Cseri Kálmán

Tanulmányozzuk tovább a Jelenések könyvét és egy kicsit ismételjünk. A hét pecsét feltörésekor nyilvánvalóvá vált, mi Isten terve a világgal. A hét trombitaszót Isten figyelmeztető ítéletei követték, amelyek során az élővilág egyharmada elpusztult. De láttuk, hogy ez még nem a vég, ezek után még az Istentől elszakadt ember megtérhet teremtő Istenéhez.
Azután következett egy hosszabb közjáték a Jelenések könyvében: Krisztus és az Antikrisztus harca. Most pedig a 15. és 16. fejezetben az utolsó hét csapás leírását olvashatjuk. Úgy értsük meg ennek a két fejezetnek az üzenetét, hogy néhány kulcskifejezést kiemelünk és röviden megpróbálom magyarázni.
1. Az első mindjárt: „… ezekkel teljesedett be az Isten haragja.”
Vannak, akik itt felkapják a fejüket és megkérdezik: Isten nem kegyelmes? Nem az van megírva a Szentírásban, hogy Isten maga a szeretet? De az van megírva, és így igaz, de az is meg van írva: Isten igazságos és bűngyűlölő.
Amikor a János evangéliuma legelején Jézus Krisztus személyét és munkáját röviden summázza az apostol, akkor ezt írja: „Ő tele van kegyelemmel és igazsággal.” Együtt a kettővel, ami csak nekünk kettő. (Majd látni fogjuk, hogy Isten előtt ez teljes egységben van.)
Egyoldalú, hiányos, hamis az az Isten-ismeret, amelyik mindig csak a szerető Istenről és kegyelméről beszél. Mert Isten kegyelme nem azt jelenti, hogy elnézi a bűnt. Nem azt jelenti, hogy következmények nélkül lehet lázadni ellene. Isten kegyelme azt jelenti, hogy az ellene lázadó ember megbánhatja és abbahagyhatja ezt a szemtelen lázadást, és ebben az esetben Isten megbocsát neki. Tiszta lappal indulhat tovább, új kezdést engedélyez Isten, mintha nem követte volna el a bűneit. Isten a bűnre haragszik és nem a bűnös emberre. De ha a bűnös azonosul bűnével és ragaszkodik hozzá, akkor őt is sújtja Isten igazságos ítélete. És ez az ítélet ugyanolyan rettenetes, mint amilyen rettenetes a bűnünk és annak a rontása.
A sokféle istentelenségünk és embertelenségünk következményeivel nap mint nap találkozunk. Elég kinyitni egy napilapot, minden oldalon több adalékot olvashatunk ehhez. Felsorolhatatlanul sokféleképpen megjelenik ez. A legkegyetlenebbek talán a kisgyerekek, a csecsemők, a tehetetlen öregek és sérültek ellen elkövetett kegyetlenségeink, amik egyre gyakoribbak és tele van vele a világ. Ezeket a kegyetlenségeket követi Isten ítélete. Nem Isten kegyetlen, mi vagyunk azok, de ezeket a cselekedeteinket az Ő méltó büntetése követi, ha meg nem térünk belőlük. Ezért olvassuk itt mai igénk elején, hogy ezzel az utolsó hét csapással teljesedik be az Isten haragja.
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, amit Jakab levelében így olvasunk: „Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.” (2,13).
Isten irgalmassága és ítélete nem két külön dolog, ez egy, ha mi nem értjük, akkor is. Ha mégis megkülönböztetjük, akkor azt mondja a Biblia: a mérleg az Ő irgalmasságának az irányába billen el.
Ennyit Isten haragjáról.
2. Aztán olvassuk itt ezt a furcsa kifejezést: azok, akik már a mennyei dicsőségben vannak, valami üvegtengerféle mellett állanak.
Mutatja ez a szokatlan fogalmazás, hogy a látnok János nem talál szavakat annak a leírására, amit Isten Szentlelke láttat vele. Nem lehet kifejezni emberi szavakkal azt a mennyei valóságot, ami a szeme elé tárul. Üvegtengerféle. A tenger nem átlátszó. A tenger zavaros, háborog, viharos, szeszélyes, veszélyes, sokakat elnyelt már. Az üveg átlátszó, tiszta, egyértelmű. Ebből az üvegtengerből nyugalom és békesség árad, nem háborgás és veszélyek sokasága.
Melyikhez hasonlít a mi lelki világunk? Isten igéje azt mondja, hogy az újjászületett hívők lelke, gondolkozása, hétköznapi élete egyre inkább hasonlóvá válhat ehhez az „üvegtengerféléhez”. A mi háborgó, kiszámíthatatlan, át nem látszó, sokszor tudatosan összezavart, ködösítő életünk letisztulhat, átlátszó lehet, békesség és nyugalom áradhat belőle. Jézus Krisztus az újjászületett hívőknek ezt kínálja és ígéri. Kérdés: vágyakozunk-e egyáltalán erre, vagy jól érezzük magunkat abban a zavarosban, amilyenné a lelki világunk a bűn után vált, és engedjük-e, hogy Ő ezt a tisztaságot, egyértelműséget, békességet egyre nagyobb mértékben ajándékozza nekünk?
3. Mit tesznek az üdvözültek ott az üvegtenger mellett?
Énekelnek. Mit? „Éneklik Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét.” Mózes és Jézus együtt. Az Ószövetség és az Újszövetség egy csodálatos harmóniába fonódik össze. A törvény és a kegyelem nem két különböző dolog, végképp nem egymásnak ellentmondó valóságok.
Az üvegtengernél, a mennyei világosságban megértheti mindenki azt, hogy amit megkülönböztetünk, szembeállítunk, sőt sokszor kijátsszunk egymás ellen, az egy. Isten a benne hívőknek megadja ezt a teljes látást. Ott nyilvánvaló lesz, hogyan épített Isten hidat a törvényből és a kegyelemből a megváltottak számára, amin átmehetnek a halálból az életbe. Ott nem lesz többé kettősség, feszültség, ellentmondás. Ott mindent a maga őseredeti egységében fogunk átélni.
Ezért kell nekünk sokkal alázatosabbaknak és csendesebbeknek lennünk, amikor nagy okos vitákat folytatunk a kegyelmi kiválasztásról, hogy vajon Isten szuverenitása, vagy az ember felelőssége fontos.
Ebből az igéből kiderül: nincs vagy. Mind a kettő a maga helyén fontos, mivelhogy az nem is kettő, hanem egy és ugyanaz. Értjük ezt? Ha becsületesek vagyunk, azt kell mondanunk: nem. Ha meg nem értjük, akkor ne okoskodjunk, hanem amit Isten nem enged a tyúkagyunkkal felfogni, azt vegyük komolyan az Ő szavára a hitünkkel, és akkor világosságban járunk már itt is, egykor pedig minden titkot és minden tudományt ismerünk majd.
És abban a világosságban, ott az üvegtengernél, a mennyei dicsőségben lesz majd egészen nyilvánvaló számunkra, hogy „igazak és igazságosak a te útaid, népeknek Királya.”
Figyeljük meg, hogy most sokszor milyen gőgösen, dölyfösen számon kérjük Istenen az Ő tetteit, és feltételezzük, vagy olykor állítjuk, hogy nem igazak és igazságosak az Ő tettei: Miért engedi meg az Isten? — mondjuk, mintha az igazság birtokában lennénk, és jobban átlátnánk az eseményeket, mint Ő. Miért van szenvedés? Miért éppen velem történik ez meg? És miért történhetnek meg ilyenek a világon?
A legtöbb ilyen kérdésre az a válasz: azért, mert otthagytuk Őt. És Ő előre megmondta, hogy nélküle ezek következnek be. Ezért kért minket, hogy ne a halál útját válasszuk, hanem az életét. Ha mégis az előbbit választottuk, akkor ne Őt vádoljuk ezért, és ne rajta kérjük számon hűtlenségünk és lázadásunk következményeit. Ott azonban Őnála már egészen nyilvánvaló lesz, hogy igazak és igazságosak az Ő tettei.
Megint azt mondom: Isten gyermekeinek a nagy kiváltságuk, hogy már itt eljuthatnak erre a felismerésre, és így fogadhatják Isten döntéseit.
4. És ami kiderül ebből az igéből, hogy ezek után megnyílik a mennyei szentély — erről többször ír a Jelenések könyve —, és kiárad a megnyílt ajtón az Isten ítélete.
Ez azért meglepő, mert egészen addig mindig az Isten kegyelme áradt ki a mennyei szentélyből. A mennyei szentély Isten maga, az Ő jelenléte, az Ő valósága. Az Ő mentő szeretete árad folyamatosan, amelyikkel hívja magához a tőle elszakadt embert: Szeretlek, gyere haza!
Akármilyen messziről is haza lehet találni. Akármilyen nagy mélységből is kiemeli azt, aki nyújtja a hitének a kezét, nem is kell kapaszkodnia. Ő kiemel bennünket. Sok ilyen embert ismerek, akiket nagy mélységből, emberileg reménytelen helyzetből emelt újra magához.
Egyszer azonban véget ér a kegyelem ideje. Nem lesz többé lehetőség a megmenekedésre. És onnan, ahonnan egy életen át, az egész történelmen át áradt a kegyelem, most a végén kiárad az ítélet.
A 16. fejezetben írja le ezt a hét csapást a Szentírás. Ezeket most azért nem részletezem, mert egy részük korábban már előfordult, és akkor beszéltünk róluk. Most csak azt említem meg, hogy a végső ítéletnek az előszelével már most találkozunk.
Nem kell rémeket látni, nem kell dramatizálni a történelem jelenségeit, de ami abban drámai, azt viszont észre kell venni. Itt ilyen egyszerű dolgokról van szó, amikről megint csak nap mint nap olvashatunk és hallhatunk: Rohamosan fogy az iható víz, anélkül pedig nincs élet. Folyamatosan szennyezzük a tengereket, pusztítjuk az élővilágot. Tragikus és megállíthatatlan a folyamatos felmelegedés és annak a következményei. Olyan földrengések és tengerrengések, ennek következtében cunamik és azoknak a pusztítása várható, amilyenek korábban nem voltak.
És a felsorolás végén (kérem elolvasni a 16. részt) az van: „talentum nagyságú jég esett az emberekre”. Egy talentum negyven kiló. Ekkora jég eddig még nem esett, de az idén esett nem cseresznye, nem dió, nem pingponglabda, hanem teniszlabda nagyságú jég is Nyíregyháza környékén, és éppen azoknak a gyülekezeteknek és családoknak a megsegítésére adakoztunk múlt vasárnap, akiknek a feje felett lyukacsos lett a tető. A legerősebb cserepeket is összetörte. Jó összehasonlítani ezt azzal, ami le van írva a Bibliában.
De még csak nem is ezt tartja a legszörnyűbbnek a leírás, hanem azt a szellemi fertőzést, ami elárasztja majd a világot ebben az utolsó időben. Azt olvassuk itt, hogy a sárkánynak és a hamis profétának a szájából démoni lelkek jönnek elő, amik démonizálják a hatalmon levőket: a királyokat és a hatalom birtokosait összezavarják, és Isten ellen meg Isten népe ellen ingerlik.
Megpróbálják összefogni őket egy végső nagy leszámolásra Krisztussal és a benne hívőkkel. Ez a nagy csata lesz Harmageddónnál. Erről mindenféle színes fantáziálások születtek, holott itt egész egyszerűen arról van szó, Harmageddón, HarMegiddó: azt jelenti, a Megiddó hegye. Ez a Karmel-hegy, ami alatt, mellett sok fontos csata ment végbe Isten népének a történetében. Ha nagy csatáról, döntő csatáról volt szó, akkor szokták azt mondani: a karmeli csaták vagy a Megiddó melletti csaták.
Egy ilyen döntő nagy csata, eszkatológikus csata lesz az utolsó időkben. A későbbi fejezetekből tudjuk, hogy Jézus Krisztus végérvényes és totális győzelmével zárul ez a csata. Itt azonban még csak ott tartunk, hogy a démoni lelkek a hatalmon levőket Krisztus ellen és az Ő népe ellen ingerlik, és előkészítik ezt a nagy csatát.
Tekintélyes nemzetközi szervezetek ma is írásban rögzítik már, hogy ők Isten nélkül óhajtják a tevékenységüket folytatni. Ezt majd követi az, hogy Isten ellen fordulnak, és próbálnak fordítani másokat is. Ami itt Isten igéjében le van írva, kezd valóra válni az élet minden területén.
Van tehát ilyen: Isten haragja a bűn ellen és azok ellen, akik ragaszkodnak a bűnhöz. — A mennyei dicsőségről itt azt olvastuk: üvegtengerféle, de amit ott majd teljességében megkapnak a hívek, a hívők, azt előlegként részben már most kaphatjuk Istentől. — Sokkal alázatosabbaknak kell lennünk, ha valamit nem értünk a Szentírásból, és teljes bizalommal elfogadhatjuk azt a hitünkkel. A legfontosabbakat Isten az értelmünk számára is kijelenti. — És tudnunk kell, hogy egyszer vége lesz a kegyelem idejének, nem lehet többé visszatérni Istenhez, megbánni a bűneinket.
Most azonban még nem az ítélet árad a mennyei szentélyből, hanem a kegyelem. Ahogy olvastuk a megelőző fejezetben a múltkor: az örök evangélium hangzik. Nyitva van a mennyország kapuja. Jézus Krisztus kinyitotta azt. Az Ő testtélétele, golgotai kereszthalála, feltámadása, mennybemenetele nyitott kaput, és utat készített azok számára, akik készek Őt követni. És aki mindvégig követi Őt, az oda érkezik meg, ahol Ő van. Ezt ilyen egyszerűen mondta Ő az akkori tanítványainak. (Jn 12,26. 14,-3).
Boldog, aki elindul ezen az úton, és végig is járja azt. Mert eljön az az idő, amikor már nem lehet hozzá térni. A 16. fejezetben kétszer is ismétlődik ez a sötét megállapítás: ezt meg azt hallják az akkori emberek, meg ezek a próbatételek bekövetkeznek, és Isten még ezzel is figyelmezteti őket. „De nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak Istennek.” Aztán néhány mondattal később: „de káromolták a menny Istenét, és nem tértek meg cselekedeteikből.”
Akkor már nem is lehet. Ma még lehet. Legyen áldott Isten, hogy az Ő igéje hangzik, hogy utánunk szól, hogy hívogat minket. Bár csak igaz lenne az, amit itt istentisztelet előtt énekeltünk: ne szóljon igéd hiába!
Isten nagy ajándéka, hogy olvashatjuk, hallhatjuk az Ő igéjét, amivel idejében figyelmeztet, amivel felkészít a jövő eseményeire, amivel formálja és egészen újjáformálja, újjáteremti az életünket.
Boldog ember az, aki befogadja az igét, mert annak ez életet, célt, tartalmat, értelmet jelent. És öngyilkosságot követ el lelkiképpen az, aki nem veszi komolyan Isten igéjét, mert Jézus ezt mondja: „Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon.” (Jn 12,48).
A befogadott ige megmenti az életünket és örök életet ad, a visszautasított, fülünk mellett elengedett ige az utolsó napon ítélő bíránkká válik. Nagyon fontos kérés tehát ez: Istenem, segíts, hogy úgy olvassam, úgy hallgassam, hogy ne szóljon igéd hiába!

Énekeljük el imádkozó szívvel ezt az éneket.

Tehozzád jövünk már Istenünk, ne szóljon igéd hiába!
A szívünk oly sötét, ó, segíts, élessze igéd világa.
Áldd meg, ó, Uram ez énekünk, legyen már csak tied életünk,
Ne szóljon igéd hiába! Ne szóljon igéd hiába!

A fülünk igédre nem figyel, lábunkkal járunk a sárba‛,
Vágyaink szakítnak tőled el, nem fénylik mécsünk világa.
Ó, Uram, templomod hadd legyen, a szívünk megszentelt hely legyen!
Ne szóljon igéd hiába! Ne szóljon igéd hiába!

Ajkunkon hazugság bélyege, megrontott életünk átka,
Hogy állunk elődbe így, Uram, naponként téged imádva?
Nyisd meg a szemünk, hogy láthassunk! Szenteld meg ajkunk, hogy áldhassunk!
Ne szóljon igéd hiába! Ne szóljon igéd hiába!

A szívünk összetört, ó, Uram, itt állunk előtted gyászba‛.
A mélyből hozd ki az életünk, ne szóljon igéd hiába!
Áldd meg az igét, hogy érthessük, dicsérve tégedet élhessünk.
Ne szóljon igéd hiába! Ne szóljon igéd hiába!

(685. ének)

Ma egy időszerű témáról szeretnék beszélni, és ha Isten éltet bennünket, a jövő hónapban, júliusban minden vasárnap a Jelenések könyvét tanulmányozzuk majd tovább.
Ma szeretnénk használatba venni azt az énekgyűjteményt, amit készítettünk a gyülekezetnek. Miért készítettük? Azért, hogy istentiszteleteink ezáltal is gazdagabbak, színesebbek, és ha lehet, derűsebbek legyenek. Ezért szóljunk ma néhány szót az istentiszteletről. Ez nem elméleti teológiai kérdés, nagyon is életünk hétköznapjait, gyakorlatát érinti.
Mi az istentisztelet célja, ki annak a középpontja, és mi jellemzi, mi kell, hogy jellemezze istentiszteletünket?
1. Mi az istentisztelet célja, miért van istentisztelet?
Ha röviden akarunk erre bibliai választ adni, az így hangzik: azért, mert Isten megparancsolta. Miért parancsolta meg? Miért hasznos? A Biblia azt tanítja, hogy Isten akarata az, hogy az Ő népe időről-időre összejöjjön, hogy Őt dicsőítse, és meghallgassa az Ő akaratát, utána pedig azt cselekedje. Ez minden istentisztelet célja. Isten azt akarja, hogy a benne hívők, az őt keresők időnként összegyülekezzenek. Legyenek szent gyülekezések — így olvassuk az Ószövetségben. Mi végre? Azért, hogy Őt egy szívvel, egy szájjal dicsőítsük, és azért, hogy meghallgassuk, mit mond a Mindenható az Ő népének, az Ő népe érdekében. Óriási kiváltság ez, hogy a világot teremtő, mindenható Isten szóba áll velünk, és egészen személyesen tud minket tanácsolni, védeni, feddeni, nevelni, tisztogatni, az Ő igéjével egészen újjáteremteni.
Ebben az előbbi mondatban három, egymással összefüggő kijelentés van: gyülekezzék össze Isten népe, hogy Istent dicsőítse, az Ő szavát meghallgassa és utána cselekedje.
a) Miért kell összegyülekezni? Hát miért jó az, hogy legalább vasárnap délben együtt ebédeljen a család? Mire való az, hogy karácsonyeste a világ végéről is összejönnek a családtagok, és legalább néhány napot együtt akarnak tölteni? Miért jó ez nekik? Ezért jó az istentisztelet is.
— Tudok egyedül is imádkozni — szokták mondani sokan. Én is tudok egyedül is imádkozni, de aki csak egyedül szokott imádkozni vagy Istenre gondolni, az soha nem éli át, hogy beletartozom egy közösségbe, hogy sokan összetartozunk. Hogy noha sokfélék vagyunk, néhány dologban teljesen azonosak vagyunk. Hogy vannak testvéreim, és a bajban ezekből lesznek bajtársaim. Hogy számíthatok másokra, hogy fontos vagyok valakiknek, hogy szerethetjük egymást. És az, akit mindannyian tisztelünk, közösen is irányít, használ, formál minket. Ezek pótolhatatlan tapasztalatok, és hozzátartoznak az ember életéhez. Teljes emberi életet szólóban, egyedül nem lehet élni! Egyebek között ezért is fontos, hogy Isten népe időnként találkozzék.
Isten jelenlétében él az ember a hétköznapjaiban is, akkor is, amikor csak a munkájára koncentrál, nem imádkozik, hanem dolgozik. Akkor is, amikor ránk szakadnak a gondok meg váratlan terhek, meg addig soha nem tapasztalt helyzetekbe kerülünk, és gyorsan dönteni kell. A hívő ember akkor is tudja: Isten szeme előtt vagyok, és onnan is tud akár csak egy-egy mondattal Őhozzá kiáltani, és várja az Ő válaszát.
De amikor így összejövünk, akkor csak Istenre gondolunk. Akkor egészen Őreá akarunk koncentrálni. Akkor összeadódik az a sok kicsi hit, ami a szívünkben van, és a szentség légkörében megfürdik a lelkünk. Ezt szólóban nem lehet, ehhez kell legalább egy másik testvér. Legalább az, hogy ketten vagy hárman összejöjjenek az Ő nevében. Nagy ajándék és nagy lehetőség, hogy találkozhatunk egymással, és Isten színe előtt találkozhatunk.
Gyülekezetünkben több mint húsz csoport van, amely csoportok hetente vagy kéthetente rendszeresen találkoznak. Ezeknek más a programjuk és a profiljuk. Erre is nagy szükség van, lenne minél több, de amikor ezek a csoportok a vasárnapi istentiszteleten együtt vannak, akkor vagyunk együtt Isten színe előtt mint gyülekezet. Nem véletlenül gyakorolják sok gyülekezetben, hogy a vasárnapi istentisztelet elején a gyerekek is ott ülnek az első sorokban, és utána mennek el és hallgatják meg az ő nyelvükön elhangzó igehirdetést. Mi tíz órakor csak azért nem gyakoroljuk ezt, mert erre kevés a helyünk.
Nagy dolog, amikor a gyülekezet minden tagja együtt van, és csakugyan úgy, ahogy a Róm 15-ben olvassuk, egy szívvel, egy szájjal dicsőítjük a mi hatalmas Istenünket.
b) Mert ez a második célja az összejövetelnek, hogy tudjuk Őt dicsőíteni. Mit jelent Istent dicsőíteni?
Amikor a Biblia hívői dicsőítették Istent, akkor megvallották, hogy kinek ismerték meg, s kinek hiszik Őt. Erre nem Istennek van szüksége, Ő tudja, hogy kicsoda. Mi nem tudjuk sokszor, hogy Ő kicsoda. Ezért nem merünk bátrabban imádkozni. Nem vesszük komolyan, hogy neki minden lehetséges. Hogy Ő egyetlen szavával hívta létre a semmiből ezt a világmindenséget. Ezt nem sokan hiszik, talán itt közülünk sem. Éppen ezért neki ma is bármi lehetséges. Ha valaki ezt tudatosítja magában és komolyan veszi, egészen másként viszi Isten elé a betegeit, a tönkrement házasságban élő ismerőseit, a saját nyomorúságát, az anyagi gondjait, az állásnélküliségét, a népünk jövőjét…
Enélkül minek mondjuk Istennek, hogy Ő fog tudni segíteni? Azzal dicsőítem, hogy megvallom, hogy Ő ki. Mivel szüksége van a gyenge hitemnek rá, elsorolom az Ő nagy tetteit. Ez van a dicsőítő imádságokban: Te, aki… és akkor sorolja: Aki teremtetted a mennyet és a földet, aki a mi atyáinkat kihoztad Egyiptomból, aki negyven évig tápláltál több százezer embert a pusztában, aki, aki, aki…
Erre megint nem Istennek van szüksége, Ő tudja, hogy mit cselekedett az Ő népéért. Mi felejtjük el sokszor. De szükségünk van a jövőbeni bizalom tekintetében is, hogy lássam, miket tett eddig. Akkor ezután is fog tudni hasonlókat cselekedni.
Elsoroljuk tehát Isten tetteit a dicsőítés során, és abban a világban, amelyik Őt tagadja, gyalázza, semmibe veszi, azok, akik már ismerjük Őt valamennyire (mert csak valamennyire ismerjük), ezt megvalljuk. Hadd hangozzék az Istent nem ismerők számára, hogy kicsoda Isten, mert így lesznek azután közülük is, akiknek kinyílik a szíve, hallván Isten dicsőítését, és ők is eljutnak Isten ismeretére.
c) Ugyanakkor ez a nép, amelyik összegyülekezett és megvallja, miért tiszteli Istent, ez a nép elhallgat és csendben figyel arra, mit mond az Úr.
Nem szégyellem bevallani, hogy majdnem minden reggel meghatódom azon, hogy most kinyitom a Bibliát, és a világmindenség Alkotója és Ura hajlandó egy ilyen kis senkihez szólni. Esetleg úgy, hogy a mai napomra, ami a világmindenség történetében, és az Ő mindenható szeme előtt semmiség, egy pillanat sincs, az én mai napomra felkészít. Ő tudja, mi vár rám, mert Ő készítette el az életem eseményeit, és annyira szeret, hogy felkészít. Ha lehet, ne váratlanul érjenek a dolgok. Beszél velem. És utána én is válaszolhatok rá imádságban. Olyan egyszerűen, mint ahogyan a hozzám legközelebb állóval beszélek.
Ez csoda, és naponta átélhetjük ezt a csodát. A gyülekezeti istentiszteleten pedig újra és újra átélhetjük. Figyelünk rá, és ugyanazon az igén és igehirdetésen keresztül Ő képes, ahányan itt vagyunk, annyiféle üzenetet mondani, hogy az segítség legyen a számunkra
Hisszük-e ezt? Sokan nem hiszik. Aki ezt komolyan veszi, annak a számára minden összegyülekezés, minden istentisztelet ünnep, amire készülni kell, amire az ember ünneplőbe öltözteti a szívét, vételre állítja a lelkét és az értelmét. Ahova bizonyos csendes megilletődéssel jön, és nem olyan lármát csap, mint ahogy mi itt sokszor istentiszteletek előtt. Ahol várom, hogy a Mindenható, aki ismer engem, számon tart, és most is ajándékokat készített, ezeket az ajándékokat átadja. Én meghatódva, és már előre hálásan fogadom az Ő ajándékait, és ezzel is dicsőítem Őt, mert elismerem Istennek — „csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten” —, Istenként tisztelem őt, és ez sokat formál, tisztít, gazdagít rajtam.
2. Itt már át is léptünk a második gondolatba, hogy az istentisztelet célja Isten tisztelése. Sokszor az ilyen banalitásokat nem vesszük komolyan. Csak akkor istentisztelet egy összejövetel, ha tudatosan az Isten tiszteletére jövünk össze. Ez meglátszódik a gondolkozásunkon, a magatartásunkon, a lelkületünkön is, hiszen Ő hív össze minket mindig, Őt akarjuk dicsőíteni, Ő hajlandó szólni hozzánk. Ha az Ő akaratát felismertük, neki akarunk engedelmeskedni. A vele való találkozás nagy lehetősége minden istentisztelet.
Aki csak azért jön ide, mert valakivel akar találkozni, vagy valamit megbeszélni, az nem istentiszteletre jön, hanem randevúra, üzleti tárgyalásra. Ilyen melléktermékei is lehetnek egy ilyen ünnepi összegyülekezésnek. Azért mondtam, hogy aki csak ezért jön. Az viszont kimarad az istentisztelet áldásaiból.
3. Mert mik az istentisztelet áldásai? Mi jellemzi az igazi istentiszteletet? Csak hármat említek most, aminek mindig kísérni kell, és ami kíséri is, ha az igazán istentisztelet. A hála, az öröm és a bizalom. Miért? Mert ilyenkor imádságban és énekben elsoroljuk Isten jótéteményeit. Legalábbis, ami éppen eszünkbe jut, vagy ami éppen időszerű. Megköszönjük az Ő áldásait. Hála ébred a szívünkben. És mivel újra és újra felemlegetjük az Ő nagy tetteit, ez örömmel tölti el a hívőnek a szívét: ilyen hatalmas Istenhez tartozhatom? Ennyire szeret engem, noha nem érdemlem meg, hogy szeressen? És öröm fakad a szívben. És az Úrban való öröm lesz a ti erősségetek — ahogy Nehé-miás könyvében olvassuk.
És mivel újra és újra felemlegetjük Isten ajándékait és nagy tetteit, könnyebb benne bíznunk, ha előre nézünk. Mert a legtöbben, ha előre nézünk, akkor ilyen mondatok jutnak eszünkbe: jaj, jaj, mi lesz holnap, egyáltalán megérem-e a holnapot, meg a gyerekeim, meg az unokáim, meg a kenyerünk… Sokszor úgy érezzük, hogy minden okunk megvan a szorongásra, a félelemre, az aggódásra, és átéljük a magunk tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát, és fontos, hogy ott legyen a szívünkben az Istenbe vetett bizalom. Az, akire eddig is számíthattunk, holnap is Isten lesz, és holnap sem feledkezik el rólunk.
És átéli az ilyen ember, amit a 111. szép zsoltárunk mond: „Hálát adok Uram néked, teljes szívből áldlak téged a hívek gyülekezetében.” És a második verstől jön: „Nagyok az Úrnak csodái…” — És várom holnap, holnapután is az Ő csodáit. Ha pedig már nem lesz holnapom vagy holnaputánom, akkor is békesség van a szívemben, mert tudom, hogy életem ideje is az Ő kezében van.
Ilyen gyümölcsei is vannak annak, amikor Isten népe összegyülekezik, Őt szívből dicsőíti és az Ő igéjét komolyan veszi.
4. Visszatérve az istentiszteletre, az első keresztyének istentiszteleteit jellemezte egyfajta kiegyensúlyozottság. Átvettek sok mindent a régiek hagyományából és azt megtartották, ugyanakkor megjelent istentiszteleteiken az a vadonatúj, hogy Jézust Messiásként, Megváltóként, Isten Fiaként tisztelték. Ez a régiben nem volt, de a régiben is volt sok jó elem. Azokat átvették, és megjelent az új. Olyan tekintetben is kiegyensúlyozott volt, hogy az öröm jellemezte. A Cselekedetek könyvének az elején többször olvassuk: nagy örömmel voltak együtt. Ugyanakkor szent méltóság és komolyság is, Isten komoly tisztelése is ott volt az istentiszteleteiken. Ez a kettő nem zárja ki egymást. Örvendeztek sok mindennek, egymásnak is, de legfőképpen az Úrral való közösségüknek, és ugyanakkor valami szent komolyság és méltóság is jellemezte őket. És ez mind a kettő őszinte volt, nem viselkedtek, hanem belülről fakadt. A spontán öröm is (van egy szó a Cselekedetek 4-ben, ami különösen a nagy örömöt jellemzi), meg a szent tisztelet és méltóság is. Így együtt.
Ahogy Jézus a Mi Atyánk kezdésénél erre figyelmeztet minket: mi Atyánk — és erről sokszor volt szó, hogy itt azt a szót használja, amit a kisgyerekek mondtak az apjuknak. Tehát nyugodtan fordíthatnánk így, ha nem értenénk félre: apu, de utána jön: aki a mennyekben vagy… Tehát, mint a kicsi gyerek, olyan bizalommal jövök hozzád és válogatás nélkül mondok mindent, ami bennem van, apu… Ugyanakkor (bocsánat a kifejezésért, de ez szemlélteti) nem haverkodunk, hanem szent tisztelettel tudom: ki ez az „apu”, aki a mennyekben van. Öröm, egyszerűség, természetesség és ugyanilyen természetes őszinte tisztelet, hódolat és szent komolyság.
Az egyháztörténet során sokszor elkövettük azt a bűnt, hogy e helyett a kiegyensúlyozottság helyett egyik vagy másik szélsőség felé hajlott el a keresztyén istentisztelet. Vagy komor, merev, kedélytelen alkalom lett, ahol feketeruhás emberek szomorú képpel énekelnek lassú énekeket, és hallgatnak hosszú beszédeket, s azt mondják: ez az istentisztelet. Vagy pedig — különösen az utóbbi időben — gyakran előfordul: felszínes, komolytalan, tiszteletlen alkalom lesz, ami már nem is nevezhető istentiszteletnek, mert egyfajta kedélyeskedő szórakoztatássá silányult az ú. n. hívők összejövetele.
Voltam ilyenen Németországban, Amerikában — borzasztó volt. Ahol az úrasztalánál zsebre dugott kézzel, pihenj állásban, nyegle testtartással, és nyegle stílusban mondott valamit a lelkész, amit ő imádságnak gondolt.
Meg kell látszania mindenen az Isten előtti tiszteletünknek. Ugyanakkor felszabadult és természetes öröm is kell, hogy jellemezze istentiszteleteinket. Úgy, ahogy ezt Jézus mondta. A Máté 13. végén olvassuk ezt: a jó gazda újat és ót hoz elő az ő tárházából, éléskamrájából. Újat és ót egyensúlyban. Mindkettőből a legnemesebbet, mert az Úr tiszteletére akarom adni.
5. Ezért jött létre ez az énekgyűjtemény. Nem azért, hogy szaporítsuk a könyvek számát, nem azért, hogy bárki szerepelni akarjon, hanem azért, mert a mi gyülekezeti énekeskönyvünket hatvan évvel ezelőtt adták ki. Ez az énekeskönyv a maga nemében remekmű. Az akkori szellemi élet legértékesebb vezetőit hívták meg. Nyelvészeket, költőket. Áprily Lajos fordított több éneket, és ott volt a szerkesztőbizottságban. Jól képzett tudós emberek állították össze.
Ha jól tudom, a világon ez az egyetlen református énekeskönyv, amelyik mind a százötven genfi zsoltárt tartalmazza. Még a holland szigorú egyház énekeskönyvében sincs benne mind a százötven. Igaz, nem minden verse van benne a mienkben, de amit kihagytak, azt jelölik. Tehát ez nagyon értékes. Viszont az énekanyagának a nagy része XVI-XVIII. századi. Mi meg már a XXI. században élünk. A XX. században egymást érték a lelki ébredések, és a lelki ébredések során mindig gyönyörű énekek fakadtak. Ezek az énekek is a mindenható Isten nagyságát dicsőítik, Őt magasztalják, és a benne hívők hiteles tapasztalatait, hittapasztalatait fogalmazzák meg.
Ezekből válogat ebbe az új énekgyűjteményünkbe, amit szigorúan gyülekezeti belkörű használatra készítettünk. Tehát nem akarunk versengeni senkivel, nem akarjuk pótolni, azt, ami remélem, hogy megszületik előbb-utóbb, egy új gyülekezeti énekeskönyvünk.
Óvakodtunk az igénytelen énekektől, mert olyanok is vannak. Olvastam nemrégiben egy könyvet, amelyiknek a szerzője a keresztyének jellegzetes hibáit, gyengeségeit kigúnyolja, parodizálja azért, hogy tanuljunk belőle. Az egyik fejezete arról szól, hogy egy gyülekezetben többen elégedetlenek voltak az énekekkel. Elhatározták, hogy új énekeket fognak írni. Alakítottak egy bizottságot. A bizottság többször összejött, lefektették az alapelveket, összeírták a szempontokat. Aztán eljött a nagy pillanat, amikor megpróbáltak egy új éneket alkotni. Az első új éneket. Órákon át folyt már a tervezés, amikor megszületett az új ének első versszaka. Így hangzott:
Béke vár rám, béke vár rám, béke vár rám, béke vár rám.
Második versszak:
Béke vár ránk, béke vár ránk, béke vár ránk, béke vár ránk.
Utasítás a lap alján: háromszor kell ismételni az első két verset.
Ebbe az énekeskönyvbe nem ilyen énekek kerültek be, hanem olyanok, amiknek a szövege egybehangzik a Szentírással, amikben hitre jutott emberek hiteles bizonyságtétele hangzik el, vagy valamilyen bibliai gondolatnak a mai nyelven történő kifejtése, hogy utána a húr rezegjen tovább, és a szívünket is inspirálja. Ezek az énekek mindenképpen közelebb vannak a ma emberéhez, mint a régiek, és együtt szeretnénk használni a két énekeskönyvet.
Tudom, hogy kicsit kényelmetlen kettőt hozni, vagy itt kettőt „dajkálni az ölünkben”, vállalják ezt a kicsi áldozatot a testvérek. Bizonyos vagyok abban, hogy meg fogja érni.
Az anglikán egyház egyik nagy tanítója, aki még él, és a mi gyülekezetünkben is járt egyszer, akinek sok könyvét lehet az iratterjesztésben kapni, John Stott, írja az egyik könyvében a következőt: „Több radikálisan hagyományőrző gyülekezetre van szükségünk. Hagyományőrző abban az értelemben, hogy megőrzi, amit a Szentírás világosan megkövetel, ám radikálisan kezeli a hagyomány és a szokás ama keverékét, amit kultúrának nevezünk. A Szentírás változhatatlan, a kultúra azonban változik.”
Ez a szempont vezetett minket ennek az énekeskönyvnek az összeállításánál. Meg az a szempont, amit Pál apostol az 1Korinthus 14,15-ben így ír az imádságról meg az éneklésről: „Hogyan történik tehát ez a dolog? Imádkozom lélekkel, de imádkozom értelemmel is, dicséretet éneklek lélekkel, de dicséretet éneklek értelemmel is.”
Lélekkel és értelemmel. Vagyis benne van az egész lényem. Így dicsérem az Urat, és így figyelek minden szavára, hogy most mit akar, hogy cselekedjem. Ezt megparancsolni nem lehet senkinek. Parancsra nem lehet lelkesen, örömmel énekelni. Miért? Mert amivel tele van a szív, az jön ki a szájon. „Csinálni” nem lehet az örvendező Isten-dicsőítést. Ami a szívünkben van, az meglátszik az éneklésünkön is. Viszont éppen ezért az éneklés hiteles képét adja annak, hogy mivel van tele valakinek a szíve.
Sokáig fogok emlékezni arra, hogy egyik ifjúsági hetünket Isten különösen gazdagon megáldotta. Többen hitre jutottak, tele lett a szívük Isten iránti hálával, örömmel, bűnbocsánatot, új életet kaptak. Amikor jöttünk hazafelé a busszal, végig énekelt a társaság. Mert amivel tele van a szíve az embernek, az jön ki a száján. Aztán kiszálltunk itt a játszótérnél. A busz már rég elment, a fiatalok együtt voltak és énekeltek, mert tele volt a szívük hálával, örömmel, Isten dicsőítésével. Ezt sem parancsra nem lehet csinálni, sem úgy magától ez nem adódik. Ez akkor adódik, ha az ember szíve tele van ezzel az Isten iránti örömmel és hálával. Ezért viszont lehet kérni új szívet.
Azt nem lehet, hogy hitetlen embereket vezényszóra megtanítunk Istent dicsőítve örömmel énekelni. Ez nem megy. De az megy, ha valaki rádöbben arra, hogy Uram, nekem nem az irántad való hála van a szívemben, az én szívem üres, nincs benne semmi. Ezért olyan gyászos nyöszörgés az éneklésem is, vagy meg sem szólal az ajkam. Vagy tele van a szívem keserűséggel, kétségekkel, haraggal. Ebből megint nem fakad Isten-dicsőítés. Új szívet adj, Uram énnekem, új szívet adj, én Istenem! És ez olyan imádságkérés, amit Isten már régen megígért. Azt mondja: „adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek.”
Aki nem tud örömmel énekelni és imádkozni, kérje ezt az új szívet. Akinek pedig adott Isten új szívet, az engedje, hogy annak a tartalma megnyilvánuljon, megszólaljon az éneklésben is.
Még annyit, hogy az úrvacsorai istentiszteleteinken is fontos ez a kiegyensúlyozottság. A Bibliában azt olvassuk, hogy valahányszor úrvacsorázunk, az Úrnak halálát hirdessük. No, de az Úr nem halott, feltámadott és él! Miközben az Ő halálának a jelentőségét újra és újra tudatosítjuk magunkban, és hálát adunk érte, aközben örömmel dicsőítjük Őt: Halleluja, Jézus győzött! Halleluja, Jézus él! Együtt a kettő. Őszinte bűnbánat nélkül ide nem szabad jönni, mert akkor méltatlanul veszi a kenyeret és issza az Úrnak poharát az illető. De ha hisszük, hogy ha megvalljuk bűneinket Ő megbocsátja azokat, akkor a bocsánatból fakadó öröm is legyen ott a szívünkben. És ahogy egyik úrvacsorai énekünk mondja: „Halálával, váltságával minden bűnből feloldoz.” — Együtt a kettő, és akkor lesznek kiegyensúlyozottak a mi úrvacsorai istentiszteleteink.
A legfontosabb, amit most szerettem volna mondani, nem az énekeskönyvről szól, hanem az istentiszteletünkről. Akkor lesz az egész életünk istentiszteletté — ahogy ezt Kálvin János szerette mondani és leírni —, hogy ha a gyülekezeti istentiszteleteink újra elérik az eredeti céljukat: megtelnek tartalommal: ha tudjuk egy szívvel dicsőíteni Istent, ha engedelmességre készen hallgatjuk az Ő igéjét, és ugyanígy olvassuk azt naponta, de itt, amikor Ő szól hozzánk, mindnyájunkhoz, akkor még inkább készek vagyunk erre, akkor másképpen fog szólni az éneklésünk is.
Énekeljetek az Úrnak új éneket — ezt olvastuk a 96. zsoltárból. Ez azonban csak akkor megy, ha tudjuk, hogy ki Ő, és felfakad a hála iránta a szívünkben.

Sokan olvassuk most kalauzunk szerint Ámósz prófétának a könyvét. Éppen a mai napra kijelölt szakasz ez a 4. rész. Talán a kispróféták könyvei azok, amiket a legkevésbé értenek a rendszeres bibliaolvasók is, és sokszor valóban nehéz kihámoznunk, hogy melyik prófécia mit is jelent, s mennyiben lehet az Isten mai üzenete hozzánk.
Ezért gondoltam, hogy valamit röviden mondjunk ma este arról, hogy ki volt Ámósz, és mi az ő könyvének a lényege. Mit bízott őreá Isten, és mennyire időszerűek, hozzánk személyesen is szólóak Istennek ezek az igéi.
Ámósz próféta a kettészakadt ország északi részében, Izráel ellen prófétált, noha ő délen lakott, de oda, északra küldte Isten, mert ott nagyobb baj volt. Kemény szavakkal ostorozta a nép vallási és szociális bűneit, és hirdette azt, hogy ha ezekből meg nem térnek, kemény ítélet következik. Isten nem néz félre, amikor vétkezünk, és az övéihez különösen is szigorú.
Van egy nagyon kemény vers, a 3. részben. Kérem megtanulni könyv nélkül. Így szól az Úr: „Csak titeket választottalak ki magamnak a föld minden népe közül, ezért keresem meg rajtatok minden bűnötöket.” (2. v.).
A hitetlen könnyebben vétkezhet. Annak is meglesz az ítélete. Az 1. fejezetben hat pogány nép felett hirdet ítéletet, akik régi-régi bűnöket követtek el. Ők már el is felejtették, de Isten nem felejt. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy Isten elfelejti a bűneinket. Soha nem mondja, hogy elfelejti, azt ígéri: nem említi fel, nem tartja számon. Ezeket a régi bűnöket is számon tartja, és ha nem tér meg a nép, a bűn ítéletet von maga után. Ez törvény. Ez olyan az Isten országában, mint a gravitáció.
Ezért hirdet Isten népének ítéletet a próféta, belefoglalva a megtérés lehetőségét is, de ha nem térnek meg, akkor a miatt a sok vallási és szociális bűn miatt, amit elkövetnek nap mint nap, kemény ítéletet kapnak.
Sajnos nem tért meg a nép akkor ebből, úgyhogy negyven év múlva szó szerint mindaz, amit itt 760 táján Isten Ámószon keresztül üzent a népnek, 721-ben pontosan beteljesedett.
Olyan nagy kegyelme Istennek az, amíg beszél az övéihez. Még ha leleplez is minket, még ha ítéletet hirdet is, még ha kemény szavakkal észre akar téríteni, az is a kegyelem munkája, mert a megtérés lehetőségét mutatja fel. De ha megátalkodik a nép, ha Isten népe is, annál inkább megkapja a maga büntetését.
Mit tudunk meg Ámószról?
Olyan kedvesen és nyers őszinteséggel mutatkozik ő be. Amikor az északi országrész elpogányosodott szentélyeinek a papja el akarja zavarni őt, előbb elnémítani, hogy hallgass, ilyeneket ne mondj itt, ő azt mondja: az Úr bízta rám, nem tehetek róla, és ez segít rajtatok.
A pap kikergeti az országból: próféta, itt ne prófétálj! Akkor Ámósz ezt mondja: Nem vagyok próféta, sem egyik prófétaiskolának a tanítványa. Pásztor vagyok én, fügét termesztek, de elhívott engem az Úr a nyáj mellől, és ezt mondta nekem az Úr: Menj, és prófétálj népemnek, Izráelnek! Most azért halld meg az Úr igéjét! Te ezt mondtad: Nem prófétálhatsz Izráel ellen, nem prédikálhatsz Izsák házáról! Ezért így szól az Úr: Feleséged parázna nő lesz a városban, fiaid és leányaid fegyver által esnek el, földedet fölosztják mérőkötéllel, te magad tisztátalan földön halsz meg, Izráel pedig fogságba megy földjéről! (Ámósz 7,12-17).
Iszonyatosan kemény jövendölés. Meg lehet térni, de ha nem tér meg a nép, akkor Isten ítéletét kell elszenvednie.
Ámósz tehát azt mondja, hogy ő nem prófétaiskolában nevelkedett. Nem hivatásos próféta, hanem az Úr hívta el őt. Ő ú. n. egyszerű ember. Iskolázatlan ember. Pásztor és vadfügét termeszt, azután azt eladja. Ebből él. De Isten fontos üzenetet bízott rá. Isten egészen egyszerű embereket is használ, egészen nagyszerű feladatokra. Fontos, hogy túllássunk mindig azokon, akiken keresztül Isten üzen nekünk.
Lehet Isten szolgájává adott esetben egy kisgyerek is. Voltam néhányszor fültanúja annak, amikor egy kisgyerek mondott igét úgy, hogy fogalma sem volt arról, hogy ő most Isten kezében eszköz. Lehet Isten eszköze akár az unokátok is. Lássunk túl mindig a küldötteken, és lássuk meg mögöttük a hatalmas Küldőt, és azt az üzenetet, amit esetleg rájuk bízott.
Ugyanakkor ennek a másik oldala az, hogy senki ne mondjon olyan kifogást: ó, én alkalmatlan vagyok. Nem tudok beszélni. Beszédhibás vagyok. Iskolázatlan ember vagyok. Nem vehettem részt bibliaiskolán — tőlem ne várjanak semmi üzenetet. Ez sokszor csak kibúvás.
Ha Isten készít lehetőséget arra, hogy valami tőle kapott gondolatot továbbadjunk, akkor azt Ő fogja megáldani. Akkor eszünkbe juttatja a megfelelő szavakat, szánkba adja az Ő igéjét — ahogy ezt megígérte. Elkészíti az igének a helyét is a másik ember szívét is. Erre is láttam jó néhány példát.
Egy olyan helyzetet, amitől féltem, ahova szerettem volna, ha más megy, ahol az jutott eszembe, hogy mindig utólag gondolok arra, mit kellett volna mondani… Nem nekem való ez: Isten küldött, s ha engedelmes voltam, Isten csodálatosan megáldott. S amit másnak kellett mondanom, az nekem is ige lett, mert nem én találtam ki, nem az én kútfőmből származott, hanem Isten adta a számba és adta hozzá a szívembe a szeretetet azok iránt a sokszor nehéz emberek iránt, akikhez küldött, és elkészítette az ige fogadását is azoknak a szívében. Ne a kifogásokat keressük, hanem abban legyünk bizonyosak, hogy most ezt a feladatot rám bízza-e Isten. De én alkalmatlan vagyok. Miért, mire tartom magam alkalmasnak? Minden Istentől készített feladatra alkalmatlanok vagyunk. Meg van írva: a mi alkalmas voltunk Istentől van.
Vegyük tehát komolyan Isten kicsi szolgáit, is és engedjük, hogy minket is használjon az Ő kis szolgáiként az Ő hatalmas kezében, hogyha igét bíz ránk.
Mi volt a probléma itt, ahova Isten Ámószt küldte?
Említettem, hogy a kettészakadt országnak az északi részére küldte Isten, és ott furcsa félpogány vallásos kultusz alakult ki. Tudniillik Jeruzsálem délen maradt. A templom a déli országrészben volt, és az északi országrész királya, az első király, Jeroboám, nem akarta, hogy az ő polgára, átjárkáljanak a másik országba. Csak maradjanak ott. Szinte hermetikusan szerette volna lezárni a határt, amit abban az időben nyilván nem lehetett.
Ne oda menjenek ők templomba, csinálunk mi magunknak templomot. Kettőt is. Két szentélyt is felállított. Ebbe a szentélybe kinevezett illegitim papokat, és csináltak ők maguknak istent is. Volt ebben már gyakorlatuk. Korábban is öntöttek aranyból borjúformát, és azt imádták. Itt is mind a két szentélyben: Bételben és Dánban egy-egy bikaformát, borjúformát felállítottak és elkezdődött az ú. n. istentisztelet. Ez volt a legfőbb bűne ennek a királynak és ennek a népnek, amelyik ezt elfogadta, és elkezdte gyakorolni ezt az elpogányosodott vallást.
A Jeroboám bűne fogalommá vált. A Királyok és Krónikák könyvében többször olvassuk: ha Isten szidni kezdett egy északi királyt, akkor mindig azt mondta: ő is részese lett a Jeroboám bűnének. Vagyis: nem emelte fel a szavát az ellen, hogy borjúkat imádunk. Van nekünk hatalmas Istenünk, aki a világot teremtette, aki kihozta atyáinkat Egyiptomból, aki táplálta őket negyven éven át a pusztában… és lehetne a csodákat sorolni. A láthatatlan, élő Istent tiszteljük, ne borjúkat. De belementek ebbe. Mindig könnyebb bálványt imádni, mint szívből tisztelni a láthatatlan Istent.
Ámószt azért küldte Isten, hogy hagyják ezt abba. Nem kell ezt hosszasan magyarázni nekik, hogy ez miért bűn. Mindenkinek tudnia kell, hogy miért, és mindenkinek tudnia kell azt is, hogy mit lehetne helyette tenni. Még ha nem mennek is Jeruzsálembe, akkor is lehet a láthatatlan, valóban létező, élő Istent, az ő Istenüket imádni.
Ez ellen a bálványkultusz ellen, meg sok minden más ellen is emelte fel a szavát Ámosz, és ezt nem szívesen hallgatták, ezért akarták őt elzavarni.
Mi volt az ő igehirdetésének a tartalma?
Három, egymásból következő gondolat ismétlődik többféle, változatos megfogalmazásban, hallatlan szemléletes illusztrációkkal alátámasztva az ő igehirdetésében.
a) Az első az, hogy felragyogtatja nekik Isten páratlan nagyságát. Ki a mi Istenünk? Ti elfelejtettétek, hogy ki a mi Istenünk. Mit képzeltek róla, hogy azt hiszitek, borjú képében is lehet imádni? Vagy lehet Őt, mint láthatatlan Istent, meg egy ilyen borjúbálványt is imádni. — Nincs is? is! Ki a mi Istenünk? És néhány erőteljes képpel próbálja ezt szemléltetni.
Ebben a mai fejezetükben, a 4. rész végén van ez: „Aki a hegyeket formálta és szelet teremt, aki tudtára adja szándékát az embernek, aki hajnalt és alkonyatot alkotott, és a föld magaslatain lépked, annak neve: az Úr, a Seregek Istene.”
Hogy szemléltesse ezt az elképzelhetetlen nagyságot, azt mondja: mi itt tipegünk a porban, Ő meg a hegyeken lépked. Ezt nem lehet elképzelni, hogy mekkora lehet az, aki a hegyeken lépked. De Ő még annál is nagyobb, ez csak egy kép, amivel próbálja érzékeltetni. Nem ötvös által készített bikaborjú kis szobra (egész kicsi szobrok voltak ezek), de mindegy, mekkora — akire utal, az nincs. Nekünk nem kell szoborral utalnunk az élő Istenre, Ő van! Megbizonyította az Ő létét, és ezt ma is meg lehet tapasztalni.
Vagy azt olvassuk az utolsó fejezetben: „Ha az Úr, a Seregek Ura megérinti a földet, megrendül az, és gyászol minden lakója. Úgy megemelkedik, akár a Nílus; majd elapad, mint Egyiptom folyója. A mennyben építette meg palotáját, és a földön vetett alapot boltozatának. Szól a tenger vízének, és kiönti azt a szárazföldre: az Úr az Ő neve!” (Ámósz 9,5-6).
Isten szent nevét, Jahve nevét ragyogtatja fel újra Ámósz az Istent elfelejtett nép előtt. Ez a gyökere a lelki megújulásnak mindig, hogy tudjuk, ki a mi Istenünk, legyen helyes Isten-ismeretünk.
Ebben az évben sokat emlegetik Kálvin Jánost. Ő meg sokat emlegette azt, hogy csak igaz Isten-ismeretből születhet helyes istentisztelet. És mivel a hívő ember egész életének istentiszteletté kell válnia, újra és újra, egyre mélyebben meg kell ismernie Istent. Csak helyes Isten-ismeretből fakadhat helyes istentisztelet.
Ezért kezdeti Ámósszal is a munkát Isten azzal, hogy az Ő személyét ragyogtassa fel. Szinte mint egy gyerek-istentiszteleten, azoknak, akik először hallanak Istenről, úgy beszél erről a páratlan, hasonlíthatatlan, egyedülálló élő Istenről, akit ők elhagytak, de aki várja őket vissza bűnbocsátó irgalommal és nagy szeretettel.
b) Ez az első fő gondolata. Ami ebből következik, a második az, hogy aki nem tiszteli ezt az Istent úgy, ahogy kell, és aki nem csak ezt az Istent tiszteli Istenként, az feltétlenül elkezdi az Ő teremtményeit isteníteni. Akár valamilyen bálványt, akár önmagát kezdi bálványozni.
Ez ellen szól az ő legtöbb prédikációja. Itt jönnek az illusztrációk az akkori életből, és sorolja szomorúan azt, hogyan távolodtak el Istentől, hogyan lettek rabjaivá egészen primitív, buta bálványtiszteletnek, illetve nem is veszik észre, hogy önmagukat bálványozzák. Gőgösek, dölyfösek, elbizakodottak. Sehol a hála hangja nem hangzik el. Sehol nem lehet hallani: legyen áldott az Isten, aki elsegített minket ide meg ide… Hanem azt mondják: Milyen ügyesek, erősek, okosak voltunk, hogy eljutottunk ide meg ide…
Tudniillik abban az időben, amikor Ámósz prófétált, viszonylag jól ment a sora az északi országnak. Második Jeroboám uralkodása alatt nagy virágzás, fellendülés volt. Gazdasági, kulturális fellendülés. Nem bántotta őket akkor ellenség. Egy kicsit levegőhöz jutottak, és nagyon rövid idő alatt kialakult egy égbekiáltó különbség egy vékony gazdag réteg, és az elszegényedett tömegek között. Ámósz ez ellen emeli fel a szavát. Ez majd a harmadik lesz. Azt mondja: ez a szociális feszültség, ami előállt, a hitbeli elesettség egyenes következménye. Nem a szociális kérdések orvoslásával kell elkezdeni, mert azokat úgy sem lehet igazán és tömegméretekben orvosolni, hanem a hitbeli eltévelyedésből kell megtérniük, és aztán majd ennek a gyümölcsei megteremnek, és csökkenni fog a különbség gazdag és szegény között, és tudni fogják a gazdagok, mi a dolguk, és így tovább.
A hitbeli gyökerekre mutat itt rá. Az erkölcs mindig csak gyümölcs. A gyümölcs megterem valamilyen fán. Amilyen a fa, olyan gyümölcs terem rajta. Ámosz nem a gyümölcsök megjobbításával kezdi, hanem azt mondja: a fát kell rendbe hozni. Rossz helyen gyökereztek. Bálványokat tiszteltek. Magatokat istenítitek. Ebből térjetek meg! Emeljétek fel a tekinteteket! A hatalmas Isten csendesen arra vár, hogy megalázzátok magatokat, és majd Ő átformál titeket úgy, hogy másféle gyümölcsöket fogtok teremni, és ennek a társadalmi kihatása is meglesz, mint ahogy megvan a társadalmi kihatása most ennek az istentelen, bálványimádó hitetlenségnek is.
Az 5Mózes 8. részében van egy nagyon fontos mondata Istennek, amit akkor mondott az Ő népének, amikor ott álltak az ígéret földjének a határán. Azt mondta: ez újra a tietek lesz. Tejjel, mézzel folyó föld. Nem fogtok nélkülözni. De amikor már konszolidálódik a helyzet, akkor: „Ne gondolkozzatok így: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot! Hanem gondolj arra, hogy Istened, az Úr ad neked erőt a gazdagság megszerzésére, hogy fenntartsa szövetségét, amelyre esküt tett atyáidnak.” (5Móz 8,17).
Ne gondolkodj így, hogy az én kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot, hanem gondolj arra, hogy Istened, az Úr adott neked két kezet, meg adott erőt ahhoz, hogy tudjál dolgozni. És adott kegyelmet, hogy ne hiába fáradozzál, hanem áldás kísérte a munkát. Úgy, hogy egyedül Ővé legyen a dicsőség!
Ez a szemlélet hiányzott Ámósz korában Izráel népéből (mert az északi országrészt Izráelnek nevezték, a délit Júdának). Ez ellen emeli fel szavát, és bátorítja a népet a megtérésre.
Mindnyájunkat kísért ez: az én kezem, az én nagy eszem, ahelyett, hogy Isten szent nevét magasztalnánk. Miket mondunk? A gondviselés — mindig megkérdezem, ha valaki ezt mondja: az mi vagy ki? Mitől függ, hogy a gondviselés engem szárnyai alá vesz vagy elfelejt. Gondviselés. Esetleg, ez már több, ha azt mondják: Gondviselő. De még mindig nem mondja ki Isten szent nevét. Vagy pogányosabb változatban: a szerencse. Az események szerencsés összjátéka folytán… Itt már nem dicsekszik az ember, de még mindig nem Istent dicsőíti. Miért nem tudjuk azt mondani: Isten kegyelmes volt hozzám, megajándékozott ezzel meg azzal?
Mindig félek attól, amikor szülők a gyerekeikkel dicsekszenek. Nézzék meg, milyenek! És akkor jönnek a különböző jelzők. Tényleg azt hiszi, hogy az az ő érdeme? Isten ajándéka, mint ahogyan a két kezünk is, a valamennyire normális értelmünk, a lehetőségek, amiket elkészít, s ha tudunk élni a lehetőségekkel. Ha az erőfeszítésünkre áldást ad, és nem ez a címke van ráragasztva: hiábavaló. Mert a 127. zsoltárban azt mondja Isten: hiába nektek korán kelnetek és későn feküdnötök, ha nélkülem csináltok valamit. És beleszakadhattok: nem lesz gyümölcse. Nincs rajta áldás, mert az áldás tőle jön.
Ez a második gondolata Ámósznak. A hitbeli eltévelyedésből, az önistenítésből megtérni Istenhez, és akkor sok hiba, keserűség, viszály, feszültség magától meg fog szűnni, illetve lesznek emberek, akiket arra indít Isten akkor már, hogy odahassanak, hogy ez megszűnjék. A legtöbbet erről beszél Ámosz.
c) Rettenetesen fájt neki ez a szociális feszültség. Az, hogy tömegek éheznek, nélkülöznek, miközben vannak, akik elefántcsont pamlagokon nyújtózkodnak egész nap, és van képük ezt mondani: hozzatok bort és igyunk! Azután bemutatják áldozataikat, de amikor bemutatták, dicsekszenek vele: kiáltsátok, híreszteljétek csak, hogy ti önkéntes áldozatot hoztok, mert így szeretitek, Izráel fiai! — mondja gunyoros hangon a próféta nekik.
Minden be van szennyezve. Be van szennyezve a házasság. Azt olvassuk: apa és fia ugyanahhoz a nőhöz járnak paráználkodni. Ma is van erre példa. Be van szennyezve a munka. A gazdagok visszatartják a munkabért. A hatóság újabb és újabb adókat vet ki. Itt van az Ámósz könyvében. És közben csak magukat szedik meg, és a nép adóját is a saját gazdagodásukra fordítják. Ebből aztán sokféle irigység, keserűség, feszültség, és ami ugyanilyen súlyos: nélkülözés fakad.
Sorolja ezeket az életképeket a próféta, és nem fogy ki belőle, ezért mondja egyebek között: a hitbeli eltévelyedésből térjenek meg, mert csak akkor jönnek rendbe ezek is.
Olyan keményen a szemükre veti: alig várjátok, hogy elmúljon a szombat, és újra kereskedhessetek, csaljatok, és hamis mértéket használtok, akit csak lehet, becsaptok. Szombaton pedig játsszátok a vallásosat. Ez a szörnyű képmutatás is eluralkodott az országban.
Közben pedig vannak, akik már elefántcsontból készíttetik a bútoraikat, intarziás bútorokat is említ itt, miközben a sokaság nélkülöz.
Ahogy olvastam ezeket a fejezeteket, újra és újra eszembe jutott, hogy mennyire más volt az első keresztyén gyülekezetekben. A Cselekedetek könyvét is most olvassuk. Nem olyan régen olvastuk, hogy nem volt nélkülöző, mert akinek többje volt, mint amire szüksége volt, az megosztotta azzal, aki ténylegesen nélkülözött. A gyülekezet gondoskodott azokról az özvegyekről, akiknek nem voltak eltartóik. Olyan nagy volt a diakónia, hogy diakónusokat kellett külön erre a szolgálatra választani. És megvoltak a maguk szegénységében is, mert arra törekedtek, hogy kiegyenlítődjenek a különbségek. Itt meg fokozzák a különbségeket Ámósz idejében.
Másfajta gondolkozás az, amit Jézus Krisztus alakít ki azokban, akik Őt komolyan követik, akiknek Isten parancsai szentek, akik ahhoz igazítják az életüket, el egészen a pénztárcájukig.
Ezek az emberek nem érezték magukat felelősnek a helyzetért. Ámósz erről is beszél. Akinek Isten nem szent, az nem tudja igazán becsülni az embertársát sem. Aki nem hisz Istenben úgy, hogy abból erkölcs is következik, nem tudja szeretni a másik embert sem. Ezek szorosan összefüggnek egymással.
Amikor mi a szeretettel, emberi kapcsolatokkal, szociális problémákkal babrálunk, akkor gyümölcsöket akarunk ráaggatni a fára. Ez az ige azt mondja: a fát kell előbb rendbe hozni, azután az majd terem másfajta gyümölcsöt. Az Istennel való közösségnek kell rendbe jönnie, megújulnia minden hívő ember életében újra és újra. És majd jelentkezni fognak a gyümölcsök.
Az első tehát, amire felfigyeltünk: Isten úgynevezett egyszerű embereket is kész használni az Ő szolgálatában, ilyen magunkfajtákat. Becsüljük meg azokat, akiket Ő küld hozzánk, és ne vonakodjunk az Ő küldetésében egyszerű hívőként is elvégezni, amit ránk bíz.
Aztán engedjük, hogy Ő egyre teljesebben kijelentse magát nekünk. Az Isten-ismeretben halálunk pillanatáig növekednünk lehet és kell. Nem tudjuk teljesen megismerni a mindenható Istent, de Ő megígérte, hogy kijelenti magát, egyre teljesebben a benne hívőknek. Akarjuk megismerni Őt egyre jobban!
Igyekezzünk mindenféle bálványozásból és önistenítésből megtérni, és törekedjünk arra, hogy a hitünk fája a szeretet gyümölcseit is teremje.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet olvassuk. Most, hogy napról-napra ez az olvasmányunk, feltűnt, hogy minden egyes fejezetben legalább egyszer, de van, amelyikben többször is szó van az imádkozásról.
A legkülönbözőbb élethelyzetekben, a legkülönbözőbb lelki állapotban, a legkülönbözőbb emberek különböző időben és helyen, különböző okból és céllal, egyedül és közösen, ülve, állva, térdelve imádkoznak. Isten gyermekei mindent megbeszélnek az ő mennyei Atyjukkal, és ennek mindig következménye, folytatása is van. Kiderül, hogy Isten hallja a hozzá küldött imádságot, és válaszol arra. Nem mindig azonnal, nem mindig úgy, ahogy mi sokszor szeretnénk, nem mindig azt adja, amit kértünk, de ha ad, akkor az mindig annál jobb vagy több, sokszor olyat ad, amire nem is gondoltunk, vagy nem is tudtuk, hogy olyan létezik.
Szeretnék most néhány ilyen imádságot elsorolni, utána pedig szóljunk arról, hogy mi az imádkozásnak az értelme, mik a feltételei, mi a haszna.
Mindjárt az első fejezetben azt olvassuk, hogy Jézus Krisztus mennybemenetele után nagy bizonytalanságba kerültek az apostolok, és ebben a bizonytalanságban nem találgatni és remegni kezdtek, hanem összejöttek rendszeresen, és „valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan imádkoztak.”
Aztán rájönnek, hogy valaki hiányzik a csapatból. Júdás öngyilkos lett, és szükség van tizenkét tanítványra. Kit válasszunk helyette? És akkor nem ötletelnek, hanem megint azt olvassuk: egy szívvel, egy lélekkel így imádkoztak: „Urunk, minden szív ismerője, te jelöld ki e kettő közül az egyiket, akit kiválasztottál magadnak.” Ők még nem választottak, de tudták, hogy Isten már választott, és ők azt akarják választani, akire Isten előzőleg már igent mondott.
Pünkösdkor sokan hitre jutnak, hitetlenből hívővé lesznek. És mit csinálnak? „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (42. v.).
Vannak köztük, akiknek az életében megvan az imádkozás ideje. Egy olyan időpont és rövid időtartam, amikor mást nem csinálnak. Biztosítják, hogy legyen minden nap ideje az imádságnak. „Péter és János felment a templomba a délutáni imádkozás idejére, délután három órára.” (3,1).
Mikor van az életünkben az imádkozás ideje? Reggel hattól félhétig, félhattól hatig? Kinek mikor. Este már bizonytalan, könnyen belealszunk. Valaki egyszer azt mondta: a napomnak a legjobb idejét igyekszem imádkozásra fordítani. Van, aki reggel a legfrissebb, van, akinek reggel még csak a szeme nyílik ki, az értelme nem egészen, akkor neki nem az a legértékesebb ideje. A legértékesebből adok Istennek. Van-e ilyen, hogy az imádkozás ideje?
Elkezdik bántani Jézus Krisztus tanítványait, Pétert és Jánost összeverik a nagytanács előtt. És amikor onnan kijönnek, mit csinálnak? Olyan kedves ez a mondat: „Amikor elengedték őket, elmentek az övéikhez (mint egy nagy család, várták őket), elbeszélték, miket mondtak nekik a főpapok és a vének. (Azt mondák: Jézus nevét ki se merjék ejteni, többet róla ne beszéljenek). Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel felemelték szavukat Istenhez, és így imádkoztak…” És itt le van írva egy elég hosszú imádság. Rendkívül tanulságos, hogy miért imádkoztak. Nem átkot kértek a bitangok fejére, nem azt kérték, hogy Isten pusztítsa el ellenségeiket. Ellenkezőleg: azért könyörögnek, hogy adjál nekünk ezek után is bátorságot, hogy ugyanúgy hirdessük az igét, hogy még őközülük is megtérjenek néhányan. Közvetve az üdvösségükért imádkoznak azoknak, akik őket nem sokkal előtte összeverték.
Megnő a gyülekezeti munka mennyisége. Nem győzik az apostolok. Diakónusokat kell választani. Nem önjelöltek kerülnek be a sorba, és nem ki-ki a sógorát, ismerősét, jó barátját ajánlja, hanem azt olvassuk a 6. részben: megint leborulnak és Istent kérdezik meg, hogy te kiket akarsz ebben a szolgálatban használni. És Isten áldása van a munkájukon.
Az egyiküket, Istvánt, hamarosan perbe fogják. Sőt kivégzik, megkövezik. És mit csinál ez a diakónus, az első keresztyén vértanú? Élete utolsó perceiben ugyanazt teszi, amit az Úr Jézus tett földi élete utolsó perceiben a kereszten. Imádkozik az ellenségeiért. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez is rendkívüli hatással lehetett a fiatal Saulra, a későbbi Pálra, aki őrizte azoknak a ruháit, akik kivégezték István vértanút).
Terjed az evangélium. Eljut a félpogány Samáriába is. Meghallják ezt a jeruzsálemi központban. Aggódni kezdenek, nehogy tévtanítás legyen, nehogy elferdítsék ezek a félpogányok a Jézusról szóló bizonyságtételt. És mit tesznek? Nem aggódnak tovább, hanem leküldik oda Pétert és Jánost. „Ők pedig lementek és imádkoztak értük, hogy részesüljenek a Szentlélek ajándékában.”
Elterjed az evangélium egy másik földrészre is. Az etióp pénzügyminiszter felkerekedik, hogy imádja az Istent, mert azt gondolja, hogy csak Jeruzsálemben lehet imádni a zsidók Istenét. Visszafelé már tudja, hogy másutt is lehet. Mindenütt lehet, mert megtudja, hogy ki az a Jézus Krisztus, aki helyette és érte is meghalt.
Saul öldökléstől lihegve — így olvassuk — indul Jeruzsálemből Damaszkuszba, hogy ott összeszedje és lehetőleg kivégezze, likvidálja Jézus Krisztus tanítványait. Útközben azonban Jézus megállítja őt, megszólítja. Átmenetileg megvakul, és amikor vakon ott ül Damaszkuszban egy számá-ra teljesen ismeretlen házban, akkor mit tesz? Azt olvassuk: imádkozik. Három nap és három éjjel. Ez a program. Odaállni Isten elé, és az imádság világosságában meglátni, hogy merre is vezet tovább az ő útja. (9,11).
Joppéban is van már egy kis keresztyén közösség és váratlanul meghal egy hívő asszony, aki sok jót tett másokkal. Meg vannak ijedve a keresztyén testvérek. Tudják, hogy a közelben evangelizál Péter. Üzennek neki, hogy jöjjön el. Maguk sem tudják, hogy miért hívják. Péter eljön. Ott van kiterítve a nem régen elhunyt hívő asszony. És mit csinál Péter? „Péter ekkor kiküldött mindenkit, letérdelt és imádkozott; azután a holttest felé fordulva ezt mondta: Tábita, kelj fel!” — és Jézus Krisztus feltámasztja ezt a halottat. (9,40).
Egy másik pogány, egy római százados, Kornéliusz, kereste Istent és azt olvastuk róla: szüntelenül könyörgött az Istenhez. Ő imádkozik Cézá-reában. Hatvan kilométerrel délebbre ott szolgál egy gyülekezetben Péter. Éhes, szól a házinéninek: szeretne valamit enni. S amíg az valamit készít, a részidőket is kihasználja Péter az imádságra, felmegy a lapos tetőre és imádkozik.
Kornéliusz Cézáreában, Péter ott, ahol éppen szolgál, és Isten összeköti a két imádkozót. Kornéliusznak azt mondja: küldj el Péterért, majd rajta keresztül megmondom neked, amire kíváncsi vagy. Péternek azt mondja: menj el ahhoz a pogányhoz akkor is, ha egyébként nem tennéd be a lábad oda, és mondd el azt, amit majd én a szádba adok. Imádság közben tudja irányítani mind a kettőjüket, és így hozza létre azt a találkozást, aminek sok szép gyümölcse lesz.
Tegnapelőtt olvastuk a napi igében, hogy Pétert letartóztatták. A gyülekezet összejön és imádkoznak érte. Virrasztanak. Éjjel is együtt maradnak és imádkoznak. És reggel Péter zörget a kiskapun. El se akarják hinni, hogy ő az. Isten így válaszolt az imádságukra, a gyülekezet imádságára. (12,5).
Tegnap olvastuk, hogy ki kell küldeni a misszióba embereket. De kiket? Vajon kiket akar Isten ott használni? És megint csak leül a gyülekezet, és böjtölve, imádkozva kérdezik Istent: ebben a kérdésben mi az Ő akarata? Nem jó egészséget és sok sikert kívánnak a misszionáriusoknak, hanem imádkoznak mindvégig, amíg ott valahol messze, a pogányok között szolgálnak. Aztán jönnek vissza beszámolni, akkor meg velük együtt imádkoznak. Szakadatlanul.
Bármi történik Isten gyermekeivel, azt egész egyszerűen elmondják az ő mennyei Atyjuknak. Néha böjtöléssel kiegészítve, hogy az állandóan követelőző testet egy kicsit megregulázzák, visszaszorítsák annak érdekében, hogy a lélek és a lélek szárnyalása, az imádság, nagyobb hangsúlyt kapjon. Még éjjel is, a virrasztást is vállalva, imádkoznak. Olykor térden állva. Péter letérdel Joppéban, ezzel is kifejezve az Isten előtt hódolatát, tiszteletét. Azt, hogy tudja, kihez imádkozik és tudja, hogy ki ő, aki imádkozik. És Isten válaszol ezekre a sokszor egyszerű imádságokra.
Mi az imádság? Mit tesz az, aki elmondja Istennek mindazt, ami a szívében van?
Van egy gyönyörű ószövetségi kifejezés. Anna imádságát is ezzel jelöli meg a Szentírás. „Kiöntötte a szívét az Úrnak.” Ez az imádság. Kiöntöm a szívemet az Úrnak. És ha a szívemben csúnya dolgok vannak? Mert akadnak benne olyanok is. Akkor azokat is kiöntöm. És ha éppen félek valamitől? Akkor elmondom az Úrnak: én most félek. No de illik egy hívőnek félni? Nem az a fontos, mi illik, mi nem. Nincs ilyen, hogy keresztyén illem. Az imádságnak nem szépnek kell lennie, hanem őszintének. Ha félek, akkor elmondom: Uram, félek. S miközben ezt elmondtam, kezdem magam szégyellni. Hiszen tudom, hogy te milyen nagy vagy. Most nem is rád néztem, hanem azokra, akiktől félek. Akkor folytatom az imádságot úgy, hogy: Uram, szégyellem magam, hogy félek.
Dávidnak olyan becsületes imádságai vannak a Zsoltárok között. Akár azt mondta el, hogy félek — az imádság végére eltűnik a félelem a szívéből. Akár azt mondta el: Uram, haragszom, meg tudnám fojtani azt az ellenségemet. De nem indult el megfojtani, hanem miközben ezt őszintén elmondta Istennek, lehiggadt. Megcsendesedett és azt mondta: Uram, egyedül te vagy igazságos, majd te elintézed. Az igazságtételt egészen rád bízom. Megszabadult a szorongató haragtól, elszállt a szívéből a gyűlölet vagy a bosszúvágy. Miért? Mert kimondta, és mert Istennek mondta ki. Ő tudta, hogy kihez imádkozik, és eközben jutott el teljesebb önismeretre is, látta meg azokat a lehetőséget, amiket Isten nyit meg az övéi előtt.
Kimondhatatlanul sok haszna van az imádkozásnak. Mert amit valaki megfogalmaz és kimond, attól már elválik. Ha valaki leleplezi a saját bűnét és azt kimondja, megvallja, elvált tőle. Már nem rejtegeti, nem titkolja, nem magyarázza, nem mentegeti, és megszabadul tőle. Ugyanígy a félelmet is. Kimondhatatlanul sok pszichikai hatása, áldása is van az imádságnak. Elmondtam a félelmemet, és szinte csodálkozom azon: miért féltem eddig?
Mert imádság közben tudatosul újra és újra bennünk, hogy ki az, akinek elmondtam. Milyen nagy az az Isten. Hányszor megbizonyította már nekem, hogy fontos vagyok neki, hogy szeret. Mit jelent az, hogy neki minden lehetséges. Kezdem hinni, hogy csakugyan minden lehetséges. Akkor meg mit izgulok? Kitől félek? Ha Ő a leghatalmasabb és tőle jót várhatok. Akkor eljuthat az ember nagyképűség nélkül, amit Pál apostol többször is leírt: „Istenben bízom, nem félek. Ember mit árthat nekem.” De ehhez előbb el kellett mondani Istennek: Uram, félek. Miért is félek? Mert nem bíztam benned. De én bízni akarok benned. Akkor meg nincs mitőlkitől félnem.
Így elmondani egyszerű ezt, megharcolni néha nehéz. De ez az út vezet a győzelemhez. Kimondom, megfogalmazom, leteszem Isten elé. A bűneimet is, a szorongásaimat is. És megfogalmazom a hálaadásomat is. Egymással kapcsolatban is kevés az, hogy nagyon hálás vagyok, mondjuk a feleségemnek. Mondjam meg neki. Köszönöm, aranyos voltál stb. Fogalmazzam meg.
És kéréseimet is. Kevés az, hogy vágyakozom sok mindenre. Mire? Amikor megfogalmazom és kimondom, akkor jövök rá, hogy nem kell ez nekem. Miért vágyakozom erre. Még csak az hiányzik, hogy ezt megkapjam. Vagy akkor juttat Isten eszembe valami igazán fontosat, amire nagy szükségem van, de nem jutott eszembe addig. Meddig? Amíg vele nem kezdtem el beszélni. Ebben a beszélgetésben világosodik meg, mire is van szükségem. Mihelyt Ő elé tárom kívánságaimat, akkor lesz világos, mit akar Ő nekem ajándékozni. S akkor elkezdek könyörögni azért. Az meg ott van elkészítve. Már meghallgatta kérésemet.
Aki kiönti a szívét Istennek, annak Ő az így felszabadult helyre békességet, reményt, bizonyosságot ad. Ez az áldott csere történik az imádságban.
Nagyon sok minden zajlik le az emberi lélekben az imádság közben, de csak akkor, ha gyakoroljuk az imádságot. Az imádság nem elmélet. Elméletileg hiába gondolkozunk rajta. Ki kell mondani, el kell mondani. Mert az, hogy elmondom, bizonyságtétel arról, hogy komolyan veszem, hogy akinek mondom, az él. Sokszor itt kezdődik a baj, hogy nem is vesszük komolyan, hogy Isten létezik. Hozzá imádkozom. Nem marad a plafonon belül az imádság. Ezt neki mondtam el, aki él, aki ezt hallja, akiről sok mindent már tudok, és imádság közben kezdem komolyan venni azt, amit róla tudok. Éppen ezért egyre nagyobb bizalommal reá bízom, leteszem az Ő kezébe mindazt, amit el akartam mondani, meg sok olyat is, amit nem akartam eredetileg elmondani, de ott közben juttatja eszembe, és olyan jó vele ezt megbeszélni.
Megint csak Dávidot hadd említsem. Olvassuk el egy-két ilyen zsoltár-imádságát. Olyan nagy különbség van néha az eleje meg a vége között. Mind a kettő őszinte. Az elején őszintén elmondja: fél, haragszik, nem érti, háborog. Még Istenen is számon kér dolgokat. Mit csinálsz te? A gonoszok boldogulnak, az istenfélőknek nehezebb. Miért van ez így, Uram? Jól van ez így? És a végén lehiggad, hálát ad, békessége van. Bizonyos abban, hogy Isten kezében tartja az eseményeket, meg az ő kicsi életét is. Így mond el olyanokat a 3., 4. zsoltárban például, amikor üldözték, a szabad ég alatt aludt egy-egy bokor alatt, és azt mondja: „Békességben fekszem le, és legott elalszom, mert te, Uram egyedül adsz nékem bátorságos lakozást.”
Az elején még azt számolta, melyik bokor mögött lehetnek orgyilkosok. Honnan jön majd valamilyen gyilkos lövedék feléje? A végén meg azt mondja: a te kezedben vagyok. Ott mondja azt is a 31. zsoltárban: „életem ideje a te kezedben van.” Akkor mit féltem az életemet? Nem halhatok meg előbb, mint ahogy azt te jónak látod. Ha pedig befejeztem azt, amivel megbíztál, minek élnék tovább? Efelől teljes nyugalomban lehetek, mert életem ideje kezedben van. De ehhez el kellett mondania előtte ezt: félek, izgulok, féltem az életemet. Így jut el erre a felszabadult békességre.
Így valósul meg az, amit Pál apostol a Filippi 4-ben ír: „Minden alkalommal tárjátok Isten elé hálaadással a ti könyörgésteket, és (mi lesz ennek a gyümölcse?) az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataikat a Krisztus Jézusban.” Nem azt mondja: az Isten minden kívánságotokat teljesíteni fogja, mert néha buta kívánságaink is vannak. De mondjam csak el minden kívánságomat, és meg fogom tapasztalni, hogy az Isten békessége, amelyik nem hasonlítható semmihez, minden értelmet felülhalad, be fog tölteni és megőrzi a szívemet és gondolataimat.
A Heidelbergi Kátéban, a mi református hitvallásunkban külön fejezet szól az imádságról. Most nem akarom mindegyik kérdést-feleletet felolvasni, de az egyik rendkívül tömören és szépen megfogalmazza, mi kell ahhoz, hogy valaki helyesen imádkozzék.
„Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus örökkévaló Atyja, aki a mennyet és a földet minden bennük levő dolgokkal egyetemben semmiből teremtette és örök tanácsa és gondviselése által most is fenntartja és igazgatja, (tudatosítja, hogy kihez imádkozom, ki ez az Isten) az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért nekem Istenem és Atyám (személyes kapcsolatunk van), akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem afelől, hogy minden testi és lelki szükségemet be fogja tölteni, sőt mindazt a rosszat is, amit e siralomvölgyben rám bocsát, javamra fogja fordítani (miért vagyok ebben bizonyos?), mert ezt Ő megcselekedheti, mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.” (26. kérdés).
Tudom, hogy Ő mindenható Isten, és tudom, hogy ez a mindenható Isten nekem hűséges Atyám. Csakhogy ehhez nekem az Ő gyermekévé kell válnom, mert akkor lesz igaz a feltétel.
És ki Isten gyermeke? Azt olvassuk a János evangéliuma elején: Akik befogadták Jézust, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Addig nem voltak azok. De amikor Jézust befogadják, akkor ebben a kiváltságba részesülnek, hogy Isten gyermekei lesznek. A János evangéliuma 1,12 versében van ez.
Ahhoz tehát, hogy valaki jól imádkozzék, a minimum az, hogy vegye komolyan, hogy Isten él és hallja, amit ő mond. És a maximum az, hogy bizonyos, hogy én Jézusért Isten gyermeke vagyok, és mivel gyermek (olvassuk a Róma 8-ban), Isten örököse is. Istennek minden kincse az enyém. És Ő abból mindig meg fogja adni nekem azt, amire szükségem van. Nem többet, de nem is kevesebbet. És ebben egészen bizonyos lehetek. Miért? Mert Ő megcselekedheti ezt, mivel mindenható Isten, és meg is fogja cselekedni, mivel hűséges Atya. Akiben ez a kettő bizonyosság, az tud helyesen imádkozni, és annak lesznek meghallgatott imádságai.
Jakab leveléből tudjuk, hogy Isten sok mindent csak azoknak ad meg, akik kérik tőle. Bocsánat, ha így mondom: nem szórja bele a vakvilágba az Ő kincseit. Aki tudja, hogy az a kincs Istennél megvan, megkapható, mert megígérte Isten, és elkezdi kérni, annak megadja. Jakab azt is mondja: sok mindent mégsem kaptok, pedig kértétek, mert nem jól kértétek. Mert a ti magatok élvezeteire akartátok csak. (Jak 4,2-3).
Ha kérem Istentől, és úgy kérem, hogy azért add meg ezt nekem, hogy a te dicsőségedre tudjak ezzel élni (szabad ezt nekem is élveznem, de az Ő dicsőségére), akkor imádkozik jól valaki, és akkor lesznek meghallgatott imádságai.
Fontos tehát, hogy világosan lássuk, hogy az imádság nem vallásos kötelesség. Nem érdemszerző cselekedet, hogy ha imádkozom, jó leszek Istennél, de nem is büntetés és a vezeklésnek egy formája, hogy így levezekelem a bűneimet. Az imádság a hívő ember életében olyan, mint a lélegzés. Olyan természetes, és olyan nélkülözhetetlen. Akinek az életgyakorlatában az Istennel való imádságos beszélgetés természetes és nélkülözhetetlen, az érti igazán, hogy mit nevez a Biblia imádságnak és az mire való.
Éppen ezért az igazi és helyes imádság soha nem modoros. Soha nem használ a helyesen imádkozó ember valami mások számára érthetetlen szent nyelvet. Soha nem gerjeszti magát, nem vágyik az extázisra, hanem teljesen józan állapotban, egyszerű stílusban, az anyanyelvén, roppant egyszerű fordulatokkal kiönti a szívét Istennek. Ami bennem van, azt elmondom neked. És akkor derül ki, hogy mi az, ami bűn benne, erre kérem a te bocsánatodat és szabadulást, mi az, ami hiányzik nekem, és elmondom az én Atyámnak, aki megadhatja, mert mindenható Isten, és meg is fogja adni, ha tényleg szükségem van rá, mert hűséges Atya. És miközben elmondom, újra és újra átélem, hogy Ő valóban Atyám lett, én pedig akármilyen nyomorult vagyok is, az Ő gyermekének tudhatom magamat. Nem én találtam ki, Ő mondja az igéjében. Akkor viszont élek a gyermekek jogaival, mert az imádság nem a vallásos ember kötelessége, hanem az Isten gyermekévé lett embernek a nagy joga. Előjoga, kiváltsága.
Így kellene elkezdeniük imádkozni azoknak, akik még nem tették, és így lehet megújulniuk azoknak az imádkozásban, akik szoktak ugyan imádkozgatni. Így lehet kigyógyulnunk az imádkozásunknak a betegségeiből. Őszintén, egyszerűen kiöntjük a szívünket Istennek.
Alapigénk külön hangsúlyozza, és a Cselekedetek könyve többször is, hogy kitartóan imádkoztak. Ez azért fontos, mert sok ellensége van az imádkozásunknak. Mindig közbejön valami. Megzavarja valami, amiért gyakran abba kell hagyni. Eszünkbe jut kötelesség, sürget stb. Kitartóan lehet és kell imádkozni. A közös imádkozásban pedig fegyelmezetten, röviden és konkrétan.
Megemlítek még valamit. Mindenféle modorosságot száműzzünk az imagyakorlatunkból. Egyszerű, szép, magyar nyelven kel imádkozni. A könyörög szó nem ikes ige, tehát nem könyörgöm, hanem könyörgök. És a vonzata: könyörgök valamiért. Viszont kérek valamit, és nem fordítva, ahogy sokan szokták. Van a kegyeskedő imádkozóknak egy elharapózott hibájuk: a „nehezeiket” Isten elé viszik. A „nehéz” szófajilag melléknév és nem főnév. Tehát vannak nehéz terhek, lehetnek nehéz helyzetek, lehetnek nehéz embereink, vagyis nehezen elhordozható természetű emberek a környezetünkben. De nehezeink nincsenek.
Nem ez a legfontosabb, amit ma este mondani akartam, de az Isten tiszteletéhez hozzátartozik az is, hogy szép, értelmes, egyszerű, világos mondatokkal imádkozunk hozzá. Vagy sokszor csak szaggatott, zavaros, fáradt mondatokat mondunk, de Ő akkor is a szívünket nézi és nem a stílusunkat bírálja. Amikor olyan lelki állapotba kerülünk, akkor is csak merjünk imádkozni. Szaggatottan, hiányosan, hibásan… Ő érti. Mert azt mondja: mielőtt ajkunkon sincs a szó, Ő már érti. És amikor mi még csak kiáltunk, Ő már megfelelt. Mi csak elé tárjuk kéréseinket, s nála már el van készítve az ajándék. Mi kérünk tőle tanácsot és bizonytalankodunk, szorongunk, nála már készen van a megoldás.
Aki igazán ismeri Istent, annak ez a bizonyosság is békességet ad. Öntsük ki a szívünket naponta, naponta többször előtte, úgy, mint a gyermekek, tudván azt, hogy Ő megcselekedheti, mert mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mert hűséges Atya.

A Jelenések könyvét tanulmányozva legutóbb a 12. és 13. fejezetet olvastuk. Láttuk, hogy a Jézus visszajövetelét közvetlenül megelőző utolsó időben mennyire felerősödik a Sátán embert romboló munkája, és az a szörnyű sötét hármasság, amiről ez a két fejezet szólt: a Sátán, az Antikrisztus és a hamis próféta hogy meggyötri majd azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, és mindent elkövetnek azért, hogy távol tartsanak mindenkit, akit csak lehet, Istentől. A Sátán önmagát imádtatja, és akik imádják őt, azokat megjelöli egy pecséttel, és bizonyos előnyöket csak ezek az emberek élvezhetnek majd. Démonizálódik az egész világ, annak a szellemisége, a közélet, az életgyakorlat. A hazugság és az erőszak általánossá lesz, semmi és senki nem lesz biztonságban. Ennek az előszelét sajnos már napjainkban is érezzük.
Ez a mai fejezet arról szól, hogy abban az időszakban egészen nyilvánvalóvá lesz mindenkiről, hogy kihez tartozik. Azt olvastuk ebben a fejezetben, hogy két nagy táborra oszlik az emberiség: a Bárány népe és a fenevad népe. A Bárány népe, amelybe azok tartoznak, akik elkötelezték magukat Jézus Krisztus mellett, akik követik Őt mindenhova, ahova megy; és a fenevad népe, azok az emberek, akik megmaradnak abban az állapotban, amelyikbe beleszületünk mindnyájan: az Isten elleni lázadás, a praktikus ateizmus, a gyakorlati Isten nélküliségnek az állapotában.
Most is létezik már ez a két tábor, csak most még nem ennyire nyilvánvaló mindenkiről, hogy melyikbe tartozik. Ma még lehet alakoskodni, vannak, akik megtanulnak kegyes kifejezéseket és azt hiszik, hogy ettől már a Bárány táborába tartoznak. Meg — Jézus szavaival élve — vannak báránybőrbe bújt farkasok.
Vannak, akik megpróbálnak mindkét táborban ott lenni és mindkettőnek az előnyeit élvezni. Akkor azonban mindenkinek a homlokán lesz ez a pecsét. Mindenkiről nyilvánvaló lesz, hogy kiben bízik, kitől vár segítséget, kihez tartozik, kinek a követője. Így olvastuk ezt: „A Bárány ott állt, és azok, akiknek a homlokára az Ő neve és Atyjának neve volt írva.” És ugyanakkor vannak azok, akik imádják a fenevadat, és felveszik annak a bélyegét a homlokukra vagy a kezükre.
Hadd kérdezzem ilyen személyesen: te melyik táborba tartozol? Most így, ahogy itt vagyunk. Nincs harmadik lehetőség, és nincsenek átmenetek. Vagy a Bárány táborába tartozik valaki — majd mindjárt látni fogjuk, melyek az ő jellemzői —, vagy a fenevad bélyege van rajta, akkor is, ha még nem nézett bele az ige tükrébe, és nem tűnt fel neki, mi van a homlokán.
Ma még át lehet menni a fenevad táborából a Jézus Krisztussal való közösségbe, és érdemes átmenni, mert a két állapotnak a vége között óriási különbség van. Melyiket mi jellemzi?
a) Mi jellemzi azokat, akik a Bárány táborába tartoznak?
Mindenekelőtt az, hogy követik Jézust mindenhova, ahova megy. Nemcsak oda, ahova kényelmes. Akkor is megmaradnak mellette, ha annak ára van, ha az kellemetlen, sőt ha az szenvedéssel jár. Esetleg a vértanúság a következménye.
Emlékezzünk arra, amit a könyv elejéről tanultunk, hogy kiknek íródott ez a könyv. Ezek a keresztyének az akkori üldözés alatt állandó életveszélyben voltak. Napi döntés volt ez, hogy ragaszkodom-e Jézushoz akkor is, ha visznek és ma vagy holnap kiéheztetett vadállatok elé dobnak a római cirkuszban, vagy pedig akkor már nem. Akkor már inkább megváltoztatom a hitvallást, és nem azt mondom: Krisztus az Úr, hanem azt mondom: a császár az úr. Napi döntés elé állította az a nehéz idő ezeket a keresztyéneket. De akik követik a Bárányt mindenhova, ahova megy, azok az Ő népéhez tartoznak.
Azután azt olvastuk: akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét. Akik ebben a világban, amelyik egyre messzebb kerül az Isten parancsaitól, sőt egyre jobban szembeszegül az Isten érdekünkben adott parancsaival, ebben a világban is ragaszkodnak-e az Isten parancsaihoz. Akkor is, ha azt mondják rájuk: konzervatívok, ódivatúak, ezen már rég túlszaladt az idő, azt ma már nem úgy kell érteni, az mireánk már nem érvényes… Ezt szép türelmesen meghallgatják és elengedik a fülük mellett, mert tudják, hogy Isten parancsai örök érvényűek. Azokat Ő az érdekünkben adta, és ha betartjuk, az a többiek érdekét is szolgálja, és csak így tudunk Isten szerinti életet élni.
Aztán ott van a homlokukon a Bárány és az Ő Atyjának a neve, ami azt jelenti: vállalják azt a Jézust, akihez tartoznak.
Ha tovább olvassuk ezt a fejezetet, elhangzott volna ez a szép mondat: „itt van a szentek állhatatossága.” Ez különösen gazdag jelentéstartalmú görög szó, ami itt az eredeti szövegben van. Nemcsak kitartást, állhatatosságot jelent, hanem azt is, hogy minden körülmények között helytállok. A pilléreket, az oszlopokat szokták így nevezni. Odaállították, és hordja a terhet. Azért van, hogy hordja, nem tiltakozik ellene, és nincs felháborodva, hogy nehéz a helyzete. Helytáll ott, ahova Isten állította.
Az is jellemzi őket, hogy a hitükből egyfajta sajátos erkölcsiség következik. Tehát a leghétköznapibb cselekedeteiken, még a szóhasználatukon is meglátszik, hogy ők a Bárányhoz tartoznak. A hitük erkölcsben folytatódik.
Olvastuk ezeket a különös dolgokat, amiket félre szoktak érteni, pedig ezeknek világos a magyarázatuk: ők azok, akik nem szennyezik be magukat nőkkel, mert szüzek. Itt nem a fizikai szüzességről, hanem az etikai szüzességről van szó. Arról, hogy a Bárányhoz tartozók a nemi élet kérdéseiben is megtartják az Isten parancsolatait. Ott is érvényesül Isten uralma az életükben. Boldogan élnek házasságban nemi életet is. Szó van erről a Bibliában világosan, de az Isten parancsolatai szerint.
Ugyanakkor jelenti ez a kifejezés azt is, hogy a szó lelki értelmében sem követtek el paráznaságot, tehát nem lettek bálványimádókká. Isten helyett vagy Isten mellett nem imádtak Istenként senkit és semmit. Gondoljunk megint arra, hogy kik a levél címzettjei eredetileg: akiket a császárkultuszra akartak rákényszeríteni, a mindenkori császárt Istenként kellett volna imádniuk. Erre nem voltak hajlandók. Ilyen értelemben szüzek.
Tehát nem arról van itt szó, hogy a mennyországban csak nőtlen férfiak lesznek, akik soha nem éltek nemi életet, hanem erről, hogy Isten parancsolata szerint történjék ezzel kapcsolatban is minden. Lelkileg pedig eszébe sem jut, és nem enged se ígérgetésnek, se fenyegetésnek, hogy Isten helyett bárki, bármi mást Istenként tiszteljen.
Olvassuk róluk, hogy szájukban nem találtatott hazugság. Legutóbb láttuk, hogy ez a legjellemzőbb vonása az ördögnek: hazug és hazugság atyja, valamint emberölő.
És mi lesz a Bárányhoz tartozókkal, ha meghalnak?
„Boldogok azok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mert megnyugszanak fáradozásuktól, és a cselekedeteik követik őket.” Nekik nem tragédia az, ha meghalnak. Ha meghalnak, még közelebb kerülnek ahhoz a Bárányhoz, aki önmagát áldozta értük, akit követtek földi életükben is mindenhova. És mivel Őt követték, oda érkeznek meg, ahova a Bárány, és az Ő dicsőségében részesülhetnek. És megnyugszanak végre minden zaklatástól, félelemkeltéstől. Az a végleges, teljes nyugalom lesz az övéké, amit a dicsőséges Krisztus ad azoknak, akik hozzá mindvégig ragaszkodtak.
Ez, hogy a cselekedeteik követik őket, azt jelenti, hogy a cselekedeteik mintegy hitelesítik azt, hogy érdemes volt a Bárányhoz ragaszkodniuk, és valóban az Ő követői voltak.
b) És mi jellemzi azokat, akik a fenevad táborába tartoznak?
Rajtuk is ott van egy bélyeg. A fenevad bélyege ott van a homlokukon vagy a kezükön. Ők a fenevadat imádják Isten helyett. Tőle várnak és fogadnak el segítséget. Élvezik azokat az előnyöket, amiket az utolsó időkben csak a fenevad táborába tartozók fognak majd élvezni. Éppen ezért könnyebben boldogulnak abban a nehéz időben, mint az üldözött keresztyének, mint Krisztus tanítványai. Jellemzi őket a hazugság. Ez az életformájuk, ez a életstílusuk. Nem tartják bűnnek, és nem is tudnak szinte semmit hazugság nélkül tenni.
És ha meghalnak?
Akkor olvastuk ezt a szörnyű mondatot: „… inni fognak az Isten haragjának a borából, amely készen van elegyítetlenül haragjának poharában, és gyötrődni fognak tűzben és kénben…”
Próbálja érzékeltetni a szentíró, hogy milyen rettenetes vége van ennek az útnak. Mennyire igaz az, amit Jézus röviden a Hegyi beszédben így mondott: „Keskeny az az út, amelyik az életre vezet, és széles az az út, és sokan járnak azon, amelyik a pusztulásba vezet.” (Mt 7,13-14).
Akik a fenevad táborába tartoznak, azok a biztos pusztulásba tartanak, és oda érkeznek meg.
Az előbbieknek a Krisztus nyugalma, az örök szombat lesz az osztályrészük, az utóbbiakról azt olvastuk: gyötrődni fognak, és nem lesz nyugalmuk soha sem éjjel, sem nappal.
Le sem tudjuk írni, hogy milyen óriási ez a különbség a két útnak a vége között. És ami ott a végén lesz, az örökké tart. Ezt sem tudjuk elképzelni, mert mi csak az idő és a tér kockáján belül tudunk gondolkozni.
Nem minden halott boldog. Boldogok azok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mert csak ők nyugszanak meg a fáradtságuktól. A többiek számára elkezdődik a véget nem érő gyötrő nyugtalanság. Csak akik itt, a földi életben tudatosan ragaszkodnak a Bárány Jézushoz, akik megismerték és önmagukra nézve is érvényesnek tekintik az Ő áldozatának az erejét és jelentőségét, azok a boldog halottak, akik megnyugszanak a fáradozásuktól.
Mai fejezetünknek a másik fele arról szól, hogy a végső ítélet készen van. Isten egyelőre még feltartóztatja, és mielőtt végrehajtja, az Ő érthetetlen nagy kegyelméből még egyszer lehetőséget ad a hozzá való visszatérésre.
Van itt egy gyönyörű jelenet ennek a fejezetnek a közepén, amikor azt olvassuk: a látnok János lát egy angyalt, akinél az örök evangélium van, és hatalmas hangon meghirdeti azt. Mégpedig minden nyelven, minden nemzetnek meghirdeti.
Örök evangélium. Isten örömhíre, a szabadulás lehetőségének a meghirdetése nem változik a korokkal, nem más és más a különböző kultúrákban. Isten ugyanazt üzeni mindnyájunknak, akik a fenevad táborába születünk bele, amikor édesanyánk a világra hoz.
Mi a tartalma ennek az örök evangéliumnak?
„Féljétek az Istent, adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrá-sait!”
Féljétek az Istent, dicsőítsétek az Istent, és imádjátok az Istent! Vagyis vegyétek nagyon komolyan, hogy Ő van, és Ő az, akinek kijelentette magát. Hogy egyedül Ő Isten, aki él és uralkodik. Ő teremtett mindent. Ő váltott ki minket a reménytelen helyzetünkből. Őt hagytuk ott büszkén és gőgösen, és most Ő hív vissza magához. Nyitva van az ajtó. Bármilyen messze sodródott valaki az atyai háztól, visszajöhet Istenhez. — Ez az evangélium. És Isten kegyelméből ez köztünk is, ma is még hangzik.
Boldog ember, aki enged a szerető Isten hívásának, és átigazol a Bárány táborába Jézus Krisztus követői közé, és utána követi Őt mindenhova, ahova megy.
Aki azonban nem enged ennek a hívásnak — erről is van szó ebben a fejezetben —, az önmagát ítéli el. Az az Isten ellensége marad. Nem az Isten lesz ellenségévé, ő ellenkezik, ellenségeskedik Istennel, és annak ki kell innia az Isten haragjának a poharát.
Ez a kép gyakran ismétlődik a Jelenések könyvében: a harag pohara, a harag bora Istennek a bűn feletti ítéletét jelenti.
Jézus Krisztus az utolsó cseppig kiitta az ítélet poharát, amikor ártatlanul meghalt a Golgotán, a kereszten. Aki ezt nem hiszi, vagy nem hiszi, hogy őreá is érvényes ez, annak magának kell kiinnia az Isten ítéletének a poharát.
A fejezet befejező része arról szól, hogy az a Jézus, aki önmagát áldozta helyettünk és vette le rólunk Isten ítéletét, ítélő bírája lesz azoknak, akik ezt nem veszik komolyan. Valóban igaz az, hogy az elfogadott kegyelem az új élet, a visszautasított kegyelem az ítélet. Erről szól ez a fejezet.
Kinek a pecsétje van a homlokunkon? Vajon azok közé tartozunk-e már, akikről azt olvastuk: áron vétettek meg? És ismerjük-e ennek a folytatását is, amiről Pál apostol 1Kor 6-ban ír? „áron vétettetek meg, dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” — Vagyis következzék egy új ethosz, új erkölcs, új gondolkodásmód és magatartás abból, hogy Jézus kifizette értünk a váltságdíjat.
A Sátán tombol és rombol egyre inkább, de az örök evangélium még ma is hangzik. Maga Isten üzeni ezt nekünk: féljétek Őt, dicsérjétek Őt, imádjátok Őt.
Készek vagyunk-e magunkra venni a Bárány bélyegét, elfogadni ezt a kimondhatatlan ajándékot? Aztán vállalni Őt minden helyzetben, megvallani Őt ahol csak lehet, és egy erkölcs nélküli világban ragaszkodni az Isten örökké érvényes parancsaihoz, és neki kedves módon élni, a magunk érdekében is, a körülöttünk levők érdekében, Isten dicsőségére?

* * *

Ezen a vasárnapon szeretnék mondani még valamit.
Néhány nap múlva, június 11-én lesz 70 éve annak, hogy ezt a templomot az egyházkerület akkori püspöke: Ravasz László átadta rendeltetésének. Úgy szokták mondani: felszentelte. Mégpedig azzal a céllal, hogy itt az örök evangélium hangozzék, hogy a Sátán rabságából az élő Istenhez térjenek minél többen. (Ezt Jézus mondta Pál apostolnak.) Hogy sok elveszett ember megismerje itt Isten mentő szeretetét, Jézus áldozatának a jelentőségét, és megmeneküljön a végső nagy ítélettől.
Legyen áldott Isten, hogy sokan vannak, sokan vagyunk, akik hallhattuk itt, és meghallottuk ezt az evangéliumot!
Legyen áldott Isten, hogy ma is vannak sokan, akik magukra veszik a Bárány bélyegét, hordozzák az Ő nevét, az azzal járó gyalázatot is, és készek Őt megvallani másoknak is!
Legyen áldott Isten, hogy sokan vannak, akiknek az élete itt gyógyult és változott meg!
1939. június 11-én az Ezékiel könyve 47. fejezete volt a felszentelő igehirdetés alapigéje. Az 50. évfordulón, 20 évvel ezelőtt erről a szószékről is annak az igének az alapján szólt az igehirdetés.
Arról szól az a bibliai történet, hogy Ezékiel próféta még a babiloni fogságban látomásban látja az újjáépítendő jeruzsálemi templomot, és a templom ajtaja alól egy kis víz szivárog ki. Aztán egyre bőségesebben buzog, és amikor átmegy rajta, bokáig ér a víz. Kicsit lejjebb megy, ott már térdig ér. Még lejjebb, ott derékig. És ha még messzebb megy, akkor már csak úszni lehet rajta, nem lehet átgázolni. És ahova ez a templomból kifolyó víz elér, ott élet támad. Nemcsak ez a folyó lesz tele élettel, hanem amihez a víz hozzáér, ott élet lesz. Mégpedig túláradó, gazdag élet.
Legyen áldott az Isten, hogy az Ő igéjének a forrása felfakadt ebben a templomban is és buzog! És mi tudhatjuk, hogy ez a templom is, és minden ehhez hasonló szent hely arra való, hogy Jézus először azt mondja az embereknek: jöjjetek ide, aztán azt mondja: menjetek, és hirdessétek az evangéliumot. Arra való, hogy jöjjünk és tudjunk hinni, hogy azután legyen mit vinni azoknak, akik még távol vannak Istentől. Arra való, hogy egy magát istenítő, mindenestől parázna, hazug, önző világban legyenek, akik az Istent istenítik, és egyedül csak Őt dicsőítik. Akik mernek Isten parancsai szerint élni, akik igazságban és világosságban járnak, és akik nemcsak a maguk dolgaival törődnek, hanem felelősséget éreznek népükért, a társadalomért, és áldozatok árán is mindent megtesznek azért, hogy másoknak a javára éljenek.
Ilyen „furcsa” emberek formálódnak a Bárány népének a közösségében, akik hallgatják és befogadják az élő vizet, az Isten igéjét.
Mai igénk arra figyelmeztetett minket, hogy az ítélet készen van. Isten még egy ideig vár, még késik az ítélet végrehajtása. De hangzik az örök evangélium: higgyetek! Fontos, hogy kérjük, vegyük és vigyük mi is azt az igaz igét, amit itt is hallhatunk, amit otthon is olvashatunk, ami az Isten szájából származik, és ami egyedül tud segíteni ezen a világon.
Adja Isten, hogy legyen ez a templom olyan lelki szülőotthon, ahol sokan kapnak új életet. Legyen ez az áldott Orvosnak, Jézus Krisztusnak a rendelője, ahol meggyógyul sokféle nyomorúságból mindannyiunk élete. Buzogjon a víz ebből a forrásból és soha el ne apadjon. Legyen ez az épület valóban az imádság háza, ahogy Jézus mondta, hogy annak kell lennie, és lehessen itt találkozniuk sokaknak az élő Jézus Krisztussal, hogy azután Őt követve mindenhova, ahova megy, áldássá lehessenek mások számára is. Legyen ez lelki otthona a gyermekeinknek, az unokáinknak is.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljünk egy olyan éneket, amelyik kifejezetten a gyülekezetre kéri Isten áldását. A 194. énekünket énekeljük el.

Tartsd meg e gyülekezetnek,
Melyet törvényid vezetnek,
Nagyjait, kicsinyeit;
Igazgassad tanítóit,
Hűséges elöljáróit,
Felsőbb és köz rendeit.
Adjad, hogy szívvel-lélekkel
Dicsérhessünk a szentekkel,
S csak téged tisztelhessünk.
És ha eljő amaz óra,
Melyben szállunk koporsóba:
Mennybe hozzád mehessünk!

Jézus Krisztus mennybemenetelekor ezt mondta tanítványainak: „Maradjatok Jeruzsálemben, amíg felruháztattok mennyei erővel. Mert erőt kaptok, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek mind Jeruzsálemben, mind Júdeában, mind Samáriában, mind a föld végső határáig.”
Tíz nap múlva ezt a különös ígéretet tapasztalták meg a tanítványok, ez teljesedett be az életükben, amikor szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt belőlük a félelem, a tanácstalanság, a bénultság, addig nem tapasztalt erővel tettek tanúságot Jézusról. Sokan hittek az ő beszédüknek, és akik hittek, azoknak az élete is megváltozott. Előtte összebújtak, bezárkóztak és senkinek nem volt haszna abból, hogy ők léteznek. Pünkösd után pedig megteltek erővel, mintegy életre keltek, megelevenedtek, egyfajta lelki halálból feltámadtak, és sokak számára váltak áldássá.
A Biblia pontosan ezt tanítja a Szentlélek munkájáról. Úgy, ahogy megszületünk, a világra jövünk, a szó lelki értelmében halottak vagyunk. Mert a bűnbe esett ember érzéketlenné vált Isten dolgaival szemben. Nem értjük az Ő gondolatait, nem halljuk szavát, nem látjuk cselekedeteit. A valóságnak csak egy töredékét érzékeljük, amit öt érzékszervünkkel valahogyan bejárhatunk. Nem akarjuk, és nem is vagyunk képesek cselekedni Isten akaratát.
Amikor azonban valaki megismeri Jézust, amikor úgy, ahogy a Biblia mondja: befogadja az életébe, alárendeli magát Jézus uralmának, akkor kapja az Ő Szentlelkét. És az ilyen újjászületett ember ugyanazt tapasztalja, amit az apostolok pünkösdkor rendkívüli mértékben tapasztaltak.
Így olvastuk ezt itt Pál apostol megfogalmazásában: Isten feltámasztja ezeket a lelki halottakat, és életre kelti a nekik adott Szentlélek által.
Óriási változás következik be az ilyen ember életében. Olyan változás, amit mi el sem tudunk képzelni, mert ilyet még nem láttunk: amikor egy halott megelevenedik, feltámad.
És hogy könnyebb legyen követnünk azt, amit a Biblia erről mond, meg talán könnyebb így megjegyezni is, vegyük sorra azokat a tagjainkat, amikről külön szól az ige, sokról alapigénk is, hogy milyen változáson megy át az ember, amikor kapja Isten Szentlelkét. Hét ilyet említ a Szentírás.
1. Megnyílik a szeme. Egyszerre látni kezdi a valóságot. Felfedezi, hogy annak addig csak egy töredékét érzékelte. Meglátja önmagát annak, aki. Felragyog előtte Jézus Krisztus személye. Egészen bizonyos lesz abban, hogy ő élő személy.
Meglátja, hogy mi választja el őt Istentől. Bűnnek látja a bűnt, igazságnak látja az igazságot. Meglátja az Istentől kapott feladatait, az Isten által elkészített lehetőségeket, és nem akar tovább olyan állapotban élni, amilyenben meglátta magát. Éppen ezért néven nevezi a bűneit. A Biblia ilyen szavakat használ: bűnbánatra jut, bűnvallást tesz, leteszi a bűneit, szabadulni akar azoktól, és mivel Isten megígéri, bizonyos abban, hogy Isten Jézusért meg is bocsátja azokat.
Jézus így ígérte meg ezt előre: amikor eljön a Szentlélek, meggyőz bűn, igazság és ítélet tekintetében. (Jn 16,8). Felpattan az ember szeme. Egyszerre látja a láthatatlanokat is, és helyesen tud tájékozódni.
Olyan jól szemlélteti ezt Pál apostolnak az újjászületése, aki rövid időn belül egyszerre világosan látta, hogy ki ő valójában. Egészen más, mint akinek gondolta magát. Egyszerre látta: Jézus van, él, uralkodik. Ő beszél hozzá, lehet vele kapcsolatba kerülni. Meglátta a feladatait, és elindult új szívvel egy új úton.
Mindenekelőtt megnyílik az újjászületett embernek a szeme.
2. Aztán azt olvassuk: megnyílik a füle. Egyszerre meghallja Isten hozzá szóló szavát. És bizonyos abban, hogy ezt nem ő képzeli be magának, hanem lehet érteni Isten gondolatait. Kinyílik előtte a Biblia. Szentlélek nélkül a Biblia unalmas régi könyv, vagy jobb esetben értékes kultúrtörténeti olvasmány.
Aki kapja Isten Szentlelkét, annak a Biblia az Isten szerelmes levele lesz. Az szól egészen személyes módon a hívőhöz, aki őt a világon a legjobban szereti. Aki mindent tud róla és mégis szereti. Akinek mindent elkészített, amire szüksége van, és egy új világ nyílik ki így a hívő előtt.
Pál apostol a korinthusi levél 2. részében végig ezt elemzi és ilyeneket ír: „Mert ki ismerheti meg az emberek közül azt, ami az emberben van? Egyedül az emberi lélek, amely benne lakik. Ugyanígy azt sem ismerheti senki, ami Istenben van, csak Isten Lelke. Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk. (1Kor 2,11-12). Amíg azonban nem kapja valaki ezt a lelket, addig azt mondja: „A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes, mert csak lelki módon lehet azokat megítélni. A lelki ember azonban mindent megítél, de őt senki sem ítéli meg. Mert ki ismerte meg úgy az Úr gondolatát, hogy őt kioktatná? Bennünk pedig Krisztus értelme van.” (1Kor 2,14-16).
Szentlélek nélkül egyenesen bolondságnak tűnik az, amit Isten nekünk mond. A Szentlélek az a vevőkészülék a hívőben, amellyel fogja zavarás nélkül Isten adását, és kész azt komolyan is venni.
3. Megnyílik a szája. Hiszen természetes lesz neki, hogy ha Isten szólt hozzám, akkor válaszolok arra. Itt már a Szentlélek elvégzi a hívőben azt, amiről később még pár szót szólunk: tudja, hogy Isten gyermeke lett. Akkor beszél az apjával.
A Hegyi beszédben Jézus olyan kedvesen, szemléletesen, és ugyanakkor élesen tanít erről. Lehet imádkozni pogány módra: mondom, mondom, mondom… hogy rávegyem az istenséget arra, amit én szeretnék. Lehet imádkozni úgy, mint a farizeusok, hogy látszatból úgy teszek, mintha imádkoznék, hogy az emberek megdicsérjenek.
Vagy lehet imádkozni úgy, ahogy a gyerek beszél az apjával. Azt mondja Jézus ne úgy, ne így, hanem ahogy a gyermek. Olyan egyszerűen, olyan őszintén. A gyerekből folyik a szó, mindent szívesen közöl azzal, akiben bízik, akivel összetartozik. A hitre jutott ember megköszön Istennek mindent. Amit még felfedez, ami még mindig elválasztja Istentől, megvallja a bűneit abban a bizonyosságban, hogy Isten megbocsátja. Tőle kér és vár mindent. Nagy csodákat is, hiszen neki minden lehetséges. Kicsi dolgokat is, hiszen néha azok jutnak eszünkbe, és azokra van szükségünk.
Igazán imádkozni és Istent dicsőíteni Szentlélek nélkül nem is lehet. Lehet mondani vagy olvasni imaszövegeket, de egészen más az, amit itt így olvastunk: maga a Lélek kiáltja bennünk: „Abbá, Atya!” (Róm 8,15). És amit kicsit később így ír Pál: „Segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm 8,26).
Aki tehát kapja Isten Szentlelkét, annak megnyílik a szeme a valóság látására, megnyílik a füle, és hallja, érti Isten szavát. Megnyílik a szája, tud imádkozni, és öröm neki az, hogy az Atyjával beszélhet.
4. Szól a Biblia arról is, hogy megnyílik a szíve, és olyan bizonyosság lesz abban, ami nem érvek hatására született meg, ami nem egy külső vélemény kényszeredett tudomásulvétele, hanem rendíthetetlen belső meggyőződés, amely minden támadást kibír.
Az a bizonyosság, amiről így olvastunk itt: Isten Lelke a mi lelkünkkel együtt meggyőz minket arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. (Róm 8,16). Hiszen meg van írva, hogy aki befogadta Jézust, azt befogadja az Atya a mennyei családba, az Isten gyermekévé lesz. De ebben bizonyosnak kell lennie a hívőnek. Éppen mivel már van önismerete, csodálkozik azon, hogy egy ilyen értéktelen, nyavalyás senkit Isten a gyermekévé fogadott Jézusért. Igaz ez? Igaz. Isten Lelke a mi lelkünkkel együtt bizonyságot tesz erről. Az ilyen ember bizonyos lesz abban, hogy ami a Szentírásban meg van írva, az igaz. Bizonyos lesz abban, hogy amit Isten tett, azt személy szerint értünk, értem is tette, és számíthatunk rá.
5. Azután átéli az ilyen ember, aki kapta Isten Szentlelkét, hogy mit jelent ez a mondat, amit így olvastunk: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. (Róm 8,14). Mert a Szentlélek megnyitja, megvilágosítja a hívő értelmét is, és a megértett igazság mindig cselekedetté válik. Elkezd vezetni a Szentlélek. Az itt kezdődik: megértem és egyetértek azzal, amit Isten nekem mond. Éppen ezért már mozdul is a lábam, vezethető vagyok és teszem azt, amit Isten mondott. Kész vagyok neki engedelmeskedni. Akiket Isten Lelke vezet, azok Isten fiai, és ez fordítva is igaz: Akik Isten gyermekeivé lettek, azokat vezeti a Szentlélek.
Hogyan történik ez a gyakorlatban? Úgy, hogy az jut eszembe, hogy… De valami olyan jut eszembe, ami nem jellemző rám, amit nem valószínű, hogy valahol olvastam. Sokszor az ellenkezője annak, amit körülöttem a tömeg gyakorol, amiben felnőttem. Valami felülről való gondolat. Isten ad olyan szempontokat, olyan tanácsokat, amelyek alapján egészen másként dönt a hívő, mint ahogy addig döntött. Új feladatokat ismer meg, új lehetőségek nyílnak ki előtte. Isten megvilágosítja az értelmünket, és azon keresztül vezet. Az engedelmes hívő pedig úgy lépeget, ahogy Isten vezeti azon az úton, amelyiken aztán igazán boldog lehet.
6. Olyan értelemben is megnyílik a szája a Szentlelket kapott újjászületett hívőnek, hogy nagy erővel tud tanúságot tenni Jézusról. Messze a képességeink felett, messze a műveltségünk felett használni tud bennünket, mint ahogy Pétert pünkösdkor. Egy írástudatlan ember hogy tudott ilyen összeszedett igehirdetést elmondani, amiben helyén volt minden ószövetségi idézet, s aminek olyan ereje volt, hogy háromezer ember, többségükben kemény férfiak, komolyan vette és megváltozott tőle az élete? Ez nem Péter produkciója volt, ez a Szentlélek munkája volt, aki tudott használni még egy Pétert is, aki előtte képes volt letagadni, hogy ismerte Jézust. (1Kor 2,4).
A Szentlélek megnyitja bizonyságtételre az ember száját. Annak az embernek a száját, aki előtte nem is értette Isten gondolatait. Vagy amikor már elindult a vallásosság útján, netalán a hit útján, érezte a maga erőtlenségét, szégyellte az evangéliumot ebben a világban, amelyik egész másként él, mint azt az evangélium mondja. Vagy egyfajta erőlködés volt csupán az úgynevezett lelki munkája. Most pedig szél fú a vitorlákba, és nem az evezős erőlködik, hanem röpíti a Szentléleknek a szele.
Szó szerint beteljesedik, amit Jézus mondott: „… mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.” (Mk 13,11).
Ó, hány ilyen csendes beszámolót hallottam már szolgáló hívő testvérektől! Ők csodálkoztak a legjobban adott esetben azon, hogyan tudtak viselkedni, mit tudtak mondani, és mi lett annak a következménye, amit mondtak, mert nem ők voltak, akik szóltak, hanem a Szentlélek.
7. Végül arról is szól a Szentírás, hogy a Szentlélek mozgásba hozza az újjászületett hívőnek a kezét. Olyan egységet tud teremteni a hívők között, olyan szerves összetartozást, ahogyan a testnek a tagjai együvé tartoznak.
Az Apostolok cselekedetében olvassuk ezt a mondatot: „A hívők sokaságának szívelelke egy volt, nélkülöző nem volt közöttük, mert gondoskodtak egymásról kinek-kinek a szüksége szerint (ApCsel 4,32. 34).
A Szentlélek megmozdítja a kezünket is. Kinyúl ez a kéz a másik felé. De nem azért, hogy elvegyen tőle valamit, nem azért, hogy üssön vagy visszaüssön. Még csak nem is azért, hogy nagy okosan figyelmeztesse, vagy magyarázzon neki és előadást tartson, hanem azért, hogy adjon, segítsen, simogasson, könnyet töröljön, sebet kötözzön, felemeljen, és megszorítsa a másik kinyújtott kezet, éreztetve ezzel is azt: összetartozunk, egyek vagyunk a Krisztusban.
Erre a világ nem képes. Ilyen egységet nem lehet szervezéssel előállítani. Ez nem előállítható, hanem ez terem, mint a gyümölcs. A Szentlélek munkája ez a hívők közösségében.
Mert akik Isten Szentlelkét kapták, azoknak minden porcikáját, az egész lényét áthatja Isten szeretete. Itt olvassuk néhány fejezettel előbb a Római levélben: Az Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nékünk. (Róm 5,5).
És akinek minden mozdulatát, gondolatát Isten Szentlelke határozza meg, az nyitott szemmel fog járni, annak van füle meghallani Isten szavát, de a másiknak a segélykérését is, annak megnyílik a szája arra, hogy válaszoljon mennyei Atyjának, aki előbb megszólította őt, és beszéljen róla nagy erővel másoknak, hogy minél többeknek az élete így megváltozzék. Az ilyen embernek kinyílik a szíve Isten előtt, s nem gyanakodva, bezárkózva áll előtte.
Bizonyosságot kap, lelki stabilitást. Megvilágosodik az értelme, aztán Isten Lelke kezdi irányítani a kezét és a lábát. Éppen ezért épkézláb keresztyénné válik. Mindene működik, mégpedig úgy, ahogyan Isten minket megteremtett, és azt végzi el, amire Isten teremtette.
Ezt a változást írja le Pál apostol itt ilyen éles kifejezésekkel, hogy a lelki halott életre támad, élővé válik.
Hogy mi a különbség egy lelki halott, meg egy Szentlelket kapott újjászületett ember magatartása között egy bizonyos jellemző helyzetben, arra nézve hadd mondjak el egy egyszerű esetet. Egy köztiszteletben álló embert sokféle hazugsággal durván megrágalmaztak, mégpedig elég nagy nyilvánosság előtt. Emiatt veszélybe került az egzisztenciája is, mert ha az igaz, amit ott mondtak rá, akkor neki onnan röpülnie kell. De nem volt igaz. És sérült a becsülete, a hírneve, ami olyan fontos a számunkra. Egy barátja ott melegében azt tanácsolta, hogy ezt nem lehet ennyiben hagyni, indíts azonnal becsületsértési pert, meg fogod nyerni. Még egy ügyvédet is javasolt.
Ő pedig mosolyogva azt mondta: ez aztán végképp nem jutott eszébe. Hát mi jutott eszedbe? És akkor mondott három igét, ami eszébe jutott. Eszébe jutott az, amit Pál apostol írt a korinthusiaknak, akik szintén mindenféle kígyót-békát dobáltak rá, és rágalmakat terjesztettek: csekély dolog az, hogy titőletek ítéltessem meg, aki engem megítél, az Úr az. És elmondta, hogy ez jutott eszébe: igaz-e valami ebből a rágalomból? Ő Isten előtt akar tisztán állni. A többi nem fontos. — Aztán eszébe jutott, amit Jézus mondott a Hegyi beszédben, hogy imádkozzatok ellenségeitekért, jót mondjatok azokról, akik rólatok rosszat mondanak, jót tegyetek azokkal, akik nektek ártanak. És bevallotta ez a férfi, hogy ott melegében, miközben őt szidták, elkezdett imádkozni az ellenségéért.
Mennyire más a reakció! Mennyire más a folytatás! Van, akinek azonnal az jut eszébe: megütöttek, visszaütni — a másiknak ez eszébe sem jut. Hanem az jut eszébe: hogyan lehetne segíteni azon, aki az öklét arra használja, hogy üssön. Ő lesz a fontos. Ez már krisztusi indulat. Az újjászületett emberben nem a maga indulata, hanem Krisztus indulata munkálkodik.
Szentlélek nélkül csak azt veszi komolyan az ember, amit lát, annyi a valóság neki. A Biblia butaság, imádkozni felesleges, Isten nincs, vagy ha van is, semmi közöm hozzá. A másik ember pedig potenciális ellenfél, vagy ellenség, vagy balek, akit le kell teperni.
És aki az Isten Lelkét kapja, annak kinyílik a szeme a teljes valóságra. Az átéli, hogy hallótávon belül van az én élő Istenem, mennyei Atyám, de lesz füle a másikat meghallani is. Annak mindig van mondanivalója az Atyának, mint ahogy egy kisgyerek is mindig tud valamit mondani annak, akit szeret. De az mindig tud valami olyat mondani másoknak Jézusról, amit csak ő tudhat, mert ő már ismeri, és vele jár, és annak lesz érző, nyitott szíve, világos értelme, és a kezét-lábát is az ő Ura, Jézus Krisztus használhatja, aki a Szentlélek által vezeti. Az előbbi állapotból ebbe az élő, újjászületett állapotba akar átemelni minket a mi Urunk. Ezért mondta Jézus annak a nagyon derék embernek, Nikodé-musnak: értsd meg, hogy szükséges újjászületnetek.
Mert Szentlélek nélkül is lehet valaki jó ember, vallásos ember, kereső, töprengő, gondolkodó ember. Sok minden lehet, csak egy valami nem lehetséges. Ezt mondja Jézus: „… nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3,3). Nem lehet az élő Istennel közvetlen közössége a hit által. Nincs neki élete. Olyan élete, ami megmarad a biológiai halála után is.
Ezért nehéz a jó embereknek, a vallásos embereknek újjászületniük, mert azt hiszik, hogy ez már bekövetkezett az életükben. De ha a Bibliának ezeket a tanításait komolyan vesszük, akkor ezen az ünnepen lemérhetjük, hogy mit csinál a szemem, mire képes a fülem, mi jön ki a számon és így tovább, és kiderül: szükséges-e újjászületnünk. Vagy ha Isten már adott új életet, abban meg lehet és meg kell erősödnünk, és sokkal bátrabb lépésekkel haladhatunk előre az élet útján.
Legyünk igényesek, és ne érjük be kevesebbel, mert azt olvastuk: akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Itt Isten igéje ilyen határozott. Itt egyértelmű döntésekre van szükség. Bennem van-e a Krisztus Lelke, akinek folyamatosan engedelmeskedem is, vagy még nem tudom, mi az? Nem az a baj, hogy nem tudom. Az a baj, ha azt gondolom, hogy már túl vagyok azon, de fogalmam sincs erről, amilyen állapotba a tanítványok pünkösd után kerültek. Jézus Krisztus erre hív bennünket. Kereszthalálával és feltámadásával ezt tette lehetővé számunkra.
Azt olvassuk a Cselekedetek könyvében, hogy ád az Isten Szentlelket mindazoknak, akik néki engednek. Például annak engedelmeskednek, amit most mondott nekünk a mi Urunk az Ő igéjén keresztül.
Szakítsunk egy rövid időt a két napos ünnepből arra, hogy odaállunk Isten elé és megkérdezzük Őt: Uram, hányadán állok ezekkel a kérdésekkel? Akárhol vagyok, onnan szeretnék közelebb jutni hozzád.
Van egy szép imádság-énekünk, amelyik pontosan ezért könyörög:
Adj minékünk megújult szívet
És új indulatot,
Tehozzád mindenekben hívet, (nemcsak ebben-abban)
És szent akaratot.
Újítsd meg rajtunk a te képed,
Mely áll szent életben,
Hogy lehessünk választott néped,
Élvén szeretetben.
(285,4 dicséret)

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. Hálás vagyok Istennek, hogy együtt tölthetjük ezt a csendes vasárnap estét az Ő magasztalásával és a múltra való emlékezéssel.
Még ez a mai esténk is annak a jegyében történik, hogy hálát adunk Istennek a gyülekezet 70 esztendejéért, és mindazért, amit ebben a néhány mögöttünk levő évtizedben Ő cselekedett. Ezért adta az énekkar a mai estén mottójának az egyik majd elhangzó kórusmű első két sorát, ami így hangzik:
Emlékezz vissza az útra,
És Megtartódat áldd!
Emlékezni sokszor szoktunk, de nem mindig következik abból az, hogy áldjuk azt az Istent, aki hűséges megtartónk volt, és az, amilyen hűséggel Ő eddig hordozott, biztosíték a jövőre is. A bizalmunknak az alapja is.
Az első énekkari blokk majd inkább erről szól: Emlékezz és áldd az Istent! A második majd arról, hogy ebből következzék az, hogy amikor meg előre tekintesz, akkor bízz rá jövődet teljes nyugalommal Őreá.
A 96. genfi zsoltárt most elénekeltük együtt, a kórus első műsorszáma ennek a zsoltárnak egy feldolgozása lesz. Ez Isten nagyságát, világot kormányzó bölcsességét ragyogtatja fel. Utána majd hallunk egy olyan éneket, amelyikben a hálaadás szólal meg:
Ó, hogy megáldottál,
Gondviselő Isten,
Mily bőkezű voltál,
Bár érdemünk nincsen!
Kegyelmed kiáradt,
Karod el nem fáradt.
Áldva légy, áldva légy,
Jó Atyánk, jóságodért!
És utána hangzik el majd az az ének, ami a mottót adta:
Emlékezz vissza az útra,
És Megtartódat áldd!
Bár milyen sok volt a próba,
Az mind javadra vált.
Kőszikla hűsvizet ontott (itt a pusztai vándorlás igéjére emlékeztet)
S a völgyben manna várt.
Bárhogy is tombolt az orkán,
Ő hű karjába zárt.
Hallgassuk meg először ezt a három kórusművet.
Az egyik igében azt olvassuk: ami hátam mögött van, felejtsem el, a zsoltáros pedig azt mondja — mintegy biztatja saját lelkét, mert rászorul arra a lelkünk, hogy biztassuk ilyesmire —: el ne felejtsd mennyi jót tett veled Isten!
Mi az, amit jobb, ha elfelejtünk, s mi az, amit nem szabad elfelejteni?
A mai esténk mottója, megint mondom: Emlékezz vissza az útra, és Megtartódat áldd! Mi az, ami hadd maradjon a feledés homályában, és mi az, amit újra és újra fel kell emlegetnünk?
Mire szoktunk emlékezni magunktól? Nemrégiben kisebb közvélemény kutatást tettem ezen a téren, és kiderült, hogy a legtöbben az elszenvedett sérelmeikre, és „hőstetteikre” emlékeznek. Mit ártottak nekem mások, az ott mit mondott rólam, meg mit gondol rólam, és a teljesítményeinkre, a „hőstetteinkre”, amiknek egy része nem is valós, csak kiszíneződik. Minél távolabbi, annál nagyobbra nő. Ezekre szokott a legtöbb ember emlékezni.
És mi az, amire ritkán emlékezünk? Amikor mi bántottunk meg másokat. Ezt önvédelemből is a tudat alá nyomja sok ember, és sokszor elfelejtjük azt a sok jót, amit másoktól kaptunk, amit Istentől kaptunk. Isten nagy tetteit, ajándékait, jótéteményeit könnyen elfelejti az ember. Ezért biztatja a zsoltáros a lelkét: El ne felejtsd mennyi jót tett veled az Isten!
Felejtsünk tehát el minden megbocsátott bűnt. Pál apostol mire mondja itt, hogy ami hátam mögött van, azt elfelejtem? Az egész szennyes múltját. Azt, amire csak akkor hivatkozott, ha arra szükségük volt azoknak, akik hallgatták. De akkor is csak röviden foglalta össze. Ő a Krisztus üldözője volt, a Krisztus tanítványainak az ellensége. Gonosz volt, de az Isten kegyelmes volt hozzá, és mindezt megbocsátotta. A megbocsátott bűnöket, az elfedezett múltat nem kell emlegetni. A megbocsátott bűn — nincs. Mintha nem követtük volna el. Ezzel is Istent dicsőítjük, ha komolyan vesszük az Ő bűnbocsátó kegyelmét. Az többé ne vádoljon bennünket.
És felejtsük el azt is, hogy kitől, milyen rosszat kaptunk. Ki mit mondott, ki mit nem adott meg, ki felejtette el, ki élt vissza a mi nagy jóságunkkal. Ezt mind nyugodtan el lehet felejteni. Sőt, el is kell!
Isten igéje nemcsak a 103. zsoltárban, hanem sok más helyen is arra bátorít, hogy legyenek dolgok, amiket számon tartunk. Amikről nem unjuk meg, hogy újra és újra felemlítjük. Ezek között a legfontosabbak Isten nagy tettei.
Dicsőítsük Őt a teremtésnek a csodálatos művéért. Magasztaljuk Őt a megváltásért. Az Ő érthetetlen szeretetéért. Szőjük bele a saját egyszerű imádságunkba is az ilyen igéket: Áldalak téged, mert örökkévaló szeretettel szerettél engem. Azért terjesztetted ki rám, nyomorultra is, a te irgalmasságodat. És soroljuk el újra és újra az Ő megtartó, őrző kegyelmének a bizonyságait.
Legyen soksok emlékünk arról, hogy mi-mindent kaptunk tőle, noha úgy van — ahogy az énekben is hallottuk —, hogy nem érdemlünk semmi jót. De Ő soha nem az érdemeink szerint ajándékoz. Még csak nem is a szükségünk szerint, hanem az Ő mérhetetlen gazdagsága és irgalmassága szerint. És mindezt ne unjuk meg felemlíteni. Őrizzük meg az emlékeinkben. Legyen belőle újra és újra imádság, Istent magasztaló, dicsőítő imádság.
És tudjuk Őt most ebben a jubileumi évünkben azért is újra és újra magasztalni, hogy van ez a gyülekezet. Ebben a gyülekezetben évtizedek óta hangzik az Ő igéje. Ami lelki áldást itt kaptunk, azt ne felejtsük el, és ezért egyedül Őt dicsőítsük. És ami sok lelki jót kaptunk tőle, azt meg osszuk meg másokkal, vigyük tovább.
Ezért írja Péter apostol a levelében az akkor sokat szenvedett gyülekezeteknek (az egy körlevél volt), akiknek nagy szükségük volt arra, hogy az Istenbe vetett bizalmukat újra és újra megerősítse valaki. Azt írja nekik többszöris a levélben: „Emlékeztetés által serkentgetem a ti hiteteket.” Az Isten tetteire való emlékezés és emlékeztetés serkenti, erősíti a mi hitünket.
Sose felejtsük el, hogy ki a mi Istenünk, kiben bízunk, mi-mindent kaptunk tőle eddig, és ez csak előleg, ízelítő, kicsi kóstoló abból a teljességből, amit elkészített a benne bízók számára. És eljön majd egyszer a teljesség, amikor mindent odaad az övéinek.
Olyan sokszor arra van beállítva a szívünk, hogy soroljuk olykor vég nélkül azt, ami nincs. Mégpedig sokszor azzal a keserűséggel, amivel Ábrahám egyszer felpanaszolta Istennek: nem adtál nekem gyermeket. Nem adtál nekem… És hosszú listát állítunk össze, hogy mit nem adott nekünk Isten, amit pedig úgy szerettünk volna. Ehelyett abból kell hosszú listát összeállítani, amit kaptunk tőle. Esetleg e közben jövünk majd rá arra, hogy hiszen azt nem is nekem szánta, csak azzal tisztelt meg, azzal ajándékozott meg, hogy továbbadjam másoknak. Ezt is kaptam, azt is kaptam… Nem is használom mindazt, amit kaptam.
Nagyon sok haszna van annak, ha belefeledkezik egy hívő imádkozó ember a hálaadásba, és sorolja Isten tetteit. És az Ő legnagyobb tetteiért ne szűnjünk meg folyamatosan hálát adni. Aki tudja, hogy személy szerint minden hívőnek mit jelent Jézus Krisztus golgotai keresztáldozata, annak nem unalmas akár naponta dicsőíteni Őt ezért.
Kívánom, hogy teljék meg a szívünk, miközben sok szükségünk van, és sok mindenre elmondhatnánk, hogy nem adtál nekem… Teljék meg a szívünk hálaadással mindazért, amit meg adott és ad folyamatosan nekünk. Nyíljon ki a szemünk, és lássuk meg, hogy milyen jó az Úr, mennyi ajándékkal halmoz el, és mennyire megvan minden okunk a hálaadásra. Mert ebből a hálából és emlékezésből fakad azután a bizalom.
Az, hogy én félnék a jövőtől, aki ennyi mindent kaptam tőle eddig, és ez csak egy kicsi része annak, amit még adni fog? Aggodalmaskodás helyett inkább szent kíváncsisággal telik meg az ilyen ember szíve. Mi-mindent fog még cselekedni Isten. Pillanatnyi megoldatlan és olykor megoldhatatlannak tűnő kérdéseimet hogy fogja Ő isteni módon megoldani? Milyen ajándékokat fogok még tőle kapni? Mi-mindent fogok még továbbadni másoknak, amiket Ő ad majd ezen túl nekem.
Valóban szent kíváncsiság ez, boldog várakozás, és az ilyen embernek könnyű lesz a továbbiakban is számon tartani Isten jótéteményeit, és megemlékezni az Ő csodáiról.
Erről az Istenbe vetett bizalomról szólnak a következő énekek: az, aki eddig vezetett minket az úton, Ő fogja megmutatni továbbra is a helyes utat. Éppen ezért az ilyen ember szívében megszólal az imádság:
Utadra taníts meg, Uram,
Nem azért, hogy aztán majd eldöntsem mégis, melyik úton járok, hanem azért, hogy járjak rajta.
A szívemet fordítsd hozzád
Én pedig kész vagyok menni azon az úton, amit megmutatsz.
A másik mű Heine Schütznek egy kórusműve, amelyik először arra bíztat, hogy áldjuk Istent,
Jöjj, áldjad Istent ég és föld,
Szentségét zengje szívünk,
És utána Isten igéjének a fontosságára hívja fel a figyelmet. Eddig is az Ő szavával bátorított:
Szent szava szól, és meg nem csal,
Igéje erősen áll, nem csüggedhetsz el, mert felemel.
És a jövőbe nézve ezzel a csüggedés nélküli hittel nézhetsz.
És a harmadik Lassonak egy műve, Orlando di Lassonak, amelyik az Istenbe vetett bizalmat vallja meg:
Az Úrban bízom én,
Ő megtart szent kezén,
Nem hagy el, ha ér bánat,
Megőriz, baj nem támad.
Hallgassuk meg ezt a három kórusművet.
Az Istenbe vetett bizalmunk mindig akkor vizsgázik, amikor nehézségek, gondok, veszteségek, csapások, megaláztatás éri az embert. Ilyenkor derül ki, hogy valaki bizonyos-e abban, hogy ha éppen sötét felhők takarják is el a napot, a nap ott van a felhők mögött, nem esett le az égről. Tudja-e várni, hogy az az Isten, aki a felhőket is irányítja, majd támaszt szelet, és azok elfújják a felhőket, és újra felragyog a nap.
Van Bachnak egy olyan korálja, ami az énekeskönyvünkben is benne van, és aminek a szövegét egy nagyon sokat szenvedett ember írta. Az a Gerhardt Pál, aki német evangélikus lelkipásztor volt, és egész életében temette a szeretteit. Két felesége is meghalt, öt gyermekéből négyet eltemetett. A végén ott maradt, mint egy szedett fa egy tizennégy éves fiúcskával kettesben. Mégis ontotta azokat az ének-imádságokat, amik Istent magasztalják, amikben megemlékezik az Isten jó tetteiről és jóságáról, miközben őszintén megfogalmazza a szíve fájdalmát is. Erről az énekről szokták mondani, amit majd most éneklünk, hogy minden versszaka végén kisüt a nap.
Tényleg, az első három sor arról szól, hogy mi miatt szomorú, mi miatt bánatos, és az utolsó sorban mindig kisüt nap. Az első versszak végén a szó szoros értelmében is azt mondja:
Hagyjad az Úr Istenre
Te minden útadat,
Ha bánt szíved keserve,
Ő néked nyugtot ad.
Ki az eget hordozza,
Oszlat felhőt, szelet.
Napját rád is felhozza,
Atyád Ő, áld, szeret.
(265. dicséret, a 37. zsoltárt dolgozza fel, mégpedig úgy, hogy ha az énekvers első szavait, ha összeolvassuk, abból egy értelmes mondat jön ki.).
Hagyjad az Úrra a te utadat,
Bízzál benne, Ő megcselekszi
Ez a 37. zsoltárban van. Ezt most oly módon énekeljük, hogy a páratlan verseket a gyülekezet, a páros verseket a kórus. Nem végig, csak az 1, 3. és 5. vers a mienk, a 2. és 4. verset a kórus énekli.
Még két kórusmű van hátra. Mindkettő zsoltárszövegre készült. Amit most hallunk, azt Haydn írta. Az idén ünnepli a zenei világ őt abból az alkalomból, hogy halálának 200. évfordulója van. Haydn-évet ünnepelnek az idén. Olyan érdekes megbízást kaptak a kor zeneszerzői, hogy a 26. zsoltárt felosztották több zeneszerző között. Egyiknek az első négy versszakot, másnak az ötödiktől a hetedikig. Haydnra esett a nyolcadiktól a tizenkettedig, versig. Ez így hangzik:
Uram, szeretem a te házadat,
Dicsőséged lakóhelyét.
Ne ragadd el lelkemet a vétkesekkel
Életemet a vérontókkal együtt.
Válts meg és könyörülj rajtam
Lábam biztos talajon áll,
Áldom az Urat a gyülekezetben.
Ezt hallgassuk meg először. Utána Kodály Zoltán 121. zsoltárát halljuk majd. A 121. zsoltár a legismertebbek közé tartozik.

Tekintetem a hegyekre emelem:
Honnan jön segítségem?
Segítségem az Úrtól jön,
aki az eget és a földet alkotta.
Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék,
nem szunnyad őriződ.
(…)
Az Úr a te őriződ,
Az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.
Nem árt neked nappal a nap,
sem éjjel a hold.
Az Úr megőriz téged minden bajtól,
megőrzi életedet.
Megőriz az Úr jártodban keltedben,
most és mindenkor.

Tavaly ezen az ünnepi istentiszteleten arról volt szó, hogyan munkálkodik Jézus Krisztus mennybemenetele után is a földön. Hogyan végzi az Ő áldott munkáját bennünk és általunk.
Pál apostol életén szemléltük ezt. Láttuk, hogy öldökléstől lihegve indul Jeruzsálemből Damaszkuszba, hogy kiirtsa azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, és ez már Jézus mennybemenetele után történt, tehát ebben az időszakban, amiben mi is élünk. Jézus megállítja ezt a nekibőszült embert, leszállítja a magas lóról a szó átvitt értelmében is, bemutatkozik neki — miután Pál megkérdezi: ki vagy te, aki beszélsz velem? Szinte az ember maga előtt látja, hogy ha ott lenne az úton testben is Jézus, azt mondja: én vagyok Jézus, akit te éppen üldözöl. Pál elgondolkozik, és csodálkozik, hogy belevakul abba a mennyei fényességbe, ami őt körülvette.
Jézus ilyen valóságosan állította meg a benne hívők ellenségét. Ilyen valóságosan védte meg a Damaszkuszban élő keresztyéneket a zaklatástól és a pusztulástól.
Láttuk, hogy egy Anániás nevű tanítványt meggyőzött az Úr Jézus, hogy menjen csak el ehhez a Saulhoz, akitől ő rettegett, mert Jézusnak terve van vele. Anániás engedelmeskedik.
Azután egészen megváltozik belülről ez a Saul nevű bősz ember, és Jézus Krisztus engedelmes, hűséges tanítványa lesz.
Előbb benne végezte el Jézus a maga munkáját, azután általa végezte el úgy, hogy azután Pál később, a Római levél végén, ezt írta a gyülekezetnek: „Semmiről nem tudok, amit nem maga Jézus végzett volna el általam.” Előbb benne, azután általa, a mennybe ment Jézus.
Ennyire igaz az, amit mennybemenetelekor mondott: „tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ennyire igaz, csak az a bajunk, hogy azt tekintjük valóságnak, amit megfoghatunk, amit láthatunk. S mivel Jézust nem látjuk, ezért azt gondoljuk, hogy nincs. Nem számolunk vele. Csakhogy nem csupán materiális tapasztalatok vannak, hogy megfogom, hallom, látom, ízlelem, hanem vannak hittapasztalatok is, és amit a hitünkkel tapasztalunk, az ugyanolyan valóság, mint amit megfoghatunk, láthatunk és hallhatunk.
Kívánom a testvéreknek, hogy legyen minél több ilyen hittapasztalatuk, amikor nem kegyes túlzásként, hanem a valóságot megfogalmazva mondunk ilyeneket: megértettem, hogy az Úr Jézus azt akarja velem, hogy… Láttam az Ő munkáját a magam vagy mások életében… — a valósággal állunk szemben itt is.
Tavaly tehát arról volt szó, hogyan munkálkodik Jézus mennybemenetele után is itt bennünk és közöttünk. Annak az igehirdetésnek a végén megemlítettük, hogy folytatni kellene ezt azzal, hogy mit tesz Jézus a mennyben. Miért ment vissza a mennybe, mi célból, és mit tesz Ő most?
A Biblia sok fontos dolgot mond erről, és mindegyik kijelentés egy-egy nagy ígéret, ami érvényes ma is, ránk is, amiben megfogózhatunk a sokféle szellemi-lelki földrengés közepette, és amik biztos támpontot adnak a hívő embernek.
Mit csinál Jézus a mennyben? Négy bibliai igazságot, kijelentést szeretnék elsorolni.
1. Az első itt van alapigénkben. Azt írja az idős János — azt mondják, már kilencven év körül volt, amikor a leveleit írta: „Gyermekeim, ezt azért írom nektek, hogy ne vétkezzetek, ha pedig vétkezik valaki, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus, mert Ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűnéért is.”
Van szószólónk az Atyánál… Egy másik fordítás így adja vissza: van pártfogónk az Atyánál. Rendkívül gazdag jelentésű az a szó, ami itt az Újszövetség eredeti szövegében van. Azt jelenti, hogy valaki, aki mellém áll, mégpedig éppen akkor, amikor nagy szükségem van segítségre. Segít a gyengeségemben. Szószóló, mert amit én nem tudnék megfelelő módon előadni, azt Ő elmondja helyettem. Egyáltalán: kész helyettem és érettem valamit megtenni, amire én nem vagyok képes, de Ő képes arra, és ehhez semmi érdeke nem fűződik. Képvisel engem. Szószólóm.
Ügyvédnek is fordítják sokszor, a különbség csak az, hogy az ügyvéd általában védencének az ártatlanságát erősítgeti, Jézus pedig néven nevezi bűneinket, de utána mindjárt az Ő helyettes szenvedésére és halálára utal, és ennek alapján kéri a felmentésünket. Ilyen értelemben ügyvédünk, ilyen értelemben szószóló.
Ahogy azt a kereszten is tette. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.” Vétkeztek, gyilkosok, de Ő a szószóló és kér bocsánatot a számukra.
„Engesztelő áldozat a mi bűneinkért.” Engesztelő áldozat — és ennek alapján szószóló. Ebben benne van az, hogy vétkeztünk, a vétkeinkért halálos ítéletet érdemlünk, de innen folytatja a Szószóló, hogy ezt a halálos ítéletet viszont Ő elszenvedte helyettünk, és ennek alapján kér kegyelmet a számunkra az igazságos Istentől. Ezt jelenti a szószóló vagy a pártfogó. Nem tussolja el a mi vétkeinket, nem kisebbíti, nem magyaráz, nem menteget. Egyszerűen közli, hogy kifizettem az adósságukat. Ők nem tartoznak többé.
Hogy milyen jelentősége van egy szószólónak, arra nézve van egy gyerekkori emlékem. (Érdekes, hogy évtizedek múlva sem felejti el az ilyet az ember, ha valami nagy sérelem vagy öröm éri.) Olyan helyzetben voltak a szüleim, hogy nem tudtak elintézni egy fontos hivatalos ügyet, és tizennégy évesen engem küldtek a Hivatalba az ötvenes évek elején, amikor nem sok jóindulatra számíthatott az ember a hatóságtól. Nagyon féltem én is. Nem tudom, hányszor elmondtam magamban, hogy mit kell ott majd előadni. Ha kifelejtettem egy fontos mozzanatot, még jobban megijedtem: jaj, csak ott ki ne felejtsem. Megérkeztem. Sokan vártak ott az előszobában. Ráadásul be is voltam szorítva, mert valami délutáni iskolai foglalkozásra még vissza kellett érni. Ez még fokozta a szorongást bennem. Ott magamban elkezdtem csendesen imádkozni, s egyszer csak valaki megrázogatja a vállamat. Édesapámnak egy jó barátja, aki ott dolgozott, ment keresztül a szobán, s kérdezte, hogy mire vársz itt kis öcsi? Előadtam a gondomat. Kicsit gondolkozott és azt mondta: gyere velem.
Mentünk egy hosszú folyosón és megálltunk egy ajtó előtt, amire ez volt kiírva: főosztályvezető. Ő oda bement, mint aki otthon van, és egészen baráti stílusban előadta a nagy úrnak, hogy miről van szó, és hogy jó lenne, ha még most ez a fiúcska elvihetné a döntésünket. Olyan szavak is elhangzottak ott, aminek a jelentését sem értettem, a bürokrácia érthetetlen kifejezései, és egy óra múlva pecsétes papírral otthon voltam.
Jött egy szószóló. Én azt biztos, hogy nem tudtam volna úgy elmondani, azon az ajtón meg soha nem is mehettem volna be, de valaki, aki otthon van, aki tudja, hova kell menni, mit kell mondani, és szeret engem, az én érdekemben előadja az én ügyemet, és el van intézve.
Nos, ez egy nagyon szegényes, szerény példa arra, amit Jézus Krisztus tett érettünk. Ő szószólónk az Atyánál, és az Ő engesztelő áldozatára hivatkozva könyörül rajtunk. Hisszük-e mi ezt? A mi hitünknek a fundamentuma az, hogy ezt hisszük-e, és élünk-e ezzel a lehetőséggel, hogy van szószólónk az Atyánál.
Egyáltalán engedtük-e már, hogy ez átjárja az agyunkat, az egész gondolkozásunkat, onnan leszivárogjon a szívünkbe, és áthassa az egész lényünket? Én nem vagyok kiszolgáltatott, kis senki, akivel bárki, bármit tehet. Sőt, velem már senki, semmit nem tehet az én hatalmas Uram engedélye nélkül. Minden benne hívő fontos neki. Minket Ő számon tart, név szerint ismer. Van szószólónk az Atyánál.
Nem nekem kell magyarázkodnom, és főleg nem kell olyan ostobaságokkal előhozakodnom, hogy Istenem, én azért nem vagyok egészen bűnös. Én sok jót is tettem, meg szoktam áldozatot hozni másokért. — Ennek semmi értelme nincs. Ennek nincs súlya, nincs jelentősége a mennyben. De annak, aki a mennynek és a földnek a dicsőséges Ura, az Ő szavának van súlya, és Ő a hívők szószólója. Élünk-e ezzel a lehetőséggel, neki mondjuk-e el: Uram, tudom, hogy azzal kezdődik ez a mondat: ne vétkezzetek! De már megint vétkeztem. Jövök hozzád, a szószólóhoz. Képviseld az érdekeimet kegyelmesen.
Szoktunk-e hivatkozni Isten előtt Jézus Krisztus áldozatára? Hisszük-e, hogy személy szerint ránk is érvényes ez az áldozat? Meg szoktuk-e köszönni ezt? Meg szoktuk-e köszönni naponta? Unalmasnak és túlzásnak tartanánk? Aki átéli, hogy van szószólónk az Atyánál, az ezt soha nem unja meg.
2. A másik, amit megtudunk a Szentírásból: Jézus Krisztus egyebek között azért ment vissza a mennybe, hogy esedezzék érettünk. Több helyen is olvasunk erről a Bibliában: a Római levélben, a Zsidókhoz írt levélben is. Ő szüntelenül él, hogy esedezzék érettünk. (Róm 8,34, Zsid 7,25. 9,24).
Nem kell neki könyörögnie az Atyának, hiszen az Övé minden hatalom mennyen és földön. Talán úgy hangzik az értünk elmondott imádsága is, ahogy a Lázárért elmondott imádság: „Atyám hálát adok, hogy meghallgattál engem.” Ezek után életre kelt a négy napja eltemetett halott. Az Ő isteni teljhatalmával bármit megtehet. Mindenesetre hordoz minket, képvisel minket ilyen értelemben is az Atya előtt.
A János 17-ben, a főpapi imában olvassuk: Atyám, én könyörgök azokért, akiket nekem adtál. Sőt nemcsak értük, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd benned. Ez azt jelenti, hogy ha valaki itt most hittel hallgatja azt, ami elhangzik, az bizonyos lehet abban, hogy Jézus a mennyben könyörög érte. Miért lehet bizonyos? Mert megmondta Jézus. Ez biztos ígéret.
Aki hittel hallgatja a róla szóló bizonyságtételt és olvassa a kijelentést, azért Ő szüntelenül könyörög. A legfelsőbb fórum előtt, az Isten egyszülött Fia imádságban hordoz minket. És ezt a nagy lehetőséget az övéinek is felkínálja.
Aki tehát másokért közbenjár Jézus előtt, az jézusi tevékenységet folytat, és sok csodálatos imameghallgatásról számolhatnak be azok, akik szoktak állhatatosan, hittel könyörögni másokért.
3. A harmadik, amit megtudunk arról, hogy mit tesz Jézus a mennyben, azt Ő maga mondta meg előre a tanítványoknak.
A János 14. rész elején olvassuk: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok lakóhely van; ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”
Jézus a mennybemenetelekor előrement, hogy helyet készítsen nekünk az atyai házban. Abban a házban, aminek az ajtaját mi becsaptuk, ahonnan mi eljöttünk, hátat fordítva az Atyának, hogy majd mi nélküle akarunk boldogulni. Aztán nemhogy boldogok nem tudunk nélküle lenni, boldogulni sem tudunk nélküle. Ezt az ajtót nyitotta ki Jézus az Ő kereszthalálával. Ennek a jele volt: kettéhasadt a kárpit a templomban. És ezen a nyitott ajtón léphetnek be azok, akik Őbenne hisznek. Lelkiképpen hitben már itt, amikor pedig befejezzük ezt a földi életet, akkor egyenesen magához veszi az övéit, „hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.”
A hívő embernek ezt jelenti a halál. Ezt is olyan jó lenne egyszer végiggondolni minden részletében. Aztán — megint mondom — engedni, hogy leszivárogjon a szívünkbe és áthassa az egész lényünket. Meghalni azt jelenti, hogy ebből az ideiglenes otthonomból átmegyek a véglegesbe, amit Jézus készített el nekem. „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek… és majd magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.” Ezt jelenti a hívőnek meghalni.
Pál apostol, amikor már sejtette, hogy hamarosan kivégzik, akkor a Filippieknek ezt írta: „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb.” Ő akkor éppen a rómaiak börtönében volt már régóta. Ott fázott is, mert írja Timóteusnak: hozd el a télikabátomat, amit útközben valakinél letettem. Beteg is volt, csalódott is többekben, még a jó barátokban is, és akkor közlik vele, hogy valószínűleg kivégzik a hitéért, Jézusért. És — bocsánat, ha így folytatom — Pál majdnem azt mondja: hurrá! Akkor jól járok: vége lesz minden rossznak, és kiteljesedik mindaz, ami eddig is már jó volt számomra, a Krisztussal való közösség, az Ő ajándékai. Kívánok átköltözni — mondja, és a Krisztussal lenni, mert az sokkal jobb, mint itt börtönben lenni. Ezt jelenti a halál, és Jézus ezt is ígéri a benne hívőknek: „Előre megyek, helyet készítek nektek, és majd magamhoz veszlek titeket.”
Kiket? Azokat, akik már itt vele járnak. Nem mindenki kerül az atyai házba. Lesznek, akiknek Ő azt mondja: távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket! Aki itt keresi Őt, ismeri Őt és vele jár, az érkezik meg oda, ahol Ő helyet készített.
Megint kérdezem: Hisszük-e mi ezt minden konzekvenciájával együtt? Így tudunk-e élni, küzdeni? Így gondolunk-e néha arra, hogy egyszer mi is befejezzük majd? Így tudunk-e gyászolni? Így tudunk-e elbúcsúzni azoktól, akiktől el kell? Egészen más távlatban gondolkozik az, aki tudja, hogy a mennybe ment Jézus helyet készít az övéinek. Hova megyünk mi, ha véget ér ez a földi élet?
4. És még egy negyedikről is szól a Szentírás. Mit csinál Jézus a mennyben? Azt olvassuk, hogy mennybemenetelekor Ő elfoglalta eredeti helyét, és attól kezdve ismét körülveszi Őt eredeti dicsősége.
A főpapi imában ezt kéri az Atyától: „Atyám, dicsőíts meg engem azzal a dicsőséggel, ami az enyém volt már a világ teremtése előtt.” Én megdicsőítettelek téged a földön — mondja —, most pedig add vissza azt a dicsőséget, amiről lemondtam, és az enyém volt a világ teremtése előtt.
A Biblia több helyen szól arról, hogy Jézus ma ebben a dicsőségben van. Itt megalázta magát. Az Ő testté létele, emberré létele már a maga megalázása volt, aztán megalázták Őt sokféleképpen sokan, és Ő mindent vállalt értünk, most azonban újra az Ő dicsőségében van.
A Jelenések könyvét tanulmányozzuk most vasárnaponként. Szinte minden fejezetében van szó arról, hogy hol az angyalok, hol a szentek, hol az egész kozmosz, az egész teremtett világ dicsőíti a Bárányt, aki a mennyei trónus mellett áll. Ilyeneket olvasunk például az 5. fejezetben: új éneket énekeltek ekképpen:

Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet,
és feltörd annak pecséteit,
(…)
és tiéd az uralom és dicsőség…
méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő, a gazdagság,
a bölcsesség, a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás!

És a mennyei seregek és az egész teremtett világ magasztalja azt, aki az Atya jobbján ül, ami azt jelenti: vele azonos hatalma van, és ugyanaz a dicsőség illeti meg.
Milyen nagy kiváltság, hogy a benne a hívők már itt elkezdhetjük az Ő dicsőítését. Mert aki tudja Őt dicsőíteni, az éli át igazán a vele való közösséget. Aki kész újra és újra megvallani, hogy kinek ismerte meg Őt, kinek hiszi Őt, az lesz egyre bizonyosabb abban, hogy valóban az, akinek kijelentette magát.
Isten igéje tehát azt mondja: van szószólónk az Atyánál. Bátorít minket azzal, hogy Jézus szüntelenül esedezik az övéiért. Biztosít minket arról, hogy helyet készített az atyai házban az örök életet nyerőknek. Közben megtudjuk, hogy Őt szüntelenül dicsőítik a mennyben és a földön is a hívők, miközben sokan tagadják, gyalázzák, kétségbe vonják ígéreteit, és így nélküle küszködnek, roskadoznak a terheik alatt.
Jézus tehát mennybemenetele után is végzi a maga munkáját itt a földön bennünk és általunk. És amit a mennyben végez, az is érint bennünket, az is ajándék nekünk, azzal is minket segít, számíthatunk rá.
Amikor újra és újra végiggondoltam az Úr Jézus mennybemenetelét, többször eszembe jutott egy történet az evangéliumokból. Egy átdolgozott nap után a tanítványokat beszállította egy bárkába és átküldte őket a Genezáreti tó túlsó partjára. Ő pedig felment a hegyre imádkozni. A tanítványok már messze jártak, nem látták Jézust. Rájuk is esteledett, sötét volt. Ráadásul szembeszél fújt, sőt vihar kerekedett. Kétségbeestek. Azt olvassuk: Jézus pedig látta, hogy vesződnek az evezőkkel, és az éjszaka vége felé, hajnaltájban a negyedik őrváltáskor utánuk ment, beszállt a csónakba, és abban a pillanatban lecsendesedett a vihar, és máris ott voltak a túlsó parton.
Hogyan látta őket? Úgy, hogy Ő az Isten Fia. A tanítványok nem látták, azt hitték, nélküle maradtak. Talán bosszankodtak is, hogy miért nem jött Ő is velük, vagy miért engedi, hogy viharba kerüljön a bárkájuk? Sokféle kérdés megszólal ilyenkor bennünk. Jézus azonban szemmel tartotta őket, és kézben tartotta azokat az eseményeket is, amik dobálták a csónakjukat.
A mennybe ment Jézus is szemmel tart minket, kezében tartja életünk eseményeit. Nyugodtan számíthatunk rá. Ha két szóba kellene összefoglalni a mai üzenetet, a mai evangéliumot, akkor azt kérném, hogy vigyük magunkkal ezt az ígéretet, ezt a tényt: van szószólónk.
Legyen nekünk is szavunk hozzá. Minél többször, minél egyszerűbben, minél őszintébben. Feledkezzünk bele olykor a vele való beszélgetésbe, tudván azt, hogy miközben mi sokszor ügyetlenül, egyszerűen elmondjuk a magunk imádságát, Ő, az Isten Fia szüntelenül esedezik érettünk, és vár minket. Elkészített hely vár a mennyben.

Hetekkel ezelőtt kezdtük tanulmányozni a Jelenések könyvét, aztán az ünnepek miatt hosszabb szünet következett, és Isten segítségét kérve, próbáljuk most folytatni ott, ahol abbahagytuk.
Az első tizenegy fejezetből láttuk, hogy az élő Isten változatlanul gazdája ennek a világnak, amit Ő teremtett. Kezében tartja a történelem irányítását, és nagy szeretettel, isteni teljhatalommal viszi azt célja felé.
Ugyanakkor láttuk azt is, hogy az ember, aki fellázadt Isten ellen és megpróbálja a lehetetlent, hogy Isten nélkül váljék emberré, milyen messze sodródott tőle és milyen sok bajt zúdított lázadásával saját fejére.
Isten azonban mindent megtett és megtesz azért, hogy a végzetes helyzetbe került ember visszataláljon teremtő Istenéhez, értelmesen töltse el ezt a néhány évtizedet itt a földön, és Jézus Krisztus érdeméért örök életet kapjanak azok, akik hisznek Őbenne.
Az első tizenegy fejezet summásan erről tett bizonyosakká bennünket. A tizenkettedik és tizenharmadik fejezet pedig arról szól, hogy ki az, aki mindent elkövet ennek érdekében, hogy megakadályozza, hogy az Istentől elszakadt ember visszataláljon Urához, és újra emberi életet tudjon élni. Olyan jó, hogy a Biblia erről is szól, hiszen ha valaki nem tudja, hogy ki a legfőbb ellensége és mi annak a szándéka, nem tud védekezni ellene.
Azt olvastuk itt a 12. fejezet elején, hogy egy asszony gyermeket vár és egy szörnyű sárkány ott áll előtte, hogy felfalja a gyermekét, mihelyt az megszületik. Ki ez az asszony, és ki ez a sárkány?
Sokáig azt gondolták, hogy ez az asszony nem lehet más, mint Mária, hiszen ő szülte meg Jézust. Csakhogy az a kép, amit az evangéliumok Máriáról festenek, egészen más, mint az, amiről itt olvastunk, és a Biblia nem mond ellent önmagának. Az evangéliumokból megismert Mária mélyen alázatos ember, aki önmagát az Isten szolgálójának nevezi. Ez a napba öltözött diadémos asszony semmiképpen nem egyezik az igazi Máriával. Ez az asszony tehát nem lehet Mária.
Aztán voltak és vannak ma is, akik azt mondják, hogy ez az asszony Izráel népét jelképezi, hiszen Izráelből támadt a Messiás. Itt azonban az nem stimmel, hogy Izráel nem tekintette Messiásnak a názáreti Jézust, és az I. század végén, amikor a Jelenések könyve íródott, üldözte Jézus Krisztus tanítványait. Ez az asszony tehát nem jelképezheti Izráelt sem.
Legjobb, ha engedjük, hogy a Biblia önmagát magyarázza. Nem kell nekünk találgatnunk, a Szentírás megvilágosítja azokat a kijelentéseket, amik benne olvashatók. A vitát ennek a fejezetnek az utolsó verse, a 17. vers dönti el, ahol ezt olvassuk: „Megharagudott a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadat indítson a többiek ellen, akik az asszony utódai közül valók, akik megtartják az Isten parancsait, akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele.”
Ennek az asszonynak az utódai tehát azok, akiknél megvan a Jézusról való bizonyságtétel. Akik hisznek Jézus Krisztusban, akik vállalták Őt akkor a keresztyénüldözés idején is, és vállalják Őt azóta is. Kik azok, akiknél megvan Jézus bizonyságtétele? A Jézusban hívők közössége. Ahogy a Hiszek egyben mondjuk: a szentek közössége, az igazi egyház. Ez az asszony tehát, akiről itt olvasunk, az igazi egyházat, ahogy olykor mondani szokták: a lelki Izráelt jelképezi. Azoknak a közösségéről van itt szó, akik Jézus Krisztust követik, benne hisznek. Az asszony, akiről itt szó van, az anyaszentegyház, a hívők közössége.
És ki a sárkány? Azt olvastuk a 9. versben: „És levetetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget.”
A Szentírás felsorolja itt a Sátán összes nevét, ahogyan a Biblia említi őt, és úgy ír róla, mint aki személyes, szellemi hatalom, aki angyal volt, de fellázadt Isten ellen, vele együtt fellázadt az angyaloknak egy része, és mivel Isten mérhetetlenül hatalmasabb, mint ők, hiszen Ő a Teremtő, levettette őket a mennyből, kizárta őket a mennyei világból, és azóta ez a sötét szellemi hatalom a földön, az emberek között végzi romboló munkáját. Célja, hogy szembeállítsa az embert Istennel, szembeállítsa egyik embert a másikkal, még a legmeghittebb közösségekben, például a házasságban is, sőt képes egy emberen belül is hasadást, szakadást, skizoid állapotot előidézni. Mindig a szakítás, a szétdobálás, a rombolás, a pusztítás a célja.
Még Jézust is megpróbálta szembeállítani mennyei Atyjával és letéríteni az engedelmesség útjáról. Jézus azonban hatalmasabb, mint ő, visszaverte a támadását, sőt azt olvassuk: a kereszten, amikor elvégezte a helyettünk bemutatott helyettes áldozatot, elégtételt, legyőzte az ördögöt. Így olvassuk a Kolosséi levélben: „Diadalt aratott rajta, és bátran mutogatta, mint legyőzött ellenséget.”
Mi tudjuk: a legfőbb ellenségünk legyőzött ellenség. Így is sokat tud még ártani nekünk, de aki Jézus Krisztussal szövetségben van, az védve van.
Tehát nem két egyenlő hatalom párharca, amiről a Biblia beszél. A Sátán, mint teremtmény, mindenképpen kisebb Istennél, Jézusnál. Isten egyelőre még megengedi, hogy tevékenykedjen, de a sorsa megpecsételődött, büntetése készen van.
Összegezve ennyit tudhatunk a Szentírásból arról a szörnyű sárkányról, aki az ősi kígyó, aki az ördög, aki a Sátán.
A 13. fejezet arról szó, hogy a Sátán sok mindenben igyekszik utánozni Istent, már csak azért is, hogy a tudatlanokat megtévessze, egyebek közt abban is, hogy a Szentháromsághoz hasonlóan egy ördögi hármasságot hozott létre. A 13. fejezetben van szó két vadállatról, az egyik a tengerből jön elő, a másik a földből bújik elő. Az előbbi az, akinek a sárkány átadja a hatalmát, ezzel az ördögi hatalommal csodákat is tud tenni. Benne koncentrálódik minden ördögi gonoszság és hatalom. Egy személyben mintegy testet ölt, inkarnálódik a Sátán, mint szellemi hatalom. Ő az Antikrisztus, aki különösen az utolsó időkben, a Krisztus visszajövetelét közvetlenül megelőző időszakban sokat árt majd a hívőknek.
A földből előjövő vadállat pedig az úgynevezett hamis próféta. A Sátánnak és az Antikrisztusnak a fő ideológusa, akinek a célja, hogy megtévesszen mindenkit, akit csak lehet. Akár Bibliával a kezében is előáll és hirdeti a maga tévtanításait, hogy megtévessze azokat, akik nem ismerik igazán a Szentírást. Azt akarja, hogy az emberek higgyenek az ördögnek, és ne higgyenek Istennek. Jézus így jellemezte: Két legfőbb tulajdonsága van: emberölő és hazug. Célja: az ember elpusztítása minden lehető módon. Eszköze: a hazugság, annak minden fajtájával.
Kettős jelentése van mind az Antikrisztus, mind a hamis próféta személyének. A Jelenések könyvének az első olvasói a leírás alapján könnyen gondolhattak valamelyik akkori római császárra is. Ugyanakkor mindkét személy a végidőknek, az utolsó időknek a szörnyalakja, akik akkor valóságos személyként megjelennek majd és sokat ártanak az embereknek.
Azt olvassuk: csodákat is tesznek, a csodáik láttán az emberek elkezdik imádni Isten helyett a Sátánt. A Sátán ezért elpecsételi magának őket, megjelöli őket, és lesz olyan idő, amikor az ördögi jel az embereken nemcsak előnyöket jelent, hanem csak azok élhetnek bizonyos jogokkal, akik behódoltak az ördögnek és imádták őt.
Ennek a fejezetnek a végén olvasunk a 666-os számról, amiről rengeteg fantazmagória szállong a levegőben. Mindenki a maga elképzelése szerint mond valami ostobaságot. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az ókori nyelvekben, így a latinban is, a betűknek számértéke is volt. Tehát, ha valakinek a nevében szereplő betűk számértékét összeadták, akkor kijött egy szám. A pompeji ásatásoknál például találtak egy ilyen feliratot (akkor is írogattak már a falra az emberek): szeretem azt, akinek a száma 545.
Ugyanilyen ez a 666 is, csakhogy többféle névben szereplő betűk számértékének az összege lehet 666. Éppen ezért teljesen felesleges találgatni, hogy ez kinek a személyére utalhat, és még inkább felesleges, sőt káros, magunknak behelyettesíteni, vagy valakit odaképzelni. Az akkori olvasók valószínűleg tudták, hogy kiről van szó. Ez a számunkra ma már homályos.
Abból viszont semmi nem homályos, ami a Jelenések könyvében, mint Isten igéjében a mi javunkra, és a mi hitünk erősödésére le van írva. Éppen ezért ebből a két fejezetből azt a nagyon komoly figyelmeztetést gondoljuk meg, és vigyük magunkkal, amiről igen sokan elfeledkeznek, és ebből a tudatlanságból sok kár származik, hogy létezik és működik ma is ezen a világon egy sötét szellemi hatalom, amelyik emberellenes, életellenes, amelyik igyekszik észrevétlenül, nagyon rafináltan, ravasz módon hatása alá keríteni tömegeket, és a célja mindig az, hogy tönkretegyen minket, elszakítson Istentől, vagy megakadályozza azt, hogy Istentől távol élő emberek odataláljanak hozzá.
És nagyon találó, mai, ha tetszik: modern ez a kép, amit itt olvastunk a maga teljes szörnyűségében is, hogy odaáll a szülő asszony elé, hogy mihelyt világra jön egy új élet, azt felfalja. A Sátánnak ma is az a célja, hogy lehetőleg ne foganjon meg új élet, ha megfogant, ne jöjjön a világra, ha pedig a világra jött, akkor majd ő gondoskodik arról, hogyan kell elpusztítani, és óvodás koruktól kezdve igyekszik a gyermekeinket hatása alá keríteni, megfertőzni. Meg ne ismerjék a megváltó Krisztust. Ha hallanak róla, komolyan ne vegyék, amit hallottak. Ha felnőtté válnak, tartsák magukat nagyon okosaknak, és kételkedjenek mindabban, amit Isten mondott. Ugyanazt teszi, amit a Biblia első lapjain olvasunk, amikor az első embertől azt kérdezi: csakugyan azt mondta Isten? — és akkor mond egy nagy hazugságot. Ez a csakugyan, ami az Isten kijelentő mondatai után egy odagörbített kérdőjelet jelent, ez az ő módszere. Ezzel kezdődik, azután a kérdőjel kiegyenesedik, felkiáltójellé válik és tagadás lesz belőle: Nem igaz, amit az Isten nektek mondott.
Pontosan ugyanez a módszere ma is, és sajnos sokan esnek áldozatul, mert sokan nem ismerik azt, amit a Szentírás a mi ősellenségünkről mond, vagy pedig nem veszik komolyan. Áthatja ez a démoni szellemiség az egész világot. Árad a médiából, hiszékeny emberek pedig hódolnak neki.
Sokan egyszerűen tagadják, hogy van ördög, ugyanúgy, mint ahogy tagadják Isten létét is. A filozofálásra hajlamosak azt mondják: az ördög a gonosznak a megszemélyesítése, nem valóságos személy, hanem perszonifikáció. Megszemélyesíti az ember azt a sok rosszat, amit maga körül lát.
Vagy, ami a legfrissebb divat, hogy átfestik az ördögöt. Az ellenségünkből lesz kedves Süsü nevű gyerekfigura a filmekben, akivel lehet barátkozni, aki még segíteni is akar. Vagy, mint a németországi egyik Kirchentag-on történt, hogy a nagy egyházi nap emblémáján egy fehér ördög és Jézus Krisztus ölelkezik. Iszonyatos igeellenes sötétség, tudatlanság és istenkáromlás van ezek mögött az elképzelések mögött.
Az ördög ügyesen álcázza magát. A Szentírásra hivatkozva előadja magát mint teológus. Áltudományos hazugságokat hirdetve megjelenik, mint természettudós. Melyik korban, mi adható el legjobban. És legfőképpen segítséget kínál mindig. Évának is segítséget kínált, nem? Ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten. Hát mi rossz van abban? Éppen ezt nem vette észre az ember, hogy ez mindenestől rossz.
Nekem, az embernek nem olyannak kell lennem, mint az Isten. Nekem embernek kell lennem, a szó igazi értelmében. Az Isten pedig Isten, és én, mint ember azért vagyok, hogy az Istent istenítsem és dicsőítsem, és ne én akarjak istenkedni. Ezt nem vették észre, és ezért mentek bele ott a csapdába. Ezért van nagy szükség éberségre. Jézus Krisztus sokszor bátorította az övéit: legyetek éberek! Legyetek józanok!
Egy helyen a Gecsemáné-kertben azt mondja a tanítványoknak: legyetek éberek és imádkozzatok, és ne menjetek bele a kísértésekbe. Fel lehet ismerni a kísértést, és ki lehet kerülni. És aki tudja, hogy a kísértő legyőzött ellenség, és a győztes Krisztussal van közösségben, annak el van készítve a győzelem.
Megejtő azonban, hogy sikert ígér a Sátán mindig. A betegeknek gyógyulást. Sikert, pénzt. Megtudhatom a jövőmet. És aki elfogad tőle bármilyen segítséget, annak utána benyújtja a számlát, és félelmesen nagy árat fizetnek azok az emberek, akik az ő áldozatai lettek.
Mert a Sátánra ma is az jellemző, ami itt a Szentírásban meg van írva. Érdemes ezeket a kifejezéseket kigyűjteni a 12. és 13. fejezetből: üldöző, háborút indít, vádol, megtéveszt, összezavar, egymásnak ugraszt, istenkáromló beszédeket mond, felfalja, elpusztítja. Ez ő. Úgy, ahogy Jézus összegezte: emberölő és hazug.
Valóban nagy szükségünk van éberségre. Ki van védve? A mi erőnk kevés ahhoz, hogy egy ilyen nagy ellenséggel szemben felvegyük a harcot a győzelem reménységében. Egy valaki erősebb nála. A Lukács evangéliumában van Jézusnak egy rövid példázata, amelyikben arról tanít, hogy amikor a gonosz őrzi az ő palotáját és az ő áldozatait, addig mindene biztonságban van. Amikor az erős fegyveres — így mondja — őrzi az ő palotáját, biztonságban van. De amikor eljön a nála erősebb, elveszi a fegyvereit, és kiszabadítja a foglyait. Ezt, hogy nála erősebb, pirossal aláhúztam a Bibliámban már régen.
Egyedül Jézus erősebb nála! De Ő erősebb, mert Ő le is győzte. Aki Jézus Krisztussal szoros közösségben, szövetségben él, az az erősebbel szövetségben, biztonságban van. Ezért olyan kedves bátorítás a 461. énekünk, amelyik egyebek között azt mondja őszintén:
Az én erőm kicsiny,
S a bűn erős nagyon;
Te tudsz s akarsz segíteni,
Hát segíts bajomon!
Én az erősnél erősebbel szövetkezhetem, és ez a kegyelem, hogy az Úr Jézus önmagát ajánlja fel, a benne való elrejtettséget, a vele való közösséget.
Aki pedig már áldozatul esett ennek az ördögi hatalomnak akármilyen formában, bizonyos lehet abban, hogy van ebből a rabságból szabadulás. De csak az erősebb, egyedül az Isten Fia, a dicsőséges Jézus Krisztus tud adni szabadulást minden démoni hatás és ördögi megkötözöttség rabságából. Áldom az Istent, hogy engem is kiszabadított, és sokaknak a szabadulását láthattam. Nincs más eredményes út.
Sokféle próbálkozás van, jó tanács, meg olvassál vidám regényeket, meg szedjél nyugtatókat, meg menj környezetváltozásra… Ezek mind kedves dolgok, de szabadulást csak a Szabadító tud adni. Egyedül Jézusról olvassuk azt, hogy azért jött az Emberfia, hogy az ördög munkáit lerontsa. Az egyes ember életében is, a világ életében is.
Éppen ezért nekünk is az a fontos, amire a Szentlélek János apostolon keresztül a Jelenések könyvének a címzettjeit bátorította: Jézushoz ragaszkodjatok, benne bízzatok, neki higgyetek, tőle kérjetek segítséget, és csak tőle, mert Ő általában még többet is ad, mint amennyit kértek, és Ő nem nyújtja be utána a számlát. Ő szeretetből segít, és mindig a mi javunkat munkálja.
Azt pedig vegyük komolyan, hogy két úrnak szolgálni nem lehet. Vagy az egyik előtt hajol meg az ember és annak szolgál, vagy a másik előtt. Tudatos szakítás mindennel, ami démoni eredetű az életünkben és körülöttünk, és tudatos nyitás Jézus Krisztus előtt. Ebben a démonizálódó korban, amiben élünk, akkor lesz igazi védettségben, biztonságban az életünk.
Erre vonatkozik az, ami a Jelenések könyvében oly gyakran ismétlődik: aki győz… — utána mindig valami nagy ígéret következik. Aki győz… Aki tudniillik kész legyőzni az Istennel szembeni ellenállást magában, kész legyőzni a maga lustaságát, kételyeit, aki bizonyosra veszi, hogy Jézus győzött, és az Ő Golgotán aratott győzelme hit által mindazoké, akik benne hisznek — ezek az emberek a náluk nagyobb ellenséggel szemben is győzelmet arathatnak.
Aki győz — mondja Jézus egy helyen — megadom annak, hogy üljön az én királyi székemben velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyám királyi székébe.
Akármilyen szörnyűségeket olvasunk is ebben a két fejezetben (ami egyébként a Szentírásnak talán a legsötétebb fejezete — a 13. fejezet, meg az 1Mózes 3. a bűnbeesés története), nekünk nagy békességünk, reménységünk, bizonyosságunk lehet abban, hogy aki minket a legjobban szeret, az legyőzte a legnagyobb ellenségünket. De nélküle mi is ki vagyunk szolgáltatva ennek a legyőzött ellenségnek. Csak Jézussal szoros közösségben van biztonságban a hívő, de ott biztonságban van.

Ennek a példázatnak a részleteit nem akarom most még egyszer elmondani, egyébként is a legismertebb bibliai részek közé tartozik, de szeretnék néhány olyan fontos, általános igazságot megfogalmazni, ami Jézus tanításából következik.
1. Az első, hogy az irgalmasság jellegzetesen Isten tulajdonsága. Istenről igen gyakran olvassuk a Bibliában, mind az Ó- mind az Újszövetségben, hogy Ő irgalmas Isten. Ki az irgalmas? Röviden így szokták mondani: az, aki segít a másikon. Ezt azonban ki kellene egészíteni legalább azzal, hogy az, aki érdek nélkül segít a másikon. Irgalmas az, aki nem úgy bánik a másikkal, ahogy az megérdemelné, hanem jobban.
Amikor Isten irgalmáról van szó, akkor gyakran azt olvassuk kiegészítve a mondatot, amit a 103. zsoltárból ismerünk a legjobban, hogy „nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint.” Nem olyan a fogadj Isten, amilyen az adjon Isten — ahogy mondani szokták. Nem úgy viszonyulok a másikhoz, ahogy ő viszonyult hozzám, ha éppen megbántott, vagy rosszul bánt velem. Jobban. Jót ad annak is, akitől rosszat kapott.
A 103. zsoltárból hadd idézzek még egy-két mondatot, mert ez tele van az erről való bizonyságtétellel.

„Irgalmas és kegyelmes az Úr,
türelme hosszú, szeretete nagy.
(…)
Amilyen irgalmas az apa fiaihoz,
olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz.”
A Mikeás könyvének a végén meg egyenesen azt olvassuk, hogy Isten abban leli a kedvét, hogy Ő irgalmas, és „újra irgalmas hozzánk. Eltapossa bűneinket, és a tenger mélyére veti minden vétkünket!”
Amikor Jónás háborog, és Istennek szemére veti, hogy olyan, amilyen, akkor ő is ezt sorolja: tudtam én azt, hogy te irgalmas és kegyelmes vagy, és még a gonosz miatt is bánkódsz, ezért nem akartam elmenni Ninivébe. Utána Isten megrendítően beszél ennek az értetlen, konok prófétának arról, hogy Ő valóban irgalmas, és személyválogatás nélkül mindenkihez irgalmas.
Jézusról is többször olvassuk: elnézve a sokaságot, szemlélve az embereket megszánta őket, könyörületességre indult. Itt mindenütt az irgalmasságot kifejező szó fordul elő.
Ezzel szemben egyre inkább azt kell látnunk, hogy az Istentől elszakadt ember viszont irgalmatlan. Mindjárt az első esetben kiderült ez. Káin agyonütötte az édes testvérét, és ez az irgalmatlanság azóta csak növekszik. Ma már nemcsak szerzésvágyból, uralomvágyból vagy bosszúból irgalmatlan valaki, hanem kezd elterjedni a teljesen öncélú, haszon nélküli kegyetlenkedés és irgalmatlanság sokféle formája is.
Rohamosan nő az ámokfutóknak a száma. Emberek egyszerűen csak úgy belehajtanak egy tömegbe, és ott halálra tipornak többeket. Az értelmetlen károkozás következményeivel nap mint nap találkozhatunk, de az irgalmatlan közöny a különböző formáival, a másik megszégyenítésének, megalázásának az élvezetével is.
És ami különösen szomorú, hogy a hozzánk legközelebb állókhoz is olyan irgalmatlanok tudunk lenni. A család gyengébb tagjaihoz, a gyerekekhez, az öregeinkhez, a szomszédokhoz. Azokhoz a munkatársakhoz, akik fölé helyezhetjük magunkat akármilyen szempontból. Ott van a szívünk mélyén a kegyetlenség, az irgalmatlanság.
Nem véletlenül kiált fel József Attila így:
Fogadj fiadnak, Istenem,
Hogy ne legyek kegyetlen árva!
Mert az Isten nélkül maradt ember árva, apátlan. Érzi a kiszolgáltatottságát, ezért fél. Félelmében agresszív lesz, és aki agresszív, az nincs tekintettel másokra, irgalmatlanul cselekszik.
Aki irgalmas lelkülettel él, aki megkapja Istentől ezt az ajándékot, az mindig idegennek érzi magát ebben a kegyetlen világban. Jézus is egyebek között ezért volt annyira más, annyira idegen. Viszont Ő mégis erre bátorítja a benne igazán hívőket, hogy merjünk irgalmasak lenni egy irgalmatlan közegben. Ő ehhez erőt is ad azoknak, akik ezt vállalják. Az irgalmas ember valami módon az életet gazdagítja. Sőt sokszor a szó szoros vagy lelki értelmében életet ment.
Az irgalmasság tehát jellegzetesen Isten tulajdonsága, és akiket Ő újjáteremt Szentlelke által, azoknak a tulajdonsága is lesz. Így valósul meg az, amit Péter apostol így ír levele elején: „Isteni természet részeseivé lettetek.”
2. Jézus tanítása szerint az irgalmasságnak egyetlen feltétele van, az, hogy a másiknak szüksége van rá. És ki az a másik? Kit érdekel? Aki valóban irgalmas lelkülettel él, az soha nem kérdezi, hogy ki a másik, hanem azt kérdezi: mire van szüksége annak, aki most bajban van? Tudom adni, vagy nem? Azonnal tudom, vagy még nekem is valamit tenni kell ennek érdekében?
Ezzel szemben mi gyakran, ha segítséget kérnek tőlünk, mindenekelőtt azt kérdezzük: kiről van szó? És ezzel eláruljuk azt, hogy az egyiknek segítenénk, a másiknak nem. Vagyis adott esetben kész vagyok irgalmas lenni. Mi az az adott eset? Ha nekem megéri, ha rokonszenves, ha várhatom a viszonzást… Más esetben pedig irgalmatlan vagyok én is.
Jézus azt tanítja: egyáltalán nem szempont, hogy kinek kell segíteni, hanem mivel lehet segíteni — ez a kérdés. És ha az ellenségemről van szó? Ezért mondta el ezt a példázatot. Ebben a példázatban kiélezi Jézus ezt. A samáriaiak és a zsidók ellenséges viszonyban voltak. Ott van félholtra verve egy zsidó ember, és jön egy samáriai.
Az egyik írásmagyarázó, aki éveket töltött Izráel földjén, elmondja, hogy ismerve az akkori viszonyokat, meg azoknak még a mai késői visszhangjait is, Jézus hallgatói, amikor Jézus odaért, hogy egy samaritánus jön, akkor döbbent csendben arra várhattak: na, most mit csinál a félholttal? Belerúg, leköpi? Iszonyatos feszültség, ellentét volt a két nép között. És Jézus pontosan ezért mondja ezt el, hogy az ellenségéhez lesz irgalmas, mert nem szempont, ki szorul segítségre. Az a szempont: mire van szüksége, és az én dolgom-e, hogy most segítsek rajta. Körülnézek, van-e ott még más, nincs senki. Én láttam meg a bajt, akkor gyerünk, rajta, amit csak lehet, megtenni érte. Ez az irgalmas lelkület. Mindenképpen meg kell szabadulnunk mindenféle személyválogatástól ezen a téren, ami — sajnos — jellemező ránk.
Isten nem volt személyválogató. Azt olvassuk a Római levél 5. részében, hogy „Isten abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (8. v.). Ezt előzően fejtegeti, hogy a jóért még csak-csak hoz valaki áldozatot, de aki gonosz, sőt vele szemben gonoszkodik, azért nem hoz áldozatot. Isten azonban abban mutatta meg szeretetét, hogy Jézus már akkor meghalt értünk, amikor még az Ő ellenségei voltunk.
Ami tudomásomra jut, akinek a bajáról tudok, azon kell segíteni.
3. A harmadik, ami kiderül ebből a példázatból, hogy az irgalmasság mindig belülről indul el, az ember szívéből, de gyakorlati, kézzel fogható gesztusokban, cselekedetekben nyilvánul meg. Az ember szíve mozdul meg először, de utána megmozdítja kezét-lábát is, és tényleges segítség lesz belőle.
Többször volt már szó arról itt a gyülekezetben, hogy milyen kifejező az a görög szó, ami a Biblia eredeti szövegében az irgalmasság helyén áll mindig. Azt jelenti, hogy valakinek megmozdulnak a belső részei. Ahogy a mi gyönyörű magyar nyelvünk mondja: összeszorult a szíve, mikor látta valakinek a nyomorúságát. Megrendült. Valami belül megmozdul bennem, de ez nem marad abba, nem akad el ott, hanem utána mozdul a kezem, a lábam és oda megyek, ahol baj van, és megteszem, amit megtehetek. Az egész ember benne van az igazi irgalmasságban.
Ez nagyon fontos, mert megint egy általános bűnünket leplezi le. Van olyan, hogy valakinek megesik a szíve a másik baján, de ha ténylegesen nem segít, akkor ő irgalmatlan ember. Sőt még súlyosabb a bűne, mintha nem is tudott volna arról a bajról, mert aki tudna jót tenni, és nem teszi, bűne az annak. Az üres szándék, a puszta jóindulat nem irgalmasság.
Ugyanígy szegényes, hiányos dolog, amikor valaki mozdul és cselekszik, de hiányzik mögüle a szíve. Nincs mögötte őszinte együttérzés, nincs benne szeretet. A család öregjeiről gondoskodunk így sokszor. Megteszem, legyen mit ennie, ne fázzon télen, aztán jól van, papamama, maradjatok magatoknak. Hiányzik mögüle a szív. És ezt hiányolják azok, akiknek ezt át kell élniük.
Jézus azt mondja: legyen benne a szíved, előbb az mozduljon meg, legyen érzékeny, együttérzésre mindig kész szíved, és ugyanakkor az hozza mozgásba a kezedet is. Nem hiányzik-e belőlünk valamelyik?
4. A negyedik, amire figyeljünk fel: az irgalmasságnak a célja mindig vízszintes, de az oka függőleges. Mit jelent? Azt jelenti: a célja az, segítsek valakin, aki bajban van. Ez vízszintes. De annak az irgalmasságnak, amiről Jézus beszél, az oka mindig az, hogy mérhetetlenül hálás vagyok Istennek, mert tőle előbb kaptam irgalmasságot. Innen tudom, hogy milyen az irgalmasság, hogy Ő irgalmas volt hozzám. Nem úgy bánik velem, ahogy megérdemelném. Sok mindent kaptam tőle, amit biztos, hogy nem érdemlek. Sok mindent adott, amit nem is kértem, mert nem is tudtam, hogy vannak olyan értékek, de Ő adja a benne hívőknek, és ez mintegy átmegy, átfolyik rajtam. Ilyenné formálja a hívőt is Isten.
Az oka, az indítéka tehát onnan felülről való. Ezt azért fontos tudnunk, mert az igazi irgalmasság soha nem azért történik, mert érdemeket akar valaki szerezni, jó akar lenni Isten előtt vagy mások előtt. Nem számításból, nem azért, mert vár érte viszonzást vagy jutalmat. Nem üzletelés az irgalmasság, hanem kaptam valamit, és tovább akarom adni másoknak. Átéli az ilyen ember Isten meg nem érdemelt szeretetét, és ez késszé, képessé teszi arra, hogy ő is így viszonyuljon másokhoz.
5. Még azt kell megemlítenünk, hogy az irgalmasság veszélyes üzem. Meg lehet sérülni közben. Nagyon rá lehet fizetni, sőt bele lehet halni. Visszaélhetnek vele, egyoldalúvá válhat. Miközben valakin segítek, lemaradok a versenyben, hátrányos lesz a számomra.
Ez is veszélyes helyzet volt ám! Nem véletlen, hogy többen elkerülték Jézus példázatában ezt a félholtra vert embert. Volt annyi eszük a járókelőknek, hogy azok a rablók, akik őt kifosztották, összeverték, még ott lehetnek, és a következő áldozat az lesz, aki segít a bajbajutotton. Még csak ez hiányzik! Kinek jó, hogy kettőnket verjenek össze? Ilyenkor megmagyarázzuk és mentegetjük magunkat.
Ez a samáriai vállalta ezt a kockázatot. Veszélyes üzem, de mindennél fontosabb, hogy aki bajban van, azon segítsek. És ha miatta kerülök én is bajba? — Ahogy mondani szoktuk: ez benne van a pakliban. Ezt vállalom. Ez az, amit nagyon sokan nem vállalnak. Előre kiszámítható, hogy egy-egy irgalmas cselekedet áldozatba kerül, és az áldozatot nem akarjuk meghozni.
Persze, ez összetett kérdés, hogy hol vannak itt a határok, meg mi a különbség túlbuzgóság és Istennek való engedelmesség között. Erről nem szabad felszínesen beszélni. Most csak megemlítettem egy mondat erejéig, hogy számoljunk azzal, hogy veszélyeknek teszi ki magát az, aki irgalmas. Jézus azonban azt mondja: mégis ez a mi utunk, ez az Ő útja, és aki Őt követi, az ezen az úton is követi Őt.
Mivel annyira szemléletesen írja le itt Jézus az irgalmasságot ebben a példázatban, szeretném még felsorolni (vagy inkább csak aláhúzni, mint ahogy a Bibliámban aláhúztam ezeket a szavakat), az irgalmasság jellegzetes mozdulatait. Mit olvasunk itt, ahogy ez a samaritánus odaérkezik?
„… amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot…”
Az irgalmasság hét gyönyörű mozdulata, amiket most nem fejtek ki, inkább csak felsorolom.
a) Meglátta. Itt kezdődik. Ott kezdődik, hogy sokszor észre sem vesszük azokat, akik bajba jutottak körülöttünk. Vagy azért, mert egészen tele vagyunk a magunk bajával, és van belőle bőven a legtöbbünknek, vagy azért, mert egyáltalán nincs beállítva erre a lelkünk és a szemünk, vagy azért, mert nem is akarjuk észrevenni, mert esetleg segíteni kellene. És ha azután nem segítünk, még rosszabb lesz a lelkiismeretünk. Ravasz lélektani mechanizmusok működnek ám bennünk a bűneset óta. Dupla bűnöket követünk el. Nemcsak elkövetem, még egy hazug mentséget, magyarázatot is keresek rá, és azt jól tudom azután előadni másoknak.
Van a Példabeszédek könyvében egy gyönyörű mondat: „Az irgalmas szemű embert megáldja Isten” (22,9). Van ilyen, hogy irgalmas szem.
Látom a nyári csendesheteinken, hogy kevesen, de vannak ilyenek, azonnal észreveszik, kinek mire van szüksége, és nem csinál belőle nagy ügyet. Ha tudja, megoldja egyedül, ha nem, szól annak, aki illetékes, és részéről be van fejezve. Nem vár érte tapsot. Mint a múltkor a villamoson. Valaki átadta a helyét, és utána körülnézett, hogy észrevették-e sokan. Az irgalmas szemű ember azonnal észreveszi, mi baj van: sír, egyedül van, valami bánthatja, leejtette, nem tudja felvenni, és a lehető legegyszerűbb módon megoldja és továbbmegy.
Valóban igaz az, amit az utóbbi időben többször idéztem, ami a diakonissza testvérek jelmondata volt: jutalmam, hogy tehetem. Ez nem fellengzős nagyzolás, hanem életstílus, életszemlélet volt az ő részükről, és azóta is sok hívő ember életében.
Meglátta. Kérjünk Jézustól irgalmas szemet.
b) Azután megszánta. Itt van az a szó: megmozdultak a belső részei. Van neki szíve. Érző és együttérző szíve. Nincs egészen tele a saját gondjaival, egy kicsi hely mindig marad a másik gondjának is. Jellemző-e ez ránk?
c) Odament és lehajolt hozzá. Nem kívülről ad okos tanácsokat, mint ahogy gyakran mi szoktuk. Nem távolról mond véleményt a helyzetről. Nem a közbiztonságot szidja, meg azokat, akik miatt nincs közbiztonság, hanem mivel ő vette észre a bajt, ő megy oda, és lehajol.
Erről is érdemes lenne külön elmélkedni, hogy az irgalmas ember soha nem leereszkedően közeledik a másikhoz, mert aki leereszkedik, az őt alázza meg, aki lehajol, az magát alázza meg, és ez Jézusnak az útja és indulata. Megalázta magát, otthagyta a mennyei dicsőséget, emberekhez hasonlóvá lett és így segített rajtunk.
d) Olajat és bort önt a sebekbe. Ami azt jelenti: előveszi az elsősegélyes ládát, fertőtleníti a sebeket. Az olaj és a bor volt akkor a legdrágább cikk. Megint nem véletlen, hogy Jézus hogy fogalmaz egy példázatot. Nem a feleslegéből vet oda valamit, a legdrágábbhoz nyúl. Ahhoz az olajhoz, amit talán ajándékba vitt annak, ahova ment, ahhoz a borhoz, amit a maga számára tett félre. A kincseiből ad, nem a feleslegéből. Áldozatot is kész hozni. Magától vonja meg azt, amit odaad másnak.
e) Beköti a sebeket. Erről egy külön prédikációt kellene egyszer mondani. Mennyire az jellemez minket, hogy felfedjük mások sebeit, és nem az, hogy elfedjük mások sebeit. Mások gyengeségeiről, hibáiról, botlásairól, fogyatkozásairól milyen szívesen beszélgetünk. Egy ilyen háromnapos ünnepen sok helyen nincs is másról szó, csak a távollévők sebeiről. De hogy hogyan keletkeztek azok a sebek, ki ütötte, nem tehetnénk-e valamit a gyógyulásukért, erről vajmi ritkán esik szó. Szeretjük feltakarni mások sebét. Az irgalmasság eltakarja. Ez nem azt jelenti, hogy falaz a bűnnek, hanem azt jelenti, hogy védi a bűnöst és segít neki meggyógyulni.
f) Felteszi a saját állatára. Ez is beszédes cselekedet ám! Ő eteti a szamarat, és más használja. Azért hozta, hogy ő üljön rajta, és most ott kutyagol mellette, s még tartja is a nyomorult sebesültet, hogy le ne essen róla. Ilyenkor kapnak az irgalmas emberek megjegyzéseket. Ezeket a megjegyzéseket is szelíden el kell engedni a fülünk mellett.
g) A végén még pénzt is ad a fogadósnak, hogy hosszú távon is gondoskodjék róla. Nem alkalmi segítségre volt csupán kész, hanem azt akarja, hogy rendbe jöjjön a sebesült, és majd ha a saját lábán tovább tud menni, akkor engedjék csak el.
Talán a legnehezebben a pénztárcánk csatjáig ér el a kezünk. Az ember szíve megmozdul, még valamit teszekveszek is a másik érdekében, de a pénztárca mélyen el van rejtve, oda nehezen ér el a segítő kéz. Az irgalmasságba pedig ez is beletartozik.
Jézus erre adott nekünk példát. Őt is félholtra verték Pilátus udvarán. Utána még keresztre is feszítették, újabb nagy sebeket ütöttek rajta azokkal a kovácsoltvas szegekkel, amikkel a keresztre erősítették. Az Ő sebeit senki sem mosta ki olajjal és borral, senki sem kötözte be. De azt olvastuk: az Ő sebeivel gyógyultunk meg. (Ézs 53,5).
Az, hogy Ő kész volt az irgalmasságban eddig elmenni, azt a gyümölcsöt teremte, hogy megszabadulhatnak a benne hívők a velünk született irgalmatlanságtól, és felszabadulhatunk erre, hogy legyen szemünk meglátni a nyomorúságot, legyen együttérző szívünk, mozduljon a kezünk, áldozzunk időt, fizikai erőt, kedves szavakat — ha kell, még pénzt is —, hogy lehessünk gyógyító eszközök Isten kezében. Hogy valóban isteni természet részeseiként járjunk ebben az irgalmatlan világban.
Hiszen aki újjászületett gyermeke Istennek, az már gyermeke neki, annak van apja, az nem kegyetlen árva. Annak nagy öröksége van, és öröksége teljes tudatában kész adni, adni, adni — mindig azt, amire szükség van.
Szeretném kérni, hogy próbáljuk ezt konkrétan alkalmazni a magunk életében. Kezdjük el ma már otthon az irgalmasság cselekedeteit. Gyakoroljuk be, legyen ez belső lelki reflexszé, hogy azonnal észreveszem, azonnal teszem, amit tehetek, és utána azonnal eltűnök, ha nincs rám szükség, és nem várom a tapsot, mert nem azért teszem, hanem azért, mert én előbb kaptam irgalmasságot. Abból élek, hogy az Isten irgalmasan hordoz engem annak ellenére, hogy ilyen vagyok, amilyen. Akkor hogyne tennék én meg mindent másokért, amit megtehetek, hiszen jutalmam, hogy tehetem.
Jézus megmondta: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” (Mt 5,7).