Cseri Kálmán

A mai napon az Úr Jézus Krisztus szenvedésére és kínhalálára emlékezünk. Azt vizsgáljuk meg most Isten igéjének a világosságánál, hogy mennyit kellett neki szenvednie, miért kellett szenvednie, és aztán egy kicsit részletesebben majd arra figyeljünk, hogyan szenvedett a mi Urunk?
1. Miben állt Jézusnak a szenvedése?
Többször volt már szó arról, hogy az Ő egész földi élete egyetlen folyamatos szenvedés volt. Kezdődött a testetöltéssel, amikor otthagyta a mennyei dicsőséget, mert csak így lehetett rajtunk segíteni, magára vette a mi emberi természetünket, testünket, annak minden nyomorúságával együtt. Aztán folytatódott azzal, hogy mindvégig körülvette Őt valami egészen felfokozott kicsinyesség, értetlenség, gyanakvás, rosszhiszeműség, irigység, féltékenység, gáncsoskodás, hitetlenség. Egész végig ellenszélben végezte a megváltás munkáját.
Nagypénteken pedig ismerjük a Bibliából, meg olvasmányainkból, hogy milyen iszonyatos fizikai szenvedéseket vállalt a kereszthalál kapcsán. Azt pedig elképzelni sem tudjuk, hogy milyen volt az a lelki szenvedés, amit az okozott neki, amit így olvastunk Ézsaiásnál: Isten Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért. Nekünk fogalmunk sincs arról, hogy mit jelenthetett az, hogy mindannyiunk, minden bűnének az Isten igazsága szerinti ítéletét magára vállalta Ő, aki soha bűnt nem ismert és nem cselekedett.
Pál apostol így írja le: „Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk.” (2Kor 5,21). Felfogni sem tudjuk, hogy ez mit jelenthetett neki,
Péter apostol is vall erről, amikor azt írja: „A mi bűneinket egyedül vitte fel az Ő testében a keresztfára.” (1Pét 2,24). Csak csodálni tudjuk ezért Őt, áldani és magasztalni, és egy egész élet is kevés ahhoz, hogy a hálánkat valami módon kifejezzük.
2. Miért szenvedett Jézus?
Röviden máris hallottuk, hogy miért. De az, aki bűn nélkül való, már attól is szenved, hogy látja a bűnt és annak a rontását. Jézus pedig nem csak nézte a bűnünket, hanem magára vállalta annak a következményével, a kárhozattal együtt. Jézus helyettünk megjárta a poklot is. Átélte az Istentől való elhagyatottságot. Ezért kiáltott fel szenvedése mélypontján a kereszten: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem? (Mt 27,46).
Ennek azonban, hogy Ő a mi ítéletünket magára vette, és maradék nélkül elszenvedte, az a gyümölcse, hogy Isten azt még egyszer rajtunk már nem hajtja végre. Aki a megfeszített Jézusban hisz, az kegyelmet kap Istentől.
Ezért ujjong a Zsidókhoz írt levél szerzője: a mi Urunk „egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” Jézus tökéletes elégtételt szerzett. (Zsid 10,10, 14).
Nem véletlen az, hogy a Jelenések könyve arról ad számot, hogy a mennyei seregek szüntelenül magasztalják Őt: „Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás. Mert megölettél és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből.” (Jel 5,12, 9/b).
Arra a kérdésre tehát, hogy mennyit szenvedett Jézus, értelmes választ adni nem tudunk. Elképzelhetetlenül sokat. Mindazt elszenvedte, amire szükség volt a mi szabadulásunkért.
És miért szenvedett? Azért, amit énekeltünk most ebben a szép énekben. Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre!
3. Egy kicsit részletesebben nézzük meg a Szentírásból azt, hogy hogyan szenvedett. Mégpedig azért, mert más okból kifolyólag, de nekünk is bőven kijut sokféle szenvedésből. Jézus többször említette, hogy Ő példát adott a benne hívőknek, hogy helyesen tudjanak élni. Meg lehet tanulni helyesen szenvedni is. A szenvedő Krisztus ehhez is segítséget tud adni nekünk.
Mi jellemezte Jézus szenvedését?
a) Mindenekelőtt azt látjuk a róla szóló bibliai híradásokból, hogy Ő vállalta ezt a szenvedést. Ő tudta mi vár rá, és nem akart kibújni alóla, nem akarta megkisebbíteni, nem akarta másra áthárítani. Nem tiltakozott ellene, hanem vállalta azt, amibe a mi szabadításunk, megváltásunk került.
Előfordult, hogy felsóhajtott: Meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Sőt egy alkalommal sírt is népének a keményszívűségét látva, de nem menekült el a szenvedés elől.
Amikor a kereszthalála előtti utolsó éjszakán teljes súlyával ránehezedett már az emberiség bűnterhe, akkor azt kérdezte az Atyától: vajon ki kell-e innia egészen a szenvedések poharát? S miközben ezt mondta, a folytatás már így hangzik: Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. És a Gecsemáné-kerti imaharcában még kétszer elmondja, hogy Ő mindenképpen az Atyának akar engedelmeskedni, kerül, amibe kerül. És amikor a harmadik ilyen imádsága is véget ért, akkor jelent meg ott Júdás a pribékekkel, akik aztán letartóztatták Jézust. Készen volt arra, hogy egészen elhordozza ezt a szenvedést.
Amikor már a kereszten volt és haldokolt, egy jótét lélek könnyíteni akart a szenvedésén, és olvassuk az evangéliumban, hogy olyan italt adott, amibe volt egy kis kábítószer is keverve, de Jézus nem fogadta el. Ő józanul, teljes tudattal akarta végigszenvedni azt, amit vállalt. Vállalta tehát a szenvedést.
b) A másik jellemvonása azt volt, hogy állhatatosan, kitartóan, teljes engedelmességgel hordozta ezeket a szenvedéseket, pedig az ördög megpróbálta Őt többször letéríteni erről az útról. Mindjárt az elején, nyilvános fellépésekor, azt javasolta: ugorjon le a templom párkányáról és akkor mindjárt népszerű lesz. Aztán felajánlotta, hogy most mindjárt elkezdhetné a föld országai feletti uralkodást, majd ő segít neki. És még az utolsó pillanatokban, itt a kereszten is, elhangzik a cinikus, gonosz kiáltás: ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és majd hiszünk neked.
Sok mindent elkövetett a gonosz, hogy Őt letérítse az engedelmesség útjáról. Jézus azonban tántoríthatatlanul mindvégig megmaradt azon az úton, amelyik kínokkal volt kikövezve, mert tudta, hogy csak így éri el azt a célt, ami felé elindult. És ugyanígy ragaszkodtak és ragaszkodnak Őhozzá ma is azok, akik az Ő nevéért vértanúságot szenvednek, mert évente százezrek halnak ám meg ma is, csak azért, mert Jézus Krisztust nem hajlandók megtagadni, hanem Őt Megváltójuknak, Uruknak, Isten Fiának vallják.
Ezek az emberek komolyan veszik azt, ami a Zsidókhoz írt levélben szinte refrénként ismétlődik: Mindvégig erősen ragaszkodjunk a mi Urunkhoz. Jézus ezt tette.
c) Aztán megfigyelhetjük, hogy Ő imádkozva szenvedett. Szenvedésekkel teli életét végig imádkozta. Folyamatosan kapcsolatban maradt az Atyával. Minden alkalmat megragadott arra, hogy az imádság csatornáján át mennyei erők áradjanak újra és újra az életébe, és ez a szüntelen imádkozás megtartotta Őt küldetésének az útján.
És mivel így imádkozott, ezért tudott nemcsak megbocsátani azoknak, akik neki szenvedést okoztak, hanem tudott őszintén, odaadóan imádkozni értük is. A kereszten szinte utolsó leheletével azokat mentegeti az igazságos Isten előtt, akik Őt odajuttatták. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34).
És olyan kedves az, megint csak nagypénteki jelenet, hogy ott a kereszten, amikor már egészen közel érezte a halálát, a gyerekek esti imádságát mondja el. Ez is zsoltárból vett idézet. „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Imádkozva másként bírja a szenvedést mindenki.
d) Az is kitűnik az evangéliumokból, hogy Jézus csendben, szótlanul hordozta szenvedéseit. Szelíden, némán hordozott minden megaláztatást is, amiben sokszor, sokféleképpen volt része.
Valóban úgy, ahogy itt Ézsaiásnál olvastuk: Mint Bárány az ő nyírője előtt néma, száját nem nyitotta meg. Pedig Őt aztán gúnyolták, csúfolták, megalázták, ahol és ahogyan csak lehetett mindenütt, és mindenhogyan. És mondhatná valaki: azért önérzete csak lehetett neki is, meg bánthatta ez a büszkeségét és hiúságát. Csakhogy Őneki nem volt büszkesége, hiúsága, mert neki nem az az utálatos bűntől összeroncsolt természete volt, mint nekünk, hanem isteni, bűn nélküli természete. Ennek ellenére fájt ez a gúnyolás is, és minden azzal kapcsolatos dolog.
Ő azonban még isteni hatalmát sem mutatta meg azoknak, akik bántották, pedig isteni teljhatalommal függött a kereszten is. Gondoljatok arra, hogy milyen (a szó nemes értelmében mondom most) fölényes gesztussal utalja be azt a rablógyilkost a mennyországba egyetlen mondatával. Könyörög az az ember: emlékezz meg rólam, majd ha eljössz a te királyságodba. Jézus azt mondja: nem majd, még ma velem leszel a Paradicsomban. Ilyet csak az Isten tud mondani. Ehhez csak neki van hatalma, joga és szeretete. Ő azonban ezt az isteni hatalmát a kereszten is elrejtette, és amikor biztatják, hogy szálljon le, azt mondja: gondoljátok, hogy nem parancsolhatnék ide akár tizenkét légió angyalt? De akkor hogyan teljesednének be az Írások? Ő elrejtette istenségét szenvedése közepette is, mert így akarta végigjárni a szenvedések útját.
e) Végül megtudjuk Jézus szenvedéséből, hogy Ő a legnagyobb kínok között is világosan látta azt a dicsőséget, ami már akkor az övé volt, és ami majd a szenvedései után lesz nyilvánvalóvá mindenki előtt. Ő tudta, hogy nem a szenvedés az utolsó fejezet az életében. Azt követi az Atyától elkészített dicsőség, és ennek a tudatában maradt alázatos minden helyzetben.
Amikor Kajafás előtt vallatják, és ott már verték is, meg szembe köpdösték, Kajafás azt mondja, zárjuk rövidre a dolgot. Egy kérdésre válaszolj: Te vagy a Krisztus, az Isten Fia, vagy nem? „Jézus ekkor így felelt: Te mondtad. Sőt mondom nektek, mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül és eljön az ég felhőin.” (Mt 26,63-64). Mondja ezt a megköpdösött, megpofozott, megkötözött Jézus.
Közvetlenül ez előtt, amikor az Ő második eljöveteléről beszél tanítványainak, azt mondta: Feltűnik majd az Emberfiának jele az égen, és megláttok engem nagy hatalommal, és dicsőséggel. Ő a legmélyebb megaláztatásban, szenvedései között is tudatában volt ennek.
Ez az a néhány legfontosabb jellemző, amit Jézus szenvedéséről, a szenvedő Krisztusról a Szentírás alapján mondhatunk. Ő vállalta a szenvedést. Állhatatos maradt mindvégig, nem futamodott meg. Imádkozva szenvedett. Csendben, szó nélkül tűrte szenvedéseit, és ugyanakkor látta azt a dicsőséget is, ami készen volt a számára.
4) Ha azt mondottuk, hogy Jézus példát adott nekünk és meg akar tanítani minket helyesen szenvedni, mert szenvedés nélküli élet ezen a földön nincs, akkor mi az, amit megtanulhatunk tőle?
Nem szabad elfelejtenünk, hogy alapvetően különbözik az Ő szenvedése a mienktől, mert Ő, mint ahogy az többször elhangzott már ma este, a mi bűneink büntetését szenvedte el tökéletesen, hiánytalanul, maradék nélkül. Ő Isten igazságát elégítette ki. Éppen ezért nekünk nem kell, és nem is lehet vezekelnünk a bűneinkért. Nekünk egyetlen lehetőségünk van, ha valaki szabadulni akar a bűntudattól és az önvádtól, komolyan venni, hogy Jézus érdeméért Isten minden benne hívőnek teljes bocsánatot ad. Ezért a bocsánatért jelentkezhet hittel az, aki ezt valóban hiszi. Egyébként semmit nem tehetünk önmagunkért, de nem is kell, mert Jézus mindent megtett.
Azonban ez a világ a bűn által megrontott világ, és emiatt mindnyájan szenvedünk. Van betegség, nélkülözés, békétlenség, magányosság, csalódások érnek bennünket, és ezek alól egyikünk sem kivétel. Ráadásul, akik Krisztusban hisznek, azoknak mindig kellett és ma is kell szenvedniük az Ő nevéért sokféle gúnyt és hátratételt is. Tudunk-e vajon úgy szenvedni, ahogyan arra a nagypénteken keresztre feszített Jézus példát ad?
Tudjuk-e vállalni ezeket a szenvedéseket. Olyan sok tiltakozás van bennünk. Szeretnénk másra áthárítani a szenvedéseink egy részét. Szeretnénk lefaragni belőlük állandóan. Megkisebbíteni. Vagy legalább is zúgolódunk, panaszkodunk, vagy dicsekszünk velük. De örökké téma, mintha valami rendellenes dolog történne. Sokakat nem jellemez az, amit úgy szoktak mondani, hogy valaki aláigazítja a vállát annak a tehernek, amit rátesznek. Ha valaki így vállalja, magára veszi, hordozza, akkor sokkal könnyebb, mintha állandóan tiltakozik ellene, de mégis hordoznia kell. Ugyanaz a teher ebben az esetben nehezebbé válik.
Tanuljuk meg Jézustól bizalommal elfogadni a terheinket. Van, amitől szabadulni lehet és kell, de amit hordoznunk kell, azt Istenbe vetett bizalommal hordozzuk, tudva azt, hogy Ő pontosan ismeri a mi teherbíró képességünket, és nem azt akarja, hogy összeroskadjunk, hanem azt, hogy teherhordozás közben is megerősödjünk.
Aztán jellemez-e minket ez az állhatatosság? Olyan sokan voltak és vannak, akik megijednek a Krisztusért vállalandó szenvedéstől is, és képesek őt még megtagadni is. Egy ideig követik Őt — így olvassuk a magvető példázatában is —, aztán, ha valami próbatételt kell érte vállalni, akkor eltávolodnak. Ez a tántoríthatatlan állhatatosság, a „mindvégig, erősen” jellemző lehet ránk. Szabad ezért imádkozni, és engedni, hogy az Úr Jézus megerősítsen minket.
Az imádság nekünk is nagy lehetőség. Szenvedéseink közben még mélyebben, még inkább odafordulhatunk a mi Urunkhoz, és megtapasztalhatjuk, hogy nem csak a nagy Pál mondhatta el: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít, hanem ilyen magunkfajta kis keresztyének is. Mert Jézus ma sem kisebb, és Ő nem nézi, hogy egyedül küszködjünk a terheinkkel, hanem folyósítja azt az erőt, amire szükségünk van. Ezért tudnak sokan nemcsak a maguk terhével győztesen megharcolni, hanem mások terhét is magukra venni. Ez a titka annak is, hogy sokan, akik Jézusért vállalnak ma szenvedést, örömmel tudják azt vállalni. Az ilyen imádkozó ember képes arra is, hogy meg tud bocsátani azoknak, és őszintén tud imádkozni azokért, akik neki szenvedést okoznak.
Aztán sokszor hiányzik belőlünk az a csendesség, amivel Jézus szenvedett. Azonnal kész az ajkunkon a visszavágás. Az első reflexünk a legkisebb sértésre sokszor az, hogy ökölbe rándul a kezünk. Mit mondott rólam, ráadásul kiknek. Majd én is tudok róla, s már tervezzük a bosszút. Ott lapul a szívünk mélyén sok bosszúvágy, és sokszor tehetetlenségünkben, amikor nem tudunk bosszút állni, önmagunkat mérgezzük meg azzal, hogy mérgesek maradunk, és nincs földelésünk, ami levezetné ezeket a feszültségeket, ha nincs igazi közösségünk azzal a Jézussal, aki csendesen szenvedett, mint bárány az ő nyírője előtt, és aki tudta, hogy mikor kell megszólalnia.
Éppen a nagypénteki események során volt olyan jelenet, amikor Jézus úgy érezte, hogy mindenestől igaztalanul vágta pofon a főpap egyik szolgája, és akkor azt mondta: most miért vágtál pofon? Ha jogosan, bizonyítsd be. Ha pedig nem, akkor ne pofozkodj. Ez is jellemző a szenvedő Jézusra, de ezt mindig a másik érdekében mondja. Nem a maga hiúsága, érzékenykedése szólal meg, hanem a másikat szeretné józanítani, tanítani.
Végül mi is tudhatjuk azt, hogy akik Jézusban hisznek, azoknak el van készítve ugyanaz a dicsőség, ami a mi Megváltónké. Ő ezt megígérte nekünk, és a szenvedő keresztyének erre gyakran gondoltak.
Pál apostol ezt írja a Római levélben: „Ha vele együtt szenvedünk, vele együtt fogunk megdicsőülni is. Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz majd rajtunk.” (Róm 8,17-18).
Péter apostol a nagyon sokat szenvedő keresztyéneket szintén ugyanezzel bátorítja: „Szeretteim! Ne rémüljetek meg attól a szenvedéstől, amit most el kell hordoznotok, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt, amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az Ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke megnyugszik rajtatok.” (1Pt 4,12-14).
Ezt nem mi találtuk ki, hogy legyen valami olcsó vigasztalásunk a szenvedések tüzében, hanem ez Isten ígérete. Éppen ezért igaz, és nyugodtan bízhatunk benne.
Ettől nem fáj kevésbé az embernek az éppen elhordozott fizikai vagy lelki fájdalom, de egészen másként tudja hordozni azt. Felesleges erőket nem tékozol el, és túllát mindig a pillanatnyi helyzetén. Komolyan veszi a láthatatlanokat is. Komolyan veszi azt, amit Ézsaiás könyvéből olvastunk, hogy Jézus kereszthalála nem volt hiábavaló. Személy szerint mindannyiunk adósságát fizette Ő ott ki. „Bűneink miatt törték össze, a mi vétkeink miatt kapott sebeket. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen.” Békességünk még a szenvedések közepette is.
Hadd fejezzem be azzal az igével, amivel megint csak a Zsidókhoz írt levél szerzője a sokat szenvedő keresztyéneket bátorította, amikor Jézus példájára hivatkozott. „Mivel Ő maga is (Jézus) kísértést szenvedett, tud segíteni azoknak, akik különféle kísértésekbe esnek. „Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni a mi erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk hát bizalommal Őhozzá.” (Zsid 2,18, 4,15).
Jézus Krisztus kereszten való szenvedése a mi bűneinkért való szenvedés. Ezt nem szabad elfelejtenünk. A szenvedő Krisztus a benne hívőket tanítgatja keresztet hordozni, töviseket hordozni, szenvedések között is kiegyensúlyozottan, reménységgel, békességben, sőt derűsen élni. Ő megtanít minket arra, hogy vállaljuk terheinket, állhatatosak maradjunk, és hozzá is hűségesek a szenvedések közepette. Még a szenvedések is egyre mélyebb, őszintébb imádságra neveljenek bennünket. Tanuljunk meg csendesen szenvedni, és csak akkor megszólalni, ha az a másiknak használ. El ne felejtsük, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amit kereszthalálával is szerzett meg a benne hívőknek.

A Jézus Krisztusról szóló sorozatban ma Jézus hazaszeretetéről lesz szó. Pontosabban arról, hogy Jézus szerette azt a népet, amiből emberi eredetét tekintve származott. Még pontosabban: Jézus nagyon szerette és szeret minden népet és minden embert, de mindegyiknél jobban szerette azt a népet, amelyikből emberi eredetét tekintve származott. A Biblia ezt egészen természetesnek tartja.
Jézusnak nagy szíve volt és van, belefér az egész emberiség. De külön helye van benne az Ő népének, a választott népnek. Ő ebben is példát adott azoknak, akik követni akarják Őt.
Vajon Jézus ezzel megbántott-e valakit? Azzal, hogy egy kis népet még jobban szeretett, mint a többit, vétett-e a többi ellen? Tudjuk a Szentírásból, hogy Ő megtett mindent mindannyiunkért, az egész emberiségért. Megkaptunk Jézustól mindent, amit csak tőle kaphatunk, ami nélkül nincs üdvösségünk. Megkapta ezt tőle a mi eredetileg pogány népünk is. Ő tehát senkit nem rövidített meg azzal, hogy saját népét még jobban szerette, mint a többit.
Azért szükséges erről beszélni, mert sok ember fejében összevisszaság van az ezzel kapcsolatos fogalmakat és érzéseket tekintve. Hazaszeretet, nacionalizmus, sovinizmus egymásra hányva van sok ember gondolkozásában, holott ezen fogalmak mindegyikének pontos jelentése van, és nekünk mindegyiket a maga helyén, egészen pontosan körülhatárolt jelentéssel kell használnunk, ha intelligensen és becsü-letesen akarunk ezekről gondolkozni és beszélni. Jézus így gondolkozott ezekről.
Három fejezetben szeretném elmondani röviden azt, amit Isten igéjéből megismerhetünk erről. Szeretném hangsúlyozni, hogy minket az érdekel, hogy Isten igéje mit tanít ezekről a kérdésekről.
1. Mindenekelőtt azt vegyük észre ebből a felolvasott szép történetből, hogy mennyire helyén volt Jézus szívében a minden ember iránti szeretet és saját népe iránti szeretet.
Amikor tanítványait először kiküldte szolgálati útra, akkor egyebek között ezt is mondta nekik: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izráel házának elveszett juhaihoz.” (Mt 10,5). Nem azt mondja, hogy soha semmilyen körülmények között senki másnak ne hirdessék az evangéliumot, hanem csak a sorrendet határozza itt meg.
Van ebben a jézusi mondatban megkülönböztetés? Van. Elsőbbséget ad az Ő népének. Az Ő népével kezdi, hogy halljanak az Isten országának az evangéliumáról. Előbbre helyezi, mint a többieket. A Biblia erről többször világosan ír. Sokan félre értik ezt a mondatot: „Jákóbot szerettem, Ézsaut” — és ezután sokan azt mondják: gyűlöltem, pedig ott az a szó van: Ézsaut hátrább helyeztem. Így gondolta jónak Isten, hogy Jákóbot előre helyezte, Ézsaut pedig másként sorolta be, hátrébb. Ézsau is kapott ígéreteket, Ézsau is kapott áldást. A neki adott ígéretet is beteljesítette az Úr, de felállított egy bizonyos sorrendet.
Ebből a történetből, amit olvastunk, kiderül az, hogy Jézus tanítványaival megint szeretett volna egy-két csendesnapra elvonulni és ezért átlépték Izráel határát. De nem hagyják békén ott sem. Mindjárt jelentkezik egy pogány asszony, és segítséget kér tőle. Tulajdonképpen kedves dolog, hogy bízik benne, és mindjárt lecsap az adódó lehetőségre: Jézus gyógyítsa meg a lányát.
Különös, hogy Jézus először szóra sem érdemesíti. Nem válaszol. Utána pedig egy barátságtalannak tűnő mondatot mond: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Nem árt, ha tudjuk, hogy az eredeti szövegben nem az a szó van, hogy kutya, hanem annak egy becézett, finomított változata, kicsinyítő képzővel ellátva: kutyuska. Ezt csak azért jegyzem meg, mert Jézus soha nem volt durva. Utána azonban meggyógyítja a lányát.
Van megkülönböztetés ebben a történetben? Van. Jézus azt mondja, hogy elsőbbséget élvez az Ő népe, de nem zárja ki a segítésből a többit sem, a pogányokat sem. Ez a pogány asszony is megkapja azt, amire szüksége van. Pontosan annyit, amire akkor szükség van. Mindent megkapott, amit kért, sőt még többet is. Jézus nemcsak meggyógyította a leányát, hanem elismerésben részesítette őt. „Nagy a te hited…” mondja neki. De az asszonynak tudomásul kellett vennie, hogy vannak gyermekek, és vannak kutyuskák, és ő az utóbbiak közé tartozik. De bőségesen megkapta azt, amire vágyott.
Komolyan kell vennünk, hogy Jézus Krisztus mai tanítványainak is természetes kell, legyen, hogy minden embert személyválogatás nélkül szeretnek. De azért a családunk tagjait mindnyájan mégis jobban szeretjük, mint a többieket. Minden vallásnak a képviselőit és azoknak a meggyőződését tiszteljük, akkor is, ha nem értünk egyet. De azért hozzánk mégis csak a legközelebb a Szentírásban kapott kijelentésre épülő keresztyénség áll. Minden keresztyén felekezetet tisztelünk, de azért mégis csak a szívünkhöz legközelebb az a református felekezet van, amelyikben megismertük Jézus Krisztust, ha már megismertük, és megkaptuk az életünk megoldását.
Hadd legyek ez egyszer egészen személyes. Mindenkit őszintén tisztelek, aki most itt van a templomban, de szíves engedelmükkel egy bizonyos hölgyet mindenkinél jobban tisztelek és szeretek, aki a feleségem. Azt hiszem ez egészen természetes, és emiatt senkinek nincsen hátránya.
És ugyanilyen természetes az is, hogy miközben minden népet, annak a történelmét, teljesítményeit, szenvedéseit ismernünk és tisztelnünk kell, aközben a legjobban mégis csak a mi kicsi magyar népünket szeretjük. Ezt a sokat szenvedett népet, amelyiknek sok bűne is van, de azt sem felejtjük el, hogy messze nyugaton azért lehet megcsodálni több száz éves épületeket, mert a mieinket minden évszázadban lerombolták, és ott azért nem kellett sokszor vért ontani, mert a mieink aránytalanul sok vért áldoztak. Nem erre vagyunk büszkék, meg egyáltalán nem vagyunk büszkék, de tudjuk, hogy melyik népnek a sorsában osztozunk, és természetesnek tartjuk, hogy az áll hozzánk a legközelebb, s miközben mindegyiket szeretjük, ezt megkülönböztetett módon szeretjük. Annál is inkább, mert ha valaki a Biblia alapján gondolkozik, akkor tudja, hogy nem véletlenül születtünk ennek a népnek a közösségébe. E mögött örök isteni terv és akarat van, mi ezt az akaratot vesszük tudomásul örömmel és hálával, és vonjuk le ennek a konzekvenciáit.
Pál apostol a Galatákhoz írt levélben egyebek között ezt is írja: „Tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Gal 6,10). Mindenkivel, személyválogatás nélkül. De a Biblia természetesnek tartja, hogy van egy „leginkább”. Nem csak azokkal, és soha nem mások rovására, de leginkább azokkal.
Ugyanez érvényes a hazaszeretetre is. Tiszteljünk és szeressünk minden népet, de leginkább azt, amelyikben jónak látta Isten kijelölni a helyünket, amelyiknek a sorsában osztozunk. Aki tehát magyarnak vallja magát, de nem szereti ezt a népet, sőt nem szereti jobban, mint akármelyik másik népet, az nem a Szentírás szerint viszonyul ahhoz a közösséghez, amelyikben Isten jelölte ki a helyünket.
2. A másik, amit vizsgáljunk meg Isten igéje alapján: mi az alapja ennek a megkülönböztetett szeretetnek? Elsősorban és mindenekfelett az, hogy hisszük: Isten jelölte ki itt a helyünket, de azért több más érvet is megemlít Isten igéje.
Megemlíti a közös gyökereket, a közös múltat, ami összeköt bennünket. Ebből következik a közös jelen, a sorsunk, és ebből egyenesen, ha még lesz jövőnk, a közös jövő is.
Figyelemre méltó, hogy az Ószövetségben Isten milyen gyakran úgy mutatkozik be azoknak, akikhez beszélt, hogy én vagyok Ábrahámnak, Izsáknak és Já-kóbnak Istene. Ezek az atyák már rég elporladtak és Isten mégis fontosnak tartja, hogy azok, akikhez beszél, pontosan tudják, honnan jönnek, kihez tartoznak, kikkel alkotnak együtt egy közösséget, kikkel köti össze ezer széttéphetetlen szál, és mindez Isten akaratából. Aki nem tudja, vagy nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy honnan jön, mik a gyökerei, kikkel tartozik össze, az kiszolgáltatottá válik és azt könnyű manipulálni. Akinek nincsenek gyökerei, annak nem lesz tartása, annak nincs stabilitása, nincs állóképessége és ellenálló képessége. Márpedig nekünk világosan látnunk kell, hogy szellemi viharokban gazdag időszakban élünk, és fontos, hogy erősen gyökerezzünk abba a talajba, ahonnan kinőttünk, és elszántan kapaszkodjunk össze azokkal, akikkel összetartozunk.
A Bibliában a közösségnek különös jelentősége van. A nép, a család, a házasság olyan közeg, amit azért kell folyamatosan ápolni, mert a kritikus időszakokban és helyzetekben — és ilyenben bővelkedünk — megtartó ereje van. Aki nem tudja, vagy nem tartja fontosnak, honnan jött, kikhez tartozik, azt könnyű eladni, és könnyű megvenni. Az ilyen embernek könnyű bármit eladni. Az a szellemiség, ami ma elárasztja a világot, pontosan ennek rendel alá mindent, és ez a célja: mindenki legyen megvehető, minden legyen eladható. Minden emberre úgy tekint ez a szellemiség, mint potenciális vevőre, vagyis áldozatra. A tartás nélküli, az összetartozás tudata nélküli embernek pedig mindent el lehet adni. Látjuk ennek szomorú példáit a környezetünkben.
Ebben is szép példa számunkra ez az asszony, akiről olvastunk itt a Bibliában. Ő pontosan tudta, hova tartozik. Neki volt önazonosság-tudata. Pontosan tudta, hogy mit akar, és Jézushoz felterjesztett kérésének az állhatatossága mögött ott van ez a bizonyosság. Egy pillanatig sem bizonytalan semmiben. Ezért mondja neki Jézus: „nagy a te hited…”
Nagy hite annak van, aki lelki értelemben is tudja, hova tartozik. Ha már újjászületett ember, egy pillanatra sem felejti el, hogy az életének a teljhatalmú ura az a Jézus Krisztus, aki megváltotta őt, és összetartozik azokkal, akik szintén átélték ezt a csodát, és Isten gyermekeivé lettek. Nem szégyelli sem az ő Urát, sem azokat, akikkel egy közösségbe tartozik. Ezért tudja elmondani szenvedései közepette is azt, amit Pál a börtönből írt a Filippi gyülekezetnek: „A mi polgárjogunk a mennyben van, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk…” (Fil 3,20). S miközben kiderül a levelének minden sorából, hogy mennyire otthon van ebben a világban, érdeklik a filippi gyülekezet konkrét problémái, és egészen valóságos tanácsokat tud nekik adni, aközben leírja azt, hogy egy másik polgárjoga is van: a mennyben.
Éppen ez a kettős kötődés jellemzi az Istenben valóban hívő, újjászületett keresztyéneket. Komolyan veszik, hogy Isten jelölte ki itt a lakásunk határait, ahogy a Cselekedetek könyve 17. részében olvassuk Pál apostol athéni prédikációjában: „Isten meghatározta elrendelt időnket és lakóhelyünk határait” (17,26). Tehát komolyan veszi ezt a hívő ember, és ennek a következményeit is vállalja. De ugyanakkor komolyan veszi, hogy Isten kimondhatatlan kegyelméből Jézus érdeméért a mennyei Atya gyermekévé fogadott, és nekünk polgárjogunk van a mennyben. Itthon vagyunk itt e világban, és otthon vagyunk az égben is.
3. Mi következik ebből? Az, hogy a hívő embernek mindkét minőségében helyt kell állnia. Hiszen mindkét polgárjoga soksok előnyt, áldást, lehetőséget is ad neki, és ezért felelőssége is van azért a közösségért, amelyiknek tagja. Ezért a földi, világi közösségért is, a népéért, meg az Isten népéért is felelősséget kapott. És felelősen kell alakítania ennek a közösségnek a jövőjét. A Biblia sokat ír arról, hogy a közömbösség bűn, mert a közömbösség mögött önzés, lustaság, felelőtlenség van. És ha valaki közömbös annak a közösségnek a jövőjét illetően, amelyikbe őt Isten elhelyezte, akkor vétkezik Isten ellen.
Ezt azért kell világosan látnunk, mert sajnos sok olyan vallásos, sőt hívő ember is van, akik ki akarnak bújni ez alól a felelősség alól. A két legjellemzőbb kifogás ez szokott lenni: a politika csúnya dolog, mi nem veszünk részt abban, meghagyjuk másoknak. A másik jellemző: kicsi vagyok én ahhoz, hogy befolyásoljam ezeket a nagy történelmi folyamatokat, úgy sem mi döntjük el, mi hogyan alakul. Éppen ezért jó lelkiismerettel kivonja magát az ember belőle. Mindkét kifogás mögött lustaság, kényelemszeretet és felelőtlenség van.
A Biblia azt mondja, hogy aki tudna jót cselekedni, és nem cselekszi, bűne az annak. (Jak 4,17). Nem kell ahhoz semmi rosszat elkövetni, hogy vétkezzünk. Sajnos úgy is tudunk vétkezni, hogy valami jót, amit megtehetnénk, nem tesszük meg. Ebben a böjti időszakban nekünk különösen is komolyan kell vennünk, hogy Isten az övéitől sokkal többet vár, mint a minimális kötelességek, amiket úgy általában számon tartanak vagy elvárnak az emberek. Mitőlünk azt várja, hogy minden jót, amit megtehetünk, boldogan, önként tegyük meg akár áldozatok árán is.
Mi az a jó, amit megtehetünk azért a közösségért, amelyikben Isten jelölte ki a helyünket, ha ezt hiszi valaki, és amelyiknek a jövőjéért felelősek vagyunk, a mi népünkért? Az, hogy becsületesen dolgozunk, állhatatosan imádkozunk, Isten igéje szerinti megszentelt életet élünk, és most a választás alkalmával egy szavazattal erősítjük azt, aminek a helyességéről meg vagyunk győződve.
Itt kezdődne a munka, mert sokan semmiről sincsenek meggyőződve. Tessék tájékozódni! A mi felelősségünk az, hogy bibliai szempontok szerint, a tényeket komolyan véve hozzunk döntést. A döntés elől menekül sok gyáva ember. Isten igéje bátorít: tessék megnézni miről mit tanít a Szentírás, tessék körülnézni, mit mutatnak a tények, és eldönteni, hogy szerény látásunk szerint mi jó ennek a sokat szenvedett kicsi népnek, és akkor minimálisan ezzel az egy szavazattal hozzájárulni. Ez nem pártpolitika, ez az Isten előtti felelősségünk, ha valaki vállalja ezt a felelősséget.
Bizonyosan tudják sokan, hogy az Egyesült Államokban ma azért beszélnek angolul és nem németül, mert annak idején egyetlen szavazat döntötte ezt el. Egyetlen szavazat is fontos lehet adott esetben, ha a mögötte levő döntés Isten előtti felelősséggel, alázatban, a Szentírás világosságában születik meg. Akit nem érdekel az, hogy a mi kicsi népünknek a jövője hogyan alakul, az költözzék el az Északi sarkra, vagy a Déli sarkra, és oldja meg az életét ott egyedül. De ha itt van, és élvezi ennek a működő közösségnek sok előnyét, akkor felelős azért, hogy ez hogyan működik, és hogyan fog működni. Ha hisszük, hogy Isten jelölte ki a mi lakásunk határait, és Ő helyezett el ennek a népnek a közösségébe, akkor az érte való felelősséget mindenképpen vállalnunk kell.
Sok bibliai igét megnéztem most, ami ezekről a kérdésekről szól. Csak egyetlen egyet hadd idézzek. Isten valami mélységes szomorúsággal mondja a Hóseás könyvében a prófétán keresztül: „Fejedelmet választottatok, de nélkülem.” (Hós 8,4).
Nos, az Isten népének pontosan ez a nagy feladata és kiváltsága, hogy választ, de nem Isten nélkül. Lehet, hogy úgy indul, és ha becsületesek vagyunk, ezt valljuk be Istennek: Uram, fogalmam sincs, hogy most hogyan kellene döntenem. De aki ilyen alázatosan járul Isten elé, annak Ő ad világosságot. Utána pedig megadja azt a békességet, hogy ezt a kicsi jót, amit megtehettem, megtettem az én népemért.
A közömbösség bűn. Jézus soha nem volt közömbös. Egyre-másra olvassuk, hogy elnézte a népet és könyörületességre indult. Hallgatott valakit és megszánta. Ő sohasem maradt meg ott, hogy szánakozott, hanem abból mindig cselekedet is következett. Sőt, tudjuk, hogy sírt, amikor népének a jövőjére gondolt. Amikor kiderült, hogy a nép nem akar megtérni, elkésett az utolsó lehetőségről is, és Jézus látta, hogy mi lesz ennek a történelmi következménye. Virágvasárnap sír Jeruzsálemben. Senki nem érti. Mindenki ujjong, pálmaágak, hozsánna. Egy valaki látja a valóságot, és azt, hogy mi következik abból, és sír. Ilyen szenvedélyesen szerette az Ő népét. És Ő ezt a szeretetet oltja a benne hívők szívébe is. (Lk 19,41).
Egyébként ez a szeretet nem áll távol az Isten nagyjainak a szívétől sem. Emlékszünk arra, amikor az aranyborjú után Isten elhatározza, hogy megítéli az Ő népét? Mózes szinte odaveti magát, és azt mondja: törölj ki engem a te könyvedből, de ennek a népnek kegyelmezz meg! (2Móz 32,32).
Vagy Pál apostol ezt írja: inkább én legyek átkozottá, csak az én népem megismerje és felismerje a Krisztust. (Róm 9,3).
Ez a szenvedélyes szeretet már mérhetetlenül több mint az, hogy valaki méltóztatik elmenni és leadni egy szavazatot. Itt már a szív felelősségéről van szó. Itt már az a nép iránti szeretet, felelősség, megbocsátás és önzetlenség szólal meg, amire Jézus el akar segíteni bennünket.
Három igével szeretném befejezni, és kérem, hogy gondolkozzunk ezeken otthoni csendünkben is.
Az első ige az, amit hallottunk és benne ez a furcsa ellentmondás, hogy Jézus így szól az asszonyhoz: „Nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.” Azonban mégis meggyógyítja a lányát. Ellentmondás vagy nem? Hogy van Jézus szívében szépen egymás mellett a pogányok iránti szeretet, és a választott nép iránti megkülönböztetett szeretet? Mennyire nincs ebből senkinek sem hátránya.
A második ige, amit Pál apostol athéni prédikációjából idéztem, ApCsel 17,26: „Isten határozta meg a mi időnket és lakóhelyünk határait.” Ha ezt tőle elfogadjuk ajándékként, adottságként, akkor ebből következik
a harmadik, a népünkért való felelős és aktív cselekvés, amire nézve a jól ismert igét hadd idézzem. Amikor Izráel népét már a babiloni fogáságba vitték, Isten azt üzeni nekik a prófétán keresztül: „munkálkodjatok a város békességén és jólétén, ahova fogságba küldtelek titeket.” (Jer 29,7). Az ember ösztönösen azt mondja: a rabtartóink városa ez, dehogy munkálkodom én ennek a jólétén. De még ott is ezt a feladatot adja Isten az Ő népének. Hát még ha otthon lehet, és a maga országában, a maga népének a jövőjét építheti!
Jézus szívében helyén volt a mindenki iránti és az Ő népe iránti megkülönböztetett szeretet. Ha hisszük, hogy Isten jelölte ki itt a helyünket, akkor mindent egészen másként fogadunk el tőle, és akkor elfogadjuk a feladatunkat is, hogy valami felelősség rajtunk is van, valami kicsi jót mi is tehetünk, és nem akarjuk elkövetni azt a bűnt, hogy aki tudna jót tenni, és nem teszi, bűne az annak.
Az úrvacsorai vasárnapokra mindig külön szoktam készülni a magam személyes hitéletét tekintve. Hadd mondjak el valamit abból, amire Isten elvezetett, kérve a gyülekezetet is, hogy aki valamelyiket közel érzi magához, vegyük ezt komolyan.
Az úrasztalához készülve három feladatot szeretnék megemlíteni.
Az egyik: legyen bennünk őszinte bűnbánat és bűnvallás, a mi népünk bűneit illetően. Úgy, ahogy azt Nehémiás tette, aki már a fogságban született, akinek semmi köze nem volt azokhoz a bűnökhöz, amik miatt Isten a népet fogságba küldte, és mégis többes szám első személyben megrendítő bűnvalló imádságot mond. Kérem elolvasni a Nehémiás könyvéből. A mi népünk bűneit alázatos bűnbánattal vigyük oda Isten elé és kérjük bocsánatát.
A második: ha a közömbösségnek bármilyen formáját felismerjük a magunk szívében, ezt is valljuk meg Istennek és hagyjuk el.
A harmadik: engedjük, hogy az úrvacsorában megújítsa a mi Urunk a közösséget. A közösséget vele, a közösséget, az összetartozás-tudatot a népünkkel, és a lelki összetartozást az újjászületettekkel, a Krisztus népével, a szentek közösségével.
Bűnbánat a népünk bűnei miatt, bűnbánat saját közömbösségünk sokféle formája miatt, és könyörgés azért, hadd mélyüljön el az Úrral való közösségünk, a népünkkel való közösségünk, és a hívőkkel való összetartozás tudata.

Tegnapelőtt olvastuk sokan bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Jézus Krisztusnak ezt a jól ismert példázatát. Ez a példázat azért is kiemelkedik a többi közül, mert rendkívül világosan összefoglalta benne a mi Urunk az evangéliumnak a summáját. Éppen ezért, bármennyire ismerjük is és sokan sokszor olvashattuk már, próbáljuk most egyszerűen elemezni ezt a fontos üzeneteket tartalmazó jézusi példázatot, és engedjük, hogy ezek az egyszerű, de az életünket, örök életünket meghatározó üzenetek mélyen a szívünkbe hatoljanak és belülről formáljanak át bennünket.
1. Az első, amit állapítsunk meg, hogy íme ilyen Istent jelentett ki nekünk a mi megváltó Urunk, akit az jellemez, hogy magához hív embereket, és ezeknek adni akar valamit.
Ebben a részben a király Istent példázza, aki az Ő Fiának menyegzőt szerez, és erre sokakat meghív. Meg akarja ajándékozni őket. A lakoma a bőségnek és az egymással való közösségnek a nagy lehetősége volt.
Ne feledjük el, hogy az ókori palesztinai emberek rendkívül szegények voltak. Egyhangúan, szegényesen táplálkoztak. Roppant kopottasan és szürkén öltözködtek. Eseménytelenül teltek a hétköznapjaik, és egymástól is eléggé elszigetelve éltek. Ezért szerették nagyon az ünnepeket, amikor össze lehetett jönni, amikor találkoztak, információkat lehetett cserélni, amikor egy kicsit jobb falatok is kerültek az asztalra, egy kicsit bőségesebben és hosszabb ideig is lehetett táplálkozni. Az ünnepre, a lakomára mindenki vágyott. Nem véletlenül használja Jézus az együtt étkezésnek, olykor éppen a lakomának a képét, mondván, hogy Isten minket lakomára hív.
Pál apostol a hosszú első korinthusi levelet ezzel kezdi, hogy meghívást ad át a gyülekezet tagjainak. „Az Isten meghívott titeket a mi Urunkkal, a Jézus Krisztussal való közösségre.” (1Kor 1,9).
Isten magához hívja az embert. Miért? Mert nincs ott, mert nagyon messze sodródtunk tőle. Mert úgy kell visszahívogatnia valahonnan bennünket. És ebben az Istennel való találkozásban az ilyen lakomákon éppen azt akarja visszaadni Isten, ami amiatt hiányzik az életünkből, hogy otthagytuk Őt, hogy messze vagyunk tőle. Mert pontosan ennek a hiánya gyötör mindnyájunkat.
Nincs igazi gyanakvásmentes közösségünk egymással. Nem ismerjük azt a bőséget, amit Isten a lakoma képét használva adni akar nekünk. Hiányzik az a békesség, amit csak a vele való közösségben él át a hívő. Hiányzik az a csendes öröm, amit Jézus úgy ígér a benne hívőknek, hogy „az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.” (Jn 15,11).
A lakoma képe mindig azt jelenti, hogy amit elveszítettünk Istentől eltávolodva, azt adja vissza nekünk Isten. Éppen itt kezdődik az evangélium, hogy Isten kész visszaadni azt, amit a magunk hibája, bűne miatt veszítettünk el. Egyáltalán ez az evangélium szólal meg itt Jézus szavaiban, hogy vissza lehet jönni az Atyához. A Király vár bennünket. A Király küld egy meghívást és meghívót. Isten úgy hív minket, hogy nem követel. Nincsenek velünk szemben igényei, elvárásai. Nem kell felmutatnunk semmiféle teljesítményt. Nem kell belépődíjat fizetni a lakomára. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Isten adni akar, mégpedig mindig, mindent ingyen. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség erről szól. Egy-egy jellemző igét hadd olvassak.
Ézsaiás 55-ben Isten ugyanezzel a szeretettel hívogatja az Ő népét, amelyik eltávolodott tőle, ezért éhezik, szomjúhozik, és éhen, szomjan fog halni, ha nem talál vissza a gazdag Istenhez. „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet (ez volt a luxus, a gazdaságnak, a bőségnek a jelképe), nem pénzért és nem fizetségért! Minek adnátok pénz azért, ami nem kenyér (már pedig adjuk a moslékért, amivel tömjük magunkat meg a gyerekeinket), keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok csak rám (ezt mondja az Úr) és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat.”
Ez tehát az első egyszerű, de az életünket meghatározó üzenete ennek a példázatnak: Isten magához hív bennünket. Nincs feltétele annak, hogy találkozhassunk vele. Ingyen kínálja azt, ami nélkül szűkölködünk.
Nem tudom, kinek a szívében milyen panasz, elégedetlenség, zúgolódás vagy csak csendes vágyakozás van, akár itt ma este is. Istennél mindaz, amire csakugyan szükségünk van, el van készítve. Nem tudom, hányszor olvastuk itt három versen belül az Ézsaiás könyvében: jöjjetek, jöjjetek, vegyetek, ingyen.
És az újszövetségi igében Jézus is ezt kínálja. „Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja szavamat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, vele vacsorázom és ő énvelem.” Ez más szavakkal azt jelenti: mindenemet neki adom. Még a vacsorát is Ő hozza. Az Övéből lakhatunk jól. Csak azon múlik, hogy aki meghallja, kinyitja az ajtót, ahhoz Ő bemegy. (Jel 3,20).
2. A másik, amire röviden figyeljünk fel, hogy kiket hívott a király először magához. Azokat, akik közel álltak hozzá. Valamiféle baráti kört, a legközelebbi ismerősöket, esetleg rokonokat. Ezek voltak a meghívottak. Jézus többször beszél arról, hogy elsősorban a választott nép tagjait hívogatta Istenhez. A vallásosokat. Mert nem mindenki tartozik ezek közé.
Ma is sokan vannak még, akiknek a kezében soha nem volt Biblia. Sőt sokan vannak, akiknek a nyelvére még nincs lefordítva a Szentírás, pedig most már nagyon sok nyelven olvasható az. Milyen nagy kiváltság, hogy nekünk van Bibliánk, hogy itt ülhetünk a templomban, hogy ismerjük, amit Isten a próféták és apostolok által üzent nekünk, és hogy olyan sokszor hívott már minket, és ma este újra: Gyertek el, mert minden kész.
Olyan sokat jelent ez is, és ez is az evangélium szerves része, hogy mindent a király készített elő. Ő terítette meg az asztalokat, sorolja itt, hogy levágatta a hízott állatait. Minden el van készítve. Készen van az ebéd. Ő küldte el a szolgáit kétszer is, mert az volt a szokás, hogy először egy elvi meghívást kaptak jóval a lakoma előtt, hogy az időpontot rögzíthessék, és amikor minden készen volt, még egyszer mentek a szolgák: most már minden kész, gyertek el, csak helyet kell foglalni.
Ilyen az Isten kegyelme! Semmit nem kell a meghívottaknak tenni. Semmit nem illet vinni. Ma illik valami apróságot, kedvességet. Mehettek úgy üresen, éhes gyomorral. A királynak abban telik öröme, ha jól tartja őket. Ha őket is örömre hangolhatja, ha jól érzik magukat együtt. Maradhatnak, ameddig akarnak. Ehetnek, amennyit bírnak. Minden kész. Ez az isteni bőség, az Isten szeretetének ez a nyitottsága, ez szólal meg ebben a példázatban.
3. Annál megdöbbentőbb ennek a példázatnak a harmadik üzenete, hogy ezek az emberek egyszerűen nem mennek el. Az ember szinte megáll olvasás közben. Hogyan merték ezt megtenni? Milyen nagy kitüntetés a király vendégének lenni, a királyfi lakodalmán részt venni! Olyan bőségben részesülnek, amilyet azelőtt talán elképzelni sem tudott egyikük-másikuk. Egyáltalán, milyen nagy lehetőség, megtiszteltetés ez. Mindent félretéve ezt kellene előnyben részesíteni. Ha mást lemondok, és mást nem tudok elvégezni, de oda el kell menni. És van képük visszaüzenni: nem érek rá. Az egyik elment a maga földjére, a másik elment a maga kereskedésébe. Sőt, van merszük megverni a királynak a küldöttjeit, némelyeket közülük meg is ölnek.
Itt már Jézus hallgatói pontosan értették, hogy róluk van szó. Éppen ők, a meghívottak, a hivatalosak, a vallásosok ölték meg vagy hallgattatták el a prófétákat, és ők ölték meg a főprófétát, magát Jézus Krisztust is.
De ezeknek a példázatbeli meghívottaknak hogyan lehetett ehhez bátorságuk, hogyan fordulhatott ez elő? Csak úgy, hogy amit a meghívás teljesítése helyett végeztek el, az fontosabb volt, mint a királynak a meghívása. Pedig ezek semmi rosszat nem tettek. Ezt fontos észrevennünk. Nem a kocsmába mentek verekedni, hanem mentek a munkájukat végezni. Ezek szorgalmas, becsületes, hasznos polgárok. Ment a maga kereskedésébe, ment a maga földjére. — Lukács még hozzáteszi, hogy egy friss házas visszaüzent: most nem megyek, mert nem rég házasodtam. Arra gondoltam, nem lett volna még nagyobb kiváltság együtt elmenni a fiatal feleségemmel. Ott ülhetünk a királyfi lakodalmán, mert meghívást kaptunk.
De hogyan lehet az, hogy ilyen szorgalmas, becsületes, dolgos, vallásos emberek visszautasítják ezt a meghívást? Mert a végén ugyanolyan ítéletben részesülnek, mint a tolvajok, gyilkosok, gazemberek. A király elküldi a seregeit, és az ítéletet végrehajtja rajtuk. Pedig milyen rendesek voltak! Csakhogy visszautasítottak egy életet jelentő meghívást. Csakhogy minden egyéb fontosabb volt, mint Isten. Mert az volt bennük, ami minket is sokszor jellemez, hogy az valósuljon meg, amit én akarok, és ne az, amit Isten. Az fontos igazán, amit én el fogok végezni ez alatt az idő alatt, és nem az, amit Isten el akar végezni bennem. Attól leszek gazdag, amit megszerzek magamnak, és nem az, amivel Isten meg akar ajándékozni. Nem kell az Isten ajándéka, mert nem kell az Isten. Mert én fontosabb vagyok, mint az Isten. Mert én vagyok az isten.
Pontosan ez a bűn lényege a Biblia tanítása szerint. A bűnbe esett ember Isten helyére állt, és ő akarta eldönteni, mi jó és mi rossz. Őt nem érdekelte, hogy Isten azt mondta: erről az egyetlen fáról ne szakítsál, az összes többi a tied, élvezd, de ha erről nem veszel, ez a bizonyítéka annak, hogy bízol bennem. Én akarom megmondani mi jó neked, és mi nem, mert csak én tudom — mondta Isten Ádáméknak. Hallgattak a kígyó kísértésére: ugyan már, te is el tudod azt dönteni. Csak nem az Isten mondja meg, hogy mit teszel, meg mit nem. Majd te eldöntöd. És az ember odalépett Isten helyére, elkezdett istenkedni, és ezért veszítette el eredeti emberi pozícióját is, és esett ki abból, s került nagyon messze Istentől.
Jézus ebben a példázatban erre az őseredeti bukásunkra is rámutat. Mert minden bűn, ami fontosabb, mint az, amit Isten akar adni. A legártatlanabb dolog is. Nyilván ki kellett menni olykor arra a földre, különösen, ha abból élt. Nyilván a kereskedésben is meg kellett jelenni, főleg, ha az adta a család kenyerét. De éppen most? És mindig az Isten meghívása helyett? Nem várna meg minket sok munka, ha előnyben részesítenénk azt, amit Isten kínál, amire Ő hív, amit Ő akar adni?
Sokszor hátborzongató, hogy milyen ártatlannak látszó dolgok tartanak távol embereket Istentől. Még itt hóban taposunk helyenként, ahova nem süt be a nap, de már búcsúzkodnak emberek, hogy most őszig nem fogunk találkozni, mert megyünk a kiskertbe, meg a telekre minden hét végén. Kiderült az egyik beszélgetésből, hogy azt a kiskertet csak vasárnap lehet bekeríteni. Én ismerek olyan hívő családokat, akiknek felépült a házuk, nemcsak kerítésük, és áldás van rajta, úgy hogy vasárnap soha nem építették. Megtalálták az arra való időt. Ők komolyan vették azt, amit Isten mondott: hat napon át dolgoztak, akkor keményen dolgoztak, a hetediken meg engedték, hogy Isten dolgozzék bennük. Kinyitották a szívüket egész nap, és olyan erőt kaptak, hogy utána hat napon át tudtak jókedvűen dolgozni a sok bosszúság között is. Ez jelentené azt, hogy nem a kereskedésembe megyek, meg a földemre, ahelyett, ahova Isten hív. Ez jelentené azt, hogy mindennek megvan a maga ideje és helye, és így lesz áldás az ember életén.
Ismerek valakit, aki azért nem jön el istentiszteletre, mert a kutyuskát nem lehet magára hagyni. Vannak, akik ezen mosolyognak. De valakit, aki elindult a hitben, ez leblokkol. És ezt úgy adta elő, mint ami olyan nyomós érv, hogy azt mindenkinek tudomásul kell venni. Én tudomásul veszek mindent, amit mondanak, legfeljebb látom azt, hogy ez a lelki öngyilkosság. Kizárja magát az Isten országából, mint ahogyan ezek az emberek itt a példázatban ezzel kizárták magukat az Isten országából. Súlyos ítéletet kaptak, és aki tudja, hogy a Máté evangéliumát 70 körül írták, és 70-ben Titusz hadai a földdel tették egyenlővé Jeruzsálemet, az tudja azt, hogy ez az ítélet bekövetkezett azokon, akik hivatalosak voltak. A nép vezetői, a farizeusok, ott pusztultak el, ebben az ítéletben.
Mert mi a gyökere ennek, hogy dolgos, becsületes, vallásos emberek végül is nem mennek el a lakomára, visszautasítják Isten meghívását, és mindig előnyben részesítenek valami mást? Az a gyökere, amire Jézus itt mindjárt az elején rámutat: nem akartak elmenni. Nem az, hogy nem tudtak. Csakhogy nem akarásnak mindig nyögés a vége. És aki nem akar Istennek engedni, az mindig talál teljesen elfogadhatónak látszó kifogásokat. Csak ezeket kár mondani. Azt kellene bevallani, hogy nem akarom. Nem tisztellek téged. Nem kell az ajándékod. Minden egyéb fontosabb, mint te vagy, Istenem.
Olyan sokakkal beszélek, akiknek a szívében feltámad a vágy az után, hogy egy ilyen lakomán részt vegyenek. (Most már értjük, hogy ez mit jelent.) Feltámad a vágy az élő Isten megismerése, a vele való közösség után, vagy sokszor inkább csak annak a gyümölcseire vágyakoznak emberek. Nincs igazi békességem, nem tudok örülni. Nincs bennem reménység, legjobb lenne kiszállni, befejezni ezt az egészet. Nincs értelme semminek. De még van valami vágy. És amikor nyilvánvalóvá lesz, hogy milyen út vezet ahhoz, hogy ez a vágy megvalósuljon, beteljesüljön, sőt sokszor tudom, hogy sokkal többet kapna, mint amire vágyik, mert én is sokkal többet kaptam az én Uramtól, amikor végre odamentem hozzá, mint amire vágytam, akkor oly sokaknál kiderül: nem lép. Megmarad a vágy. Nem akarnak elmenni az emberek.
Arra gondoltam, hogy ha a tékozló fiú megmaradt volna a vágynál, akkor biztos éhen hal. Racionálisan végiggondolta, hogy ha itt maradok: éhen halok meg. Ezt nem volt nehéz kiszámítani, de ezt megfogalmazza végre magának. De ha tovább is ezen elmélkedik ott a disznói mellett, akkor tényleg éhen hal meg. Csakhogy úgy folytatódik a példázat: „felkelvén hazament.” Nemcsak vágyakozott, hanem elindult és hazament. És kimondta az apjának: „vétkeztem”. És elmondta neki a vágyát: szeretnék itthon maradni, és neked szolgálni, ha lehet. Ez volt a megmenekülés útja. Nem azon sopánkodott, jaj, mi lesz a disznóimmal.
A múltkor kellett ezt valakinek mondanom, amikor végre eljutott oda, hogy szakítani kell a szeretőjével, és a türelmes, őt szerető családjához bűnbánattal visszamenni, és új szakaszt kezdeni. Egészen világos volt előtte, racionálisan. De a „nagy szíve” megszólalt akkor: mi lesz azzal az asszonnyal? Megkérdeztem: és mi lesz a feleségeddel? Már most félig tönkretetted a gazember paráznaságoddal. Mi lesz a disznóimmal? Jaj, a disznóságokkal szakítani kell. Ez olyan, mint egy műtét, nem lehet eltekinteni tőle.
A tékozló fiú szakított. Felkelvén hazament. Ez az ellenkezője annak, hogy hív az Isten, de én nem akarok menni hozzá, és nem akarom az Ő ajándékát.
Mi tudjuk a Bibliából, hogy ezt az akaratot is Isten munkálja bennünk. Amikor valaki végre hazatalál és visszanéz, meg kell állapítania, hogy ez mindenestől Isten ajándéka volt. Nemcsak az, hogy hívott, még az is, hogy képessé tett arra, hogy lépegessek és megérkezzem haza. Minden az Ő kegyelmének a munkája. És mégis hangsúlyozza a Biblia, hogy mindenestől a mi felelősségünk, hogy engedünk-e Isten hívásának.
Jézus két esetben sírt, legalábbis kettőt jegyeztek fel az evangéliumok: egyszer Lázár sírjánál, egyszer pedig Jeruzsálem felett. Azt mondta: „hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, mit a kotlós a csibéit, de te nem akartad.” Erről a nem akarásról beszél Jézus ebben a példázatban. Ez a gyakorlatban ilyeneket jelent, hogy amikor valaki végre rájön a Bibliában való elmélyedés jó ízére, és elhatározza, hogy ezen túl nemcsak minden második vasárnap, hanem mindennap szeretne belőle valamennyit olvasni, ez nagy dolog. De sokan itt meg is állnak, és legközelebb előveszik majd karácsony szent este, és keresgélik, hol is van a karácsonyi történet benne. Miért? Mert ennek a vágynak úgy kellene folytatódnia, ha az akarás valóban megvan, hogy egy kicsit korábbra igazítom a vekkert, amikor csörög, függőleges helyzetbe hozom magamat, és nem alszom tovább. Azután előveszem a Bibliát és el is olvasom. Ma is, holnap is, holnapután is, és mindennap. Ha valaki nem akarja, akkor megmarad a vágynál.
Ismerek valakit, akinek súlyos lelkiismeret-furdalása volt egy bűne miatt, és minden oka meg is volt arra, hogy legyen, mert súlyos és elintézetlen bűn volt. Mondtam, hogy Isten kegyelme, hogy nem hagyja békén. Segítek rendbehozni. Érdemes így élni tovább? Jaj, nem érdemes. Már aludni sem tud stb…. Megkérdeztem, ahogy ezt most nekem őszintén elmondta, hajlandó lenne-e ezt Istennek is elmondani. Legyen ebből most imádság. Bólogatott. Utána ennek egy részét rendezni kellene azzal is, aki ellen elkövette. Szívesen elkísérem. Menjünk el együtt, és békesség lesz a szívében. Majd még ezen gondolkozik. Sem a bűnvalló imádság, sem a másik emberrel való tisztázás a mai napig nem történt meg. Nem régen találkoztunk, s szinte szó szerint ugyanazt mondta, amit egy évvel ezelőtt, hogy az ő nyugtalan éjszakái, meg a lelkiismerete, rossz emlékek stb. A vágyból nem lehet megélni. A vágy nem lehet megoldást. A vágyat is Isten ébreszti bennünk. A meghívás tőle jön. De ha nem akarnak elmenni a meghívottak, akkor nem lesznek részesei a vacsorának. Ha minden fontosabb, mint az Isten hívásának való engedés, akkor ugyanolyan szegények maradunk, mint voltunk.
Az emberrel foglalkozó tudományok sokat írnak arról, hogy egyre akaratgyengébb a társadalom. Nekünk azonban Isten kész megerősíteni az akaratunkat. Ő munkálja bennünk az akarást is. Legyen áldott érte az Ő neve! De azt nekünk kell megvalósítanunk, hogy nem minden egyebet helyezek előre, és majd utána, valahol, valamikor az Istennel kapcsolatos dolgot, hanem megfordítom: az első helyre kerül Isten és az Ő dolgai, és minden egyébnek más lesz a súlya. Ezt nevezi a Biblia böjtnek. És ebben a böjti időszakban elkezdhetnénk a református böjtöt például ezen a ponton: amiről már tudjuk, hogy Isten szerint fontos, de nem gyakoroljuk, azt elkezdjük még ma. Nem szegényebb lesz az életünk tőle, hanem gazdagabb.
Mert a böjt éppen azt jelenti, hogy egyensúlyba kerül a hívő élete, ami mindig féloldalas, mert a testieket mindig előtérbe helyezzük a lelkiekkel szemben. Mert a pillanatnyi szükségeinket általában gyorsabban kielégítjük a hosszú távúakkal szemben. Mert amit mi akarunk elvégezni, az sürgősebb, mint amit Isten akar elvégezni bennünk. Ha néha megfordítjuk, és Őneki adunk elsőbbséget, ez a böjt. Ettől kerül egyensúlyba, ettől lesz kiegyensúlyozott egy ember élete, és ez mindig mérhetetlenül meggazdagít bennünket.
Ennyit erről, hogy nem akartak elmenni.
4. A példázat folytatása, hogy a gazda ezt tudomásul veszi, és kiküldi a szolgákat az utcára, hogy hívjanak be mindenkit, aki csak ott elmegy. Így olvassuk ezt: „Menjetek a keresztutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre. Kimentek a szolgák az utakra, összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház vendégekkel.”
Erre szokta azt mondani az ember: ez nem igaz. Gonoszakat és jókat egyaránt? Mindenkit, akibe csak beleütköztek? S ilyenekkel telik meg a lakodalmas ház, vagyis a mennyország, az üdvösség? Ilyen jöttmentekkel, akárkikkel, senkikkel? Akiket nem is ismert, akik nem érdemelték meg?
Pontosan ezt tanítja nekünk a Biblia a kegyelemről. A kegyelmet éppen azok kapják, akik nem érdemlik meg. Aki a maga — ahogy Luther Márton írja — érdemeinek és erényeinek díszruhájában feszít Isten előtt, az nem számíthat kegyelemre. Aki a maga rongyaiban jelenik meg ott, annak Jézus adja az Ő fehér ruháját. Az Ő kegyelmét.
Csak úgy az utcáról is be lehet kerülni a mennyországba? — kérdezte egyszer egy kisfiú. Csak úgy az utcáról. Onnan a keresztről, annak a rablógyilkosnak az utolsó pillanatban, amikor kinyújtja a kezét jelképesen Jézus felé, és Ő azt mondja: „még ma velem leszel a Paradicsomban.” Csak ezért kerülhetünk be még mi is az Isten országába.
5. A példázat végén van valami, ami meghökkenti az embert.
„Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve.” Ezt az embert, miután számon kéri és hallgat, nemcsak kiutasítják onnan, hanem súlyos ítéletben lesz része.
Honnan vett volna menyegzői ruhát, ha az utcáról hívják be? Miféle ruhára kell itt gondolnunk, ha olyan szegények voltak az akkori emberek? Volt, akinek csak a rajtalevője volt. Még váltás ruhája sem. De éppen az ilyen esetben gondoskodtak általában arról, hogy valami tiszta, egyszerű, lepedőfélét magára terítsen az illető, hogy mégis tisztán üljön az asztalnál. Ez kicsit hasonlított ahhoz, amikor az intenzív osztályon látogatunk betegeket és egy világos zöld valamit ránk adnak, és a cipőre is húzunk valamit, hogy minél kevesebb bacilust hagyjunk a betegnél. Ez meg beült csak úgy, ahogy volt, és ezért súlyos ítéletben van része. Miért? Mert nem vette komolyan, hogy a király bizonyos szabályokat foganatosított. Ezzel azt juttatta kifejezésre, hogy nem a meghívásnak, nem a meghívónak a személyéhez méltóan viseli magát. Őt nem érdekli, mi a szokás. Nem érdekli, hogy a meghívó mit kínál mindjárt a bejáratnál, ő jó úgy, ahogy van. Én már ilyen vagyok, hagyjatok engem békén! Nem akar változni.
Ez megint nagyon fontos tanítása Jézusnak. Sokan azt mondják az írásmagyarázók közül, hogy ez már egy másik példázat. A mondanivalója az, hogy feltétele nincs annak, hogy valaki Istennel közösségbe jusson, egyetlen feltétele van: elfogadja a meghívást. De következménye van. És ha valaki úgy akarja az Isten ajándékait élvezni, hogy ő maga nem akar megváltozni, annak kiteszik a szűrét. Ez fontos bibliai mondanivaló, amit ma igen sokan elködösítenek egyfajta hamis happy evangéliumot hirdetve. Az evangélium nemcsak abból áll, hogy Isten szeret és hív téged, s meg akar ajándékozni, hanem így folytatódik: miután ajándékainak részese vagy, meg lehet változnod. De ha te nem akarsz megváltozni, az ugyanolyan bűn, mintha nem akarod elfogadni a meghívást. Csak úgy beülni és élvezni, de ne szóljon bele Isten az életembe, maradok ugyanolyan hazug, hiú, büszke, parázna, ez nem megy. Az ilyet kiemeli a király, és nem lehet az országának a polgára. Azért, mert nem veszi magára a király szereteturalmát.
Zákeushoz úgy ment be Jézus, hogy nem érdemelte meg. Nem Zá-keus hívta. Ő csak látni akarta messziről, de Jézus egészen közelről megajándékozta Zákeust magával. És ebből mi következett? A lopott pénzt előszedte a rejtekhelyről, és mindenkit négyszeresen kárpótolt, akire emlékezett, hogy becsapta. A többit meg kiosztotta a legszegényebbeknek.
Nem ezzel kezdődött. Nem azért ment be hozzá Jézus, mert ő előbb jóvátette a bűneit. Jézus jelenléte, a kegyelem indította őt arra, hogy megjelenjék az életében a fegyelem, az Istennek való engedelmeskedés. Ez a kettő édestestvér. Ez összetartozik. A példázat vége erre figyelmeztet bennünket.
Aki úgy szeretné élvezni Isten ajándékait, hogy az élete feletti uralmat nem adja át neki, az nem lehet az Ő országának a tagja, mert nem tagja. Az a tagja, aki az Ő királyi uralmát komolyan veszi, és magára veszi.
Ma este Isten minket hív. Akárhol vagyunk lelkileg, onnan közelebb magához. Ajándékokat kínál. Mindent, ami nélkül pillanatnyilag szűkölködünk, és amire valóban szükségünk van. Nincs feltétele annak, hogy megajándékozzon. Egy feltétele van: elfogadom a meghívást. A most soron következő lépést még ma megteszem. Akkor meg fogjuk látni, milyen kincseket tartogatott Ő nekünk, amik nélkül eddig szűkölködtünk.
S ha majd vége lesz itt minden nyomorúságnak, meghív minket a Bárány menyegzőjére. Azt olvassuk a Jelenések könyvében, hogy a mennyei látnok kérdez valakit, hogy kik ezek, akik itt jönnek fehér ruhában? A válasz az: „Ezek azok, akik jönnek a nagy nyomorúságból, de megmosták az ő ruháikat és megfehérítették az ő ruháikat a Bárány vérében. Ezért állnak a Bárány előtt fehér ruhába öltözve és kezükben pálmaágak vannak.” (Jel 7,13-17).
Néhány fejezettel később olvassuk: „Hallottam, hogy a nagy sokaság, amelynek hangja olyan, mint a vizek zúgása, ezt mondta: halleluja, uralkodik az Úr, a mi Istenünk. Örüljünk és ujjongjuk, és dicsőítsük Őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes és tiszta gyolcsba, és ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.” (Jel 19,6-8).
Legyen áldott Isten, hogy már most kínálja nekünk Jézus fehér ruháját, és el van készítve a benne hívők helye a Bárány menyegzőjén is.

Sokan olvastuk most az elmúlt napokban kalauzunk szerint a Bírák könyvéből a Gedeonról szóló történeteket. Utána egy bizonyos Abimélekről ír a biblia, aki Gedeon egyik fia volt.
A Gedeonról szóló fejezetekből árad a világosság. Abimélek maga a megtestesült sötétség. Gedeon minden lépése arról beszél, hogyan történik az, ha Isten valakit a kezébe vesz és egy hozzánk hasonló egyszerű ember Isten kezében válik eszközzé. Ennek az Abiméleknek minden lépése arról árulkodik, hogyan lehet valaki eszköz az ördög kezében. Gedeon célja az életet, másokat gazdagítani, védeni, segíteni. Abimélek tömeggyilkos, akárhol megjelenik halált oszt.
Azért tegyük most egymás mellé ezt a két történetet és ezt a két bibliai személyt, hogy annál inkább megkívánjuk, és eltökélt szándékunk legyen: semmi nem kell nekünk a sötétségből, mi világosságban akarunk járni úgy, ahogy Pál apostol írja: világosság fiaiként akarunk élni ebben a világban, mivel Jézus Krisztustól, aki a világ világossága, fényt fogott az életünk. Ő maga mondta, hogy akiben Ő él, az maga is a világ világosságává lesz.
Ebben az egyre sötétedő világban világító hívőkre van szükség. Ebben hadd erősítsen meg minket Isten Szentlelke most és utáljuk meg a sötétséget. Iszonyodjunk mindattól, ami az ördögtől való.
Szeretnék két részletet felragyogtatni Gedeon életéből, és aztán nézzük meg ki volt Abimélek.
1. Azt olvastuk a Gedeonról szóló történetekben, hogy Isten kiválasztotta őt, hogy népének nagy ellenségét, a midianitákat megverje. Ő felettük elsöprő győzelmet aratott, pedig négyszázharmincszor annyian voltak, mint amennyien Gedeon és háromszáz jó barátja. Isten adta kezükbe az ellenséget azon a nevezetes éjszakán. Gedeon mindenben Istennek engedelmeskedett. Majdnem fegyvertelenül győztek, mert ez a nagy pogány sereg rémületében egymásnak esett, és egymást kaszabolták le azon a szörnyű éjszakán.
Gedeon azonban nem érte be ennyivel. Utolsó szálig ki akarta kergetni az ellenséget az országból. Ez nagyszerű példa nekünk arra, hogy amikor Isten győzelmet ad valami rossz bűn, hitványság felett az életünkben, mi se érjük be csupán annyival, hanem miközben hálásak vagyunk érte, az utolsó szemig irtsunk ki mindent az életünkből, ami nem Istentől való. Mint ahogy gyomlálni is újra és újra kell, mindent kiirtani.
Elindultak tehát üldözni az ellenséget. Az ellenség a Jordán folyó felé vette útját, és ekkor Gedeon üzent az efraimiaknak, akik ott laktak azon a vidéken, hogy állják útját a menekülő midianitáknak, zárják le a Jordán átkelő helyeit, akkor két tűz közé kerül az ellenség, vagy annak a maradéka, amelyik próbál megmenekülni. Az efraimiak azonnal mozgósították is a hadra fogható férfiakat. Lezárták a Jordán átkelőit. Elfogták Midián két hadvezérét, és gyorsan ki is végezték őket. És ezután kaptak észbe. Ezután kezdődik ez a pörlekedés, amiről itt olvastunk. Hevesen pörölni kezdtek Gedeonnal. Miért? Azt mondják neki: miért nem szóltál nekünk korábban. Miért csak most hívtál minket be ebbe a háborúba?
Tudnunk kell, hogy Gedeon a Manassé törzséből származott, itt pedig az efraimiakról van szó. Manassé és Efraim testvérek voltak, Józsefnek a fiai. Tehát két testvér törzsről van szó. És ha itt most Gedeon méregbe gurulna, akkor elmondhatná a testvértörzsbelieknek, az efraimiaknak: gondoljátok, hogy külön kérvényt kellett volna benyújtanom: gyertek, segítsetek a közös ellenség ellen? Miért nem jutott eszetekbe magatoktól? Az lett volna az igazán testvéri dolog, hogy jöttök. Nemcsak most, mikor külön hívlak benneteket, hogy ott, ahol laktok, mintegy magatokat is védjétek az ellenségtől. Jöttetek volna korábban, hogy mindnyájan védtük volna mindannyiunknak a békességét és javait. Most jöttök pörlekedni, hogy miért nem szóltál korábban? Miért kell külön kérvényt benyújtani, amikor magától értetődik, hogy mindenkinek részt kellene vennie ebben a harcban?
Gedeon azonban nem így beszél, hanem azonnal érzékeli, hogy nagy veszély leselkedik itt most mindannyiukra. Még nem szabadultak meg ettől az elszánt és jól felfegyverzett gonosz ellenségtől, amelyiknek még a maradéka is túlerőben van velük szemben. Még csak az hiányzik, hogy testvérháború törjön ki, vagy akárcsak testvérviszály. Ezt nem szabad megengedni.
Figyeljük meg, micsoda emelkedettség, mennyi bölcsesség, ez így anakronizmus, de mégis azt mondom, milyen krisztusi indulat szólal meg ebben a fáradt, az egész éjszakát koncentrálással és harccal töltött emberben, amikor azt mondja: miért pörlekedtek, mikor az igazi győzelmet ti demonstráljátok. A ti kezetekben van a két hadvezérnek a feje. Ti kaptátok el az ellenség két vezérét. Nektek engedte meg az Isten — mert hívő szemmel néz mindent, és nem engedi, hogy elbízzák magukat —, hogy a fő ellenségünket lefejezzétek. Igaz, mi szüreteltünk, ti csak böngésztetek, de Efraim böngészése többet ér, mint Manassénak a szüretje.
És mit olvasunk a végén? „Amikor így beszélt, megenyhült az ellene támadt indulatuk.”
Sikerült leszerelni a leskelődő testvérviszályt. Nem otthoni háborúsággal megy el az erő, hanem közösen üldözhetik az ellenséget. De mi kellett ehhez?
Kellett mindenképpen, hogy Gedeon pillanatok alatt átlássa, mi itt a testvértörzs haragjának az oka. Ezek most jöttek rá, hogy kimaradnak a dicsőségből. Nem vettek részt a harcban, akkor nem húzhatják ki magukat büszkén a győzelem után. Meg sok ember legérzékenyebb része a zsebe, abban meg a pénztárcája. Kimaradnak a zsákmányból. Aki nem vesz részt a harcban, nem részesül a zsákmányból. Ezért vannak így felháborodva. Irigység és féltékenység van a szavaik mögött.
Erre a sötét indulatra Gedeon nem sötét indulattal válaszol. Még csak nem is kioktatással vagy szemrehányással, hanem mérhetetlen alázattal, szelídséggel. Ha ők ennyire hiúk és ilyen képmutatóak, akkor maradjanak hiúk, legyen övéké a dicsőség. Ők fejezték le a két hadvezért, amit Gedeon meg háromszáz barátja tett, az semmi. Ha ők nagyok akarnak lenni, legyenek nagyok. Úgy kell nekik. Csak testvérháború ne legyen.
Ez nem csupán engedékenység, nem taktika. Nem egy zseniális politikusnak a bölcs helyzetmegoldása. Emögött az az indulat van, amiről Pál apostol azt írja a filippi gyülekezetnek, hogy „az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban.” Mert Gedeon nemcsak az ellenségen győzött, hanem saját maga felett is győzelmet aratott. A saját természetén is diadalmaskodott. Diadalmaskodott az az Isten, aki őt elhívta, alkalmassá tette a harcra, és alkalmassá tette arra, hogy a saját indulatait, indulatosságát, keserűségét is legyőzze.
Ha itt most elkezdenénk arról beszélni, hogy kinek van igaza, egyértelmű, hogy Gedeonnak lenne igaza. De ő nem a maga igazáért harcolt, hanem a közös ellenség ellen. És ha az ellen összefogni csak úgy lehet, hogy most igazat adunk a testvérnek, akkor legyen az övé a dicsőség. Nem kell nekem dicsőség. Úgy is egyedül az Úré a dicsőség. Ha valaki tudta, hogy itt Isten győzött, az éppen Gedeon volt.
Gyönyörű szép jelenet ez. Csak az tud így dönteni és így viselkedni minden erőlködés és képmutatás nélkül, akiben Isten Lelke munkálkodik. Neki Isten dicsősége volt a legfontosabb, azután a népnek az ügye, utána a testvéreinek a szeretése, még akkor is, ha azok így viselkednek, és ő maga teljesen eltűnt. Amazoknak meg saját maguk voltak a fontosak: mi lesz a zsákmányukkal, mi lesz a dicsőségükkel. Isten dicsősége eszükbe sem jut. A nép javára egyáltalán nem gondolnak, és a testvérre sem, aki őket is megvédte az ellenségtől, és akin keresztül Isten kivívta a győzelmet.
Ez a döntő különbség a világosság fiai meg a sötétség fiai között. A világosság fiainál mindig ez az értékrend: mindenek felett Isten dicsősége, utána annak a közösségnek a java, amiért felelőssé tett minket Isten, utána a testvér iránti szeretet, amibe mindig bele kell, hogy keveredjék a megbocsátás is, csak akkor tudom szeretni, ha újra megbocsátok neki. És hol maradok én? Miért fontos, hogy én is ott legyek? Én csak eszköz akarok lenni az Isten kezében. Ez a jelenet gyönyörűen szemlélteti ezt.
A sötétség fiai meg magukat akarják megszedni. A saját dicsőségük érdekli őket, és észre sem veszik, hogy milyen irigyek, féltékenyek. Ilyen rugók vannak a cselekedeteik mögött. Az ellenséggel nem törődnek, a népük, a közösség nem érdekli őket. Isten teljesen kimarad a gondolkozásukból. Csak ők…
2. A másik jelenet ennek a folytatása, mert nem ért véget Gedeon számára a sok nehézség és küzdelem.
Gedeon megérkezett a Jordánhoz és átkelt háromszáz emberével. Fáradtak voltak, de folytatták az üldözést. Ezt mondta a Szukkótban (ez a város ott volt a Jordán partján) lakóknak: „Adjatok néhány kenyeret ennek a népnek, amely engem követ, mert fáradtak, pedig nekem üldöznöm kell Zebahot és Calmunnát, Midián királyait. Szukkót vezetői ezt felelték: Talán már a kezedben tartod Zebahot és Calmun-nát, hogy kenyeret kívánsz tőlünk a seregednek? Gedeon ezt mondta: Ezért majd ha az Úr kezembe adja Zebahot és Calmunnát, akkor pusztai tövissel és tüskével csépelem végig a testeteket!”
Nem meglepő ez? Az előbb milyen engedékeny. A testvérre ráhagyja, még meg is dicséri. Egészen átengedi a dicsőséget neki, csak most békesség legyen és fogjunk össze a közös ellenség ellen. Itt meg hirtelen ilyen kemény. Mi lehet ennek az oka?
Ők azt az éjszakát ébren töltötték. Előtte napokon, heteken keresztül már nagy feszültségben élt Gedeon (aki ismeri a történetet, tudja miért). Átélték azt a szörnyű vérengzést, amit saját maga ellen követett el az ellenség. Isten így szabadította meg népét ettől az óriási túlerőtől. Most egész nap üldözték már őket. Fáradtak és nagyon éhesek. Ott van egy város, amelyik nem vett részt ebben a manőverben, pedig őket is védi és megmentette az ellenségtől. Kér a katonáinak egy kevés ennivalót. És mit mondanak a város vezetői? Azt mondják: hohó, te még csak üldözöd, még nincs a kezedben a két királynak a feje. A két hadvezért már lefejezték, a két király még menekül. Majd ha a kezedben lesz, akkor esetleg adunk a katonáidnak.
És miért helyez kilátásba Gedeon ilyen szigorú ítéletet, amit végre is hajtott? Visszafelé jövet pusztai tövisekkel végigcsépelte a város vezetőinek a meztelen hátát. Miért? Azért, mert az előbb az ő személyes sérelméről volt szó. Az ő hiúságát, büszkeségét, önérzetességét bántotta meg a testvértörzs, és ott engedékeny. Ott mindent megbocsát, nincs retorzió. Itt azonban az Istent gyalázzák. Mert Isten megígérte, hogy a kezébe adja a két ellenséges királyt.
Gedeon ebben a bizonyosságban üldözi őket, és ezt tudhatta mindenki más is. De ők gyalázzák az Istent azzal, hogy nem biztos, hogy Isten teljesíti az ígéretét. Nem biztos, hogy Isten olyan hatalmas, ahogy te azt képzeled a naiv hiteddel, hogy a kezedbe adja őket. Majd ha látjuk. Azt hisszük, amit látunk.
Ők ilyen modern gondolkozású emberek voltak. Isten nagyságát, Isten igazmondását vonták kétségbe. És nem voltak hajlandóak szegény éhező, fáradt embereknek enni adni, akiknek a szájuktól az utolsót is oda kellett volna adniuk, mert helyettük és érettük harcoltak. Megint csak: az ember nem számít, az Isten sem számít. Ahogy Jézus mondja az egyik példázatban a hamis bíróról: Istent nem félt, embert nem becsült. Ez jellemezte Szukkót vezetőit, és Gedeon azt mondja: ezt nem lehet megtorlás nélkül hagyni. Ezeket meg kell tanítani arra, hogy kicsoda az Isten, és majd hozzuk a két király levágott fejét, de abban már nem gyönyörködnek, mert végig csépeljük a hátukat. Meg kell jegyezniük, hogy az Istent nem szabad így gyalázni. És az éhes, érettük harcoló honfitársaikat nem szabad éhesen továbbengedni. Ezért ilyen kemény itt Gedeon.
Ugyanez történik egy másik várossal (azt nem olvastam fel). A szomszéd város, Penúél vezetői is így nyilatkoztak, és ott is bosszút állt Gedeon.
Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy az Isten országában rend van. A megbocsátás kimondhatatlan lehetőség. A bocsánattal adunk új lehetőséget azoknak, akik vétkeztek. Így ad nekünk Isten naponta új lehetőséget az Ő kegyelméből. És akinek olyan sokat elenged, mint mindnyájunknak, ne essen nehezünkre kevesebbet, vagy bármit elengedni másoknak. Ha rólunk van szó. De ha az Isten dicsőségéről van szó, akkor azért meg kell szólalnunk olykor.
Kálvin János írja ilyen egyszerűen: „Még a kutya is megmordul, ha bántják a gazdáját, és én ne szólnék, ha gyalázzák az én Uramat, Istenemet?” Ez nem azt jelenti, hogy a torkának esünk annak, aki az Istent káromolja, vagy kétségbe vonja, tagadja. De van-e ott bizonyságtételünk? El tudjuk-e mondani szelíden, de meggyőződéssel, hogy ki a mi Istenünk? Tudunk-e példát adni arra, hogy az éhezőnek enni adni, a segítségre szorulónak segíteni kell?
Ezt a két részletet elevenítettük fel Gedeonról. Akik olvastuk a Bibliát tudjuk, hogy utána ő is elbukott, neki is voltak bűnei, de kapott Istentől kegyelmet, és így kerülhetett be a neve a Zsidókhoz írt levél 11. részében a hit hőseinek a névsorába. Ettől eltekintve ő egész életében világosságban járt és világított.
3. És mit tudunk meg Abimélekről?
Megtudjuk: „hogy miután Gedeon meghalt, ismét paráználkodni kezdtek Izráel fiai a Baalokkal, és Baal-Beritet tették meg istenüknek. Nem törődtek Izráel fiai Istenükkel, az Úrral, aki kimentette őket minden környező ellenségük kezéből.”
Gedeon mintegy fék ott volt, és nem engedte a bálványimádást. Az ő jelenléte, az az életszentség, ami belőle áradt, Isten Lelke, akit ő kapott ajándékba, és akivel vezette a népet, amíg ő irányíthatta ezeket a küzdelmeket, az fékezte a hitetlenséget, a gonoszságot. Addig nem imádták — legalább is nyíltan nem — ezeket a bálványokat. Meghalt Gedeon, nem volt aki rálépjen a fékre, és beindult a pokol, elszabadult a sötétség. Ez a mondat már maga a pokol, hogy újra a Baalokat imádják, a Baal-Beritet tekintik istenüknek, és nem az élő Istent, akire addig számíthattak.
Ilyenkor mindig feltűnik valaki, akiben szinte töményen megtestesül a sötétség. Ez volt az a bizonyos Abimélek. Ki volt ő? Azt olvassuk, hogy Gedeonnak sok felesége volt és így hetven fia volt. Ez az Abimélek is a fia volt. Nem valamely feleségétől, hanem egy szolgálótól, aki vidéken lakott. Megszállta ezt az Abiméleket a hatalomvágy. Ő uralkodni akart mindenképpen, és nagyszerűen megtalálta annak a módját, hogyan lehet hatalomra szert tenni.
Ezt olvassuk 9. rész 1. versében: „Abimélek, a Gedeon fia, elment Sikembe anyja testvéreihez, és így szólt hozzájuk, meg az egész nemzetséghez, amelyhez anyja családja tartozott: Beszéljetek így Sikem polgárainak, és kérdezzétek meg: Mi jobb nektek? Az, ha hetven férfi uralkodik rajtatok, mármint Jerubaal (Gedeon másik neve) fiai, vagy az, ha egy ember uralkodik rajtatok? Emlékezzetek csak arra, hogy én a ti húsotok és véretek vagyok!”
Abimélek anyja sikemi volt, és itt a rokonságnak felteszi ezt a kérdést. Most ha nagyon csúnyát szeretnék mondani, azt mondanám: tipikus demagóg duma. Hogy mi jó nektek? Ha hetvenen uralkodnak rajtatok? Ki hallott még olyat! Hogyan tud hetven uralkodni? Gedeon hetven fiából egy uralkodhatott volna egyszerre, minden bizonnyal a legidősebb, mert így volt szokás. De nem akart uralkodni egyik sem. A nép azt akarta, hogy Gedeon és az ő utódai uralkodjanak. Gedeon határozottan megmondta: nem. Nem vezetjük be a dinasztikus uralmat. Az Úr a ti királyotok, és nem uralkodom rajtatok sem én, sem a fiam, sem annak a fia. Ezt így megmondta. Ezt mindenki tudhatta. (8,23).
Most jön Abimélek és azt mondja: jó lenne ez nektek, hogy egyszerre hetvenen uralkodjanak rajtatok? Nem jobb az, ha egy valaki, mondjuk én? Mert én a ti húsotok és véretek vagyok. Mondja ezt a rokonságnak. Észre sem veszik, hogy belemennek a csapdába. Azt mondják: sokkal jobb, ha egy uralkodik, mint hetven. Sokkal jobb, ha közülünk való uralkodik és nem idegenek.
Amibélek elérte a célját és elkezdett uralkodni. Az uralkodás szá-mára azt jelentette: mindenkit eltenni láb alól, aki lehetséges vetélytárs, és szinte észre sem vette, hogy ugyanolyan tömeggyilkossá vált, mint azok a diktátorok, akiknek a neveit tudnánk sorolni, mert szomorú emlékeink vannak még róluk.
Hogyan erősítette meg a maga uralmát? Úgy, hogy szerzett pénzt és felbérelt haszontalan és hitvány embereket. A mihaszna csőcseléket felbérelte, lepénzelte. Ezek visszhangozták azt, amit ő mondott, követték addig, amíg nem kellett áldozatot hozni érte, meg amíg kapták a pénzt, és berendezte a maga kis uralmát először Sikemben, aztán a környékén is.
Eszköze a rágalmazás volt. Az emberek megtévesztése. A hazugság. Célja pedig, hogy megszedje magát. Minél többektől mindent, amit lehet, elvegyen. Ha ez csak úgy lehetséges, hogy azokat eltesszük láb alól, azon ne múljon! Lelkiismeret-furdalás nélkül.
Azt olvassuk, hogy egy napon kivégeztette mind a hetven testvérét. Káin csak egyet ütött agyon: Ábelt. Abimélek mind a hetvenet. Melyik a nagyobb bűn? És vajon nem ugyanez a bűn-e, amire Jézus a Hegyi beszédben rámutat, hogy ha valakivel szemben gyűlölet él a szívünkben, akkor méltók vagyunk ugyanarra a büntetésre, mint a gyilkos. Vagy ha valakinek csak azt mondjuk: te nem vagy ember, hitvány vagy! (a ráka szó ezt jelenti a Hegyi beszédben), akkor ezt mondja Jézus: ez ugyanolyan gyilkosság, mintha kioltotta volna az életét. Káin csak egyet, Abimélek már hetvenet, s nem tudom, nem volt-e olyan, hogy talán mi is el tudtuk volna mondani, amit egyszer a szomszédasszonyunk szájából hallottam otthon gyerekkoromban. Üvöltötte valakinek a nevét, és még mutatta is: meg tudnám fojtani! Elgondoltam: ez most tényleg meg tudná fojtani, ha nem kellene attól félnie, hogy utána lecsukják. Mert a gyilkos indulat sajnos velünk születik. Ezt az indulatot tudja kicserélni Isten Szentlelke arra az indulatra, ami a Krisztusé, ami Gedeonban megszólalt ott, amikor békességet teremtett.
Ne érjük be kevesebbel! Jézus Krisztus nem átfesteni akarja az életünket, hanem belülről egészen újjáteremteni. Azt olvassuk: új szívet akar adni. Az egész szellemi világunk központját akarja kivenni és egy egészen újat, az övét ajándékozni. Ez az újjászületés. Erre vágyakoztak már az Ószövetség hivői is és ezt ígéri Jézus a benne hívőknek.
Azt olvassuk itt a továbbiakban: Abimélek elment apja házához Ofrába és meggyilkolta testvéreit, Jerubbaal fiait, hetven férfit egy kövön. Csak a legkisebb gyerek menekült meg, mert ő valahova elbújt. Mint egy mészáros. És ő mondja: ez az uralkodás. Kiszedni mindenkiből mindent, hogy az enyém legyen, és eltenni láb alól, hogy ne legyen utamban.
Ettől kezdve valóban mint egy tömeggyilkos, mint egy ámokfutó végigrohanja az egész országot. Közben észbe kapnak a sikembeliek, hogy kit választottak ők királyukul és fellázadnak ellene. Erre Abimé-lek megint sereget gyűjt és a saját vérei ellen harcol. Ilyeneket olvasunk itt: Abimélek üldözőbe vette őket és sokan hullottak el halálra sebzetten a kapu bejáratáig. (9,40).
Amikor elfoglalja újra a várost, amelyik őt királlyá választotta, a benne levő népet felkoncolta, a várost pedig lerombolta és behintette sóval. (9,45).
Aztán kiderült, hogy volt ott egy fellegvár és abba sokan elbújtak. Akkor azt felgyújtja és minden ember meghalt Sikem fellegvárában, mintegy ezer férfi és nő, akiket nem sokkal előtte elhitetett még. De nem tud megállni, mert az ilyen őrült, gyilkos soha nem tud megállni és mértéket tartani. Megy a szomszéd városba is, és ott is pusztít és rombol. Az emberek ott is egy magas toronyba menekültek. Ott is rájuk akarja gyújtani a tornyot, és ő maga is hordja oda a fát a torony tövéhez. „Akkor egy asszony egy kézimalom kövét dobta Abimélek fejére, amely bezúzta a koponyáját.” Ezután megkéri az apródját, hogy mivel ez halálos sérülés, döfje őt keresztül, ne mondják, hogy asszony ölte meg, mert az nagy szégyen volt. Ez a vége. (9,53-54).
Van vége, de előtte mérhetetlen pusztítás.
Mind a két dolgon érdemes elgondolkoznunk. Amíg Jézus Krisztus dicsőségesen el nem jön másodszor, addig a bűn mérhetetlen sok kárt okozhat. De mi tudhatjuk: a fák nem nőnek az égig. Isten ítélete készen van azokra, akik nem készek a bűnbánatra. Meg lehet állni a legszörnyűbb ámokfutás közben is. Tudunk erre példákat. Amikor valaki rádöbben, hogy ki vagyok én, és mit teszek, és leborul Isten előtt, számíthat Isten kegyelmére. De a mindig újra visszautasított kegyelem ítéletté válik, és nem lehet következmények nélkül hazudni, lopni, házasságot törni, csalni, rágalmazni, gyilkolni sokféle módon. Szörnyű ítélet követi ezeket a bűnöket.
Ezeknek a bűneinknek az ítéletét Jézus a kereszten elszenvedte. Aki ezt hiszi, arról Ő maga mondta: nem megy az ítéletre, mert már átment a halálból az életbe. Aki ezt nem hiszi, aki úgy gondolja, erre nincs szüksége, annak az ítéletre kell mennie. Isten őrizzen meg minket attól, hogy bármi elvakítson, és belecsússzunk a sötétségbe! Akármilyen sötét vállalkozásba, sötét gondolatokkal való foglalkozásba. Isten segítsen minket, hogy kilépjünk a sötétségből a világosságra, hogy világosságban járjunk — ahogy János apostol írja levelében; és így tudjunk másoknak is világítani.
Gedeon vagy Abimélek? Ez a nagy választás, amit Isten igéje elénk helyez. Nincs harmadik állapot. Nincs, hogy egy kicsit ez, egy kicsit az. Vagy az egyik úton járunk, vagy a másikon. A legfőbb jellemző tehát az, hogy a világosság fiainak a legfontosabb mindig Isten dicsősége, azután annak a közösségnek a java, amelyikben elhelyezett minket Isten, azután a testvérnek a helyzete és a vele való kapcsolat akkor is, ha újra és újra meg kell bocsátani. A sötétség fiai pedig egoisták. Az egójuk hihetetlen nagy. Önmaguknak a legfontosabbak. A maguk isteneivé válnak. Istent nem tisztelnek, embert nem becsülnek. Ha ezeknek a jeleit egy picit is észrevesszük a gondolatainkban vagy a cselekedeteinkben, azt azonnal ítéljük el és valljuk meg Istennek bűnként.
Ne engedjük, hogy beférkőzzön a szívünkbe. Mindig kicsiben kezdődik, ahogy a reformátorok írták: becsusza-másza az életünkbe észrevétlenül valami gonoszság. Nekünk idejében kell azt felismerni, nyakon csípni. Minden, ami alulról jön, ami sötétség, az ellenség. Azzal beszélni sem kell, mint ahogy Jézus sem beszélgetett az ördöggel. Mert minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá — ahogy Jakab levelében olvassuk. (Jak 1,17).
Isten segítsen minket, hogy egyre jobban világítsunk ebben a világban!

Jézus Krisztusról szóló sorozatunkban legyen ma szó erről a témáról: Jézus és a gyermekek. Akik a Kalauz szerint olvassuk a Szentírást, a Máté evangéliumából most egy héten belül mind a három olyan jelenettel találkoztunk, ami arról szól, hogyan viszonyult Jézus a gyermekekhez.
Amikor készülni kezdtem erre az igehirdetésre, átfutott rajtam, hogy ha csak az elmúlt hetek beszélgetéseire, találkozásaira gondolok is, óhatatlanul az jut eszembe, vajon nem időszerűtlen és életidegen-e ilyen témáról beszélni, hogy Jézus és a gyermekek. Megjelentek előttem azok, akik itt ülnek közöttünk, akiknek nehéz munkahelyi gondjaik vannak, vagy éppen nincs munkájuk, anyagi nehézségekkel küszködnek, erejüket meghaladó családi terhek alatt görnyednek, vagy épp az egyedüllét kínozza őket. Sokféle bizonytalanság, megoldatlanság. Jézus és a gyermekek — vajon van ennek aktualitása most a számunkra?
Aztán ahogy Isten kinyitotta ezeket az igéket előttem, egyre inkább megerősödtem abban, hogy reménységgel hallgassuk mindazt, amit Jézus ezeken a kijelentéseken keresztül mond, mert a hitéletünket, az abban való növekedésünket nagyon is befolyásoló, meghatározó, alapvető igazságokat jelentett ki akkor, amikor egy-egy kisgyereket felemelt, megmutatta a tanítványoknak meg írástudóknak, és elmondott valami egyszerű, de az egész életünkre és örök életünkre nézve fontos kijelentést.
Így figyeljünk erre a néhány jelenetre, mert mindössze három olyan jelenetet jegyeztek fel az evangélisták, amikor Jézus gyermekekkel találkozott.
1. Ez az első, amit most hallottunk, amikor egészen kicsiket — az itt szereplő görög szó arra utal, hogy csecsemőket — vittek oda az édesanyák Jézushoz. Volt ilyen szokás, hogy az újszülötteket egy-egy tekintélyes rabbihoz vitték a szülők, és kérték, hogy áldják meg őket.
Ez a jelenet mellesleg arra is utal, hogy Jézus a tekintélyes, a legtekintélyesebb tanítók közé számított a közvélekedésben. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy éppen ezek a tanítók és írástudók megvetették a gyerekeket, mert a gyermek még nem ismeri a törvényt, nem tud felmutatni semmilyen vallásos teljesítményt. Isten országa szempontjából tehát nem számít.
Így érthetjük meg azt a megjegyzést, amivel az ötezer ember jóltartásáról szó-ló csodás történet záródik, amikor azt olvassuk, hogy „voltak ott körülbelül ötezren férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül.” Mert hogy ők nem tényezők, futottak még… De az néha előfordult, hogy mégis odavitték egy-egy tanítóhoz, rabbihoz a kicsiket is, hogy áldja meg őket.
Ezek a szülők fontosnak tartották, hogy Jézus áldása nyugodjék meg a gyermekeiken. (Zárójelben kérdezem: mi fontosnak tartjuk-e, megteszünk-e mindent azért, hogy a gyermekeink, unokáink Jézushoz jussanak? Hozzuk-e, hívjuk-e őket olyan helyre, ahol hallhatnak Jézusról hiteles információkat, sőt ahol a gyermeknyelven hangzó igén keresztül magával a mindenható Úrral találkozhatnak, és megismerik már gyerekfejjel és szívvel Őt mint Megváltójukat és Urukat? És ez ellensúlyozhatja azt a temérdek romboló, szennyező hatást, ami sok forrásból egész héten zúdul az ő kicsiny létükre is. Fontos-e nekünk, hogy gyerekeinket Jézus megáldja, újra és újra az Ő igéjével táplálja?)
A tanítványok ebben az esetben akadékoskodnak. Ők jelentéktelennek találják a szülők kérését, és nem engedik, hogy zavarják vele a nagy Mestert. Odaállnak Jézus és a Jézust kereső szülők közé. Nem szomorú? Vajon nem fordult elő velünk még soha, hogy a helyett, hogy Jézushoz hívtunk volna másokat vagy megkönnyítenénk Krisztust-kereső embereknek, hogy megtalálják az Urat, ahelyett a magunk hitvány, képmutató életével botránkoztatunk másokat, és távol tartjuk őket Jézustól?
Ezért olvassuk itt azt, amire ritkán kerül sor az evangéliumban, hogy Jézus megharagudott. Azt mondja: „engedjétek hozzám a gyermekeket, mert aki nem így fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.”
Jézusnak nem rangon aluli csecsemőkkel foglalkozni. Ő sosem volt fáradt, ha valaki kereste őt, hanem nagy szeretettel fogadta, és gazdag áldással bocsátotta útjára.
Ebben az esetben a kisgyermekeket, ezeket a csecsemőket egyenesen példaként állítja oda a felnőtt társadalom elé. Ebből, amit Jézus itt mond, kétségtelenül ez a leghangsúlyosabb: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”
A kisgyermek hogyan fogadja, ha valami ajándékot kínálnak neki? Úgy, hogy elfogadja. Nincsenek fenntartásai, hátsó gondolatai. Nem kell szorozniosztani, hogy ezt hogyan kell majd meghálálni. Nem vonakodik, és nem gondolja, hogy ezt ő is meg tudná szerezni. A gyermeket éppen az jellemzi, hogy tudja, hogy gyermek. Sem többnek, sem kevesebbnek nem tartja magát. És ha valamit kínálnak neki, azt elfogadja. Annál inkább, mert tisztában van azzal, hogy a legtöbb dolgot nem tudja még megszerezni magának. Egy csecsemő nem tud termelni, nem tudja megvásárolni. Még megenni sem tudja magától azt, amire szüksége van, úgy kell valami módon a szájába rakni.
Jézus ebben állítja példaként a kicsiket a felnőttek elé.
A kicsi tudja, hogy kicsi. Átéli rászorultságát akár ösztönösen, mint egy csecsemő, akár egyre tudatosabban, ahogy növekszik, és engedi, hogy megajándékozzák.
Pontosan ez a gyermekekre jellemző lelkület hiányzott az akkori vallásos élet vezetőiből, és hiányzik ma is sokakból.
Az akkoriak úgy gondolták és tanították, hogy ha valaki megtartja a törvényt (Pál apostol megkérdezte őket, hogy ki az közületek, aki meg tudta tartani, mert neki nem sikerült. Ő is nagyon szerette volna), ha teljesíti a vallás előírásait, akkor neki Istentől mintegy jár valamilyen jutalom, és ez az örökélet, az üdvösség. Ő megdolgozott érte, és Istent ezzel mintegy kényszeríti, hogy honorálja az ő vallásos fáradozását.
Jézus itt határozottan azt mondja, hogy ezek az emberek ezzel zárják ki magukat az üdvösségből. Hitegetik magukat azzal a hazugsággal, hogy ők azért megdolgoztak, azt megérdemlik. Nekik valami jutalom jár, holott mivel Isten igazságos, nekünk csak az Ő igazságos ítélete járna. Ő azonban nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Éppen ezért ajándékként kínálja a bűnbocsánatot, az új életet, az üdvösséget. Ez azonban senkinek nem jár, erre senki nem szolgálhat rá, ezért nem tudunk megdolgozni, mert ha megfeszülünk, sem tudunk olyat produkálni, amire Isten azt mondaná: ez makulátlan, tiszta és szent. Mert a szentségtelen természetünkből nem fakad semmi, ami szent.
Isten minősítése szerint nem tudunk olyat teljesíteni, amiért neki fizetnie kellene. Amire igazában rászorulunk, az mind ajándék. Ő ajándékként kínálja, kérdés: elfogadjuk-e? Úgy fogadjuk-e, mint egy kisgyermek? Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, Jézus nyomatékos szót használ itt: semmiképpen sem megy be abba. Mert az Isten országa, az Istennel való közösség visszanyerése, az üdvösség, egyáltalán az értelmes Istennel eltöltött földi élet és az örökélet nem a mi teljesítményeink jutalma, hanem az Isten meg nem érdemelt szeretetének az ajándéka.
Kisgyermeknek lenni azt jelenti, hogy valaki ezt komolyan veszi. Az Isten ajándékait kisgyermekként fogadni vagy elfogadni, azt jelenti, hogy ez a lelkület alakul ki bennünk. Ehhez őszinte alázat kell, helyes önismeret kell, hogy tudjam, hogy e tekintetben olyan vagyok, mint egy csecsemő, aki sem előteremteni, sem megvásárolni nem tudja azt, amire szüksége van, anélkül viszont elpusztul. Isten kínálja ajándékként, nem kell elpusztulni. Ehhez önismeret kell és bizalom a mi szerető mennyei Atyánkban, aki nem hagyja éhen halni a lelki csecsemőket. Csak legyünk olyanok, mint a kisgyermekek, és úgy fogadjuk az Ő ajándékait.
Ez tehát az első, amit Jézus kisgyermekekkel találkozva az egész felnőtt társadalomnak, minden embernek mond: „aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”
2. A másik jelenet az, amit olvastunk az istentisztelet elején, amikor a tanítványok fojtott hangon, de heves indulatokkal vitáznak arról, hogy ki a nagyobb közöttük, és ki lesz nagyobb majd a mennyek országában. Akkor Jézus odahív egy kisgyermeket, felemeli és ismét valami nagyon fontosat mond.
Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be.”
Jézus tehát itt arra tanítja hallgatóit, hogy Isten az emberi értékrendet a visszájára fordította. A mennyek országában, egyáltalán az Isten színe előtt nem a hatalom birtoklása, és az egyre nagyobb hatalomért való küzdelem tesz naggyá, hanem a segítségre szorulóknak való szolgálat. Az Isten országában, az Isten mércéje szerint azok lesznek a nagyok, akik az emberi mértékek szerint sokszor kicsik maradnak. A mi Istentől elrugaszkodott, megromlott természetünkből minden esetben az következik, hogy nagyok akarunk lenni akármilyen téren és értelemben. Felülkerekedni másokon, lenyomni másokat, esetleg leteperni és ráállni, hogy így legyünk nagyobbak. A magunk szolgálatába akarunk hajtani másokat, hogy uralkodhassunk és így meggazdagodhassunk. A mi természetünkből, ami velünk születik, ez következik.
Ezzel szemben mit mond Jézus? Egy fejezettel később így olvashatjuk ezt: De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen: hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,25-27).
Vagyis Jézus azt mondja: nem tilos törekedni arra, hogy nagyok legyetek és elsők. Csak tudni kell, hogy az Isten szerinti nagyság és elsőséghez vezető út a szolgálat. Isten előtt az lesz egyre nagyobb, aki egyre kisebb lesz és egyre többeknek kész szolgálni. Aki mindenáron nagyra akar nőni a maga szemében és az emberek előtt, az odaáll Isten elé, és belőle takar el valamit, és az Ő dicsőségére vet árnyékot az ő nagysága. Aki mer és tud a szó ilyen értelmében kicsi maradni, és úgy szolgálni, azon viszont felragyog Isten dicsősége. Már itt ebben a sötét világban és majd az örökkévalóságban is.
Gondoljunk csak Saul királyra, Dávid elődjére, aki egészen addig, amíg magát alkalmatlannak, tapasztalatlannak, gyakorlatlannak tartotta, és így mindenestől Istenre hagyatkozott, és prófétájának engedett, egyik győzelmet a másik után vívta ki. Ő csodálkozott rajta a legjobban. Mihelyt megnőtt, kihúzta magát, és azt mondta: megy ez már nekem Isten nélkül is, még életében emlékoszlopot állíttatott magának, mint némely későbbi diktátorok, egyik vereség a másikat követte, és tönkrement a nép, az ország az uralkodása alatt. Alig várta a nép, hogy megszabaduljon tőle.
Amíg kicsi volt, Isten nagysága nyilvánvalóvá lett az ő számára is, meg a nép előtt is. Mihelyt megnőtt, és azt gondolta, hogy a saját nagyságától megy majd a munka és az uralkodás, Isten visszavonult és önmagára kellett hagyatkoznia. Kiderült, hogy a magát nagynak képzelő ember újra és újra milyen erőtlen és ostoba.
Pál apostol nem bízta el magát, de Isten mindenképpen meg is akarta őrizni őt ettől. Ezért adatott neki egy betegség, mintegy tövis a testébe. Amikor többször könyörgött, hogy Isten gyógyítsa meg őt, mert akkor könnyebben tudná végezni a szolgálatot, akkor ezt a különös választ kapja: a betegséged megmarad, ezért többé ne imádkozz. Kell, hogy erőtlen legyél és az emberek is lássák, hogy erőtlen vagy, mert akkor fogják nyilvánvalóan érzékelni, hogy azok a nagy dolgok, amiket általad Krisztus elvégez, nem a te teljesítményed, hanem Jézus Krisztus munkája. (2Kor 12). Azt mondja Pál: akkor én nagy örömmel dicsekszem az én erőtlenségemmel, mert amikor erőtlen vagyok, akkor leszek erős. És ez így is volt.
Van az Isten országában ilyen különös törvényszerűség is. Ezért mondott nagyon igazat az én egyik kedves fiatal barátom. Az ifjúsági körből az egyik fiú hosszabb időre külföldre ment. Elbúcsúztattuk. Az előtérben a szűkebb barátai még egyszer elbúcsúzott tőle. Amikor pedig az udvaron volt, a legjobb barátja az ajtóból még utána kiáltott: meg ne nőj! Ez számomra is egy életre szóló figyelmeztetés volt. Meg ne nőj, akkor lesz nagy Krisztus az életedben. Nehogy magadnak tulajdonítsd azt, amit Ő végzett el benned és akar elvégezni általad. Le ne csípj abból a dicsőségből egy picit se, ami egyedül Őt illeti meg, sőt te légy az, aki minden dicsőséget, minden esetben egyedül csak neki adsz, és akkor használja Isten ezeket a kicsi szolgáit nagy dolgokra.
Aki ilyen értelemben kicsi tud maradni, és úgy akar első lenni, hogy lesz mindenkinek szolgája, az marad Jézus közelében. Mert Jézus is ezt az utat választotta. Otthagyta a mennyei dicsőséget, ahogy egyik szép úrvacsorai énekünkben szoktuk énekelni: Istenségét elrejtette, midőn testünket felvette. Megalázta magát. Emberekhez hasonlóvá lett, és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Annakokáért az Isten is felmagasztalta Őt és ajándékozott neki olyan nevet, amely minden név felett való. Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. És nincs más útja a tanítványnak sem, mint amin a Mester előtte jár. Ezt a magunk megalázásának az útját járta előttünk Jézus, és az lesz nagy, első az Isten országában, aki kész mindenkinek szolgájává válni.
Ezért mondja itt Jézus, hogy aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, engem fogad be. A legkisebbekkel azonosítja magát. (Erről az igéről egyszer külön kell beszélni, ha a gyermekvállalás témáját vesszük majd elő.)
Jézus tehát ebben a második jelenetben arról szól, hogy Isten újjászületett gyermekei rejtett életet élnek. Egészen mások a céljaik és más úton jutnak el oda, mint a világ. Ezért mondja itt Jézus: de ne így legyen tiközöttetek. A pogányok hatalmaskodnak, igyekeznek minél több erőt kifejteni, fitogtatni, a nem létező erejükkel is hivalkodnak. De ne így legyen közöttetek. Akarjatok ti is elsők lenni, de úgy, hogy mindenkinek készek vagytok szolgálni. Ez jellemzi Isten gyermekeit. Királyfiak, a mindenható Isten gyermekei, és mégis szolgák, sőt rabszolgákként töltik el az életüket. Nem morogva és elégedetlenül, hanem tudatosan, mert tudják, hogy ez az életformájuk.
Amikor adnak, nem tudja a jobb kezük, mit cselekszik a bal. Amikor böjtölnek, akkor csak az ő mennyei Atyjuk tud arról. Nem emberek dicséretét keresik, mert akkor annyival kellene beérniük, és nem számíthatnak a mennyei Atya dicséretére, hanem az Isten dicséretét, a tőle való jutalmat várják. Úgy, ahogy Jézus a Hegyi beszédben többször mondja: amikor efféléket teszel: adakozol, böjtölsz, imádkozol, elég az, ha a te Atyád tudja, mert Ő titkon figyel és megfizet neked nyilván.
Van egy angol novella, amelyik arról szól, hogy egyszer egy leány, aki egész életében nagyon szegény volt, sok megaláztatásban volt része, meghal és a mennyország kapujába kerülve, csodálkozik azon, hogy milyen nagy szeretettel, elismeréssel fogadják őt. Megkülönböztetett helyre ültetik stb. Amikor kérdezi, hogy ez nem tévedés-e, hiszen neki egész életében még annyit sem mondott senki: köszönöm, vagy kedves vagy, akkor mondják neki: nem. Mindaz, ami itt elhangzik és történik, ez évek alatt halmozódott fel és neki el volt készítve. Hát ilyet! És akkor elmondják: ez azért van, mert szerette az Úr Jézust, s mivel szerette, így másokat is szeretett. Különösen azt tartották itt számon a mennyben, hogy az ágyhoz kötött, súlyos beteg nővérének éveken át minden nap vitt egy kis meleg ételt, akkor is, ha saját magának sem tudott főzni, vagy neki nem maradt. De hiszen én erre már nem is emlékszem — mondja. Akkor említették neki: ez a jó. Amit nem könyveltek a földön, azt könyvelik a mennyben. Amit úgy cselekedtek szolgálatként, hogy nem tartjátok számon, és nem vártok érte semmit, azért gazdag jutalmatok lesz a mennyben.
Ne értsük félre ennek a mondanivalóját. Nem arról van szó, hogy az ő jó cselekedeteiért juthatott be a mennybe. Azért jutott be, mert szerette az Úr Jézust, s mert Jézus neki ott helyet készített. De aki szereti Jézust, az így lesz első a földön, ahogy itt olvastuk. Legyen mindenkinek szolgája. Mégpedig úgy, hogy nem tartja számon. Egyszerűen ez az életstílusa. Nem is tud másként, és nem is akar másként élni. Engedi, hogy a benne élő Krisztus szolgáljon másoknak.
Jézus erre is felhasználta azt a kisgyermeket, akit felemelt és azt mondta: ha ilyenek lesztek, akkor lesz Isten áldása az életeteken.
3. A harmadik jelenet virágvasárnap történt a jeruzsálemi templomban. A hozsannázó sokaság már elhallgatott. Jézus a kereskedőket már kikergette a templomból. Azt olvassuk, hogy néhány vak és sánta volt még ott, akiket meggyógyított. Amikor már szinte teljesen kiürült a hatalmas templomépület, egyszer csak gyerekhangok harsantak fel. Kisgyerekek kezdték kiabálni azt, amit előtte a felnőttektől hallottak: hozsánna, hozsánna a Dávid Fiának. Gyerekek kezdték éltetni a Messiás Krisztust. Gyerekek mondták ki azt a hitvallást, amit fővesztés terhe mellett akkor már megtiltottak. Mert nem volt szabad Jézust Messiásnak nevezni, ezt nyilvánosan megvallani. A rend őrei rá is szólnak Jézusra: nem hallgattatod el őket? Azt mondja Jézus: nem. Gondoljátok, hogy ezek maguktól mondják ezt? Ezek azt sem tudják, hogy tilos mondani, hogy miért tilos. Talán azt sem értik igazán, mit mondanak. De Isten indította őket arra, hogy ezeknek az ajkán most felhangozzék még egyszer az imádság, és dicsőíttessék Isten. A gyerekek énekével Isten mintegy pecsétet ütött mindarra, ami azon a napon a szent városban és a templomban történt. (Mt 21-14-16).
A gyerekek Isten kezében eszközzé váltak ott. Kicsi gyerekek a hatalmas Isten kezében a hitvallás, az Istent dicsőítés eszközévé váltak.
Hadd folytassam egészen személyesen. Ez azt is jelenti, hogy akármilyen erőtlennek, alkalmatlannak, ügyetlennek, tapasztalatlannak tartod magadat, Isten bármire fel tud használni, ha gyermeki szívvel engedelmeskedsz neki. Kicsi gyerekek — a hatalmas Isten kezében — nagy dolgok elvégzésére.
Nem olyan régen történt itt a gyülekezetben, hogy az egyik családban váratlanul valami baj következett be. A szülők kétségbeestek, kapkodni kezdtek. Honnan szerezzenek segítséget? Akkor előállt a négyéves kisfiúk, és azt mondta: kérjünk segítséget az Úr Jézustól. Először furcsán hangzott ez nekik, aztán rájöttek: tőlük hallotta a kisgyerek, hogy az Úr Jézus meghallgatja az imádságot és tud segíteni. Egy percre elcsendesedtek, imádkoztak. És egy óra sem telt el, amikor emberileg teljesen elképzelhetetlen módon megjelent a segítség.
Ez nem mindig így történik, és az imádságot ne automatának gondoljuk, hogy elmondom és Isten egy órán belül teljesíti. Sokszor akkor szeret minket, ha nem teljesíti, mert ostobaságokat is szoktunk kérni. Ez a példa azonban megerősíthet minket abban, hogy jót kérjünk, hogy ha az éneket igazán szívvel mondjuk: gyermeki nagy hitet kérni taníts. Erre mondja itt Jézus: ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. A gyermeket e tekintetben állítja példaként elénk.
Miből kell megtérnünk? Abból a magabiztos, magunkban bízó, önhitt, gő-gős, büszke felnőttségből, amikor a rutinunkban, az eszünkben, a tapasztalatunkban, az összeköttetéseinkben, meg a szerencsében bízunk, ahelyett, hogy gyermeki hittel azt mondanánk: hívjuk segítségül az Úr Jézust. Erre nézve ígéreteink vannak. Hiszen Ő él, hiszen közel van mindazokhoz, akik Őt hívják. És mikor még ajkunkon sincs a szó, Ő már érti azt. Miért nem ez jut eszünkbe legelőször ebben az esetben? (Én most nem rajtuk akarok ítélkezni, magamon ítélkezem.) Hívő szü-lők. Miért nem azt mondják: nagy baj történt váratlanul. Fogalmunk sincs, mit tegyünk. Gyere kisfiam, imádkozzunk az Úr Jézushoz. Miért a telefonhoz kell kapkodni, meg egymást szidni a baj bekövetkezte miatt, holott egyikük sem volt oka? Mert a romlott természetünkből ez következik. De az újjászületett természetből meg az következnék, hogy mint a kisgyermekek odaállunk a mi hatalmas Urunk elé és tartjuk a kezünket: kérem szépen. Átélve a rászorultságunkat, komolyan véve az Ő mindenható nagyságát, irántunk való meg nem érdemelt szeretetét, és tartjuk a hitünk kezét, várjuk az ajándékot.
Ha meg nem tértek… Amikor Jézusról és a gyermekek kapcsolatáról beszélünk, akkor erre figyelmeztet minket az ige. Ebből kell megtértünk, és ide lehet megtérnünk.
Először tehát azt kérdezte tőlünk Isten: hogyan fogadjuk az ő ajándékait, és fogadjuk-e úgy, mint a kisgyermek? Azután arról volt szó: akarunk-e és tudunk-e kicsik maradni? Minél nagyobb valaki, minél tehetségesebb, elismertebb, magasabb pozícióban van, annál nehezebb kicsinek maradnia. De csak úgy lesz áldás az életén, ha kicsi marad. Harmadszor azt láttuk, hogy Isten a legkisebbeket is fel tudja használni eszközéül. Amikor már sehol senki, üres a templom, ezek a kicsik ragaszkodtak Jézushoz, ott vannak a közelében. Az ő ajkukon szólal meg az Isten dicsőítése egy Istentől elfordult, és Őt sokszor káromló világban.
Legyen most igazi imádságunk ez a jól ismert ének: „Hinni taníts, Uram, kérni taníts! Gyermeki, nagy hitet kérni taníts! Indíts fel szívemet, buzduljon fel, neked. Gyűjteni lelkeket! Kérni taníts!” (479. dicséret).

Ma arról szeretnék elmondani néhány bibliai gondolatot, hogy Jézus Krisztus hogyan viselte, amikor támadták. Hogyan viselkedett, amikor megalázták, kigúnyolták, igazságtalanul megvádolták, rágalmazták. Neki bőven volt része mindezekből, és nekünk is van olykor részünk ilyesmiben, különösen, amikor összejönnek a dolgok: betegség, kudarc, gyász, hitbeli kételyek, anyagi gondok. Hogyan viselkedik ilyenkor egy hívő ember?
Azért is fontos tudnunk, hogy Jézus hogyan viselte ezeket a támadásokat, mert többször említi, hogy példát ad nekünk arra, hogy ha igazán az Ő tanítványa akar lenni valaki, akkor miben áll az, hogy követi Őt. Tulajdonképpen semmit nem kellene tennie egy igazi Krisztus-tanítványnak, mint Őreá nézni és követni a példáját minden élethelyzetben.
Szeretném először feleleveníteni a mi Urunk földi életének néhány jelenetét, hogy lássuk, mennyire záporoztak rá ezek a támadások, és utána azt vizsgáljuk meg, hogy mi adott neki tartást és miben ad nekünk példát.

I.

Amikor legutóbb beszéltünk Jézusról, láttuk, hogy a családja részéről is milyen sok bántás érte Őt. Nemcsak értetlenség és közöny, hanem odáig fajultak a dolgok, hogy bolonddá akarták nyilváníttatni, hogy így védjék Őt is, de főleg magukat a kiközösítéstől. Aztán tudjuk, hogy a legszűkebb tanítványi körben is többször nem értették, hogy Ő mit mond, és mit akar. A legaktívabb tanítvány, Péter is milyen ostobaságokat beszélt többször, pusztán értetlenség miatt.
Aztán akadt köztük, aki pénzért elárulta. A másik esküvel letagadta, hogy valaha is ismerte. Gondoljuk magunkat ebbe a helyzetbe, milyen fájdalmat okozhat ez valakinek.
A fő ellenség, az ős ellenség támadása is végig kísérte az Ő földi szolgálatát. Mindjárt nyilvános fellépése elején háromszoros támadást indított az ördög Jézus ellen: ha a köveket kenyerekké változtatod, ha leugrasz a templom párkányáról, milyen népszerű leszel. Adta a tanácsokat, az ötleteket, és a végső célja az volt, amit a harmadik kísértésben fogalmazott meg: ha leborulva imádsz engem, akkor ennek milyen jó következményei lesznek.
Jézusról minden ördögi támadás visszapattant, nem is tárgyalt a kísértővel. Egyetlen helyén mondott igével verte vissza ezeket a támadásokat. Még a kereszten, haldoklása közben is röpködtek felé az ördögi ajánlatok: ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és majd hiszünk benned. Ez volt a cél, hogy higgyenek benne, csak Jézus tudta, hogy ehhez a célhoz nem ez az út vezet. A támadásokat azért el kellett viselnie.
Az a bibliai fejezet, amelyikből az előbb olvastam ezt a rövid részletet, arról szól, hogy valóságos össztüzet nyitottak Jézusra nem sokkal a kereszthalála előtt. Minden akkori politikai párt és vallási csoport támadásba lendült. Olyanok, akik egymással soha nem értettek egyet semmiben, esküdt ellenségek voltak, ebben egyszerre egységfrontba tömörültek, ha Jézus ellen kellett valami támadást indítani.
Mindjárt az első versben feltűnhetett nekünk, hogy milyen közegben kellett Jézusnak a szolgálatát végeznie. „Állandóan szemmel tartották Őt, és kémeket küldtek utána. Azok igazaknak tettették magukat, hogy Jézust a saját szavaival fogják meg, és átadhassák a hatóságnak, és a helytartó hatalmának.”
Ötszörös támadás egy mondaton belül. Állandóan szemmel tartják — hogy lehet úgy végezni egy hivatást, hogy közben tudom, árgus szemek figyelik minden mozdulatomat, hogy miben lehet hibát találni —, kémeket küldtek utána — tudjuk a másik evangéliumból, hogy a jeruzsálemi központból besúgok követték Jézust mindenhova, föl az északi tartományba, Galileába is. Miért? Hogy belekössenek minden szavába, saját szavaival fogják meg — nem az a cél, hogy megértsük, mit mond, mit üzen rajta keresztül Isten. Kit érdekel az? Hol lehet belekötni, s megy a jelentés, és egy rubrikával több Jézus bűnlistáján -, mert a végső cél az, hogy átadhassák Őt a hatóságnak, és a helytartó hatalmának. Ennyire ellenséges közegben hogyan végezheti valaki a szolgálatát, amit azokért végez, akik ilyen egységesen szembefordulnak vele? Mi már rég abbahagynánk, Ő azonban végigjárta ezt az utat.
Vajon miért fogtak így össze Jézus ellen? Mit ártott nekik? Lehet, hogy az ő rokonaikat is meggyógyította. Csak jót tett velük, és mégis ez az eltökélt gyűlölet Jézussal szemben.
Azért olvastam fel a János evangéliumából ezt a néhány mondatot, mert itt világosan megmondja a mi Megváltónk, hogy mi ennek a vele szembeni gyűlöletnek az oka. És felkészíti az övéit, hogy nekik is kijut majd ebből.
„Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ.”
Annyira elütött Jézus attól a világtól, amelyikben mozgott, annyira idegen ma is mindaz, amit Ő tanít ahhoz képest, ami hangzik, és annyira mások azok, akik valóban az Ő tanítványai, mint a körülöttünk élő világ, hogy ez magában elég ahhoz, hogy gyűlölje a világ.
A szülővárosomban volt egy rokonszenves, rendkívül művelt, kedves fiatal tanár. Lassan közismertté vált a városban, mert szelíd, kedves, jó természete volt, és mégis sokan haragudtak rá. Egyszer akaratlanul fültanúja voltam mint gyerek egy párbeszédnek, ahol arról tanácskoztak a felnőttek, hogy miért haragszanak sokan erre a Sanyira, mikor olyan kedves ember? Valaki a következőt mondta, ez maradt meg az emlékezetemben: azért haragszanak rá, mert világít a feje, és ahova bedugja, ott kiderül, hogy sötét van. És ez így igaz. Hiába kedves, előzékeny, segítőkész, nem tehet róla, hogy világít a feje. A világban meg sötét van. És ha valahova bedugja, akkor kiderül: eddig itt sötét volt.
Jézus ezt fogalmazza itt meg sokkal szentebbül és nagyobb összefüggésben: azért gyűlöl engem és titeket a világ, mert nem vagytok azonosak vele. Én kiválasztottalak titeket a világból, mássá tettelek, átformáltalak, de visszaküldelek, és így só lesztek a nagy fazékban. A só pedig minőségileg különbözik attól, amibe teszik, hogy megízesítse. Ti kovász lesztek a lisztben. Az a liszt liszt maradna magától, de ha a kovász belekerül, tészta lesz belőle, megkeleszti. Ti ilyenek vagytok. Aki vállalja ezt a sorsot, jöjjön utánam. Áldássá lesz, és sokan áldani fogják, de sokan meg szidni.
Miért? Azért, amiért egy kedves barátomnak ott kellett hagyni a munkáját, miután Jézus Krisztust megismerte és új élete lett, mert ott — ők azt mondták — azt a munkát csak úgy lehet végezni, ha csalunk, lopunk, hazudunk írásban is. Ő meg erre nem volt képes attól kezdve, hogy új élete volt, mert elkezdte azt a munkát becsületesen csinálni. Ez azonnal feltűnik, hogy mindenki amúgy csinálja, ő egyedül emígy. Ezért kiutálták maguk közül, el kellett mennie más foglalkozást választani.
És miért kell szégyellnie magát annak a huszonéves ifjú jegyespárnak, akikről kiderül egy beszélgetésben, miután gyomrozzák őket, hogy ők szűzen szeretnének a házasságba menni? Egészen normális fiatalok, teljesen egészségesek. Amikor megkérdezik: miért? Azt mondják: mert Isten igéje ezt javasolja nekünk, és akivel eddig beszéltünk, még senki nem bánta meg. Ez teljesen „abnormális” ebben az abnormálissá vált világban. Ha a világ adja a normát, akkor ahhoz képest abnormális. Ha Isten igéjét tartja valaki szem előtt, akkor meg a fél világ lett abnormálissá. El kell dönteni, hogy mi a norma, mihez akar valaki igazodni.
Jézus számára mindig az Atya akarata volt a norma és attól nem tért el. Ez bőven elég volt ahhoz, hogy gyűlölje Őt a világ.
Néhány jelenetet elevenítsünk fel, hogy lássuk: jobbról, balról támadták, rúgták, vágták Őt, és hogyan viselkedett Ő ilyen helyzetben.
Ennek a fejezetnek az elején ezt olvassuk: odamentek hozzá a főpapok, írástudók és a vének és megkérdezték: mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket és ki adta neked ezt a hatalmat? (Lk 20,2).
A főpapok, írástudók és vének alkották a Nagytanácsot. Ennek a képviselői mentek hozzá. A vallási főhatós delegációja kereste meg Jézust, és kérdezik tettetett naivsággal, hogy ki adta neked azt a hatalmat, amivel tudsz gyógyítani, ördögi megkötözötteket megszabadítani? Jézus ezt többször világosan megmondta, hogy ki adta neki a hatalmat.
Ez felesleges kérdés. Csak amit az ember nem akar megérteni és elfogadni, azt nem is fogja megérteni és elfogadni. Azzal kár vitatkozni. Jézus megmondta: Isten ujjával űzöm ki az ördögöket. Jézus következetesen Emberfiának nevezte magát és a Dániel könyve 7. része alapján tudjuk, hogy ez egybe írandó, nagy kezdőbetűvel, mert ez egy bizonyos személynek a méltóságjelzője. Nem azt jelenti, hogy egy embernek a fia, hanem az Emberfia: a Messiás, az eljövendő, aki isteni teljhatalommal fogja végrehajtani Isten akaratát. Ezt Ő magára értelmezte, és így mutatkozott be. De hiába mond akármit, hogy kitől vette a hatalmat, ők ezt nem akarják hallani, mert nem akarják elfogadni sem. Jönnek és „naivul” érdeklődnek.
Jézus erre az egy kérdésre ezért nem válaszol, hanem visszakérdez. Azt mondja: én is kérdezek tőletek valamit, utána megmondom. Keresztelő János Istentől jött, vagy magánvállalkozás volt, amit csinált? Hirtelen nem tudnak válaszolni. Visszavonulnak, tanácskoznak és olyan jellemző ez a tanácskozás. Egyáltalán nem az igazság érdekli őket, hanem hogy pillanatnyi érdekeiket mi szolgálja. Ha azt mondjuk, hogy Istentől jött, akkor megkérdezi, miért nem hittünk neki? Ha azt mondjuk, magánvállalkozás volt, akkor meg a nép megver bennünket, mert a nép Isten prófétájának tartja. Mindenképpen rossz. Nem mondunk semmit. Visszamennek, s közlik: nem tudjuk. Mire Jézus azt mondja: akkor én sem mondom meg nektek, hogy milyen hatalommal cselekszem. (Ez a beszélgetés így ért véget.)
Akkor jön a legveszedelmesebb, a politikai csapda. Ennek a történetét olvastuk az előbb. Jönnek hozzá a farizeusok és a Heródes-pártiak. Ezek egymással szemben álltak. A farizeusok nacionalisták voltak, a Heródes-pártiak azt tanították, hogy a nemzet érdekében ki kell egyezni a hatalommal, legalábbis ideiglenesen, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ebben nem értettek egyet, de abban igen, hogy Jézust el kell tenni láb alól. Feltesznek neki egy kérdést, amire csak rosszul lehet válaszolni. „Szabad-e a császárnak adót fizetnünk vagy nem?” Ha azt mondja: szabad, akkor nem hazafi. Ha azt mondja: nem szabad, akkor lázad és lázít a megszálló hatalom ellen, s akkor feljelentik a császárnál, vagy annak képviselőjénél, a helytartónál.
Na, Jézus, most mit mondasz erre? És mit mond erre Jézus? Megkérdezi, van-e valakinél egy pénz, amit használtok általában. Nem templomi pénz, mert az külön volt, hanem amolyan pénz, amit tulajdonképpen nem is illett a templom területére bevinni. Van, persze, ott van mindenkinek a zsebében. Ezt használják minden nap, ezzel kereskednek. Ezzel lehet megszedni magukat.
Jézus megkérdezi: kinek az arca és felirata van rajta? Kórusban mondják a választ: „A császáré.” Akkor mi a probléma? A császár ad nektek pénzt, ő segít abban, hogy a hétköznapi dolgaitokat megoldjátok, akkor az általa kiszabott adót fizessétek meg neki. Mindezt ő teszi lehetővé. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré.” De ez a császár Istennek képzeli magát, és imádatot is követel. Azt ne adjátok meg neki, mert nem Isten. Egyedül az élő Istent illeti az imádat. „Adjátok meg az Istennek, ami az Istené.”
Ez nem valami elegáns kompromisszum, amit itt Jézus mond. Nem kállai kettős, hogy kettőt jobbra, kettőt balra. Nem valami ügyes diplomácia. Ez a valóság éles lelepleződése. Ha használjátok a császár pénzét, fizessétek meg neki az adót. De ha ti valóban hisztek az egy igaz, láthatatlan Istenben, akkor imádjátok azt az Istent. Ami a császáré, neki kell adni, az Istené, Istennek.
Erre nem számítottak. „Csodálkoztak válaszán, és elnémultak.”
De nincs vége. Akkor jönnek a szadduceusok. Ők voltak a kor materialistái. Az értelmiség elitje, akik csak azt hitték el, amit látnak. Ennyire „okosak” voltak. Amit nem látok az nincs. Amit nem lehet az öt érzékszervünkkel és az értelmünkkel valamennyire megismerni, az nincs. Kitalálnak egy olyan történetet, ami nem lehetetlen éppen, de nem valószínű.
Izráelben szokás volt a sógorházasság. Ha egy férfi meghalt úgy, hogy nem születtek még gyermekei, és volt neki férfi testvére, akkor el kellett vennie feleségül az özvegyet, és az ebből a kapcsolatból született gyerekek az elhunyt gyermekeinek számítottak, mert utód nélkül, ha csak egy mód van, nem szabad meghalni. Volt ebben bizonyos gondoskodás is az özvegyekről.
Ők elmondják: volt hét férfitestvér. Az első megnősült, meghalt, nem volt gyermeke. Özvegyét elvette a testvére, és így tovább, mind a hét. Na, Jézus, ha azt tanítod, hogy lesz feltámadás, akkor a feltámadáskor kinek a felesége lesz ez az asszony?
Csodálom az Úr Jézus alázatát és szelídségét, hogy ennyire buta és provokatív kérdésekre is milyen csendesen válaszolt. Mint egy jó tanuló. De a válaszának éle is van. Azt mondja: ennyire nem ismeritek az Írásokat? Ők arra voltak büszkék, hogy mindenkinél jobban ismerik a Szentírást. Benne van világosan a Bibliában. Ott már semmi jelentősége nem lesz a rokoni, a vérségi kapcsolatoknak. Annak csak itt van jelentősége. A feltámadáskor olyanok lesznek az üdvözültek, mint az angyalok. Nem házasodnak, nem mennek férjhez. Nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát — mondja nekik.
Ezek is elnémulnak, és nem provokálják tovább. Legalábbis egyelőre.
Ezeket a beszélgetéseket végighallgatta egy írástudó. Az írástudók afféle teológus-jogászok voltak, akik könyv nélkül tudták a Mózes öt könyvét, és az abban foglalt rendelkezéseket alkalmazták a hétköznapi élet különböző helyzeteire és eseteire. Végighallgatta és felderül a szíve, hogy micsoda szellemi fölénye van Jézusnak. Ő is megszólítja: Mester (ez körülbelül azt jelenti: kedves kolléga, az írástudót is mesternek szólították), hallottam mindezt. Én is kérdezek egy dolgot. (Márk evangélista megjegyzi, hogy ő is kísértő szándékkal kérdezte ezt.) A sok parancsolat közül szerinted melyik a legfontosabb? Több, mint hatszáz parancsolatra bontották fel akkor már a Tízparancsolatot. Nem könnyű erre felelni. Jézus azonnal mondja. Ez a legfontosabb: „Szeresd az Urat teljes szívedből, és szeresd felebarátodat, mint magadat. Ettől a kettőtől függ az egésznek a megtartása.”
Mire az írástudó ujjong: nagyszerű, Mester, én is így gondolom, szerintem is ez a legfontosabb. És olyan meglepő: Jézus ahelyett, hogy a keblére borulna, és azt mondaná: végre a sok ellenség között valaki, aki egyetért velem. Ehelyett egy ilyen hűvös mondattal zárja a beszélgetést: „Nem messze vagy az Isten országától.” Amiben kemény kritika van, de kedves meghívás is. Benne van, hogy az, hogy te ezt tudod, sokkal több, mintha egyáltalán semmit nem tudnál. Te közelebb vagy az Isten királyi uralmához, mint a pogányok, a hitetlenek, a tudatlanok. De ugyan-úgy kívül vagy az Istennel való közösségen, mint a pogányok, a hitetlenek, a tudatlanok. Mert az, hogy csak tudod, de nem ennek megfelelően élsz, azt jelenti: nem messze vagy tőle. Közelebb, mint ők, de ugyanúgy kívül rajta, mint ők. Még egy lépés kellene. Nem akarod esetleg átlépni a küszöböt?
Olyan jellemző, hogy ez az írástudó általános alanyt használ és fő-névi igeneveket. Azt mondja: szeretni az embernek felebarátját, ez bizony nagyon fontos. Innen kellene eljutnia oda, hogy neked kell szeretned mindenkit. Ez lenne a fontos. De ezt ő nem óhajtja. Ő csak az elmélet síkján társalog Jézussal.
Ilyen és ehhez hasonló jelenetek mutatták, hogy milyen közegben dolgozott Jézus. Aztán hol meg akarták kövezni, hol meg királlyá akarták tenni, miután a tízezer embert jóllakatta. Ilyen király kell nekünk, aki kenyeret ad munka nélkül. Aztán volt olyan, hogy jelet követeltek tőle. Bizonyítsd be, hogy te valaki vagy. Tegyél csodát, hogy lássunk mi is csodát. És még a kereszten is gúnyolták Őt.

II.

Hogyan viselkedett Jézus ilyen körülmények között?
Soha nem volt ideges. Egyszer sem lett dühös. Nem is védekezett. Nem magyarázta: mit miért tesz úgy, ahogy. Nem is támadta soha azokat, akik Őt támadták. És ami különösen fontos nekünk: nincs egyetlen példa sem arra, hogy megsértődött volna. Aki meg tud sértődni, az nem jézusi módon viselkedik. Ezt jó tudnunk. Őt nem lehetett megsérteni. De nem is hagyta abba azt, amit elkezdett. Nem adta fel ezt a harcot. Ő mindvégig engedelmes maradt az Atyának, egészen a kereszthalálig.
És mi adott neki ehhez erőt?
Két dolgot világosan látunk Jézus magatartásában a sokféle bántás közepette.
Az első: mindvégig szoros közösségben maradt az Atyával. Rúghatták, vághatták, megszólhatták jobbról, balról, a legváratlanabb helyekről, a legközelebbi tanítványok és hozzátartozók részéről. Ez semmit nem változtatott azon, hogy Ő szoros, mély, folyamatos közösségben volt az Atyával. Mintegy elrejtőzött ebben az Atyjával való közösségben. Ott volt védve, és így pattantak vissza róla a támadások. Bizonyos volt abban, hogy vele csak az történhet meg, amit az Atya megenged. Végső soron minden az Ő szerető mennyei Atyjának a kezéből jött. Ezek az Ő ellenségei sem tudják, hogy ők csak azt csinálhatják, amit megenged nekik az Atya, de Ő tudja. Éppen ezért nem reájuk haragszik, hanem elfogad minden ilyen próbatételt az Ő mennyei Atyjától. Nem véletlenül történnek ezek, mindegyiknek Istentől kijelölt célja van. Még a pokolból is az Atyához kiáltott, mert Jézus számára a pokol, a kárhozat, amit helyettünk szenvedett el, az volt, amikor az Isten elhagyta. De még onnan is hozzá kiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?!”
És amikor vívja kegyetlen lelki harcát a Gecsemáne kertben, és verejtékezve imádkozik, és azt mondja: ha lehet, ne kelljen fenékig kiinnom a szenvedések poharát, ide vesszőt tesz, és így folytatja: mindaz-által ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.
Az Atyától való teljes függés, a benne való feltétlen bizalom, a neki való minden körülmények közötti engedelmesség, ez jellemezte Őt, mégpedig úgy, hogy ez nem valami erőlködésnek a gyümölcse volt, hanem ez volt a természetes életstílusa, életformája, sőt szolgálatának a tartalma. Szoros közösség az Atyával, és akkor bármit tehetnek vele, bírja.
A másik, ami jellemző Jézusra: kimondhatatlanul szerette azokat is, akik bántották. Nem lehetett kiirtani a szívéből az irántunk való szeretetet, akárhogyan viselkedett is valaki. Ő nemcsak tanította a Hegyi beszédben, hogy szeressétek ellenségeiteket, hanem gyakorolta is ezt. Hiszen még a kereszten, utolsó leheletével is azokért jár közben az Atyánál, akik Őt odajuttatták: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.”
Amikor a Hegyi beszédben az ellenség iránti szeretetről tanít Jézus, akkor ezt három dologban konkretizálja. Szeressétek ellenségeiteket: jót mondjatok azokról, akik rólatok rosszat mondanak, jót tegyetek azokkal, akik nektek ártottak, imádkozzatok azokért, akik kellemetlenkednek, üldöznek és háborgatnak titeket. Ő mind a hármat gyakorolta.
Sokan nem értik, mit jelent az ellenségért imádkozni. Egyszer egy adott esetben valaki nekem támadt: milyen dolog ez, az ellenségért imádkozni? Még az hiányzik, hogy sikerüljön minden terve! Nem azért imádkoztunk, hogy sikerüljön az ellenségnek minden gonosz terve, hanem azért, hogy Isten szeretete még őt is érje utol, és fordítsa meg a szívét. Vegye ki a gonoszságot belőle, és adjon a helyére valamit, ami Isten ajándéka.
Az ellenség iránti szeretet azonban nem azt jelenti, hogy Jézus Krisztus tanítványa buta, balek, akivel bármit lehet csinálni, mert neki kötelező és illendő mindent szó nélkül tűrni. Jézus sem tűrt mindent szó nélkül. Sok mindent úgy tűrt, mint bárány az ő nyírője előtt néma — olvassuk az igében az ézsaiási idézetet —, de volt, amikor megszólalt.
Amikor Kajafás kihallgatási termében vallatták, és az egyik szolga elkezdte Őt pofozni, akkor azt mondta a szolgának: tudod-e, hogy miért ütöttél meg. Ha igen, akkor indokold meg, ha pedig nem, akkor ne üssél engem. Mindezt indulat nélkül, legalábbis a ránk jellemző indulat nélkül, harag és bosszúállás nélkül mondta. És Pál apostol is, aki rengeteg szenvedést vállalt Krisztusért, időnként megszólalt. Amikor egyszer le akarták kötözni és megvesszőzni, akkor megkérdezte a rómaiakat: szabad-e nektek ítélet nélkül római polgárt megkötözni. Ettől rettenetesen megijedtek. Egy ezredes parancsolta ott meg. Az ezredes büntetést kapott volna, mert komolyan vették a római polgárok jogait. Ugyanez ismétlődött Filippiben. (ApCsel 16,37-39).
Van, amikor Isten gyermeke is megszólal, de soha nem áll bosszút. Nem azzal az indulattal szólal meg, ami egyébként ránk jellemző.
Jézus tehát nagyon szoros közösségben maradt az Atyával mindig és ez adott neki tartást, állóképességet lelkileg, és nagyon szerette azokat is, akik bántották.
Ezt javasolja nekünk is, akiknek néha sokféle szenvedésen keresztül vezet az utunk. Ugyanilyen szoros lelki közösségben maradhatunk Jézussal, és ez ad nekünk védelmet. Lehetséges az, hogy az Ő indulata legyen bennünk, az Ő szelídsége és alázata. Akkor fogjuk tudni, hogy mikor kell megszólalni, de jézusi módon megszólalni, és mikor kell, mint bárány, némán tűrni az érte vállalt szenvedést.

III.

A mi esetünkben még valamit tudni kell ezekről a nehézségekről. Mégpedig azt, hogy Isten senkit sem terhel azon felül, mint amennyit bír. Nem próbál minket feljebb, mint elszenvedhetjük — olvassuk az 1Kor 10,13-ban —, hanem a próbával együtt már a kimenekedést is elkészítette, hogy elszenvedhessük. Amikor ránk szakad valami nyomorúság, már akkor tudhatjuk, hogy Ő nem azt akarja, hogy összeroskadjunk ez alatt, hanem bizonyos edzésekre szükségünk van — a Zsidókhoz írt levél használja ezt a szót —, hogy egyre nőjön a teljesítőképességünk. Ő már a végét is megszabta ennek a próbatételnek. Ezekkel a próbákkal, megaláztatásokkal, nehézségekkel tisztítani és nevelni akar minket. És még azt a rosszat is, amit az övéi ellen valaki kitervel és végrehajt, fel tudja használni a javunkra, sőt még azoknak a javára is.
Csak József példáját hadd említsem, akit a testvérei meg akartak ölni, aztán száraz kútba dobták, majd rabszolgának eladták. Azt hitték, megszabadultak tőle. Végül is Józsefet használta fel Isten, hogy megmentse a testvéreket az éhhaláltól.
És olyan szép az, amikor József ezt mondja: „Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy sok nép életét megmentse,” így a tiéteket is. (1Móz 50,20). Ilyen Istenünk van! Egy-egy száraz kút mélyén vagy a rabszolgapiacon jusson eszünkbe, hogy Ő erről pontosan tud, hogy én most hol vagyok, miben vagyok, ez nekem nehéz. Azt is pontosan tudja, hogy nekem ez mennyire nehéz, mert Jézus is megkísértetett mindenben hozzánk hasonlóan. Ezért tud segíteni azoknak, akik különféle nyomorúságokba esnek. Bízzunk Őbenne igazán! Maradjon meg ez a vele való szoros közösségünk, és akkor Ő fog adni nekünk olyan szívet, amelyikkel az ellenséget is fogjuk tudni szeretni. És ez nagy élmény, az ellenséget szeretni, és az ellenségért imádkozni.
Ezzel a mondattal hadd fejezzem be, amivel Jézus szinte összefoglalja ezt az egészet, amikor azt mondja a Jn 15-ben: „Maradjatok énbennem és én tibennetek.” Ez, hogy én Őbenne, azt jelenti, hogy én vagyok belül, és Ő körülvesz engem. Védve vagyok. Minden nekem szánt ütés először Őt éri. Ő csak annyit enged tovább, hogy engem is érjen, amennyire szükségem van. Mert szükségem van arra, hogy néha megalázzanak, néha váratlan nehézségekkel nézzek szembe, így akarja edzeni a hitemet. De csak annyi, amennyi kell a lelki növekedéshez. Az pedig, hogy Ő énbennem, azt jelenti, hogy nem a magam bosszúvágya, elkeseredettsége és haragja, mérge határozza meg a támadásokra a reflexióimat, hanem a bennem élő Krisztus, az Ő szeretete, az Ő szelídsége, az Ő alázata. Mert az ellenséget szeretni csak Ő tudja, és csak azok tudják, akikben Ő valóságosan él. Mi Őbenne, Ő mibennünk. És akkor jöhetnek a támadások. Jobb, ha nem jönnek, de fognak jönni, és így talpon maradunk. Mi is példává lehetünk másoknak, sőt támadások közepette is tudunk segíteni, és áldássá lenni másoknak.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. Olyan zajos hetem volt, hogy arra gondoltam ma délután, hogy Istennek milyen nagy ajándéka, ha ad nekünk csendet. Sokszor magunk vagyunk a saját csendünk megrontói, de az Ő szeretete erősebb. Hiszem, hogy így készítette el ezt a csendes estét itt nekünk, és úgy meg tud minket tölteni az Ő csendjével, hogy ez kiáradhat másokra is, és elkísérhet minket akár az egész jövő héten, akármilyen zajos is lesz az. Olyan csoda, hogy Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt elmondott tanítása, jelen esetben példázatai, amiket az elmúlt hét napjain olvastunk bibliaolvasó kalauzunk szerint, ennyire maiak, modernek, személyesek, időszerűek tudnak lenni. Azért könyörögtem, hogy Isten Szentlelke tegyen fogékonnyá ma este mindnyájunkat arra, amit Ő nekünk szánt, és amit Ő komolyan mond, azt vegyünk komolyan, amivel meg akar ajándékozni, azzal ne csak a mi életünk gazdagodjék, hanem másokat is tudjunk gazdagítani.

* * *

Egész héten Jézusnak az Isten országáról szóló példázatait olvastuk. Ezekben a példázatokban Ő igen gyakran használja a vetésnek a képét. Szinte minden példázat valami módon ezzel volt kapcsolatban: vetés, aratás. Mi történik a búzamaggal? Lisztté őrlik. Hogyan lesz a lisztből kenyér? Úgy, hogy kovász is kell hozzá. Hogy lesz a pici kezdetből valami mutatós, látványos, szép nagy eredmény? Úgy, ahogy a mákszemnyi mustármagot elvetik, és amikor megnő, akkor olyan bokor lesz, hogy a madarak is fészket rakhatnak rá.
Vetés és aratás. Ebben a gondolatkörben mozogtak a bibliaolvasó emberek gondolatai az elmúlt napokban. Ezért gondoltam arra, hogy mintegy összefoglalásként nézzük meg ma, milyen különös összefüggésre hívja fel Jézus Krisztus a figyelmünket, amikor ezeket a képeket használja.
Először szeretnék az Ő alappéldázatára utalni, a négyféle szántóföldről szó-ló példázatra, azután próbáljuk röviden kibontani a most Pál apostoltól hallott igét, és végül nézzük meg, hogyan értette Jézus azt, hogy Ő maga is olyan, mint a gabonamag.
1. Mit mondott Jézus a négyféle szántóföldről szóló példázatban?
Arra figyelmezteti minden idők igehallgatóit, hogy nem mindegy, hogyan hallgatjuk az igét. Egyáltalán hallgatjuk-e, és hogyan. Mert amikor megfejtette a tanítványoknak a példázatot, akkor azt mondta: a mag az Isten beszéde. A magvető maga Jézus Krisztus és azok, akikre rábízta az Ő igéjét, hogy mondják el másoknak. A szántóföld az emberek szíve. Egyáltalán az ember egész belső szellemi világa, az értelme. A szívet tekintették az ókorban a szellemi világunk középpontjának.
Mi lesz a magnak a sorsa? Mi lesz azokkal az igékkel, amiket olvasunk a Bibliából, és amiknek a magyarázatát olykor hallgatjuk egy-egy igehirdetésben?
Azt mondja Jézus: van olyan mag, amelyik a keményre taposott útra, ösvényre esik. Azt a madarak jól meglátják, onnan könnyű felcsippenteniük, mert nem a rögök közé esett, nem takarja be a föld, ott mutogatja magát, ki van szolgáltatva. Abból nem lesz termés. Azt a madarak könnyen felcsipegetik. Ilyen azoknak az embereknek a szíve, ami valami miatt keményre van taposva.
A múltkor azt mondta valaki: cserzett lelkű emberré váltam. Keményre tapossa sokszor sok minden az ember lelkét. Sok csalódás ér bennünket. Emiatt lesznek fenntartásaink másokkal szemben, és Istennel szemben is. Mondhat, amit akar, sose lehet tudni, mi igaz, mi nem. Egyáltalán van-e arra nekem szükségem? Időszerű az még? Sok ostoba kétely, fenntartás van a szívünkben, és ez olyanná teszi az ember szívét, mint a keményre taposott ösvény. Nem fogadja be az igét, nem hatol bele az ige. Lepereg a keményre taposott szívről minden.
Azt mondja Jézus: van olyan, amikor köves helyre esik a mag.
Palesztinában sok helyütt köves a talaj és egészen vékony, mindössze néhány centis földréteg van a köveken. Ha ilyen helyre esett a mag, akkor bekerült ugyan a földbe, ki is kelt, de nem tudta a gyökerét mélyre ereszteni. A felszínes emberek ilyenek, aki mindent csak úgy feliből, harmadából, hebehurgyán tesz. Aki semmit sem enged magába mélyen. Aki nem szokott gondolkozni. Hall ezt is, azt is, különböző információk érik, az egyik kicsit hosszabb életű, a másik egészen tiszavirág életű, de nem megy mélyre. Nem is engedi magában mélyre.
Sőt azt mondja Jézus ennek a részletnek a magyarázatánál, hogy ezek azok, akik hallgatják az igét, be is jut a szívükbe, azonosulnának is vele, csakhogy előbb-utóbb kiderül róluk, hogy befogadták az igét. És ezt az igét nem ismerő, az igét hintő Jézust gúnyoló környezetük megjegyzésekkel kíséri. És abban a pillanatban úgy tesznek, mintha soha nem hallották volna. Nem vállalnak semmi áldozatot az evangéliumért, és az evangélium uráért: Jézus Krisztusért.
A harmadik az, amikor gyomok közé esik. Kikel, szépen növekszik, de nőnek körülötte a gyomok és ezek a végén megfojtják. Szegény nődögélt volna, már-már a kalász is megjelent, szemek lettek volna a kalászban, de nagy a verseny, és az ellenség megfojtotta. Jézus három g betűs szót említ itt: a gondok, a gazdagsággal kapcsolatos szorongattatások, és a világ gyönyörűsége megfojtja az igét.
Gondjaink mindnyájunknak vannak, ha nem is a gazdagsággal való tennivalóink, meg szorongásaink, de a megélhetéssel kapcsolatosak vannak, és az élvezetekre minden ember vágyik valamilyen formában. Ezek körülveszik a növekvő igét, és a végén megfojtják.
A negyedik: van olyan, amelyik a tiszta és jó földbe esett, ott gyökeret ver, a végén gyümölcsöt terem és hasznos lesz másoknak.
A gyümölcsökről eszünkbe juthat az, amit ugyanebben a levélben ír (a Galatákhoz írt levélben) az apostol a Lélek gyümölcséről, hogy akiben Isten igéje valóban meggyökerezik, azoknak az életében megjelenik a szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, hűség, szelídség, szívesség, mértékletesség. Sokszor örülnénk, ha ezek közül egy ott lenne igazán az életünkben. Isten azt ígéri, hogy ez mind, mert ez egy gyümölcs. Nem azt mondja, hogy a Lélek gyümölcsei, hanem a Lélek gyümölcse: — és akkor felsorol kilencet. Mint a szőlőfürtön a kilenc szőlőszem. Ez egy gyümölcs, csak több gerezdje van, mint a narancsnak. És mindegyik ott lesz annak az embernek a szívében, aki Isten igéjét olvassa, hallgatja, gondolkozik rajta, azonosul vele, meggyökerezik benne, növekszik benne és folyamatosan gyümölcsöt terem.
Ezért hívogatott Jézus magához akkor is embereket, hogy hallgassák az Ő igéjét, ezért bátorít minket is arra, hogy olvassuk és hallgassuk azt, mert igazi életváltozás csak annak következtében van, ha valaki Isten igéje előtt egészen kinyitja magát. Ha Istennel és az Ő beszédével szemben nincsenek fenntartásai, hanem Istenbe vetett teljes bizalommal előlegezi neki azt a bizalmat, hogy amit te mondsz az igaz. Ha most mondod, az a legidőszerűbb számomra. Ha nekem mondod, az reám érvényes. Nézzük: hogyan fogadhatom be minél jobban, aztán majd az elvégzi az ő munkáját bennem, és gyümölcsözővé teszi az életemet.
Hogyan olvassuk és hallgatjuk Isten igéjét? Miért nem olvassuk, és nem hallgatjuk Isten igéjét, ha nem olvassuk, és nem hallgatjuk? Hogyan lehetne a mostaninál sokkal jobban hallgatnunk, hogy gyümölcsöt teremjen?
2. Pál apostol a felolvasott igében egyszerű, de fontos törvényszerűségre hívja fel a figyelmünket. Azt mondja: „Amit vet az ember, azt fogja aratni is.” Ezt elvileg mindenki tudja, csak amikor ez a törvény és törvényszerűség érvényesül, akkor sokan csodálkoznak. Pedig azt mindenki magától értetődőnek tartja, hogy ha búzát vetett, akkor nem kukoricát fog szüretelni az ősszel. Ott az kel ki és az terem, amit elvetett.
Pál itt egy kicsit részletezi is: „… mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.”
Aratni mindenki szeretne. Betakarítani, gyarapodni, gazdagodni, kincseket, értékeket begyűjteni mindenki szeretne. De az aratást mindenképpen meg kell előznie a vetésnek. És a vetés fáradságos munka, és nem azonnal követi az aratás. Néha sokáig kell várni. Ahhoz, hogy valaki jó szakember legyen, sok mindent kell tudnia. Ahhoz, hogy sok mindent jól tudjon, sokat kell tanulnia. Ahogy valaki mondta: a tudás édes gyümölcsének a gyökere a tanulás, az keserű olykor. Ahhoz, hogy valaki kamatokért jelentkezzék, valamikor a tőkét el kellett helyeznie. A tőkéért meg szebb időkben szorgalmas és becsületes munkával meg kellett dolgoznia. Ma már ezt némelyek másként teszik.
Mindenképpen: ahhoz, hogy kamatot kapjak, kell valami, ami kamatozik. Azt valamikor össze kellett gyűjteni, és el kellett helyezni. Amit vet az ember, azt aratja, és csak az arathat, aki vetett.
A Példabeszédek könyve azt írja: „Aki álnokságot vet, nyomorúságot arat.” Ezekről a törvényszerűségekről feledkezünk meg sokszor, mert bizonyos álnoksággal rövidre lehet zárni egy ügynek a megoldását. Egy kis huncutság, umbulda belekeveredik, de mindenki így csinálja, és így meg van oldva. De valamikor később kiderül: nincs megoldva. Az nem volt igazi megoldás, és sokféle keserű következménye van annak, hogy ha valaki álnokságot vetett.
Nekünk azt fontos tudatosítani magunkban, hogy végső soron minden, amit mondunk, teszünk vagy mulasztunk: magvetés. Minden cselekedetünk, vagy annak elmulasztása olyan, mint egy magvetés, ami előbb-utóbb kikel és terem. És amit vetettünk, az kel ki és az terem. Ez egyrészt óriási felelősség, hogy egyáltalán nem mindegy, mit mondok, mit teszek, még az sem, hogy hogyan mondom és hogyan teszem. Ugyanakkor, aki ezt komolyan veszi, és jó magokat vet, abban ez kimondhatatlanul nagy reménységet szül: előbb-utóbb bizonyos, hogy ki fog kelni, és gyümölcsöt fog teremni. Mivel tudom, hogy az jó mag volt, mert azt akartam vetni, egészen bizonyos, hogy valami jó fog kikelni belőle és áldott jó gyümölcse lesz.
Akkor is érdemes ezt tenni, ha nem mi takarítjuk be? Ez is a mai torz gondolkozás egyik szörnyűsége, hogy mindenki maga akarja learatni azt, amit vetett. Hol van ez megírva? Jézus kimondottan beszél arról, hogy van olyan, hogy más a vető és más az arató. A mi feladatunk nem az aratás, hanem a vetés. A vetés gyönyörű munkája. Előkészíteni a jövendőt, gazdagítani az életet, amely gazdagság nem most mindjárt látszik. Most csak azt tudom, hogy mivel a befektetés megtörtént, mivel áldozatot hoztam, csíraképes, tiszta, jó magot vetettem, egészen bizonyos, hogy ki fog kelni és gyümölcsözni fog. Kinek? Majd valakinek. Lehet, hogy én is élvezhetem, lehet, hogy a gyerekeim, az unokáim, vagy egy idegen. De mi a fontos: az, hogy minél többet betakarítsak, vagy az, hogy gazdagítsam az életet?
Jézus itt is szemben áll ezzel a világi szánalmas gondolkozással, és azt mondja: az az igazán emberhez méltó cél, aki gazdagítani akarja az életet. Majdnem mindegy, hogy kinek, csak gazdagabb legyen körülötte az élet. Ezért kész az áldozatra is, nem félti magát. Nagy lehetőség, hogy magokat vethetünk.
Csak egy-két példát hadd említsek arra, hogy mennyire minden magvetés, akkor is, ha valaki nem magot vetni készül, hanem egyszerűen csak éli a maga életét, a maga megszentelt, istenfélő, szép, tiszta életét, és szórja a jó magokat, vagy a maga istentelen, hitvány életét, és veti a gyomokat, és az is ki fog kelni, és az is megtermi a maga gyümölcsét.
Van egy kedves ismerősöm, akiket fiatal házas korukban gyakran meglátogattunk. Mindig feltűnt, hogy milyen természetes egyszerűséggel részt vesz a férfi is a házimunkában. Helyt állt ő a maga hivatásában is egészen magas szinten, de nem esett nehezére segíteni a feleségének. A gyerekek körül is minden elképzelhető munkához értett. A kezére állt minden, amit otthon tenni kellett. Aztán elég hosszú idő kimaradt, hogy találkoztunk. Amikor ismét meglátogattuk, akkor a legnagyobb fia már megnősült. Ott volt a fiatalasszony, akit kedvesen bemutatott. S láthattuk, ő ugyanúgy mozog, és segít a feleségének, ahogy huszonöt-harminc évvel azelőtt az apja segített az ő feleségének. Ő nem akart ott példát mutatni, s nem tartott előadást, hogy fiaim idefigyeljetek: így kell majd a feleségeteknek segíteni, ahogy apátoktól látjátok. Nem volt ilyen szöveg. De volt élet. Lehetett látni, hogy így is lehet, így érdemes, mert így szép és kedves. Akaratlanul is belehullott a mag a gyerekek szívébe és kikelt, és most idegen fiatalasszonyok, mármint a szülőktől idegenek élvezik a termést. Ez baj? Nem az a cél, hogy minél több helyen valami szép és jó megvalósuljon? És ha az úgy indul el, hogy valaki jó példát mutat anélkül, hogy példát akarna mutatni, egyszerűen csak így él, akkor az magvetés.
Ennek az ellenkezőjét tapasztaltam egy másik helyen. Volt egy ismerősöm, aki nagyon indulatos ember volt, és csak ordítani tudott otthon is. Akármit mondott, az ember azt hitte, hogy most nagyon mérges, és megijedt tőle. Szintén ez történt, hogy jó idővel később jártam náluk. Akkor az idős pár már nem élt, és a fia ugyanúgy ordított a feleségével meg a gyerekeivel, ahogyan annak idején az édesapjától hallotta.
Akarjuk, nem akarjuk, vetjük a magot. Mindenki csak azt tudja vetni, amije van, amilyen mag a birtokában van. Csak az fog kikelni belőle, amit elvetett.
Azért szabad ezt tudatosan is végezni. Tudatosan nem vetni gyomokat, és tudatosan vetni, szórni minél gazdagabban a jó magot. Nagyon nagy lehetőség ez. A tulajdon gyermekeink szívébe minél több igemagot belehullatni, bízva abban, hogy az majd kikel. Most ő nem is tudja, hogy az behullott a szívébe, de majd kikel.
Ismerek valakit, akivel a szülei nem nagyon törődtek. A nagymamája nevelte kislány kora óta. A nagymama igazán szent életű, minden képmutatástól mentes, tiszta életű, hívő, imádkozó asszony volt. Kezdettől fogva mondta az igét a kislánynak. Együtt imádkoztak. Ebben nem volt sem erőszakosság, sem mesterkéltség. Aztán a nagymama meghalt, a kislány férjhez ment. Születtek a gyermekei egymás után. Egyszer csak kiderült, hogy a szülei, akik csak alig törődtek vele, elesett állapotba kerültek. A számos gyermeke mellé odavette a két öreg szülőt, és halálukig valami elképesztő szeretettel és gyöngédséggel ápolta, gondozta őket. Ezt látták a gyerekei, az ő életükben ez ismétlődött. Ők is így gondozták, ápolták nemcsak az édes szüleiket, másokat is.
Elindult az egész egy szent életű nagymamával, aki nem szidta a kislány szüleit, hogy miért nem törődnek vele, hanem aki szerette a kis unokát, mégpedig Isten szeretete csordult ki a szívéből, ez belecsöpögött a kislány szívébe. Ott az igemag megfogant, és így tovább. Sokszor megy ez nemzedékről nemzedékre. Nem ez lenne a szép? Erre hívott minket Isten, hogy áldássá legyünk, hogy áldást adjunk tovább. De ehhez vetni kell, és a vetés fáradságos munka. És sok türelem kell ahhoz, hogy kivárjuk: megérik. De megéri jót vetni, és várni ennek az aratására.
Pál apostol egy helyen még azt is írja: „Aki szűken vet, az szűken is arat. És aki bőven vet, az bőven is arat.” Nem érdemes kispórolni a munkáinkból a becsületességet, az odaadást, a pontosságot, a megbízhatóságot és még sok más értéket. Valahol, valamikor, valakinek egészen bizonyosan kamatozni fog, áldást fog jelenteni.
Nem könnyű így végezni a jó mag vetését. A 126. zsoltárból azt is megtudjuk, hogy van, amikor sírva vet az ember, mert sokszor éppen azok utasítják vissza a szolgálatát, a szeretetét, akikért kész lenne minden áldozatra. Sokszor éppen azoknak nem kell a jó mag, akiknek a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy végre valami ilyen is hulljon már az életükbe, és keljen ott ki valami jó is, ne csak gyomok teremjenek.
Bevallom, hogy volt néhány olyan eset az életemben, amikor ezt kellett átélnem, és sírva vetettem a magot. Egy-egy olyan ifjúsági csoportban, ahol minden kedvesebb lett volna, mint az Isten igaz beszéde. Egy-egy olyan magukat nagyon okosnak tartó férfiakból álló bibliaórán, ahol minden elvont témáról szívesen filozofáltak volna, csak a bűneiket nem voltak hajlandóak meglátni és megvallani Istennek, és újat kezdeni. Vagy akárhol, ahol nyilvánvaló volt, hogy ha valahol, itt most csak az Isten igéje tudna segíteni, és itt az ige, de nem kellett az ige. Aki szereti azokat, akik közé Isten küldte, az ilyenkor még sírni is képes, de sírva is vetni kell a magot, mert a jó mag egészen bizonyos, hogy kikel. Előbb vagy utóbb, megérem, vagy nem érem, ez teljesen mindegy. Fő az, hogy hulljon a jó mag és igaz, jó termés legyen.
3. Harmadiknak még azt szeretném megemlíteni, hogy Jézus Krisztus egyszer önmagára vonatkoztatta, hogy Ő a vetőmag. Először arról volt szó, hogy az ember szíve a szántóföld, ahova Isten veti a magot. Itt Pál apostol arról beszél, hogy az ember a magvető, aki veti a magot. Ez nem képzavar, csak mást szemléltet vele. Jézus pedig azt mondja: lehetséges, hogy valaki maga lesz vetőmaggá.
A János evangéliumában ezt olvassuk: „Ha a földbe vetett gabonamag el nem rothad, csak egymaga marad. De ha elhal, sok gyümölcsöt terem.” (Jn 12,24).
Ez azt a kérdést teszi fel nekünk: milyen minőségű életre vágyunk? Olyanra-e, amikor a gabonamagot beteszik a vitrinbe, ott egyedül marad. Megmaradhat száz évig is, de senkinek nincs haszna belőle. Vagy pedig vállalja azt, hogy ő maga tönkremegy, de belőle, rajta keresztül új élet támad, és önmaga többszörösével tudja gazdagítani a környezetét. Ezt tulajdonképpen mindenki eldönti akkor is, ha nem tudatos döntést hozott, mert valahogy alakul mindannyiunk élete. Van, aki önmagát félti és nem hajlandó elhalni, másokat gazdagítani. Nem is fog gazdagítani senkit. Van, aki másokat félt és szívesen hoz áldozatot másokért. Lehet, hogy tönkremegy bele, de körülötte gazdagodik az élet.
Olyan egyszerű képe ennek a gyertya. Egyszer egy kisgyerek magyarázta el néhányunknak. Nézzük csak, hogy fogy. Egyre kisebb lesz, a végén már nem is világít, de amíg világított, mennyi mindent tudtunk csinálni mellette. Ilyen egyszerű lenne ez. Készek vagyunk-e vállalni ezt, hogy szépen elfogyunk, rámegy a kényelmünk, az álmaink egy része, esetleg az egészségünk, de körülöttünk gazdagodik az élet. Érdemesnek tartjuk-e így élni, vagy azt mondjuk: nem, egyedül akarunk maradni, nem vagyok hajlandó elhalni.
Jézus élete olyan volt, ami elhalt, tönkrement. De az Ő halálából, szenvedéséből a mai napig táplálkozik minden benne hívőnek az élete. Az Ő kínhalála, gyötrelmei bocsánatot, új lehetőséget, örök életet teremtek minden benne hívő számára. És kicsiben ez valósulhat meg a benne hívők életében.
Máig emlékszem arra, hogy kezdő segédlelkész koromban egy kicsi faluba hívtak szolgálni, ahol egy idős lelkész házaspár szolgált. Valóban házaspár, mert a feleség is mindenben segítette az idős lelkészt. Ahogy ott körbe mutatott mindent, mondva, hogy most készül nyugdíjba, és szeretné rendben itt hagyni az utódjának a gyülekezetet, megérkezett két fia is. Öt gyermeke volt. A fiúk is hallgatták a papát, ahogy előadást tartott az udvar közepén. Amikor befejezte, egyikük csendesen megjegyezte nekem címezve a mondatot: tudja, apukáék beleépítették magukat ebbe a gyülekezetbe, meg ezekbe az épületekbe. Meg belénk — fejezte be — a gyerekeikbe. Olyan szép volt ott látni a két hajlott hátú öreget egymásra támaszkodva. Az jutott eszembe: ez a két ember lassan leépült, de ott egy gyülekezet felépült, és öt szép szál gyermek, soksok unoka már akkor is vidáman élte életét.
Nem érdemes így élni? Nem csak így érdemes élni? Én szép csendben leépülök, ilyesmiben érdemes tönkre menni, abba nem érdemes, hogy tönkretesszük magunkat mindenféle mérgekkel, de ebben érdemes szép csendesen tönkremenni, elfogyni, mint a gyertya, és közben világos volt körülöttünk. Közben felépült másoknak az élete.
Jézus Krisztus földi élete ennek az utolérhetetlenül hiteles példája. Ő otthagyta a mennyei dicsőséget, lemondott mindarról, amiben addig része volt. Vállalt minden nyomorúságot hatványozottan, mint ahogy mi ismerjük ezeket a nyomorúságokat, azért, hogy nekünk életünk legyen, sőt bőségben éljünk. Mindez azzal kezdődik, hogy kinyitom a szívemet, és engedem, hogy belehulljon az ige magja. Aztán az ott kikel. Előbb szántóföld vagyok, aztán magvető leszek, mert lesz mit továbbadnom már, tudok mit vetni. Aztán a legtöbbször észre sem veszik az ilyen emberek, hogy ők maguk is vetőmaggá váltak. Olyan maggá, amelyik elhal, de közben sok gyümölcsöt terem.

Folytassuk az Úr Jézus Krisztusról szóló sorozatunkat. Ma Jézus családjáról lesz szó. Nem egyetlen igét szeretnék elemezni, hanem vegyük sorra röviden mindazt, amit az Újszövetség erről a kérdésről ír.
Kikből állt Jézus szűk családja? Az édesanyja Mária volt, a nevelő apja József. Azért nevelőapja, mert nem tőle fogant, hanem a Szentlélektől. Volt több féltestvére, József és Mária gyermekei. Máté és Márk evangélista négy férfit név szerint felsorol, a lánytestvéreit pedig csak úgy többes számban, összefoglalóan említi.
Emlékeztessük tehát magunkat a Jézus családjáról szóló bibliai történetekre, és utána szeretnék majd három mai, nekünk is fontos gondolatot kiemelni.

I.

Máriával akkor találkozunk először a Szentírás lapjain, amikor Gábriel angyal közli vele Isten akaratát, hogy fia születik, Jézusnak nevezzék. Egészen szokatlan lesz az Ő fogantatása, mert a Szentlélek teremtő munkája nyomán történik az, és egészen szokatlan, egyedi lesz az Ő egész földi élete, mert ugyanolyan külsővel, mint ami nekünk van, mégis a mindenható Isten Fia, aki mindörökké uralkodik ezen a világon.
Óriási horderejű kijelentést és ígéretet kapott Mária, amire nem tudott mást mondani, csak álmélkodva és csodálkozva ennyit: Ímhol az Úrnak szolgálója, legyen nékem a te beszéded szerint.
Az Úr angyala mindezt Józseffel is közölte, aki ezek után kész volt így is feleségül venni Máriát. A Biblia megjegyzi, hogy Jézus születéséig nem éltek házaséletet, csak utána.
Mindezt bárki elolvashatja a Lukács evangéliuma első részében, és a Máté evangéliuma első fejezetében.
Aztán kilenc hónap múlva egy betlehemi birkaistállóban elképesztően nyomorúságos körülmények között Mária világra hozta első gyermekét. Csodálkozva tapasztalták, hogy váratlanul messze keletről magas rangú állami tisztviselők, tudósok jelentek meg, és hódoltak a kisded előtt. Királyként tisztelték Őt.
Negyven nap múlva a törvény előírásai szerint felvitték a kis Jézust bemutatni az Úrnak a jeruzsálemi templomban. Ott meg az idős Simeon vette a karjaira a kisdedet és különös megrendítő próféciát mondott róla.
Heródes meg akarta öletni a kis Jézust, ezért Isten parancsára Egyiptomba menekült a család. Amikor visszatértek, Názáretben telepedtek le, és ott születtek Jézus féltestvérei.
Néhány év múlva tanúi vagyunk egy különös beszélgetésnek anya és Fia között, amikor először vitték fel a tizenkét éves Jézust a jeruzsálemi templomba, és Ő visszamaradt, beszélgetett az írástudókkal. Amikor hosszú keresés után végre megtalálták Máriáék, megdorgálta őt és ezt mondta: apád és én nagy bánattal kerestünk téged. Mire Jézus finoman kiigazította az édesanyját: „Miért kerestetek engem? Nem tudjátok, hogy nekem az én mennyei Atyám dolgaival kell foglalkoznom?” (Lk 2,48-51).
Szinte azt mondja itt Máriának, hogy te tudod legjobban, hogy ki az én apám. Nem József, hanem a Mindenható. Az Isten Fia beszélt itt Máriával, teljes isteni méltóságának tudatában, és mégis az emberré lett Isten Fia mint tizenkét éves gyermek engedelmes volt nekik, és visszament velük Názáretbe. Ennek a jelenetnek különös fontossága van, ami Jézus titkába enged bepillantani bennünket.
Amikor Jézus elkezdte nyilvános munkáját, rövid időn belül nagyon népszerű lett és mindig óriási tömeg vette körül. Családjának a tagjai ettől megijedtek, és azt olvassuk, hogy bolondnak akarták nyilváníttatni Őt. Vajon miért? Vagy azért, mert féltették Jézust, látván azt, hogy ha így folytatja, előbb-utóbb szembe kerül a hatósággal és Ő fog alulmaradni, vagy azért, mert féltették önmagukat, és tudták, hogy a tévtanítóval együtt a családja tagjait is ki szokták közösíteni, és csak egy módon lehet megmenteni azt, akit tévtanítónak tart a hatóság, ha őrültnek nyilvánítják. Így került bele a Bibliába ez a mondat: „Amikor ezt meghallották hozzátartozói, elindultak, hogy elfogják, mivel azt mondták: magán kívül van.” (Mk 3,21.).
Jézus és a családja kapcsolatában ez a mélypont.
Aztán olvastuk az előbb, hogy egy alkalommal ismét tanította a sokaságot, és anyja és a testvérei megálltak kint és beüzentek, hogy beszélni akarnak vele. Nekem mindig az jut eszembe, ha ezt olvasom, hogy miért nem voltak ők is ott Jézus hallgatói között? Ennyire nem érdekelte Máriát, hogy mit tanít Jézus? Megzavarják a munkáját és beüzennek, hogy jöjjön ki. Az emberek bent vannak és hallgatják, a család tagjai meg kint állnak és ott akarnak beszélni vele. Mielőtt Jézus kiment, körülnézett hallgatóin és akkor tette fel ezt a kérdést: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” (…) „Az én anyám és az én testvéreim azok, akik cselekszik az én mennyei Atyám akaratát.”
Egy alkalommal Jeruzsálembe készült a család a nagy pászkaünnepre, akkor meg a testvérei mondtak neki valami nagyon jellemzőt. A János evangéliumában olvassuk ezt: Testvérei ekkor ezt mondták neki: „Eredj Júdeába, hadd lássák a tanítványaid is a te dolgaidat, amelyeket cselekszel. Mert senki sem cselekszik semmit titokban, aki azt akarja, hogy nyilvánosan elismerjék őt. Ha ilyeneket cselekszel, tedd ismertté magadat a világ előtt.” Mert a testvérei nem hittek benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Az én időm még nincs itt, nektek azonban minden idő alkalmas. Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én arról tanúskodom, hogy a cselekedetei gonoszak. Ti menjetek fel az ünnepre, én erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el.” (Jn 7,3-8).
A testvérei nem hittek benne. Vagyis nem hitték el, hogy Jézus az, akinek mondta magát. Az, akinek az Atya állította Őt: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Az, akiről a próféták jövendöltek. Nem hitték el, és így nem hittek benne. Ezért egészen világi szempontok szerint próbálják irányítani. Jézust azonban nem lehet befolyásolnia a családja tagjainak sem. Hiába mondják: tegyél csodát, és majd hisznek benned, azt mondja: fordítva van, higgyetek nekem, és majd meglátjátok a csodákat, és felismeritek azt is, hogy ki vagyok valójában. Ő ragaszkodik az Atya menetrendjéhez, és mindent csak az Atya akarata szerint hajlandó cselekedni.
Ez a jelenet is mutatja, milyen messze volt Jézus azoktól, akik hozzá vér szerint a legközelebb álltak, vagy milyen messze maradtak az Ő családjának tagjai Őtőle. Egy másik világban éltek. Jézus közelében tartózkodni nem jelenti azt, hogy az illető vele közösségben van. Az Isten-tudat még nem jelent Isten-hitet, és végképp nem jelenti azt az Istennek való feltétlen engedelmeskedést, ami Jézust jellemezte.
Nagypénteken Mária, két barátnője, és a legfiatalabb tanítvány, János, ott állnak Jézus keresztje alatt. És akkor a haldokló Megváltó Jánosra bízza az édesanyját, és az édesanyja figyelmébe ajánlja Jánost. „Asszony, íme, a te fiad!” Azután így szól a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,25-26). Ezzel Máriát mintegy behívja a tanítványi közösségbe. Eddig az édesanyja kívülállóként és sok aggodalommal nézte, hogy mit művel a fia és mi történik vele. Azt mondja Jézus: eljött az idő, gyere be azok közé, akik követnek engem, akikkel összetartozunk. Gyere be a belső körbe. „Íme a te fiad, íme a te anyád!”
A hagyomány szerint, amikor János apostol Efézus püspöke lett, oda is magával vitte Máriát és haláláig gondoskodott róla. Ott is temették el mindkettőjüket. A keresztyének sokáig gondozták Mária sírját és János apostol sírját is.
Mond-e a Szentírás valamit arról, hogy Jézus hozzátartozói kiléptek ebből a hitetlenségből? Igen. Azt olvassuk az Apostolok cselekedeteiről írott könyv elején, hogy húsvét és mennybemenetel után Mária is hitre jutott. „Amikor hazatértek, felmentek a felső szobába, ahol meg voltak szállva, mégpedig Péter és Já-nos, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, Simon, a Zélóta és Júdás, a Jakab fia. Ezek valamennyien egy szívvel és egy lé-lekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt.” (ApCsel 1,13-14).
Ez egészen új helyzet. Itt Mária már nem akarja őrültnek nyilváníttatni Jé-zust. Itt már nem ő üzen be, hogy hagyja abba, amit éppen csinál, és jöjjön ki őhozzá beszélgetni. Itt ő lépett be azoknak a körébe, akik Jézusban hisznek, és akik a mennybe ment dicsőséges Urat egy szívvel, egy lélekkel imádják. Itt Má-ria már komolyan veszi, hogy amit az angyal neki mondott, az igaz. Amit az Atya mondott a fiúról, igaz. És amit Jézus önmagáról mondott, az mind igaz. Az az igaz, és nem az, amit a rágalmazói mondanak róla.
Mária a tanítványok között. Milyen szép kép ez.
Jakabról pedig, Jézus legidősebb féltestvéréről tudjuk, hogy ő írta meg a Bibliában levő Jakab levelét, ami tele van jézusi idézetekkel. Íme, a testvérek kö-zül is valaki hitre jutott. A Megváltónak, a Messiás Jézusnak a gondolatait adja tovább. A maga módján ő is tanítvány lett. Így vezet az út onnan, hogy a testvérei sem hittek benne” — oda, ahogy a Jakab levele kezdődik: „Jakab, az Úr Jézus Krisztusnak szolgája.” Még csak nem is azt írja testvére, hanem szolgája.
Ennyit Jézus családjáról. A Szentírás ezt közli róla. Szeretnék most néhány fontos gondolatot a testvérek szívére helyezni.

II.

1. Az első egy biztatás. Azt fogadjuk el mindig hitelesnek és igaznak Jézusról, amit a szem- és fültanuk, az evangélisták és az apostolok a Szentlélek vezetésének engedve leírtak!
Azokról a mendemondákról, egyre hajmeresztőbb hamis hírekről, amik Jézusról keringenek, bátran hántsunk le mindent, ami eltér az evangéliumban leírt igazságtól, amit emberek találtak ki, amit később raktak rá a történelmi igazságra. Mi azt higgyük el, és azt vegyük komolyan, amit Isten igaz igéjében olvasunk.
Ebben az esetben például azt, hogy Máriának voltak gyermekei, hogy a családjának a tagjai sem hittek benne egy ideig. Hogy János gondozta őt haláláig. A Szentírás ír Jézus mennybemeneteléről, Mária mennybemeneteléről nem ír, de arról igen ír, hogy később ő is a gyülekezethez csatlakozott.
2. A másik, amit érdemes megfigyelnünk, hogy amilyen messze voltak Jézustól az ő családtagjai, és amilyen egyedül érezhette magát a családjában, ehhez hasonlót ma is sokan átélnek, akik egyedül hívő emberek egy nem hívő családban. De éppen Jézustól tanulhatjuk meg azt, hogy mennyire szerette és tisztelte az Ő nem hívő családtagjait is, akik közül azután többen, ha lassan is, de hitre jutottak. Megérlelődött bennük a Jézus melletti döntés. És éppen Jézusnak a most látott magatartásából tanulhatjuk meg azt, hogyan éljen egy hívő keresztyén a nem hívő családtagjai között.
Mi szükséges ahhoz, hogy valóban Krisztus tanítványaként éljen? Szükséges hozzá megértés, reménység, imádság és sok türelem. Megértés, vagyis az, hogy fogadja el a nem hívő családtagjait olyanoknak, amilyenek. És ne felejtse el, hogy ő is hitetlen volt.
Kell hozzá reménység. Az a bizonyosság, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Még ami az embereknek lehetetlennek látszik, az sem. És hogy Istennek nincs könnyebb vagy nehezebb „eset”. A mi még nem hívő rokonainkat sem nehezebb neki hívővé tenni, mint minket.
Szükséges hozzá az imádság, mégpedig az állhatatos, kitartó imádság. Ha kell éveken, évtizedeken keresztül. Abban a bizonyosságban, hogy megvannak a kéréseink Őelőtte.
Szükséges a türelem. Legyen türelmünk kivárni, amíg Isten munkához lát. Az is lehet, hogy már munkálkodik, csak mi azt nem tudjuk. Semmit nem szabad sürgetni és erőszakolni.
Hadd olvassam fel Füle Lajosnak egy rövid versét, ami bátorítást adhat ehhez.

Feltétel nélkül

(Szülőknek — gyermekekről)

Feltétel nélkül, úgy, ahogy vannak,
megbékélt szívvel, mint ki hatalmat
vett a reményre, hitre, csodákra,
szeretni őket, mindegyre várva,
hogy visszajönnek, ha el is mentek,
hogy nem kerülik ki a Kegyelmet.

Akkor is, hogy ha szívünk merő seb,
Isten szemével szemlélni őket,
Ki irgalom, s Ki — később? hamar? —
azt tehet velük, amit akar!

3. A harmadik, amit szeretnék megemlíteni ezeknek az igéknek az alapján, hogy ha Jézus családjáról beszélünk, akkor látnunk kell, hogy Jézusnak most olvasott szavai szerint két családja volt. Volt a vér szerinti és van egy egyre növekvő, terebélyesedő lelki, hit szerinti család. „Aki az én mennyei Atyám akaratát cselekszi, az az én anyám, fitestvérem és nővérem.”
Ebből egyenesen következik, hogy te is lehetsz Jézus testvére. És a Biblia határozott mondja, hogy a mennyországba csak Jézus lelki rokonai léphetnek be. Aki az Ő anyja, fitestvére, és nőtestvére. Mert oda csak az mehet be, aki cselekszi a mennyei Atya akaratát. (Mt 7,21).
Erre viszont mi magunktól képtelenek vagyunk. Ezért mondja Jézus minden idők embereinek, hogy szükséges újonnan születnetek. (Jn 3,8).
Mit jelent újonnan születni? János 1,12: Aki befogadja Jézust, annak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekévé legyen; akik az Ő nevében hisznek.
Aki Isten gyermeke lesz, az Jézusnak testvére lesz, az vele együtt örököl mindent — ahogy a Bibliában olvassuk —, az kapja Isten Szentlelkét, és a Szentlélek képesekké tesz arra, hogy Isten akaratát cselekedjük.
Ezt az utat mindannyiunk előtt megnyitotta Jézus.
Ezért hadd kérdezzem most ennyire személyesen: te Jézus testvére vagy-e már? Az evangélium az: lehetsz. Akik befogadták Őt, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé lehetnek, és így Jézus testvérévé, akik cselekszik a mennyei Atya akaratát. Az ilyen embernek egészen másként zajlik a földi élete, másként fog átlépni az örökkévalóságba, és csak az ilyenek töltik Jézussal az örökkévalóságot.

Akik a Bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk a Szentírást, karácsonytól húsvétig a Máté evangéliumát fogjuk olvasni. Több, mint száz napon keresztül ennek az evangéliumnak a mondatai lesznek a mi lelki táplálékunk. Ezért gondoltam arra, hogy egyszer ne csak egy-egy kicsi részletet elemezzünk ebből a csodálatos bibliai könyvből, hanem hogy legyen rálátásunk, próbáljuk meg ma este az egész könyvet szem előtt tartva megnézni, hogy mi ennek a legfőbb mondanivalója. Mi volt a Szentlélek parancsára az evangélista célja, mi az a néhány fő szempont, amire mindig figyelnünk kell, akárhol nyitjuk ki ezt az evangéliumot, és akkor minden részlete is nagyobb gazdagsággal nyílik meg előttünk, és talán az összefüggések is világosabbá lesznek a számunkra.
Komolyan kell vennünk, hogy egy evangélium van, csak négy evangélista írta le ezt az egy evangéliumot. Az egy evangélium, vagy magyarul örömhír az, hogy „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). Ezt a jó hírt fogalmazta meg különféleképpen a négy evangélista.
Azért van négy különböző leírása ennek az egy örömhírnek, mert fényképet is többféleképpen lehet készíteni ugyanarról a személyről. Le lehet fényképezni egészen közelről csak az arcát, aztán le lehet az egész alakot, lehet jobboldalról, baloldalról is. Más-más képet mutat, de mindegyik kép ugyanazt az embert ábrázolja. Mind a négy evangélista ugyanazt az örömhírt írta le Jézus Krisztusról, csak Jézusnak más-más vonásait emelték ki. Attól függően, hogy kiknek írták máshova tették a hangsúlyokat. Tartalmilag egyeznek, csak a hangsúlyok vannak másutt.
Lukács Jézus emberi oldalát hangsúlyozza. Ugyanakkor azt, hogy Ő az egész emberiséghez jött, minden néphez. Ezért viszi vissza Jézus családfáját Ádámig. (Máté megáll Ábrahámnál, mert az ő számára meg ez a fontos.)
János azt hangsúlyozza, hogy Jézus az Isten Fia. Az első fejezetben már többször előfordul, és ez végigvonul az egész evangéliumán.
Márk ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az Isten Fia szolgává lett. Azért jött, hogy Ő szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért. Ő még a váltsághalált, a keresztet is a szolgáló Krisztus munkájának tekinti.
Máté evangéliuma pedig elejétől a végéig arról szól, hogy Jézus király. Mégpedig Ő a megígért Messiás-király. A názáreti Jézusban teljesedtek be a Messiásra vonatkozó ószövetségi ígéretek. Ezért idéz egész sor ígéretet az Ószövetségből, és húzza meg a vonalat egyenesen, hogy ez így teljesedett be szó szerint Jézus Krisztus szolgálatában, életében. Ezért ismétlődik ebben az evangéliumban olyan gyakran: „hogy beteljesedjék az Írás”. Nagyon gyakran ismétlődik az is: „Mert meg van írva…” és akkor jön egy ószövetségi idézet, és az ember ámul, hogy ez a betű szerint beteljesedett Jézus életének ebben a mozzanatában.
Miért volt ez fontos? Mert Máté az evangéliumot zsidóknak írta. Az volt a célja, hogy az ő számukra legyen érthető, egyértelmű és meggyőző az a bizonyságtétel, amit a Szentlélek vezetése szerint leírt. Lukács hiába tűzdelte volna tele ószövetségi idézetekkel az evangéliumát, amit pogányoknak szánt, mert ők nem ismerték az Ószövetséget, nekik nem érv, hogy meg van írva, és most beteljesedett.
Egy zsidó olvasónak és hallgatónak ez döntő érv volt. Meg van írva… Itt és itt, pontosan lehet tudni. És hogy ha valóban úgy történt Jézus életében, ahogy Máté leírja, akkor csakugyan szó szerint beteljesedett. Akkor mégis csak Ő a megígért Messiás. Akkor ígéretek teljesedtek be az Ő életében. Nyomon lehet követni. Ez meggyőző érv volt az olvasóinak.
Azért olvastam fel az első verset, meg az utolsó három verset ebből az evangéliumból, mert valóban elejétől végéig erről szól, hogy Jézus király. Ő a Messi-ás király. Ezzel kezdi: Jézus Krisztusnak, a Dávid fiának… Aztán visszaugrik egy kicsit az időben, Ábrahám fiának nemzetségkönyve.
Miért annyira fontos ez, hogy ezzel kell kezdeni: Dávid fiának? Azért, mert a királyi vonalat akarja hangsúlyozni. Mert a Messiás a Dávid házából származik. Jézus abból származott.
(Itt ne zavarjon minket az, hogy hisszük a Szentírás alapján, hogy Jézus emberi teste a Szentlélektől fogantatott. Nem József volt az Ő nemző apja. De József volt a nevelőapja, és József el is vállalta ezt az Istentől kapott feladatát, szerepét. Ezt abban az időben annyira komolyan vették, mintha valóban az Ő nemző apja lett volna, és Józsefnek a fia lenne. Tudjuk, hogy Jézus milyen finoman helyre igazította Máriát már tizenkét éves korában, amikor azt mondta neki Mária szemrehányóan: Miért maradtál vissza itt a templomban? Apád és én nagy aggodalommal kerestünk téged. Jézus azt mondja: Miért kerestetek? Nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalkoznom? Emlékezteti Máriát, hogy te tudod legjobban, ki az én apám, hogyan történt az én fogantatásom.)
Most ezt szeretném hangsúlyozni, hogy a Dávidi vonalból és Ábrahám utódaként tartja számon Őt Máté, és hangsúlyozza, hogy a Júda törzséből származott. A Jelenések könyvéből olvassuk, hogy „Győzött a Júda törzséből való oroszlán.” Nem véletlen, hogy mivel mind a négy evangélistát egy-egy jelképpel szokták ábrázolni, Máténak a szimbóluma az oroszlán. És nem véletlen az sem, hogy ebben az evangéliumban ötvenszer szerepel ez a kifejezés: ország, ami azt jelenti, hogy királyi uralom. Nem földrajzi területet jelent, hanem a hatalom gyakorlását. Jöjjön el a te országod, azt jelenti: valósuljon meg a te királyi uralmad. Ez az evangélium hangsúlyozza, hogy Jézusban jött el az Isten királyi uralma erre a földre. Ezen kívül még harminckétszer említi a mennyek országát, mint aminek az ura Jézus, és mint ami szintén Őbenne jött el erre a földre, és külön még tizenötször beszél a Messiás királyságáról. Ez összesen néhány híján száz. Ennyire fontosnak tartja Máté belevésni az olvasók és a hallgatók szívébe, hogy Jézusban a király jelent meg. A Messiás király, akit a próféták évszázadokon át megígértek. Ezek az ígéretek teljesedtek be.
Ebben a néhány mondatban, amit a keresztelők alkalmával mindig felolvasunk, szintén a Király nyilatkozik, háromszorosan. Királyi teljhatalmáról beszél először is Jézus: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Az összes kis- és nagy király feletti hatalom is. Az ördög feletti hatalom is. Minden hatalom királyi teljhatalmáról beszél. Utána királyi parancsot ad: Menjetek el, tegyetek tanítványommá minden népet, megkeresztelvén és tanítván őket. És utána egy királyi ígéretet ad a tanítványoknak: én pedig íme (az ímenek a jelentéséről is egyszer beszéltünk részletesen. Ilyenkor metszi a mennyei függőleges a földi vízszintes események vonalát) veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Itt a Király nyilatkozik, akié minden hatalom, aki megmondja, mit tegyenek az övéi, és aki ígéri az Ő szüntelen jelenlétét. Akire számíthatnak az alattvalói, a szolgái életük minden pillanatában.
Valóban elejétől a végéig ezt zengi ez az evangélium. Közben pedig tele van az erre való hivatkozással. Mindjárt a második fejezetben, a karácsonyi történetben. Jönnek egy távoli nagy birodalom magas rangú állami tisztviselői, ezek a bizonyos mágusok, akikről itt szó van, és azt kérdezik: hol van a zsidók királya, mert mi láttuk az Ő csillagát, és azért jöttünk, hogy hódoljunk előtte. A Király előtt akarnak hódolni. Ott van egy néhány hetes vagy hónapos kisbaba Mária ölében, és előtte hódolnak.
A Máté evangéliuma második részében a névmás elárulja, hogy az hímnemű. Nem Mária előtt hajolnak meg, hanem a kis Jézus előtt hódolnak, és Őt imádják Istenként.
Nagyon sok példát lehetne még sorolni. Csak a virágvasárnapi történetet említem, mert az megint nagyon frappáns. Ott ünnepli Jeruzsálem nép a bevonuló Messiás királyt, aki szamárháton vonul be, és akkor Máté megjegyzi: Így teljesedett be az, ami a Zakariás 9,9-ben meg van írva, és szó szerint egyezik Máté szövege a Zakariáséval: Jeruzsálem, ímhol jön a te királyod, igaz és szabadító Ő, szelíd és szamárnak hátán ül, azaz nőstény szamár csikóján.
És mi van odaírva Jézus keresztjére nagypénteken: A Názáreti Jézus, a zsidók királya. Amikor az útszéli kereszteken látjuk a négy betűt, az I.N.R.I.-t, az ennek a mondatnak a latin változata szavainak az első kezdőbetűje: Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum — a Názáreti Jézus, a zsidók királya.
Ezzel a királyi hatalommal parancsolt Jézus a betegségeknek, és mint egy rossz gyereket elzavarta onnan és meggyógyította a betegeket. Ezzel a hatalommal parancsolt a természeti erőknek. Tombol a vihar, már majdnem elsüllyed a halászbárka, amiben ott van Jézus és a tanítványok, és akkor Jézus azt mondja: Hallgass! Némulj el! Megint csak mintha valami komisz rosszalkodóra rászólna: Csend legyen! Nincs most helye itt a kiabálásnak. És úgy folytatódik a leírás: azonnal elállt a szél és nagy csend lett. Az emberek egymástól kérdezik: Ki ez, hogy így parancsol a természet erőinek is?
A démonoknak sokszor parancsolnia sem kellett. Ha meglátták, jajveszékeltek: jaj, jaj! Ne űzzél ki minket. Engedd meg, hogy ide menjünk, oda menjük. Még nincs itt az ideje, hogy elpusztíts minket. Idő előtt mit akarsz velünk? Az Ő mindenható hatalma érvényesült felettük is.
És ezzel az isteni hatalommal mondta ki azt: Megbocsáttattak a te bűneid. És akkor bizonyos lehetett az illető a bűnbocsánatban.
Ezzel a hatalommal parancsolt a halálnak is. Úgy rázza fel Jairus meghalt lánykáját, mintha csak álmából ébresztené: Kelj fel! És a leányka, aki meghalt, felkel.
A Názáreti Jézus a zsidók megígért Messiása, Királya.
Ha van a Máté evangéliumában aranymetszet, akkor ez a 16,16 rész, ahol Péter azt mondja: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. És Jézus nem tiltakozik. Sőt azt mondja: erre nem magadtól jöttél rá, hanem az én mennyei Atyám jelentette ki ezt a nagy igazságot neked.
Ő tehát a Messiás, de nem az a Messiás, akit az ígéretektől elszakadt, eltorzult várakozással várt a nép, mert a nép egy olyan harcias Messiást várt, aki elsősorban a rómaiaktól szabadítja meg őket. Jézusra nézve pedig, már fogantatása előtt azt mondta Isten: nevezzétek őt, aki majd születik Jézusnak, vagyis szabadítónak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből. Nem a rómaiaktól. Majd azoktól is megszabadulnak. Ő olyan szabadító, aki még nagyobb ellenségtől tud megszabadítani. Egyedül Ő tud megszabadítani ettől az ellenségtől: a bűnnek, a halálnak, a kárhozatnak az uralmától.
Említettem, hogy Máté többször hangsúlyozza, hogy Jézus elsősorban Izráel népéhez jött. A kánaáni asszony leányának a megszabadítását Márk evangélista is leírja, de csak Máténál van benne az a mondat, amikor Jézus a hozzá könyörgő asszonynak azt mondja: Nem küldettem csak Izráel népének elveszett juhaihoz. Az asszony azt mondja: Rendben van, Uram, ezt tudomásul veszem, de azért mégis segíthetnél most. Mire Jézus még drasztikusabban azt mondja: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és a kutyáknak adni. Az asszony: Ez így van, Uram. Én kutya vagyok, a választott nép fiai a fiak, de a kutyáknak is adnak a morzsákból legalább, amik az asztalról lehullanak. Erre mondja Jézus: Nagy a te hited. Menj haza, a leányod megszabadult.
Tehát nem zárkózott el. Máté sem azt mondja, hogy csak az Ő népének a fiaihoz jött, de elsősorban. Amikor a 10. fejezetben a tanítványokat kiküldi, nekik is azt mondja: elsősorban ennek a népnek a fiaihoz menjenek. Aztán feltámadása után, mint király, mint az egész világmindenség: menny és föld királya adja azt a parancsot: hirdessétek az evangéliumot minden népnek, és tegyetek tanítványokká válogatás nélkül mindenkit.
Szeretném felhívni a figyelmet három olyan sajátosságra, amivel lépten-nyomon találkozni fogunk ebben a gyönyörű evangéliumban. Az első, hogy ebben vannak Jézus hosszú beszédei. A négy közül ez az evangélium az, ahol hét alkalommal is Jézus hosszú beszédeket mond. Pontosabban hat alkalommal, mert a hetedik ez a rövid beszéde, amit felolvastunk az utolsó három versből. Mindegyik alkalommal mint Király nyilatkoztatja ki vagy az Isten akaratát, vagy a maga rendelkezéseit, parancsait. Az első ilyen hosszú beszéd az 5, 6, 7. részben a Hegyi beszéd, ahol a mennyek királyságának a törvényeit nyilatkoztatja ki. Idézi az Ószövetséget. A Tízparancsolatból is többet. Meg van írva, megmondatott a régieknek, én pedig azt mondom néktek… és továbbfejleszti azt, amit hallgatói ismertek és már hallottak. Egy új ország, egy új uralom érkezett el a földre Őbenne, és ennek a törvényeit ismerteti az emberekkel.
A 10. fejezetben a tanítványoknak adja meg a rendelkezéseit és minden ké-sőbbi tanítványára is érvényes ez, hogy mi a feladatuk a benne hívőknek, akiknek másokat is tanítvánnyá kell tenniük. A 13. fejezetben megint egy hosszú összefüggő tanítás van a mennyek országáról, az Isten királyi uralmáról (7 példázat), aztán a könyv vége felé, a 21, 22, 23. fejezetben a Király ítéletes beszédei hangoznak el. Mi történik azokkal, akik szembeszegülnek vele, akik engedetlenek neki, akik nem veszik komolyan az Ő törvényeit. Nagyon kemény beszédek ezek. A 24, 25. részben arról szól mi történik akkor, amikor a Király majd másodszor eljön, és beül az Ő bírói székébe. És a hetedik beszéd ez a rövid, amit hallottunk: neki adatott minden hatalom, mindenkit tanítványává kell tenni a benne hívőknek, és számíthatunk rá minden napon a világ végezetéig.
A Király beszédei. A Hegyi beszédet az egyik magyarázó úgy jellemzi: trónfoglaló beszéd.
A másik jellemvonása ennek az evangéliumnak az, hogy gyakran beszél Máté lelkigondozói szeretettel arról, hogyan lehet valaki ennek az országnak a polgárává. Hogyan léphet be valaki az Isten királyi uralmába, az Isten országába, a mennyek országába.
Most csak egy ilyen feltételt említek. Az egyik példázatában mondja Jézus: akkor léphet be, ha magára veszi a Királytól kapható ruhát. Abban a példázatban van az, hogy mindenki jöhet a Királynak a lakomájára. Mivel a meghívottak nem jöttek el, ezért most mindenki előtt nyitva van. Az Isten országa mindenki előtt nyitva van. Nem kell érdemeket szerezni előtte, nem kell belépődíjat fizetni, nem kell nevezetes családból származni, hogy valaki oda beléphessen. Gyertek el, mert immár minden kész — így szól a meghívás. És az utcáról a sérülteket, bárkit behív, akiket abban az időben nem hívtak meg ilyen lakomára. Mindenki jöhet személyválogatás nélkül. De nem lehet akárhogyan megjelenni ott. Lát a Király egy embert, akin nincs rajta az a bizonyos ruha, ami szükséges volt, és az bizony súlyos büntetést kap. Mi ez a ruha? Az, amiről énekeltünk. Azt énekeltük: Igazságod palástját reám kiterjesztetted. Az az igazság, amiről a Máté evangéliumának a kulcsverse szól (6,33 versét tartják a kulcs-versnek), ahol Jézus azt mondja: Keressétek először Isten királyi uralmát, Isten országát, és az Ő igazságát, és azután minden megadatik nektek, amire szükségetek van. De ez legyen az első helyen: Isten királyi uralmát komolyan venni, és az Ő igazságát felöltözni.
Mi nem tudjuk megvarrni azt a ruhát, amiben a Király színe előtt meg lehet jelennünk, amiben Isten elé mehet az ember. Mi ez a ruha? A Biblia arról beszél, ki ez a ruha? Ez a ruha maga Jézus Krisztus. Jézust kell felöltöznie a hívőnek ahhoz, hogy Isten előtt megjelenhessen. Gondoljunk két Páli igére. Az egyik: Jézus adatott nékünk Istentől igazságul, szentségül és váltságul (1Kor 1,30). A másik: Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne, Őt felöltözve, benne elrejtőzve, egyedül az Ő érdemében bizakodva (2Kor 5,21). Csak így járulhatunk oda az igazságos Isten elé, de így odajárulhatunk akármilyen múlt után is. Aki Jézus igazságát hittel magára ölti, az lehet tagja az Isten országának. Azt védik az Isten országa törvényei, az élvezheti annak gazdagságát, békességét. Az lehet annak teljes jogú polgára.
Érdemes lesz majd felfigyelnünk ezekre az igékre is, amelyek vissza-visszatérnek, és más-más színben fogalmazzák meg ezt a nagy evangéliumot, hogy ilyen magunkfajták lehetnek az Isten országának a tagjai, de nem a magunk igazában bízva, hanem egyedül Krisztus igazságát magunkra öltve.
A harmadik jellemvonása ennek az evangéliumnak, hogy viszonylag gyakran szól arról, hogy milyen nagy ellenállás is van az emberek között az Isten királyi uralmával szemben. Az egyik példázatban mondják azt a példázat szereplői, hogy nem akarjuk, hogy Ő uralkodjék rajtunk. Hogy milyen mélyen gyö-kerezik a bűnbe esett ember szívében ez a tiltakozás Isten uralmával szemben, következésképpen a Messiás-király uralkodásával szemben is, ez is elejétől végig fellelhető az evangéliumban. Gondoljunk mindjárt a 2. részre, a karácsonyi történetre. Heródes nem akarja, hogy egy másik király uralkodjék. A kedves, naiv tudósok azt kérdezik tőle: hol van a zsidók királya? Kérdezik ezt a zsidók féltékeny királyától. Heródes nem akarja, hogy egy másik király uralkodjék helyette. A trónon csak egy személynek van hely, és vagy Heródes feszít ott tovább, vagy le kell szállnia onnan, hogy átadja a Messiás-királynak. Ő nem akart onnan leszállni.
Aztán látjuk több evangéliumi történet alapján, hogy sokszor a családon belül is feszültség támad amiatt, hogy ha egy valaki a Messiás-királynak kezd el szolgálni, a többiek pedig nem.
Pilátus előtt ezzel védekeznek a nép vezetői: nekünk nem királyunk van, hanem császárunk! Pilátus azt kérdezi: a ti királyotokat feszítsem meg? Meg akarja menteni Jézust. Erre elhagyja ez az istenkáromló mondat, ez a képmutató mondat az ajkukat: Nekünk nem királyunk van. Ő nem kell nekünk királynak, hanem mi a császárt akarjuk tisztelni.
Érdemes ezeket a beszédeket majd gondosan elolvasnunk akkor is, ha már sokszor olvastuk egyiket-másikat. Örvendezzünk azon, hogy beléphetünk az Ő királyi uralmába, de csak a Krisztus igazságát hittel magunkra öltve. Vizsgáljuk meg, hogy bennünk nem ágaskodik-e valami tiltakozás Jézus királyi uralma ellen.
Ezzel szeretném befejezni. Jó lenne, ha erre a kérdésre válaszolnánk ma mindnyájan: Valóban királyunk-e nekünk Jézus? Egyáltalán ki vagy mi uralkodik az életünkben? Ki diktál az időbeosztásunkat tekintve? Ki szabja meg, hogy a kevés pénzünket hogyan osszuk be? Sokszor egyszerűen a fáradtság lesz úrrá egy emberen. Belefáradt, elege van. Sodródik, ahogy kénytelen lépegetni.
Vannak, akiken a test uralkodik. A test igényeit ki kell szolgálni. Feltétlenül és lehetőleg azonnal. Sokszor még azt is hozzáteszik: kerül, amibe kerül. Sokszor a becsületbe kerül. Vagy az az ára, amit Jézus mond: Hiába az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében károsodik. Kiszolgálja a testet, mert követeli a magáét, mert az uralkodik, és a lelkében károsodik. Sokszor a pénz uralkodik, mindent alárendelnek némelyek annak, hogy többhöz jussanak. Sokszor egész egyszerűen ilyen közönséges dolgok uralma alatt szenvednek emberek, mint az ital, és nem tud szabadulni, a pohár parancsol. Pénznek, kapcsolatoknak, egészségnek, mindennek. Sokszor a szokások rabságában élnek emberek. Bizonyos kialakult szokások parancsolnak. Van, aki a félelemnek a rabságában él. Olyan találó József Attila kifejezése: Fortélyos félelem igazgat. Miért igazgat? Miért félek? Tudom, egyáltalán mitől félek? Jogos kérdések ezek. Király-e Jézus az életünkben?
Hadd olvassam fel a Római levélből ezt a néhány verset. Vigyük el ezt magunkkal és válaszoljunk ezekre a kérdések.
„Ne uralkodjék tehát a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedelmeskedjetek kívánságainak. Tagjaitokat se adjátok oda a bűn szolgálatára, hogy a gonoszság fegyvereivé legyenek. Hanem adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek. Tagjaitokat is adjátok át az igazság fegyvereiként az Istennek. Hiszen a bűn nem fog uralkodni rajtatok, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek.” (Róm 6,12-14).
Éppen ez itt a kérdés. A törvény uralma alatt élünk-e vagy a kegyelem uralma alatt? Magunk akarunk-e a magunk urai lenni, mindent elrendezni, beosztani, megvalósítani, vagy pedig leszálltunk már erről a bizonyos trónról, és átadtuk azt annak, akit a Jelenések könyve így nevez: Ő a királyok Királya és az uraknak Ura. És a tagjainkat (itt az a szó van: testrészeinket) egyenként tudatosan alárendeljük-e Jézus Krisztus uralmának? A szememet, hogy min akad meg, és mit keres a világban. A nyelvemet, hogy mit mondok, mit nem mondok. A kezemet, minden porcikánkat, tetőtől talpig gondoljuk végig magunkat. Mindent szépen, tudatosan, a benne való bizalommal odarendelni az Ő akarata alá. Legyen meg a te akaratod. Minden területen, az életem minden kérdésében. Ezt nevezik keresztyénségnek. Az ilyen ember tanítványa Jézusnak, és Ő erre hívogat bennünket.
Aki komolyan veszi az Ő királyi uralmát, annak ez nagy evangélium, mert ez az Ő védelmét is jelenti: biztonságot, békességet. Ugyanakkor komoly parancs is. Ha Őt valóban annak a királynak tekintem, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, akkor bízzam benne. Ne kételkedjem a szavában, ne féltsem magamat az Ő közelében, és akkor rendeljem alá magamat neki. Legyen Ő valóban király az életünkben.

Még karácsony előtt elkezdtünk egy sorozatot erről a fontos kérdésről: Kicsoda Jézus Krisztus? Fontos ezt egyre mélyebben és világosabban értenünk több okból is. Egyrészt sajnos egyre több hamis elképzelés, minden alapot nélkülöző kitalálás, Jézus Krisztus valóságos történeti személyét és váltságmunkáját meghamisító, sőt gyalázó szennyes emberi gondolat terjed róla, amit teológusok, írók, szélhámosok, és az Ő tudatos ellenségei is terjesztenek.
Éppen ezért nekünk, akik valamennyire ismerjük már Őt, kötelességünk ezeknek az embereknek az érdekében is, meg minden Krisztust kereső és benne már hívő ember érdekében bizonyságot tennünk arról, hogy kicsoda Ő valójában. Mit tudhatunk az Ő valóságos személyéről, jelleméről, természetéről, tanításáról és tetteiről, a szem- és fültanúk leírásából, az evangéliumokból. Persze az evangélium történeteit is többféleképpen lehet értelmezni, ezért fontos, hogy a kor és az írott szöveg alapos, tárgyilagos ismeretében minél pontosabban értelmezzük azt.
Láttuk, hogy életkérdés, örök élet kérdése számunkra, hogy Jézust pontosan és alaposan ismerjük azért is, mert meg van írva: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Három alkalommal volt szó eddig Őróla. Először láttuk, milyen fontos volt Jézusnak az Atyával közösségben eltöltött csendes idő, amiből az Ő küldetése táplálkozott. De láttuk azt is, hogy nem ezzel töltötte azokat az éveket, amíg itt volt közöttünk, hanem mindig kész volt mindenkinek segíteni, akinek arra szüksége volt, mert irgalmas, érző, együttérző szíve volt. Ezt kínálja azoknak is, akik ma hisznek Őbenne.
Közben pedig nagy bölcsességgel nevelte tanítványait, hogy merjenek egyre bátrabban bízni benne, és legyen az ő szívükben is friss a másokért érzett felelősség.
Ádventben pedig arra a kérdésre kerestünk választ, hogy miért jött Jézus erre a földre. Több alkalommal is megfogalmazta ezt. Három mondatát elemeztük: Azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse az elveszettet, azért jött, hogy Ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért, és azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk.
Innen folytassuk ezt a sorozatot. Ez a mai jól ismert történet arról szól, milyen mérhetetlen erőfölénnyel járt itt Jézus. Ennek a birtokában minden helyzet ura maradt, soha semmitől nem jött zavarba, minden nyomorúságra készen volt nála a megoldás, egyszerűen igaznak bizonyult az, hogy isteni teljhatalmával neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. És bármerre járt, bármit mondott és tett, azt tapasztalták az emberek, amit itt így olvastunk: „erő áradt ki belőle.” Az a mennyei, gyógyító, szabadító erő, amit ma is csak tőle kaphatunk mindnyájan, de amit ma is bőségesen ad mindazoknak, akik hozzá fordulnak.
Úgy próbáljuk ennek az ismerős történetnek az üzeneteit kibontani, hogy sorra vesszük a szereplőket, de mindig elsősorban Jézus személyére figyelünk.
Azzal kezdődött, hogy Jézus tanítványaival együtt a Genezáret-tó keleti partjáról visszatért hajón Kapernaumba, ahol már nagy sokaság várta. A legtürelmetlenebbül azonban egy valaki várt rá, ez a Jairus nevű zsinagógai elöljáró, akinek a leánya súlyos betegen feküdt, már a halál szélén, és akinek egyedüli reménye az volt, hogy ha lehet még segíteni, és ha még a halál beállta előtt odaérne, akkor Jézus tud segíteni az ő leánykáján, ha hajlandó elmenni.
Jézus hajlandó volt, mint ahogy mindig, mindenkihez kész volt. Halogatás nélkül a legtermészetesebb módon azonnal indul. Nem kéreti magát, nem tesz fel Jairusnak kellemetlen, okoskodó kérdéseket. Olyan egyszerű ez a mondat: azonnal indult az ő házához.
Persze vele együtt a sokaság is, mert végre lesz valami látnivaló. A sokaság azonban lomhán hömpölyög, és egyszer csak megtorpan. Miért? Mert Jézus megállt. Miért állt meg? Mert elkezdett keresni valakit. Meg is kérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” A tanítványai kioktatják, rendre utasítják: „Látod, hogy tolong körülötted a sokaság, és azt kérdezed: ki érintett meg engem?” (Nem ezt kérdezte Jézus. Ez is jellemző, hogy pontatlanul adjuk vissza azt, ami elhangzott.)
Jézus azonban nem mozdul, keres valakit. Jairusban egyre nő a feszültség. Ő tudja, hogy minden késlekedés, minden pillanat leányának az életébe kerülhet.
Ekkor előkerül egy minden ízében reszkető asszony. leborul Jézus elé úgy, ahogy azt Jairus tette néhány perccel korábban, és elkezdenek beszélgetni.
El tudom képzelni, hogy Jairusban ilyen mondatok kergethették egymást: Uram, csak ne most, és ne itt. Hogy lehet ezt ilyen ráérősen tenni, mikor tudod, hogy miről van szó?! Én hívtalak először, az én házamhoz indultunk el, menjünk akkor minél gyorsabban, és utána intézd az egyéb dolgokat.
És kiderült, volt alapja Jairus félelmének, mert jönnek a hírhozók és távirati stílusban jelentik: „Leányod meghalt.” És mindjárt udvariaskodnak is: „Ne fáraszd most már a Mestert.” Ez lett a vége! Ide vezetett a késlekedés. Mégsem tud segíteni Jézus, mert most már mindenki tudhatja: nincs segítség.
Jézus pontosan követi, mi zajlik ennek az édesapának a szívében. Olyan kedves és jézusi ez a gesztus is, ahogy azonnal ad neki egy erősítő injekciót: — „Ne félj, csak higgy!” — szól oda a fejek felett neki. És indul tovább, mintha mi sem történt volna. Ezt senki sem értette, de ha Ő megy, megy a tömeg is. Majd meglátjuk, mi lesz.
Jairus házát már körbefogták a halottsiratók. Ezek hivatásból végezték ezt, némi kis jövedelemért. Jézus rájuk szól: „Miért csináltok ilyen zűrzavart, és miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” És akik az egyik pillanatban műsírást produkáltak, azok a következőben már nevetnek. Kinevetik Őt. Bolondnak nézik. Ez azonban Jézust soha nem zavarta. Továbbra is megy a maga útján, és három tanítványával, valamint a gyermek szüleivel megáll a halottas ágy mellett. Mit lehet itt tenni? Legfeljebb egymás nyakába borulva zokogni, vagy ha valakinek még van mondanivalója, kedves közhelyekkel megpróbálni vigasztalni egymást.
Jézus azonban nem ezt teszi, hanem csakugyan, mintha egy alvó gyereket ébresztene, azt mondja: „Leányka, neked mondom, ébredj fel!” — ami azt jelenti, hogy ráparancsol a halálra, hogy adja vissza a zsákmányát. És a leányka azonnal felül és elkezd járkálni. Azt olvastuk: az ámulattól azt sem tudták, hova legyenek.
Jézus azonban, aki a mennyet hozta le a földre, a földi dolgokat is mindig komolyan vette és veszi, ezért mintha most ez lenne a legtermészetesebb és legfontosabb feladat, visszahúzza a szülőket a józanságba, és azt mondja: adjatok enni ennek a gyereknek.
Ennyi a történet, és minden mozzanata Jézus egyedüli isteni nagyságát és gyengéd, figyelmes szeretetét hirdeti.
Mert maga az képtelenség már, hogy ez az ember Jézushoz fordul segítségért ebben a végső helyzetben, ami lehet, hogy bármelyik pillanatban lezárul, amikor a gyermeke halálán van. Jairusnak hivatalból Jézus ellenségeinek a táborába kell tartoznia. És egyébként is ebben a pozícióban a város egyik legelőkelőbb embere elképzelhetetlen, hogy a tömeg szeme láttára porig alázza magát Jézus előtt, és leborulva kérje a segítségét. De a gyerekéért mindent megtesz a szülő, ez még érhető. Csak siessen Jézus, hogy meg ne haljon a gyerek. De nem sietett és meghalt. Ezzel vége mindennek. Így gondolta mindenki, kivéve Jézust.
Jézusnak tudniillik teljesen mindegy, hogy egy alvó gyereket kell felébreszteni, vagy a halálból kell visszahozni valakit az életbe. A kettő között az Ő számára semmi különbség nincs. Miért nincs? Mert neki ugyanolyan hatalma van a halál felett, mint bármelyik gyógyíthatatlan, vagy könnyű betegség, vagy egy egyszerű rosszullét felett. Miért? Mert neki minden felett hatalma van. „Mert néki adatott minden hatalom mennyen és földön.”
Ennek az igének ez a világos kérdése most hozzánk, hogy hisszük-e mi ezt? Mindenféle köntörfalazás, mellébeszélés, egyéb nélkül hisszük-e mi ezt? Erre becsületes, őszinte választ kell ma adnunk. Lehet, hogy a válasz úgy hangzik, ahogy egy másik édesapa mondta egyszer Jézusnak: „Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemben!” Ő legalább világosan látta a helyzetét. Mert ez az édesapa is ilyen helyzetben volt. Valamekkora hite volt neki, azért borult le Jézus előtt. De a hite csak a halálig terjedt. Ha addig megérkezik Jézus, amíg él a gyermek, lehet, hogy tud segíteni. Ha már meghalt, akkor nem tud. Itt már segítségre volt szüksége a hitének. De megkapta. Jézus azonnal szól neki: „Ne félj, csak higgy!” Jézusnak ez a végtelen nyugalma az Ő végtelen hatalmát jelezte akkor is és ma is.
És ha a többi szereplőre is gondolunk, akkor felmerül a kérdés: hogyan kerültek ezek az emberek kapcsolatba Jézussal? Úgy, hogy hittek benne. És mit jelent hinni Jézusban? Azt jelenti, hogy komolyan vesszük, hogy Ő az, akinek mondja magát. Jézusban hinni ma is azt jelenti, hogy komolyan vesszük, hogy Ő az, akinek a Szentírás kijelenti, akinek az Atya állította, amikor azt mondta: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok”, és akinek Jézus mondotta magát.
Kinek mondotta magát Jézus? A legtöbbször úgy nevezte önmagát: az Emberfia. Ez így írandó, mert ez méltóságjelző volt. Ez azt jelentette, hogy a mindenható Isten teljhatalmú képviselője. Emberfia ilyen értelemben csak egy van, és ez Ő. (A Dániel könyve 7. részét olvassuk el, és akkor ez világos lesz.) Sokan úgy nevezték Őt: Isten Fia, és Ő ezt a megszólítást is elfogadta, mert az. Vagyis akinek a hatalma egyenlő Istennel. Ő volt a megígért Messiás, a Krisztus. Ő Úr mindenek felett. Mindezek az elnevezések az Ő örök isteni eredetére és természetére vonatkoznak.
Akik így néztek Jézusra, és így fordultak hozzá, azok mindig megtapasztalták az Ő mindenre képes hatalmát. Akik így néztek Őreá, azok hittek benne. Többször mondtuk már, hogy a hit az a kinyújtott kéz, amivel elfogadjuk Isten ajándékait. És akik ezzel a hittel fordultak hozzá, azok mindig többet kaptak tőle, mint amennyit kértek és vártak.
Ez a nyomorult, gyógyíthatatlan beteggé vált asszony ezzel a hittel lopakodott oda Jézus közelébe, és próbált lopni valami segítséget tőle. Betegsége miatt az előírások szerint nem mehetett emberek közé, és tilos volt bárkihez hozzáérnie, ezért hátulról és titokban közeledett Jézushoz. A hite azonban átsegítette ezen az akadályon is, és azt mondta: Jézusnak olyan hatalma van, hogy még így is tud segíteni rajta, ha csak a ruháját érintem meg, akkor is segítséget kapok. És kapott. Miért? Mert ahol hit közelít Jézushoz, abba az irányba mindig áradni kezd az Ő ereje. „Erő áradt ki belőle.”
Mi vitte ezeket az embereket Jézushoz? A nyomorúságuk és a Jézusban való bizalmuk. Nyomorúságunk nekünk is van bőven, csak hova visszük? Tudunk-e, merünk-e, akarunk-e így bízni Jézusban ma is, és a nyomorúságainkkal így megyünk-e hozzá, ahogyan Jairus, meg ez az asszony? Mert hinni azt is jelenti, hogy hozzá viszem a nyomorúságot, tőle kérek arra megoldást, és elfogadom azt a megoldást, amit Ő ad. Mert mi sokszor másként képzeljük el a segítséget, mint ahogy Ő azt adja.
Gyerekkoromban esténként gyakran láttam, hogyan terelik be az ólba azokat az állatokat, amik nem akarnak bemenni. Nemcsak a gyerekek nem akarnak lefeküdni, különösen a tévé-korszak óta esténként, hanem némely jószág sem. A baromfit, kismalacokat néha nehéz művelet volt biztonságos helyre terelni éjszakára. Ez kétemberes feladat volt. Az egyik ember csörgette a kukoricát előttük, a másik ember seprűvel biztatta őket hátulról. Kellett egy kukoricás meg egy seprűs. Sokszor eszembe jut, hogy Isten is így akar megmenteni minket. Van valami nyomorúság, ami hajt hátulról, oda Őhozzá, közben pedig hangzik az Ő igéje, ami hitet, bizalmat támaszt abban, aki ezt befogadja, ez meg vonz minket Jézushoz.
Kevés a nyomorúság. Aki csak a nyomorúságaitól űzetik, hajttatik, az hajszolt, űzött ember lesz, de aki ismeri Jézust, és tudja, hogy hozzá mehetünk mindenféle nyomorúságunkkal, azzal is, aminek mi vagyunk a szerző oka, mert Ő még akkor is nagy szeretettel vár, és aki így bízik Őbenne, az megtapasztalja, milyen az: „Erő árad ki belőle”, és az kap felettébb való szabadulást tőle.
A sokaság, meg ezek a halottsiratók nem hittek abban, amit Jézustól és Jézusról hallottak. Erről az asszonyról azt olvassuk csak egy közbevetett félmondatban, hogy hallotta, mit beszélnek Jézusról, és ezért ment hozzá hittel. Amit róla hallunk, az támaszt mindig hitet a szívünkben. Ha a nyomorúság kiegészül ezzel a Jézusban való hittel, akkor nincs az az akadály, ami minket visszatarthatna. Akkor Ő maga segít át már minden akadályon, mint ahogy az Ő munkája az is, hogy hit születik egy ember szívében, és az Ő munkája lesz mindenképpen a szabadulás, a gyógyulás, a megoldás.
Ez a két ember nemcsak a nyomorúságát érezte, hanem ők bíztak is Jézusban, és így kerültek közel hozzá, így tudták legyőzni az előttük tornyosuló akadályokat.
Sokszor tapasztalom, hogy Jézus megvárakoztat, és ez sokunknak a tapasztalata. Nekik sem azonnal érkezett meg a segítség. Sőt, amikor megérkezett a távirat, hogy leányod meghalt, ez azt mutatta: vége mindennek. Nincs segítség. Csak eddig terjedt a hite. De kapott a hitéhez is segítséget Jézustól.
Mi tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. Ő ma is ugyanaz, akinek ebben a történetben mutatkozik be. Vajon tudunk-e így bízni benne? Hisszük-e azt, hogy amikor elmondtuk neki a nyomorúságunkat, Ő azt hallotta. És ahogy a János levelében olvassuk: megvannak a kéréseink Őelőtte.
Hol van az megírva, hogy azonnal fog segíteni? Az van megírva, hogy Ő válaszolni fog minden hozzá küldött kiáltásra. Hisszük-e, hogy hallotta, amit elmondtunk neki? Hisszük-e, hogy Ő ma sem közömbösen nézi azoknak a nyomorúságát, akik hozzá fordulnak, és benne bíznak? Hisszük-e, hogy nála már most készen van a megoldás, a kiút, az eligazítás, a szabadulás minden bajunkra és nyomorúságunkra? Hisszük-e, hogy nem fog elkésni a szabadítással? A hitünk edzése, erősítése végett szükség van arra sokszor, hogy megvárakoztasson. De kivárjuk-e az Ő szabadítását?
Komolyan vesszük-e a Jeremiás siralmaiból azt a mondatot: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig”? Ezt sokszor úgy éljük át, hogy nem jó várni. Meddig kell várni? Az Úr szabadításáig. De mikor lesz az? Nem tudom. Hogyan fog bekövetkezni? Nem tudom. Akkor mit tudok? Azt, hogy Ő kicsoda, és Őbenne megbízhatom. Őreá számíthatok. Ő ma sem közömbös, Ő ma is úgy indul el, mint Jairushoz: azonnal és szívesen. Neki ma is van hatalma minden nyomorúságunk felett. Hisszük-e igazán? A hit számol Jézus hatalmával és számít rá. Ez-e az első gondolatunk szinte reflexszerűen, ez mozdul-e meg bennünk minden nyomorúságra, minden rossz hír hallatán, mások nyomorúsága miatt aggódva, a magunk jövőjére gondolva, hogy amit Ő elé vittünk, ami Őnála van, az jó helyen van, és majd megérkezik a szabadítás? És megtanuljuk majd azt, hogy valóban jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.
Javaslom, hogy próbáljátok ezt ki. Itt most sok gyülekezeti és személyes probléma van. Sokaknak a nyomorúsága terhelődik a lelkemre. Bele lehetne zavarodni ebbe, ha nem tudnánk, kicsoda Jézus. Ha egyedül akarnánk hordozni minden terhünket, még másokét is. A magunké alatt is roskadozunk, de az Ő hatalma ma is ugyanolyan nagy, mint ahogy Jairus meg a vérfolyásos asszony esetében volt. Fontos, hogy merjük ezt hinni, legyünk becsületesek, és mondjuk el: hiszek, Uram, segíts hitetlenségemnek! Ez nem összevissza imádság, ez a valóságot komolyan vevő imádság, és erre Ő mindig igennel válaszol.
Van egy szép énekvers, mielőtt majd közösen is imádkozunk, még ezzel imádkozzunk, mert ezt mintha ehhez a történethez írták volna.

Jézus, benne bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyenge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó Uram,
Mindörökké boldogan.
(295,2 dicséret)
Most hitben járunk, de majd egyszer eljön a látás ideje. De járjunk a hitben!