Cseri Kálmán

A Bibliából tudjuk, hogy feltámadása után a negyvenedik napon az Úr Jézus kivitte tanítványait egy hegyre, néhány fontos dolgot mondott még nekik, megáldotta őket, és eközben arra lettek figyelmesek, hogy felemelkedik a földről, és egyik pillanatról a másikra jött egy felhő, ami eltakarta Őt a szemük elől. Jézus visszament a mennybe. Azóta senki nem látta Őt, és nem is fogja senki Őt látni, amíg eljön majd nagy hatalommal és dicsőséggel az Ő második eljövetelekor ítélni élőket és holtakat.
Tanítványai pedig itt maradtak pásztor nélkül, vezető nélkül, program nélkül, védelem nélkül. Elkezdhetnénk sajnálni őket. Nehéz korban, sok ellenségtől körülvéve, szegények, Jézussal mindent elveszítettek. Az Úr Jézusnak ebből az imádságából azonban, amit szoktak főpapi imának is nevezni, kiderül, hogy egyáltalán nem maradtak szegények azok, akiket Ő itt hagyott. Mérhetetlenül gazdag hagyatékot hagyott rájuk.
Ebben a részben többször ismétlődött az, hogy „nekik adtam…” Jézus itt földi munkáját befejezve számot ad az Atyának. Olyan kedves és szép az a mondat az elején, hogy „Atyám, én elvégeztem azt a munkát, amit rám bíztál, hogy elvégezzem…” És ezt követően sokszor egymás után mondja, hogy „nekik adtam…” Kiknek? Azoknak, akiket az Atya néki adott, az elhívottaknak, akik benne hittek akkor és hiszünk azóta is. És mit adott nékik? Hosszú felsorolásba kezdhetnénk most, de csak néhányat szeretnék ezek közül a kincsek közül említeni.
Nem voltak szegények az Ő tanítványai, az elsők sem akkor, és nem szegények az Ő mai tanítványai sem. Aki Őbenne hisz, az gazdag hagyaté-kot kapott tőle, amit már ezen a földön, ennek sokféle nyomorúsága, gondja, terhe, nehézsége között is élvezhetünk, és ami elvehetetlenül az övéié, a hívőké, és ez megmarad az örökkévalóságban is. Mi ez a hagyaték?
1. Mindenekelőtt a legnagyobbat említi mindjárt az imája elején: az örök életet. „… hatalmat adtál minden halandó felett, hogy mindazoknak, akiket neki adtál, örök életet adjak.” Teljes részletességgel nem tudjuk most kibontani, hogy mit tanít az Újszövetség, főleg a mi Urunk, Jézus az örök életről, de annyit mindnyájan tudunk, hogy ezt veszítettük el, amikor fellázadtunk Isten ellen. Amikor az ember azt mondta: majd én, egyedül, Isten se szóljon bele, akkor megszakadt a Teremtővel való közössége. Már pedig az embernek a Teremtőjével való közösség az a közeg, amiben élhet, amiben kibontakozhat, teljes, boldog, tartalmas, harmónikus életre juthat. Ezt az életet veszítettük el. Maradt azóta a puszta lét.
Maradt ez a lét, amit mi életnek nevezünk, de amit át meg átszőnek a halálnak a szálai. Hiszen mindannyiunkban van valamiféle, néha egészen sokféle félelem. Mindannyiunknak az életéből hiányzik valami: szükséget látunk, szűkölködünk. Mindannyian ismerjük a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség állapotát. Mindannyiunkat gyötör valamiféle betegség. Nincs köztünk senki, akinek még nem kezdett el hullani a haja, vagy ne lenne néhány tömött foga, hogy egyebeket ne soroljak. Átszövi a halál az életet.
Akik nem ismerik Istent és azt az életet, amiről a Szentírás beszél, azok azt hiszik: ez a normális élet, amit élünk. Félelemmel, ínségekkel, szorongásokkal, betegségekkel, gyásszal és a végén a halállal. Ez már egy megbetegedett, hiányos, torz lét. Jézus Krisztus a teljes életet, az igazit, az elveszítettet adja vissza a benne hívőknek. Azt az életet, aki tulajdonképpen Ő maga.
Nem véletlenül mondta ezt többször is: „Én vagyok az élet …” És nem véletlenül idézi Őt Pál apostol, amikor a halál küszöbén áll a kivégzésére várva: „Mivel nekem az élet Krisztus, ezért a meghalás is nyereség.” Ha kivégeznek is, jól járok, mert még jobb jön utána, még nagyobb teljességében élem át ezt az életet. Ez az igazi élet maga Jézus, és akinek vele kapcsolata van, az visszazökken az igazi életbe.
Olyan szép az a karácsonyi énekünk, amelyik egyebek közt erről lelkendezik: „Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, boldogságban örvendjetek.” Ha valami — különösen mai sokféle nyomorúságunk között — jellemez minket, az, hogy nem tudunk boldogságban örvendezni. Ha néha vannak örömbetétek, epizódok az életünk, azt külön ajándéknak tekintjük mindnyájan, de nem ez jellemzi általában az emberek életét, hogy boldogságban örvendeznek. A Jézustól visszakapható életet viszont ez jellemzi. A benne hívőknek Ő ezt az örök, vagyis teljes, hiánytalan életet már itt adja, és ez nem múlik el, nem szenved csorbát akkor sem, amikor utolsót dobban majd a szívünk, és azt mondják: meghalt. Ez az élet akkor is a hívőké marad.
2. Mit említ Jézus utána? Háromféle megfogalmazásban is mondja, hogy az övéire hagyta azt az ismeretet, hogy kicsoda Isten. Az Istenről szóló hiteles beszédet, és az Isten tulajdon beszédét, az Ő igéjét is. „Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nékem adtál a világból.” Később azt mondja: „Nekik adtam a te igédet…” „… azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik…” Jézustól tudhatjuk meg, hogy ki valójában Isten. Nélküle nem tudjuk. Elkezdünk képzelődni, kitalál az emberiség magának sokféle istent, de hogy ki az egy igaz Isten, azt tőle tudhatjuk meg. Ezért mondja itt, hogy az maga az örök élet is, hogy megismernek téged, az egyedül igaz Istent. Nyugodtan fogalmazhatjuk így is: az egyedül valódi, valóságos, valóban létező Istent Jézus mutatta be nekünk, és az az ige, amit Ő Istenről mondott, az lehet a számunkra nagy segítség.
„Átadtam nekik” — mondja az Atyának —, vagyis a benne hívőknek átadta azt az üzenetet, amit Ő is úgy kapott az Atyától. Mi ez az üzenet? Valaki egyszer így fogalmazta meg (úgy gondolom találóan), hogy ha néhány szóba kellene összefoglalni az evangéliumot, hogy az a mai embernek is érthető legyen, így fogalmazná meg: Ezt üzeni Isten: szeretlek, gyere haza! Valóban ez az evangélium. És ezt üzente Jézuson keresztül: Szeretlek annak ellenére, amit tettél. Így, ahogy vagy, gyere haza, nyitva van az ajtó. Jézus kinyitotta az atyai ház ajtaját, amit mi becsuktunk magunk mögött.
Még régebben hallottam, hogy Chicagóban történt egyszer, hogy egy felnőtt leány, akit az édesanyja egyedül nevelt, nagy lázadásában otthagyta az anyai házat és megpróbált egyedül boldogulni, illetve kipróbálni mindazt, amit otthon nem volt szabad. Elindult a züllés utján. Hosszú ideig nem jött haza és nem is adott hírt magáról. Az édesanyja sokat imádkozott érte, és kereste, ahol csak lehetett. Az a gondolata támadt az anyának egyszer, hogy készíttetett önmagáról egy csomó fényképet és egy kis plakáton fénykép alá ez volt írva: Gyere haza, anyád vár! És elhelyezte ezt a város lebujaiban, a legrosszabb hírű múlatókban. Egyik este történt, hogy az egyik ilyen mulatóba beesett az a lány, és az édesanyja képét látja a falon magával szemben, alatta ez a néhány szó: gyere haza, anyád vár! Fogta magát, és még aznap éjszaka hazament.
Ez az Isten üzenete is: Szeretlek, gyere haza! Jézus ezt az üzenetet adta át az embereknek, és ezt az üzenetet hitelesítette, pecsételte meg az Ő golgotai kereszthalálával. És amit Ő elkezdett, hogy átadta másoknak ezt az üzenetet, azt rábízta az övéire. Azt mondja: „A te beszédedet is átadtam nekik…” Merjük-e továbbmondani ezt az üzenetet? Benne van-e a mindennapi gyakorlatunkban, hogy valamilyen formában, ahogy éppen arra szükség van, ki hogyan értheti meg azt, továbbadjuk azt, amit Jézus átadott nekünk. Hogy ami rajtunk segített, az másokon is segítsen. Hogy ami hozzánk eljuthatott az Ő nagy szeretetéből, az továbbjusson másokhoz is rajtunk keresztül. És azok közé tartozunk-e már, akiknek helyre állt ez az elveszített közösségük a teremtő Istennel, akik méltán mondhatjuk Jézus bátorításának engedve: Mi Atyánk, akiknek Atyjukká lett az Isten.
3. Ezek után Jézus küldetést is hagyott a benne bízókra, amikor felment a mennybe. Ezt olvastuk itt: „Ahogyan engem elküldtél e világba, Atyám, én is elküldtem őket a világba.” Tudniillik így már mehetnek, hogy helyreállt a közösségük az Atyával, hogy van muníciójuk, van mondanivalójuk, amit rajtuk kívül senki más nem tud hitelesen, meggyőződéssel és meggyőzően mondani ebben a világban. Őket már meggyógyította az Atya szeretete, akkor hirdethetik másoknak is, hogy ez a szeretet elég neked is, érvényes reád is. Neked is azt üzeni az Atya: Szeretlek, gyere haza!
Erre a küldetésre gondolva mondta Jézus az övéinek a Hegyi beszédben: „ti vagytok a föld sója.” Nem sok kell abból, de ha semmi nincs belőle, élvezhetetlen az étel. Ízesít is, tartósít is. Sőt azt mondta: „Ti vagytok a világ világossága.” Miközben előzőleg önmagáról állította ezt: „Én vagyok a világ világossága.” Erre szokták azt mondani az emberek: ellentmondás a Bibliában. Ő a világ világossága, vagy a benne hívők? Holott ez nem ellentmondás, hanem evangélium. Akinek az élete fényt fogott Jézus közelében, azt ugyanúgy világosságul küldi a sötét világba, mint ahogy Ő világosságként jött. Ő az igazi világosság (ahogy János evangéliuma elején olvassuk). De világítanak azok is, akiknek az életét Ő már megtisztította, akiknek Ő új életet adott. A hívők megváltozott élete és a rájuk bízott üzenet — ez a küldetésünk tartalma.
Megint csak kérdezem mennybemenetel ünnepén: Úgy maradtunk-e itt, a mi Urunkban hívők, mint akiknek a megváltozott életük prédikál, és mint akik ki tudják nyitni a szájukat, hogy ha erről az evangéliumról van szó, és el merik mondani másoknak is: téged is szeret, te is hazamehetsz, tereád is vár?
Jézus mennybemenetelének egyebek között ez is célja volt, hogy részben folytassák az övéi az Ő küldetését. Volt, amit csak Ő tudott elvégezni, a váltságot egyedül Ő tudta elvégezni, de azt tökéletesen elvégezte. Ennek az örömhírnek a továbbadását mindazokra bízta, akik nála már meggyógyultak, Őt ismerik, és az Ő küldetésében készek járni.
Azt szokták mondani: ezek elvont dolgok és a teológusok elszórakozhatnak ilyen igazságok fejtegetésével, de ennek nincs társadalmi haszna. Mivel ezt a közelmúltban is hallottam, elgondolkoztam: tényleg nincs? A megváltozott életnek nincs társadalmi haszna? Ha minél többen leszünk, akik egy életen át hűségesek maradunk a házastársunkhoz, ha minél többen vállalják a gyereket, és felnevelnek egészséges idegzetű, igényes gondolkozású, szorgalmas munkára nevelt gyerekeket, netalán nemzedéket, ha minél kevesebben lesznek, akik lopnak, hazudnak, csalnak, gyűlölködnek — nincs társadalmi haszna? Azt hiszem, nem is kell választ adni erre, annyira költői ez a kérdés. Ennek messze kiható gazdasági, egészségügyi, kulturális és sorolhatnánk még milyen pozitív következményei vannak. Jézus ezt bízta egyebek között az övéire. Ehhez azonban valóban megváltozott életre, újjáteremtett életre van szükség, és az Ő Szentlelkére is, hogy merjük továbbadni az örömhírt.
4. Az Ő hagyatékából tehát mindenekelőtt az örök életet, a teljes életet említette, azután az Ő igéjét, és az igaz Isten-ismeretet, harmadszor ezt a küldetést, amiről most volt szó, és eközben, hogy bátorítsa az övéit, biztosítja őket az Ő védelméről. Arról, hogy Ő megőrzi őket: „Én megtartottam őket, akiket nekem adtál, megőriztem őket” — és ez továbbra is érvényes. A benne hívők nincsenek kiszolgáltatva senkinek és semminek, még önmaguk rossz természetének sem. Hiszen éppen ezt a természetet teremti újjá Jézus Krisztus. A benne hívők az Ő szüntelen jelenlétében élhetnek. Éppen itt érthetjük meg a mennybemenetel igazi célját. Jézus nem kiment ebből a világból, amikor visszalépett a mennyei, szellemi világba, hiszen ott az utolsó mondatai között mondta ezt: „tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Azzal, hogy nem köti Őt többé a földi testnek semmilyen korlátja, korlátlanná tette az Ő jelenlétét, és a földön élő minden hívő tapasztalhatja, hogy az Ő szüntelen jelenlétében telhet az életünk.
Mellesleg azt is ígéri, de erről most nem szólok részletesen, hogy szüntelenül könyörög is az övéiért. Velünk van, megőriz, megtart, véd és könyörög érettünk.
5. Ezután említi, hogy sok nyomorúságuk lesz ugyan az övéinek, az Ő mennybemenetele után is, de ad nekik valami különös ajándékot. És ezt is az övéből adja. Így olvastuk ezt: „Most pedig hozzád megyek, Atyám, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen az enyéimben.” Még erről is gondoskodik. Nemcsak védelemről, hanem arról, hogy belsőleg is harmonikus személyiség legyen minden benne hívő. Miközben gyalázzák, gúnyolják, hátrányokat szenved esetleg gyakran vagy általában, aközben valami elvehetetlen, kiolthatatlan, csendes öröm legyen a szívében, a Jézus öröme. „Az én örömömet adom nekik.” Ez is a hagyatéknak egy része.
Csak ezt tudva érthetjük meg például Pál apostolnak ilyen furcsa állításait, amire a második Korinthusi levélben mindig újra felfigyelek, amikor azt mondja a temérdek nyomorúság és szenvedés felsorolása után, hogy „mi pedig tele vagyunk vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” (2Kor 7,4).
Erre egyszer valakiből ez a bántó mondat bukott ki, mikor életében először hallotta ezt: ez az ember nem normális. Ha normálisnak azt tekintjük, ami általános az Isten nélkül élő emberiség életében, akkor valóban nem normális. Ez az ember egészen más normák szerint gondolkozik és él. És ő sok nyomorúsága ellenére is csordultig van örömmel, ami azt jelenti: másnak is jut belőle, mert kicsordul a szívéből és a száján. Ez az öröm, ami Jézus öröme, és amit a hagyatékban szintén felsorol.
6. Végül még egyet említek meg, ami az út végén várja azokat, akik mindvégig hűségesek voltak Őhozzá. A főpapi ima végén ezt mondja az Atyának: „Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nékik adtam, hogy ők is úgy egyek legyenek, mint ahogy mi, Atyám.”
A dicsőséget is nekünk adja. Az Ő dicsőségét. Az Atyától kapott dicsőségét. Hogy ez pontosan mit jelent, nem tudjuk. Úgy gondolom, nincs az a tudós teológus, aki ezt le tudja írni, de több biztos ígéretünk van arra nézve, hogy a mennyei életben Jézus dicsősége is az övéié lesz. Ez olyan állapotot is jelent, amit egy esetben részletez a Szentírás, hogy ott nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom, betegség, jajkiáltás. Ott Isten letöröl a szemünkről minden könnyet. Ott az Isten lesz minden mindenekben. Jézus pedig úgy summázza ezt az állapotot, amikor ígéri, hogy az „én Atyám házában sok lakóhely van, előre megyek, helyet készítek nektek, és egyszer majd eljövök értetek, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.” (Jn 14,1-3).
Egyszer egy kisgyerek azt kérdezte: mit fogunk ott csinálni? Mi mindig csinálni akarunk valamit. Erre Jézusnak ez a válasza: „Ott lesztek, ahol én vagyok.” Aki egy kicsit átélte már úgy igazi gazdagságában a Jézussal való lelki közösséget itt a földön, annak halvány sejtelme van erről, hogy vajon mit jelenthet ez majd ott. A vele való teljes, tökéletes, zavartalan közösség mind anélkül, ami itt megnyomorítja az életünket.
A tanítványok tehát nem maradtak szegények, amikor Jézust szem elől tévesztették és Ő visszament a mennybe. Gazdag hagyatékot bízott rájuk, és a Bibliából tudjuk, hogy ez a gazdagság mindazoké, akik Jézusban hisznek. Még azoké is, akik majd a mi bizonyságtételünkre fognak hinni benne, mert ezekért még külön is imádkozik ebben az imádságban. Nemcsak őértük, hanem akikhez továbbterjed az evangélium. Mindazoké ez a gazdagság, akik Őbenne hisznek. Boldog ember az, aki így tudja áldani a mennybe ment Krisztust. Nem véletlen, hogy egyebek közt azt is mondta a tanítványainak tőlük búcsúzva: „Jobb nektek, hogy én elmenjek…” Ezért is jobb, meg azért is, mert így egyidejűleg mindazokhoz közel tud maradni, akik Őbenne hisznek.
Szeretném javasolni, hogy olvassuk el ma esete az Úr Jézusnak ezt az imádságát a János evangéliuma 17. részéből, és álljunk meg ezeknél a mondatoknál, ahol újra és újra azt mondja: „Én nekik adtam…” Mit is hagyott Ő miránk? Mi az a gazdag örökség, aminek sokszor nem vagyunk a tudatában? Milyen gazdagok a benne hívők? Milyen gazdagságból adhatnak tovább másoknak? Engedjük, hogy Isten Lelke bátorítson erre minket. Legyünk valóban az övéi, akiknek sok mindent adott, akik így sok mindent adhatnak tovább.

Most, hogy Pál apostol Timóteushoz írt leveleit olvastuk napról napra, valami fontos feltűnt nekem és ezt igen tanulságosnak találom. Szeretném elmondani a gyülekezetnek is.
Az apostol lelki stabilitásának az egyik oka, hogy határozott önazonosság tudata volt. Annak, hogy olyan sok próbatétel között egyenletes kiegyensúlyozottsággal, és nagy lelki állóképességgel tudta végezni a reá bízott feladatokat, a gyökere az volt, hogy pontosan tudta, ki ő, kihez tartozik, kitől kapott feladatot, tehát kinek felelős, és mi a feladata. Vagyis egyszerűbben: egész pontosan tudta, hogy ki a Küldője és mi a küldetése. Életének minden pillanatában, minden helyzetében ennek megfelelően viselkedett. Vállalta ezt mindig, és minden helyzetben az marad, aki. Ő tudta, hogy ki, és ezen nem óhajtott változtatni semmilyen meggondolásból.
Említek erre néhány példát az apostol életéből, és utána próbáljuk számba venni, hogy mi szükséges ahhoz, hogy mi is lelkileg ilyen stabilan, állóképesen, az önazonosságunk biztos tudatában, ugyanakkor mély alázattal tudjuk eltölteni a testben hátralevő időnket, mégpedig azzal töltsük el, ami Istentől kapott feladatunk. Mint akik tudják, ki a küldőjük és mi a küldetésük.

I.

Ennek a levélnek az első mondata így hangzott: „Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint…” Ne felejtsük el, hogy az apostol ezt börtönből írta, ahol minden valós vád és ítélet nélkül hosszabb ideje senyvedett már, és egyre valószínűbb volt, hogy nem fog kiszabadulni, hanem vértanúhalált kell halnia Jézusért.
És mit ír önmagáról? Azt mondja: apostol, küldött, akinek meghatározott feladata van, és ott a börtönben, a szó szoros értelmében megbilincselve is, ezt a feladatát végzi. Ennek a bizonysága a másik börtönből írt levél, a Filippi levél, aminek szintén az elején így számol be a filippi keresztyéneknek: „Szeretném, ha tudnátok, testvéreim, hogy az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja, mert ismertté lett az egész testőrségben, és mindenki más előtt is, hogy Krisztusért viselem bilincseimet…” (Fil 1,12) És amikor a levél végén a filippi gyülekezetnek a köszöntéseket átadja, akkor van egy ilyen nagyon sokat jelentő mondat is: „Köszöntenek titeket a szentek mind, főként pedig a császár udvarából valók.” (Fil 4,21). (Az eredeti szövegben így van: pretoriánusok házából. Ezek a börtönőrök, a római katonák).
Pál ott van börtönben, és ő ott is a küldőjének a küldetésében jár. Azoknak is Jézusról beszél, akik rabtartói, akik fogva tartják, és közülük sokan Jézus tanítványai lettek. A pretoriánusok házában, a császár udvarában egy kis keresztyén közösség van. Hallatlan nagy csoda volt ez abban az időben.
Pál tehát így mutatkozik be: apostol, küldött. Ez nem magánvállalkozás, ő Jézus Krisztus küldöttje. Az ő küldője, hatalmas megbízója állandóan ott áll mögötte. Ezt a börtönben is tudja, s ennek a biztos tudatában végzi ott szolgálatát. És nem ő jelentkezett erre a feladatra, hanem Isten akaratából lett ő Jézus Krisztus küldöttje, apostola. Maga a mindenható Isten döntött úgy, hogy valakit, aki Jézus esküdt ellensége volt, kiválasztott arra a feladatra, hogy Jézus apostolaként mindenkinek, főleg sok pogánynak hirdesse a szabadulás evangéliumát. Ennek a jutalmát is előre megígérte neki. Olvastuk ezt is: Pál Isten akaratából Jézus Krisztus apostola, a Krisztus Jézusban való élet ígérete szerint.
Micsoda öntudat, bizonyosság van emögött! Ő tudja, hogy mi a feladata, és ezt végzi mindenütt. Ott a börtönben fogolyként is, mégpedig az ő hatalmas megbízójának a jelenlétében, akinek a jelenlétét tapasztalja is. Ez megőrzi őt a felesleges izgalmaktól, találgatásoktól, aggodalmaskodástól, keserűségtől, hogy meddig lesz ott, miért van ott, mit csinálhatna, ha nem ott lenne. Ott van, és a küldője tudja, hogy ott van, és küldetése ott is ugyanaz, mintha szabad lábon lenne. Mivel azonos a küldő, azonos a küldetés, ezért ő is ugyanaz kell, hogy maradjon, így római polgárként fogságban is, ami megint különös dolog volt.
Ez van a levél elején, és mit olvastunk a végén? „Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. De az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a pogányok mindnyájan meghallják azt.”
Vagyis már volt egy tárgyalás, és ezen a tárgyaláson senki nem volt mellette, pedig a római jog szerint a vádlott barátai is megjelenhettek ott tanúként. Bárki mondhatott mellette bármi jót, aztán azt megvizsgálták, hogy igaz vagy nem, számításba kell venni vagy nem. Az apostol ott áll egy szál egyedül, senki nincs mellette. Készül egy újabb tárgyalás, feltehetően az utolsó, és ne felejtsük el, hogy Rómában vagyunk, Néró idejében, amikor óriási ügyet csináltak a keresztyének üldözéséből, s mindenféle elképesztő rágalommal vádolták őket.
Lehet, hogy a Fórumon van ez a tárgyalás, lehet, hogy maga Néró császár is jelen van. Elővezetik a megbilincselt foglyot, és ő mit tesz? Prédikál. Jézus Krisztusról beszél nekik, az ellenségeinek, a bíráinak, akik az ő halálos ítéletét készítik elő. Mutatja nekik a szabadulás útját, az életre vezető utat. Miért? Mert ez a küldetése. „Hogy elvégezzem az ige hirdetését és a pogányok, mindnyájan meghallják az evangéliumot.” Ezzel bízta meg őt az ő Ura.
Amikor a damaszkuszi úton Jézus megszólította őt, akkor ezt mondta: „Menj el, mert ő választott edényem, hogy elvigye az én nevemet a pogányok, királyok és Izráel fiai elé. Én pedig megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” Ez volt a küldetés. Jézus nevét hirdesse a pogányok, királyok és Izráel fiai előtt. És ő ezt teszi most itt is.
Nem önmagával van elfoglalva, nem fél, nem magyarázkodik, nem mentegetőzik, nem keres kibúvókat, hanem teljes öntudattal, teljes önazonosság tudattal végzi a küldetését. Ha most éppen tárgyaláson van, és ott vádlottként van jelen, de megszólalhat, akkor nem a maga mentségére mond bármit is, hanem azokat mentegeti, akik őt vádolják, és hirdeti nekik is az életmentő evangéliumot. Mert itt is tisztában van azzal, hogy ki a küldője, és mi a küldetése. És ő ott is Jézus Krisztus apostola Isten akaratából.
Ugyanezt tette Athénben az Areopaguszon is, az akkori világ szellemi fellegvárában, előkelő hallgatóság előtt. Ott is Jézusról beszélt. És ugyanezt tette Félix és Festus prokurátorok, tiszttartók előtt is, amikor erre lehetősége nyílt, Jézusról beszélt nekik. Ezt tette a hajón is, amikor fogolyként Rómába szállították, és 276 halálra szánt emberben tartotta a lelket, akik már lemondtak arról, hogy túlélik a vihart, és napok óta nem is ettek. Úgyis vége mindennek…
És akkor előáll Pál, talán felemelte a kezét, és megcsörrent rajta a lánc, és azt mondja: emberek, fel a fejjel! Én most azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem fog elveszni közülünk, csak a hajó. Ma éjjel mellém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, akinek szolgálok, és ezt mondta: „Ne félj, Pál! Neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozza mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért tehát bizakodjatok, férfiak, mert én hiszek Istennek és ez pontosan úgy lesz, ahogy nekem megmondta. Egy szigetre kell majd kivetődnünk.” (ApCsel 27,22-26).
Egy fogoly ember, akit a várható halálos ítéletre cipelnek a császár elé. A hajóból már mindent kidobáltak. Nemcsak a terhet, a hajó felszerelését is. Teljesen tehetetlenek a szakemberek is a hajóval. Vége mindennek, itt veszünk el a hullámsírban. És akkor előáll valaki, aki azt mondja: nem! Azt mondta nekem az, akié vagyok, és akinek szolgálok… Önazonosság tudat, pontosan tudja, hogy ő kicsoda, kihez tartozik, és mire számíthat, és pontosan tudja mi a feladata. Itt most a bizalmat, az életkedvet kell erősíteni ezekben az emberekben, mert Isten megmondott valamit, és az biztos, hogy igaz. 276 ember között egy van, aki ezt tudja, de ő vállalja és mondja.
Ott akár bolondnak is tekinthették volna. S ezek után elővesz valami penészes, száraz kenyeret, és azt olvassuk a folytatásban, hogy imádkozik előttük, mert étkezés előtt imádkozunk, aztán tör belőle, elkezdi ropogtatni, és azt mondja: kövessétek a példámat, mert hamarosan úszni kell mindnyájunknak, ahhoz meg némi fizikai erőre van szükség.
Micsoda egyszerű gyakorlatiasság! És mindez abból, hogy egyedül neki van kapcsolata az élő Istennel. Ismeri Istent, tudja, mivel bízta meg őt, és ő vállalja az Istentől kapott feladatát ott is. Ilyen lehetetlen, képtelen körülmények között, de életmentővé válik a magatartása.
Soha nem a pillanatnyi helyzete szerint viselkedett. Soha nem attól függött, hogy kinek tekinti magát, hogy mit mondtak róla az emberek. Ő tudta, hogy az egyszer s mindenkor eldőlt, hogy kicsoda. Apostol, küldött, Jézus Krisztus apostola, Isten akaratából. Akikhez küldi, azoknak az életét kell mentenie. Egyszerű és mindig állandó ez a feladat és ez a helyzet.
Ugyanezt tették azok az erdélyi és kárpátaljai lelkipásztorok is, akiket ugyanígy valós vádak nélkül hosszú évekre börtönbe és internálótáborokba zártak. Sokan közülük elmondták, némelyek hála Istennek le is írták és elolvashatjuk, hogy ők ezt úgy fogadták Istentől, mint egy újabb szolgálati helyet. Keserves volt, sokat szenvedtek, de legtöbbük küldetésben járt ott is. Azoknak az oda becsukottaknak is szükségük van lelkipásztorra, őket is az ige tarthatja meg, akkor mondja az igét nekik az, aki ismeri, és ismeri azt a Jézust, aki ott is Úr.
Vajon nem erre adott példát a mi Megváltónk is? Jézus Krisztus a nagyhéti szenvedései során Kajafás előtt, Heródes előtt, Pilátus előtt ugyanaz a teljhatalmú Isten Fia maradt, aki kézben tartotta az eseményeket, aki mérhetetlen fölényben volt hatalmát, tisztaságát, bölcsességét illetően is azok felett az emberek felett, sőt még a kereszten odaszögezve és kivérezve is a világmindenség teljhatalmú Ura és Királya volt. Jézus pontosan tudta, hogy Ő kicsoda, kinek a küldetésében mit kell elvégeznie ezen a földön. Ezzel az önazonosság tudattal járt a mi Megváltónk, és így végezte el tökéletesen a váltságot. Ennek pecsétje volt az Ő dicsőséges feltámadása.
Nem szabad nekünk soha zavarba jönnünk, ha kiderül, hogy Jézus tanítványai vagyunk. Ha valaki csakugyan az, akkor ezt nem szégyelli soha. Az, hogy a világmindenség Ura az ő Mestere? Sőt Jézus barátainak nevezte a benne hívőket. Nincs nekünk mit szégyellnünk sem a küldőnkön, sem a küldetésünkön. Legkevésbé a ránk bízott üzeneteken. A világ legigazabb igazságai azok, amiket Jézus Krisztus a benne hívőkre bízott. Mindenkin ez az ige segíthet, azokon is, akik most még gúnyosan nevetnek rajta, azokon is, akik megpróbálják az ige hirdetőit bilincsbe zárni. De a bilincsbe vert Pál apostol a börtönből írja Timóteusnak, hogy az Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni. Az igehirdetőket lehet, de Isten igéjét nem. Az olyan erő, ami hatalom ma is.

II.

És vajon mi kell ahhoz, hogy bennünk is legyen ilyen lelki állóképesség? Ma, amikor oly sok bizonytalanság vesz körül bennünket, és amikor annyira hozzászoknak sokan ahhoz, hogy hol erre hajlok, hol arra hajlok, hol ezt az oldalát mutatom a köpönyegemnek, hol amazt, és csak azt sajnálják, hogy nincs neki három, négy meg öt oldala, de van, aki még erre is képes. Ebben a kelekótya, szélingatta, gyáva emberekkel teli világban hol vannak azok, akik tudják, hogy kicsodák, tudják, hogy kihez tartoznak, tudják, hogy ki bízta meg őket és mivel, és azzal töltik ezt a rövid időt itt e földi életben, amire azt Isten adta. Mert csak eközben lesz igazán boldog valaki. Boldogulni lehet, hogy előbb fog a köpönyegforgatással, de tartósan boldoggá csak az válik, aki ismeri a küldőjét és teszi a küldetését.
Mi kell ehhez?
a) Először is az, hogy vegyük komolyan: mi mindnyájan azok vagyunk, akik Isten színe előtt, Isten minősítése szerint vagyunk. Nem azok, akiknek magunkat képzeljük, nem azok, akiknek mások képzelnek, s hol így, hol úgy értékelik a dolgainkat, hanem akinek Isten lát minket.
És Ő kinek lát? Jézus nélkül elveszett bűnösöknek. Jézussal közösségben bocsánatot nyert bűnösöknek, vagyis Isten gyermekeinek. Ez a két lehetőség van, és nincs harmadik. Az előbbiből át lehet lépni az utóbbiba, az utóbbiban meg lehet erősödni újra és újra, ha bármi abban elbizonytalanítana. Mind a kettőt komolyan kell vennünk, mert enélkül senkinek sem lesz világos önazonosság tudata.
Ez nem szerénykedés vagy dicsekedés kérdése, hanem ténykérdés. Úgy, ahogy megvan írva a János evangéliuma elején, hogy ez a világ nem fogadta be Jézust. Jézus nélkül pedig elvész. „Akik azonban befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” Akik nem fogadták be, azok reménytelenül elvesznek. Akik befogadták, azok megkapják kegyelemből ezt a kiváltságot, hogy Isten fogadott gyermekeivé válnak.
Erre a kérdésre kell ma mindnyájunknak válaszolnunk: pillanatnyilag melyik csoportba tartozunk. Ki vagyok én? Ezt mindenkinek tudnia lehet, és tudnia kell magáról.
Van egy ének, ami a maga egyszerűségében is világosan szól erről a kérdésről:

Ki vagyok én, ki vagyok én, kinek lát engem az Isten?
Sok bűnömért, vétkeimért elítél engem az Isten.
Veszendő, utolsó bűnös vagyok,
Szívemben sötétség, kívül bajok,
S ha nem jön segítség, elpusztulok.

Valaki hív, valaki vár, valaki hívogat engem.
Sok bűnömért, vétkeimért valaki szenvedett értem.
Megváltó Jézusom befogadtál,
Azért, mert szerettél, üdvöt adtál.
Újjá lett életem parancsra vár.

Magamban, Jézus nélkül veszendő, utolsó bűnös, s ha nem jön segítség, elpusztulok. Jézus Krisztussal közösségben: Ő befogadott az Isten gyermekeinek a családjába, és újjá lett életem az Ő parancsára vár. Mi azok vagyunk, akik Isten ítéletében vagyunk.
b) A másik, amit komolyan kell vennünk, hogy akkor ennek megfelelően kell élnünk is. Pál apostol mondja: ha a világosság fiai lettetek, akkor világosságban járjatok. Akkor nem szabad, nem is lehet titkolni, nem kell magyarázkodni. Vállalni. Ugyanakkor, ha valaki még nem Isten gyermeke, akkor azt is komolyan kell venni, mert ha megjátssza a vallásost, sokkal nehezebb lesz átlépnie az Isten gyermekeinek a nagy családjába.
Egyáltalán mindnyájunknak tudomásul kell vennünk, hogy azok vagyunk, akik. Ha nem, abból mindig sok kellemetlenség, sőt baj származik. Mindenkinek tudnia kell, hogy férfi vagy nő, gyerek vagy felnőtt. A gyerekek ezt általában tudják, a kamaszok jönnek zavarba. Ifjú, fiatal vagy idősödik. Itt is hányan megjátsszák magukat, mintha nem úgy lenne. Ez úgyis kiderül előbb-utóbb, és ez nemcsak nevetséges, hanem sokszor tragikus lesz. Tudomásul venni és vállalni, hogy kik vagyunk.
c) És végül vállalnunk kell a küldőnket és a küldetésünket is. Ami egyáltalán nem olyan nehéz, ha valaki tényleg ismeri a küldőjét, Jézus Krisztust. Őt nem nehéz vállalni. Boldogan megvallja az Ő tanítványa mindenütt, hogy az Ő apostola, tanítványa vagyok. A küldetésünkre nézve meg újra és újra látjuk, hogy milyen mérhetetlen nagy szükség van erre. Ha valamire szükségük van az embereknek, az evangéliumra, az Isten szeretetéről, kegyelméről, a szabadulás lehetőségéről szóló örömhírre, igen. Ha egy kicsit szeretjük a körülöttünk élőket, ezt mondjuk nekik megfelelő módon, tapintatosan, úgy ahogy arra az ige tanít minket.
Vállalni a küldőt és küldetésünket. Csak ezek az emberek élik át azt, amiről éppen a mai igénkben olvastunk a Jelenések könyvéből: Jézus Krisztus a jobb kezében tartja őket. Ott vagyok az Ő erejének, hatalmának az erőterében, vele szoros közösségben. Ő használ arra, amire akar. Az ilyen emberek tudnak mindig többet adni, mint ami bennük van, mert ők is úgy kapják a küldőtől, és sáfárként adják azt tovább. Az ilyeneket tudja használni Jézus Krisztus.
Ebből a küldetésből nem lehet szabadságra menni, de nem lehet kiesni sem. A hívő is elfárad néha, sőt a hívő is vétkezhet, de ez ugyanolyan, mint az állampolgárságunk. Én például magyar állampolgár vagyok, de ha megbetegszem, vagy baleset ér, akkor is magyar állampolgár maradok. Ez nem változtat rajta. Akit befogadott egyszer Isten az Ő gyermekei családjába, az az marad. Lehetőleg ne érje baleset, körültekintően közlekedjék, és azzal foglalkozzék, amivel megbízta a küldője, de ha mégis valami baj történik, akkor az nem végzetes. Pál apostol ennek teljesen tudatában volt, és tisztában volt vele minden helyzetben.
Még annyit említek meg, hogy minden újjászületett hívő embernek van egy általános küldetése, és mindnyájunknak van speciális küldetésünk. Az általános küldetésünk mindnyájunknak, akik hitre jutottunk Isten kegyelméből az, hogy Isten dicsőségét szolgálva a lélekmentés munkáját végezzük, amit Jézus így mondott a tanítványoknak: „Emberek halászaivá teszlek titeket.” Embereket a halálból, a kárhozatból hívogatni, menteni Jézus Krisztushoz — ez mindannyiunk küldetése. De van speciális küldetésünk is, ami kinek-kinek a családi állapotától, hivatásától, pillanatnyi helyzetétől függ. Abban a helyzetben mást kell elvégeznie, vagy továbbadnia abból, amit ő is Jézus Krisztustól kapott. A fontos csak az: sose magunkra, ne az ellenségeinkre, ha vannak, meg a nehézségekre, amik mindig vannak, nézzünk, hanem a küldőnkre.
Olyan nagy bátorítás a Zsidókhoz írt levél 12. részének az elején, ahol azt mondja az apostol a sokat szenvedő hívőknek: Félre téve minden akadályt és behálózó, megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg ezt a küzdőteret, nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki maga is sokat szenvedett és mindent vállalt, most pedig az Isten dicsőségében van.
Ugyanazt mondja, amit Pál itt ebben a tömör mondatban, hogy én Isten akaratából Jézus Krisztus apostola, a tőle kapott ígéret szerint tiérettetek, másokért, hogy a mentő evangéliumot hirdessem.
Az úrasztalát megterítettük. Sokan készülünk a szent vendégségre. Jó lenne, ha a hátralevő rövid időben őszintén megvizsgálnánk magunkat. Nem szégyelltük-e sokszor Krisztust, és az Ő evangéliumát, a mi küldőnket és küldetésünket. Nem kegyeskedtünk-e sokszor képmutató és ellenszenves módon, ahelyett, hogy egyszerű, gyakorlati módon képviseltük volna a mi Urunkat, mint ahogy Pál különböző helyzetekben. Vajon nem volt-e olyan, hogy miattunk káromoltatott Isten neve a pogányok között? Mindenféle képmutatást, erőtlenséget, gyávaságot ide hozhatunk most Isten elé, és kérdezhetjük tőle bátran és egyszerűen: Uram, ki vagyok én a te megítélésed szerint? És ha még kívül vagyok a te családodon, szeretnék gyermeked lenni. Ha az vagyok, kérlek, hogy a te Lelked az én lelkemmel együtt tegyen erről egészen bizonyossá, és soha ne feledkezzem el arról, hogy én téged képvisellek, a te küldetésedben járok, és neked akarok engedelmeskedni.

Pál apostolnak Timóteushoz írt első levelét olvassuk most egyházunk útmutatója szerint. Az apostol ebben a levélben is hangsúlyozza, hogy az egészséges keresztyén életben folyamatos növekedés van. Ennek három szintjét különbözteti meg, és ez a gondolat végig vonul az egész Újszövetségen. Így mondta itt: először Krisztus könyörült rajtam, azután egyre több jele van annak, hogy Krisztus él bennem, utána pedig azon kapom magam, hogy Krisztus megment másokat is általam. Rajtam, bennem, általam.
Azzal kezdődött, hogy kegyelmet nyertem, mondja, ilyen rettenetes múlt után is, amiről itt röviden beszámol, azzal folytatódott, hogy az élete egyre jobban hasonlítani kezdett Jézuséhoz, és közben egyre többeknek adta tovább azt a jó hírt, ami rajta is segített, az evangéliumot. „Azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne.” (16. v.).
A Bibliában több helyen is előfordul ennek a három fokozatnak az említése. Egy kicsit nézzük meg közelebbről ezt ma, és legyen ez számunkra tükörré, amiben megláthatjuk, hol vagyunk, honnan lehet közelebb kerülnünk az Úr Jézushoz.
Ugyanezt írja le Pál a legelső levelében, a Galatákhoz írott levélben, amikor így ír: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel.” (2,15-16).
Az első lépés: kegyelemből kiválasztott engem, a második: kinyilatkoztatta bennem az Ő Fiát, és a harmadik: megyek a pogányokhoz, és hirdetem nekik is azt az örömhírt, amit eddig megértettem. Először kézbe veszi Isten egy ember életét, azután átformálja, és alkalmassá teszi arra, hogy használhassa arra, amire Ő akarja. Mindegyiknek Isten az alanya. Nem mi neveljük át magunkat, nem mi képezzük alkalmassá magunkat a bizonyságtételre, ez követi egymást. Cselekedett Isten értem, cselekszik bennem, aztán cselekszik általam, akármilyen alkalmatlan vagyok is önmagamban.
Először meghallom az igét, aztán az ige dolgozik bennem és átalakít, és a fülemen bejött ige, amelyik a szívemet átalakította, továbbmegy a számon és hirdetem másoknak.
János apostol talán még szemléletesebben ír ugyanerről, amikor a gyülekezet különböző csoportjait így szólítja meg: „Írok nektek, gyermekek, mert megbocsáttattak bűneitek az Ő nevéért. Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van. Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt. Írtam nektek, gyermekek, mert ismeritek az Atyát. Írtam nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fog van. Írtam nektek, ifjak, mert erősek vagytok, és Isten igéje lakik bennetek, azért legyőztétek a gonoszt.” (1Jn 2,12-14). Gyermekek, ifjak, apák. Természetesen a hitben gyermekek, ifjak és apák.
A gyermekeket táplálni kell, amíg kicsik addig tejecskével, aztán egyre keményebb eledellel. Az ifjakat jellemzi a harc, erősen állnak, ott van bennük Isten igéje, legyőzik a gonoszt. Az apákat pedig az jellemzi, hogy másokat táplálnak, és továbbplántálják az életet. Egy csecsemőtől ezt nem lehet elvárni. Természetesen egymásra épülnek ezek a lelki életkorok, és egy emberben mind a három jelen lehet, mert az apák is isznak néha tejet, de nem az jellemző rájuk, hogy csak tejet tudnak még inni, hanem már kemény eledelt is. És az atyákat is jellemzi az, amit itt az ifjakról ír, hogy keményen harcoknak és Isten igéje lakik bennük, de a legjellemzőbb rájuk már az, hogy továbbadják az életet, másokról gondoskodnak, másokat táplálnak.
Ne felejtsük el tehát: az egészséges keresztyén életben folyamatos növekedés, fejlődés, gyarapodás van. Ha pedig nincs, akkor vagy maga az élet hiányzik és meg kellene térnie, újjá kell születnie az illetőnek, vagy pedig beteg lett az illetőnek a hite, a lelki élete. Mert ha sok éves igehallgatás után is valaki még mindig csak azért jön templomba, hogy táplálkozzék és hallgassa az igét, de senki nincs, akit hívott volna, akiért imádkozott volna, és egyáltalán nem változik meg az élete minden egyes igehallgatás után, mert nem igazítja hozzá az igéhez az életét, akkor ott valami baj van. Mert ha valaki megrekedt csecsemőszinten megrekedt, az beteg. Az az egészséges, ha növekszik, fejlődik, gyarapodik.
Egyébként Jézus is többször említi ezt az igazságot. Azt mondja: Maradjatok énbennem, és én tibennetek (egy idő után meglátszik a hívőn, hogy Jézushoz kezd hasonlítani), és így teremtek sok gyümölcsöt. (Jn 15,4). A gyümölcs a megváltozott élet, meg a Jézushoz odahívott, odaszeretgetett emberek. Én Őbenne, ezzel kezdődik, ez a mi megigazíttatásunk; Ő énbennem, ez a megszentelődés; és elkezdek szolgálni neki és termem a gyümölcsöket. Nem a rám jellemző gyümölcsöket, hanem az Őreá jellemzőket. A Lélek gyümölcsét, amiről részletesen beszéltünk már többször.
Amikor elhívta tanítványait, akkor is azt mondta: Kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy emberek halászai lesztek. Először én szegődőm az ő nyomába, én kaptam tőle új életet, de ezzel bekerültem az Ő műhelyébe, az Ő kezébe, és olyan szép ez a régies kifejezés: azt mívelem. Kézbe vesz, és míves munkaként kerül ki az Ő kezéből az újjáteremtett ember, aki aztán alkalmas arra, hogy emberek halásza legyen, vagyis, hogy a bűnből, a kárhozatból, a pokolból kimentsen embereket és odavigye őket az Úr Jézushoz.
Meg kell vizsgálnunk, hol tartunk ebben a folyamatban. Nem azért, hogy állandóan lelkileg hőmérőzzük magunkat, hanem azért, hogy világosan lássuk, mi a következő lépés. Honnan és mire hív minket, és akar elsegíteni a mi Urunk. És ha megállt a fejlődés, akkor sürgősen segíteni kell. Ha meg még el sem kezdődhetett a fejlődés, mert növekedni csak egészségesen élve született gyermek tud, akkor meg arra kell ügyelnünk, amit Jézus Nikodémusnak mondott: „Szükséges újonnan születnetek.”
Nézzük meg közelebbről is ezt a három lépcsőt.
1. Pál apostol itt a saját példáját említi, és leírja, hogyan kezdődött nála. „Hálát adok a mi Urunknak, hogy megerősített engem, amikor szolgálatra rendelt. Jóllehet előbb Őt káromló, az övéit üldöző és erőszakos ember voltam, mégis irgalmat nyertem. És bőségesen kiáradt rám a mi Urunk kegyelme a Krisztus Jézusban.” (12-14. v.).
Leírja, hogy üldözte Krisztus tanítványait, káromolta Jézus Krisztust, elképesztő, szégyenletes, sötét múlt, de egyszer csak átélte, hogy bőségesen kiáradt rá az Isten kegyelme. Mindent elöntött, mindent elsodort, mindent megtisztított, és ott állt a damaszkuszi úton egy újjászületett ember, akinek egy kérdése volt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És ettől kezdve mindig ez volt a legfontosabb kérdése, és azt cselekedte, amit Isten neki parancsolt. Mindeneket megelőz Isten örökkévaló kiválasztása, és egyszer csak betör a kegyelem egy bűnös ember életébe. És nincs semmi gát, kegyelmed mit ne törne át. Újjáteremti Isten Lelke az embert, és elindul egy úton. De ez csak az indulás, a kezdet. Ezt kell követnie mindannak, amiről eddig is már szó volt.
Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Ez olyan minőségi változás minden ember életében, amit semmivel nem lehet elérni, semmivel nem lehet összetéveszteni, de amit észre lehet venni. Nem az újjászületésünk időpontja a fontos, hanem az újjászületésünk ténye, hogy valóban megtörtént-e, bekövetkezett-e az. Utána jönnie kell a növekedésnek.
Aki ezt átéli, hogy Isten minden bűnünket elsöprő kegyelme ilyen gazdagon beárad az életébe, az nem tudja másként folytatni az erről szóló vallomást, csak így: „Az örökkévalóság Királyának, a halhatatlan, láthatatlan, egyetlen Istennek tisztelet és dicsőség örökkön örökké. Ámen.” A túláradó kegyelem ilyen túláradó dicsőítést teremt az újjászületett ember életében. Ismerős-e ez nekünk? Elcsodálkozunk-e újra és újra Istennek ezen a gazdagon áradó kegyelmén, s felfakad-e a szívünkből a válasz, a hálaadás és a dicséretmondás?
Ez a gyermekkor. Elindul az élet. És mi jellemzi az ifjúkort?
2. Isten az Ő igéjével teremti újjá az embert, és ez az ige a hívőben egyre mélyebbre hatol. Egyre inkább áthatja az egész életét. Életének minden területén Isten akarata kezd érvényesülni. Megtanulja az újjászületett ember mit jelent a Szentlélek vezetésére hallgatni. Az egész gondolkozása és jelleme Jézushoz kezd hasonlítani. Bekövetkezik az, amit Pál apostol így ír szintén a galatáknak: „Kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” (Gal 4,19).
Ahogy olvastuk: kinyilatkoztatta bennem az Ő Fiát, vagy ahogy Jézus mondta: nemcsak ti énbennem, hanem én tibennetek, ez jellemzi az ifjú kort. Ilyenkor a hívő már látja a bűneit, és bűnnek látja a bűnt. Nem téveszti szem elől Isten bőségesen áradó kegyelmét. Ellenáll a kísértésnek, tud küzdeni másokért, keresi Isten akaratát, tud már önállóan táplálkozni, nem úgy, mint a kisbaba, akit még etetni kell. Egyre többet ért az igéből. Megtanult beszélni az Isten országának nyelvén: egyre mélyebben és őszintébben tud imádkozni, és folyamatosan Isten igéjéhez igazítja az életet. Pontosan ebben áll a növekedés. Ezt Keresztelő János így mondta Jézusra mutatva: „Neki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé válnom.” (Jn 3,30).
A Lélek térfogata marad ugyanakkora, csak ami benne van, az változik. Addig önmagammal voltam tele, most pedig Jézus is belépett már oda. Ő legyen egyre dominánsabb, egyre nagyobb, az én atyáimtól örökölt hiábavaló természetem pedig zsugorodjék egyre kisebbre. Megmarad a nyomorult egész végig, és sokszor belebeszél Isten dolgába, de a cél az: legyen egyre kisebb, és a bennem élő Krisztus pedig egyre nagyobb.
Az újjászületés minőségi változás, ez a lelki növekedés mennyiségi. Egyre több lehet, és többnek kell lennie. Hadd kérdezzem itt is: ismerős-e ez a hívő testvéreknek? Most tényleg mélyebben tudok imádkozni, mint tavaly? Az idén már nem esik nehezemre szeretni azokat, akiket eddig ki nem állhattam. Van fejlődés a lelki életben.
3. Mert éppen ez a harmadik fokozat, amiről az ige beszél: az ilyen ember egyre többeknek és egyre természetesebb egyszerűséggel tud beszélni arról az Istenről, akinek a kegyelme beáradt az életébe. Tud beszélni arról a kegyelemről, aminek a munkáját nyomon követheti a maga életében is minden póz és erőltetettség nélkül. Mivel ezzel van tele a szíve, ez buggyan ki a száján. Az egészséges növekedéshez ez is hozzátartozik. Itt már egy érett felnőttről van szó, aki másokért van. Nem őt kell örökké tutujgatni, hanem ő tud másokról gondoskodni, ő veszi észre mások szükségét, ő tudja kielégíteni sokaknak a lelki szükségét, hiszen folyamatosan kapja az ő mennyei Atyjától, és tudja, hogy sáfárságra kapunk mindent. Nem ő maga ül örömmel az üdvösségén, hanem mások üdvössége lesz a számára fontos, és azért tesz meg sok mindent.
Ahogy Pál apostol megint csak a Galata levélben írja: „Fiacskáim, akiket ismét fájdalommal szülök, amíg kiábrázolódik bennetek a Krisztus.” Az ilyen felnőtt hívő ismeri a fájdalmat, a másokról való törődésnek a fáradságát. Ismer és vállal sok szenvedést is Jézusért és az Ő ügyéért. Minden áldozatra kész az ő Uráért és másokért, hiszen erre hívott el minket Isten. Ennél értelmesebb élet nincs, mint hogy a földbe esett gabonamag elhal, de sok gyümölcsöt terem. A gyümölcstermés lesz az ilyen hívők életének a célja.
Ezt a három lépcsőt említi az apostol itt az igében. Jézus Krisztus mindent megtett értem, Jézus kész élni bennem, és Jézus tud munkálkodni általam. Könyörült rajtam, az Ő megszentelő munkáját végzi bennem, és utána munkálkodik általam. Bűnbocsánatot nyertem, megszentel, és ebben folyamatosan növekszem, és megtanulom, hogy mi a neki való szolgálat.
Ez így nagyon szép, de vajon akadály nélkül történhet-e ez? Alapigénkben Pál apostol felhívja a figyelmet arra, hogy ez az új élet zátonyra futhat a hívőnek az életében. Előfordulhat az, hogy a hit dolgában hajótörést szenved valaki. Elindult szépen, aztán zátonyra futott és megfeneklett, és nem megy tovább. Nincs további növekedés, gyarapodás.
Mi lehet ennek az oka? Sok minden, csak egy-két legjellemzőbbet említek.
Gyakran az az oka, hogy nem történt radikális szakítás a világgal. Világon itt most azt értsük, amit a Szentírás, az Isten nélküli gondolkozást és életgyakorlatot. Még mindig keverék az ilyen hívőnek az élete. Általában Isten igéje szerint gondolkozik és él, de sok mindenben megmaradt a régi szokásaihoz híven, mert azokat bagatellizálja, nem tulajdonít nagy jelentőséget nekik, mert úgy sem lehet azt másként csinálni, mert — ahogy mondani szokták — mindenki így csinálja, stb.
Ilyen kényes területeket említek: a pénzünkkel való gazdálkodás, mire költjük, mire mennyi jut. A gyerekeink nevelése — elképesztő, hogy sok hívő családban is teljesen világi szempontok alapján történik a gyermeknevelés, mintha nem lenne erre nézve is világos útmutatása az igének. Olyan szokásoknak a megőrzése, amiken átlép a hívő ember. Hivatkozik arra, hogy a szüleim is így tették, és tisztelem őket vagy az emléküket. Mi csak tiszteljük a szüleinket, vagy ha már nincsenek itt, az emléküket, de ami rossz volt az életükben, azt nem kell, nem szabad követni. Az újjászületés annak is gátat vet.
Egy másik gyakori ok az, hogy a régi természetének bizonyos részei virulensek, életben maradnak. Sokszor csak úgy, mint hamu alatti parázs, de olykor egészen nyilvánvalóan. Olyan óemberi tulajdonságok, amik nem botránkoztató bűnök, de amik nem Jézus tulajdonságai. Ezeket vagy észrevétlenül tovább élteti, működteti, vagy hagyja élni a hívő ember, vagy olykor még táplálja is őket. Vagy azért mert nem látja bűnnek, vagy azért, mert nem akarja határozottan elítélni a saját ilyen tulajdonságait. Ezek nem mindig negatív tulajdonságok. Például sok kárt okozhat valaki, ha kicsinyesen precíz, ha büszke arra, hogy milyen pontos, hogy ha a szaktudása miatt lett öntelt. Egyáltalán az öntelt hívő zátonyra futott. Ott nincs növekedés. Lehetséges a megújulás, majd még erről is beszélünk.
Megrekedhet valaki a második szinten is. Valaki mindjárt az elsőn: én üdvösséget kaptam, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán! Pedig ez csak a kezdete valaminek.
Van, akiben valóban megjelennek jézusi tulajdonságok, de valami engedetlensége, visszatérő bűne, valami tisztátalanság, amit nem ítél el egyértelműen és határozottan, az szintén visszafoghatja az életét. Ezek a hívők botránkoztatják a többieket. Tényleg van benne jó, elhiszem, hogy milyen hívő, milyen vallásos, csak ne kiabálna úgy, ne úgy beszélne ezzel meg azzal, hagyna már fel azzal a kiállhatatlan szokásával stb. És ha egy hívő ezt nem ítéli el, akkor megállt a fejlődés, zátonyra futott.
Ezek a hívők lesznek aztán azok, akik nem nyitottak az ige előtt. Azt hiszik, ők már mindent tudnak. Úgy tudnak ott ülni egy-egy istentiszteleten, képesek végig ülni egy csendes hetet úgy, hogy semmit nem vettek magukra. Hiányzik belőlük az, amit Jézus így mond egy helyen: „Igazat adtak az Istennek.”
A lelki fejlődésünk egyik feltétele az, hogy Istennek eleve mindenben igazat adok. Még nem is tudom, mit fog mondani, mit ítél el, mire bátorít, de neki mindig igaza van. És ha ezt teljes meggyőződéssel vallja valaki, akkor marad meg a lelki rugalmassága, akkor lesz kész mindig a bűnbánatra, a bűnvallásra. Ezeket a hívőket nem lehet megsérteni, mert ha szemébe mondják egy hibáját, ha rosszul esik is neki, megköszöni. Mert ő nem akarja a hibáit konzerválni. Ő nem azokkal akar együtt élni. De jó, hogy valaki felhívta a figyelmemet! Elég nagy baj, hogy még mindig vannak ilyen hibáim, olyan hosszú hívő múlt után, de én nem akarom azokat megmagyarázni, mentegetni. Ez tartja fiatalosan, frissen a hívő emberek lelkét.
Többször említettem már, hogy hálás vagyok Istennek, hogy ismerhettem, és ismerhetek ilyen idős hívőket. 80, 90, 95 éves embereket, akik, amíg szellemi frissességük van, úgy olvassák és hallgatják az igét, hogy a halála előtti napon is még kész változtatni valamin, hiszen az ige azt mondja, én meg nem úgy csináltam. Egyrészt ezt látja, másrészt ezt nem védőbeszéd követi, hanem bűnvallás, és annak a rossznak az elhagyása. Erre bátorít minket Isten. Lehetséges, hogy valaki az évei száma ellenére egészen fiatalos marad lelkileg, fejlődőképes, növekszik akkor, ha ez jellemzi őt.
Éppen ez a nagy örömhíre ennek az igének, hogy újra el lehet indulni. Meg lehet újulni. Olyan szép az 51. zsoltárban, Dávid közismert bűnbánó zsoltárában ez:

Tiszta szívet teremts bennem, Istenem,
és az erős lelket újítsd meg bennem!
Ne vess el orcád elől,
szent Lelkedet ne vedd el tőlem!
Vidámíts meg újra szabadításoddal,
támogass, hogy lelkem készséges legyen,
hogy taníthassam utaidra a hűtleneket,
és a vétkesek megtérjenek hozzád.
(51,12-15 zsoltár)

Ő nem téveszti szem elől a célt lelkileg elesett állapotában sem. A cél, hogy Isten rajta keresztül a bűnösöket tanítsa, és megtérésre hívja. De ezt most nem jól tudja végezni, mert szüksége van megújulásra. Nem mond le róla, hogy meg lehet újulni. Az erős lelket újítsd meg bennem, és vidámíts meg újra a te szabadításoddal.
A dolog summája ez: ahhoz, hogy valaki növekedhessék, meg kell születnie. „Szükséges újonnan születnetek.” Utána viszont lehetséges egy egész életen át folyamatosan növekedni, erősödni. Ez Isten munkája mindenestől. Tőlünk azt kéri, hogy táplálkozzunk az igével. Úgy olvassuk, úgy hallgassuk, úgy engedelmeskedjünk neki, hogy az lelki táplálékká válva erősítsen. És még valami: gyakorold magadat az istenfélelemben, a kegyességben (1Tim 4). Itt a gymnadzo görög szó van, ami azt jelenti, hogy légy szíves gimnasztikázni naponta, gyakorold, hogy milyen az a Krisztusnak engedelmeskedni, és akkor egészséges növekedés lesz az életedben.
Isten minket arra hívott el, hogy növekedjünk, és gyümölcsöt teremjünk. Jó lenne ma őszinte önvizsgálatot tartani, nem akadt-e el valahol a hívő életünk, vagy végre el kellene már kezdeni radikálisan a Krisztus-követést. Isten Szentlelke ébreszthet vágyat a szívünkben mindegyik után.

Akik a Biblia információit igaznak tartjuk, hisszük, hogy Jézus Krisztus kínhalála után a harmadik napon testben feltámadt, sokaknak megjelent, utána még negyven napig együtt volt tanítványaival, akkor pedig egy felhő eltakarta Őt szemünk elől, és azóta senki nem látta. Nem is fogjuk látni addig, amíg másodszor nagy dicsőségében visszajön majd ítélni élőket és holtakat.

I.

Mindezt természetesen a hitével veheti komolyan mindenki. Ugyanakkor viszont éppen húsvét ünnepén szem szabad elhallgatnunk, hogy Jézus feltámadásának a ténye semmivel sem gyengébben dokumentált történeti esemény, mint az ókor bármely másik történése. Mondok erre néhány példát.
Augustus császár, aki Jézus idejében uralkodott i.e. 12-9 között foglalta el kicsiny hazánknak azt a részét, amit akkor Pannóniának hívtak. Honnan tudjuk ezt? Senki nem volt ott közülünk, nem vették videóra. Az események megtörténte után valaki, valamikor leírta, és a történészek ma ezt tényként kezelik. Ilyenkor szokott így kezdődni a mondat: mint tudjuk… és jön az állítás. Vagy ha egy kicsit régebbi, de közismert eseményre gondolunk, mint tudjuk i.e. 333-ban Nagy Sándor Issos mellett legyőzte a perzsákat. Senki nem látta közülünk, mégis ha szó van róla, senki nem kételkedik ebben.
Vagy egy jóval későbbi, szintén ismert dátumot mondok még: Kr.u. 476-ban Róma elesett, a nyugatrómai birodalom széthullott. Ott sem álltak sorba ügyeletes krónikások, akik azt hitelesen, pontosan leírták volna, hanem valaki később megörökítette, aztán előkerültek olyan tárgyi ún. bizonyítékok, amikkel próbálják megerősíteni ezt a híradást, és mindenki úgy beszél róla, hogy ehhez kétség nem férhet.
A Krisztus feltámadása ezeknél is megnyugtatóbban dokumentált történeti esemény. Miért? Mert szemtanúk írták le mindjárt az esemény megtörténte után.
Van a Bibliában egy névsor. Nem egészen húsz évvel Jézus feltámadása után valaki összeállította azoknak a listáját, akik Jézust ismerték kereszthalála előtt, végignézték kínhalálát nagypénteken, és néhány nappal később látták, hallották, találkoztak vele. (Kérem, olvassuk el ma az 1Korintus 15. fejezetét, mert ez olyan szenzációs didaktikával megírt fejezet, ahol Pál apostol a lehetséges kételkedő kérdéseket is felteszi. Többször így kezdődik egy szakasz: de mondhatná valaki… s akkor leír egy kételyt, ami ott lehet bennünk, s elmondja rá a választ.)
Így hangzik ez a névsor a fejezet elején: „Jézus meghalt a mi bűneinkért, eltemették és az Írások szerint feltámadt a harmadik napon és megjelent: Kéfásnak (Péternek), majd az apostoloknak, aztán megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek (odamehettek hozzájuk megkérdezni őket), néhányan azonban már elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is.”
Ha egy eseményről tudjuk, hogy mikor és hol történt, az az esemény valószínű, hogy megtörtént. Különösen, ha több, mint ötszáz szemtanú többsége még mindig él, és meg lehet őket kérdezni, hogy pontosan mit is láttak.
Érdekes dolog, hogy az issosi csatának, Róma bukásának a tényében nem kételkedünk, mindig újra és újra Jézus Krisztus feltámadásának a tényét vonja kétségbe sok ember. Mentségükre annyit talán lehet mondani, hogy Jézus feltámadása annyira szokatlan, meglepő, egyedülálló, példátlan esemény volt, hogy ebben talán könnyebb kételkedni, mint valami másban.
Mindenesetre mi sokan hiszünk azoknak a tanúknak, akik találkoztak vele feltámadása után, ezt állították, le is írták. János az, aki többször utána teszi: én ott voltam, s aki ezt most írja, az látta, amit leír. Az akkori kételkedőket is igyekezett ezzel megnyugtatni.
Azt senki nem látta, hogyan támadott fel Jézus, mint ahogy Isten legnagyobb tetteinek a hogyanja mindig titok maradt. A tényt magát, azt sokan meggyőzően átélhették és tanúsították is. Nem beszélve arról, hogy vagyunk itt jó néhányan, akik életünk soksok eseményét nem tudjuk másként magyarázni, csak úgy, hogy eféléket mondunk: az Úr Jézus meghallgatta az imádságomat, az Úr Jézus meggyógyította XY-t, az Úr Jézus eszembe juttatta és ezért kerültek el valami bajt stb. Ehhez már valóban hit szükséges, ezt nem lehet racionálisan bizonyítani. Ezek ugyanolyan valós történések, mint maga az, hogy Jézus itt járt a földön, halálra kínozták, meghalt és a harmadik napon feltámadott.
Ez az egyik, amit ma szeretnék tisztelettel és szeretettel a testvéreknek felajánlani gondolkozás céljára, vagy ami ennél több: szeretném a szívünkbe vésni, hogy Jézus feltámadásának a ténye megnyugtatóan dokumentált történeti esemény. Aki nem hiszi, járjon utána. Meg is érdemelné ez az esemény, hogy egyszer utánajárjunk az erről szóló dokumentumokban.
Ezen semmit nem változtat az, hogy most találtak egy régi kéziratot, amiből főleg a bulvársajtó óriási szenzációt akar csinálni, a Júdás evangéliumát. Ahhoz hasonlót tucatjával írtak abban az időben. Most csak az az érdekes, hogy egy régebbi kézirat került elő, mint amik eddig birtokunkban voltak. Meg hogy megtalálták Jézus és családja állítólagos sírját. Ezek mind más lapra tartoznak. Meg kell vizsgálni és kiderül a valóság. Jézus feltámadásának a tényét vizsgálva azonban megnyugtató, meggyőző dokumentációval találkozunk.

II.

A másik, amit szeretnék most hangsúlyozni, hogy Jézus feltámadásából egy sor olyan fontos igazság következik, ami meghatározhatja, befolyásolhatja mindannyiunk életét. Ha szeretnénk azt, hogy ne csak énekeljük, hogy örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, hanem valóban szeretnénk nyomasztó körülményeink között is örvendezni, vigadni, mert Krisztusban találtunk reménységet és vigaszt, akkor ezeket a következményeket szem előtt kell tartanunk. Sok minden következik Jézus feltámadásának a tényéből, most csak ötöt szeretnék röviden megemlíteni.
1. Miután megállapítjuk, hogy Jézus feltámadása pontosan úgy történt, ahogy Ő azt előre megmondta, ezek után észre kell vennünk, hogy az, hogy feltámadt, az akkori embereket is arról győzte meg, hogy Isten Jézus Krisztus kínhalálát elfogadta mindannyiunk helyett bemutatott érvényes áldozatnak. Ez kicsit elméletileg hangzik, de nagyon gyakorlati következményei vannak. Mert egyebek között az következik ebből, hogy aki ezt hiszi, aki Jézusban hisz, azt az igazságos Isten nem mint büntetést érdemlő bűnöst tekinti, hanem igazzá nyilvánítja. Erről a Biblia sok helyen beszél. Csak három mondatot idézek:
2Kor 5.21: „Jézust, aki bűnt nem ismert, az Isten bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” Nem részletezem most ezt a tömör, súlyos mondatot, de utal arra, hogy aki Krisztusban elrejtőzve él, benne hisz, azt az Isten Krisztusért igaznak tekinti.
Vagy a Római levélben olvassuk ezt: „Aki halálra adatott bűneinkért és feltámasztatott megigazulásunkért.” Ennél tömörebben nem lehet elmondani, de ennek a második fele fontos most nekünk: „… feltámasztatott megigazulásunkért…” és így folytatódik:
„Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Róm 4,25, 5,1).
Tehát amilyen valóságos tény az, hogy Jézus a halála után harmadik napon feltámadt, ugyanilyen valóságos tény az, hogy aki Őbenne hisz, azt az Isten igazzá nyilvánítja. Mintha soha semmi bűnt nem követett volna el. Jó lenne ezt végiggondolni minden részletével együtt, fontos ezt erősen hinnünk, és ezért a mindenható Istent magasztalnunk.
2. A másik, ami Jézus feltámadásából következik, ez az egyszerű igazság, hogy akkor Ő él. És ha él, akkor betű szerint igaz az, amit ígért: tiveletek vagyok minden napon. Elég tudatos-e ez azokban, akik Jézus Krisztusban hiszünk?
A hívőknek megadatik az, hogy Jézus szüntelen jelenlétében töltsék napjaikat. Mit jelent ez a gyakorlatban, a hétköznapokban? Ilyeneket: megmondta, hogy ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott van közöttük. Bizonyosak vagyunk abban, hogy minden istentiszteleten itt van közöttünk? Vagy amikor otthon ketten elcsendesedünk imádkozni, hogy a nagy harmadik jelenlétében élhetünk?
Megígérte, hogy aki titeket hallgat, engem hallgat. Ha ezt nem hinném, elmentem volna régen más pályára. Annak nincs értelme, hogy egy közepesen művelt ember a maga igazságait, féligazságait ossza és fárasszon vele embereket. De ha igaz ez, hogy a Jézusról szóló bizonyságtétel úgy érkezhet meg a szívünkhöz, azéhoz is, aki közvetíti, mint az Ő önmagáról való bizonyságtétele, akkor meg a legfontosabb dolog, hogy az igehirdetés hangozzék, mert azon keresztül szólhat bele az a Jézus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön az életünkbe, és adhat tanácsot, útmutatást, vigasztalást, leleplezhet, feloldozhat — bármi jót elvégezhet Ő az igeolvasó és igehallgató ember életében. Mert Ő feltámadott és él, és velünk van minden napon.
Ezért van értelme annak, hogy imádkozzunk. Ezért nem a mennyezetig hatol az imádságunk, hanem mivel Ő él, hallja. A múltkor kérdezte valaki egy másiktól, aki kételkedve beszélt az imádságról, hogy tudod te azt, hogy az Úr Jézus hallja, amit mondasz. Ezek banalitások, de fontos, hogy el ne felejtsük.
Mivel Jézus él, és a hívő az Ő jelenlétében tölti napjait, ilyenek történnek:
Folyik egy kényes tárgyalás. Érzem, hogy be akarnak csapni, s ebből a gyülekezetnek hátránya lesz. Nincs nekem olyan nagy bölcsességem, meg nem szoktam hozzá rafinált, minden hájjal megkent gonoszokkal diskurálni. Mit teszek? Könyörgök azért, hogy adjon az Úr Jézus bölcsességet, mert nekem nincs, de megígérte, hogy akinek nincs és kéri, annak szemrehányás nélkül adja. Könyörgök azért is, hogy minden gonosz tervet Ő hiúsítson meg. Legyen ennek a tárgyalásnak jó kimenetele. És az lesz. Eszembe jut az, ami magamtól biztos nem jutott volna eszembe, és meg tudom fogalmazni úgy, hogy mindenkinek érthető, és felállunk úgy, hogy a gyülekezet ügye előbbre haladt. Pedig az ellenkezőjét akarták.
Ezt ki más végzi el, mint Ő? De mivel Ő él, a hívő az Ő jelenlétében élhet, minden helyzetből kiálthat hozzá, és Ő válaszol, mert neki adatott minden hatalom mennyen és földön, és ténylegesen tud segíteni. Tud védelmet adni a támadások idején, és egészen természetesen történhet az, amit szintén nem régen mondott el valaki, hogy ül a hívő ember az orvosi váróban és könyörög az agyonhajszolt orvosért, hogy az ő baját is eltalálja, hogy a valódi okra jöjjön rá, és célravezető segítséget tudjon adni. Bevonni az élő Jézust az életünkbe.
Nem is kell bevonni, mert benne van, csak észrevenni, komolyan venni, hogy Ő ott van, és a neki kijáró tisztelettel, mint Istennek kijáró tisztelettel viszonyulni hozzá.
Kimondhatatlan nagy ajándéka ez minden hívőnek, hogy komolyan veszi, hogy Jézus él, mert feltámadott, és velünk van minden napon, számíthatunk rá. Csak akkor számítsunk, és nagy tisztelettel, alázattal vegyük igénybe a jelenlevő Krisztust.
3. Mivel Ő él, ne felejtsük el, hogy hatalmas képviselőnk van a mennyben. Ő azt megígérte, hogy az övéiért szüntelenül imádkozik, az övéinek helyet készít az atyai házban. Nem itt kell nekünk sok százezer forintos kriptákat építtetnünk. Mi értelme van annak? Azt a pénzt oda kellene adni a rászorulóknak. Van nekünk elkészített helyünk a mennyben. Aki Őhozzá tartozik, az erre a hatalmas közbenjáróra és képviselőre számíthat.
Ne felejtsük el, hogy a mindenható Isten jobbján ül, vagyis vele azonos hatalmat gyakorol — kicsoda? — a mi testvérünk. Mert a Biblia azt mondja, hogy az újjászületésben egy ilyen magunkfajta gyarló ember a mindenható Krisztus fogadott testvérévé válik. „Ő az elsőszülött sok testvér között.” (Róm 8,29). Ezért fontos, hogy legyünk az Ő testvérei. Egyikünk sem születik úgy, hogy az. Mindannyian az Ő ellenségeiként jövünk a világra.
Hogyan lehet valaki Jézus testvérévé, hogy befolyásos bátyjának a jótéteményeit élvezhesse? Így olvassuk János evangéliumában: „Ez a világ nem fogadta be Őt, de akik befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” Az Isten fogadott gyermekévé lesz egy ilyen magunkfajta, és így a mindenható Krisztus testvéreivé. Számíthatok arra, hogy a testvérem mindent megtesz az érdekemben. Én itt tehetetlenkedem, ügyetlenkedem, újra és újra érzem erőtlenségemet, kiszolgáltatottságomat, de van valaki, aki a legmagasabb fórumon képviseli az érdekeimet. Minden protekció nélkül. Csak azért, mert összetartozunk. Én erre gondolok, nem arra, hogy milyen veszély következhet be, nem az ellenségeimre, nem a saját erőtlenségemre, nem vélt vagy valós veszedelmekre, hanem Őreá nézek. Mert Ő feltámadott és él, és megígérte, hogy az Atya jobbján is képvisel. Ő a történelem ura, Ő minden embernek ura, nekem is teljhatalmú uram.
4. Amiről alapigénk részletesebben is szól, hogy az Ő feltámadásával legyőzte a halált. A halál ellenségünk és halál ellen nincs orvosság. Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva neki teljesen tehetetlenül. Jézus azonban (olvassuk ugyanebben a fejezetben) feltámadásával, mint utolsó ellenségünket, legyőzte a halált. (26. v.). Mit jelent ez?
Nem azt jelenti, hogy a hívő nem fog ugyanúgy meghalni, mint bárki más, hanem azt, hogy amikor meghalunk, az egyáltalán semmit nem változtat a lényegen. Ugyanúgy Krisztushoz tartozunk, ugyanúgy, sőt még inkább kiteljesedik számunkra az az élet, amit Ő maga jelent, és ez kivesz az ember szívéből sok felesleges szorongást, találgatást, félelmet.
Amikor Pál apostol szinte biztosra vehette, hogy kivégzik Jézusért, akkor írta azt: Nekem az élet maga Krisztus. És éppen ezért a halál nyereség. Vagyis jól járok, ha kivégeznek, mert megszabadulok mindattól, ami itt rossz, és még inkább az enyém lesz mindaz, ami már itt is előleg a Krisztussal való közösségből. Ha mégsem végeznek ki ti jártok jól, mert még hasznomat veszitek. (Fil 1,21). Micsoda emelkedettség és belső szabadság!
Ezzel szemben van az, amit a Zsidókhoz írt levél 2. részében olvasunk, hogy sokan vannak, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok. Mert nem tudják, mi a halál, és nem tudják, hogy Krisztus legyőzte feltámadásával a halált. Ezért ujjong ennek a fejezetnek a végén Pál apostol: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? Hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (55-57. v.).
Mindnyájan tudjuk, hogy ha a méhecske megszúr valakit, a legtöbb esetben kiszakad a fullánkja. Utána egy ideig még él, tud repkedni, de előbb-utóbb sajnos elpusztul. Azt mondja Pál: én tudom, hogy a halálnak már nincs fullánkja. Iderepülhet az ujjamra, mert tudom, nincs mivel megszúrnia, nem árthat nekem. Ha ma meg kell halnom, semmi tragédia nem történik. Tudom, kihez megyek.
Így mondta ezt egyszer egy kedves, idős bátyánk: amíg nem ismertem a feltámadott Krisztust, addig rettegtem a halál gondolatától is. Azóta, hogy ismerem Őt, átnézek a halál válla fölött, és látom mögötte az élő Krisztust. Tudom, hogy nincs kitől félnem.
Ez nem hányaveti felszínesség, ez a valóságnak a megismerése, mert Krisztus feltámadásával legyőzetett a halál. És akik Őbenne hisznek, azok azon a résen, amit Jézus a feltámadásával ütött a halál falán, követik Őt abba a dicsőségbe, amiről ugyanebben a Filippi levélben ír Pál apostol: „Tudjuk, hogy amikor Ő magához vesz minket, a maga dicsőséges testéhez hasonló testbe öltöztet minket.” E helyett a nyavalyás helyett, amivel annyi bajunk van, kapjuk az Ő dicsőséges testét, amiben Ő feltámadott. Amiben együtt volt az övéivel húsvét után.
5. Végül azt említem meg, hogy a hívő ember erkölcsi felelősségének és tartásának is Krisztus feltámadása az alapja. Olyan jellemző, hogy ezt a hosszú fejezetet ezzel a mondattal fejezi be az apostol. 57 versen keresztül taglalja a feltámadással kapcsolatos kérdéseket, és az utolsó mondat: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
Éppen ezért, mivel Krisztus feltámadott és él, úgy éljetek, mint akik tudjátok, hogy érdemes az Ő tanácsai, parancsai szerint élni. Nem hiábavaló az, amit így tesztek, és úgy éljetek, mint akiknek tudnotok kell, hogy felelősek vagytok neki. Olyan jellemző, hogy Pál apostol a rabszolgáknak is azt mondta: Még ha gonosz uratok van, akkor is dolgozzatok becsületesen, tudván azt, hogy a ti Uratok a mennyekben van, és tőle kapjátok munkátok jutalmát.
Ebből a szemléletből következhet ilyesmi, hogy dolgoznak az emberek egy szerelőcsarnokban, vasesztergályosokról van szó, a főnök egy időre kiment, ráadásul be is jelentette, hogy egy ideig most nem lesz itt, erre majdnem leáll a munka. Egy valaki buzgón folytatja tovább. Szólnak neki: nincs itt a góré, mit melózol? Mire ő azt mondja: az enyém itt van — és tovább folytatja.
Nem félelemből görcsöl, nem stréberkedni akar, hanem természetes neki, hogy az egész életem az én Uram szeme előtt zajlik. Nem akarok lazítani, nem akarok semmit az Ő háta mögött cselekedni. Amit Ő reám bízott, azt hűséggel el akarom végezni. Felelős vagyok neki. Nem félelemből végzem a munkámat, hanem iránta való hálából, tiszteletből, örömmel. Ugyanakkor azzal a reménységgel, hogy nem hiába való.
Ha valahol Jézus keresztjénél a Golgotán kijelenthették volna nagy okosan emberek, hogy mindez hiábavaló volt, amit ez tett. Kár volt annyi jót tenni az emberekkel, talán azoknak a rokonai is feszítsd meg-et kiáltottak, akiket meggyógyított, nem érdemes ilyen jézusi módon élni, ez csak ide vezethet. De éppen húsvétkor derült ki, hogy nem hiábavaló. Ott aratta a legnagyobb győzelmet. Ott derült ki, hogy a szeretet erősebb, mint az erőszak, és a megbocsátással sokkal többre lehet menni, mint a bosszúval. Éppen az Ő feltámadása ütött pecsétet erre az okmányra, hogy nem hiábavaló jézusi módon élni.
Egy igehirdető gyakran úgy érezheti, hogy teljesen hiábavaló, amit csinál. Beszélek a gyerekeknek Isten szeretetéről. Bejön egy dongó, és az egész társaság a dongót követi a mennyezeten. Beszélek a fiataloknak arról, mit tehetnének azért, hogy ne tegyék tönkre az életüket, mielőtt még megházasodnak, vagy a hivatásukat gyakorolni tudják, és látom a tekintetekből, hogy csak a nadrág, meg a pulóver van ott, a gondolatok meg a szívek egészen másutt vannak. Lehúzták a rolót már az alkalom elején. Abba kellene hagyni, valami értelmesebbet kellene tenni. De a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. És aki tudja, hogy a feltámadott Jézus jelenlétében, az Ő megbízásából, a tőle kapott üzenetet adja tovább, és tőle kapott erővel próbál másokat erősíteni, annak ezt a legcsüggesztőbb helyzetben is komolyan szabad vennie. A ti munkátok nem hiábavaló az Úrban. És egyébként is felelős vagyok neki, amivel megbízott, azt örömmel és hálás szívvel elvégzem.
Az egyik tehát az volt, hogy az aggályoskodók megnyugodhatnak, Jézus feltámadásának a ténye megnyugtatóan dokumentált történeti esemény. Utána lehet járni. A másik pedig az, hogy néhányat említettem azok közül a következmények közül, amik Jézus feltámadásából egyenesen következnek. Ilyen volt, hogy Isten minket Őérte nyilvánít igazakká, Ő velünk van minden napon a világ végezetéig. A benne hívők bizonyosak lehetnek abban, hogy befolyásos képviselőnk van a mennyben. A benne hívők nagy békességgel és reménységgel gondolhatnak arra, hogy egyszer majd a mi szívünk is megáll, vagy el kell veszítenünk valakit, aki drága nekünk, de van folytatás, és mitől függ a folytatás. És a benne hívők erkölcsi tartásának is az az alapja, hogy Jézus feltámadott, győzött és él.
Gondolkozzunk ezeken az igazságokon. Engedjük, hogy mélyen leszivárogjanak a szívünkbe, és áthassák a kedélyünket, a gondolatainkat, meghatározzák a tervezésünket, az értékelésünket. Az egész belső habitusunkat járja át a húsvéti örömhír, a feltámadás ténye, a Feltámadott jelenléte.

Amit most olvastunk, az nagypéntek hajnalán történt. Előző este fogták el Jézust a Gecsemáné-kertben, és bekísérték a főpap kihallgatási termébe, s hamarosan megkezdődött az ellene indított vallási per. Tanítványai mind szertefutottak, amikor letartóztatták őt, kivéve Jánost és Pétert, akik bejutottak a főpap udvarára. Ott történt ez a szégyenletes eset, hogy Péter háromszor egymásután letagadta, hogy egyáltalán ismeri Jézust.
Hogyan eshetett ez meg, főleg azután, hogy előző este az utolsó vacsora alkalmával Péter így fogadkozott: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is?” Jézus csendesen figyelmeztette: „Mondom neked, Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem.” És ez bekövetkezett. De miért történhetett meg ez egy olyan emberrel, aki három évig együtt volt Jézussal, rajongásig szerette, látta csodáit, hallotta tanításait, és most letagadja, hogy ismerte őt?
Azért fontos, hogy erre a kérdésre világos választ tudjunk adni, mert mindnyájunkat folyamatosan kísért, hogy megtagadjuk Jézust. Sokféleképpen lehet Őt megtagadni. Meg lehet tagadni hallgatással, mellébeszéléssel, szellemeskedő poénkodással. Meg lehet tagadni hozzá méltatlan élettel, vagy azzal a képmutatással, hogy bizonyos látszatot fenntart valaki, de a valóság egészen más. Felsorolhatatlanul sok formája van annak, ahogy egy vallásos, vagy akár élő hitű ember megtagadhatja Jézus Krisztust.
Ezért fontos nyomon követnünk, hogy milyen út vezetett Péter esetében a tagadáshoz. Szeretném itt mindjárt az elején megemlíteni, hogy nem szükségszerű, hogy valaki megtagadja Jézust. Ugyanolyan körülmények között, hasonló támadások alatt, azonos kísértésektől körülvéve sem tagadja meg mindenki Őt. Ezért kell tudnunk, hogy mi az, amire vigyázhatunk, mikor lehet nemet mondani, milyen lépések vezetnek a tagadáshoz, hogy ne tegyük meg adott esetben ezeket a lépéseket.
1. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk Péterről, hogy nagyon magabiztos ember volt. Többször kioktatta Jézust, helyreigazította, amit Jézus mondott. Általában meg volt győződve arról, hogy mindent jobban tud és tesz, mint tanítványtársai. Messzemenően különbnek érezte magát náluk. Erre nézve sok példát lehetne említeni. Távol állt tőle az, amire Pál apostol olyan szeretettel figyelmezteti a filippieket: egymást különbnek tartsátok ti magatoknál. Péter nem ismerte önmagát. Egészen hamis képe volt magáról. Azt hitte, rendben van a kapcsolata Jézussal. Meg volt győződve arról, hogy ő jó tanítvány. Ez az ő bukása intő példa számunkra, hogy vegyük komolyan, amit szintén Pál apostol írt Korintusba: „Aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” Mert ez bárkivel előfordulhat. Főleg, aki öntelten, magabiztosan, magát másoknál különbnek tartva él, az nagyokat szokott bukni. Egészen váratlanul elesik, megszégyenül, és szégyent hoz az ő Urára is.
Nem véletlenül mondotta Jézus, hogy aki magát felmagasztalja, megaláztatik. És Péter többször felmagasztalta magát. Azt viszont nem gondolta volna soha, hogy ilyen hitványságra is képes. Az alázat hiánya, az őszinte alázat hiánya és az igaz önismeret hiánya az első lépés afelé, hogy valaki megtagadhatja Jézust.
2. A másik hibája Péternek az volt, ami a bukásához vezetett, hogy azt gondolta, így tisztes távolból is lehet sokáig figyelni, mi történik Jézussal. Ezt olvastuk itt, hogy amikor Jézust elfogták, bekísérték a főpap házába, Péter pedig távolról követte Őt. Máté még hozzáteszi: hogy lássa mi lesz a vége.
Jézust nem lehet távolról követni. Úgy nem lehet hozzá tartozni, hogy azt észre ne vegyék mások. Egyáltalán ez nem megy sokáig tagadás nélkül, hogy a Péterek elhelyezkednek a lelátón, miközben Jézus a ringben küzd értük is. Ha tanítvány, és ha ott a helye, akkor neki is a ringben kell küzdenie, és nem a lelátóról nézni, hogy mi lesz majd vele. A mi helyünk soha nem a nézőközönségben van.
Péter tulajdonképpen már ezzel megtagadta Jézust, hogy távolról követte, hogy lássa mi lesz vele. Mert a nyílt Krisztus-tagadás sokszor ilyen hallgatag Krisztus-tagadással kezdődik. Az ilyen csendes tagadások előbb-utóbb feltétlenül nyílt tagadásba torkollnak.
Jézus Krisztus tanítványa csak az lehet, aki egyértelműen és mindenki számára nyilvánvalóan vele tart, aki láthatóan hozzátartozik, és aki vállalja Őt minden körülmények között. Kerül, amibe kerül. Így szép elegánsan megbújva, titokban, észrevétlenül nem lehet Jézus tanítványa senki. Aki félszívvel akarja Őt követni, az hamarosan el fog szakadni tőle, vagy soha nem is tartozott igazán hozzá.
Ez a kísértés ma különösen is fenyegeti azokat, akiknek bármilyen szinten fontos az Úr Jézus. Ezért életkérdés mindnyájunk számára, hogy akinek már van kapcsolata Jézussal, fűzze ezt szorosra, és ápolja naponta, sose szégyellje, hogy az ő ura és megváltója Jézus, és ne jöjjön zavarba, ha kiderül, hogy a világmindenség ura az ő barátja. Mert, aki csak távolról akarja követni, az előbb-utóbb szembe kerül vele.
Ehhez kellett volna egy döntés Péter életében, de ez eddig még nem történt meg. Mert e nélkül a döntés nélkül, átgondolt, megalapozott, visszavonhatatlan döntés nélkül csak udvarias szimpatizáns marad valaki, de nem elkötelezett tanítvány. Aki nem elkötelezett tanítvány, az egy kényes helyzetben, kritikus pillanatban, mint amibe Péter került Kajafás udvarán, menthetetlenül meg fogja tagadni Jézust. A lelátón nem maradhat tanítvány senki, csak a ringben, a szent harcban, a Krisztussal együtt folytatott küzdelemben.
3. A harmadik lépés Péter tagadása felé ez volt, amit így olvastunk: „Amikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült velük együtt.”
Velük együtt. Kikkel? Jézus ellenségeivel? Azokkal, akik már akkor, amikor vallatni kezdték Jézust, elkezdték őt pofozni, köpdösni, később pedig ezt olvassuk róluk: „eltakarták a szemét, és ezt kérdezték: „Prófétáld meg, ki ütött meg téged!” És sok más szidalmat is szórtak rá.”
Mit keres Jézus állítólagos tanítványa Jézus ellenségei között? Még ha fázik, se annál a tűznél melegedjék, amelyiknél Urának a gyilkosai. Egyáltalán, hogy kerül ő oda? Ki hívta Pétert Kajafás udvarába? Jézus hívta? Nem sokkal előtte Jézus hívta őt valamire, szerette volna a Megváltó, ha néhány meghitt tanítványával együtt tud harcolni kereszthalála előtti utolsó lelki tusájában. Itt nem számíthatott Péterre. Az első percekben elaludt és magára hagyta Jézust. Ide viszont őt senki nem hívta. Nem azért van ott, mert Jézus ezt a parancsot adta neki. Hanem miért? Mert az ő nagy szíve vitte oda, mert aggódott a Mesterért. Mert nagyon szerette Őt — legalábbis azt hitte, hogy ez a szeretet.
Ez a jelenet a nagypénteki eseménysorozatból megrendítő bizonyítéka annak, hogy annyira megromlott a szívünk, mióta Istentől elszakadtunk, hogy még a mi jó szívünk, a legjobb szándékaink is rossz gyümölcsöket teremnek, ha valakinek a szíve nincs ténylegesen és folyamatosan Jézus Krisztus uralma és a neki való engedelmesség alatt. Akkor lehet akár milyen nagy és jó szíve, mint itt Péternek, csak rossz helyre fog menni és rosszul időzíti a dolgokat, és olyan helyzetbe keveredik előbb-utóbb, ahol kiderül, ki ő valójában.
Mert az, hogy valaki elvileg Jézus tanítványának tartja magát, de a gyakorlatban ott ül és ugyanannál a tűznél sütögeti pecsenyéjét, mint a világ, Jézus ellenségei, ez a magatartás feltétlenül Krisztus-tagadáshoz fog vezetni. Ezt előre lehet tudni. Ezért mondta meg Jézus Péternek is előre. Amíg ebből a mismás állapotból ki nem lép, nem lesz egyértelmű döntése Jézus mellett, addig nem lesz az Ő eltökélt, elkötelezett tanítványa. Addig mint ingó-bingó zöld fűszál hol erre hajlik, hol arra, és egyszer ki fog mondani valami olyat, amit keservesen megbán, amiről nem gondolta volna, hogy ilyen kijöhet a száján. Képes lesz megesküdni arra, hogy nem ismeri azt a Jézust, akit pedig ennyire szeretett.
Jézus tanítványainak semmi keresnivalójuk nincs Jézus ellenségei között. Isten gyermekeinek nincs közösségük Isten ellenségeivel. Szeretik Isten ellenségeit is annyira, hogy mutatják nekik is a szabaduláshoz, az élethez, a Krisztushoz vezető utat, de nincs lelki közösségük velük. Nem ugyanabban a mezben futballozunk. És ezt komolyan kell venni. Ez nem szeretetlenség, ez éppen a mentő szeretetnek az egyik táplálója, hogy tudom, ki hol van, szeretném a szabaduláshoz elsegíteni.
4. Mert így előbb-utóbb sor kerül a negyedikre, amiről szól ez a történet. Ez pedig az, hogy lelepleződik a valódi énje annak, aki így játszik a dolgokkal, mert ez játék volt, mintha ott lennék a közelében, de azért csak tisztes távolból. Érdekel engem, mi lesz vele, de ott ülök az ellenségeivel együtt, és azonos tűznél melegszünk. Ez előbb-utóbb kíméletlenül kiderül. Lelepleződött Péter igazi énje is. Mert nem döntötte el előtte azt, hogy Jézushoz ragaszkodik bármi történjék. És akkor jön valaki, a tűz fényénél az arcába néz, és megállapítja: ni csak, ez is vele volt. Ő azonban letagadta, és ezt mondta: „Asszony, nem ismerem őt!”
Ez az a kritikus pillanat, ami eldönti az összes ezután következő eseménynek az irányát. Ebben a helyzetben mit tesz az, aki azt gondolta: Jézus tanítványa? „Ez is vele volt.” Erre mondhatta volna azt is: igen, és akkor mi van? Mi következik ebből? Lehet, hogy semmi nem következett volna, lehet, hogy a haja szála sem görbül meg, lehet, hogy baja lett volna, lehet, hogy ugyanúgy az a szenvedés várt volna rá, mint Jézusra. És az tragédia? Akkor a legjobb társaságba került volna.
Aki Jézus miatt kerül bajba, akinek ugyanabból a szenvedésből utalnak ki, amiben a Megváltót részesíti a világ, az igazán közel van hozzá, és ott van a legnagyobb biztonságban. Ez az egyik legnagyobb kiváltság — ahogy erről később ugyanez a Péter a levelében csodálatosan ír: Milyen kiváltság a Krisztusért szenvedést kapni, mert ez annak a bizonysága, hogy egészen közel van hozzá valaki. Nem beszélve arról, hogy milyen dicsőség követi az ilyen szenvedést. Megint mondom: ehhez egy előzetes döntés kellett volna. Ne azt mondja: nem ismerem Őt, hanem azt: igen, persze, én is az övéi közül való vagyok. Bármi lesz is ennek a folytatása.
Ebből a döntésből következett volna az eltökéltség és az éberség. Jézus nem véletlenül figyelmeztette tanítványait éppen a Gecsemáné-kertben. „Legyetek éberek (így is fordítják néha: vigyázzatok), imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésbe, mert lehet, hogy a lélek kész, de a test erőtelen.” (Mt 26,41).
Pontosan ez volt itt a helyzet. Ennyire igaz Jézusnak minden szava és minden figyelmeztetése. A test, vagyis az Isten nélküli természet ösztönösen védekezik minden Jézusért vállalt szenvedés ellen. Ha nincs felette az értelem és a hit kontrollja, akkor menthetetlenül a lejtőre viszi az áldozatot. Péter lejtőre került. Először csak azt mondja: „Asszony, nem tudom, mit beszélsz”, aztán letagadja, hogy ismerte Jézust, harmadszor már esküvel erősíti meg ezt a hazugságot. Egyre lejjebb a lejtőn.
Az ilyen kritikus helyzetekben mindnyájunkból az jön felszínre, ami valójában bennünk van. Sok mindent lehet rejtegetni egy ideig. Megtanulunk viselkedni, sokszor már magunk sem tudjuk, mi van a szívünk mélyén. De egy-egy ilyen kritikus helyzet felszínre hoz mindent.
A felszín Péternél is nagyon szép volt. Rajong Jézusért, félti a szenvedésektől. Ott van benne egy csomó jó szándék, jóindulat, öntudatosság, önérzetesség, és amikor ez a helyzet lerántja a leplet, akkor kiderül, hogy a valóság: önféltés, hazugságra és megalkuvásra való készség, árulás, gyávaság, tagadás.
Ezt ő sem tudta magáról. Éppen ideje volt, hogy megtudja. Ennek a büszke embernek nagyon nagy szüksége volt arra, hogy belásson végre saját szíve mélyére is, és ne hitegesse magát azzal, hogy ő az, akinek látszik, hanem ő valójában ez, akinek most megmutatta magát. Jézus ezt előre tudta, és mégsem dobta őt ki a tanítványi körből, és még most sem dobja ki.
5. Meg lehet-e állni ezen a lejtőn? „Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt.”
Mi menti meg Péter? Jézus tekintete és Jézus szava.
Először az Ő tekintete. Jézust bent vallatják, pofozzák és szembeköpdösik. Eközben van figyelme arra, hogy mit csinál kint a kedves tanítvány. Amikor harmadszor is elhangzott a tagadás, Jézus megfordul egy pillanatra, és megkeresi Péter tekintetét. Találkozik a tekintetük. Nem azt mondja Jézus, hogy egy ilyen piszok alakra rá sem nézek többet, hanem mentő tekintettel keresi meg őt, mielőtt a lejtő aljára ér és összetöri magát.
Nem tudjuk mi volt Jézus tekintetében, nem tudjuk, mire gondolt akkor Péter, mert ez nincs leírva. De az le van írva, hogy ennek a tekintetnek kimondhatatlan hatása volt Péterre. Abban a pillanatban eszébe jut Jézus szava, az ige, amit előző este hallott, és amit egyáltalán nem vett komolyan. Sőt meg volt sértődve, hogy vele ilyen keményen beszélnek.
Mit feltételez róla a Megváltó? Nem feltételezett semmit, csak tudta, hogy kicsoda ő valójában. De nem hitte el Jézusnak, amit róla mondott, ahogyan mi sem hisszük el sokszor, amikor bemutat minket magunknak, vagy elénk tartja az ige tükrét, és végre megtudhatnánk, hogy kik vagyunk, és kikből akar minket megszentelt életű, használható tanítványokká tenni. Most azonban látta.
Mivel belelátott végre a saját szívébe, nem lehetett mást tenni, mint sírni. Azt olvassuk, hogy ez a kemény férfiember keserves sírásra fakadt. Mert azon csak sírni lehet, amikor valaki először találkozik azzal a sötétséggel, ami a szívében van.
Jézus ezt előre tudta, mert nemcsak arra figyelmeztette Pétert, amit az imént olvastam, hanem hozzáfűzi még ezt: „A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited.” (32. v.).
Jézust bent vallatják, ütik, verik, és közben könyörög a hűtlen tanítványért, hogy el ne fogyatkozzék a hite. Erre csak azt lehet mondani, amit az előbb énekelt dicséretünk egyik verse mond: „Ó mérhetetlen szeretet, csodás hit, amely a kínok zord útjára rávitt!”
Ez történt nagypénteken. Nem a kakas mentette meg Pétert. Az Ige mentette meg Pétert. A kakasszó juttatta eszébe, hogy mit mondott Jézus, de nem a kakasszóba kapaszkodott, hanem az előző este hallott igébe, aminek az igaz voltáról most végre meg volt győződve. Az, hogy Jézus még mindig a szemébe néz, szemmel tartja őt, és Jézus szava igaz, és annak ellenére, hogy tudta róla, hogy ilyen, mégis számít rá, két biztos fogózó volt, amibe belekapaszkodott, és nem csúszott tovább. Képes volt sírni a maga állapotán. És aki képes sírni végre azon, hogy ő ilyen, amilyennek Jézus bemutatja, annak a számára van kegyelem és van új kezdés.
Mert éppen ez mutatja meg számunkra, hogy mi volt Jézus nagypénteki kereszthalálának a valódi oka és célja. Az volt az oka, hogy ilyenekké lettünk. Ilyen mélyre süllyedtünk. Ennyire nem ismerjük magunkat. Képesek vagyunk áltatni önmagunkat évtizedeken keresztül, és azt gondoljuk: valóban olyanok vagyunk, mint ami a felszínen látszik. A régebbi időkben megtanították viselkedni az embert, ma meg viselkedés nélkül, nyersen adja önmagát mindenki, s így pusztítjuk egymást és hagyjuk figyelmen kívül Istent. És az egész emberiség csúszik lefelé ezen a lejtőn.
Ez az oka annak, hogy Jézusnak meg kellett halnia. Mert ezen mi magunk nem tudunk változtatni, nincs mibe kapaszkodni, nem tudjuk egymást megtartani, csak az érettünk meghalt Jézus tud segítséget adni. De Ő tud. Olyan segítséget, hogy amikor feltámadása után külön beszélt Péterrel négyszemközt, nem is említette ezt a gyalázatos tagadást. Hiszen Péter ezen keservesen sírt. A megbánt bűnt nem emlegeti Jézus. De háromszor kérdezte meg tőle: szeretsz-e engem? Egyszer szinte provokálta a régi Pétert: jobban szeretsz-e engem, mint a többiek — mert ő mindig mindent jobban tudott? És nem mondja Péter, hogy jobban, hanem azt mondja: Uram, te mindent tudsz. Te tudod, hogy szeretlek téged. Az élete végén kész volt vértanúhalált halni Jézusért. Ekkora változást tud elvégezni a Megváltó szeretete és kegyelme akár melyikünkben. Ez volt az Ő halálának a célja.
A hagyomány szerint Péter azt kérte: fejjel lefelé feszítsék keresztre, mert nem méltó arra, hogy úgy haljon meg, ahogy az ő Megváltója. Ez lett a büszke, mindent tudó Péterből. Ehhez hasonló változást tud elvégezni Isten igéje és Szentlelke bármelyikünk életében. Csak ehhez fontos, hogy hagyjunk fel ezzel a magabiztos önteltséggel, ami őt jellemezte.
Ehhez fontos, hogy ne kísérletezzünk azzal, hogy tisztes távolból, mintha hozzá tartoznék, csak ne legyen belőle bajom, mert ezt nem hívják tanítványságnak. Ez nem jelent védelmet, mert védve csak az van, aki Jézus közelében van és vállalja Őt. Ne kísérletezzünk azzal sem, hogy velük együtt sütögetjük a pecsenyét, hanem keressük az Ő tanítványait és Isten gyermekeit. És vegyük komolyan azt az igét, amit nekünk mond. Akár ezt is, amit ma este mond.
Nem megsértődni kell, ha Isten tükröt tart elénk és bemutat önmaguknak, hanem hálát adni, mert ebben az mutatkozik meg, hogy még mindig nem mondott le rólunk. Azért szembesít önmagunkkal, hogy ne maradjunk ilyenek. Aki engedi, hogy Isten Szentlelke egészen újjáteremtse őt, vágyik erre, kéri ezt, így olvassa és hallgatja az igét, az lesz igazán tanítvány. Az fogja hitelesen képviselni ezt a jézusi szeretetet, az Ő igazságát, az Ő tisztaságát ebben a világban.
Nem szükségszerű elbukni. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy mindenki eljusson előbb-utóbb a tagadás valamilyen formájához. Lehet győzelmes életet is élni. Jézus azért halt meg és azért támadott fel, hogy nekünk a kísértések között is győzelmet adjon, megtanítson arra, hogy mikor és mire kell egyértelmű nemet mondani, de ezt csak akkor fogjuk tudni, ha előtte neki mondtunk egyértelmű és visszavonhatatlan igent. Ezt a döntést követik a hívő emberek életében a csodák. Az ilyen tanítványok használhatók ebben a világban, amelyikben a többség mindenféle elkötelezettségtől fél. Ezért van ilyen sok bizonytalan ember, aki külső és belső bizonytalanságok között szenved. Ebben a világban akar Jézus az Ő eltökélt tanítványaivá formálni.
Az is az Isten kegyelme, hogy Ő egyben látja az életünket. Jézus nemcsak azt a szeletét látta itt Péter életének, hogy most megtagadta Őt. Ő tudta, hogy miért hívta el, miből hívta ki, mire hívta el és kivé fogja formálni. Ő ezt az egészet nézi. Jó lenne, ha megtanulnánk tőle ugyanezt a szemléletet. Nemcsak a pillanat alapján ítélni, általában tévesen, hanem hosszabb távon gondolkozni, a láthatatlanokat is komolyan venni, és így értékelni a magunk életét és másokét is.

Maradjunk annál a rendszernél, ami az utóbbi időben kialakult, hogy amely bibliai könyvet éppen olvassuk sokan a kalauz szerint, azzal egy kicsit közelebbről is megismerkedünk. Hasznos ez azoknak is, akik más rend szerint olvassák a Bibliát, vagy akár rendszeresen nem szokták azt olvasni.
Malakiás könyve az Ószövetség utolsó könyvecskéje. Rövid prófétai könyv, és időben is a legkésőbbiek közé tartozik. 470 és 440 között történtek azok az események, amikről szól.
A babiloni fogság után vagyunk, sőt jóval utána, 100 évvel utána. Már áll újra a jeruzsálemi templom, van papság, és a perzsa helytartó tart rendet az országban. Állnak Jeruzsálem falai is, és egyre többen beköltöztek az újjáépített városba. Mindez kiderül ebből a könyvből, meg a vele egy időben íródott Ezsdrás és Nehémiás könyvéből is. Külsőleg konszolidálódtak a körülmények. Van közigazgatás, egyre több munkalehetőség van, újra megművelik a földeket, egyre több új ház épül — Haggeus háborog, hogy néha luxus kivitelben —, újra lehet áldozatot bemutatni a templomban, megtartják az ünnepeket, egy-egy nagy ünnepen özönlik a nép a jeruzsálemi templomba, örülnek ennek azok, akik a fogságban születtek, és most élvezik a régi hagyományok felelevenedését, örül neki mindenki.
Külsőre minden rendben van. Belül azonban súlyos hibák, bűnök vannak. Valóban olyan Izráel élete ebben az időszakban, mint ahogy mondani szoktuk: szép piros alma, ha kettévágom, belül rothadt. Malakiás mint Isten küldöttje — többször mondja ezt, hogy ő követ —, ezeket a hibákat nevezi néven, és ebből hívja a népet megtérésre.
Néhány pontba foglalva szeretném elmondani a legfontosabb gondolatait ennek a könyvecskének.
1. A legrészletesebben az istentisztelet hiányosságaival foglalkozik. Azt mondja: jöttök sokan a templomba, betartjátok a vallás előírásait, bemutatjátok az áldozatokat, de milyen áldozati állatokat hoztok ide? Az egyik sánta, a másik vak, a harmadik béna. Az Úrnak a selejtet hozzák az emberek. Ezt senki nem látja, legfeljebb az a levita, aki megöli az áldozatra kiszemelt állatot, de az Úr látja. Ti azt gondoljátok, hogy Isten nem lát? Azt gondoljátok, hogy ez így kedves neki? Még ilyen szigorú megfogalmazást is olvasunk itt, hogy nyugodtan hagyjátok abba az áldozatokat, ha csak a látszatot akarjátok fenntartani. „Bárcsak volna valaki köztetek, aki bezárná a templom ajtaját, és ne égne hiába oltáromon a tűz. Nem telik kedvem bennetek — ezt mondja a Seregek Ura.” — Nem kívánok tőletek áldozatot.
Nem Istennek van szüksége az áldozatra. Ő nem eszik sült húst, bocsánat a fogalmazásért, de így talán egészen világosan érthető. Az áldozatot bemutatónak van szüksége az áldozatra. De ha ő maga sem veszi komolyan, akkor jobb abbahagyni. Sokkal becsületesebb azt mondani: pogányok lettünk mi is. Nem teszünk úgy, mintha istentiszteletre jönnénk össze, mert nem tiszteljük Istent. Ha neki akármi jó, ha neki a szemetet, a selejtet dobjuk oda, ne vessünk oda semmit neki. Nem szorul rá. Nincs rá szüksége. Az áldozat bemutatójának pedig ebből semmi haszna.
Egymás után juthatnak eszünkbe olyan mondatok, amiket Jézus mondott a korabeli farizeusoknak. Egy alkalommal, a Máté 23. részében egy hosszú fejezetben, tanította őket Jézus, hogy olyanok vagytok, mint a meszelt sírok. A sír bejáratát lezáró nagy kör alakú követ kívülről fehérre meszelték, hogy messzire világítson, hogy senki ne akarjon oda bemenni. De mi van belül? Jézus elmondja nekik, mi van ott belül. Vagy azt mondja: Olyanok vagytok, mint amikor egy tálnak külsejét fényesre suvikszolják, benne pedig romlott, rothadó, büdös étel van. Nem volt ez hízelkedő azoknak a farizeusoknak sem, de Malakiás is néven nevezi a dolgot.
Jézus is idézte Ézsaiás könyvéből Isten panaszát, hogy ez a nép szájával közeleg hozzám, de a szíve távol van tőlem. Isten pedig a szívünket nézi mindig. Nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem ami a szívben van. És mivel a szívben sok szenny és megtűrt bűn volt, ezért még hangzik az igehirdetés. Isten vádját mondja el sokszor Malakiás. Ilyeneket olvasunk itt a 3. fejezetben: „Eljövök majd és ítéletet tartok felettetek. Hamarosan vádat emelek a varázslók ellen, a házasságtörők ellen, a hamisan esküvők ellen, azok ellen, akik kizsarolják a napszámost, az özvegyet és az árvát, akik elnyomják a jövevényt, mert nem félnek engem! — mondja a Seregek Ura.”
„Továbbá azt teszitek: a ti ifjúságotok feleségét elhagyjátok. Gyűlölöm azt, aki elválik feleségétől — ezt mondja az Úr, Izráel Istene —, mert erőszak tapad ruhájára. Vigyázzatok magatokra, ne legyetek hűtlenek!”
És ez még csak egy szelete annak a bűnlajstromnak, amivel nap mint nap vétkeznek Isten ellen, ehhez jó képet vágnak, az ünnepen felvonulnak a templomba, bemutatják az áldozatokat. Ők teljesítik a vallásos kötelességüket, és ahogy Jeremiásnál olvassuk: „Elmentek, hogy utána ott folytassátok, ahol abbahagytátok.” Ennek semmi értelme, mondja itt Isten a népnek. Nyugodtan zárjá-tok be a templomot, hagyjátok abba ezt az istentiszteletesdit, mert az undok játék. És mi ennek az oka? „Mert nem félnek engem. — ezt mondja a Seregek Ura.”
A szomorú az volt, hogy a papok is részt vettek ezekben a bűnökben, holott az ő feladatuk az lenne (erről a 2. részben részletesen ír a próféta), hogy az Isten igéjére tanítsák a népet, és segítsék, hogy azt meg is tartsák, és ők járjanak elől. Tiszta szív, tiszta kéz, tiszta száj — ez kell, hogy jellemezze őket — és világítsanak jó példaként. Ehelyett ők is belesüllyedtek ezekbe a bűnökbe. És az, hogy megvetik az Isten igéjét, arra utal, hogy megvetik Istent magát.
Nagyon vigyázzunk ezekre kísértésekre, mert igaz, amit Pál apostol ír, hogy „aki azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” Hajlamosak vagyunk ilyenkor pálcát törni azok felett, akiknek a bűneiről szól a Szentírás. (Ma éppen Péter tagadását olvastuk az Újszövetségből. Olyan sokszor hallottam már: nagy okosan elmondjuk, hogyan kellett volna viselkednie.) De vigyázzunk, mert amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg.
Ne kövessük a rossz példát, de kövessük a jót. Nagy kísértés, hogy észrevétlenül eltávolodik valaki Isten igéjétől. Nagy kísértés, hogy formálissá válik az istentisztelet látogatása. Ezért sem helyes, ha azt mondjuk: voltam templomban. De miért voltam ott? Ennél több, ha valaki azt mondja: részt vettem az istentiszteleten. Még több, ha valaki azt mondja: kíváncsi vagyok, mit mond nekem Isten ezen az istentiszteleten az Ő igéjén keresztül, függetlenül attól, hogy ki áll a szószéken. Én az Isten szavát szeretném hallani, hogy ahhoz igazítsam az életemet. Ez a célja a templomozásnak — ahogy mondani szokták. Mi nem egy épületet látogatunk, mint a Malakiás korabeliek. Mi nem vallásos előírásokat akarunk teljesíteni. Nagyon jó, hogy nekünk nincsenek is vallásos előírásaink. A hívő ember az élő Istentől akar igét hallani azzal a nagy boldogsággal, hogy micsoda megtiszteltetés, hogy Istennek van szava hozzám, segít eligazodni az életben, és ahhoz igazíthatom az életemet minden tekintetben. Ez volt Malakiás szolgálatának a célja.
Először tehát az istentiszteleti élet hiányosságairól beszél ez a könyv.
2. Utána ennek az okát említi meg, hogy annak hamis az istentisztelete, akinek hamis az istenismerete. Csak igaz istenismeretből következik olyan helyes istentisztelet, ami állandó lelki növekedést biztosít a hívőnek, ami összefogja a hívőket egy közösséggé, ahol a középpontban az élő Isten van, és az Ő népe örvendezik és dicsőíti Őt, és jobban tud engedelmeskedni neki az istentisztelet után, mint előtt. Ilyen istentisztelet azonban csak a helyes istenismeretből következik.
Miért nem félnek engem? Az első fejezetben már rámutat erre Isten, amikor azt mondja: a pogányok jobban tisztelnek engem, mint ti. Mert ti nem veszitek komolyan, hogy nagy király vagyok én. — ezt mondja a Seregek Ura.
Érdekes, hogy ebben a rövid prófétai könyvben Isten következetesen így nevezi magát: Seregek Ura. Sokszor említettem már, hogy ez hitvallás volt abban az időben és azt jelentette, hogy Isten a mennyei seregeknek, az angyaloknak szuverén, teljhatalmú parancsnoka és ura, de a földi hadseregeknek is, és az ördög földalatti démoni seregeinek is teljhatalmú ura és parancsolója. Nincs hozzá hasonlítható hatalom. Az Övé minden hatalom, minden uralom és minden dicsőség.
Ezt nem vette komolyan a nép. Ezért vetemednek ilyesmire, hogy odavetünk az Úrnak akármit. Ezért vetemednek arra, hogy nem veszik komolyan a beszédét. Meg sem hallják, nem követik, vitáznak vele, számon kérnek rajta sok mindent. Nyolc olyan kérdés van ebben a rövid könyvben, amikor a nép számon kér Istenen valamit. És milyen csodálatos, hogy Isten türelmesen válaszol mind a nyolc provokatív, hitetlenségből fakadó kérdésre. Ahogy Jézus is válaszolt mindig türelmesen, alázatosan, szelíden — egy kivételével — az ellenségeinek is. Itt is a prófétán keresztül megkapják a választ, de leleplezi Isten a bajok okát. Nem ismerik Őt.
A hívő élet gyökere az, hogy ismerjük-e igazán Istent és elismerjük-e Őt annak, aki? Megismerni és elismerni.
Éppen a múlt héten hallottunk itt a 46. zsoltárról. Ott Isten szinte kérleli az Ő népét: Csendesedjetek el már végre, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten, és én parancsolok minden népnek… Magunkkal vagyunk tele, a saját hangunkat szeretjük hallani. Csak aki elcsendesedik, és Isten színe előtt csendesedik el, az előtt ragyog fel az Ő páratlan nagysága, hogy Ő az Isten és nincs rajta kívül más. Sok úgynevezett isten van, amiket magunknak gyártunk, de valódi, ténylegesen létező és uralkodó Isten egyedül Ő.
Aki ezt komolyan veszi, az nem fog sántát vinni, hogy azt mutassa be áldozatul az Úrnak, az nem fogja félretenni az Isten világos parancsait, hanem az kér tőle még, még… Mondjad, Uram! És akkor ebből most rám mi vonatkozik? Adj erőt, hogy már most azonnal kezdjek neki engedelmeskedni. Az igazi istenismeretből helyes istentisztelet következik. Egyébként pedig lesz ez a felszínes, képmutató alakoskodás, formális, úgynevezett istentisztelet. A látszatot fenntartotta a nép, de nem volt mögötte valóság.
Jókai meg Mikszáth regényekből ismerős ez a szólás: „Fenn az ernyő, nincsen kas.” A múltkor megkérdeztem egy csoportban, mint jelent ez? Senki nem értette a jelentését. Akkor mondták ezt, amikor véglegesen elszegényedett nemesi családokban még megvolt egyetlen lovas hintó, aminek még teteje, ernyője is volt a nap meg eső ellen, de kas, vagyis ülés nem volt benne. Azt is el kellett adni, vagy szétrágták az egerek, vagy tönkrement teljesen. Az ernyőt még ápolták, hogy végig mehessenek a lesoványodott lovak a falu szeme láttára.
Fenn az ernyő, nincsen kas. — Ez jellemezte a Malakiás korabeli vallásosságot. Ez kísért minket is újra és újra. Egymásba karol a házaspár, az utcán még néha egymásra is mosolyognak, meg másokra is, aztán hallaná valaki otthon, hogy mi hangzik, és milyen gyakran hangzik.
Öltöztetik a gyerekeket anyagi erejükön felül is, de nem tudják azt, mikor beszélgettek utoljára igazán őszintén, meghitten, felszabadultan, úgy, hogy tisztelik is azt a gyereket és szeretik. Fenn az ernyő, nincsen kas. Isten őrizzen meg ettől minket.
A múltkor olvastam, hogy nagy visszhangot keltett Németországban egy egyszerű történet. Több mint 40 évig szolgált egy lelkipásztor egy közepes faluban. Amikor már megöregedett, és úgy volt vele, hogy most már nyugdíjba kell menni, végrendeletet írt, és ebben egyebek közt az is benne volt, hogy a lelkészi hivatal szekrényében van egy láda, az tele van valamivel. Ő azt egy életen át gyűjtögette a gyülekezet tagjainak. Csak halála után szabad felbontani hivatalos személy jelenlétében. Amikor meghalt, a presbiterek első dolga a láda felkutatása volt. Alig tudták megemelni, nehéz volt. Hű, mennyi pénz lehet ebben, vagy ki tudja, milyen kincsek. Ünnepélyesen sor került a felbontásra, és a tetején találtak egy levelet. „Kedves Híveim! Egy életen át gyűjtögettem azokat az értéktelen holmikat, amiket 40 év alatt a perselybe dobtatok. Íme, odaajándékozom nektek.” Tele volt a láda gombokkal, régi, értéktelen fémpénzekkel, kisebb kavicsokkal, lapos kövecskékkel, és mindenféle papírfecnikkel.
Megyek ki a templomból ünnepélyes arccal, teszek a perselybe, de mit és milyen lélekkel? Bemutatják az áldozatot, de milyen állatot, és miért olyan állatot visznek? Isten ezt az utolsó kérdést teszi fel mindenkinek. Azt mondja: ha ezért, akkor semmilyet se mutassatok. Így épet és egészségeset se érdemes hozni. Ő a szívünket akarja megtisztítani, és azon akar uralkodni, nem ilyen formális dolgokat követel tőlünk.
3. A harmadik, amiről Malakiás beszél, és ó de jó, hogy erről is van szó, hogy Isten ezek után kérleli az Ő népét: térjetek meg hozzám. Meg lehet térni. Van itt egy nagyon szép kép. Azt mondja: megtisztítja népét. ”Olyan lesz az, mint az ötvösök tüze, és mint a ruhatisztítók lúgja. Ahogyan leül az ötvös, és megtisztítja az ezüstöt, úgy tisztítja meg az Úr Lévi fiait. Fényessé teszi őket, mint az aranyat és az ezüstöt. Akkor majd igaz áldozatokat visznek az Úrnak. És olyan kedves lesz az Úrnak Júda és Jeruzsálem áldozata…”
Isten leül, mint egy ötvös, kezébe veszi a népet, amelyik beszennyezte magát, majdnem annyi a salak benne, mint a nemesfém, és szépen megtisztítja és újra igaz áldozatokat visznek. És ha nem tér meg a nép, hanem ragaszkodik a hamissághoz, akkor mi lesz? „Eljön az a nap, amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a polyva, és elégeti őket az az eljövendő nap — mondja a Seregek Ura —, nem marad sem gyökerük, sem águk.”
Akit Ő nem tisztíthat meg az Ő kegyelmes ítéletében, azt elpusztítja az Ő igazságos ítélete. Mert van itt szó olyan emberekről, akik miatt a többiek keseregnek, és azt mondják: úgy látjuk, nem érdemes az Úr útján járnunk. „Inkább a kevélyeket tartjuk boldogoknak, hiszen a gonosztevők gyarapodnak, kísértik az Istent, és mégis megmenekülnek.” — Egy ideig. Csakhogy közben az Isten figyel. „Amikor erről beszélgettek egymás között, akik félik az Urat, az Úr figyelt, és meghallotta ezt. És beírták egy könyvbe az Úr előtt emlékezetül azokat, akik őt félik és megbecsülik nevét. Az én tulajdonommá lesznek — ezt mondja az Úr.”
Sose tévesszen meg minket az, hogy a kevélyek boldogulnak, a gazemberek gazdagodnak, akik az Istent gúnyolják és bántják, azok mégis megmenekülnek. Mitől? Legfeljebb az azonnali felelősségre vonástól, de nem menekülnek meg az igazságos ítélettől. (Vasárnap erről részletesen beszéltünk.) Isten igaz bíró és nem lehet következmények nélkül Őt gúnyolni, és egymás ellen vétkezni. És akik a kiszolgáltatottakat, a jövevényt, az özvegyet, az árvát — ők jelentették akkor a kis embert —, aki nem tud a jogával élni, mert nem tudja, hogyan kellene, mert joga sincs, akik ezeknek a helyzetével visszaélnek, azok kemény ítéletben részesülnek majd.
4. Végül szeretnék még egy kifejezést megemlíteni, ami meglepő ebben a könyvben. Azt mondja Isten, még amikor vádolja népét, „Megátkozom áldó karotokat (a papok akkor is felemelt kézzel mondtak áldást), szemetet szórok arcotokba, ünnepeitek szemetjét, és kihordanak benneteket a szemétre.” Nem furcsa ez a kifejezés: ünnepeitek szemetjét? Egy szép meg egy bántó kifejezés. Ünnep és szemét. Hogyan jön a szemét az ünnephez? Úgy, hogy tulajdonképpen szeméten kívül alig termeltek valamit ezeken a nagy ünnepeken. Az a szó, amit szemétnek fordít finoman a Bibliánk, a feláldozott állatoknak azok a részei voltak, amiket kidobtak. Elsősorban a bélsár, meg minden, ami nem kerülhetett az oltárra, mert piszkos, azt kidobták. Nagy mennyiségű ilyen szemét halmozódott fel.
Azt mondja Isten a népnek: tulajdonképpen nektek lelki hasznotok nincs. Bűnbánatra nem juttok el, Istent nem keresitek, az Ő igéje nem érdekel titeket, nem is akarjátok megtartani, nem kérdezitek az Urat, mert megmondja, hogy mit csináljatok, s akkor rosszabb lenne a lelkiismeretetek. Nektek semmi lelki érték nem kell, csak letudjátok az áldozatot, termelitek a szemetet. Ennyi az ünnep nektek, de ünnepeitek szemetét egyszer az arcotokba szórom — mondja Isten.
Hány tonna szemetet takarítottak össze szilveszter után, újév után, amikor mindnyájunknak a templomban lenne a helyünk, dicsőíteni Istent! Miért kell sok tonna szemetet szétszórni azért, mert hejehujáznak az esztendő változásakor? Karácsony után hány tízezer és százezer jobb sorsra érdemes, később hasznossá vált fenyőfa kerül szemétbe, s rengeteg csomagolópapír, meg az ajándékok egy része is. Ünnepeitek szemete. De legtöbb szemetet talán húsvétkor termelünk, s itt szólaltak meg a fiatalkori emlékeim. Termeljük a tojáshéjat, a kölnibűzt, a csontokat, de ami a legszörnyűbb, ahol kezdtem a segédlelkészi szolgálatot, ott divat volt, hogy mindenki, aki férfinek vallotta magát, locsolkodni járt, és mindenkinek illett meginni, amivel megkínálták. Itatták, sőt leitatták a gyerekeket is. Húsvét másnapján (bocsánat) az utcák végig voltak rókázva. Ünnepeitek szemete. Ujjonghatnánk a feltámadott Krisztusnak. Köszönthetnénk egymást, hogy feltámadott, bizonnyal feltámadott! Nem hagy minket egyedül, számíthatunk rá. Van, aki meghallgatja az imádságot. Elé vihetjük a nyomorúságainkat. Neki adhatunk hálát örömeinkért. Ehelyett az ünnep szemetje tölti be a második napot mindenképpen. Ott alig jöttek istentiszteletre emberek, de egész nap hallatszott a hangos idétlenkedés az utcákon, és este folyt a vér, előkerültek a bicskák és összeverekedtek az ittas legények. A feltámadás ünnepén. Mi köze ennek a feltámadáshoz? Semmi. Ünnepeitek szemete.
Azért is bátorkodtam ezt így elmondani, mert szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy ne termeljünk szemetet az előttünk levő ünnepben, hanem igazi értékeknek örvendjük, és igazi értékekkel ajándékozzuk meg egymást. Egy ünnepen ki lehet békülni, s mennyi áldás van azon hosszú távon is! Egy ünnepen tudatosodhat valakiben, hogy minek az ünnepe is ez voltaképpen? Mi történt nagypénteken? Mi történt húsvétkor? Miért két napos ünnep ez? Miért olyan hangsúlyos nekünk? S megtelik az ember szíve nyomorúsága közepette is örömmel, hálával, ez kicsordulhat és másoknak is juthat belőle. Lehet ünnepelni úgy, hogy nem marad utána szemét. Vagy az a kevés szemét, amit az áldozatoknál is termelni kellett, a helyére kerül, de a jó illatú áldozat dicsőíti Istent, és igaz áldozatokat mutathatunk be, nem olyanokat, amikre Isten azt mondja: jobb, ha nem teszitek.
Helyes istenismeret, egyebek közt ezért is olvassuk a Bibliát, hogy egyre jobban megismerjük a mi Urunkat, és ezért tartjuk számon az Ő tetteit, hogy tudjuk, kicsoda Ő és mit várhatunk tőle. Ebből következik a helyes istentisztelet, és ahol úgy látjuk, hogy híja van az istentiszteletünknek, ott pótoljuk, és zökkenjen a helyére, legyen az igazi Istennek kedves, és akkor megszűnnek vagy ritkulnak ezek a durva bűnök is, amiről itt olvastunk, és eljutunk oda, amit Jakab apostol ír a levelében, hogy az igazi istentisztelet ez: „Meglátogatni az özvegyeket és árvákat az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magunkat a világtól.” Elmondja pozitívan azt, amit Malakiás vádként mondott népének. Nem visszaélni a kis ember nyomorúságával, hanem részt venni a nyomorúságában, enyhíteni azt, segíteni neki. Nem belemerülni a világ szennyébe, még a papok is, hanem megtartani magamat a világtól. Úgy ünnepelni, hogy az kedves legyen Istennek.

Két héttel ezelőtt arról volt szó, hogy mennyire hiteles a Szentírás mint könyv. Egyelőre egyszerűen mint egy ókori írásművet vizsgáltuk a Szentírást és láttuk, hogy az ókori írásművek megbízhatóságának a vizsgálatánál három szempontra szoktak ügyelni a tudósok. Az első, hogy a benne leírt események után mennyivel foglalták azt írásba. Nem mindegy, hogy azonnal vagy száz év múlva. Ha azonnal, az pontosabb. Aztán a birtokunkban levő legrégebbi kézirat, másolat milyen közel van az eredetihez, amit először leírtak. Minél közelebb van, annál hitelesebb. Végül, hogy hány ilyen kéziratmásolat van egy-egy ókori írásműről, és azok, ha összehasonlítjuk őket, egyeznek-e egymással.
Láttuk, hogy az Újszövetség messzemenően kielégít minden ilyen tudományos igényt, hiszen néhány évtizeddel azután, hogy a benne foglalt események megtörténtek, már leírták azokat. Szem- és fültanúk írták le. Olvastuk Péter apostol, János apostol bizonyságtételét. Főleg János nem győzi sorolni: mi láttuk, hallottuk, a kezünkkel fogtuk azt, amit most leírunk nektek. Nem kitalált meséket foglalunk írásba.
Azután láttuk azt az izgalmas történetet is, hogy egyre régebbi időből származó kéziratokat találtak, és hogyan találták meg ezeket. Ma már ott tartunk, hogy a 2. századból is vannak az Újszövetségnek részletei. Tehát néhány évtizeddel azután, hogy az eredetit legelőször leírták.
Végül az is elhangzott, hogy több, mint ötezer teljes vagy töredékes kézirata van az Újszövetségnek, ami teljesen egyedülálló az irodalomtörténetben ókori írásművek esetében. Kicsit összehasonlítottuk, hogy Thuküdidész, Homérosz, Platon műveinek a mutatói sokkal rosszabbak, mint a Szentírásé.
Az Újszövetségre nézve tehát megnyugtató a tudományos vizsgálatok eredménye. Az Ószövetség könyveinek a hitelességét pedig nagyban alátámasztja az a hatvan évvel ezelőtti felfedezés, amikor 1947-ben a Holt-tenger partján megtalálták azokat a híresekké vált tekercseket, az úgynevezett holt-tengeri tekercseket, amelyek között az Ószövetség harminckilenc könyvéből harmincnyolc található, köztük egy teljes Ézsaiás könyve, a leghosszabb prófétai könyv, a Kr.e. 2. - 3. századból, és ennek a szövege teljesen egyezik azzal, amit mi ma édes anyanyelvünkön a Szentírásból olvasunk.
Érdekes, hogy az előbb említett ókori szerzők műveivel kapcsolatban senki nem vonja kétségbe, hogy ami ma a kezünkben van, azt írták le eredetileg, mindig újra a Biblia hitelességét kérdőjelezik meg. Ez annyiból nem baj, hogy annál inkább sikerül, amit lehet tudományos módszerekkel is bebizonyítani, amit pedig azzal nem, azt a hitünkkel megragadni, mert ma éppen erről szeretnék beszélni.
Noha a Szentírás mint könyv hitelessége a legmodernebb tudományos módszerekkel bizonyítható, de az nem bizonyítható, hogy ez valóban Isten szava. Márpedig mi sokan így olvassuk, így hirdetjük, és számtalan tapasztalatunk van erre nézve.
Mit jelent az, amit így szoktak mondani, hogy a Biblia ihletett könyv, Istentől ihletett, vagy idegen szóval inspirált könyv? Hogyan kell azt érteni, amit Pál apostol itt utódának, a fiatal Timóteusnak ír, hogy a teljes Szentírás Istentől ihletett, és ezért hasznos arra a sok mindenre, amit itt elmond? Hogyan értsük azt, hogy maga Isten adta tudtul az embereknek az Ő gondolatait, és akik ma hittel olvassuk, úgy olvassuk ezt a szöveget, ami ránézésre ugyanolyan, mint minden más könyv, mint az élő Isten hozzánk szóló szavát?
Egyszerűen azt jelenti, hogy Isten parancsolta meg a szentíróknak, hogy ezeket a dolgokat írásba foglalják, sőt Ő adta nekik ezeket a gondolatokat és még a szavakat is. De úgy írták le mindezt, hogy ugyanakkor az írásukon érzékelhető az ő egyéniségük, műveltségük, kultúrájuk minden nyoma. Honnan vesszük ezt? Tőlük maguktól. Számos helyen benne van a Szentírásban, hogy a szentírók elmondják hogyan jutottak ők ahhoz, hogy ezt leírják, és hogyan történt a gyakorlatban ez. Majd részletesebben is látni fogjuk, most egy-két idézetet hadd említsek.
Dávid, aki az Ószövetségnek jelentős részét írta, az egyik helyen így ír: „Az Úr Lelke beszélt általam, az Ő szava volt nyelvemen.” (2Sám 23,2). Itt visszatekint az életére, kiértékel sok mindent, mi történt, miért történt, hogyan történt, és egyszer csak eszébe jut, hogy milyen sok zsoltárt írt ő, és milyen sok fontos isteni kijelentést foglalt írásba. Szinte azt mondja — nem ez van a Bibliában —: jaj, az ám, most jut eszembe, hogy ezeket nem én találtam ki, hanem az Úr Lelke beszélt általam, az Ő szava volt nyelvemen.
Vagy Péter apostol második levelében ezt olvassuk: „Tudnotok kell, testvéreim, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.”
Ők tehát Istentől küldött emberek, annyira, hogy sokszor tiltakoztak is ellene. Nem egy közülük azt mondta: Uram, ne engem küldj el, nehéz feladat ez. A prófétákat meg szokták verni, nem hiányzik az nekem. Egyébként is fiatal vagyok — jut eszébe Jeremiásnak, meg nem tudok szépen beszélni — jut eszébe Mózesnek. Küldj valaki mást. És Isten azt mondta: nem. Ezt rajtatok keresztül akarom elmondani a népnek. Az én igéimet adom a te szádba — mondja Jeremiásnak is, meg Mózesnek is hasonlót ígér.
Tehát Isten küldte ezeket az embereket, és nem a magukét mondták, hanem Istentől kapott kijelentést hirdettek és foglaltak írásba.
Így érthető alapigénk is, amit Pál apostol így fogalmaz: „A teljes Szentírás Istentől ihletett.”
Ez azonban nem úgy történt, mint az okkult gyakorlatokban szokott, ahol a médium transzba esik, vagy magyar szavakkal: a közvetítő önkívületi állapotba jut, és mechanikusan kénytelen írni és mondani azt, amit a gonosz szellem neki sugall. A Szentírás szerzőivel nem ez történt. Ők teljesen józan állapotban értették meg Isten gondolatait, és úgy írták le azt, ahogy az előbb már említettem, hogy meglátszik azon az ő egyéniségüknek sok jegye.
Tehát Márk, akinek Péter apostol diktálta le az evangéliumot, rövid, világos mondatokban mondja el a Jézussal kapcsolatos dolgokat. Ugyanezt Lukács a maga nagy műveltségével részletesebben és sokkal igényesebb, választékosabb stílusban mondja el. De csak a stílus különbözik, a tartalma ugyanaz, mert a tartalmát nem ők találták ki, azt Isten adta az ő gondolataikba. A stíluson meg persze hogy meglátszanak annak a személyiségjegyei, aki azt leírja.
Röviden tehát mondhatjuk: a Bibliát Isten írta, csak a szentírókkal íratta le. Őket azonban közben Isten Szentlelke irányította, ihlette, és ez abban is megmutatkozik fényesen, hogy a Biblia 66 könyvének 40 írója, akik 1500 éves időtartamon belül munkálkodtak és három különböző nyelven írtak, teljesen azonos szellemiségben alkotnak. Aki figyelmesen elolvassa a Bibliát, legelőször ez lepi meg, hogy mennyire egységes az egész. Akármikor éltek, akármilyen műveltségük volt, akármilyen háttérből érkeztek, ugyanarról írják ugyanazt, csak a stílusuk más, a formában van különbség. Nincs ehhez fogható még egy példa a világirodalomban.
A Bibliának tehát egy szerzője van, az az Isten, aki szükségesnek látta ezeket az igazságokat minden idők hívőinek írásba rögzíteni. Csak sok íródeákot alkalmazott. De ezeket, miközben írták, az Ő Szentlelke vezette, irányította, ihlette. Hadd mondjak erre egy ószövetségi meg egy újszövetségi példát, amivel talán még világosabb lesz.
I.e. 587-ben vagyunk. Isten népe újra úgy vétkezett Isten ellen, hogy az Úr mellett a pogányok bálványait is istenként tisztelte. Ez főbenjáró bűn volt. Isten azt mondta: ha nem hagyjátok abba, akkor súlyos ítélet következik. Ha abbahagyjátok, nem szabadítom rátok Babilont. Jeremiást bízta meg, hogy ezt hirdesse. Ezt az igehirdetést nem szívesen hallgatták az emberek. Ezért a király börtönbe csukatta Jeremiást. Hallgasson el az igehirdetés. Jeremiás börtönben van. Egy valaki látogathatta, egy Bárúk nevű jó barátja.
Isten azonban annyira szerette a népet, hogy legalább még egyszer egy nagy ünnepen, amikor sokan jönnek a templomba, meg akarta hirdetni ezt a lehetőséget: Ha abbahagyjátok a bálványimádást, megmaradtok. Ha továbbfolytatjátok, jön Babilon és elnyel benneteket. De hogy fogja ezt Jeremiás hirdetni, ha börtönben van? Úgy, hogy Isten adja Jeremiás fejébe ezeket a gondolatokat, Jeremiás lediktálja Bárúknak a börtönben, Bárúk kimegy és felolvassa a templomtéren, ahol nagy sokaság hallgatja.
Eljut a királyhoz is ennek a híre. Hiába csukatta börtönbe, az Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni, csak az ige hirdetőit. Ma is nagyon sok igehirdető van börtönben szerte a világon. Mégis hangzik az ige. Bekéreti a kéziratot. Felolvassák neki, és minden lap végére érve összetépi a lapot s bedobja a kandallóba. Biblia-égetések gyakran voltak a történelem során.
És akkor mit tesz Isten? Újra Jeremiás fejébe adja ezeket a gondolatokat, ismét lediktálja Bárúknak, és Isten kegyelméből mindez itt van a mi Bibliánkban is két és félezer évvel később. Most olvastuk a Jeremiás 36. részéből. Csak egy verset olvasok ismét: „Ekkor Jeremiás hívta Bárúkot, Nérijjá fiát, Bárúk pedig leírta Jeremiás diktálása után az irattekercsre az Úrnak minden igéjét, amit kijelentett neki.” Az események alanya tehát Isten. Ő áll a sor elején. Ő mondja Jeremiásnak, Jeremiás diktálja Bárúknak, Bárúk felolvassa a népnek, és a mai napig itt van Isten kegyelméből, mi is olvashatjuk.
Jeremiás sem volt mindig ihletett állapotban. Nem a szentírókat ihlette Isten. Itt is azt olvastuk, hogy a teljes Szentírás Istentől ihletett, de amikor kijelentést kapott, akkor ebben az állapotban volt.
Az újszövetségi példa Péterről szól. Jézus egy alkalommal el akart vonulni a tanítványokkal lelkigyakorlatra, csendesnapokra. Beszélgettek közben. Megkérdezte: mit mondanak rólam az emberek? Kinek tartotok? Nagy csend volt. Megszólal Péter: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.” Mindenki megdermedhetett. Honnan veszi ezt? Hogy meri ezt ilyen határozottan, bátran állítani? Jézus megmondja, honnan veszi: „Nem test és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én Atyám.” Istentől kapott Péter ott kijelentést, és ezt a kijelentést továbbadta. Talán ő lepődött meg legjobban azon, hogy mit beszélek én? Honnan vagyok ebben ilyen bizonyos? Egyrészt emiatt üldözték már akkor az embereket, ha valaki Messiásnak tartotta Jézust, másrészt ilyen határozottan és meggyőződéssel hogy meri ezt kijelenteni. Mert kijelentést kapott.
Ezek után Jézus közli a tanítványokkal, hogy hamarosan Jeruzsálembe kell mennie, ott sokat kell szenvednie, meg kell halnia és a harmadik napon feltámad. Mire ugyanez a Péter: „Isten mentsen, Uram! Veled ilyen nem történhet!” És akkor Jézus keményen rászól: „Távozz tőlem Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint.” Itt Péter már nincs ihletett állapotban, itt az ő nagy szíve szólal meg, amelyikkel szerette Jézust és rajongott érte. Már csak nem fognak téged megkínozni és megölni! Arra nem kerülhet sor. Nem kerülhet sor? Ez volt a célja az Ő jövetelének. A kereszt, a váltság elvégzése. Az egészet nem érti Péter, mert itt a maga feje szerint beszél. Amikor a nagy hitvallást elmondta előbb, a Szentlélek irányítása alatt volt és azt mondta, amit ő is úgy hallott. (Mt 16).
A Biblia megírása tehát hasonló ahhoz, amit a transzformátorok tesznek az elektromos árammal. Beérkezik oda a magasfeszültségű áram, azt redukálni kell 220-230 V-ra, hogy használhassuk a háztartásban is. Ha azt a magasfeszültséget vezetnék be, minden szétdurranna, tönkremenne, életveszélyes lenne. Redukálni kell a transzformátornak. Az Isten magasságos gondolatai elérkeznek egy emberhez, a Szentlélek által azt felfogja és egyszerű emberi szavakba foglalva, egyszerű betűkkel leírja. De ugyanez visszafelé is működik, és ez mutatja, hogy Isten gondolatait írta le valaki, mert amikor ezt valaki olvassa, ugyanez a Szentlélek feltranszformálja a számára, és az egyszerű szavak és betűk az élő Isten hozzánk szóló üzenetévé válnak. És milyen sokan tapasztaljuk ezt, akik naponta ezzel a hittel olvassuk a Szentírást, hogy Isten egészen személyesen, teljesen időszerű, aktuális üzeneteket, tanácsot, segítséget, óvást, feddést tud adni a hívőnek a Biblia szövegén keresztül. Ami külsőre ugyanolyan, mint minden más könyv, de éppen mivel ihletett, egészen más, mint az összes többi kézzel írt vagy nyomtatásban megjelent könyv, mert ezen keresztül maga az élő Isten tud szólni hozzánk ma is, és ad segítséget, útmutatást, tanácsot.
Ezért van az, hogy nem mindenki érti a Bibliát, aki olvassa. Isten szavát csak az értheti meg benne, akiben szintén ott van Isten Szentlelke. Az a Lélek, amelyik letranszformálta az isteni üzenetet a szentíróknak és most újra felerősíti az olvasónak, és Isten szavává teszi. Ezért is igaz az, amit Jézus mondott annak a kiváló, derék, vallásos embernek, Nikodémusnak: értsd meg, szükséges újjá születned. Másképp nincs válasz azokra a kérdésekre, amik ott feszülnek benned. Mert az újjászületés során, amikor Jézust behívja valaki az életébe, akkor kapja a Szentlelket.
Többekkel beszéltem, akik olvasták a Bibliát előtte is hébe-hóba, és az újjászületésük után elkezdték olvasni. Azt mondták: most nyílt ki előttem a Szentírás is, meg egy új világ. Most értem már az Isten gondolatait. Isten teszi azt számunkra személyessé.
Adás mindig van, Isten mondja azt, amire szükségünk van, de akiben nincs a Szentlélek, annak nincs vevőkészüléke. És akinek nincs Jézusba vetett hite, annak nincs antennája. Aki vevőkészülékkel és antennával fel van szerelve, az előtt egyszerre megnyílik Isten gondolatainak mérhetetlen gazdagsága, s annak a számára kincsesbánya lesz a Szentírás. Ezért fontos tudnunk, hogy ez a bizonyos újjászületés egészen más, mint a vallásosság, a keresés, az igényes gondolkozás. Itt arról van szó, hogy Jézus él a hívőben. Akiben Jézus él, az Ő Szentlelkét is kapta, és a Szentlélek teszi képessé arra, hogy Isten szavaként olvassa az igét, s megértse, mit jelent az a számára. Ettől kezdve érvényesek azok a képek, amiket Jézus is, a Biblia más helyen is mond a Szentírásról.
Jézus azt mondja: olyan, mint a mindennapi kenyér, ami erőt ad a mindennapi feladatokhoz és terhekhez. Olyan, mint a világosság, aminél tájékozódni lehet, hogy ne tévedjünk el az élet útvesztőjében. Olyan, mint egy kard, amivel védekezhetünk sokféle lelki-szellemi támadás ellen, és megvédhetünk másokat is.
Aki rendszeresen olvassa a Bibliát ezzel a hittel, abban Isten egy egészen új gondolkozást alakít ki. Így írja ezt Pál apostol: A Szentlélek megújítja a mi értelmünket, és mintegy Isten szemével nézzük és látjuk a valóságot. Következésképpen a teljes valóságon tájékozódunk, és nemcsak annak egy töredékén, amit a Biblia a láthatóknak nevez, és amin minden hitetlen ember kénytelen tájékozódni. A valóság egy töredékén tájékozódva csak hibás következtetésekre juthatunk el. Az Isten által kapott új gondolkozás a teljes valóságot látja, a láthatókat és láthatatlanokat egyaránt, és ezért jut el helyes következtetésekre. Ezért tud az ilyen ember személyes életében is helyes döntéseket hozni.
A szívem szorul össze mindig, amikor emberek hányaveti módon, fölényesen beszélnek a Szentírásról. Fogalmuk sincs arról, mivel még nem olvassák és nem így olvassák, mitől fosztják meg magukat. Hogy mitől fosztotta meg magát valaki, csak akkor tudja meg, amikor így kezdi olvasni, és kapja Istentől naponta a segítséget és támogatást. Ilyenkor furcsa dolgokat mondanak az emberek. Ilyeneket: ó, én bolond, hogy csak most kezdtem el. Bár korábban figyeltem volna Istenre!
Egy-két példát hadd mondjak erre, hogyan történik ez, amikor valaki így veszi kezébe a Bibliát és valóban Isten szavává válik a számára.
Ismerek valakit, aki kedves hívő barátom, akire rászálltak a munkahelyén és egyfolytában „cikizték”, keresztbe tettek neki, megalázták, gúnyolták hol csak azért, mert keresztyénnek, hívőnek vallotta magát, hol rágalmakkal, valótlan vádakkal bántották. Akik őt szerették, azt mondták: ne hagyd ezt vég nélkül, azért a keresztyén sem olyan, akinek fát lehet vágni a hátán. Üss vissza nekik! Nem kell bosszút állni, mert nem vagytok bosszúállók, de valahogy üss vissza. Egy ilyen visszaütési akciót már ki is agyaltak, az időzítve is volt, hogy egyszer ő is megmutatja, hogy neki is van ökle.
Aznap reggel is olvasta a Bibliát, mielőtt munkába indult volna, s ez az ige következett: azt mondja Isten: magatokért bosszút ne álljatok, enyém a bosszúállás, én megfizetek. Azt mondta: értem. Akkor ma semmiképpen nem hajtjuk végre ezt az akciót. De ha ez valóban Isten szava, akkor kíváncsi vagyok, holnap mi lesz az ige. Másnap is előveszi a Bibliát, akkor meg az következett a Hegyi beszédből, hogy szeressétek ellenségeiteket, jót mondjatok azokról, akik rólatok rosszat mondanak, imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Mire azt mondta: értem. Tegnap csak azt mondta az Uram, mit ne tegyek, ma már azt is megmondja, mit tegyek. Nem lesz bosszúállás. Ilyen szelíd és finom bosszúállás sem lesz. Egy év múlva Isten készített egy beszélgetést ezzel az ő főellenségével, és úgy tudott neki Isten szeretetéről beszélni, hogy annak az embernek a szíve is kinyílt Isten előtt és ma együtt szolgálnak Istennek.
Ha ő akkor megmutatja, hogy neki is van ökle és bosszút áll, nehezen jöhetett volna létre ez a beszélgetés, meg ez a bizonyságtétel. Isten az egészet egyben látta már. És hogyan állíthatta le ezt az agyonsebzett embert? Az Ő igéjével. Olvassa azt, ami naponta következik. Megáll, és valamit nem hajt végre, aztán ennek később majd nagy áldása lesz.
Emlékszem, hogy egy erőmet messze meghaladó nehéz és kényes feladat elől nem tudtam kitérni. El kellett vállalni. Azon a reggelen minden porcikámban remegtem. Úgy voltam, és elmondtam Istennek: Uram, én úgy érzem magam, mint egy kis féreg, akit el lehet taposni, s aztán észre sem veszik, hogy volt vagy nincs. Hogy tudom ezt a nehéz dolgot megoldani? Könyörülj rajtam! Elővettem a Bibliát, éppen az Ézsaiás könyvét olvastuk akkor. A 44. fejezet következett. „Ne félj férgecske, Jákób, maroknyi nemzet, Izráel, megerősítelek, sőt megsegítlek, sőt igazságom jobbjával támogatlak.” Mennyi „sőt” van itt — mondom. Nem elég, hogy Isten tudja, hogy férgecske vagyok és így bízza rám a feladatot. Azt mondja: megerősít, sőt megsegít, sőt az Ő hatalmas jobb kezével támogat. Ezek után szégyelljem magam, ha hitetlenkedek és félek. Ráadásul úgy kezdődött: ne félj! Ezt nem tudom elfelejteni, pedig sok évtizeddel ezelőtt történt, és azóta sok hasonlóban mutatta meg Isten a hatalmát.
Kezdjétek el olvasni a Bibliát, aki eddig hagyta porosodni valahol! Ne össze-vissza, legjobb az Újszövetséget elkezdeni. Minden nap néhány verset, úgy, ahogy reggelire is egy-két szelet kenyeret eszünk, nem egy kilós veknit, és másnap azt, ami következik. Jó azt megrágni is, nemcsak lenyelni egészben. Gondolkozni rajta egy kicsit. Ha már Isten szól hozzánk, már csak illendőségből is, válaszoljunk, néhány mondattal imádkozzunk. Kialakul egy kapcsolat az élő Istennel, akit nem mi képzelünk el magunknak, hogy hátha van, hanem aki van mindent megelőzően, és örökké. És annyira szeret minket, hogy a kis mütyürke életünk fontos neki, amikor félünk, megbátorít, amikor tanácstalankodunk, tanácsot ad, csak oda kell tartani a fülünket, a lelki fülünket is, és kérni az Ő segítségét.
Amikor elkezdtem a szolgálatot, egy falusi gyülekezetben voltam segédlelkész. A főnököm magas egyházi pozícióban volt. Többször el kellett utaznia, s ilyenkor mindig az volt az utasítás, hogy mihelyt a posta megjön, bontsam fel, s főleg ha a püspök úrtól vagy a minisztériumból jött valami, azonnal hívjam fel őt és tájékoztassam. A posta hajnalban jött, a hajnali vonat hozta, a postamester kiment az állomásra, és mi valamikor délelőtt kaptuk meg. Igen ám, csak én akkor nagyon szerelmes voltam, és vártam nagyon a szerelmes leveleket. Protekcióm volt a postamesternél, én is kimehettem a vonathoz, és mindjárt megkaptam a leveleket, nem kellett várni. Megkaptam az egész paksamétát, de melyiket olvastam el először? Nem a püspök úrét és a minisztériumból érkezett hivatalos leveleket, hanem az ismerős írást az ismerős borítékon.
Egyik reggel arra gondoltam, hogy van ez? Nekem fontosabb a szerelmes levél, mint az Isten igéje? Attól kezdve korábban keltem és még a vonat érkezése előtt nyugodtan elolvastam a napi igét. És mi volt az első nap, ami következett? Az is az Ézsaiás könyvéből. Az az ige volt, amikor Isten azt mondja népének: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (…) Mert becses vagy az én szemeimben, és én szeretlek.” (Ézs 43,1-6).
Majd kiesett a kezemből a Biblia. Az Isten szerelmi vallomása. A Biblia is egy szerelmes levél? Nekem fontosabb a kislány levele, mint a mindenható Isten levele? Az is fontos, de ezen túl én az Isten szerelmes levelét szeretném először olvasni mindig. Legyen fontosabb, mint a napilap átlapozása, mint egy sürgős feladat elintézése, mert ez a szó szent értelmében valóban az Ő szerelmi vallomása. Nekem, nyomorultnak azt mondja: szeretlek. Az Ő szeretetéből akar valami fontosat mondani. Nekem minden egyéb fontosabb, mint az, amitől az életem további alakulása függhet? A jövőmet egyedül Ő ismeri, mert Ő készíti el. Én meg beleásom magam a jelenbe, és betemetnek a feladatok. Legyen ott mindenekelőtt az: mit szólsz, Uram? Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!
Mindenkinek kinyílik és meggazdagodik az élete, akinek az életében fontos lesz Isten beszéde, Isten írott szava, meg Isten hirdetett szava is, az igehirdetés.
Adjon Isten minél többünknek sok örömet ebben!

Március első vasárnapja a keresztyén egyházban a Biblia vasárnapja. Ezen a napon a legtöbb gyülekezetben megemlékeznek a Szentírás keletkezéséről, fordításáról, terjesztéséről, tartalmáról és olvasásának a jelentőségéről.
Azt, hogy a Biblia Istentől ihletett könyv, tehát hogy a bibliai könyvek íróit Isten Lelke vezette munkájukban, észérvekkel nem lehet bebizonyítani. Ezt a hívő ember a hitével fogadja el, és tapasztalja folyamatosan. Azt viszont, hogy a Biblia mint könyv hiteles, tartalma megbízható, tudományos módon is lehet és kell bizonyítani. Erre tegyünk most egy kísérletet, annál inkább, mert a történelem során újra és újra kétségbe vonják a Szentírás hitelességét és megbízhatóságát. Az ős ellenség romboló szándéka miatt fontos, hogy el ne higgyük, ami ebben a könyvben van. Minden mást, akármilyen badarságot, könnyen és azonnal, kritikátlanul és felszínesen elhiszünk, de ami a Bibliában van, azt újra és újra meg kell kérdőjelezni e szerint a törekvés szerint. Csak a két utolsó ilyen kísérletre hadd emlékeztessek.
Gyerekkoromban egymás után jelentek meg az ateista propaganda kis füzetkéi, amikben egyebek között ilyeneket olvashattunk: a Bibliát a papok találták ki a középkorban, vagy még később, azért, hogy megtévesszék a népet. Ami benne foglaltatik, annak semmi történelmi alapja nincs.
Az utolsó ilyen kísérlet meg, ami most az utóbbi években terjed el többféle változatban, hogy nagy Konstantin i. u. 330-ban bizonyos érdekekből meghamisította a Bibliát. A Bibliát tehát átírták. A régit, az eredetit gondosan rejtegeti, titkolja az egyház, és ami manapság elterjedt, az más, mint ami volt.
Mind a kettő teljesen tudománytalan, minden alapot nélkülöző kitalálás. Ez utóbbit például nem nehéz megcáfolni, mert ha van egy szövegünk 330 előttről, meg van egy másik, amelyik utána keletkezett, és összehasonlítjuk, kiderül: egyezik vagy nem egyezik. Most mindjárt elárulom: van mind a kettőből, és teljesen egyezik. Semmiféle átírás soha nem történt. Történtek kísérletek a Biblia meghamisítására (pl. a Hitler alatti rettenetes Müller-féle hamísítás), de Isten csodálatosan őrizte az Ő igéjét, és minden ilyen gonosz kísérlet ellenére az Ő kijelentett beszéde, amit az Ő vezetése és védelme alatt foglaltak írásba, megmaradt, és kegyelméből ma is olvashatjuk. Semmi alapja nincs tehát az ilyen kitalálásoknak, hogy átírták, többféle Biblia van, az eredetit eltüntették, mert az volt az érdekük stb.
Ezért fontos, hogy legalább egyszer rászánjunk egy vasárnapot, éppen a Biblia vasárnapon, és megvizsgáljuk: mit tudhatunk a Biblia hitelességéről.
Egy ókori írásmű hitelességének három kritériumát szokták általában felsorolni. (Ez a profán tudomány, ehhez nem kell hívőnek és teológusnak lenni.)
Az első és legfontosabb, hogy a benne foglalt események megtörténése után mennyivel foglalták azokat írásba. Tehát nem mindegy, hogy a mai nap élményeit ma este írom le, vagy ha még élek, húsz év múlva megpróbálok visszaemlékezni, mi is volt 2007. március 4-én? Nyilván az a hitelesebb, amit ma, minél közelebb az események megtörténtéhez foglalok írásba. Fontos, hogy a Bibliában leírt események megtörténése után mennyivel írták le azokat.
A másik kritérium az szokott lenni, hogy az első leírástól számítva mikor keletkezett az a legrégebbi kézirat, ami a birtokunkban van. 1450-ig, a könyvnyomtatás elindulásáig kézzel másolták a könyveket. A bibliai könyveket is mindjárt a keletkezésük után kezdték másolni, hogy minél többen olvashassák azok, akik tudtak olvasni. Nem mindegy, hogy ami rendelkezésünkre áll, az mennyivel az eredeti leírás után keletkezett. Minél régebbi a kézirat, minél közelebb van az eredeti leíráshoz, annál hitelesebb, annál kevesebb lehetőség volt a tévedésre.
A harmadik kritérium az szokott lenni: hány ilyen kézirat maradt fenn, ezek egyeznek-e egymással, és amit mi ma használunk, az egyezik-e ezekkel.
Ezeket szokták vizsgálni az ókori írásművek tanulmányozói, és ezek azok a tudományos kritériumok, amik alapján megállapítják, hogy egy ma közkézen forgó írásmű hiteles vagy nem.
Hogy állunk a Szentírás tekintetében ezekkel? Az elsőről és harmadikról csak röviden szólok, a második a legizgalmasabb.
1. A Bibliában foglalt események megtörténése után mennyivel írták le azokat?
A Jézussal kapcsolatos események i. u. 30 körül történtek. Pál apostol levelei 50 körül már készen voltak. A legkésőbbi levelét, a Timóteushoz írt második levelet is 64 év előtt megírta, mert 64-ben meghalt. Az első három evangélium pedig 70 előtt egészen bizonyos, hogy készen volt, mert Jeruzsálem Krisztus után 70-ben történt pusztulását mind a három evangélium mint a jövőben bekövetkező ítéletet prófétálja meg. Tehát viszonylag rövid idő alatt elkészültek ezek. A legkésőbbi evangélium, Jánosé is, egészen bizonyos, hogy 100 előtt elkészült. (Hogy miért bizonyos, nem akarom elmondani, mert hosszú lenne a prédikáció, esetleg egy másik alkalommal.)
Gondoljunk ilyen mondatokra, amit Pál apostol az 1Korinthus 15. részében ír, amikor az Úr Jézus feltámadásának a szemtanúit sorolja fel név szerint, tehát azokat, akik ismerték Őt a keresztre feszítés előtt, látták az Ő kereszthalálát, és három nap múlva találkoztak vele Jeruzsálem utcáin, Galileában meg másutt is. Ezeket név szerint felsorolja, és ezek között ír egy ilyen mondatot: „Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak.” (1Kor 15,6).
Tehát amikor a korinthusi levél íródott, a szemtanúk közül még sokan éltek. Ott nem lehetett akármit leírni, hogy mi történt az Úr Jézussal. Százával jöttek volna, hogy tiltakozzanak, hogy ott voltam, ez nem történt meg, vagy nem úgy volt, ahogy azt leírták. Itt csak a szem- és fültanúk hiteles tanúságát lehetett írásba foglalni. E tekintetben megnyugodhatunk, nincsenek kitalálások a Bibliában (maradjunk most az Újszövetségnél egy ideig).
Nem írták át utólag, nem az emberi fantázia szüleménye, amit olvasunk, hanem úgy van az, ahogy János levelében olvastuk, talán egy kicsit már unalmasnak is tűnt, hogy újra és újra ismétli magát: amit láttunk, amit hallottunk, amit megfigyeltünk, azt hirdetjük nektek. Mert megjelent az élet, és mi láttuk, a kezünkkel is megtapintottuk (ők hozzáértek az Úr Jézushoz, ott voltak mindenütt, ahol Ő ott volt) és ezt hirdetjük nektek. Itt szem- és fültanúk hiteles tanúságáról van szó.
Nagyon hamar írásba foglalták ezeket az eseményeket. Nem kell attól félni, hogy évszázadok múlva másoknak a halvány emlékeire építve próbáltak valamit leírni.
2. A másik kritérium még izgalmasabb. Az első írásba foglalás után mennyivel keletkezett az a kézirat, ami a birtokunkban van, és ami a legrégebbi, mert sok másolat van a birtokunkban, de melyik a legrégebbi?
Ennek egészen izgalmas története van, és éppen a legizgalmasabb részleteket nem mondhatom most el az idő hiányában. A 17. századig a legrégebbi bibliai kéziratunk a 6. századból származott. Ez is elég jó, majd a világirodalom műveiből teszünk összehasonlítást. Lukács leírta a 60-as években az Úr Jézusról szóló evangéliumot, utána megírta a második kötetet az apostolok cselekedeteiről, és akkor a legrégebbi másolat, amit erről készítettek, a 6. századból, az 500-as évekből való. De jó lenne, ha közelebb lenne!
Hadd ugorjak előre: a ma ismert legrégebbi kézirattöredék 120-ból való. (Most ezt sem részletezem, hogyan állapítják meg, mi az, hogy a szén felezési ideje, a betűtípusokat, a papirusznak az anyagát viszonylag pontosan meg tudják állapítani.) Ma már itt tartunk, hogy 120 körüli időből vannak János evangéliuma részletek. A János evangéliuma a 90-es években keletkezett. Egészen korai másolat, de ez nem teljes.
Volt valaki, aki az egész életét arra tette fel, hogy kutassa az Újszövetség hitelességét szigorúan objektív eszközökkel és módszerekkel. 1815-1874-ig élt Tischendorf nevű német teológus. Ő 26 évesen már ismert tudós volt, és hírét vette, hogy Párizsban van egy olyan kódex, amire egy másik szöveget írtak. Mivel a papirusz nagyon drága volt, ezt többször csinálták, hogy lekaparták az eredeti írást, és ugyanoda egy másik szöveget írtak. Ő úgy hallotta, hogy erre a kódexre eredetileg az Újszövetséget írták, azt lekaparták és a helyére egy Efremi nevű egyházatya értekezéseit írták.
Elment Párizsba, és kitartó munkával kikísérletezett egy olyan kémiai eljárást, amivel újra láthatóvá lehetett tenni a kitörölt szöveget. Legnagyobb csodálkozására ott volt előtte egy teljes Újszövetség az 5. századból. Ez óriási felfedezés volt. Egyszerre 100 évvel kerültünk közelebb az eredetihez.
Ő azonban nem érte be ezzel sem, hanem arra gondolt, hogy a Közel-Kelet száraz, forró területén, ahol már egészen korán létesültek keresztyén kolostorok, lenniük kell olyan még régebbi Újszövetség példányoknak, másolatoknak, amik ott megmaradhattak olyan kolostorokban, amiket a mohamedánok soha nem fosztottak ki.
Huszonkilenc évesen nekivágott, és elment a Sínai-hegyen levő Szent Katalin kolostorba, ahol nem nagy bizalommal fogadták, de nagy nehezen összebarátkozott az ottaniakkal. Részt vett a munkájukban, és közben átkutatta a könyvtárat. Nem talált semmit. Amikor azonban már indult volna vissza, az utolsó napok egyikén, a tűzhely előtti kosárban feltűnt neki néhány olyan kódexlap, amin az általa ismert legrégebbi görög betűk voltak. Látta, hogy ezek az Ószövetség egyik régi görög fordításának a lapjai. Azt gondolta, hogy azt csak úgy ki lehet venni onnan, hogy ne tegyék a tűzre, de ezért is meg kellett harcolnia, hogy néhány ilyen lapot kapjon, és a kezében tartott egy, az általa eddig ismert legrégebbi kéziratot. Úgy volt vele, ha ennyi van, többnek is lenni kell, de aztán nem szívesen engedték a kutakodását, és haza kellett jönnie.
Ő azonban szívós ember volt, és tíz év múlva újra visszament. Megint kutatott pincében, padláson, mindenütt — nem talált semmit. Néhány év múlva harmadszor is elment. Akkor sem talált semmit. Az utolsó este azonban a kolostor vezetője búcsúbeszélgetésre hívta meg magához, és mint legféltettebb kincsét, a búcsúzásnál megmutatta neki azt a Bibliát, amit ő naponta olvas. Tischendorf a kezében tartotta a ma Kódex Sinaiticus-nak nevezett 4. századból való teljes Szentírást. Az Ószövetség görög fordítását és egy pontosan lemásolt Újszövetséget eredeti görög nyelven.
Hogy lehet ezt megszerezni? Ennek egészen különös története van. Ezt most nem mondom el. Lényeg, hogy ma ez a British Múzeumban található. Ez szenzációs felfedezés volt, mert ez az Újszövetség már a 300-as évekből való volt. Majdnem 100 évenként haladt előre kutatómunkájában. Először volt egy 6. századi és az is nagy becsben állt, aztán sikerült láthatóvá tenni azt az 5. századi lekapartat, de most itt volt egy nem lekapart, nem helyreállított, hanem tiszta, eredeti 4. századi Újszövetség a kezében.
Azóta találtak sok olyan töredéket, ami a 3., sőt 2. századból való.
A Biblia egészen egyedülállóan dokumentál a hitelesség szempontjából az ókori írások közül. Most csak mint könyvvel, mint írással foglalkozzunk. Mondok erre néhány példát.
Tukidides görög történetíró híres a többkötetes történeti munkájáról. Ő Krisztus előtt 460-400-ig élt, és a megmaradt legrégebbi kézirata 900-ból való. Tehát 1300 évvel később írták le, mint ahogy az eredeti keletkezett. De Homérosz Iliászát 1800 évvel később írták le, mint ahogy az eredeti keletkezett, és senki nem vonja kétségbe, hogy ez a nagyon késői kézirat hiteles. Egyébként ugyanez a helyzet Platón írásaival is.
Nem kell tehát aggódnunk amiatt, hogy a Szentírás mint könyv hiteles, nem torzult. Egészen egyedülálló az ókori irodalmi művek sorában az, ahogy Istennek gondja volt az Ő igéjére, megőrizte azt sok támadás között, és a kezünkben lehet ma is.
3. És hány kézirat maradt fenn? Ezek egymáshoz hogyan viszonyulnak? Egyeznek vagy különböznek? És amit ma használunk Szentírás, egyezik-e a legrégebbi kéziratokkal?
Az Újszövetségnek több, mint ötezer kézirata maradt fenn, és ezekben tíz-húsz olyan bibliai hely van, amiknek az értelmezése nehéz vagy nem lehet tudni egészen pontosan, mi lehetett az eredeti.
Megint csak összehasonlításként hadd mondjam, hogy Tukidides történeti munkájának mindössze nyolc példánya maradt fenn, és Shakespeare műveiben több, mint száz olyan vitatott hely van, amiről nem tudják, hogyan hangozhatott az eredetileg, és ezek sokszor értelemzavaró és még a mondanivalót is befolyásoló részletek, pedig ő a 16-17. század fordulóján élt. Óriási dolog tehát, hogy mindössze tíz-húsz olyan ige van, amin most már nem is vitatkoznak, inkább becsülettel megállapítják, hogy nem tudjuk pontosan, mi lehetett ott, mert elromlottak a kéziratok.
Egy-egy betűt könnyű elírni ilyenekből adódhattak eltérések. Bár az ószövetségi kéziratokat úgy másolták, hogy amikor diktálás után tíz-tizenkét másoló befejezett egy bibliai könyvet, megszámolták hány a, b, g stb. betű van benne, és ha nem stimmelt, megszámolta egy másik. Ha kiderült, hogy hibás a kézirat, akkor nem kijavították, mert Isten igéjét nem szabad javítgatni, hanem megsemmisítették. Abban a héber Bibliában is, amiből tanultunk, minden könyv végén ott van, hogy ebben pedig ennyi a, b stb. van, mert Isten igéjének pontosnak kell lennie. Ilyen igényességgel másolták. Már csak ezért sem kell félnünk attól, hogy tele van tévedéssel, vagy fáradt volt, aki írta. Ez bárkivel előfordulhat, de ha félrehallotta, az kiderült, és azt a kéziratot megsemmisítették.
Különös az, hogy senki nem kételkedik abban, hogy a Lear király szövege valóban az-e, ahogy azt előadják ma a színpadokon, hogy Tukidides történetírónak a műve valóban hiteles-e, pedig ott ilyen nagy hibalehetőségek állnak fenn. Csak a Bibliát kérdőjelezik meg újra és újra sokan, hogy az vajon hiteles-e.
Azért olvastam fel János levelének ezt a részletét, mert Jézus két legközelebbi tanítványa: János és Péter is szükségesnek tartják leveleikben, hogy erre már az akkori olvasókat is figyelmeztessék. Tudniillik kezdettől fogva nagyon megbízhatóak az ő tanúságtételeik, és ellenőrizni lehet azoknak a hitelességét.
Ezt olvastuk itt: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről — az élet igéje Jézus Krisztus ez kiderül a későbbiekből —. Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet. Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy a mi örömünk teljes legyen.”
Péter apostol hasonlót ír, amikor az utolsó időkről prófétál. „Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”, ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen.” (2Pt 1,16-18).
Ennyire megbízható az, amit ők a Szentírásban leírtak. Nem kell tehát nekünk attól tartanunk, hogy ezek kitalált történetek. Minden tudományos kritériumnak megfelel a Szentírás mint könyv, mint szöveg a megbízhatóság szempontjából.
Mivel pedig mi tudjuk, hogy ennek a könyvnek az a különös sajátossága, hogy rajta keresztül maga Isten szól azokhoz, akik ezt olvassák, ezért még nagyobb bizalommal és szomjúsággal kell ezt tanulmányoznunk.
Ha Isten segít, két hét múlva szeretnék majd a Szentírás ihletettségéről beszélni. Hogyan kell ezt érteni, és mit jelent ez: Isten vezette a szentírókat.
Sokan vagyunk itt, akik elmondhatjuk, hogy csakugyan egészen más tapasztalataink vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban, mint minden más könyvvel, amit életünkben olvastunk. Isten Szentlelke valóban úgy tudja aktualizálni, időszerűvé tenni, a személyes sorsunkhoz szabni azt, amit éppen olvasunk, hogy mennyire nem véletlen az, amit éppen akkor olvasunk, hogyan formál folyamatosan Isten bennünket, akik hittel olvassuk ezt a könyvet, ez valóban a csodák sorozata. Ez annyira egyezik mindenkinél, aki hittel olvassa, hogy nem lehet azt mondani, hogy ez egy valakinek személyes élménye.
Egyáltalán nem véletlen, hogy maga Jézus mondotta, idézve az Ószövetséget, „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” Ez azt jelenti, hogy emberi életet élni ige nélkül nem lehet. Igazán teljes emberi életre csak az segít el bennünket, ha nemcsak a gyomrunkat tömjük kenyérrel, hanem a lelkünket is tápláljuk folyamatosan igével.
Olyan különös, ahogy az Úr Jézus mondja: „Minden igével, ami Isten szájából származik.” Ebbe a könyvbe Isten olyan igazságokat íratott le, amik az Ő szájából származnak. Ezért időtálló, ezért érvényes minden időben az, ami ebben van. Ezért következhet be az a csoda, hogy ez az örökérvényű sok igazság adott esetben a mi kicsi életünkre nézve eligazítássá, feloldozássá, megoldássá válhat. Valóban kenyér, ami erőt ad a napi munkához. Világosság, ami segít tájékozódni az élet dzsungelében. Egy helyen azt mondja: kard, amivel egyrészt Isten minket formál, másrészt a kezünkbe adja, hogy másokat védelmezzünk, és segíthessük őket Isten közelébe.
A végső célja annak, hogy mi a Bibliát olvassuk, az, amivel János befejezi az evangéliumát: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és ebben a hitben életetek legyen az Ő nevében.” Ezért íratott meg, ezért őrizte meg Isten évezredeken át az Ő igéjét, hogy higgyük, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia és hogy ebben a hitben életünk legyen az Ő nevében.
Nagy ajándék, hogy van Bibliánk. Nem lehet semmivel megindokolni, hogy valaki miért nem olvassa. Általában csak azért nem, mert nem tudja, mitől fosztja meg magát. Nem tudja összehasonlítani, milyen lenne az, ha kapna táplálékot a lelke. Csak azt éli át, milyen az így, lelki táplálék nélkül. Küszködés, kínlódás, verekedés, csüggedés, az érzelmek állandó hullámzása stb. Hogy milyen stabilitást ad, milyen céltudatos életre segít az, ha Isten igéjével valaki táplálkozik, csak az tapasztalja meg, aki elkezd vele táplálkozni naponta szomjas szívvel, bizalommal úgy, hogy szólj Uram, mert hallja a te szolgád.
Szeretnék bátorítani mindenkit erre, hívogatni erre a sokkal gazdagabb életre, amire Isten az Ő igéjével elsegíti a benne hívőket.

Sokan olvastuk tegnap a kalauzunk szerint ezt a jól ismert történetet. Az evangéliumok legismertebb részei közé tartozik. Ha valakit megkérdeznének, miről szól, valószínűleg így foglalná össze: Jézus meggyógyított tíz leprást, de csak egy ment vissza megköszönni. Mi a tanulság? Legyünk hálásak Istennek azért, amit kapunk tőle. Össze lehet foglalni így is.
Isten Lelke azonban kinyitotta ezt a történetet most előttem, és a hit öt lépése lett világossá számomra. Nyilvánvalóan az előbb mondottak a történetnek a summája, de sok fontos üzenet van még benne.
Elöljáróban csak annyit hadd említsek, hogy a lepra komisz betegség, mert hosszú a lappangási ideje, és a lappangás alatt is fertőz az, aki magában hordja ennek a betegségnek a kórokozóját. Ha pedig már kialakult, akkor egyre súlyosabbá válik. Az egyik különös velejárója, hogy érzéketlenné válnak a megtámadott testrészek, mert az idegeket, az idegvégződéseket is roncsolja. Ezért éri sok súlyos baleset a leprásokat. Belelépnek üvegbe, szögbe és nem fáj nekik, nem érzik. Elvágja a kezét, és ha nem veszi észre, hogy vérzik, elvéreznek, fertőződnek a sebek stb.
Nagyon sok káros következménye is van, és abban az időben gyógyíthatatlan volt. Ma is az, ha nem ismerik fel hamar. Ma már megvan a gyógyszere, azzal a gyógyszerrel kezdeti stádiumban lehet gyógyítani, csak az a gonoszság benne, hogy későn ismerik fel, mert sokáig nincs tünete, míg magában hordozza az ember a kórokozót.
Abban az időben kiközösítették a leprásokat, hogy ne fertőzzenek. Könyöradományokból éltek, vagy pedig éheztek, és ők is, a környezetük is várták a halálukat. Rettenetes lelki állapottal is járhatott ez együtt. Menjen ki a közösségből, tegyen magával, amit tud, egyen, amit talál.
A reménytelenség még külön meggyötri a betegeket, meg ez a kiközösítés.
Jézus azért küldi a papokhoz őket, mert a papok mint tanult emberek, tudták diagnosztizálni a betegségeket, és ők állapították meg, hogy valóban leprás-e vagy csak ahhoz hasonló. Ki kell-e közösíteni, vagy jöhet közösségbe. És ha néha kiderült valakiről, hogy mégsem leprás, mégis jöhet közösségbe, azt is a papok állapították meg. A Mózes 3. könyvének 13-14. fejezetében részletesen le vannak írva ennek az ismérvei.
1. Miről van itt szó?
Jézus Jeruzsálembe megy a templomba, talán valamelyik nagy ünnep előtt, és ennek során ott gyalogol Galilea és Samária határán. A tíz leprás közül kilenc zsidó lehetett, ez az egy meg samáriai. Ők egyébként — samáriaiak és zsidók — nem is beszéltek egymással, de a nyomorúság néha összehozza az ellenségeket is. Befogadták maguk közé ezt a samáriait is, hiszen ugyanaz a sorsuk és ugyanaz a jövő vagy jövőtlenség vár rájuk.
Amikor meglátják Jézust, az előírásoknak megfelelően távol megállnak, és onnan kiabálnak neki: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Honnan ismerték? Hogy tudják megszólítani a nevén és a tisztségével, a hivatalával együtt: Jézus, Rabbi, könyörülj rajtunk!? És mire gondolnak, amikor azt kérik, könyörüljön rajtuk?
Nem tudjuk, honnan ismerték, nem tudjuk, mire gondoltak. Valószínű, hogy hallottak Jézusról, és amit hallottak róla, esetleg még azt is, hogy Ő a leprásoktól sem fél, és hogy már leprásokat, gyógyíthatatlanokat is meggyógyított, bizalmat ébresztett a szívükben. Ebben a mondatban mindenképpen van bizalom Jézus iránt: Jézus, könyörülj rajtunk! Ő talán tud rajtunk segíteni. Ő kész is arra, hogy a nyomorulton segítsen. Próbáljuk meg.
Minden szabadulás ezzel kezdődik. Mert mi kellett ahhoz, hogy ők ezt a mondatot kimondhassák, ha tetszik, ezt az egyszerű imádságot elmondhassák: Jézus, könyörülj rajtunk!? — Mindenképpen kellett, hogy legyen betegségtudatuk. Tehát, hogy tudják: betegek. — Mindenképpen kellett, hogy nem akarnak betegek maradni. — Mindenképpen kellett legalább a halvány reménye annak, vagy akár a bizonyossága, hogy Jézus tud segíteni.
Egy másik leprás úgy szólította meg Őt egyszer: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem. E mögött is ott van ez: leprás vagyok, nem akarok az maradni, Ő tudna rajtam segíteni. Most már csak rajta múlik, hogy akarja vagy nem akarja.
Nem akarom hosszan fejtegetni azt, amit mindannyian tudunk, hogy a Biblia tanítása és szomorú tapasztalataink szerint mindnyájan a bűn leprájával születünk. Úgy jövünk a világra, hogy bennünk van ennek a gyógyíthatatlan kórnak a bacilusa, és senki nem tud rajtunk segíteni. Erre még ma sem találták fel a gyógyszert. De Jézus azért jött, hogy ebből is adjon szabadulást. Ezzel kezdődik mindenkinek az életében a jézusi nagy szabadítás, hogy ha nem kell már győzködni: hidd el, hogy bűnös vagy és rászorulsz az Úr Jézus segítségére, hanem van bűnismerete, bűnlátása.
Ha ott van az emberben, hogy nem akar ilyen maradni, amilyennek született. És ha ott van legalább egy pici bizalom abban a Jézusban, akiről mindenfélét mondanak a hívők, meg sok mindent lehet olvasni a Bibliában, de hátha én is fontos vagyok neki, és hátha mégis valóban tud segíteni. Legalább ilyen pici hit, vagy ennél bármilyen értelemben erősebb. E nélkül nincs segítség. A hit útján az első lépés mindig az, hogy valaki tudja, hogy nyomorult, és Jézustól várja a szabadítást. De nemcsak várja, hanem kéri is.
Sok emberrel beszélgettem, és a szívem szorul össze mindig az ilyen beszélgetések végén, akik eddig eljutottak, hogy ez borzasztó, amiben vagyok. Én vagyok az oka, magam csináltam magamnak ezt a sok bajt. Lehet, hogy az Úr Jézus tudna segíteni. Akkor elhangzik a biztatás: akkor kérjük tőle. Majd talán legközelebb. Majd ő otthon egyedül. S a legközelebbi találkozásnál kiderül: nem hangzott el a kérés. Nemcsak vágyakozni kell a szabadításra, kérni kell. Ki kell nyújtani a kezemet. Ez a hitnek az első mozdulata. Itt vagyok Uram, üres a kezem. Szeretném a gyógyulást, a bűnbocsánatot, a békességet. Ha tudod adni (még talán abban sem bizonyos, hogy tudja adni), kérem szépen. Tőled kérem. Vagy csak egy ilyen rövid mondatot mint ők: Jézus, könyörülj rajtam! De ezt ki kell mondani.
Szeretnék bátorítani mindenkit, akit Isten szeretete addig elsegített, hogy elege van magából, hogy ő is látja a saját bűneit, nemcsak mások olvassák a fejére néha, és nem akar ilyen maradni, hogy nyissa ki a száját — bocsánat a gyakorlati fogalmazásért — és ennyit mondjon ki: Jézus, Isten Fia, könyörülj rajtam! Ez a hitnek az első lépése.
2. Mi a második?
Jézus azt mondja: „Menjetek el és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Hát azt meg miért? kérdezhetnék mind a tizen. Hogy a pap is megállapítsa, hogy leprás vagyok? Ide nézek és látom a fehér foltokat mindenütt, vagy már a súlyosabb következményeket is. Most miért menjek a papokhoz? Uram, ne ilyet parancsolj, ne nevettessem ki magam. Ez teljesen felesleges út. Miért zavarjuk őket? Mindnyájan tudjuk, hogy leprásak vagyunk. Most ők is kiállítják az igazolást, vagy elzavarnak minket.
És a hit második lépése: nem okoskodtak. Nem olvassuk itt, hogy ilyen kifogásokat mondtak volna, hanem elindulnak és mennek. Az első lépés az volt: kimondják azt, ami a szívükben van, hogy te segíts rajtunk, a másik, hogy megteszik, amit mondott nekik. Akkor is, ha furcsán hangzik. Akkor is, ha a mi nagy emberi eszünk számára ez értelmetlen parancs.
Miért küldi oda őket? Meg sem indokolja. Legalább megmondaná, vagy egy ígéretet fűzne hozzá, hogy amire odaértek meggyógyultok. Semmit nem mond. Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak. Aki ad magára, aki értelmes, tapasztalt, felnőtt ember, az ilyen gyerekes utasításoknak nem enged. Jó, biztos jót akart. Valószínű nem tud segíteni, azért mond ilyet — ilyeneket szoktam hallani a hitetlenségből.
De a hit második lépése: nem értem, miért mondta ezt, de Ő mondta, és bízom benne annyira, hogy nem mond nekem butaságokat. Tegyük meg. Vagy legalább addig eljutni — ilyen szabadulásnak is lehettem tanúja —, hogy azon már ne múljon! Ha Ő mondja, megteszem, nem kerül semmibe. Elgyalogolunk oda. Legalább ennyit, de megtenni, amit Ő mond.
Olyan sok csodát láthattam egy-egy ilyen kicsi kezdeti engedelmesség nyomán. Amikor valaki azt hallotta először meg Isten szavaként és biztos volt benne, hogy nem a papja mondta neki, hanem erre őt Isten figyelmezteti: menj el, és kérj végre bocsánatot. Na, de neki kellene eljönni tőlem bocsánatot kérni… Nem volt na de, hanem elment, és valami különös békesség és kibékülés-sorozat lett belőle. Közben az is, hogy ő is kibékült Istennel, mert rá is haragudott és tőle is tudott bocsánatot kérni. Megtette ezt az első lépést.
Vagy Isten azt mondja: add vissza végre azt, ami jogtalanul van nálad, vagy: ne add vissza azt a sérelmet és sértést, amit kaptál tőle. Ne filozofálj azon, hogyan torolod meg, és hogyan állsz bosszút.
Jézus ma is először valami egyszerűt, de gyakorlatit mond, ami kétségtelenül sérti a mi büszkeségünket és gőgünket, mint ahogy ez is sértette, ne olyat mondjon, aminek semmi értelme nincs. De nem állították Jézus parancsát az ő értelmük ítélőszéke elé, hanem hittek. Nem értem ugyan, de mivel te mondod, megteszem.
Szeretnék erre bátorítani mindenkit, mert itt akad el sok ember a szabadulás útján. Már valamicske hite van, már ki is mondta, hogy Jézustól kér és vár segítséget. Tényleg várja is, az a kicsi hite már ott van, de amikor megért valamit Jézus parancsaként, Isten akarataként, akkor elkezd okoskodni, és nem teszi meg. Előlegezzünk ennyi bizalmat neki! Ezzel tiszteljük Őt, és utána meglátjuk, hogy Ő mit tesz.
3. Mert éppen ez a harmadik, ami nem az ő hitük lépése, hanem itt már a mindenható Isten lépett. Egyszerűségében is kimeríthetetlen gazdagsága van ennek a megállapításnak: „Amíg odaértek, megtisztultak.” Ennyi. Mitől? Nem volt semmi hókuszpókusz. Jézus még csak annyit sem mondott: gyógyulj meg. Máskor mondott ennyit, kinek ezt, kinek azt. Nekik semmit sem mondott. Ez próba is volt az ő kicsi hitük számára, de a próbák után mindig megerősödik a hitünk. Ha Ő mondta, menjünk el.
Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy eszünkbe jusson, hogy útközben ahogy talán nézegették magukat, egyszer csak elképedtek: nincsenek ott az ismerős fehér foltok. Eltűntek a lepra tünetei. Eltűnt a lepra is? Hogyan? Kitől? Mitől? Ki tette? Mikor? Mindez válasz nélkül marad. Vajon ki tehette? Kitől kértek segítséget? Akkor Jézus tette? De nincs is ott velük. És akkor Ő nem tud cselekedni, ha nincs ott?
Ezek az emberek hallhatták azt, ami akkor mindennapi vitatéma volt, hogy ez a názáreti Jézus a Messiás, vagy nem a Messiás? Ha a Messiás, akkor az Isten Fia. Lehet Ő az Isten Fia? Ezt vitatták. A hivatalosok tagadták, sok jel viszont arra mutatott, hogy ilyeneket csak isteni teljhatalommal, a várva várt Messiás tehet. Betegeket gyógyítani, vakoknak szeme világát adni, sántákat lábra állítani, halottakat támasztani csak a Messiás tud. Na de nem lehet Ő a Messiás, mert szombat napon teszi — mondták a hivatalosak. Mások azt mondták: mindegy, mikor teszi, örüljünk neki. Akkor mondjátok meg, ki teszi ezt?
Akkor jött a nagy ideológia: Belzebubnak, az ördögök fejedelmének a segítségével teszi. És ennél nagyobb ostobaságokat is mondtak.
Ezeknek az embereknek is kérdése lehetett ez: mi történt itt valójában? Isten tetteit általában nem lehet megfigyelni, „tetten érni”, csak az eredményüket lehet konstatálni. A teremtésnek nem volta tanúja. Jézus feltámadásának nem volt tanúja. Hány órakor jött ki a sírból, hol jött ki, hogyan jött ki …? Senki nem látta, de találkoztak vele másnap az utcán sokan. Benne van a Bibliában, hogy egyszerre ötszázan is, akik ismerték Őt a kereszthalála előtt, és látták és hallották a feltámadása után. Közben valaminek csak kellett történnie. Ez az Ő feltámadása.
Látták a fehér foltjaikat az elindulás előtt és látták a meggyógyult testüket most. Valaminek történnie kellett. Ott valaki cselekedett. Ki tud láthatatlanul, észrevétlenül, teljhatalommal cselekedni? Csak a mindenható Isten!
4. Amikor erre a felismerésre eljutnak, akkor ez a samáriai, akiről itt olvastunk, hátat fordít, és elkezdi kiabálni fennhangon, hogy mit tett vele az Isten. Dicsőíti Istent. Ez a negyedik pontunk. Ez megint a hitnek a lépése.
A többi kilenc elment a hivatalos papírért, hogy kapjanak igazolást arról, hogy meggyógyultak. Utána nem tudunk róluk. Valószínűleg hazamentek és otthon örvendeztek. Erről nem szól az Írás.
Ezt a tizediket viszont nem a papír érdekli. Majd, esetleg valamikor valaki igazolja. Úgyis lehet látni, hogy meggyógyult. Mindenki láthatja. Dicsőítsük azt, aki meggyógyította! Egyszerre megtelik a szíve annyira, hogy kibuggyan a száján az Isten dicsőítése.
Ebből az egyszerű történetből nyilvánvaló az, amire olyan sokan rákérdeznek: mit jelent Istent dicsőíteni? Hogy kell az Istent dicsőíteni? Úgy, hogy neki tulajdonítom azt, amit Ő cselekedett, és ezt elmondom másoknak is. Tehát: egy balesetveszélyes helyzetben voltam, amikor mentem az autóval, és csak úgy tudom magyarázni, mert semmi racionális indokom nincs, hogy Isten kegyelmesen megőrzött engem is, meg azt a másikat is. Most ezt miért nem lehet így elmondani? Miért kell egy hívő embernek is azt mondani: ezt most megúsztam! Miért kell azt mondani: megint mázlim volt. Ha hiszi, miért nem meri vállalni a hitetlenek előtt is, hogy az az Isten, akiben hiszek, kegyelmesen megőrizte az életünket. Az övékét is és az enyémet is. Ez dicsőíti Istent.
A gondviselés folytán megint szerencsém volt — mondta a napokban valaki. Kérdeztem: miért nem mondja úgy, hogy a mindenható Isten kegyelmesen megőrzött. Hát így is lehetne mondani … Ha lenne hite. A hit dicsőíti Istent. A hit tudja, mit cselekedett Isten az életemben, és mik az én kis manővereim. És amit Isten cselekedett, azt nem szégyellem, és nem rejtem véka alá, hanem másoknak is elmondom: ilyen az az Isten, akit már valamennyire megismerhettem. Ebben mintegy benne van az is: gyere, érdemes neked is megismerned Őt. Ez misszió. Egyetlen mondat is lehet bizonyságtétel. Nem tart előadást arról, hogy mit értünk a mindenhatóság fogalmán. Itt nem fogalmakról van szó, itt az élő Isten cselekedett. Most éppen az én életemben. Tudjátok, hogy beteg voltam, látjátok, hogy elmúlt. Dicsőítsük az Istent.
5. És az ötödik lépés? Ezzel be is fejeződhetne, olyan szép befejezés lenne. De mi az ötödik?
Visszamegy Jézushoz, leborult a lábához és hálát adott neki — olvastuk.
Dicsőíti az Istent, aki cselekedett. Azután veszi a fáradságot, és megköszöni annak, akitől kérte. Mert Jézustól kérték: könyörülj rajtunk! Könyörült. Ő könyörült? Ő tudja, hogy Jézus könyörült, azért borul le a lábához. Itt egy olyan szó van az Újszövetség eredeti szövegében, ami arra vonatkozott, amikor egy hívő a mindenható Isten előtt leborult, úgy tisztelte és imádta őt. Ez az ember, anélkül, hogy kiselőadást tartana, felismeri Jézusban a Mindenhatót. Jézusban az Istent, és így ad neki hálát.
Ez a mozdulata, hogy leborul a lábához és hálát ad neki, egész sor fontos üzenetet és tanítást rejt magában. Először is azt, hogy megalázza magát előtte. Ez az alázat mozdulata. Ebben a szóban: leborulni, benne van a kutya szónak a gyöke is. Mint a kutya, úgy lapul oda, azzal az alázattal Jézusnak a lábához. Ebben benne van az is: Uram, teljesen tisztában vagyok, hogy nem érdemeltem azt, amit kaptam. Most érdemtelenül kaptam valami nagy ajándékot. Ha engem kutyába sem vettél volna, azt tartanám természetesnek. De ezt egyáltalán nem tartom természetesnek, hogy meggyógyítottál. Hogy onnan a messziből, amikor kiabáltunk, elhatott a kiáltásunk nemcsak a füledig, a szívedig is, és mozdult a te mindenható kezed. Ott van benne ez az alázat, ott van benne, hogy Jézust Isten teljhatalmú küldöttjének tekinti.
Itt kerül közel Jézushoz. Az nem volt személyes kapcsolat, hogy az előírt távolságból jó nagyot kiáltottak, hogy könyörülj rajtunk. Jézus mondott egy mondatot és ezzel be volt fejezve. És a többi kilenc számára ezzel csakugyan be volt fejezve. De ez az ember ott térdel Jézus lábánál. És Jézus mond valamit csak neki. Beszélgetnek.
Az még az imádságnak csak a kezdete, hogy egy nagyot kiáltok: Uram, segíts! Imádságnak a Biblia a beszélgetést nevezi. Amikor odamegyek egészen közel. Nemcsak a hallótávolság határáról küldök segélykiáltást, hanem ott vagyok előtte, megszólíthat engem, hallom és értem, amit mond. Nemcsak mondom a magamét. Ő is mondja a magáért: eredj el, kelj fel, a te hited megtartott téged. Micsoda? Hitnek minősíti azt, ami a szívében volt? Annak bizony, és nem mondja: kicsi vagy nagy. Hit. Úgy is fog növekedni ez. Jézus minősíti ennek a félpogány samáriainak a hitét.
Az egyik magyarázó részletezi, hogy a többi kilenc, úgy látszik természetesnek tartotta, hogy a názáreti csodarabbi meggyógyította őket. Ezzel részükről be volt fejezve. Ez a samáriai nem tartotta természetesnek. Nem volt befejezve, sőt, itt kezdődött igazán az ő igazi új élete! Találkozott Jézussal, felismerte benne az Isten Fiát, imádta Őt, hallott tőle valami személyesen neki szóló bátorítást, biztatást. Ebből lesz igazán új élet.
Az is nagy dolog, amikor a gondviselő Isten szeretetét egy-egy kegyelmes válaszában átélheti valaki. Istenem, olyan nagy szárazság volt, adj egy kis esőt, ne menjen egészen tönkre a vetésünk. És másnap eső lesz. Isten ilyen módon is meg tudja mutatni szeretetét. Hányan hazajöttek ilyen kiáltások után a hadifogságból, és maradtak ugyanolyan pogányok, mint voltak.
Ezzel kezdődhet, de ha itt be is fejeződik, mint a kilenc többinek, akkor abból még nem lesz üdvösség. Márpedig itt Jézus az „üdvösség” szót használja. Az az utolsó szava, amit mond neki: a te hited megtartott téged. Ez a „megtartott” szó jelenti azt is: megszabadított, üdvözített. Nincs külön szava az Újszövetségnek erre. A te hitedért kapsz üdvösséget is.
Valami vadonatúj kezdődött el az életedben. Rácsodálkoztál Isten nagyságára, nem szégyellted Őt, fennhangon dicsőítetted, elmondtad másoknak, ki Ő és mit cselekedett veled. Vetted a fáradságot, hogy ide is visszajöttél. Egy csomó új felismerés maradt benned. Ez mind megerősíti majd a hitedet. Jó úton vagy. Menjél csak tovább ezen.
Annyira tanulságos ez Jézus lelkigondozása szempontjából is. Nem magyaráz, nem ad tanácsokat, nem mondatja fel a Tízparancsolatot, még a nagy parancsolatot sem, de megerősíti abban, hogy ami a szívében megmozdult, az hit. Jó az irány. Itt kell lépegetni szépen. Most már egészségesen, és ne felejtsd el azt, amit Isten tett veled.
Nem véletlenül van tele az Újszövetség arra való bátorítással, hogy a hála, mégpedig a bőséges hálaadás folyamatosan tartozzon hozzá a hívő ember életéhez. Egész sor igét lehetne most sorolni. Néhányat kiírtam magamnak is, de nem idézem most ezeket. Nem véletlenül van a zsoltárban: Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtsd, mennyi jót tett veled. Mert amikor valamit megköszönünk, akkor fogjuk meg igazán azt az ajándékot. Addig is élveztem, örültem neki, de akkor tudatosodik bennem: kitől is kaptam, mert neki köszönöm meg, akkor nézem meg egy kicsit messzebbről, mit is kaptam, és akkor szorítom igazán magamhoz: ez az enyém. Nem érdemeltem, de Ő így szeret.
Azt írja az egyik bibliamagyarázó, hogy két dolgot nem ért. Isten folyamatosan áradó szeretete ellenére hogyan lehetnek az emberek ilyen hálátlanok, és hogy az emberi hálátlanság ellenére, hogyan szerethet Isten minket továbbra is folyamatosan. Nos, ebből is ki akar zökkenteni minket ez az ige. Tanuljunk meg boldogan hálát adni!
A hit első lépése tehát, hogy Jézustól kérek segítséget, szabadulást, bocsánatot, új életet és ezt ki is mondom. A másik: megteszem, amit a Bibliából eddig megértettem, akármilyen furcsa is az esetleg. Azután átélem Isten szeretetének a nagyságát, a szabadítást, mert ezt Ő teszi mindenestől. De utána nem maradok néma, hanem másoknak is elmondom, hogy Ő cselekedett velem, ezzel dicsőítem őt. És veszem a fáradságot, hogy akár naponta (ez nem túlzás) újra és újra megköszönöm neki mindazt, amit eddig kaptam. Akkor leszek igazán gazdag. A hálaadás során éli át az ember, hogy mennyi mindent kaptunk már a mi Urunktól. És ahelyett, hogy tele van a szívünk panasszal, zúgolódással, elégedetlenséggel, követelőzéssel, és azzal a keserűséggel, ami ezekből mindig következik, nézzünk már körül egyszer, hogy mi-mindent kaptunk a mi Istenünktől. Tekintsünk fel Őreá, és tudjunk az Úr Jézus előtt is így leborulni, mint ez a leprás, mint akiről hisszük, hogy Isten, Isten Fia, és amit eddig kaptunk, az csak egy kicsi előleg abból, amit elkészített nekünk, csak a hit lépéseire vár. Akkor gazdagon megajándékozza a benne hívőket.

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a csendes vasárnap estén és mindjárt az elején bevallom, hogy újra elcsodálkoztam azon, mennyire modern könyv a Szentírás. Mennyire ismétlődnek ma is ugyanazok a problémák, nyomorúságok, amikről szól. És mennyire ugyanaz Isten ma is, akinek megismerjük Őt régi tetteiből. Változatlan a hatalma és változatlan az irántuk való szeretete.
Azért olvastam a Dániel könyvéből ezt a részt, mert bibliaolvasó vezérfonalunk szerint sokan olvassuk most ezt a könyvet.
Ez az első fejezet egy kisfiúról szól, aki meglepően bátran viselkedett egy kritikus helyzetben és ezzel másoknak is nagy jót tett. Azért tudott így viselkedni tizenéves korában is, meg évtizedek múlva nyolcvan évesen is, amikor egy nagy birodalom második embere lett, mert ragaszkodott Isten igéjéhez. Ismerte a Bibliát, és nem lehetett őt megvásárolni. Nem volt eladó a becsülete, a hite, a tartása soha semmi pénzért sem, egyszerűen azért, mert ismerte és komolyan vette a Szentírást. És olyan helyzetekben is ahhoz igazodott, amikor mindenki azt mondta: itt most, kisöreg, félre kell tenni ezt a régi könyvet, itt ezzel nem tudsz kezdeni semmit, sőt bajod lesz belőle, meglátod. Ő akkor is — olvastuk ezt a különös kifejezést — eltökélte a szívében, hogy nem tágít attól, amit Isten az igéjében nekünk adott. Meg volt győződve arról, hogy ez a legjobb nekünk mindig, ha azt vesszük komolyan, amit Isten mondott, és Ő lehetővé teszi azt, hogy a legképtelenebb helyzetben is ehhez tartsuk magunkat, legalábbis mindent el kell követni annak érdekében, hogy a Szentírás szerint viselkedhessék valaki.
Miről van itt szó?
Ez a bizonyos Nabukodonozor babilóniai király, akiről olvastunk, lerohanta a kicsi Júda országát is. A földdel tette egyenlővé a falvakat és városokat. Lerombolta a templomot is, természetesen előzőleg kirabolta, úgy ahogy a hódítók azt szokták és teszik ma is. A templom kincseit elvitte magához Babilonba. A nép színe-javát pedig deportálta szintén a maga országába. Különösen figyelt a fiatalokra. Olvastuk, milyen részletes utasításokat ad, hogy az arányos testalkatú, értelmes, kellemes külsejű, lehetőleg nemesi családból származó fiúkat szedjék össze. A diktátoroknak mindig a fiatalság, az ifjúság a legfontosabb.
Babilonban először is mindent megtettek, hogy elfelejtsék a nyelvüket. Meg kell tanulniuk a káldeusok írását és nyelvét. Azután mindent megtettek, hogy elfelejtsék Istenüket. El kellett sajátítaniuk a hódítók ideológiáját és vallását. Még a nevüket is megváltoztatta. Ez egyebek közt arra is utalt, hogy soha ne felejtsék: szolgák. Ha valaki megvásárolt egy rabszolgát, szabadon megváltoztathatta a nevét. Őt nem érdekelte, hogy addig hogy hívták, a mamája milyen nevet talált ki a születésekor. Ő a gazdája, ő mondja meg, mi a neve. Ugyanakkor a nevükből is törölni kellett az élő Istenre emlékeztető szótagokat. Négyük közül kettőnek a neve „él” szótagra végződött, ami azt jelenti: Isten. Ez az élő Istenre utalt. Felejtsék el az egész múltjukat.
Természetesen janicsárokká akkor lehet képezni a fiatalokat, ha némi juttatást is kapnak. Ezért ők nem szegény koszton éltek, hanem a király asztaláról kaptak élelmet, és a király borából ihattak, tizenévesen. Gondoljunk a mai liberalizációkra.
El kellett hitetni ezekkel, hogy jobb nekik ott a rabságban, mintha otthon lennének. Jobb sorsuk van így kiszolgáltatva, megfosztva Istenüktől, anyanyelvüktől, népi és családi közösségüktől, mert a hasuk tele van, borocskával megöntözhetik, és szép karrier áll előttük. Elkezdődött tehát a három éves agymosás.
És mit lehet itt tenni?
A gyanútlan olvasó azt mondja: semmit. Ilyen helyzetben tudomásul kell venni, ahogy közönségesen és egyáltalán nem irodalmi stílusban szoktuk mondani: ez van. Most bele kell törődni ebbe. Itt nem lehet okoskodni. Itt most tegye félre mindenki a hitbeli meggyőződését, elveit meg egyebeket. Deportált fiatal. Örüljön, hogy élve maradt, örüljön, hogy kap enni, ráadásul nem is akármit, és majd csak lesz valahogy.
Erre előáll a kis Dániel, aki ekkor tizenegynéhány éves lehetett, az is lehet, hogy csak tíz, és azt mondja: nem. A Biblia mást mond. Te most ne bibliázz kisfiú, most tartsd titokban, hogy egyáltalán ismered a Bibliát, szereted azt az Istent, akit megismertél a Bibliából, itt most csendben kell lenni. Itt, ha valaki nem tagadja is meg a hitét, hallgasson mélyen a hitéről, mert baja lehet belőle.
Mire Dániel azt mondja: hogy lenne baja belőle, mikor a mindenek Urában, az élő Istenben hisz. Már pedig én nem szennyezem be magam azzal az étellel, amit a király asztaláról adnának, és azzal a borral, amit ő szokott inni. Hogyhogy nem szennyezed be magadat? Itt nem te rendeled a menüt, örülj annak, amit kapsz. De ő nem örül annak, amit adni akarnak, hanem azt mondja, hogy szó sem lehet róla.
Miért? Miért szennyezte volna be magát finom falatokkal és jó borocskával? Két okból is.
Egyrészt azért, mert a Mózes könyvében világosan meg van írva, hogy vannak tiszta állatok meg tisztátalan állatok. A babilóniaiak tisztátalan állatokból készített ételt is felszolgálnak. Ebből ő, köszöni szépen, nem kér.
Másodszor pedig azért szennyezné be magát, mert a király asztalára csupa olyan ételt vittek, amit előzőleg valamelyik bálvány istenség templomában bemutattak a bálványnak. Tehát amikor a király lakmározott, jelképesen együtt evett az ő bálványaival, és részt vett a bálványok tiszteletében, a bálványkultuszban. Dániel erre azt mondta: szó sem lehet róla. Egyikről sem.
De ezt nem lehet megvalósítani. Nem kell ezt itt ecsetelnem. Gondoljunk bele, hogy olyan szituációban egy tizenéves kisgyerek mit ugrál? Hogy képzeli, hogy ezt megvalósíthatja? Nagyon szép, hogy emlékszik arra, mi van a Bibliában, minden tiszteletünk az övé, hogy komolyan akarja venni, de itt most azt nem lehet komolyan venni. Hát hogy? Akkor Isten igéjével ellentétes módon kell élnie? Azt nem! Inkább meghal.
Hogyhogy nem lehet? Kipróbáltuk, hogy lehet-e? Ki kell próbálni. Odamegy a főfelügyelőhöz és előadja a kérését: hitbeli okokból (ma így mondanánk: lelkiismereti okokból) nem szeretne abból az ételből enni. Adjanak nekik egyszerű zöldségfélét (a zöldségféléket megvetették a babilóniaiak), és adjanak rá friss vizet, ők azzal beérik.
Ha tovább olvastam volna, kiderül, hogy jóindulatú volt ez a főfelügyelő, és még gondolkozott is a megoldás lehetőségén. Végül is arra jutott, hogy nem meri ezt kockáztatni, mert ha aztán leromlik a fizikai állapotuk, esetleg azzal együtt szellemi teljesítőképességük is, az ő fejébe kerülhet. Őt ezzel bízták meg, és itt nem lehet változtatni az uralkodó akaratán. Ez a parancs, ezt kell teljesíteni. Azt mondja: nem lehet, mert félek a királytól, mi lesz velem, ha esetleg leromlotok. Ez tehát nem sikerült.
Második menet: elment ennek a helyetteséhez, aki az ő közvetlen felügyelőjük volt. Előadta ugyanezt, de megtoldotta egy konkrét javaslattal. Azt mondta: tudom, hogy ez neked kényelmetlen, de próbáld ki tíz napig, nem tovább. Adj nekünk zöldséget meg vizet, és aztán mérjél meg, és kiderül, hogy mi a helyzet. Ez beleegyezett. Tíz napig így volt, utána jött a mérés, és kiderült: gyarapodtak. Azt mondta ez az ember: ha nektek ez ilyen fontos, ilyen egyszerűen megoldható, és semmi problémát ez nem okoz, akkor legyen így. És sikerült tiszta ételeket enniük.
Na de mi az, hogy tiszta és tisztátalan? Honnan veszi ezt a kis Dániel? Ja, hogy a Biblia azt mondja. De ki állapítja azt meg valamiről, hogy az tiszta, ez nem tiszta, az igaz, ez hamis? Isten. Egyedül Ő tudja ezt megállapítani. És azt honnan tudjuk, hogy Ő minek minősít valamit? A Bibliából. Benne van. Azt régen írták. De ma is érvényes.
Ez volt Dániel kicsi szívében, és ez az eltökéltség, ez a határozottság indította őt arra, hogy egész életén át, akkor is, amikor egy alkalommal emiatt, hogy a Bibliához ragaszkodott, tényleg életveszélybe került, és kevésen múlt, hogy a feje rajta maradt a nyakán, akkor is azt mondta: ettől én nem tágítok. Mert az az Isten, aki ezt megmondta, igazat mond, tudja, hogy mi jó nekünk, mi jó másoknak, és én hiszek Neki. Így lehetett Dániel itt kicsi korában is, meg később, öregkorában is, már nyugdíjasan is sokak számára áldássá. Rajta keresztül Isten annyi jót adott az Isten népének is, meg a pogányoknak is, hogy nehéz lenne felsorolnunk.
Amikor három év múlva a király vizsgáztatta ezeket a fiatalokat, akkor ezt olvassuk: „… bölcsesség és értelem dolgában tízszer okosabbaknak találta őket az egész ország minden mágusánál és varázslójánál. Ott is maradt Dániel Círus király uralkodásának első évéig.” Ez a fogságba vitel után hetven esztendővel történt. Hetven éven át szép karriert futott be így is, és sokak számára lett áldássá.
Dániel tehát komolyan vette, hogy van, ami tiszta, és van, ami mocskos. Van, ami igaz, és van, ami hamis. Van, ami helyes és van, ami helytelen. Vannak jó dolgok és vannak rossz dolgok, és ezt Isten mondja meg, hogy mi igaz és mi hamis, mi jó nekünk és mi árt nekünk. Ezt az Ő igéjéből lehet megtudni. Pedig akkor a mai Bibliánknak csak egy kisebb része, egy töredéke volt még leírva, az azonban eligazította Dánielt.
Abban a lelki, szellemi földrengéses időben, amiben ő élt, hadd mondjam így: két kicsi lábát megvetette ezen a kősziklán és belekapaszkodott ebbe a masszív fogózóba, ami Isten igéje volt, és mozoghatott körülötte minden, ő stabilan állt, mások is belekapaszkodhattak, és nemcsak őt tartotta meg Isten igéjéhez való ragaszkodása, hanem rajta keresztül másokat is.
Azt azért kérdezzük meg, honnan tudhatta ilyen biztosan, hogy mi tiszta és mi tisztátalan, mi kedves Istennek és mi utálatos Neki?
Csak otthonról. Otthon hallhatta, miről szól a Mózes törvénye, hogy Istennek milyen előírásai irányítják az életünket. A szülei vihették el őt, ha elvitték valahova zsinagógába, ami akkor iskola is volt, és ahol a tanulás abból állt, hogy betéve megtanulták a Bibliát. Könyv nélkül tudták például a Mózes könyveit a gyerekek.
Memorizálni sok gyerek nem nagyon szeret, de most, amikor nehéz helyzetbe került, milyen sokat ért az, hogy eszébe jutottak az igék egymás után! Meg van írva. Ezt mondta Isten. Akkor ehhez kell tartani magamat. Megismerte Istent a Szentírásból, az Ő igéjéből. Ott éltek a bibliai idézetek a fejében, és amikor arra szükség volt, eszébe jutott.
Jézus Krisztus olyan kedvesen ígérte azt tanítványainak tőlük búcsúzva: ne féljetek! A Szentlélek, akit elküldök, eszetekbe juttatja majd mindazt, amit én tanítottam nektek. Azt hiszem, többen vagyunk itt, akik elmondhatnánk példákat erre nézve, hogy egy-egy szorult helyzetben, vagy döntés előtt, vagy bármikor, amikor szükségünk volt Isten igéjének a világosságára, egyszer csak (ahogy ma mondani szokták) bekattant. Eszembe jutott egy ige, a Szentlélek eszembe juttatta, és az sokszor életmentővé vált.
De honnan volt ennek a kisgyereknek ilyen bátorsága? Miért kell ezt a kifejezést írni ide: „eltökélte a szívében”? Az új fordítás egy kicsit szürkébben úgy írja: „elhatározta”. Egy kisgyerek elhatároz valamit, és abból nem enged. Ez meg csak azért alakulhatott ki benne, mert nemcsak hallotta otthon az igét, hanem ezt a magatartást látta.
Dániel gyerekkorában Jójákim volt a király, akiről tudjuk, hogy elégette a Biblia egy részét. Amikor Jeremiás leírta Isten üzenetét és bemutatta a királynak, a király összetépte és bedobta a kandallóba. Bibliaégetés sokszor volt a történelem során. Isten megint leíratta Jeremiással, és az Ő kegyelméből itt lehet a mi kezünkben is. Jójákim ilyen uralkodó volt.
Amikor Dániel kisgyerek volt, nem jelentett társadalmi előrelépést az, ha valaki olvasta, szerette és követte a Szentírást. Az, hogy benne kialakult ez a tántoríthatatlan ragaszkodás Isten igéjéhez, ez csak úgy volt lehetséges, hogy látott mintát rá. Talán az apja is vállalt kockázatot vagy nehézséget azért, mert Isten igéjéhez ragaszkodott. Mindenesetre vérévé vált ez, és ez lett megtartó erővé a számára.
Itt egy picit hagyjuk Dánielt, majd visszatérünk hozzá. Szeretném megemlíteni, hogy sokszor ismétlődött ám ez az egyháztörténet során. Isten írott igéjének az ismerete, a könyv nélküli megjegyzése, az ahhoz való ragaszkodás megtartó erővé vált. Talán hallottátok ezt a kifejezést: árva eklézsiák. Amikor négyszáz évvel ezelőtt az ellenreformáció idején a római katolikus egyház vezetői összeszedték a protestáns prédikátorokat és tanítókat, akkor ott maradtak az eklézsiák, a gyülekezetek árván. De túlélték azokat a szörnyű évtizedeket.
Amikor a papjukat, tanítójukat börtönbe csukták és ott pusztult el, meg akkor vittek a gályára többeket, ahonnan csak egy részük tért vissza, és a gyülekezetekben talán egyetlen írástudó ember sem volt, legalábbis volt olyan gyülekezet, akkor be lehetett volna csukni a kis templomokat meg imaházakat. De nem csukták be, hanem amit fejből tudtak, az az ige vált megtartó erővé. Egyszerű emberek kiálltak és mondták, amire emlékeztek. Írták egymás után az úgynevezett katekizáló énekeket, amikben ott van (az énekes könyvünkben is van néhány) a komplett dogmatika, hogy mit hiszünk mi a Szentírás alapján. Az éneket könnyebb megjegyezni, mint prózai szöveget. És titokban megtanították a gyerekeknek. És túlélték a vészkorszakot, és az árva eklézsiák eklézsiák maradtak.
Nem kell ilyen messzire mennünk sem időben, sem térben. Még harminc évvel ezelőtt is a kárpátaljai magyar református gyülekezetek úgy éltek sokszor lelkész nélkül, hogy aki ismerte a Szentírást idézte. Több mint ötven évig nem kaptak nyomtatott Bibliát és énekes könyvet. Amikor először kint jártam, még láttam olyan énekes könyvet, amit kézzel másoltak le arról a néhányról, ami még megvolt, és már lapjaira szakadt szét. De énekelték végig. Ha húsz verse volt, mind a húszat és a legtöbbször fejből. És ugyanígy ismertek sok - sok igét, és a fejből idézett igékkel erősítették egymást. Titokban házaknál oktatták a gyerekeket, és úgy konfirmáltak, hogy nem volt ilyen nagy felhajtás, mint itt nálunk, hanem két-három gyerek egy családnál, egy messziről odahívott idős lelkész jelenlétében, vagy egy-egy presbiter jelenlétében elmondta a hitvallást és a fogadalmat. De ők megtanulták a Heidelbergi Káté-t, nem egy-két mondatocskát, mint sokszor a mai fiatalok. A szívükbe is leszivárgott a fejükből, és ez adott nekik tartást, erőt a túléléshez.
Ismerek olyan férfiakat, akik hadifogságban, börtönben, internáló táborban, az emlékezetükben hordott és drága kincsként őrzött bibliai igékből éltek. Elmondta egyikük, hogy az egyik távoli internáló táborban összeállítottak egy teljes Filippi levelet. Az egyik öt versre emlékezett, a másik tíz másikra, a harmadik hétre, de rosszul, másik kettő kijavította: nem úgy van, hanem így, és a végén összeállt a Filippi levél. Az volt az első bibliájuk cementes zsákra leírva. Mert Isten igéje nélkül a hívő nem élhet, mert Isten igéje megtartó erő a kicsi Dánielnek is, az öreg Dánielnek is, meg a mai hívőknek is.
Ismerek valakit, aki nagyon nehéz döntése előtt már-már meghozta a rossz döntést, és amikor odafelé ment, hogy most ezt közli azokkal, akiket illetett, útközben juttatott eszébe a Szentlélek egy igét, és visszafordult, nem az tette meg, és az egész családja hálás máig Istennek, hogy így döntött és nem amúgy. Isten egy igével nyúl szeretettel utána azoknak, akiknek szent az Ő beszéde. De csak az az ige juthatott eszébe ott útközben, amit egyszer megtanult. Amit sose olvasott, nem volt neki fontos, az nem juthatott eszébe. Ezért fontos ez.
Ismerek valakit, aki egyszer nagy kétségbeesésében már arra gondolt, hogy véget vet az életének, mert semmi értelme nincs annak, s úgy volt vele, hogy előtte azért elolvassa a Bibliát, és akkor adott neki Isten olyan igét, ami megmentette az életét. Ma is él, és azóta sokaknak a hasznára volt.
Isten kegyelméből nemcsak Dániel idejében, hanem ma is vannak eltökélt fiatalok, akiket Isten igéje tanít meg arra, hogy mi helyes és mi nem. Akiknek Isten igéje ad bátorságot ahhoz, hogy ezt megmondják akkor is, ha az egész társadalom az ellenkezőjét zengi, mert Isten szerint ez helyes, ez meg nem helyes, és ami Isten szerint nem helyes, azt nem teszem. De kellemetlenségem lesz belőle. Legyen. Isten megmutatja sokszor ma is, hogy nem lesz, vagy megmutatja, hogy lesz, de abban a helyzetben is megtartja az övéit, és áldássá teszi mások számára.
Amikor ilyen ijesztő bizonytalanság uralkodik szellemi téren, mint ma, akkor azt kérdezi tőlünk a mi Urunk: van-e a kezünkben biztos iránytű, ami mutatja, hogy erre van az erre? És ha célba akarok jutni, akkor arra kell menni, nem másfelé csámborogni, mert ott szétszednek a vadállatok. Tudunk-e a gyerekeink kezébe biztos iránytűt adni? Isten igaz igéjét, ami itt van a Szentírásban előttünk, amit igyekszünk egyre jobban megismerni, és akkor is ahhoz igazodni, ha az éppen nem sikk. Ha az nem jelent társadalmi előrelépést, hogy nekem Isten beszéde szent, és aszerint akarok élni.
Ma, amikor lassan minden viszonylagossá válik, ebben a relativizálódó korban ismerjük-e az abszolút igazságot? Egyáltalán hisszük-e, hogy van ilyen? Hogy amire Isten azt mondja: az igaz, az valóban az. Akkor is, ha régen írták le, de ma is időszerű. Egyre nehezebb a Szentíráshoz igazodni, mert rohamosan távolodik a közgondolkozás és a közerkölcstelenség azoktól a normáktól, amiket Isten a mi érdekünkben fektetett le a Szentírásban. Mert Ő nem azért íratta meg, mert parancsolhatnékja van, hanem mindent a mi érdekünkben.
Olyan tanulságos volt ma számomra. Hetedikesekkel voltam reggel, az elsőéves konfirmandusainkkal, és egyebek között ez az ige is szóba került, hogy a szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért. Kérdeztem: értik-e, miről van itt szó? Hogy miért ez a sorrend, és miért mondta ezt Jézus? Rendkívül világosan és szemléletesen megmagyarázta egyikük-másikuk, hogy miért. Isten azért adott parancsokat (pl. a Tízparancsolatot), hogy szenteld meg a hetedik napot, mert az a mi érdekünket szolgálja. A szombat van az emberért, és nem az ember van azért, hogy neki parancsot adjon Isten és azt betartsa. Azért van a parancs, hogy boldog, tartalmas élete legyen.
Ettől egyre inkább távolodunk. Isten a Bibliában azt mondta: a házasság egy férfi és egy nő egész életre szóló szövetsége. Ezért kell azt megalapozni, ezért kell azt menet közben karbantartani, ápolni, tatarozni, és akkor boldogok lesznek ők is, meg azok a gyerekek is, akik ott nőnek fel. Ebből az isteni meghatározásból szinte egy szót sem vesznek ma komolyan. Már az is vitatott, hogy egy férfi és egy nő kell-e feltétlenül ahhoz, hogy házasság legyen. Az meg végképp vitatott, hogy egy életre szóló szövetséget megalapozni. Mit kell ott alapozgatni? Bele kell ugrani és így tovább. És láthatjuk, hogy mennyi nyomorúság fakad ennek a nyomán.
Isten azt mondta: szaporodjatok és sokasodjatok, és a gyermekvállalás soha nem elsősorban anyagi feltételektől függött. Az a szívben dől el. — A Biblia azt mondja, hogy az alkoholizmus nem betegség, hanem a gyilkosságnak és az öngyilkosságnak egyik formája, mert gyilkolja a környezetét és tönkreteszi önmagát. — A Biblia világosan tanítja, hogy a homoszexualitás nem adottság, hanem bűn, és ezt a készséget felébreszteni valakiben különösen is nagy bűn.
Amikor ma egy kormány arra ráér, hogy arról tárgyal, hogy legális pornóképek készíthetők kiskorúakról, ha a tizennegyedik életévét betöltött fiatalkorú ebbe beleegyezik, és erre egyébként egy Európai Uniós ajánlás is van. Vagy amikor az egészségügy első embere a könnyű drogok egészségügyi veszélyeiről és ártalmairól szóló tanulmányt durván visszautasítja, akkor nekünk el kell gondolkoznunk azon, hogy egyre nehezebb lesz Isten igéjéhez tartani magunkat, ami védi az életünket, meg a gyerekeink életét is, és ami jövőt készít nekünk. De Dánielnek sem volt könnyű.
Azért ecseteltem kicsit bőbeszédűen az elején, hogy lássuk, milyen képtelen vállalkozás volt ez, hogy nekem eszembe jut egy bibliai ige, és köszönöm, nem kérem azt, amit az akkori egypólusú világ nagy birodalmának teljhatalmú királya megparancsolt. Hogy jut ilyen eszébe? Isten lehetővé tette. Még egy ilyen Bibliához hű fiatal is úgy öregedhetett meg, hogy a legmagasabb pozícióba került. Nem mindenki így öregszik meg, nem is szeretnénk mindnyájan oda kerülni. De még ez is lehetséges, ha Isten azt a feladatot készíti valakinek. Aki viszont már ott elhallgat, mielőtt még megszólalna, és egyetlen igét mondana, az meg annak a következményeit fogja tapasztalni.
Dániel sem mondhatta azt, hogy az ő Bibliája mai könyv, mert hétszáz évvel korábban írták le azt a mózesi törvényt, amire ő hivatkozott, és amihez ő ragaszkodott. Csakhogy neki az: Isten akkor is érvényes szava volt. Ezért volt neki fontos.
Ezzel a kérdéssel kell befejeznünk: ha valaki mindezt, vagy legalább egy részét igaznak tartja, akkor ma mit olvasott a Bibliából? Vagy egyáltalán nem szokta olvasni? Úgy gondolja: el lehet igazodni az életdzsungelben iránytű nélkül is? Vagy az Isten ma már nem Isten? Nem Ő az Isten? Nem Ő állapítja meg, mi jó nekünk és a gyerekeinknek, hanem majd mi tudjuk azt Nélküle is?
Vagy nem is kell ezen gondolkozni, nem is érünk rá gondolkozni, olyan hajszába kényszerít bennünket az élet? Ebben is segít eligazodni Isten igéje. Boldog ember az, aki letörli róla a port, előveszi, és naponta úgy olvassa: Uram, mit mondsz most nekem ezen keresztül? Micsoda megtiszteltetés, hogy a világmindenség Ura, aki akármilyen Nabukodonozornál is hasonlíthatatlanul hatalmasabb, szóba áll egy ilyennel, mint én vagyok, és egészen személyesen, egészen aktuális igazságokra hívja fel a figyelmemet, hogy lehetőleg ne rontsam el az életemet, vagy ne rontsam el még jobban, és ne tegyem tönkre azokét, akiket a legjobban szeretek: a családom tagjaiét. Őneki fontosabbak azok, akiket reám bízott, mint nekem, mert Ő kész segíteni. Én meg olyan gőgös vagyok, hogy nem fogadom el a segítséget?
Jó lenne, ha ma elgondolkoznánk ezen, és hálát adnánk Istennek azért, hogy még mindig kész beszélni velünk. Itt van a Szentírás, égetések és hamisítási kísérletek után is, itt van sértetlenül, épen. Nincs még egy ókori könyv, amelyik így megmaradt volna ennyi időn keresztül és ennyi viszontagság között. És Isten Szentlelke ezt lefordítja a nyelvünkre, a problémáinkra, mert segíteni akar.
Van egy különös megállapítás az első fejezetben, amikor elsorolja, hogy mi-mindenben lettek kiválóak Dánielék. Ezt olvassuk: adott az Isten ennek a négy fiúnak jó értelmet, szorgalmat és nagy előrehaladást. Adott az Isten. Ez jellemzi a mi Istenünket, hogy ad.
Adott az Isten már nekünk is sokszor bűnbocsánatot, adott az Isten örök életet mindazoknak, akik azt hittel elfogadják. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” „És aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, vele együtt mindent nekünk akar ajándékozni.” Olyan Istenünk van, aki ad, és kínálja mindennap újra az Ő igéjét. Boldog ember az, aki nagy kincsnek tartja, olvassa, tanulmányozza, és ahhoz igazítja az életét.