnia. Isten hívő királyához nem méltó, hogy maga segítsen magán. Megvédi őt az Úr, és egyébként is meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek.
Meglepő bátorsággal beszél ez az asszony ott Dáviddal. Jellemző Dávidra, hogy megérzi Abigail szavaiból, hogy ez Istentől jövő figyelmeztetés, és azt mondja: Áldott vagy te, hogy az Isten ideküldött, és az Úr visszatart most engem ettől a szörnytett elkövetésétől, amit már elhatároztam. És van bátorsága visszafordulni, nem hajtja végre azt, amit eltervezett.
Ennyi a történet, és ha a rövid idő miatt csak felszínesen is, de ismerkedjünk meg a négy szereplővel.
Az első Nábál. Ilyeneket olvasunk ró-la itt az igében: gazdag ember volt, de durva, rossz erkölcsű, buta, gőgös. Olyan, akiről Jézus azt mondja az egyik példázatában: Istent nem fél, embert nem becsül. Az egyik szolgája mondja: olyan kegyetlen, hogy nem lehet vele beszélni: Annak már hiába mondunk mindent, sőt legjobb, ha ki sem nyitjuk a szánkat előtte, mert csak mi húzzuk a rövidebbet.
Ha Nábál nem tudja, hogy kicsoda Dávid, akkor az elképesztő tudatlanságról és tájékozatlanságról tanúskodik. Ha tudja, és úgy beszél róla így, az meg az Istennel szembeni lázadás és hitetlenség, mert nem veszi komolyan azt, hogy Dávidot Isten választotta ki a királyságra.
Nábál az az ember, akinek csak teste van, legalábbis csak azzal törődik. Nagyokat enni, inni, dőzsölni, mulatozni, és akkor érzi jól magát. Ő a kőszívű ember. Azt is olvassuk a történet végén, hogy amikor meghallja, hogy a felesége közbenjárt Dávidnál, elhárította a veszedelmet és akkora ajándékot vitt, (ó, szörnyűség, az ő gazdagsága most valamivel kevesebb lett), akkor olyanná lett a szíve, mint a kő, és nemsokára meghalt. Semmi lelki és szellemi érték iránt nincs fogékonysága és érdeklődése.
Sok ilyen férfit ismerek. Sajnos egyre több olyan fiatal férfit, fiút, akik azt hiszik, hogy attól lesznek nagyok, attól látszanak felnőttebbnek és férfiasabbnak, ha cigiznek, ha füves cigit is szívnak, ha bírják az italt, ha legalább minden hét végén a sárga földig leisszák magukat, vagy ha úgy gondolják, hogy pontosan ismerik, mi az a mérték, ami még nem lesz nagyon feltűnő, és nem okoznak botrányt. Ismerek férfiakat, akik ha hazamennek, otthon elhallgat a kacagás és megnémul a család, mert legjobb, ha egy szót sem mondanak neki. Nem tudják ezek az emberek, hogy nem ezek az igazán férfias tulajdonságok. Az igazán férfias tulajdonság a gyengédség, a belső erő. Az a szellemi és lelki erő, ami akaratlanul is árad valakiből. Az, hogy ha úgy ismerte meg a környezete, hogy rá lehet számítani. Neki érdemes valamit elmondani. Vele meg lehet beszélni. Tőle lehet várni valamit: meg-értést, tanácsot, segítséget vagy szolidaritást. Ezek az igazán férfias tulajdonságok.
Most nem tudjuk tovább elemezni Ná-bál jellemét, csak megkérdezem: Te milyen férfi vagy, vagy milyen férfi szeretnél lenni? Van ebben a leírásban egy nagyon kedves, szép kifejezés: Dávid az Isten kedve szerint való ember volt. Bár lehetnénk mindannyian az Isten kedve szerinti férfiak!
A másik szereplő Abigail. Azt olvassuk: jó eszű, szép termetű asszony volt, aki azonban sokat szenvedett korhely férje mellett, de kitartott mellette, szükség esetén intézkedett helyette, sőt védte is őt. Ebben az esetben megmentette az életét. És minden erényének a forrása az élő Istennel való szoros közösségében volt.
Olyan szépen végighúzódik ezen a történeten, anélkül, hogy külön emlegetné vagy ismételgetné a leírás, mindenen átsüt az, hogy Abigail Istennel hordozza a terheit, Istentől fogadta el a sorsát, Istent kérdezi minden döntése előtt, és feltétel nélkül neki engedelmeskedik minden cselekedetében. Ezért lesz áldott eszköz Isten kezében. És ezért lesz gyönge asszony lé-tére is, ha kell, bátor. Mert hit kellett ahhoz, hogy Dávidot úgy szólítsa meg, mint az Isten által felkenetett királyt, noha üldözött senki volt. Menekült a katonáival együtt barlangról barlangra, erdőből erdőbe. De Abigail azzal a tisztelettel beszél vele, mint aki a láthatatlanokra néz. Bátorság kellett ahhoz, hogy egy akkoriban megvetett fehérnép így szólítsa meg Izráel leendő királyát: „Most azért uram, az élő Istenre és a te életedre mondom, hogy az Úr az, aki visszatartott téged a vérontástól, és attól, hogy magad segíts magadon. Úgy járjanak ellenségeid, akik vesztedre törnek. Ha majd az Úr véghezviszi az én urammal mindazt a jót, amit megígért, és Izráel fejedelmévé tesz téged, akkor ne legyen egy ilyen botlásod, és ne furdaljon, uram, a lelkiismeret, hogy ok nélkül ontottál vért, és magad segítettél magadon, uram!”
Kemény szavak ám ezek. Dávid haragra gerjedt. Minden oka meg van arra, hogy ő most odacsapjon, bosszút álljon és akkor elé áll egy gyönge asszony, meg a vele masírozó négyszáz vitéznek, és azt mondja: álljon meg a menet! Tudod te, mit akarsz tenni? Te akarsz magadon segíteni, akinek az egész eddigi élete azt példázta, hogy az Úr őriz meg, az Úr segít meg, Ő akar királlyá tenni és Ő fog királlyá tenni? Tedd hüvelyébe a kardodat! Ez az asszony ezt mondja itt neki, és négyszáz ember leengedi a karját és pihenteti a kardját.
Abigail itt Isten küldetésében járt. Ehhez a kényes, nehéz feladathoz Isten adott szavakat a szájába. Ő adott bátorságot a szívébe. Ő adta neki azt a lelket, lelkületet, amivel Pál apostol a Római levél 13. részében idézi a mózesi törvényt: a gonoszt jóval fizesd meg. Akivel csak lehet, békességben éljetek. Magatokért bosszút ne álljatok, mert enyém a bosszúállás, én megfizetek — ezt mondja az Úr. Abigail szinte szó szerint így fogalmazza meg a reá bízott üzenetet, és mivel ez ige, Istentől való üzenet, ezért hat.
Ki az közülünk, aki nehéz körülmények között is ilyen szoros közösségben él Istennel? Ki az, akinek ilyen tiszta látása van, ilyen tiszta szándékkal tud másokhoz közeledni? Ilyen alázattal, felelősséggel, bölcsességgel és bátorsággal tud embereket visszatartani a bűntől? Csodálatosan szép asszonyi feladat. Bár mindannyian követnék ezt a példát!
Van itt szó valakiről, akit nagyon megszerettem, és szeretném a példáját követni. Ez a névtelen szolgafiú, aki ott volt a pusztában, amikor Dávid és vitézei jót cselekedtek Nábál pásztoraival, aki éppen hallotta az udvaron, amikor Nábál durván elzavarta Dávidnak a követeit, és aki előtt felrémlik az, hogy ennek súlyos következményei lehetnek. Ő ezt a fenyegető veszedelmet nem tudja elhárítani, de megint Jézus szavai jutnak eszembe: ő, ami tőle telt, megteszi. Szól az egyetlen illetékesnek, a gazdaasszonynak, Nábál feleségének. Ezzel fontos láncszem lesz abban az akcióban, ami megakadályozza a készülő vérfürdőt.
Pedig — úgy elgondoltam — ez a szolga mondja, hogy olyan kegyetlen ember Nábál, hogy beszélni sem lehet vele, ő nem is merészel a színe elé kerülni, nyilván voltak tapasztalatai. Most mondhatná: na, végre. Jöjjön csak az a Dávid. Lesz valaki, aki megleckézteti ezt a kegyetlen Nábált. Vagy ilyenkor szoktunk teológiát is alkotni: íme, utolérte Isten büntetése Nábált. Ő értesült a veszedelemről, kivonul a balhéból, mielőtt még az bekövetkezik, és kívülről majd végignézi a krimit.
Ez a lelkület jellemez ma nagyon sokakat. Nekem semmi közöm hozzá, nem én csináltam a bajt. Milyen jó, hogy idejében értesültem. Mentem a bőrömet, és biztos fedezékből én leszek a nézőközönség. De akik egy kicsit is ismerik Istent, és akikben egy kicsit is munkálkodhat Isten Lelke, azok soha nem így gondolkoznak. Azoktól ez a fajta közöny, ez a fajta önzés, káröröm vagy egyszerűen a fásultság, hogy mindegy, csinálják, az ő dolguk, ez távol áll.
Ő nem ezt teszi. Miért? Mert ez a fiú menteni akarja az életet. A másokét is, nemcsak a magáét. Az ellenségéét is. Ez a fiú menteni akarja az értékeket. A másét is. A gonosz, kegyetlen szívű gazdájáét is. Ez az életmentő és értékmentő szenvedély, amelyik csendes helytállásra indítja az embert, ami párosul felelősséggel, áldozatkészséggel, ez kívánatossá lett a számomra. Ebben a világban, amelyiknek a közgondolkozását és lelkületét végképp nem ez jellemzi, hanem az ellenkezője, nagyon fontos, hogy Isten gyermekeit ez jellemezze. Ez az élet- és értékmentő szolgálat.
Ez a fiú nem fontoskodik. Elmondja az információt és visszamegy, teszi a dolgát. De ami tőle telt, azt valóban megtette és fontos szolgálatot végzett igy.
És mit tudunk meg Dávidról? Azt, hogy kegyetlenül nehéz időszakban érkezett. Minden összejött. Azt olvastuk az elején, hogy meghalt Sámuel. Ő volt Dávid lelki atyja. ő volt a lelkigondozója, a biztos támasz, akihez minden kritikus helyzetben menni lehetett, nincs többé. Ugyanakkor Mikalt, Dávid feleségét, az apja, Saul, egyszerűen hozzáadta egy másik férfihoz feleségül. Ez azt jelentette, hogy Saul semmibe veszi Dávidot. Dávid a számára nincs. Nem létezik. Ez elképesztő cselekedet volt a részéről. Hihetetlen nyílvános megalázása Dávidnak.
Azonkívül mióta bujdosott, menekült már Saul elől, amit Saul időnként megbánt, aztán megint rátámad. Csakugyan az volt a sorsa: „Bujdosik az éren, bujdosik a ná-don, nincs hová lehajtsa fejét a világon. Hasztalan kereste a magányosságot, mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.” Itt már csakugyan megbetegedett Dávidnak a lelke. A sok rúgás, a sok megaláztatás, a hosszúra nyúlt bizonytalanság, folyamatos életveszély nagyon megterhelte őt.
És most jön egy újabb pofon. Nábál így beszél róla, és elküldi a követeit. Ez volt az a csepp, ami már nem fért bele a pohárba, ami kicsordult. Itt Dávid kétségbeesett dühvel megragadja kardja markolatát, és azt mondja: kiírtjuk azt az egész társaságot.
Lehetséges az Isten választott embereivel is, hogy ilyen helyzetbe jutnak? Lehetséges. Miért? Mert nekik is van idegrendszerük, és ha azon hosszú időn át taposnak, azt minden irányból tépázzák, akkor az őket is megviseli. És lehetséges, hogy eljutnak oda, hogy maguk akarnak magukon segíteni, mert Abigail minősítése szerint ez volt Dávid haragjának a végső oka. Szem elől tévesztik a Mindenhatót, és nem merik rábízni a jövőjüket.
De van egy döntő különbség Isten emberei meg a hitetlenek között ebben a helyzetben is. Az, hogy Isten gyermekeivel lehet beszélni. Az, hogy ők azonnal felismerik, ha Isten üzen nekik valamit. Ők meghallják, hogy ez ige. Ez nem csupán emberi jó szándékból fakadó aggódás, amit Abigail mond, ez Istentől küldött üzenet. Ez nem olyan, mint amivel Péter óvta Jézust, hogy Isten mentsen, hogy veled ilyen történjen, hanem erre az asszonyra az az Isten bízta ezt az üzenet, aki most belenyúl határozottan Dávid életébe és leállítja őt. És akik ismerik Istent és az Ő igéjét, azokat le lehet állítani ilyenkor. Azok Istennek mindig igazat adnak. Azok Isten előtt mindig készek letenni a fegyvert.
Van-e bennünk ilyen beidegződés? Begyakoroltuk-e ezt, hogy ha bármit elhatároztunk, de megértjük Isten akaratát, akkor azt mondjuk: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Egy ilyen helyzetben is készek vagyunk-e megalázni magunkat Isten előtt?
Olyan gyönyörű hitvallása ez Dávidnak. „Akkor ezt mondta Dávid Abigailnak: Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy elém küldött most téged, és megakadályoztál ma a vérontásban, és abban, hogy magam segítsek magamon. Áldott az Úr, hogy Ő akadályozott meg engem ebben.” Nem Abigail ügyessége, ő a követ volt. Elmondta, amit Isten reá bízott. De éppen ez jellemzi a Dávidokat, hogy meglátta a követ mögött a Küldőt és a Küldő előtt borult le és alázta meg magát.
Ennyit röviden Nábálról, Abigailról, a névtelen szolgafiúról és Dávidról.
És mit tudunk meg a nagy Rendezőről?
Csodálatos az, ahogy ennek a hosszú-hosszú szép, izgalmas történetnek minden mozzanata mögött felismerhető Istennek a keze nyoma. Az, ahogyan Ő őrzi a népét egy őrült király uralkodása alatt is. Az, ahogyan végső soron Ő őrzi az életet, az értékeket, miközben tébolyodott tékozlás folyik. Az, ahogyan Ő készíti a jövőt ennek a népnek is, s miközben sokan kétségbe estek, hogy mi lesz, ha ez a Saul még sokáig itt lesz, tönkretesz mindent, ami felépült, aközben már lehet előre látni, túllátni a jelen sötét eseményein és emberein, és aki tud felfelé is nézni, látja azt a mindenható Istent, aki mérhetetlen magasságban, utolérhetetlen fenséggel irányít mindent. Nélküle semmi nem történhet.
A kis és nagy királyok ugrabugrálnak össze-vissza a történelemben, de Ő a történelem ura, és viszi azt a felé a cél felé, amit Ő jelölt ki neki. Közben van gondja arra, hogy ne roppanjon össze a terhei alatt az Ő választottja. Van gondja arra, hogy a bűn elnyerje a büntetését, ha Nábálnak a további sorsát olvassuk. És fel tud használni örök isteni terve megvalósításában egy szenvedő, gyenge asszonyt is, egy névtelen szolgafiút is, meg akármelyikünket. Ha valaki kétségbeesik az élete eseményeinek az alakulásán, vagy a népe sorsát látva, vagy az egyház jövőjét mérlegelve, akkor ez az ige arra bátorítja: emeljük fel a tekintetünket. Nemcsak itt lenn zajlanak az események. Nemcsak itt követi egymást Világos és Arad és egyéb tragédiák, hanem Valaki ura a helyzetnek, és végső soron mindig az lesz, amit Ő jónak lát.
Az emberi bűn mérhetetlen károkat okozhat. Hihetetlenül tönkre tudjuk tenni egymást és önmagunkat, pedig olyan pici kellene ahhoz, hogy jó legyen hazamenni, hogy békesség legyen otthon, hogy regenerálódhassunk, vagy ne is kellene regenerálódni, mert nem okozunk sebeket egymásnak, hanem szeretetben és békességben élünk együtt. De az Istentől elrugaszkodott ember és emberiség erre nem képes. Annál nagyobb a felelősségük azoknak, akik már ismerik az Urat. Ismerjük-e mi eléggé Őt? Komolyan vesszük-e azt, hogy Ő a nagy rendező?
Nem véletlenül indul el Dávid azon az ösvényen, amelyiken elindul Abigail. Nem véletlenül találkoznak ott, ahol még meg lehet akadályozni a vérontást. Nem véletlenül fogalmaz ez az iskolázatlan asszony ilyen választékosan és bölcsen, mert kapja a szavakat az Úrtól. És nem véletlenül alázkodik meg a felingerlődött, felhevült király, Dávid, az Isten előtt. Mindez a Mindenható munkája.
Sokkal bátrabban bízzuk Őreá a személyes jövőnket, a családunk problémáit, népünknek a helyzetét és jövőjét, az egyháznak a jövőjét, az egész világot!
Lehetett volna másképpen is. Maradhatott volna Saul olyan király, amilyen kezdetben volt. Nem kellett volna Dávidnak azzal töltenie értékes éveket az életéből, hogy bujdosik és menekül. És Nábál is másként viselkedhetett volna. Minden lehetett volna másként. De így alakult, mert ez a bűnnek a munkája. Nekünk szá-molnunk kell azzal, hogy ebben a szellemi sötétségben élünk. De ebben a szellemi sötétségben mondta Jézus a benne hívőknek: ti vagytok a világ világossága. És ha minél több ilyen kis fényforrás felgyullad ebben a sötétségben, mint Abigail, mint ez a szolgafiú, akkor mégiscsak lehet tájékozódni. Lesznek olyan pontok, amihez igazodhatnak emberek, és sokan mégiscsak megmenekülhetnek a végső pusztulástól.
Ennek a történetnek az olvastán feltétlenül eszünkbe jut az, amit Jézus az utolsó időkről mondott, a Noé napjaival összehasonlítva azokat, amikor azt mondja: Úgy lesz az Emberfiának eljövetelekor is, mint Noé napjaiban volt, hogy ettek, ittak, házasodtak, és nem vettek észre semmit. Aztán jött az özönvíz, illetve jön majd az ítélet. — Mint Nábál: Ettek, ittak, és eszébe sem jutott, hogy a reggelt nem éri meg, ha Isten közbe nem lép.
Isten adjon nekünk éberséget, hogy észrevegyük mindig, amit az Úr mond, és tudjunk erre figyelmeztetni másokat is, hogy legyen az életünk életmentés és értékmentés!

Szeretettel köszöntöm a testvéreket, különösen azokat, akik most vannak itt először egy ilyen csütörtök esti istentiszteleten. Kívánom, hogy mindnyájan megtapasztaljuk, hogy a hét közepén különösen is szükségünk van arra, hogy Isten újra felemelje a szívünket, vagy leporolja, megtisztogassa, sokszor felemelje a tekintetünket. A bibliaolvasó kalauz szerint Sámuel könyvét olvassuk most, és hamarosan olvassuk azt a fejezetet, amikor Dávid — minden oka megvolt rá — annyira kétségbeesett, és akkor a jó barátja, Jonatán beszökött hozzá az erdei rejtekhelyére, és az egyik fordítás így mondja: megerősítette az ő kezét az Úrban, a másik meg úgy, hogy felemelte a fejét, mert lógó orral járt. Csüggedt volt, a barátja azonban azt mondta: ott fent van Isten, és Ő irányítja az eseményeket, Őreá nézzél.
Hiszem azt, hogy minden istentiszteleten ilyen történik, hogy a mi Urunk felemeli a tekintetünket és a fejünket.
Így szeretnénk ma két olyan bibliai alakra nézni, akik által Isten felemelheti a tekintetünket önmagunkról is, meg a csüggesztő körülményekről is. Az elmúlt héten tanulságos volt sokunk számára a Sámsonról szóló bibliai történet, de neki inkább a hibáiból tanultunk. Most két olyan bibliai személyre figyeljünk, akiknek a hite lehet a példa a számunkra.
Hadd olvassam az egyiknek a történetéből ezt a kis részletet. Az ószövetségi József az egyik, és Pál apostol lesz a másik.

Az 1Mózes 43,25-34 verseit olvasom:
„Ők pedig (József testvérei) elkészítették az ajándékot, mielőtt József délben megjött, mert hallották, hogy ott fognak ebédelni. Amikor József hazaérkezett, bevitték neki a házba az ajándékot, amely náluk volt, és földre borultak előtte. Ő pedig békességgel köszöntötte őket, és megkérdezte: Jól van-e öreg apátok, akiről beszéltetek nekem? Él-e még? Ők így feleltek: Apánk, a te szolgád, jól van, él még. Majd meghajoltak és leborultak. Amikor József föltekintett, és meglátta testvérét, Benjámint, anyja fiát, ezt mondta: Ez a ti legkisebb testvéretek, akiről beszéltetek nekem? Majd ezt mondta: Legyen kegyelmes hozzád az Isten, fiam! Azután elsietett József, mert öccsét látva elérzékenyedett, és sírnia kellett.
Bement azért a belső szobájába, és ott kisírta magát. Azután megmosta az arcát, és kijött. Uralkodott magán, és ezt mondta: Tálaljátok föl az ételt! De külön tálaltak neki, külön azoknak is, és külön a vele együtt étkező egyiptomiaknak is. Az egyiptomiaknak ugyanis nem volt szabad együtt enniük a héberekkel, mert utálatosnak tartották ezt az egyiptomiak. Leültették őket vele szemben: az elsőszülöttet az elsőszülöttnek, a legfiatalabbat a legfiatalabbnak járó helyre. Az emberek pedig ámulva néztek egymásra. Őelőle vitték nekik az adagjukat, de Benjámin adagja ötször nagyobb volt mindnyájukénál. Azután ittak, és megmámorosodtak vele együtt.”

Sámson történetéből egyebek között azt tanultuk meg, hogy Isten elhívta őt egy szép nagy feladatra, hogy szabadítsa meg Izráelt a filiszteusoktól. Sámson valóban ezt végezte valamilyen formában egész életében, de nem úgy, ahogy azt Isten gondolta. Nem is kérdezte, hogy gondolja Isten. Ő Istentől függetlenül döntötte el a dolgait. Elfogadta a feladatot, de nem vetetette alá magát Isten uralmának, az Ő akaratának. Önállóan cselekedett sok mindenben, és emiatt aztán képtelen dolgokat is tett. Sorozatosan az ellenség lányai közül vett magának feleséget, noha látta, hogy őt ellenségnek tekintik, mert az is volt, és az életére törnek.
Láttuk azt, hogy az életének egy nagyon fontos területét egyáltalán nem rendelte alá Isten uralmának. Az érzései, az ösztönvilága, az indulatai felett ő maradt az úr. Vasárnap használtuk ezt a képet, hogy mintegy ketten ültek a trónon. Nem fosztotta ő meg Istent az uralomtól, nem mondta, hogy Istennek semmi köze ahhoz, hogy mit csinál, de a gyakorlatban sok mindent úgy tett, hogy Istennek ahhoz semmi köze nem volt. Bizonyos területen érvényesülhetett Isten akarata, de az egész élete nem Isten uralma alatt volt. Megpróbált megosztott szívvel élni. Márpedig a Szentírás azt mondja, és Jézus ezt tartotta a legfőbb parancsnak: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Megosztott szívvel nem lehet eredményesen szolgálni. Félig nem lehet engedelmeskedni. A félengedelmesség teljes engedetlenség.
Ebből is lehet tanulnunk, hogy ne így.
A Biblia azonban felragyogtat előttünk pozitív példákat is, és a mondat így folytatódik: hanem ehhez hasonlóan. Például: ahova Isten Józsefet elsegítette. Milyen egy olyan ember, aki egészen aláveti magát Isten akaratának, aki látatlanban igent mond mindarra, amit neki az Úr parancsol? Aki nemcsak mondogatja: Uram, Uram, hanem komolyan veszi, hogy Ő azért Uram, mert parancsol, én pedig azért vagyok az Ő szolgája, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjem neki.
Milyen az, hogy valaki osztatlan szívvel, teljes belső azonosulással, önként, boldogan engedelmeskedik Istennek, mert meg van győződve arról, hogy Isten akarata mindig jobb, mint a mienk, mert Isten akarata az egyedül jó akarat. Lehet-e úgy élni, hogy valakit folyamatosan irányíthat Isten, és az illető folyamatosan kész engedelmeskedni neki, megtagadva magát, sok mindenről lemondva, azért, hogy Isten szép terve megvalósuljon az életében? Sok ilyen ember él körülöttünk is, és őket teszi Isten igazán áldássá környezetük számára.
Azért gondoltam arra, hogy Józsefnek az elég jól ismert történetéből éppen ezt az epizódot ragadjuk ki, mert itt érhető talán leginkább tetten, hogy milyen az, aki az érzelmeit, az ösztönvilágát, egész önmagát ténylegesen alárendeli Istennek, és a kritikus pillanatokban, a váratlan helyzetekben is kész neki engedelmeskedni. Akkor is érti, mi ott Isten akarata, és ha félre kell mennie és kibőgi magát a szomszéd szobában, akkor is azt teszi, amit Isten mondott, mert tudja, hogy hosszú távon az a jó. Neki is, meg azoknak is, akikkel kapcsolatban van.
József történetének az elejéről tudjuk, hogy Józsefet testvérei meg akarták ölni, aztán hogy még se tapadjon vér a kezükhöz, eladták rabszolgának, így megszabadultak tőle, majd csak elpusztul valahol mint rabszolga. Istennek azonban gondja volt rá. Megmentette őt még akkor is, amikor igazságtalanul hamis vád miatt börtönbe csukták. Egyszer csak kiemelte őt onnan Isten, és a nagy egyiptomi birodalom második emberévé tette.
Az éhínség idején József árulta a gabonát nemcsak az egyiptomiaknak, hanem a környező népeknek is. Így kerültek oda egyszer a testvérei, mit sem sejtve arról, hogy József az, akitől gabonát vásárolnak. József azonban mindjárt felismerte őket, és szíve szerint azonnal a nyakukba borult volna, de ezt nem lehetett, mert Istennek más volt a terve.
Isten terve az volt, hogy ezeknek a kemény szívű gyilkosoknak el kell jutniuk oda, hogy kimondották — de csak jóval később —, hogy vétkeztünk, amikor eladtuk a mi testvérünket, és apánknak azt hazudtuk, hogy vadállat ölte meg őt. Benjáminhoz már nem úgy viszonyultak, mint Józsefhez. Inkább akármelyikük ott maradt volna túszként, csak Benjámint engedjék haza, mert az öreg apjukhoz sem úgy viszonyultak már akkor, mint huszonkét évvel korábban, amikor Józsefet eladták. Nagy változás ment végbe a szívükben.
Ehhez azonban idő kellett, és ehhez bizonyos présbe kellett szorítania Istennek őket. József ezt nem előzhette meg azzal, hogy az ő arany szívével, amivel megbocsátott, mindjárt átöleli őket. Egyelőre neki meg kell maradnia inkognitóban. Ő az egyiptomi nagy úr, aki előtt leborulnak úgy, ahogy az álma korábban jelezte, és akinél gabonáért könyörögnek. Aztán jönnek másodszor, de még akkor sem szabad.
Ez már itt a harmadik találkozás, és itt József nehezen bírja. De itt is engedelmes Istennek, mert még nem kapta meg az engedélyt arra, hogy most már felfedheti magát, kiléphet szerepéből, és a szívére hallgathat. Ez itt a szép és pozitív példa számunkra, hogy amit mindenki megértene, amit mindenki úgy csinálna, ami olyan természetes, olyan emberi — ahogy mondani szoktuk —, ha egyszer Isten azt mondja: nem, akkor az engedelmes szolga azt nem teszi. Még akkor sem, ha férfi létére ki kell közbe mennie sírni, mert már nem bírja tovább. Most hozták el először testvérei Benjámint — a többiek féltestvérei voltak azonos apától, de más anyáktól származtak. Benjámin volt az egyetlen édestestvér, akinek az édesanyja, az ő édesanyjuk, akkor halt meg, amikor a kis Benjámin született. Huszonkét éve nem látta. Természetes, hogy ugrana a nyakába.
Nem kegyetlen az Isten, hogy azt mondja: még nem? Nem azt mondja: nem, csak még nem. József azt mondja: ámen, úgy legyen. Ha a szívem szakad bele, akkor sem teszem azt, aminek még az Isten szerinti ideje nem jött el. Miért? Mert tudom, hogy Isten tudja, mit tesz. Mert tudom, hogy Isten a célnak megfelelően időzíti az eseményeket, és nem akarok útjába állni a cselekvő Istennek.
Mert Ő most formálja Józsefet is, meg a testvéreit is. Ő nem akar belerontani Istennek a formáló, újjáteremtő munkájába csak azért, mert szeretné, hogy leleplezze magát és kimutassa testvérei iránti szeretetét. Majd eljön annak az ideje is. Na de nagyon nehéz várni. Igen, nehéz. Megtanulsz várni, legyőzni az indulataidat, még a szeretetedet is. Mindent legyőzni, aki te vagy. Azért, hogy győzzön benned, meg az egész helyzet felett Isten.
Ezt jelenti az igazi önátadás. Ezt jelenti az engedelmesség. Ezt jelenti a hit, mert a hit mindig az Istennek való engedelmességben lesz valóságossá. Azt könnyű mondani: én is hiszek Istenben. De engedelmes vagy-e neki mindenben? Sámson sok mindenben nem volt engedelmes. Kimondottan Isten világos parancsainak az ellenkezőjét cselekedte, amikor például pogány lányt vett feleségül. Volt, amiben engedelmes volt, s volt, amiben nem. Aztán mi lett a vége?
József kész mindenben engedelmeskedni. Majd látni fogjuk, hogy vajon szörnyű dolog-e ez, meg bele lehet-e ebbe pusztulni, meg hogyan lehet ezt kibírni. Most azonban ezt az egy jelenetet vegyük nagyító alá, és engedjük, hogy Isten üzenetei megszólaljanak ezen keresztül, mert ebben a jelenetben rendkívül világosan látható az a két természet, ami azokban a hívőkben van, akikben Isten már hatalmasan munkálkodik. Ott van Józsefnek a régi természete, az nem szűnik meg. Ő a testvéreinek a testvére maradt. Érző szíve van, huszonkét éve nem látták egymást. Hiányoztak nagyon.
Mindez emberi és érthető. Ott van a régi természete. De ott van már egy új természet is, amelyik feltétel nélkül meghajolt egyszer és mindenkorra Isten hatalmas akarata előtt. Nem külső kényszerre, nem félelemből, hanem belső meggyőződésből, mert már megismerte, hogy kicsoda a Mindenható. Ő már átélt sok szabadítást, testit is, lelkit is. Ő már nem vonja meg bizalmát Istentől. Ő már nem hol bízik, hol nem. Amikor könnyű, igen, amikor nehéz, akkor nem. Ő mindig bízni akar benne, akkor is, ha nem érti, hogy mit miért cselekszik Isten. Elég az, ha Isten érti. Aztán majd utólag lehet, hogy előtte is világos lesz. Ha pedig nem lesz világos, azt akkor is úgy kell tenni, mert ő már belsőleg igent mondott Istenre, az Ő akaratára és minden parancsára egyszer és mindenkorra. Ez harcol a régi természettel. Együtt látható itt a vér és a hit. A vér, ami összeköti a vértestvéreivel, és amiből következnék sok minden, és a hit, ami mint engedelmesség, Istenre figyel.
Az egyik, a vér és a régi természet mindig horizontálisan tájékozódik, az emberekre néz. Hogyan szokták tenni, ki mit szól hozzá, most éppen mit diktálna a szívem. Én is ember vagyok. Emberekre néz, horizontálisan tájékozódik, többnyire a pillanatra figyel csak, és kész azonnal tenni azt, amire indítást érez.
A másik, a hitnek a szava vertikálisan tájékozódik, fölfelé, Istenre néz: Uram, te mit mondasz most nekem, és ha nem mondasz semmit, nem teszek semmit, akármennyire feszít is az aktivitás. Majd, ha mondod. Felfelé néz, a jövőre is gondol mindig, távlatosan gondolkozik, nem a pillanatra néz csak, mint ma a legtöbb ember, és tud várni. Ezért tud várni. Ezért vallják az ilyen emberek azt, amit Jeremiás Siralmaiban olvasunk: Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. Nem akármeddig, annak megvan a pontos határa, amit Isten jelöl ki. Azt várom ki. Ilyenkor kérdezzük sokszor: de mikor jön el az Úr szabadítása? Nem tudjuk. És mi lesz az? Nem tudjuk. Akkor mit tudunk? Azt, hogy Ő Úr, és elhatározta az én szabadításomat. Én azt akarom kivárni. Nem akarok rövidzárlatos cselekedeteket, mint amilyen Ábrahám kapcsolata volt Hágárral, mert az ilyenekből csak baj lesz.
Fontos tehát, hogy tanuljunk ezekből a jelenetekből is. Ez a két természet csak a hívő emberekben van meg. A nem hívő nem is ismeri ezt a másikat, a hitnek a látásmódját és az Istennek való engedelmességet. A nem hívő teszi azt, amire a teste indítja. Ha éppen ilyen indulat van benne, mint ami Józsefben is feltámadt, akkor megcsókolja a testvéreit, akkor nagylelkűen megbocsát, ha nem, akkor bosszút áll, visszaüt, mindig azt, amire pillanatnyilag indítja. De akinek a testén is, és minden testi dolgán is úr Isten, az ilyen helyzetekben is neki engedelmeskedik.
Erre gondol Jézus, amikor azt mondja: aki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, (nemcsak a bűneit, — magát), vegye fel az ő keresztjét naponta, ami azt jelenti: vállalja a Krisztus-követéssel járó szenvedéseket és kellemetlenségeket is, és úgy kövessen engem. Nem kötelező. Aki csak Őutána akar nézni, annak mindezt nem kell, az hallgathat a testére tovább. Aki az Ő tanításáról szeretne elmélkedni, az is maradhat ültő helyzetében. Haladni, növekedni, előre jutni csak annak lehet, aki kész megtagadni magát, vállalni a Krisztus-követéssel járó mindent, a lemondást, a szenvedést is, az viszont ott marad Krisztus közelében mindvégig. Bármi történjék az úton, bármilyen akadályok tornyosuljanak is előtte.
El lehet jutni ide. Sokan élnek ilyen örvendező, szabad életet. Ez Isten kegyelmének a munkája mindannyiunkban, de szükséges hozzá az is, hogy bízzunk benne egyre jobban, s aztán majd eljön az az idő, amikor Isten azt mondja: most. Akkor József ledobja magáról a díszes egyiptomi ruhát, és így szól: Én vagyok József, a ti testvéretek, jöjjetek közelebb. Azok szegények megijednek először, mert a saját fejük szerint csak arra gondolhatnak, hogy most jön a bosszú, de József megnyugtatja őket, hogy miért nem jön a bosszú.
Ez az ószövetségi példa.
Az újszövetségi példa: ahogyan Pál apostol búcsúzkodik az efézusi vénektől. A Cselekedetek Könyve 20,22-27 részéből olvasom. Ez Pál beszédének egy részlete.

„És most, íme, én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. És most tudom, hogy közületek, akik között jártam, az Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki. Ezért bizonyságot teszek előttetek a mai napon, hogy én mindenki vérétől tiszta vagyok. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes evangéliumát.”

Nem azt mondja: gondoltam egyet, megyek Jeruzsálembe, hanem a Lélektől kényszerítve. Pál vezetés alatt áll. Pálnak küldője van, és ő egy lépést sem tesz a küldő parancsa nélkül. Ő csak küldőjével együtt akar ott lenni, ahol ott kell lennie. Ezért sehova nem indul el Jézus nélkül. Viszont mindenhova kész elmenni Jézussal együtt. Hiába adnak neki itt jó tanácsot még próféták is, hogy ne menjél Jeruzsálembe, mert ott téged elfognak és lehet, hogy meg is ölnek, azt mondja Pál: ezekkel nem gondolok. Kedves tőletek, hogy aggódtok értem, de én a Főnökre figyelek, Ő pedig azt mondja: menjek Jeruzsálembe. Én tudom, hogy többet nem találkozunk.
Hogy lehet erről ilyen higgadtan beszélni, mindenféle hisztériázás nélkül? Csak ennek az engedelmességnek a jegyében. Ő a helyén van, azt az utat járja, amire Jézus küldte el. Eddig is ezen az úton áldotta meg őt. Efézus és az ottani tevékenysége gyönyörű példa erre, és ez az áldás fogja kísérni tovább is, ha megmarad ebben az engedelmességben. Ő meg akar maradni.
„Az én életem sem drága nékem.” Miért? Mert neki az élet Krisztus volt. Van világos értékrendje, ezért nem kapkod. A legnagyobb érték Jézus és a vele való közösség. Utána következik a tőle kapott szolgálat: amit vettem az én Uram Jézus Krisztustól, hogy elvégezzem ezt a szolgálatot. Ezután jön minden egyéb. Minden kényelmi szempont, meg ki mit szeretne, ki mit szól hozzá a sor végén. Ezek nem döntik el, hogy menjen, vagy ne menjen. Ez eldőlt már ott fenn, és a Szentlélek értésére adta neki.
Fel szoktak vetődni ilyenkor nehéz kérdések, ha ilyen emberek ilyen cselekedeteiről olvasunk a Szentírásban. Gyakran tapasztalom ezt bibliaórákon is. Néhány ilyen kérdést hadd említsek.
Nem szörnyű élet ez, állandóan csak megtagadni magamat? Soha nem tehetem azt, amit szeretnék? Mindig csak figyelni az Úrra, és a parancsot teljesíteni?
Ezt mindig olyanok kérdezik, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent ilyen engedelmességben járni. Tudniillik éppen az ilyen engedelmes ember teheti mindig azt, amit szeretne. Mert ő már azt szeretné, amit az Úr akar. Ezek az emberek őszintén gondolják azt, amit gyakran szoktam idézni az 512. énekből: „Egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat.” Ezeknek az embereknek csakugyan ez a leghőbb vágyuk. Az engedelmesség során ez a vágyuk teljesül. Ezért mondja, hogy elvégezzem ezt a szolgálatot örömmel. Ez ráadás ajándék. Mintegy a pecsét rajta, hogy jó helyen jársz. Akkor is, ha sok a nehézség. Menj csak tovább ezen az úton. Kíséri az a békesség és öröm, amit a Jézussal való közösség jelent.
Nem arról van szó, hogy neki örökké le kell mondania, és sosem teheti azt, amit szeretne. Mert ő már azt szeretné, hogy mindig, mindenben az Úrnak engedelmeskedjék. És amikor a Szentlélek erre elsegíti, akkor mindig minden vágya teljesül. Főleg, ha ez az egy vágya maradt, hogy ilyen életet éljen.
Ez nem a szavak kiforgatása. Aki közelről megnézi egy ilyen átadott életű, engedelmes embernek az életét, az látja. Azért is boldogok ezek egyebek között.
A másik aggódó kérdés: hova lesz itt az ember egyénisége? Le kell mondania magáról: tagadja meg magát. Szinte megszűnik ebben a nagy önmegtagadásban az ember. Fel kell adnia magát.
Megint a kívülvalók kérdése ez, mert ha megnézzük közelről az ilyen embereket, akkor lehet látni, hogy éppen az engedelmesség közben lesz egyre inkább önmagává, egyre inkább azzá, akivé Isten eltervezte. Isten teremtő gondolata az ilyen emberek életében valósul meg. Mit kihoz egy ilyen emberből Isten! Vagy mi-mindent ad egy ilyen emberen keresztül másoknak! Az nem ő. Ha ő egyedül marad Isten nélkül, egy töredékét sem tudta volna adni, meg teljesíteni.
Ott volt Pál a maga gyógyíthatatlan betegségével, és a Földközi tenger egész medencéje tele lett kis keresztyén közösségekkel. Leírja az lKor 15-ben, hogy egyedül többet tettem az evangéliumért, mint az összes apostol együttvéve, de nem én, hanem az Istennek bennem levő kegyelme. Nem mondja álszerényen, hogy szóra sem érdemes, amit tettem. Hát hogyne lenne szóra érdemes! Gyülekezetek tucatjai jöttek létre, de nem ő hozta létre, hanem ő odaadta magát Krisztus kezébe, Krisztus pedig hatalmasan munkálkodott rajta keresztül.
És ez ma is így van. A mi életünkben is ez valósulhat meg. Dehogyis szűnik meg az ilyen ember! Akkor bontakozik csak ki igazán. Enélkül mindenki torzó marad, mert az Isten gondolata nem valósulhatott meg az életében. Az új ember igazi arcát a feltétlen engedelmesség során kapja meg, mint ahogy József is eközben formálódott ki igazán.
Egy harmadik kérdést még hadd említsek, amit már érintettem az előbb. Nem kegyetlen dolog ez? Nem volt kegyetlen József önmagához is, meg a testvéreihez is? Miért nem lehetett mindjárt az elején megmondani: én vagyok a testvéretek, szeretlek titeket, nem haragszom rátok, legyünk békességben! Azért, mert ott még nem volt kész a testvérek szíve arra, hogy bűnnek lássák a bűnüket, azt kimondják, és másként akarják folytatni az életüket, mint addig. Ez végzetes hiba lett volna, ha József eléje szalad annak, amit Isten még nem végzett el bennük. Ennek ő is megfizette az árát, meg a testvéreknek is még sok mindenen keresztül kellett menniük, de a hit a jövőre is néz, nem a pillanatra, hogy most mi jó nekünk, hanem Isten mit akar kiformálni bennünk azáltal, ami most nekünk lemondás. Nehéz, megtagadom magam, mert tudom, hogy ennek van értelme, van célja.
Nem kegyetlenség az. Mi a kegyetlenség? Az, ha úgy hagyom, ahogy van, a bűneiben, a szellemi sötétségében csak azért, hogy most valami örömöt szerezzünk egymásnak. Ha Isten azt mondja, ha még egy kicsit vársz, akkor nem marad lelkileg vak, nem marad a sötétségében, hanem kijön az Isten csodálatos világosságára. Ehhez József, annyival járulhatsz hozzá, hogy még vársz, ha megszakad a szíved, akkor is. Nem fog megszakadni, arra Istennek gondja van. Csak nehéz. Aztán sok nehézségen át jutunk a célhoz. Sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutnunk.
Nem kell nekünk félnünk, már csak azért sem, mert meg van írva, hogy Isten pontosan ismeri mindannyiunk teherbíró képességét. Ő senkit sem próbál feljebb, mint elszenvedheti, sőt a próbával együtt már a kimenekedést is elkészítette, hogy elszenvedhessük. Nekünk ezt kell hinnünk igazán (1Kor 10,13). Nála már készen van a szabadítás. Én most még nyögök, nyüszítek, hozzá kiáltok. Szeretném, ha már ma vége lenne, de az imádságom végén mégis azt mondom: Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Mert az mindnyájunknak úgy lesz jó.
Szeretném megkérdezni, hogy ijesztő ez nekünk, vagy kívánatos? Ilyen egészen Istennek odaszentelt életet élni, hogy Ő azt tehessen velünk, amit akar. Ilyen üres edénnyé válni, hogy azzal töltsön meg, amivel akar. Hogy én csak eszköz legyek Isten kezében, de számomra az a hangsúlyos, hogy Isten kezében lehetek eszköz. Van ennél nagyobb méltóság, hogy Ő bármit el tud végezni előbb bennem, aztán általam, meg párhuzamosan: bennem is meg általam is? Csodálhatom az Ő munkáját a magam életében és másokéban, és dicsőíthetem Őt, mert az, amit általam elvégez, az biztos, hogy nem az én teljesítményem. Ehhez ezzel a bizalommal oda kell szánnom magamat.
Ez a harc Jézustól sem volt idegen. Gondoljunk a Gecsemáné kert jelenetére, ahol először azt kéri: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a keserű pohár, de ezt az imádságát is, meg az utána következő két másikat is azzal fejezi be, hogy mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Így győzött a kereszten. Legyen áldott érte! Így segíthet el minket is győzelemre és erre az egészen átadott életre, a velünk született természetünk, minden tulajdonságunk őszinte megtagadására Ő segíthet el, adhat örömöt, szabadságot és a végén győzelmet.
Engedjük, hogy ezt kimunkálja bennünk.

Egy héten át minden este a Sámsonról szóló bibliai történet magyarázatát hallhattuk. Isten Szentlelke sok olyan részletet is megvilágosított előttünk, ami eddig talán elkerülte a figyelmünket, és rámutatott arra, hol lehetne változnia az életünknek. Mit kell és lehet abbahagyni. Mit kell és lehet elkezdeni. Isten nagy kegyelméből mindannyiunk előtt felragyogott az a lehetőség, hogy nem egyedül, nem a magunk buzgóságára hagyatkozva, de az érettünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztussal újat is lehet kezdenünk.
Láttuk, hogy Isten már születése előtt arra választotta ki Sámsont, hogy megszabadítsa Izráelt a filiszteusoktól. Ehhez kapott Istentől rendkívüli fizikai erőt is. Nagy ajándék volt számára, hogy imádkozó szülei voltak, akik Istenre figyelve hittel nevelték gyermeküket. Hallottuk ezt a tömör, de sokat jelentő megállapítást: „a gyermek felnövekedett és megáldotta őt az Úr. És az Úrnak Lelke indítani kezdte őt.”
Milyen szépen kezdődik Sámsonnak a pályája. Imádság várja. Istenfélő légkörben növekszik. Isten Lelke kezdi indítani arra, amivel Isten megbízta. Egészen bizonyos, szép folytatása lesz ennek. Aztán láttuk, hogy nem így történt, mert Sámson függetlenítette magát Istentől. Egyéni akciókba kezdett. Megengedett magának sok olyan bűnt, aminek a vége az lett — tegnap hallottuk a szomorú megállapítást —, hogy eltávozott tőle az Úr.
A Római levélben azt olvassuk, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Mi most sem pálcát akarunk törni Sámson feje felett, és késői bölcs utódokként megmondani, hogyan kellett volna viselkednie, hanem tanulni szeretnénk az ő hibáiból és bukásából is. Látni az ilyen Sámson-féle meg az ilyen magunkfajta emberek életében is Isten végtelen türelmét és nagy kegyelmét.
Ma arra szeretném felhívni a figyelmet, amiről ez a történet hallgat. Feltűnően hiányzik valami ebből az egyébként roppant izgalmas, színes leírásból. Azért feltűnő ez, mert Isten más embereinek az életében az, ami innen hiányzik, gyakori volt, és egészen természetesen ismétlődött. Mi ez?
Sámson történetében egyetlen egyszer sem olvassuk, hogy „ezt mondta az Úr Sámsonnak.” Sámsonra egyáltalán nem jellemző az, hogy ő is beszélne Istennel. Hogyan lehet úgy együtt élni, együtt dolgozni, hogy a felek nem beszélnek egymással? Hogyan lehet úgy szolgálni egy nagy úrnak, hogy nem érdekelnek az ő parancsai. Hogy nem csüngök rajta, hogy a szeme villanását is lessem, és azt tegyem, amit mond. Hogy ne utasításai szerint cselekedjem mindig. Milyen főnök-beosztott kapcsolat az, és milyen házasság és milyen barátság, ahol nem esik szó, ahol nincsenek beszédes viszonyban egymással a felek?
Márpedig Isten nem szól Sámsonhoz, és Sámsonnak ez láthatóan nem hiányzik. Ha az ő egyik kedves elődjére — aki szintén bíró volt —, Gedeonra gondolunk, végigkísérte az életét az, hogy „ezt mondta az Úr neki.” Isten parancsol, bátorítja, vigasztalja, utasításokat ad. Ő meg csüng Isten szaván, és noha sok furcsa parancsot is kapott, igyekszik azokat pontosan végrehajtani.
Vagy ott van Sámsonnak egyik neves utóda: Sámuel, aki nem sokkal utána lett Izráel bírája, aztán prófétája. Ebből állt az élete. Kicsi korában mondott neki valamit Éli főpap és ez a valami végigkísérte Sámuelt hosszú életén: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Ezért lehetett áldott eszköz Isten kezében, és haláláig tanácsolta az Ő népét.
Ott volt Dávid, aki ugyanolyan sokat küszködött a filiszteusokkal, mint Sámson. Minden ütközött előtt kérdezte: Uram, menjünk a filiszteusokra? Leír a Biblia egy esetet, amikor nagy harci kedvvel készülődött a csapat az ütközetre, és Isten azt mondta Dávidnak: Ne menjetek, mert nem adom őket a kezetekbe. Dávid pedig lefújta a csatát.
Azt az Úr dönti el, hogy most indulunk vagy nem. Azt nem Dávid, meg a katonák harci kedve. Itt a Főnök parancsol, mert egyedül ő tudja mi jó az övéinek.
Ez mind természetes volt Isten sok-sok emberének. Sámson életéből ez szomorúan hiányzik. Itt Isten hallgat, és neki sincs mondanivalója Istennek.
Gedeonról — hogy megint őt említsem, mert közel voltak egymáshoz időben, és lényegében hasonló, majdnem azonos feladatuk volt — lépten-nyomon olvassuk, hogy „leborult az Úr előtt.” Valami sikerült, leborult és hálát adott. Félt valamitől, leborult és elmondta: félek, Uram. Tanácstalan volt: tanácsot kért. Felfedezte Isten szervező bölcsességét: áldotta az Istent. Állandó imádságos párbeszédben volt az ő megbízó Urával.
Itt azt olvassuk: Sámson kétszer szólt az Úrhoz. Egyszer egy nagy ütközet után nagyon megszomjazott, és így kiáltott az Úrhoz: „Te ilyen nagy szabadítást vittél végbe szolgád által, és mégis most szomjan kell meghalnom, vagy a körülmetéletlen filiszteusok kezébe kerülnöm.”
Mi ez? Odavet egy megjegyzést az Úrnak, hogy nagy győzelemmel ajándékoztál meg, aztán szomjan halok és a filiszteusok kezébe kerülök. Még csak nem is kér Tőle. Nem ismerős az, hogy Tőle kéri, amire szüksége van, mint a gyermek az atyjától.
A másik meg ez, amit alapigeként olvastunk: „Így kiáltott az Úrhoz: Emlékezz meg rólam, és erősíts meg engem még most az egyszer, én Istenem, hogy bosszút állhassak a filiszteusokon a két szememért!”
Nem Isten dicsőségére akar valamit tenni. Nem a nép megszabadításán fáradozik, hanem egy súlyos, személyes sérelmét akarja megtorolni. Bosszút akar állni, és ehhez kéri Isten segítségét. Olyan imádság ez, mint amikor vizsga előtt, műtét előtt elhangzik: jaj, Istenem, segíts meg! Ennyiből áll sok ember Istennel való kapcsolata. Ennyi, amit közölni akar Vele.
Sámson itt maga veszi kezébe a bosszút. A személyes bosszújához kéri Isten segítségét. Az már Isten csodája, hogy mind a két esetben mégis válaszol ennek az embernek, hiszen Ő hívta el a szolgálatba, és így is szereti. Ad neki vizet úgy is, hogy nem kéri, csak kétségbe van esve, hogy szomjan fog halni. Ad neki győzelmet itt a másik esetben úgy is, hogy tulajdonképpen kiveszi Isten kezéből az intézkedést, ő akar bosszút állni két szeme elvesztéséért.
Ő egyébként Istentől függetlenül intézte a dolgait. Nem kérdezte Istent, hogy kit vegyen el feleségül. Nem kérdezte, hogyan akarja megszabadítani az Úr a filiszteusoktól az ő népét. Nem kérdezte, mire használja azt a nagy erejét, amit Istentől kapott. Engedett mindig a pillanatnyi kívánságainak. Sodorták őt az ösztönei, az indulatai. Isten nélkül nősült. Isten nélkül hagyta ott a feleségét. Isten nélkül ment be a bordélyházba. Isten nélkül engedte szabadjára indulatait. Isten nélkül szegte meg sorban egymás után Isten törvényeit. Azt a néhányat próbálta betartani, ami reá, mint nazírra kötelező volt, de az embernek az az érzése, hogy ez is csak külső parancs volt, és nem az őt így is nagyon szerető mindenható Isten előtti őszinte tiszteletből, és az Iránta való nagy-nagy szeretetből fakadt.
Neki nincs szeretetkapcsolata azzal az Istennel, aki őt teremtette, aki szép hivatással ajándékozta meg, és aki hordozta őt annak ellenére, hogy így viselkedett.
Talán ha megkérdezte volna valaki Sámsontól azt, amit Jézus Pétertől kérdezett: szeretsz-e engem? akkor csodálkozva nézett volna. Szeretni? Mit jelent az? Mit kell annak tennie, aki Istent szereti?
Ha ma minket kérdezne meg a mi Urunk: szeretsz-e engem? Mit válaszolnánk erre, ha őszinték akarnánk lenni? Mert aki nem szereti Őt teljes szívéből, osztatlan szívvel, igazi belső odaadással, minden áldozatra és neki való engedelmességre készen, az nem ismeri Őt. Az nem tudja, mit tett Jézus értünk, és ki Ő valójában. Aki nem ismeri, az nem tudja Őt elismerni sem maga felett Úrnak, vagyis az nem tud Neki engedelmeskedni, mégpedig onnan belülről fakadóan, teljes lelki, belső azonosulással, önként és örömmel. Aki pedig nem tud Neki így engedelmeskedni, arra Ő nem bízza az övéit.
Miután Péter háromszor válaszolt: Uram, te mindent tudsz. Te tudod, hogy szeretlek téged. — ez után bízta rá Jézus az Ő juhait és bárányait.
Sámsonra pedig nem bízza rá tovább az Ő népét. Még egy utolsó nagy hőstettet véghez visz — tegnap este hallottunk róla —, aztán ezzel be van fejezve. A küldetése is, meg az élete is. Nem vetette el őt Isten. Legnagyobb csodálkozásunkra a Zsidókhoz írt levél 11. részében a hit hősei között ott van a neve, de nem úgy tudta küldetését teljesíteni, hogy az neki is öröm lett volna, és az ő számára is áldássá vált volna.
Sámson megpróbált valamit, ami lehetetlen, ami nincs: félszívvel szolgálni Istennek. Megpróbálta azt, hogy az életének a trónján hátha ketten is elférnek: Isten meg ő. Vagy sokszor inkább fordítva: ő és Isten. Isten is beleszólhat néha a dolgaiba, de az életének bizonyos területei felett ő marad az úr. Az egész érzelem- és ösztönvilága, indulatai felett ő uralkodott továbbra is. Mintha lehetséges lenne, hogy Isten uralja a lelkieket, de a testem az enyém. Ez képtelenség. Isten nem osztozik semmivel és az ember nem osztható kétfelé. Ő az embert, az egész embert akarja.
Aki megpróbál így osztozni, az bele fog pusztulni úgy, mint Sámson. Félszívvel nem lehet szeretni senkit, Istent a legkevésbé. Ezért mondta olyan hangsúlyosan a mi Megváltónk, idézve az ószövetségi Igét: A legnagyobb parancsolat mindenek felett: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Aki nem így szereti Istent, az nem szereti.
János apostol levelében — most olvastuk, nemrég — olyan kategorikusan nyilatkozik, hogy aki nem teljes szívéből szereti az Istent, az gyűlöli. Félelmes megállapítás, és el kell rajta gondolkoznunk.
Az ilyen embernek nem hiányzik az, ha nem szól az Úr. Nem tűnik fel neki, nem fáj neki, nem keresi az okát, és nem kérdezi az Urat, mert az ilyen ember megszokta, hogy néha-néha felkiált, ha gyors segítségre van szüksége, mert annyi is elég neki. Egyébként Istentől függetlenül éli az életét.
Itt a megterített úrasztalánál kérdezzük meg magunktól, hogy beszél-e hozzánk Isten? Van nekünk mondanivalónk a számára? Oly sokan szokták mondani, hogy ebben a hajszolt korban, amiben élünk, nincs erre idő. Hadd kérdezzem meg: hogy lehet az, hogy arra a nagy elfoglaltság mellett is van idő, hogy minden este egy filmet megnézzél, de arra nincs, hogy igazán belemélyedj Isten igaz és szent Igéjébe? Arra van idő, hogy vacsora után kitárgyaljuk munkatársainkat, szomszédainkat, jó - és rosszakaróinkat, azok minden hibáját, gyengeségét, botlását, de arra nincs idő, hogy ha már úgy együtt vagyunk, egy szívvel dicsőítsük a Mindenhatót, és Rá bízzuk magunkat és a jövőnket.
Arra kell, hogy legyen pénz, hogy a mindennapi cigarettát, s ha kell, az alkoholt előteremtsük, de az ritkán jut eszünkbe, hogy a nálunknál is több szükséget szenvedőnek ne fillérekkel segítsünk, és Isten ügyét, az evangélium előrehaladását támogassuk.
Hadd kérdezzem személyesen: hányan ültök a trónon? Lehet, hogy csak te egyedül, de sokan megpróbálják ezt az osztozkodást. Én vallásos ember vagyok, nálunk Istennek is van helye. Ott a sarokban… ott a sámlin. Vagy jöhet ide mellém, és majd megmondom, mikor szóljon. Ez a Biblia szerint istenkáromlás. Mert Istent mi vagy teljes szívvel, igaz alázattal, a Neki való feltétlen engedelmességre készen tiszteljük, vagy nem tiszteljük.
Sámson életének ez a mozzanata komoly tanítás és figyelmeztetés a számunkra. Ki irányítja az életünket? A szemünket, a szavainkat, az indulatainkat, az érzelmeinket, az időbeosztásunkat? Ha valaki hívő embernek vallja magát, csakugyan a Szentlélek fegyelme alatt van az egész élete? Ez határozza meg az adott szavunkat, a megbeszélt időpontok betartását, az elvállalt feladatok minőségi elvégzését? Egyáltalán, hogy Isten rendje valósuljon meg az életünk minden területén? Vagy pedig mi is oly sok mindent Tőle függetlenül próbálunk intézni?
A Biblia erről keményen beszél. Isten azt mondta: szentek legyetek, mert én szent vagyok. Szent az, akit kizárólag Ő használhat, aki csak az Ő rendelkezésére áll. A thesszalonikai levélben azt olvassuk, hogy az az Isten akarata, hogy ti szentek legyetek és magatokat a paráznaságtól megóvjátok. És amikor a Biblia bepillantást enged nekünk Isten idő előtti, az örökkévalóságban hozott döntéseibe, akkor is azt olvassuk az Efézus 1,4-ben: Isten az idők előtt elhatározta, hogy ad nekünk kegyelmet és kiválaszt minket Jézusban azért, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte.
Ezt nem azért mondja, hogy most essünk kétségbe a teljesíthetetlen parancs miatt, vagy próbáljuk maradék erőnket összeszedve megvalósítani azt, amit mondott. Nem nekünk kell ezt teljesítenünk. Egyszerűen engednünk kell az Ő Lelkének. Annak a Szentléleknek, aki indítani kezdte Sámsont is fiatal korában a pályája elején. A Lélek indítására kellett volna hallgatnia mindig. Amire pedig nem indítja a Lélek, oda nem kellett volna mennie. És akkor csodálatosan kibontakozhatott volna ő, azzá válhatott volna, akivé Isten akarta tenni.
Isten a maga tervét így is megvalósítja. Általunk vagy nélkülünk, vagy ellenünkre, azt nem tudjuk megakadályozni, de kimaradunk annak az öröméből, hogy Ő a munkatársaivá akar előléptetni. Hogy Isten keze, Isten szája lehet egy-egy hívő ember. Hogy azt mondja, amit az ő Ura a szájába adott, és csodálkozhat azon, hogy mit végez el általa — nem ő, hanem az Úr, aki a szájába adta. Aki Sámsonnak a nagy erőt adta. Hogy láthatnánk a munkálkodó Istent a magunk életében és másokéban is.
Aki olyan akar lenni, mint más ember — ahogy ezt Sámsonról tegnap este hallottuk —, aki nem akar és nem mer különbözni a hitetlen világtól, hogy így váljék áldássá a hitetlen világ számára, az elvétette azt az utat, amire Isten ráállította.
Isten arra bátorít ma minket, hogy ne nyugodjunk bele abba, ha Ő hallgat. Az nagy baj. Annak oka van, és van megoldása. Ne érjük be annyival, hogy fel-felkiáltunk néha baj esetén: jaj, Istenem, segíts meg! Ne próbáljuk Őt fél szívvel követni, vagy fél szívvel szeretni. Ne akarjunk olyanok lenni, mint a nélküle élő emberek, hanem merjünk különbözni a világtól.
Ha valaki, akit azért ültettek a partra, hogy figyelje, nem kell-e kimentenie valakit, szintén elkezd úszkálni és ügyetlenkedik, és esetleg fuldokolni kezd, senkinek nem lesz belőle haszna. Minket Isten a partra ültetett. A hívő lába alá Ő szilárd talajt adott azért, hogy éberen figyeljen Őreá, hogy mikor, kinek a megmentésére akarja használni. Mi erről nem mondhatunk le. Erre bátorít minket ma az Ige. Ez akkor megy, ha teljes szívünkből szeretjük Őt. Ha bensőséges, szoros lelki kapcsolatban élünk a mi Urunkkal. Ha tudatosan alárendeljük az Ő akaratának testünket, lelkünket, és minden testi és lelki dolgunkat. Ha csak Ő használhat minket, akik az Övéi vagyunk. Ha arra használhat, amire teremtett, akkor bontakozik ki igazán egy ember és valósul meg az életében Isten szép terve. A félszívű vallásosoknak a jövője a teljes csőd. Aki teljes szívéből szereti az Urat, annak viszont már itt odaajándékozza a teljes győzelmet.

A napokban fejeztük be ennek a csodá-latosan szép levélnek az olvasását. Aki figyelmesen végigtanulmányozta, annak feltűnhetett valami ellentmondás ebben a levélben. Mi ez az ellentmondás és mi ennek a megfejtése?
A Filippi gyülekezethez írt levelet az Öröm levelének szokták nevezni. Pál apostol többször is kijelenti azt, amit mindjárt az elején, hogy örül, örülni akar, és bármi történjék, örülni is fog. A gyülekezetet is erre biztatja. Itt van a híres szállóigévé vált mondat, hogy „Örüljetek az Úrban mindig, ismét mondom: örüljetek.” A levél végén megjegyzi, hogy azért küldi haza Epafroditoszt (akit a Filippi gyülekezet küldött követként, hogy gondozza az apostolt fogságában), és azért küldi tőle ezt a levelet, mert a gyülekezetnek ezzel is örömöt akar szerezni.
Ő örül, s parancsba adja, hogy örüljenek, és jelét adja annak, hogy örömöt akar szerezni. Pedig… Börtönben van, szükséget lát, azért küldenek neki a filippiek szeretetcsomagot Epafroditosszal. Rágalmazás miatt vetették börtönbe. Teljesen bizonytalan, hogy meddig tartják ott. Egyre inkább számol azzal is, hogy esetleg vértanúhalált kell halnia, és soha többé nem jöhet ki a rómaiak börtönéből. Ott lamentál, hogy ha meg kell halnom, akkor én járok jól, mert az nyereség. Ha kiengednek, akkor ti jártok jól, mert megyek és szolgálok nektek.
Bosszantják. Még a hittestvéreiben is csalódott, mert némelyek felbátorodnak az igehirdetésre. Nincs ott a nagy vetélytárs. Pál nem is gondolt arra, hogy vetélytársat látnak őbenne, hiszen együtt hirdetik az evangéliumot. De most a nagy evangélista börtönben van, akkor nekik nagyobb terük van, bátrabban hirdetik. Egy kicsit azért is, hogy fogságának a nyomorúságait megnöveljék, hogy bosszankodjék az apostol, mert nélküle is hangzik tovább az evangélium. Talán még ügyesebben is végzik, mint ő.
És rossz híreket is hallott a gyülekezetből, mert hallja, hogy két asszony veszekszik, s azokat próbálja békíteni a levél vége felé. Megtudja, hogy újra felütötték fejüket a tévtanítók, s igyekszik bátorítani védekezésre a gyülekezet tagjait.
Tehát sok oka van a szomorúságra. Kis túlzással azt mondhatnánk: minden oka megvan arra, hogy szomorú legyen, aggódjék a saját, a gyülekezet jövője miatt, panaszkodjon és bosszankodjék. Erről ő maga őszintén ír is. Kifejezetten leírja, hogy szomorú.
„Szükségesnek tartottam azonban, hogy visszaküldjem hozzátok Epafroditosz testvéremet, munkatársamat és bajtársamat, akit ti küldtetek, hogy szükségemben szolgálatomra legyen, mivel vágyódott mindnyájatok után, és nyugtalankodott, mert meghallottátok, hogy megbetegedett. Bizony megbetegedett halálosan, de az Isten megkönyörült rajta, sőt nemcsak rajta, hanem énrajtam is, hogy szomorúságomra szomorúság ne következzék. Hamarabb elküldöm tehát, hogy viszontlássátok, és örüljetek, és hogy én is kevésbé szomorkodjam.” (Fil 2,25-28)
Ez azt jelenti, hogy szomorkodom, és azáltal, hogy nektek örömöt szerzek, most kevésbé szomorkodom. És miért szomorkodom? Azért, mert egyik baj a másikat éri. Szomorúság jön a szomorúságomra.
Most akkor melyik vallomás igaz? Én ennek örülök, sőt örülni is fogok, vagy szomorkodom, mert egyik szomorúság a másikra jön. Örül az apostol, vagy szomorkodik? Mind a két érzés nem lehet egyidejűleg egy szívben. A Szentírás arra tanít minket, hogy lehet, csak nem azonos szinten. Erről gyönyörű bizonyságtétel Pál apostolnak a helyzete (ha valaki részletesen ismeri, hogy milyen helyzetben volt ő akkor), és ez a rövid levélke is.
Arról vall, hogy az öröm az ő szíve mélyén van. Alapvetően betölti, meghatározza minden eseményhez való viszonyulását, minden reflexióját. Alapvetően, mélyen betölti őt a Krisztusban megtalált öröm. Majdnem minden esetben utána teszi: az Úrban. Örüljetek az Úrban. A Krisztusban megtalált öröm betölti a szívét egészen. De sok baj történik vele, sok szomorúság éri, és a szomorúság a felszínen borzolja őt, mint a szél. A tenger vizének csak egészen a felszínét háboríthatja fel a legnagyobb vihar is. Néhány méter mélységig hullámzik a tenger, de alatta irdatlan mélységben mozdulatlan csend van. Vagy az embernek a haját borzolhatja fel a szél, de a gondolatait nem.
A múltkor háborodott fel valaki, hogy végre egyszer elmehet a színházba férjével, még fodrászhoz is elment, hogy csinos legyen. Leszállnak a villamosról, és hátulról telibe kapta a gyönyörű frizurát a szél, és előre borította a haját. Még ha elölről jött volna! De ezt még rendbe hozni sem lehet. Aztán elnevette magát, és azt mondta: ez semmit nem változtat azon, hogy szeretem a férjemet, gyerekeimet, meg a zenét. Csak a felszínen borzolhat. Kellemetlenkedik, jobb lett volna, ha nem történik, de a mélyen nem változik meg semmi. Ami az életet alapvetően meghatározza, azt nem befolyásolják a szomorúságok, bajok, csalódások, bosszantás, keserűség. Még az sem, hogy majdnem meghal mellette Epafroditosz, akit azért küldtek, hogy neki segítségére legyen.
Nagy bajok is történhetnek, de akinek a szíve tele van a Krisztusban megtalált örömmel, az az öröm megmarad, mint a tenger mélye: nyugodt marad és állandó. És az határozza meg alapvetően az embernek az életét. A kedélyét felborzolhatják a bajok, de a kedélyét is alapvetően a szíve mélyén uralkodó öröm teszi majd helyre és regenerálja.
Erről szól a Filippi levél, meg Pálnak sok más bizonyságtétele is, és szeretném né-hány példán ezt szemléltetni. Látni fogjuk, hogy ez valóban működik, ez gyakorlati dolog, és egyebek között ez is nagy kincsük azoknak, akik Jézus Krisztussal már összeköltöztek, összekötötték az életüket vele, hogy az Ő öröme betölti a szívüket, és akármi történik velük, ez ott megmarad. Akkor is, ha átmenetileg a könnyeiket törölgetik, akkor is, ha időnként ők is lesznek dühösek, vagy elszomorodnak valami miatt. Nem változtat azon az örömön semmit, ami ott van, és ami helyreállítja a felbillentett egyensúlyt az ember kedélyében is.
Döntő tehát mindannyiunk életére nézve, hogy mi van a mélyen. Egyáltalán van-e valami érték az életünk mélyén, és nem nagy űr van-e ott. Döntő, hogy mit engedünk mélyre az életünkben, és mi az, ami elakadhat és el is kell, hogy akadjon a felszínen. Mi határozza meg alapvetően az életünket? Mik azok a szavak, kik azok a személyek, mik azok a történések, események, amiket mélyre engedünk tudatosan, és mik azok, amiket nem engedünk mélyre? Illetve, ha a mély már tele van értékes tartalommal, akkor azok úgy sem mennek a mélyre.
Gondoljunk csak arra, ami itt, a Filippi levélből kiderül. Pál leírja, hogy nekem az élet Krisztus. Az ő számára az értékpiramis csúcsértéke maga Jézus Krisztus és a vele való közössége. Ez a közösség semmi miatt nem szakadhat meg. Ezen nem neki kell erőlködnie, ennek az a tulajdonsága, hogy nem szakad meg. Azt írja: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38-39) Ez tölti be őt egészen, most ehhez képest hányad rangú probléma az, hogy néhány komisz keresztyén bosszantani akarja őt azzal, hogy mi akkor is prédikálunk, ha te a börtönben vagy. Örül neki! De jó, hogy prédikáltok!
Az ő szempontjukból elég szomorú, hogy ilyen motivációval, ilyen indítékkal prédikálnak, de a Krisztust prédikálják. Ez a fontos. Azt mondja: nem az a fontos, hogy színből vagy szívből. Jobb, ha szívből és nem színből, de ha Krisztust prédikálják, ennek örülök és örülni is fogok. Hogy ők ezzel engem bosszantani akarnak? Kit érdekel! Ezt nem fölényesen és nagyképűen mondja, hanem úgy, mint akinek csak milliméterekre érinti az életét ez a bosszantás, és mélyen betölti Krisztus. Mivel ők Krisztust prédikálják, ő ennek örül.
Vagy ami ennél súlyosabb: Meglegyintette a vértanúhalálnak a szele. Szóba jött az is, hogy meg kell halnia. És akkor mit ír? „Mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség.” Vagyis, ha kivégeznek, ha csak magamat nézem, jól járok. Miért? Megszabadul a penészes római börtöntől, megszabadul a bosszantóktól, az örökös tévtanítókkal való harctól, a gyógyíthatatlan betegségétől. Mindentől, ami megkeseríti az életét. És minden, ami már most is szép, kiteljesedik a számára a Krisztussal való közösségben. „Kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb.”
Ezzel akartok engem fenyegetni, hogy kivégeztek? — mondja a rómaiaknak. Én jól járok, mert alig várom, hogy odakerüljek. De ha mégis életben maradok — írja a filippieket megnyugtatva —, akkor első utam hozzátok vezet, mert szeretnék még szolgálni közöttetek. Itt jön egy furcsa mondat: „Melyiket válasszam, meg sem mondhatom.” De majd eldönti az Úr. Nem az ő hatásköre, akkor ezzel nem kell foglalkozni. Helyére került az élet és halál kérdése.
Ezt sem fölényesen, vagy hányaveti módon, hanem mélyen átgondolva, mert az alap rendben van. Nekem az élet Krisztus. Tehát velem már végzetes baj nem történhet. — De Pál, megölnek! — És az végzetes baj? Még közelebb kerülök Krisztushoz. Akinek tele van az élete Krisztussal, Krisztus örömével, azt tényleg csak a felszínen borzolják a nehézségek, rossz hírek, bosszúságok, bajok, szenvedés, veszteség és minden egyéb.
Ez nem azt jelenti, hogy a hívő ember nem veszi komolyan ezeket. Tudjuk, hogy az Úr Jézus is sírt. Két esetben is feljegyzi az evangélium. Neki is érző szíve volt, de Őt végképp nem lehetett kizökkenteni soha az Atyával való közösségből, és abból az eltökéltségből és biztonságtudatból, hogy Ő azon az úton megy, amelyiken járnia kell, és ez az egyedül jó, és nekünk embereknek is ez lesz az egyedül jó. Mondhatott bárki bármit, ígérgethettek, jöhetett maga az ördög, hogy letérítse róla, minden lepergett. Fecsegett a felszín, és hallgatott a mély — ahogy József Attila írja. Mert tele volt az Atyával való közösséggel és ennek a biztonságával.
Szeretnék mondani néhány példát arra, hogy milyen az, amikor ez megvan valakiben. Mennyire másként vesszük az akadályokat így, ha Krisztus és az Ő öröme betölti egy hívő ember szívét, vagy hogy ha üres a szív, vagy ha nem az van a mélyén.
Azt mondja a múltkor egy kislánynak az édesapja: te vagy a környék legrondább és legbutább gyereke. A kislány megrettent és arra gondolt, hátha igaz. Amikor hazament, először a tükör elé állt. Aztán ahogy nézte magát, eszébe jutott: „leg”, ez nem igaz. Ki bizonyítja be, hogy én vagyok a „leg”? Lehet, hogy nem vagyok világszépe, tudom, hogy nem vagyok nagyon okos, de hogy a legrondább, legbutább? Ez biztos, hogy nem igaz. Akkor ez az állítás nem igaz. De azért fáj a szíve. És mit tesz Isten? Este előveszi a Bibliát. Mi is következik ma este? Következik az Ézsaiás 43, ahol azt mondja Isten: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy. És te becses vagy az én szemeimben és én szeretlek.”
Az Isten azt mondja, hogy becses vagyok a szemeiben és szeret. A nevemen szólít, nemcsak egy szám vagyok neki, vagy egy a sok közül. Akkor mindegy, hogy ronda vagyok, buta vagyok, vagy ezt csak mondják, meg ez milyen mértékben igaz… Ennél nagyobb vigasztalást senki nem mondhat, ha maga Isten ezt mondja nekem éppen ma este.
Ha a szíve üres lett volna, ha nem kerül kezébe naponta a Biblia, ha nem kap ilyen gyógyszert erre a sokkra, akkor abból sokféle deformáció következhet. De így a helyére került. Így is felborzolta, de csak a felszínt, a mély maradt.
Valakit súlyos gyász ért. Nagy a veszteség, nagy űr támadt az után, akitől végleg el kellett válnia. Mi lesz most? Ez mindannyiunkat keményen vizsgáztat. Az illető hívő ember volt, és többször bizonyságot tett arról, hogy különös békességet adott Isten a szívébe, és eddig ez a békessége mindig megmaradt. Most megmarad-e?
Ahogy a temetésről jött haza, eszébe jut egy ige. Egy ige, amit régen olvasott. Azt mondja Pál: „…tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel. (2Kor 7,4)
Az első gondolata ez volt: ez az ember nem normális. Minden nyomorúságunk ellenére csordultig örömmel? Ez túlzás! Arra gondolt, hogy legjobb, ha ellenőrzi. Igaz-e ez nálam? Kénytelen volt rájönni: igaz. Miközben gyászolt, és időnként a zsebkendőhöz is kellett nyúlni, megállapította, hogy tényleg tele van a szíve vigasztalódással, tudja, hol van az, akitől elbúcsúzott. Tudja, hogy sokkal nehezebb lesz nélküle, de tudja, hogy semmi nem változott az Istennel való közösségében. Sőt a Biblia gyakran szól arról, hogy Isten még közelebb hajol azokhoz, akik még inkább rászorulnak az Ő gyöngéd szeretetére, és alapvetően békesség van a szívében. Tényleg tele van vigasztalódással.
Nem azt mondta, amit oly sok nem hívő szokott mondani: tessék adni egy kis vigaszt. Isten nekünk nem egy kis vigaszt ad, miután már nagy baj ért, hanem előre megtölti a szívünket vigasztalódással. A nagy nyomorúság kellős közepén — mert Pál mikor ezt leírta, olyan helyzetben volt — megállapítja, hogy tele van vigasztalódással. Nem tehetek róla, Isten előre megvigasztalt engem, előre felkészített ezekre a veszteségekre, megaláztatásra, nyomorúságra, és bírom. Rosszul esik, jobb lenne, ha nem így lenne, de nem roppanok össze. Nem azért, mert erősebb idegeim vannak, mint az átlagnak, hanem azért, mert nekem az élet Krisztus, és bennem van az Ő öröme.
Vizsgázunk mindig olyankor, amikor összejönnek a bajok. A nagymamát kórházba kellett vinni. Az éjszaka azzal telt el, hogy hol az egyik gyereknek tartottuk a lavórt, hol a másiknak, meg lázmérőztük őket. Reggel még be kell szaladni a kórházba. Soha nem késett el az illető a munkahelyéről, ezen a reggelen elkésik. Soha nem szokta ellenőrizni a főnök, hogy ott van-e, ezen a reggelen ellenőrizte. Mindjárt leszúrja, nem tudva semmit arról, hogy mi történt. Amikor hazamegy, kiderül: cső-törés volt. Beázott az alattuk levő lakó miattuk. Eddig békesség volt, most ott ordibál a lépcsőházban. Még vele is összevesztek. Összejönnek a bajok.
És akkor mi van? Ez aztán mégis csak mélyen felháborgatja az embert. Kiderül, hogy ha tele van a szíve vigasztalódással, az Úrban való örömmel, az Úr Jézus Krisztussal, akkor még ez a sok minden is csak a felszínt mozgatja meg. Megmozgatja, és el tud fáradni az ember, de mégis hozzálát, és egyiket a másik után próbálja megoldani, mert az egész élete, így a sok bajjal együtt, ott van ennek a hatalmas Istennek kezében, akiről énekeltük: mint a vizet az edényben, oda hajlítja az embereknek a szívét.
Ugyanez érvényes mindenre. Egy hívő ember kezd elkeseredni, hogy van egy bűne, ami ismétlődik. Hányszor megvallotta már! Ez azonban nem változtat semmit azon, hogy ő Isten gyermekévé lett, őt Isten elfogadta. Elég baj, hogy ilyen gyermeke Istennek, de ez a tény állandó. Ezen ez nem változtat. Ez segíti mégis győzelemre, meg arra a bizonyosságra, hogy van bocsánat a számára.
Kételyei, kérdései támadnak valakinek, de abban egészen bizonyos, hogy Isten igé-je így, ahogy van, igaz, és ezekre a kérdé-sekre majd fog választ találni. A kételyeinek a helyére Isten meg valamikor ad bizonyosságot. Nem lovalja magát bele ebbe.
Ugyanígy meghatározza ez az emberekhez való kapcsolatunkat is. Valakitől hallottam valami furcsát, ami rá nem jellemző, akkor azonnal előítéletem alakulhat ki, hogy na, ő is most már tévtanító. Na de évtizedek óta ismerem, tudom, hogyan gondolkozik. Most nem pontosan fogalmazott, vagy valami olyat mondott, amit nem gondolt végig. Tisztázzuk, kérdezzem meg tőle, ha ez fontos nekem, de nem mindjárt tévtanító. Az csak a felszínig ér, nem kell, hogy mindjárt az egész mélyet felkavarja, és évtizedes tapasztalatokat megrontson.
Valaki alapvetően szereti a gyerekeit. Normális esetben ez jellemző egy szülőre. De van olyan, hogy haragszik rá. Sorozatosan teszi azt, ami neki is, mindnyájuknak rossz, és mérges lesz rá. Na de ez a harag csak a felszínen van. Ha arra kerülne a sor egy óra múlva, hogy az életét kellene odaadnia neki, vagy a fél veséjét, ő lenne az első, aki adja, mert alapvetően betölti a gyerekei iránti szeretete. Attól még lehet mérges rá, de csak a felszínen.
Ha csak ez nem fordítva van, mert erről is kell azért néhány mondatot mondani. Tudniillik van olyan, hogy valami negatív tölti be egészen az embert, és a felszínen próbálja eljátszani — például ebben az esetben —, mintha szeretné. Alapvetően haragszik rá. Minek született meg? Minek akkor született? Miért fiúnak vagy lánynak született? Ha ezt nem tudatosította, nem dolgozta fel, Isten nélkül, hit nélkül ez nagy gombóccá növekedhet valakiben, és alapvetően haragszik a gyerekére. Közben taníttatja, öltözteti, eteti, de ez ott van a szíve mélyén, és a felszínen igyekszik ezt kompenzálni valahogy. Néha túlzottan is elhalmozza ajándékokkal, hogy megnyugtassa a saját lelkiismeretét. Ebből aztán megint sok görcs és feszültség származik.
Ezért döntő: mi van a mélyen? Mit tűrünk meg az életünk mélyén, mit engedünk be oda, mit ápolunk, hogy az csak ott maradjon és növekedjék, és arra épüljön fel minden. Aztán, ha azzal ellentétes dolgok történnek, az ott a felszínen történhet, és a hullámok megint kisimulnak. De ez a meghatározó: mi van a mélyen?
Vannak emberek, akiket alapvetően a gyászuk tölt be. Nem lehet megvigasztalni őket. Vannak kis örömeik, de ha véletlenül elmosolyodnak, igyekeznek azonnal összehúzni az arcukat, mert ők gyászolnak, őket nem lehet megvigasztalni.
Vagy alapvetően betölt valakit az, hogy egyedül van. Ilyen keményszívűek az emberek: senkit nem érdekelnek az ő gondjai. Senkivel nem sikerült barátságot kötni stb. Ismerek több ilyen tüskés, szúrós embert. Tesznek jót, néha mosolyognak, még egy viccet is elmesélt a múltkor az egyik, de szinte szégyellte maga előtt is, hogy megfeledkezett egy kicsit arról, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak ő, és mert egy viccet elmondani, és azon nevetni. Mert alapvetően valami más tölti be, és minden egyéb, még az örömök is csak a felszínen vannak.
Vagy valami keserűség, félelem betölt valakit és néha még ő bátorít másokat, de valahogy úgy, mint a félős gyerek, aki kiabálni kezd a sötétben, hogy valahogy bátorítsa saját magát is.
Milyen problémák adódnak ebből? Ezekről már csak röviden.
Az egyik, ha ennyire mélyen van ezeknek az embereknek a szívében ez a Krisztusban megtalált öröm, akkor néha talán nem is látszik meg. Ügyelnünk kell, hogy ha az ott van, akkor legyen látható is. Ezt különösen a családban a kisgyerekek kívánják meg, hogy legyen derűs hangulat otthon, mégpedig őszintén derűs, onnan belülről fakadó. Lehet, hogy éppen sok gondja van az illetőnek, de arra ügyelnie kell, hogy ha a szívében ott van az öröm, azt nem szabad eltakarniuk a gondoknak és a nyomorúságoknak úgy, hogy abból ne láthasson senki semmit.
Egy másik probléma, hogy ha ennyire csak a felszínt érinti, vagy érintheti meg az a sok bánat és baj, ami ér bennünket, akkor az ilyen ember nem tud együtt érezni a másikkal. Márpedig meg van írva, hogy „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.” Ha a szívemet betölti a Krisztusban megtalált öröm, akkor hogyan tudok őszintén sírni a síróval? Akkor az nem őszinte. Dehogynem! Az őszinte, de a maga helyén legyen az. Az én bánatom is csak a felszínt szokta felborzolni, és a mélyén megmarad a Krisztusban megnyert békességem, reménységem, biztonságom, örömöm.
Ez megmarad akkor is, ha a másik bánatát a magamévá teszem. Én őszintén sírok a síróval, de közben éppen ezért tudom őt vigasztalni is, bátorítani is. Árad belőlem ez a csendes öröm és vigasztalás, miközben lehet, hogy a szó szoros értelmében egymás nyakába borulva sírunk. Utána szóhoz jut ez a mélyen levő nagy öröm és békesség. Ez nem skizofrénia, itt semmiféle hasadás nincs. Itt szintek vannak. Mi tölt be igazában, alapvetően, mélyen, és mi az, aminek másutt van a helye, egy-két szinttel feljebb, és nem szoríthatja ki ezt a másikat.
Fontos tehát, hogy mi van alul, mert „habár felül a gálya s alul a víznek árja, azért a víz az úr.” És maradjon is a víz az úr, vagyis maradjon az Úr az Úr. Az Úr Jézus Krisztus töltse be alapvetően az életünket, a vele való közösség, a benne megtalált reménység, bocsánat, békesség, öröm, és akkor lehet, hogy szomorúság jön szomorúságomra, és mégsem ez jellemez, hogy szomorkodom, hanem az, hogy még annak is örülök, ha bosszantani akarnak, meg annak ellenére is örülök, hogy másoknak a fájdalmával együtt érzek, próbálom azt enyhíteni, mert alapvetően ez tölt be.
Hasznos lenne, ha megvizsgálnánk magunkat, hogy nem üres-e a szívünk, és megvizsgálnánk, hogy mi van alul? Mi az, ami számunkra a legfőbb érték? Megkaptuk-e már azt, van-e elég belőle, és csakugyan az határozza-e meg az alapmagatartásunkat, az értékítéleteinket, a váratlan eseményekre való reakcióinkat? Van, amikor az ember spontán módon reagál, nem mindig tudatosan. De alapvetően az jellemez-e, hogy örü-lök az Úrban, minden helyzetben örülök, és noha szomorúság jön szomorúságomra, mégis ez az öröm árad belőlem. A szomorúságok olyanok, mint a hó, amit elhord a tavasz, amit a Krisztusban megtalált öröm előbb-utóbb felolvaszt, és a hullámok újra elcsitulnak. És ha esetleg át kell rendezni valamit a szívünkben, akkor ne halogassuk azt, nehogy valami negatív dolog töltse be ott alul, aztán a felszínen néha kis örömöcskék vannak, kis szeretetgesztusok, kis jótétemények másokkal, — hanem fordítva legyen. Legyen ott a nagy öröm, a nagy szeretet, az állandó készség a segítésre, szolgálatra, amit megkeseríthetnek a bánatok, csalódások, szomorúságok, betegség, rossz hírek, de nem ronthatják meg.