Cseri Kálmán

Mai istentiszteletünk kiemelkedik a szokásos úrvacsorai alkalmak közül, mert ma úrvacsoráznak velünk először azok a testvérek, akik ma egy hete tettek itt konfirmációi hitvallást. Isten hozta őket, nagy szeretettel fogadjuk a gyülekezet úrvacsorázó közösségében. Ez teszi időszerűvé azt, hogy az úrvacsoráról szóló bibliai tanítással foglalkozzunk röviden.
Tavaly ilyenkor arról volt szó, hogy az úrvacsora négy fontos eseményre emlékeztet minket: Jézus Krisztus kereszthalálára, az Ő feltámadására, szolgáló életére a lábmosás kapcsán, és mennyei dicsőségére. Azt mondtuk: az úrvacsorának van egy nagypénteki üzenete, egy húsvéti, egy diakóniai és egy ádventi. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy négy örömhír, illetve négy feladat érkezik el hozzánk ezen keresztül: Jézus meghalt érted, Jézus élni akar benned, Jézus szolgálatba küld téged, és Jézus vár reád a mennyben. Mindez benne van az úrvacsora szereztetési igéjében, azért olvastam fel az elején az egész hosszú részt a Korinthusi levélből.
„Az Úrnak halálát hirdessétek” — azt olvastuk. Hiszen a megtört kenyér és a bor arra emlékeztet, ami nagypénteken a Golgotán történt. — De Jézus nem maradt a sírban, feltámadott, él, ezért folytatódik úgy a mondat: „az Úrnak halálát hirdessétek, amíg majd visszajön dicsőségben.” Várjuk Őt, mert Ő él és uralkodik most és örökkön-örökké.
Amikor Jézus az úrvacsora végén megmosta a tanítványok lábát, akkor befejezésül azt mondta: „Én most példát adtam nektek.” Ha én, az Úr, meg tudtam mosni a ti lábatokat, nektek is meg kell tanulnotok szolgálni egymásnak. Az úrvacsora arra bátorít, arra is felkészít, hogy szívesen szolgáljunk egymásnak.
És végül: az utolsó vacsorán egy nagy ígéretet is adott a tanítványoknak. Azt mondta: ilyen bort nem iszom többé veletek, de lesz majd egy nagy mennyei lakoma, a Bárány menyegzője, ahol az övéi örökkön-örökké együtt lesznek, együtt leszünk Ővele örömben és dicsőségben.
Az úrvacsorának e mellé a négy fontos tanítása mellé ma egy ötödiket szeretnék tenni. Ez pedig alapigénk szerint így hangzik: az úrvacsora a Jézus Krisztussal és az egymással való közösségünk kifejezője és megerősítője is.
Minden úrvacsora azon kívül, amit eddig röviden próbáltam elmondani, kifejezi, hogy Jézussal egészen valóságos módon, lelki módon, hit által, de eggyé válhat a hívő, s ugyanakkor a többi bocsánatot nyert bűnössel is egy nagy családba tartozunk, velük is közösség alakul ki. Ezt kifejezi az úrvacsora, és ugyanakkor meg is erősíti.
Ezért írja itt Pál apostol az úrvacsora szereztetési igéje előtt ezt: „Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk?” Ahogy megeszem azt a falat kenyeret, lelki módon ugyanúgy eggyé válhatok Krisztussal. — Majd látjuk, hogy ez mit jelent.
És a másik: „Egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.” Az, hogy egy kenyeret vágunk darabokra és azt az egy falatot abból az egy egészből kapom, ez kifejezi, hogy úgy összetartozunk és egyek vagyunk a Krisztusban. Ugyanakkor meg is erősíti a hívőnek ezt a bizonyosságát, hogy nem magamban kell harcolnom a hit harcát, hanem testvéreim vannak, és mennyei Atyám van.
A Jézus Krisztus meggyötört, összetört testére emlékeztető kenyér, és az Ő kereszten kifolyt vérére emlékeztető bor, amit magunkhoz veszünk, a vele való közösségünkre utal. Azt szemlélteti, azt fejezi ki, és egyben bátorít is, hogy higgyük, vegyük komolyan, hogy Ő elfogadja a hívőt, vállal minket és vállaljuk mi is Őt mindenki előtt és minden körülmények között.
Ez a vele való közösség kifejezése és megerősítése az úrvacsorában, és ugyanakkor éljük át tudatosan és örömmel, hogy sok testvérünk van, sok hozzánk hasonló nyomorult, kegyelemre szoruló bűnös, akik szintén egyedül Jézus kereszthaláláért kapunk bocsánatot, és milyen jó, hogy velük is közösségben vagyunk. Mit jelent ez? Egy kicsit részletezzük mind a kettőt.
a) Azt jelenti ez, hogy az úrvacsora sokkal többet jelent, mint ez a falat kenyér és korty bor, amit majd magunkhoz veszünk. Mint ahogy a nemzeti lobogónk sokkal több, mint egy darab bot, meg egy méternyi vászon. Vagy ha az édesanyám fényképét a kezembe veszem, az nekem sokkal több, mint egy tenyérnyi darab papír. Miért több, és mennyiben több?
Nehéz ezt racionálisan megmagyarázni, de átélhetjük mindannyian, ha külföldön meglátunk egy nemzeti színű lobogót, vagy ha — maradjunk ennél a képnél — az édesanyánk képét a kezünkbe vesszük. Annyival több, ami nekem arról eszembe jut. Mindaz, amit ő értem tett, az ő szeretetének a bizonysága eszembe jut, már felértékelődik az a darab papír. És ami bennem végbemegy közben, amit az nekem jelent, amit megmozgat bennem, az sokszor kifejezhetetlen, valóban nehéz megfogalmazni, de lényegesen több, mint maga a látható, fogható matéria.
Ugyanígy van az úrvacsora jegyeivel is. Jézus Krisztus szándékosan rendelt ilyen egyszerű jegyeket. De amire ezek emlékeztetnek… Ha valaki emlékszik arra, amire emlékeztet, ami végbe megy benne, az nagyon sokat jelenthet mindannyiunk számára.
Mert az a falat kenyér és korty bor arra utal, hogy van valaki (nem volt, van valaki), aki az édesanyánknál is jobban szeret minket. Aki már akkor szeretett, mikor még meg sem fogantunk. Aki úgy szeretett, hogy önmagát odaáldozta értünk a kereszten. Van valaki — és a kenyér és a bor erre emlékeztet —, aki mindent elkészített nekünk, amire szükségünk van ebben az életben és az örökkévalóságban. Aki elfogadott engem, nyomorult bűnöst, amikor én még nem is tudtam róla, és tudni sem akartam róla. Valami mérhetetlen, megelőlegezett szeretet várt engem, amikor ráeszméltem: ki az a Jézus, mi közöm hozzá, mit tett Ő értem, mit kínál nekem. És mindezt hittel megragadtam, és azóta, mint hívő ember, abból élek.
Ez mind benne van abban, hogy egy falat kenyeret itt kapok, a számba teszem, megeszem. S ha mindennek valamelyik részlete eszembe jut, megtelik a szívem hálával, és bizonyos leszek abban, hogy ez olyan valóságosan megtörtént, amilyen valóságosan itt fogtam a kezembe ezt a kenyeret, a számba tettem, és megettem. És olyan valóságosan kész eggyé válni velem, nyomorulttal a dicsőséges Krisztus és élni bennem — ahogy megígérte —, amilyen valóságosan az a kenyér egyesül velem, és nem lehet többé szétválasztani tőlem.
Ezt a hitünket van hivatva megerősíteni az úri szent vacsora. Nem üres szertartás, nem csupán formaság ez. Ha valaki helyesen úrvacsorázik, ha tudja, hogy mit fejeznek ki ezek az egyszerű jegyek, ha tudatosítja is ezt magában, és gondol rá, emlékezteti magát, imádság és dicsőítés fakad a szívéből óhatatlanul is. Ezt szinte minden úrvacsora alkalmával átélem.
Többről van tehát szó, mint amit látunk, mint amit csak kézbe veszünk. Amire ez utal, aminek következtében ez létrejöhetett, ami végett, ami célból Jézus Krisztus ezt elrendelte, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, az azt jelenti: Ő önmagát, az Ő Lelkét osztja szét a benne hívők között, és üdvösséget, szabadulást adott nekünk.
Úgy, ahogy azt Pál apostol a Galata levélben egyszerű szavakkal, de érezhetően mély átéléssel leírja: „szeretett engem, és önmagát adta érettem.” Ezt hirdeti nekünk az úrvacsora.
Úrvacsora nélkül is tudhatnánk ezt, és komolyan vehetnénk, mert meg van írva, és hallottuk már sokszor. De ezek az egyszerű jelek ezt szemléletesebbé teszik és talán még közelebb hozzák hozzánk.
Ebben benne van egyben az is, hogy nemcsak Jézus vállalt minket, hanem bátorít arra, hogy mi is vállaljuk Őt. És ha Őt gúnyolják? Akkor minket is hadd gúnyoljanak vele együtt. És ha Őt valami bántás éri? Akkor, ha elég közel vagyunk hozzá, mi is kapunk annak az ütésnek a szeléből valamit, és ez kitüntetés. Ez mintegy hitelesíti a vele való közösségünket. Nem keressük direkt az érte való szenvedést, de ha szenvednünk kell Ő miatta, tényleg Ő miatta, az ajándék. Ezt az első keresztyének is, egészen a vértanúhalál vállalásáig komolyan vették és átélték.
Ugyanakkor a Krisztussal való közösség elkötelezést is jelent. Ővele csak totális és kizárólagos közösségben élhet a hívő. Ha én az egyik kezemet nyújtom utána, mert kellenének az ajándékai, de a másik kezemmel kapaszkodom a világba, meg az eddigi szokásaimba, a kedvenc bűneimbe, abból csak tragédia lesz. Őbelé csak mind a két kezünkkel kapaszkodhatunk.
Ezért írja itt Pál apostol a folytatásban: „Nem ihattok az Úr poharából is, meg az ördög poharából is. Nem lehettek részesei az úrasztalának is, meg az ördögök asztalának is.” Nincs is - is. A Krisztus melletti elkötelezettségünk a bűnnel való radikális szakítást jelenti újra és újra. És erről Ő gondoskodik a neki odaszánt életű hívők életében, hogy újra és újra felismerjük azt, ami tőle távol tartana, elvonna, megakadályozza a vele való egyre mélyebb, egyre teljesebb közösséget. Csak engedjünk az Ő figyelmeztetésének, és ne ragaszkodjunk semmihez, ami tőle idegen.
Ennyit a vele való közösségről.
b) Ugyanakkor a hívők átélik az egymással való lelki közösséget is. Mert ha valaki Jézus Krisztussal igazi közösségben él a hit által, meg egy másik is igazi közösségben él, akkor ezek egymással is közösségben vannak. Ha ő is azt mondja Istennek: mi Atyánk, meg én is azt mondom: mi Atyánk, akkor mi atyafiak, testvérek vagyunk akkor is, ha nem ismerjük egymást. Ha meg ismerjük is egymást, akkor örülhetünk is ennek a ténynek, hogy ez tesz minket eggyé, hogy mindannyian rászorulunk Krisztusra.
Mert ha egészen gyakorlati módon beszélünk erről, ez azt jelenti, hogy minden úrvacsorázásunk egy csendes hitvallás. Az, hogy valaki itt beáll majd a sorba, kijön az úrasztalához, elfogadja azt a falat kenyeret és korty bort, majd visszaül a helyére, ezzel a nyilvánosság előtt megvallotta (most megint hadd mondjam egyes szám első személyben): én bűnös ember vagyok, rászorulok Isten kegyelmére, de hiszem azt: elég nekem is az Ő kegyelme. Hiszem azt, hogy Jézus Krisztus helyettem is meghalt a kereszten és az én ítéletemet is elszenvedte. Ezért kaphatok bocsánatot. Ebben benne van ez a hitvallás,
De benne van a húsvéti üzenet is, hogy hiszem, hogy Jézus él, és megígérte, hogy a benne hívőkben is élni fog. „Maradjatok énbennem és én tibennetek.” Én akarom is, hogy éljen bennem! Az én utálatos velem született természetem álljon félre a bennem élő Krisztus elől! Ő adjon szavakat a számba, és az az indulat legyen bennem, ami a Krisztus Jézusban, és az Ő szemével tudjak nézni másokra. Ezt akarom, erre vágyom. Benne van ez a hitvallás is ebben.
És benne van az is: Uram, én irántad való hálából kész vagyok bárkinek, bármi szolgálatot elvégezni. Mutasd nekem. Kész vagyok a lábmosás szolgálatára. Nemszeretem, nekem kellemetlen szolgálatokat is, ha te bízod rám, én olyan hálás vagyok neked, hogy kész vagyok, Uram.
Ugyanakkor ott van benne az a bizonyos várakozás is, hogy tudom, hogy ez a nagyon szerény asztal, ezzel a nagyon szerény terítékkel előre mutat arra a csodálatos, számunkra elképzelhetetlen mennyei vacsorára, ahol vár minket a Bárány, várja a menyasszonyát a mi dicsőséges Vőlegényünk, és az egyház Urával egyesül. Itt sok bajban, küzdelemben kitart az ő Vőlegénye mellett, de eljön a menyegző időpontja, és örökkön-örökké együtt leszünk vele, megszabadulva végleg minden nyomorúságtól, minden bűntől, gyásztól, könnytől, gyengeségtől. Az övéit magához veszi. Ez is benne van.
Lehet, hogy ez a négy tény ilyen formában nem jut eszünkbe, de ez az a gazdagság, amit az úrvacsorával kapcsolatban a Biblia elénk ad, és ha ennek egyetlen mozzanata személyessé válik a számunkra, már mosolyogva és imádkozva fogunk elmenni innen az úrasztalától, és hazamenni a templomból, és alig várjuk a következő ünnepi istentiszteletet, amikor megint úrvacsorázhatunk.
Enélkül is átélheti valaki a Krisztussal való közösséget, meg az egymással való testvéri közösséget. De szüksége van a hitünknek arra, hogy újra és újra erősítést kapjon, és az úrvacsorai közösség erre is hasznos.
Alapigénkben Pál apostol azt írja: ha nincs meg egy gyülekezetben ez az igazi testvéri közösség átélése és ennek a tudata, vagy nem őszinte ez, vagy megrontja valami bűn, mert odakerül közénk — a testvérem meg én közém —, akkor nem tudunk helyesen úrvacsorázni. Ez nagyon fontos tanítása ennek a szakasznak.
Mi volt a helyzet Korinthusban? Ez is le van itt írva, csak nem akartam túl hosszú szakaszt olvasni. Az volt a helyzet, hogy minden este összejöttek a keresztyének, és ki-ki hozta magával azt a kis vacsoráját, amije otthon volt. Ott azt elosztották egyenlőképpen — ez volt a szeretetvendégség —, megvacsoráztak és utána úrvacsoráztak. Pál itt részletesen leírja: testvérek, ez nem így történik nálatok! Hogy van ez? Voltak szabadok és voltak rabszolgák. Azt mondják, a korinthusi gyülekezetbe nagyon sok rabszolga járt. Ott két kikötő is volt, és a dokkmunkások többnyire rabszolgák voltak. Ezek nem akkor jöhettek az esti bibliaórára, amikor akartak, vagy amikor az kezdődött, hanem amikor őket elengedték, amikor vége volt a munkának.
A szabadok megérkeztek idejében, a rabszolgák később. A gazdagabbak hozták a gazdag vacsorájukat, amazok meg sokszor üres kézzel jöttek, vagy valami szerény harapnivalót hoztak magukkal. Mindenkinek egyformán kellett volna részesedni, egyszerre. De aki korábban érkezett, és elkezdte enni a saját, talán bőséges vacsoráját, s mire megérkezett a szegény, neki már nem jutott semmi. S így úrvacsoráztak.
Azt mondja Pál: ez nem szeretetvendégség. Ez nem szeretetközösség. Itt nincs szeretet. Nem tudjátok megvárni egymást? Ha olyan éhes vagy, egyél otthon. A szeretetvendégség nem arra való, hogy ki-ki megterít magának, a gazdag dőzsöl, amaz meg éhen marad, és utána úrvacsorázzunk. Ha így teszitek, akkor ne úrvacsorázzatok! Ez itt Pálnak a nagyon kemény figyelmeztetése. De nem ez a megoldás, hogy ne úrvacsorázzatok, hanem hogy ne így csináljátok. Tessék megvárni egymást! Tessék egyenlőképpen elosztani. Annak, aki egész nap dolgozott, talán még többet adni. Mindenkinek a szüksége szerint, hogy mindenki átélje azt: tekintettel vagytok egymásra, a Krisztus szeretetével szeretitek egymást és egész más légkör van itt, mint kint a világban.
Tehát ha nem veszik komolyan az egymással való testvéri szeretetteljes közösség gyakorlását, nem tudnak helyesen úrvacsorázni. Erre használja Pál azt a szócskát, amit gyakran félreértünk, hogy mit jelent: méltatlanul eszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát. Ez nem azt jelenti, hogy bűnös. Van olyan, aki nem bűnösen jön az úrasztalához? Pontosan a bűnösöknek kínálja itt Isten a bűnbocsánat bizonyosságát. A bűnösök jöjjenek!
Az veszi méltatlanul, aki nem látja, hogy bűnös. Vagy nem akarja elhagyni a bűnét. Aki nem megfelelő módon úrvacsorázik, szeretetlen a testvéreihez, tehát a testvéri közösséget nem gyakorolja, csak az Úrral akar közösségbe jutni, azt mondja az apostol: ilyen nincs! Ha viszont az Úrral neked valóban van közösséged, akkor tessék rendbe hozni, ha valami nincs rendben a testvéreddel. Mert haraggal a szívünkben, gyűlölködve, vagy akár csak közömbösen is, nem szabad úrvacsorázni!
Jézus mondja egy helyen: menj el előbb, békülj meg a te atyádfiával, és utána vidd fel áldozatodat a templomba. Előbb megbékülni, az úrvacsorára való készülődés ebben is segít minket, hogy vegyem a bátorságot, és legalább harmadszori nekidurálásra induljak el, és tisztázzuk, akivel szemben akárcsak keserűség is van bennem (nem kell, hogy gyűlölet legyen!), de a haragnak sokféle formája van, akár csak keserűség is, derüljön ki, hogy mind a ketten közösségben vagyunk-e Krisztussal. Mert ha külön-külön közösségünk van vele, akkor feltétlenül létre kell jönnie az egymással való őszinte közösségnek is. Ez mintegy méri azt, hogyan áll valaki a Krisztussal kapcsolatban.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy fogadjam el a testvéreimet. Azokat, akikkel együtt úrvacsorázunk, tekintsem valóban testvérnek. Az emberi rokonszenvnek sokféle formája lehet. Annak, hogy Jézus minket elfogad, nem a rokonszenv az alapja, hanem egy objektív tény, az, hogy Ő az életét adta váltságul értünk. És ha a másikra gondolok, akkor is ez kell, hogy az alap legyen. Lehet, hogy nekem az egyik rokonszenvesebb, a másik nem, — ha ellenszenves, akkor már nem vagyok testvéri indulattal. Ellenszenves ne legyen senki, vagy irtsam ki magamból!
A rokonszenvben lehetnek fokozatok, de nem ez az alapja annak, hogy összetartozunk mint hívők, hanem az, hogy Krisztus érte is meghalt. Ennek objektív alapja van, és senki sem kíváncsi a személyes érzelmeimre. Azok is legyenek őszinték és minél tisztábbak. Ez meg kell, hogy szabadítson minket mindenféle személyi kötöttségtől is. Teljesen mindegy, melyik lelkész prédikál, melyik vesz részt az úrvacsorai szolgálatban, akármelyik, ő is a testvéri közösség egy tagja. A gyülekezet egy tagja vagyunk, és Krisztus a fő, mi pedig a tagok.
Pál apostol ezt a szemléletes képet használja: a hívők közössége, vagy ahogy a Hiszek egyben mondjuk, a szentek közössége, olyan, mint egy emberi test. A fej Krisztus, onnan jön az irányítás, és az egyes hívők az egyes tagok. Az egyik a kisujja, a másik a füle, a harmadik a szája és így tovább… Ez egy egység, ugyanaz a vér kering minden tagunkban. Ugyanaz a Lélek hatja át minden hívőnek az életét. Ez tesz minket egymással eggyé, ez a testvéri közösségnek az alapja.
Az úrvacsora tehát nemcsak nagypéntekre, a feltámadásra, Jézus visszajövetelére, és a neki való szolgálatra bátorít minket, hanem arra is, hogy újuljon meg, erősödjék újra és újra a mi Megváltónkkal való hitbeli kapcsolatunk, lelki közösségünk, és éljük át újra és újra boldogan és hálásan az egymással való testvéri összetartozást is. Ha pedig bármelyiknek valami akadálya van, azt az akadályt tegyük félre az útból. Győzzük le magunkban, kérjük a mi Urunknak a diadalát ehhez, és így adjon nekünk növekedést a hitben.
Hadd fejezzem be azzal a mondattal, amit az előbb már említettem, amikor Jézus azt mondja: ha pedig nincs valami rendben a te atyádfiával, békülj meg vele előbb, és utána menj fel a templomba. Hadd legyen rendben minden a mi Urunkkal is, meg egymással is.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el a 395. ének 2. versét.

Szeretetben összeforrva,
Egy közös test tagjai,
Tudjuk egymásért harcolva,
Ha kell, vérünk ontani.
Úgy szerette földi nyáját
S halt meg értünk jó Urunk;
Fájna néki, látva minket,
Hogy szeretni nem tudunk.

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. Ma elsősorban a konfirmációjukra készülő testvéreinket és szeretteiket. Köszöntjük a vendégeket, némelyek nagyon messziről jöttek. Ez is mutatja, hogy nagy ünnep ez, nemcsak a szűk gyülekezet körének, hanem másoknak is. Azért imádkoztunk, hogy az Úr Jézus jelenléte tegye valóban ünneppé, ezt az órát pedig Istentiszteletté.
Ennek az Istentiszteletünknek három része van: az igehirdetés után kerül sor a konfirmálók hitvallás- és fogadalomtételére, utána pedig azok, akik eddig nem részesültek a keresztség sákramentumában, részesülnek abban. Egy kicsit így a szokásosnál hosszabb lesz, de mindvégig olyan Ige hangzik, ami mindnyájunkat épít majd.

* * *
Ennek a történetnek az eleje és a vége között igen nagy különbség van. Az elején két elkeseredett, céltalan, csüggedt ember indul el szomorúan haza a falujukba, a történet vége pedig arról szól, hogy néhány óra múlva ugyanez a két férfi ugyanazon az úton, szinte szárnyakat kapva, röpül visszafelé. Valami nagyon fontos mondanivalójuk van, amivel igen sokaknak tudnak majd segíteni. Mi történt közben? Egyáltalán mi történik itt?
A leírásból tudjuk, hogy eredetileg nagy várakozással indultak el a Jeruzsálemtől mintegy tizenkét kilométernyire levő falujukból a szent városba, a nagy páskaünnepre. Úgy hallották, hogy Jézus is ott lesz, és elesett, nyomorult helyzetben tengődő népüknek már csak Jézustól reméltek valamiféle segítséget.
Legnagyobb megdöbbenésükre azonban éppen azokban a napokban, egy bizonyos pénteki napon végezték ki Jézust. Keresztre feszítették. Lelkileg teljesen összeomlott ez a két férfi. Valami mérhetetlen keserűség van ebben a mondatukban, amit olvastunk: „… pedig mi azt reméltük, hogy Ő fog segíteni a mi népünkön…” Ez azt jelenti, hogy most már nincs mit remélni, mert nincs kiben reménykedni.
Az ünnep végeztével, vasárnap délután hazaindultak. Áradt belőlük a keserűség. Ketten mennek, beszélgetnek, és újra, újra azt hajtogatják, amit átéltek a szent városban. Vádolják a nép vezetőit, rettenetesen sajnálják magukat és szemernyi remény sem maradt a lelkükben.
Eközben csatlakozik hozzájuk egy harmadik férfi, a feltámadott Krisztus, csak ők most még nem ismerik fel. Neki is elpanaszolják keserűségüket. Jézus pedig türelmesen végighallgatva őket, elkezdi magyarázni nekik a Bibliának azokat a részeit, amik a Messiás szenvedéséről és megdicsőüléséről szóltak. Embereink, mint a szivacs, isszák magukba Jézus szavait, szomjasan hallgatják annyira, hogy amikor estefelé hazaérkeznek a házukhoz, nem is engedik Őt továbbmenni, hanem behívják szállásra. És ott történik valami egészen különös dolog.
Jézus nem vendégként viselkedik, hanem házigazdaként. Ez ugyanolyan szokatlan és megdöbbentő volt akkor, mint ma lenne. Ő oszt a háziaknak kenyeret, és miközben ők ezt tudomásul veszik, egyszerre csak megnyílik a szemük, felismerik útitársukban Krisztust, Ő pedig eltűnik előlük.
Ez a két ember mindenféle hosszas tanácskozás nélkül, azon nyomban, egy akarattal felugrik és sietnek vissza Jeruzsálembe, hogy minél előbb elmondják minél többeknek, akik hozzájuk hasonló reménytelen, csüggedt, kétségbeesett állapotba kerültek Jézus halála miatt, hogy valóban igaz, amit az asszonyok reggel mondtak, valóban feltámadt a halálból, valóban él. Ők már tudják, együtt mentek vele az úton. Ott ült az asztaluknál. Halleluja, Jézus győzött, halleluja, Jézus él! Minden okunk megvan az örömre.
Egészen nyilvánvaló az a változás, ami ennek a két embernek a lelkében rövid idő alatt végbement. Kezdetben csak szemlélői voltak Jézusnak és munkájának. Aztán hallgatóivá váltak, miközben az úton magyarázta nekik a Bibliát. Itt a végén pedig követőivé, sőt követeivé lesznek, akik másoknak is elújságolják ezt a nagy győzelmet, ezt a nagy evangéliumot, hogy Jézus feltámadott és él.
Szemlélő, hallgató, követő. Ezeken a lépcsőkön vezette fel őket a dicsőséges Krisztus, és ezen az úton akar ma is végigvezetni minden benne hívőt.
Amíg csak szemlélői voltak Jézusnak, addig is rokonszenveztek Vele, de kívül maradtak Jézus ügyén. Távolról tisztelték Őt, és gyakorlatilag semmi közük nem volt Hozzá. Semmit nem kaptak Tőle. Vártak valami általános nagy segítséget, amiről pontosan maguk sem tudták, hogy mi lesz az, de ha valaki segíthet, akkor ez Jézus, aki lehet, hogy igazat mond és csakugyan Ő az Isten Fia, a tettei — ezt mintha hitelesítenék —, de sosem lehet tudni, hogy ki kicsoda. Mindenesetre, ha valaki még segíthet, az Ő.
Egy ilyen távoli reménykedés élt bennük, de igazából nem ismerték Jézust, és nem volt kapcsolatuk Vele. Amikor hallgatóivá váltak, kénytelenek voltak azzá válni, mert magyarázta nekik az Írást és együtt mentek, - később mondják, hogy megmozdult a szívük. Olyan szép az, ahogy Károli fordítja: gerjedezett a szívük. Itt azt olvastuk: hevült a szívük. Engedett a fagyos hidegségéből. Újra megmozdult benne valami remény, hátha mégis történik valami jó. Hátha lesz valami megoldás. Hátha ad valami segítséget valaki. De Jézust már megfeszítették.
Egyáltalán nem véletlen, hogy mit kellett hallgatniuk. Jézus tudatosan az Ő szenvedéséről szóló bibliai kijelentést elemzi és magyarázza nekik, hogy legyen világos számukra, hogy ezeket kellett — mondja itt hangsúlyosan — szenvednie, mert így intézte el az ő ügyüket. A kereszten nem véletlen baleset történt, és nem csupán a hatóság Jézussal szembeni gyűlölete fejeződött ki. Örök isteni terv valósult meg. Ennek a két embernek az ítéletét is elszenvedte ott Jézus, meg az enyémet is, és a tiéteket is. Ezt kell megérteniük ahhoz, hogy megszabaduljanak a csüggedéstől.
Amikor valaki megérti, hogy személyesen őhozzá jött Jézus, érte tett valamit, neki kínál ajándékot, akkor gyógyul a lelke, akkor kezd kijönni abból a reménytelen állapotból, amibe enélkül került, mert akkor ismeri meg, hogy kicsoda az Isten és mit tett értük.
Amikor felismerik útitársukban a feltámadott Krisztust, akkor nyer értelmet mindaz, amit addig hallottak. Amit csak félig értettek, vagy egyáltalán nem. Karnyújtásnyi közelbe kerül hozzájuk, ami elérhetetlen távol volt. Valóság lesz az, amit nem is mertek hinni: mégiscsak van segítség, mert van segítő. Tudja meg hát az egész világ! És nekiindulnak éjszakának idején, hogy vigyék a jó hírt másoknak is.
Ez azóta is így történik. Az élő Krisztussal való személyes találkozás során nyílik ki ma is a szeme a szó lelki értelmében mindenkinek. Egészen addig valami furcsa sötét szemüveget hordunk, amivel próbálunk tájékozódni a valóságban, de sokszor mellényúlunk, mellélépünk, és utólag bánjuk annak a következményét. Ebben a állapotában egyedül érzi magát mindenki. Úgy gondolja, nincs segítség, mert nincs segítő.
Amikor valaki behívja az életébe az élő Krisztust, úgy, ahogy ők behívták a házukba, amikor valaki elkezd engedelmeskedni Neki a legkisebb mértékben is, úgy, ahogy ők tudomásul vették, hogy Jézus Úr az ő házukban, és Ő parancsol, akkor nyílik meg a szeme az embernek. Akkor jut el a szívéhez egészen személyesen Jézusnak az egészen személyes szava: „Ne félj, én megváltottalak, név szerint ismerlek, enyém vagy, számíthatsz rám.” És akkor telt meg tartalommal az ő életük is, akkor lett egyszerre világos a számukra, hogy mi most a feladatuk. Küldetést kaptak, olyan mondanivalóval álltak elő, ami mindenkinek segítséget jelentett, és mindez egészen természetesen, magától, magától a Szentlélektől történt.
Sőt, az ilyen ember egyszerre túllát a földi élet határain is, és teljes bizonyossága lesz arról, hogy Jézus érdeméért örök életet adott neki az Isten. Éppen ezért nem fél többé sem az élettől, sem a haláltól. Tud olykor nagyon nehéz körülmények között is örömmel élni, és tud reménységgel meghalni.
Így lettek ők szemlélőkből hallgatókká, s hallgatókból követőkké. Erre hív minket is a mi Urunk.
Azok a testvéreink, akik most konfirmációi hitvallást tesznek majd, úgy kerültek a gyülekezetbe, mint szemlélők. Meg akarták nézni, ki az a Jézus, mit tanított, mit tanítanak Róla. Sokan megrendítő őszinteséggel el is mondták ezt. Egyszer valaki úgy fogalmazott: eljöttem ide, megnézem, mit árulnak maguk. Ez helyes. Mielőtt megvesz az ember valamit, meg kell nézni. Szemlélőként nézzük, ki Jézus, igaz-e, amit Róla mondanak, igaz-e, amit Ő mondott vagy mond.
Aztán sok mindent hallottatok itt az órákon az Úr Jézusról, remélem, hogy Tőle magától is. Kénytelenek lettetek hallgatókká válni. De vajon hányan lesznek közületek, akik Jézus Krisztus követői, igazi tanítványai lesznek?
Kodály Zoltánnak egyszer valaki említett egy nevet és hozzátette: ő is a mester tanítványa volt. Mire Kodály hangsúlyosan így felelt: soha nem volt a tanítványom, csak hallgatta az előadásaimat. Mert ez nagy különbség. Aki hallgató, az még kívülálló, az maradhat semleges, még nem foglalt állást, talán nem is akar. Aki csak hallgatja a másik előadásait vagy nézi, mit hogyan tesz, az az illető személyétől és gondolkozásától még nagyon távol maradhat.
A tanítvány, az elkötelezett ember. Jézus korában a tanítványok együtt éltek a mesterrel. Éjjel-nappal együtt voltak. És ha valamivel nem értett egyet a tanítvány, amit a mester mondott, akkor másik mestert választott. De egy mester tanítványának lenni azt jelentette, hogy teljes belső azonosulásra jut el az illető, teljes meggyőződéssel és önként. Hogy nemcsak tanulni akar a mestertől, hanem követni akarja őt minden tekintetben. Hasonlítani is akar hozzá.
Jézus Krisztus erre hívott mindig, mindenkit, és erre hív ma is. Azt szeretném kérni: legyetek annyira igényesek, hogy nem éritek be ennél kevesebbel. Nem érdemes egy kicsit vallásosnak lenni. Nem érdemes olyannak lenni, amiről Jézus azt mondja: az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Vagy akikről Pál apostol ezt írja: megvan náluk az istenfélelem látszata, de annak az erejét megtagadták.
Jézus az Ő tanítványait erőteljes, diadalmas, győzelmes életre akarja elsegíteni. Olyan értékeket bíz rájuk, amiket csak Tőle lehet kapni, de amiknek mindegyike hiánycikk ebben a világban, következésképp az Ő tanítványai mérhetetlenül tudják gazdagítani a környezetüket azzal, amit ők is úgy kapnak Jézustól. Ilyen hasznos emberekké akarja Ő formálni elkötelezett követőit, tanítványait. És azt a bizonyosságot is adja nekik, hogy Jézus érdeméért örök életük, üdvösségük van.
Figyeljünk meg egy asztalost, fogorvost vagy bármilyen hivatásban dolgozó embert. Nézhetjük hosszú ideig, hogyan végzi a munkáját. Szemlélőként még semmi közünk egymáshoz. Aztán ha nagyon érdeklődik valaki, és hajlandó az illető magyarázni, akkor elmondhatja, melyik szerszám mire való, hogyan lehet használni. Itt már hallgatója lesz, de ebből még a többieknek nincs hasznuk. Ha megtanulja azt a hivatást, begyakorolja, és ő is tudja, mit mire lehet használni, akkor lesz hasznos ember másoknak.
Jézus Krisztus ilyen profi tanítványokat akar formálni belőlünk, akik tudják, mi végre vannak a világon. Akik tudják, hol a helyük — mint ennek a két embernek is akkor zökkent vissza az élete a helyére, amikor Jézust felismerték. Akik tudnak olyan örömhírt mondani, amit a feltámadott Krisztustól hallottak ők is, akiknek az élete hitelesítő illusztrációja mindannak, amit mondanak, akiken keresztül mennyei értékek áradnak ebbe a lelkileg egyre szegényebb világba.
Ez a történet azt hirdeti: ehhez meg kell értenie valakinek, hogy mi volt Jézus szenvedésének a célja, és találkoznia kell az élő Krisztussal. Ezért hívunk mindenkit Igét hallgatni. Nem azért, hogy többen legyünk, hanem azért, mert azoknak, akik elkezdik hallgatni az Igét, ez mérhetetlenül sokat jelenthet, mert eközben kezd hevülni a szívük — ahogy itt a két emmausi férfi mondta —, és ezt követően nyílhat ki a szemük, ismernek rá a ma is élő Krisztusra, kerülnek Vele személyes kapcsolatba, hiszen a hit hallásból van, mégpedig az Isten Igéjének hallásából.
Történetünk elején áradt a keserűség ezekből az emberekből, mert azzal volt tele a szívük. A közepén megmozdult a szívük, mert Isten Igéje mozgásba hoz minket és munkálkodik bennünk. A történet végén pedig árad belőlük az öröm, az örömhír, görög szóval: evangélium, és ezzel erősítik egymást ott a kis gyülekezetben, Jeruzsálemben, mert most már ezzel volt tele a szívük.
Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy ma nagyon sok keserű ember él körülöttünk. Ma sokféle megszorítás szorongat bennünket, és nem tudjuk még, mi következik. Sokan úgy érzik, minden okuk megvan arra, hogy ilyen csüggedt, lemondó, reménytelen állapotba kerüljenek. Kik azok közöttünk, akik ismerik az élő Krisztust, akik folyamatos, személyes lelki kapcsolatban vannak Vele a hit által, akik éppen ezért folyamatosan kapnak Tőle mennyei ajándékokat, áldásokat, amikkel folyamatosan tudják gazdagítani a környezetüket, és akik már most bizonyosak abban, hogy örök életük van Jézus Krisztus érdeméért?
Jézus ilyen életre hív minket. Azokat is, akik most tesznek majd fogadalmat, azokat is, akik valamikor régen, évekkel, évtizedekkel ezelőtt itt, vagy valamelyik ugyanilyen fehér falú templomban fogadalmat tettek, azokat is, akik még nem tettek semmilyen fogadalmat, mindnyájunkat ilyen gazdag életre hív. Így mondja most nektek, nekünk, mindnyájunknak:
„Aki nékem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is, és aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.” (Jn 12,26).

Hallgassunk meg egy szép, diadalmas Bach-korált:

Feltámadott, feltámadott,
Halleluja!
Elűzött gyászt és bánatot,
Halleluja!

Énekkar énekel.
* * *

Az itt leírt események Jézus Krisztus feltámadásának a napján történtek. Aznap délután ez a két férfi, akiről itt olvastunk, visszaindult Jeruzsálemből a nagy ünnep után a mintegy tizenkét kilométernyire levő falujukba, Emmausba. Kiderül a történetből, hogy tele volt a szívük keserűséggel. Nem tudták hova tenni Jézusnak a keresztre feszítését, halálát.
Azután melléjük szegődik egy számukra ismeretlen útitárs, és amikor a végén felismerik, hogy Ő a feltámadott Krisztus, az egész gondolkozásuk megváltozik. Ennek következtében a magatartásuk is megváltozik, és olvastuk a történet végén, hogy visszafordultak és vitték az örömhírt a Jeruzsálemben kesergő tanítványoknak.
Ez a történet szépen mutatja, hogy mit ad egy keserű, hitével, kételyeivel küszködő embernek az a tény, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból és él.
Mit jelent találkozni a Feltámadottal?
Akkor sem hitte el senki az Ő feltámadásáról szóló jó hírt, csak azok, akik vele találkoztak. És ma is azok jutnak bizonyosságra, örvendező hitre, sokszor nyomorúságos körülményeik között is, akik vele találkoznak.
Lehet-e ma az élő Krisztussal találkozni? Azt mondja a Szentírás, és ezt mutatja soksok tapasztalat: lehet. A róla szóló igében, és az Ő láthatatlanul, de valóságosan munkálkodó Szentlelkében Ő jelen van a világban, és Jézussal lehet ma is találkozni.
Ennek a két emmausi férfinek a lelkiállapotát vizsgálva az derül ki ebből a történetből, hogy három állomást különböztethetünk meg. Ha egy-egy szóval jelezzük, ezek: reménység, csalódás, bizonyosság. Élt bennük bizonyos reménység, Jézus megfeszítésével ez összeomlott és nagy csalódásba kerültek, utána viszont még a reménységüknél is magasabbra emelte őket Jézus, mert teljes bizonyosság lett bennük.
Nézzük meg, mit jelent ez, és mit jelenthet a mi számunkra ma ez. Miért ígéret ez ma nekünk is?
1. Azt olvastuk, hogy amikor a még fel nem ismert Krisztussal beszélgetnek útközben, akkor elkesergik neki: „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izráelt.” (Lk 24,21/a).
Mit jelent ez?
A zsidó nép akkor római elnyomás alatt élt. A tényleges hatalmat a római helytartó gyakorolta, neki kellett adót is fizetni. Ez különösen bántotta az embereknek a büszkeségét, hogy ennyire kiszolgáltatottak. Ráadásul a császárok folyamatosan emelték az adókat.
Az, amiről az Úr Jézus születésével kapcsolatban olvasunk, hogy Augustus népszámlálást rendelt el, az is adóösszeírás volt tulajdonképpen annak érdekében, hogy mindenkinek többet kelljen fizetnie. Nagy volt a szegénység, sokféle pártharc megosztotta a népet. Az ügyeskedők és a kollaboránsok, mint amilyenek a vámszedők is voltak Jézus idejében, meggazdagodhattak ugyan, de ez csak még inkább növelte a feszültséget és az emberek közti távolságokat. A vallási élet felszínes volt, külső formaságok betartására korlátozódott. Tudjuk, hogy Jézus milyen sokat harcolt ez ellen. Semmi biztató esemény nem történt, és semmi jót nem is lehetett várni. Sötét jövőképük volt akkor az embereknek.
Ilyen világban jelent meg Jézus. Hamar felfigyeltek a tanításaira, tettei, csodái, isteni ereje pedig azt sejttette, hogy talán Ő a próféták által megígért Messiás, akin keresztül Isten majd megszabadítja az Ő népét. Sokan reménykedtek ebben, mások kétségbe vonták ezt. Ez is csak szembeállította egymással az embereket.
Azt olvastuk, hogy ez a két emmausi férfi reménykedett ebben. Ők Jézustól vártak valami jót. Csak azt nem értették ők sem, meg a velük együtt reménykedők sem, hogy miért és meddig vár még a Messiás azzal, hogy kiűzze onnan a rómaiakat.
Amikor a nagy páskaünnepre nagy sokasággal együtt Jézus is felment Jeruzsálembe — tudjuk a virágvasárnapi történet leírásából —, mint egy vulkán tört elő az emberekből ez a várakozás és reménység, és elkezdték Őt éltetni mint Messiás királyt. Amikor pedig ezután néhány nappal Őt keresztre feszítették, akkor keserű csalódást jelentett ez a benne reménykedőknek, és valami mélységes szomorúság és kétségbeesés lett úrrá az embereken. Mert ha valóban Ő lett volna a Messiás, akkor nem lehetett volna megtenni vele, hogy keresztre feszítsék. Illetve ha még vele is megeshetett ez, akitől vártak valami változást, akkor most már senki nem segít rajtuk, senkitől semmi jót nem lehet várni.
Ez a tömény keserűség, ez a keserű tehetetlenség, ez a tehetetlen kiszolgáltatottság és magárahagyatottság szólal meg ennek a két férfinek a szavaiban, amikor elsorolják Jézusnak: nem tudod, hogy a názáreti Jézussal mit tettek, „aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt? Hogyan adták át a főpapok és főemberek halálos ítéletre és hogyan feszítették meg? Pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izráelt.” Most már nincs miben és nincs kiben reménykedni.
2. A reménység után következett a csalódás. De kiben, miben csalódtak ezek a reménykedő emberek? Nyilvánvaló a Szentírásból, hogy a saját téves váradalmaikban. Olyan hamis elképzelésekben, amik nem egyeztek a Szentírásnak a Messiásra vonatkozó ígéreteivel.
Amikor Isten igéje a Messiásról jövendölt, akkor ott arról is szó van, hogy a Messiás szenvedni fog, megalázzák, megölik, de a harmadik napon feltámad, és hatalmas szabadítást szerez isteni erejével. Ennek az ígéretcsoportnak csak a végét tartották szem előtt: a dicsőséges Messiást várták.
És mivel valóban Jézus volt a Messiás, és benne teljesedtek be a Messiásra vonatkozó bibliai ígéretek, ezért mondta Ő előre az övéinek, hogy az Emberfiának Jeruzsálembe kell mennie, ott sokat kell szenvednie, meg kell öletnie, és a harmadik napon fel kell támadnia. Ez így együtt igaz, nemcsak a vége.
Mivel azonban Jézus szenvedését nem tudták beleilleszteni a maguk hamis képébe, ezért nem vették komolyan, hogy Ő a megígért Szabadító.
Ezért magyarázza nekik Jézus, ahogy olvastuk is, és nem éppen hízelgő jelzőkkel illeti őket: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, (görögül Krisztus, héberül Messiás) és így megdicsőülnie?” (25-27. v.). Előbb a szenvedés, aztán a megdicsőülés. Az ígéretek teljesedtek be.
Ezenkívül ezek a reménykedők csak azt remélték, hogy az eljövendő Messiás megszabadítja őket a római elnyomás alól. Jézus azonban a bűnnek a rabságából akarta megszabadítani a népét. Már testté létele előtt az angyal azt mondta Józsefnek, hogy ha megszületik, nevezzétek Jézusnak. Indokolás: mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűnéből. Jézus azt jelenti: Szabadító. Megint mást vártak tőle, s mivel az nem következett be, kétségbe vonták, hogy Ő-e a Szabadító.
Ennek ellenére, ennek a két derék férfinek a szívében volt valami homályos sejtés, hátha mégis. Hátha Jézus kereszthalála után is történik valami csoda. Valami még kiderül. Nyilván ezért maradtak még néhány napig Jeruzsálemben, mert vártak.
Amikor azonban ezen a harmadik napon az asszonyoktól hallották ezt a furcsa információt, hogy kint jártunk a sírjánál, üresen találtuk, de vele nem találkoztunk, akkor minden reménységük szertefoszlik. Mert ha valóban feltámadt volna, akkor nyilván megmutatná magát. Az üres sír nem bizonyítja, hogy Ő feltámadt. Valahova elvihették. Ellopták a holttestét, még holtában sem hagyják nyugodtan.
Emiatt tölti be a szomorúság a szívüket, miközben ott megy velük együtt a feltámadott Krisztus. És ennek az oka is az volt, hogy nem hitték azt, ami róla meg volt írva, és amit Ő maga is többször elmondott az övéinek. Mert nem hiszitek mindazt, amit a próféták megírtak — mondja nekik Jézus. Ebből azután csak kétségbeesés, reménytelenség következhet.
Aki nem veszi komolyan azt, amit Isten megmondott, aki nem vesz komolyan mindent, amit Isten megmondott, csak válogat, csemegézik azokban, az lelkileg vak marad. Nem látja meg a feltámadott Krisztust még akkor sem, ha vele beszél.
Érdemes ezen elgondolkoznunk, hogy milyen sok keserűségtől megmenthetnénk magunkat, ha komolyan vennénk mindazt, amit Isten az igéjében megmondott.
Gondoljunk csak azokra az asszonyokra, akik húsvét hajnalán kimentek Jézus sírjához. Napokkal előbb már tervezték, hogy be kell fejezni a szokásos kegyeletes temetési szertartást, de szombaton nem szabad. Akkor mihelyt megvirrad, a hét első napja, a későbbi vasárnap, akkor megyünk. Drága keneteket vásároltak, szerveznek, terveznek, még útközben is arról tanácskoznak, hogy ki hengeríti el nekik a követ. Tele vannak aggodalommal. S amikor megérkeznek, kiderül: teljesen felesleges volt az egész. A kő már nincs ott, Jézus él, nem kell foglalkozni a holttestével. Pedig az töltötte be őket az előző napokban. Komolytalan, nevetséges, felesleges volt minden költekezés, minden tervezés, szervezés és minden aggodalmaskodás. Csak azt kellett volna komolyan venniük, észben tartani és csendesen várni a beteljesedését, amit Jézus világosan előre megmondott.
Ezért kezdi az angyal a sírboltban a hozzájuk szóló beszédét azzal: emlékezzetek arra, amit megmondott nektek. És amikor emlékeznek, szégyellik magukat. Mivel nem hittük, nem jegyeztük meg, elfelejtettük, és egy csomó felesleges dolgot csináltunk. Nevetségessé tettük magunkat.
Nem így van sokszor velünk is? Aggódunk gyermekeinkért, féltjük magunkat, szorongunk a jövőnk miatt. Találgatunk, tanácskozunk, politizálunk, ötletelünk. Csak éppen azt nem vesszük komolyan, amit Isten világosan megmondott az Ő igéjében. Amit Isten a benne bízóknak ígér erre az életre és a halálon túlra is. Mert azt sem vesszük komolyan.
Ezért van az, hogy még mindig olyan sokan építenek nagy kriptákat. Már életükben szervezik a temetésüket. Aztán nagy összegeket költenek azonnal elhervadó virágokra, csak éppen azt nem veszik komolyan, ami meg van írva: „örök életet készített nekünk az Isten, és ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,11-12). Ezt a végét sem szoktuk komolyan venni, ennek meg csak az elejét hallgatja szívesen az ember.
Jézus azt mondja: miért ilyen rest a szívetek, hogy nem hiszitek mindazt, amit Isten az Ő igéjében megmondott? Ha mindazt ismernénk és komolyan vennénk, egy sor felesleges fáradozás, önemésztés, költség, időtékozlás nem következne be az életünkben, és ezt a sok energiát hasznos célokra tudnánk használni.
Nem nevetséges, vagy tragikomikus ez az egész jelenet itt az emmausi úton? Két felnőtt ember kézzel, lábbal magyarázza Jézusnak, hogy milyen tragédia következett be amiatt, hogy Ő meghalt. Közben Ő ott megy velük és beszél hozzájuk! Egészen úgy viselkednek, mintha nem élne.
És nem ez jellemez olykor minket is? Egészen úgy viselkedünk, úgy félünk, úgy aggodalmaskodunk, úgy tanácstalankodunk, mintha Ő nem élne. Mintha a Biblia tanmese lenne. Nem vesszük komolyan mindazt, amit Isten itt nekünk megírt.
Luther Márton felesége, a kedves és mély hitű Bóra Katalin, az egyik napon gyászruhába öltözött, és egész nap szomorúan végezte a munkáját. Luther megkérdezte: mi történt? — Meghalt az Isten — közölte vele a felesége. Mit beszélsz? — Hát nem halt meg? — kérdezte Bóra Katalin. Az én férjem néhány nap óta teljesen úgy viselkedik, hogy abból csak erre tudtam következtetni.
Vajon a mi viselkedésünkből mire következtethetnek az emberek? Van nekünk feltámadott, élő Urunk? A halálon is diadalmas, a jövőt kezében tartó, minket kimondhatatlanul szerető Urunk? Erre lehet következtetni? Vagy esetleg arra, hogy ezek ugyanolyan anyátlan, apátlan, elhagyatott, kétségbe esett emberek. Csak beszélnek valami Istenről, meg szép vallásos szövegeik vannak, de a magatartásukból arra lehet következtetni, mintha Jézus nem élne.
És ma, amikor szemtanúi vagyunk az utolsó idők növekvő káoszának, amikor betű szerint teljesedik, amit Jézus előre megmondott, hogy a gonoszság megnövekedik, a hazugság és az erőszak eluralkodik, a szeretet meghidegedik, amikor annyiféle bizonytalanság vesz körül bennünket, akkor ott van-e a szívünkben ez a bizonyosság, hogy Jézus győzött, Jézus él? Kezében tartja, Ő tartja kezében a világ eseményeinek az irányítását, és eközben gondja van a mi kicsi életünk eseményeire is, és azokat is Ő irányítja. Ő nem téved, Ő mérhetetlen bölcsességével és irántunk való szeretetével igazgatja a dolgokat.
3. Erre a bizonyosságra akar elsegíteni minket a mi feltámadott Urunk, az Ő feltámadásáról szóló evangéliummal is. Mert erre a bizonyosságra jutott el ez a két szomorú ember is. Ez az ő lelki útjuknak a harmadik állomása, amikor behívták az otthonukba ott Emmausban az ismeretlen útitársat, és Jézus úgy lépett fel a házukban, mint aki Úr, Ő ült az asztalfőre, Ő kezdett osztani nekik vacsorát.
Ezt ők tudomásul vették, és egyszer csak megnyílt a szemük, és teljes bizonyosság lett bennük arról, hogy íme, a feltámadott Krisztus. Otthagyták a vacsorát, és nem feküdtek le tizenkét kilométeres gyaloglás után fáradtan az ágyukba, hanem azt olvassuk: azonnal visszafordultak, és sötétben, fáradtan mennek vissza tizenkét kilométert, hogy elújságolják másoknak is, mert egy óráig sem szabad engedni szenvedni azokat, akik hozzájuk hasonlóan szenvednek, mert azt hiszik, hogy Jézus meghalt és ott maradt a halálban, pedig ők már tudják, hogy halleluja, Jézus győzött, halleluja, Jézus él!
Amikor megérkeznek, és el akarják lelkendezni a tanítványoknak, azok előbb szólalnak meg, és elmondják, hogy az Úr valóban feltámadt.
Ez olyan ritkán használt nyomatékosító szó az eredeti szövegben, aminek nagy hangsúlya van: valóban feltámadt. Erre ők azt mondják: nekünk mondjátok? Kilométereken át Ő magyarázta nekünk a Bibliát, ott ült az asztalunknál. Láttuk, hallottuk. Mi aztán valóban tudjuk, hogy Ő feltámadt. És egymást erősítik a gyülekezet közösségében azok, akik már találkoztak a feltámadott Krisztussal.
Hogy lehet eljutnunk ilyen bizonyosságra? Hogy jutottak el ők erre a bizonyosságra? Úgy, hogy elkeseredve is, csalódottan is Jézusról beszélgettek. Ez volt a téma. Aztán hallgatták a róla szóló igemagyarázatot. Később mondják: már akkor megmozdult a szívünk. Károli olyan szépen fordítja: gerjedezett a szívünk. Kezdett kiengedni fagyos állapotából. Még nem tudtuk, hogy Ő az, de az ige hallgatása már kezdte gyógyítani a beteg lelkünket. Aztán behívták magukhoz. Még mindig nem tudták, ki Ő, de valami titokzatos vágy ébredt a szívükben, hogy ebből az illetőből még kérünk. Ott bent pedig tudomásul vették, hogy Ő mint Úr lépett be hozzájuk, és akkor nyílt meg a szemük.
Ezeken a lépéseket keresztül vezet el minket ma is a mi feltámadott Urunk a bizonyosságra. Akinek téma egyáltalán Jézus — otthon a családban szoktunk beszélni Jézusról? —, ahol hallgatják a róla szóló hiteles információt, a Szentírás adekvát magyarázatát, még nincs hit, még nincs felismerés, de hangzik az ige, és hallgatja a beteg lelkű ember. Aztán egyre nagyobb vágy ébred benne: még kellene ebből nekem, s behívja Jézust az életébe. „Az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz” — mondja Jézus.
Utána tudomásul veszi, hogy Ő Úr, vagyis elkezd engedelmeskedni annak, amit hallott, és akkor nyílik meg a szeme az embernek. Akkor viszont már nem kell magyarázni és érvelni, akkor a Szentlélek olyan bizonyosságot ad a hívőnek, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani. És nemcsak bizonyosságot ad, hanem egyszerre ad feladatot is. Senki nem mondta nekik, hogy menjetek vissza, de ők sem tanakodnak: most induljunk vagy reggel, aludjuk ki magunkat… Itt már a Szentlélek veszi át az irányítást egy ember élete felett, és lesz programja, lesz küldetése, lesz ereje azt végrehajtani. Lesz mondanivalója. Valami olyat tudtak mondani, amit rajtuk kívül csak a tizenegy tanítvány aznap, mert lesz felelősség a szívében mások iránt és szeretet mások iránt. Holott néhány órával előtte még elkámpicsorodott, reménytelen, letargiába zuhant emberek voltak. Közben azonban találkoztak a Feltámadottal.
Legyen téma a Jézus-ügy, beszélgessünk azokkal, akik szívesen beszélnek róla. Legyen fontos nekünk, hogy hallgassuk a róla szóló bizonyságtételt, és nyissuk ki a szívünk ajtaját előtte: Gyere be, Uram, és tégy velem, amit akarsz! És aztán kezdjük el tenni azt, amit már megértettünk. És Ő megnyitja a szemünket. Utána kapunk erőt, küldetést, mondanivalót, szeretetet, felelősséget.
És ettől a rómaiak kimentek? Nem. A politikai helyzet maradt ugyanaz. Az anyagi helyzetük maradt változatlan. Azok, akik között élniük kellett, nem változtak meg, de belül történt valami olyan változás, amit a Szentírás a teremtéshez hasonlít. Ahhoz a teremtéshez, amikor Isten azt mondta, hogy valami, ami addig nem volt, legyen! És lett. Amikor Isten teremtő erővel beleszól egy kétkedő, kereső, magát sajnáló, másokat vádoló ember életébe, ott valami új jön létre. Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régi elmúlt — írja Pál apostol —, új állt elő.
Ezt az egészen újat kínálja nekünk Isten, és Jézus Krisztus az Ő feltámadásával ezt tette lehetővé. Ne érjük be ennél kevesebbel! Aki pedig már kapott ebből valamit, az legyen éhes és szomjas: kérek ebből Uram még, még többet belőled. Növekedjetek — mondja az ige — a mi Urunk megismerésében és a kegyelemben. Növekedjetek az alázatban, az engedelmességben, és növekedni fog bennetek az Ő öröme, békessége és az a reménység, ami már nem téves illúziókra épül, hanem az Ő igaz ígéreteire.
Mielőtt ezért imádságban is hálát adunk, egy énekverssel könyörögjünk. Énekeljük el a 348,5 dicséretet.
Cselekedd Szentlelkeddel,
Végtelen érdemeddel,
Hogy új életet éljünk,
Végre porból felkeljünk
Örök, nagy boldogságra
És halhatatlanságra.

Nagypéntek hajnalban ért véget, az a vallási per, amit Jézus ellen indítottak. A Nagytanács Jeruzsálemben mint statáriális bíróság, halálra ítélte Őt, mivel Isten Fiának vallotta magát. Reggel átkísérték a római helytartóhoz, ott meg azzal vádolták, hogy a zsidók királyának mondja magát. Pilátus látta, hogy Jézus ártatlan, és meg akarta menteni, végül azonban mégis megerősítette az éjszaka hozott halálos ítéletet, és így még aznap, pénteken délelőtt Jézust keresztre feszítették, s vele együtt két gonosztevőt is.
Ma nem a nagypénteki történet valamelyik részletét szeretném kiemelni, hanem az egészet szemünk előtt tartva azt vizsgáljuk meg, mi volt a jelentősége Jézus Krisztus kereszthalálának, és hogy mérhetetlen szenvedése, teljes magárahagyatottsága, iszonyú lelki és fizikai fájdalmai között is, hogyan viselkedett Ő.
Erre a két kérdésre a rövid válasz így hangzik: Jézus kereszthalálának kozmikus jelentősége volt. Az egész világra kiható jelentősége.
A másik kérdésünkkel kapcsolatban érdemes megfigyelni, hogy Jézus ebben a helyzetében is valami különös figyelmességgel, szeretettel vett észre mindenkit, aki körülötte volt, és akin csak lehetett, segített.
I.
Mit jelent, hogy Jézus halálának kozmikus jelentősége volt?
Az Újszövetség több helyen ír erről. Különösen Pál apostol hangsúlyozza. Egy idézetet hadd olvassak. Ez írja az apostol: „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy Jézusban lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testben, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (Kol 1,19-22).
Miért kell megbékéltetni az embert Istennel?
Azért, mert háború van. Az ember fellázadt Isten ellen, szembefordult Teremtőjével, ellensége lett Istennek, és ezt a lázadást Isten igazsága miatt az Ő igazságos ítélete kell, hogy kövesse. Ebbe viszont mindnyájan belepusztulnánk. Ezt az ítéletet vállalta magára Jézus. Ő nem lázadt az Atya ellen soha, de oda állt, ahol a mi ítéletünket végrehajtotta Isten, és Isten — ahogy az Ézsaiás 53. részében olvassuk — Őt büntette meg minden vétkünk miatt. Őt sújtotta az Ő ítélete. Ez a valódi oka Jézus kereszthalálának. A célja pedig, hogy megmentsen minket attól a szörnyű ítélettől, amit provokáltunk Istennel szembeni kihívó magatartásunkkal.
Aki ezt a tényt hiszi, annak azt ígéri Isten az Ő igéjében, hogy igazzá nyilvánítja. Mert Ő az ítéletet nem hajtja végre kétszer. És mivel a mi halálos ítéletünket szenvedte el Jézus a kereszten, beleértve a pokoljárást, a kárhozatot, ezért ezt az ítéletet azon, aki Őbenne hisz, már nem hajtja végre. Aki mindezt nem hiszi, annak magának kell elszenvednie megérdemelt ítéletét. Ez a Biblia summás tanítása, és ez a mi hitünknek a biztos fundamentuma.
Jézus tehát az egész emberiség bűnének a büntetését szenvedte el, ezért nincs fogalmunk sem arról, hogy mit jelentett az Ő golgotai kínhalála és az előtte való szenvedés, és amikor valaki azt mondja: az Úr Jézus sem szenvedett annyit, mint én, akkor nem tudja, milyen súlyos istenkáromlást és mekkora valótlanságot mond.
Nem tudjuk elgondolni, mit jelent az: az egész embervilág minden bűnének Isten igazsága szerint megérdemelt büntetését elszenvedni. Ez történt a kereszten. És a maga „adagját”, bűnbocsánat adagját az kapja meg, aki ezt hittel komolyan veszi, és éppen ezért jelentkezik a neki szükséges bocsánatért. Aki úgy véli, hogy nincsenek bűnei, vagy nem szorul rá erre, vagy ez az egész mesebeszéd, annak viszont magának kell elszenvednie azt, amire rászolgált.
Mivel Jézus az egész emberiség bűnének a büntetését szenvedte el nagypénteken a kereszten, mivel Isten igazságának tett eleget, mivel megengesztelte Isten méltó haragját, megbékéltette Istent velünk és minket Ővele. Pál apostol boldogan írja több levelében: emberek, vegyétek már komolyan, hogy vége a háborúnak. Nem haragszik Isten. Megbékéltette Krisztus az Ő vére által — ahogy itt olvastuk. Az Ő testével, halálával, engesztelő áldozatával megbékéltette, új világhelyzet állt elő.
A legfrappánsabban a második Korinthusi levél 5. részében írja ezt Pál apostol: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és reánk bízta a békéltetés igéjét. Tehát Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” (2Kor 5,17-21).
Mivel Jézus kereszthalálával minden benne hívő előtt megnyitotta az Istenhez visszavezető utat, és mivel az Ő halálának az ereje az egész történelemre kihat, és az teljes értékű, végérvényes elégtétel volt, sőt éppen a Kolosséi levélben olvassuk, hogy Jézus kereszthalála totális győzelmet jelentett a démonvilág felett is, ezért mondjuk, hogy az Ő kereszthalálának kozmikus jelentősége van. Ezt mintegy szemléltette Isten azokkal a különös jelenségekkel, amelyek nagypénteken Jézus haldoklásával és halálával egy időben történtek.
Ezeket olvastuk itt a Máté evangéliumában. Olvastuk, hogy déli tizenkettőtől délután háromig teljes napfogyatkozás következett be. Utána földrengés támadt ott, ahol ritkán szokott lenni. A földrengés miatt a Jeruzsálemet körülvevő dombok megrepedeztek, és mivel ezekbe a puha kőből való domboldalakba vájtak sírkamrákat, megnyíltak a sírok. Néhány megnyílt sírból csodák csodájára néhányan feltámadtak. De ami a leginkább megdöbbentette a vallásos embereket, hogy a templomban a szentek szentjét lezáró hatalmas vastag függöny tetejétől az aljáig meghasadt.
Mindezek a jelenségek fontos üzenetet hordoztak. Ez a részleges feltámadás arra utalt, hogy Jézus már a halálával legyőzte a halált és megnyitotta a halottak birodalmát. Olyan szép, ahogy a Jelenések könyvének az elején Ő mondja: „nálam vannak a halál és a pokol kulcsai.”
Ennek a függönynek a meghasadása pedig arra utalt, hogy megnyílt az út a bűnös ember előtt a szent Istenhez. Ahova addig benézni sem volt szabad, ahova csak évente egyszer a főpap mehetett be, kezében az engesztelő vérrel, esedezve Isten bocsánatáért, oda most már mindenki mehet közvetlenül, Jézusra való tekintettel. És Őreá való tekintettel az igazságos Isten irgalommal várja azokat, akik hiszik, hogy Jézus áldozata, érvényes rájuk nézve is.
Nem véletlenül történtek tehát ezek az események. Azt hirdették: nem kell többé állatáldozatokkal próbálkozni, hogy megengeszteljük Istent, mert Jézus egyszeri és tökéletes áldozata egyszer és mindenkorra engesztelést szerzett. Isten jeladásai voltak ezek a különös jelek arról, hogy Jézus kereszthalála az egész mindenségre kihat.
Ugyanakkor neki fontos az egyes ember, és az Ő halálának a kozmikus jelentőségét kinek-kinek személyesen lehet és kell a hitével elfogadni, magáévá tenni.
II.
És hogy milyen fontos volt Jézusnak mindig a kis ember, még szenvedése közepette is, ennek az evangéliuma nagy bátorságot és sok reménységet adhat nekünk is. Csak néhány részletére hadd utaljak a szenvedéstörténetnek.
Amikor a Gecsemáné kertben letartóztatták Jézust, Péter a reá jellemző módon a kardjához kapott és csak úgy találomra odacsapott a Jézus elfogására érkezett tömegbe. Valaki felordított, és utólag derült ki, hogy egy Málkus nevű szolgának levágta a fülét. Jézus azonnal rendre utasítja Pétert, és még itt is van ereje arra, hogy tanítsa a tanulatlan tanítványt és azt mondja: tedd el a kardodat! (Jn 18,10). Nem kell itt handabandázni. Nem tudod, hogy ki akarom inni azt a poharat, amit az Atya adott nekem?
Vagyis Jézus azt mondja: itt sokkal több történik, mint ami látszik. Mit akarsz te egyébként is egyedül egy katonai csapattal szemben? Itt nem az a helyzet, hogy ezek miatt nekem most szenvednem kell. Itt egy örök isteni terv valósul meg feltartóztathatatlanul, lépésről-lépésre. Ezt sem te, sem más nem tudja megakadályozni, de nem is kell, mert az Atya adja nekem a szenvedések poharát, és én engedelmesen az utolsó cseppig kiiszom azt. Az Atyát láttatja Jézus ezzel az engedetlen tanítvánnyal. Közben meggyógyítja a sebesültet, akit baleset ért. Fontos neki ez a szolga is.
Nem sokkal ezután Kajafás kihallgatási termében vallatják Jézust, és ott már felpofozzák, leköpik. Közben Péter kinn az udvaron esküvel letagadja, hogy ismeri Jézust. Amikor a Mestert átvezetik az udvaron, tekintetével megkeresi ezt a gyalázatos tanítványt, és azt olvassuk: rátekintett az Úr Péterre. Péter utána keserves sírásra fakadt.
Nem tudjuk, mi volt abban a tekintetben, és nem kell az ilyesmit találgatni. De az bizonyos, hogy Jézus szívében nem az volt, hogy ezek után rád nézni sem tudok, vagy pillantásra sem méltatlak. Ellenkezőleg: ebben a nyomorult, elesett állapotában is megkeresi ezt az engedetlen tanítványt, aki utána tud sírni a bűnén. És aki tud sírni a bűnén bűnbánattal, az elindult a bocsánat felé vezető úton. (Lk 22,61).
Jézus már a kereszten van, és haldoklik. Egyszer csak halkan megszólal, és azt mondja az egyetlen tanítványnak, aki egészen a keresztig hű maradt, és ott állt János a kereszt alatt: „Fiú, ez a te anyád!” és azt mondja Máriának: „Asszony, ez a te fiad!” Ezek jogi szakkifejezések voltak, amiket a végrendeletekben szoktak használni. Ez azt jelentette, hogy mivel az özvegy anyáról a legidősebb fiúnak kellett gondoskodnia, a legidősebb fiút pedig most kivégezték, ezért utolsó erejével is rendelkezik, hogy legyen gondviselője az édesanyjának. (Jn 19,26). Miközben az egész emberiség bűnterhe reá nehezedik, neki fontos egy síró özvegy, aki az anyja.
Még egyet hadd említsek.
Szintén a kereszten, talán csak percei voltak hátra Jézusnak, amikor alig hallhatóan megszólal a vele együtt megfeszített egyik gonosztevő: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Ez az ember komolyan vette, amit Jézusról hallott, hogy Ő az, akinek mondja magát. Éppen ezért neki nem fejeződik be az élete ezzel a szörnyű kínhalállal, és segítséget kér tőle. És mi Jézus válasza? „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a Paradicsomban.” (Lk 23,42-43). Még az utolsó pillanatokban, utolsó erejével is kegyelmet oszt, és az üdvösségbe utal be valakit, akit csak Ő utalhatott be isteni teljhatalommal.
Jézus halálának tehát az egész világmindenségre, az egész embervilágra kiható áldott hatása van, de külön-külön személyesen élhetünk ennek az áldásaival. Ugyanakkor bizonyosak lehetünk abban, hogy akármilyen állapotban vagyunk, Ő szemmel tart, számon tart, és számíthatunk a segítségére.
Mi következik mindebből? Néhány egyszerű gyakorlati örömhírre szeretnék utalni.
1. Ha Jézus kereszthalála minden benne hívő előtt kinyitotta az Istenhez vezető utat, akkor számunkra létkérdés, hogy tudjuk: ezen az úton vagyunk-e most. Mert Jézus azt mondta, hogy ez az egyetlen út, ami az életre vezet. Az összes többi a pusztulásba visz. A kárpit meghasadt, a szentek szentje nyitva van, lépj be!
Minden nagypénteken el kellene olvasnunk a Zsidókhoz írt levél 10. fejezetét. Ott Jézus Krisztus kereszthalálának a következményeit sorolja fel a Szentírás. Három mondatot hadd idézzek belőle: „Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.” (10. v.). „Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” (14. v.). „Mivel pedig, testvéreim, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet Ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az Ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett, Jézus; járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől. (19-22. v.)
Együtt szerepel ezekben a mondatokban Jézus halálának az egész világra kiható jelentősége és áldása, és a hívő egyénre kiárasztott áldás.
2. A másik, amin érdemes elgondolkoznunk: Ha ilyen fontosak voltak Jézusnak szenvedései közepette is kis emberek, és mindenkinek a baján segített, akit látott, s aki hozzá fordult, akkor ne kételkedjünk abban, hogy Ő ismer minket is, számon tart, szemmel tart, és bizalommal fordulhatunk hozzá akármilyen segítségért.
Ha egy balesetet szenvedett szolga, egy gyalázatos tagadó tanítvány, egy síró özvegy ilyen fontos volt neki, és egy egész életét elrontott gonosztevőt még az utolsó pillanatokban üdvösséggel ajándékozott meg, mert az kérte tőle, akkor merjünk mi is sokkal nagyobb bizalommal és bátorsággal kérni.
3. Jellemző-e ránk ez a jézusi lelkület, ami nem önmagával foglalkozik, hanem még szenvedései közepette is másokkal?
Jellemző-e ránk, hogy nyitva van a szemünk és a szívünk mások nyomorúságát észlelni, és mozdul a kezünk, és tesszük, amit tehetünk: adunk? Tudjuk-e, hogy ilyenkor mindig csak továbbadunk valamit abból, amit mi is úgy kaptunk Istentől?
A nagypénteki evangélium az, hogy az Istenhez vezető út újra nyitva van. Induljunk el, vagy lépegessünk sokkal bátrabban ezen. A nagypénteki evangélium az, hogy Jézusnak minden kis nyomorult, magunkfajta ember fontos. Sokkal nagyobb bizalommal bízzuk rá magunkat!
Ezek után az következik: készek vagyunk-e, vágyakozunk-e, szeretnénk-e ilyen lelkülettel élni egy lelketlen világban, Jézus szeretetével. Egy mohó, kapzsi világban berendezkedni arra, hogy bármit szívesen továbbadok abból, amit én is úgy kaptam.

Több évtizedes hagyomány már ez, és talán felesleges is mondanom, hogy nagycsütörtök este úgy szoktunk együtt lenni, hogy valamelyik evangéliumból elolvassuk az Úr Jézus szenvedésének a történetét. Közben elhangzik néhány ének is, és a végén egy rövid igemagyarázat.
Ma a János evangéliumából szeretném olvasni Jézus szenvedésének a történetét. Nem mondom be közben az énekeket. Két éneket énekelünk majd, amikor az orgona az előjátékot játssza, akkor lesz időnk kikeresni. Néhányszor a kórus is megszólal majd, mindig úgy, hogy ami éppen elhangzott az igéből, arra mintegy válasz a mi énekünk, vagy az, amit a kórus énekel.
Hallgassuk tehát a szenvedéstörténetet a János evangéliuma 18. és 19. fejezetéből.

Jn 18. Jézus elfogatása
Jézus kihallgatása Annás és Kajafás előtt

Szólsz hozzám, Istenem s én választ adni készen
Már-már megindulok, hogy rád bízzam magam.
De, Látod, köt s lehúz még régi csüggedésem,
Áldd meg ma lelkemet több hittel, ó Uram.

Sok szép ígéretem ó hányszor megtagadtam,
A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem.
A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam,
És törvényed szerint nem éltem semmiben.
(445,1-2 dicséret)

Jn 18. Jézus kihallgatása Pilátus előtt

Énekkar: Jézusom, ki árva lelkem
Megváltottad véreddel,
Kárhozattól óvtál engem,
Bűnös szívem ó vedd el!
Add, hogy néked megháláljam,
Hogy nem hagytál a halálban,
S megmutattad: bármit adj,
Én oltalmam csak te vagy.

Jn 19. Pilátus kiszolgáltatja Jézust

Ó Krisztus, láttam szenvedésed,
S borzongásom véget nem ért,
Jaj, hogy halálkín lett a részed
Érettem, árva bűnösért.
(…)
Jóságod mély és mély a hála,
Amellyel hozzád fordulunk;
Bűnünkért mentél kínhalálba,
Egyetlen Megváltó Urunk.
(343. dicséret).

Jn 19. Jézus megfeszítése
Jézus halála

Énekkar: Jézus… (kérek szöveget)

Jn 19. Jézus temetése

Énekkar: (kérek szöveget)

Pilátusról a János evangéliumában olvassuk a legrészletesebb tudósítást. Látszik, hogy János mindenütt ott volt, és a szem- és fültanú hitelességével mondja el. Ezért emlékszik még arra is, hogy délfelé járt az idő.
Kiderül, hogy kezdettől fogva rokonszenves volt Jézus Pilátusnak. Neki sok lázadóval volt dolga, azonnal látta, hogy Jézus nem lázadó, s megérezte, hogy valami hamisság lehet amögött, hogy halálra akarják ítéltetni vele, és hogy ennyire sürgős a dolog. A végén mégis elhangzik ez a szomorú megállapítás: „kiszolgáltatta Őt nekik, hogy megfeszítsék.”
Nemcsak az játszott közre Pilátus magatartásában, hogy Jézus láthatóan rokonszenves volt neki, hanem az is, hogy a nép vezetői viszont kifejezetten ellenszenvesek voltak neki. Haragudott a nép vezetőire, és néha úgy alig észrevehetően igyekezett borsót törni az orruk alá. Ha ők ennyire halálra akarják ítéltetni ezt a valakit, akkor ő csak azért sem engedi azt meg.
Amikor azonban Jézussal beszélt, egyre inkább Jézus személye miatt fogta pártját a Megváltónak, és így olvastuk: „igyekezett Őt szabadon bocsátani.”
Rendkívül mozgalmas ez a jelenet. Most teljes részletességgel ne tanulmányozzuk, mindenesetre nem gyakran történhetett az meg az ország leghatalmasabb emberével — mert a tényleges hatalom a rómaiaknál volt akkor —, hogy kiszalad, beszalad, megint ki, megint be — négyszer fordult itt elő, e szerint a fejezet szerint. Először kimegy hozzájuk és megkérdezi: mi a vád ez ellen az összekötözött és összevert ember ellen? Semmi értelmes vádat nem mondanak.
Akkor bemegy és kihallgatja Jézust. Itt hangzik el ez, a Pilátus számára talán talányos mondat: „az én országom nem e világból való.” Őt ez egyelőre nem nagyon érdekli. Az érdekli, hogy király vagy nem király ez a Jézus. Kinek tartja magát? Annak tartja magát, de az Ő országa nem e világból való. Érdekes. Mindesetre semmi bűnt nem talál benne.
Kimegy megint, és közli a tömeggel: semmi bűnt nem találok benne. Ők azonban változatlanul kiabálják és követelik: feszítse meg! Akkor megint bemegy, Jézust is behívatja. Itt hangzik el Jézus szájából a másik talányos kijelentés: „Azért jöttem, hogy az igazságról tegyek bizonyságot.” „Mi az igazság?” — kérdezi Pilátus, de választ már nem vár, hanem megint kimegy. Ott kinn megint az üvöltés fogadja: „Feszítsd meg, feszítsd meg!” Kéredzi: mi rosszat cselekedett? A válasz: „Feszítsd meg, feszítsd meg!”
Látja, hogy nem lehet velük értelmesen beszélni és arra gondol: szívük talán nekik is van. Ha Jézust összevereti, megkorbácsoltatja, talán beérik annyival, talán megesik a szíve némelyiknek rajta. S ekkor kerül sor arra, ami szörnyűség volt akkor: megkorbácsoltatta. Az a római korbács szinte megnyúzta az embert, nemcsak a bőrét, a húsát is leszedte. Sokan belehaltak abba. Jézus nem halt bele.
Ezután kiviszik és hangzik el a szállóigévé vált két szó: ecce homo „Íme az ember”. Meghatottságnak, megrendülésnek híre sincs, továbbra is követelik Jézus halálát. Pilátus bekeményít (ma így mondanánk), és ott következik ez a mondat: „továbbra is igyekezett Őt szabadon bocsátani.”
Itt jut eszébe az újabb ötlet, amit János nem ír le, a másik három evangéliumból tudjuk, hogy nagy nemzeti és vallási ünnep következik, a páska. Ilyenkor a megszállók, hogy kedveskedjenek néha a megszállottaknak, egy politikai fogolynak amnesztiát adtak. Arra gondol, hogy Jézus fogoly, ők hozták ide. Nem akarják-e, hogy Jézus legyen az a fogoly, akit szabadon bocsát az ünnep előestéjén? Nem akarják, hanem ott kezdik el kiabálni Barabbás nevét, aki lázadó volt és rablógyilkos. Barabbás kell, Jézus nem kell. Itt is kudarcba fulladt Pilátusnak az akciója.
Akkor történik az, amit Máté ír le, hogy a felesége üzen neki: ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert rosszat álmodtam felőle. Egyébként is kiderül már, hogy Pilátus tehetetlen, és nem tud mit tenni. De még egy bátortalan akcióba kezd. Arra hivatkozik, hogy Ő a ti királyotok. Melyik nép akarja a királyát halálra ítélni, ha az nem ártott neki? És ekkora tartogatták a nép vezetői a nagy érvet, a nagy adut: „Nem királyunk van, hanem császárunk!”
Ez egyébként egy utálatos hazaáruló kijelentés volt. Ha valaki ilyet mondott volna azoknak a füle hallatára, akik ezt mondták ott Pilátusnak, azt elintézték volna. Sőt, itt mondják Jézusra: „Ha pedig te ezt szabadon engeded, nem vagy a császár barátja!”
A császár barátja hivatalos kifejezés volt. Jogi minősítés. Azok a főtisztviselők voltak a császár barátainak tekinthetők, akik abszolút lojálisak voltak. Akik a birodalom szélein is teljesen megbízhatóan császártisztelők, és neki engedelmesek voltak. Ettől megijedt Pilátus, itt törik meg. Mert más sem hiányzik neki, csak menjen a feljelentés Rómába, hogy távol, Szíria provincia prokurátora nem a császár barátja. Akkor Pilátusnak vége van. Legjobb esetben száműzik. Ezt már nem vállalta.
Akkor beül a bírói székbe. A másik evangélium leírja, hogy látványosan megmossa a kezét: én ártatlan vagyok, nem én ítélem halálra, ti feleltek érte. Ők kiabálják: az ő vére rajtunk és gyermekeinken, és így zárul, ezzel a sötét mondattal a leírás: „kiszolgáltatta Őt nekik ekkor, hogy megfeszítsék.”
Hogyan lehetséges ez? Valakinek ennyire rokonszenves Jézus, főtisztviselő létére akciózik az érdekében. Négy nagy offenzívát indít, hogy Jézus életét megmentse. Röviden elítélhette volna. Legyünk túl rajta. Neki olyan mindegy volt, hogy eggyel több vagy kevesebb a megszállott országban. De nem, Jézust meg akarja menteni. Majdhogy nem kompromittálja magát Jézusért, és a végén mégis kiszolgáltatja, hogy megfeszítsék. Mi lehet ennek az oka?
Nagyon tanulságos és világos ez ebből a történetből. Pilátusnak végül is semmi köze nem lett Jézushoz. Ez a találkozás úgy zajlott le, a beszélgetéseik, amelyben nagyon komoly súlyos igazságok hangzottak el, úgy értek véget, hogy ő érintetlen maradt.
Olyan jellemző rá ez is. Feltesz egy fontos kérdést, ami Jézus beszédére lenne válasz, hogy mi az igazság, de a válasz már nem érdekli, hogy Jézus erre mit felel. Ő azonnal kimegy és intézkedik. Érintetlen maradt, semmi köze nem lett Jézushoz. Legfőképpen semmit nem volt hajlandó vállalni Jézusért. Amíg elbeszélgettek, addig jó… Most értsük jól, az Úr Jézus nem emberben, maga Isten volt itt, de két intelligens, értelmes ember eszmecserét tart… Ilyennel talán még nem is találkozott. Végre valaki, akivel lehet komoly dolgokról érdemben beszélni. De megmarad hűvös távolállónak, semmi köze nem lesz Jézushoz, és nem vállal érte áldozatot, mert az nagy kockázattal járt volna, ha ő azt mondja: akkor is szabadon bocsátom, ha ti feljelentetek engem. Ez már nagy áldozat lett volna.
És hogy ért véget Pilátus élete? Feljegyezték. Nem sokkal ezután száműzte a császár. Sok gazemberséget követett el és tényleg feljelentették Rómában, s annak a büntetése száműzetés volt, és vagyonelkobzás. Valahol Galliában halt meg koldusként.
Nagypéntek előtt sokszor eszembe jut, hogy mennyivel más lett volna, ha a Jézus miatti feljelentésért száműzik. Ha úgy tölti a száműzetést, hogy én megmentettem azt, aki nekem rokonszenves volt, és ráadásul, mint jogász, meg voltam győződve, hogy ártatlan. De nem kell ilyet találgatnunk, mert erre nem is kerülhetett sor. Az Úr Jézusnak ki kellett innia a keserű poharat, és ezért kaphattunk mi Istentől bocsánatot és örök életet.
Pilátus példája azonban legyen figyelmeztetés mindannyiunk számára. Úgy is el lehet tölteni bizonyos időt Jézus közelében, vele beszélgetve, az Ő igéjével foglalkozva, hogy érintetlen marad az ember, ha nem alakul ki sorsközösség a Megváltó és a bűnös ember között.
Akinek sorsközössége lesz Jézussal, az összeköltözött vele. Annak az életében bekövetkezett a Jelenések 3,20, amit így mond az Úr: „Az ajtó előtt állok és zörgetek, aki meghallja és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázom és ő énvelem.” Jézus együtt akar élni velünk.
Sose felejtsük el, hogy Jézusban hinni azt jelenti: sorsközösséget vállaltam vele. Nem azt, hogy sok mindent tudok róla. Nem azt, hogy nekem Ő rokonszenves. Még másoknak is ellelkendezem. Gyakran lehet azt hallani, hogy milyen csodálatos gondolatok vannak a Hegyi beszédben. Ez kedves, ha valaki már megismeri a Hegyi beszédet, fennköltnek találja, itt-ott egyet is ért vele, de attól ő még ottmarad a kárhozatban, ha nem költözik össze Jézussal az előbb idézett ige értelmében. Aki viszont sorsközösséget vállal vele itt, vállalva Őt azok előtt, akik esetleg gúnyolják, vagy más hátratételt szenved miatta, az sorsközösséget kap vele a mennyei dicsőségben is.
Ő mondta: „Aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székemben velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székében.”
Gondolkozzunk még ma azon, hogy nem fenyeget-e minket is az a veszély, vagy nem lettünk-e áldozatai ennek, hogy szívesen foglalkozunk az Úr Jézus gondolataival, valamilyen kapcsolatunk van is vele, — ehhez hasonló, mint Pilátusnak. Mit vállaltunk eddig érte, és mire lennénk készek, hogy vállaljuk érte, és együtt élünk-e vele úgy, hogy vele ébredünk, vele járjuk végig a napjainkat, vele hajtjuk nyugovóra a fejünket, vele hordozzuk a terheinket, Őt dicsőítjük az örömök idején. Egyáltalán mindig együtt vagyunk vele. Ő ezt a közösséget kínálja ajándékképen.
Még annyit hadd mondjak, ami időszerű, hogy kinek van köze Jézushoz. Ezt Jézus éppen nagycsütörtök este, az utolsó vacsora után mondta meg a tanítványoknak. Amikor Péter tiltakozott, hogy az én lábamat nem mosod meg soha, azt mondja Jézus: jó, de akkor semmi közöd nincs hozzám. Annak van köze Jézushoz, akit Ő megmoshatott. Aki a bűnbocsánatot komolyan, hittel elfogadta, átélte, az kapcsolódik igazán Őhozzá. Pilátust mosta meg, ő nem is igényelte ezt.

A korinthusi levelet olvassuk most sokan kalauzunk szerint. Az egész levélre, sőt az egész Szentírásra jellemző ez a párhuzam, amit Pál apostol itt sokszor egymásután, többféleképpen megfogalmaz. Ez az ellentétpár, amiről ma este szeretnék szólni, amit így jelez: emberi és isteni. Emberi bölcsesség és Isten bölcsessége. Emberi szavak és érvelés, és a Lélek meggyőző ereje. Amire az ember lelke képes, és amire Isten Lelke képesíti azokat, akikben már megvan Isten Szentlelke.
Néhányat ezek közül említsünk újra. Mindjárt az elején azt mondja: „… nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével beszél, hanem mint aki Isten bizonyságtételével szolgál.”
Korinthus és egyáltalán az akkori görög világ a szónokok és a filozófusok, bölcselkedők világa volt. A rétor, a szónok, annak volt nagy tekintélye, meg aki bölcselkedni tudott vagy ténylegesen bölcs dolgokat mondott, a filozófus.
Pál is tudott ékesen szólni és őt is megtanították a filozófiára. Azt mondja azonban, hogy én nem az ékesszólás és a bölcselkedés eszközeit használom, hanem egyszerűen egy ügyű ember leszek, egy ügyem van, az, hogy kicsoda Jézus Krisztus, aki megfeszíttetett. Én ezt akarom nektek elmondani. Lehetőleg minél egyszerűbben és minél világosabban.
A későbbiekben azt olvassuk: „Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével;” — Tehát ő nem érveket akar felsorakoztatni amellett, hogy amit Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentőségéről mond, az igaz, hanem ő csak egyszerűen elmondja, mi történt nagypénteken, a Golgotán. Ki az a Jézus, aki itt volt, meghalt, feltámadott, felment a mennybe, s miközben ő ezt egyszerűen el akarja mondani, bízik abban, hogy Isten Szentlelke győz meg a hallgatók közül sokakat arról, hogy ez igaz.
A Lélek bizonyító erejét reméli az apostol. Nem ő veri az asztalt és sorolja az érveket, pedig őt megtanították érvelni, és adott esetben tudott is meggyőző érveket mondani. A Cselekedetek könyvében olvasunk egy-két példát erre. Azt mondja: nem ő akar meggyőzni senkit. Ő bizonyságot tesz Jézusról. Elmondja, kinek ismerte meg, mit végzett el az ő életében. Közben bizonyos abban, hogy rajta kívül, miközben ő erről beszél, maga Isten Lelke munkálkodik a hallgatókban, és a Lélek fog meggyőzni sokakat. És ez az igazi, amikor Isten Lelke támaszt világosságot egy ember életében.
Így folytatja a továbbiakban is: „a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.” Nem magának akar tanítványokat gyűjteni. Ne arra hivatkozzanak később az ő hallgatói, hogy elhittem az okos Pálnak, és ezért vagyok most hívő. Annak nem sok ereje lesz. De ha miközben hallgatják Pál bizonyságtételét, a Szentlélek meggyőzi őket, az arra épülő hit tartós lesz. Az ki fog bírni sok mindent.
Wilhelm Busch írja le abban a könyvében, amit sokan olvastak a testvérek közül: a Jézus a mi sorsunkban, hogy egyszer esseni lelkész korában találkozott egy részeg bányásszal, aki a nyakába borult, átölelte és azt mondta: Busch lelkész, én a maga szavaira tértem meg. Ő meg azt mondta neki: látom, hogy az én szavaimra tért meg, azért van most is ilyen állapotban.
Pál nem azt akarja, hogy az ő szavaira térjenek meg, hanem miközben ő egyszerű szavakkal Jézusra mutat, bizonyos abban, hogy még valaki dolgozik ott, nemcsak ő beszél, a Szentlélek dolgozik, és a Lélek fog meggyőzni némelyeket. És akinek így születik meg a hite, vagy eközben erősödik meg a hite, az lesz teherbíró, tartós hit. Az tényleges változást fog az életében okozni.
És a folytatásból is még egy-két példát hadd említsek.
Azt mondja: mi is szólunk bölcsességet, de „nem e világnak, sem e világ mulandó fejedelmeinek a bölcsességét, hanem az Isten titkos bölcsességét szóljuk.” (Majd még erről beszélünk, hogy mi az: titkos). Megvan ennek a világnak is a maga bölcsessége, de van Istennek bölcsessége, és ez más. Nem több, minőségileg más az, amire Isten az Ő bölcsességével tanítja a benne hívőket.
A világ bölcsességét sokan próbálják átadni, összefoglalni, leírni, részletezni, alkalmazni, és sok hasznos dolog van abban is, de üdvösségre minket az Isten bölcsessége segít el.
A későbbiekben rátér még arra, hogy akinek Isten az Ő Szentlelkét adta, az ismerheti meg azt a világot, amiből enélkül ki van zárva mindenki. „Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” Az Istenből való Lélek nem a miénk, amikor megszületünk. Mindenki e nélkül jön a világra. Aztán próbál tanulni, tapasztalatokat gyűjteni, a világ bölcsességét elsajátítani. Ez nem mindenestől rossz, és önmagában nem rossz, sok rosszra is lehet használni, de a valóságnak csak egy töredékét ismeri meg az, akiben a világ lelke van. A teljes valóságot az ismeri meg, aki az Istenből való lelket is kapta. Mert — folytatja itt az apostol — „Ezeket hirdetjük is, de nem emberi bölcsességből tanult szavakkal, hanem a Lélektől jött tanítással.”
Megint azt mondja el lényegében, amit már előtte, és itt van két tanulságos kifejezés az igében, és ennél egy kicsit időzzünk el. „A nem lelki ember nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes azokat. A lelki ember azonban megismerheti, mert ő mindent megítél.”
A nem lelki ember és a lelki ember. Itt két különböző szó van a Biblia eredeti szövegében. Mind a kettőt ismerjük, szoktuk használni. A pszichikus ember nem értheti meg az Isten gondolatait, és egyenesen bolondságnak tűnik neki sokszor, amit Isten mond. Nincs „vevőkészüléke”. Van mennyei adás, de ő ki van zárva ebből, mert képtelen fogni az adást. Nem érti az Isten gondolatait. A lelki ember, a pneumatikus ember kapott Istentől „vevőkészüléket” és az érti, hogy mit mond Isten.
Az életnek sok területén tapasztalhatjuk ezt, és egy kicsit ezt jó lenne most részleteznünk azért, hogy megteljék a szívünk hálával, hogy Isten pszichikus emberekből pneumatikus emberekké teremt minket újjá. Úgy, ahogy megszületünk, képtelenek vagyunk megérteni Isten gondolatait, következésképpen képtelenek vagyunk egyetérteni vele és cselekedni is azt. A valóság egy részét megismerni sem tudjuk, mert nincs meg az az érzékszervünk, amivel a láthatatlan világot megismerheti valaki.
Amikor valaki kapja Isten Szentlelkét, görögül: pneumáját, akkor egyszerre egy új világ nyílik ki előtte. Attól kezdve mond ilyeneket, és igaz is, amit mond: olvastam a Bibliát és Isten azt mondta nekem, hogy… Hogyhogy Isten azt mondta neked? Olvastál egy szöveget és az jutott eszedbe. Igen ám, csak a lelki ember tudja, hogy nem véletlenül jutott az eszembe. Mivel úgy fogadtam, mint Isten útmutatását, tanácsát, feddését, biztatását és engedelmeskedtem neki, Isten bizonyítja is, hogy az valóban az Ő szava volt.
Azt írja Pál: nem a magamét akarom mondani nektek, hanem az Isten bizonyságtétele fog megszólalni. Vagyis miközben beszélek, Isten mond nektek valamit. A lelki munka végső alanya mindig Isten. Neki kellenek eszközök. Eszközök nélkül is elvégez sok mindent, de nagy kiváltság, ha valaki az Ő eszköze lehet, csak az eszköz legyen tisztában azzal, hogy most nem magamat produkálom, és nem én akarok eredményeket elérni, például érveléssel, hanem a megbízómnak az alázatos eszköze vagyok. Közben Ő majd eléri azt a célt, amit most Ő akar elérni. Egyedül neki van hatalma embereket újjáteremteni. Teremteni csak az Isten tud. Egyetlen igehirdető vagy próféta sem tudott teremteni.
A próféták elmondták, amiket rájuk bízott Isten. Egyszerű hívő emberek is elmondjuk adott esetben másoknak, amit Istenről tudunk, és aközben az az Isten bizonyságtételévé válhat, és úgy érkezik meg valakihez, hogy tíz év múlva úgy emlékezik rá: amikor engem az Úr Jézus először megszólított… Na de nem az Úr Jézus, hanem Pali bácsi beszélt neked akkor ott Isten igéjéről. Rendben van, de az úgy érkezett meg hozzám, mint az Úr Jézus teremtő szava. Ettől változott meg az életem. Ezt a bizonyságételt sokan, sokféleképpen el tudják mondani.
Pál apostol erről szól itt, hogy ne mondjunk le erről a többről. Isten ezt a benne hívőknek adja. Akiben az Isten Lelke van, az nem e világ lelkét vette. Az ilyen ember nem csak a láthatókon tájékozódik, hanem a láthatatlanokat is komolyan veszi. Így olvastuk ezt a mondatot: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, Isten azokat jelenti ki azoknak, akik már kapták az Ő Lelkét. Így tudnak sokkal többet mondani másoknak, mint aki csak a világ lelkét, a világ bölcsességét ismeri.
Arról már sokszor volt szó, hogy a Biblia tanítása szerint a világmindenségnek két nagy része van: a láthatatlanok és a láthatók. A Zsidókhoz írt levélben van, hogy a láthatatlanokból álltak elő a láthatók. Láthatókon azt érti a Biblia, amit mi az öt érzékszervünkkel meg az értelmünkkel meg tudunk ismerni, be tudunk fogadni, be tudunk járni. De ennél több a valóság, mert Isten teremtette a láthatatlanokat és a láthatókat. A világ láthatatlan részébe, amiket szem nem láthat, fül nem hallhat, és az ember el sem tudja képzelni, az Isten azokat engedi be, akik kapták már a hit ajándékát. A Jézus Krisztusban való hit az a „vevőkészülék”, amivel egyszerre realitás, valóság lesz a láthatatlan világ is. Addig az ember tán csodálja, ámde nem szereti, nem ismeri, legyint rá, vagy egyszerűen bolondságnak tartja. Például sok mindent, amit a Bibliában nekünk Isten mond.
Nekünk nem szabad felháborodnunk azon, ha emberek legyintenek, a mi hitvallástételünkre. Nem érti, nem is értheti, mert nincs „vevőkészüléke”. Ne felejtsük el, hogy milyenek voltunk mi hitetlen korunkban. Nekünk is magyarázhattak akármit, jó esetben megbocsátó mosollyal tudomásul vettük, vagy még jobb esetben elgondolkoztunk rajta, de ott egy nagy fordulatnak kellett bekövetkeznie, amikor a mag miénk lett, azt magunkévá tettük, és teljes meggyőződéssel tudunk másoknak is beszélni olyan dolgokról, amiket szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg sem gondolt. Amikor tudunk vigasztalni gyászolókat azzal, hogy Jézus Krisztus megígérte, hogy ha hitt Őbenne az, akit most siratsz, akkor nem őt siratod, hanem magadat. Ő már elfoglalta azóta az atyai házban azt a helyet, ami neki el volt készítve. Istent nem ismerve, és hit nélkül ez ostoba beszéd. Vagy azt mondják: milyen ügyesen próbál vigasztalgatni, de úgyis tudjuk, hogy ez nem igaz — mert bolondság neki.
Amikor kapja valaki Isten Szentlelkét, amikor a Jézusba vetett hittel hallgatja ezeket a dolgokat, akkor azt mondja: milyen igaz. És valóban felszáradnak a könnyek, felemeli a tekintetét. Vagy ha sír is, az történik, amit valaki egyszer olyan találóan és egyszerűen mondott: másként sír. Pál apostol is írja: ne úgy gyászoljatok, mint akiknek nincs reménységük. Gyászol a hívő ember is, és sír is olykor, de tudja, hogy önmagát sajnálja, és nem reménység nélkül gyászol és sír, és ez nagy különbség.
Pál erre utal itt, és erre mutat rá, hogy ahogy megszületünk mindnyájan, csak azokon tudunk tájékozódni, amiket a szem lát, a fül hall, az ember értelme elgondol. Amikor kapja Isten Szentlelkét, kinyílik előtte a valóságnak a láthatatlan része is, a szellemi valóságok világa. És azt mondja: Isten azt mondta nekem… Úgy tud imádkozni, hogy bizonyos abban, hogy most nem magában beszél, vagy ahogy mondani szokták: az imádságai nem a mennyezetig jutnak, hanem itt van Isten köztünk, és Ő hallja. Ő mindig hallótávolságon belül van. És az imádságainkkal, akármilyen egyszerűek vagy együgyűek is azok sokszor, az történik, amit olvastunk nemrégen a Jelenések könyvében: a mennyei oltárra kerülnek az Isten elé.
János apostol írja: megvannak a mi kéréseink Őelőtte. Egészen más ezzel a bizonyossággal imádkozni és várni Isten válaszát az imádságainkra, vagy pedig ha azonnal nem teljesíti a kérésemet, abbahagyom, mert talán nincs is Isten, meg nem is érdemes imádkozni. Ilyen bolondokat beszél az, akinek nincs antennája, nincs „vevőkészüléke”, nincs élő kapcsolata az élő Istennel.
Ezt a különbséget említi itt Pál apostol, és arra bátorítja hallgatóit a folytatásban még inkább, hogy ne érjétek be azzal, hogy a világ lelke van bennetek, mert el lehet jutni arra, hogy az Isten Lelke lesz bennünk. És az utolsó mondatban le meri írni: „Bennünk a Krisztus értelme van.”
Mi a különbség a pszichikus ember, amilyennek mindnyájan születünk, és a pneumatikus, a lelki ember között, akivé lesz az, akit Isten kegyelme újjászül és tőle új életet kap?
A pszichikus ember arra képes, amire magától bárki. Ami tőlünk telik. Ebben — megint mondom — van sok jó is, csak éppen bizonyos dolgokra képtelen az ilyen ember. Megvannak a korlátai, és ezeket a korlátokat nem tudja átlépni. A pszichikus ember is elkövet sokszor sok mindent, hogy áttörje ezeket a korlátokat. Ez az okkult törekvéseknek a magyarázata, hogy mégis csak szeretnék valamit megtudni, amit szem nem látott, fül nem hallott és ember szíve el sem gondolta, és segítséget kérek az ördögtől. Minden okkult praktikának ez a rugója.
Isten azt mondja: elmondom én nektek azt, amit szem nem látott, fül nem hallott, és amire tényleg szükségetek van, és ami jó nektek, de kijelentés formájában. Nekünk a Lélek kijelentette — írja Pál apostol. El lehet kérni és meg lehet kapni. Sokkal többet, mint amire magunktól képesek vagyunk, de ezt csak ajándékba lehet kapni, és Istentől lehet kapni. El lehet éldegélni e nélkül is, és akkor annyit produkálok, amennyire képes vagyok magamtól, Isten nélkül. És keveredik benne a jó és rossz. De az Isten titkos bölcsessége, amiről beszél, az titok. Az misztérium. Azt neki kell kijelentenie, és neki kell engem képessé tennie arra, hogy felfogjam, hogy értsem, és szeressem elrendelt utamat és minden parancsát. És Ő támasztja az ilyen hívő emberben azt, hogy egy vágya lesz: halljam és kövessem szent igazságodat. Azt a titkon való bölcsességet.
A hétköznapokban úgy válik ez aprópénzzé, hogy amikor betör egy családba valami nagy szomorúság, ér valakit valami nagy veszteség, akkor az ilyen ember tud mondani néhány olyan mondatot, vagy szót, amiben erő van, aminek meggyőző ereje lesz, pedig csendesen mondja talán, és néha közhelyszerűen hangzik, de ha a Lélek ereje ott van benne, akkor megvigasztalódik valaki. Vagy meg tud szólalni az ilyen ember egy nagy siker, nagy eredmény hallatán megint csak szelíden és alázatosan úgy, hogy az kijózanítja a másikat.
Épp a múltkor voltam ennek tanúja. Valaki, ahogy ma mondani szokták: elszállt. Valami nagy eredményt ért el, ünnepelték őt, tapsolták. És tényleg szinte kivetkőzve magából dicsekedett, és magát összehasonlítva szerényebbekkel, kicsikkel, senkikkel. Rossz volt hallgatni. Volt ott egy idős hívő férfi, aki szelíden, szeretettel, elismerve az eredményt, és megdicsérve az illetőt, kedvesen tudta óvni attól, hogy még inkább elszálljon. Talán el sem hangzott ez a szó: alázat, szerénység, de az alázat és szerénység értékét ragyogtatta fel, hogy még többet fog érni ez az eredmény, ha ő ezt így tudja fogadni. Istentől kapott bölcsességgel mondott ott két-három mondatot, és az nem kioktatás volt, nem ünneprontás, hanem az Isten bölcsessége szólalt meg valakin keresztül, s valami jó levegő áradt ott el azután a bősz dicsekedés után.
Mondhatnánk még tovább a példákat, hogy milyen az, amikor valaki Istentől kapott bölcsességgel, az Istentől kapott Lélek erejével és szeretetével szólal meg, vagy szavak nélkül cselekszik a legjobbkor. Éppen azt, amire ott van szükség, ami másnak nem jutott eszébe, mert őt vezeti Isten Lelke, és tud mondani, tenni olyat, amit szem nem látott, fül nem hallott, és az ember szíve meg sem gondolt.
Isten ezt a többet kínálja nekünk. Tulajdonképpen erről szól az evangélium, hogy Jézus Krisztus hozzáférhetővé tette ezt a kincsestárat minden hívő számára. Jézus halála és feltámadása kinyitotta az ajtót az ide vezető úton. Újra nyitva van a mennyország. Gyertek! Nem ennyi a valóság, amit földhöz tapadt tekintettel, földhöz ragadt gondolkozással próbáltok megismerni és elérni. Ennél sokkal többet készített Isten az Őt szeretőknek. És több az élet, mint az eledel.
Több az élet, mint az emberi bölcsesség, mint a szónok, és filozófusok produktuma. Ami abból hasznos és szép, tanuljátok meg, gyakoroljátok, örüljetek neki. Sok szépet teremtett Isten a látható világba is, és még mindig nem tettünk tönkre mindent — bár igyekszünk ezen. De mi lesz a láthatatlanokkal? A valóság nagyobbik része be van zárva a hitetlenek előtt. Gyertek és higgyetek! Ezt a hitet munkálja bennünk Isten az Ő igéje által is.
Azt már csak megemlíteni szeretném és nem részletezni, hogy ez a kettősség, ez a párhuzam: e világból való és felülről való, emberi és isteni, mindenen végigvonul, ami a Krisztus ügyével kapcsolatos. Az egyház például egészen más, mint bármilyen más emberi intézmény. Nemcsak organizáció, hanem egy élő szervezet: organizmus. Krisztus a feje, és a benne hívők a teste. Következésképpen egészen másként kell vele bánni, mint minden egyéb intézménnyel.
Minket próbálnak mostanában okítani, hogy a gyülekezet élete felvirágozna, ha szervezéstannal, vezetéstannal, logisztikával szakszerűbben foglalkoznánk. Ezekre szükség van. Aki egy intézményt kénytelen vezetni, vagy abban részt venni, és szeretné, hogy az felvirágozzék, értenie kell a szervezéshez, vezetéshez stb. De itt a vezetésnél az a döntő, amit az egyik halleluja ének így mond: vezetni úgy tudok, ha Szentlelked vezet. Egy világi intézménynél erre nem gondolnak az emberek.
Állítom, hogy ott is másként menne a vezetés, ha ezt komolyan vennék. Erről nincs fejezet a logisztikában és a szervezéstudományban. De egy gyülekezetben lehetetlen másként jól szolgálni, ha nem a Szentlélek vezeti azokat, akikre vezetést bízott. Vagy akikre másokat, akár egy kis családot is bízott.
Vagy a Biblia: egészen más könyv, mint az összes többi. Így ránézésre ugyanolyan. Ugyanolyan papírra, ugyanolyan technikával nyomnak ugyanolyan betűket. De aki elkezdi olvasni, annak az életét változtatja meg, mert Isten szava szólal meg rajta keresztül. — Az igehirdetés is egészen más, mint minden más emberi beszéd, vagy szónoklat. Láttuk miért.
Pál apostol erről itt részletesen ír. Még a pénzügyek is: A gyülekezetben a gazdálkodás egészen más szempontok szerint folyik, mint minden más világi helyen. Itt is ugyanúgy becsületesnek kell lenni, itt is van könyvelés, nyugtakiállítás stb., de egészen másként jön össze az a pénz, amivel gazdálkodni tudunk, mert annak a többségét emberek Isten iránti hálából mintegy az Istennek adják. Egészen más szempontok szerint kell elosztani. Ki kell fizetni a villany- és a gázszámlát ugyanúgy, mint a családban kifizetjük, ameddig bírjuk, de az elosztásnál teljesen más szempontok vannak. Itt is van költségvetés és lesz a végén zárszámadás, de a költségvetés összeállításánál is imádkozva, Istentől kérjük el: Uram, most mire, mennyit?
Minden más e világ szerint, meg az Isten szerint. Megint mondom: ne ez alakuljon ki bennünk, hogy ami a világ szerint van, az rossz. Nem rossz, mert naponta gyakoroljuk mi is, meg sem lennénk anélkül, amit a világ bölcsessége címszó alá írhatunk. De mérhetetlenül többet kínál nekünk Isten, és minőségileg mást. Az egész élet minőségileg gazdagabb, magasabb rendű lesz, ha valaki ebben az élő Krisztussal való közösségben éli meg, a Szentlélek vezetése szerint, állandóan Isten igéjére figyelve, és ahhoz igazítva szakadatlanul az életét.
Ez nem valami kényszeredett, izzadságos feladat, hanem ez a természetes életmódja, életstílusa annak, akiben az Isten Lelke van. Ismerős-e ez nekünk? Ha még ismeretlen, kérhetjük Isten Lelkét, ha meg ismerős, akkor gyakoroljuk benne magunkat minél inkább, és az életünk minden területén valósuljon ez meg, mert nagy kiváltság ez.
Pál apostol itt teljesen úgy tekinti magát, mint aki eszköz Isten kezében, s mindent Isten tesz. Nem ő ötletel, és nem ahhoz kéri Isten segítségét, amit ő el akar érni, hanem azt nézi: Uram, te mit akarsz itt most elérni, és állok rendelkezésedre. Nagy kiváltságnak tartom, hogy te használsz engem.
Hadd fejezzem be egy ézsaiási idézettel: „Hadd legyek én kard a te kezedben és nyíl a te tegzedben.” — mondja ezt Istennek. (Ézs 49). Kard a te kezedben. A kard nem magától kezd vagdalkozni, kell valaki, aki forgatja, s nem mindegy, hogy kinek a kezében van. Ez különösen tetszik nekem: nyíl a te tegzedben, mert ez azt jelenti: egyelőre a tegezben van, nem használják semmire. S minden nyíl megvárja türelmesen, amíg rá kerül a sor, és a harcos beleteszi az íjba, oda lövi, ahova akarja. Amíg meg nincs rá szükség, addig csendben, veszteg marad. Vár arra, hogy mikor akarsz használni, Uram, és mire. Erre az életszemléletre és gondolkozásra akar elsegíteni minket Isten.
Segítsen minket, és legyünk engedelmesek, hogy egyre természetesebb legyen ez.

Folytassuk a Jelenések könyvének a tanulmányozását. Legutóbb a hétpecsétes könyv felbontásáról és annak következményeiről volt szó. Láttuk, hogy az a hét pecséttel lezárt könyvtekercs Isten tervét, Isten üdvtervét tartalmazza, és csak az törhette fel a pecsétjeit, aki végre tudja hajtani azt, ami benne foglaltatik. Erre egyedül Jézus Krisztus képes. És minden pecsét feltörésekor valami jelentős esemény történik a földön.
Ezek az ítéletes események már az úgynevezett utolsó idők történései. Láttuk azt is, hogy mi már ebben az utolsó időszakban élünk. Amikről itt a Jelenések könyvében olvastunk, azok már elkezdődtek.
Háromszor, egyenként hét-hét ítéletet tartalmazó sorozatot ír le a Jelenések könyve. A múltkor a hét pecsét felbontásáról volt szó, ma lesz szó a hét trombitaszóról és azok következményeiről, és majd következik az Isten haragja hét poharának a kiöntése.
A hatodik és a hetedik között mindig terjedelmes közjáték van, és ez teszi nehézzé, hogy aki olvassa a Jelenések könyvét, az világosan áttekinthesse az eseményeket. Ezt mindig be kell kalkulálnunk, hogy a hatodik után mintha elveszne a fonál, pedig nem vész el, csak valamit közbeiktat, és azután jön a hetedik, és az megnyitja a következő hetes sorozatot. Ez ma is így lesz.
Az első kétszer hét ítéletsorozat még csak figyelmeztető ítélete Istennek. Az utolsó időkben azokat, akik az Ő szavára nem hallgattak, ítéletekkel figyelmezteti, hogy még vissza lehet térni hozzá. A harmadik sorozat a végleges, a megsemmisítő ítélet.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten sohasem az ítélettel kezdi. Először mindig az Ő szavával, igéjével szólítgatja azokat, akik a pusztulás útján járnak, és hívja vissza magához. Ha nem hallgat a szép szóra az ember, mivel Isten nagyon szeret minket, utánunk nyúl és megszorongat, hogy hátha az ítélet észre térít és visszatérít Őhozzá. Ha ez sem használ, akkor véget ér az a lehetőség, hogy valaki megtérjen. Akkor benne marad a pusztulásban. — Erre is figyelmeztet minket mai igénk.
Gyerekkoromban, a szomszéd házban egy özvegyasszony lakott, aki egyedül nevelte hét gyermekét. Egyidősek voltunk, együtt jártunk iskolába, együtt játszottunk mi meg azok a gyerekek. Édesanyám is jó barátságban volt vele. Ez az asszony soha semmit nem mondott kétszer a gyerekeknek. Elmondta egyszer a kérését, és ha nem engedelmeskedtek, akkor szelíd nyugalommal magához hívta őket, és kicsit meglapogatta a puhább felüket. Ilyenkor a halk püfölések közben sokszor hallottuk ezt a mondatot: aki nem hall, érezni fog.
Isten pedagógiáját is ez jellemzi, azzal a különbséggel, hogy Ő többször is szól. Szól az Isten kétszer vagy háromszor — olvassuk a Jób könyvében —, meg még többször is, de ha nem hallgatunk az Ő szavára, akkor az Ő nagy szeretetéből utánunk nyúl és úgy próbál figyelmeztetni arra, hogy az az út a veszedelembe, a pusztulásba vezet, amelyiken megyünk. Ha ez sem használ, akkor véget ért a megtérés lehetősége. Ez kemény, de józanító tanítása a Jelenések könyvének.
Ezekhez az ítéletsorozatokhoz még annyit, hogy megfigyelhetjük bennük a fokozódást. A múltkor azt láttuk, hogy az élővilág és az emberiség egy negyedét pusztítják el azok a csapások. Ma már arról van szó, hogy egyharmadát, az utolsó ítéletsor pedig az egész világot elpusztítja.
Ugyanígy fokozódik az ember Istennel szembeni ellenállása is. A múltkor azt olvastuk, hogy igyekeztek elrejtőzni Isten haragja elől. Ma arról lesz szó, hogy megkeményítik magukat az emberek, és csak azért sem hiszik el, amit Isten üzen nekik. Az utolsó ítéletsorozatban pedig egyenesen káromolják Istent.
A mai szakaszunk a legterjedelmesebb. Minden részletre nem térek ki, igyekszem megvilágítani azokat a részleteket, amik nehezen érthetőek, vagy egyáltalán nem érthetők a bibliaolvasó ember számára, és remélem, hogy még inkább kirajzolódik a Jelenések könyvének a fő vonulata, fő gondolata.
Mivel kezdődik a mai szakaszunk? (Mára a 8., 9., 10., 11. fejezetet olvashattuk el előre.)
„Amikor feltörte a hetedik pecsétet, csend lett a mennyben, mintegy fél óráig.” (Jel 8,1).
Nagy csend előzi meg a mennyben azt a vihart, ami hamarosan kitör a földön. Egy valami történik ezalatt a mennyben: (A folytatásból kiderül.) A földön üldözött, imádkozó keresztyének imádságai ott vannak a mennyei oltáron. Egy angyal megtisztítja azokat — mert még az imádságainkat is meg kell tisztítani, hiszen sokféle önzés, testiség, kishitűség keveredik azokba —, és megtisztított imádságaink oda kerülnek Isten elé.
Sose felejtsük el, hogy kiknek és mikor íródott a Jelenések könyve. Állandó életveszélyben forgó, hitvalló keresztyéneket bátorított és vigasztalt Isten Szentlelke János apostolon keresztül. Micsoda vigasztalás volt ez! Készül a nagy vihar a földön, megáll minden a mennyben, s egy fontos dolog van, amit érdemes szóvá tenni: a ti imádságaitok megtisztított formában ott vannak a mindenható Isten előtt.
És akkor előáll hét angyal, mindegyiknél egy-egy trombita, s amikor megfújják a trombitákat, a földön valami ítélet következik be. Milyen ítéleteket olvashatunk itt a 8. és a 9. fejezetben?
„Az első angyal trombitált, és jégeső támadt, és tűz vérrel keverve, és lehullott a földre: megégett a föld egyharmad…
A második angyal is trombitált, és valami tűzzel égő nagy hegy zuhant a tengerbe, és a tenger harmada vérré lett: elpusztult a tenger teremtményeinek is egyharmada…
A harmadik angyal is trombitált, és az égből egy nagy égő csillag hullott le, mint egy lámpás, és ráesett a folyók harmadára, és a vizek forrásaira.
A negyedik angyal is trombitált, és csapás érte a nap egyharmadát, a hold egyharmadát és a csillagok egyharmadát, hogy elsötétüljön harmadrészük…
Az ötödik angyal is trombitált, és láttam, hogy egy csillag leesett az égből a földre, és neki adatott az alvilág mélységének kulcsa. Felnyitotta azt, és füst szállt fel onnan, mint egy nagy kemence füstje, és elsötétült a nap és a levegő a mélység füstjétől. Sáskák jöttek ki a füstből a földre…” (8,7-10. 11. 9,1-3/a).
Aztán részletesen leírta, hogy ezek mit csináltak.
„A hatodik angyal is trombitált, és eloldatott a négy angyal, akik készenlétben álltak órára, napra, hónapra és esztendőre, hogy megöljék az emberek egyharmadát.” (13/a, 15).
Szörnyű csapások ezek. Hogyan kell őket értenünk: szó szerint, vagy jelképesen?
Mind a két értelmezés lehetséges és helyes. A szó szerinti beteljesedésüknek sajnos máris szomorú tanúi vagyunk, hiszen hihetetlen tempóban pusztítjuk a természetet magunk körül. Egyre fokozódó gyorsasággal fogy az ivóvíz, mérgezzük a tengereket, írtjuk a növényeket és az állatfajokat. Azt mondják a természettudósok, hogy ha ez így folytatódik, belátható időn belül csakugyan pusztulás fenyegeti az élővilág és az emberiség egyharmadát. Az erre vonatkozó számokat most nem akarom sorolni, csupán két dolgot említek, hogy lássuk, mennyire a napjaink eseményei ezek.
Két héttel ezelőtt Ausztrália északkeleti partjánál egy hongkongi teherhajó viharba került. A vihar lesodort a hajóról harmincegy konténer ammónium-nitrátot és ez azt jelenti, hogy hatszázhúsz tonna iszonyatos méreg, rákkeltő anyag most ott van a tengerfenéken. S mi lesz ott vele? Olyan tartályokban van, amiket nem tengeralatti tárolásra készítettek. És ha kiszabadul ez a méreg? Közben csak úgy mellesleg kétszázharminc tonna olaj ömlött újra a tengerbe, meg ennél több is ömlik néha egy-egy tankhajó sérülése folytán. Ezzel nagy veszélybe került az ottani partszakasz és az ottani kis szigetek páratlan élővilága. A nagy okos XXI. századi ember itt áll teljesen tehetetlenül, és nem tudunk védekezni az ellen, amit saját magunk tettünk.
Vagy említek egy másik tényt. A csillagászok egyre gyakrabban és egyre konkrétabban írnak arról, hogy többféle planetáris vihar fenyegeti földünket, mert olyan hatalmas aszteroidák száguldanak az űrben, amelyek közül némelyikkel ütközhet a föld. Ezt ki is lehet számítani, és ijesztően közeli dátumokat mondanak. Ez azt jelenti, hogy több kilométer átmérőjű — az egyszerűség kedvéért így mondom — kődarab becsapódhat a földre, ami mikor ide érkezik, már mint egy izzó gömb érkezik, elképesztő mennyiségű levegőt tol maga előtt hatalmas nyomással, és ebből olyan cunamik és földrengések keletkezhetnek, amikre eddig nem volt példa a földön. Pillanatok alatt eltűnhetnek hatalmas világvárosok. Ötvenszer olyan erős robbanás következhet be, mint amit a hirosimai atombomba okozott, és utána olyan porfelhők keletkeznek, amik hetekre eltakarhatják a napot.
Lehull egy csillag — olvastuk itt —, és megsemmisül az élővilág és az emberiség egyharmada. A nap elsötétül, mint egy szőrzsák — ez a mondat is itt van —, és az emberek keresik a világosságot. Amit Isten igéjében megmondott, az minden részletében igaz.
Most térjünk vissza a trombitákhoz. Az első négy trombitaszó következményeképpen a fizikai környezetünk sérül vagy semmisül meg. Az ötödik és hatodik trombitaszó után azonban már szellemi támadás következik. Ha mindent olvastam volna (csak kicsit hosszú ez a négy fejezet), akkor láttuk volna, hogy démonok szabadulnak az embervilágra, amik, akik az ember gondolkozását rontják meg. Hamis ideológiák, hazug propaganda kap tágas teret, és az emberek azt gondolják, hogy az a normális, ami abnormális. Ezoterikus ördöghit ejt rabul és téveszt meg tömegeket, és mindez megfertőzi a nevelést, a művészetet, az egész kultúrát és civilizációt. Feje tetejére áll a jogrend, ami addig igazság volt, az tűnik most hamisságnak és fordítva. És mindezek a szörnyek, amiknek a munkájáról itt szó van, emberszabásúak. Emberhez hasonló arcuk van, humán jellegűek, de oroszlán fogaik vannak és ezzel gyötrik az embereket. A Jelenések könyve jelképes nyelvén így próbálja érzékeltetni, hogy mit ártanak ezek az embereknek.
Ugyanakkor itt hangzik el a figyelmeztetés: nem lesz többé idő. A Jelenések könyvének ez a megállapítása azt jelenti, hogy egyszer véget ér az az idő, amin belül még van lehetősége az embernek visszatérnie Istenhez. Egyszer ez az idő befejeződik.
A hatodik és a hetedik trombitaszó közé iktat be, itt különösen is terjedelmes, eseményeket. Ez a közjáték azonban Isten kegyelmét ragyogtatja fel. Arról szól, hogy e felett a sok szörnyűség felett is ott ragyog Isten szeretetének a napja. Már dühöng, és még jobban dühöngeni fog az ítélet vihara, de Isten nem engedi szabadjára a pusztító erőket sem. Mindent Ő tart kezében, és az övéire különös gondja van.
A 10. fejezet 1. versében ezt olvassuk: „És láttam, hogy egy másik erős angyal leszáll az égből. Felhőbe volt öltözve, a fején szivárvány, az arca olyan, mint a nap, a lába pedig, mint a tűzoszlop: kezében nyitott könyvecske volt…”
Aki érti, hogy mit jelentenek ezek a szimbólumok, annak a számára minden szó, ami ebben a mondatban van, evangélium. Újra és újra mondom: ne feledjük, hogy kiknek és mikor íródott a Jelenések könyve. Az üldözött keresztyéneknek ez simogatás, bátorítás volt. A könnyeiket törölte le. A csüggedt fejüket emelte fel Istenre. Ez lelkigondozás a javából.
A felhő mindig az Isten jelenlétére utalt, Isten általában felhőben jelent meg. Ez azt jelenti: emberek, ne essetek kétségbe, amikor csak gonoszságot láttok magatok körül. Isten jelen van ebben a világban. Szemmel tartja, kézben tartja, karban tartja az övéit, akik benne hisznek. — A szivárvány Isten szövetségére, ígéreteire, hűségére utal. Isten nem változott. A Domitianusok, a keresztyén-üldöző császárok megőrülnek, vérben fürdik a fél világ, a hazugság ural mindent, de Isten jelen van, az Ő ígéretei érvényesek, Ő a szövetséghez tartja magát. Számíthattok rá, nem ejtett ki titeket a kezéből. — „Olyan volt, mint a nap.” Isten szeretetének a napja ragyog a bűneink szörnyű következményei felett is. És a kezében nyitott könyv van: Még mindig hangzik a hazahívó szó, a megtérésre hívó evangélium. Még mindig nem mondott le Isten a többiekről sem. Ti meg, akik már meghallottátok ezt az igét, tartsatok ki mellette, sőt adjátok tovább másoknak is. Bátorítást, biztatást, reményt ébreszt a hallgatókban.
És akkor három jelenet következik még itt a közjátékban, a hetedik trombitaszó előtt.
a) Az egyik a nyitott könyvről. (10,2): János azt a parancsot kapta, hogy egye meg ezt a könyvet, és majd meglátja, hogy a szájában édes lesz, de utána megkeseredik. Mit jelent ez? Azt, hogy Isten az Ő igéjével táplálja a benne hívőket. Bizonyosakká teszi őket az üdvösségükről és a megmenekülésükről. Ugyanakkor azt is megmondja: még sok szenvedésen kell átmenniük, amíg a mennyei dicsőségben elfoglalhatják a helyüket. Az ott készen van nekik, az az ő helyük. Senki más nem foglalhatja el. Gondoljanak rá itt a legnagyobb mélységben is. De — ahogy Pál apostol írta — sok háborúságon át kell bemennünk az Isten országába. Szájában édes, utána keserű.
b) A másik jelenet különösen komoly figyelmeztetés. „Bírói pálcához hasonló mérővesszőt adtak a kezembe, és ez a szó hangzott: „Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és az ott imádkozókat; de a templom külső udvarát hagy ki, és ne mérd meg”…” (11,1-2).
Hát ez mit jelent? A megmérés a birtokbavételt jelentette mindig. Aki vásárolt egy darab földet, az megmérte, mielőtt birtokba vette. S miután megmérte, az az övé volt, és arra úgy vigyázott, mint ami az ő kincse.
Isten itt megint arról biztosítja az akkori hívőket, meg a mindenkori hívőket is, hogy aki Őbenne hisz, az az övé, és Ő az övéire vigyáz. Ő számon tartja, szemmel tartja őket. De csak azokat, akik valóban hozzá tartoznak, akik elkötelezetten hisznek Jézusban. Akik az oltár mellett vannak és imádkoznak. Akik a templom külső udvarában vannak, azokat ne mérd meg, azok elvesznek.
Mit jelent ez? Mi itt vagyunk a templomban. Ők is a templomban voltak, de csak egy részük volt az oltár mellett és vállalta mindenki előtt Jézust. A külső udvarban levők még nem tartoztak az Úrhoz. Az Ő közelében voltak, de nem voltak az övéi.
Amikor Jézus egy írástudóval beszélgetett, neki mondta azt, hogy „nem messze vagy az Isten országától.” Vannak, akik messze vannak, vannak, akik közel vannak, vannak, és akik benne vannak. Akik közel vannak, azok ugyanúgy kívül vannak rajta, mint akik messze vannak, a pogányok. Vigyázzunk, mert ez a legveszélyesebb állapot. Az, hogy a templomban vagyunk, még nem azt jelenti, hogy Jézus elkötelezett, mindenre elszánt híveiként élünk a hétköznapokban is. Innen a külső udvarból lehet belépni az oltár mellé, a szentek közösségébe, az imádkozó hívők közé.
c) A harmadik jelenet még a hetedik trombitaszó előtt, az a Jelenések könyvének a legtalányosabb része. Ez szól arról a bizonyos két tanúról, akik a szent városban, ahol a mi Urunkat megfeszítették, akkor is hirdették az evangéliumot, amikor az már életveszélyes volt. És még az utolsó időben is hangzott az Istenhez visszahívó szó.
Mivel bűnbánatra hívták az embereket, leleplezték a bűneiket, ezt senki sem szereti hallgatni, ezért elnémították, sőt megölték őket. Itt olvasunk először az Antikrisztusról, arról a fenevadról, amely feljön az alvilágból, és hadat indított ez ellen a két igehirdető tanú ellen. Megölték őket, a holttestük ott hevert az utcán, mert arra sem méltatták, hogy eltemessék. Isten azonban feltámasztotta őket, és az emberek szeme láttára felvitte magához a mennybe. Ennek következtében nagy félelem támadt az emberek szívében.
Ki ez a két tanú? A leírásból Mózesre és Illésre ismerhetünk. Az összefüggésből azonban nyilvánvaló, hogy nem róluk van szó, hanem arról, hogy Isten még az utolsó időben is gondoskodik arról, hogy hangozzék az evangélium. Ilyen nagy az Ő kegyelme. És küld olyan nagyformátumú, prófétai erejű igehirdetőket, akik a népet megtérésre hívják. Az, hogy kettőt említ, utalás arra, hogy „két tanú szavára minden dolog megáll.” Az Ószövetséget ismerték a Jelenések könyvének az olvasói. Tehát a bizonyságtételük hitelességét szemlélteti ezzel. Isten kegyelme ragyog tehát itt is: hangzik az evangélium.
Van egy olyan értelmezése is ennek a részletnek, hogy az egész hitvalló keresztyén gyülekezetet kell ezen a két tanún értenünk. Az Isten akkori népe, vállalva a halál kockázatát is, hogy kivégzik őket a bizonyságtételük miatt, hirdeti az evangéliumot, mert szeretnének minél többeket megmenteni. Lehet, hogy az egész gyülekezetre vonatkozik ez, pars pro toto, amikor a rész utal az egészre. Két tanúról van szó, de minden hívő keresztyént értenünk kell rajta.
Teljesen mindegy, hogy melyik magyarázatot fogadjuk el, a lényeg, hogy Isten gondoskodik arról, hogy az utolsó idők szörnyűségei között is hangozzék a tiszta ige erővel és hatalommal, mert Ő minél többeket ki akar menteni a halálból. Ez is lelkigondozói bátorítás, mert megölik ugyan a bizonyságtevő tanúkat, de feltámadnak, és Isten magához veszi őket. Elpusztíthatatlan a Krisztus egyháza! Lehet üldözni, sanyargatni, megtizedelni. Lehet szaporítani a vértanúk számát, mint ahogy ez ma is történik nagy számban, de a pokol kapui sem vesznek diadalmat rajta, mert Jézus Krisztus a feje az egyháznak.
Hangzik tehát az utolsó időkben is az ige, és az emberek hogyan hallgatják ezt? (9,20-21): „A többi ember pedig, akiket nem öltek meg ezek a csapások, nem tértek meg kezük alkotásaitól, hanem imádták az ördögöket és a bálványokat, amelyeket aranyból, ezüstből, rézből, kőből meg fából készítettek, (…) és nem tértek meg gyilkosságaikból, varázslásaikból, paráználkodásaikból és lopásaikból sem.”
Érdemes lenne egy kísérletet tennünk, hogy bármelyik napilap bármelyik számát, ha elővesszük és végigfutunk a cikkeken, akkor ebbe a négy kategóriába a legtöbbet be lehet sorolni. Nem tértek meg gyilkosságaikból, varázslásaikból, paráználkodásaikból és lopásaikból. Ez a cikk az 1. számúról, ez a hármasról, ez a négyesről szól. Ezzel van tele a világ. Milyen nagy kegyelme Istennek, hogy még hangzik ebben az elvetemült, neki hátat fordított világban is az evangélium, hogy még tart a kegyelmi idő, és még hallgathatunk az Ő szavára.
És akkor megszólal a hetedik trombita. (11,15).
„A hetedik angyal is trombitált, és hatalmas hangok szólaltak meg a mennyben: „A világ felett a királyi uralom a mi Urunké, az Ő Krisztusáé lett, és Ő fog uralkodni örökkön-örökké.”
Ez a könyvnek a csúcsa. Ez a Jelenések könyvének a központi üzenete. Ezt a részt könyv nélkül érdemes megtanulnunk.
A világ országai feletti uralom Krisztusé, és Ő fog uralkodni örökkön-örökké. Hangzik ez akkor, amikor a római császár a római birodalmat a világgal azonosította, ő az egész világ ura, és azt gondolta: örökké uralkodik.
Erre János legyint, és azt mondja: testvérek, ti tudjátok, hogy nem így van. Először is nem uralkodik az egész világ felett, aztán nem uralkodik örökké, hanem ettől-addig, 86-91-ig, meg így tovább, mint Domitianus, és neki is van Ura. Az ő Ura az a Krisztus, akihez mi tartozunk. Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, hanem ragaszkodjatok a világmindenség Urához, Jézushoz. Mi tudjuk, hogy Ő már most is a világ Ura. Ezek a szerencsétlenek nem tudják. Azt hiszik, hogy ők királykodnak a maguk kisebb-nagyobb területén, és pozíciójában, de mi már most tudjuk: mindeneknek Ura az, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk.
Milyen békességet, vigasztalást, reménységet, tartást és kitartást, állhatatosságot adott ez az akkori hívőknek! Ad-e vajon nekünk is? Az az ígéret hangzik itt el: beteljesedik a sokat elmondott könyörgésünk: „Jöjjön el a te országod”, a hitünk látássá lesz. Isten minden ígéretét valóra váltja. Az az egyház, amelyik sok bajban, küzdelemben meghajszolt, megvetett, az Ő dicsőséges Urával egyesül. A világ feletti hatalom Krisztusé, aki uralkodik örökkön-örökké.
Ennyit erről a négy fejezetről, és szeretnék benne megszólaló négy fontos gondolatot külön is megemlíteni.
1) Isten védi az övéit. Bármilyen szörnyűség bekövetkezhet, a tomboló világviharban is az Istenben igazán hívők számíthatnak az ő Urukra. Amikor az ötödik trombitaszó elhangzik és utána ezek a sáskaszerű szörnyűségek pusztítanak, akkor olvassuk: „Megmondatott nekik, hogy ne bántsák a földön a füvet, se a zöldet, se az élő fát, hanem csak azokat az embereket, akiknek a homlokán nincs ott az Isten pecsétje.” (9,4).
Erről a múltkor volt szó, hogy akik Jézus Krisztusban hisznek, azokat az Ő vérével, mint egy láthatatlan pecséttel, megjelöli. Ezeket kimenti Isten még az utolsó szörnyűségek egy részéből is. Nekik is kell szenvedniük, főleg a hitük miatt, de megkülönbözteti őket. Ahogy annakidején Egyiptomban csak az egyiptomiak házába törhetett be a halál, Isten a népét mentesítette az alól, az utolsó idők viharaiban is Isten így védi az övéit. A Bárány vérének a láthatatlan pecsétje ott van-e a homlokodon?
2. Isten mindent megtesz azért, hogy akik még nem hisznek benne, hitre jussanak. Hogy a halálból minél többen átmenjenek az életbe. Még az ítéletek közepette is munkálkodik az Ő kegyelme. Még az utolsó időkben is ott a két tanú.
3) A harmadik figyelmeztetés, hogy ez a kegyelmi idő azonban egyszer véget ér. Többször is előfordulnak a mai szakaszunkban bizonyos számok, hogy valami 1260 napig tartott, egy másik helyen, hogy 42 hónapig vagy 3,5 évig. Ez mind a három ugyanannyi: három és fél év az 42 hónap és 1260 nap. Ha 7 lenne, azt jelenti, hogy totális pusztítást végezhet. Vagy vég nélkül tart valami. Ha ennek a fele, 3,5 — az evangélium. Azt jelenti, hogy csak részben tombolhat a pusztító, nem pusztíthat el mindent és teljesen, csak 3,5 évig. De ugyanakkor vonatkozik a kegyelmi időre is, az evangélium is csak 1260 napig hangzik, mert annak az időszaknak a vége is meg van határozva. Mindkettőt vegyük komolyan.
4) Végül: mindegyik eseményből kiderül, hogy Isten tart kezében mindent. Ő időzíti az eseményeket, Ő szabja meg a határát mindennek, mint ahogy olvastuk itt is. Ő már most ténylegesen uralkodik.
Jó lenne, ha sokkal teljesebb bizalommal hagynánk rá magunkat, szeretteinket, egyházunkat, népünket erre a hatalmas Istenre, aki uralkodik örökkön-örökké.
Hadd fejezzem be azzal, hogy visszagondolunk az oltárra. Ahogy most itt ülünk vagy állunk, kik közé tartozunk? Azok közé-e, akik az oltár mellett imádkoznak, mindenre elszántan követik Jézust, vagy a külső udvaron hallgatók és nézelődök közé? Innen lehet belépnünk azok közé, és a szentek között kaphatunk újra és újra bátorítást, biztatást. Mert aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.
Mielőtt imádkozunk, énekeljünk egy olyan éneket, amelyik erről szól. A 367,4 versét.

Ó kérünk, Jézus, jó Urunk,
Te szabd meg életünk, utunk:
Hány éjszakánk lesz s hány napunk.
Bölcs szívedből töltsd meg szívünket.
Te ismered jól kis hitünket:
Küldj, küldj szent sóvárgást nekünk,
Hogy majd ha jössz, készen legyünk.

Ma este is a hálaadás gondolata van együttlétünk középpontjában. Szeretnénk Istennek újra és újra megköszönni mindazt, amit a gyülekezet hetven esztendeje alatt itt ebben a közösségben és sokunk életében cselekedett. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy böjti időben vagyunk. Jézus Krisztus szenvedésére, kínhalálára is gondolunk, és nem felejtjük el, hogy Ő harmad napon dicsőségesen feltámadott.
Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, kedves vendégeinket. Szeretettel köszöntöm Pálúr János orgonaművész testvérünket is, aki itt nőtt fel a gyülekezetben. A presbiteri gyűlések mellékletei között őrzök egy kis levelet, ami így hangzik:
„Kedves Kálmán bácsi
Én hetedik éve tanulok zongorázni. Ezután orgonát szeretnék tanulni, mert nagyon szeretek orgonálni. Istentisztelet után tíz-tizenkét percet a Kupai Dénes bácsi és Draskóczi Laci bácsi felügyeletével orgonáltam is. Szeretnék néhányszor egy egész órát gyakorolni édesanyám felügyeletével.
Kérem, ha lehet, a legközelebbi presbiteri gyűlésen engedélyezzék ezt nekem.
Tisztelettel és szeretettel: Pálúr János.”
A dátum: 1979. Pontosan harminc évvel ezelőtt. Azóta János Isten kegyelméből sok rangos nemzetközi verseny díjait hazahozta, és pillanatnyilag a Zeneakadémia tanára. Ma egy heten még Párizsban koncertezett.
Azt javasolta, hogy ma mi itt ne koncertet tartsunk. Egyébként sem szoktunk itt a templomban, hanem legyen ez istentisztelet. Ilyen formát javasolt, hogy mindnyájan vegyünk részt ebben tevékenyen
Ha a hálaadás és az Úr Jézus szenvedése ünnepére való készülődés van a ma esténk középpontjában, akkor énekeljünk el majd néhány olyan éneket, amiben a hála dominál, meg ami Jézus szenvedésére és feltámadására emlékeztet. Utána ő azoknak az énekeknek a dallamára improvizál. Az énekek előtt pedig néhány olyan bibliai gondolatot szeretnék majd mondani, ami felemeli a tekintetünket Istenre és megkönnyíti a hálaadást.
Most azonban szeretném még előtte a Bibliából is elolvasni azt, amit énekeltünk. A 105. zsoltár első öt versét. (Lásd: alapigében).
Ez az egész hosszú zsoltár a nép történetére tekint vissza. Népe múltját emlegeti fel a zsoltárszerző és mit tesz eközben? Nem dicsekszik, nem panaszkodik, nem nosztalgiázik, hanem újra és újra erre biztatja az embereket és ezt teszi ő is: dicsőítsük az Urat! Emlegessük az Ő nagy tetteit, nem a mi a nagy tetteinket, és ennek a gyümölcse az lesz, hogy rábízzuk magunkat még jobban.
Ebben a rövid szakaszban háromszor fordul elő ez: Isten csodáit el ne felejtsétek! Emlegessétek fel, tartsátok számon, dicsőítsétek Őt csodáiért!
Egy másik zsoltárban is azt mondja: el ne felejtsétek, hogy mennyi jót tett velünk.
Nem véletlen, hogy Isten igéje bátorít, figyelmeztet minket erre, mert könnyen elfelejtjük. A legtöbben Isten kisebb-nagyobb csodáit megtapasztalhattuk az életünkben, és olyan sok hálát adni valónk lenne, és ehelyett olyan sok panasz, elégedetlenség, zúgolódás, sőt olykor még Istennel szemben megfogalmazott vád is elhagyja a szánkat, mert az van a szívünkben.
Ez a zsoltár arra bátorít, hogy lehetséges, hogy minden körülmények között, nehéz körülmények között is megteljék az Istent ismerő és Istent tisztelő hívő ember szíve hálával, hogy túlcsorduljon a hála, hogy bővölködjék a hálaadásban — ahogy Pál apostol írja.
Az Isten dicsőítése, a benne megtalált csendes öröm erősíti a benne vetett bizalmat, és ez lehet igazi megtartóerő minden hívő ember számára a próbák, a veszteségek, a megaláztatás, a nélkülözés, a szenvedések között is.
Áldom Istent, hogy erre sok példát láttam és látok életemben. Hogy benne valóban bízó, Őt őszintén tisztelő emberek szíve minden körülmények között tele van az iránta való hálával, a benne megtalált csendes örömmel, és tudják Őt dicsőíteni.
Sokszor éppen aközben telik meg az ember szíve hálával, örömmel és bizalommal, amikor elkezdi Istent dicsőíteni. Mit jelent Őt dicsőíteni? Azt, amiről itt szó van: megemlékezünk az Ő csodáiról és elkezdjük Őt magasztalni azért, mert ilyen csodálatos dolgokat cselekedett.
Ma nem sokat akarok a gyülekezet múltjáról beszélni. Bevallom, hogy amikor ezeken bibliai figyelmeztetéseken gondolkoztam, eszembe jutott, hogy nyolcvan évvel ezelőtt itt, az egész telek helyén, ami most a gyülekezeté, egy nagy téglagyári gödör tátongott.
Hetven évvel ezelőtt ennek a szeméttel teletöltött gödörnek a helyén kezdték el építeni ezt a templomot, ami hívő eleink. Alig hogy véget ért a gazdasági válság, és már elkezdődött 1939-ben az első világháború, ők templomot építettek. Szegények voltak. Mindent kölcsönből építettek — és minden kölcsönt visszafizettek a végén.
Kölcsönből, de sok imádsággal, nagy összefogással, nagy összefogással, egyet akarva, Isten dicsőségére láttak munkához. Még ki sem fizették a tartózást, már felépítették az orgonást. Nagy vita előzte ezt meg, mert a józanabbak azt mondták, hogy előbb fizessük ki, utána verjük magunkat újabb költségbe. A még józanabbak meg azt mondták: fenyeget minket a háború, ha a háború előtt nem építünk orgonát, utána nem fogunk tudni. Lehet, hogy ez így lett volna, de felépült az orgona is, és utána 1943-ban, már a háború közepén ez a szép U-alakú épületegyüttes gyülekezeti termekkel, irodahelyiségekkel, lakásokkal.
Mi ez, ha nem csoda? Az is, hogy Isten hitet adott olyan nehéz körülmények között emberek szívébe. Az is, hogy egységet adott. Az is, hogy az orgona miatti vita végére is egyetértésre jutottak, és egyfelé húzták a gyülekezet szekerét.
Egy éppen alakuló, alig hogy létrejött gyülekezet szinte naponta növekedett, és az első esztendőben már volt bibliaóra, gyermek-istentisztelet, konfirmáció, és az adósággal a nyakukban elkezdtek támogatni más gyülekezeteket, és nagyon szép diakónia, ún. szegénygondozás folyt az első évben már. Megvannak ennek a nyomai.
Ha valaki csak ennyire emlékezik most vissza itt a hetven évért való hálaadás kapcsán, már megtelik a szíve hálával, csodálattal, és Isten nagy tetteit tudja szemlélni, magasztalni.
Vajon nem ugyanerre bátorít-e minket Isten a mi személyes életünkben is? Elsorolhatnánk azokat a gödröket, amikbe belejutott egyszer-egyszer az életünk, amikből Isten kisegített. Elsorolhatnánk az Ő szabadításait, ajándékait. Azt, ahogy kudarcok és sikerek, veszteségek és áldások között vezette az életünket.
És olyan magától értetődő, hogy itt vagyunk, dicsőítjük Őt? Vannak, akik szeretnek minket, vannak, akiket szerethetünk, és legfőképpen nap mint nap csodálkozva élvezhetjük az élő Isten meg nem érdemelt szeretetét. Azt a szeretetet, aminek a legfőbb bizonyítéka Jézus Krisztus keresztje, majd erről is énekelünk, és azt a hatalmas Istent dicsőíthetjük, aki feltámasztotta a halálból az Ő egyszülött Fiát, és Jézus a feltámadásával legyőzte minden ellenségünket. „Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, halleluja!”
Ez születik meg annak a szívében, aki így emlékezik, ahogy itt a zsoltáros tekint vissza a nép történetére, és azt az Istent kezdi el dicsőíteni, akinek mindezt köszönhetik.
Most csak a felszólító szavakat olvasom újra alapigénkből:
Énekeljetek, zengjetek zsoltárt neki, emlegessétek minden csodáját!
Dicsőítsétek szent nevét, szívből örüljetek, keressétek az Urat!
Folyamodjatok az Úrhoz bizalommal!
Mielőtt elkezdünk majd énekelgetni, hallgassunk meg mégis egy orgonaművet. Bachnak egy korall előjátékát: Jézus az én örömöm.
Pálúr János orgonál.
Ennek a gyülekezetnek kezdettől fogva az volt a legfőbb jellemvonása, hogy Isten igéje állt az egész gyülekezeti munka középpontjában, és az igehirdetés Krisztus-központú volt.
Isten iránti hálával emlékszem arra, hogy teológushallgató koromban sokszor hallgathattam itt igehirdetést egy-egy vasárnap, és majdnem minden esetben átélhettem azt, hogy miután a maga gazdagságában kibomlott az az igeszakasz, vagy sokszor egyetlen mondat a Bibliából, a végén mindig megérkeztünk Jézus Krisztus keresztjéhez, és ez minden erőltetettség és mesterkéltség nélkül történt. Ezért is hálát adhatunk ma Istennek.
Joó Sándor igehirdetését ez jellemezte, és amikor az ő halála után egy évvel itt egy lelkészbeiktatás volt, akkor is az az igevers volt a középpontban: „nem akarok másról tudni csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.”
Most olvassuk a Korinthusiakhoz írott első levelet. Ott többször visszatér ez a gondolat, hogy Isten igéjével sokan nem tudnak mit kezdeni. Azt írja Pál: a bölcselkedő görögöknek bolondság az ige a maga egyszerűségében, a zsidóknak botránkozás, hogy lehet az Isten Fiát, a Messiást keresztre feszíteni, de nekünk, akik megtartatunk: Istennek hatalma és Istennek ereje. Jó lenne, ha ez utóbbiak közé tartoznánk, akik úgy olvassuk és hallgatjuk az igét, hogy az mindig újra Jézushoz vezessen, és még közelebb vezessen minket, és megtartó erővé váljék.
Énekeljünk most három verset a 225. énekből. Ez is hálaadással kezdődik: „Nagy hálát adjunk az Atya Istennek.” Utána több mindent mond arról, hogy legyen áldott Isten az Ő szent igéjéért, ami igazság, és legyen Jézus Krisztus a mi életünk középpontja. Az első két verset énekeljük, majd az ötödiket. Azután hallgassuk meg az orgonajátékot.
Pálúr János orgonál.
Ha visszafelé nézünk, akkor mindenképpen indokolt, hogy a hála határozza meg a gondolatainkat és az imádságunkat. És ha előrefelé nézünk, mert reméljük, hogy a gyülekezetnek nemcsak múltja van, hanem jövője is lesz. De lesz-e egyáltalán jövő? Lesz-e jövője az egyháznak, ennek a gyülekezetnek, a mi népünknek, a személyes életünknek, gyermekeink, unokáink mit fognak látni. Lesz-e még világ akkor is, és ha igen, milyen? Olyan sokat csalódtunk sokan, tudunk-e még reménykedni? Egyáltalán helyes dolog-e reménykedni? Mire építi valaki a reménységét? Van-e olyan reménység, aminek biztos alapja van, ami egészen bizonyosan be fog teljesedni?
Van egy szép énekünk, amelyik azt mondja, hogy az Úr Isten az én reménységem. E között a sok veszély között, ebben a nagy bizonytalanságban, amiben élünk, látva hogyan hatalmasodik el a gonoszság, mi mégis derűsen nézhetünk előre.
Az Úr Isten az én reménységem,
Erősségem
Mindenféle ínségben:
Csak tőle várom,
Igaz boldogságom:
S meg is találom. (275,1, 5-6)
És az ének végén bizonyságot tesz arról, hogy Jézus Krisztus fogja oltalmazni az Ő egyházát is, és gondja van az Ő szent nyájára.
Pálúr János orgonál.
Három hét múlva nagypéntek, húsvét ünnepe lesz. Jó ha ilyenkor újra és újra feltesszük a kérdést: miért kellett Jézusnak meghalnia? A konfirmációi kátékban is ott a válasz. A vallási élet vezetői azt mondták, hogy mivel Isten Fiának tartotta magát meg kell halnia. A politikai élet vezetői, a rómaiak azt mondták: mivel királlyá tette magát, meg kell halnia. De Jézus kereszthalála előtt hétszáz évvel már Isten Szentlelke Ézsaiás prófétának kijelentette, hogy mi a valódi oka Jézus halálának. Ezt olvassuk:
A mi betegségeinket viselte,
a mi fájdalmainkat hordozta.
Mi meg azt gondoltuk,
hogy Isten csapása
sújtotta és kínozta.
Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket,
bűneink miatt törték össze.
Ő bűnhődött, hogy nekünk
békességünk legyen,
az Ő sebei árán gyógyultunk meg.
Mindnyájan tévelyegtünk,
mint a juhok,
mindenki a maga útját járta.
De az Úr Őt sújtotta
mindnyájunk bűnéért. (Ézs 53,4-6).
Jó, ha ennek a mindnyájunk szó helyére odakerül az is: az én bűnömért is. Itt válik igazán személyessé minden hívő számára Jézus Krisztus halálának a jelentősége. Itt lesz világos annak az oka és célja.
Van egy rövid nagypénteki énekünk, amelyik Jézus kereszthalálának a kozmikus jelentőségét hangsúlyozza, ami az egész teremtett világra kihatott, és az utolsó verse itt is hálaadás. De itt már ezért a személyes ajándékért ad hálát az énekszerző:
Jóságod mély és mély a hála,
Amellyel hozzád fordulunk;
Bűnünkért mentél kínhalálba,
Egyetlen Megváltó Urunk. (343,4).
Pálúr János orgonál.
Az evangélium azonban az, hogy Jézus Krisztus nem maradt a kereszten, nem maradt sírban, hanem dicsőségesen feltámadott. Él és uralkodik örökkön-örökké, és amikor mi hozzá imádkozunk, akkor az előtt borulunk le, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. És mi várjuk vissza mi dicsőséges Urunkat, aki megígérte, hogy egyszer majd megjelenik nagy hatalommal. Véget vet minden gonoszságnak és magához veszi a benne hívőket. Aki mindebben bizonyos, az valóban tud a nyomorúságai, gondjai, nehézségei között is örvendezni, hálát adni. Annak a szívében felhangzik: Dicsérjétek az Urat!
A Zsoltárok eredeti héber nyelvén ez úgy hangzik: halleluja. Dicsérjétek Jahvét, az Urat.
Van egy szép húsvéti énekünk, ezt énekeljük most befejezésül, és az improvizáció után imádsággal zárjuk együttlétünket. Ebben az énekben hatszor ismétlődik a halleluja. Tele van a szíve a feltámadott Krisztusban meglelt öröm miatt dicsőítéssel. Egyébként ez az egyik legrégebbi ének az énekeskönyvünkben. Az 1200-as évekből származik. A 185. éneket énekeljük:
Krisztus feltámadott,
Kit halál elragadott;
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Halleluja!
Ha Ő fel nem támad,
Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét,
Zengjük Ő dicséretét,
Halleluja!
Halleluja! Halleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk.
Halleluja!
Pálúr János orgonál.
Köszönöm szépen Pálúr János testvérünknek, hogy eljött és együtt vehettünk részt ezen az istentiszteleten. Isten áldja meg az ő munkáját, gyülekezeti szolgálatát. Isten áldja meg őt családja, szerettei körében is.
Imádság előtt hadd olvassam fel újra a felszólító módokat a 105. zsoltárból:
Zengjetek zsoltárt az Úrnak!
Dicsőítsétek az Ő szent nevét!
Keressétek az Urat!
Folyamodjatok az Úrhoz, és az Ő hatalmához,
Dicsérjétek, és emlékezzetek az Ő csodatetteire!

A Jelenések könyvének 5. fejezete, amivel legutóbb foglalkoztunk, arról szólt, hogy a Bárány Jézus átveszi a hét pecséttel lezárt könyvtekercset, ami Isten akaratát, a világtörténelmet, Istennek az ember megmentésére készített tervét tartalmazza. Csak Ő veheti át, mert csak Ő tudja azt végrehajtani, megvalósítani.
A következő szakasz, mai igénk, a 6. és 7. fejezet arról szól, hogy Jézus sorra feltöri ezeket a pecséteket, és ilyenkor mindig valamilyen ítéletes esemény megy végbe a földön.
Elöljáróban két megjegyzést hadd tegyek, és jó lenne, ha ezt megjegyeznénk az egész Jelenések könyvének a tanulmányozására nézve.
Az egyik, hogy mi nem vesszük komolyan a Bibliának azt az egyértelmű kijelentését, hogy Isten nemcsak a szeretet Istene, hanem az igazság Istene is. Nem lehet következmények nélkül vétkezni Isten rendelkezései ellen. Súlyos következménye van az Isten gyalázásának, káromlásának, semmibevételének. Azok az ítéletek, amik mai igénkben vannak leírva, még nem a végső nagy ítéletnek az eseményei, hanem azt megelőzően Isten szelídebb figyelmeztető intésekkel hívja magához a tőle elszakadt emberiséget. Ez a szakasz még csak a figyelmeztető ítéletek felsorolása, mert Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen gonosz útjáról és éljen.
A másik, amit meg kell jegyeznünk: Jézus mennybemenetele óta mi már az ún. utolsó időben élünk. A világtörténelemnek ez az utolsó korszaka, aminek Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetele szab majd véget, s utána az örökkévalóság következik. Ezen belül is vannak szakaszok. Az a bizonyos nagy nyomorúság, amiről a Jelenések könyvének a későbbi fejezeteiben majd olvasunk, a legutolsó szakaszt jellemzi, de ezek a figyelmeztető ítéletek, amiről ma lesz szó, már most, napjainkban is történnek. Ezek folyamatosan, és ugyanakkor fokozódó mértékben következnek be. Ezt a hitetlen világ nem látja. A hitetlen ember politikai, gazdasági, katonai okokra vezeti vissza az eseményeket. A véletlennek, vagy bizonyos törvényszerűségeknek tulajdonítja. Embereket vagy társadalmi erőket feltételez az események mögött. A hívő ember látja azt, amiről a korábbi alkalmakon már beszéltünk: az események végső mozgatója maga a mindenható Isten, aki teremtett, fenntart és az Ő bölcsessége szerint igazgat mindent.
Hogy mennyire szoros összefüggés van akármilyen esemény és az élő Isten cselekvése között, arra nézve csak egy illusztrációt hadd olvassak: a 107. zsoltárt javasolom otthoni elolvasásra. Az egész erről szól, és a végén olvasunk ilyen mondatokat:
A folyókat pusztává tette,
a forrásokat sivataggá, (Isten)
a gyümölcstermő földet szikessé
a rajta lakók gonoszsága miatt. (összefüggés van a dolgok között)
A pusztában bővizű tavat árasztott,
a szomjú földön forrásokat.
Éhezőket telepített oda,
akik várost alapítottak lakóhelyül.
Mezőket vetettek be,
és szőlőket ültettek,
amelyek termést
és gyümölcsöt hoztak.
Megáldotta őket,
és nagyon elszaporodtak,
állatokban sem láttak hiányt.

De azután megfogyatkoztak,
és görnyedeztek
az elnyomás, a baj és gond miatt,
amikor gyalázatot zúdított
az előkelőkre,
és úttalan pusztaságban kellett
bolyonganiuk.
De a szegényeket oltalmazza
a nyomorúságban,
nemzetségüket megszaporítja,
mint egy nyájat.
Látják a becsületesek, és örülnek,
az álnokok pedig befogják szájukat.
Aki bölcs, jegyezze meg ezeket,
és értse meg az Úr kegyelmes tetteit! (33-43 v.).
Aki nem bölcs, az csak megállapítja, hogy az idén nagy termés volt. Aki bölcs, az elgondolkozik, hogy Isten most megáldott minket, vajon kinek adhatjuk tovább, akinek szüksége van.
Mi tehát az utolsó időkben élünk, és ezek a figyelmeztető ítéletek, amiket itt a 6. fejezetben felsorol János apostol a Szentlélek kijelentése nyomán, már napjainkban is folynak — majd látni fogjuk.
János tehát látomásában látja Jézust, aki kezébe veszi ezt a bizonyos könyvtekercset, és egymás után feltöri a pecséteket. Vegyük sorra ezeket.
1. „Amikor feltörte az első pecsétet, láttam, hogy íme, egy fehér ló, a rajta ülőnek íja volt, és korona adatott neki, és győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön.”
Ez a kép megtévesztő, mert a Jelenések könyve végén, a 19. fejezetben, Jézus is fehér lovon jelenik meg az ige kardjával a szájában, mint győzelmes Úr. Igen ám, csakhogy ott többször is egyértelműen megnevezi Őt a Szentírás. Ez a fehér lovas pedig csak hasonlít hozzá. Ez névtelen. A névtelenség homályába burkolózik. Kik azok, akik csak hasonlítanak Krisztushoz, de nem azonosak vele? A hamis krisztusok, a tévtanitók.
Egyébként mindarról, amiről a Jelenések könyve ezekben a fejezetekben szól, Jézus részletesen tájékoztatta a tanítványait. A Máté evangéliuma 24. részét ha elolvassuk, érdemes összehasonlítani a kettőt, mert tökéletes egybecsengés van, sőt azonos a tartalma alapigénkkel. Amit ott Jézus röviden, néhány szóval megmondott a tanítványainak, azt fejti ki részletesebben a Jelenések könyvének ez a fejezete. A Máté 24. részében Jézus többször is említi, hogy hamis krisztusok támadnak, álmessiások lépnek elő, meg akarják téveszteni az embereket, legyenek éberek a benne hívők.
Az utolsó időkre tehát, amikben mi élünk, jellemző az, hogy fokozódó mértékben hangzik a tévtanítás, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit Jézus mondott, de nem azonos azzal.
2. Amikor feltörte a második pecsétet, „kijött egy másik ló, egy tűzvörös, és a rajta ülőnek megadatott, hogy elvegye a békességet a földről, sőt hogy öldössék egymást az emberek, és nagy kard adatott neki.”
Erről is szól Jézus: nemzet támad nemzet ellen, ország ország ellen. Fokozódik a háborúk száma és pusztító ereje. A veres szín a vérnek, a vérontásnak, a vérengzésnek, a háborúnak, az öldöklésnek a színe volt mindig. Isten nélkül csak erre képes az emberiség. Isten nélkül nem tudunk békességben élni egymással. A nemek harca, a nemzedékek, a nemzetek harca, a pártok harca jellemzi az együttélést. Ámokfutók lövöldöznek napjainkban is egyre gyakrabban, egyre többet pusztítva.
3. Amikor feltörte a harmadik pecsétet, egy fekete ló jelent meg, a rajta ülőnek mérleg volt a kezében. És hallottam, hogy egy hang szólt és ezt mondta: „Egy mérce búza egy dénár…”
A háborúkat éhínség követi. Ez a lovas az éhséget, az ínséget, a szűkölködést, az éhínséget jeleníti meg. Az, hogy a kezében mérleg van, azt jelenti, hogy megjelenik a fejadag. Az én kortársaim még emlékeznek arra, hogy a háború után jegyekkel a kezünkben álltunk sorba és kaptunk fejenként egy napra húsz deka kenyeret, és csak jegyre lehetett kenyeret kapni. A mérleg erre utal. Az pedig, hogy egy mérce búza egy dénár, azt jelenti, hogy napszámosnak az egész napi napszáma. Tehát az egész napi munkájának a béréért vehet magának kenyeret. És a családja mit eszik? A kenyér mellé mit eszik? Semmit. Az éhínséget akarja ez szemléltetni, amikor már nem űrmértékkel mérik a kenyérgabonát, hanem súlymértékkel. Erre is felfigyelhetünk itt. Az űrmértékkel általában egy kicsit többet adtak, mint amennyi pontosan kellett volna. Megtetézték. A súlymérték grammra adja. Minden szem kenyérgabona életet jelent.
4. Amikor feltörte a negyedik pecsétet, láttam, hogy egy „fakó ló jön, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt; hatalom adatott nekik a föld negyedrészén, hogy öljenek karddal, éhínséggel és döghalállal…”
Egymásból következnek ezek a csapások. Előbb a tévtanítás, a hamis ideológia, az még inkább felingerli az embereket egymás ellen. Akkor jön a háború, utána az éhínség, utána a járványok és a halál. Összeomlik az egészségügy, új betegségek ütik fel a fejüket, elszaporodik a korai és az erőszakos halál. Tessék kinyitni egy-egy napilapot, illusztrációt bőven találhatunk hozzá.
5. „Amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg.”
Ezek szerint tehát a halálunk után tovább élünk? Ez a Bibliának egyértelmű és világos tanítása. Ami porból lett, ez a 60-70-80 kiló, ez porrá lesz, de a személyiségünk túléli ezt a halált, és a vértanúk lelke ott van az üdvösségben. A halál pillanatában eldől az örök sorsunk, és azon utána már nem lehet változtatni. Ez is benne van ebben a tanításban, ezt magától értetődőnek veszi a Biblia. A lényeg itt az, hogy a vértanúk lelke kéri Istent: vessen már véget ennek az öldöklésnek, hogy az ő hittestvéreiknek ezerszám kell meghalniuk pusztán azért, mert hisznek Jézus Krisztusban. Legyen már vége ennek! Isten csendesíti őket, hogy vége lesz, de még egy ideig sajnos tart ez az öldöklés, és még többeknek ide kell kerülniük hozzátok. Erről is beszél Jézus a Máté evangéliuma 24-ben. Előre megmondta: az én nevemért és az evangéliumért üldöznek és megölnek titeket. Sőt némelyek még azt is gondolják, hogy ezzel valami jót tesznek.
6. És amikor a „hatodik pecsétet feltörte, akkor nagy földrengés támadt, a nap elsötétült…” — és egy sor kozmikus katasztrófát sorol fel itt a Szentírás.
Kiterjed tehát Isten ítélete, az ember bűnének a következménye az egész kozmoszra. Megrendül minden, ami addig biztosnak látszott. Ez itt részletesen le van írva. Az ember istentelensége miatt nemcsak az erkölcsi rend borul fel, hanem felborul az éghajlat is, felborul és lehetetlenné válik az energiaforrások további rablógazdálkodással való kiaknázása. Megrendülnek a biztosnak hitt pénzintézetek, bankok, sőt megremeg az egész civilizáció, amit az ember alkotott. Nagyhatalmak, amikről azt lehetett gondolni, hogy még nagyon sokáig, vagy talán örökké nagyhatalmak maradnak, egyik hétről a másikra elbizonytalanodnak. „A föld királyai, a fejedelmek és a vezérek, a gazdagok és hatalmasok, a szolgák és szabadok mind elrejtőztek a barlangokban, a hegyek szikláiban, és így szóltak a hegyekhez és a sziklákhoz: „Essetek ránk, és rejtsetek el minket a királyi trónuson ülő arca elől, és a Bárány haragja elől…”
Ezzel a kérdéssel fejeződik be ez a fejezet: „vajon ki állhat meg?”
Az itt felsorolt események már ma is történnek. Találomra néhányat említek, amit a legtöbben tudnak a testvérek. Ezen a földön egy milliárd ember éhezik. Éhesen fekszik le minden nap és ennek egy része meghal azért, mert napok óta semmit sem evett és semmit sem ivott. Mert az ivóvíz ellátás sincs biztosítva. Afrika népességét megtizedeli az AIDS. A felmelegedéssel párhuzamosan előbújnak régen elfelejtett járványos betegségek is, mint a pestis és a fekete himlő. Évente mintegy kétszázezer hívő testvérünket végzik ki csak azért, mert hisznek Jézus Krisztusban. Ennyivel nő a vértanúk száma. Észak-Korea börtönei tele vannak keresztyénekkel. Az iszlám országokban mindennapos az, hogy valakit csak azért, mert Jézus Krisztust Urának és Megváltójának vallja, kivégeznek. És nem kell mondani, hogy fokozódik bizonyos természeti csapások száma és pusztító ereje is.
Egy különféle szakterületek tudósaiból álló kutatócsoport, az ún. fenntartható fejlődés lehetőségeit vizsgálja, és a legutóbbi jelentésük, tanulmányuk félelmes számokat tartalmaz. Most csak utalok rá. Ilyen mondatok vannak benne: aki 1960 után született, jó eséllyel számíthat arra, hogy valamilyen járvány, éhínség vagy erőszakos cselekmény áldozata lesz. És van egy ilyen mondat is, ami félelmesen egybecseng mai igénkkel: ha ezt, amit most művelünk, így folytatjuk tovább az élet különböző területein, akkor tíz-tizenöt év múlva az emberiség negyedrésze életveszélyes helyzetbe kerül.
Mit olvastunk itt a 6. fejezetben? A fakó lóvon ülőnek adatott hatalom a föld negyedrészén, hogy öljön és pusztítson éhínséggel, döghalállal és karddal. Ez nem ijesztgetés, hanem figyelmeztetés. Akinek van füle, hallja meg, mit mond Isten Lelke.
Jogos tehát a kérdés: ki állhat meg, ki éli ezt túl, ki bírja ki? Erről szól a 7. fejezet. Ennek a fejezetnek van egy rövid bevezetője, és utána szól azokról, akik az üldözések idején a földön vannak, tehát az ún. küzdő, harcoló egyház tagjai, utána pedig azokról, akik már a mennyben vannak, az üdvözültek seregéről.
Miről szól ez a rövid bevezetés?
Ne felejtsük el, hogy kiknek íródott ez a könyv. Minden mondata tele van vigasztalással, biztatással, bátorítással. Az I. század végén élt üldözött keresztyének bátorítását szolgálta eredetileg a Jelenések könyve. A bevezetésben arról van szó, hogy az a négy angyal, akiket megbízott Isten az ítélet végrehajtásával, már ugrásra készen áll, de parancsot kapnak: nyugalom. Még egy ideig nem szabad munkához látniuk. Miért? Mert az igazi nagy ítélet, a végső ítélet bekövetkezése előtt Isten az övéit számba veszi és megjelöli. Biztonságba helyezi azokat, akik benne hisznek. Ezt teszi a földön élőkkel: egy angyal elpecsételi őket a homlokukon. Az elpecsételés a tulajdonba vételt, illetve annak a deklarálását, kifejezésre juttatását jelentette.
Tehát Isten azt mondja: ez az enyém, az én védelmem alatt áll. Miközben az őrült császár, Domitianus meg az utódai is kegyetlenül üldözték és irtották a keresztyéneket. Isten azonban elpecsételi az övéit. Szám szerint száznegyvennégyezret. Miért éppen ennyit? Azért, mert mint láttuk, hogy a 7 szám sem mennyiséget jelent mindig, hanem valamit jelképez, a 12 szám is a Jelenések könyvében a hiánytalan teljességre utal. 12 — azt jelenti: mind ott vannak, akiknek ott kell lenniük. Ennek a többszöröse meg ezt fokozottan hangsúlyozza. 12 x 12 000 = 144 000. Szinte már nem lehet jobban fokozni, hogy kivétel nélkül mindenki, egészen bizonyosan megmenekül, aki Jézus Krisztushoz tartozik. Üldözhetik, ki is végezhetik, de végzetes baj nem történhet velük, még a haláluk is közelebb segíti őket Megváltójukhoz. Nekik nem kell elbújniuk a barlangokba, mint ahogy olvastuk az előbb a hitetlenekről. Ők biztonságban vannak az Ő Istenünk szárnyai alatt — ahogy az egyik zsoltárvers mondja.
A száznegyvennégyezer tehát nem abszolút szám, hanem vigasztaló evangélium: nyugodjatok meg, a legkisebbre is gondja van a Mindenhatónak ebben a szörnyű világviharban is. Nem felejt el senkit, nem téved semmiben, teljes békességetek lehet. Ezt tehát Isten a földön élő küzdő egyházzal, az ún. ecclesia militans tagjaival teszi.
És mi történik azokkal, akik már a mennyben vannak, akik az cclesia triumphansnak, a győzedelmes egyháznak a tagjai? Az ő számukat már nem mondja meg, hiszen ők már biztonságban vannak. Azt mondja: megszámlálhatatlan sokaság. Ezek megjelennek pálmaággal a kezükben, fehér ruhában, és magasztalják Istent. Amikor megkérdezi valaki: kik ezek és honnan jöttek? Akkor ezt a választ kapja: „Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónja előtt, és szolgálják őt éjjel és nappal. Nem éheznek, és nem szomjaznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi más hőség, mert a Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének a forrásához, és az Isten letöröl szemükről minden könnyet.”
Akik a földön vannak, azok még éheznek, szomjaznak, szenvednek a hőségtől (figyeljünk fel ezekre a megjegyzésekre), küzdenek a bűneikkel, tűrik a sok megaláztatást, gúnyt — esetleg a kínzásokat, mint ahogy napjainkban is sok keresztyén kénytelen ezt tűrni. De a mennyben levőknek már pálmaág van a kezükben, ami a győzelem szimbóluma. Fehér ruhát kaptak, ami a megigazítottságnak a bizonyítéka. Nincs könny többé a szemükben, és dicsőítik Istent.
Hogy kaphattak fehér ruhát? Úgy, hogy a saját ruhájukat ki kellett fehéríteni. Az olvassuk: „megfehéríttettek és megmosattak.” Miben? A Bárány vérében. Nem azért vannak ott a mennyei dicsőségben, mert ők jobbak lennének üldözőiknél, vagy akárkinél, hanem azért, mert ők odataláltak a Bárányhoz, és komolyan vették, hogy a Bárány helyettük öletett meg, és Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére megtisztítja a hívőket minden bűntől. Jézus áldozatát hangsúlyozza a Jelenések könyve, és annak az erejét, érvényét.
(Csak zárójelben jegyzem meg: akik utánaolvasnak, találkozni fognak egy olyan értelmezéssel is, amely szerint a száznegyvennégyezer a zsidók közül elhívottak száma, a megszámlálhatatlan sokaság pedig, amelyik minden népből, törzsből, nyelvből verbuválódott, a többi népből, a pogányokból elhívottak. Ez azonban a leírás alapján nem áll meg, hiszen a tizenkét törzs akkor már nem is volt meg. A törzsek száma is más, más törzseket sorol fel, mint a hagyományos, a Dán törzse például hiányzik. Itt nyilvánvalóan a még a földön küzdő választottakról van szó, akikben benne vannak a zsidóságból Krisztushoz tértek és a pogányok közül Krisztushoz tértek is. A másik kép pedig a mennyei üdvösségben lévőket ábrázolja.)
Hogy lássuk, mennyire evangélium volt ez, és jó lenne, ha a mi számunkra is az lenne, gondoljunk arra, hogy az akkor üldözött keresztyéneknek milyen sokat jelenthetett ez, hogy Isten számon tart titeket. Hogy az a könyv, amiben a bekövetkező ítéletek vannak megírva, a Bárány Krisztus kezében van. Annak a kezében, aki jobban szeret titeket, mint önmagát. Aki önmagát áldozta oda értetek. Hogy az a kéz töri fel a pecséteket, amely kezet előzőleg átszögezték azok helyett is, akikhez szól ez az írás. Hogy a mindenható Krisztus, aki él és uralkodik örökkön-örökké, a királyok Királya — olvastuk az 1. fejezetben — nehogy azt higgyék a keresztyének, hogy Domitianus a világ ura, Jézus Krisztus a világ Ura, meg Domitianusnak is Ura, ő nem tudja, de mi, hívők, tudjuk; ez a Jézus számon tartja őket, ismeri őket, senkit nem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedheti. Bízhatnak Őbenne, mert megvédi őket a bajok között, és elkészítette helyüket a mennyei dicsőségben.
Ezek a bibliai állítások jelentenek-e nekünk valamit? Aki még nem tartozik a Bárány seregébe, azt ez megtérésre hívja. De igazi megtérésre, olyanra, amit a Biblia megtérésnek nevez. Akik pedig már hisznek, azokat arra bátorítja, hogy vállaljuk a mi Urunkat a világ előtt, és ragaszkodjunk hozzá minden körülmények között. Mert csak aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.
A körülöttünk zajló, kétségbeejtő eseményeket pedig szemléljük úgy, mint akik tudjuk, hogy Isten nemcsak tud ezekről, hanem Ő irányítja végső soron az eseményeket. Az a sok nyomorúság, ami rajtunk van, a mi bűneink egyenes következménye. Ez meg őszinte bűnbánatra és bűnvallásra kellene, hogy indítson minket. De ne felejtsük el: Ő Úr a nyomorúságok felett is, és egyszer vége lesz minden nyomorúságnak. Mi várjuk vissza a mi Urunkat, aki egyszer megjelenik nagy hatalommal és dicsőséggel, és a benne hívőket magához veszi, és letöröl a szemünkről minden könnyet.
Nagyon fontos tehát, amit egyik énekünk így mond „hogy majd, ha jössz, készen legyünk.”

Múlt vasárnap a Jelenések könyve 4. fejezete a mennyei istentiszteletbe engedett bepillantást nekünk. Olvastuk, hogy Isten a trónon ül, és ez a kifejezés, amihez hasonlókat meg kell majd tanulnunk a Jelenések könyve tanulmányozása során, azt jelenti, hogy Isten ténylegesen uralkodik. Gyakorolja a hatalmát. Isten Úr a világ felett.
Aztán láttuk, hogy körülötte a huszonnégy vén a mennyei világ lényeit képviseli, a négy élőlény az egész teremtettséget testesíti meg, és az egész mindenség imádta az örökkön-örökké élőt.
Láttuk, hogy a Biblia különbséget tesz imádkozás és imádat között. De az a nagy örömhír, hogy mindkettő lehetséges ilyen magunkfajta, nyomorult embereknek is. Olyan lehetőségek ezek, amikkel Isten a benne hívőket megajándékozta, és miközben ezt gyakoroljuk, a vele való közösségünk erősödik meg.
Itt a következő fejezetben, az 5. részben, egy új szereplővel találkozunk. Itt jelenik meg először a Jelenések könyvében a Bárány. Minden akkori olvasó és hallgató számára egyértelmű volt, hogy itt Jézus Krisztusról van szó. Keresztelő János mutatta be így Jézust a sokaságnak még Jézus munkája előtt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi, magára veszi a világ bűnét. (Jn 1,29).
Ezzel János arra utalt, hogy Jézus földi küldetésének a célja, a legfontosabb, amit Ő itt elvégez, az, hogy mint egy áldozati bárány, önmagát áldozza oda, és így Isten igazságának eleget tesz. Jézus önmaga feláldozásával, kereszthalálával új világ kezdődik el, az új teremtésnek a kezdete ez: aki Krisztusban van, új teremtés az. Mai igénk Jézus egyedülálló szerepét, különleges nagyságát ragyogtatja fel.
Mennyiben jelentett ez vigasztalást az akkori keresztyéneknek, és mennyiben erősíthet minket?
Azzal kezdődik a fejezet: „Láttam a trónuson ülő jobb kezében egy könyvet, belül és kívül teleírva, hét pecséttel lepecsételve;…” Az a könyvtekercs, amelyiknek mind a két oldalára írtak, illetve az azt védő tokra kívül is ráírták a belső tartalom lényegét, fontos dokumentum volt. Testamentum, végzés. Ez a könyv Isten végzése a történelmet és az üdvtörténetet illetően. A hét pecsét arra utal, hogy nagyon fontos tartalma van, illetve, hogy a tartalmát csak az ismeri, aki leírta. A pecséteket pedig csak az bonthatja fel, aki képes végrehajtani a benne foglaltakat. Ez sorsdöntő az emberiség jövőjét illetően. Mi van beleírva? Ki képes azt felbontani? Ettől függ az egész emberiség jövője.
Egy erős angyal hatalmas hangon: „Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit?” Vagyis ki képes arra, hogy Istennek a világra érvényes tervét és üdvtervét végrehajtsa. Ezek után nagy csend támad a mindenségben. Nincs senki? Nincs. Azt olvastuk, hogy sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt senki nem tudta felnyitni a könyvet, de még csak beletekinteni sem tudott abba.
Senki. A római császár sem? A múltkor láttuk azt, hogy amikor a Jelenések könyve keletkezett, akkor indult az első szervezett kegyetlen üldözés Domitianus császár uralkodása alatt a 80-90-es években. Keresztyének ezreit dobták oda kiéheztetett vadállatok elé a cirkuszokban csak azért, mert Jézus Krisztust Úrnak vallották. Nem azt mondták: Küriosz Caesar — a császár az úr, hanem Küriosz Christos, és ez elég volt ahhoz, hogy gyermekeket, öregeket, asszonyokat, férfiakat kiéheztetett vadállatok tépjenek szét.
Nem a császár az úr? A császár ekkor már kötelezővé tette a császárkultuszt, és dominus et deusnak hívatta magát, vagyis úrnak és istennek. Azt képzelte a nyomorult magáról, hogy az ő kezében fut össze minden szál, ő csinálja a történelmet, tőle függ minden, övé az egész ismert világ.
Jó lenne, ha kihallanánk majd a későbbiekben is a Jelenések könyve megállapításai mögül a rejtett polémiát, a rejtett vitát ezzel a hamis hiedelemmel. Mert Jánoson keresztül a Szentlélek vigasztalja az üldözött keresztyéneket: ugye ti tudjátok, hogy nem a császár az úr és Isten? Szerencsétlen, ő is ugyanolyan halandó, mint akármelyik rabszolga. Mi tudjuk, hogy ki az, aki Úr és Isten. Mi tudjuk, hogy ki támadott fel a halálból, mi Jézust valljuk Urunknak. És az események Isten kezében vannak, és Ő irányítja azokat. A császárok felett is Ő az Úr. Mindez kimondatlanul, de az akkori olvasók és hallgatók számára egyértelműen benne van ezekben a megjegyzésekben.
Senki sincs tehát, aki fel tudja törni a pecséteket és végrehajtani Isten akaratát? Ki alkalmas erre? Ki méltó? — kérdezi az angyal. Mert ha senki sincs, akkor nincs értelme a létnek. Akkor nincs gazdája a világnak. Akkor az életünk azt jelenti, hogy egy vég nélküli sötét alagútban száguldunk céltalanul.
János mélyen átéli ennek a lehetőségét, hogy ha senki nincs, akkor az tragédia, és azt írja itt: nagyon sírtam, mert senki sem bizonyult méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet.
Sírtunk-e mi már azon, akár a szó átvitt értelmében is, hogy valaki, akit szeretünk, nem találja, vagy nem is keresi az Istenhez vezető utat? Összeszorul-e a szívünk amiatt, ha Isten üdvterve nem valósulhat meg valakinek az életében?
János tehát sír, és akkor odalép hozzá a vének közül az egyik és azt mondja: „Ne sírj. Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, a Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és a hét pecsétjét.”
Két olyan megjelölés, amit az akkori keresztyének közül mindenki értett. Két olyan ószövetségi prófécia, ami a Messiás személyére vonatkozott. Itt megint Jézusról van szó. Jézus győzelmére emlékezteti a síró látnokot, Jánost, ez a mennyei lény. A Júda törzséből való oroszlán, Dávid utóda: az a Messiás, Jézus Krisztus.
Van tehát megoldás. Van valaki, aki ki tudja nyitni a könyvet. Egy valaki van csak, aki erre képes, és aki erre kész is. Mert egyedül Jézus Krisztus képes visszaterelni a megtévedt embert az életnek az útjára. Egyedül Jézus volt képes kiengesztelni Isten velünk szembeni igazságos haragját. Egyedül Jézus volt kész odaállni arra a helyre, ahol az általunk megérdemelt, minket sújtó ítélet történt meg. Egyedül az Ő áldozatát fogadta el Isten érvényes, helyettünk bemutatott áldozatnak, mert egyedül Jézus az, aki ugyanolyan emberré lett, mint mi, de Ő az egyetlen, aki bűn nélküli, bűntelen volt. Ezért vállalhatta magára mindannyiunk bűnét és büntetését. Valóban Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét.
Milyennek írja le a Bárányt? „Láttam, hogy a trónus és a négy élőlény közelében, a vének között, ott áll a Bárány: olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt, és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre.”
A hét szarv az Ő isteni teljhatalmát jelenti. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. Megint ott van emögött, és ez egyértelmű volt ám az akkori hívőknek, hogy nem a császárnak van teljhatalma. Ő úgy kapott Istentől egy időre valamennyi hatalmat, aztán keményen el kell számolnia vele, hogy mit csinált. A teljhatalom Jézusnál van.
A hét szeme, az Isten hét lelke, arra utal, hogy a Szentlélek teljességével bír Jézus Krisztus, ami azt jelenti: mindent lát, mindent tud, mindenütt jelen van, és mindenütt el tudja végezni azt, amit akar.
(Egyébként jó, ha megjegyezzük a továbbiakra nézve is, hogy a hetes szám a Jelenések könyvében a legtöbbször nem számnév, hanem a teljesség szinonimája. Azt jelenti: hiánytalan, tökéletes, teljes. Ahol azt olvassuk: hét, a legtöbbször nem azt jelenti, hogy egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét, hanem azt jelenti: teljes, tökéletes, hiánytalan.)
Jézus a teljhatalmat bírja. Jézus mindenütt jelenvaló és bármit el tud végezni, amit akar.
És a Bárányon látszik: megölték. De a Bárány él, mert győzött mint oroszlán. Ez is a Jelenések könyve stílusára, egy sajátos irodalmi stílusra jellemző, hogy ugyanazt a dolgot különböző képekkel próbálja szemléltetni. Mert most akkor Jé-zus a Júda oroszlánja, vagy az Isten Báránya? Oroszlán vagy Bárány? Attól függ, hogy mit akar szemléltetni. Ha az Ő erejét, akkor azt mondja: oroszlán, ha az Ő áldozatát, önfeláldozását, akkor azt mondja: Isten Báránya. Ezek nem ellentmondások a Jelenések könyvében, hanem érteni kell annak a jelképes nyelvét.
Itt kerül sor arra a páratlan jelenetre, ami éppen egyszerűségében megrendítő ebben az igerészben. „A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónuson ülő jobb kezéből.” Ennyi. Neki csak ennyi. Egyébként senki nincs égen, földön, föld alatt. Nincs olyan teremtmény, aki képes lenne Isten tervét megérteni és céljához vinni. A Bárány pedig odamegy, és egyszerű, természetes mozdulattal átveszi és elkezdi feltörni a pecsétjeit. Jézus egyedülálló nagyságát állítja elénk ez az egyszerű jelenet. Minden póz nélkül, minden erőlködés nélkül végzi azt, amit csak Ő tud elvégezni, amit Isten reá bízott.
Egyedül Ő tudja Isten üdvtervét megvalósítani. Csak Ő tudja az Istentől elszakadt embert üdvözíteni. És erre megismétlődik az, amiről az előző fejezetben olvastunk: felhangzik a mindenség dicsőítő éneke. Előbb a huszonnégy vén, aztán a négy élőlény, aztán bekapcsolódik temérdek angyal, végül az egész kozmosz zengi: méltó vagy arra, hogy feltörd a pecséteket — és ugyanazokat a jelzőket használja a mennyei kórus a Bárány Jézusra, mint előzőleg a mindenható Istenre.
Ennyire igaz Jézus istensége. Ennyire komolyan kell vennünk azt, amit a Filippi 2. rész szép Krisztus-himnuszában így olvasunk: Ő, aki az Istennel egyenlő, megalázta magát, emberi formát vett fel és engedelmes volt egészen a kereszthalálig. Így tudjuk-e mi tisztelni, sőt imádni a mi Megváltónkat?
És kiderül, hogy a mindenség Isten-imádatában fontos helye van a hívők imádságának. Ez megint csodálatos bátorítás, ha értjük, hogy miről van itt szó. „Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt — mindegyiknél hárfa volt és aranycsésze, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek —, és új éneket énekeltek…”
Miközben mi itt a földön sokszor egyszerűen, együgyűen, szerényen imádkozunk, aközben tudnunk kell, hogy ezek az imádságok feljutnak a mennybe, és a mennyei lények — ahogy itt a jelképes leírást olvastuk — arany csészében a mennyei oltárra teszik a mi együgyű imádságainkat. Ezek az imádságok ott vannak a mindenható Isten előtt, Ő ezeket számon tartja, hallja és válaszol rájuk.
Hányszor volt már az, hogy el is felejtettem, mi-mindent tartalmazott egy-egy imádságom, csak egy idő múlva eszméltem: hiszen én ezért hosszú ideig könyörögtem. És most itt van. Ajándékként. Isten nem felejti el. Megvannak a mi imádságaink, nemcsak a kéréseink, az imádságaink Őelőtte. Ezzel a reménységgel imádkozzunk, és ne hagyjuk abba akkor se, ha Isten nem mindig azonnal válaszol azokra.
Ennyit tudunk meg itt a leírásból. Szeretnék három olyan bibliai igazságot hangsúlyozni ennek alapján, ami nagy vigasztalást jelentett akkor az üldözött keresztyéneknek, és ami nagy erőt, bátorítást jelenthet ma is mindenkinek, aki ezt hittel fogadja.
1. Istennek terve van a világgal és a mi életünkkel. Isten céllal teremtett mindent. Nem össze-vissza történnek az események a világban. A Biblia hangsúlyozza, hogy egy mérhetetlenül bölcs isteni elgondolás van ott az események mögött, és Isten nemcsak megteremtette és aztán magára hagyta volna ezt a világot, hanem gazdája ennek a világnak, gondja van rá, célja felé vezeti, mert van célja is, amit Ő tűzött ki, és kezében tartja az eseményeket.
Hogy mennyire így van, arra nézve csak két igét hadd idézzek.
Amikor Isten Jeremiást elhívta prófétának, Jeremiás megijedt és elkezd alkudozni. Mindenféle kifogást hoz fel, hogy nem, nem, ő nem, inkább valaki mást. És akkor Isten azt mondja: ember, mit képzelsz, hogy ez most jutott eszembe? Itt nem ötletek alapján történnek a dolgok. Ezt olvassuk a Jeremiás könyve 1. részében 5. versében:
„Mielőtt megformáltalak
az anyaméhben, már ismertelek,
és mielőtt a világra jöttél,
megszenteltelek,
népek prófétájává tettelek.”
A földi eseményeket megelőzik mennyei döntések, és ezek értelmes döntések. Fel sem tudjuk fogni, hogy Isten értelme mennyivel magasabb, mint a mienk. Ő már a végét is látja mindennek, mert mindent egyben lát. Mi csak szakaszokat látunk, meg sokszor csak a fonákját, mint ahogy Reményik Sándor írja szép versében. Ha egy szőttesnek a fonákját megnézi az ember, ott hosszabb-rövidebb szálak kilógnak, és semmi értelmes kép nem rajzolódik ki. Ha megfordítja, akkor csodálkozik rá, hogy milyen szép. Isten a színét látja, mert Ő készíti azt.
Vagy egy másik helyen, az Ézsaiás könyve 37,26-ban ezt olvassuk:
„Nem hallottad még, hogy én ezt
régóta elvégeztem,
jó előre kiterveltem?
Most csak véghezviszem…” — ezt mondja az Úr. És ott arról van szó, hogy bizonyos népek történelmét bizonyos célok érdekében hogyan alakítja. Minden erőlködés és kapkodás nélkül. Isten világában rend van. Neki terve van, és az Ő terveit senki nem hiúsíthatja meg.
Van egy énekünk, szeretném délutáni házi feladatként javasolni, amelyiknek az egyik verse rendkívül frappánsan fogalmazza ezt meg. Kétszáz évvel ezelőtt írták, kicsit régies a szövege. Így hangzik:
E világnak történeti
Lesznek akaratjából,
Nem a szerencse vezeti
Azokat csak vaktából,
Hanem úgy mennek végbe
A földön és az égbe’,
Amint szájából kijőnek
Az egy fő gondviselőnek.
(268,3 dicséret)
Nincs itt összevisszaság, meg ötletelés. Isten átgondoltan, irántunk való mérhetetlen szeretetéből, isteni bölcsessége szerint irányítja az eseményeket.
Gondoljuk el, milyen vigasztalás volt ebben az üldözött keresztyéneknek: Lássatok túl ezeken a nyomorult császárokon, akik istennek képzelik magukat. Van a valóban létező, egyetlen igazi Isten, és Ő tudja, mit cselekszik, Ő pontosan tudja, hogy most milyen nehéz nektek, és miért nehéz nektek. Ő az egyetlen, aki azt is tudja, hogy meddig fog ez tartani, mert vége lesz, és nem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedhetitek. Őbenne bízzatok!
2. A másik, amit szeretnék hangsúlyozni: egyedül Jézus volt képes helyreállítani azt, amit mi Isten elleni lázadásunkkal tönkretettünk. De Ő helyreállította. Egyedül Ő tudta megvalósítani, hogy az Istentől reménytelenül elszakadt ember újra hazatalálhasson. Egyedül neki köszönhetjük, hogy beleáradhat a mi megnyomorodott életünkbe az isteni élet. Egyedül Ő valósíthatja meg azt, hogy mindennek ellenére lehet értelmes, tartalmas, boldog emberi életet élni. És ez az „egyedül Ő” nem a keresztyénség kizárólagos igényét jelenti, hanem Jézus Krisztus kizárólagos igényét.
Minket ebben a nagy pluralista, nyitott, szinkretista világban sokszor megvádolnak mostanában azzal, hogy micsoda gőg van emögött, hogy a keresztyénség kizárólagosságot igényel magának. Nem a keresztyénség, de Jézus Krisztus kizárólagossági igénnyel lép fel. Miért? Mert rajta kívül senki más nincs, aki az Istennel egyenlő. Senki más nincs, aki noha az Istennel egyenlő, megalázta magát, rabszolgai formát vett fel, és engedelmes volt a kereszthalálig. Egyedül Ő tudta megvalósítani azt, hogy Isten szeretete utolérjen minket. Még az is az Ő munkája, ha fogékonyakká tesz, és Isten hívására igent mondunk. És az is az Ő munkája, hogy haza vezet minket az Atyához. És ott sem egyedül kell megállnunk, hanem vele együtt kaphatunk kegyelmet. Mindent Ő végzett el értünk.
Szó szerint igaz az, amit Ő mondott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6). A kérdés csak az: hisszük-e mi ezt? Nagyon sok, templomba járó ember ezt nem hiszi. Úgy komolyan, átgondoltan, a szívünk mélyéig, ennek a konzekvenciáival együtt, hisszük-e mi ezt?
3. A harmadik, amit még említsünk meg: Jézus elvégezte a megváltás munkáját. Éppen a napokban olvastuk sokan bibliaolvasó kalauzunk szerint a János evangéliuma 17. részét. Az csodálatosan szép beszámoló, számadás az Atyának. Benne van egy ilyen mondat is: „elvégeztem a munkát, amit rám bíztál.” Ugyanakkor benne van sok ígéret, hogy mi-mindent fog még ezután megtenni a benne hívőkért, milyen ígéretekre számíthatunk, mit készít el azoknak, akik Őbenne hisznek. És ezt az a Jézus ígéri, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.
Megint csak azt mondom: milyen erő lehetett ebben, amikor az üldözött keresztyéneket ezzel vigasztalta, bátorította a vértanúhalálig való kitartásra Isten Szentlelke az apostol által, hogy lássatok túl a pillanaton, lássatok túl a szenvedéseken. Miket ígért nektek Jézus? Azt lennétek képesek elveszíteni azért, hogy most megússzatok valamilyen szenvedést? Mindent érdemes Őérte vállalni. Aki mindvégig állhatatos marad, az fog üdvözülni.
Sokféle bizonytalanság, nagy lelki nyomás, sokféle nyomorúság között élünk mi is. Nem akarom magunkat az első keresztyének üldöztetéséhez hasonlítani, mert nem jó az analógia, de a lelki nyomás, a lelki helyzet, amibe belekényszerülünk, az sok tekintetben hasonló. Engedjük-e, hogy Istennek ezek a kijelentései és ígéretei felszabadító erővel hassanak ránk? Olyan sok szorongástól, félelemtől, aggodalmaskodástól, felesleges találgatástól megmenekül az, aki komolyan veszi, hogy ami Jézusról megvan írva, az igaz. Ma is igaz. Nem vaktából — ahogy itt az ének mondja —, nem esetlegesen történnek az események velünk sem, és a mai világban sem. Isten bölcsessége és szeretete őrködik felettünk. Az van biztonságban, aki Őbenne bízik, aki egészen Őreá bízza magát.
Aki kész tőle elfogadni jót és próbát, Őt magasztalja az áldásokért, Őt kérdezi, ha nem érti, mi a próbák célja, és elfogadja azt a magyarázatot, amit Ő, az élő Jézus Krisztus ad. Az ilyen hívőnek a szívében ott lehet az a bizonyosság, hogy lehet, hogy sok minden kiszámíthatatlan, sok ellenség leselkedik rám kívülről, belülről, de Jézus az, aki poklon, síron egyedüli győztes, és én az Ő győztes csapatába tartozom. Majd a vezér intézi a dolgokat, az én dolgom, hogy a vezérre figyeljek, bízzam benne és azt tegyem, amit Ő mond.
Mielőtt imádkozunk, énekeljünk el egy olyan énekverset, amelyik erről szól.

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom, ó, ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.
(295,2 dicséret)