Cseri Kálmán

Ezeknek a fejezeteknek, amelyeket ezekben a napokban olvasunk a Szentírásból, szinte címül lehetne adni azt, ami többször előfordul a leírásban, hogy Isten előtt. Ezt hangsúlyozza itt a Szentlélek az apostol által, hogy mi azok vagyunk, akik Isten előtt vagyunk. Azért is, mert egyedül Isten tud rólunk mindent, ezért egyedül Ő tud hiteles ítéletet alkotni rólunk, és azért is, mert Isten igazságosan ítél, mi meg valamilyen irányban mindig elfogultak vagyunk, akár másokról van szó, akár magunkról.
Akiknek Isten minősít minket, azok vagyunk. Ezért, aki nem ismeri Istent, vagy nem hisz benne, és önmaga alkot véleményt magáról, mindig téved. Vagy jóhiszeműek vagyunk, vagy önvád van bennünk, de nem tudunk igazán tárgyilagosan ítélni.
Ezért olvassuk a 3. fejezetben ezt a kifejezést: egyetlen halandó sem fog megigazulni előtte. A 4. rész elején, ahol Ábrahámról kezd írni az apostol, azt mondja: „Ha Ábrahám a cselekedeteiért kapta volna Istentől azt, amit kapott, akkor dicsekedhetne, de nem Isten előtt.” Mert Isten mindent tud róla, azt is, hogy nem a cselekedeteiért kapta azt, amit kapott.
Kik vagyunk mi Isten előtt?
Ilyen nagy melegben ennél színesebb, mozgalmasabb történetet kellett volna olvasni a Bibliából, de ez a szakasz következik a mai napra. Igyekezzünk úgy megérteni az eddigieknél jobban ennek a mondanivalóját, hogy ez a szívünkig hasson, örömmel töltsön be, és örömhírré váljék majd az ajkunkon.
Mit mond ez az ige arról, hogy kik vagyunk mi Isten előtt?
1. Mindenekelőtt azt, hogy kivétel nélkül mindnyájan halálra méltó bűnösök. Olvastuk vasárnap este az l. fejezet végéről, hogy ők ugyan megismerték Istent, és az Ő elhatározását, hogy akik ilyeneket cselekszenek méltók a halálra, és mégis maguk is ilyeneket cselekszenek, és egyetértenek a többiekkel is.
Méltók a halálra. Isten ítéletében mi jogerősen halálra ítélt bűnösök vagyunk. Pál apostol felteszi a kérdést: a választott nép tagjai is, akik kapták a törvényt? A kérdésre kérdéssel válaszol: és betartják a törvényt? Itt nagy csend lesz. Nem tudják betartani a törvényt. Akkor ők is, mivel törvényszegők, halálra méltó bűnösök.
Valaki egyszer azt mondta, hogy csak az a különbség közöttünk emberek között, hogy az egyiknek az orra két centivel van a vízszint alatt, a másiké fél méterrel, de kivétel nélkül mindenkié a víz szintje alatt van, és előbb-utóbb ebben az állapotban elpusztul. Ez a Biblia világos tanítása.
Amíg valaki Jézus Krisztusban nem hisz, addig az érvényes rá, amit Jézus annak a derék írástudónak mondott: „nem messze vagy az Isten országától.” Az egyik nagyon messze van, a másik kevésbé messze, a harmadik egészen közel, de amíg át nem lépte a küszöböt valaki, mind kívül van rajta. Viszonylagos különbségek vannak köztünk, de az állapotunk ugyanaz, amíg Jézussal valaki nem köti össze az életét.
Mert a bűn a Biblia tanítása szerint nem cselekedetek összessége vagy következménye, hanem állapot. Az az állapot, amibe beleszületünk. Lehet magyarázni, hogy nem tehetek róla, mert nem én szakítottam arról a fáról, de akárhogy magyarázzuk is, kívül vagyunk az Isten országán, és a bűn állapotába születünk. A viszonylagos különbségek mégis fontosak, mert nem mindegy az, hogy milyen szomszédja van valakinek: csendes, megértő, segítőkész, vagy pedig olyan, ahol örökké bömböl valamilyen hangláda, és se éjjel, se nappal nincs nyugalma az embernek, mert kicsinyes is, rosszakaratú és örökké furkálódik. Egyáltalán nem mindegy. De a Biblia azt mondja: az állapota mindkét embernek: a jónak is, meg az ilyen gonosz embernek is ugyanaz, amíg Jézus nélkül van. „Mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül.”
Az egyik szerencsésebb alkattal születik, mert olyan szelíd, jámbor fajta. Az egyiknek kedvezőbbek a körülményei és több lelki finomsággal éli a mindennapjait, de ettől függetlenül Jézus nélkül az „Isten előtt” mindnyájan halálra méltó bűnösök vagyunk. Mert mindnyájan részesei vagyunk annak a lázadásnak, amivel az első ember elszakította magát Istentől.
Ezért nem stimmel, hogy: ártatlan csecsemő. Az újszülött is ebbe az állapotba születik bele, és ő is attól a pillanattól kezdve, hogy a világra jött, halálra méltó bűnös. Egyszer ezt higgadtan végig kell gondolnia mindenkinek, aki előtt tekintély a Szentírás, hogy mit tanít erről, mert másként tévedések áldozataivá válunk. A jó emberekre is érvényes ez, hogy mindnyájan vétkeztek.
Ennek ellenére nem felesleges a nevelés. Próbáljuk minél inkább enyhíteni azt a sok nyomorúságot, amivel, és amibe születünk, csak ne tévesszük össze az újjászületéssel. Azzal, amiről mai igénk a folytatásban is szól. A nevelés, meg a jobbulásra való törekvés, az önfegyelem, meg sok más hasonló erőfeszítés azt jelenti, hogy a börtönbe is be lehet küldeni a fogolynak bizonyos esetekben különböző ruhákat, de az nem változtat azon, hogy jogerősen elítélték és a büntetését le kell töltenie. Ezek a mi emberi fáradozásaink ilyesmik. Lehet rajta szebb, tiszta ruha, meg cifra ruha is, mint az ószövetségi Józsefen, de a börtönben marad akkor is, mert rab. Attól még nem szabadul ki.
Ez az első, amit megtudhatunk ebből az igeszakaszból. Valamint még az, hogy a saját erejéből nem tudja kiszabadítani magát senki sem.
2. A másik, amit így olvastunk: „Nincs különbség, mindenki vétkezett és híjával van Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert az Isten Őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az Ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa.” Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket megbocsátja.
Két fontos megállapítás van itt Jézus Krisztusról. Mind a kettőt elvileg tudjuk, arra lenne nagy szükség, hogy az egész szívünket betöltse ennek az öröme, aztán, ha a szívünk ezzel tele lesz, akkor kicsordul a szánkon is ennek az örömhíre, és másoknak is el tudjuk mondani egyszerűen, világosan, meggyőződéssel.
Két súlyos szó szerepel itt, ami Jézus két nagy cselekedetére utal. Az egyik: engesztelő áldozat. Jézus halála a mi váltságunkat megszerző engesztelő áldozat volt.
Ha kezembe kerül egy könyv és meg kell állapítani, hogy vajon ez tiszta biblikus tanítást hordoz-e vagy nem, akkor azzal kezdem: van-e benne szó Jézusról, van-e benne szó Jézus haláláról, és mit ír Jézus halálának a jelentőségéről. Ez sokszor vízválasztó. Ha köntörfalaz, vagy egyáltalán nem is fontos neki a Bibliának ez a központi üzenete, akkor fenntartásai lehetnek az embernek. Meg kell azért nézni jobban is még, nem szabad, hogy előítéleteink legyenek, de ha vallja, amit a Biblia újra és újra hangsúlyoz, hogy Jézus kereszthalála helyettünk bemutatott engesztelő váltsághalál volt, akkor a legfontosabb kérdésben már nem téved.
Miről van itt szó?
Az a kifejezés van itt a Biblia eredeti szövegében, amit az Ószövetségben akkor használtak, amikor évente egyszer a nagy engesztelési bűnbánó ünnepen a főpap leölt egy bárányt, annak a vérét edénybe gyűjtötte, és ezzel az edénnyel félve és remegve egy évben egyszer bemerészkedett a függöny mögé, a szentek szentjébe. Itt állt az Úr szövetségládája, benne a Tízparancsolat két kőtáblája. A bárány vérét ráhintette a szövetségládára, és közben bűnbocsánatért esedezett az egész nép számára. És ha Isten elfogadta helyettes elégtételnek a bárány halálát, akkor életben maradt a főpap, és élve kijött a függöny mögül. A nép meg izgult kinn, hogy vajon most mi lesz? Mert nem érdemlünk az Istentől kegyelmet, nekünk kellene belepusztulnunk az Isten elleni bűneink következményébe, de Isten olyan kegyelmes, hogy azt mondta, hogy ha hittel bemutatjuk ezt a szertartást, Ő kész megbocsátani.
Mindenki tudta, hogy ezzel sem a bűnöket nem törölték el, sem nem váltak jobbakká, hogy ne ismételjék meg a következőkben azokat a bűnöket, amikért bemutatták az áldozatot. Ereje nem volt ennek az áldozatnak, de mégis emlékeztette őket arra, hogy mi olyanok rosszak vagyunk, hogy a vérünket kellene kiontani a bűneinkért, Isten meg olyan kegyelmes, hogy egy ártatlan báránynak az életét elfogadja cserébe.
Ami nagypénteken a Golgotán történt, az ugyanez az áldozat, azzal a nagy különbséggel, hogy Jézus áldozatának van ereje. Aki Őbenne hisz, vagyis abban, hogy Ő helyettünk, a mi bűneink miatt halt meg a kereszten, abban ez a hit olyan erővé válik, hogy megváltozik és nem ismétlődnek azok a bűnök, vagy nem olyan durván ismétlődnek, de valami lényegi változás bekövetkezik az életében, és ténylegesen bocsánatot kap Istennél.
Ezért használja itt Pál apostol tudatosan ezt a szót. E szerint egyedül az Isten bűn nélküli Fiának a vére az a „fizetőeszköz”, amivel az adósságainkat ki lehetett fizetni. Semmi más nem.
Pál apostol itt az akkori vallásos zsidósággal vitatkozik. Azt mondja: ti próbáltatok fizetni. Betartjátok a törvényt, az érdemnek számít, és ezzel az érdemmel akartok fizetni Isten előtt. De ti is tudjátok, hogy a baj ott kezdődik, hogy nem is tudjátok betartani a törvényt. A törvény betartásának a cselekedete pedig egyébként sem lenne érvényes fizetőeszköz.
Egy idegenvezető ismerősöm mesélte el egyszer, hogy még régen, amikor még Csehszlovákia volt, egy turistacsoportot vezetett oda. Abban nyugatiak is voltak, s valamit akartak vásárolni, de nem volt nekik csehszlovák koronájuk. Mindenféle pénzt felkínáltak: német márkát, svájci frankot stb. De ide korona kell. Jaj, korona? Örült az egyik. Van svéd koronám. Az nem jó. Ide csehszlovák korona kell. Ott volt egy csomó gazdag ember, és nem tudták megvenni azt a valamit, mert nem volt megfelelő fizetőeszközük.
Az egész fejezetben ezt magyarázza Pál apostol, hogy értsétek meg: a ti úgynevezett jócselekedeteitek nem fizetőeszköz Istennek. Isten egyetlen „pénzt” fogad el, és az Jézus Krisztus vére. És aki az Ő vérében hisz, az érte bemutatott engesztelő áldozatot Isten neki tulajdonítja, és az ilyen ember bocsánatot kap.
Ilyenkor lesz valóság az, amit a Kolosséiakhoz írt levélben így olvasunk: „Jézus által békéltetett meg önmagával mindent, a földön is, és a mennyben is úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” (1,20), vagy „Eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára.” (2,14). Egyszerűen: kifizette az adósságunkat. És akiét kifizette, annak Isten azt mondja: megbocsáttattak a te bűneit, eredj el békességgel!
Ez tehát az egyik fontos dolog.
A másik, amit itt olvasunk, hogy felszabadította a rabszolgát. „Megáldotta őket Krisztus Jézus által.” Az az összeg, amit valaki egy rabszolgának az áraként kifizetett, és azt mondta: szabad vagy, mehetsz, csinálj, amit akarsz. Ő maga soha nem tudta volna összerakni a váltságdíjat. De jött egy gazdag, akinek ő rokonszenves volt, és kifizette. A különbség az, hogy Isten nem a rokonszenv alapján, hanem az Ő meg nem érdemelt, végtelen nagy kegyelme, szeretete alapján fizet ki, és nemcsak szabaddá tesz, kiszabadít a bűn kényszeréből, hanem azt a képességet is adja az ilyen kiváltott, megváltott embernek, hogy azon túl Istennek engedelmes életet éljen. Ez az óriási különbség, de a szó ugyanaz, ami a rabszolga kiváltásáért szükséges összeget jelentette. Kiváltott, megváltott, szabaddá tett.
Ezért lelkendezik Pál apostol ennek a levélnek a 8. fejezetében: értsétek meg, ha Jézusban hisztek, nem vagytok többé rabszolgák, hanem fiak. Egyenesen Isten gyermekeivé lettetek, és akkor éljetek ennek megfelelően. És Ő képesít is titeket arra, hogy Isten gyermekeiként éljetek.
Az első tehát, amik mi Isten előtt vagyunk: halálra méltó bűnösök. A második fejezet arról szól, hogy mit tett értünk Jézus. Ezt Pál apostol azért hangsúlyozza, mert azzal voltak tele a levél olvasói, hogy mit kell nekünk tennünk magunkért. És győzködi őket: semmit sem tehettek. Sok mindent megpróbálhattok, de nincs érvénye Isten előtt. Isten előtt csak a Krisztus váltsághalálának van érvénye. De az érvényes minden benne hívőre.
3. És a harmadik, amit itt olvastunk: „Isten megmutatta az Ő kegyelmét e mostani időben, és az Ő igazságát, mert ahogyan Ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.”
Kik vagyunk mi Isten előtt? Ha Jézusban hiszünk, ugyanolyan igazak, mint amilyen Jézus. Ez a Biblia egyik legbotrányosabb kijelentése. Nem hitte el Pál apostol hallgatóinak és olvasóinak a többsége. Újra és újra elölről kezdik. Na, de mi mennyi mindent teljesítettünk. Mint ahogy Jézusnak is magyarázták. A kaporból, a mentából, meg mindenből leadom a leadni való részt, tehát én kiváló, vallásos ember vagyok. És Pál apostol azt kérdezi: És az Isten előtt? Ott ugyanolyan halálra méltó bűnös vagy, mint aki a kaporból nem adja meg a tizedet. Meg semmiből sem adja meg. De aki Jézusban hisz, az az Isten előtt igazzá válik. A halálra ítélt vádlottat maga a bíró menti fel.
Azt hiszem, nem nehéz megértenünk, hogy milyen botrányos tanítása ez ma is a Bibliának. Az erre vonatkozó igék közül csak egyet olvasok most: „Aki igaznak mondja a bűnöst, és aki bűnösnek mondja az igazat, mindkettőjüket egyaránt utálja az Úr.” (Péld. 17,15).
Itt pedig Isten ezt teszi. Igaznak mondja a bűnöst. Mindenki tudja, hogy bűnös. De Ő a teljhatalmával és szeretetével megbocsát neki.
Odataszigálják a házasságtörésen kapott asszonyt Jézus elé. A Mózes törvénye szerint az ilyennek meg kell halnia. Te mit mondsz? Jézus egy ideig nem mond semmit, aztán azt mondja: Aki közületek nem bűnös, az kezdheti a kivégzést, mert tényleg meg kell halnia a törvény szerint, de akkor mindenkinek meg kell halnia a törvény szerint, aki a házasságtörés bűnével elmarasztalható. Aki nem marasztalható el, tessék, kezdje. Ilyen nincs. Szépen elsompolyognak, s akkor azt mondja az asszonynak: Senki nincs, aki kárhoztasson? Én sem kárhoztatlak. Megbocsáttattak a te vétkeid, eredj el békességgel. Egy másik helyen azt mondja: eredj el, és többé ne vétkezzél!
És hol marad az igazság? Meg van írva a törvényben: halálra kell kövezni az ilyet. Meg van írva, de az Isten kegyelme ilyen nagy, hogy megkegyelmez a bűnösnek. Nem mondja, hogy nem bűnös. Azért mondja: megbocsáttatott a te vétked. De neki van hatalma és irgalma elengedni a büntetést. A halálra méltó bűnöst felmenti a halálos ítélet alól.
Ezt végképp nem értették Jézus idejében sem. Gondoljunk csak a szőlőmunkások példázatára. Hogy fel voltak háborodva, hogy az, aki egy óra hosszát kapált este, ugyanannyit kap, mint aki hajnaltól estig kapált. Aki hajnaltól estig kapált, az is annyit kapott, amennyiben megegyeztek, és az nagyon jó napszám volt, amit Jézus említ a Bibliában. A Gazda, aki Istent példázza, azt kérdezi: Miért vagytok felháborodva? Ki rövidült meg? Senki. Mindenki többet kapott, mint amennyi járt volna, de legalább is megkapta bőven a magáét. S akkor azt mondatja Jézus a példázatbeli gazdával: Azért, mert én jó vagyok, ti háborogtok? Tudjátok ti, mi az: jóság? Amikor valaki nem érdemli meg, és mégis kap valami meglepetés ajándékot. Amikor valaki nem dolgozott meg érte, és mégis kap pénzt. Ezt olyan nehéz megérteni? Olyan nehéz. És amikor rólunk van szó? Akkor nem nehéz? Nem érdemlek semmi jót, és Jézus érdeméért minden jót kínál nekem. Vagy ez rendben van, ha nekem bocsát meg, csak a többin hajtsa végre az ítéletet?
Ezek az igék sok mindent lelepleznek ám bennünk. Isten minket erre a szemléletre akar felszabadítani, hogy értsük meg, mi a kegyelem lényege: nem érdemlem meg, nem szolgáltam rá, de rászorulok. Anélkül elpusztulok. És Ő azt mondja: tessék, itt van! De nem tettem érte semmit. Ki mondta, hogy tenni kell érte valamit? Ez a lényege: ajándék.
Mit tehetünk érte?
Csak azt, hogy komolyan vesszük. Ezt nevezi a Biblia hitnek. Komolyan veszem az Isten számomra is érthetetlen kijelentését, és ha ajándékot kínál, elfogadom. Ez a hit. És ennek a folytatása: hálából ezen túl az Ő kedve szerint akarok élni. Hálából. Nem azért, hogy majd kapjak tőle valami jót, hanem azért, mert minden jót megkaptam tőle érdemem nélkül, és neki ezt meghálálni nem tudom, de hálás vagyok neki, és ez a hála jellemzi az egész további életemet és gondolkozásomat.
Olyan világosan lehet látni a gyülekezetben, hogy csak az ilyen emberek tudnak örömmel, és sokszor határok nélkül szolgálni. Nem a gyülekezetnek tesznek szívességet. Végképp nem a lelkészeknek, vagy akárkinek. Hálásak az Úrnak, és szolgálnak másoknak úgy, hogy nem is akarják, hogy észrevegyék. Nem tapsot várnak meg elismerést. Ők már mindent megkaptak, amire szükségük van. Nem kell nekik már semmi. Emberek elismerése végképp nem. Tele van a szívük Isten iránti hálával, és kicsinyenként ebből valamit törleszteni szeretnének. Nekik öröm, ha valamit tovább tudtak adni másoknak abból, amit ők is úgy kaptak. Ezt nem lehet megtanulni, erre nem lehet embereket lelkesíteni. Erre csak a Szentlélek tesz késszé bárkit is.
Kevés ilyen hívő van. Ők sosem fáradnak el a szolgálatban, mivel határtalan szeretetet kaptak Istentől, határtalan a hálájuk is, és gazdagok. Mindig telik nekik. Telik egy jó szóra, megértésre, megbocsátásra. Ezért nem lehet megsérteni őket. Akármit mondanak róluk vagy nekik, legyintenek. Ennél nekem sokkal többet bocsátott meg az én Uram, s megy is tovább, és nem marad benne tüske, nem emlegeti fel máskor. Tényleg meg tud bocsátani.
Ez nem emberi adottság, ez a Szentlélek csodája. Isten ide akar elsegíteni mindnyájunkat. E felé kell törekedni. Nem amiatt kell kétségbe esnünk, hogy hol vagyok én ettől, hanem miután ezt megállapítottuk, engedjük, hogy vigyen közelebb minket ehhez. Mert erről van itt szó, erről a határtalan isteni szeretetről, amit Ő nekünk ajándékoz, hogy aztán rajtunk keresztül eljusson ez másokhoz is.
A törvényben bizakodók azt keresik, mit tehetünk magunkért. A kegyelmet megismert ember pedig annak örül, hogy mit tett értem Isten. Ebből élünk, de ezzel nem szabad visszaélni. Aki igazán elfogadta ezt, az nem is él vissza. Ezt tovább lehet adni. Végre, valami olyat adhatunk másoknak, ami nem belőlünk fakad, ezért garantáltan jó és tiszta. Aki így egészen nyitva, ilyen tölcsér alakban nyitva van az Isten kegyelme és szeretete előtt, annak az élet tölcsére ezt vezeti hol ide, hol oda, ahova Isten helyezi őt. Látván az emberek az ilyen cselekedeteket, dicsőítik a mi mennyei Atyánkat. Ez a célja a megváltásnak és az életünknek.
Ezt nevezi a Biblia megigazításnak. Erre nézve olvastuk itt ezt a szintén megrendítő és elgondolkoztató megállapítást: „Isten a bűnöket elnézte türelme idején, hogy a mostani időben mutassa meg igazságát, mert ahogyan Ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz.” Kezdő bibliaolvasó koromban ilyenkor kérdeztem: tessék? És újra elolvastam. Ahogy Ő igaz, úgy igazzá tesz egy ilyen magamfajta nyomorultat? Igen. Ezt mondja a Biblia. Mivel hogy (egy másik megfogalmazásban, Péter 2. levele első részében) „isteni természet részeseivé lettetek” az újjászületésben. Ahogyan Ő igaz, olyan igazzá nyilvánít, és fokozatosan igazzá is tesz, ha Jézusban hiszek. (Lásd: Heidelbergi Káté 60. kérdés!)
Ne legyünk kis igényű hívők, hanem igényesek. Amit Isten ígér, azt kérjük, arra törekedjünk, ahhoz ragaszkodjunk, miközben hálát adunk azért a piciért is, akár milyen kevés, amit már elvégzett az életünkben. Meg ne álljunk ott! Azt mondja a Biblia: növekedjetek, ebben az irányban lehet, és kell nekünk növekednünk. Akkor sokféle nehézség között is ott lesz a szívünkben az Isten iránti hála.
Ezzel mindig együtt jár egy csendes öröm. Az a békesség, hogy Ő tudja, mit tesz velem, és úgy van az jól. Az a reménység, hogy akármit hoz a jövő, azt hozza, amit az én Uram elkészített. A bebiztosított, a lelkiekben gazdaggá lett embernek a nyugalma. Ide akar minket elsegíteni a mi Urunk.

Az elmúlt héten kezdtük el olvasni bibliaolvasó vezérfonalunk szerint Pál apostol Rómába írt levelét. Ezen a levélen keresztül Isten többször megújította már az egyházat. Egészen bizonyos, hogy sok lelki, szellemi haszonnal fog járni, ha valaki nyugodtan végigolvassa majd ezt. Ajánlom ezt a levelet azoknak a figyelmükbe is, akik nem szoktak naponta Bibliát olvasni. Ezen egyszer érdemes gondolkozva, nyugodtan végigmenniük.
Az első fejezet áttekinti az emberiség egész történetét, különös tekintettel az ember Istennel való kapcsolatára. Tízszer ismétlődik benne a birtokviszony Istennel kapcsolatban: Isten evangéliuma, Isten szerettei, Isten akarata, Isten ereje, Isten igazsága, Isten kijelentése, Isten haragja, Isten elhatározása, Isten ítélete és Isten jósága. Ezen belül három szakaszt különböztet meg. Ezeknek a címe ez lehetne: Isten akarata, Isten ítélete és Isten jósága.
Mit jelentenek ezek a megkülönböztetések ebben az első fejezetben személyes hitünkre és keresztyén életünkre nézve is?
1. Isten akarata. Az emberiség történetének a kezdetekor az jellemezte az ember és Isten kapcsolatát, hogy tökéletesen megvalósult a teremtő Isten akarata az Ő legkedvesebb teremtményének, az embernek az életében.
Az ember feltétel nélkül bízott teremtő Istenében, mert ismerte Őt és úgy döntött, hogy minden tekintetben függeni akar tőle. Az jellemezte Isten és ember kapcsolatát, amire itt Pál apostol a levél legelején utal az Istenhez visszatalált, újjászületett hívők jellemezésében, hogy az ember Isten szeretettje volt, aki mindenben engedelmeskedett neki. Tudta, hogy Isten feltétlenül az ő javát munkálja, mindent megad neki, amire szüksége van, és éppen ezért az a leghelyesebb, ha Isten akaratát teljesíti mindenben. Ez nem kényszer volt, hanem belső meggyőződés. Szinte nem is volt ennek alternatívája. Egyedül ezt látta helyesnek, ez volt a természetes az ember számára. Ennek az első korszaknak a meghatározója ez volt: legyen meg a te akaratod.
Pál apostol vallomásából kiderül, hogy amikor valaki ismét megismeri Istent és úgy akar élni, ahogyan az saját magának is a legjobb, akkor újra eljut ide, hogy legyen meg mindenben Isten akarata az életében. Leírja itt az apostol, hogy vágyakozott látni a Rómában élő keresztyéneket, de egy lépést sem tesz addig feléjük, amíg meg nem győződik arról, hogy valóban ez Isten akarata.
Jellemez-e minket ez?
2. Ez az állapot romlott el akkor, amikor az ember fellázadt Isten ellen és azt mondta: mostantól kezdve legyen meg az én akaratom. Isten ne szóljon bele. Isten ne szabjon törvényt, ne adjon rendet az életemnek. Ne mondja meg, mi jó és mi rossz. Ne Ő mondja meg ezt, majd én azt megállapítom.
A Biblia leírása szerint ez volt az Isten elleni lázadásnak, a bűnnek a lényege. Nem bízott többé az ember Istenben. Függetlenítette magát tőle, és ettől kezdve nem tisztelte Őt úgy, mint ahogy a teremtménynek Teremtőjét tisztelnie kell. Nem adta meg Istennek az egyedül Őt megillető dicsőséget és imádatot, hanem önmagát tette istenné.
Ennek lett a szomorú következménye az, hogy az ember emiatt elveszítette emberségének a lényegét. Ez megmutatkozott abban, hogy egészen szánalmas, nevetséges módon önmagánál alacsonyabb rendű teremtményeket kezdett el istenként tisztelni. Szent fákat, állatokat, égi testeket. Mivel nem istenítette az egyedül igaz, valódi Istent, a Teremtőt, ezért ide süllyedt. A másik kísérője ennek a lázadásnak az volt, hogy erkölcsileg mélyebbre került, mint ahol az állatok vannak. Olyan gonosztettekre vetemedett, amire a legtöbb állat nem. Megöli fajtestvéreit, azonos neműekkel próbál szexuális kapcsolatot létesíteni, tönkreteszi azt a környezetet, ami létezésének a feltétele. De tönkreteszi, rongálja módszeresen önmagát is, és állandó viszályba kerül a környezetével, főleg a többi emberrel, ami miatt állandó félelemben kell élnie.
Mindennek az az oka, hogy fellázadt Isten ellen, Isten ellenségévé vált. S aki Istennel szembeszegül, az semmi jóra nem számíthat. Ezt a lázadást követi az Isten igazságos ítélete. Ezért lett ennek a korszaknak, amiben jelenleg élünk a felirata ez: Isten ítélete.
Itt már nem érdekli az embert Isten akarata. Itt a saját akaratára akarja rányomatni Istennel még a vallásos ember is a jóváhagyást. Meg akarja győzni Istent arról, hogy mit tegyen az érdekében. Ennek a következménye Isten jogos és igazságos haragja.
Az első fejezet utolsó mondata így hangzik: „Ők ugyan megismerték Istennek azt az elhatározását, hogy akik ilyeneket cselekszenek, méltók a halálra, mégis nem csak maguk cselekszik ezeket, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket művelnek.”
Oda jutott az ember, Isten szeretettje, hogy méltó a halálra. Ha az egész fejezetet elolvastam volna, akkor láttuk volna ezt a két, egymást követő eseményt, hogy az ember nem méltatta Istent arra, amire egyedül Ő méltó, ezért Isten kiszolgáltatta az embert a saját lázadásának, A bűne lett a büntetése. Mivel így fellázadt Isten ellen, ezért magára marad, és lázadnia kell.
Mi már mindnyájan ebbe a világba születtünk bele. Hiába mondja valaki, hogy nem én lázadtam fel Isten ellen, mivel ős szüleink közössége megszakadt az élő Istennel, mi is Isten nélkül jövünk a világra, úgy indulunk el. És ha valaki így marad, akkor ez így is folytatódik. Látjuk magunk körül, hogy Isten nélkül kötnek az emberek házasságot, Isten nélkül hagyják cserben a házastársukat, Isten nélkül érkeznek meg a meghalás küszöbére, és ha így maradnak, Isten nélkül kell eltölteniük az örökkévalóságot.
Ennek a világkorszaknak a felirata: Isten ítélete.
Nem Ő taszított el magától bennünket, mi akartuk így. Mi mondtuk fel a vele való kapcsolatot, egyedül magunkra vethetünk emiatt. Ennek azonban az a vége, hogy méltók a halálra.
Rettenetes lenne, hogy ha csak ennyiről szólna a Szentírás. Hogy ha tudomásul kellene vennünk, hogy mindnyájan így születünk, hogy fortélyos félelem igazgat mindent egész életünk során, hogy ebből áll az élet, ahova züllesztettük: csalás, képmutatás, hazudozás, egymás cserbenhagyása és a kiszolgáltatottságnak az érzése. Erre valóban érvényes, amit sokszor mondani szoktak keserűségükben az emberek: nem élet ez. Ez valóban nem élet. Ez a halál előszobája.
A Biblia egészen mást nevez életnek. Isten életre teremtette az embert, és ezt az életet veszítettük el, amikor vele megszakítottuk a kapcsolatot.
3. Ezért óriási dolog az, hogy ezek után megszólal a Bibliában az örömhír Isten jóságáról.
„Isten jósága téged megtérésre ösztönöz.” (Mt 2,4).
Mit jelent ez?
Azt jelenti, hogy megtérhet, vagyis megfordulhat az az ember, aki hátat fordított Istennek, mert Isten várja az Őt otthagyott ember visszatérését. Isten mindent megtett azért, hogy helyreálljon a vele való eredeti kapcsolat. Minden feltételét megteremtette annak, hogy ne így, nélküle pusztuljunk el egy ilyen szörnyű felírat jegyében: Isten ítélete, hanem az Ő mérhetetlen jóságával utánuk szól, utánunk jön és hazavár. Pontosan úgy, ahogy az elveszett fiút várta az apja. Jézus legismertebb példázata szerint ott is a fiú hagyta ott az apját, nem az apja kergette el otthonról, és mégis várta haza. És minden el volt készítve ahhoz, hogy visszahelyezze őt eredeti státuszába, hogy újra fiának nevezhesse.
A Biblia arról szól, és a hétköznapok azt bizonyítják, hogy az életünk számtalan nyomorúságának az egyetlen igazi megoldása az, ha valaki visszatalál szerető mennyei Atyjához. Ha eljut egy ember oda, hogy újra mer bízni Istenben, hogy újra egyedül tőle vár mindent, amit elveszített, és ami nélkül nem élet a léte, hogy újra függeni akar Istentől. Kész neki engedelmeskedni és újra kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Olyan szemléletesen láthatjuk ezt éppen a levél írójának, Pál apostolnak az életében, aki szintén az Isten ítélete alá született, és hiába volt vallásos ember, mégis ez volt a jelszava: legyen meg az én akaratom. A saját akaratát teljesítve indult el Jeruzsálemből Damaszkuszba gyilkolni, összeszedni és leölni azokat, akik Jézusban hittek. Amikor találkozott Jézus Krisztussal, végül is ez a kérdés hagyta el a szívét és az ajkát: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Ez jelentett az életében olyan fordulatot, ami mindent megváltoztatott.
Aki ide eljut, annak mégsem kell meghalnia, noha azt olvastuk, hogy az ilyenek méltók a halálra, hanem visszakapja az életet, mert visszakapja az Istennel való közösséget.
Miért nem kell meghalnia?
Az erre a kérdésre kapott válasz maga az evangélium. Ezt nevezi a Biblia örömhírnek, evangéliumnak.
Azért nem kell meghalnia, mert valaki már meghalt helyette. Az Isten igazságos ítéletét valaki elszenvedte. Valaki eljött erre a világra, erről szól a Szentírás, aki mindig, mindenben engedelmes volt az Atyának, és egyszer mégis bíróság elé állították. Durva rágalmakkal vádolták, és a bíróság egyhangúlag kimondta: méltó a halálra! Mivel Jézus Krisztus ezt a halált ténylegesen elszenvedte, helyettünk, ezért arról szól az evangélium, hogy Isten mindenkinek kész megbocsátani, és újra életet ajándékozni, aki hiszi, hogy Jézus valóban helyette halt meg a kereszten, hogy reá is érvényes Jézus halála, és annak az ereje. Aki ezt hiszi, arra ez olyan erővel hat — ezért olvastuk itt, hogy Istennek ereje ez az evangélium —, hogy hitet támaszt a leghitetlenebb szívben is. Hogy kinyílik Isten szeretete előtt a legkeményebb emberi lélek is, és nemcsak újra visszakapja eredeti pozícióját az ember, hanem új kondíciót is kap. Vagyis képessé válik arra, hogy ismét Isten akarata szerint éljen.
Ez az Isten evangéliuma, amiről itt olvastunk. Ilyen nagy az Isten jósága, amiről itt olvastunk. És ez az Isten kijelentése, amit Pál apostol ebben az igében említ.
Az egyik Írásmagyarázó azt mondja, hogy ez olyan horderejű kijelentése az apostolnak, mintha egy orvoskongresszuson előállna egy kutató, és azt mondaná: feltalálta nemcsak az ilyen, vagy amolyan gyógyíthatatlan betegség ellenszerét, hanem a betegség és a halál ellenszerét, és azt itt mindjárt bárkinek oda tudja ajándékozni.
Vagy, mintha egy szintén jelentős konferencián megjelenne egy zseniális pedagógus és közölné, hogy feltalálta az emberi butaság bacilusát, és egyben ennek a bacilusnak az ellenszérumát is, és a tisztelt hallgatóság közül bárki azonnal kipróbálhatja ezt önmagán.
De még ennél is többről van itt szó. Itt arról van, hogy az az ember, aki kihívta maga ellen Isten igazságos haragját, aki azért maradt magára, mert ő hagyta ott szerető mennyei Atyját, akitől addig minden jót megkapott, amire szüksége volt, ez az ember, akit jogerősen halálra ítéltek, kézhez kapja a jogerős felmentést. Minden további nélkül. Ezért mi semmit nem tudunk tenni.
Ha valaki felismeri a maga rászorultságát, és komolyan veszi, hogy a Szentírásnak ez az örömhíre is igaz, annak az életében elkezd érvényesülni ez az új állapot. Erre mondja alapigénk: aki ezt hiszi. „Az igaz ember hitből fog élni.” Aki ezt hittel komolyan veszi, az él. Ez az evangélium.
Erről beszél Keresztelő János, amikor azt mondta: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van annak. Aki azonban nem enged az Isten Fiának, az Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36).
Mi mindnyájan, „az Isten haragja alá” születünk. De ez alól a harag alól kikerülhet az élete annak, aki hisz Jézusban. Ha nem hisz, akkor az Isten haragja rajta marad. Aki hisz, az kiszabadult Isten haragja alól és annak örök élete van.
Ezt a három szakaszt különböztettük meg: Isten akarata, ez volt eredetileg. Ennek vége lett a lázadással. Isten ítélete, ez alatt születünk mindnyájan. Ennek a jegyében töltjük el az életünket, ha csak az Isten jóságáról szóló evangéliumot komolyan nem vesszük. Azt, hogy Isten kész minden bűnünkre tökéletes bocsánatot adni Jézus áldozatáért. Ez az evangélium, és ez által munkálkodik Istennek az ereje.
Azt olvastuk itt, hogy Isten az ilyeneket igazakká nyilvánítja. Mintha soha nem lázadtunk volna fel ellene.
Az első állapot elveszett. A második mindannyiunk számára ismerős kell, hogy legyen, mert ebbe születtünk bele.
Hadd kérdezzem meg: ebből az állapotból átkerült-e már az életed a harmadikba? Ezt lehet tudni. Erről Isten teljes bizonyosságot ad. Ide a Jézus Krisztusba való hit vezet. És akkor akármilyen körülmények között, bármilyen nehéz feltételekkel megterhelve is, kiegyensúlyozott, harmonikus, boldog emberré válik az, aki visszatalált Istenhez. Úgy, mint ahogy a tékozló, az elveszett fiú is, amikor hazatalált.
Isten minket ebbe az állapotba hívogat ma este. Az evangélium hangzik itt most közöttünk is. Pál apostol azt mondja: nem szégyelli ezt, mert Isten ereje ez az evangélium minden hívőnek üdvösségére. Aki ennek hisz, annak üdvössége van már most.

Bibliaolvasó vezérfonalunk szerint az Efézusi levelet olvassuk most és ez a mai napra kijelölt szakasz. Pál apostol csaknem mindegyik levelére jellemző, hogy az első felében-kétharmadában arról szól, hogy Isten mit tett értünk, utána a levél végén rátér arra, hogy mi következik ebből, mik a feladataink. Először azt sorolja el, hogy Isten milyen ajándékokat ad a benne hívőknek, utána pedig arról szól, hogyan éljenek a benne hívők. Nem véletlenül az a címe ennek a szakasznak: intés szent életre.
Ez az ige különösen is időszerű most. Ma már kevesen tartják számon, hogy a naptári év mellett van egy úgynevezett egyházi év is. Az egyházi esztendő ádventtől ádventig tart. Két félévre osztják. Ádvent első vasárnapjától a pünkösd utáni vasárnapig az úgynevezett Szentháromság vasárnapig van az egyházi év ünnepes fele, és ettől a vasárnaptól a következő ádventig az ünneptelen fele.
Az első felében vannak a nagy üdvtörténeti ünnepeink: karácsony, nagypéntek, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd. Utána jön az ünneptelen félév. Az első felében az a hangsúlyosabb a Szentírásból, hogy Isten mit tett értünk és mit kínál ma is azoknak, akik keresik Őt és eljutottak oda, hogy rászorulnak Isten ajándékaira; az ünneptelen félévében pedig inkább azok az igék kapnak hangsúlyt, mit kíván tőlünk, mit jelent a benne hívőknek szent életben járni.
Úgy szokták ezt mondani, hogy az ünnepes félévben az indikatívuszok hangsúlyosak, mi szól Istenről, mit mond Ő nekünk, és az ünneptelen félévben az imperatívuszok, a felszólítások. Mire hív el, mire szólít fel.
Karácsony arról szól, hogy Isten emberré lett, Jézus Krisztusban közel jött hozzánk, de ebből az következik, hogy bennünk is szülessen meg és kezdjünk el hasonlítani Őreá.
Nagypéntek arról szól, hogy Jézus meghalt helyettünk a mi ítéletünket elszenvedve, de ebből az következik, amiről éppen az Efézusi levél is szól, hogy öldököljétek meg magatokban mindazt, ami gonosz.
A húsvéti örömhír, hogy Jézus feltámadott és él, de ebből az következik, hogy támadjunk fel mi is arra az új életre, amit Ő ajándékoz a benne hívőknek.
A pünkösdi ige egyik fele az, hogy a Lélek által élhetünk, a másik fele pedig az, hogy akkor a Léleknek engedelmeskedve járjunk, éljünk.
Ebben a mai szakaszban négy mint van. Éljetek úgy, mint… Éljetek úgy, mint Isten gyermekei, éljetek úgy, mint ahogy szentekhez méltó, éljetek úgy, mint akik a világosság fiai vagytok, és nem sötétségben botorkáltok, és éljetek úgy, mint akik bölcsek és nem esztelenek.
Mit jelent ez?
„Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozatul Istennek kedves illatként.”
Megint ez a két egymást követő igazság szólal itt meg: Előbb Isten Fia emberré lett, hogy minket, nyomorult embereket Isten gyermekeivé tegyen. „Akik befogadták Jézust, megadta nekik azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek; akik az Ő nevében hisznek.” (Jn 1,12). És ennek meg is kell látszania azokon, akik valóban befogadták már Jézust.
Péter apostol második levelét ezzel kezdi, hogy felhívja az olvasók figyelmét arra, hogy „isteni természet részeseivé lettek, amikor Jézus Krisztusban hittek.”
Ezzel kezdődik a mai fejezetünk: „Legyetek Isten követői…” Ez a kifejezés, ami az eredeti szövegben van, azt jelenti, hogy Isten utánzói, Őhozzá hasonlóak. Miben utánozza a hívő ember Istent? Abban, ami Isten lényege. És mi Isten lényege? Egyetlen meghatározás van a Bibliában arra, hogy kicsoda Isten: az Isten szeretet. Ezért folytatja így: „… éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk.”
A szeretetről sok üres frázist szavalnak az emberek. A Bibliában egészen konkrét tartalma van a szeretetnek. A szeretet azt jelenti, hogy kész önmagát is feláldozni valaki azért, akit szeret. Ezt olvastuk itt is: „Ahogyan Krisztus szeretett minket és önmagát adta értünk áldozatul, az Istennek kedves illatul.”
Erről szól a Hegyi beszédben is Jézus, amikor azt mondja, hogy „ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik-e a vámszedők is? Ti azonban legyetek tökéletesek, mint ahogyan mennyei Atyátok tökéletes. ”Legyetek az Isten követői — ez olvastuk ma —, abban, hogy úgy szerettek másokat, ahogyan Isten szeretett titeket és szeret Ő is másokat.
És kiben a legnagyobb a szeretet? „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” — mondta ezt az a Jézus Krisztus, aki az életét adta értünk akkor, amikor még nem a barátai, hanem az ellenségei voltunk. Nincsen senkiben ennél nagyobb szeretet… Ezért írja Pál apostol, hogy legyen Krisztus a mérce. Ő a mérték. Éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozatul, Istennek kedves illatul.
Ez távol áll az Isten nélkül élő embertől. Hogyhogy ő önmagát áldozza fel másokért? Nem ő van másokért, hanem a többiek vannak őérte. Nem ő akar áldozatot hozni, különösen nem egyoldalúan, ha nem éri meg, ha nem viszonozzák, hanem a többiek hozzanak áldozatot őérte, majd megmondja, mikor, ki, hogyan és milyen áldozatot. Ez a különbség.
Itt derül ki, hogy akik Jézus Krisztust hittel befogadták az életükbe, azok egészen másként gondolkozó emberekké lesznek. Az egész efézusi levél arról szól, hogy akiket Isten új emberekké teremt, akiket a Szentlélek újjászül, azokból egy új társadalom verbuválódik, az Isten népe, az Isten gyermekei, akik valóban hasonlítani kezdenek az ő mennyei Atyjukra, és erre képesekké teszi őket a Szentlélek, akit kaptak Jézussal együtt, és aki őket egészen újjá formálta. Aki valóban hívő ember, akiben csakugyan él Krisztus, annak ez a parancsa. Hitetlenektől nem várja el Isten, hogy így szeressék egymást, mert nem is tudják. De akik az Isten szeretetét már átélték, elfogadták, és Isten szeretete átalakította őket, azoknak viszont ezt a szeretetet kell továbbadniuk.
A Bibliának ezt a tanítását szeretik elhallgatni, mert ez nem elég vonzó, ez elijeszti az embereket. Nem számításból hirdetjük az igazságot. Vagy benne van a Bibliában, vagy nincs. Azzal kezdődik, hogy az Isten engem minden érdemem nélkül kimondhatatlanul szeret. Aki ezt komolyan veszi, befogadja, azt ez a szeretet elkezdi átalakítani. Attól viszont Isten elvárja, hogy ezzel a szeretettel szeressen másokat. Nem magunkból kipréselt akármilyen szeretettel, hanem azzal a szeretettel, amiről vasárnap volt szó: „Az Isten szeretete kitöltetik a hívő szívébe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.” (Róm 5,5).
A hívő embernek erre az életre kell berendezkednie, hogy ezzel a szeretettel kész áldozatot hozni. A különbség az, hogy Jézus a mi bűneinkért mutatta be magát áldozatul, mi pedig hálaáldozatot mutatunk be. Mert az ilyen embernek a szíve megtelik hálával, és nem is kell neki mondani sokszor, hogy legyen kész áldozni, szolgálni, segíteni, érte semmit sem várva. Azért nem vár érte viszonzást, mert ez az ő szeretete a viszonzás már. Isten megelőzte. Istentől kapott mindent: új életet, reménységet, bocsánatot, békességet. És hálából, mivel Istennek nem fizetheti vissza, mert neki nincs rá szüksége, tovább ad ebből valamit másoknak, és ez egészen természetes a számára.
A hívő emberen mintegy átfolyik az Isten szeretete. Kapja folyamatosan, és szívesen adja tovább. Csak ezért képes még az ellenségeit is szeretni. Jézus ezt is a hívőknek mondja a Hegyi beszédben, mert ők már képesek erre, és készek is erre. Mert szeretni azt jelenti, hogy a másik érdekeit nézem mindig. Mi jó neki. És ha ezért áldozatot kell hoznom, magától értetődik, hogy áldozatot hozok, hiszen előbb hozott értem sokkal nagyobb áldozatot az a Jézus, aki maga a szeretet.
Ez tehát az első, hogy a hívő úgy éljen, mint Isten gyermeke: Krisztushoz hasonlóan szeretve mindenkit.
Mi a második? „Semmiféle paráznaság, tisztátalanság, nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, hanem éljetek úgy, ahogy ez szentekhez illik.”
Olyan szomorú, hogy ezt a kifejezést, hogy szent, mindenféle ehhez nem illő dologra szokták használni. Sokan azt hiszik, hogy szentek azok, akik sápadt arccal az égre meresztik a szemüket, és nem csinálnak semmit, ezért nem követhetnek el bűnöket, holott a Biblia világosan megmondja kik a szentek.
Szentek azok, akik Jézus Krisztust hittel az életük Urává fogadták, és ezért Jézus bennük a szent. „Jézus adatott nékünk Istentől szentségül, igazságul, bölcsességül és váltságul.” (1Kor 1,30). Olyan szépen mondja az egyik lelki ének: nincsen bennem semmi szentség, csak a Jézus szent neve. Akiben Jézus Krisztus valóban él a hit által, az szent. De akkor az legyen is szent. Akkor látszódjék meg rajta, hogy Jézus él benne, és álljon tőle távol mindenféle tisztátalanság, paráznaság, nyerészkedés és egyéb ehhez hasonló.
Érdekes, hogy ezt a kettőt említi itt hangsúlyozottan: paráznaság és nyerészkedés. Miért? Mert ez a kettő leginkább az ellenkezője annak, hogy önfeláldozó módon szeretem a másikat. Hiszen a paráznaság a Bibliában azt jelenti, hogy valaki önző módon maga akar kielégülni és ezért kell neki a másik teste. Ez az érzékiségnek akármiféle formáját magában foglalja, holott Isten ezt nagy ajándékként adta az embernek, azért, hogy kizárólag a házasságban örüljön neki. Ezen rég túltette magát sok ember, és meg is lehet nézni, hogyan néz ki a közélet, meg a felnövekvő nemzedék gondolkozása is. Mert ez az ellenkezője annak, hogy én vagyok a másikért, és akár áldozatok árán is őt akarom boldoggá tenni. Ezzel szemben a parázna maga akar boldog lenni, kerül, amibe kerül a másiknak.
Ugyanez áll a nyerészkedésre. Én akarom megszedni magamat, teljesen mindegy, milyen áron. Nekem legyen több, mint ami szükséges, a nyerészkedésben ez is benne van. Sokszor nem tud vele mit kezdeni, de az a fontos, hogy neki legyen. Az ellenkezője annak, amiről az előbb volt szó. Itt is kiderül, hogy mennyire másként gondolkozik és él az Isten népe. Isten népétől azért van ez távol, mert az első, amiről szó volt, érvényesül. Úgy szeressétek egymást, ahogy Krisztus szeret titeket. Éppen ezért legyetek készek másokért élni, ha kell áldozatot hozni, egyoldalúan, mit sem várva érte, mert előbb kaptatok, és most csak abból adtok tovább valamit.
Aki nem kapott Istentől, vagy nem fogadott el tőle semmit, az persze, hogy szegény, az nem tud adni másoknak. Az ösztönösen arra van berendezkedve, hogy én akarok kapni mindenfélét: élvezetet, pénzt, akármit. Aki már gazdag, mert kapott Istentől és kap folyamatosan, s minél többet ad tovább, annál többet kap, annak könnyű így élni, hogy szeret és áldozatot hoz.
Isten mindnyájunkat arra hív, hogy megajándékozzon. Ő mindnyájunkat gazdaggá akar tenni, hogy ne a magunk szegénységén sopánkodjunk örökké, hanem átéljük az Isten gyermekeinek a gazdagságát, és könnyű legyen magunktól távol tartani ezeket az indulatokat és bűnöket, és felszabadulni arra, hogy szeretettel szolgáljunk egymásnak.
Érdemes odafigyelni arra is, hogy Pál apostol mélyebbre megy. Azt mondja: nemcsak a cselekedetekben kell tisztának lenni, hanem legyen tiszta a beszédetek is. Nem lehet tréfálkozni, meg viccelődni az érzékiséggel, a szexualitással, mert annak Isten méltóságot adott. Azt nem szabad bemocskolni és sárba taposni, nagyokat nevetni parázna vicceken. Ez nem illik a szentekhez — mondja.
És még mélyebbre megy. Ne csak a beszédetek legyen tiszta, a gondolataitok legyenek tiszták. A gondolkodásotokban ne engedjetek be semmit, ami szennyes. A szennyes gondolatból szennyes beszéd lesz. A szennyes beszéd szennyes tettet szül. Nem a tettekkel kell bíbelődni a felszínen, a mélyre kell menni, amint szentekhez illik — mondja. A ti gondolataitok is legyenek elkülönítve Istennek. A szent azt jelenti, hogy kizárólag Isten rendelkezésére áll.
Az ilyen emberrel is előfordul, hogy eszébe jut valami tisztátalan. Meglát valamit, átfut rajta ilyen vagy olyan gondolat. Erről nem tehet. De elkezd-e foglalkozni vele, arról már tehet, és az szennyezi be igazán. Mert egy idő után már nem ő foglalkozik a szennyes gondolatokkal, hanem azok foglalkoznak ővele, játszanak vele, és tehetetlenné válik.
És mit mond harmadszor? Azt mondja: „úgy járjatok, mint világosság gyermekei.” Eddig sötétség voltatok, most pedig világosság vagytok az Úrban. Itt arra hívja fel a hívőket, hogy mindig friss legyen a tudatunkban, hogy kik vagyunk mi az Úrban. Mi a mi új azonosságunk. Kikké formált minket Jézus. Nélküle sötétségben van az ember sokféle értelemben. Úgy is, hogy tapogatózik, nem találja a helyes utat, úgy is, hogy sötét dolgai vannak, sötét indulatok irányítják. Szeretne mindent az Isten háta mögött tenni, ha egyáltalán tekintettel van Istenre. Sok titka van. Lehetőleg ne derüljön ki, ne tudják meg. Jaj, el ne jusson hozzájuk. A sötétben járás sok félelmet ébreszt az emberben.
Azt mondja Pál apostol: a ti számotokra vége van ennek a korszaknak. Ti világosságra hoztatok mindent, ami bennetek sötétség. Az első nagy bűnvallásnál, amikor Istennek meggyóntátok bűneiteket, világosságra jött sok minden, és azóta is, amit Ő bűnnek ítél, azt ti megvalljátok. Világosságra jöttetek, világosságban jártok, sőt világítotok. Ez a három fokozat van a hívő életben. Előbb kilépek a világosságra, nem akarom titkolni Isten előtt sem, mások előtt sem a bűnt, aztán elkezdek járni a világosságban. S egyszer csak észre veszem, vagy még inkább mások veszik észre, hogy világítok.
Így érthető, hogy mennyire nem ellentmondás a Bibliában a következő két mondat. Jézus egy helyen azt mondja: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben.” A Hegyi beszédben meg azt mondja hallgatóinak: „Ti vagytok a világ világossága.” Most ki a világ világossága? Jézus vagy a benne hívők? Pontosan ez a nagy örömhír, hogy Jézusban jött el az igazi világosság erre a világra, de aki Őbenne hisz, az szintén világítani kezd. Mint amikor egyik gyertyát a másikról meggyújtják. Fényt fog az ilyen ember.
Világítani kezd úgy is, hogy annak az lesz a következménye, hogy leleplezi a sötétséget, ezért nem szeretik sokszor a hívőket, senkinek nem ártanak, csak éppen világítanak, és kiderül, hogy körülöttük sötétség van, rossz néven veszik azok, akik ragaszkodnak a sötétséghez. Világítanak úgy is, hogy tájékozódni lehet a közelükben, meg világítanak úgy is, hogy tőlük is lehet fényt fogni.
Oly sok hívő embert ismerek, akinek a közelében egyre többen lesznek hívőkké. Nem azonnal, megfaggatják, megfigyelik, nagyítóval figyelik sokszor a hívő életét, a legkisebb hibát is dramatizálják, de mégis átélik, hogy van valamijük a hívőknek, amire minden ember vágyik. Ez kellene nekik is. Amikor Isten Lelke elvégzi a munkáját egy hitetlen szívben, sokan emlékszünk még erre, hogyan lettünk hitetlenekből hívőkké, akkor egyszer csak világítani kezd más is. Nagy ajándéka ez Istennek, hogy aki Jézus Krisztustól fényt kapott, az segít a fényével másoknak, meg le is leplezi akaratlanul, de tőle is lehet fényt kapni. Tovább adhatjuk ilyen értelemben is azt, amit kaptunk.
Érdemes ma este megkérdeznünk, hogy mi az, ami még sötétben van az életünkben. Mi az, amire nézve szeretnénk, hogy senki se tudja meg, hogy sose derüljön ki. Esetleg amit folyamatosan csinálunk: csak meg ne tudják!
Nem tudom, mi történne, ha most egyszerre minden világos lenne a többiek számára, ami a fejünkben van? Iszonyatos lenne. Isten ezekből a sötét dolgokból akar minket a világosságra elsegíteni. Nekünk sem jó az, hogy takargatni, titkolni, magyarázni kell dolgokat. Ami Isten szerint sötétség, hadd kerüljön az Ő világosságába. Egyszer kell kimondani, és utána fellélegzik, megszabadul az ember. Aztán lesz még újra és újra mit kimondani, és világosságra hozni, de akkor már a világosságban szeret élni az ilyen ember, és nem mint a pincebogarak, a sötétségben.
A negyedik, amit mond itt Pál apostol: „úgy járjatok, mint akik nem esztelenek, hanem bölcsek.” A bölcsesség ez esetben két dologban mutatkozik meg: az időt arra használjuk, amire Isten adta, és a másik, hogy felismerjük Isten akaratát. Azt mondja: „vigyázzatok, mert a napok gonoszok, és jól használjátok ki azt az időt, amit kaptok.”
Miért gonoszok a napok? Azért, mert azt hisszük, hogy vég nélkül ismétlődnek. Pedig minden perc, ami elmúlt, visszahozhatatlan. Amit nem csináltunk meg ma eddig, azt ebben az időben már nem csinálhatjuk meg, csak valami másnak a rovására, később, más időben. Ezért mondja, hogy jól gazdálkodjatok az idővel. Ezt megkönnyíti az, ha felismeri az ember Isten akaratát. Istennek van egy általános akarata velünk, ami le van írva a Bibliában és meg lehet tudni belőle, hogy mit akar általában az emberrel, és van neki személyes, egyénre szabott akarata. Lényegében azt is a Biblia tanulmányozása közben tudhatjuk meg, de az nincs leírva ide, hogy én a mai nap hátralevő részében még mit tegyek. De megtudhatom, ha tanulmányozom a Szentírást, hogy az időmet mikor, mire fordítsam, és nemcsak azt, hogy mit tegyek, hanem azt is, hogyan, meg azt is, hogy mit ne tegyek semmiképpen, mert az nem az én dolgom, vagy nem az Isten akarata.
Mint bölcsek úgy járhatunk, és akkor kihasználjuk az időt, és megismerjük Isten akaratát.
Ez tehát az a négy mint. Talán sikerül mind a négyet magunkkal vinni. De azt, amit Isten a leghangsúlyosabbá tett, mindenképpen. Azt mondja: Isten titeket elhalmozott és elhalmoz ajándékaival. Árad rátok az Ő szeretete. Aki kinyitja a szívét ez előtt, és hisz Őbenne, az most már úgy járjon, mint aki Isten gyermeke, és hasonlítson Atyjához abban, hogy szereti a többieket. Az úgy járjon, ahogy a szentekhez illik, vagyis minden tisztátalanságtól mentesen. És ha olyan mégis van, akkor ismerje a bűnbocsánat ajándékát. Az úgy járjon, mint aki a világosság fia, és nem a sötétségben akar ügyeskedni. Az úgy járjon, mint aki bölcsességet is kapott Istentől. És megint csak az 1Kor 1,30 jut eszünkbe, mert ez is ott van az egy mondatban: „Jézus adatott nekünk Istentől igazságul, szentségül, bölcsességül és váltságul.”
Ha valóban minőségi, igazán emberi életre vágyunk, Jézushoz kell odatalálnunk. Ő pedig egészen közel jött hozzánk. Itt van most is, mert megígérte, hogy ahol ketten vagy hárman az Ő nevében jönnek össze, ott van közöttük. Rajtunk múlik, hogy leborulunk-e előtte, és beismerjük: Uram, eddig nélküled éltem, ezután szeretnék veled élni. A magam szegénységéből eljutni erre a gazdagságra. Ha pedig már kaptuk ezt a gazdagságot, akkor ez látszódjék meg rajtunk. Akkor, tessék e szerint járni, élni, úgy, mint világosság fiai, Isten gyermekei, mint szentek, és mint bölcsek.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet ezen a szép ünnepen, aminek a jelentőségét egyre kevesebben tartják számon. Bevallom, nem jelentett csalódást, hogy amikor a múlt héten többeket megkérdeztem, nem tudták, hogy minek az ünnepe pünkösd. Pedig az, ami Jézus mennybemenetelekor és a Szentlélek kitöltetésekor történt, egyenrangúan fontos üdvesemény azzal, ami karácsonykor, nagypénteken és húsvétkor történt.
Jó lenne, ha azt tudatosítanánk magunkban és meg is tudnánk indokolni, hogy miért egyenrangú, egymás nélkül elképzelhetetlen isteni csodálatos tettek azok, amikre ezeken az ünnepeken emlékezünk.
Vannak azonban, akik nagyon készültek erre az ünnepre, több olyan telefon is érkezett a múlt héten, amiből ez kiderült. Valaki hosszú betegség után ma van itt először istentiszteleten. Isten hozta, Isten adjon teljes gyógyulást neki. Van, aki azt kérdezte, hogy lesz-e úrvacsora, mert ő a múlt héten jött rá arra, hogy ki ő valójában, és ez ijesztő, és szeretne ma itt hagyni sok mindent, és megtisztult szívvel elmenni. Van, aki súlyos döntés előtt áll és Isten útmutatását várja. Ahányan vagyunk talán annyiféle teherrel, bánattal, örömmel vagyunk itt. Csoda, hogy Isten ugyanazon az igén keresztül ahányan vagyunk, annyiféle segítséget tud adni nekünk.
Azért könyörögtem, hogy ez megtörténjék.

* * *

Az Úr Jézus feltámadása után ötven nappal, a mennybemenetelét követő tizedik napon tanítványai különös tapasztalatokat szereztek. Azt olvassuk a Szentírásban, hogy azon a napon Jeruzsálem tele volt a világ minden tájáról érkező zarándokokkal, akik az aratási hálaadó ünnepre jöttek fel a templomba.
Jézus tanítványai azonban nem voltak köztük. Ők félve bezárkóztak egyik ismerősük kis jeruzsálemi házába. Még mindig rájuk telepedett Jézus mennybemenetelének a szomorúsága. Úgy érezték, hogy a pásztorukat veszítették el. Ott maradtak tanácstalanul, bizonytalanságban, és egyre jobban féltek attól, hogy Jézus miatt őket is bántani fogják.
Egyszer csak váratlanul, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog, Péter előállt és megkérdezte: Miért vagyunk itt, amikor ott kinn olyan sok ember van, akik nem hallottak még Jézusról? Menjünk, és mondjuk el nekik, ki az ő Megváltójuk is. Erre kimentek az utcára az emberek közé, és Péter elmondta azt a prédikációt, aminek az elejét olvastuk most a Szentírásból.
Beszélt Jézus kereszthalálának a jelentőségéről, feltámadásának a tényéről, és olyan erővel hangzott az igehirdetés, hogy több ezer ember magára ismert, amikor bűnökről volt szó, bűnbánatra jutott, ennek a jeleként megkeresztelkedtek. Amikor hazamentek Jeruzsálemből, otthon elmondták ők is, amit hallottak és amit már hittek, és csodák csodája, az ő szavukra is sokan hittek Jézusban. Ezeket, akik hitre jutottak, egyenlőképpen az jellemezte, hogy jézusi tulajdonságok jelentek meg rajtuk. Valamint az, hogy olyan képességeket kaptak, amikkel eredményesen tudtak lelki munkát végezni.
A tanítványok ezt úgy élték át, hogy addig magukat féltették, jaj, mi lesz velük, attól kezdve másokért kezdtek aggódni: jaj, mi lesz velük, hogy ha még nem hallották az evangéliumot, és nem ismerik Jézust. Ahelyett, hogy továbbra is összebújtak volna, kimentek az emberek közé és elkezdték mutatni nekik az üdvösségre vezető utat. Felébredt szívükben a másokért érzett felelősség és szeretet, és nemcsak nagy erővel prédikáltak, még egy írástudatlan Péter is — szeretnék olyan összeszedett, céltudatos, tartalmas igehirdetéseket mondani, mint az ő pünkösdi beszéde volt —, hanem Jézus erejével gyógyítottak, vigasztaltak. Lényegében ugyanazt folytatták, amit az Úr Jézustól láttak.
Mi volt ennek az oka? Az, hogy megkapták a Szentlélek ajándékát. Beteljesedett az, amit Jézus ígért, de nem egészen értették az ígéret tartalmát, amikor elhangzott. Azt mondta nekik: kaptok erőt, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek. Átélték azt, amivel Pál apostol az ifjú Timótheust bátorította, hogy nem a félelem lelkét adta nekünk az Isten, hanem a szeretetnek, az erőnek és a józanságnak a lelkét.
Senki nem látta, hogyan töltetett ki a Szentlélek, de az erejét, a munkáját, a hatását kétségbevonhatatlanul tapasztalták magukon meg egymáson. Mint ahogy senki nem látja, hogyan terjed az elektromosság a vezetékben, de az erejét, a hatását, a munkáját kétségbevonhatatlanul lehet mérni.
A Szentlélek jelenlétét ma is ugyanígy tapasztalhatjuk meg. Aki kapja Isten Lelkét, annak az életében Jézusra jellemző tulajdonságok jelennek meg, elkezd előbb-utóbb szolgálni Jézusnak és hasznos lesz másoknak. Azt az előbbit, hogy jézusi tulajdonságok jelennek meg rajta, a Szentírás a Lélek gyümölcsének nevezi. Az utóbbit, hogy eredményesen tud lelki munkát végezni, és ehhez kap bizonyos képességet, lelki ajándékoknak, kegyelmi ajándékoknak, görög szóval: karizmáknak nevezi a Szentírás.
Ma az előbbiről szeretnék mondani néhány dolgot a felolvasott ige alapján.
Mi a Lélek gyümölcse?
Olvastunk itt egy felsorolást. Kilenc gyönyörű kincset sorol egymásután a Szentírás. „A Lélek gyümölcse ez: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.”
Gyümölcsöt csinálni nem lehet, a gyümölcs terem. És minden fán pontosan olyan gyümölcs terem, amilyen az a fa. Ezért hangsúlyozza nekünk Isten igéje, hogy a mi Istentől elidegenedett, megromlott természetünk nem tud olyan gyümölcsöket teremni, amik Isten minősítése szerint is jók lennének.
Sajnos igaz az a diagnózis, amit a mindenható Isten az özönvíz előtt a tőle elszakadt emberiségről mondott: „az ember szívének minden gondolata szüntelen csak gonosz.” Lehet ezt kimagyarázni, ez ellen védekezni, hosszú védőbeszédet is tartani, vagy az ellenkezőjét állítani, sajnos az élet azt mutatja, hogy ez történt, ilyenek vagyunk.
Istentől elvadult természetünk csak vad gyümölcsöket tud teremni. Ezeket a vad gyümölcsöket is felsorolja a Biblia itt, közvetlenül a lélek gyümölcse előtt. Így olvassuk ezt: „A test cselekedetei ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlóak. Ezekről mondom nektek, hogy akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát.”
Isten országát csak azok öröklik, akik a lélek gyümölcsét termik. Ezért mondta Jézus, mivel ennyire megromlott a természetünk, hogy szükséges újjászületnetek. Ezt egy vallási kiválóságnak, Nikodé-musnak mondta. Még neki is, még az erkölcsös embereknek is, még a jó embereknek is szükséges újonnan születniük Jézus szerint, mert másképp nem tudják a Lélek gyümölcsét teremni.
A Lélek gyümölcsét nem lehet sem neveléssel, sem tanítással, sem jutalmazással, sem fenyítéssel kicsikarni belőlünk. Mert amit a Lélek gyümölcseként jelöl meg a Szentírás, azok nem nemes emberi tulajdonságok, hanem krisztusi tulajdonságok. Krisztusi tulajdonságokat csak Krisztus maga tud felmutatni.
Ezért írja Pál apostol — éppen tegnap olvastuk a bibliaolvasó kalauzunk szerint — az Efézusi levélben, hogy „hatalmasan erősödjék meg bennetek a belső ember az Isten Lelke által, hogy Krisztus lakjék a szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva, hogy így képesek legyetek…” és jön egy felsorolás, hogy mi-mindenre. Krisztus lakjék a szívetekben hit által, és ebben a belső emberben hatalmasan erősödjetek meg.
Ezek nem üres képek, hanem ez valóság. Aki átélte ezt, az tudja, hogy milyen volt az az úgynevezett élet, amit magamban éltem, minden jó és nemes törekvésemmel együtt, és milyen életet kaptam Istentől, amikor Jézus kezdett el munkálkodni bennem. Ég és föld a kettő. Itt már nem én törekszem vagy vágyakozom valamire, hanem itt Ő kezd el megvalósítani valamit. Rám addig nem jellemző, de Jézusra jellemző tulajdonságok ütköznek ki rajtam, jelennek meg bennem.
Ezt az új életet, amit a Szentlélek ad a hívőnek, ezt nevezi a Biblia belső embernek, új embernek, vagy sokszor egyszerűen: léleknek. Szemben a régi természetünkkel, ami velünk született, amit pedig külső embernek, ó, vagyis régi embernek, vagy egyszerűen testnek nevez. A Lélek gyümölcse mindaz, amit ez az új természet gondol, mond és cselekszik, vagyis amire Jézus képesíti a benne hívőket.
Sok emberrel találkozom, akik eljutnak oda, hogy felismerik életük erőtlenségeit, sok helyzetben a tehetetlenségüket, és vágyakoznak valami több, valami jó után. Sokan elhiszik, hogy önmagukon tudnak segíteni. Különböző technikákkal, tréningekkel próbálkoznak, de mindenkinek rá kell jönnie, hogy a természetünket épp úgy nem tudjuk megváltoztatni, mint ahogy a próféta által mondta Isten: ha a párduc meg tud szabadulni a foltjaitól, akkor ti is meg tudjátok változtatni a lelkületeteket, a gondolkozásotokat.
Nem tudjuk megváltoztatni. Ezért jött Jézus, hogy Ő adjon nekünk új természetet, mégpedig a saját természetét. És aki odáig eljut, hogy nem tudok alapvetően segíteni magamon, de engedem, hogy az Úr Jézus segítsen, behívom Őt az életembe, és azt mondom: mostantól kezdve te parancsolj, Uram, én pedig neked akarok engedelmeskedni, az ilyen ember kapja Isten Szentlelkét, kapja ezt az új természetet, és elkezdi teremni a Lélek gyümölcsét.
Érdekes, hogy egyes számban említi a Szentírás: ez a Lélek gyümölcse, nem gyümölcsei. De akkor miért sorol fel kilencet? Azért, mert ez olyan, mint egy szőlőfürtön kilenc szem. Egy fürt egy gyümölcs, csak több szem van rajta. Vagy egy narancsnak több gerezdje van, de az egy gyümölcs, ami azt jelenti, hogy az újjászületett hívő életében ennek mindnek jelen lehet és jelen kell lennie. Hol az egyik hangsúlyosabb, hol a másik. Isten mindig abból ad többet, amire nagyobb szükség van. Nekünk nem szabad igényteleneknek lennünk, hanem várnunk lehet és kell. Kérnünk kell azt, hogy ez a gyümölcs, így, ahogy van, az újjászületett életünkön megjelenjék.
1. Az első a szeretet. Itt arra a szeretetre gondoljunk, amiről a Róma 5,5-ben Pál ír. „Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk.” Az újjászületett ember kapta Isten Szentlelkét, és az ilyen emberbe mintegy kitöltetik az üres vagy önszeretettel, személyválogató szeretettel teli szívébe az Isten szeretete. És csak ez a szeretet képes arra, hogy például az ellenségeit is szeresse.
2. Az az öröm, amit itt említ, az, amire Jézus utalt: „Az én örömömet adom nektek (mondta a benne hívőknek), hogy a ti örömötök teljes legyen.” Nem alkalmi kis örömöcskéket ígér, amikről Tóth Árpád írja: az öröm illan. Ez nem illan. Ez az öröm betölti a hívő szívét akkor is, ha például gyászol és a zsebkendője után nyúl és törölgeti a könnyeit. Ez az öröm nem illan el a legnagyobb nyomorúság közepette sem. Sőt, azt mondja Jézus: azért adom, hogy a ti örömötök teljes legyen, hogy még ki is csordul. Még másnak is jut belőle.
Egy ideig élhettem egy olyan családban, ahol volt egy hívő kislány. A család napsugarának nevezték, de annál többről volt szó. Ez egy komolyan hívő, megszentelt életű, keresztyén leány volt. Sugárzott az öröm belőle mindig. Akármi baj történt, akármi váratlan csapás jött, akármennyi feszültséggel jöttek haza a család tagjai, az a csendes öröm, ami áradt belőle, mindnyájunkat felderített. Nem mindig jókedvre derített, mert van, amikor nincs az embernek kedve nevetgélni, viccelődni, de akkor is felderített.
3. Ez a békesség, amiről itt szó van, az, amit Jézus kínál az övéinek. Azt mondja: „Az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom nektek, mint a világ adja.” Ez az a békesség, amiről Remenyik Sándor azt írja: lehet, hogy valakinek nyugalma nincs, de békessége van. A körülményei miatt éppen nincs nyugalma, de a békesség akkor is megmarad a szívében, ha az ez a békesség.
4. A türelem. Az újjászületett ember azért tud várni, mert tudja, hogy kire vár. Tudja, hogy az események irányítása Isten kezében van, és Ő bölcsen és szeretettel időzít mindent. Ezért nem kell türelmetlenkedni. Nála minden el van készítve a maga idejében, amire az övéinek szükségük van.
5. A szívesség több mint a kötelesség teljesítése. A szívesség a szeretetnek az egyik válfaja, amikor a kötelességteljesítésben a szíve is benne van valakinek, mégpedig az új szíve, amit a Szentlélek teremtett.
6. A jóság azért különös, mert Jézus azt mondta a gazdag ifjúnak: senki sem jó, csak egy, az Isten. De ez mutatja, hogy az újjászületett emberben isteni tulajdonságok jelennek meg, és ezért merte leírni Péter apostol levele elején, hogy isteni természet részeseivé lettetek a Szentlélek munkája nyomán az újjászületésében.
7. A hűség azt jelenti, hogy a hívő mindent arra használ, amire Isten adta neki. Egyáltalán tudatos benne, hogy mindent Istentől kapott, és rendeltetésszerűen használja az idejét, a testét, a képességeit, mindent.
8. A szelídség tipikusan jézusi tulajdonság. Külön mondta Jézus a tanítványoknak: tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és szívből alázatos vagyok, és akkor mindig nyugalom lesz a szívetekben.
9. A mértékletesség. Ebben a mohó, tülekedő világban egészen kivételes érték, kivételes erény. Mértékletes is az tud lenni, akinek van gazdag mennyei Atyja, és tudja, hogy tőle mindent a legjobbkor meg fog kapni, amire nemcsak neki van szüksége, hanem amivel másokat is gazdagíthat.
Felismerhető a te életedben a Lélek gyümölcse? Amikor jönnek mások gyümölcsöt szedni, mert ezekre van szüksége mindenkinek, és ha van hiánycikk ezen a világon, akkor a Lélek gyümölcse. Erre vágynak a családunk tagjai, a munkatársak, mindenki, akkor lehet-e szedni az életed fájáról ilyen szeretetet, ilyen örömöt, ilyen békességet, ilyen jóságot, szívességet és a többit? Ezek nem velünk született tulajdonságok. Még csak nem is velünk született tulajdonságok javított változatai. Végképp nem arról van szó, hogy nagy önfegyelemmel egy ideig megpróbáljuk leplezni vagy fékezni a magunk hibáit és rossz tulajdonságait. Itt arról van szó, hogy a teremtő Szentlélek valami újat teremt a hívő életébe. Ez a Lélek gyümölcse.
Ismertem egy férfit, úgynevezett nagytermészetű ember volt, hirtelen indulatú. Sokat szenvedett miatta a családja is, meg munkatársai is. Néha megbánta, és felszínesen bocsánatot kért, de akkorra a sebeket már kiosztotta, és a kárt előidézte. Ez az ember mondta el egyszer, hogyan találkozott önmagában az újjászületése után legelőször ezzel az új természettel.
A munkahelyén viszonylag nagy nyilvánosság előtt megalázták és mindenki úgy látta, igazságtalanul megszégyenítették, megsértették. Utána beszélgetett a munkatársakkal. Ki ilyen, ki olyan tanácsokat adott neki, hogyan kell ezt megtorolni. Ő elkezdett csodálkozni, mert neki egyetlen dolog jutott eszébe, hogy az, aki őt a legdurvábban megrágalmazta mások füle hallatára, vajon miért kerülhetett ilyen lelki állapotba, hogyan lehetne segíteni rajta? A többiek nem értették. Akkor döbbent rá arra, hogy ilyenkor már mindig az öklét rázta, üvöltözött, bosszút forralt, most meg másért aggódik, az ellenségéért aggódik. Ez végképp nem jellemző rá. Akkor már valamennyire ismerte a Bibliát, és eszébe jutottak a bibliai igék. Azt mondta: ott realizálódott benne, hogy ő tényleg újjászületett. Valóban él benne Krisztus. Ezt nem ő mondta, nem ő tette. Ez az indulat, ami benne van, krisztusi indulat. Áldotta Istent.
Amikor egy önző, mindig önmaga körül forgó ember egyszer csak észre sem veszi, hogy mások erényeiről kezd beszélni, vagy védelmébe vesz olyanokat, akiket mások ítélgetnek. Vagy egy örökké ítélkező, magát mindenkinél különbnek tartó ember elkezdi keresni másokban a jót, és azt teszi szóvá, nem a hibáit. Mindezt egészen természetesen, nem mesterkélten, hanem belülről fakadóan, ahogy a gyümölcs fakad belülről a fán, és ahogy az növekszik, élvezhetővé válik, ez a Szentlélek munkája. Ezek a cselekedetek, gondolatok, tettek a Lélek gyümölcse.
Jellemző-e ez ránk? Vagy ha nem, akkor ott van-e a szívünkben az a szenvedélyes vágy, amelyikről mind a két kórusimádság szólt. Ezért énekelte el a kórus ezt a két éneket itt most. Ott van-e bennünk az a nagyon erős vágy: Uram, nem akarok így élni tovább, nem akarok így meghalni. A testben hátralevő időmet úgy szeretném eltölteni, hogy szedhessen rólam bárki Lélekgyümölcsöt, amit nem tudok magamból kipréselni, nem tudok magamra erőszakolni. De amit te ígértél a benned hívőknek, nincs ez rajtam, vagy kevés ez rajtam, vagy csak egyszer-egyszer tudok valami ilyesmit adni. Vagy ehhez hasonlót próbálok adni, de az nem igazi. Műanyag gyümölcs nem táplál senkit. Adj nekem igazi gyümölcsöt! — Ott van-e bennünk ez a vágy?
Hadd kérdezzem ilyen bántóan személyesen: jó neked az, ahogy most élsz a házasságban? Jó az, ahogy hordozod az egyedüllétnek a sorsát? Jó az, ahogy nevelitek vagy nem nevelitek a gyerekeiteket? Kiváló, első osztályú? Így kell csinálni? Vagy már le is mondtatok arról, hogy jobban lehet, sokkal jobban lehet? Sőt, egész másként lehet? Akiben Isten Szentlelke lakik, az egész másként viszonyul: a közvetlen hozzátartozóihoz, az alkalmi ismerőseihez, az ellenségeihez. Az egészen másként él a nehéz szomszédok között, egészen másként oldja meg — mert nem is ő oldja meg — hitbeli problémáit, annak megoldódnak a problémái, mert a hit által benne lakó Krisztus, akiről olvastunk az Efézusi levél 3. részében, oldja meg és ad tanácsot, igazítja el az eseményeket, és ad türelmet, hogy kivárjam, amíg megérkezik az Ő szabadítása. Minden terhet másként hordoz az, akiben Isten Szentlelke lakik. Minden sikert másként él át. Isten-dicsőítés lesz belőle. Minden kudarcból másként okul, mert megalázza magát Isten előtt. Egészen más lesz az élete. Ismerjük-e ezt az egészen más életet?
Nem azt, a kicsit jobb, erkölcsösebb vallásos életet, amiben sokan benne vannak, azt a langyosságot, hanem a Krisztus-követést. Ezt a vele való egységet, amiről majd mindjárt énekelünk. Már e földön egy legyek Krisztussal. Ő énbennem és én Őbenne, ahogy Jézus mondta szó szerint. Ez a kettős kötődés, ez az eltéphetetlen szövetség, amit a Szentlélek hoz létre, és a Szentlélek erősít folyamatosan a hívőben.
Ezek az emberek azok, akikről el lehet mondani, amit a múltkor mondott valaki találóan egy közös ismerősünkről, hogy: ez az ember a képességeit messze meghaladó teljesítményeket mutat fel. És ez tényleg így van, mert a Szentlélek képesíti az embert arra, hogy egy írástudatlan Péter olyan prédikációt mondjon, mint pünkösdkor. Egyáltalán a remegő, magukat féltő tanítványok egyszer csak kinyitják az ajtót, és azok között kezdenek aktívan szolgálni, akiktől addig féltek. Ez a Szentlélek munkája.
Ez nem úgy történik, hogy elhatározom, és nekidurálom magamat, hanem úgy, hogy eljutok oda: Uram, nélküled semmi vagyok. Tizenkét felnőtt férfiember összebújik, bezárkózik, hogy jaj, mi lesz velünk. Ezek vagyunk Jézus és a Szentlélek nélkül. Utána kimennek, és messze emberi képességeiken felül, adnak valami olyan kincset az embereknek, amit csak rajtuk keresztül adhatott a Szentlélek, amire annak a tömegnek is múlhatatlanul szüksége volt, amely cselekménynek alanya a feltámadott, dicsőséges Krisztus volt Szentlelke által.
Hogy kezdődött ez el? Az emberek megváltozása úgy kezdődött el, hogy hallgattak egy igehirdetést. Isten ma is az Ő igéje által teremt hitet minden hitetlen szívben. Az Ő igéjével erősíti mindenkinek a hitét, aki már elindult ezen az úton. Ezért mondta Jézus: „Szükséges újonnan születnetek.”
Most, ahogy újra áttanulmányoztam a Szentlélek munkájáról szóló igéket, elcsodálkoztam azon, hogy mennyire beszűkült a tudatunk. Kineveztük a karácsonyt az ajándékozás ünnepének. Pedig ha valami az ajándékozás alkalma, az a pünkösd. Isten pünkösdkor csak ajándékokat adott. Először megajándékozta az övéit, akiknek Jézus személy szerint ígérte a Lélek ajándékát, és mindazt a változást, amit az jelentett. Utána rajtuk keresztül szórta gazdagon az Ő ajándékát mindazoknak, akik tartották a kezüket és elfogadták az ajándékot. Vagyis akik hittek. De még a hit is az Ő ajándéka volt, és ma is az. Minden az Ő ajándéka.
Ha valami egyszerű és gyakorlati bátorítással szabad befejeznem az igehirdetést, akkor azt mondom: nyújtsuk ki ma végre mindkét kezünket Isten felé. Mind a két üres vagy kacatokkal teli kezünket, és engedjük, hogy minden feleslegeset Ő onnan kidobjon, az üres kezünket pedig megrakja ajándékokkal. Felülről való mennyei ajándékokkal. Adja először a nagy ajándékot, Jézust, az Ő Szentlelkét, az új életet, és azután ad valami ráadás ajándékot, ezek a karizmák, a kegyelmi ajándékok, hogy képesek is legyünk hálából neki szolgálni.
Jó lenne, ha mindannyiunk szívéből fakadó imádság lenne az, amit hallottunk:

Igéddel hívtál most is, hű Urunk,
Bármerre küldesz, bátran indulunk.
Buzdíts, hogy szívvel szolgáljunk neked,
Áraszd ki ránk is áldott Lelkedet.

Így történt az Úr Jézus mennybemenetele. Feltámadása után negyven napig még együtt volt tanítványaival, akkor elment velük Jeruzsálem határába, egészen Betánia közelébe, ahogy Lukács írja ezt, s miközben beszélt hozzájuk, így, ahogy olvastuk, egyszer csak látták, hogy felemelkedik, és egy pillanat alatt egy felhő eltakarta Őt. Ők meg néztek mindenfelé, főleg fölfelé, de nem látták. És azóta emberi szem nem látta Jézust. Akik mindenféle látomásokra hivatkoznak, azok csalásnak az áldozatai lettek. Ő megmondta, hogy legközelebb akkor látjuk meg, amikor majd dicsőséges második eljövetelekor megjelenik nagy hatalommal, akkor viszont minden szem látni fogja Őt.
Erre az Ő második eljövetelére utalnak itt ezek az angyalok, akik a tanítványokat tétovaságukból ezzel térítik magukhoz: „Miért álltok itt az ég felé nézve? Az a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.”
Arra összpontosítsunk, amit a Biblia hangsúlyosan tanít, hogy Jézus mennybemenetelének ugyanolyan üdvtörténeti jelentősége van, mint az Ő testetölté-sének vagy feltámadásának. Ennek az eseménynek a fontossága talán azért kap kisebb hangsúlyt, mert az emléknapja hétköznapra esik és nem vasárnapra, mint a húsvét vagy a pünkösd.
Ma Jézus mennybemenetelének erről a jelentőségéről szeretnék szólni az ige alapján, mégpedig úgy, hogy mi ennek a jelentősége a múltra, a jelenre és a jövőnkre nézve.
Egész röviden elmondom a lényeget. A múltra nézve az a jelentősége, hogy Jézus érettünk volt itt, a jelenre nézve, hogy velünk van most is, és a jövőnkre nézve, hogy vele lesznek a benne hívők mindörökké. Érettünk volt itt, velünk van most is, hiszen megígérte és tapasztaljuk is, és a jövőnkre nézve azt ígérte, hogy akik benne mindvégig hisznek, azok vele lesznek az örökkévalóságban. Ezek nem elvont teológiai kijelentések, hanem nagyon is gyakorlati következmé-nyei vannak ennek minden hívő ember életére nézve.
1. Mit jelent az, hogy érettünk volt itt?
Mindaz, amit Jézus emberi testében cselekedett és tanított, érettünk történt. Mennybemenetele pedig annak a bizonyítéka, hogy azt, ami végett otthagyta a mennyet és eljött ide utánunk, ami végett magára vette a mi emberi testünket, azt Ő tökéletesen elvégezte. Amire múlhatatlanul szükségünk volt és csak Ő tudta megtenni értünk, azt Ő megtette. Mi volt ez?
Elmondta nekünk, hogy valójában kicsoda Isten. Megtudtuk tőle, hogy mit tettünk Isten ellen és ezzel önmagunk ellen is. Megmutatta, hogyan lehet ezt jóvátenni, és hogyan kerülhetünk vissza Isten közelébe. Megtanított arra, sőt elénk is élte, hogy milyen az az élet, amit elveszítettünk, de visszanyerhetünk. Egészen más, mint az, amit Isten nélkül él valaki.
Azt olvassuk a Szentírásban, hogy Jézus tökéletes váltságot szerzett nekünk kínhalála és feltámadása által. Amikor mennybemenetele előtt számot adott az Atyának az elvégzett munkáról, jelenti, hogy senki sem veszett el azok közül, akiket reá bízott.
Talán a Zsidókhoz írt levélnek ez a rendkívül tömör mondata mutatja, hogy Jézus érettünk volt itt. „Egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” (Zsid 10,14). Itt semminek nincs híja, egyetlen áldozat elég volt ehhez. Nem kell, és nem lehet megismételni. Örökre, egyszer és mindenkorra elvégezte azt, ami végett, ami célból jött. Tökéletesekké tette azokat, akik Őbenne hisznek, és ezek megszenteltek, mert az Ő szentségét adja nekik. Erre csak Jézus volt képes, egyedül az Ő áldozatát fogadta el a mindenható igazságos Isten érvényes elégtételként a mi bűneinkért. Egyedül az Ő áldozata elég a legelvetemültebb bűnös számára is bocsánatnak. De ez elég mindenkinek, minden benne hívőnek.
Ez azt jelenti, hogy mivel Jézus értünk volt itt, és erre a pecsétet éppen az Ő mennybemenetele ütötte rá (majd látni fogjuk, miért), ebből az következik, hogy minden benne hívő bizonyos abban, hogy Őérte Istentől bocsánatot kap a bűneire.
Sok olyan emberrel beszélgetek, akikben időnként felriad a lelkiismeret, akik nem tudnak mit kezdeni a múltjukkal. Ráveti árnyékát a múltjuk a jelenükre, és hiába menekülnek, és próbálják csinált, pénzen vett örömökkel valahogy enyhíteni a lelkiismeret-furdalást, követi őket a bűnük, mint mindenkit az árnyéka.
Amikor ezek az emberek megértik, és hittel komolyan veszik, hogy elég nekik is az a kegyelem, amit Jézus emberré lételével, szenvedésével, kereszthalálával és feltámadásával megszerzett nekünk, akkor nem lehet elmondani szavakkal azt a változást, ami bekövetkezik egy bocsánatot nyert bűnös hívő ember életében. Hogy a múltját nyugodtan elfeledheti, és mindazt, amit egyszer Istennek megvallott, a háta mögé vetheti. És ha bármikor jön a vádló, mert a Biblia az ördögöt így is nevezi, és emlékezteti a bűneire, hálát adhat Istennek azért, hogy azok már nincsenek. Azokra bocsánatot kapott.
Mivel Jézus értünk volt itt, lehet újra kezdeni, le lehet zárni egy szakaszt, és egészen újat kezdeni vele. Ezt tette Ő lehetővé számunkra, és sokan átéltük azt a boldogságot, amit ez életünkben legelőször jelentett, és minden hívő ember ebből él folyamatosan, hogy újra és újra odakényszerülünk a kegyelem királyi székéhez, kérhetünk és kapunk bocsánatot. Ezért hagyta ott Jézus a mennyet, ezért alázta meg magát, és volt engedelmes egészen a kereszthalálig.
Nekünk tudnunk kell a Szentírásból, és ez a mennybemenetel jelentősége, hogy Jézus mennybemenetele éppen úgy, mint feltámadása, arra utal, hogy Isten igent mondott mindarra, amit Jézus értünk tett. Isten azt érvényesnek tekinti. Jézus valóban győzött, noha úgy tűnt, hogy legyőzték és keresztre feszíthették, de Ő a győztes, aki, ahogy a Szentírás mondja: lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat. A kereszten diadalt aratott rajtuk. (Kol 2,15).
Igaz az, amit a mennyei hírnök mond a Jelenések könyve szerint: „Győzött a Júda törzséből való oroszlán.” De anélkül, hogy képzavart követnénk el, egy egészen másik kép is, és annak a mondanivalója is igaz: „Az Isten Báránya magára vette a világ bűnét.” Igaz az a szép ének, amit ádventben, karácsonykor sokszor szoktunk énekelni: „Ma Paradicsom kapuját ismét megnyitotta, kérub nem állja ajtaját, ezért minden áldja.” Ezek nem üres képek, nem a bajba került bűnös ember álmodozásai, hanem Jézus mennybemenetele a pecsét azon, hogy mindez megtörtént, mindez értünk történt, és Isten ezt érvényesnek tekinti.
Éppen ezért Jézus mennybemenetelének az is célja, hogy a megváltó Krisztusba vetett hitünket erősítse. Egészen bizonyosak legyünk abban, hogy csak azért mehetett vissza a mennybe, ez a szokatlan, egyedülálló, példátlan esemény csak vele történhetett meg, mert Ő valóban az, akinek mondta magát. Ő valóban a mennyből jött, a mindenható Atya Isten küldöttjeként és képviselőjeként, és ebben a küldetésben járt. Ezt tökéletesen elvégezte, és ezek után visszament eredeti létformájába, a mennybe.
Mi ebben a bizonyosságban élhetünk: Jézus győzött, elvégezte azt, ami végett jött, és aki benne hisz, az valóban megkapja mindazt, amit Ő nekünk visszaszerzett, az valóban életet, örök életet kap, mert Jézus érettünk volt itt a földön.
2. Mit jelent a jelenre nézve az Ő mennybemenetele?
Azt, amit Ő nagyon hangsúlyozott éppen mennybemenetelekor, hogy ez nem azt jelenti, hogy kimegy ebből a világból, eltávozik tőlünk, hogy magukra hagyja a benne hívőket. Ellenkezőleg. Az, hogy Ő visszalépett eredeti létformájába, és nem kötik többé a tér és idő korlátai, azt jelenti, hogy egyidejűleg újra mindenütt jelen lehet. Amíg a mi emberi testünkben itt volt, egyidejűleg Ő is csak egy helyen lehetett. Ezért mondta búslakodó tanítványainak, amikor búcsúzott tőlük: jobb nektek, ha én elmegyek. (Jn 16,7).
Nem értették, hogyan lenne az jobb. Az jobb, ha itt maradsz velünk. De ha ott maradt volna, akkor csak velük maradt volna, vagy csak azzal a néhány emberrel, akivel éppen együtt volt. Az Ő mennybemenetele pedig lehetővé tette, hogy ezen az egész földön mindenütt, sőt az egész világon, az egész kozmoszban egyidejűleg mindenütt jelen legyen. És ha mi itt imádkozunk, az ugyanúgy eljut hozzá, és arra ugyanúgy válaszol, mint ha a föld túlsó részén, valami számunkra teljesen ismeretlen nyelven valaki szintén hozzá kiált hittel. Ezért jobb nekünk, hogy Ő elment.
Velünk marad Jézus. Ezért fontos az a megkülönböztetés, amire nem tudom, felfigyeltünk-e alapigénkben. Az a megkülönböztetés, amit a mi gyönyörű magyar nyelvünk pontosan érzékeltet: Más az ég, és más a menny. Az ég fizikai, ha tetszik csillagászati fogalom. A menny lelki, szellemi fogalom. Jézus nem az égbe ment fel, tehát nem valahol a világűrben tűnt el, vagy ott trónol valahol a csillagok felett és között, hanem Ő a mennybe ment fel.
Így olvastuk itt, és a mennyei követek, az angyalok erre felhívják az égbe néző tanítványok figyelmét. „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” Aki ezt nem érti, annak hamis képzetei lehetnek arról, hol van most Jézus.
Emlékszem, amikor Gagarin visszatért a földre, amitől akkor még nem is olyan nagyon távolodott el, és nagy eredmény volt, hogy visszatérhetett, akkor nagy szalagcímekben jelent meg: most már tudjuk, hogy nincs Isten és nincs mennyország, mert az űrhajó nem találkozott vele.
Ilyet csak az mond, aki nem ismeri a Szentírást, nem tudja, mit jelent a menny, hol van az, és mi a különbség az ég és a menny között. Az az űrhajó eltávolodott egy kicsit a földtől, és a világűrnek nagyon kicsi részét bejárta. De nem ott van a menny, és nem ott vagy annál egy kicsit messzebb, kicsit „feljebb” van az Úr Jézus, hanem Ő ennek a világnak a látható részéből, ahova eljött értünk, visszalépett a láthatatlan részébe.
A Szentírás erről világosan beszél. A Szentírás világképe más, mint az ókori világkép. A Biblia első mondata már arra utal, hogy Isten mintegy két szférát teremtett, amikor a valóságot megteremtette. Az anyagi részét, a láthatókat, amit öt érzékszervünkkel valamennyire megismerhetünk, és a szellemi részét, a láthatatlanokat, amit a hitünk érzékszervével érzékelünk valóságnak. De az ugyanúgy a valóság része, mint az anyagi rész, csak azt hit nélkül nem lehet érzékelni. Jézus ebbe a világba lépett vissza, amikor felment a mennybe.
A valóságnak ez a két része együtt létezik. Ezért mondta Ő azt, hogy ahol ketten vagy hárman miattam jöttök össze, ott vagyok közöttük. Ezért mondta, hogy ahol az Ő igéje hangzik, ott megtörténhet bármikor a csoda, hogy aki titeket hallgat — mondja a tanítványoknak — engem hall meg. Ezért ígérte mennybemenetelekor, hogy én pedig tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.
A láthatatlan világ felette van a látható tér és idő korlátainak, de ugyanolyan valóságos.
Ezért olvastuk itt a Márk evangéliumában, és ezért nemcsak egy helyről olvastam most az igét: „Jézus miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, az Isten jobbjára ült. Ők pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.”
Hát ezt hogyan tette, mikor felment a mennybe és a tanítványok meg itt maradtak a földön? Itt hirdetik az igét, és a mennybe ment Úr Jézus együtt munkálkodik velük, és megerősíti az igét azáltal, hogy az emberi szívekbe bejut, embereket átformál, újjáteremt? Végső soron kiderül, hogy a mennybement Jézus a végső alanya az igehirdetésnek. Ezek csak elmondják, de ami történik, azt nem mi végezzük, hanem azt Ő végzi. Ennyire valóságosan itt maradt, itt van? Ennyire valóságosan. Úgy, ahogy Ő azt előre világosan megmondta, csak ezt mindig nehezen értjük meg, és hisszük el, mint ahogyan a feltámadását is előre megmondta, de senki sem várta, hogy feltámadjon. Ilyen hitetlenek vagyunk. De komolyan számolhatunk az Ő jelenlétével.
Hívő emberek, imádkozó, neki engedelmeskedő emberek folyamatosan tapasztalják, hogy mit jelent az Ő jelenlétében élni. Mit jelent az Ő védelmét élvezni. Mit jelent az, hogy csakugyan tanácsol. Hogyan történik az, hogy sokszor az utolsó pillanatban visszaránt valami engedetlenségtől, bűntől. Hogy megbátorítja a nyúlszívűt is. Hogy valami olyat mond, és olyat tesz, ami tőle nem telt volna ki. De Jézus vezeti, viszi, tanácsolja, óvja, védi, beszél hozzánk, és mi beszélhetünk vele. Hányan vagyunk itt, akik ma is beszéltünk vele, és biztos, hogy nem a levegőbe beszéltünk, hanem a mi jelenlevő Urunknak mondtuk el azt, ami a szívünkben volt. Óriási kiváltságuk ez a hívőknek: Jézus jelenlétében élni.
És ez nem a mi elképzelésünk, hogy valahogy vigasztaljuk magunkat ebben a kietlen, rideg, veszélyekkel teli világban, ezt Ő ígérte meg, és amit Ő megígér, az mindig igaz. Ő sem el nem felejti, sem meg nem másítja. Sem valótlant nem mondott soha senkinek.
És ez a jelenlevő Jézus azzal a teljhatalommal, amiről szintén beszélt mennybemenetelekor, hogy „neki adatott minden hatalom mennyen és földön”, uralkodik.
Szokták kérdezni emberek, hogy mit csinál most Jézus? Két dolgot biztosan tudunk róla: uralkodik és az Ő teljhatalmát mindig a javunkra használja. Jézusnak hatalma van minden és mindenki felett. Ezt sem vesszük komolyan. Ez is olyan nagyot-mondásnak tűnik. Pedig Őneki ugyanúgy hatalma van ma is, mint amikor a földön itt járt, a természet erői felett, a betegségek felett, a halál felett, az ördög hatalma felett, és minden ember, benne hívő és nem hívő felett egyaránt. Ő ezt a hatalmát mindig valami jóra használja.
Mennyivel kevesebb aggodalom lenne bennünk, ha komolyan számolnánk ezzel. Jézusban hinni egyebek közt azt is jelenti, hogy komolyan vesszük, hogy az övé minden hatalom és az Ő hatalmát mindig a benne hívők javára használja. Még ha megpróbál minket, akkor is a javunkat munkálja.
A másik, amit tudunk biztosan: imádkozik értünk. Csak egy erre vonatkozó igét hadd olvassak: „… A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, esedezik is érettünk.” (Róm 8,34). Együtt említi az uralkodást és az érettünk való imádkozást. Mert ez, hogy az Isten jobbján van, nem helyet jelent, hanem funkciót. Az Isten jobbján lenni az ókori kifejezések használata értelmében azt jelenti, hogy azonos a hatalma Istennel. Isteni teljhatalma van, és így cselekszik, így tartja szemmel az övéit, és ezzel a hatalommal veszi őket körül. Ugyanakkor szüntelenül esedezik érettük. A legfelsőbb fórum, a mindenható teremtő és gondviselő Atya Isten előtt hordoz minket.
Sokszor gondoltam arra, hogy ha senki nem lenne, aki imádkozik értünk ezen a földön, akkor is folyamatos könyörgés hangzik a legfelsőbb helyen, a megváltó Jézus szívéből és ajkáról. Legyen áldott érte az Ő neve!
Jézusban hinni jelenti, hogy soha nem felejtjük el, hogy érettünk volt itt, és mit végzett el érettünk, és állandóan ebben a bizonyosságban élünk, hogy Ő jelen van, szemmel tart minket. Nincs a világon olyan hely, amire elmondhatnánk, hogy az Isten háta mögötti hely, mert minden a mi Urunk szeme előtt, színe előtt zajlik. Mi is ott vagyunk. Ott történnek a bűneink, ezért Ő azokat látja. De ott fenyegetnek a veszélyek, ezért tud megőrizni mindentől. Aki ebben a bizonyosságban él, annak ez békességet ad, biztonságot ad. Az tudja, hogy soha egyetlen pillanatra sem vagyunk egyedül.
3. Mit jelent Jézus mennybemenetelének a ténye a jövőnkre nézve?
Azt, amit itt az angyalok mondtak, hogy ahogy láttátok őt eltűnni, felmenni a mennybe, úgy fog majd egyszer feltűnni. Most egy felhő eltakarta, s pillanat alatt eltűnt, akkor pedig a felhőkön jelenik meg nagy hatalommal és dicsőséggel. Ítéletet hirdet azok felett, akik Őt visszautasították, és magához veszi azokat, akik az Ő jelenlétében éltek, benne bíztak és hittek. Hiszen ezt is előre, részletesen megmondta: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Elmegyek, helyet készítek nektek. Az én Atyám házában sok lakóhely van, és majd egyszer eljövök, magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok ti is ott legyetek.” Ez a hívő előtt a jövő perspektívája. Ott leszünk, ahol Jézus van. (Jn 14,1-3).
Már most is ott lehetünk az Ő közvetlen közelében, csak most nem látjuk. Most hitben járunk, de egyszer majd látásban. Meg fogjuk Őt látni úgy, amint van, és magához veszi a benne hívőket az Ő dicsőségébe. Akkor megszűnik mindaz, ami itt most rossz, nehéz, és kiteljesedik mindaz, amit már itt a benne hívőknek jelent Jézus jelenléte, mindaz, ami igaz, szép és jó.
Hogy mi vár ott a hívőkre, ez leírhatatlan. Különös az, hogy a szentírók még a Szentlélek vezetése mellett is küzdenek, hogy valahogy érzékeltessék azt, amit Isten kijelent nekünk arról, ami azokra vár, akik Jézushoz mindvégig ragaszkodnak. A Jelenések könyvének a különös kifejezései: üvegtenger, aranyváros, valahogy próbálja megközelíteni azt a kifejezhetetlen valóságot, amit Jézus készített a benne hívőknek.
Nemcsak ezért, de ezért is érdemes nekünk minden körülmények között mindvégig ragaszkodni a mi Urunkhoz, akárki és akármi akarna elszakítani itt tőle. Ezért fontos, hogy kitartsunk a nehézségek között is, hogy vállaljuk a vele való közösségért járó szenvedéseket is, hiszen már most is olyan sokat jelent, hogy vele a hit által közösségben lehetünk, mennyivel több lesz ez majd, amikor kiteljesedik ez a közösség.
A Biblia azt mondja, hogy Jézus mennybemenetelével új korszak kezdődött, ami az Ő második eljöveteléig tart. Ez a hitnek a korszaka. Hinni ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy komolyan vesszük mindazt, amit Jézus értünk tett. Tudatosan az Ő jelenlétében élünk folyamatosan mindazzal együtt, amit ez jelent. Nagy reménységgel és bizonyossággal várjuk azt, amikor majd meglátjuk Őt színről színre, amikor magához veszi a benne hívőket. Amikor tényleg megszabadulunk mindattól, ami itt rossz, és kiteljesedik a számunkra mindaz, amit Ő elkészített. Addig pedig vegyük komolyan, amit tanítványaitól búcsúzva mondott nekik: „E világon nyomorúságtok lesz, de bízzatok! Én legyőztem a világot.” És addig is, amíg színről színre meglátjuk Őt, vegyük komolyan, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig.

Sokan olvassuk a kalauz szerint a Szentírást, hetekig most a Sámuel első könyve volt az olvasmányunk az Ószövetségből. Ez a könyv elsősorban Izráel első királyáról, Saulról szól. Az utolsó fejezet, amit most az elmúlt napokban olvastunk, az ő halálát írja le részletesen.
Van itt egy megrázó mondat: „Így halt meg Saul azon a napon, és vele együtt három fia és a fegyverhordozója és összes embere.”
Azt nézzük meg először röviden, hogy mi is történt itt valójában. Azután vizsgáljuk meg, hogy a Szentírás mivel indokolja azt, hogy Saulnak és egész háza népének lőn szörnyű halála. Végül pedig mivel ez az egész fejezet hátborzongatóan a halálról szól, vizsgáljuk meg, hogy mire tanít Isten igéje minket a halállal kapcsolatban.
1. Azzal kezdődött a leírás, hogy ismét erőteljes támadást indítottak a filiszteusok Izráel ellen. Saul sok filiszteus támadást átélt, és amíg Istennel járt, amíg reá támaszkodott, benne bízott, Őt kérdezte, hogy mikor mit tegyen, addig sokszoros túlerővel szemben is adott neki Isten győzelmet. Most azonban Saul már Isten nélkül él. Függetlenítette magát az Úrtól, fejébe szállt a dicsőség. Úgy volt vele, hogy megy ez már neki Isten nélkül is. Annyira megkeményedett a szíve, hogy minden prófétai intés ellenére sem fordult vissza az Úrhoz. Egyedül maradt Saul. A saját feje után vezeti a népet egyre nagyobb mélységbe és tragédiába.
Azt olvassuk, hogy keményen folyt a harc egész nap. Az ütközeteket általában hajnalban kezdték, hogy mire nagy meleg lesz, lehetőleg vége is legyen. Itt azonban még este is folyt az öldöklés annyira, hogy amire úgy vágyott a győztes fél mindig, kifosztani az elesetteket, ezt is csak másnap tudták elkezdeni.
Saul szeme láttára esik el három fia a harctéren, aztán őt is eltalálja egy nyíl. Harcképtelenné válik, és azt kéri a fegyverhordozójától, hogy ölje meg. Nem akarta azt, hogy megalázzák és meggyalázzák az ellenség katonái, amikor sebesülve, de élve elfogják majd. A fegyverhordozó nem hajlandó kezét felemelni az Úr felkentje ellen, ezért Saul maga dől a kardjába. Utána ugyanezt teszi a fegyverhordozója is, majd: elveszítette összes emberét.
Amikor híre megy ennek a totális vereségnek a környéken, akkor több városból elmenekülnek az izráeliek. Ott maradnak a városok, a lakásuk, a javaik nyitva, szabad prédául az ellenségnek. A filiszteusok be is vonulnak oda. Ez volt az oka annak, hogy sokáig, még az ország belsejében is egész nagy filiszteus tömbök éltek.
Amikor másnap elkezdik fosztogatni az elesetteket, megtalálják Saul és fiainak a holttestét is, és akkor kezdődik a hullagyalázás. Lefejezik őket, fejüket és fegyverzetüket bemutatják a maguk pogány bálványainak a templomában, testüket pedig felakasztják az egyik városban.
Olyan szép a befejezése ennek a szörnyű fejezetnek, hogy egy viszonylag távoli város, Jábes Gileád lakói meghallották ezt a szörnytettet, és egész éjjel erőltetett menetben elmennek oda, leveszik Saul és fiainak a holttestét, és tisztességgel eltemetik.
Ilyen állapotban vette át aztán az országot Dávid Saultól. Teljes vereség. Fegyverfogható férfi alig maradt a környéken. Üres városok, menekültek az egész országban. Dávidot azonban Isten hívta el erre a szolgálatra a nyáj mellől, Ő adta neki Szentlelkét, és Dávid engedelmes maradt Istennek. (A Sámuel második könyvében, amit már elkezdtünk olvasni, az ő dolgairól értesülünk majd.)
2. Ennyit az eseményekről és most azt nézzük meg röviden, hogy mivel indokolja a Szentírás azt, hogy Saulnak és háza népének ilyen szomorú véget kellett érniük.
A Krónikák első könyvének 10. részében ezt olvassuk: „Így halt meg Saul az ő gonoszsága miatt, mert vétkezett az Úr ellen, az Úr igéje ellen. Sőt szellemet idéztetett, és azt kérdezte meg, nem az Urat kérdezte. Ezért ölette meg őt, a királyságot pedig Dávidra, Isai fiára ruházta.” (1Krón 10,13).
Meghalt Saul az ő gonoszsága miatt. És miben állt a gonoszsága? Vétkezett az Úr ellen, az Ő igéje ellen, és még a varázslóhoz is elment, és őt kérdezte meg, nem az Urat. Ez a három bűn ma különös erővel támad. Nekünk nagy éberségre van szükségünk.
Egymás után jelennek meg olyan könyvek, amikben szemérmetlenül gyalázzák emberek azt az Istent, akit nem ismernek. Egymás után vehetünk a kezünkbe olyan „műveket”, amik kétségbe vonják Jézus Krisztus istenségét, az Ő csodáit, kereszthalálának váltságszerző erejét, feltámadását és azt, hogy Ő él. Sőt otromba módon gúnyolják Őt, és le akarják rángatni a magunk alagsori szintjére. Légből kapott rágalmakkal próbálják Őt beszennyezni.
Ugyanígy támadja a világ — és most már az egyházon belül is van ilyen mozgolódás — Isten igéjének az igaz voltát, a Biblia történelmi hitelességét, isteni eredetét, ihletettségét. Azt olvassuk itt, hogy vétkezett Saul az Úr beszéde ellen. Így is lehet vétkezni az ellen, meg úgy is, hogy valaki ismeri a Bibliát, csak éppen nem engedelmeskedik neki, és nem tekinti azt magára nézve kötelezőnek. És noha hívő embernek vallja magát, mégsem az a gyakorlata, hogy kérdezi az Urat, hanem — és itt jön a harmadik — virágzik körülöttünk az ezoterika is. Isten helyett sokan az ördögtől kérnek segítséget. Az ördög mondja meg a jövőjüket, tőle kérnek sikert, tőle kérnek gyógyulást.
Sault az ő gonoszsága miatt pusztította el Isten, mert hűtlen lett az Úrhoz, vétkezett az Ő igéje ellen, és a szellemidézőhöz is elment.
Nekünk érzékenyeknek kell lennünk ezekkel a szörnyűségekkel szemben. Itt semmilyen irányban nem szabad engedményeket tenni. Mi valljuk — ha valljuk, és kérem ezt ma becsületesen megvizsgálni —, hogy az egyetlen igaz, vagyis igazi, valódi, valóban élő Isten a Jézus Krisztus Atyja, aki nekünk magát a Szentírásban kijelenti — ez egyre veszedelmesebb hitvallás lesz ám —, és mi valljuk azt, hogy Isten igéje igaz, ennek az írásos megjelenése a Biblia. Mi semmi körülmények között nem óhajtunk segítséget kérni és elfogadni az ördögtől, akármilyen tetszetős csomagolásban kínálja is azt.
Saul vétkezett az Úr ellen, az Ő igéje ellen, és az ördögtől kért segítséget. Ezért kellett elpusztulnia.
3. Harmadszor egy kicsit részletesebben nézzük meg azt, hogy mit tanít a Szentírás a halálról.
Ebben a rövid fejezetben több mint tízszer fordul elő valamilyen változatban ez, s szinte nyomasztóan hat már az emberre a fejezet vége felé.
Sokan egyáltalán nem akarnak a halálra gondolni, és arról beszélni. Pedig Isten gyermekeit az jellemzi, hogy ugyanolyan szabadon, nyugodtan, sőt derűsen gondolkoznak és beszélnek a halálról, mint az életről. Mennyivel nagyobb ügy a halál-ügy, mint az élet-ügy?
Jézus Krisztus azért jött, hogy megtanítson minket élni és meghalni. Ő világosan elmondta, hogy mi az élet, sőt ki az élet, és mit jelent meghalni. Különös dolog ez, hogy sokan becsukják a szemüket, fülüket, és nem akarják látni, hallani az ezzel kapcsolatos dolgokat, pedig ez az egy dolog, amiben biztos, hogy mindannyiunknak részünk lesz. Holt biztos, hogy egyszer mindnyájan meghalunk, ha az Úr Jézus addig vissza nem jön. De ha visszajön, akkor is ugyanúgy hirtelen vége lesz a földi létnek, és egy szempillantás alatt átváltozunk, ahogy Pál apostol mondja.
Most mindössze két gondolatot szeretnék ezzel kapcsolatban kiemelni a Szent-írásból.
Az egyik, amit éppen Dávid írt le a 31. zsoltárban: „Életem ideje kezedben van.” Ezt a mondatot ő akkor mondotta el először, amikor folyamatosan életveszélyben volt. Minden irányból orgyilkosok leselkedtek rá, és komolyan számolnia kellett azzal, hogy fiatalon, életének a delén esetleg meghal. Egyáltalán meddig fog élni? Vajon elvégezheti e azt a feladatot, amit Isten rábízott? Mikor fog meghalni? Ez az, amit egyikünk sem tud.
Kiderül ebből a szép zsoltárimádságból, hogy miután eljut oda, hogy leteszi a földi életét Isten kezébe — mivel hogy az egyébként is ott van, csak ezt tudatosítja magában, hogy életem ideje kezedben van —, egy csapásra megszabadul minden félelemtől és szorongástól. Minden találgatás feleslegessé válik. Az ilyen embert már nem lehet ijesztgetni a halállal. Életem ideje a te kezedben van. Ez a te dolgod, Uram, s akkor most már lássak utána az én feladataimnak, amiket tőled kaptam.
A Zsidókhoz írt levél második fejezetében van egy sötét mondat, amelyik nagyon igaz, hogy vannak olyanok, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok. Ismerek én is ilyeneket. Isten gyermekeire nem ez jellemző. Ők szabadok. Ők elmondták, hogy életem ideje kezedben van, és nagy békességgel, belső szabadsággal töltik — ahogy Péter apostol írja — a testben hátralevő idejüket.
Nézzük meg, hogy Jézus hogyan halt meg. Mert végső soron most már hosszú ideje tanulmányozzuk, hogy milyen élethelyzetben Ő hogyan viselkedett, Ő a mi példánk, Ő ad nekünk példát erre is.
A kereszten szörnyű szenvedései között Ő is egy zsoltárimádságot mond. Azt mondja: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Nyugodtan fordíthatnánk így is: az én életemet. A te kezedbe letettem az életemet. Ezzel ez a probléma ki van kapcsolva. És ettől kezdve mit tesz? Utolsó erejével is végrendelkezik. Onnan a keresztről gondoskodik az édesanyjáról, hogy legyen eltartója, és a legfiatalabb tanítványára, Jánosra bízza. Utolsó leheletével is üdvözít pokolra szánt embereket, megnyitja a mennyet a lator előtt. Azt mondja: „még ma velem leszel a Paradicsomban.” És valóban az utolsó erejével és leheletével már közbenjár az Atyánál, esedezik azokért a gonoszokért, akik keresztre juttatták. Esedezik érettünk: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit, cselekszenek.”
Vagyis mit tesz Jézus a kereszten haldokolva? Végzi a küldetését. Ugyanazt, amit előtte éveken keresztül. Mert Ő ezért jött, hogy kinyissa a mennyet olyanok előtt, akik végképp nem érdemesek arra. Azért jött, hogy közbenjárjon és esedezzék érettünk. Ma is ezt teszi. Megígérte, hogy szüntelen esedezik értünk. Azért jött, hogy bajban levő emberekről gondoskodjék. Még a kereszten, az utolsó pillanatig is, küldetését végezte. Letette lelkét az Atya kezébe, és ez nem foglalkoztatta tovább. Szabad volt arra, hogy minden csepp erejét arra használja, amivel az Atya Őt megbízta.
Van egy régi római mondás, hogy az élet a boldog halálra való felkészülés ideje. Nem tudom, hogyan hangzik ez a mondat a testvérek fülének. Számomra ez semmit nem mond. Ez üres mondat. A Biblia nem ezt tanítja.
Az élet nem a boldog halálra való felkészülés ideje. Én nem úgy szeretném eltölteni a hátralevő időmet, hogy készülök a boldog halálra. Én kész vagyok arra, hogy bármelyik pillanatban hazavigyen magához az én Uram. Ezzel nem kell foglalkozni, hiszen Jézus megmondta, „hogy aki hisz Őbenne, ha meghal is, él az.” Aki valóban hisz Őbenne, annak ez a kérdés el van intézve.
És mivel töltheti az idejét? Azzal, hogy az élet az üdvösség elfogadásának nagy alkalma. Az Istentől kapott küldetésünknek a végzése Isten dicsőítésére. Erre adta nekünk Isten az életet, és nem arra, hogy felkészüljünk a boldog halálra. Arra az készül fel, aki összeköti az életét Jézussal, aki nem formálisan vallásoskodik, meg nem hitetlenül okoskodik, hanem meghajol Jézus mint Megváltó és Úr előtt, és ezzel átment a halálból az életbe. Az ha meghal is él. Ezért nem foglalkoztatja többé, főleg nem a szorongás szintjén ez a kérdés. Ezért marad meg minden ereje arra, amire a mi Megváltónk ad példát még a kereszten szenvedve is, hogy azt végezze, amit Isten rábízott. Hogy Isten arra használjon minket, amire akar, és hasznosak legyünk a körülöttünk élőknek az Isten dicsőségére. Erre kaptuk mi az életet.
Ezt csak az tudja felszabadultan, teljes erővel mindvégig végezni, akinek elrendeződött a halál kérdése, Mert amíg az elrendezetlen, addig vagy belemenekül a homokba, mint a strucc, hogy nem akarok erről hallani, vagy hetykén, cinikusan beszél róla, miközben tele van szorongással és félelemmel, vagy ott marad benne egy csomó nyitott kérdés.
Életem ideje kezedben van — ezt az tudja elmondani, aki ismeri azt az Istent, akinek a kezébe tette az életét, és tudja, hogy szereti őt.
Pál apostol őszintén leírja a filippi gyülekezetnek, hogy kíván elköltözni, és a Krisztussal lenni. Elege van a penészes római börtönből, az emberekben való csalódásból. Egyáltalán, ahhoz képest, ami ott vár rá, ez borzasztó. De — folytatja — e testben itt maradnom szükséges tiértetek. Ha ebben a pillanatban haza hív az én Uram, én járok jól. Ha még itt maradok és szolgálok köztetek, ti jártok jól. Ezt majd Ő eldönti, ki járjon jól. Én minden esetre kész vagyok mindkettőre.
Micsoda emelkedettség! Micsoda szabadság! Mert érti, miről van szó. Hogy mi az élet, mi a meghalás. Hogy ki az élet. És azzal a Krisztussal neki közössége van. Hogy aki Őbenne hisz, ha meghal is él. De aki Őbenne hisz, amíg él, akármilyen küzdelmes az élete, addig is boldog lesz, mert Isten terve valósul meg az életében. Teljesen mindegy melyik történik. Nem ragaszkodik tíz körömmel görcsösen egyikhez sem. Nem lesz öngyilkos, és nem akar minden áron életben maradni. Majd az élet és halál Ura eldönti. Ez egyébként is az Ő hatásköre, és Ő mindig mindent jól szokott eldönteni.
Sault éppen az jellemezte, hogy egyáltalán nem volt így kész a halálra. Sajnos, az a nyíl, ami őt eltalálta, készületlenül találta. Mindannyiunkat váratlanul ér majd, csak ne találjon készületlenül az utolsó óránk és percünk.
A másik, amire szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Biblia több helyen hangsúlyozza, hogy minden ember életének, minden hívő ember életének is különösen fontos szakasza az utolsó szakasz. Na de honnan tudjuk, hogy mikor kezdődik az utolsó szakasz? Fogalmunk sincs róla. Éppen ezért bátorít az ige arra, hogy amikor valaki erről hall, akkor kell elrendeznie az elrendezendőket, hogy akármikor következik be az utolsó szakasz, lehet, hogy ez ma lesz, lehet, hogy ötven év múlva, akkor az ne találjon készületlenül.
Szintén a Zsidókhoz írt levél végén, a 13. részben van egy nagyon elgondolkoztató mondat, amikor arra figyelmezteti a levél olvasóit az író által a Szentlélek, hogy „becsüljétek meg azokat, akik az Isten igéjét hirdetik nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” Mert minden hívő ember életének a vége hitelesíti igazán azt, ami előtte volt. Ott derül ki, hogy formális vallásosság volt-e, amit ügyes színészként megjátszott, vagy pedig tény volt, hogy „él többé nem ő, hanem él benne a Krisztus.”
Gedeonnak milyen áldott élete volt és a végén mégis csak betolakodott egy bálvány az életébe és beszennyezte. Salamon király messze földön híres volt Istentől kapott bölcsességéről és gazdagságáról, és öregkorára pogány feleségei a bálványok felé fordították a szívét. Szégyen, gyalázat!
Ennek az ellenkezője István vértanú. Élete utolsó pillanataiban is, amikor már záporoznak rá a kövek, és percek múlva meghal, még ott is Jézust dicsőíti, az ellenségeiért imádkozik. És ott áll egy fiatalember, aki szintén javasolta, hogy ezt az Istvánt ki kell végezni, és látja, hogy ragyog az arca Istvánnak, mint egy angyalnak, és hallja, hogy imádkozik őérte is, az ő ellenségeiért. És ez a fiatalember ezt nem tudta többé elfelejteni. Ő volt Saul. És amikor már Pál apostol lett belőle, még akkor is visszaemlékezik arra, hogy micsoda élmény volt látni valakit, aki az utolsó pillanatig hűséges volt az ő Megváltójához.
Talán hallottátok ezt a történetet a külmisszióból, hogy volt egy hűséges misszionárius, aki egész életében egy helyen szolgált, és egész idő alatt senki nem tért meg. Miután meghalt és jött az utóda, rövid idő alatt sok ember kérte a megkereszteltetését és vallást tettek Jézusról. A lelkész szégyellte magát: még semmit sem tett, vajon komoly ez a megtérés? Minek köszönhető ez most, új seprő jól seper? Ez nem megy így a lelki munkában. Elmondták ezek az emberek, hogy számukra sokat jelentett az, amit mondott az ő elődje, de még többet az, ahogyan élt. Csak kíváncsiak voltak, hogy kitart-e ez az élet a haláláig. És amikor látták őt meghalni, azt mondák: ez igaz, amit ez az ember mondott. És akkor teremte meg a gyümölcsét a szívükben az evangélium. „Nézvén életük végére, kövessétek hitüket.”
Miért fontos ez? Azért, mert az életünk vége felé, ha Isten engedi, hogy megöregedjünk, sokféle szempontból gyengülni kezdünk. Sokféle betegség jelenik meg az ember életében, s ha az fájdalommal jár, még inkább önmagára irányítja a figyelmet. Nehéz megmaradni abban a nyitottságban, hogy én az Úrnak akarok szolgálni, és nekem mindig fontosabbak mások, mint magam.
Aztán az a tapasztalat, hogy az idős hívőket is az életük vége felé még egyszer támadja az ördög, és minden után odateszi a maga kérdőjelét. Azt, amivel kezdte a Mózes első könyvében: „Csakugyan azt mondta az Isten?” Csakugyan azt gondolod te, hogy minden bűnöd megbocsáttatott? Emlékszel, amikor huszonöt éves voltál, mit csináltál akkor? Sok idős hívőnél tapasztalom ezt kórházi ágy mellett ülve, meg otthon beszélgetve, hogy még egy össztüzet zúdít az ördög a hívőkre és igyekszik elbizonytalanítani őket mindenben. Az egész életét szentül töltötte el, és halála előtt elbizonytalanodik: hívő-e egyáltalán? Ilyenkor szükség van arra, hogy igével erősítsük egymást.
Nem beszélve arról, hogy ahogy gyengül az embernek az önkontrollja, egyre inkább előjön az igazi természete. És ha nem történt valódi újjászületés az életében, ha nem igaz, hogy él benne Krisztus, akkor egy vallásos ember még kiállhatatlanabb öregasszony meg öregember lesz, mint egy hitetlen. De, ha valóban él benne a Krisztus, akkor egyre inkább meglátszik ez is. A mi külső emberünk megromlik, s ahogy a régi természetünk, vagy a külsőnk, a testünk gyengül, annál valóságosabban meglátszik, ami benne van.
Pál írja Korinthusba: „A mi kincsünk cserépedényekben van.” Ez a cserépedény repedezik, és a végén összetörik. Minél megviseltebbé válik, annál jobban meglátszik, hogy mi van benne. Krisztus van-e benne és akkor még jobban ragyog a kincs; vagy önmagával volt tele valaki (ez a legszörnyűbb tartalom), vagy üres volt, és az is meglátszik, amikor szétesik, vagy megrepedezik a cserépedény.
Olyan különös tapasztalat az, amikor már értelmileg is gyengülő hívő idős emberekkel beszélgetek. Elkezdünk beszélgetni, és az nehezen megy. Ez se, az se jut eszébe. A végén mosolyog és legyint, hogy nem lehet vele már beszélgetni sem. Elkezdünk imádkozni, s egyszerre tiszta, kerek mondatok jönnek egymás után, és az van bennem: Uram, bár én is tudnék ilyen mélyen, ilyen gyermeki hittel imádkozni. Mert ott a Lélek szólal meg. A Lélek imádkozik benne. És a Lélek nem öregszik meg. A mi külső emberünk megromlik — írja az apostol a korinthusiaknak —, de a belső emberünk megújul napról napra, ha van.
Ezt szeretném most kérdezni: van-e neked belső embered? Vagy csak te élsz? Vallásosan vagy nem vallásosan, ahogy éppen sikerül. Hívő a maga módján — szokták mondani. Él benned a Krisztus, vagy nem él benned? Ha él, akkor egy cseppet se foglalkoztasson mi lesz, ha meghalsz. Ez el van intézve. Életem ideje kezedben van. Atyám, a kezedbe tettem az életemet. És akkor foglalkozzunk azzal, amihez még van erőnk.
Mert ez is olyan nagy kegyelem, hogy Isten senkitől nem kíván többet, mint amennyi ereje még van. Ha ereje teljében van, akkor azzal végezze az Istentől kapott küldetést, Isten dicsőségére. Ha meg fogyóban van az erő, vagy már alig van, akkor azzal végezze, de ugyanazt, és ugyan úgy az Isten dicsőségére. Az ilyen embereknek van nagy békességük és reménységük. Erre értettem azt, ami félreérthető egyébként, hogy ezek az emberek tudnak nyugodtan, sőt derűsen gondolkozni az élet és a halál kérdéseiről.
Az, hogy derűsen, nem azt jelenti, hogy viccelődve, meg komolytalanul. Az élet kérdéseiről sem szabad komolytalanul gondolkozni. De felszabadultan, ahogy egyik szép énekünkben van: „Elválni kedvesinktől fájdalmas és nehéz, de szívem szent reménnyel a jövendőbe néz.” Mert nekünk van jövendőnk, és tudjuk, hogy mi az a jövendő. Sőt tudjuk, hogy ki az a jövendő. Az a Jézus, akivel már itt járjuk a sokszor rögös földi utat, aki visz minket győzelemről győzelemre, és aki megígérte az Ő dicsőségét nekünk.

Két banális igazságról nem volna szabad elfeledkeznünk:

az egyik, hogy egyszer mindnyájan meghalunk,
a másik, hogy egyikünk sem tudja, mikor.

Éppen ezért most kellene elrendezni ezt a kérdést. És akkor adja a szívünkbe Isten ezt a békességet, s megtanít örömmel végezni a küldetésünket, a tőle kapott feladatunkat, mindig annyi erővel, amennyit Ő éppen ad.

A Jézus Krisztusról szóló sorozatban ma arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mire mondott Jézus nemet. Mi volt az, amire semmiképpen nem lehetett Őt rábeszélni, amit a leghatározottabban visszautasított. Mik voltak azok a lehetőségek, amikkel soha, semmi körülmények között nem volt hajlandó élni. Alapvetően nem ez jellemezte Jézus szolgálatát, hogy nemet mondott dolgokra, sokkal inkább a pozitívum. Az egész élete, tanítása egyetlen nagy pozitívum volt.
Amikor Máté evangélista mindjárt az evangélium elején összefoglalja Jézusnak a munkáját, akkor ezt írja: „bejárta azokat a városokat tanítva hirdetvén az Isten országának evangéliumát és gyógyítva a nép között minden betegséget és minden erőtlenséget.” (Mt 4,23) Tanított, evangélizált és gyógyított. Csupa pozitív dolog. Személyes életét illetően is alapvetően igent mondott az Atya akaratára.
Egy alkalommal kifejezetten így fogalmazza meg: „Igen, Atyám.” (Mt 11,26). Ugyanakkor és éppen ezért mindig újra nemet mondott mindenre, ami Őt az Isten akaratának való engedelmességtől el akarta téríteni.
Azért szükséges nekünk arról beszélni, hogy mire mondott Jézus nemet, mert sok ember két véglet között hányódik. Vagy mindenre nemet mond, mint a kisgyerekek az első dackorszakukban szokták, vagy udvarias felnőttként mindenre igent mond, sokszor színlelt igent a látszatbékesség kedvéért. Az érett keresztyént az jellemzi, hogy vannak dolgok, amikre átgondolt, megalapozott, felelős igent mond, és vannak, amikre nemet. És tudja, hogy mire miért mond igent és nemet.
Az érett keresztyén nem dobzse hívő. Talán még emlékszünk történelmi tanulmányainkból, hogy 1490-ben Mátyás halála után a magyar urak kerestek egy gyenge embert, akit aztán sokféle feltétellel királlyá tettek, és Jagelló Ulászló ezek után kénytelen volt az uraknak mindenre bólogatni. Állandóan azt mondogatta: dobzse, dobzse — jól van, jól van.
Jézus nem ezt mondogatta, és nem erre ad nekünk példát. Ugyanakkor megtanít arra is, hogy legyenek határozott nemjeink. Ez sokaknak nehezükre esik.
Beszélgettünk egy kedves jegyespárral az esküvő előtt. Megbeszéltük a fogadalom szövegét is, egyebek között azt, hogy mit ért a Biblia hűségen. Mit jelent ez: holtomig, holtáig hűségesen kitartok mellette. A beszélgetés közben ezt találtam mondani: mert ugye, amikor erre a kedves kislányra igent mondott, akkor a világ összes többi nőjére nemet mondott. Felpattant a fiatalember és ezt kérdezte: „hogy érti ezt?” Elmondtam, hogy a Biblia mit ért ezen. Ebből egy nagyon jó beszélgetés alakult ki, de bevallotta, hogy ijesztően hatott rá, hogy ha egyre igent mond ilyen minőségben, hogy az a felesége lesz, akkor az összes többire nemet mondott, pedig ez magától értetődik, csak nem mindenkinek.
Jézus az Ő követőit erre is meg akarja tanítani. Átgondolt, visszavonhatatlan, egyértelmű igeneket mondani, és ugyanakkor ebből egyenesen következik, hogy ami ettől eltérítené az embert, arra meg ugyanilyen átgondolt, egy-értelmű, visszavonhatatlan nemet mondani. És ez megkönnyíti az ember döntéseit a hétköznapokban, amikor egymás után sorjáznak a döntéshelyzetek.
Elevenítsünk fel néhány jelenetet Jézus életéből az evangéliumok alapján, és aztán az utolsónál időzzünk egy kicsit szent áhítattal, mivel most a megterített úrasztalához is készülünk sokan.
Mindjárt nyilvános szolgálata elején megjelent az ördög és felhívta Jézus figyelmét arra, hogy neki van hatalma, hogy a követ kenyérré változtassa. Használja a hatalmát, segítsen magán, hiszen éhes. A böjt után van, egyék.
Utána a népszerűségére épített és azt mondta: ha látványosan leugrana a templom magas párkányáról, az angyalok úgy is megőrzik Őt a balesettől, de milyen népszerű lenne így az emberek előtt.
Ezek után pedig mindent felkínált Jézusnak, hogy imádja őt.
Feltűnő, hogy Jézus nem tárgyal az ördöggel. Nem vitatkozik, nem oktatja ki, nem utasítja rendre, nem tesz fel neki kérdéseket. Egyetlen, pontosan idézett bibliai igével visszautasítja az ajánlatait, és utána megy tovább az Atyának való engedelmeskedés útján. (Mt 4). Minden válasza minden jót akaró, „segíteni vágyó” ördögi ajánlatra, egyáltalán mindenre, ami az ördögtől jön, határozott nem.
Amikor az ötezer embert jól tartotta Jézus, utána királlyá akarják Őt tenni. Ilyen király kell mindenkinek, aki munka nélkül is kenyeret. Jézus természetesen nem engedi meg ezt. Átment közöttük és felment egyedül a hegyre. Ő ott mindig imádkozott.
Jézust nem kell királlyá tenni, mert Ő az. Csakhogy Ő egyelőre nem azért jött, hogy uralkodjék, „nem azért jött az Emberfia, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon, és adja az Ő életét váltságul sokakért.” És ettől eltéríteni akkor sem hagyja magát, ha az egész népe összefog ellene. Erre Ő újra és újra nemet mondott.
Egy alkalommal úton voltak és egy samáriai faluban esteledett rájuk. A falu lakói azonban nem adtak szállást nekik, mert Jeruzsálembe igyekeztek és ez ellen nekik vallási alapon voltak kifogásaik. A tanítványok ezt úgy akarják beállítani, mint Jézus elleni személyes sértést, és ezért tüzet akarnak kérni büntetésül a falu lakóira. Jézus azonban határozott nemet mond nekik, és ezt olvassuk: „Jézus ezt mondta: nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa azt.” (Lk 9,55-56).
Azok, akiket Jézus meggyógyított, szerettek volna vele maradni. Ő azonban többször azt mondta nekik: nem. Menjetek haza, és mondjátok el otthon, mit cselekedett veletek az Isten.
Ugyanilyen kedves, de határozott nemet mondott Péternek, aki a megdicsőülés hegyén be akart rendezkedni, külön kis lakosztályt építeni mindenkinek, aki éppen ott volt. Jézus szóra sem méltatja ezt az ostoba javaslatot, hanem példájával hozza tudtukra, hogy lent várja Őt és őket több segítségre szoruló ember, s várják a tehetetlenkedő tanítványok. Az ünnepi pillanatok után, amiket átéltek a hegyen a hitükben megerősödve le kell menni újra a völgybe, szolgálni.
Egy alkalommal Jakab és János édesanyja protekciót kért Jézustól. Azt kérte, hogy az Ő dicsőségében az ő két fia Jézus közvetlen közelében, mellette helyezkedhessék el. Jézus erre is nemet mondott. Egyrészt azért, mert megmondja ennek az asszonynak: nem tudod, mit kérsz, fogalmad sincs, hogy milyen szenvedéseken keresztül vezet az az út, amelyik abba a dicsőségbe érkezik meg. Csak a dicsőségben akarnak osztozni velem a te fiaid, a szenvedésben, amire nem is gondolnak, abban nem. Egyébként pedig rejtett hatalmi igény húzódik meg e mögött a látszólag ártatlan kérés mögött. De — és ez a leghangsúlyosabb Jézus szavaiban — tisztában volt azzal, hogy ki mire illetékes, és kinek mi a hatásköre. Ezt olvassuk a Bibliában: „Az én jobb és balkezem felől való ülést nem az én dolgom megadni.” És ami nem az Ő dolga volt, az nem csinálta. Akkor sem, ha egy aranyos édesanya fiai iránti megható szeretetből kéri. Ő mindig a küldőjére, az Atyára nézett. Mit bízott rá az Atya? Ezt nem. Akkor nem teszi, akkor sem, ha az önmagában talán nem lenne helytelen. (Mt 20,23).
Egy alkalommal két testvér szólította meg Jézust. Azt kérték tőle, hogy tegyen igazságot köztük, és ossza meg köztük a vagyont. Nekik is nemmel válaszolt. „Mester, mondd meg az én testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget. Jézus ezt mondta: ki tett engem köztetek bíróvá vagy osztóvá? Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az ember élete.” (Lk 12,13-15).
Megint az Atyára néz, hogy kivé tette Őt az Atya. Nem tette Őt bíróvá és osztóvá, akkor nem kezd bíráskodni és osztani. Ráadásul leleplezi azt az anyagias lelkületet is, ami a kérés mögött húzódik meg, és ezt követően mondja el a bolond gazdagról szóló példázatot.
A legkeményebb támadások azonban Jézust a kereszthalálát megelőző órákban érték. Az ördög még egy össztüzet zúdított rá. Még egyszer megpróbálta meghiúsítani Isten szabadító tervét, hogy Jézus haláláért mi Isten kegyelméből bocsánatot, üdvösséget és életet kapjunk. Jézus minden ezzel kapcsolatos kísértésre újra és újra nemet mondott. Különösen három ilyen „nem” szólal meg a kereszthalála előtti órákban.
Először is nemet mondott a saját félelmére. Nekünk fogalmunk sincs arról, milyen szenvedést jelenthetett Jézusnak az egész emberiség bűnei miatti ítéletet magára vállalni.
Ilyen istentelen mondatot is hallottam, hogy az Úr Jézus sem szenvedett annyit, mint amennyi szenvedésben nekem részem van. A teljes tudatlanság van e mögött. Sejtelmünk sincs arról, milyen ítélettel sújtotta az igaz Isten az Ő egyszülött Fiát, aki a mi helyünkre állt és elszenvedte a mi ítéletünket. Olvassuk az evangéliumokban, hogy amikor közvetlen közel került Jézus ennek a vállalásához, Ő maga is visszariadt ettől. Kér imasegítséget. Kéri a tanítványokat, a három legbizalmasabbat, hogy ha a többiek a jó vacsora után elalszanak is, ők virrasszanak vele és segítsenek imádkozni. Ők is elalszanak. Egyedül, teljesen egyedül marad Jézus ezzel a teherrel a vállán. De egyedül is imádkozik.
Hogy hangzott az első imádsága? „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, hogy ne kelljen kiinnom, mindazáltal nem úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”
Az imádság mindig őszinte. Természetesen Jézusé is. Ezzel a kéréssel kezdi, ha lehetséges, múljék el, mert rá gondolni is borzasztó. De abban a pillanatban elhangzik egy határozott nem a saját akaratára. Mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom. És elhangzik újra egy határozott igen az Atya akaratára: Hanem úgy, ahogy te.
Aztán másodszor is imádkozik, de akkor már másként kezdődik az imádság. Nem tudom, feltűnt-e? „Atyám, ha nem lehetséges, hogy elmúljék ez a pohár, legyen meg a te akaratod.”
Azt olvassuk, hogy harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal. Miért mondta el még egyszer, vagy harmadszor is ugyanazt? Mert egészen bizonyos akart lenni Ő is abban, hogy mire mondott nemet és mire mond újra és újra minden támadás és kísértés ellenére igent. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem úgy legyen minden, ahogy te akarod.
Aki ismeri azt, hogy mit jelent az imaharc, aki tusakodott már Isten előtt az Ő akaratának a felismeréséért, és azért, hogy kész legyen örömmel cselekedni azt, az egy kicsit beleérezhet Jézusnak ebbe a lelkületébe. De ebben a nagyon éles helyzetben, amikor még egyszer ki kellett mondani valamire az igent és valamire a nemet, Ő hűséges maradt, és ugyanarra mondott igent, amire addig, és ismét háromszor nemet mondott a saját akaratára, a saját félelmére, a saját visszariadására.
Ugyanezen az estén vagy másnap, Péter vissza akarja tartani Jézust a kínhaláltól, és egy szál karddal elkezdi Őt védeni azzal a csapattal szemben, amelyet kivezényeltek Jézus letartóztatására. Akkor mit mond Jézus Péternek? Itt is elhangzik egy nem. Tedd el azt a kardot. Vajon mit gondolsz, nem kérhetném az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál? De hogyan teljesednének be az írások, hogy ennek így kell lennie? Itt a légió szó szerepel. Egy légióban hatezer katona volt. Tizenkét légió hetvenkétezer. Azt mondja Jézus, hogy még ennél is több angyal áll készenlétben, hogy megjelenjen, és rendelkezésre álljanak. Egyetlen szavába kerülne a Megváltónak, hogy angyalok serege érkezzen az Ő szabadítására. De Ő nemet mond erre a lehetőségre, és újra igent mond arra, hogy minden úgy teljesedjék, ahogyan meg van írva. Mert rajtunk csak így lehet segíteni. (Mt 26,53).
Már a kereszten van, amikor gúnyolják Őt ott a nép vezetői is meg a járókelők: „Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk neki. Bízott az Istenben, mentse meg Őt, ha akarja, hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” Hát nem ez volt a cél, hogy higgyenek benne? Íme azt mondják: ha leszáll a keresztről, hisznek benne. Le tudott volna szállni Jézus? Egészen bizonyos. De Ő erre nemet mond.
Ő tudja, hogy ki sugallja ezt a mondatot azoknak, akik kimondják. Ő pedig az út elején is, út közben is, itt az út végén is újra és újra nemet mond mindenre, ami az ördögtől származik. Még ha ilyen vallásos mezbe van csomagolva, hogy akkor majd hiszünk neked, akkor is. Mert Ő engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig. Mert Ő igent mondott az Isten akaratára, és ezért újra és újra nemet mondott mindenre, ami az Isten akaratának való engedelmességtől el akarta téríteni. Mert Ő igent mondott mireánk, és ezért mindenre kész volt. Mert Ő az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűnét. Mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. Mert egyedül Ő volt képes arra, hogy egyetlen áldozatával örökre tökéletesekké tegye a megszentelteket. Mert ez engedelmesség és akarat által szenteltettünk meg egyszer és mindenkorra a Jézus Krisztus testének feláldozása által (Zsid 10,10). (Könyv nélkül megtanulandó és a szívünkbe vésendő.)
Ezért volt Ő mindhalálig engedelmes és ezért vállalta a kereszthalált. Amikor szolgálata elején Názáretben meg akarták ölni, akkor arra nemet mondott, mert annak még nem volt ott az ideje. Most azonban önként megy a keresztre. Miattunk, helyettünk és érettünk. Mert Jézus Krisztus igent mondott ránk, és ezért nemet mondott mindenre, ami ebben megakadályozta volna.
Erre adott példát nekünk, bárcsak mi is így tudnánk egyértelmű és visszavonhatatlan igent mondani neki, és utána Ő segít majd győzelemre, hogy nemet mondjunk mindarra, ami tőle eltávolítania. Nemet mondjunk mindenre, ami az ördögtől jön, mert ma is jön onnan sok minden, minden babonaság, okkult kísérletezés. Nemet mondjunk a magunk hiúságára, büszkeségére, kényelemszeretetére, önzésére, hatalmi igényeire, a versengésre való készségére, a bennünk lapuló bosszúvágyra, anyagiasságra, önféltésre, a többiekkel szembeni közönyre, hiszen ezekről hallottunk itt, ezekre mondott Jézus nemet. És mi is mondhatunk nemet, és Ő elsegít minket győzelmes életre.
Nem azért, mintha kiválóbbak lennénk az átlagnál, hanem azért, amit Pál apostol a Filippi levélben olyan szépen ír (ez a szójáték nem jön ki a magyar fordításban). Azt mondja: nem mondom, hogy már elértem vagy hogy tökéletes volnék, de egyet cselekszem, ami hátam mögött van, elfelejtve, ami előttem van nekidőlve célegyenest igyekszem előre a Jézus Krisztusban megkapható jutalomra, amiért meg is ragadott engem a Krisztus. Az elején meg a végén ennek a szakasznak ugyanaz a görög szó van: nem mondom, hogy már fogom a győzelmi koszorút, de Krisztus már fog engem. És ez a biztosíték arra, hogy végigmegyek ezen az úton és megfogom majd a számomra elkészített győzelmi koszorút.
Lehet győzelmes életet élni, de nem dobzse módra. Meg nem úgy, hogy hogyan gondolja azt valaki, ha igent mondok egy valamire, nemet más valamire, hanem úgy, hogy megharcolja az ember, hogy kinek a szavára mond igent ma is, holnap is, holnapután is. Mert Isten igazmondó és egyedül Ő szeret engem érdek nélkül, és éppen ezért minden másra nemet mondok ma is, holnap is, jövőre is, ha még élek, ami engem az élő Istentől el akar szakítani.
Isten adjon győzelmet nekünk ebben a harcban.

A vége felé tartunk Sámuel első könyvének, amelyik lényegében Dávid életének első felét írja le részleteiben. Tudjuk a Római levélből, hogy amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg. Éppen ezért ebből a viszonylag jól ismert történetből is néhány fontos tanítást próbáljunk a magunk számára leszűrni.
Még mindig tart az az áldatlan állapot, hogy Saul király üldözi Dávidot, mert tudja, hogy Isten Dávidot választotta utódául, sőt már fel is kente királlyá Sámuel próféta a fiatal Dávidot. Saul azonban olyan betegesen féltékeny, hogy nem tudja abbahagyni ezt az üldözést. Milyen szép lenne, ha magától félreállna! Ha azt mondaná: mindezt tudom, az Úr megmondta, hogy véget vetett uralkodásomnak. Megérdemlem. Elrontottam sok mindent.
Vagy ha megbánná azt, amit elrontott és őszinte bűnbánattal odaborulna Isten elé és azt mondaná: ha az Úr így döntött, hogy Dávid az utódom, akkor átadom neki a hatalmat. De az ilyen Saulok képtelenek erre. Képtelenek magukat megalázni Isten előtt, és képtelenek tudomásul venni Isten döntéseit és a maguk cselekedeteit ahhoz igazítani.
Tovább folyik az üldözés. Szerencsétlen Dávidnak már elege van belőle. Valóban: „Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában”. Egyik barlangba be, a másikból ki, egyik erdőbe be, a másikból ki menekül Saul elől. Ráadásul még a nép közül sem számíthat mindenkinek a jóindulatára.
Ezzel kezdődik a mai fejezetünk: feljelentették Saulnál Dávidot. Az egyik néptörzs megsúgja Saulnak, hogy ott rejtőzik, ott bujdosik Dávid az ő területükön. Erre Saul, mint akinek nincs fontosabb dolga, háromezer válogatott vitézzel elindul, hogy Dávidot elfogja. Milyen szánalmas dolog ez! Egy nép meg a király, egy uralkodó, akinek kormányoznia kellene, a népet védeni az ellenségtől, mert a filiszteusok állandóan támadták őket, a nép jólétén törni a fejét, vagy ha van valamicske Istenfélelem még benne, imádkozni, meg Isten előtt felelősen gondolkozni. Ehelyett háromezer embert mozgósít egy olyan ellen, aki a legtöbb jót tette az utóbbi években az országgal, mert a filiszteusokkal szemben Dávid sok győzelmet harcolt ki.
Felvonul tehát Izráel királya háromezer vitéz élén Dávid ellen — ez ennek a fejezetnek az első mondata. És a fejezet utolsó mondata „elment Dávid a maga útjára, Saul pedig visszatért a maga lakóhelyére.” A háromezer vitéz dolgavégezetlenül visszavonul.
Mi lehetett ennek az oka? Hogy tud egy valaki háromezret megfordítani, megfutamítani?
Nagy dérrel-dúrral felvonul Saul, és szép csendesen visszavonul a végén. Nem volt vérontás, és mégis nagy győzelem született. Dávid egyedül legyőzte Sault és háromezer katonáját. Mi történt itt, és hogy történhetett? Erről szeretnék most beszélni.
Az egész történet azt szemlélteti, hogy milyen az a hívő ember, aki szoros közösségben él Istennel. Mi jellemezte Dávidot?
A maga nagyon mostoha körülményei között üldöztetve, elhagyatva, besúgóktól, feljelentőktől körülvéve, kiszolgáltatottan, étlen szomjan, fegyvertelenül azzal a bizonytalansággal, hogy ki tudja meddig tart ez még, ő van az egyik oldalon, a másik oldalon ott van egy kisebb hadsereg, mögötte a gyűlölet, féltékenység, haditerv. El kell kapni, meg kell ölni Dávidot. Végül mindez az indulat meghiúsul, visszavonulnak a katonák, és ebből a csatából Dávid kerül ki győztesen.
Az volt az ő titka, hogy mindig kizárólag Istenre volt tekintettel. Senki és semmi nem érdekelte a döntéseinél, mindig az volt neki fontos: mit mond neki az Úr. Ebben a helyzetben mi Isten akarata? A legjobb barátja tanácsolhatott neki valamit, azt mondta: ez más, téged szeretlek, de nem teszem, amit mondsz, mert az Úr mást mond. Mindig az Úrra nézett.
Talán feltűnt, hogy volt egy szakasz ebben, ahol minden mondatban előfordult: az Úr. Az Úrra nézett, az Urat kérdezte, az Úrhoz imádkozott. Egyedül az élő Istenre volt tekintettel. Valami történt, mintegy fölnézett: mit szól ehhez az én Uram, és akkor azt teszem. Na de ez most nem jó neked, Dávid. Valami mást kellene. Okosabbat, ravaszabbat, cselesebbet. Nem kellene most még cselekedni, még várjunk. Ő csak mosolyog, és azt mondja: amit az Úr mond… És amikor Ő szabja meg az idejét valaminek. És amilyen eszközöket Ő a kezembe ad. Semmilyen más eszközt nem hajlandó használni.
Isten azokat, akiket megajándékozott a benne való hittel, ebben a vele való közösségben akarja naponta erősíteni. Hívő életet élni ezt jelenti, hogy az élő Úrral — ez a kifejezés itt többször előfordul — valóságos közösségben élni. Ez működő közösség. Ővele állandó párbeszédben maradni azzal a permanens, folyamatos készséggel, hogy kész vagyok engedelmeskedni neki, mondjon akárki akármit. Nekem Ő az Uram. Ez nem valami üres szólam, hanem ez hitvallás. Az élő Úrra mondom — mondja itt Dávid. Ő az élő Isten jelenlétében él. Isten számára a legfőbb tekintély, aki a leghétköznapibb dolgokban is megszabja, hogy mit tegyen. Ő akkor is azt teszi, ha ellene mond a szokás, ellene mond a józan ész, ellene mond a maga kényelme, a benne való szorongás, félelem. Minden ellene mondhat, ő akkor is azt teszi, amit Isten akarataként felismert. Ez nem görcsös erőlködés, hanem ez az életstílusa. Így gondolkodik és így él, ebből nem lehet kizökkenteni még akkor sem, ha ennyire összefog ellene minden, mint itt, ebben a különös jelenetben.
Miről van itt szó ebben a különös jelenetben? Értesül Dávid is arról, hogy Saul felvonult ellene ismételten. Az, hogy Dávidnak ilyen szoros hitbeli közössége volt Istennel nem azt jelentette, hogy a fellegekben járt. Azt olvastuk: elküldte a barátait, hogy derítsék fel pontosan, hol vannak Saulék, hányan vannak, hogy mozog az ellenség tábora, mire lehet számítani, hogyan tudnak védekezni ellene. Azért mert valaki hívő ember, nem ejtették a fejére. Nem azt jelenti, hogy nem számol ennek a világnak a reális dolgaival. Csakhogy az egész világnak a realitását komolyan veszi, és ebben benne van az egész világot teremtő mindenható Isten is. Sokkal többet lát a hívő, mint a nem hívő, mert a láthatatlanokkal is számol. Számol Istennel és számít rá. Ezt jelenti hinni.
Ugyanakkor itt mozog a földön, két lábbal itt áll. Tájékozódik, és amikor meghallotta Dávid, hogy mi a helyzet, egy különös gondolata támad. Mégpedig az, hogy újabb bizonyságát szeretné adni ennek a gonosz Saulnak arról, hogy ő nem ellensége. Nem kell tőle félni. Egyszer már bebizonyította ezt — néhány fejezettel előbb olvastuk ezt —, és most újra szeretné erről meggyőzni Sault, hogy nem kell félnie tőle. Furcsa gondolata támadt Dávidnak: éjszaka beszökik Saul táborába, elhoz valamint onnan az ő holmija közül, hogy bizonyíthassa neki: ott jártam, de nem bántottalak. Itt van az a tárgy a kezemben, ez a bizonyíték. Nem kell tőlem félned.
Ez a bizonyos Abisaj, aki valószínűleg unokaöccse volt Dávidnak, a nővérének a fia, vállalkozik arra, hogy elmegy vele.
Koncentrikus körben táboroztak abban az időben a katonák. Azt olvastuk: szekértábor volt kívül, aztán a harcosok, a tisztek, a középen a vezér, Abnér, akinek az volt az elsőszámú feladata, hogy a király testőreként őrizze testi épségét. Ő azonban az igazak álmát alussza. Mellette Saul alszik mélyen.
És akkor mit mond Abisaj Dávidnak? Azt mondja: Ez Istentől elkészített helyzet. Itt van a te ellenséged, az én kezemben itt van a dárdám. Egyetlen mozdulattal a földhöz szögezem. Nem kell még egyszer szúrni. És meg van oldva a helyzet. Nem kell többé bujdosnunk, menekülnünk. Nem kell félni senkitől. Egyébként is erre vár az egész nép, hogy megszabaduljunk ettől a Saultól, aki egyik bajból a másikba viszi a népet. Te is erre vársz, mert Isten megígérte, hogy király leszel. Mindenki örülni fog. Ilyen elkészített helyzetet csak Isten tud teremteni.
Erre mit mond Dávid? Azt mondja: nem. Másodszor is nem. És megindokolja, miért nem. Miért nem? Néhány fontos szempontot említ itt.
1. Dávid azonban így felelt Absíjnak: „Ne pusztítsd el, mert ki emelhet büntetlenül kezet az Úr fölkentjére?!”
Azt mondja Abisaj Dávidnak: itt alszik a te ellenséged. Mire Dávid: itt alszik az Isten fölkentje.
Sault Isten választotta ki királynak, És Saul sokáig Isten akarata szerint uralkodott. De most már nem aszerint uralkodik! Most már egyik bajt a másik után hozza a nép nyakára. Már rég hátat fordított Istennek, már ő istenkedik. Életében emlékművet állított magának. Még a diktátorok közül is kevesen tették ezt meg. Legyen vége ennek! — így Abisaj. Dávid azonban azt mondja: nem. Ő így, gonosz állapotában is az Isten fölkentje.
Dávid a gonosz Saul mögött is azt az Istent veszi komolyan, aki eredetileg királlyá tette Sault. Egyedül az Úr tudja, hogy miért tette Sault királlyá. Egyedül az Úr tudja, hogy miért tartja még mindig életben. Ez nem Dávid hatásköre. Ő nem nyúl egy ujjal sem ahhoz, aki az Isten fölkent királya. Itt nem lehet most ideologizálni, hogy mennyi rosszat cselekedett, meg hogyan vár a tömeg arra, hogy megszabaduljanak tőle. Itt a tényeket kell nézni, mondja Dávid. Rövidre kell zárni a dolgot, s nem kell spekulálni. Az Isten fölkent királya, ezért nem nyulunk hozzá. Az mind igaz, hogy ilyen gonosz, meg olyan gonosz, de ez nem az Istentől elkészített helyzet itt, Abisaj. Tedd a hátad mögé a dárdádat, nem szúrunk agyon senkit, mert következmények nélkül nem lehet az Isten fölkentje ellen vétkezni.
Megkérdezem: ott van-e bennünk az a készség, hogy kivétel nélkül mindenkire úgy nézünk, hogy ő is az Isten teremtménye? Ő is ember. Na de gonosz ember, és mennyit ártott nekünk! Ez az egyik része, de nem változtat azon, hogy ő is az Isten teremtménye. Nem biztos, hogy Isten gyermeke, azt tudjuk, mást jelent. Ezzel a tisztelettel nézni egymásra.
Mint aki sok családban meg kellett, és meg kell, forduljak, az életkor két végén levőket nézem mindig a legnagyobb szeretettel és együttérzéssel. A kicsi gyerekeket, meg az öregeket. Olyan sokszor őket nem veszik emberszámba. Mert ő még olyan kicsi. De attól ugyanolyan ember, mint mi vagyunk. Még nem nőtt meg kétméteresre, majd megnő, de ugyanolyan teremtménye Istennek. És ugyanúgy nem gúnyolom ki, nem nevetem ki. A kis titkait, amiket reám bízott, nem pletykálom el a szomszédasszonynak, hogy nagyot nevessünk rajta, ő meg ott van és hűledezik. Aztán majd öt év múlva nem nekünk fogja elmondani titkait, hanem másnak. Ugyanolyan ember, mintha húsz vagy negyven évvel idősebb lenne.
És ugyanígy az idősek is, ha lehet még inkább. Mert már a papa nem is hallja, meg nem emlékszik rá, meg összekeveri. Akkor annál inkább kell szeretni. Annál gyöngédebben komolyan vesszük, hogy ő is ember. Ráadásul ő többször használta a kezét nehéz munkára, mint a fiatalabbak. S amink van, annak egy részét neki köszönhetjük. De ettől függetlenül, ő úgy ahogy van, a maga elesettségében, ugyanolyan ember, mint a másik. És ha naponta borsot tör az orrom alá, akkor is.
Ha akárhányszor Saul, akkor is az Isten fölkentje. Ettől Dávid nem tágít. Ez nagyon sajátos szemléletet, sőt lelkületet tükröz.
Ahogy Jézus nézett mindazokra, akikkel találkozott. A házasságtörőre, a rómaiakkal kollaboráló vámszedőre, Zákeusra, akinek a bőre alatt is lopott pénz volt, meg a sokszoros bűnösre, és nem tett különbséget. Mindenki azt kapta tőle, amire az illetőnek szüksége volt. Ő meg adta, és adta.
Aki egy kicsit is ismeri azt a kort, és elolvassa a János 4. részből a samáriai asszony történetét, az elképed azon, hogy Jézus hogyan beszélt egy nővel. Abban az időben szóba sem álltak egy nővel, egy ilyen nővel meg, aki a hatodik férfit koptatta, végképp nem. Mindenkinek megvolt a véleménye róla, és Jézus milyen tisztelettel beszél vele. Az mindig a megtisztelés volt, ha kértek valakitől valamit. Jézus ezzel kezdi: adj innom! El is csodálkozik az asszony: Hogyan kérhetsz tőlem, amikor asszony is vagyok, meg samáriai vagyok? Akkor arról még nem beszélt, hány férje van.
Ez a jézusi lelkület bárcsak a mienk lenne! Amiből valami kicsi itt az ószövetségi Dávidban már megjelenik.
2. A másik szempontja az volt Dávidnak: nem kapkodunk. Abisaj azt javasolja, hogy egy kicsit hozzuk előbbre a dolgokat. Előbb-utóbb úgyis meg fog halni Saul, most egy kicsit besegítünk ebbe. Isten azt mondta, hogy te leszel az ő utóda, akkor hozzuk előbbre a trónra lépésedet. Itt van a dárda, földhöz szögezem.
És mit mond Dávid? Szó sem lehet róla! Mintha fölnézne itt egy órára, Isten órájára és látja: még nincs ott a mutató. „Majd az Úr megveri őt, amikor eljön az ő ideje. Vagy úgy, hogy eljön a halála napja, vagy úgy, hogy egy harcban vész el” vagy valahogy másként. Nem piszkáljuk a mutatókat. Abisaj azt akarja, hogy hozzuk előbbre, előbb-utóbb úgy is odaér, mi besegítünk Istennek. Dávid: nem segítünk be. Az Úr cselekszik, ahogyan és amikor akar. Pedig Dávidnak már nagyon elege volt ebből a bujdosásból. Szerette volna, hogy vége legyen, de nem „segít be” Istennek, mert azzal csak ártana az ügynek.
Emlékszünk Ábrahám esetére. Ott is egy kicsit előbbre akarták hozni. Ha nem lesz gyerek úgy, legyen gyerek emígy. Hol van az a Hágár? Mindenki így csinálja. Akkor tényleg ez szokás volt. És mennyi baj lett belőle. Dávid azonban nem akar magának bajt azzal, hogy belenyúl Isten munkájába. Isten nem szorul arra, hogy ő okvetetlenkedjék, fontoskodjék. Majd eljön mindennek az ideje.
Van olyan, hogy nagyon szeretne már az ember a végére jutni valami rossznak. Egészen világos, hogy mi Isten terve, és hogy az meg fog valósulni. Akkor is az a feladatunk, hogy várni, tűrni, ha kell amiatt, hogy késik a megoldás, szenvedni, de kivárni az Istentől rendelt időt. Soha nincs áldás azon, amikor valaki kinyújtja a kezét, és Isten helyett akar intézkedni.
Látom azokat a fiatalokat, akik nagyon szeretnének már találni maguknak társat. Erre többféleképpen lehet várni. Aki elveszíti az Istenben való bizalmát és hitét, elkezdi kelletni magát, kiteszi a portékát a kirakatba, és árulni kezdi magát, annak mindig szörnyű következményei lesznek. Ha nem is azonnal, később biztos. Előre lehet sajnálni az ilyeneket. Majd én elintézem, mert úgy látszik, az Isten késik, vagy nem ért hozzá, vagy elfeledkezett rólam. Nem feledkezett el. Dávid egészen bizonyos abban, hogy mindennek rendelt ideje van.
3. A harmadik, amit Abisajnak mond: egyáltalán hogyan jut ilyen eszedbe, hogy te akarsz itt végrehajtani valami ítéletet? Az Úr az igaz bíró! Ez nem a te hatásköröd, és nem is az enyém. „Majd az Úr megveri őt” — mondja.
Van igazságszolgáltatás és Isten igaz bíró. Csak Ő néha sokáig vár az ítélet végrehajtásával. Egyebek között azért is, hogy a bűnös megtérjen az ő útjáról, és ne kelljen végrehajtania az ítéletet. Erre nézve sok igét olvasunk a Bibliában. Istennek van ideje, és van hatalma, hogy kivárja, amíg eljön az ítéletnek az ideje. Fontos, hogy mi se legyünk türelmetlenek. Azt mondja az Úr: enyém a bosszúállás, én megfizetek. Egy másik helyen: magatokért bosszút ne álljatok. Dávid ezt komolyan veszi és ezért beszéli le Abisajt erről a bosszúról.
Az Lámeknek a természete volt, hogy önkényesen bosszút állt, és amikor hazament, elújságolta feleségeinek: Ifjat öltem, mert megütött, embert öltem, mert megsebzett. Ő megütött, én meg agyonütöttem. És ezzel még dicsekszik is. A Dávid-féle emberek így szólnak: ha megütnek, én akkor sem ütöm meg, és főleg nem ütöm agyon. Azért nem ütök vissza, mert óhatatlanul nagyobbat ütnék, mint amekkorát kaptam. Ezért jött az a szabály az Ószövetségben, hogy fogat fogért, és egy fogért nem kettőt verünk ki. Dávid szerint pedig: legjobb, ha egyáltalán nem ütünk vissza.
És Jézus mit mondott? Ő azt mondta, hogy a gonoszt jóval győzd meg. Ő szenvedvén nem fenyegetőzött, és szidalmaztatván viszont nem szidalmazott, hanem hagyta az igazságosan ítélőre. Dávidban ilyen jézusi indulat mozdul meg.
Az előző fejezetben tegnap olvastuk Nábál történetét. Ott többször ismétlődik ez a kifejezés: Dávid nem akar maga segíteni önmagán. Az Istenben bízó embert ez jellemzi. Az ügyemet egészen Őreá bíztam. Ez nem valami tutyimutyi passzivitást jelent, hogy akkor semmit sem teszek, majd mindent Ő végez el. Nem! Azt én végzem el, amit Ő reám bíz. Ami viszont az Ő hatásköre, abba nem kotnyeleskedem bele, hanem hagyom az igazán ítélőre.
Dávidnak ilyen szempontjai voltak. Talán feltűnt a történet olvasása közben, hogy milyen nagy nyomás nehezedett rá. Egyáltalán nem volt könnyű ragaszkodnia hitbeli meggyőződéséhez. Rajta volt már régóta az a nyomás, hogy a nép várta tőle, hogy oldja már meg ezt az áldatlan helyzetet. Ezt neki kell megoldania, mert ő az Istentől kiválasztott király. Ott van mellette egy bajtárs. Egyetlen egy bajtársa van, és még ez is az ellenkezőjét tanácsolja annak, mint ami az Isten megértett akarata volt. Az egyetlen kísérője a kísértője is lesz. És milyen vallásosan magyaráz. Isten adta kezedbe ellenségedet. Itt a dárdám, s majd én elintézem… Mit? Amit az Istennek kell elintéznie? Ez nem tűnik fel az Abisajoknak. Erre csak a Dávidoknak van fülük, hogy azonnal észrevegyék, hogy itt a buktató. Te az Isten helyére akarsz állni. Én meg nem. Én a magam helyén akarok maradni, mert Isten is a helyén van, és majd Ő elvégzi azt, amit akar. Abisaj fel van háborodva. Nem mondja itt, de a sorok között olvashatjuk: ne csináld már! Ne nevettesd ki magadat! Ne tégy engem is gúny tárgyává! Nem egy korsóért jöttünk ide! Miért jöttünk ide? Van nekünk korsónk otthon. Most el kell vinni innen a korsót, ez a feladat? Mindenképpen a fegyverrel szeretnék valamit csinálni.
Itt juthat eszünkbe a korinthusi levélből az a mondat: „a mi fegyvereink nem testiek, hanem erősek az Istennek erősségek lerontására.” Dávid fegyverei nem testiek. A másik handabandázik a megszokott fegyverekkel, Dávid meg azt mondja: az Úr vívja ezt a harcot. Mi csak annyit tehetünk, amennyit Ő mond és enged nekünk.
Mi védi meg Dávidot?
A nagy nyomás ránehezedik. Erős a kísértés. És mit tesz a kísértés közepén? Azt, amit Jézus tanácsolt tanítványainak a Gecsemáné-kertben. „Legyetek éberek és imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésbe, mert lehet, hogy a lélek kész, de a test erőtlen.” (Mt 26,41). Megint egy újszövetségi ige, amit egy ószövetségi hívő tudatlanul is gyakorol. Dávid éber, figyel arra, hogy mit tanácsol a jó barátja, de akármilyen jó barát, nem teszi, ha mást mond, mint ami Isten akarata; és imádkozik. Itt van egy egymondatos imádság. Szinte felkiált Istenhez. „Az Úr őrizzen meg attól, hogy kezet emeljek az Ő fölkentjére!”. Két kézzel kapaszkodik, mert nagyon nagy a centrifugális erő, amelyik őt ki akarja dobni az Istennel való közösségből.
Nem tudom, ki volt a testvérek közül olyan éles kísértéshelyzetben, amikor eszébe jutott ez a megoldás, és kiáltott és kapaszkodott. Ilyenkor életfontosságú a hívő számára, hogy kapaszkodjék Jézusba. Kapaszkodjék az igébe, ami meg van írva — Jézus is a kísértések idején mondta ezt mindig: meg van írva… —, és ragaszkodjék ahhoz, amit már hittel igaznak ismert fel. Mondhat aki amit akar. Most nem érünk rá elmélkedni, vitatkozni, most ragaszkodom ahhoz, amit igaznak ismertem fel. Mondják, hogy korlátolt meg szűklátókörű vagyok, de én meg akarok maradni az én Uram mellett. Életben akarok maradni ebben az éles helyzetben is.
Dávid életében egyébként többször volt erre példa, és ezek a példák világítanak a számunkra is. Nem tutyimutyi módon beletörődni, hogy erős a kísértés, én meg gyönge vagyok… Utána vádolni másokat, mentegetni magunkat, magyarázni a bizonyítványunkat, hanem kiáltani és kapaszkodni. Legyetek éberek — mondja Jézus. Ismerjétek fel, hogy az hazugság. Nem igaz, hogy Istentől elkészített helyzet. Nem nekem kell földhöz szögeznem Sault. Ha érzitek az erőtlenségeteket, kiáltsatok! Az Úr legyen irgalmas nekem és őrizzen meg, hogy ilyet cselekedjem! És az Úr megőrzi az ilyeneket attól, hogy engedetlenekké váljanak, ha saját szíve mást mond az embernek, ha az egész környezete mást mond, akkor is.
Olyan szemléletesen lehet látni a cselekvő Istent és az Ő hatalmát ebben az egyszerű megállapításban is, hogy az egész tábor aludt, senki nem vett észre semmit, senki nem ébredt fel, mert az Úr mély álmot bocsátott rájuk.
Ez azért egészen abnormális dolog, hogy senki nem ébredt fel, legfőképpen az az Abnér, akit azért „fizettek”, hogy őrizze a királyt. Ott durmol mellette. Alszik mindenki mélyen, mert Isten itt egy újabb szép illusztrációt akart adni ennek a szerencsétlen Saulnak, meg a hívő-hitetlen népnek arról, hogy van ilyen Dávid-féle gondolkozás is. Meg arról, hogy kicsoda az az Isten, akinek mindenre van hatalma.
Azzal szeretném befejezni, hogy Dávid utána visszaadta a dárdáját Saulnak. Tisztes távolba elmentek, onnan kiabált, felébredtek, és valaki elment, mert a király dárdája az mintegy a király jogara is volt. A hatalom gyakorlásának a szimbóluma volt a dárda. Dávid nem akarta magához ragadni a hatalmat. Majd, ha az Úr a kezébe adja, akkor igen. Ő csak meg akarta mutatni, hogy nem kell tőle félnie Saulnak. Visszaadja a dárdáját. Saul meg visszaveszi, és úgy tesz egy ideig, mintha uralkodna. Pedig nem tud már uralkodni magán sem, a népen sem. Elszakadt Istentől régen.
A következő fejezetekből kiderül, hogy ezzel, hogy nem szögezték Sault ott a földhöz, Isten adott neki még egy esélyt. Egy kicsit meghosszabbította az életét. Isten elvetette Sault mint királyt, de nem vetette el mint embert. Dávidnak ez a jósága, ezen keresztül az Isten szeretete, hogy a kegyelmi időt meghosszabbította neki, megtérésre indíthatta volna. Saul azonban annyira megkeményedett már, nem élt ezzel a lehetőséggel.
Jó lenne minden napunkra így nézni, hogy Isten adott nekem még időt. Miből kell megtérnem, miben lehet megerősödnöm? Mi az a feladat, amit Ő bízott rám? Mi az a csoda, amit Ő akar mutatni ma? És minden napot ilyen kegyelmi időnek, ajándéknak tekinteni, és arra használni, amire Ő adta. Ezt pedig jegyezzük meg nagyon, hogy a mi vitézkedéseink fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek erősségek lerontására. Nekünk lelki fegyverekkel és lelki módon kell harcolnunk. (2Kor 10,3-4; Ef 6,10-20).

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, ma elsősorban a konfirmációi fogadalomtételükre készülő testvéreinket. Köszöntöm szeretteiket, barátaikat, vendégeinket. A gyülekezet életében ez az alkalom mindig kiemelten ünnep, mert egybeesik a család öröme és a gyülekezet öröme. Tudatos célunk, hogy a gyülekezet egyre inkább családdá váljék, a keresztyén családok pedig egyre inkább mini gyülekezetekként funkcionáljanak, ahol egészen természetes módon hangzik az imádság, Isten igéje és az Istent dicsőítő ének.

* * *

A felolvasott ige egy sportversenyre hív meg bennünket. Mégpedig nem nézőnek, hanem versenyzőnek. Mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy erre a versenyre benevezzen és dobogós helyezést érjen el. A Krisztus-követést, az igazi keresztyén életet a Szentírás gyakran hasonlítja a futáshoz. Aki Jézus Krisztust elkezdi követni, az nem sétaútra indul, nem is őgyeleg a nagyvilágban, de nem is össze-vissza futkározik, hanem fut.
Mi jellemzi a futót? Az, hogy valahova meg akar érkezni, mégpedig tudja, hova. Ismeri a célt, ami szüntelenül a szeme előtt lebeg, és mindenképpen el akarja érni. Ezért vállalja a futással együtt járó kellemetlenségeket is. Olyan fontos neki a cél, hogy szívesen hoz áldozatot azért, hogy oda beérkezzék. Ezért rendel alá mindent ennek a futásnak. Ez ad értelmet az életének. Aki előtt határozott cél lebeg, ahova meg akar érkezni, annak az embernek értelmes élete van. Ezért látja értelmét bármiről lemondani is a megérkezés érdekében. Be akar futni a célba.
Mi a cél?
A Biblia arra tanít minket, hogy ez a bizonyos cél egy élő személy, maga Jézus Krisztus. A keresztyén ember Krisztust akarja egyre jobban megismerni, mert tudja, hogy a vele való közösségben kapja vissza mindazt, amit elveszítettünk, amikor Isten ellen fellázadtunk. A Krisztussal való közösség adja vissza azt, amit Baranyi Ferenc így fogalmazott: „Mi életté tenné a létet.”
Mert Jézus nélkül maradt nekünk a puszta lét. Sokszor mi magunk is keserű legyintés kíséretében azt mondjuk: nem élet ez. Nem vesszük komolyan, hogy milyen igazat mondunk. Ugyan így nem veszik komolyan sokan azt, hogy amit Jézus mond, az is igaz: „Én vagyok az élet…” Aki vele kapcsolatba kerül, az kap vissza mindent, ami nélkül szűkölködünk. Azt a biztonságot, azt a bőséget, azt a békességet, azt a boldogságot, amire Isten az embert teremtette. Értelmes élete annak lesz, aki Jézussal közösségre jut. Az értelmes ember pedig értelmes életet szeretne élni.
Éppen ezért az első kérdés az, hogy akarunk-e egyáltalán a szó ilyen értelmében futni? Van-e a szemünk előtt határozott, világos cél, amit mindenképpen el akarunk érni, és esetleg az a cél egybeesik-e ezzel, amiről eddig szó volt?
Szomorú tapasztalat, és azt hiszem, többen tudnának illusztrációkat mondani erre, hogy egyre több ember él körülöttünk, akik már nem akarnak elérni semmit. Évekig, évtizedekig elüldögélnek a mama szoknyáján, szedegetnek a papa pénztárcájából, amíg van benne, és elvannak, mint a befőtt a polcon. Senkinek nincs haszna az életükből. Tulajdonképpen ők sem élvezik az életet, egyfajta élősködés ez, terméketlen lét. Ezt a parazita létmódot egyre többen a magukévá teszik, s megvan ennek az egészségi, gazdasági, emberi, nemzeti rossz következménye is.
Isten minket nem ilyen puszta létre teremtett. A Biblia arról szól, hogy Isten az embernek dinamikus életet készített, és ma is ezt kínálja mindenkinek, aki odafigyel Őreá és bízik benne. Amely életben van egyenletes növekedés, gyarapodás, fejlődés. Amelyik gazdagít másokat, ahol értékeket hoz létre valaki, s magát azt, hogy létrehoz értékeket, még ha másoknak is, ő maga is élvezi. S ennek az életnek, amelyikben van sok küzdelem is, a végén ott van a győzelem. Dobogón állhat a versenyző, és egy nagy közösség együtt örül vele: érdemes volt azt a pályát megfutnia.
Isten nekünk ilyen életet készített. Jézus egy egyszerű képpel így mondotta ezt: „Arra rendeltelek titeket, hogy gyümölcsöt teremjetek.” Másokat gazdagító értékeket létrehozni, ennek örülni, ezeket a gyümölcsöket magunknak is élvezni, és örülni annak, hogy tudunk adni másoknak — ez a tartalma ennek a „futásnak”.
A konfirmációi órákon lényegében arról volt szó, hogy ki az a Jézus Krisztus, aki minket gyümölcstermő életre segít el, aki megtanít élni. Aki maga az élet. Akivel ha valaki ténylegesen kapcsolatba kerül a hit által, annak kivirul az élete, megtudja, milyen az igazi élet.
Alapigénk arról szól, hogy mik annak az egyszerű feltételei, hogy valaki ilyen életet éljen és abba a bizonyos célba, amiről szó volt, megérkezzék. Négy egyszerű feltételt sorol fel ez az ige.
1. Az első, hogy aki meg akar érkezni a célba, annak el kell indulnia. Ez annyira egyszerű feltétel, hogy éppen ezért sokan nem is veszik komolyan. Elképesztő, hogy mennyi hiábavaló álmodozás, ábrándozás, számítgatás, számolgatás él emberekben anélkül, hogy munkához látnának.
Van egy ismerősöm, aki folyamatosan minden találkozásunk alkalmával azon elmélkedik, hogy vajon melyik idegen nyelv lesz az, amelyiknek a legnagyobb jövője van, és amelynek az ismerete neki a legnagyobb jövedelmet biztosítaná. Kezdte a némettel, aztán lett belőle francia, volt neki eszperantó korszaka, sokáig a japánért lelkesedett, pillanatnyilag kínai korszak van, de egyiket sem kezdte el tanulni.
Őszintén megmondom, hogy amikor elkezdi a szöveget, nem tudom komolyan venni. Udvariasan végighallgatom, de azt szeretném már hallani, hogy sikeresen letett egy nyelvvizsgát akármelyikből. Mert amit fontosnak tart az ember, azzal el kellene kezdeni intenzíven foglalkozni, valamit felmutatni, valamit hozzáadni ahhoz, amit elődeink létrehoztak. Gazdagodni és másokat és gazdagítani. Ez így nevetséges, szánalmas, semmirevaló, komolytalan ábrándozás.
Ezért hangsúlyoz Isten igéje ilyen egyszerű dolgokat is, hogy ha valaki egy célt el akar érni, akkor egyszer el kell indulnia. Meg kell tennie az első határozott lépést, aztán a másodikat, harmadikat. Elkezdeni ma, és folytatni holnap, holnapután, egészen a célba érkezésig.
Ez azt jelenti, kedves konfirmáló testvérek, hogy ha ti komolyan veszitek azt, amikről az órákon szó volt, ha igaznak tartjátok azt, amit Isten igéjéből eddig megismertetek, ha valóban hiszitek, hogy az egyetlen valódi Isten, valóban létező, ténylegesen uralkodó, teremtő és minket kimondhatatlanul szerető Isten az, aki a Bibliában nekünk magát kijelenti, és Jézus Krisztusban nektek mindent meg akar adni, akkor el kell kezdeni Őt egyre mélyebben megismerni. Szünet nélkül, folyamatosan, ma is, holnap is, holnapután is. Ha akármilyen akadály jön közben, nehézségek támadnak, akkor is, mert a célba csak az fog beérni, aki elindul és folyamatosan lépeget.
Minden jelenlévő testvéremet nagy tisztelettel arra szeretném kérni, vizsgálja meg, hogy nem ennek a versenypályának a szélén üldögél-e és bírálgatja azokat, akik futnak, vagy pedig elmondhatja-e, hogy Isten kegyelméből én már elindultam. Megyek ezen a pályán. Nem látom még a végét, de hiszem, hogy az a cél, amiről Isten nekünk beszél, létezik, és mindennél fontosabb, hogy oda megérkezzünk. Elkezdtük-e az igazi Krisztus-követést?
Futunk, vagy pedig őgyelgünk, üldögélünk? Van valami halvány fogalmunk arról, hogy mit mond a Biblia Istenről, de nincsenek friss tapasztalatainak arról, hogy ez az Isten az én Istenem, aki engem szeret, aki mindent oly szépen intézett, s azért volt bajomban örömöm meg erőm, mert vele járom az utamat.
2. A másik feltétele a célba érésnek alapigénk szerint az, hogy ezt a célt soha nem szabad szem elől téveszteni. „Nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra.”
Csakhogy itt kezdődnek a nehézségek, mert Jézust mi a testi szemeinkkel nem látjuk. Ezt a Jézust az érzékeli valóságnak, aki hisz. Aki ezen az úton elindul, az rálépett a hit talajára. És itt a mi ősi ellenségünk, az ördög, igyekszik sokféle kételyt, fenntartást, bizonytalanságot a szívünkbe oltani, hogy ne higgyük azt, amit hiszünk, amit Isten igéjében olvasunk.
Itt lehetnek segítségünkre azok, akiket Isten Szentlelke már teljes bizonyosságra segített el. Akik sok harcon, küzdelmen keresztül már meggyőződtek arról, hogy Isten nem hazudik. Ő igazmondó Isten, és úgy van minden, ahogy meg van írva. Nyugodtan rá lehet hagyatkozni. Bátran hihetünk neki.
Ezért használja alapigénk ezt a különös kifejezést: „a bizonyságtevőknek ilyen nagy fellege vesz körül bennünket…” A tanúk sokaságáról van itt szó, akik már sok mindenen átmentek. Akik már sok mindenben egészen bizonyosak, miközben azok, akik most teszik az első lépéseket, még tele vannak kérdésekkel és bizonytalansággal. Az nem baj, csak mondják ki a kérdéseiket, vallják be bizonytalanságaikat, és figyeljenek a bizonyságtevők fellegére, akik megerősítik őket.
Ezért van nagy haszna a gyülekezetnek. Nem tudom, hogy azok közül, akik most fogadalmat fognak tenni, kik érzékelik igazán azt, hogy micsoda ajándéka Istennek, hogy tálcán kínálja nektek mindazt, amiben emberek ezreinek, tízezreinek nincs része, a hívők közösségét, a gyülekezetet. Azt, hogy külön bibliaórát kezdünk vasárnap délutánonként csak azért, mert ezek a gyerekek itt konfirmálnak, azért, hogy van külön alkalmuk azoknak a felnőtteknek, akik itt most konfirmálnak. Hogy minden vasárnap többször is összejöhetünk ebben a templomban, abban a bizonyosságban, és azzal a tapasztalattal, hogy itt valóban maga az élő Isten szól hozzánk igéjén keresztül, és tud vigasztalni, bátorítani, ha nagyon elbízzuk magunkat, a fejünkre koppintani, ha elcsüggedünk, megerősíteni és megbátorítani, és formálni az életünket.
A bizonyságtevők fellege, a gyülekezet közössége, a tanúk közössége olyan nagy lehetőség, amivel sokkal jobban kell élnünk.
3. A harmadik feltétele a célba érésnek alapigénk szerint az, hogy mindazt, ami ebben akadályoz, dobjuk el, vessük el. „Elvetvén azért minden akadályt és behálózó bűnt.”
Hátizsákkal nem lehet úgy futni, mint a nélkül. Ha meg egy nagy zsákot tesznek a vállunkra, végképp nem lehet futni. Sok ember úgy akar a Krisztus útján előrejutni, hogy cipeli magával a régi terheit, régi sérelmeket. Nem hajlandó elfelejteni a maga vélt vagy valós erényeit és érdemeit. Hordoz, rejteget közönséges bűnöket, amik Isten minősítése szerint tisztátalanság és engedetlenség, és csodálkozik, hogy alig bír haladni, nem hogy lendületesen futhatna, s elhúznak mellette azok, akik komolyan veszik azt, hogy „elvetvén minden reánk nehezedő terhet, és a bennünket behálózó bűnt.”
Aki hiszi, hogy Jézus Krisztus vár minket az út végén, aki hiszi, hogy Jézusban mindent megkapunk, amire szükségünk van, az könnyen eldob akármit, ami akadályozza abban, hogy Jézushoz közelebb kerüljön. Mert ha Jézus mindent megad, amire szükségünk van, akkor mi lehet az, ami ennél több, amihez érdemes még ragaszkodni? Akkor minden csak nehezék, ami nehezíti a hozzá közelebb jutásunkat. Hiszen, amikor reá igent mondott valaki, akkor egyben mindenre nemet mondott, ami tőle távol tartana és megnehezítené azt, hogy vele közösségben éljünk.
4. Végül azt olvassuk: „Állhatatosan fussuk meg az előttünk levő pályát.” Állhatatosságra, kitartásra bátorítja Isten azt, aki elindul ezen az úton és meg akar érkezni a célba.
Miért? Azért, mert futni fárasztó, és futás közben sok minden eszébe jut az embernek, ami arra serkentené, hogy hagyja abba. Aki próbált már hosszú távfutást, tudja, hogy ott vannak holtpontok, amikor úgy érzi az illető, most esik össze, most már annyira szúr az oldala, hogy nem bírja tovább. Ha ezeken sikerül túljutni, utána megújult erővel folytathatja.
De támadhat légszomja is, vagy kételkedni kezd abban, hogy érdemes-e így strapálnia magát. Abba kellene hagyni. Az ördög mindig erre csábít minket. Ha már elkezdted, nem baj, jobb lett volna, ha el sem kezded a Krisztussal való kapcsolatot, de akkor legalább hagyd abba. Nem neked való ez. Kimerítő ez. Elég ebből ennyi is! És sokan abba is hagyják, és aki még fut, látja, hogy a kibicek milyen kényelmesen üldögélnek a pálya szélén, és milyen könnyű bírálgatni azokat, akik futnak. Nagy erővel hat a gonosz azokra, akik be akarnak futni a célba.
Sokakra jellemző az ma, hogy belekapnak ebbe-abba, és azután abbahagyják. Tanulást, munkát, barátságot, házasságot, a Krisztussal való kapcsolatot. Jézus Krisztus a magvető példázatában szól arról, hogy van: „ideig való hit”. Ezek azok, akiknek a szívébe mintegy kövek közé hullott a mag — mondja Ő. Kikel, örülnek neki, elindul az új élet bennük, de mihelyt valami pici nehézség támad, azonnal elfordulnak Jézustól. (Mk 4,16-17).
Amíg nekem csak előnyt jelent, amíg végig alszom az éjszakát, mióta az Úr Jézust kezdem megismerni, amíg sikerült megbocsátani, meg reménységgel nézek előre a holnapba, addig jöhet minden tőle, de nekem ne kerüljön semmibe. El ne húzza senki a száját, ha kiderül, hogy szoktam templomba járni. Ki ne gúnyoljanak a hitem miatt. Nehogy valami komolyabb, esetleg anyagi hátratétel érjen amiatt, hogy Jézusról másoknak is vallást teszek. Azt már nem! Ez az ideig való hit. Erre figyelmeztet minket az ige, ehhez szükséges az állhatatosság, a kitartás.
Ne engedjetek soha az ilyen bujtogatásnak, hogy hagyd abba, nem érdemes, fárasztó, majd folytatod. Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát. Mert aki a célra néz, az bekerül a célnak a vonzásába. Aki Jézusra néz, azt Ő átsegíti ezeken a kríziseken, nehéz időszakokon is. Győzelemről győzelemre viszi, és minden győzelem megsokszorozza az erőnket, elsősorban a benne vetett bizalmunkat, de egyfajta egészséges önbizalmat is ad. Mi az, hogy nem nekem való? Az út elején tudtam, hogy nem nekem való, de Ővele indultam el, az Ő ígéreteibe kapaszkodom. Ő fog engem a célhoz segíteni. Ezért nem teszek semmit ahelyett, hogy fussak céltudatosan előre.
Egyetlen épeszű futó sem kezd el verseny közben virágot szedegetni, akármilyen szép vadvirágos mező kínálja magát ott a pálya mellett. Nem kezdi a kis köveket lerugdosni a pályáról, és rendet csinálni, ha meg akar érkezni a célba, és ha az neki mindennél fontosabb.
Kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret, mert — és itt szólal meg alapigénk legfőbb érve — Jézus is végigfutotta ezt a pályát. Az övé összehasonlíthatatlanul küzdelmesebb volt, mint a mienk, de Ő mindvégig kitartott. Egyáltalán ezért lehetséges, hogy mi elindulhatunk az életbe vezető úton, hogy megmaradhatunk azon, és hogy megérkezhetünk a célba.
„Nézzük fel Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett — a gyalázattal nem törődve — vállalta a keresztet, és most az Isten trónjának a jobbjára ült.”
Jézust is megkísértette a gonosz nyilvános fellépésnek első percétől kezdve az utolsó leheletéig. Mindjárt az elején többszörös támadást indított ellene, hogy lebeszélje arról, hogy az Atyának való engedelmeskedés útján járjon, és még a kereszten is elhangzott: „ha Isten Fia vagy, szállj le onnan, és majd hiszünk neked”. Jézust azonban nem lehetett eltántorítani ettől a fajta állhatatosságtól. Ő végigjárta a szenvedések útját. Ő kiitta a szenvedések poharát az utolsó cseppig. Ő tökéletes váltságot szerzett nekünk. Helyettünk szenvedte végig azt a számunkra felfoghatatlan, sok fizikai és lelki szenvedést, amit a kereszten és egész földi életében elhordozott, azért, hogy megnyíljék előttünk ez az út, amely az életre vezet. Ő nemcsak a végén vár minket, hanem elkísér ezen az úton.
Erre a versenyre hív tehát most minket Jézus, aki végigjárta ezt az utat és győzedelmeskedett. Ő tud megerősíteni arra, hogy állhatatosak maradjunk. Ő ad bátorságot az elinduláshoz. Ő teszi lehetővé, hogy mindig reá nézzünk. Ő szabadít meg sok felesleges tehertől, ami nélkül könnyebb lesz futni. Ha az Ő kegyelméből megérkezünk, csodálkozva látjuk majd, hogy mindez mégsem a mi teljesítményünk volt, hanem az Ő kegyelmének a munkája. Aki a célba meg-érkezik, az tőle magától hallja majd:
„Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székbe velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az Ő királyi székébe.” (Jel 3,21).
Isten segítsen mindnyájunkat, hogy ne sétálgassunk, ne futkározzunk, hanem ragyogjon fel előttünk ez a cél, aki maga Jézus. Legyen bátorságunk elindulni, kitartásunk végigfutni. És legyen majd a mienk az az öröm, amit a célba érkezetteknek készített el a mi Urunk.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet a mi Urunk Jézus Krisztus feltámadásának az ünnepén. Ma arra a kérdésre keressünk választ a Szentírásból, hogyan történt az Úr Jézus halottaiból való feltámadása? Ragaszkodjunk szorosan a Szentírás szövegéhez, akkor nem tévedünk el az emberi képzelődés tévútjaira.
Azt olvastuk itt, hogy vasárnap hajnalban ez a két asszony kiment ahhoz a sírhoz, amelyikbe péntek délután arimátiai József és Nikodémus elhelyezték az Úr Jézus holttestét. Amíg ott álltak, nagy földrengés támadt, és az Úr angyala jelent meg a mennyből, aki elhengerítette a nagy kőlapot, amivel lezárták a sír bejáratát, és ráült.
Közben azok a katonák, akiket előző nap kivezényeltek, hogy őrizzék a sírt, hogy oda senki be ne mehessen, úgy megrémültek, hogy olyanok lettek, mint a holtak.
És mi történt akkor? Az Úr Jézus kisétált a sírból, mivel most már nem volt előtte akadály? Vagy megállt a sír bejáratánál, mint annak idején Lázár, mivel nem tudott járni azoktól a gyolcs leplektől, amikbe arimátiai József kegyelettel begöngyölte az Ő holttestét? Nem. Jézusról itt egyáltalán nincs szó. Sőt, az angyal azt mondja az asszonyoknak: nincs is itt, mert már feltámadt.
Hogyan? Mikor? És hol jött ki a sírból? A sírkamráknak nincs hátsó vészkijárata. És ki látta? És most hol van? Majd rendre választ kapnak ezekre a kérdésekre, de itt most nem erről van szó. Hanem miről van szó? Arról, hogy „menjetek gyorsan, és mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, előttetek megy Galileába: ott meglátjátok Őt.”
Látni tehát csak az üres sírt lehet, amiben a feltámadott feküdt. Tenni pedig egy valamit lehet: vagy hisz az ember a mennyei követ szavainak, vagy nem hisz neki. Ha hisz, akkor a hit soha nem marad tétlen, hanem engedelmességgé lesz, és teszi azt, amit hallott. Ezért indulnak ezek az asszonyok azonnal: „… félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.” És eközben találkoztak a feltámadott Krisztussal, aki megerősíti hitüket, megismétli ezt a parancsot:”… menjetek el az én testvéreimhez, adjátok hírül, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.”
A feltámadott Krisztussal való találkozás tehát nem a hitet pótló tapasztalati esemény, hanem a meglevő hitet és engedelmességet erősíti meg. Jézus a szavaival arról győzi meg ezeket az asszonyokat, hogy amit a mennyei követ szavára elhittek, az igaz. Ő csakugyan feltámadott, él, olyan valóságosan, hogy beszél velük ott az úton. Ezért nem jelent meg Jézus az ellenségeinek, a hitetleneknek. Az övéinek is csak akkor, amikor hitre és engedelmességre jutottak.
Figyeljük meg a sorrendet, mert ez nagyon fontos a mi üdvösségünk szempontjából is. Nem az történt, hogy ezek az asszonyok látták, hogyan támad fel Jézus, és aztán ezt elújságolták a tanítványoknak. Ők nem láttak semmit. Jézus már előbb feltámadt. Emberi szemek előtt rejtett módon, minden emberi elképzelést meghaladó módon, az Isten mindenható hatalmánál fogva Ő már feltámadt. Ezek az asszonyok csak hallották az erről szóló jó hírt (görög szóval evangéliumot), hittek annak, és mivel hittek, elkezdtek annak megfelelően cselekedni.
Az evangélium mindig arról szól, hogy mit tett Isten értünk és mit ígér nekünk. Az Isten nagy tetteiről szóló hírt hallja az, akit érdekelnek ezek a dolgok, és időnként olvas vagy hall erről. Kérdés, hogyan fogadja? Ha hittel fogadja, akkor az mozgósítja, ahhoz igazítja a cselekedeteit. Annak megfelelően kezd el élni akkor is, ha néha furcsa és elképzelhetetlen az, amit hallott, mint ahogy itt ezeknek az asszonyoknak az esetében is. Miközben engedelmeskedik a hallott evangéliumnak, aközben győzi meg őt az élő Krisztus arról, hogy amit hallott, és amit hittel elfogadott, az igaz, az pontosan úgy van. Nyugodtan továbbmondhatja másoknak is, sőt mondja csak tovább akkor is, ha sokan nem fogják hinni, ha mások kinevetik vagy kigúnyolják, mert ez az evangélium fog mások szívében is hitet ébreszteni, és ezzel az evangéliummal változtatja meg az élő Krisztus emberek életét. Akik azt hallják, és hittel elfogadják, csüggedt, kétségbeesett, reménytelen, üres életű és szívű emberekből megalapozott reménységű, tartalmas, boldog hívőkké válnak.
Hogyan támadt tehát fel Jézus?
Észrevétlenül és feltartóztathatatlanul. Nem volt senki, aki megfigyelhette volna. Mint ahogy Isten nagy tetteinek nincs tanúja. A teremtésnek sem volt szemtanúja. De senki nem tudja megakadályozni sem, hogy Isten megvalósítsa a maga terveit, és véghez vigye tetteit.
Jézus feltámadása ahhoz hasonlóan történt, amit a tavasz végez el minden esztendőben. Hangtalanul, csendben megduzzadnak és kipattannak a rügyek, de ez feltartóztathatatlanul történik. Senki nem tudja megakadályozni, senki nem tudja visszagyömöszölni őket téli állapotukba. Minden kipattan, kivirul, kivirágzik, jó esetben gyümölcsöt érlel, hangtalanul és megakadályozhatatlanul.
Milyen erők működtek Jézus feltámadásánál?
Szembetűnő a tanítványok erőtlensége. Szembetűnő a gonosz erők összefogása. És még inkább szembetűnő az Isten mindenek feletti hatalmának az érvényesülése.
Tanulságos számunkra megfigyelni a tanítványok erőtlenségét. Nem meglepő, hogy nincs köztük egy sem, aki emlékezne arra, amit Jézus világosan, többször megmondott: a halálát követő harmadik napon feltámad? Azért csak kellene akadnia valakinek, aki elkezdi számolni a napokat: egy, kettő, három… ma van. Kimegy a sírhoz, látni akarja, hogyan történik, hiszen megmondta. Senki nem emlékszik rá. Összebújnak, megállapítják: vége mindennek, nincs tovább!
És amikor az asszonyoktól hallják a jó hírt, az evangéliumot, nagyon bántó módon azt mondják: üres, asszonyi fecsegés ez. Az evangéliumra, a világ legigazabb jó hírére. Sőt, amikor már köztük van a Feltámadott, itt olvassuk a következő versekben, és Galileában találkoznak vele, „akkor leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek.” A szemüknek sem hisznek. Ilyen vaskos hitetlenség és kételkedés van sokunknak a szívében, és ezt kell áttörnie a húsvéti ténynek, a feltámadásról szóló jó hírnek.
Bezzeg Jézus ellenségei emlékeztek arra, amit Ő mondott! Olvastuk az előbb, hogy szombaton — megszegik a vallás vezetői a szombattörvényt — összegyűlnek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és ezt mondják: „Uram, emlékszünk, hogy a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül!” (Mt 27,62-64).
Ők emlékeznek, de nem hisznek. Amire emlékeznek, az nem arra indítja őket, hogy várják Jézus feltámadását, hanem megpróbálnak mindent meghiúsítani, ami az Ő feltámadásának látszódhat majd később. Ezért mindent mozgósítanak: a hatóságot, a karhatalmat, kivonul egy szakasz katona őrizni a sírt, hogy senki be ne hatoljon. Viszik a kis műhelyt, ami kellett ahhoz, hogy nagy pecsétet tegyenek a kőre, és utána mozgósítják a pénzt is, amit minden ilyen gazemberségnél mozgósítanak, és mindig van valaki, akit meg lehet venni pénzen, és ráparancsolnak a holttá vált őrökre, hogy híreszteljék el, hogy amíg ők aludtak, addig látták, hogy Jézus tanítványai eljöttek és ellopták. — Ugye ez meggyőző érv, mindenki számára egyértelmű.
Eközben Isten hatalma csendben és ellenállhatatlanul elvégzi azt, aminek akkor volt az ideje. Feltámasztja az Ő egyszülött Fiát, fölényesen győzedelmeskedik a gonoszság erői felett.
Ekkor derül ki, hogy milyen felesleges volt az az egész temetés ott péntek este sebtében, kapkodva, este hatig le kell bonyolítani, mert akkor kezdődik a szombat. Igazán minden tiszteletünk arimátiai Józsefé, aki a Jézus iránti kimondhatatlan szeretetétől és tiszteletétől vezettetve nem akarta, hogy Jézus holtteste, mint egy gonosztevőé a szabad ég alatt maradjon éjszakára, és kegyelettel eltemette Őt a saját új sírjába.
Csak utólag azt kérdezi az ember: minek? Annyira ideiglenes volt minden. És olyan nevetségessé vált minden, amivel Jézus ellenségei nehezíteni vagy akadályozni akarták az Ő feltámadását vagy bármit, ami vele történhet. Hiába voltak ott őrök, pecsét…
Hiába volt a nagy óvintézkedés, Jézus csak úgy kijött a sírból, járkált Jeruzsálem utcáin, megerősítette ennek a két asszonynak a hitét, este megvigasztalta tanítványait, elkísérte Emmausba azt a két kétségbeesett, szomorú, reménytelen férfit, utána beszélt négyszemközt Péterrel, megbeszélték nem a múltat, mert az már el volt rendezve Péter bűnbánata kapcsán, hanem a jövőt, Péter feladatait. Aztán beszélt Jézus egyszerre ötszáz ember előtt — olvassuk a Korinthusi levélben —, akik közül akkor, amikor ezt Pál leírta, a legtöbben még élnek, kérdezzétek meg őket. Egybehangzóan állítják, hogy ők Jézust a kereszthalála után többször látták és hallották. Ezután negyven napig tanította még az övéit, és negyven nap után sokak szemeláttára visszament a mennybe.
Hiába volt mindenféle intézkedés, Isten hatalma győzedelmeskedett.
Mi tehát az, ami leginkább szembetűnő a húsvéti eseményekben?
Az egyszerűség kedvéért mondjuk most így: Isten ereje. Ez a minden emberi elképzelést felülhaladó, feltartóztathatatlanul munkálkodó, ténylegesen működő isteni hatalom és erő, amivel az Ő bölcs terveit, eltervezett cselekedeteit végrehajtja, ha ez az istentelen világ a feje tetejére áll, akkor is. És emögött az élő Istennek irántunk való meg nem érdemelt, kimondhatatlan szeretete van. Istennek ezt az erejét csodáljuk és áldjuk ma. Tanuljunk meg sokkal jobban ráhagyatkozni erre. Sokkal valóságosabban bízni ebben a hétköznapokban is. A személyes harcainkban is, a közösségek harcaiban is a jóért való küzdelemben. Aki Őhozzá tartozik, az sokszor átéli azt, amit Ady Endre így mondott: „ha néha-néha győzök, Ő járt, az Isten járt előttem. Kivonta kardját, megelőzött.
Húsvétkor is megelőzött mindenkit. A jóhiszeműeket is, meg a gonoszokat is, és a maga tervét megvalósította.
Miben mutatkozott meg Istennek ez a mindenek feletti ereje húsvétkor? Három tényhez próbáljuk ezt most kötni.
1. Az egyik maga Jézus feltámasztása. Nem maradhatott a sírban, mert Ő Isten, és mert Ő maga a feltámadás és az élet. És ez az isteni élet erősebb a gonoszság minden hatalmánál. Jézus feltámadása az élet diadala a gonosz minden mesterkedése felett.
Ez az első, ami ma különösen is időszerű, és örvendezzünk ennek.
2. De a mai történetből derül ki az is, hogy Istennek ugyanez az ereje és hatalma munkálkodik a hirdetett igén keresztül is. Mert akik az örömhírt hittel befogadták, azoknak az élete megváltozott. Egytől-egyig olyan belső, radikális, minőségi átváltozáson mentek keresztül ezek az emberek, amit sehogyan másként nem lehet elérni senkinél sem.
Különösen szembetűnő ez a két emmausi tanítványnál, akikből dőlt a keserűség, a reménytelenség, a kétségbeesés, „pedig mi azt reméltük, hogy…” — magyarázzák Jézusnak, a feltámadott Krisztusnak, aki megy velük. De mivel Jézus meghalt, most már semmit nem remélhetünk.
És ugyanez a két ember néhány óra múlva röpül visszafelé ugyanazon az úton, sötétben, hogy minél előbb megvigyék az örömhírt a Jeruzsálemben hagyott hasonlóan szomorú és kétségbeesett barátaiknak. Van olyan mondanivalójuk, ami azelőtt nem volt. Még a fizikai erejük is megsokszorozódik, és kaptak olyan lelki tartást, amivel másokat is erősíteni tudtak. Pedig semmi nem történt, csak az, hogy Jézus igét magyarázott nekik útközben, és a végén az asztaluknál felismerték útitársukban a feltámadott Krisztust. Semmi rábeszélés nem volt, még csak nem is parancsolta nekik. Tudták ők azt, mert belülről a Szentlélek irányította őket.
3. És amit szeretnék még hangsúlyozni ennek kapcsán: sok helyen ír a Szentírás arról, hogy aki így hittel megismeri a feltámadott Krisztust, aki ezt a Krisztust hittel behívja az életébe, és parancsoló Urának vallja, azon keresztül is munkálkodik Istennek ez az ereje. Nemcsak abban, hanem rajta keresztül is.
Összegyűjtöttem egy csomó igét, de most csak egyet hadd idézzek. Pál apostol írja ezt a Kolosséi levélben. Éppen Jézusról beszél, az és az utolsó versben levonja a konklúziót: „Ezért fáradozom én is és küzdök az Ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.” (Kol 1,29).
Pál soha nem dicsekedett, és ha csak egyetlen lehetőség volt, magáról nem beszélt. Itt mégis azt mondja: figyeljétek meg, milyen nagy az Istennek ez az ereje, amely hatalmasan működik bennem.
Mit jelentett ez? Azt jelentette, hogy gyógyíthatatlan betegsége ellenére, gyenge fizikuma ellenére, a legjobb barátaiban való csalódások közepette is, gyülekezetek sokasága jött létre az ő szolgálata nyomán. És ő, aki alázatos volt, le meri írni a Korinthusi levél végén: „… többet tettem az evangéliumért, mint az apostolok együttvéve, de nem én, hanem az Istennek bennem levő kegyelme.” (1Kor 15,10). Nem szerénykedik, nem mondja azt, hogy ó, semmi, szóra sem érdemes. Hogyne lenne szóra érdemes. Dicsőítsük Istent azért, amit általa elvégzett. Istent dicsőítjük, nem Pált. De hogy mi-mindent végzett el általa Isten, az ember szemeszája eláll. A Földközi-tenger egész medencéje tele lett keresztyén közösségekkel az ő munkája nyomán, amit ilyen erőtlenül végzett, mert nem ő, hanem a hatalmas Isten rajta keresztül.
Isten erejét csodálhatjuk húsvétkor Jézus feltámadásának a tényében. Isten erejét csodálhatjuk folyamatosan abban, ahogyan azoknak az életét megváltoztatja, akik hisznek benne. És Isten erejére számíthat minden Krisztust befogadott hívő ember, aki kész teljesíteni ezt a parancsot, hogy „menjetek el és mondjátok el másoknak, hogy mit cselekedett az Isten.”
Mi ma hallottuk ezt az evangéliumot. Mi lesz a folytatása?
Lehet ezt hittel befogadni és az életünket máris hozzáigazítani. Vagy lehet hitetlenül visszautasítani és megmaradni az Isten nélküli állapotban. Isten minket erre az előbbire hív. Boldog ember az, aki kész megtenni az engedelmességnek a legkisebb lépését is, és eközben fog találkozni a feltámadott Krisztussal, mert meggyőzi őt arról, hogy amit hallott és hittel elfogadott, az valóban igaz. Az ilyen ember boldogan mondja majd:

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagy!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó Uram,
Mindörökké boldogan.
(295,2 dicséret)