Cseri Kálmán

Istentiszteleteink végén gyakran elhangzik ez a néhány mondat, az úgynevezett ároni áldás. Eredetileg Isten Mózes testvérének, Áronnak parancsolta meg, hogy az ószövetségi Istentiszteleten mondja el ezt a szép áldást a népnek. Aztán átvette ezt az Újszövetség népe is, és megmaradt a reformáció egyházaiban is mind a mai napig. Gyönyörű, gazdag, jó kívánság ez, és Ige mindenestől, hiszen Istentől ered.
A baj csak az, hogy lassan nem értjük, mit jelent. Különösen akkor nem, ha a régies változatban hangzik el, ahogy én is gyermekkorom óta megszoktam.
Éppen most az ünnepek alatt kérdezte valaki, hogy mit jelent ez a furcsa mondat: világosítsa meg az Úr az Ő orcáját terajtad. Ezért vizsgáljuk meg ma tüzetesen ezt a szép bibliai Igét, hogy ezentúl valóban azt értsük rajta, amit jelent.
Egyáltalán: mi az áldás? Mit mondunk, amikor például így köszönünk el egymástól: Isten áldjon meg! Mit kívánunk neki?
A Biblia tanítása szerint az áldás minden testi és lelki jónak a foglalata, amit Isten az embernek adhat. Benne van minden testi és lelki ajándék, amit Isten adhat az embernek. Minden áldásnak a forrása maga Isten. Az Ő végtelen szeretetéből nekünk mindenféle jót akar ajándékozni. Tehát nem mi adjuk az áldást, mi csak hirdetjük, hogy Isten áldást akar adni. Mi csak kívánhatjuk egymásnak, hogy Isten áldja meg, és kérhetjük az áldást a magunk számára, de az áldást mindig Isten adja.
Kezdettől fogva az Istentiszteletek szerves része volt az áldás hirdetése, kívánása. Megmaradt ez Krisztus után az újszövetségi egyházban is, de mindig világos volt az, amivel befejeződött mai alapigénk: „Így szóljatok nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.”
Tehát nem Áron áldotta meg a népet, és nem a lelkész áldja meg a gyülekezetet, mert a lelkésznek ugyanolyan nagy szüksége van Isten áldására, mint bármelyikünknek. Ő csak hirdeti ezt a nagy lehetőséget, hogy Isten annak ellenére, hogy ilyenek vagyunk, amilyenek, kész nekünk ajándékozni minden testi és lelki jót, amire szükségünk van.
Már az Ószövetségben kiderült, hogy nemcsak Áron és fiai hirdethettek áldást, hanem sokszor istenfélő szülők megáldották gyermekeiket. Sőt a fordítottjára is van példa: a gyermek megáldotta a szülőt, Isten áldását kívánta rá. A király megáldotta népét, ha istenfélő volt. Az Újszövetségből pedig tudjuk, hogy Istennek minden újjászületett gyermeke papi szolgálatot is végez, és egészen természetes, hogy áldást mondhat.
(Csak a félreértések elkerülése végett említem meg zárójelben, hogy ennek a szónak a jelentése egészen más, amikor úgy használjuk, hogy egy ember áldja Istent. Ott azt jelenti: magasztalja, dicsőíti, hálát ad Neki. Itt azonban nem erről van szó.) Ebben az Igében arról van szó, hogy Isten megbízásából egyik ember a másiknak szívből kívánja azt, hogy Isten áldása legyen rajta, vagyis Isten adja meg neki mindazt a jót, amire szüksége van.
Így nézzük meg közelebbről ezt a szép Igét. Mi a tartalma az ároni áldásnak? Láttuk, hogy milyen gyönyörű a szerkezete is. Három mondat következik egymás után, három jó kívánság, és mind a háromnak két része van. Az elsőben elmondja, mit tegyen vele Isten, a másik részben, hogy mit adjon neki. Egy ilyen ikerkérés háromszor egymás után, és az eredeti szövegben mind a három mondat Isten szent nevével, a Jahve névvel kezdődik. A magyaros szórend szerint Isten neve később következik, nem az élén áll a mondatnak, de ez nem változtat a lényegen.
Mit akar adni Isten az Ő népének? Mit ad itt Áron szájába, hogy ezt feltétlenül kívánd a népnek? Még sok minden mást is fognak kapni az Isten gazdagságából, de ez a legfontosabb nekik.
1. Az első így hangzott: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!”
Áldjon meg téged, ez a legáltalánosabb, legtágasabb formája ennek a jó kívánságnak, de mindjárt szűkíti, konkretizálja, és azt mondja, hogy Istennek ez az általános áldása abban feltétlenül mutatkozzék meg az életetekben, hogy megőriz titeket.
Gondoljunk arra, hogy ez az áldás legelőször a pusztai vándorlás során hangzott el, ahol a nép kiszolgáltatott, sebezhető állapotban volt. Ezer veszély leselkedett ott az emberekre. Több százezer ember vonul. A sor eleje nem tudja, hol a vége. A vége nem tudja, merre kanyarodik az eleje. Minden oldalról sokféle veszély fenyegette őket.
Isten azt mondja: ne feledkezzetek el arról, hogy én mint jó pásztor őrizlek titeket. Ezt tudatosítsátok magatokban azáltal is, hogy kívánjátok egymásnak, hogy az Úr őrizzen titeket. Az a szó szerepel itt, amit a pásztorokkal kapcsolatban használtak akkor. A pásztor terelgeti, vezeti a nyáját. Védi minden bajtól, veszedelemtől, gonosztól. Gondoskodik az életben maradásáról. Egyáltalán ott őrködik felette mindenféle szempontból.
Isten az Ő népének ezt ígéri, hogy sok veszély között fog vezetni az utatok mindig. Jobbról, balról ellenség leselkedhet rátok. Mindig csak a következő lépést látjátok, az út végét nem. De bízhattok abban, hogy az Úr hűséges pásztor. Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!
Eszembe jutott egy másik Ige, amikor a babiloni fogságból hazatért a nép. Egy csomó lerombolt város és falu, elgazosodott földek várták őket. Akkor is teljesen kiszolgáltatott és sebezhető állapotban voltak. Isten egy erőteljes képpel ígéri nekik ugyanezt. „Nyugodjatok meg, tűzfal gyanánt veszlek körül titeket, ezt mondja az Úr.” (Zak 2,5).
Nincs körülvéve a város fallal. Nyitott minden. Jöhet az ellenség, ha akar, de egy láthatatlan, és áthatolhatatlan fal, az Isten őriző, oltalmazó kegyelme ott van, tűzfal gyanánt védi az Ő népét.
Egy másik ugyanilyen, még kedvesebb kép, ami a zsoltárokban vissza-visszatér, amikor azért könyörög a sokféle veszély között járó ember, hogy Uram, a Te szárnyaidnak árnyékába hadd húzódjak, amíg elvonul a veszedelem. Aki látott már kotlóst kiterjeszteni a szárnyait a csibék felett, sokszor éppen a közeledő vihar alatt, az érti ezt a képet. (Én láttam kotlóst ebbe belepusztulni. Minden csibe élve jött ki a vihar után a szárnya alól, őt azonban a nagy jegek agyonverték, véres fejjel elpusztult. De szárnyainak árnyékában biztonságban voltak a védtelen kis csibék.)
A zsoltáros hitében ott visszhangzik az ároni áldásban kapott isteni ígéret: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!”
Mindnyájan tudnánk példákat mondani arra, hogy milyen fenyegetett korban élünk. Hogy folyamatosan nő a bizonytalanság, az erőszak, elhatalmasodik a gonoszság. Sokszor a megfoghatatlan gonoszság, csak a következményeit, a pusztítását látjuk. Óhatatlanul nő a szívekben a félelem. Isten éppen ettől a félelemtől akar megszabadítani minket.
Ezzel kezdi az ígéreteit, mert minden áldás ígéret, hogy erre számíthatunk. Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Bízzunk az Ő pásztori hűségében, az Ő erős jobb kezében, ahogy a Biblia sokszor kifejezi Isten erejét. És bízzunk abban, aki méltán mondhatta el magáról: „Én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor életét adja a juhokért.” Inkább Ő belepusztul, csak a benne hívők maradjanak életben. Csak legyünk ott az Ő közelében. Mert amelyik csibe elbócorgott, azt agyonverte a jég, amelyik a kotlós szárnyainak árnyékába húzódott, az túlélte a viharokat. Ez a Jézussal való hitbeli közösség életfeltétel, létfeltétel a számunkra.
2. A második mondat így hangzik: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!”
Ezt mindnyájan értjük. Az orca azt jelenti: arc. Érdekes, hogy az új fordítás is megtartotta ezt a régies változatot. Ez nyilván ünnepélyesebb. Egy ilyen áldásnak mindig ünnepélyesen kell hangoznia.
Ez antropomorfizmus, mert Istennek nincs olyan arca, mint a miénk, hiszen az Isten lélek. Igen ám, csak minden ilyen emberszabású kifejezés, amit Istenre alkalmazunk, azért hangzik el, mert nem tudjuk másként kifejezni azt, amit szeretnénk. Itt azt akarja kifejezni a szentíró, és ha végig nézzük a Szentírást, látjuk, hogy ez tényleg így van, hogy akkor ragyog fel valakinek az arca, amikor rámosolyog egy másikra. Két egymást szerető ember meglátja egymást egy nagy forgatagban, felcsillan a szemük, és azonnal önkéntelenül rámosolyognak egymásra.
Erről van itt szó. Meglátom azt, akit szeretek, és felragyog az arcom. Semmi okom nincs rá. Nem meséltek tréfát, nem értem el valami sikert, a másiknak örülök, az ő jelenlétének örülök.
De mi indokolja azt, ha Isten ránk néz, akkor örüljön, felragyogjon az orcája? Tudjuk a Szentírásból, hogy bennünk semmi nincs, ami Istent, ha szabad emberszabásúan kifejezni magunkat, jó kedvre derítené, amiben gyönyörködne. A Szentírásban egyetlen helyen olvassuk, hogy Isten gyönyörködik: az Ő egyszülött Fiában, Jézusban. „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,17)
Ha valakiben Jézus ott él a hit által, akkor abban az emberben is gyönyörködik. Vagyis a benne élő Krisztusban. Ahhoz, hogy Jézus bennünk éljen, ahhoz kegyelmet kapott embereknek kell lennünk. Ezért kapcsolja össze ezt a két kifejezést: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” Akin Ő könyörül, aki az Ő kegyelmét, bűnbocsátó irgalmát hittel, örömmel komolyan veszi, aki kegyelmet kapott bűnös, arra Isten mosolyogva néz. Abban már tud gyönyörködni, reá ragyogtatja az Ő orcáját.
A Biblia arról is ír, hogy Isten nem minden esetben néz ránk mosolyogva. Van olyan, hogy haragosan néz. Sőt olyan is van, hogy elrejti az Ő orcáját. Elfordul tőlünk, és ez borzasztó! Ez mindig az ítéletnek a jele.
Például ezt mondja az Úr: „Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat…” (Ézs 54,8). Amikor Ő haragszik, és ha ránk néz, mindig méltán haragudhat, akkor elrejti az arcát. Ezért van ebben az áldáskívánásban az, hogy ragyogtassa rád az Ő arcát. Mosolyogjon rád az Isten és könyörüljön rajtad.
Ennek a szónak: könyörülni, az Ószövetség eredeti nyelvében van még egy jelentése: lehajolni. Mosolyogjon rád Isten és hajoljon le hozzád.
Egy ilyen kép jutott eszembe, amihez hasonlót azt hiszem a legtöbben láttunk már: egy apuka megy az utcán a kicsi fiával. Fogják egymás kezét, aztán a kicsi időnként kiveszi a kezét, el-elszalad, visszatér. Az egyik ilyen kiruccanása alkalmával megbotlik és beleesik egy tócsába. Mit csinál egy kisgyerek? Elkezd sírni. Hason fekszik a vízben és sír. Mit tesz az apuka? Több lehetősége van. Megy tovább dühösen, majd fölkel a gyerek. Ő esett el, keljen fel, tanulja meg. Vagy megáll felette és elkezdi szidni. Előadást tart arról, ha a kezemet fogtad volna… ismerjük ezt. A gyerekeink meg még inkább ismerik. Ha elkezdjük, már tudják folytatni. Vagy: rámosolyog és lehajol. Felemeli, és azt mondja: ez az eset azért van, mert megesik, hogy vízbe esik egy kisgyerek. Gyere, kelj fel. Letörli a könnyeit és megvigasztalja. Majd otthon kimossuk a ruhát. Máskor majd jobban vigyázol.
Amit a Szentírás Istenről mond, az az utóbbi. Ő ránk mosolyog akkor is, amikor ott hasalunk a bukásaink után. Lehajol és felemel. „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!” Mert újra és újra rászorulunk az Ő könyörülő kegyelmére, az Ő bűnbocsátó irgalmára. De ezt Ő ígéri. „Mert könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű. Nem feddődik minduntalan és nem tartja meg haragját örökké.” (Zsolt 103,8-13).
Ott van-e bennünk ez a lelkület? Rámosolyogni és lehajolni akkor, amikor a legkevésbé érdemli meg, de amikor a leginkább szüksége van rá. Nem egymás érdemei szerint viszonyulnánk egymáshoz, hanem a szüksége szerint. Ezt tanulhatjuk meg a mi mennyei Atyánktól.
3. A harmadik mondat így hangzott: „Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!”
Ez tulajdonképpen az előbbinek a fokozása. Az előbb arról volt szó, hogy ránéz és rámosolyog biztatóan, megbocsátóan. Itt meg arról van szó, hogy állandóan ránéz, szemmel tartja. Odafordítja orcáját és egymás színe előtt élnek. Együtt élnek. A tartós közösséget fejezi ki itt ez az Ige. Az Istennel való állandó együttlétet.
Egyébként Isten szent neve, ami itt mindhárom mondatban benne van a lét igéből származik. A Jahve név azt jelenti: vagyok, aki vagyok. Ő az örök vagyok. Isten azt ígéri az övéinek, hogy az Ő állandó jelenlétében élhetnek, és éljenek is ott. Boldog ember az, aki nem akar Isten háta mögé kerülni, nem akar a színe elől elfutni, nem akar előle elrejtőzni, és semmit sem elrejteni, hiszen úgy sem lehet. Maradjunk mindig az Ő színe előtt!
Számomra olyan kedves az az esti énekünk, amelyiknek egyik sora így hangzik: „Előtted élni, járni, mint vidám, boldog gyermekek”. Az élet sokféle fenyegetettsége között, a magunk esendőségét, bukásra való hajlamát ismerve, az Ő színe előtt maradni. És az, hogy Ő szemmel tart minket, önmagában a győzelemnek a garanciája.
Amikor Kainról olvasunk a Bibliában, akkor ennek a szónak az ellenkezője van ott. „Miért haragudtál meg és csüggesztetted le a fejedet?” Itt az van: „Fordítsa feléd orcáját…” Kain pedig elfordította az ő orcáját Istenről.
Isten csak az ő haragjában, ítéletében van háttal nekünk. Jeremiás könyvében olvasunk erről: „Szétszórom őket az ellenség előtt. Hátamat mutatom nekik, nem arcomat, az ő veszedelmük napján.” (18,17). Isten ítélete mindig az, amikor a hátát mutatja. De mi éppen azt kívánjuk egymásnak, hogy „Fordítsa feléd orcáját…”
A 80. zsoltárban, amit énekeltünk Istentisztelet előtt, újra és újra ismétlődik: fordítsd reánk arcodat és szabadíts meg minket. Mindig szabadítás, győzelem, ajándék, gazdagodás következik, amikor Isten felénk fordítja az Ő arcát. Csak az a fontos, hogy mi is arccal legyünk Őfelé.
Éppen a Jeremiás könyvében többször ismétlődik ez: hátukat fordították felém — mondja Isten —, és nem arcukat. Ezért maradtak magukra és lettek kiszolgáltatottakká az ellenség számára. (Jer 2,27. 7,24. 32,33).
És mit adjon Isten? „… adjon neked békességet!” A Biblia nyelvén a békesség nemcsak a háborúság hiányát jelenti, hanem a békesség, a salom azt jelenti, hogy az élet feltételei gazdagon áradnak arra, aki békességben van.
Mindig eszembe jut ilyenkor az, amivel tudós professzorunk szemléltette számunkra a békesség szó bibliai jelentéstartalmát. Azt mondta: a halnak a vízben van békessége és nem a szatyorban, mert ott elpusztul. Az embernek az Istennel való lelki közösségben van békessége, életfeltétele, mert Isten nélkül csak vergődik, mint a hal a szárazon, és a végén elpusztul.
A lehető legtöbbet kívánja itt a végén ez az áldás. „Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!” Az élő Istennel való teljes, zavartalan lelki közösség az a közeg, amiben igazán emberré válhatunk mindnyájan, amiben ki lehet bontakozni, ahol jól érzi magát az ember ebben a mikroklímában akkor is, ha körülötte a feje tetejére áll minden és elszabadul a gonoszság, mert ebben a közösségben az ember érti Istent, egyetért Vele, egyet akar Vele. Tud Neki engedelmeskedni, és nekünk mindig az a legjobb, ha Őneki engedelmeskedünk. Ebben a közösségben lehet megmaradni és túlélni mindent.
Azt hiszem, ezek után mindannyiunk számára érthető, ha azt mondjuk: ez a békesség egy személy. Neve van. Úgy hívják: Jézus. Így is olvassuk több helyen a Bibliában. A legismertebb az Efézusiakhoz írt levélben van, amikor azt mondja: „Jézus a mi békességünk.” Mert Ő békéltette meg velünk azt az Istent, aki ha ránk néz, nincs kedve mosolyogni. Aki csak haraggal nézne ránk, de Jézus Krisztus levette rólunk Isten haragját az Ő golgotai szent áldozatával. Ezért kínálja nekünk az Ő békességét. ”Az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja.” (Jn 14,27)
Ezért tudta olyan szépen megfogalmazni Ady Endre bibliai ihletésű sorait: „Békíts ki magaddal s magammal, hiszen te vagy a béke.” Ez a sorrend, megfordíthatatlan. Előbb Istennel békél meg a hitetlenből hívővé váló ember, aztán békességet talál önmagában is, mert Jézus beköltözik az életébe, és Ő a mi békességünk.
Pál apostol a Római levélben fejti ezt ki a legrészletesebben. Ezt jó lenne könyv nélkül megtanulni mindnyájunknak: „Mivel megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. (Róm 5,1). Elmondja, hogy Jézus már akkor odaáldozta magát értünk, amikor mi még nem voltunk békességben Istennel, hanem ellenkeztünk Vele, ellenségei voltunk. De Jézus teremtett békességet. Ezért kérleli Pál a korinthusiakat: „mintha Isten kérne mi általunk, Krisztusért kérünk: béküljetek meg az Istennel.”
Isten nem ellenség többé, Jézus megbékéltette Őt, akkor mi se viselkedjünk bizalmatlanul, ellenségesen, fenntartásokkal Vele szemben, hanem szolgáltassuk ki magunkat egészen Őneki. Hiszen Ő körül akar venni védelmével bennünket, hiszen Nála készen van a könyörület, az irgalom az elbukott számára is, és Ő az életfeltételek gazdag áradását ígéri a benne hívőknek.
A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért, ha három b betűs szóval jelöljük ezt a három áldáskívánást, akkor azt mondhatjuk: Isten kínál az övéinek biztonságot (őrizzen meg téged…), bocsánatot (könyörül rajtad…), békességet. Biztonság, bocsánat, békesség. Ha ez megvan valakinek, semmije sem hiányzik. Ezen belül lehet ilyen vagy olyan a sorsa, az anyagi helyzete, az egészsége, az emberi kapcsolatai, de ha biztonságban érzi magát, ha naponta Isten kegyelméből él és számíthat az Ő bocsánatára, és ha az életfeltételei gazdagon áradnak, akkor mindene megvan. Mert a bibliai békességfogalomban az Istennel való örök közösség, az üdvösség is benne van. Akkor üdvösséget is kapott már itt, és mit adhat többet bárki neki.
Csodálatosan szép ez az ároni áldás:
Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged!
Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!
Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!
Nyugodtan mondhatjuk: maga Jézus Krisztus ez az áldás. Őbenne ad nekünk Isten minden jót, amire szükségünk van. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” És „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32). Ez az Isten áldásainak a foglalata.
Jézusban teljesedik be az Ábrahámnak adott ősi ígéret is, amikor Isten azt mondta Ábrahámnak: „Megáldalak téged, és áldás leszel, és megáldatnak benned a Föld minden nemzetei. 1Móz 12,2-3).
Ha viszont valaki hittel, örömmel, hálásan fogadja Isten áldását, akkor mindaz a jó, amit Istentől kapott, átárad az ilyen emberen másokra. Azt mondja: megáldalak, és áldássá leszel. Ne csak kívánjuk az áldást magunknak meg másoknak, hanem engedjük, hogy Isten rajtunk keresztül másokat is áldjon meg. Keressük ennek a lehetőségeit már ma, a jövő héten, meg egész életünkben. Isten áldásforrása kiapadhatatlan, onnan kapjuk újra és újra az utánpótlást. De meg ne rekedjen nálunk, hanem adjuk tovább másoknak!

Egész hónapban az Ószövetségből Jób könyvét fogjuk olvasni, akik a Kalauz szerint szokták a Szentírást tanulmányozni. Ennek a könyvnek sokan csak az elejét meg a végét ismerik. A kerettörténetet. Az első és második fejezetet, meg a negyvenkettediknek, a befejező fejezetnek a végét. Közben azonban harminckilenc fejezeten keresztül izgalmas vetélkedés folyik. Olyan párbeszédek, amelyekből megismerhetjük annak a kornak a filozófiáját és teológiai gondolkozását, ami azonban a számunkra egy kicsit már fárasztó. De ha értjük, hogy miről van szó, akkor tanulságos lehet. Mert a Jób könyvére is igaz az, amit Pál apostol a Római levél végén ír: Ami megíratott, az a mi tanulságunkra íratott meg, és a hitünk erősítését célozza.
Elevenítsük fel először röviden a kerettörténetet, és utána kicsit részletesebben nézzük meg, mit tanulhatunk Jób barátaitól, és mit tanulhatunk Jóbtól?
1. Élt keleten egy istenfélő ember, ez a bizonyos Jób, akit a Sátán azzal vádolt meg Isten előtt, hogy érdekből féli és tiszteli az Istent. Isten pedig megengedte, hogy a gonosz próbára tegye Jóbot, hogy kiderüljön: nem érdekből tiszteli Istent, hanem mindenképpen hisz benne és tiszteli Őt.
Aztán egymást követték a próbák, a csapások. Elveszítette tíz felnőtt gyermekét egy szörnyű baleset következtében. Azután elrabolták nagy vagyonát, elveszítette az egészségét is, és amikor szörnyű betegségben szenvedett, a hozzá legközelebb álló, a felesége is, Isten ellen lázította. Ennek során hangzik el az a két mondat, ami szállóigévé vált. Először azt mondja Jób: „Az Úr adta, az Úr vette el (ennek ellenére is), áldott legyen az Úr neve.” Másodszor azt mondja a feleségé-nek: „Ha a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennénk el tőle?” (Jób 1,21. 2,10).
Nagyon szenvedett Jób, de erősen állt a hitében. Ugyanakkor igen keserű imádságokat is mondott. Őszinte volt Isten előtt mindig. Nem értette, miért szakadt rá ez a nagy próba. Ő nem tudta mi van a háttérben, csak hordozta a szenvedését.
Aztán megjelenik három barátja, akik vigasztalni akarják, de ehelyett inkább még mélyebbre taszítják őt a szenvedésbe. Utána megjelenik egy negyedik, ő már közelebb van az igazsághoz, de az igazságot végül is a könyv végén Isten mondja ki. Jób. Isten megdorgálja ezeket az okoskodó barátokat, Jóbot pedig megáldja gazdagon: újra lesznek gyermekei és lesz vagyona is.
Ennyi a történet maga. Mi tudjuk, hogy mindez miért történt. Ő nem tudta, meg a barátai sem tudták. Nagyon jellemző, ahogy ezek a barátok gondolkoznak egy egészen hamis Isten-kép alapján. Jellemző az is, hogy Jób, aki jobban ismerte Istent, hogyan értékeli a szenvedését. És hálát adhatunk azért, hogy mi Jézus Krisztus által sokkal jobban ismerhetjük az élő Istent, és ezért másként hordozhatjuk szenvedéseinket.
2. Hogy gondolkoztak ezek a barátok? Ők az igazságos Istenről tartottak előadásokat a szenvedő Jóbnak. Azt mondták: roppant egyszerű a világ képlete. Isten a jókat megáldja, a gonoszokat megbünteti. Téged most büntet, innen visszakövetkezetve megállapíthatjuk, hogy te gonosz vagy. Elkövettél valami nagy bűnt. Ne hallgasd el, ne takargasd, ha bevallod, akkor lehet, hogy Isten véget vet szenvedésednek.
Minden baráti előadásnak ez a magva: Isten a jókat megajándékozza, a bűnösöket megbünteti. Téged most büntet, tehát bűnös vagy! Ezt kellene bevallanod. Jób meg szegény a fejét kapkodja. Mindnyájan bűnösök vagyunk, de ő nem követett el semmi olyan rettenetes bűnt, ami miatt ezt a rettenetes büntetést szenvednie kellene, ha ez igaz, amit a barátok mondanak.
Ők tehát úgy gondolkoztak, hogy minden szenvedés oka a bűn. Kis bűnért kis szenvedés, nagy bűnért nagy szenvedés jár, az igazakat pedig Isten megjutalmazza.
A 8. fejezetben szinte úgy adják ezt elő, mintha ez olyan egyszerű lenne, mint a 2x2, és matematikailag is le lehetne írni. „Ha fiaid vétkeztek ellene —Isten ellen — hibájukért fizetett meg nekik. Ha te az Istent keresed, és a Mindenhatóhoz könyörögsz, ha tiszta és becsületes vagy, bizonyosan őrködik fölötted, és békés otthont ad igazságodért.” (8,4-6).
Tehát eljuthat egy ember olyan igazságra, hogy ezzel Istent mintegy kényszeríti arra, hogy megajándékozza őt. Ha viszont nem, hanem galádságokat követ el, akkor a hibája szerint megfizet neki.
Mi jellemzi ezeket az embereket? Három jellemvonásukra figyeljünk most fel és tanuljunk belőle.
a) Rendkívül magabiztosan beszélnek Jóbhoz. Mint akik tudják, mi az igazság. Újra és újra a János evangéliuma 9. része jutott eszembe, ahol a vakon született meggyógyításának a hosszú történetét olvassuk, és amikor a farizeusok meg a törvény tudói beidézik a bíróság elé ezt a meggyógyított embert, akkor többször mondják neki: mi tudjuk, hogy ez a Jézus bűnös. És ő óvatosan azt mondja: nem valószínű, hogy éppen bűnösöket használ fel Isten arra, hogy ilyen nagy csodát tegyenek. Te bűnben születtél, nem tudsz semmit, mi tudjuk… Mire ő azt mondja: ez a ti dolgotok, én nem tudom, hogy bűnös vagy nem, de egyet tudok: vak voltam, most meg látok, és Ő gyógyított meg.
Ez a „mi tudjuk…” a dogmák birtokában, azokhoz mereven ragaszkodva, a tények sem zavarják őket. Mindegy, mi történt: te vak voltál, most látsz, mindegy, hogy itt Jób esetében mi történt, mi tudjuk, hogy mi az igazság. Közben kiderül, hogy nem ismerik Istent, mert a magát kijelentő Isten, akiről Jóbnak ennél valamivel több ismerete volt, nem ilyen, mint aki könyvel. Könyveli a jó tetteinket, a gonosz tetteinket, egyenleget von, és ennek alapján jutalom vagy büntetés. Kicsi vagy nagy. Egyszerű ez, mindenki kiszámíthatja.
Jób mindvégig úgy válaszol nekik, hogy nem ilyen egyszerű ez. Ennél ez összetettebb, de a hiányos ismerettel rendelkező emberek magabiztosságával beszélnek vele.
b) A másik tulajdonságuk az, hogy udvariasak ők, de irgalmatlanok. Van bennük sok kedvesség, még némi együttérzés is, hiszen elmennek meglátogatni három különböző helyről. Hallják a nagy bajt, hogy mi történt vele, összebeszélnek, és elmennek meglátogatni. Olyan kedves, ahogy indul a dolog, hogy egy hétig némán ülnek vele. Nem ismernek rá először, úgy tönkrement Jób, és egy hétig némán ülnek vele, mint Ezékiel, mikor elment a fogságban levőkhöz. Ő sem azzal kezdte, hogy prédikált, hanem az együttérzését fejezte ki ezzel.
Tehát van bennünk sok jó dolog is, de utána, mintha bunkó lenne a kezükben, fejbe verik ezt a szerencsétlen szenvedőt a maguk igazságaival. Tételeket mondanak. A saját tételeiket kifejtik. Amikor a másik megszólal, még fokozza azt a magabiztosságot, amivel az igazságot irgalmatlanul fejéhez verik Jóbnak.
Érdemes elolvasnunk ilyen szempontból ezeket a beszédeket. Isten őrizzen meg minket attól, hogy ilyen dilettáns lelkigondozók legyünk! Az nem lelkigondozás, hogy a fejedhez verem a Biblia igazságait. Ők ráadásul nem is a Biblia igazságaival hadakoztak.
Pedig szegény Jób azt mondja nekik itt a 6. részben: „Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek…” csak épp ez a szeretet nem sugárzik ezekből. Ők az igazság bajnokai. Jöttek, és fejére olvassák a vélt igazságot. Nem azt teszik, amit az Efézusi levélben olvasunk, hogy az igazságot mondjátok szeretetben. Nincs szeretetbe ágyazva az, amit mondanak.
Eszembe jutott, hogy hasonló esetekben, hogyan lelkigondozott Jézus. Odataszigálnak elé egy asszonyt, akit tetten értek. Micsoda szégyen lehetett az! Tetten érték, hogy házasságtörő. Mózes megírta, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Na te erre mit mondasz? És mit mond Jézus? Azt mondja: meg kell kövezni, de akkor mindenkit meg kell kövezni, aki házasságtörő. Aki közületek nem bűnös ebben, kezdheti a kivégzést. És azt olvassuk: mindnyájan elsompolyogtak az utolsóig.
Nem mondja Jézus, hogy nem kell megkövezni. Azt mondja a törvény, és ez az igazság. De akkor mindenki sorakozzon fel, és kövezzünk meg mindenkit, aki parázna. Ja, az már más! Micsoda irgalmasság van e mögött. Azt mondja az asszonynak: elmentek a vádlóid? Én sem vádollak téged. Eredj el, és többé ne vétkezzél. Ebben benne van az, hogy vétkeztél, de ad lehetőséget arra, hogy új szakaszt kezdjen.
Ezek a derék barátok nem adtak itt Jóbnak lehetőséget. Egy lehetőséget adnak neki, hogy itt most mindjárt bevallod undok bűnödet, ami miatt rád szakadt a sok szenvedés. Halljuk! És Jób nem tudott mit mondani, mert akkora bűnére nem emlékezett, amekkora a szenvedése volt. Udvarias, de irgalmatlan emberek. Isten őrizzen meg minket ettől!
c) A harmadik tulajdonságuk, ami jellemző: tehetetlenek. Nem tudnak segíteni rajta.
Azt mondja itt róluk Jób a beszélgetésük közepén: „Hazugságot kentek énrám, mindnyájan mihaszna orvosok vagytok. Bár elhallgatnátok egészen, akkor bölcsek maradnátok!” (13,4-5).
Mihaszna orvosok… Orvosolni akarnak ők, csak gyógyítani nem tudnak. Még kezelni sem. Még jobban fáj a seb, amihez hozzányúltak. Ezért ítéli el Isten is őket keményen az utolsó fejezetben. Nem helyesen szóltatok, és ezért a bűnükért, hogy ennyire nem helyen beszéltek Jóbbal, áldozatot kell bemutatniuk a barátoknak.
Lehet így is jót akarni, hogy nemcsak hogy nem használunk, hanem még súlyosbítjuk a bajt. Sőt a nagy segíteni akarás ellenére az, amit tettünk, Isten mércéjével mérve bűn. Pedig nagy szüksége van a szenvedőnek baráti szeretetre, ahogy itt olvastuk. Segítsen minket Isten, hogy ne legyünk közömbösek mások szenvedését látva, de ne így szólaljunk meg, és ne így nyúljunk hozzá. Ne ilyen magabiztosan, ne ilyen irgalmatlanul, ne ilyen tehetetlenül, hanem az amit mondunk, legyen „Arany alma ezüst tányéron, vagyis legyen helyén mondott ige„ (Példab 25,11), amin keresztül maga Isten segít a bajba jutotton.
Ennyit a barátokról. És mit tanulhatunk meg Jóbtól?
3) Jób becsületes ebben a nehéz helyzetben. Nem érti, hogy miért történik vele az, ami történik, de így a maga nyomorúságában is Isten kezében tudja magát. Sejti, hogy valami olyan oka lehet, amit az Isten jónak látott és Ő döntött így. Sejti azt is, hogy nem ilyen egyszerű ez a matematika, ahogy a derék barátok mondják, hogy kis bűn kis büntetés, nagy bűn, nagy büntetés, bűn — büntetés, jó cselekedet — jutalom. Nem így van ez. Nem könyvelő az Isten. Hanem kicsoda Ő?
Csodálatosan szép beszédeket mond Jób a teremtő Istenről, és azt akarja érzékeltetni a barátaival, hogy ez az Isten sokkal nagyobb, mint ahogy azt ti elképzelitek. Ő szuverén Úr. Az egész világmindenség azért van, mert Ő azt akarta, hogy legyen. Mindent Ő alkotott és formált, és ma is mindent Ő mozgat. Akkor jönnek: a te nyomorúságodat is? Valami módon azt is. Mi az, hogy valami módon? Nem tudom megmagyarázni — mondja Jób. De ez az én nyomorúságom nem változtat azon, hogy Isten uralja a helyzetet, Isten bölcs — ezt többször mondja nekik —, ez az Isten jó, még akkor is, ha nekem most ilyen rettenetes szenvedés jutott ki. Nem értem, hogy ez hogy jön össze, és az Ő jósága most miért nem azt munkálja, hogy nekem jól menjen dolgom, de ez nem változtat azon, hogy Isten van, Isten bölcs és tudja, hogy mit csinál, és előbb-utóbb én is meg fogom tudni.
De hogy nem stimmel az, amit mondotok, erre nézve mond példákat nekik. Hogyan magyaráznátok azt, hogy gonosz emberek, akik nyilvánvalóan a ti megítélésetek szerint is bűnösök, azok miért élhetnek meg magas kort, sőt még meg is gazdagodnak, és az ivadékaikat jómódban nevelik fel? Ha Isten a bűnt megbünteti, a jókat jutalmazza, akkor hogyan van ez? A gonoszokat is megjutalmazza? Valami nem stimmel ebben a leegyszerűsített képletben, amit ti mondotok.
Mert — és itt többször említi, amit a reformátorok így mondtak: Isten szuverenitása — ez az Isten bármit megcselekedhet, amit jónak lát. És ki az közülünk, aki bármit számot kérhetne rajta. Hogy jön ahhoz egy ilyen magunkfajta kis ember, hogy felelősségre vonja a Mindenhatót, a Teremtőt? Mi csak legyünk bizonyosak abban, hogy Ő nem téved. Ő tudja, hogy mit tesz, és mit miért tesz, és ezt én is meg fogom tudni. Erről nem mond le Jób. Ezt Isten neki is meg fogja mutatni.
Jóbnak is három fontos tulajdonságára figyeljünk fel.
a) Az egyik éppen az ő helyes istenismerete. Isten nem könyvelő, aki teljesítménybérezést alkalmazna, hogy ki mit teljesít, aszerint jutalmazza vagy bünteti. Nem. Ő szuverén Úr, aki teljes szabadságban azt tesz, amit akar, és mi nem kérhetünk számon rajta semmit.
Valami mély alázat, és ezzel együtt őszinte tisztelet van benne. Szépen kiderül ebből az, amit Kálvin János szeretett hangsúlyozni, hogy az igaz istenismeretből születik az igaz istentisztelet. Aki tudja, kit tisztel, az fogja helyesen tisztelni az Istent. És az akkor is tiszteli Őt, amikor úgy látja, hogy Isten most engem szorongat, szenvedéseket bocsátott rám, ráadásul nem tudom, miért? Úgy érzem, nem szolgáltam rá. Akkor is, az Ő kezéből ezt elfogadja. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Ő neve! Ez, hogy most elvette, nem változtat azon, hogy a feladatom, hogy áldjam és magasztaljam Őt. Mégpedig nem parancsra, hanem szívből és meggyőződéssel. Ez az igazi hitnek az egyik jellemvonása minden szenvedésben.
Olyan szép itt az egyik fejezetben az, amikor ezt a képet használja: „Még nem látják a napfényt a felhők miatt, bár az ragyog a fellegek mögött. De egyszer csak szél támad és kitisztul az ég. Észak felől szél támad, Isten körül félelmes ragyogás. A Mindenhatót nem tudjuk megtalálni, de hatalma fenséges. Azért félik Őt az emberek, mert rá sem néz azokra, akik bölcsnek tartják magukat.” (37,21-24).
Valószínűleg ez egy kis fricska a barátoknak is. Ők bölcseknek tartották magukat. De olyan szép ez az egyszerű kép, nem? Jób felett beborult az ég, de ez nem azt jelenti, hogy leesett a Nap az égről. Az ott van a felhők felett, most nem látom, de nemcsak az van, amit látok. Nem attól függ az Isten léte, hogy látom vagy nem, örülök annak, amit velem tesz, vagy nem. Majd támad egy szél, elfújja a felhőket, és újra reánk ragyog az Ő szeretete és kegyelme. Valóban komoly hit van e mögött.
b) A másik fontos tulajdonsága Jóbnak barátaival szemben, hogy ő mindig a személyes kapcsolatot keresi Istennel. A barátok mindig tanokról beszélnek. Mi az igazság, mit kell neked tudnod. Sokszor számon kérik rajta, hogy neked is tudnod kellene azt, hogy… Akkor elmondják bőbeszédűen, hogy mit kellene tudnia. Jóbot nem annyira a tanok érdeklik, hanem maga az élő Isten.
Mindjárt az elején, a 4. részben kiderül, hogy ezek csak dogmákban tudnak gondolkozni, és az élő Istennel nincs kapcsolatuk. Eszükbe sem jut, hogy lehetne. Azt mondja: „Nem ad bizodalmat istenfélelmed, és reménységet feddhetetlen utad?” És a későbbiekben Jób elmondja: nem az istenfélelmemben bízom, hanem Istenben. Na, de hogy bízhatsz benne, amikor így büntet? Én akkor is bízom benne! Itt már kezd kicsit élessé válni kettőjüknek a vitája.
Jób azt mondja: Én az Istenhez fordulok. Istenre bízom ügyemet. Ilyesmi ki sem jön a barátok száján, mert eszükbe sem jut, hogy egy ember, akár szenved, akár nem, a Mindenhatóval ilyen személyes kapcsolatban állhat. Végighallgatja a barátokat is, de a végén azt mondja nekik, hogy ne haragudjatok, nem a ti ítéletetektől függ az, hogy én most milyen lelki helyzetben vagyok. Én az Istentől szeretném megtudni, hogy Ő milyennek ítél most engem. És meg is fogja Ő ezt mondani. És neki igazat fogok adni.
Személyes kapcsolatot keres újra és újra Istennel, és meg is találja azt. Hadd olvassam fel ezt a szép mondatot, amikor azt mondja: „Ezért a Mindenhatóval akarok beszélni, Istennel szemben akarok védekezni.” Ő vádoljon engem és ne ti. (13,3). A Mindenhatóval akar beszélni. Már majdnem a tiszteletlenséget súrolja, de e mögött hit van, istentisztelet és alázat.
Megint egy újszövetségi ige jutott eszembe. Amikor Pál apostolt rágalmazták mindenfélével a korinthusiak, akkor írta nekik: „Csekély dolog az, hogy ti ítéljetek meg engem. Sőt én sem ítélem meg magamat. Aki engem megítél, az Úr az.” (1Kor 4,3).
Ugyanez van itt Jóbbal. Mondjátok, mondjátok, odafigyelek, hátha igazatok van, de úgy látom nincs. Egyedül az Úr tudja, ki vagyok én.
c) Tehát először is helyes ismerete van neki. Isten nem könyvelő, hanem szuverén Úr. Másodszor keresi a kapcsolatot ezzel a nagy Úrral, és feltételezi róla, hogy Ő fogadja az ilyen kis embert is. A harmadik, ami nagyon szépen ragyog szenvedése közben is az ő életéből, hogy rendíthetetlenül ragaszkodik Istenhez. Nem lehet őt kimozdítani, kibillenteni ebből az Istennel való közösségéből. Újra és újra elmondja (én is most újra elmondom), hogy tudom, hogy Ő bölcs, Ő jó, Ő tudja, mit cselekszik akkor is, ha én most azt nem értem.
A 91. zsoltár jutott eszembe, ahol azt Isten: „Mivel ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt.” Ragaszkodni akkor kell valakihez, amikor el akarnak tőle szakítani. Itt Jóbot Istentől akarták elszakítani.
Még a felesége is azt mondja neki: „Átkozd meg az Istent, aztán halj meg!” Erre mondja: „Úgy szólsz, mint egy a bolondok közül.” (Egyszer egy konfirmandus lefordította ezt a mondatot mai nyelvre, és így mondta: tisztára hülye vagy anyukám!) Ez tényleg így hangzik. Ez őrültség! Megátkozni az Istent, most, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. De az Isten ver téged, és nem tudod miért? Tényleg nem tudom, de akkor is az mondom: áldott legyen az Ő neve! Aztán majd Ő megmagyarázza ezt nekem, amikor jónak látja.
Nem lehet kibillenteni. Mindjárt az első részben ott van, hogy mindezekben nem vétkezett Jób, a másodikban is ott van, amikor már az egészségét is elveszíti: mindezekben nem vétkezett, hanem erősen állt az ő hitében.
Péter második levele végén van egy nagyon elgondolkoztató mondat. Ezeket a sokat szenvedett, üldözött keresztyéneket, akiknek írta Péter a második levelet erre bátorítja: „…vigyázzatok, hogy az elvetemültek tévelygései el ne sodorjanak, és saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek.” Károli így fordítja: „Saját erősségetekből ki ne essetek.” Mert sok minden jön, ami ki akar rázni abból. Meg akar ingatni abban, amiben már bizonyosakká lettetek. Azt mondja Péter: vigyázzatok, hogy ebben meg ne gyengüljetek! És Jóbnak megadatott itt, hogy megmaradt az ő erősségében.
Egy másik igét is hadd említsek, hogy csodáljuk, milyen összhang van a Szentírás legkülönbözőbb részei között. A Mikeás könyvének a végén olvasunk egy kemény lelki tusát folytató hívőről, aki őszintén leírja lelki helyzetét. Ugyanaz a lelki állapot, mint amibe Jób került. „De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem! Ne örülj bajomnak ellenségem! Elesem ugyan, de felkelek, és ha a sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom! Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; de majd Ő elintézi peremet és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz engem a világosságra, és gyönyörködöm majd az igazságban. És látja ezt az én ellenségem…”
És utána van ez a gyönyörű befejezés, amit szoktunk olykor idézni itt az istentiszteleteken: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi népe maradékának büntetését?! Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. Újra irgalmas lesz hozzánk, eltapossa bűneinket, a tenger mélyére dobja minden vétkünket!” (Mik 7,7-9. 18-20).
Mikeás már a kegyelmes Istent is ismerte. Jóbnak még nincs ennyire tiszta képe az élő Istenről. De amennyire ismeri Őt, ahhoz ragaszkodik. Mondhatnak a barátok akármilyen okosnak tűnő bölcselkedést, elengedi a füle mellett, és azt mondja: akkor is a felismert igazsághoz ragaszkodik.
Két újszövetségi gondolattal hadd fejezzem be.
Az egyik, hogy ezek a derék barátok itt mindig a szenvedés okát keresgélik. Mi miatt jött rád ez a sok baj? Az Újszövetség a szenvedésünk céljára mutat rá mindig. Nem, hogy mi miatt, hanem mi végett, mi célból próbálja meg Isten az övéit. Mit akar elérni vele? Minden próbát egészen másként visel a hívő, ha ezt nem téveszti szem elől. Ha ezt kérdezi: Uram, mi a célod most ezzel? Mihelyt a célját elérte Isten, leveszi rólunk próbáló kezét.
A másik: olvastuk, hogyan hangsúlyozták ezek a barátok: a te igazságodban reménykedjél, és azzal állj oda Isten elé. Csakhogy neked nincs igazságod, Jób, hanem bűnöd. És mit ír erről Pál apostol? „…nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom, Istentől a hit alapján.” (Fil 3,9).
A törvény alapján nem állhatunk oda Isten elé mint igazak, csak kapni lehet ilyen igazságot. És ki ez az igazság? „Jézus adatott nékünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul.” (1Kor 1,30).
Ezt az igazságot csak kapni lehet. Ez az, amit így még nem tudott Jób. Ennek a csírája ott volt a hitében, de még így is ragaszkodott Istenhez. Mennyivel inkább kell nekünk ragaszkodnunk hozzá a próbatételek, a szenvedések közt is. Amikor nem értünk sok mindent, miért történik, fontos, hogy el tudjuk mondani: bármit cselekszik az Úr, értem, nem értem, jó ez most nekem vagy nem jó, legyen áldott az Ő neve! Ne essünk a barátok bűnébe, hanem maradjunk meg a hitünkben.

Isten hozta a testvéreket ennek az esztendőnek első vasárnapján, és első istentiszteletén. Amikor ilyen veszélyessé válnak az utak, talán még az elbizakodottak is komolyan veszik, hogy bizony Isten hoz minket, és Ő őriz meg. Adott esetből kifolyólag valahányszor ilyen csúszós úton kell közlekednem, ez a zsoltár jut eszembe: „amikor az én lábam eliszamodott…” (ezt Károli fordítja ilyen szépen) „a te kegyelmed, Uram, megtámogatott engem. És amikor megsokasodtak bennem az én aggódásaim, a te vigasztalásaid megvidámították az én lelkemet.”
Annyira, új évre illő ige ez, hogy egyszer erről kellene majd prédikálni. Éppen, amikor eliszamodott az én lábam, amikor kiszalad alólam a lábam, és ott állok tehetetlenül, a te kegyelmed megtámogat engem. És amikor megsokasodnak bennem az aggódásaim, hogy jaj, mi lesz, akkor a te vigasztalásaid megvidámítják az én lelkemet.
Kívánom ezt mindenkinek erre az esztendőre és azért is könyörgünk, hogy adjon Isten olyan igét itt nekünk, amivel hétről-hétre megtámogat és megvidámítja a lelkünket.

* * *

December közepén volt a kalauzunk szerint napi ige ez a zsoltár, és ahogy újra és újra elolvastam, átfutott rajtam, hogy olyan sok biztatás, bátorítás van benne, hogy milyen jó lenne újévkor erről szolgálni a gyülekezetben.
Magamnak szoktam olvasni a Bibliát, nem másoknak, és igyekszem komolyan venni azt, amit Isten nekem mond az igén keresztül, de sokszor úgy vagyok, mint amikor valakit megkínálnak finom falatokkal, és eszébe jut, de jó lenne ebből az otthoniaknak is juttatni.
Ezért mai alapigénk ez a zsoltár. Amit Isten a számomra áldássá tett, tegye áldássá mindannyiunknak ennek az esztendőnek az elején.
Kiderül a zsoltárból, hogy egy idősödő hívő ember imádsága ez, akit sok baj és gond vesz körül. Ellenségek támadják, még azt is híresztelik róla, hogy Isten is elhagyta. Küzd a testi erőtlenséggel is, és nem restell imádságában ilyenek is mondani: „sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, Uram.”
De mindezeket a nyomorúságokat és viharokat állja. Nem roskad össze, nem esik étségbe, nem vádol senkit, ellenkezőleg, tele van a szíve hálával és Isten dicsőítésével. „Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet, lelkem is, amelyet megváltottál.”
Ezért nem érti a környezete, hogy ilyen nehéz körülmények között hogyan lehet valaki örvendező, hálás és Istent dicsőítő ember. Ő megmondja, hogy mi ennek a titka: „Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam.”
Az egész imádság azt sugallja, hogy ez az ember rendkívül szoros közösségben van az élő Istennel. Ő ismeri Istent. Tudja, kihez imádkozik, és rendületlenül bízik benne. „Mert te vagy, Uram, reménységem, te vagy Uram, bizodalmam ifjúkorom óta. Te voltál támaszom születésem óta, te hoztál ki anyám méhéből, téged dicsérlek szüntelen. Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy erős oltalmam.”
Az jellemzi az imádságát, hogy számon tartja Isten csodáit, mer ezekről beszélni az őt körülvevő istentelen környezetben, és éppen ezért, amikor a jövőjére gondol, akkor is tele van reménységgel. Mert az az Isten, aki a múltban ilyen nagy dolgokat cselekedett vele és körülötte, akinek a cselekedeteiről ő folyamatosan beszél a környezetének, ez az Isten holnap, holnapután is ugyanez lesz, nyugodtan rábízhatja magát.
Éppen ezért nem kerül az őt támadó ellenségek, és az őt körülvevő bajok és gondok igézetébe, hanem azokon felülemelkedve nagy szabadsággal magasztalja Isten.
Hadd kérdezzem meg itt mindjárt: nem kívánjuk meg ezt a lelkületet? Vagy jellemző ez reánk?
Ráadásul a zsoltárban mintegy refrén, háromszor ismétlődik ez: minden nap. Őt szüntelenül minden nap ez jellemzi.
Itt vagyunk egy új esztendő elején. Nem tudjuk, mit tartogat a számunkra. Az valószínű, hogy gondokat, bajokat ez az év is hozni fog. Ellenségekben sem szűkölködünk. A láthatatlan baktériumoktól kezdve a szintén láthatatlan nemzetközi pénz és hatalmi érdekeltségekig széles a skálájuk az ellenségeinknek. Sokféle fenyegetettség vesz körül bennünket, és az ős ellenség, a kísértő is lesben áll, hogy ahol csak lehet, elbuktasson vagy kétségbe ejtsen. És mindannyiunkra érvényes az, amit ő itt magáról mond, hogy idősödő emberek vagyunk, mert a születésünk pillanatától kezdve ez mindannyiunk életében így van.
Fogjuk-e bírni ennek az évnek, ahogy egy kicsit közönségesen, de szemléletesen mondják, a gyűrődéseit? Bírjuk-e majd azokat a terheket, amiket hordoznunk kell, vagy amiket esetleg mások dobnak ránk egy váratlan pillanatban? Mit teszünk a fenyegetettségek között? Ismerjük-e azt a kimeríthetetlen erőforrást, amit a zsoltáríró ismert? Ismerjük-e azt az Istent, aki ma is minden benne hívőnek tartást, reménységet, békességet tud adni minden körülmények között? Van-e nekünk ehhez hasonló mély, működő, valóságos lelki közösségünk az élő Istennel a hit által?
Ki mondhatja el közülünk azt, amit ő az imádsága végén említ: te engem megváltottál? Jézus Krisztus ezt úgy fogalmazta: felülről nemzeni, újjászületni. Ki tudja azt elmondani: mivel engem újjászültél, ezért én mindenben számíthatok rád? Mert, akit Ő valóban újonnan szült, az soha nincs egyedül, hiszen él benne a Krisztus. Az soha nem a saját erőire van utalva, mert megtapasztalja azt, amit Pál minden nagyképűség nélkül mint tényt írt le, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.”
El tudjuk-e mondani ennek az évnek az első napján: Istenem, te vagy az én reménységem. Nemcsak a te ígéreteid, nemcsak az, amit majd adni fogsz, te magad. Ez az élő Istennel való személyes, szoros közösség az alapja mindannak, ami ebben az imádságban elhangzik.
Mivel előtte leírja, hogy mennyi hazugságot hordtak össze ellene, ő erre azzal válaszol, hogy az igazságot mondja a környezetének. Mégpedig Isten igazságát, amelyik örökkévaló és mindent kibír. Ezt ő olyan világban hirdeti, amihez hasonló a mi mai világunk, amelyikben diadalt ül a hazugság, a csalás, a lelkiismeretlenség, kapzsiság, önzés. Ahol már egészen természetes lesz az, hogy az egyéni érdek fölébe kerülhet a közösség érdekének. Ahol sokféle bizonytalanság és kiszámíthatatlanság egyre jobban megviseli az emberek idegzetét, amikor hovatovább már senkiben nem tudunk megbízni, amikor minden reménység önáltatásnak tűnik. Ki az, aki közülünk el tudja mondani ma reggel csendesen, de teljes meggyőződéssel: „Uram, te vagy az én reménységem, te vagy bizodalmam, te voltál támaszom születésem óta, téged dicsérlek szüntelen. Sokan csodálkoznak rajtam, mert te vagy az erős oltalmam.”
Tudniillik attól, hogy ezt valaki el tudja-e mondani, ettől függ a lelki állóképességük, a munkabírásunk, a kedélyünk, sőt sok tekintetben még az egészségünk is. Ezt nem lehet a magunk erejéből produkálni. Ezt a lelki állóképességet, stabilitást, ezt az elvehetetlen reménységet, ezt a belső békességet csak ajándékba lehet kapni. Ez az Istenbe vetett bizalomnak a gyümölcse. Ez Isten gyermekeinek az adománya. Az ő mennyei Atyjuk adja ezt nekik.
Ezért nézzük meg egy kicsit közelebbről is, hogyan kaphatta ez az imádkozó zsoltáros ezt a belső tartást, és ezt az összetörhetetlen reménységet sokféle csüggesztő körülmény között is.
Az derül ki az ő imádságából, hogy a múltból hozta mindazt, amire építhetett. Erről a jelenben is volt bátorsága másoknak beszélni, és éppen ezért tudott reménységgel nézni a jövőre.
Mit jelent ez?
1. Imádságából kiderül, hogy számon tartotta Isten tetteit. Önmagát is többször emlékeztette arra, hogy mi-mindent cselekedett Isten az ő személyes életében is, meg körülötte a világban.
Az Újszövetségben is többször találkozunk ezzel a biztatással: „emlékeztetés által serkentgessétek a ti hiteteket.” (Péter apostol írja ezt a levelében, két ízben is.)
Mi hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük Istennek a nagy tetteit. Ezért kezdődik az egyik zsoltár (a 103.) azzal, hogy „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!”
Mert olyan hamar túllépünk Isten rendkívüli, csodálatos tettein is. Amikor éppen átéljük, esetleg felfigyelünk rá, talán még hálát is adunk érte, aztán megyünk tovább, jöhet a következő. Pedig aki Istent igazán Istenként tiszteli, az számon tartja az Ő tetteit, amely tettek a legtöbbször merőben eltérnek az emberi cselekedetektől, amelyek isteni tettek, amelyek csodák.
Aki ezeket számon tartja, annak a szívéből önkéntelenül felfakad az Isten dicsőítése. Ezért írja: „Szám dicséreteddel van tele, dicsőítlek mindennap. (…) Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem? (…) Még a föld mélyéből is újra fölhozol engem. (…) Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet.”
Aki számon tartja Isten nagy tetteit annak nem kell erőlködnie, hogy valahogy Őt dicsőítse. Nem kell azután érdeklődnie, hogy mit is jelent Istent dicsőíteni. Megtelik a szíve Isten iránti hálával, az Ő dicsőítésével és magasztalásával. Van mit elsorolnia Istennek.
És a maga legszemélyesebb dolgaitól kezdve, attól kezdve, hogy a világra jött, hiszen minden születés is Isten csodája és ajándéka, vén koromig… — mondja ő — végig kísérsz engem.” Én már nem tudom elsorolni minden tettedet, vallja itt be az imádsága közepén, de amire emlékszem, azokat elsorolom újra és újra. Egy küzdelmes élet során számtalanszor átélte Isten gondviselő szeretetét, szabadító hatalmát, az Ő vezetését, tanácsolását.
De nem felejti el azt sem, hogy ez az Isten teremtette szavával az egész világmindenséget. Hogy Ő hozta ki népét az egyiptomi rabszolgaságból, és ennek a nagy Istennek gondja van egy ilyen kicsi emberre, mint ő. Ezen csak álmélkodni lehet, megköszönni, és örvendezni ennek akkor is, ha éppen sok baj érte.
Mi pedig Istennek még ennél nagyobb tetteit is ismerjük már. Hiszen Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása egyedülálló isteni csoda. A megváltás és a megigazítás páratlan isteni cselekedet, amit nem szabad megszoknunk és megunnunk. Aki ezeknek a mélységét megismerte, és ennek az erejéből él, az naponta meg tudja ezt köszönni Istennek. És szinte észre sem veszi, hogy valóban megtelik a szíve az Ő dicsőítésével és hálaadással.
Mégpedig, ahogy háromszor ismétlődik az imádságában: mindennap.
Képzeljétek el, ha ez az év úgy telik el, hogy mindennap tele lesz a szívünk Isten dicsőítésével. Akkor jöhet akármennyi bosszúság, felsorakozhatnak az ellenségek, bezárulhat körülöttünk a gyűrű, fenyegethetnek, ígérgethetnek, semmi nem zökkent ki minket az élő Istennel való közösségből, hiszen látjuk az Ő tetteit. Hiszen Ő maga a mi erős várunk, oltalmunk, bizodalmunk, reménységünk, és Ő elrejt minket mindenféle kísértés és bukás elől. És ha az Ő dicsőítésével van tele a szív, akkor nem panasszal, keserűséggel és csüggedéssel lesz tele.
Lehetséges az, hogy erre az esztendőre minden kedvezőtlen körülmény ellenére is ez legyen jellemző. Aki az Isten nagy tetteit számon tartja, az tudja Őt ezért dicsőíteni, mégpedig mindennap, és annak mindennap lesz oka az örömre, a hálára és a dicséretmondásra. Az ilyen ember tulajdonképpen már itt elkezdi azt, ami a mennyben kizárólagos tevékenységünk lesz, a Mindenható dicsőítését.
2. A másik, ami kiderül az ő imádságából, hogy nemcsak ő dicsőíti magában Istent az Ő nagy tetteiért, hanem Istent és az Ő nagy tetteit megismerteti a környezetével, akik nem ismerik. Ha már neki megadatott ez a nagy kiváltság, hogy valamennyire megismerte a Mindenhatót, és az Ő tetteiből egyre mélyebben megismeri, nem tartja titokban. Mindenkinek erre van szüksége. Ő is csak azért bírja a viharokat, mert Istennel van közösségben, hát akkor mutatni kell másoknak is a hozzá vezető utat.
Különösen hangsúlyozza itt, hogy „a te nagy tetteidet a jövő nemzedéknek elmondom.” (15-17 v.)
Istenről beszél egy istentelen korban. Örömhírt hirdet kétségbeejtő körülmények között keserű szívű embereknek. Igaz beszéd hangzik az ajkán akkor, amikor általánossá válik a hazugság. Nem a mi nagy lehetőségünk ez? Ami a környezetünket illeti, az stimmel. Vajon ez stimmel-e? hogy tudunk az élő Istenről hiteles információkat adni másoknak? Hogy van olyan mondanivalónk, ami csak azoknak van, akik az Ő nagy tetteit ismerik és számon tartják, és akik Őt és a vele való kapcsolatukat nem szégyellik mások előtt.
Persze, hogy ez nem mindenkinek tetszik. Neki is egyebek között ezért voltak ellenségei. Viszont lesznek olyanok is, akik ennek kapcsán hallanak életükben először Istenről. Akik így ismerik meg az élő Istent. Akik így hallják meg ezt: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16).
„Hirdetem a te nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Hirdetem hatalmadat mindennap.” Nem kellene ezt úgy hallgatnunk, mint Istentől erre az évre nekünk elkészített programot? Mint fontos feladatot? Mint óriási lehetőséget? Hogy az istentelenség világában az élő Istenről nagy szeretettel, alázatosan, de meggyőződéssel tudjunk beszélni másoknak is az üdvösségük érdekében.
Van-e bennünk annyi alázat és elszántság, mint a bebörtönzött Pál apostolban volt, aki ezt írja az Efézusiaknak „…könyörögjetek értem, hogy adassék nékem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát, amelynek követe vagyok a bilincsben is, hogy bátorságom legyen azt úgy hirdetni, ahogyan kell.” (Ef 6,19-20).
Miért, nem volt bátorsága? Úgy látszik nem volt elég bátorsága. Mint ahogy nekünk is. Ez nem kifogás. Nem azt mondja: én ilyen nyuszi természetű vagyok, én a társaságban is mindig hallgatok, nem akarok én fontoskodni, meg feleslegesen beszélni. Ez nem fölösleges beszéd. Ez a legigazabb, és mindenki számára a legfontosabb beszéd, ha valaki az élő Istent be tudja mutatni és az Ő nagy tetteiről tud beszélni. Nem tudományos előadást kell tartani. Az Ő megtapasztalt tetteit kell elmondani. Aztán majd azon keresztül Ő szólítja meg az embereket, és Ő maga munkálkodik bennük.
Jézus Krisztus nem teológiát végzetteknek mondta, hanem azoknak, akiket meggyógyított valami betegségből, vagy megszabadította őket az ördögi kötelékből, és vele akartak maradni: menj haza, és mondd el, mit cselekedett veled az Isten. Ezt kell elmondani: milyen voltam, hogy vett Isten a kezébe, hogyan formál. Ebből kiderül, kicsoda Ő. Nem az lesz vitakérdés, hogy van vagy nincs Isten, hanem hogy elég közel vagyunk-e hozzá, mint ahogy a zsoltáros számára is ez a fontos kérdés, hogy elég közel, halló távon belül vagyok-e hozzá.
Nemcsak számon tartotta Istennek a múltban végzett tetteit, hanem a jelenben azokról tudott, és mert másoknak beszélni.
3. És az ilyen ember reménységgel néz a jövőbe. Miért? Mert tudja, hogy az az Isten, aki tegnap ezt cselekedte, aki ma engem megerősít, hogy róla vallást tegyek, és látom, hogyan munkálkodik mások életében is, Ő holnap is ugyanez az Isten lesz. Meg holnapután is, meg egész évben, mindörökké. Mert Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ezért reménységgel tud az ilyen ember a jövőbe nézni. Nem félelemmel, nem lemondással, hogy úgy sem befolyásolom az eseményeket, nem közömbösen, hogy mindegy nekem, mit hoz a jövő — hogy lenne mindegy? Nem mindegy, hogy mit hoz a jövő! De tudjuk, hogy a jövő azt hozza, amivel a jövő Ura a benne bízókat meg akarja ajándékozni.
Ezért mondja itt: „Mert te vagy, Uram, reménységem.” Később pedig: „én szüntelenül benned reménykedem.”
Akiben ott van ez a bizonyosság és hit, az tud azután így imádkozni, amikor eszébe jut, hogy a jövő azért próbatételeket is hozhat: „Te légy erős kősziklám, ahova mindig mehetek, melyet segítségemre rendeltél, mert te vagy az én sziklaváram. Istenem, ments meg a bűnösök kezéből, az álnok és erőszakos emberek markából!” (3-4 v.).
Józan ember az imádkozó ember, mert számol azzal, hogy mi-minden várhat rá, de komolyan veszi, hogy az az Isten, aki ura a múltnak, jelennek és a jövőnek, hatalmas kezében tartja őt akkor is, ha ezek a bizonyos álnok és erőszakos emberek fenekednek ellene.
És akiben ott van ez a reménység a jövőt illetően, az a hit szemével kezdi látni a valóságot, és sokkal többet lát belőle, mint a többiek. Mit jelent ez?
Van ebben a zsoltárban egy érdekes törés. Végig jelen időben vannak a nyelvtani igék, de az utolsó mondatban hirtelen átvált múlt időre. „Nyelvem is mindennap emlegeti igazságodat, mert szégyen és gyalázat érte azokat, akik vesztemre törtek.”
Most imádkozik azért, hogy védje meg őket Isten ezektől. Még be sem fejezi az imádságot, de ő már bizonyos abban, hogy Isten cselekedni fog. És Ő a jövőben is úgy fog cselekedni, ahogyan az eddigi tetteiből megismerte Őt. Éppen ezért előre hálát ad azért, hogy Isten a jövőben is kegyelmes lesz hozzá.
Többet lát, mert ahogyan a definícióban olvassuk a Zsidókhoz írt levél 11. rész 1. versében „A hit a remélt dolgok valósága és a még nem látott dolgokról való meggyőződés.” Még csak remélem, de már bizonyos vagyok benne, hogy az megvan és meglesz. Még nem látom, de ismerem azt az Istent, aki már látja, elkészítette, és majd a legjobb időben nekem fogja ajándékozni.
Ezért az ilyen ember nyugodtan számít a cselekvő Istenre. Az Ő tetteit számon tartja. Ezért bízik benne. Ezért bizonyos abban, hogy Istennek gondja lesz rá, gondja lesz ránk ebben az esztendőben is. És ez a hit és reménység kiűzi az emberből az aggodalmaskodást és minden szorongást. Mert az ilyen hívő tudja, hogy a jövő Isten kezében van. Nem a sors kezében (nem tudom, mi az a sors), nem emberek kezében, mert az emberek is Isten kezében vannak, akár kis, akár nagy királyok, és nem is a mi kezünkben, hanem az Ő hatalmas és szerető kezében, aki napról napra gondoskodik az övéiről.
Egészen más lelkülettel, pszichikailag is, a hitünket illetően is más hozzáállással tudunk így indulni, és végigjárni ennek az ismeretlen évnek az útját, ha tudatosan számon tartjuk az Ő nagy tetteit, ha elmondhatjuk: te megváltottál engem, ha tudunk az Ő tetteiről másoknak is egyszerűen, szeretettel beszélni, akkor ott lesz a szívünkben a reménység, akár nehéz körülmények között vezet az utunk, akár ellenségek vesznek körül, akár fenyegetettség vagy bizonytalanság árnyéka vetül ránk, akár — mint ő — kezdjük érezni erőnknek a fogyását, akkor is teljes meggyőződéssel tudjuk mondani:

Ujjong az ajkam, ha tenéked zenghet,
lelkem is, amelyet megváltottál.
Nyelvem is mindennap emlegeti igazságodat.

Mert az ilyen ember szívében alapvetően ott van az Istenbe vetett reménység.

Az esztendő vége felé óhatatlanul mindig többet gondolkozunk az időről. Mi az tulajdonképpen? Mennyi van belőle? Mire kapjuk? Vajon ezt a mögöttünk levő évet arra használtuk-e, amire adta Isten? Vajon jövőre kapunk-e még? Mennyit? Eltökélt szándékunk-e, hogy arra fordítsuk, amire Ő adja.
Kétségtelenül mesterséges az a határ, amit az évek között vonunk, viszont az időt bizonyos egységekben éljük át, úgy, hogy hasznos az, ha egy-egy ilyen szakaszt lezárunk, kiértékeljük, tanulunk belőle és netán a következőt másként, jobban folytatjuk.
Azért olvastam fel ezt a hosszú felsorolást a Bibliából, mert néhány olyan fontos szempontot ad nekünk, ami segít az időről helyesen gondolkoznunk. Ezek közül hármat szeretnék most kiemelni.
1. Így kezdődik: „Mindennek megszabott ideje van.” Ki szabja meg mindennek az idejét? A Biblia azt tanítja: Isten, mert az idő Istené, és Ő ad belőle nekünk valamennyit, amennyit jónak lát. Ő rendeli el mindennek az időpontját és az időtartamát is, beleértve az életünket is. A 31. zsoltárban mondja ezt Dávid: életem ideje kezedben van. Egyedül Isten tudja, hogy mikor, minek van az ideje a mi személyes életünkben is, meg a történelemben is. A mi felelősségünk az, hogy arra használjuk a tőle kapott időt, amire adta, és használjuk arra, amire adta. Aki nem így cselekszik, az feltétlenül bajt okoz magának és másoknak is.
Aki munka helyett cseverészik, aki a szükséges alvás helyett is dolgozik, aki tanulás helyett ábrándozik vagy tv-t néz, aki egy régóta esedékes és kínálkozó beszélgetés elől belemenekül az újságjába, aki imádkozás helyett a hobbijának hódol, az feltétlenül megszegényíti magát és másokat.
Így születnek a mulasztások. A mulasztás után ideges lesz az ember, ha még van lelkiismerete, megpróbálja pótolni azt, amit a legtöbbször már nem lehet pótolni. Mert a legtöbb mulasztásunk azért pótolhatatlan, mivel az arra kapott időt csak egyszer kaptuk, és az már elmúlt. Nem lehet utólag behozni.
Ha nem köszöntünk meg valamit akkor, amikor kellett és lehetett volna, ha nem kértünk bocsánatot addig, amíg az illető élt, ha nem adtuk oda azt, amire akkor lett volna szüksége, ezt később már nem lehet pótolni.
Az ilyen mulasztások általában lavinát indítanak el, mert nemcsak lelkiismeret-furdalása lesz az illetőnek, hanem elkezd kapkodni. Aki kapkod, az mindig felszínessé válik, több hibát vét. Ez a kapkodás kártékonyan hat az egészségére is, az emberi kapcsolataira, a munka minőségére, személyének a hitelére, és így tovább…
Az időnek a helytelen felhasználása vagy eltékozlása vezet a sietéshez meg a siettetéshez. És ha valami jellemez minket, úgynevezett modern embereket, akkor a sietés, meg a siettetés. Nincs türelmünk kivárni a dolgok természetes menetét. Sokszor hívő embereknek sincs türelmük kivárni, amíg Isten a maga terveit végrehajtja. Be akarunk segíteni, mint ahogy Ábrahám is Sára javaslatára. Ez a sietés és siettetés jellemzi a mai életünket. Találó kórkép Jevtusenkó verse:

A rohanás a kornak átka,
Az ember törli homlokát,
Majd időzavart konstatálva
Mint báb rohan tovább, tovább.

Mind sietve szeretnek, isznak,
míg a lélek végül lerogy.
Sietve rombolnak, s megint csak
Sietve bánják valahogy.

Nos, ennek a sietésnek ez az egyik átkos következménye, hogy mindent csak úgy „valahogy” próbálunk elintézni, megbeszélni, elvégezni.
És bekövetkezik a tragédia, amit így mond a költő: a lélek végül lerogy. Lélek nélkülivé, lelketlenné válik az élet, válnak a kapcsolatok, és megszegényedik vele mindannyiunk élete. És ennek az egyetlen oka az, hogy nem vesszük komolyan, hogy mindennek megszabott ideje van, és Isten szabja meg mindennek az idejét. Mivel kivettük Isten kezéből ezt is, és tőle függetlenül akarjuk beosztani az időnket, ezért támadnak ezek a lavinák. Mert az időt megsokszorozni nem tudjuk. Ezért aztán megpróbáljuk teletömni mindenfélével, ami már nem fér bele, azzal is.
Megpróbáljuk megváltoztatni még a születés idejét is, előbbre hozni vagy késleltetni. Egyre vakmerőbben belenyúlunk a halál időpontjának a meghatározásába, előbbre hozni, vagy minden áron késleltetni. Van már gyorsétkezde, gyorsmosoda, gyorstalpaló-tanfolyam. Szinte vég nélkül növeljük sok mindennek a sebességét, és még sincs időnk. Nincs annyi időnk, mint nagyanyáinknak volt, akik még nem gyorsmosodába vitték a holmit, hanem teknőben mosták ki állva, és mégis volt idejük egymásra odafigyelni, és egymással beszélgetni.
Ez tehát az első figyelmeztetése ennek az igének: az idő Istené. Ebből ad nekünk amennyi szükséges, de mire használjuk? Ezzel lehet elrontani az életet, vagy, ha valaki arra használja, amire Isten adta, akkor úgy érzi, a helyén van, akkor a dolgai is a helyükön vannak, békesség van a szívében. Hálás azért, amit elvégezhetett, és békessége van amiatt, amit nem tudott elvégezni, mert mindent nem lehet belezsúfolni a kapott időbe.
2. A másik, amire figyeljünk fel, hogy ez a mondat, hogy Isten mindennek megszabta idejét az életünkben, nemcsak reánk vonatkozik, hanem ezzel Ő önmagáról is beszél. Hívő emberek boldogan tapasztaljuk, hogy olyan értelemben is mindennek megszabott ideje van, hogy Isten bölcsen időzíti életünkben a különböző eseményeket, elkészíti a nekünk szükséges ajándékokat, és kimondhatatlan szeretetéből mindent a lehető legjobbkor végez el.
Isten gyermekeivel nem történhet éppen ezért semmi sem véletlenül, esetlegesen, hanem Isten bölcs gondviselése időzít mindent.
Jó lenne, az így az év utolsó estéjén megtelne a szívünk hálával ezért, felismernénk ezt a magunk életében is, és tudnánk Őt dicsőíteni, mert ez alapozza meg a jövőre vonatkozó reménységünket, hogy az, aki ilyen bölcsen időzített mindent, ezután sem fog elfeledkezni rólunk, nyugodtan reá bízhatjuk magunkat.
Ha csak ennek az évnek az eseményeit nézem, tele van a szívem Isten iránt hálával emiatt. Ahogy Ő időzítette az áldásokat és a próbákat, ahogy elkészített olyan találkozásokat, amik előbbre segítettek a lelki növekedésben, ahogy elkészítette mindig azt az igét, amire akkor volt a legnagyobb szükségem, vagy szükségünk, mert ezt sokan tapasztaljuk, nem mi keresgéltünk a Bibliában addig, amíg egy szimpatikusat találtunk, hanem ami következett, azt az igét fogadtuk el. Ahogyan a kenyeret is szeleteljük, és ami következik, azt fogyasztjuk el. És ha azonnal nem is, a nap folyamán, vagy néhány hét múlva kiderült, hogy arra volt akkor a legnagyobb szükségünk. Az Ő bölcs szeretete időzítette ezt, és így időzíti azt is, amikor megaláztatásokon vezet át, és ahogyan felemel azokból. Így érkezik meg sokszor az utolsó pillanatban, de nem későn, az általa küldött segítség. Így készíti el számunkra a feladatokat és készít fel minket a feladatok jó megoldására. Mindez azt hirdeti, hogy Isten bölcsen időzíti az életünk eseményeit. Kimondhatatlan gyöngéd szeretettel úgy, hogy az mindig a javunkat szolgálja. Mert végül is egyedül Ő tudja, hogy mikor minek van a legalkalmasabb ideje.
Szeretném javasolni: gondoljuk végig, ha lehet még ma mindenféle csinnadratta helyett ezt az esztendőt ilyen szempontból, és csodáljuk Isten bölcsességét, hogyan időzítette Ő az idén is a dolgokat az életünkben.
3. Miért van akkor mégis az, hogy sokan mondják: nincs időm, kevés az időm, kifutok az időből, állandó időzavarban vagyok.
Néhány egyszerű tényt próbáljuk azért rögzíteni.
Az egyik: Isten mindenkinek folyamatosan ugyanannyi időt ad. Minden nap kapunk tőle mindnyájan huszonnégy teljes órát. Ez buta beszéd, hogy nincs idő, kevés az idő. Mindenkinek, mindig újra ugyanannyit ad ajándékba.
A másik, amire érdemes odafigyelnünk: amire nagyon akarjuk, arra mindig van időnk. Érdekes, akkor nem az időben van a hiba, hanem bennünk nincs valami a helyén. Akkor azt kell eldönteni: mire akarjuk, hogy legyen időnk? Miért arra akarjuk? Minek a rovására akarjuk, hogy bizonyos dolgokra legyen időnk, mert mindenre nincs. Sehol nincs olyan ígéret, hogy Isten mindenre ad nekünk időt. Arra ad időt, amivel Ő bízott meg. Arra viszont ad, úgy hogy hajszoltság nélkül és jó minőségben elvégezhessük.
Most a lehetőségek kínálatának az idejében élünk, és ezért nehéz sok embernek eldöntenie, hogy mire legyen, és mire ne legyen ideje. Hogyan lehet ezen segíteni?
Úgy, hogy mindenképpen fel kell állítanunk egy rangsort. Mi az, amire feltétlenül kell, hogy legyen időm, mi az, amire jó, ha van, és mi az, amire egyáltalán nem kell. Az nem biztos, hogy rossz dolog, de nem az én feladatom, nem Istentől kijelölt cél, és jó lelkiismerettel elhagyom. Majd valaki más megoldja, vagy megoldódik magától. Nem reám tartozik. Mi az, amit rajtam kér számon az én Uram? Arra legyen időm.
Az evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus Krisztus sokat dolgozott. Bejárta az egész országot. Tanított, gyógyított, küszködött ellenségekkel és jó barátokkal, kötözködőkkel és érdeklődőkkel.
Márk evangéliumában van egy ilyen mondat, hogy enni sem volt idejük egyik nap. Ő tudta, hogy mi a munka, és ha szabad ilyet mondani: megfogta a munka végét. De soha nem kapkodott, sehonnan nem késett el, és sehol nem olvassuk, hogy sietett volna, mégis mindenhova idejében megérkezett. Miért? Mert mindig az Atya órájára nézett. Ő teljesen függött az Ő küldőjétől, az Atyától.
Van egy szép jelenet, a János evangéliuma 7. részében olvashatjuk, amikor az egész család készül egy nagy ünnepre Jeruzsálembe Jézussal együtt. Noszogatják Őt: menjünk el egy kicsit korábban, és ott mutasd meg magadat az embereknek. És mit mond nekik Jézus? „Jézus így szólt hozzájuk: Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. (…) Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el.” (Jn 7,6. 8).
Valaki, aki tudja, hány óra van az Atya óráján. Odanéz, és ahhoz igazodik. És mondhat bárki bármit, az édesanyja is mondhat neki akármit, szeretettel válaszol: tinektek bármikor alkalmas, nekem csak az alkalmas, amit az Atya mond. Türelmesen megvárom.
Nos ez hiányzik sokszor belőlünk, pedig ahogy Jézus az Atyára nézett minden tekintetben, az időbeosztását tekintve is, ugyanúgy lehet nekünk a mi Megváltónkra, Jézusra nézni. És akinek az életében Ő van az első helyen, aki a vele való beszélgetést, a vele való lelki közösség ápolására szánt időt nem hajlandó megrövidíteni, nem engedi, hogy kiszorítsák azt a napirendjéből a tennivalók, az tudni fogja, mikor minek van az ideje. Hogy mindennek megszabott ideje van, és ez nem baj, ez nagy ajándék. Csak azt kell felismerni: mikor minek van a megszabott ideje.
Sajnos sokszor még mi hívő emberek is a csendességünkön akarunk időt nyerni, és így veszítünk el azután nemcsak sok időt, hanem olykor még a békességünket is.
Egyáltalán nem valami kegyeskedő túlzás az, amit Luther Mártonnak tulajdonítanak, hogy ő mondta egyszer: „Ma sok dolgom lesz, ezért ma reggel a szokásosnál tovább imádkozom.” Mi fordítva szoktuk. Isten igéje emerre bátorít bennünket.
Mert, ha mindennek megszabott ideje van, akkor nem rohannunk kell, a sebességet kell fokoznunk, hanem azt kell felismernünk lépésről-lépésre, hogy most minek van a megszabott ideje, mert akkor maradna idő az egymással való közösségünk ápolására is.
Ebben az esztendőben talán gyakrabban kellett látni, mint korábban, hogy sok széthulló házasság, széteső család arról árulkodik, hogy hosszú időn át nem volt idejük az embereknek egymásra.
Hogy is mondja a róka a kis hercegnek Saint-Exupéry híres regényében? Amikor nem érti a kis herceg, hogyan lehet az, hogy az ő rózsájánál szebb rózsák is vannak, s neki mégis csak az otthoni rózsácskája a fontos. Miért? Azt mondja neki: „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat. Az emberek elfelejtették ezt az igazságot. Neked azonban nem szabad elfelejtened.”
Az idő, amit nem „vesztegetünk” a párunkra, a gyerekeinkre, meg az öregeinkre, az megbosszulja magát. Amit pedig nekik ajándékozunk, az sok jó gyümölcsöt terem.
Sok belső, lelki magányosságnak is ez az oka, hogy nem szánunk időt az egymással való kapcsolatok ápolására. Ugyancsak itt olvassuk, hogy a kis herceg barátokat keres. Amikor valaki jelentkezik, hogy szívesen megbarátkozna vele, de ehhez meg kell őt szelídíteni, ahhoz meg időre van szükség, akkor hangzik el ez a párbeszéd. Azt kéri a róka: „Légy szíves, szelídíts meg! Kész örömest — mondta a kis herceg —, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem! — Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít — mondta a róka. Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. — Jó, jó, de hogyan?” — és akkor elmagyarázza neki, ehhez idő kell, türelmesen ezt meg ezt tedd, és egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és nem leszel többé egyedül.
Nos, ez az ige arról is beszél, hogy Isten időzíti az Ő ajándékait, nekünk pedig az időt, mint drága ajándékot meg kell becsülnünk és arra fordítani, amire Ő adta.
Most az ünnepek táján különösen is sok feladatunk volt itt a gyülekezetben. Rövid ideig — sajnos — tapasztalnunk kellett azt is, hogy amikor fejest ugrunk a tennivalókba, gyorsan, minél többet, minél előbb el akarunk végezni, összekeverednek a dolgok és nincs rajta áldás. Jó volt aztán megcsendesedni Isten előtt, megalázni magunkat, és tőle kérni el minden napnak a programját. Egészen különös volt az, ahogy Isten válaszolt, ahogy elrendezte a feladatokat, ahogy egy-két helyre nem is kellett elmenni, mert onnan jöttek ide, ahogy kiderült, hogy ott már nincs szükség segítségre, mert más valaki megoldotta, de három másik helyen van, amire nem is gondoltunk. Egyszerűen eszünkbe juttatja a tőle való feladatokat. Ad hozzá erőt, és ad utána békességet és hálát.
Isten nélkül rohanás, kapkodás, selejtek gyártása, a mulasztásaink vádja, lelkiismeret-furdalás és elégedetlenség. Istenre figyelve ugyanabból az időből sokkal többet ki lehet hozni. Ott is van szorgalmas munka, de van célszerű cselekvés, a végén a szívben a hála és békesség.
Mi jellemezte ezt az esztendőnket ebből a szempontból? Mit kell ma megbánnunk Isten előtt mint bűnt, és miben változhatunk, hogy a következő évet, ha Isten engedi megérnünk, akkor másként, az Ő akarata szerint töltsük, mivel mindennek megszabott ideje van.
Mielőtt imádkozunk, hadd olvassak fel egy imádságot. Michel Quoist francia munkáspap írta ezt. A formája szabad vers, a tartalma imádság, és lényegében ugyanez van benne, amit az igéből most megtanultunk.

Uram, van időm

Uram, elindultam,
kint mentek az emberek.

Mentek,
Jöttek,
Siettek,
Futottak.
Futottak a kerékpárok,
Futottak a szekerek,
Futottak a teherautók,
Futott az utca,
Futott a város,
Futott minden.

Futottak, hogy időt ne veszítsenek.
Futottak az idő nyomában, hogy utolérjék az időt, hogy időt nyerjenek.

Viszontlátásra barátom, bocsáss meg, nincs időm.
Ismét erre fogok jönni, nem várhatok, nincs időm.
Befejezem a levelet, mert nincs időm.
Szívesen segítettem volna magának, de nincs időm.
Nem vállalhatom, nincs időm.

Imádkozni szeretnék, de nincs időm.

Uram te megérted, hogy nincsen idejük:
A gyermek játszik, e pillanatban nincs ideje — majd…
A tanulónak leckéjét kell elvégezni, ideje nincs — majd…
A diáknak ott vannak a könyvei, oly sok munkája, nincsen ideje — majd…
A fiatalember sportol, nincsen ideje — majd…
Az ifjú házasnak megvan az otthona, be kell rendeznie, nincsen ideje — majd…
Az édesapa körül gyermekei, most nincsen rájuk ideje— majd…
A nagyszülőknek ott vannak az unokák, nincsen idejük — majd…
A betegnek megvan a gondja, nincsen ideje — majd…
Kihűlő ágyukon sincsen idejük…
Késő — nincsen már idejük!

Így futnak az emberek az idő nyomában, én Uram.
Futva mennek e földi tereken,
Sietve,
Tülekedve,
Túlterhelten,
Mogorván,
Megrakottan,
S nem érnek a célhoz, kevés az idő.
Nekifeszülnek, bár kevés az idő.
Sőt — igen kevés az idő.

Uram, tévedned kellett számításaidban valahol,
Alapvető hibának kell itt lennie,

Az órák túlságosan rövidek,
A napok túlságosan rövidek,
Az életkor túlságosan rövid.
Te mosolyogsz Uram, az időn kívül állva, küszködésünk láttán, és tudod, hogy mit teszel.
Nem tévedsz abban, amikor az ember idejét kiméred.

Adsz mindennek időt tenni akaratod,
De nem szabad időt veszíteni, időt elverni, időt agyonütni.
Ajándék az idő, amit te készítesz.
Elmúló ajándék.
Nem, nem tárolható.

Uram, van időm!
Minden idő az enyém, amit te nekem adtál.

Életemnek évei, éveimnek napjai, napjaimnak órái, mind az enyémek.

Rajtam áll velük okosan élni, higgadt, odaadón, hogy akként
használjam fel a végső másodpercig,
hogy eléd vigyem, s időmnek ízetlen vízéből
te készíts nemes boritalt, ahogy tetted Kánában
a fiatal pár lakodalmán.

Uram, ma este nem időt kérek tőled, hogy még ezt meg amazt elintézzem. Azt a kegyelmet kérem én tetőled, hogy a nekem ajándékozott időben híven tegyen azt, amit rám bíztál — másokért.

Ma a karácsonyi történetnek ne egyetlen részletét tegyük nagyító alá, hanem próbáljuk megvizsgálni az egész csodálatos eseménysorozat alapján azt, hogy mi jellemezte Isten cselekvését ezekben az eseményekben, és mi jellemezte azokat az embereket, akiket Ő bevont a maga munkájába, akiknek a szíve megtelt karácsonyi örömmel, és ez megmaradt bennük a karácsony utáni nehéz napokban is.
Mi jellemezte Isten tetteit, és mi jellemezte azokat, akiket Ő felhasznált?
Istennek minden tettét, azt is, ami Jézus testté lételével kapcsolatos, az Ő irántunk való érthetetlen szeretete és az Ő mindenható hatalma jellemezte.
Azokat pedig, akiket bevont az Ő munkájába, az jellemezte, hogy mindig komolyan vették, amit Isten nekik mondott és ahhoz igazították cselekedeteiket. Egyszerűbben: hittek Istennek és engedelmeskedtek neki. Istent az Ő érthetetlen nagy szeretete és hatalma jellemezte, a karácsonyi történet szereplőit pedig a hit és az engedelmesség.
És aki egy kicsit nyitva tartja a szemét, és a valóságot látja, az láthatja, hogy ma is azok lesznek részesei a karácsonyi csodának, azok válnak fokról-fokra egyre használhatóbb eszközökké Isten kezében, és azoknak a szívében maradandó a karácsony öröme sokszor nagyon nehéz hétköznapjaik közepette is, akik komolyan veszik ma is Isten igéjét, és ahhoz igazítják az életüket.
1.) Nos, honnan tudjuk, hogy Isten karácsonyi tetteit és egyébként is minden cselekedetét az Ő nagy szeretete és hatalma irányítja?
Isten látta, hogy milyen mélyre süllyedtünk az ellene való lázadásunk következtében, és ilyen kemény diagnózist állapított meg az emberről, az emberiségről: „Az ember szívének minden gondolata szüntelen csak gonosz.” (1Móz 6,5). Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy milyen tehetetlenekké váltunk ebben a helyzetben és nem tudunk magunkon segíteni. Isten nagy szeretete itt szólalt meg, mert nem nézte közömbösen vergődésünket és pusztulásunkat, hanem elhangzott a mennyei tanácsban ez a kérdés: kit küldjek el, hogy megoldja ezt a helyzetet? És erre válaszolt Jézus: Küldj el engem.
Jézus tehát vállalta ezt a nagyon nehéz, hálátlan, keserves, szenvedésekkel teli utat a mennyből ide, az értetlenséggel és hitetlenséggel teli földre, az önzés, gyűlölködés, ellenségeskedés világába. Eljött utánunk, hogy segítsen rajtunk. Ez történt karácsonykor.
És Ő, aki soha nem gondolt és nem tett semmi rosszat, odaállt a helyünkre, és elszenvedte a mi bűneink büntetését. Ezzel eleget tett Isten igazságának és így minden benne hívő számára megnyílt az út a mindenható Istenhez. Haza az elveszített otthonba. Ennek volt szemléletes jele az, hogy amikor Jézus meghalt a kereszten, a jeruzsálemi templomban a szentek szentjét elzáró hatalmas vastag függöny tetejétől az aljáig kettéhasadt. Megnyílt az út a bűnös ember előtt a szent Istenhez.
Jézus testté lételének a célja tehát az Ő engesztelő, helyettünk elszenvedett váltsághalála volt. Karácsony célja a nagypéntek.
És hogyan történtek az ezzel kapcsolatos földi események? S hogyan vált nyilvánvaló azokban lépten-nyomon Isten szeretete és hatalma?
Nagyjából ismerjük mindnyájan a karácsonyi történeteket, s tudjuk, hogy egy szép napon egy kis faluban egy egyszerű leányt, Máriát egy angyalfejedelem, Gábriel látogatta meg, és röviden, tömören közölte vele Isten akaratát: fogansz a méhedben, fiút szülsz, és Jézusnak nevezd, vagyis Szabadítónak, mert Ő szabadítja meg az embereket a bűnből.
Mivel Mária József menyasszonya volt, Isten Józsefet is tájékoztatta az Ő tervéről és akaratáról. Olvastuk most a Máté evangéliumából, hogy bátorította őt: ne félj feleségül venni a menyasszonyodat, mert nem szexuális cselekmény következménye az ő áldott állapota, hanem Isten teremtő szava hívta létre benne a magzatot. Ahogyan a mindenségtörténet hajnalán Isten kimondta, hogy legyen világosság, és lett, ugyan így kimondta: foganj a te méhedben és fiad lesz, és így került áldott állapotba Mária.
Ugyanakkor a római császár népszámlálást rendelt el a birodalomban és mindenkinek a származási helyén kellett jelentkeznie. Ez felbolygatta az egész országot. Úton volt a fél ország. Józsefnek és Máriának is az északon levő Názáretből a közel százhúsz kilométernyire lévő délen fekvő Betlehembe kellett gyalogolnia, kilencedik hónapos áldott állapotban.
Isten szeretete és hatalma kísérte őket, és ezért nem az árokparton kellett világra hoznia első gyermekét, hanem megérkezhettek Betlehembe, ki tudja milyen elcsigázott állapotban, de ott is csak egy istállóban, egyedül, segítség nélkül, egyáltalán nem higiénikus körülmények között szülte meg a kis Jézust sokféle fertőzésnek kitéve. Isten szeretete és hatalma őrködött felettük.
Ugyan így értesülhettek a közelben legeltető pásztorok is a nagy hírről, hogy megszületett a Messiás. Angyalok mondták el nekik.
A távoli Babilonban levő csillagjósok és csillagászok a maguk nyelvén értesültek a nagy hírről, mert számukra a Jupiter és a Szaturnusz (Jupiter a királycsillag, Szaturnusz Izráel csillaga) ritka együttállása azt jelentette, hogy Izráelben egy nagy király, talán a világ királya látja meg a napvilágot.
Elindultak a hosszú útra. Isten vezette őket. És amikor visszafelé mentek, Isten irányította másfelé őket, hogy ne Heródes érintésével menjenek haza, mert Heródes féltékenységből meg akarta ölni a kis Jézust.
Megint csak Isten szeretete és hatalma lépett akcióba, és Egyiptomba menekítette a kis családot a gyilkos király elől.
Amikor meghalt Heródes, akkor megint csak Isten parancsára mentek vissza, de nem Betlehembe, ahová magától ment volna József, hanem azt a parancsot kapta, hogy Názáretbe menjenek, mert Betlehemben Heródes egyik fia lett a király, akitől tartani lehetett. Názáretben biztonságban volt a kis Jézus. Ott nőtt azután fel. Onnan indult el tanítói és megváltói útjára, noha a közbeszéd azt tartotta, hogy Názáretből nem származhat semmi jó.
Ez a rövid felszínes vázlata a karácsonyi történeteknek, és ha valaki még ennél figyelmesebben végig követi, láthatja, hogy minden mozzanata mögött Isten irántunk való megváltó, mentő szeretete és az Ő egyedülálló teljhatalma munkálkodik.
2.) És mi jellemezte azokat, akiket felhasznált Isten az Ő munkájában?
Az, hogy mindig komolyan vették, amit mondott nekik. Utána mindig megtapasztalták, hogy Isten igazat mondott, érdemes volt komolyan venniük az igét. És mivel engedelmeskedtek neki, és meggyőződtek arról, hogy így volt helyes, betöltötte a szívüket nem a szó köznapi értelmében vett, hanem a szó biblikus értelmében értett boldogság. Az a belső harmónia, az a békesség, hogy értem az eseményeket. Hogy a helyemen vagyok, hogy azt tettem és teszem, ami a dolgom. Hogy eszköz lehettem Isten kezében. Hogy nyomorúságok között is van értelme élni. Hogy van jövője a világnak, az emberiségnek, és ezt Isten készítette, aki jó, mert mindent az Ő szeretetéből igazgat.
Ez a fajta boldogság töltötte be ezeknek az Isten szavát komolyan vevő embereknek a szívét.
Pedig nem volt nekik könnyű, mert Istennek sok utasítása, rendelkezése meglepő volt, eltért a szokástól, különös, furcsa volt. A világ szemében sokszor nevetséges is. Ellene mondott az emberi logikának. Egészen más volt, mint amit vártak, mint amire elkészültek. És ha ennek ellenére mégis hittek Istennek és engedelmeskedtek, azt mindig csendes csodák követték.
Hogyan történt ez ezeknek a szereplőknek az életében?
Mária először teljesen kétségbeesett, amikor hallotta az angyalon keresztül Isten akaratát, hogy te pedig áldott állapotba kerülsz, fiat szülsz, Jézusnak nevezik. Az esküvője küszöbén. Mit szól ehhez József? És mit szólnak az emberek? Egy életen át viselheti szégyenét mint leányanya. Abban az időben egészen másként ítélték ezt meg, mint ma. És mégis, miután a Szentlélek bizonyossá teszi arról, hogy amit hallott az Istentől ered, hogy valóban igét kapott Istentől, mintegy megadja magát, és azt mondja: íme az Úr szolgálója, legyen velem minden úgy, ahogyan az Úr mondta. Nem egészen érti az igét, de azt tudja, hogy Istentől ered. Ezért bizonyos abban, hogy Isten tudja, mit cselekszik. Nem az a fontos, hogy ő értsen mindent. Ez a nagy kiváltság, hogy Isten mint eszközt akarja őt használni. Nem így tervezte a jövőjét, de ha Isten akar vele valamit, az úgy lesz jó. Ámen, úgy legyen!
Ezzel a békességgel zárja az angyallal való párbeszédét. Nem amiatt aggódik, hogy ki fogja azt elhinni, hogy ő ilyen csodálatos módon, Isten teremtő szavára került másállapotba, hanem hiszi, hogy az ige igaz. Majd meglátjuk, hogyan valósul meg.
Ugyanígy József. Neki sem volt ám könnyű ezt tudomásul venni. Olvastuk is, hogy szépen elgondolta, hogyan bonyolítja le a dolgot, ha már így keresztül húzták az ő terveit, akkor Mária se maradjon szégyenben, ő is ússza meg különösebb megbélyegzés nélkül. Kész a terve, és akkor beszél vele Isten. És olyan szép a felolvasott ige utolsó mondata: ő pedig mindent úgy cselekedett, ahogyan Isten mondta. Akármilyen nehéz volt is az.
És a pásztorok? Képzeljük el, hogy az éjszaka csendjében egyszer csak angyali kórus harsan fel. Életükben nem láttak angyalokat. Igaz ez, amit hallok és látok? Ilyenkor megcsípi magát az ember: ébren vagyok? Ez valóság? Az éjszaka sötétjét egyszerre nappali világosság tölti be, és hallanak valamit, ami teljesen értelmetlen a számukra: Megszületett az Üdvözítő, aki az Úr Krisztus a Dávid városában. Eddig érthető. „A jel pedig ez lesz nektek: találtok egy kis gyermeket bepólyálva a jászolban.”
Mindenki várta akkor a Messiást, de nem így. A Messiás nem megszületik, hanem megjelenik! A Messiás harcos vitéz, aki hadba szólítja és felszabadítja népet a római megszállás alól.
Kis gyermek a jászolban? Hogy kerül oda? Miért tették oda? Nem ott szokták tartani a gyerekeket. És ha tényleg ez a kis gyermek a Messiás, mikor lesz ebből Messiás, aki majd cselekedni is fog? Miért olyan nagy esemény ez most?
Minden tekintetben eltért attól, amit vártak, amit elképzeltek, amivel tele voltak. De elhitték, mert a Szentlélek bizonyosságot ad a hívők szívébe, hogy ez ige, az az Isten akarata. (Ugyan így bizonyossá tesz minket arról is, hogy ez meg az én akaratom. Nem ehhez kell ragaszkodnom, hanem ahhoz, amit Isten megmondott.)
Elmennek és meggyőződnek róla. Megtalálják a kis gyermeket a jászolban, és ott van a szívükben a bizonyosság, hogy ez az Isten Messiása. Úgy tisztelik Őt, és úgy hirdetik másoknak, amikor visszafelé mennek.
Ez is furcsa ám! Pásztor ember nem tanúskodhatott bíróság előtt, mert több ok miatt megbízhatatlanoknak tartották őket. És ez az Isten humora, és az Ő mindenek feletti hatalma, hogy éppen pásztorokat választott ki arra, hogy a legelső tanúi és hirdetői legyenek az ige testté lételének, a Messiás megszületésének.
És a bölcsek? Nekik meg az ő nyelvükön mondja el Isten az evangéliumot. Őket is a Szentlélek bátorítja, hogy egy hosszú, fárasztó, veszélyes útra induljanak el, és hódoljanak a királyok Királya előtt. Viszik a mesés ajándékot neki, és olyan csoda, hogy nem fordultak vissza Jeruzsálemből, amikor kiderül, hogy az ő népe nem várja a királyát. Sőt a király, Heródes, megrémül, amikor hallja, hogy megszületett valamiféle király. Azt sem tudják, hol kell megszületnie. Akkor kezdik bogarászni a tekercsekből, hogy mi van erről megírva. Amikor kiderül, hogy ott a szomszédban, nyolc kilométernyire, Betlehemben született meg, senki nem megy el a bölcsekkel. Ők megtettek ezer kilométert, hogy lássák és tiszteljék a nagy Királyt, az ő népét meg nem érdekli. Még csak udvariasságból sem kísérik el őket. Megmutatják az irányt, hogy arra menjetek, megtaláljátok. És továbbmennek. Semmi nem akadályozhatja meg őket, hogy leboruljanak a gyermek Király, a gyermek Messiás előtt.
Amikor visszafelé mennek, akkor is vezetheti őket Isten, mert más irányba tereli, hogy ne találkozzanak Heródessel.
És amikor Egyiptomba kell mennie a kis családnak, József akkor sem okoskodik. Ez teljesen érthetetlen parancs volt, hogy menj Egyiptomba, mert a gyermeket másként megölik. Hát Isten hatalmas, tegye el láb alól a gonosz Heródest, mindnyájan jól járnánk. Miért nem úgy cselekszik Isten? Vagy rejtse el ezt a kis családot a halálos veszély elől. Meg tudná tenni. Persze, hogy meg, de most így látja jónak Isten. És József ugyanazt mondja, amit Mária: Ámen. Úgy legyen! Akkor megyünk.
Kiderül, hogy most vették hasznát annak a nagy ajándéknak, amit a bölcsektől kaptak. A megélhetésüket biztosította ez, legalább is kezdetben.
És amikor visszamehetnek már, ő ösztönösen Betlehembe menne. De Isten másfele irányítja őket, és József tudomásul veszi Istennek ezt a rendelkezését is.
Szinte tapintani lehet az akkori világban és társadalomban is a tudatlanságot. Még az írástudók sem tudták, hol kell a Messiásnak megszületni. Tudatlanság, értetlenség, hitetlenség. Emberek rohannak a maguk feje után, vagy sodródnak a tömeggel, s akkor vannak néhányan, akik figyelnek Isten szavára. Akik meg tudják különböztetni Isten szavát a világ hangzavarától, és akik eleve igent mondtak mindarra, ami Istentől jön. És van bátorságuk engedelmeskedni neki. És megtapasztalják azt, amit az idős Erzsébet mondott a még várandós Máriának: boldog, aki hitt, mert beteljesedik neki mindaz, amit az Úr megmondott. (Lk 1,45).
3.) Ezzel a boldogsággal ma is találkozom. Sokszor nehéz körülmények között élő hívő emberek, akik figyelnek állandóan Istenre, akiknek van hitük, antennájuk, hogy fogják a mennyei adást, akik eltökélték magukban egy életre, hogy mindenben engedelmeskedni akarok az én Uramnak, azoknak Ő ad valóban üzenetet, tanácsot, vezetést. Újra és újra megerősíti őket ebben az engedelmességben, és folyamatos, csendes élményük ez, hogy boldog, aki hitt, mert beteljesedik neki mindaz, amit az Úr megmondott.
Isten tudniillik ma is beszélő Úr. Az Ő igéje nem korhoz kötött, az ma is érvényes rend és igazság. Sokszor szembetűnő, hogyan alakul egy olyan ember és család élete, akik komolyan veszik Isten igéjét, és hogyan azoké, akik semmibe veszik Isten igéjét. Csak aki hosszú távon követheti néha egy-egy ember és család életét, mondjuk egy háziorvos, vagy a lelkigondozó, azoknak tűnik fel az, hogy Isten nélkül az Ő rendjét és rendelkezéseit figyelmen kívül hagyva, hogyan teszik tönkre magukat sokszor iskolázott, okos emberek is. Hogyan teszik tönkre, nemcsak megy tönkre, hanem teszik tönkre a házasságukat, a gyerekeik jövőjét, az egészségüket, a környezetüket, mert Isten rendelései teljesen figyelmen kívül maradnak. És hogyan van áldás azoknak az életén, akik akkor is engedelmeskednek Istennek, ha az kellemetlen, kényelmetlen. Ha esetleg emiatt bolondnak nézik és nevezik őket, mint ahogy Pál apostol is megkapta ezt a minősítést: bolond vagy te, Pál.
Mert Isten igéje, parancsai, rendelkezései ma is sokszor ugyanolyan furcsák, szokatlanok, a világ számára olykor nevetségesek, mint amilyenek az első karácsony alkalmával voltak. Mert az a világ, amiben élünk, még sokkal messzebb sodródott már Istentől, mint a kétezer évvel ezelőtti. Aki azonban ma ilyen kö-rülmények között is mer engedelmeskedni Istennek, az áldott ember lesz.
Csak ízelítőül hadd említsek néhány olyan isteni igét, rendelkezést, amit ma már a legtöbben kinevetnek, vagy nem is ismernek. Amin már rég túl vagyunk — ahogy mondani szokták.
Tiszteld a szüleidet akkor is, ha nem tudnak már lépést tartani ezzel a gyorsan változó világgal.
A tanulásra kapott éveket tanulással töltsd, mert ez egész életeden át gyümölcsözni fog.
Érdemes becsületesen dolgoznod akkor is, ha nem veszik észre, és nem jutalmazzák, legalább is nem azonnal.
Segíts a másiknak, ha rászorul, akkor is, ha történetesen a vetélytársad.
Várj a szexszel a házasságig, egész életedben örülni fogsz ennek.
Maradj hű a házastársadhoz, akkor is, ha ez nehéz és áldozatot jelent.
Fogadjátok Istentől a gyermekáldást, Ő gondoskodni fog a kis jövevényekről.
Hazudni pedig nem szabad és nem érdemes, semmilyen körülmények között.
Nem érdemes próbálkozni azzal, ami utána rabul ejthet. Nehéz lesz szabadulni a láncokból. Se a cigarettával, se az itallal, se a drogokkal, a szelídekkel se.
Légy elégedett és hálás abban a helyzetben, amiben vagy, miközben törekszel a többre.
Amennyire rajtad áll, vigyázz a környezetedre, mert Isten ezt már a teremtéskor megparancsolta az első embernek, hogy a reá bízott világot művelje és őrizze.
Legyen bátorságod megbocsátani, elengedni. Nem kell visszaütni, ha megütöttek.
Higgy az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz. Máshogyan nem lesz üdvösséged.
Jézus mondja: Keressétek először az Isten királyi uralmát és az Ő akaratát, és utána minden megadatik nektek, amire szükségetek van.
Jézus mondja: Senki sem mehet az Atyához, csak én általam.
Azt is Ő mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én igazi nyugalmat adok nektek.
Csak néhány olyan elfeledett, lemosolygott, kinevetett, sokak által idejét múltnak tekintett isteni kijelentés, amiket akik komolyan vesznek, azoknak az életét Isten áldása kíséri. Akik meg ezen rég könnyedén túlléptek már, azok ennek a következményeivel számolhatnak.
Isten szeretete és hatalma nem változott. Az ugyanakkora, mint a teremtéskor, vagy mint Jézus Krisztus földre jöttekor volt, és amilyen lesz, amíg ez a világ fennmarad. A kérdés, hogy vannak-e ma olyan hívők, és vajon mi ezek között vagyunk-e, akik komolyan veszik az Ő igéjét, rendelkezéseit, parancsait, és benne való bizalommal feltétel nélkül engedelmeskednek azoknak.
Ezek az emberek lesznek használható eszközök Isten kezében ma is. Ők lesznek áldássá mások számára, és áldottak lesznek, mert tapasztalják, hogy boldog, aki hitt, mert beteljesedik számára mindaz, amit Isten megmondott. Az ilyenek egészen másként hordozzák, sőt hasznosítják a magányosságukat, ha úgy kell élniük. Egészen másként formálják a házasságukat. Másként nevelik a gyerekeiket. Másként dolgozzák fel a veszteségeket, csapásokat, és a sikereket is, mert az sem árt meg nekik. Másként győzedelmeskednek a kísértéseken, amik között járunk. Minőségileg más az életük. És az a bizonyosság van a szívükben, hogy az övéké már itt, most az örök élet. Mert aki Jézussal együtt él, az már itt a mennyországban él, akkor is, ha sokszor ez csak mikroklímaként veszi körül, mert körülötte tombol a pokol. De ebben a „pokolban” is áldássá teszi Isten azokat, akik benne hisznek, és neki engedelmeskednek.

Advent negyedik vasárnapján szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, és minden kedves testvérünket, akik a rádión keresztül velünk együtt hallgatják most Isten igéjét. Nagy ajándék, hogy egy ilyen hangos, zajos vasárnapon Isten megengedi, hogy mint egy nagy család, együtt figyeljünk az Ő szavára.
Ádvent azt jelenti: eljövetel. A karácsony előtti négy ádventi hét Jézus Krisztus két eljövetelére emlékeztet minket mindig. Az első: karácsonykor teljesedett be, amikor az Ő örök isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket is, hogy így kiváltson a bűn rabságából.
Mi pedig most az Ő második eljövetelét várjuk, amikor a történelem végén ismét megjelenik majd, és azzal egy új világkorszak kezdődik. Tudjuk, hogy Ő addig is velünk van minden napon a világ végezetéig úgy, ahogy megígérte, és a benne hívők ezt sokféleképpen tapasztaljuk. Akkor azonban majd mindenki számára látható módon jelenik meg. Az övéit magához veszi, a világot pedig megítéli.
Ritkán gondolunk erre az egyedülálló nagy eseményre. Mindennapi gondjaink, sokféle feladatunk leköti a figyelmünket, és ritkán nézünk ilyen messzire.
Valóban úgy vagyunk sokszor, ahogy Jézus Noé napjairól említette, hogy az emberek akkor is ettek, ittak, dolgoztak, házasodtak és nem vettek észre semmit. És készületlenül találta őket az özönvíz. Ezért figyelmeztet a mi Urunk arra: legyetek készen, hogy tudatosan készüljünk fel még idejében az Ő második eljövetelére.
Hiszen Jézusnak ez a várható megjelenése a keresztyén felelősség alapja. Akkor majd mindenről számot kell adnunk neki. Ugyanakkor ez a mi reménységünk éltetője is. Csak az tud túllátni azon a temérdek szenvedésen, gonoszságon, nyomorúságon, ami körülvesz minket, aki várja Őt, és tudja, hogy kit vár, és tudja, hogy mi következik be akkor. Ez adhat nekünk a sok csüggesztő körülmény között reménységet, a gyászban vigasztalást, a megaláztatásaink idején is derűt. Ez tarthatja frissen bennünk, hogy az igazság erősebb, mint a hazugság, hogy a szeretet győzni fog minden erőszak felett. Ez tanít meg minket úgy élni, hogy komolyan vegyük: nem az a végleges, amit itt most látunk. Lesz mindennek kiteljesedése, és lesz mindennek következménye. Érdemes kitartani Jézus mellett.
Ahogy olvastuk beszédében: aki mindvégig kitart, az üdvözül. Jó, hogy mindezt nem mi találtuk ki a magunk vigasztalására, hanem Isten ígéri igéjében, aminek minden szava igaz.
Péter apostol írja második levelében, hogy akkor, amikor Jézus visszajön, „az egek lángolva felbomlanak, az elemek égve megolvadnak, de új eget és új földet várunk az Ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.” (2Pt 3,12-12).
Először úgy jött el Jézus mint Megváltó, másodszor pedig úgy jelenik majd meg, mint Bíró. És mindnyájunknak meg kell állnunk előtte. Ott már nem lehet magyarázkodni és mentegetőzni. Éppen ezért a felelős ember idejében felkészül erre a találkozásra.
Mit jelent felkészülni Krisztus második eljövetelére?
Egészen egyszerűen azt, hogy igyekszünk Őt megismerni, hogy Őt megismerve elismerjük életünk Megváltójának és Urának, és egészen gyakorlati módon együtt élünk vele, úgy, ahogy erről maga Jézus beszélt a közismert ádventi igében: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom, és ő énvelem.”
Aki így Jézust beengedi, behívja az életébe annak a számára ez már itt minőségi változást jelent, és ettől függ az örök sorsunk is. Ettől függ az, hogy az Ő megjelenésekor ismerősként látjuk-e meg Őt, vagy pedig azt mondja majd nekünk: „Nem ismerlek titeket, távozzatok tőlem!”
Jézus Krisztus második megjelenésével kapcsolatban a leggyakrabban három kérdés szokott elhangzani: Mikor jön el? Hogyan jön el? Miért jön vissza másodszor?
1. Mikor jön el Jézus?
Abban a hosszú, erről szóló beszédében, amiből egy részletet az imént olvastam, Ő maga határozottan ezt állítja: „Azt a napot, vagy azt az órát senki sem tudja, az ég angyalai sem, csak az én Atyám egyedül.” (Mt 24,36).
Előttünk tehát ez titok, és teljesen felesleges elkezdeni számolgatni a bibliai számok alapján, nem fogjuk tudni megállapítani, hogy Ő mikor jön vissza. Még az angyalok sem tudják. Nem az a dolgunk, hogy számítgassuk, hanem az, hogy mivel bizonyosan bekövetkezik, és nem tudjuk mikor, akár napjainkban is, most készüljünk fel erre.
Olyan kedvesen mondja Jézus egy alkalommal, hogy amikor a rügyek megduzzadnak, és kis levélkezdemények bújnak ki belőlük, mindenki tudja, hogy tavasz van, és közel van a nyár. Ez a jel jelzi a nyár közeledtét. Ugyanígy felsorol a mi Urunk egy csomó olyan jelet, amelyek frissen tartják a figyelmünket, és arra utalnak, hogy hamarosan bekövetkezik az Ő visszajövetele. Ezek közül a jelzések közül hallottunk az imént néhányat a Szentírásból.
Azt mondta: egyre több tévtanító fog garázdálkodni, akik sokakat megtévesztenek, mert az emberi vágyak húrjain játszanak: gazdagságot, sikert, egészséget ígérnek. A népek végeláthatatlan háborúkba bonyolódnak. Nem tudják abbahagyni a háborúskodást. Megnő a természeti csapások száma és pusztító ereje. Korábban ismeretlen járványok ütik fel a fejüket.
Ez a válság, ami az Ő visszajövetelét közvetlenül megelőzi, elhatol az egyház és a világ kapcsolatába is. Az Isten-ellenes erők egyre jobban támadják Isten népét. Egyre nehezebb lesz elkötelezett Krisztus-tanítványnak maradni. Sőt, az egyházba is bejön a válság, ott is hangzik hamis prófécia és a szeretet sokakban meghidegedik.
De megemlíti a mi Urunk azt is, hogy ugyanakkor terjed az evangélium, és az Isten országáról szóló örömhír minden népnek hirdettetik, és akkor jön el a vég.
Aki egy kicsit is nyitva tartja a szemét, kénytelen látni, hogy ezek a jézusi próféciák fokozatosan teljesednek napjainkban. Ha csak ennek az esztendőnek néhány eseményére figyelünk, kénytelenek vagyunk elgondolkozni ezen.
Ritkán pusztít olyan módon árvíz többször egymás után, ahogy azt az idén el kellett szenvednünk. Ázsiában a cunami rendkívüli rombolást okozott.
Októberben a pakisztáni földrengés során több, mint 73 000 ember halt meg, és több, mint 3 millióan váltak földönfutókká, és ebből csak 36 000-nek tudtak a sátortáborokban a tél küszöbén fedelet biztosítani.
Afrikában évek óta szörnyű népirtás folyik, és történik hasonló itt Európában is. Az afrikai népesség nagy része AIDS fertőzött.
Egyelőre elég tehetetlenül állunk a közeledő madárinfluenzával szemben.
Kevesen tudják, hogy naponta több tízezren halnak éhen.
Csak a közép-amerikai térségben ebben az esztendőben harminc olyan hurrikán söpört végig és okozott súlyos károkat, amiből csak néhány szokott máskor.
Sokan halljuk, olvassuk, remélhetőleg nem tapasztaljuk, hogy az erőszak hogyan nő a családokban, a házasságban, az iskolákban.
És kevesen tudják, hogy évente csaknem kétszázezer keresztyén testvérünk hal vértanúhalált csak azért, mert nem tagadják meg Jézus Krisztust.
Közben pedig az evangélium valóban terjed. Több nagy teljesítményű rádióadó napi 24 órában, több tucat nyelven sugározza az evangéliumot, és sokan így ismerik meg Jézus Krisztusban a szabadítójukat.
Ezek a jelek és jelenségek egyre jobban mutatják, hogy Jézus második eljövetele rohamosan közeledik. Nem véletlenül figyelmeztet minket a mi Urunk: legyetek készen!
2. Hogyan jön majd Ő el?
A tanítványokat ez izgatta a legjobban, mert féltek, hogy kimaradnak ebből a jeles eseményből.
Karácsonykor mint kisgyermek érkezett meg Jézus erre a földre. Nagy nyomorúságban, szegénységben, észrevétlenül, csendben.
A második alkalommal azonban feltűnően, nagy hatalommal és dicsőséggel jön el.
Az említett beszédében mondja ezt: „Ahogyan a villámlás keletről támad és ellátszik nyugatig, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is.” Majd később ezt mondja: „Akkor majd jajgat a föld minden népe. Meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel.” (27. 30. vers)
A mi Urunk nem csecsemő többé. Nem kis Jézuska, hanem a világmindenség teljhatalmú Ura, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és az Ő dicsőséges második megjelenésekor nyilvánvaló lesz mindenki számára, hogy Ő él, tehát valóban feltámadt, hogy igaz mindaz, amit róla az isteni kijelentés mond, és akik Őbenne hiszünk, nem valamiféle önáltatás áldozatai lettünk, hanem a valóságot vettük komolyan. Ezt a dicsőséges Urat várjuk mi. Azt, akiről tudjuk: szeretett minket, és önmagát adta érettünk.
3. Miért jön vissza?
Erre a mi hitvallásunk röviden így válaszol: eljön ítélni élőket és holtakat.
Először azért jött Jézus, hogy megváltson. Vagyis, hogy kiszabadítson abból a kényszerből, amelyikben Isten akaratának csak az ellenkezőjét tudjuk cselekedni mindig.
Másodszor azért jön, hogy ítéljen, vagyis, hogy számba vegye kik éltek a szabadításnak ezzel a lehetőségével és kik nem. Ki hisz benne, és ki utasítja vissza Isten mentő szeretetét. Ki tartozik hozzá, és ki maradt meg az Ő ellenségeinek a táborában.
Erről az Ő eljöveteléről egy példázatban azt mondja: úgy lesz az, mint amikor egy gazdag ember elutazik hosszabb időre, vagyonát a szolgáira bízza, aztán, amikor nagy sokára váratlanul visszajön, felsorakoznak a szolgák előtte, és mindenkinek be kell számolnia arról, mit tett a reá bízott értékekkel.
Amikor Jézus megjelenik, mindenre fény fog derülni. Kiderül minden hazugság, kegyetlenség, hamisság. És minden istentelenség, embertelenség elveszi méltó büntetését.
Minket megtéveszt az, hogy ebben a korban, amiben élünk, sokáig lehet következmények nélkül vétkezni. Mintha nem lenne isteni igazságszolgáltatás. Jézus arra figyelmeztet, hogy van, csak nem mindig azonnal következik be.
Sőt, a szelíd és irgalmas Jézus arról is beszél, hogy aki sötét, ördögi eszközökkel, sötét ügyleteket bonyolított le, Istennek hátat fordítva és embertársainak ártva, annak ott kell eltöltenie az örökkévalóságot, ahol a sötét fejedelem, az ördög van. Akik pedig neki szolgáltak és mások javát keresték, sokszor sírva is engedelmeskedtek Uruknak és vállalták érte a gyalázatot is, azokat Ő magához veszi az Ő dicsőségébe.
Ki menekülhet meg ettől az ítélettől?
A Biblia válasza ez: aki hisz Jézusban.
Mit jelent Őbenne hinni? Ki az, aki hisz Jézusban?
Az, aki komolyan veszi, hogy a mi ítéletünket Jézus már elszenvedte akkor, amikor iszonyatos kínok között meghalt a keresztfán. Ő ott nem a saját bűne miatt szenvedett, mert Ő bűn nélküli. A mi büntetésünket vállalta magára. Aki ezt hiszi, és komolyan veszi, hogy ez reá is érvényes, hogy ő erre rászorul, és nincs más megoldás a számára, de ez valóságos megoldás, arról mondja a Szentírás: átment a halálból az életbe, és az már nem megy ítéletre. Az ő ítéletét Jézus elszenvedte. Ez a benne való hit megmenti az ilyen embert a végső ítélettől.
Ezeknek mondja majd Jézus ama napon: Gyertek én Atyámnak áldottjai, örököljétek azt az országot, amely számotokra készíttetett a világ alapítása óta. (Mt 25,34).
Csak ez, a helyettünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit ment meg minket az igazságos büntetéstől. De ez megment.
A Jézusban hívők ezért tudják nagy reménységgel, nyugalommal és örömmel várni az Ő második eljövetelt. Hiszen Jézus rendbe tette a múltunkat, elkészítette a jövőnket, tehát minden erőnkkel a jelen feladataira koncentrálhatunk. Hiszen a hívőnek nem magának kell bebiztosítania magát, Jézus mindent elvégzett az érdekében. Szabadok vagyunk tehát arra, hogy másoknak szolgáljunk, és az Ő dicsőségét keressük. És mivel mindent az Ő végtelen kegyelméből kaptunk, felszabadul bennünk a hála, ami folyamatosan arra indít, hogy a mások iránti szeretettel szolgáljunk Őneki.
Úgy van ez, ahogy szép régi hitvallásunk, a Heidelbergi Káté mondja:
„Milyen vigasztalásod van abból, hogy Krisztus visszajön ítélni élőket és holtakat?
Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben felemelt fővel várom Őt az égből ítélő bírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állt és rólam minden ítéletet elvett, hogy Ő az Ő ellenségeit megbünteti, engem pedig az Ő választottjaival együtt a mennyei dicsőségbe magához fogad.”
Kedves testvérek! Jézus Krisztus ezen a vasárnapon is kopogtat az életünk ajtaján. Akár ma be lehet Őt hívni.
Elmondhatja bárki egyszerűen: Uram, eddig gyakorlatilag nélküled éltem, ezen túl veled szeretnék élni. Vagy elmondja valaki, hogy elindultam az utadon, aztán leültem valahol valami miatt. És Jézus kedvesen azt mondja: állj fel! Ez még nem az út vége. Még sok csoda vár rád, próbák és áldások. És van értelme, mert ennek az útnak a végén értelmes cél vár, és ezen az úton soha nem leszel egyedül, mert veled lesz a Megváltó.
Aki ezt komolyan veszi, az saját bizonyságtételeként tudja majd elmondani:

Csak Jézus az, aki segíthet,
Üdvöt nem ad más, csakis Ő.
Itt áll, és türelmesen vár még.
Mért késel? Nincs már sok idő.
Óh, bízd magad e kegyelemre,
Mely gazdagon árad feléd,
Váltságát tedd a magadévá,
Hidd, ez számodra is elég.

Az ezt megelőző versekben Jézus Krisztus főpapi személyéről és szolgálatáról ír a levél szerzője, és az embernek az az érzése, amikor ide ér a mai szakaszhoz, mint ha felnézne, és egy pillanatra megállna a toll a kezében. És ha ott lennének azok, akiknek szánja a levelet, akkor talán meg is kérdezné tőlük: értitek, hogy miről van szó? Vagy érdekel ez egyáltalán titeket? Hiszen, ahogy Károli ennél találóbban fordítja: restek lettetek a hallásra. Itt így olvastuk: „eltompult a hallásotok”. Egyáltalán idefigyeltek ti, kérdezhetné a levél írója, érdekel ez titeket? Értitek azt, amiről itt szó van?
Minden bizonnyal rossz tapasztalatai voltak azokról, akiknek a levelet címezte. Szerette őket ennek ellenére, csak úgy látszik, hogy vagy rossz híreket hallott róluk, vagy ő maga személyesen több negatívumot tapasztalt. Mert van a szavában valami keserűség. Azt mondja: mennyi idő eltelt már azóta, hogy megtértetek, és ugyan ott vagytok most is, mint akkor.
Azt gondoljátok, hogy helyben járás a keresztyénség. A keresztyénség: Krisztus-követés. Az meg azt jelenti, hogy egyik lábamat a másik elé teszem, a másikat az egyik elé, és lassan vagy gyorsabban, de haladok előre egy úton, mégpedig azon a bizonyos úton, amelyiken Ő megy előttünk. A felé a cél felé, amelyiket Ő tűzött ki nekünk. Hol van ez a haladás, ez a fejlődés, ez a dinamikus gyarapodás a ti életetekből? Sehol nincs. Ott tartotok, mint a megtérésetekkor. Ez nem egészséges dolog. Itt valami betegség van. Ez ugyanannyira abnormális, mintha valaki több évtizedet leélt volna és még mindig csak tejet inna, semmi mást. Mint egy csecsemő. Tejet, tejet, semmi kemény eledel. És ha nektek elég a tej még most is, ez azt jelenti, hogy nem dolgoztok. Aki dolgozik, az megéhezik. A felnőtt, ha dolgozik, kívánja az egyre táplálóbb eledelt, és újra kívánja a munka után. Ez nektek, testvérek, ismeretlen.
Ebben a szellemben írja ezt a néhány sort, és ennek a szakasznak a két kulcsszava ez: kiskorú és nagykorú. Erről ír a levél címzettjeinek, hogy mi jellemzi a kiskorú keresztyéneket és mi ezzel szemben a nagykorúakat. Károli ezt is egy kicsit ízesebben mondja. Azt mondja: az érett korúakat. Vannak éretlenek, kiskorúak, és vannak érett, felnőtt, nagykorú keresztyének.
Mi a különbség közöttük? Tartsuk ezt az igét ma mint tükröt magunk elé, és engedjük, hogy Isten leleplezze, ha van az életünkben lelki kiskorúság, és engedjük, hogy érleljen, adjon nekünk növekedést, mert a keresztyénség nem statikus állapot, hanem dinamikus haladás, növekedés, fejlődés szakadatlanul, úgy, ahogy erről az igéből több helyen értesülünk.
Azt hiszem, hogy többünknek ismerős az a keserűség, ami ott lehet a levél írójában, amikor erre gondol. Gondoljunk csak arra, hogy valamelyik gyerek küszködik a matematikával, pedig nem is olyan nehéz a megítélésünk szerint. Aztán elmagyarázzuk neki úgy, ahogy tőlünk telik világosan, egyszerűen, érthetően. És miközben magyarázzuk, látjuk, hogy ő néz ki az ablakon, és vagy a felhőket vizsgálja, vagy a madarak röptét figyeli. Ilyenkor begurul az ember. Ezért magyarázom neked? Ide sem figyelsz?
Vagy történetesen odafigyel, vagy úgy tesz, mintha figyelne. Néz rám üveges tekintettel, és másnap lesz egy ugyanolyan feladat, és mintha soha nem hallott volna efféléről, jön megint: nem érti, hogy kell ehhez hozzálátni.
A tanítókat ez elkeseríti. Először mindig önmagában keresi a hibát: úgy látszik, nem jól magyaráztam el, de néha azért egyértelmű, hogy egyfajta szellemi kiskorúság, éretlenség a tanítványra jellemző, erre mutat itt rá ez az ige. És ha valami ilyen jelenséget tapasztalunk a magunk lelki életében, ebből akar kigyógyítani.
Öt különbséget vettem észre, fedeztem fel ebben a szakaszban, amit megemlít a lelkileg kiskorú és nagykorú keresztyének között.
1. Az első, amit említ, hogy a kiskorúaknak rest a hallásuk, vagy ahogy itt olvastuk: eltompult a hallásuk. Nem tudnak igazán figyelni, vagy nem is akarnak. Sok oka lehet ennek: lehet fizikai fáradtság. Egyszerűen nincs erőm, mert annyi mindent hallottam ma, olyan sok mindenkire oda kellett figyelni, hogy most egy kicsit hagyjanak békén. Ilyen is lehetséges. Ez érthető és megbocsátható. Ilyenkor, ha lehet pihenje ki magát az ember.
De lehet ennek az oka lelki közömbösség is, és ez már súlyosabb, hogy nem érdekel. Elég nekem a magam baja. És sokszor tényleg olyan sok a magunk baja, hogy okkal mondhatnánk: elég, de azért egy nagykorú keresztyént mindig az jellemez, hogy akármennyi bajom van, nekem akkor is fontos a másik baja. És ha ő hozzám jön a bajával, akkor fontosabb az övé, mint az enyém. Ehhez már belső erő, tartás kell. Az az erő, amit csak Jézus Krisztus ad az övéinek, és ehhez már érett, felnőttnek kell lenni a hitben.
Mert aki önmagával van tele, az rest lesz a hallásra. Az nem tud és nem is akar odafigyelni másokra.
Ezzel szemben mi jellemzi a nagykorúakat? Az, amit a Jakab levele 1,19 versében így olvasunk: „Legyen mindenki gyors a hallásra, késedelmes a szólásra …” Legyek friss, ha valaki valamit el akar mondani. Lehet, hogy igazában nem is az nyomasztja, amivel elkezdi. Legyen fülem azt is meghallani, amit még nem mondott ki. Esetleg helyette kell kimondani.
A gyerekeink, akik a tv képernyője előtt nőnek fel, nem tudnak beszélni, nem tudják kifejezni magukat. Hányszor van, hogy elkezdi sokszor teljesen érthetetlenül, hogy mi a problémája. Nem értem. És ha Isten megkönyörül rajtam és rajtunk, ráérzek, és megkérdezem, hogy nem erre gondoltál? Egyre gyakrabban mondják: de igen, jaj de jó, hogy kimondja helyettem. Na de ezt neki kellene kimondania. De ha ő annyira kiskorú, akkor legyen nagykorú az, akihez fordul, és még azt is hallja meg, amit neki nehéz kimondania, vagy nem tud kimondani. Még a szavak között is kell tudnunk olvasni, vagy a mondatok közül kihallani. Legyen minden ember gyors a hallásra — mondja Jakab — és késedelmes a szólásra. Hallgassam végig, nehogy mindjárt a második mondatnál közbevágjak, mintha tudnám, mi a megoldás. Azt sem tudom, hogy mi a probléma.
Sok ilyen embert ismerek, aki képtelen végighallgatni a másikat. Ő a közepén már tudni véli, hogy mi a megoldás. Ez is a lelki kiskorúság jele. Nincs türelmem, szeretetem igazán meghallgatni. Úgy odahallgatni, hogy máskor is eljöjjön, mert azt mondja: ennek érdemes elmondani. Legyen minden ember gyors a hallásra és késedelmes a szólásra.
Olyan szép az az ige is, ami a Habakuk könyvében van: „Őrhelyemre állok, odaállok a bástyára, és figyelek, mit szól hozzám az Úr.” (Hab 2,1). Éberen figyel a nagykorú keresztyén. Az őrhelyére áll és figyeli azt is, mit mond az Úr, és tud figyelni azokra is, akik esetleg hozzá fordulnak, hogy ők mit mondanak.
Ez tehát az első nagy különbség. A kiskorú nem tud figyelni. Annak eltompult a hallása, rest lett a hallásra. A nagykorú keresztyén éber. És ha valakinek szüksége van rá, van füle meghallgatni, és egyfolytában figyel fölfelé, mert hallani akarja azt is, hogy mit mond az Úr.
2. A másik különbség az, ami ebből ered, amiről itt kifejezetten nincs szó, de közvetve benne van az igében. Tudniillik aki rest a hallásra, az könnyen szokott tudni beszélni. Aki éberen, figyelmesen tud a másikra hallgatni, annak az életében igaz lesz az, amit Jakab ír, hogy az gyors a hallásra és késedelmes a szólásra. Mert, aki rest a hallásra, az akkor is tud beszélni, ha nincs mondanivalója. Az ilyen emberek locsognak. És az ilyen emberek mindenkinek mondják, amit tudnak.
Kétféle ember van: van, aki tudja, mit beszél, és van, aki beszél, amit tud. Ezek az emberek beszélik, amit tudnak. Valamit valakiről hallottak, mennek és mondják. Nem gondol arra: használ ez annak, akitől hallottam, annak, akinek mondom? Nem is értik sokszor, amikor számon kérem, mert ez bűn. Felelőtlenül locsogni bűn. A Biblia erről sokat beszél. Megsértődnek. Miért? Hallottam, tudtam, miért ne mondhattam volna? Azért, mert annak szabályai vannak, hogy egy keresztyén mikor és mit mondhat. Csak ami hasznos, ami szükséges, és ami épít. (Ef. 4,29). Ezt mondjad. Hasznos volt ez? Nem. Csak rossz véleménye lesz arról, aki véletlenül valamit mondott róla. Esetleg nem is pontosan úgy mondta, mint ahogy a közvetítés hangzott. Szükséges ez? Nem. Megbíztak vele, hogy mondjam? Nem. Épít? Ki tudja… Nem is gondol az ilyen locsogó arra, hogy épít vagy nem épít. Közben nem tudja: rombol.
Akinek nincs füle a hallásra, az könnyen sokat, feleslegesen és ártó módon beszél. Aki tud figyelni másokra, az akkor szólal meg, ha van mondanivalója. Ezek az emberek sokszor nem is tudnak úgy általában üresen beszélni, és nem is akarnak. Viszont, amit mondanak, arra érvényes lesz a Példabeszédek 25,11: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” Az ilyen emberek tudnak igét mondani, mert Isten adja a szájukba azt, amit mondani akarnak. Mert el is kérik Istentől azt, amit mondaniuk kell. Mert sokszor nem tudják, hogy most arra, amit meghallgattak, mi lehet a helyes, a segítő válasz. Ezért elkérik. Ezek az emberek miközben hallgatnak valakire, aközben imádkoznak: Uram, adj nekem szót számnak megnyitásakor. Az ilyen emberek nem a magukét mondják, vagy ahogy szoktuk mondani kicsit indulatosan, hogy jól megmondtam neki a magamét. Ők nem a magukét mondják vagy mondják meg, hanem elkért igét adnak tovább. És ez az ige sokszor őket is építi, tisztítja és megerősíti. Ez is különbség a kiskorú meg a nagykorú keresztyén között. A kiskorú fecseg, mondja, amit tud, a nagykorú pedig tudja, mit akar mondani. Annak célja van mindig.
3. A harmadik különbség az, ami talán a legszomorúbb szó ebben, vagy ezt írhatta le a legszomorúbban a levél írója: „Ismét az igazság alapelemeire kell oktatni titeket.” Egyszer már hallottátok, vagy lehet, hogy többször is hallottátok. Lehet, hogy sokszor hallottátok, és hova lett az? Most ismét előlröl kell kezdeni?
Szomorú lenne egy első osztályban tanító, ha kiderülne januárban vagy februárban valamelyik gyerekről, hogy ismét kell neki tanítania, hogy ez a kerek o, a magas vékony meg az l és így tovább. Akkor már olvasni szoktak az elsősök. Ezért szomorú itt a levél írója: ennyire éretlenek vagytok? Hova lett a fületek? Ez a következménye annak, hogy nem figyeltetek igazán, hogy restek lettetek a hallásra. Most ismét az alapelemekre kell tanítani titeket, holott már nektek kellene tanítanotok másokat. „Ez idő szerint már tanítóknak kellene lennetek, és most ismét az igazság kezdő elemeire kell tanítani titeket.”
A kiskorúság egyik jellemzője, hogy nem tanulékony. Sokszor nem is tanítható. Találkoztam ilyen emberekkel, akik taníthatatlan keresztyének. Nem is akar tanulni. Nem is úgy van ott. Van egy ismerősöm, akivel egy időben több konferencián részt kellett vennem. Soha nem volt nála semmi: se papír, se toll, se naptár vagy az, ami ott alapkönyvnek számított. Semmi. Beült oda, elvetette magát, és nem tudom, hogy odafigyelt vagy nem, ott volt. Legalább is a zakó meg a nadrág ott volt. Az esze, meg a szíve…? Soha nem is emlékezett semmire. Azt hittem először milyen bámulatos memóriája lehet, és irigyelni kezdtem. Nekem kell jegyzetelni, utána otthon átgondolni. Neki semmi nem kell, de nem is emlékezett semmire. Taníthatatlan ember. Egyszer valaki keményen megdorgálta, de legközelebb is úgy jött, mint addig. Nem lehetett rajta változtatni.
Isten őrizzen meg minket attól, hogy lelkiekben így legyünk. Mert, itt is elhangzott már néhány sorozat bibliai alapfogalmakról, kicsoda Jézus Krisztus, a Szentháromság stb. és sokszor úgy tűnik, mintha még soha nem hallottunk volna róla. Egy-egy hozzászólásból, vagy egy-egy mély hallgatásból az derül ki, hogy nem vált aktív ismeretté, hogy tanító lehetne az ember már, és másoknak kellene valamit Isten dolgairól világosan elmondania.
Ezzel szemben a nagykorú keresztyéneket az jellemzi, hogy van szellemi étvágyuk. Tanulni szeretnének, megismerni egyre jobban Istent, Jézust. Növekedjetek az ismeretben — olvassuk az egyik levélnek a végén. És ők növekedni akarnak.
Most készülés közben eszembe jutott egy diákkori emlékem. Volt egy tanulékony és törekvő osztálytársam, és egyszer a rajtanárunk valahogy beletévedt a piramisokról való előadásába. Ez exkurzus volt, és mellesleg mondott egy-két dolgot, de érdekesen. A méreteikről, hogyan készültek, mi van bennük és így tovább. Mi mindnyájan tátott szájjal figyeltük, de volt ott egy gyerek, aki irogatott. Rászólt a tanár: amikor ilyen érdekeset mondok nektek, még akkor sem figyelsz ide. Az vitte a füzetét: tanár úr, én ezt írom le, amit mond. Miért írod le? Mert szeretném megtanulni. Otthon is el akarom olvasni, hogy másoknak is elmondjam.
Elképedt ez a tanár. Azt hiszem, hogy ez olyan, mintha megsimogatták volna: valaki jegyzi a szavait. Valaki meg akarja tanulni, hogy másoknak is elmondja.
Jézus ezért tanított, hogy megjegyezzük, higgyük, komolyan vegyük, hogy az dolgozzék bennünk, és másoknak is el tudjuk mondani. Nem az, hogy egyik fülemen be, a másikon ki, vagy be se megy az egyiken sem, mert nincs ott az értelmem, nincs ott a szívem sem. A nagykorúság egyik jellemzője, hogy tanulni akarok, legfőképpen az én Mesteremtől. Legfőképpen azt, amit Ő fontosnak tart, annyira, hogy ne csak passzív ismeret legyen, hanem aktív, hogy el is tudjam mondani másoknak.
Hangsúlyos ez a kifejezés itt a 13. versben: „aki kiskorú, az járatlan az igazság igéjében.” Eszembe jutott, amit Pál apostol írt Timó-teusnak, ugyanezeket a szavakat használva: arra, hogy azok közé tartozz, akik helyesen fejtegetik az igazság beszédét. (2Tim 2,15).
Miért kell fejtegetni? Azért, mert másokkal is közölni akarják. Mert Timóteus életét is az igazság beszéde, az élő Krisztusról hallott evangélium változtatta meg, és szeretné ezt az egész világban szétkürtölni. Legszívesebben mindenkinek elmondani, hogy mi az, amit tud a Megváltójáról. De helyesen kell fejtegetni. Ismerni kell aktívan, hogy helyesen tovább tudjam adni. A nagykorú keresztyént ez jellemzi. Jellemez-e minket egyfajta szelíd szenvedélyesség ezen a téren, hogy szeretném egyre jobban megismerni úgy, hogy el is tudjam mondani artikuláltan, világosan, közérthetően, meggyőzően, hitelesen, hogy ott álljon mögötte az életem? Erre hívott el minket a mi Urunk.
Először tehát a fülünkről volt szó, hogy nem rest-e a hallásom, vagy gyors vagyok a hallásra. Aztán a nyelvünkről, hogy beszélek össze-vissza, vagy pedig azt mondom, amit Ő reám bíz és a számba ad. Itt pedig az értelmünkre kérdez rá a mi Urunk: nyitott e az értelmünk Őelőtte, tanítható tanítványok vagyunk-e, és tanulékony tanítványok.
4. Itt jön az, amit többször is ismétel ebben a rövid szakaszban, hogy ki mit eszik. A kiskorú tejjel táplálkozik, a nagykorú már kemény eledelt is tud enni.
A nagykorú is iszik tejet, de nem csak azt, mert csak tejen nem lehet dolgozni. Ahhoz valami komolyabb táplálék kell. És akinek elég a tejecske a megtérése után évekkel, évtizedekkel is, az arról tesz bizonyságot, hogy nem dolgozik. Márpedig aki nem akar dolgozni — írja Pál apostol —, az ne is egyék.
Mi ez a tej? A tej az evangélium. Az Isten szeretetéről szóló jó hír. Ezzel kezdődik. Amikor újjászületik valaki, akkor tejjel kell táplálni, mint az újszülöttet. Meg kell győzni őt arról, hogy Isten őt valóban nagyon szereti, úgy, ahogy van, mindenestől. Aztán majd megváltozik ennek a szeretetnek a melegében. Meg kell hallania azt, hogy Isten mi-mindent tett érte. Hogy Jézus Krisztus mi-mindent ad neki. Mi-mindent kínál. Itt még az ő feladatairól nincs szó, mert még járni sem tud, beszélni sem tud, enni sem tud magától egy újszülött. De a tejecske megerősíti. És ha kap tápláló tejet, akkor egyre erősebb lesz, és majd eljön az ideje annak, hogy beszél, jár és dolgozik. Most még tejre van szüksége. De nem évek, évtizedek múlva is csak arra. A tej tehát az Isten szeretetéről szóló evangélium.
Aztán jön a keményebb eledel. Mi a keményebb eledel? Az, amikor Jézus így fordult Péterhez meg Andráshoz: kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy emberek halászaivá lesztek. Első hallásra talán azt sem tudták, mire gondol a Mester. Majd megtudják. Majd Ő megmagyarázza, meg ki is próbálják. Ott lesz és felügyeli, bátorítja őket. Utána elmennek és kiértékeli. Aztán megint elmennek halászni. De ehhez már felnőttnek kell lenni, hogy emberek halászaivá legyenek. Hogy másokat is Jézushoz hívogassanak.
Vagy még keményebb eledel: azt mondja Jézus: „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét naponta, és kövessen engem.” Ez már felnőttnek való feladat. Tagadja meg magát… most nem részletezem, mit jelent ez, vegye fel az ő keresztjét, vagyis vállaljon Jézusért szenvedést is, ha kell, és kövesse Őt. Menjen utána. Ne nézzen, hanem menjen utána. És ha nehéz, göröngyös úton kell követni? Akkor ott kell követni, de Őt kell követni akkor is. Ez már kemény eledel.
Nem ezzel kezdődik. Azzal kezdődik, hogy Isten téged nagyon szeret. Megbocsátotta Jézusért minden bűnödet. Hidd ezt el. És azzal folytatódik: tanulj meg járni, mégpedig mindig Őt követve. Tanuld meg másoknak ezt elmondani, másokat Őhozzá hívni. Élj úgy, hogy megkívánják mások is ezt az életet. Ehhez már felnőttnek kell lenni. Olyan szépen írja Pál az Efézusi levélben, hogy érett férfiúságra kell eljutni ahhoz, hogy valaki erre képes legyen.
Olyan jellemző, amikor valaki erről hallani sem akar. Mi olyan korban élünk, hogy főleg amerikai közvetítéssel, ez a happy evangélium terjed el az országban. Isten szeret téged, örülj ennek és légy boldog. És folytatása nincs? A Bibliában van folytatása is. Így kezdődik, és úgy folytatódik, hogy akkor leszel igazán boldog, ha utána elmész és dolgozol. Te is akképpen cselekedjél — mondja Jézus két alkalommal is.
Nőjünk ki abból, hogy csak tejecske kell. Kell az mindig. Az Isten szeretetéről szóló jó hírt újra és újra hallanunk kell, és egyre jobban hinnünk kell. Aztán másokkal is közölnünk kell.
5. És az ötödik különbség, amit itt még megemlít ez az ige, hogy mik a gyümölcsei mindennek? Azt írja: „a nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és rossz megkülönböztetésére.”
Vagyis a nagykorú tud megkülönböztetni. Idegen, de közismert szóval: tud disztingválni. Ránéz, és azt mondja: ez jó, ez rossz. Honnan tudja? Onnan, hogy visszatért a teremtő Istenhez. Isten gyermeke lett, és nem ő akarja már eldönteni, mint aki szakított a jó és gonosz tudásának a fájáról, hanem ő egészen Istenre bízza, hogy Isten állapítsa meg, mi jó és mi rossz. Amire Isten azt mondja: jó, arra ő is azt mondja. Amire Isten azt mondja: gonosz, attól ő tartózkodik, sőt Pál azt írja, hogy iszonyodik tőle. Nem ő lett nagy okos, hanem olyan közösségben van mennyei Atyjával, hogy kialakult benne a disztingválás, a megkülönböztetés készsége. Gyakorlat következtében. Annyira gyakorlati könyv a Biblia. Azt mondja: gyakorlat következtében alkalmasak lettek az érzékszervei, a lelki érzékszervei a jó és rossz közötti különbségtételre.
Annyira jellemző, hogy a kicsik mennyire nem tudnak különbséget tenni értékes és értéktelen, fontos és mellékes között. Ha valaki most kénytelen úgy elmenni a karácsonyi bevásárlásra, hogy a kisgyerekét vagy unokáját viszi magával, az egyrészt sokkal lassabban fog haladni, mert ő minden kirakathoz odanyomja a kis pisze orrát, és nem veszi le a szemét arról, ami belül van. Legszívesebben mindent szeretne, most mindjárt, de legalább valamit, amit kinéz magának. Az nem biztos, hogy arra szüksége van, hogy az valóban értékes, csak megtetszett neki. Éretlen még.
És sok éretlen felnőtt így tékozolja el az idejét. Nem fontos dolgokkal tölti az időt, hanem soksok mellékes dologgal. Aztán utána jó esetben bánja, rossz esetben még nem is bánja. Ismerek olyanokat, akik így tékozolják el a pénzüket. Nem tudnak különbséget tenni. Meglátja: megveszi. Eszébe se jut: szükség van erre? Most kell ezt megvenni? Kijövünk a pénzből, ha ezt megveszem? Ehhez már egy kicsit érettebbnek, felnőttebbnek kell lenni.
Sokszor erkölcsi téren is így tévesztjük össze a jót a rosszal. És ezek az éretlen kiskorú keresztyének olyan apróságokon meg tudnak sértődni. A másik, az érett, mosolyog rajta, legyint és megy tovább. Ő meg felfújja, nagy ügyet csinál belőle. Elmondja mindenkinek, és ahogy mondja, egyre jobban dagad, kiszínezi és nincs a teremtésben vesztes, csak ő. Valami nagyon fontosat meg észre sem vesz, amit az érett keresztyén felismer.
Isten igéje azt mondja, hogy a felnőtt, a nagykorú keresztyén tudja, hogy mi értékes. Tudja, mire van szüksége, és tudja mi az, ami segíti őt annak a célnak a megvalósításában, amit Isten tűzött ki elé. És ami abban nem segíti vagy hátráltatja, azt teljes nyugalommal félresöpri és mellőzi. És nem fáj, hogy jaj, nem tud minden könyvet elolvasni, minden műsort megnézni, mindenhova elmenni. Ki tud mindenhova elmenni? Hova akar most küldeni engem az én Uram, oda megyek el. Nem érzem magam szegénynek, hogy sok más útra nem mentem el, hanem boldog vagyok, hogy oda elmentem, ahova Ő küldött. Ezek az emberek lesznek elégedettek, mert az Atya megadja azt az övéinek, amire szükségük van. És nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel — ahogy Pál apostolnál olvassuk. (1Tim 6,6).
Egy másik, régi emlékem is eszembe jutott. Egyszer egy osztálytársam kirakta elénk, amikor néhányan voltunk nála, a bélyeggyűjteményét. Rengeteg bélyeget levágott, leolvasztott, de nem értett hozzá. Nagylelkű állapotában volt, és azt mondta: mindenki vihet egyet-kettőt, ami neki megtetszik. Ahogy ott szedegették a hozzá nem értők, én azt a nagyot kérem, én azt a piros virágosat. Egy valaki volt ott, aki értett hozzá és az azt mondta: ha azt az egyet nekem adod, azt én szeretném kifizetni, mert az nagyon értékes bélyeg. Ez a kicsi többet ér, mint az összes többi együttvéve — mondta ő. Mi csodálkozva hallgattuk, hogy ilyen is van. Az ő édesapja szakértő volt, és úgy látszik beletanult a szakmába a papa mellett. Ezt olyan meggyőződéssel mondta, és nem volt hajlandó elfogadni ajándékba. Azt mondta: nem lenne becsületes dolog. Ezt vagy meghagyom neked, vagy engedd, hogy az édesapám kifizesse, mert ennek ő nagyon örülni fog.
Ez úgy bennem maradt. Aki ért hozzá, aki tudja, hogy mi értékes és mi nem. Egy kicsi értékesebb lehet, mint az összes többi? A Jézus Krisztussal való járás értékesebb lehet, mint a világ minden élvezete, amit kínál? Ki hiszi ezt el? Csak az, akinek az érzékei már jártasak a jó és a rossz, az értékes és a bóvli közti különbségtételben. Ezért van bátorsága legyinteni arra, ami bizsu, értéktelen és csinált, és ragaszkodni ahhoz, ami igazi, ami kincs, ami érték.
Nem véletlenül könyörgött ezért Salamon, amikor királlyá kenték. Azt mondta: Uram, adj a te szolgádnak értelmes szívet, hogy tudjak választást tenni jó és gonosz között, mert e nélkül kicsoda kormányozhatja a te népedet? Ezt a vágyat oltsa Isten mindannyiunk szívébe, hogy adj nekem értelmes szívet, mert szeretnék különbséget tenni rossz és jó között! És utána adj mindig újra bátorságot, hogy azt válasszam, ami szerinted jó, és nyugodtan, vidáman lemondjak mindenről, ami szerinted nem helyes.
Amikor Áront felkészítette Isten a főpapi szolgálatára, akkor neki is ebben jelölte meg legfontosabb feladatát. Ezt olvassuk: „Így tudtok majd különbséget tenni a szent és a közönséges közt, a tisztátalan és a tiszta közt, és így tudjátok tanítani Izráel fiait mindazokra a rendelkezésekre, amelyeket kijelentett nekünk az Úr. (3Móz 10,10-11).
Ez papi feladat is, és tudjuk, hogy Istennek minden gyermeke a szó bizonyos értelmében papi szolgálatot kell, hogy végezzen. Világos különbséget tenni a tiszta és tisztátalan, a szent és a profán között.
Isten segítsen minket, hogy igazi nagykorúságra jussunk! Legyen a fülünk gyors a hallásra, legyen a szánk késedelmes a szólásra, de tudjuk, hogy mit beszélünk, és legyen helyén mondott ige, amit mondunk. Aztán ne kelljen újra és újra az alapokra tanítani, hanem az alapokra építsünk, és növekedjünk az ismeretben, legfőképpen a mi Urunk megismerésében. Adjunk hálát azért, hogy lelkileg is van tej a világon, az evangélium, de a kemény eledelt is tudjuk megrágni, megemészteni, feldolgozni, és annak az erejével szolgálni. Engedjük, hogy gyakorlás közben váljék egyre készebbé a lelki érzékelésünk arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz között.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet advent első vasárnapján. Hadd idézzem a szép régi adventi éneket:

Jövel, ádventnek Királya,
Népek Messiása.
Jézusunk, alázattal fogadunk,
Szent hódolattal.

Az a tapasztalatom, hogy ez a szent hódolat sokszor hiányzik a mi istentiszteleten való megjelenésünkből. Valaki olyan vállrándító könnyedséggel mondta a múltkor: ott voltam, meghallgattam, hazamentem. Vajon erről van szó, amikor Isten maga elé enged minket? Sokkal őszintébben és alázatosabban át kell élnünk azt, hogy egyáltalán nem természetes, hogy a szent Isten ilyen magunkfajta bűnös embereket fogad, hogy egyáltalán szóba áll velünk, különösen azok után, hogy olyan sok számunkra fontos szavát elengedtük a fülünk mellett, vagy tesszük az Ő akaratának az ellenkezőjét.
Jó lenne, ha tudatosítanánk magunkban minden istentiszteletre készülve, (és egyáltalán készülnénk az istentiszteletre), hogy csak szent hódolattal szabad megjelenni a szent Isten előtt. Jó lenne, ha személyes hitvallásunkká válna az, amit a tegnapi napra kijelölt Zsoltárban olvastunk, és ahol olyan boldogan mondja a zsoltáros:

Uram, az égig ér a te kegyelmed
És a felhőkig a te hűséged.
Magasztalnak téged a mennyben
Teljék meg dicsőítéseddel
Ez az egész föld.
De az „egész földnek” bennünk lehet elkezdődnie. Teljék meg. Teljék meg az Ő dicsőítésével a szívünk. Ezzel a szent hódolattal legyünk itt ma. Nemcsak meghallgatunk egy beszédet, hanem átéljük, hogy Isten maga elé enged meg, hogy egy szívvel dicsőíthetjük Őt, hogy meghallgatjuk Őt magát, hogy az, aki hirdeti, és hallja itt az Igét, az néki adja a szívét.

* * *

Isten kegyelméből megérhettük ennek az évnek az adventjét is. Az advent szó az adventus Domini latin kifejezés rövidülése, ami azt jelenti: az Úr eljövetele. A karácsony előtti négy hét tehát, amit adventi időszaknak nevezünk, Jézus Krisztus két eljövetelére emlékeztet minket. Az elsőre, amikor az Ige testté lett, Isten Fia emberré lett karácsonykor, és a másodikra, amit Jézus megígért, amikor a történelem végén ismét megjelenik majd. Minden szem meglátja Őt itt, és eljön ítélni élőket és holtakat.
Ma az első adventre, Jézus Krisztus első eljövetelére emlékezzünk. Mégpedig azt vizsgáljuk meg, hogy mit mondott Jézus ennek a céljáról. Miért jött Jézus? Miben látta és látja Ő az Ő testté lételének, emberré lételének a célját?
Az evangéliumok leírása szerint Jézus több, mint tíz alkalommal röviden, világosan megfogalmazta programját, hogy miért jött. Ezek a mondatok általában így kezdődnek: „Azért jött az Emberfia, hogy…” vagy „Én azért jöttem, hogy…” és akkor egy rövid világos mondat következik, úgy, ahogy a mi Urunk tanított és beszélt annak idején.
Ezek közül a programbejelentések közül hármat vegyünk szemügyre ma. Mindegyik abban segít, hogy jobban megismerjük a mi dicsőséges Megváltónkat.
1. Az elsőt éppen most olvastuk: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
Sokan gyerekkoruk óta aranymondásként ismerik ezt, de nem biztos, hogy minden szónak a teljes jelentéstartalmát ismerjük, vagy a pontos, eredeti jelentésével tisztában vagyunk.
Mikor mondta Jézus ezt a summás bejelentést? Akkor, amikor ez a zsugori vámszedő, Zákeus, akinek az élete tele volt bűnnel, de vágyakozott, hogy legalább láthassa Jézust, abban a nagy megtiszteltetésben részesült, hogy bement az otthonába Jézus. És ahogy ott együtt ültek az asztalnál, ennek az embernek az egész gondolkozása és élete megváltozott. Egy másik Zákeus állt elő ezzel a kérdéssel: Uram, jó lesz-e, ha a sok jogtalanul összeharácsolt pénz egy részét kiosztom a legszegényebbeknek, a többiből meg kártalanítom azokat, akiket jogtalanul megrövidítettem? Erre mondja Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak. Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
Mit jelent ez a summás mondat, amibe Jézus belesűríti egész jövetelének a célját? Benne van ebben mindenekelőtt az, hogy nélküle minden ember elveszett. Az a görög szó, ami itt az Újszövetség eredeti szövegében áll, egyáltalán nemcsak azt jelenti, hogy valami nincs a helyén, aztán keresni kell, mert elveszett. Ennek sokkal súlyosabb jelentése van. Azt jelenti, hogy tönkremenni, reménytelen helyzetbe jutni, elpusztulni, sőt ilyen jelentése is van: megölni, elkárhozni.
Amikor Jézus Zákeust és vele együtt mindannyiunkat elveszetteknek minősít, akkor arról beszél, hogy mi, az Istentől való elszakadásunk, a bűn miatt olyan helyzetbe kerültünk, ami reménytelen. Az ember kiesett eredeti helyéről és Isten nélkül egészen bizonyosan elpusztul.
Nem véletlenül szemlélteti Jézus ezzel az egyszerű, de minden részletében találó és pontos képpel az Istentől elszakadt ember állapotát, hogy olyan, mint az elveszett bárány. Magától soha nem fog tudni haza találni. Kijönni sem tud abból a szakadékból, amibe beleesett. Most még él, béget, de meg van pecsételve a sorsa: halálra van ítélve, mert nem tud segíteni magán. Csak az mentheti meg, ha utána jön a pásztor, megtalálja és hazaviszi.
Ezért volt az első advent és annak a beteljesülése. Ezért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Ennek a szónak a jelentése megint csak sokkal több és konkrétabb, mint hogy „megtartsa”. Azt jelenti: megmenteni. És ez a szó jelenti a Bibliában azt is, hogy üdvözíteni. Ezért jött az Emberfia, hogy az Istentől elszakadt, és így reménytelen helyzetbe került embert Istenhez visszasegítse. Csak a pásztorral, Jézussal együtt mehetünk vissza a mi Atyánkhoz.
Sorsdöntő mindannyiunk számára, hogy látjuk-e azt, hogy Jézus nélkül elvesztünk. Amíg az ember maga kapálózik, amíg tud bégetni, segítségért kiáltani, vagy nem is kiált segítségért, hanem azzal hitegeti magát, hogy tud segíteni önmagán, addig marad a reménytelen helyzetben. Addig elveszett marad. Amikor valaki látja már, hogy elveszett, de nem akar ebbe beletörődni, mint ahogy Zákeus szívében is felébredt a vágy, hogy legalább lássa azt a Jézust, akiről eddig csupa jót hallott, és azt hallotta, hogy az ilyen magafajta bűnösöket sem veti meg, attól kezdve nyílik meg az út a szabadulásra.
Ezt nevezi a Biblia hitnek, amikor valaki már nem magában bízik, hanem a Szabadítóban, de a szabadító Jézusban bízik. Ha csak egy picit is. Ő csak látni akarta. Eszébe sem jutott, nem is remélte, hogy Jézus beteszi a lábát egy ilyen megvetett ember házába. Sokkal többet kapott. Ezt a Jézus utáni vágyat is már a mi Megváltónk ébreszti a szívünkben.
Nem tudom, hogy mennyire látjuk, és mennyire vesszük komolyan, hogy ez a világ így, ahogy van, elveszett. Ez nagyon általános kijelentés most, nincs időnk arra, hogy illusztrációk sorozatával próbáljam ezt szemléltetni. Bizonyítani ezt nem kell, mert annyira nyilvánvaló. Akinek nyitva van a szeme és füle, az kénytelen szomorúan látni, hogy mind a természeti világ, mind az embervilág a pusztulás szélén van, és nem tudunk magunkon segíteni. Megdöbbentő az, hogy mennyire nem eszméltetnek minket azok a kétségbeejtő jelek sem, amik ezt bizonyítják. Hogy csak a legutolsót említsem:
Hol van a nagy tudományunk és tehetségünk? Hol van az ember önmagáért és a többiekért érzett felelőssége, ha egyáltalán van még ilyen, amikor úgy dolgozik, vagy úgy pusztít, hogy bekövetkezhet egy ilyen tragédia, mint ami most ott, ahol egy négymilliós város ivóvíz nélkül maradt. Miért engedjük a benzolt a folyóba? Miért nem tudjuk szétválasztani a benzolt a víztől? Miért nem tudunk tiszta, iható vizet biztosítani az egész emberiségnek? De tehetetlenségünket eszeveszett gőgünkben és a velünk született ősbüszkeség miatt olyan nehezen ismerjük fel, és olyan kevesen vallják be.
Ugyanez a helyzet az Isten elleni lázadásunkkal is. Sajnos igaz, amit Augustinus így írt: „Nem tudunk nem vétkezni.” Hogy amióta Istennek hátat fordítottunk, csak az Ő akaratának az ellenkezőjét tudjuk cselekedni. Legfeljebb a vágyig juthatunk el, hogy elég volt ebből, változtatni kellene, másként kellene folytatni, de a magunk erejéből képtelenek vagyunk megváltozni. Ahogy a próféta szavaival mondja Isten: „Ha a párduc meg tudja változtatni a foltjait, akkor ti is meg tudtok változni, és meg tudtok szabadulni a bűneitektől.”
Ezért nagy adventi örömhír az, hogy azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megmentse, üdvözítse az elveszettet. És mivel Jézus nélkül, a pásztor nélkül minden ember elveszett, ezért a mi szívünk hálát adhat és dicsőítheti Istent, hogy Ő utánunk jött és csakugyan úgy van, ahogyan az a kedves gyermekének mondja:

Szúró tövis tépi,
Hull a vére érted,
Te elveszett bárány,
Jézus keres téged.

Ezért jött az Emberfia. Hadd kérdezzem ilyen egyszerűen: téged megtalált-e már a Pásztor? Együtt élsz-e Jézussal? És ha igen, akkor mented-e szenvedélyesen az elveszetteket, mert Ő a megtaláltakon keresztül is menteni akarja őket.
2. A másik Ige, amelyikben Jézus világosan és pontosan megmondja az első advent célját, a Bibliában így olvasható: „Mert az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10,45).
Pedig azt olvassuk Róla: Ő a világ Ura. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Most olvastuk a Zsidókhoz írt levélben, hogy hatalma szavával fenntartja a mindenséget. És ez a hatalmas Úr nem azt akarja, hogy Neki szolgáljanak, hanem megalázta magát, emberekhez hasonlóvá lett, és azt mondta: olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál. És erre adott példát, hogy akiket Ő már megmentett, akik Hozzá tartoznak, azok felszabadulhatnak erre a nagy szabadságra, hogy nem azt követelik kényszeresen, hogy nekik szolgáljanak, hanem szabadok arra, hogy ők szolgálnak másoknak.
Nem tudom, tetten értük-e már magunkban ezt az ősi hajlamot, sőt kényszert, hogy uralkodni akarunk, nem szolgálni? Ez elkezdődik már a gyerekszobában, egészen kicsi korban. Sajnos folyik a házasságokban, ahol vállvetve kellene a közös célokért harcolni, de sokszor egymás ellen küzdenek az emberek. Tapasztalható a nemzedékek között, ahol megint csak egymásra vagyunk utalva, és össze kellene fogni a közös célokért. És az élet minden területén, el egészen a nemzetközi tragédiákig, uralkodni akarunk. Jézus ennek az ellenkezőjére adott példát, és ennek az ellenkezőjére hív el minket.
Uralkodni akarunk egymáson, a természeten, ezért tesszük tönkre módszeresen és most már visszafordíthatatlanul, sőt rafinált és gőgös módon uralkodni akarunk még Istenen is. Fel akarjuk Őt használni a magunk céljainak a mihamarabbi elérésére. Megmondjuk Neki, mi az Ő feladata. Jöjjön és segítsen meg abban, amit Nélküle kezdünk el sokszor.
Ebből a kóros uralomvágyból akar kigyógyítani minket Jézus. Erre adott példát az utolsó vacsora alkalmával, amikor Ő, az Úr és Mester, nekigyürkőzött, leguggolt és végigmosta a tanítványok piszkos lábait. Azt mondta: „Példát adtam nektek.” Ha én az Úr, és a Mester meg tudtam mosni a ti lábatokat, amit valakinek közülük kellett volna ott megtennie, akkor nektek is meg kell tanulni, hogy tudjatok szolgálni egymásnak. Ebben a programbejelentésében Jézus hangsúlyozza, hogy az Ő legnagyobb szolgálata az volt, hogy életét adta váltságul sokakért. Ez is rendkívül gazdag jelentésű szó: váltságul. Eredetileg azt a váltságdíjat jelentette, amit valaki kifizetett egy rabszolgáért, és azt szabaddá tehette. Egy rabszolga soha nem tudta összegyűjteni azt a váltságdíjat, amivel önmagát kiválthatta volna. De ha akadt egy jótevője, akinek telt is erre, és kifizette az árát, akkor szabaddá vált.
Megint csak arra utalok, ami a Biblia hangsúlyos tanítása, hogy mindnyájan rabszolgának születünk. Azt mondja Jézus, hogy aki bűnt cselekszik, az rabszolgája a bűnnek. Annak a bűn, vagyis az Istennel való ellenkezés parancsol, és kénytelen annak engedelmeskedni. Ebből a rabságból szabadít ki minket Jézus. Ezért teljesedett be az első advent, ezért jött az Emberfia, hogy életét adja váltságul sokakért.
Miért kellett ebből ilyen nagy ügyet csinálni, eget-földet megmozgatni, az Istennek emberré lenni? Azért, mert nem volt, és nincs más megoldás rá. Az, hogy Jézusnak ilyen nagy árat kellett fizetnie, az Ő bűn nélküli, tiszta életét, mutatja, hogy ilyen súlyosan vétkeztünk a szent Isten ellen, és ilyen nagy az Isten haragja az ellene való lázadás miatt. De hogy Isten elfogadta az Ő halálát helyettes elégtételként, és a benne hívőknek tudja azt be, és Őérte feltétel nélküli bocsánatot ad nekünk, mutatja az Isten kimondhatatlan szeretetét a bűnös iránt. Isten ítélete és szeretete, kegyelme egyszerre van jelen ebben, amit Jézus így mond: váltságul adta az életét sokakért. Ez mutatja, hogy nincs más mód arra, hogy kiszabaduljunk az Isten elleni lázadás rabságából. A saját érdemei alapján senki nem kaphat üdvösséget.
Ízlelgessük ezt a másik adventi örömhírt is: „Azért jött az Emberfia, hogy ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért”.
Először azt láttuk, hogy Jézus rámutatott: nélküle elveszettek vagyunk, és azért jött, hogy megkeressen és hazavigyen. Ebben az Igében arról beszél, hogy milyen váltságdíjat fizetett azért, hogy ez megvalósuljon.
3. A harmadik Ige, amit ma még szeretnék felolvasni, arról szól, hogy mindennek mi a gyümölcse? Mi lett ennek a következménye? A János evangéliumában ezt mondja Jézus: „A tolvaj azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10).
Ez is azzal kezdődik, hogy folyik a pusztítás. Ugyanaz a szó van itt, mint Zákeus történetében az elveszett helyén. Ez is mutatja, hogy az többet jelent, mint hogy nincs meg, hirtelen nem találjuk, hol van. Ez azt jelenti: pusztítani, elpusztítani, tönkremenni, tönkretenni. Ezért jön a tolvaj. Én azért jöttem, mondja Jézus, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.
Az „élet” szó, ami itt áll, nem csupán a puszta létet jelenti, hanem azt a teljes, tartalmas, értelmes életet, amit Isten a teremtéskor adott az embernek. Ezt veszítettük el, amikor ott hagytuk Istent, akiről azt mondja a Biblia: Ő az élet forrása, és ezt adja vissza Jézus a benne hívőknek.
Hogyan adja vissza? Úgy, hogy a saját életét osztja szét a benne hívők között. Úgy, hogy önmagából ad azoknak, akiket megtalál, és akikkel önmagát közli. Péter apostol nem restelli leírni ilyen radikálisan: Isteni természet részeseivé lesznek az ilyenek. Jézus tulajdon lelkét, a Szentlelket ajándékozza nekik. Ez már itt a földön minőségileg más életet jelent. Vége van minden emberi erőlködésnek, hogy valamit Istennek fölmutassak, hogy jó pontokat szerezzek. Vége van a bizonytalankodásnak, hogy sosem lehet tudni, hányadán állok: van üdvösségem vagy nincs. Megszűnik minden félelem, nincs mitől és kitől félni. Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?! — Ezt az életet kapja vissza az ember. Jézus életét.
S ehhez olyan lelki gazdagságot, amiből telik másoknak is adni. Ez, hogy bőségben éljenek, azt jelenti, hogy feleslegük lesz mindenből. Nemcsak valamicskét ad a benne hívőknek, nemcsak annyit, amennyi éppen nekik elég békességből, reménységből, erőből, örömből, hanem mérhetetlenül többet, mint amire feltétlenül szükségünk van. Azért, hogy aztán tudjunk mi is szolgálni másoknak, mint Ő, hogy teljék megbocsátani bárkinek, hogy elmondhassuk nagyképűség nélkül: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Ad Igét a szánkba, amikor kinyitjuk azt. Valóban új természettel ajándékozzon meg, hogy igaz legyen az, amit Pál apostol így ír a Galatákhoz írt levelében: „Élek többé, de nem én, hanem él bennem a Krisztus.”
Én élek, de nem a velem született természet irányít, hanem valóságosan a hit által él bennem a Krisztus. Ezért jött az Emberfia. Ez volt az első advent célja, hogy minél többünk életében bekövetkezzék az, ami Zákeus életében, akinek a szívében ott volt az adventi várakozás, bárcsak láthatnám Jézust, de ennél sokkal többet kapott. Belépett hozzá Jézus, és új élettel ajándékozta meg.
Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és üdvözítse az elveszettet. Azért jött, hogy szolgáljon, és az életét adja váltságul sokakért. És azért jött, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk.
Az úrasztalát megterítettük, és az úri szent vacsorában mindez szemléletesen kiábrázolódik. Amikor Jézus a Vele való közösségről beszél, akkor a János evangéliuma 6. részében egyebek között ezt mondja: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem lakozik és én őbenne.”
Könnyű félreérteni Jézusnak ezt a mondatát. Itt a Vele való teljes azonosulásról beszél. Arról az eggyé válásról, amit így mondtak a reformátorok: ez a titokzatos egység Krisztussal, az Unió mistica cum Christo, amikor a hívő a maga akaratát egészen Krisztus uralma alá hajtja. Amikor feladja az önrendelkezési jogát, és Krisztus rendelkezhet vele. Amikor kész oda menni, ahova Ő küldi, azt mondani, amit a szájába ad. Hallgatni, amikor nincs mondanivalója. Ha a nyelve hegyén van is, hogy visszamondjon, vagy odamondjon valamit, akkor sem szólal meg. Amikor érvényesül a hívő életében Jézus Krisztus uralma.
Amikor érvényesülni kezdett Zákeus életében Isten uralma, akkor olyat tesz, ami előző nap eszébe nem jutott volna. Hogy szétossza azt, amit sikerült megszereznie, hogy négyszeresen kárpótolja azokat, akiket becsapott. Hogy észrevegye a legszegényebbeket, és ő, a gazdag nekik ajándékozza a gazdagságát. Ez már az a jézusi természet, amelyikre az jellemző, hogy nem azt akarom, hogy mások szolgáljanak nekem, hanem ő szolgál, és hálaáldozatként odaadja mindenét, önmagát. Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát — mondja Jézus.
Ez a hitetlennek ijesztő vagy érthetetlen. Akit megtalált Jézus, aki kapta Tőle ezt az életet és ezt a bőséget, az meg azt mondja: minden kevés, amit Neki adhatnék hálából. Azt meghálálni úgy sem tudom, amit Ő tett értem és Ő adott nekem. Hálából azonban mindenemet rendelkezésére bocsátom.
Annak az életében teljesedik be az advent, aki ezt megtapasztalja. Szeretnélek kérni titeket nagy szeretettel, hogy ne adjátok ennél alább. Ne legyetek igénytelen vallásos emberek. Legyetek igazán új emberré! Ne mondjatok le arról, amit Zákeus átélhetett. Vágyakozzatok erre a Krisztussal való találkozásra, amiből következik a Krisztussal való együttélés itt, és majd örökkön örökké.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a csendes vasárnap estén. Jó esik a hidegről a meleg templomba bejönni. Néhányszor a gondjaim, nyomorúságaim között szinte odabújtam Isten meleg szeretetéhez ennek a világnak a hidegéből. Jól lenne, ha ezt élhetnénk át ma is. Annál is inkább, mert a megkezdett történet folytatásáról lesz szó, amikor Jézus jóltartott éhes embereket, és „éhe kenyérnek, éhe a szónak, éhe a szépnek”, éhe sok minden másnak hajt minket, csak kérdés: hova? Ha Őhozzá hajt, akkor biztos, hogy megelégedünk. Adja Isten, hogy így legyen ma este is!

*****
Ennek a történetnek az elejét tanulmányoztuk néhány héttel ezelőtt. Próbáljuk meg ott folytatni, ahol abbahagytuk. Akkor arra figyeltünk fel először, hogy Jézus itt is, mint több más alkalommal mennyire kereste a csendet, amikor megállhatott mennyei Atyja előtt, csak rá figyelhetett, és vele beszélgethetett. Próbáltuk ízlelgetni ennek a megállapításnak az igaz voltát, hogy az Istennel való magányos, csendes közösségünk mélységétől függ érte végzett nyilvános szolgálatunk értéke.
Ha Jézusnak ilyen fontos volt az Atyával való közösség, mennyivel inkább rászorulunk mi, erőtlen emberek, arra, hogy szüntelenül, bármi árat megfizetve érte, keressük a vele való közösséget.
Aztán láttuk, hogy nem hagyták Jézust csendesnapot tartani a tanítványaival. Kifigyelték az emberek hova mennek, hol vannak, és tódultak hozzá sokan. Vitték a betegségeiket, betegeiket és sokféle nyomorúságukat. Jézus nem zavarta el őket, sőt ezt olvastuk: örömmel fogadta őket. Miért? Mert bizonyos volt abban, hogy nem véletlenül jönnek. Az Atya küldi őket hozzá, és akit az Atya hozzá küldött, azt Ő semmiképpen el nem küldte sem akkor, sem ma. Azt olvastuk: megszánta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.
Végül odáig jutottunk, hogy jóltartotta ezt a nagy sokaságot igével, az Ő gyógyító erejével és kenyérrel. Mi fordított sorrendben tartjuk fontosnak a dolgokat. Ha imádkozunk is, főleg a kenyerünkért visszük mi is a betegségünket, mert nem tudom van-e köztünk valaki, akinek semmilyen betegsége nincs, ha végén Ő igét is akar mondani, hát mondja, udvariasságból meghallgatjuk, vagy közöljük, hogy arra már nincs időnk, majd valamikor máskor.
Jézus szerint az ige a legfontosabb, mert az sokszor önmagában már gyógyít is, sőt még a fizikai erejét is megsokszorozza az engedelmesen megtartott, befogadott ige sokszor a hívőnek.
Nos, innen folytassuk, és ma csak arról legyen szó, hogyan történt ez, hogy több mint tízezer embert jóltartott Jézus ennek a napnak a végén.
Ez a történet az, amit mind a négy evangélista leírt. Olyan fontosnak tartották, vagy annyira megrendítette őket, hogy azt mindnyájan leírták. Egyik az egyik részletet hangsúlyozta, másik egy másik részletet is beleírt. Egyikük írja, hogy ötezren voltak csak a férfiak asszonyokon és gyermekeken kívül. Nem tudjuk, mennyivel kellene beszorozni az ötezret, hogy a teljes számot megkapjuk, kettővel biztos. Tízezer körül. Egy kis városnak a lakossága gyűlt ott össze, és Jézus őket lakatta jól.
Ez a történet, amit most olvastam, párbeszéd. A tanítványok előállnak egy javaslattal, erre Jézus egyetlen mondattal válaszol. Aztán megint ők adnak elő valamit nagy részletességgel, Jézus erre megint egyetlen mondatot mond. Mindössze ez a két mondat hangzik el Jézus ajkán. Nem volt bőbeszédű, de annál hatalmasabban cselekedett. A végén kerül sor erre a különös vacsorára.
1. Mit mondanak a tanítványok? „Bocsásd el a sokaságot, hadd menjenek el a környező falvakba és településekre, hogy ott megszálljanak, és élelmet szerezzenek, mert itt lakatlan helyen vagyunk.”
Az ember először meghatódik. Micsoda gondoskodás ez. Mennyire próbálnak a többiek fejével gondolkozni ezek a tanítványok, és milyen józanság van mögötte. Alkonyodik. Ott gyorsan leszállt a sötétség. Fejezzük be az összejövetelt most már. Hadd menjenek és gondoskodjanak magukról.
Csak ha az ember a szavak mögé lát, meg a folytatást is gondolkozva olvassa, akkor kiderül, hogy a tanítványok szívében nem annyira az emberekről való gondoskodás munkált, hanem az, hogy szabadulni akartak tőlük. Ennek a nagyon szépnek tűnő javaslatnak, amit itt Jézus elé terjesztenek, két nagy hibája van: az egyik, hogy egyáltalán nem számolnak Jézussal. Mintha Ő ott sem lenne, mintha nem tudnák kicsoda Ő.
Egyáltalán nem jut eszükbe, hogy itt most tőle várjanak segítséget, megoldást. Vagy ha ezt teljesen elképzelhetetlennek tartják, olyan vaskos a hitetlenség bennünk, vagy olyan szűkös a fantáziájuk, mint a miénk is sokszor, akkor legalább megkérdeznék, már csak udvariasságból: Uram, itt te vagy a Főnök, egész nap te voltál a szószóló, van valami elképzelésed arról, hol alszik ez a tízezer ember? Vagy mit esznek ma este? Mi a javaslatot? Eszükbe sem jut. Nem érdekli őket, hogy Jézus mit gondol, vagy mit akar cselekedni. Nekik van ötletük, és mintegy utasítják Jézust: Bocsásd el őket! Mi tudjuk, hogy mi itt a megoldás. Elküldöd, és aztán gondoskodnak magukról.
Nem tudom, mire gondolhattak? Hova mennek ezek az emberek? Minden lakott településtől viszonylag távol voltak. A sötétedés közel volt. Ott nem volt semmiféle közvilágítás. A pusztában még ma sincs. Nagyon szegény háztartások voltak, többnyire egy helyiségből álló kicsi házacskák. Hol szállásolják el őket? Ki ad nekik ilyen mennyiségű eledelt? Mire gondoltak?
Valószínű, hogy csak szabadulni akartak tőlük. Menjenek, és ránk ne számítsatok! Oldja meg mindenki a maga problémáját. Ez egyébként is természetes, ugyebár?
Kiderül, hogy Jézus szerint ez nem volt természetes. Ő másként gondolkozott.
Lehet így is „segíteni”, meg lehet úgy is segíteni, ahogy Jézus tette: foglaljatok helyet, itt a vacsora, jó étvágyat!
Melyik lelkület van bennünk? Ha segítünk, hogyan szoktunk? Vagy egyáltalán hogyan nézzük mások szükségét, nyomorúságát?
Egyszer egy családban az édesanya hirtelen beteg lett, kórházba kellett vinni. Ott maradt a férje, akinek minden reggel hat órára kellett munkába járnia, négy, viszonylag kicsi gyerekkel. Többen is felajánlották a segítségüket ily módon: ha majd szükség lesz valamire, szóljál, jövünk, és szívesen segítünk. Egy olyan baráti házaspár volt, akik azt kérdezték: szabadságot veszel ki, vagy hogyan lesz megoldva a gyerekek helyzete? Mire azt mondta: nincs több szabadsága, nem tudja, hogy lesz megoldva. Akkor — folytatták —, ha adsz egy lakáskulcsot, holnaptól kezdve mi felváltva minden reggel fél hatkor itt leszünk, megreggeliztetjük és elbocsátjuk a csapatot. Délután te már összeszeded őket.
Melyik az igazi segítség? Melyik mögött van őszinte segíteni akarás? Ha majd szükség lesz rá, szólj, és majd jövök, vagy pedig, aki tudja, hogy most van rá szükség, és mire van szükség, azt mondja: ha megbízol bennem, add ide a kulcsot és holnaptól kezdve korábban kelünk, és hol én, hol az emberem ott leszünk és elbocsátjuk a csapatot?
Egy másik családban hasonló baj történt. Ott is kórházba kellett vinni az édesanyát, és várhatóan hosszú ápolásra volt szüksége. Ott is egyedül maradt a férje, csupa fiúval. Senki nem tudott főzni közülük. Jöttek a szomszédok, rokonok és jó tanácsokat adtak. Most a szükség majd megtanít titeket, hogy megtanuljatok főzni. Mennyi hasznát veszitek majd később is! Ha megnősültök, a feleségetek is örülni fog neki.
Aztán elindult valahogy az élet, elég zötyögősen. Mindenki evett, ahol tudott, meg amit tudott. Egyik reggel, amikor munkába indult a férfi, majdnem felbotlott az ajtón kilépve két fazékban. Étel volt bennük. Ki hozhatta? Kinek köszönjük meg? Kinek kell visszaadni a két fazekat? Mindenesetre bevitte és két napig jól élt a társaság. Két nap múlva, amikor megy munkába, másik két fazék. De akkor már egy kis levélke is volt, amelyik így szólt: „Amíg magatok lesztek, fogadjátok el tőlünk ezt a kis segítséget. Nem kell hálálkodni, szívesen adjuk. Csak az edényeket tegyétek ki majd mindig, mert nincs több fazekunk. Ha nem ízlik, írjátok meg. Jó étvágyat! XY-ék.”
Most már lehetett tudni, hogy kinek lehet megköszönni, és kinek kell visszaadni a két fazekat.
Ebben a hirtelen támadt bajban mi volt az igazi segítség? A jó tanács vagy a főtt étel?
A tanítványok tanácsokat adnak. Ötletekkel állnak elő. Jézust utasítják és ők maguk egyre inkább háttérbe vonulnak. Ettől még nem lakott volna jól senki. Jézus másként segített. Nekünk ilyen Megváltónk van, aki nem tanácsokat ad, hanem azt adja, amire szükségünk van.
Sokan úrvacsorára készülünk. Szeretném kérni, hogy csendesedjünk el otthon és vizsgáljuk meg, nem jellemez-e minket sokszor ez, hogy látszólag segíteni akarunk, de valójában szabadulni akarunk mások gondjától is, a reánk terhelődő felelősségtől is, a feladatoktól, az emberektől. Elég a magunk baja! Nekünk sem segített senki ekkor meg akkor, és sokféle magyarázatot tudunk adni, de ez nem mentség, csak magyarázat. Vizsgáljuk meg azt is, hogy akarunk-e őszintén szabadulni mindenféle látszattól. A képmutatásnak mindenféle formájától, s engedjük-e, hogy ez a jézusi lelkület, az Ő irgalmas Lelke és lelkülete hasson át, irányítson és használjon bennünket.
Ez az első fejezet.
2. A második: mit válaszol erre Jézus? Azt mondja: „Ti adjatok nekik enni!”
Hogy érti ezt? Nem tudja, mennyien vannak? Nem tudja, mire képes valaki és mire nem? Dehogynem! Sokkal jobban tudja, mint a tanítványok! Akkor miért mond ilyen képtelenséget? Azért, mert sokszor láthatjuk, és mi most Jézus Krisztust szeretnénk jobban megismerni ezeken a vasárnapokon, hogy Ő hihetetlen bölcs pedagógiával nevelgette tanítványait.
Itt például mire akarja nevelni őket? Arra, hogy sokkal több a valóság, mint amit abból ők érzékelnek. Ezek a tanítványok itt, ha bibliai kifejezéseket használunk, csak a láthatókra néznek. Kezd lemenni a Nap, alkonyodik. Vége ennek a mai napnak. Hála Istennek, vége van minden feladatunknak is! Ezeket az embereket el kell küldeni. Egyébként sem azért jöttünk, hogy másoknak szolgáljunk. Mi akartunk most csendesnapot tartani, nem engedték. Talán még csúnyább gondolatok is támadnak ilyenkor az emberben. Mindenképpen menekülni akarnak a további feladatoktól, de csak a láthatókra néznek. Eszükbe sem jut, hogy mennyi csodát láttak már eddig Jézustól. Nehéz, kényes, reménytelen helyzetekben miket tett Ő a maga isteni teljhatalmával. Ő itt is Isten! Most is van teljhatalma. Nem arra kellene apellálni? Nem. A láthatatlanokra nem gondolnak, csak a láthatókra.
Jézus itt el akarja vezetni őket oda, hogy rájöjjenek arra, hogy aki csak a láthatókra néz, annak sok helyzetben nincs megoldása. Ez sem lett volna megoldás, hogy menjenek és szerezzenek maguknak. Honnan, mit? Annyi élelem nem volt ott az egész környéken. Ők is képtelenséget mondanak. Ez nem megoldás. Jézusnál már kész van az igazi megoldás! Az nem jut eszükbe, hogy Jézustól kérjenek megoldást, vagy kérdezzék Őt, hogy a láthatatlanokat is komolyan vegyék.
A múltkor, amikor a hitről volt szó, akkor próbáltuk így megfogalmazni, hogy hinni azt jelenti: számolni Istennel, és számítani Őreá. Itt ez hiányzott ezekből a derék tanítványokból. Sem nem számoltak Istennel, csak magukkal meg a szűkséggel, meg a jelenlevőkkel, sem nem számítottak Őreá. Az imádkozó ember számol Istennel és számít Őreá. Jézus tehát oda akarja őket elsegíteni, hogy vegyék komolyan az Ő isteni mivoltát. Ezért tőle várjanak itt megoldást.
3. A tanítványok azonban változatlanul csak a láthatókra gondolnak. Ezért elmagyarázzák Jézusnak, hogy mi itt a valós helyzet, ha esetleg Ő nem látná. „Nincs nálunk több, mint öt kenyér és két hal, hacsak el nem megyünk, és nem veszünk eledelt ennek az egész sokaságnak”.
Az első javaslat az volt, hogy küldd el őket, és mindenki gondoskodjék magáról, ahogy tud, csak ne nekünk kelljen itt semmiben részt vennünk.
János részletesebben leírja ezt a történetet, mint Lukács, és megemlíti, hogy az egyik tanítvány, Fülöp, elkezd számolni: száz, százötven, kétszáz dénár kellene körülbelül ahhoz, hogy ennyi kenyeret vegyünk, de ennyi kenyér itt sehol nincs, különösen éjszaka nincs. S még ha lenne, hol a szállítóeszköz, amivel idehozzuk? Se kenyér, se pénz, se szállítóeszköz. Megoldhatatlan a helyzet. Ez egy képtelen feladat, amit Jézus mondott: „Ti adjatok nekik enni!”, ez lehetetlenség!
Akkor megszólal András, ő egy kicsit már közelebb kerül a megoldáshoz, hogy ha ilyen kereső játék lenne, azt mondanánk neki: langyos, langyos, langyos. Azt mondja: van itt egy gyerek, annak van öt kis árpakenyere, meg két hala. Figyeljük meg, sürgősen utána teszi, nehogy valaki azt higgye, hogy ő nem elég józan vagy nem tud számolni: de mi az ennyinek! Már-már kezd elszakadni a láthatóktól, mintha egy kicsit tágulna a horizontja, de visszazökken megint: mi az ennyinek?!
Menjenek el és gondoskodjanak. Elővesszük a matematikát, a nagy eszünket, a tudományt, s megállapítjuk: nincs megoldás. Aztán eszünkbe jut: valami kicsi lehetőség itt van, de az jelképes, az szintén nem ad megoldást.
A teljes tehetetlenségüket élik át, és Jézus nyugodtan vár. Mert ezt kell átélniük. Rá kell jönniük arra, hogy Jézus nélkül teljesen tehetetlenek. Vannak olyan helyzetek, amikből nem találják a kiutat, amire nincs megoldás, ahol eljutnak oda, amit Reményik Sándor ír a közismert Kegyelem című versében: először sírsz, aztán átkozódsz, s a lehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád — és nem megy a dolog. Nincs megoldás. Aztán úgy folytatódik: egyszer csak „magától” megnyílik az ég, és ez a „magától”: ez a kegyelem.
Isten érthetetlen kegyelmét csak az ismeri fel, és csak az tud két kézzel utána kapni, akármilyen kicsi is a hite, aki átéli a szíve mélyéig a maga tehetetlenségét. Itt van tízezer ember, itt vagyunk mi tizenketten, se kenyér, se pénz, se szállítás, se idő nincs már rá… Mindenki éhes. Akkor nincs megoldás! Éhen maradunk. Ez sem megoldás! De sokszor ebbe a beletörődésbe torkollik a tehetetlenség.
Megpróbál az ember sok mindent. Megpróbálja a tudományt és az áltudományokat. Az összeköttetéseket és a pénzt. Próbál szelíden és próbál agresszívebben megoldást keresni. Odanyúl a valláshoz, aztán odanyúl az okkultizmus által kínált álmegoldásokhoz, de megoldás nincs. Se kenyér, se pénz. Éhes marad mindenki.
Ide kell eljutniuk a tanítványoknak, hogy jobban megismerjék, kicsoda Jézus. Ne közhely legyen a számukra, hogy Jézusnál viszont van megoldás. Hogy csak Jézusnál van igazi megoldás. Miért? Mert egyedül Jézus halt meg helyettünk a kereszten. A bűneinkkel vívott harcunk tehetetlen helyzeteiben is ez az evangélium szólal meg. Egyedül csak az Ő áldozatát fogadta el érvényes elégtételnek a mindenható Isten. Egyedül csak ez volt elég mindnyájunk bűnéért. Egyedül csak Őreá való tekintettel kaphatunk bocsánatot, békességet, reménységet, esetleg gyógyulást, de mindenképpen kiutat, megoldást, erőt. De az Ő áldozatáért kaphatunk. Elég néked is, nekem is az Ő kegyelme.
Ehhez át kell élni a tehetetlenségünket, és nem szabad lemondani arról, hogy Ő Isten, és nála készen van a megoldás, mint ahogy készen volt már akkor is, miközben ezek a tanítványok ott okoskodtak, számolgattak, javaslatokat tettek, ötletbörzét tartottak. Jézusnál meg már készen volt a megoldás. Csak abban az állapotukban még képtelenek voltak elfogadni, mert ott még ők vették kezükbe a dolog megoldását. Ezzel kezdődött: mi tudjuk, hogy mit kell neked tenned. Mi tudjuk, hogy mit akarunk. Ők akarták forgatni a világot, és Jézus engedi, hogy megnézzék: forog-e attól.
4. Amikor eljutnak oda, hogy nekünk ez nem megy, akkor mondja Jézus: ültessétek le őket, és hozzátok ide azt az öt kis árpakenyeret. (Ezek nagyobb fajta lángosfélék voltak abban az időben, nem ilyen kilós vekni, mint amiket ismerünk.) Hozzátok ide és azt olvastuk: hálát adott. Jézus is imádkozott evés előtt. Ennek a lényege a hálaadás volt. Aztán felsorakoztak a tanítványok: Péter, János, Jakab, Júdás, Tamás és a többiek. Tartották a kezüket. Megpakolta őket Jézus, és amikor már elég magas volt az oszlop, vitték az embereknek. Aztán üresen vissza, megint megpakolta őket és vitték éheseknek. Micsoda áldott ingajárat ez! Minden igazi Krisztus-tanítványnak ez a nagy lehetősége és kiváltsága. Mehet a maga ürességével, szegénységével Jézushoz, aztán Ő gazdagon megrakja azzal, amire szükségük van a többieknek, és viheti. Nem a magáéból, Jézuséból. Ő csak közvetít, de a végén jóllakik a sokaság.
Ismerős-e nekünk ez a közvetítő szolgálat? Ebben szoktunk-e elfáradni? Volt-e az elmúlt héten olyan, hogy Jézustól vittünk valakinek valamit? Talán csak egy jó szót, egy igét. Sokszor csak egy mosolyt, egy biztató kézszorítást, amiben benne van az, hogy számíthatsz rám, hogy megértelek, hogy egyek vagyunk, hogy fel a fejjel, hogy van alapja a reménységünknek, vagy valami kétkezi segítséget. Egyáltalán így vagyunk-e jelen ebben a világban, hogy másokért vagyunk itt?
Lehet, hogy ugyanolyan éhesek vagyunk, mint ők, s ugyanarra vagyunk éhesek, mégis tudunk nekik adni. Nem a magunkéból. Mi már ismerjük azt, aki ennek a világmindenségnek az Ura, Gazdája, és aki az Ő teljes gazdagságát szívesen szétosztja a rászorulók között, de kellenek közvetítők.
Így vagyunk-e jelen a családban? Vagy mindig amiatt morgunk, hogy miért nem azok szolgálnak nekünk, meg mihez van jogunk? Így vagyunk-e jelen ott, ahol egész nap dolgozunk vagy tanulunk? Így vagyunk-e jelen a gyülekezetben? Nem úgy, mint egy étteremben, hogy szolgáljanak fel, aztán majd megállapítom, milyen volt és megyek tovább minden belső változás nélkül. Így vagyunk-e jelen mindenütt, még az utcán és akár a villamoson is?
Ki képes erre? Aki ehhez hozzá akar látni, annak ez jogos kérdése. Csak az, aki küldetésben jár. Jézus azért tudta örömmel fogadni ezeket az éhes embereket, amikor áthúzták az aznapi tervét, amikor meghiúsították a csendesnapot. Ezt olvastuk: „örömmel fogadta őket…” — mert Ő ott is az Atya küldetésében járt. Nem Ő állította össze a programját, pontosabban nem ragaszkodott a maga programjához, mindent kész volt félretenni azért, amit az Atya mondott neki. Láttuk legutóbb, hogy az Atyától való teljes függésben élt, és ez adott neki teljes szabadságot arra, hogy azt végezze, ami az Atyától kapott feladata volt. Ebben bontakozik ki ma is minden engedelmes hívő ember. Nem a magam útját akarom járni, nem a magam feje után akarok menni, hanem a szívem vágya: taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem. Nem én vagyok a magam Istene. A te jó Lelked vezéreljen engem az egyenes földön. (Zsolt 143,10)
Azzal kezdődött, hogy segítsenek magukon. Jézus azt mondta: segítsetek rajtuk ti! Azzal folytatódott: Uram, ez képtelenség! Ezzel fejeződik be: Ami az embereknél lehetetlen, az lehetséges az Istennél.
Ebben a történetben teremtés történt. Itt a teremtő Isten van jelen az emberré lett Jézus Krisztusban. Az Ő hatalma nem lett kisebb kétezer év alatt. Mi ugyanígy számíthatunk Őreá. Kérdés: számolunk-e vele és számítunk-e rá?
Még két buta kérdést hadd tegyek fel. Azért buta, mert ezekre a kérdésekre nincs válasz ebben az igében és találgatni nekünk nem szabad, és nem érdemes. De ezek felmerültek bennem készülés közben.
Az egyik: vajon mi lett a visszhangja ennek? Tízezer ember jóllakott. Ki tudja meddig tartott ez az áldott ingajárat. Ki tudja, mikor és hol tértek nyugovóra? Ez itt nincs leírva, mert itt csak Jézus teremtő nagyságát akarja felragyogtatni ez a történet. Mi lett ennek a visszhangja? Nem tudjuk. Mi szokott lenni ilyenkor? Azt a magunk szempontjából érdemes meggondolni.
Vannak emberek, akik gyorsan napirendre térnek a dolgok felett, azok azt mondhatták ott is: jóllaktunk, ő jól érzi magát ennyitől. Mindig voltak és vannak finnyásak, akik azt mondják: jobban is megsüthették volna ezt az árpakenyeret, én finomabbat sütök. Aztán vannak haspókok, akik megállapítják: már régen ettem ennyit, de most nem kellett érte fizetni. A potyából annyit akar az ember, amennyit csak bír. Aztán mindig vannak elégedetlenek, akik úgy szólnak: milyen későn került rám sor, ők az elején már régen jóllaktak, mire én kaptam.
Vajon volt-e és van-e ma sok olyan hívő, aki Jézus ajándékait átvéve dicsőíti az Istent és hálát ad neki? Vajon odament-e ott valaki Jézushoz, hogy ennyit mondjon: köszönöm? Ismerünk egy történetet, amikor tíz beteget gyógyított meg Jézus egyszerre. Kilenc rohant haza, csak egy ment vissza. Leborult előtte és megköszönte. Egyedül ő került személyes kapcsolatba Jézussal. A többi csak az ajándékát ismerte meg, az ajándékozót nem.
Jó lenne, ha megvizsgálnák sokféle hálátlanságunkat, és elkezdenénk bővölködni a hálaadásban.
A másik ostoba kérdés: vajon a tanítványok vacsoráztak-e? Biztos vagyok benne: igen. Erről sincs itt szó, de Jézus nem szokta éhen dolgoztatni az Ő szolgáit. Lehet, hogy csak utoljára kaptak, mert a szolga általában így szokta: előbb kiszolgálja a reá bízottakat. De biztos, hogy kaptak. Sőt az egyik bibliamagyarázó megkérdezi: miért tizenkét kosár maradt? Mert tizenkét tanítvány volt. Ezek csendesnapokra mentek. Íme, így gondoskodott róluk Isten, hogy megvolt a csendesnapokra szükséges elemózsia. (Ez csak feltételezés.)
A lényeg az, hogy a megoldást ebben a reménytelen, lehetetlen helyzetben Jézus Krisztus adta, mégpedig minden erőlködés és ügyeskedés nélkül. Az Ő isteni hatalmával és az éhesek iránti végtelen szeretetével. Nem az lenne az egyetlen értelmes és hívő emberekhez méltó magatartás, ha mi mindig Őnála kezdenénk? Akkor is, ha nem reménytelen egy helyzet. Akkor is, ha úgy érezzük, hogy valamicskét mi is tudunk tenni a megoldásért. Mindig Őhozzá menni először: Uram, mi a javaslatod? Mi a gondolatod? Miért engedted, hogy ez bekövetkezzék? Mi a célod ezzel? És egyedül csak benne bízni és egyedül tőle várni mindent. Akkor csendes csodákká válna az életünk és nem ilyen erőlködéssé, amilyen gyakran.

A múltkor abbahagyott igehirdetést szerettem volna folytatni ma, úgy ahogy azt akkor megígértem, de ezen a héten olyan sok ostobaságot és hamisságot hallottam a halottak napja kapcsán a rádióban, televízióban, és olvastam a sajtóban, hogy kénytelen vagyok erre reflektálni. Mégpedig azért, mert ez a sok hamisság a mi hitünket érinti.
Ebben a korban, amiben élünk, amikor ilyen nagy szellemi zűrzavar uralkodik, életkérdés, hogy egyre világosabban ismerjük és tudjuk megvallani Isten igaz igéjének a tanítását a különböző kérdésekre vonatkozóan, és ne essünk áldozatul annak a sok hazugságnak, féligazságnak, ami körülvesz bennünket.
Egyre gyakrabban fordul elő az, hogy olyan emberek, akik bizonyos lelki, szellemi, teológiai kérdésekben teljesen tudatlanok, nagy magabiztossággal jelentik ki elképzeléseiket, képzelgéseiket, ötleteiket ezekről a kérdésekről úgy, mintha az, amit mondanak, tény lenne. Mivel a hallgatók többsége sem ismeri Isten igéjét és az erről szóló igazságot, sokan el is hiszik ezeket.
Az elmúlt napokban is filozófus, pszichológus, szociológus, antropológus nyilatkozott arról, hogy mi az élet, mi a halál, mi van a halál után, mit csinálnak az elhunytak — úgy, hogy a saját fantazmagóriáikat hirdették, aminek semmi valóságalapja nem volt.
Nekünk el kell döntenünk, hogy minek tartjuk a Szentírást. Szeretném ezt teljes tisztelettel, de szent komolysággal kérni, hogy lehetőleg még ma mindenki kíméletlen becsületességgel döntse el: mi szá-mára a Biblia, Isten igéje? Hisszük-e valóban azt, hogy Isten Szentlelke vezette a Biblia íróit, éppen ezért a Biblia minden megállapítása igaz, és minden korban igaz és érvényes, kezdve a teremtés leírásától a Krisztus második eljövetelét követő eseményekig.
Ami pedig azt illeti, hogy mi az élet, mi a halál, és milyen állapotban vannak az elhunytak, erre nézve a leghitelesebb információkat mégis csak Jézus Krisztus tudja nekünk megadni. És Ő világosan tanított ezekről a kérdésekről. Tudniillik Ő ott járt. Ő járt a halottak kö-zött, megjárta a poklot, és hitünk szerint Ő most a mennyben készít helyet a benne hívőknek. Amit tehát Ő mond erről, az nem elképzelés, és nem feltételezés, hanem azok tények. Amit Jézus életről, halálról és a halottak állapotáról mond, az igaz. A kérdés csak az: hiszünk-e Jézusnak?
Hadd kérdezzem ilyen világosan — mert szeretném, ha világos vá-laszt adnátok ezekre a kérdésekre: Hazudik Jézus vagy igazat mond? Ezt el kell dönteni, mert e szerint tudjuk komolyan venni, amit Ő mond, vagy könnyedén túltenni magunkat azon. Hisszük-e, hogy Ő mondja-e azt valóban, amit a Szentírás így ad elénk, vagy pedig későbbi korok emberei adtak a szájába bizonyos gondolatokat? Jézusnak hiszünk-e, vagy azoknak, akik koronként más-más fantazmagóriákat hirdetnek, és azzal próbálnak elhitetni bennünket ma is.
Tisztelettel kérem, hogy aki egy kicsit ad magára és a hitére, az döntse el ma: minek tartja a Szentírást? Tények igaz ismertetésének, vagy hazugságok gyűjteményének. Mert e szerint tudunk hozzá igazodni, e szerint lesz a kezünkben egy objektív iránytű, amihez mérhetünk minden egyebet, amit hallunk, olvasunk, vagy sokszor mi magunk is gondolunk.
Hiszem, hogy a teljes Írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra és az igazságban való nevelésre. Mindent, amit hallok és olvasok, sőt, ami magamnak is eszembe jut, ehhez az igaz igéhez akarom mérni. Isten igéje döntse el azt számomra, hogy valami igaz vagy hamis.

* * *
A mai témánk tehát a halottak. Mi van a halál után, mi történhet, és mi nem történhet meg az elhunytakkal, ha tetszik: elhunyt szeretteinkkel?
Szeretnék először néhány mondatot idézni mindabból, amit az elmúlt napokban hallottam és olvastam, és utána a felolvasott ige alapján azt nézzük meg, hogy Jézus Krisztus mit tanít erről a kérdésről.

I.

Ezt írja egy néprajzkutató egyetemi előadó: A halotti pompa mellett szükség van bebiztosításra is, vagyis arra a tudatra, hogy az emberi lét nem zárul le a halállal, hanem üdvösségben folytatódik. Ezért temették el kezdettől az elhunyttal együtt használati tárgyait, ezért tesznek mellé gyakran ételt és italt is.
Kérdezem: felvilágosult, 21. századi emberek komolyan gondoljuk azt, hogy a halottnak szüksége van ételre és italra? Mert a közelmúltban is olvastunk egy jeles nagy temetésről, ahol egész menü-sorozatot temettek az elhunyttal együtt.
Olyat is olvastam, sőt láttam már, hogy a lelkipásztort a palástjában temették el és odatették mellé a Bibliát is. Nem inkább az itt maradottaknak lenne szükségük arra, hogy a Bibliát forgassuk és olvassuk?
Vagy régebben volt annak értelme, hogy a lovát meg a szolgáit is megölték, vele együtt eltemették? Szüksége van neki a lóra a túlvilágon? Az idős bácsinak a görbe botjára szüksége lesz?
Más. Ugyanez a szerző írja: Sokan érzik fontosnak, hogy imádkozzanak a halottért. A rózsafüzér társulatok imaszolgáltatásai segítik a gyászolók megnyugvását. A sokfelé működő halottlátók szolgáltatásai pedig az örök élet reményét erősítik a hozzátartozókban, mert a halottlátó megmondja a halott túlvilági állapotát, és közvetíti a halott kérését, hogy imádkozzanak érte. (Majd erre még visszatérünk).
Egy római katolikus plébános a televízióban így nyilatkozott: halottak napján megszűnik a határ az élők és holtak között. Egyek vagyunk, akik már odaát vannak, akik a tisztítótűzben vannak, és akik még élünk.
Az maga a komolytalanság, hogy ki hogyan indokolja, miért gyújtanak ilyenkor gyertyát. A gyertyagyújtás célja: a síron azért kell gyújtani, hogy ha egy kiszabadult lélek eltévedne, visszataláljon. Na de minden síron ég valami, akkor hova talál vissza? Másutt pedig azért kell gyújtani, részint, hogy távol tartsuk a halottak lelkeit, másrészt, hogy éppen megmutassuk nekik a haza vezető utat.
Szeretnék még egy új divatról, erről a bizonyos halloween őrületről (amit Amerikából importáltunk, ők meg nem is tudják, hogy egy ősi kelta vallási rítus ez) beszélni, mert egyre több gyerekünk szenved emiatt. E „kísértetnapokról” ezt írja a hozzáértő: az anyukák nem tudják, minek is öltöztessék gyermeküket: boszorkánynak, vámpírnak, Drakulának, csontváznak, vérfarkasnak vagy hóhérnak?
A tudományos magyarázat pedig így hangzik: sok szorongás van bennünk, ezt és a haláltól való félelmet is oldja, ha megbarátkozunk és megbarátkoztatjuk gyermekeinket is az ilyen szörnyekkel és szörnyűségekkel. — Közben tényleg sokan nem tudják, hogy ez egy vallási rítus. A kelták október 31-én állatbőrökbe öltöztek, és áldozatokat mutattak be két főistenüknek: a napistennek és a halottak istenének. Ezt majmoljuk most mi is, és amikor ezek a szerencsétlen gyerekek hazakerülnek egy ilyen halloween buliról, vagy kísértetnapról, akkor csodálkoznak a kedves szülők, hogy nem mer elaludni a gyerek, hogy álmában kiabál, éjjel bepisil, nappal pedig agresszíven verekszik, ami korábban nem volt szokása.
Ennyit csak. Néhány megállapítás és megfigyelés a halottak napjával kapcsolatban.

II.

És mit tanít minderről a mi Urunk, Jézus Krisztus?
Ebből a történetből, amit a legtöbben ismertünk, és amit most újra hallottunk, hat olyan fontos igazságot olvashatunk le, amelyekhez jó lenne, ha hozzáigazítanánk a gondolkozásunkat.
1. Az első, amit Jézus másutt is egészen természetes módon hangsúlyoz, hogy van folytatása az emberi létnek a biológiai halálunk után is. Jézus elbeszélésben van egy egészen természetesen hangzó és hangsúlyos és. Azt olvastuk itt: „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is és eltemették, és amint a pokolban kínok között gyötrődött, látta távolról Ábrahámot.”
Meghalt és… Vagyis a biológiai halálunk, ahogy mondani szoktuk nem pont az élet mondatának a végén, hanem kettőspont. Nem mindennek van végre a meghalásunkkal, hanem csak ennek a földi létnek, a testi funkcióknak. Más létformában, de tovább létezik minden ember, a nem hívők is. (Ez is az egyik keresztény szektának a tévtanítása, hogy azoknak megszűnik az élete.)
Ez a 60, 70, 80 kilónyi, amit mi testnek nevezünk, elporlad. Porból lett és porrá lesz, de az ember több mint ez a 60 kilónyi víz, kötőszövet és szaruanyag, és az, ami több, amit így szoktunk mondani kicsit pontatlanul: lélek, az tovább él. Ezért felesleges eltemetni ételtitalt az elhunytakkal, mert a lélek nem eszik töltött káposztát, és nem iszik rá Unicumot, mint ahogy olvashattuk egy közelmúltban lezajlott nagy temetésről.
Ez tehát az első, amit Jézus mond: nincs vége mindennek a halálunkkal, csak ennek a földi létnek van vége, és az ember személyisége tovább létezik.
2. A másik, amit megtudunk ebből, hogy nem mindenki ugyanolyan körülmények között létezik tovább. Hiszen ezt olvastuk: meghalt a koldus és felvitték az angyalok Ábraház kebelére. Meghalt a gazdag is, és ő a pokolból látja távolról Ábrahámot.
Az egyik Ábrahám kebelére kerül, a másik meg a pokolba, ahonnan csak távolról látja amazt és Ábrahámot. Ez a kifejezés: Ábrahám kebele, az élő Istennel való közösséget, újszövetségi szóval: az üdvösséget, az örök életet jelenti. A másik szó pedig egyértelmű, Jézus is használja ezt, akármennyire szeretnék is modern teológusok kiradírozni az Újszövetségből: a másik ember a pokolba került. A pokol pedig az Isten végleges távollétének, hiányának az állapota.
Az egyik az Istennel való közösségbe, a másik egy olyan állapotba, ahonnan teljesen hiányzik az Isten jelenléte és ezen már változtatni nem is lehet.
Ez tehát: „odaát”, egyáltalán nem egyértelmű megjelölés, mert odaát kétféle állapotban élnek az emberek, mint ahogy itt is kétféle állapotban vagyunk. Vannak, akik már itt az élő Istennel hit által lelki közösségben élnek, és vannak, akik Isten nélkül élnek. De ez odaát is így lesz.
Jézus tehát világosan tanítja: van üdvösség és van kárhozat. Akármennyire ellenszenves is némely kifejezés, mondom a Biblia kifejezéseit: van mennyország és van pokol. És a halála után ki az egyik helyre, ki a másik helyre kerül. Nincs harmadik hely, nincs átmenet, nincs közbülső állapot. A purgatóriumról, a tisztítótűzről szóló téves tanítás Pál apostol egy mondatának a félreértésén alapul. Jézus azonban egészen szemléletesen beszél arról, hogy csak kétféle állapot van odaát.
Amikor azt olvassuk: mint Bíró beül a maga ítélőszékébe, eléje gyűjtetnek mind a népek és szétválasztja őket. Van, akit a jobb keze felől állít, van, akit bal keze felől. A jobb keze felől állóknak azt mondja: gyertek én Atyámnak áldottai, örököljétek az országot, amely nektek készítettet, a bal keze felől állóknak pedig azt mondja: nem ismerlek titeket, távozzatok tőlem az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett! Nincs Jézusnak harmadik keze, nincs egy harmadik csoport, csak ez a két lehetőség van. Ez az Ő világos tanítása. (Mt 25,31-46).
3. A harmadik, amit megtudhatunk ebből a történetből, hogy van összefüggés az ember földi élete és örök sorsa között. Ez az istentelen és embertelen gazdag az Isten nélküli állapotba került és Isten nélkül kell eltöltenie az örökkévalóságot. Az istenfélő ember pedig, aki már itt közösségben él Istennel a hit által, vele közösségben töltheti el az örökkévalóságot. Itt a döntő Jézusnak a személye, és az, hogy ki hogyan viszonyul Jézushoz ebben az életben.
„Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) Nem akkor haragszik meg rá Isten. Mindnyájan úgy születünk, hogy az Isten haragja van rajtunk az ellene való lázadás, a bűn miatt. Ez alól a harag alól kerülhet ki az ember, amikor megtér, amikor hisz Jézusban.
Ez a kétféle állapot van tehát: aki hisz, annak örök élete van már itt, és aki nem enged Őneki, az nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.
4. A negyedik, ami kiderül Jézus tanításából: az örökkévaló sorsunk a halálunk pillanatában eldől és ezen később sem lehet semmi módon változtatni. Ez egészen nyilvánvaló ebből a történetből, amit itt olvastunk. Meghal az egyik, és az angyalok azonnal az Ábrahám kebelére viszik. Meghal a másik, és azonnal a pokolba kerül. És eszébe sem jut, hogy onnan kikerülhetne, mert ez lehetetlen. Csak azt kéri Ábrahámtól meg Lázártól, hogy az ott elszenvedett kínjain enyhítsenek egy kicsit, ha lehetséges.
Benne van ebben az a tanítás is, hogy egy életünk van. A Bibliától távol áll az újra testet öltés, az úgynevezett reinkarnáció téves tanítása. A Biblia azt mondja: egy életünk van, ez megismételhetetlen, és vagy ebben az életben kikerül valaki az Isten haragja alól, hisz Jézusban, vagy pedig a halála után nincs többé lehetősége a megtérésre. Ezért felesleges imádkoznunk a halottakért. A Bibliában sehol nincs szó arról, hogy valaki imádkozik a halottaiért. Mert ha ők üdvösséget kaptak, akkor mit kérhetünk még a számukra. Mindenük megvan, amit ember Isten kegyelméből megkaphat. Ha pedig az Isten haragja alatt maradtak, és Isten nélkül kell eltölteniük az örökkévalóságot, akkor meg semmi módon nem tudjuk onnan kisegíteni, kiimádkozni sem őket.
5. Az ötödik, ami világos ebből a történetből, hogy a halottak lelke nem jár vissza. Nem kóborolnak, bolyonganak a halottak, a halotti lelkek. Ezt kéri ez a gazdag Ábrahámtól: küldd már vissza Lázárt, hogy szóljon a testvéreimnek, mert azok is olyan hitetlenek, mint én voltam, és azok is ide fognak kerülni. De hogy ne kerüljenek ide, menjen vissza valaki a halottak közül. És kiderül: ez lehetetlen. Erre nincs lehetőség. Nagy szakadék van — olvassuk itt — az üdvözültek és az elkárhozottak között, de ugyanilyen nagy szakadék van élők és holtak között is. És ezen a szakadékon nincs átmenetel. Nincs jövés-menés. Sem innen oda, sem onnan ide. Eldőlt a sorsuk azoknak, akik meghaltak, és ezen változtatni nem lehet. Isten pedig nem engedi, hogy az övéinek a lelkét bolygassák, és ide-oda hívogassák. Ők maguktól meg nem indulnak el vándorolni — ahogyan ezek a népies, babonás hiedelmek tartják.
Ha pedig valaki mégis Isten tilalma ellenére át akar hatolni ezen a nagy szakadékon, és a spiritizmus ördögi eszközeivel megpróbál érintkezni a halottak lelkével, akkor nem a halottak lelkével fog találkozni, hanem démoni lelkekkel, és ennek minden ilyen összejövetelen részt vett ember életében megvannak a szomorú következményei. Erre nézve a lelkigondozó hátborzongató történeteket tudna mondani, de most nem akar. Ezért tiltja Isten igéje több helyen határozottan, hogy bármi módon keressük a kapcsolatot a halottakkal.
Egy igét hadd olvassak az Ézs 8. részéből: „Ha majd ezt mondják nektek, hogy forduljatok a halottídézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett? A törvényre és az igére figyeljetek!” (19-20)
Isten a mi érdekünkben megtiltotta, hogy bármiféle kapcsolatot keressünk az elhunytakkal. Ezért nem imádkozunk hozzájuk, és nem imádkozunk értük. Ezért egy hívő ember nem kezd el beszélgetni az elhunyt anyukájával vagy gyermekével, hanem — ha már beszélni akar —, akkor Istennek köszönje meg, hogy adta őt, és egyedül Istennel legyen kapcsolata.
A Biblia egyetlen olyan szempontot említ, ami a halottakra emlékeztet minket: ha hívők voltak, kövessétek hitüket. A hitüket lehet és kell követnünk, de nem velük kell kapcsolatot keresnünk. (Zsid 13,7).
6. Az utolsó, amit hangsúlyoz itt a történet végén Jézus, kétszer is elmondja: egyedül Isten igéje menthet ki mindnyájunkat a pokolból, s menthet meg a pokoltól.
Ez a gazdag aggódni kezd a testvéreiért. Ott már világosan lát. Ott már látja, hogy Isten nélkül élt, és azok is úgy élnek. És aki Isten nélkül él, az Isten nélkül fog meghalni, és Isten nélkül kell eltöltenie az örökkévalóságot. Ez maga a borzalom. Ettől akarja megmenteni az öt testvérét.
Nosza, menjen el hozzájuk Lázár és figyelmeztesse őket erre. És erre a javaslatra a válasz egy határozott nem. Innen már nem megy oda senki. Hát akkor hogyan lehet segíteni rajtuk? Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat! Mózes és a próféták az akkori Szentírásnak, az írásba foglalt Ószövetségnek a megjelölése volt. Vagyis azt hallja ez az aggódó ember, hogy van Bibliájuk. Neked sem kellett a Biblia, azért kerültél ide. Ha ők felismerik, hogy a Biblia, és az Isten igéjébe vetett hit mentheti meg őket a kárhozattól, akkor meg fognak menekülni.
Ez a gazdag ember azonban elszánt, és azt mondja: nem úgy atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki, arra majd felfigyelnek. És erre újra elhangzik a nem. Mert ha a Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül menne. De egyébként sem mehet senki.
Isten igéjének az erejéről beszél itt Jézus. Arról, hogy Isten igéjének olyan ereje van, hogy kiragadhat minket a pokolból. Hogy egy teljesen hitetlen ember szívében hitet támaszt. Hogy aki az Istennek háttal van — mint ez a gazdag, meg az öt testvére is —, az eljuthat oda, hogy leborul a szent Isten előtt. Kapcsolatba, közösségre kerül vele, már itt az övé lesz az élet, az örök élet, az üdvösség. Már itt elkezdődik a számára a mennyország, és ez csak kiteljesedik majd akkor, amikor lehunyja a szemét és megáll a szíve. Ilyen ereje van Isten igéjének. Hisszük-e ezt? Így vesszük-e a kezükbe naponta, és naponta a kezünkbe vesszük-e? Van-e ilyen becsülete előttünk minden olyan alkalomnak, amikor Isten igéjének a magyarázatát hallhatjuk?
Ha Mózesre és a prófétákra hallgatnak — mondja itt az ige —, akkor megmenekülnek. Ez az egyetlen útja megmenekülésünknek: Isten igéjének a komolyan vétele, a szívünkbe fogadása, az annak való engedelmeskedés.
Hat dolgot egyszerre nem lehet megjegyezni. Hadd ismételjem el még egyszer:
Jézus világosan beszél arról, hogy a halállal nincs vége mindennek.
A földi létünknek van folytatása, de a folytatás nem egyforma, nem minden halott boldog. Ezt mondja az ige: „Boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg… Mert van mennyország, van pokol. (Jel 14,13)
Van összefüggés a földi életünk és az öröklétünk között. Akinek már itt közössége van Istennel, annak lesz odaát is. Aki itt visszautasítja Őt, az nélküle marad ott is.
A negyedik különösen is fontos: a halál pillanatában eldől minden ember örök sorsa, és ezen a későbbiekben nem lehet változtatni. Megtérni csak itt lehet.
Azután láttuk: a halottak lelkei nem bolyonganak. Nem lehet innen oda, és onnan idejönni. Aki pedig a spiritizmussal kísérletezik, az nagy árat fizet érte.
Végül: Jézus azt hangsúlyozza itt: egy valami segíthet rajtunk, és ez Isten igaz igéje. Mégpedig az írott igét említi itt: van Mózesük és vannak prófétáik. Nekünk meg már van evangéliumunk is, meg vannak apostoli levelek is. Még teljesebb az írott ige, és Isten az akaratát és önmagát egészen kijelentette a Szentírásban.
Boldog ember az, aki ezt komolyan veszi.

*****

Szeretnék befejezésül függelékképpen még felolvasni valamit. Van nekünk két csodálatosan szép, világos és ma is időszerű református hitvallásunk: a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás. Ez utóbbit még kevésbé ismerik a gyülekezetek, mint az előbbit. Ebből szeretnék felolvasni egy szakaszt, amelyik pontosan arról szól, amiről most beszéltünk, és amiről annyi badarságot hallottam az elmúlt héten mindenféle forrásból.
Tehát a Második Helvét Hitvallás ezt írja a halottakhoz való viszonyunkról: „A Szentírás azt parancsolja, hogy a hívek testét mint a Szentlélek templomát, amelyről hisszük, hogy fel fog támadni az utolsó napon, tisztességesen és babonaság nélkül át kell adni az anyaföldnek, sőt azokról, akik az Úrban szentül elaludtak, tisztességesen meg kell emlékezni és a hátramaradottak, vagyis özvegyeik és árváik iránt minden kegyeletes kötelességet teljesíteni kell. A holtak körül való másnemű gondoskodásról nem tanítunk. Tehát nagyon elítéljük a cinikusokat, akik a holttestekkel nem törődnek, vagy pedig hanyagul és a legkisebb tisztelet nélkül hányják őket a földe, soha egy jó szót nem ejtenek róluk és a hátramaradottakkal a legkevésbé sem törődnek. Elítéljük viszont azokat is, akik igen szertelenül és fonákul buzgólkodnak a halottak körül, akik pogányok módjára siratják őket, és halottaikért áldoznak és pénzért bizonyos imádságokat mondatnak. Ilyenféle szolgálataikkal akarják kiszabadítani őket azokból a gyötrelmekből, amelyekbe a halál révén jutottak, és úgy vélik, hogy efféle kántálásokkal ki is lehet őket onnan szabadítani. Hisszük, hogy a hívők a testi halálból egyenesen Krisztushoz költöznek, és ezért egyáltalában nem szorulnak rá az élők közbenjárására, a halottakért való könyörgéseire, egyszóval azoknak bárminemű szolgáltatására. Hisszük azt is, hogy a hitetlenek egyenesen a pokolba vettetnek, ahonnan az élőknek semmiféle buzgólkodása sem nyitja meg az istentelenek számára a szabadulás útját.
Az pedig, amit egyesek a tisztítótűzről tanítanak, ellentmond a keresztyén hitnek, annak tudniillik, hogy hiszem bűneim bocsánatát és az örök életet. A Krisztus által való teljes megtisztulásnak és Krisztus Urunk ígéretének is ellentmond, aki ezt ígérte: Bizony, mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van. (Jn 5,24).
Amit pedig a szellemekről, vagy a holtak lelkéről mondanak, hogy néha megjelennek az élőknek és tőlük olyan szolgálatokat kérnek, amelyek által megszabadulhatnának, az ilyen kísérteteket az ördög incselkedései, mesterkedései és ámításai közé soroljuk, mert ő képes a világosság angyalának is változtatni magát, hogy megtévessze azokat, akik igaz hitben járnak. Az Úr az Ótestamentumban megtiltotta, hogy az igazságot a halottaktól tudakoljuk, és hogy bármilyen kapcsolatot tartsunk fenn a szellemekkel.” (26. fejezet)
Jézus tanításában elhangzik a gazdagnak ez az intés: „Van Mózesük és prófétáik, hallgassák azokat. Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad.”