Köszönjük, Atyánk, hogy van mire emlékeznünk.
Dicsőítünk téged a te nagy tetteidért.
Bocsásd meg, hogy olyan könnyen elfelejtjük mennyi jót tettél velünk, és milyen nagy cselekedetekkel bátorítottad a mi gyönge hitünket, hogy bízzunk benned nyugodtan.
Szeretnénk dicsőíteni azzal, hogy bízunk benned. Igaznak tartjuk igédet, építeni szeretnénk ígéreteidre. Szeretnénk sokkal nagyobb hittel imádkozni hozzád. Így adunk hálát a múltban megtett tetteidért, és így várjuk azt, hogy a jövőben is bizonyítsd meg magadat ugyanolyannak, akinek megismertünk.
Köszönjük, hogy valamennyire már ismerhetünk. Szeretnénk növekedni a te megismerésedben és kegyelmedben. Adj nekünk növekedést a jövő héten is. Köszönjük, hogy számíthatunk hűségedre. Tőled kérünk erőt a munkánkhoz. Tőled kérünk felülről való jó gondolatokat, Szentlelkedtől ihletett helyes döntéseket, és azt, hogy az az indulat legyen bennünk, ami a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Köszönjük, hogy bizalommal bízhatjuk rád magunkat, szeretteinket, népünket, gyülekezetünket, egyházunkat.
Ámen.
Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük ezt a csendes vasárnap estét.
Magasztalunk hűségedért, kegyelmedért. Áldunk azért a sok jóért, amit annak ellenére adtál és adsz nekünk, hogy nem érdemlünk tőled semmi jót.
Köszönjük, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk és nem fizetsz álnokságaink szerint. Köszönjük a gyülekezet ajándékát. Köszönjük, ha lelki otthonunkká válhatott ez a templom.
Áldunk téged igéd erejéért. Köszönjük, hogy oly sokszor lett az már számunkra vigasztalássá, útmutatássá, erővé.
Kérünk, ajándékozz meg ma este is igéddel. Taníts meg minket feltekinteni a gondjainkról, önmagunkról, félelmeinkről tereád, aki öröktől fogva mindörökké Isten vagy, és aki mégis név szerint számon tartasz minket.
Köszönjük bátorító szavadat, amikor azt mondod: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” Hadd lehessünk mindannyian a te tulajdonod.
Taníts meg így élni, figyelni akaratodra, mint a szolga az ő urának a kezére, és mint a szolgaleány gazdaasszonya kezére, hogy elég legyen intened és mi örömmel tudjuk akaratodat teljesíteni. Bocsásd meg valahányszor nem így van. Segíts, hogy így legyen.
Kérünk, használd fel ezt a csendes órát is most arra, hogy olyannak lássunk téged, amilyen vagy, és tudjunk örvendezni annak, hogy ilyen hatalmas Istenhez tartozhatunk. Hadd legyen egyre könnyebb bíznunk benned, rád bízni magunkat és mieinket egészen.
Ámen.
Ma este is a hálaadás gondolata van együttlétünk középpontjában. Szeretnénk Istennek újra és újra megköszönni mindazt, amit a gyülekezet hetven esztendeje alatt itt ebben a közösségben és sokunk életében cselekedett. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy böjti időben vagyunk. Jézus Krisztus szenvedésére, kínhalálára is gondolunk, és nem felejtjük el, hogy Ő harmad napon dicsőségesen feltámadott.
Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, kedves vendégeinket. Szeretettel köszöntöm Pálúr János orgonaművész testvérünket is, aki itt nőtt fel a gyülekezetben. A presbiteri gyűlések mellékletei között őrzök egy kis levelet, ami így hangzik:
„Kedves Kálmán bácsi
Én hetedik éve tanulok zongorázni. Ezután orgonát szeretnék tanulni, mert nagyon szeretek orgonálni. Istentisztelet után tíz-tizenkét percet a Kupai Dénes bácsi és Draskóczi Laci bácsi felügyeletével orgonáltam is. Szeretnék néhányszor egy egész órát gyakorolni édesanyám felügyeletével.
Kérem, ha lehet, a legközelebbi presbiteri gyűlésen engedélyezzék ezt nekem.
Tisztelettel és szeretettel: Pálúr János.”
A dátum: 1979. Pontosan harminc évvel ezelőtt. Azóta János Isten kegyelméből sok rangos nemzetközi verseny díjait hazahozta, és pillanatnyilag a Zeneakadémia tanára. Ma egy heten még Párizsban koncertezett.
Azt javasolta, hogy ma mi itt ne koncertet tartsunk. Egyébként sem szoktunk itt a templomban, hanem legyen ez istentisztelet. Ilyen formát javasolt, hogy mindnyájan vegyünk részt ebben tevékenyen
Ha a hálaadás és az Úr Jézus szenvedése ünnepére való készülődés van a ma esténk középpontjában, akkor énekeljünk el majd néhány olyan éneket, amiben a hála dominál, meg ami Jézus szenvedésére és feltámadására emlékeztet. Utána ő azoknak az énekeknek a dallamára improvizál. Az énekek előtt pedig néhány olyan bibliai gondolatot szeretnék majd mondani, ami felemeli a tekintetünket Istenre és megkönnyíti a hálaadást.
Most azonban szeretném még előtte a Bibliából is elolvasni azt, amit énekeltünk. A 105. zsoltár első öt versét. (Lásd: alapigében).
Ez az egész hosszú zsoltár a nép történetére tekint vissza. Népe múltját emlegeti fel a zsoltárszerző és mit tesz eközben? Nem dicsekszik, nem panaszkodik, nem nosztalgiázik, hanem újra és újra erre biztatja az embereket és ezt teszi ő is: dicsőítsük az Urat! Emlegessük az Ő nagy tetteit, nem a mi a nagy tetteinket, és ennek a gyümölcse az lesz, hogy rábízzuk magunkat még jobban.
Ebben a rövid szakaszban háromszor fordul elő ez: Isten csodáit el ne felejtsétek! Emlegessétek fel, tartsátok számon, dicsőítsétek Őt csodáiért!
Egy másik zsoltárban is azt mondja: el ne felejtsétek, hogy mennyi jót tett velünk.
Nem véletlen, hogy Isten igéje bátorít, figyelmeztet minket erre, mert könnyen elfelejtjük. A legtöbben Isten kisebb-nagyobb csodáit megtapasztalhattuk az életünkben, és olyan sok hálát adni valónk lenne, és ehelyett olyan sok panasz, elégedetlenség, zúgolódás, sőt olykor még Istennel szemben megfogalmazott vád is elhagyja a szánkat, mert az van a szívünkben.
Ez a zsoltár arra bátorít, hogy lehetséges, hogy minden körülmények között, nehéz körülmények között is megteljék az Istent ismerő és Istent tisztelő hívő ember szíve hálával, hogy túlcsorduljon a hála, hogy bővölködjék a hálaadásban — ahogy Pál apostol írja.
Az Isten dicsőítése, a benne megtalált csendes öröm erősíti a benne vetett bizalmat, és ez lehet igazi megtartóerő minden hívő ember számára a próbák, a veszteségek, a megaláztatás, a nélkülözés, a szenvedések között is.
Áldom Istent, hogy erre sok példát láttam és látok életemben. Hogy benne valóban bízó, Őt őszintén tisztelő emberek szíve minden körülmények között tele van az iránta való hálával, a benne megtalált csendes örömmel, és tudják Őt dicsőíteni.
Sokszor éppen aközben telik meg az ember szíve hálával, örömmel és bizalommal, amikor elkezdi Istent dicsőíteni. Mit jelent Őt dicsőíteni? Azt, amiről itt szó van: megemlékezünk az Ő csodáiról és elkezdjük Őt magasztalni azért, mert ilyen csodálatos dolgokat cselekedett.
Ma nem sokat akarok a gyülekezet múltjáról beszélni. Bevallom, hogy amikor ezeken bibliai figyelmeztetéseken gondolkoztam, eszembe jutott, hogy nyolcvan évvel ezelőtt itt, az egész telek helyén, ami most a gyülekezeté, egy nagy téglagyári gödör tátongott.
Hetven évvel ezelőtt ennek a szeméttel teletöltött gödörnek a helyén kezdték el építeni ezt a templomot, ami hívő eleink. Alig hogy véget ért a gazdasági válság, és már elkezdődött 1939-ben az első világháború, ők templomot építettek. Szegények voltak. Mindent kölcsönből építettek — és minden kölcsönt visszafizettek a végén.
Kölcsönből, de sok imádsággal, nagy összefogással, nagy összefogással, egyet akarva, Isten dicsőségére láttak munkához. Még ki sem fizették a tartózást, már felépítették az orgonást. Nagy vita előzte ezt meg, mert a józanabbak azt mondták, hogy előbb fizessük ki, utána verjük magunkat újabb költségbe. A még józanabbak meg azt mondták: fenyeget minket a háború, ha a háború előtt nem építünk orgonát, utána nem fogunk tudni. Lehet, hogy ez így lett volna, de felépült az orgona is, és utána 1943-ban, már a háború közepén ez a szép U-alakú épületegyüttes gyülekezeti termekkel, irodahelyiségekkel, lakásokkal.
Mi ez, ha nem csoda? Az is, hogy Isten hitet adott olyan nehéz körülmények között emberek szívébe. Az is, hogy egységet adott. Az is, hogy az orgona miatti vita végére is egyetértésre jutottak, és egyfelé húzták a gyülekezet szekerét.
Egy éppen alakuló, alig hogy létrejött gyülekezet szinte naponta növekedett, és az első esztendőben már volt bibliaóra, gyermek-istentisztelet, konfirmáció, és az adósággal a nyakukban elkezdtek támogatni más gyülekezeteket, és nagyon szép diakónia, ún. szegénygondozás folyt az első évben már. Megvannak ennek a nyomai.
Ha valaki csak ennyire emlékezik most vissza itt a hetven évért való hálaadás kapcsán, már megtelik a szíve hálával, csodálattal, és Isten nagy tetteit tudja szemlélni, magasztalni.
Vajon nem ugyanerre bátorít-e minket Isten a mi személyes életünkben is? Elsorolhatnánk azokat a gödröket, amikbe belejutott egyszer-egyszer az életünk, amikből Isten kisegített. Elsorolhatnánk az Ő szabadításait, ajándékait. Azt, ahogy kudarcok és sikerek, veszteségek és áldások között vezette az életünket.
És olyan magától értetődő, hogy itt vagyunk, dicsőítjük Őt? Vannak, akik szeretnek minket, vannak, akiket szerethetünk, és legfőképpen nap mint nap csodálkozva élvezhetjük az élő Isten meg nem érdemelt szeretetét. Azt a szeretetet, aminek a legfőbb bizonyítéka Jézus Krisztus keresztje, majd erről is énekelünk, és azt a hatalmas Istent dicsőíthetjük, aki feltámasztotta a halálból az Ő egyszülött Fiát, és Jézus a feltámadásával legyőzte minden ellenségünket. „Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, halleluja!”
Ez születik meg annak a szívében, aki így emlékezik, ahogy itt a zsoltáros tekint vissza a nép történetére, és azt az Istent kezdi el dicsőíteni, akinek mindezt köszönhetik.
Most csak a felszólító szavakat olvasom újra alapigénkből:
Énekeljetek, zengjetek zsoltárt neki, emlegessétek minden csodáját!
Dicsőítsétek szent nevét, szívből örüljetek, keressétek az Urat!
Folyamodjatok az Úrhoz bizalommal!
Mielőtt elkezdünk majd énekelgetni, hallgassunk meg mégis egy orgonaművet. Bachnak egy korall előjátékát: Jézus az én örömöm.
Pálúr János orgonál.
Ennek a gyülekezetnek kezdettől fogva az volt a legfőbb jellemvonása, hogy Isten igéje állt az egész gyülekezeti munka középpontjában, és az igehirdetés Krisztus-központú volt.
Isten iránti hálával emlékszem arra, hogy teológushallgató koromban sokszor hallgathattam itt igehirdetést egy-egy vasárnap, és majdnem minden esetben átélhettem azt, hogy miután a maga gazdagságában kibomlott az az igeszakasz, vagy sokszor egyetlen mondat a Bibliából, a végén mindig megérkeztünk Jézus Krisztus keresztjéhez, és ez minden erőltetettség és mesterkéltség nélkül történt. Ezért is hálát adhatunk ma Istennek.
Joó Sándor igehirdetését ez jellemezte, és amikor az ő halála után egy évvel itt egy lelkészbeiktatás volt, akkor is az az igevers volt a középpontban: „nem akarok másról tudni csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.”
Most olvassuk a Korinthusiakhoz írott első levelet. Ott többször visszatér ez a gondolat, hogy Isten igéjével sokan nem tudnak mit kezdeni. Azt írja Pál: a bölcselkedő görögöknek bolondság az ige a maga egyszerűségében, a zsidóknak botránkozás, hogy lehet az Isten Fiát, a Messiást keresztre feszíteni, de nekünk, akik megtartatunk: Istennek hatalma és Istennek ereje. Jó lenne, ha ez utóbbiak közé tartoznánk, akik úgy olvassuk és hallgatjuk az igét, hogy az mindig újra Jézushoz vezessen, és még közelebb vezessen minket, és megtartó erővé váljék.
Énekeljünk most három verset a 225. énekből. Ez is hálaadással kezdődik: „Nagy hálát adjunk az Atya Istennek.” Utána több mindent mond arról, hogy legyen áldott Isten az Ő szent igéjéért, ami igazság, és legyen Jézus Krisztus a mi életünk középpontja. Az első két verset énekeljük, majd az ötödiket. Azután hallgassuk meg az orgonajátékot.
Pálúr János orgonál.
Ha visszafelé nézünk, akkor mindenképpen indokolt, hogy a hála határozza meg a gondolatainkat és az imádságunkat. És ha előrefelé nézünk, mert reméljük, hogy a gyülekezetnek nemcsak múltja van, hanem jövője is lesz. De lesz-e egyáltalán jövő? Lesz-e jövője az egyháznak, ennek a gyülekezetnek, a mi népünknek, a személyes életünknek, gyermekeink, unokáink mit fognak látni. Lesz-e még világ akkor is, és ha igen, milyen? Olyan sokat csalódtunk sokan, tudunk-e még reménykedni? Egyáltalán helyes dolog-e reménykedni? Mire építi valaki a reménységét? Van-e olyan reménység, aminek biztos alapja van, ami egészen bizonyosan be fog teljesedni?
Van egy szép énekünk, amelyik azt mondja, hogy az Úr Isten az én reménységem. E között a sok veszély között, ebben a nagy bizonytalanságban, amiben élünk, látva hogyan hatalmasodik el a gonoszság, mi mégis derűsen nézhetünk előre.
Az Úr Isten az én reménységem,
Erősségem
Mindenféle ínségben:
Csak tőle várom,
Igaz boldogságom:
S meg is találom. (275,1, 5-6)
És az ének végén bizonyságot tesz arról, hogy Jézus Krisztus fogja oltalmazni az Ő egyházát is, és gondja van az Ő szent nyájára.
Pálúr János orgonál.
Három hét múlva nagypéntek, húsvét ünnepe lesz. Jó ha ilyenkor újra és újra feltesszük a kérdést: miért kellett Jézusnak meghalnia? A konfirmációi kátékban is ott a válasz. A vallási élet vezetői azt mondták, hogy mivel Isten Fiának tartotta magát meg kell halnia. A politikai élet vezetői, a rómaiak azt mondták: mivel királlyá tette magát, meg kell halnia. De Jézus kereszthalála előtt hétszáz évvel már Isten Szentlelke Ézsaiás prófétának kijelentette, hogy mi a valódi oka Jézus halálának. Ezt olvassuk:
A mi betegségeinket viselte,
a mi fájdalmainkat hordozta.
Mi meg azt gondoltuk,
hogy Isten csapása
sújtotta és kínozta.
Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket,
bűneink miatt törték össze.
Ő bűnhődött, hogy nekünk
békességünk legyen,
az Ő sebei árán gyógyultunk meg.
Mindnyájan tévelyegtünk,
mint a juhok,
mindenki a maga útját járta.
De az Úr Őt sújtotta
mindnyájunk bűnéért. (Ézs 53,4-6).
Jó, ha ennek a mindnyájunk szó helyére odakerül az is: az én bűnömért is. Itt válik igazán személyessé minden hívő számára Jézus Krisztus halálának a jelentősége. Itt lesz világos annak az oka és célja.
Van egy rövid nagypénteki énekünk, amelyik Jézus kereszthalálának a kozmikus jelentőségét hangsúlyozza, ami az egész teremtett világra kihatott, és az utolsó verse itt is hálaadás. De itt már ezért a személyes ajándékért ad hálát az énekszerző:
Jóságod mély és mély a hála,
Amellyel hozzád fordulunk;
Bűnünkért mentél kínhalálba,
Egyetlen Megváltó Urunk. (343,4).
Pálúr János orgonál.
Az evangélium azonban az, hogy Jézus Krisztus nem maradt a kereszten, nem maradt sírban, hanem dicsőségesen feltámadott. Él és uralkodik örökkön-örökké, és amikor mi hozzá imádkozunk, akkor az előtt borulunk le, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. És mi várjuk vissza mi dicsőséges Urunkat, aki megígérte, hogy egyszer majd megjelenik nagy hatalommal. Véget vet minden gonoszságnak és magához veszi a benne hívőket. Aki mindebben bizonyos, az valóban tud a nyomorúságai, gondjai, nehézségei között is örvendezni, hálát adni. Annak a szívében felhangzik: Dicsérjétek az Urat!
A Zsoltárok eredeti héber nyelvén ez úgy hangzik: halleluja. Dicsérjétek Jahvét, az Urat.
Van egy szép húsvéti énekünk, ezt énekeljük most befejezésül, és az improvizáció után imádsággal zárjuk együttlétünket. Ebben az énekben hatszor ismétlődik a halleluja. Tele van a szíve a feltámadott Krisztusban meglelt öröm miatt dicsőítéssel. Egyébként ez az egyik legrégebbi ének az énekeskönyvünkben. Az 1200-as évekből származik. A 185. éneket énekeljük:
Krisztus feltámadott,
Kit halál elragadott;
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Halleluja!
Ha Ő fel nem támad,
Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét,
Zengjük Ő dicséretét,
Halleluja!
Halleluja! Halleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk.
Halleluja!
Pálúr János orgonál.
Köszönöm szépen Pálúr János testvérünknek, hogy eljött és együtt vehettünk részt ezen az istentiszteleten. Isten áldja meg az ő munkáját, gyülekezeti szolgálatát. Isten áldja meg őt családja, szerettei körében is.
Imádság előtt hadd olvassam fel újra a felszólító módokat a 105. zsoltárból:
Zengjetek zsoltárt az Úrnak!
Dicsőítsétek az Ő szent nevét!
Keressétek az Urat!
Folyamodjatok az Úrhoz, és az Ő hatalmához,
Dicsérjétek, és emlékezzetek az Ő csodatetteire!