Cseri Kálmán

A Jelenések könyve a Biblia egyik legnehezebben érthető irata. Amikor legutóbb bibliaolvasó kalauzunk szerint napi olvasmányunk volt, ismét többen kérték, hogy vegyük elő egyszer ezt a könyvet úgy, hogy megtanuljuk mit jelentenek a benne szereplő képek és jelképek, hogy jobban értsük ezt is, mint Isten igéjét.
Ha Isten segít minket, néhány alkalommal most megpróbáljuk ezt. Az ősszel egyszer már szó volt a bevezetéséről, és akkor láttuk, hogy a Jelenések könyve vigasztaló írásnak született.
Az I. század végén, a 80-as, 90-es években, amikor megindult az első szervezett kegyetlen keresztyénüldözés, akkor keletkezett ez a könyv. A római császár kötelezővé tette a birodalomban, hogy istenként is tiszteljék őt. A keresztyének természetesen erre nem voltak hajlandóak, s éppen ezért sokukat kivégezték. Csaknem minden keresztyén családban volt halott, gyászoltak. Minden keresztyén folyamatos életveszélyben élt. Szükség volt tehát a gyászolóknak vigasztalásra, a fenyegetett hívőknek pedig bátorításra, hogy tartsanak ki Jézus mellett mindvégig, ha kell a vértanúhalálig. Légy hű mindhalálig (ez erre vonatkozik), mert akkor néked adom az élet koronáját — ahogy olvassuk a Jelenések könyvének az elején.
Az 1. fejezet ezt részletezi, hogy mi célból született ez az irat. A 2. és 3. fejezetben hét levél formájában értesülünk arról, hogy milyen volt az akkori gyülekezetek állapota, és nagyon sok minden ma is időszerű abból. A 4. fejezettől a könyv végéig olvashatjuk azokat a próféciákat, amelyekben Isten Szentlelke kijelentette János apostolnak, hogy mi-minden történik majd a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző időben. Ennek a próféciasorozatnak a bevezetője a mai igénk.
Ebben a szakaszban Isten bepillantást enged az apostolnak a mennybe. Egy mennyei istentiszteletet láthatunk itt, hogyha elolvassuk ezt a részt. Mi történik ott, és mi közünk van nekünk, XXI. századi, sok gonddal, nyomorúsággal küszködő hívőknek ehhez?
Egy örömhírrel kezdődik a fejezet: „Ezek után láttam, hogy íme, nyitva van egy ajtó a mennyben…” Ez azért nagy evangélium, mert amikor az ember fellázadt Isten ellen, akkor becsukta maga mögött a mennyország kapuját, és semmi lehetőségünk nem maradt arra, hogy visszataláljunk Istenhez. Viszont Isten hiánya gyötri meg az emberiséget. Minden nyomorúságunk gyökérbaja az, hogy Isten nélkül próbálunk élni.
Jézus Krisztus azért jött, hogy lehetővé tegye, hogy visszataláljunk Istenhez. Amikor Ő meghalt a kereszten, a jeruzsálemi templomban a vastag kárpit, ami elválasztotta a szentek szentjét a templom egyéb helyiségeitől, kettéhasadt, jelezvén azt, hogy megnyílt az út a bűnös előtt a hatalmas Istenhez. Nyitva van a menny kapuja, vissza lehet menni! Aki Jézus Krisztusra hivatkozva, a benne vetett hittel közeledik Istenhez, az szerető, megbocsátó Atyát fog találni.
Szeretném mondani: a mennyország kapuja előttünk is nyitva van, de neked kell belépned azon, és oda csak Jézus érdemében reménykedve, mintegy vele együtt lehet belépni. Boldog az az ember, aki már földi életének soksok gondja, nehézsége között bizonyos lehet abban, hogy a mennynek is polgára.
Nemcsak Pál apostol írhatta le, ahogy a Filippi 3,20-ban olvassuk, hanem valamennyien elmondhatjuk, ha igazán hiszünk Jézusban: nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk.
János azonban nemcsak lát valamit, hanem hall is. Isten kimondhatatlan ajándéka, hogy újra szóba áll az emberrel. Kijelentést hall a mennyből. És mi tudjuk, éppen János evangéliumából, hogy maga Jézus: Isten beszéde. Ő az az Ige, akiben mindent elmondott nekünk Isten, amit tudnunk kell.
Ezt a mennyei kijelentést azonban csak az érti, akiben ott van Isten Szentlelke. Az újjá nem született embernek — ahogy olvassuk az 1Kor 2-ben — egyenesen bolondságnak tűnik az, amit Isten mond. Nincs vevőkészüléke, nincs benne rezonanciakészség. Hiába mondja Isten, neki az nem Isten szavaként hangzik. Ezért is mondja Jézus: szükséges újonnan születnetek.
A Korinthusi levél első részének a 2. fejezetében részletesen ír erről az apostol, és itt állapítja meg azt: akiben nincs Isten Lelke, az nem értheti meg az Isten gondolatait, „mi azonban nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.”
Kaptad-e már ezt a Lelket? Szükséges újjászületni ahhoz, hogy értsük Istent. Ha valaki nem érti a Bibliát, ha valakinek az igehirdetés mindig csak emberi beszéd, az arról árulkodik, hogy a „vétellel” van probléma. Szükséges újonnan születnünk, és akkor nemcsak halljuk, hanem értjük is, amit Isten mond nekünk.
És mit mond el Isten? Azt, aminek be kell következnie. Ez arra utal, hogy Isten cselekvő Úr. Nemcsak megteremtette ezt a világot, hanem folyamatosan kormányozza is, és minden földi eseményt megelőz egy mennyei esemény, illetve mennyei döntés. Nem véletlenül, esetlegesen történnek itt a földön a dolgok.
A Jelenések könyvéből világosan kitűnik, hogy atyai kéz kormányoz mindent. Isten a történelem Ura, és neki van ereje és gondja arra is, hogy a mi kicsi életünket is irányítsa. Egy példát hadd említsek erre, éppen a Jelenések könyvéből.
Jézus Krisztust egy meghatározott helyen és meghatározott időben feszítették keresztre. Ezt a földön bekövetkezett eseményt örökkévaló mennyei döntés előzte meg, annyira, hogy ezt olvassuk a 13. részben: „a Bárány megfeszíttetett már a világ teremtése előtt.” Örök isteni döntések előzik meg a mi életünk eseményeit is.
És mit lát János, amikor bepillanthat a mennybe és a mennyei istentiszteletből láthat valamit? „Elragadtattam lélekben, és íme, egy trónus állt a mennyben, és a trónon ült valaki. Aki ott ült, hasonlónak látszott a jáspishoz, a karneolhoz…”
„Hasonlónak látszott.” Nem lehet leírni pontosan. Istent nem is nevezi meg, de nem is írja le, mert az Isten Lélek, és óvakodjunk mi is attól, hogy bármilyen elképzelésünk legyen Istenről. A második parancsolatban a mi Urunk ezt határozottan megtiltja nekünk. Ne próbáljuk elképzelni, hogy milyen Ő, mert abból csak torzó lesz.
Sajnos, sok hamis elképzelés él az emberekben. Az Isten Lélek, Őt nem láthatta és láthatja senki, de a hitünkkel komolyan vehetjük azt, amit önmagáról mond. Isten újra és újra erre akar rászorítani minket, hogy higgyünk az Ő szavának. Hitben járjunk. Aztán Ő majd meggyőz minket arról, hogy igaz, amit Ő mondott. Isten jelenlétét meg lehet tapasztalni, a hiánya miatt lehet szenvedni, de Őt magát meglátni vagy leírni nem lehet. „Hasonlónak látszott.” Keresi a kifejezéseket. Leírhatatlan mindaz, amit ott lát.
Nem is Isten személyéről próbál beszámolni, hanem a munkájáról. Itt kezdődik az, hogy ezeket a sajátos kifejezéseket helyesen értsük, és ezek tartalommal telítődjenek. Isten ül az trónján. Ez azt jelenti, hogy gyakorolja a hatalmát. Amikor a király a trónján ül (nem mindig ül ott), akkor ténylegesen mint király gyakorolja a hatalmát. Uralkodik. Országol — ahogy a régi magyar nyelvben mondták. Isten tehát gyakorolja a hatalmát.
A trónból mennydörgés és villámlás jön ki. Ez arra utal, hogy Isten ítéletre készül. De a trón felett ott van a szivárvány, és a szivárványban a zöld szín a leghangsúlyosabb. Vagyis Isten, miközben ítéletre készül, sem feledkezik meg a szövetségéről, az ígéreteiről, és van reménye a tőle elszakadt embernek arra, hogy kegyelmet kap Istentől.
A trón körül huszonnégy vén helyezkedett el, fehér ruhába öltözve, a fejükön arany korona. Kik ezek? Vannak, akik azt mondják: ezek angyalfejedelmek. A következő, 5. részből azonban inkább az derül ki, hogy az üdvözülteknek a képviselői. Mindenesetre mennyei lények veszik körül az Isten trónját. Mintegy udvartartása ez az uralkodónak. A mennyei lények, akik fehér ruhába öltöztek. Ez azt jelenti: papi szolgálatot végeznek. Istentiszteleten vagyunk, Isten dicsőítése hangzik itt. A mennyei lények dicsőítik az Urat.
Izráelben huszonnégy papi rend volt. Lehet, hogy a huszonnégyes szám erre emlékeztet. Vagy eszünkbe juthat: ha a tizenkét ószövetségi pátriárka és a tizenkét újszövetségi apostol adja ki a huszonnégyes számot, akkor még inkább arra utal ez, hogy mind az Ószövetség, mind az Újszövetség hívői, az üdvözültek serege dicsőíti Istent a mennyben. Az biztos, hogy mennyei lényekről van itt szó.
És mi az a négy különös állat, amiről ezután olvasunk? Az oroszlán a fizikai erőnek a jelképe volt, a bika a nemző erőnek, a sas a szárnyaló szellemi erőnek a képviselője, és ez a különös ember az egész emberiség megtestesítője. Ez pedig azt fejezi ki, hogy az egész teremtett mindenség hódol az Isten előtt.
A huszonnégy vén a mennyei világ képviselői, a négy élőlény pedig az egész kozmosz, az egész teremtett valóság reprezentánsa.
Ezeknek az élőlényeknek különös szemeik vannak, mindent látnak, bárhova gyorsan oda tudnak menni. Mint az Isten trónállói állnak rendelkezésére.
És mit tesznek a mennyei világ és az egész teremtett világ képviselői? Imádják az örökkön-örökké élőt. Azt olvastuk, hogy szünet nélkül, éjjel, nappal ezt mondják:

„Szent, szent, szent az Úr,
a mindenható Isten,
aki volt, aki van, és aki eljövendő!”

Azután még a koronáikat is leteszik a trónus elé, és mindnyájan ezt mondják:

„Méltó vagy, Urunk és Istenünk,
hogy tied legyen a dicsőség,
a tisztesség és a hatalom,
mert te teremtettél mindent,
és minden a te akaratodból lett
és teremtetett.”

Úgy tűnik, ez az Isten által teremtett világ feladata, sőt kiváltsága, hogy dicsőítse Istent. És ha nem ezt teszi, akkor Isten helyett feltétlenül dicsőíteni fogja Isten valamely teremtményét.
A Római levél 1. fejezetét szeretettel ajánlom mai olvasmánynak, házi feladatnak. Pál apostol ott részletesen leírja, hogy Isten minket arra teremtett, hogy imádjuk Őt. Az ember bűne azonban az, hogy nem imádja Istent, hanem elkezdi önmagát isteníteni, s ha Istent nem imádja, feltétlenül Isten valamely teremtményét kezdi el imádni. Az összes vallás erről beszél: állatokat imádnak istenként, égitesteket imádnak istenként. Érdemes végigmenni a különböző kultúrákon, és megvizsgálni a vallásokat. Ahol nem az egy igaz, valóban létező Istent imádják mint Teremtőt (ezt is hangsúlyozza a Róma 1.), ott az ő teremtményei közül valamit kezdenek el imádni. Legrosszabb esetben és legszívesebben önmagát kezdi isteníteni az ember. Isten őrizzen meg ettől minket, és adjunk hálát neki azért, hogy figyelmeztet bennünket arra, hogy kit illet meg egyedül az imádat.
Mit jelent: szent? Ebben az összefüggésben Istenre vonatkoztatva azt jelenti, hogy Ő nem hasonlítható össze senkivel. Nem mérhető senkihez. Ő egészen egyedülálló.
Mit jelent Istent imádni? Azt, hogy Őt Istenként tiszteli valaki, komolyan veszi, hogy egyedül Ő a teremtő és a világot kormányzó hatalmas Úr. Ebből következik, hogy így bízik benne. Azzal dicsőítjük, imádjuk Istent, ha bízunk benne. Ebből következik, hogy feltétel nélkül engedelmeskedik neki. Mert ha Ő szuverén Úr, én pedig az Ő szolgája vagyok, akkor ez magától értetődik.
Istent imádni azt jelenti: tudomásul vesszük a tényeket, azokat a tényeket, amikről itt olvastunk. Hogy tudniillik Ő teremtette a világot. Neki mérhetetlen hatalma van, és a hatalmát gyakorolja. Az Úr uralkodik. Több zsoltárunk van, amiben ott van ez a banálisnak tűnő megállapítás, amire azonban újra és újra figyelmeztetni kell magunkat. Istent imádni azt jelenti: komolyan vesszük azt, amit Jézus a Mi Atyánkban mondott: tiéd — és egyedül csak a tiéd — az uralom, a hatalom és a dicsőség. Ennek az egész mennyei jelenetnek a tartalma, lényege, célja Isten imádása.
Egy kicsit beszéljünk erről most, mert sokaknak nem tűnik fel, hogy a Biblia különbséget tesz imádság és imádás között. Latinul: oratio és adoratio között. Mi a különbség? Az imádság: beszéd. Gondolatok, érzések, vágyak kifejezése. Köszönet, kérések megfogalmazása. Az imádat: magatartás, lelkület, életszemlélet, egy sajátos világnézet, aminek a lényege az, hogy felismerte az Istent imádó hívő, hogy Isten Úr az egész világ felett, és elismeri Őt úrnak a maga személyes élete felett is. Ezáltal kapcsolatba kerül vele, és amikor hit által kapcsolatba kerül a világ teremtőjével, biztonságban érzi magát.
Érdemes lenne ezt akár csupán lélektanilag kibontani, hogy milyen gazdag tartalom van ebben. Különösen egy olyan világban, amiben mi most élünk, amelyik tele van bizonytalansággal, feszültséggel. Ahol a magunk kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét sokkal többféle módon kell átélnünk, mint korábban. Milyen kimondhatatlan többlet az, hogy van egy biztos pont a hívő életében! Hogy ismeri és elismeri a mindenható Istent, akihez neki személyesen köze van, akivel ő összetartozik, akire számíthatunk, aki nyitott ajtóval vár mindig, akinek van szava hozzánk, aki lehetővé teszi, hogy értsük az Ő szavát, és újra és újra rájövünk, hogy az Ő szava valóban élet. Életkérdés, hogy megértem-e, mit akar velem. És öröm neki engedelmeskedni, és az Ő közelében, a vele való szövetségben biztonságban vagyok.
Itt is megdobálják életünk kicsi csónakját az életnek a viharai, de Jézus is ott ül a csónakban, mint ahogy a tanítványokéban ott volt, és vele együtt nem süllyedhet el egyetlen csónak sem, egyetlen viharban sem.
Ezért írja Pál apostol, amikor az Isten imádásáról szóló gondolatát befejezi, hogy mi lesz annak az eredménye: az Isten békessége. „Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7).
Amikor Isten imádásáról van szó itt az igében, akkor nem valami elvi teológiai gondolatot fejtegetünk elvont módon. A hétköznapjaink, a legvaskosabb, legnehezebb helyzeteink fölött ragyog ez a fény, és éppen ezekhez a helyzetekhez akar nekünk Isten erőt adni. Mert aki Istent imádni kezdi, az egyre inkább érti Őt, egyre jobban egyetért vele, az belsőleg azonosul vele, az átéli azt, hogy Ő valóban mennyei Atyja az Ő gyermekeinek.
Az imádság Isten ajándékaira figyel. Az imádat Isten személyére és Isten tetteire figyel.
Hogy mi a különbség, arra hadd mondjak egy nagyon szerény, de számomra roppant szemléltető példát.
Egy sokgyermekes édesapával történt. Nem volt szokása munkát hazavinni, mert az estét a családjával szerette tölteni. Egyszer azonban kénytelen volt, mert annak másnap reggelig el kellett készülnie. Éppen ezért vacsora után azonnal bevonult a szobájába és megpróbált dolgozni. Drága gyermekeire azonban éppen aznap este jött rá, hogy apukával beszélgetni akarnak. Az egyik jött, hogy kérne valamennyi pénzt, a másik engedélyt kért kimaradásra, de el kellett magyarázni hosszan, hogy miért, a harmadik csak egy könyvet kért tőle kölcsön, a negyedik meg egy nagy tervét akarta előtárni, hogy azt beszéljék meg. Egy ideig türelmes volt, aztán elfogyott a türelme, és mondta: hagyjatok békén, mert így egy cseppet sem fogok aludni az éjszaka, ezt el kell készítenem.
Egy ideig csend volt, belemélyedt a munkájába, aztán megint nyílt az ajtó. Megjelent a legkisebb. Mérgesen ráförmedt: te meg mit akarsz? A kicsi megszeppenve csak ennyit mondott: semmit nem akarok, csak oda ülnék, és nézni szeretném, hogyan dolgozol. Ilyenkor lábad könnybe az apukák szeme, mert ilyet ritkán hallanak. Nem kell semmi tőled, te kellesz nekem. Ez gyarló szemléltetése az imádság és az imádat közti különbségnek, és embert imádnunk nekünk szigorúan tilos. Ez a kicsi sem imádta az apját, csak a lelkület, a magatartás mutatja ezt. Nem valami kell tőled, hanem te kellesz.
Ez az Isten imádásának a lényege. Most nem kérek semmit, még csak nem is köszönök meg semmit. Tele vagyok örömmel amiatt, hogy te vagy, hogy ismerhetlek, hogy van közöm hozzád, hogy egy ilyen nyomorultat magad elé engedsz. Szeretném nézni, hogyan dolgozol. Az Isten tetteit, és így az Ő személyét figyeli az, aki imádja Őt.
Sajnos, kevesen szokták ezt gyakorolni, ezért marad olyan távol tőlünk Isten. Ezért maradunk követelőzők. Ezért gondolják sokan azt, hogy imádkozni azt jelenti, hogy kéréseimet elmondom Istennek. Vagy ha valaki őszinte, úgy kellene mondania: benyújtom neki a megrendelésemet. Ez nem imádság, ez sokszor istenkáromlás. Mert én képzelem magamat Isten fölé, megmondom neki, hogy mit csináljon. Mert tudom, hogy mire van szükségem. Mt 6,8).
Jézus ennek az ellenkezőjét mondta a Hegyi beszédben. Azt mondta: „a ti Atyátok jól tudja, hogy mire van szükségetek.” És aki Őt imádni is szokta, az ebben lesz bizonyos, hogy Ő jól tudja, mire van szükségem.
Éppen ezért szinte felesleges is neki sorolnom. Elmondom azért, mert bízom benne, és mint az Ő gyermeke, elmondom én hogyan látom, és mit szeretnék. De a végére mindig vesszőt teszek, és úgy fejezem be a mondatot: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.
Ez az Isten imádása, mert emögött van feltétel nélküli bizalom, és ennek a gyümölcse lesz az a békesség, amelyik minden értelmet felülhalad. Amikor nem lehet megmagyarázni: te hogy tudsz most is nyugodt maradni? Úgy, hogy lehet, hogy nyugalmam nincs — ahogy Reményik Sándor írja —, de békességem van. Mert tudom, hogy kihez tartozom. Tudom, hogy az Úr uralkodik. Tudom, hogy semmi nem történhet velem és velünk véletlenül, és tudom, hogy azoknak, akik Őt szeretik, mindent a javukra fordít. Azt is, amire most csak azt tudom mondani: rossz, de bízom abban, hogy még ezt is a javamra fordítja. Ez az Isten imádása. Ez a lelkület, ez a világnézet, ez az életszemlélet.
A mennyei istentiszteleten ez történik, és csak ez történik. Ott már nem kell semmit kérni. Megköszönni szabad. Van is a háláról szó. Ott már nincsenek bűnök, kimaradhat az imádságból a bűnvallás. Ott az Isten imádása tölt be mindent teljesen.
Ezt azonban csak alázatos lélekkel lehet gyakorolni. Olyan sokat mond ez a kifejezés, hogy még ez a huszonnégy vén is, akik szintén tró-nusokon ülnek ott az Isten trónja körül, a koronájukat leteszik a trónus elé, és ezután hangzik fel az Isten imádása.
Mi betegesen ragaszkodunk a koronánkhoz. Kivétel nélkül minden ember hajlamos arra, hogy uralkodni akar, parancsolni, igazságot tenni, ítélkezni mások felett. Megvan a véleményünk sok mindenről és sok mindenkiről, és mondjuk is, sokszor gondolkozás nélkül, a tényeknek csak egy részét ismerve. Nagy magabiztosan uralkodni akarunk. Az asszonyok legalább a konyhában, a férfiember legalább a másfél négyzetméteres íróasztalon. Legalább ide ne nyúljon senki. Ez az én birodalmam. Birodalmat akarunk és uralkodni akarunk. Még Isten felett is.
Ezért van az, hogy számon kérünk rajta dolgokat: hogy engedhette meg az Isten! Érzékeljük, hogy emögött istenkedés van, egyáltalán nem az imádat lelkülete? És a miértjeinkkel ostromoljuk Istent. Uralkodni akarunk.
Igazán imádkozni is, de Istent imádni csak az tudja, aki fogja a koronáját és leteszi Isten előtt. Én nem akarok uralkodni. Magamon sem tudok uralkodni, Uram. Nem tudok a nyelvemen uralkodni, ezért fordul elő, hogy kiszaladt a számon. Miért szaladt ki? Miért nem uralkodom? Az indulataimon sem tudok. Elragadnak az indulataim. Nem én őket, azok engem. Nem érjük tetten a magunk gyöngeségét ezekben a kifejezésekben?
Aki a koronáját leteszi, aki magát szív szerint megalázza, annak a lelke máris kezd alkalmassá válni arra, hogy felragyogjon előtte Isten nagysága, és Istent neki kijáró tisztelettel tudja dicsőíteni. Ezáltal vele egyre szorosabb kapcsolatba kerüljön, és ennek gyümölcseként megjelenjen szívében az a békesség, ami minden értelmet felülhalad.
Az Ézsaiás 57-ben olvassuk, Isten önmagáról mondja: „Magasságban és szentségben lakozom, de az alázatos szívűvel is.”
A Jelenések 4. része arról szól, hogy Ő magasságban és szentségben lakozik, de ez nem azt jelenti, hogy elérhetetlen távolságra tőlünk. Ha a koronámat leteszem, ha őszinte alázattal nézek rá, és így viszonyulok a többiekhez is, akkor átélem az Ő jelenlétét, az Ő közelségét.
Az úrasztalát megterítettük. Az lenne az igazi, ha a töviskoronás Király előtt most mindnyájan őszintén meg tudnánk alázkodni, és aztán megtapasztalnánk, hogy aki magát megalázza, azt Ő felmagasztalja. Aki Őelőtte a porig hajol, azt Ő felemeli és békességgel ajándékozza meg ennyi nyomorúság között is, amennyi között most élnünk kell.

Hagyománnyá vált, hogy február második hetét a házasság hetének nevezték el. Keresztyén gyülekezetekben is ilyenkor több szó esik arról, hogy mit tanít a Szentírás a házassággal kapcsolatos kérdésekről. Vizsgáljuk meg most mi is azt, hogy mi a Biblia tanítása arról, hogy mi a házasság, mi annak az eredete, a célja és hogyan lehet mindvégig boldog egy házasság, ha egyáltalán van erre lehetőség.
Azért fontos ezt újra és újra végiggondolnunk és a Szentírásnak erről szóló kijelentését komolyan vennünk, mert nem ostoba közhely, hanem nagy igazság az, hogy a társadalom alapsejtje a család. És amilyen a családok minősége, olyan lesz egy társadalom is. Ha nagyon kevés jól működő házasság van, ha az egészséges házasságok helyett különböző deformációk terjednek el, ha egy házasság nem válik családdá azért, mert nem akarják vállalni a gyermekáldást, és hogy ha nem egészségesek a családok, akkor beteg lesz az egész társadalom is. Ennek vagyunk mi most szomorú tanúi.
Szeretném kérni azokat, akik most éppen nem házasságban élnek, hogy ne kapcsoljanak ki, mert Isten igéje mindig, mindannyiunk számára nemcsak üzeneteket és gondolatokat tartalmaz, hanem ajándékot kínál. Egészen bizonyos, hogy mindannyiunkhoz fog szólni Isten ezen az igén keresztül is.
Mi a házasság?
A Biblia tanítása szerint egy férfi és egy nő egész földi életükre kötött szövetsége. Mégpedig olyan szövetség, ami totális, tehát az élet minden területére kiterjed. Ez az egyetlen ilyen emberi kapcsolat, amelyik az élet minden területén megvalósul. Ez a totális közösség kizárólagos is, mert kizár minden olyan harmadik személyt, aki megbontaná ennek a közösségnek a teljességét. A többnejűség, a válás és minden egyéb torzulás már az Isten ellen fellázadt, az Istentől elszakadt embernek a tette, a bűn rontása.
Mi a célja a házasságnak?
A Mózes 1. könyve 2. fejezetében felsorolja Isten nekünk, hogy mi célból teremtette a házasságot. Az a célja, hogy az ember ne legyen egyedül, hogy legyen olyan segítőtársa, akire mindig számíthat, hogy vele átéljék a teljes testi és lelki közösség örömét, és hogy utódokat hozzanak létre és neveljenek fel. Ez a négy együtt kell, hogy megvalósuljon a házasságban. Ha ebből csak egy valósul meg egy emberi kapcsolatban, az a szó bibliai értelmében még nem házasság. (1Móz 2,18.24, 1,28).
Az utódokra nézve külön hangsúlyozza a Szentírás, hogy ha azok a házasság védettségében, szeretetlégkörben nőnek fel, vagy nem úgy nőhetnek fel, az is meglátszik az egész társadalom életén. Éppen ezért nagy felelősség, hogyan neveljük a gyermekeinket, mert kihat az egész közéletre, és egy nemzet jövője függ ettől.
A házasság eredetére nézve azt mondja a Biblia, hogy Isten gondolta ki. És mivel Isten gondolata volt és Ő hívta létre, ezért mindenestől jó. Azt olvassuk a Mózes 1. könyve 1. részének a végén, hogy Isten, miután megteremtette a világot, még egyszer végigszemléli és megállapítja: Íme, minden igen jó. Éppen ezért a házasság nem helyettesíthető, pótolható semmi mással.
És mivel Isten jónak teremtette, ezért szeretném bátorítani azokat, akik még előtte vannak: ne féljetek házasságot kötni. Sok fiatalban feltámad sokféle félelem ezzel kapcsolatban, mert sok rossz példát látunk magunk körül. De ne felejtsük el a régi latin bölcsességet: abusus non tollit usum — vagyis az, hogy valamivel rosszul élnek, még nem azt jelenti, hogy maga a dolog rossz, mert lehet azzal jól is élni. Sokszor éppen az, hogy látjuk, hogyan élnek emberek rosszul valamivel, bátorítson minket arra, hogy akkor mi helyesen, a rendeltetésének megfelelően fogjuk használni.
Van sok harmonikus, tartalmas, egész életen át boldog házasság is, csak ezekről nem lehet botránykrónikát írni, és ezért ritkán foglalkoznak vele a sajtóban, meg kevés könyv jelenik meg róluk. Természetesen az ilyen házasságokban ápolni kell azt, amiről eddig szó volt, aminek a Biblia tekinti a házasságot. Dolgozni kell érte, de lehetséges, hogy jó maradjon, sőt egyre jobb legyen.
Ne féljetek házasságot kötni, és ne féljetek megkötni a házasságot. Nemcsak egy papír az, ahogy hányaveti módon szokták mondani. Sokkal többről van ott szó. Ha valaki Isten és emberek előtt nem szégyelli a társát, meri őt vállalni, és Istenben bízva (nem magában) ki meri jelenteni, hogy hozzá egész életében hűséges akar lenni, annak ereje van, az meggazdagítja kettőjük szövetségét. Mert aki el meri kötelezni magát valami mellett, az bátorságról tanúskodik, és ez egyben bátorrá is teszi az embert.
De lehetséges-e az, hogy két ember úgy éljen házasságban, hogy évtizedek múlva is teljes őszinteséggel azt tudják mondani: én ma is örülök annak, hogy te lettél a párom? Hogyan lehetséges ez? Erről szól mai alapigénk.
Ez az ige sok mindent mond el a házassággal kapcsolatban, meg annak kapcsán Krisztus és a benne hívők közösségéről is. Ebből a szerteágazó gazdag gondolatanyagból egyet szeretnék ma kiemelni. Tulajdonképpen egyetlen szót, azt, amivel kezdődik ez a szakasz: engedelmeskedjetek. „Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.” Ez hogy Krisztus félelmében, azt jelenti, hogy az értünk meghalt és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztus iránti őszinte tiszteletnek a jegyében.
Ez az első mondat mintegy bevezetése ennek a hosszú szakasznak, és ez még nemcsak a házasságra utal, hanem arra, hogy mivel Pál apostol ezt a levelet hívőknek írta, a hívők közösségét jellemeznie kell annak, hogy engedelmeskednek egymásnak Krisztus félelmében. A Krisztus iránti tisztelet jegyében készek arra, és rá is nevelik magukat arra, hogy készek legyenek, hogy a másik személye, érdeke, java ugyanolyan fontos nekik, mint a maguké. Sőt adott esetben fontosabb. A másik iránti szeretet jegyében előnyt adnak a másiknak, vállalva esetleg ezért valami hátrányt, vagy áldozatot is.
A hívők közösségében ennek természetesnek kell lennie, hiszen mindannyian tudják, hogy Krisztus előlegezte nekik ezt a szeretetet és az áldozatot, és ők Krisztus iránt hálásak, azért szeretik egymást. A Krisztus félelmében engednek egymásnak, engedik esetleg előre a másikat, hogyha neki arra van szüksége, ők pedig lemondanak valamiről a másik érdekében. A keresztyén gyülekezetben ennek természetesnek kell lennie. Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében.
Ezt követően azonban az asszonyoknak külön még egyszer a lelkükre köti Pál apostol: „az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek úgy, mint az Úrnak, mert a férj feje a feleségének, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és Ő a test üdvözítője is. De amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben.”
És mit tegyenek a férfiak? Nem úgy folytatódik, hogy a férfiak pedig parancsoljanak az asszonyoknak, hanem így olvastuk: „Ti férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte…” Ez a mindvégig boldog házasságnak a feltétele.
Mit jelent ez a fajta engedelmesség?
Erre a szóra a legtöbb emberben ellenállás ébred. A mai gondolkozástól pedig különösen is távol áll mindenféle engedelmesség. Egyáltalán mindenféle tekintély és tekintélytisztelet. Aki azonban érti, hogy miről szól ez az igeszakasz, és egyáltalán mit jelent ez a kifejezés a Szentírásban: engedelmeskedni, az tudja, hogy itt semmi olyan nincs, amitől félünk.
Tudniillik itt nem arról van szó, hogy a férfiak uralkodjanak a feleségükön; és egyáltalán ettől a fogalomtól és attól, amiről ez az igeszakasz szól, messze távol esik, sőt vele szemben áll mindaz, amit kizsákmányoláson, elnyomáson, kihasználáson, megvetésen, megalázáson értünk. Hiszen éppen Jézus volt az, aki akkor, amikor mind a zsidó, mind a görög világban megvetették, sokszor emberszámba sem vették a nőt, a gyereket és a szolgát, akkor Jézus ugyanolyan tisztelettel beszélt a nőkkel és a nőkről, mint a férfiakkal. Magához hívta a kisgyerekeket, akiket a tanítványok nem engedtek oda, mert minek, az még nem érthet semmit a törvényből. Jézus emberszámba veszi a gyereket is, önmagát pedig szolgának nevezte.
A Biblia nem ismer értékkülönbséget ember és ember között. Mi már nem érzékeljük, hogy milyen forradalmian új volt egy-egy ilyen kijelentése például Pál apostolnak, hogy a „Krisztusban nincs rabszolga és nincs rabszolgatartó.” A haja égnek állt mindenkinek, aki akkor ilyet hallott vagy ilyet olvasott. „Nincs férfi és nincs nő” — recsegett-ropogott egy-egy ilyen mondat alatt a rabszolgatartó társadalom minden eresztéke. Pál nem uszított lázadásra, de belülről támadta meg azt az embertelen rendszert.
A Biblia tehát nem ismer értékkülönbséget ember és ember között, de hangsúlyozza azt, hogy Isten más szerepet szánt a nemeknek, és a házasságon belül ez különösen is fontos. Az érték egyenlősége nem jelenti a szerepek azonosságát. Ahol ezt komolyan veszik, és ahol éppen ezért férj és feleség hivatása magaslatán áll, ott békesség van, elégedettség van, mindenki jól érzi magát.
Amikor pedig elkezdenek egymás ellen hadakozni, amikor felüti fejét a versengés, és ahelyett, hogy helytállna mindenki a maga helyén, a másik helyére pályázik, akkor egyik baj a másikat követi.
Isten a férfinek elsősorban a gondoskodás és a vezetés felelősségét adta, és az asszony ebben segítőtársa. És ha valóban gondoskodik és helyesen vezet, akkor minden egészséges lelkű asszony szívesen és jól segíti őt ebben. Az Istentől kapott adottságaink is ezt teszik lehetővé. S ahol ez jól működik, ott áldás van az együttléten.
A férfi vezető szerepét Pál apostol a teremtésből eredezteti. Egyszerűen így és erre teremtette Isten a férfit. Aki kíváncsi ennek a részleteire, a Korinthusi 1. levél 11. fejezetének első 16 versében megtalálja.
Fontos tudnunk, hogy a férfi vezető szerepe nem egyik vagy másik kultúra sajátossága, hanem Isten teremtő gondolata. De az is Isten teremtői gondolata, hogy ez a vezetés soha nem válhat zsarnoksággá, hanem ennek a lényege mindig a gondoskodás.
Azért van itt az örökös párhuzam akármiről írt Pál, akár az asszonyoknak, akár a férfiaknak címez valami tanácsot, ott van mindig az utalás: amint a Krisztus. „A férfi feje a feleségének, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak, és Ő a test üdvözítője is.” Úgy feje az egyházának, hogy üdvözíti. Úgy vezeti, hogy megad neki mindent, amire szüksége van. Az a férfi helyes módon feje a házasságnak és a családnak, akinek eközben feje, irányítója maga Jézus Krisztus. Azért van olyan sok fejetlen házasság és család, mert a világ tele van fejetlen férfiakkal, akiknek semmi közük az élő Jézus Krisztushoz, akiknek nem az a szívük vágya, hogy engedelmeskedjenek Jézusnak, ezért nem tudják vezetni azokat, akiket Isten rájuk bízott.
Nagy igazság az, amit egyik énekünk így mond: Vezetni úgy tudok, ha Szentlelked vezet. Aki ezt felismeri és gyakorolja, aki így engedelmeskedik fölfelé, az tud helyesen — ha tetszik — uralkodni, de mindenképpen vezetni.
Értékkülönbség tehát nincs, de van különbség a feladatokban, és ezért van különbség az adottságainkban is. Aki ezekkel józanul számol, az kerül a helyére, az tud helyesen élni akár házasságban él, akár anélkül.
Mindenesetre a Krisztustól kapható új élet nélkül szinte lehetetlen az, hogy hivatása magaslatán álljon egy férfi és egy nő is a házasságban. Mert enélkül nem tudja helyesen vezetni a reá bízottakat, és enélkül nem tud önként és örömmel engedelmeskedni az asszony a férjének. A velünk született megromlott természet erre egyszerűen nem alkalmas. A Krisztusnak való tudatos engedelmesség nélkül minden ember csak uralkodni akar a másikon, és így lesz sok házasság trónkövetelők párbajává. És miközben királyok harcolnak egymással, és a család története háborúk története, aközben a gyerekek tönkremennek vagy elmenekülnek otthonról.
Ezért fontos nekünk világosan látnunk, hogy amit a Biblia új teremtésnek nevez, ami azt jelenti, hogy aki Jézus Krisztussal kapcsolatba kerül, elkezd neki engedelmeskedni, vagy ami még több, engedi, hogy Jézus vigye őt oda, ahova akarja, Jézus irányítsa belülről az Ő Szentlelkével, e nélkül az új teremtés nélkül nem állnak helyre azok a torzulások, amik a bűneset rontása miatt jöttek létre a két nem viszonyában. Ez az új teremtés állítja helyre az eredetit, a régit. Azt, amiről a Mózes 1. könyve 1. és 2. fejezetében olvasunk, és amire Jézus újra és újra visszautalt, mikor a házasságról faggatták.
Máté evangéliuma részletesen leír egy jelenetet: jöttek az írástudók és feltettek különböző kérdéseket, keresztkérdéseket, megint összezavaró kérdéseket. Jézus türelmesen válaszolgat nekik, de többször is megjegyzi: nem így volt kezdetben. És ahogy kezdetben volt, az volt a jó. (Mt 19,1-9).
De helyreállhat az, ami kezdetben volt. Isten újjáteremtő hatalma az eredeti teremtési állapotból kizökkent embert visszahelyezheti oda. Mihelyt vele valaki igazi kapcsolatba kerül a hit által, rendeződnek az emberi kapcsolatai is. Ezek közül a legmeghittebb, a legszorosabb a házasság.
Éppen ezért azt kell mondanunk, hogy a mindvégig boldog házasság tulajdonképpeni feltétele az újjászületés. Az, amiről Jézus egy vallásos, derék embernek, Nikodémusnak azt mondta: értsd meg, szükséges újjászületnetek. És ezt, hogy szükséges, a Szentírás alapján szeretném kiegészíteni azzal: lehetséges. Az, hogy mi most itt vagyunk és éppen erről van szó, ígéret arra nézve, hogy mindannyiunk életében elvégezheti Isten az újjáteremtés csodálatos munkáját, és ennek következtében megújulhat minden emberi kapcsolatunk is. Az önmagunkkal való kapcsolatunk is, a házastársunkkal (ha van) akármennyire elromlott, akkor is, és minden más kapcsolatunk is. Sok szép példának lehettem tanúja.
Természetesen ezt az újjászületést követnie kell sok emberi változásnak is. Egyéb szempontok is kellenek a boldog házassághoz, de ez az a gyökér, amiből táplálkozhat minden egyéb, és ami táplál is minden egyebet, ami szükséges ahhoz, hogy egy boldogtalan világban két ember igazán boldoggá tudja tenni egymást.
Ezért ismétli alapigénk is háromszor egymásután: ahogyan Krisztus… Bármiről van szó, a minta Ő, a mérce Ő. A szeretetre is azt mondja: szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus szerette az egyházat. A Jézus Krisztusba vetett igazi hit szabadít meg minket minden velünk született gőgtől, büszkeségtől, hatalomvágytól, önzéstől, lustaságtól, nehézkességtől, ami lehetetlenné teszi azt, hogy boldog házasságban éljen valaki.
A Jézusban való igazi hit ad mindannyiunknak olyan önfeláldozó szeretetet, amiről itt Jézussal kapcsolatban olvastunk, hogy Ő önmagát áldozta fel az egyházért, amit szeretett.
Egyre inkább látom — akármilyen fellengzősen hangzik is ez most —, hogy csak így érdemes élni. Ha valaki kész arra, hogy én másokért élek. Akár egyedül él házasság nélkül, akár házasságban, kész vagyok másokért élni. Mert az a szeretet, amit itt a férfiakkal kapcsolatban ír az ige, a másik oldala annak az engedelmességnek, amit az asszonyok figyelmébe ajánl. Ugyanaz a kettő, csak a másik oldala.
Mert mi az engedelmesség? Az engedelmesség azt jelenti, hogy odaadom magamat másoknak. A szeretet meg azt jelenti, hogy odaadom magamat másokért, de lényegében ugyanarról van szó. És magunktól egyikre sem vagyunk képesek, de Jézus Krisztus mindkettőre képessé teszi azokat, akik Őbenne igazán bíznak.
Számtalan tapasztalat alapján nyugodtan megállapíthatjuk, hogy aki önmagát félti, az egészen bizonyos, hogy egyedül fog maradni. Akár házasságban él, akár anélkül. Aki felszabadul arra, hogy mindent kész vagyok megtenni azért, hogy a párom vagy a körülöttem élők élete meggazdagodjék, és egyre inkább önmagukká váljanak, az ilyen ember észreveszi, hogy miközben ezért fáradozik, ő maga is egyre inkább önmagává válik. Kibontakozik, a helyére kerül, meggazdagodik. Ez az igazi önmegvalósulásnak a bibliai útja. Kész vagyok mindent megtenni a másikért, s eközben — talán észre sem veszem, mások veszik észre először, de a bennem levő békesség mutatja — én is egyre inkább azzá leszek, akinek Isten eltervezett, akivé formálni akar.
Jézus azzal az egyszerű, de roppant szemléletes képpel illusztrálta ezt, amikor a Jn 12-ben ezt olvassuk: „Ha a földbe esett gabonamag el nem rothad, csak egymaga marad. De ha elrothad, sok gyümölcsöt terem.” És ott van közvetlenül mellette ez a mondat: aki szereti az életét, elveszti azt; aki pedig kész elveszíteni a maga életét, megtalálja azt. — Ez az önmegvalósulás, amikor nem is én valósítom meg magamat, hanem az Istennek való engedelmes szolgálat közben megvalósulok. Azzá válok, akivé Ő formálni akar.
Ha két ember erre őszintén kész, akkor tulajdonképpen sok minden másról nem is szükséges tárgyalni. Akkor tudja az asszony tisztelni a férjét, a férj szeretni a feleségét, úgy, hogy esetleg rámegy ő maga, belepusztul, mint Krisztus is feláldozta magát. De mi pusztul bele? A régi önző természetünk. Azt meg ne sajnáljuk, hadd pusztuljon, mert az az akadálya minden harmonikus, tiszta emberi kapcsolatnak is.
Aki engedi, hogy meghaljon a maga önző, hiú, büszke természete, abban egyre hatalmasabban és ténylegesen élni kezd Krisztus természete. És két önmagában Krisztust hordozó ember csak boldoggá tudja tenni egymást, és együtt boldoggá tudnak tenni másokat. Vagy ha egyedül lesznek ilyenek, egyedül is boldoggá tudnak tenni sok más embert. Áldom az Istent, hogy ismerek ilyeneket itt a gyülekezetben is.
Ez mindenképpen szenvedéssel jár, mert szenvedünk amiatt, hogy ha a régi természetünk visszavonulni vagy pusztulni kénytelen. És szenvedéssel jár az, hogy a független én helyét egyre inkább elfoglalja a kölcsönösen egymástól függő mi. Viszont az ilyen ember nem marad egyedül. Ebben a fáradozásban találnak igazán egymásra a házastársak is, és így tudnak igazán boldoggá tenni másokat is.
Készek vagyunk-e megfizetni ennek az árát? Jézus megfizette, az Ő életével áldozott. Nekünk csak a régi természetünket kell feláldoznunk, ami miatt úgyis épp elég bajunk van. Minden kapcsolatot átrendez az, ha valaki elkezd engedelmeskedni Krisztusnak, mert könnyebb lesz így engedni, engedelmeskedni másoknak is. Ha valaki kinyitja a szívét Jézus szeretete előtt, akkor ez a szeretet fog átáradni rajta, és nem nekünk kell valahogy verejtékesen bizonyítanunk és produkálnunk valamiféle szeretetet, hanem valóság lesz az, hogy az Isten szeretete töltetik ki a mi szívünkbe a Szentlélek által. (Róm 5,5).
Mielőtt ezért együtt is imádkozunk, énekeljünk egy olyan énekverset, ami Jézus Krisztus önfeláldozásáról szól. A 349,2 éneket.

Életét maga letette
Önként és jó kedvéből,
Azt maga ismét felvette
Isteni erejéből.
Ó, csudáknak csudája!
Íme, az Isten Fia
Értem életet áldozott,
Élővé holtból változott.

Ma értünk végére ennek a gyönyörű történetnek, akik a kalauz szerint olvassuk az igét. Mivel azonban sokan más kalauzok szerint olvassák, röviden hadd foglaljam össze ennek a történetnek a lényegét, és utána három szót szeretnék majd kiemelni belőle.
Arról szól ez, hogy a templomból kijövet Jézusnak feltűnt egy vak ember. Ő tudta, hogy születésétől foga nem lát ez az ember. A tanítványok mindjárt egy filozofikus kérdést tettek fel a Mesternek: vajon mi az oka a vakságának? Nyilván valami bűn — feltételezték ők. De ő vétkezett, vagy a szülei vétkeztek, hogy vakon született a gyermekük?
Különös Jézus válasza. Azt mondja: nem érdemes ezen bölcselkedni, mert most ha eldöntitek is a kérdést, mi változik meg? Attól ő még vak marad. Ezen kellene változtatni. Isten nagy tetteit fogjátok látni mindjárt. Ne az okát firtassátok a vakságának, hanem a célját lássátok meg. Az a célja, hogy most Isten teremtő ereje megmutatkozzék.
Aztán Jézus látást ajándékoz ennek az embernek.
Akik Őt ismerték, csodálkoznak. Olyan jellemző az a jelenet. Elkezdik találgatni: ő az, nem ő az. Hasonlít hozzá. Aztán ő elmondja: ő az. És akkor ki gyógyított meg? Egy ember, akit Jézusnak hívnak. Ez az első válasza a kérdésre.
Aztán megjelennek a rend őrei, a farizeusok, és elkezdik vizsgálni a dolgot. Mi történt itt? Tényleg vak volt és most valóban lát? Ki gyógyította meg? Hogyan és mikor?
Egy ideig türelmesen válaszolgat a kérdéseikre ez az ember, aztán kezd fogyni a türelme, és amikor nekiszögezik a kérdést: te kinek tartod Őt, akkor már nem azt mondja: egy ember, hanem azt mondja: próféta. Vagyis Isten embere. Szent ember, akinek valami rendkívüli képességet adott az Isten. És ezzel magára haragítja a farizeusokat. Próféta? Szent ember az, aki szombaton gyógyít? És elkezdik oktatni őt, hogy csak bűnös ember tehet ilyet, hogy megszegi a szombatot, mert Jézus szombati napon gyógyította meg őt.
Mire ő megvonja a vállát és azt mondja: sajnálom, ezt nem tudom eldönteni, hogy bűnös vagy nem bűnös. Én egyet tudok: vak voltam és most látok.
Erre újabb tárgyalást rendeznek. Beidézik a szülőket is. Keresztkérdések hangoznak el, és a végén kicsit méregbe jön ez a meggyógyult ember, és most ő kérdez. A farizeusoknak azt mondja: hogy lehet az, hogy ennyire nem tudjátok, hogy kicsoda Ő? Ti magatok szóltátok el magatokat, hogy azt sem tudjátok, honnan való. Hát aki ilyen nagy dolgot tesz, nem meggyógyít egy beteg szemet, hanem szemet teremt annak, akinek nem volt szeme, ez csak az Istentől jöhet. Ez a kijelentés azonban főbenjáró bűn volt a részéről a farizeusok szemében, és akkor olvastuk ezt a kemény ítéletet: kiközösítették őt.
Ez pedig életveszélyes állapot volt. Akit kiközösítettek, az törvényen kívülivé vált, büntetés nélkül akár agyon is üthette őt bárki.
Jézus a távolból is szemmel tartotta ezt az embert, s amikor megtudta, hogy kiközösítették, kereste vele a találkozást, és akkor hangzott el ez a kérdése, amit most olvastunk. „Hiszel te az Emberfiában?”
Hát ez a kérdés meg hogy jön ide? Ez az ember egzisztenciálisan életveszélyes helyzetbe került, most meg Jézus akar itt teológizálni? Ez a fontos most, hogy kiben hisz, meg ki az Emberfia? Nem segíteni kellene rajta? Valahogy megbátorítani, vigasztalni vagy elrejteni? Védeni az életét?
Jézus azonban mindig tudta, hogy mit kell tenni és mit kell mondani.
Érdekes, hogy az ember nem hamarkodja el a választ. Azt mondja: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?”
És itt figyeljük meg ezt a bölcs pedagógiát, ezt a figyelmességet, tapintatot, ahogy Jézus a lelki szemeit is felnyitja ennek az embernek. Nem egyszerre, nem ajtóstól, nem erőszakosan. Azt mondja a kérdésére: ki az, Uram, hogy higgyek benne? „Te láttad Őt” — kis szünet —. Láttam, kit láttam? „És aki veled beszél, ő az.” Mire az ember rövid gondolkozás után letérdel és imádja Jézust.
Ez mit jelent? Azt, hogy felismerte benne Istent. Egy zsidó ember ilyet különben nem tett. Embert nem imádott, ha agyonütötték, akkor sem. Itt nyílik meg a lelki szeme is.
Ezt a három szót szeretném ma kiemelni, ahogyan ez a meggyógyított vak Jézust jellemezte:
Először, amikor megkérdezik tőle, ki gyógyított meg, azt mondja: egy ember, akit Jézusnak hívnak. Mindössze ennyit tud róla. Amikor a farizeusok faggatják a bírósági tárgyaláson, ott már mérgében vagy meggyőződésből azt mondja: próféta. Nem akármilyen ember. És itt a végén, miután újra beszélgetett Jézussal, így szól: Uram, hiszek benned. Ezt, hogy Uram, megint csak az isteni jelenlétben mondotta egy hívő izraelita. Istent ismerte fel Jézusban.
És mintha teljesen elfelejtette volna, hogy őt most üldözik, hogy ő kivert kutya lett, sőt életveszélyben forog, nem azt éli át, hogy kiszolgáltatott, sokkal inkább azt, hogy biztonságban van. Nem az aggasztja, hogy kiközösítették, hanem az vigasztalja, hogy befogadták. Egy új közösségnek a tagja lett: az Isten gyermekei közösségének. Odatartozik valakihez, aki nem is akárki, a világmindenség Ura, a világ Teremtője. Íme, a mindenható Isten áll szóba vele, a senkivel.
Előbb a teremtés csodáját éli át, megkapja a szeme világát, utána Jézus gondoskodó szeretetét, gyöngéd védelmét, hatalmát élvezheti. Ő pedig boldogan vallja: hiszek, Uram. S miközben hallgatja Jézust, nemcsak a szeme gyógyul meg, hanem lelkileg is tisztán lát.
Mi a különbség a három fokozat között? Egy ember, próféta, Isten Fia?
Az elsőt az jellemzi, hogy csak a külseje után ítél. A másiknak a megjelenését nézi csak, ránézésre milyen. — A „próféta” már arra utal, hogy miket mond, hogyan gondolkozik. — S amikor vallja, hogy „Isten Fia”, akkor megérti azt, hogy ki ő valóban. Először csak hogy milyen, aztán miket beszél, és a végén jut el oda: felismeri, ki Ő.
Ez az emberi kapcsolatokban is így van. Először csak azt látjuk, milyen a másik. Egy fiatalnak megakad a szeme a másikon, a külsején. Aztán ha elkezdenek ismerkedni, akkor kiderül, miket mond, s amögött ott van, hogyan gondolkozik. Aztán ha összeházasodnak, akkor lakva ismerni meg igazán egymást. Kiderül, ki ő.
Ezen az úton vezette végig Jézus ezt az embert. Egy kicsit közelebbről is nézzük meg, hogy mit jelent ez a három kifejezés.
Egy ember. Ez azt jelenti, hogy legjobb esetben elhiszi valaki, hogy Jézus történeti személy. Élt ott és akkor egy ilyen nevű ember. Egy ember. Jó ember. Sok jót tett másokkal. tulajdonképpen kár, hogy olyan fiatalon meghalt. Miért volt olyan makacs? Harmincegynehány évesen kivégezték. Milyen sok jót tehetett volna még, ha életben hagyják. De hát, aki makacs, az így jár. Egy ember, aki élt, volt, a történelemmel együtt elmúlt.
Próféta. Ez azt jelenti, hogy nem akármilyen ember. A tanításaira érdemes odafigyelni. Nagyszerű gondolatai voltak. Olyan sokaktól hallottam már, hogy a Hegyi beszéd csodálatos. Szárnyaló, fennkölt, mély igaz gondolatokat tartalmaz.
A legtöbb nagy vallás prófétának tartja Jézust. Azt nem vitatják, hogy történeti személy volt, de volt, a történelem nagyjaihoz tartozik. És a tanításait érdemes ma is olvasgatni.
Ez azonban nem féligazság, hanem mindenestől hazugság. Mert sem nem ember, sem nem csupán próféta, hanem Isten Fia. Benne hajolt közel hozzánk Isten. Ő hozta vissza nekünk az elveszített életet, amikor Isten ellen fellázadva azt elveszítettük. Ő az, aki egyedül mondhatta el azt, amit itt az 5. fejezetből az utóbbi vasárnapokon idéztünk: Mindent nekem adott át az én Atyám, és aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem. De aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életbe. (Jn 5,23-24).
Nem ember, nem is csak próféta, hanem az Isten Fia, aki magát az életet hozta vissza nekünk. És aki nem tiszteli Őt, az nem tiszteli az Atyát sem. Aki nem ismeri Jézust, az nem ismeri az élő Istent sem. Valamilyen elképzelése van Istenről, de ez nem azonos a valósággal. És „akié a Fiú, azé az élet. Akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Aki nem hiszi azt, ami hitre eljutott ez a meggyógyított vak, hogy te vagy az Emberfia, az Isten Fia, a megígért Messiás, a Szabadító, annak nincs élete.
Mit ismert fel ez az ember, amikor eljutott Jézus titkának a felismerésére?
Mindenekelőtt felismerte Jézusban Istent. Ez akkor sem volt könnyű és ma sem könnyű. Annyi badarságot mondanak ma is Jézusról, hogy ki volt Ő: forradalmár, tanító, csodadoktor és egyéb ostobaságokat, és kevesen jutnak el erre a bizonyosságra, hogy Ő az, akinek mondta magát, és ma is az: Isten Fia, a megígért Szabadító, a világ Üdvözítője, vagy — ahogy itt a birtokos személyrag elárulja ennek az embernek a felismerését — az én Üdvözítőm is. Nem csak úgy általában a világé és az embereké, hanem az enyém is.
Ez a valóság igazi felismerése. Ennek kapcsán személyes kapcsolatba kerül Jézussal. Azért mondja: Uram, hiszek. Ebben benne van az új felállás is. Ő az Úr én pedig az Ő szolgája vagyok. A szolga pedig engedelmeskedik Urának.
Ez a két szó: hiszek, Uram — elkötelezés és hitvallás is. Látom már, hogy ki vagy te és ki vagyok én. Igaz istenismeretre és igaz önismeretre is csak ebben a felismerésben juthat el minden ember. Amíg csak azt mondta: egy ember, akit Jézusnak hívnak, ez azt jelenti: futó találkozásuk volt. Már nem is tudja, hol van, de nem is fontos. Alkalmi összefutás volt kettőjük számára. A hiszek, Uram — azt jelenti: mostantól kezdve neked fogok szolgálni. Neked akarok engedelmeskedni. Hitvallás és elkötelezés. Új életprogram. Nemcsak új életszemlélet, hanem az igazi istenismeretből igazi istentisztelet következik mindig, és ez azt jelenti, hogy elkezd engedelmeskedni valaki Istennek.
Mindenki így éli át ezt a felismerést, és így tapasztalja meg Jézusban az Istent. Pál apostol megy Damaszkuszba, mint aki a maga ura. Pontosan tudja, hogy mit akar és miért. Papírja van róla, hogy mi az ő küldetése. És amikor Jézus leszállítja őt a magas lóról és bemutatkozik neki: én vagyok Jézus, akit te üldözöl, ezt követően az első mondata Pálnak így hangzik: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9).
Nem hangzott el hosszú előadás, senki nem tanított filozófiát, teológiát, hanem amikor a Szentlélek megnyitotta Pálnak a lelki szemeit, azonnal a helyére zökkent. Arra a helyre, ahova Isten minket teremtett. Aki megismeri Őt, az elkezd neki szolgálni. Magától. Magától a Szentlélektől, aki munkába veszi az ilyen embert és elkezdi használni.
Ugyanez volt Péterrel is, nem? Amikor először ragyogott fel előtte Jézus isteni nagysága, csak azt tudta mondani: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok.” (Lk 5,8).
Vagy Tamás, aki nem hitte el tíz tanítványtársának, hogy Jézus feltámadott, mert számára ez elképzelhetetlen, csak majd ha tapintja a sebeit. És amikor Jézus istenségét felismeri, azt mondja: „Én Uram és én Istenem.”
Ez hiányzik sok vallásos ember életéből. Sok mindent tudnak sokan Jézusról, de ha csak egy ember, vagy csak próféta, jó tanító, akit érdemes ma is olvasgatni, akkor nem tudják, ki Ő, és maradnak abban az állapotban, amibe beleszülettünk. Csak amikor valaki így nyújtja ki a kezét Jézus felé, mint ez az ember, és meggyőződése lesz, hogy Ő az Úr, a megígért Szabadító, az Isten Fia, az Emberfia, akkor kerülnek kapcsolatba vele. Akkor árad be a mennyei élet az ilyen ember életébe.
Vigyázzunk, hogy itt el ne akadjunk! Az ilyen embereket az téveszti meg, hogy már mennyi mindent tudnak. Vagy esetleg szokták olvasni a Bibliát is. Már esetleg beszélnek másokkal is Isten dolgairól. De amíg ez a készség nincs ott a szívben, hogy mivel te az én Uram vagy, ezért én a te szolgád vagyok, mit akarsz, hogy cselekedjem? — és ezt a cselekvést most mindjárt elkezdem, addig valaki nem tartozik Jézushoz. Itt finom az átmenet, és erre nagyon ügyelnünk kell. Sok vallásos ember ezzel áltatja magát és csapja be magát, és nem lett övéké az élet. Mert csak: akié a Fiú, azé az élet. Akinek Jézussal ilyen értelemben naponta működő és mélyülő közössége van, hogy te parancsolsz, én pedig engedelmeskedem.
Tudniillik itt már végre meghal az ember büszkesége, önérzetessége, hamis öntudata, és itt már egy Krisztus-tudat váltja fel ezt. Az a bizonyosság, hogy Ő elfogadott engem, hozzá tartozom. Ha itt most mindjárt meghalok, akkor is tudom, hogy hozzá megyek.
Valószínű sok minden nem volt ebből még tudatos ebben az emberben, de az, hogy nem fél attól, hogy most mit csinálnak vele mint kiközösítettel, ez erre utal, hogy Isten Szentlelke megadja ezt a békességet, biztonságot. Ha itt most mindjárt agyonütnek, akkor is az üdvösségbe megyek, mert megismertem az én Uramat, megvallottam az én Uramat, és leborulva imádom Őt. Itt zökken vissza minden bűnbe esett ember élete az eredeti helyére. Itt lesz valaki Isten gyermekévé, Jézus Krisztus örökösévé — ahogy Pál apostolnál olvassuk.
Ezért nem aggodalmaskodik ez az ember, hogy mi lesz vele. Biztos menedéket talált.
Ha emlékszünk még arra, hogy néhány fejezettel előbb olvastuk a samáriai asszony történetét, ott pontosan ugyanez zajlik le, és ma is minden hitre jutott ember életében hosszabb vagy rövidebb idő alatt ugyanez zajlik le. Pál apostolnál rövid idő alatt, van, akinél hosszabb idő alatt.
A samáriai asszony is úgy ránézésre csak azt állapítja meg Jézusról: egy ember. Egy szomjas ember, és látja rajta, hogy ő, az asszony samáriai, ő meg egy zsidó ember. Ezért csodálkozik, hogy mivel a két nép tagjai nem beszéltek egymással, Jézus szólt hozzá, mégpedig kedvesen és tisztelettudóan. Ezt szóvá is teszi: milyen különös, hogy zsidó létedre szóba állsz egy samáriaival. Ennyi az első benyomása: egy ember.
Aztán amikor beszélgetés közben kiderül, hogy Jézus mindent tud róla, és elmondja az addigi házasságainak a számát, meg a mostani családi állapotát, akkor azt mondja: látom, te próféta vagy, és előáll egy teológiai kérdéssel, hol kell imádkozni: a Garizim hegyén vagy Jeruzsálemben? Már nemcsak egy ember, már Isten embere, szent ember, próféta.
Amikor tovább folytatja Jézus vele a beszélgetést, az asszony mondja: meg van írva, hogy majd eljön a Messiás, és Jézus így válaszol: én vagyok az, aki veled beszélek. Lehull a lepel, kijelenti a titkát neki, és itt változik meg az asszony élete. Otthagyja a korsót, vizet, kutat, mindent elfelejt és fut vissza a faluba, és hívja az embereket Jézushoz. Egy új ember, egy másik ember megy vissza a faluba, mint aki eljött onnan vízért. (Most nem részletezem, hogy mennyire világosan kitűnik ez a bibliai leírásból). Egy ember, szomjas ember; próféta, aki mindent tud rólam; s Ő a Messiás, a megígért Szabadító, az Isten Fia. Nosza, hívjuk hozzá a többieket is, mert ez az élet legnagyobb felismerése, hadd jussanak el ők is erre a boldog örömre.
És a samáriaiak, amikor Jézus evangelizációját végighallgatják, megállapítják, hogy nem is az asszonynak hisznek most már, hanem Jézusnak, mert bizonnyal ez a világ üdvözítője, a Krisztus. Ők is eljutnak erre a felismerésre. (Jn 4,42).
Hogyan jutottak el ezek az emberek erre a felismerésre? Mi volt ennek az útja, mi az az eszköz, amivel Jézus elsegítette őket?
Az, hogy Jézus beszélt velük. Jézus szavai, Jézus igéje juttatta el őket ide. Amíg Jézus meg sem szólalt, mind a ketten csak azt mondták: egy ember. Amikor elkezdett beszélni, egyszerre megcsapta őket az a rendkívüli erő, amivel Jézus prédikált, amit még az ellenségei is elismertek, és azt mondták: nem akármilyen ember, próféta. Amikor Jézus mélyebb vizekre vitte őket, és az Ő lényének a titkát nyitotta ki előttük, akkor hullott le a hályog a szemükről, és jutottak el a nagy felismerésre: valóban Ő a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus szavai, az ige segítették el őket idáig.
Ezért mondjuk mindenkinek azt: kezdd el olvasni a Bibliát. Kezdetben felét sem érted, de azt a keveset, amit megértesz, az majd dolgozik benned, és egyre többet fogsz érteni. Ezért hívjuk igét hallgatni azokat az ismerőseinket, akik keresnek, vagy mi szeretnénk, hogy megismerjék Istent. Nincs más útja ennek: a hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének hallásából. (Róm 10,17).
Van azonban valami különös megállapítása is Jézusnak, hogy kik azok, akik az Ő lényének a titkába beletekinthetnek. Ezt pedig szintén olvasni fogjuk hamarosan a János evangéliumából. Így hangzik ez a 14. rész 21. versében: „Aki befogadja parancsolataimat és megőrzi azokat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.”
Óriási ígéret. Kinek jelenti ki Jézus magát? Annak, aki ismeri és megőrzi az Ő parancsait. Mert az ilyen ember szereti Őt, és ebben a szeretet-kapcsolatban nyílik meg egy ilyen magunkfajta nyomorult, hitetlen ember előtt Jézus titka, és egyszerre fogunk tudni hinni benne. Vagyis komolyan vesszük, hogy Ő az, akinek mondja magát, meg akinek az Atya is kijelentette.
És hogy ez milyen nagy dolog, annak érdekében tegyünk egymás mellé két igét: Jézus ezt mondja: „Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Mt 11,27). Kategorikus kijelentés: senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya.
A másik ige: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3).
Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya. De az az örök élet, hogy megismerjem az Atyát is, meg a Fiút is. Akkor hogy ismerhetem meg, ha csak az Atya ismeri? Ennek a titkát árulja el Jézus itt a János 14,21-ben, hogy Ő kész kijelenteni magát bizonyos embereknek. Kiknek? Akik ismerik és megőrzik az Ő parancsait. Aki olvassa és hallgatja az igét, úgy olvassa, és úgy hallgatja, mint amit maga az élő Jézus Krisztus mond nekünk, ezt befogadja, ahhoz igazítja az életét, ez az ige dolgozik az ilyen emberben és egyszer csak eljut arra a felismerésre, hogy kicsoda Jézus, és egyre mélyebben megismeri őt.
Amíg ebben a testben vagyunk, maradék nélkül teljesen nem tudjuk Őt megismerni, de egyre többet kijelent magából nekünk. És ez maga az örök élet. Ez pedig csak a vele való lelki közösségben történik. Aki Őt magát nem akarja, csak a gondolatait, nem lesz üdvössége. Csak, aki Jézust befogadja, „akié a Fiú.” Ezt nem lehet elégszer mondani, elég szelíden és elég kitartóan mondogatni azoknak, akik ezt nem veszik komolyan. Hátha egyszer eljut a szívükig, és eljutnak Jézusig.
Csodálatos, ahogy végigvezette Jézus ezen az úton ezt a vakon született embert. Megkapta nemcsak a testi látását, hanem a lelkit is. Előbb csak egy felszínes, odavetett megjegyzés: egy ember, akit Jézusnak hívnak, utána már sejti a dolgokat: próféta, és a végén felismeri és elismeri Őt Úrnak maga felett: hiszek, Uram. Ne érjük be kevesebbel, mert ez az igazi élet, ez az örök élet.
Ha tőlünk kérdezi ma este Jézus: hiszel-e te az Isten Fiában? Mit mondunk erre? Ha még nem, akkor annál inkább olvassuk és hallgassuk az igét. Ha pedig már hiszünk benne, ezt a hitet is az erősíti és mélyíti, ha olvassuk, hallgatjuk és cselekesszük az Ő igéjét.

Január utolsó vasárnapja jó ideje már a leprások világnapja. Ilyenkor sok keresztyén gyülekezetben megemlékeznek a leprás betegekről és a köztük folyó orvosi és lelki munkáról. Isten kegyelméből több mint húsz éve mi is tevékenyen részt vehetünk ebben a szolgálatban: fáslik, lepedők küldésével, imádsággal és anyagi támogatással.
A lepra sokáig gyógyíthatatlan fertőző betegség volt, ma már megvan a gyógyszere, és ha idejében felismerik, akkor egy gyógyszer-kombinációval gyógyítható. Ha azonban későn születik meg a diagnózis, akkor még mindig megfordíthatatlan, és maradandó elnyomorodás követi a betegek életében.
A leprabacilus az érző idegeket támadja meg. Aki megbetegszik, annak érzéketlenné válik a keze, lába, és emiatt sok baleset éri ezeket a betegeket: szögbe lép, felsérti a lábát, megégeti a kezét, és nem érzi. Ezek a sebek sokszor elfertőződnek, és ebből lesz a még nagyobb baj. Aztán a későbbi stádiumban lehullanak a leprás beteg kiálló testrészei: az ujjai ízenként, ott marad a kézfej, egy csonk, lehullik az orra, füle, és az ilyen beteg természetesen munkaképtelenné válik. Ezenkívül, mivel fertőző, minden ázsiai és afrikai országban kiközösítik ezeket a betegeket az emberi társadalomból.
A keresztyén lepramisszió az egész embert igyekszik szeretettel körülvenni. Jézus Krisztussal is meg akarja ismertetni ezeket a betegeket, ugyanakkor igyekszik emberi méltóságukat is helyreállítani. A legtöbb keresztyén lepramissziós kórházban van művégtagokat gyártó műhely, és igyekeznek lehetővé tenni, hogy a megnyomorodott betegek is valamilyen hasznos tevékenységet folytathassanak, tudjanak dolgozni valamit, és embernek érezzék magukat.
1981 óta, mióta megvan a gyógyszer, tizenötmillió leprást gyógyítottak meg, de ma is legalább tizenötmillió leprás beteget tartanak szá-mon. Ennél azonban sokkal több beteg lehet, mert sokan titkolják a betegségüket, hogy ne közösítsék ki őket. S mivel titkolják, ez a fertőzésnek a melegágya. Azt mondják a hozzáértők, hogy átlagosan minden második percben derül ki valakiről, hogy leprás beteg. A lepra tehát „hódít” napjainkban is. Ne szűnjünk meg minden lehető módon támogatni azt a szolgálatot, amelyik elindult a leprás betegek érdekében.
Ez a bizonyos gyógyszer nem túl drága, de sok helyre mégsem jut el. Fontos, hogy távoli országokból, például tőlünk is, érkezzék oda segítség. Mai perselyünkkel is ehhez akarunk hozzájárulni.
Ennyit erről a betegségről, mivel ma van a leprások világnapja. Most azonban arról a lelki lepráról szeretnék szólni, amiről alapigénkben olvastunk. Az elmúlt héten, éppen tegnapelőtt sokan olvastuk a kalauz szerint a Mózes 5. könyve 22. részét, és itt olyan lelki kórról, betegségről van szó, amelyik nem új jelenség, de napjainkban tömegeket fertőz meg, és egyre lejjebb kerül az alsó korhatár. Csodálkoztam, amikor fiatalok között is egyre gyakrabban találkoztam ezzel a betegséggel, de ma már a kisgyerekeket is megfertőzi. Ez a közöny, a közömbösség: Nem érdekel, nem rám tartozik, nem az én dolgom, majd valaki elintézi.
Ez a betegség is érzéketlenséggel kezdődik. Az ilyen ember képtelen beleérezni egy másiknak a lelki helyzetébe. Képtelen őszintén együtt érezni másokkal. És ha látja is valakinek a baját, nem mozdul a keze, lába, esze, szíve, hogy valamit tegyen az érdekében.
Az ilyen lelkileg érzéketlenné vált közönyös ember nyugodtan elmegy a másik nyomorúsága mellett. Nem rendítik meg már a tragédiák sem. Nem szorul össze a szíve, amikor látja valakinek a baját. Következésképpen nem mozdul a keze sem, hogy segítsen azon. Nem új jelenség ez, hiszen olvastuk az igében, hogy már akkor is ismert volt, de különösen sok veszélyt rejt magában az, hogy tömegek fertőződnek meg általa.
Már Mózes idejében figyelmeztetnie kellett Istennek az Ő népét, hogy ne nézzék el egymás baját: „Ne nézd el, ha embertársadnak az állata elcsatangol, ne menj el mellettük közömbösen, hanem tereld vissza hozzá. Ha pedig nem tudod, hogy kié, akkor vidd haza magadhoz (nyilván addig etetni kell, gondozni kell), és ha megtudod, akkor add vissza neki. Ezt tedd mindenével: ruhájával, akármit, amit találsz. (…) Nem szabad közömbösen elmenned mellette.”
És „ha az állata összeesik a nagy teher alatt, amit vinnie kell, akkor megint csak nem szabad közömbösen elmenned mellette, hanem segíts neki lábra állítani!” — Mert úgy látszik, voltak olyanok, akik közömbösen elmentek mellette, és nem segítettek lábra állítani.
Vagy talán még olyanok is voltak, akikkel sajnos néhányszor találkoztam, hogy ha az ellenségének az állata esett össze a teher alatt, még örült is neki. Ahogy a kicsik szokták mondani, és ezt kicsiktől hallottam a leggyakrabban: bibibe! A kárörömnek ez a kifejezése. Úgy kell neki! Megérdemelte. És még az ideológiánk is megvan rá: érvényesült az igazság: elveszítette, tönkrement neki, összeesett az állata, úgy kell neki! Én pedig közömbösen elmegyek mellette.
Nem az lenne a természetes, hogy ha látom, valami baja van, akkor segítek? — Miért én? Ez a kérdés szokott elhangozni. — Mert én láttam meg, hogy baja van. Esetleg körülnézek, van-e ott még valaki, akivel összefoghatunk és segíthetünk. Ha nincs más, akkor az én feladatom. Mert attól kezdve, hogy tudomást szereztünk valakinek a nyomorúságáról, felelősekké lettünk érte. Erről a Biblia világosan beszél. Ha pedig értékekről van szó, mint az ő állata, ruhája, vagy akármije, ami elveszett, akkor meg közösen kell vigyáznunk egymás értékeire is.
Nem az lenne a természetes, hogy nincs is alternatíva? Csak egy lehetőség van: bajba került, segítek. Nem is lenne szabad felmerülnie annak, hogy elmegyek mellette közömbösen. Ennek képtelen gondolatnak kellene lennie, vagy olyannak, ami eszünkbe sem jut. Csak egy lehetőség jut eszembe: ha segíthetek, akkor segítek. Csak nem így van.
Egy régi emlékem jutott eszembe, ami mélyen belém vésődött. Egy eső után egy idős néni elcsúszott a járdán és elesett. A kezében volt egy szatyor. Az a néhány alma, ami abban volt, annyifelé gurult, ahány szem volt. Utána ment egy asszony a kisfiával. A kisfiú tágra nyílt szemmel nézte a szokatlan jelenetet, és azt mondta anyukának: nézd, milyen érdekes, próbál felállni a néni. Mire anyuka fojtott hangon: ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell! — és más irányba elsiettek.
Nem sokkal utánuk jött egy négygyerekes család. A két nagyobb gyerek felszólítás nélkül futott, összeszedték az almát. A legidősebb még a sarat is letörölte a vizes fűbe. A férfi letette a karján ülő legkisebbet a földre, felemelte a nénit. Megkérdezte, hol ütötte meg, mije fáj. Rendbe szedték a ruháját, aztán felvette a karjára a kicsit, kivette a felesége kezéből a szatyrokat, a felesége meg belekarolt a nénibe, és hazakísérték.
Nem ez lenne a természetes? Milyen eltorzult lelkület és gondolkozás az az előbbi? És hogy gyilkolja és fertőzi a tulajdon csemetéjének a lelkét egy ilyen anya egy ilyen megjegyzéssel! Ezért kellett belekerülnie a Bibliába ennek: ne nézd el, ne fordulj el tőle, ne menj el mellette közömbösen. Háromszorosan, háromféleképpen is mondja ezt Isten.
Miért lehet az, hogy nem segítünk egymásnak? Sok oka lehet ennek, és valamennyire megértőeknek is kell lennünk.
Vannak emberek, akik egyszerűen észre sem veszik, hogy valaki bajba került mellettük. Sok ilyennel találkozom. Nyaranta, amikor egy hétig egy csoporttal együtt vagyunk, sokféle ember összezárva egy fedél alá, ott sok minden kiderül. Gyakran előfordul: ott mellette kerül valaki bajba, és nem látja. Tényleg nem látja. Utólag még bocsánatot is kér: jaj, ő segített volna, de nem vette észre. No, de éppen ez a baj. Ez a lelki éretlenségnek, a lelki infantilizmusnak a jele, hogy nincs szeme észrevenni a másik baját. Ez nem mentség, ezt a magunk mentségére sose hozzuk fel, ez legfeljebb magyarázat. Ki kell gyógyulni ebből a szellemi vakságból. Jézus mindenkinek a baját észrevette. Akármi történt körülötte, az neki feltűnt, és ez nem véletlen, hogy ki veszi észre, és ki nem.
Aztán sokszor annyira tele vagyunk a magunk gondjaival, nehézségeivel, terheivel, hogy az is éppen elég. Sokszor védekezik az ember lelke is, talán még az idegrendszere is ez ellen. Ez is sok, amit most hordozni kell, még a másét is? Nem!
Van olyan, hogy egyszerűen fáradt az ember, vagy sokat csalódott. Most avatkozzon bele valakinek a dolgába? A múltkor segíteni akart, aztán baja lett belőle. Félreértették, visszaéltek vele. Nem hiányzik ez őneki! És máris megnyugtatja magát, és megint csak nem mozdul a keze és a lába.
Mert néha tényleg veszélyes is. Sokan voltunk már úgy autósok, hogy valami baj van. Az első gondolatom, hogy segítenék, de az ember belenéz a visszapillantó-tükörbe, nagy sebességgel jön mögötte valaki, most itt fékezek, mi lesz velem, mi lesz vele — és sok idő nincs ott spekulálni, el is haladtam a baj mellett. Majd valaki más megoldja. No de az irgalmas samaritánusnak is veszélyes lehetett, mert még ott lehettek a rablók, és lehet, hogy ő lesz a következő áldozat, ha ott elkezd szöszmötölni azzal az útfélen fekvővel. Azt sem tudja, hogy halott-e vagy sebesült; amíg ez kiderül... És mégsem spekulált, hanem látta, hogy bajban van, látta, hogy nincs ott más rajta kívül, akkor neki kell segítenie. Ezért mondta el Jézus azt az örök szép példát. (Lk 10,25-37).
Nem mindig egyszerű ez, és nem mindig van időnk megfontolni. Sokszor utólag tényleg bánjuk, hogy miért nem segítettünk, de olykor ez valóban veszélyes.
Aztán sokan úgy gondolkoznak, hogy az adómból fenntartjuk az intézményeket, az intézmények dolga, hogy segítsenek. Majd jön a mentő, majd jön az autómentő, nem én vagyok a mentős. Lehet, hogy úgysem tudnék segíteni. Ebben is van sok igazság, de a következménye sokszor nagyon rossz.
És néha tényleg sietni kell. Időre kell odaérnem, mese nincs. Ha most elkezdek segíteni, akkor borul az egész. És sokszor ilyenkor is harcol az ember a lelkiismeretével, és nem olyan könnyű ezt eldönteni.
Meg: a másik úgyis idegen, vagy esetleg az ellenségem.
Aztán vannak az üzletemberek, akik azt mondják: Segítek, ha megéri.
Utazik a házaspár az autón. A férfi látja, hogy az út szélén áll egy ugyanolyan márkájú kocsi, mint az övéké, és mellette áll kétségbeesetten egy asszony, villog az elakadásjelző. Az első gondolata: meg kellene állni és segíteni, de lezajlik az, amit az előbb mondtam, mögötte jönnek sokan, s amíg gondolkozik, már ki is kerülte, és nem lehet visszatolatni. De amikor mellé érnek, azt mondja a felesége: te, ez a gyerek matektanára volt, mégis meg kellett volna állni, milyen jól jött volna a következő dolgozatnál.
Ha megéri, akkor érdemes segíteni. Csakhogy Jézus azt mondja: nem ez a szempont, hogy megéri-e. Egyetlen szempont van, hogy szüksége van-e rá. Ha szüksége van, akkor mindenképpen próbáljak segíteni.
Mit mond a Biblia arról, hogy mi indokolja, hogy segítsünk akárkinek, nemcsak a vérrokonnak? Három szempontot említ a Szentírás.
Az első az, ami szinte unos-untig ismétlődik ebben a rövid szakaszban is, hogy összetartozunk egymással. Az a másik a te embertársad. Szép a régies változata is, ahogy Károli fordítja: atyád fia. Nem lehet kimutatni a vérrokonságot, de ti mégis egy közösségnek a tagjai vagytok. Mert, ahogy Pál prédikálta Athénben, az Isten egy vérből teremtette az emberiséget. És ez legyen elég! Emberek vagyunk, és emiatt összetartozunk. Hiszen úgyis nagyon sok mindenünk közös. Közös levegőt szívunk. Nem lehet olyat csinálni, hogy én tiszta levegőt, te meg szennyezettet szívsz. Ha én szennyezem a levegőt, akkor nemcsak a másiknak kell azt szívnia, én is azt fogom szívni. Ez csak egy példa, ami talán jól szemlélteti ezt: végérvényesen közössé vált sok minden a számunkra. Összetartozunk.
Aztán ennél még hangsúlyosabb a Bibliában, de ezt már az istenfélők értik, hogy tartozunk. „Mi az erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk.” (Róm 15,1).
Miért tartozunk? Egyrészt azért, mert mi is sok mindent kaptunk másoktól, ha csak a kisgyerekkorunkra gondolunk: az édesanyánktól, a szüleinktől, sok mindenki mástól, amit egyáltalán nem tudtunk viszonozni, és nem is azért adták. Azért adták, mert szükségünk volt rá.
Aki pedig Istent ismeri, az tudja, hogy Isten végérvényesen eladósított minket. Elengedte kegyelmesen a nagy bűnadósságunkat, és aki ezt hittel komolyan veszi, az egy életre adósnak érzi magát. Ez nem nyomasztja, hanem ez felszabadítja arra, hogy mivel Istennek nem tudom megfizetni, viszonozni, még meghálálni sem, ezért úgy próbálok törleszteni, hogy akinek csak lehet, adok. És ha nem adja vissza? Hát erre nem is gondoltam. Eszembe sem jut, mert én tartozom, nekem van törleszteni valóm.
Aki ezt egyszer végiggondolja, és a hitével mélyen átéli, annak egészen természetes lesz az, hogy sokszor tényleg gondolkozás nélkül segít, ahol csak segítségre van szükség, és ahol erre lehetőség van.
Egyébként is egymásra vagyunk utalva. És megint csak a közlekedést említem. Olyan pici dolgokkal tudunk nagy segítséget adni egymásnak. Órákig ott maradhat valaki, ha nem engedik ki, ahova kénytelen volt beállni. Hol neki van szüksége arra, hogy kijöjjön onnan végre, hol nekem van szükségem arra — de jó, hogy ha lassít, vagy megáll és int, segít. És egy fillérbe sem kerül, legfeljebb másfél perccel később fog odaérni, de még ez sem biztos. Csak ez nem természetes, hogy elég legyen az, hogy szüksége van rá, én meg örömmel adom, amit tudok, mert adós vagyok, tartozom. Egyrészt összetartozunk, másrészt tartozunk.
A Bibliában a legnyomósabb érv (és tulajdonképpen ez elég kellene, hogy legyen), így hangzik: Ez az Isten akarata. Egy hívő embernek, egy istenfélő embernek, tehát Istent valóban tisztelő hívőnek ez önmagában untig elég: ez kedves az Istennek.
Ha tovább olvastam volna, a következő versben egy újabb dolgot mond el itt az ige, hogy mit ne csinálj, s az indokolás: „… mert utálja Istened, az Úr mindazokat, akik ilyeneket cselekszenek.” Ezek után nem kell magyarázni, hogy összetartozunk, meg tartozunk… Ha az én Uram utálja, nem csinálom! Ha az én Uramnak az kedves, akkor is teszem, hogy ha az áldozatba kerül nekem. Miért? Mert szeretem Őt.
Itt van ám jelentősége annak, hogy ez nem valami üres szólam, nem aranymondás, hanem életprogram lehet: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. És ebből egyenesen fog következni: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ilyenkor jönnek a kibúvót keresők, akik Jézustól is megkérdezték: ez nagyon szép, Uram, és elvileg egyetértünk, de ki az én felebarátom? És mi volt erre Jézus válasza? Az, aki bajba került. Nem érdekes, hogy mi a származása, milyen nemű, milyen életkorú. Semmi sem számít. Bajban van, te meg ott vagy, akkor segíts rajta.
Ezt komplikáljuk állandóan, keressük a kibúvókat és a magyarázatokat, hogy miért nem csináljuk.
Aki szereti az Urat, az szeretni fogja az embertársát is, akárki az, és sokkal könnyebb lesz neki segíteni. Természetes lesz. Ez lesz számára az egyetlen lehetőség.
Itt nekünk mindenképpen fel kell emelni a tekintetünket, és arra a Jézus Krisztusra nézni, aki erre a lelkületre és szolgálatra nemcsak példát adott, hanem annak, aki követni akarja az Ő példáját, erőt is ad, meg soksok örömöt ad közben. Példát adott, erőt ad hozzá, és mérhetetlen sok örömöt ad eközben.
Mert Ő volt az, aki utánunk jött. Itt arról volt szó, ha elcsatangol egy állata. Hát mi elcsatangoltunk. Otthagytuk a mi mennyei Atyánkat, elkóboroltunk, elvesztünk. Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. És Ő mindig észrevette, ha valaki kiborult, elesett a maga terhei alatt, és leoldozta az ilyen összeesett embernek a terhét. Hányszor mondta azt: megbocsáttattak a te vétkeid, utána pedig: eredj haza, mert meggyógyultál. Sőt magára vette mindannyiunknak a bűnterhét, és felvitte a keresztre. Csak ezért lehetséges az, hogy a születésünktől fogva kemény, önző, közönyös, cserzett lelkünk az Övéhez hasonló érzékeny, irgalmas szívvé változzék. Mert Ő még a kereszten haldokolva is értünk imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Az ellenségei voltak bajban. Elborította őket a gyűlölet, és az ellenségein is igyekezett segíteni. Értük járt közben Istennél.
És ma, amikor olyan sok ellenségeskedés, pártoskodás, széthúzás rombolja a közösségeket körülöttünk, amikor társadalmi méretekben eluralkodik a közömbösség, az érzéketlenség, irgalmatlanság, ítélkezés, akkor különösen is nagy szükség van ilyen új szívű emberekre, akikben valóban él Krisztus, ez az irgalmas Krisztus, aki nem ment el közömbösen senki mellett. Aki észrevette azt, akit harmincnyolc éve senki nem vett észre, és meggyógyította a Bethesda tavánál. Észrevette a lombok közt rejtőzködő Zákeust, akit utált egész Jerikó, és nagy szeretettel bejelentkezett nála, és ezzel rehabilitálta őt a nyilvánosság előtt, hogy megtiszteli egy országos hírű rabbi ezt az embert, akit méltán vetett meg az egész közösség. És Ő tudta azt, hogy ki a legmegvetettebb ember Síkárban, és várta a samáriai asszonyt. És úgy ment vissza az az asszony tőle, mint az Ő küldöttje, idegen szóval: apostola, és hozzá hívta a falut, és a fél falu megtért.
Ilyen változást tud végbevinni az Ő nem közömbös, hanem irgalmas magatartása. Ezt az irgalmas szívet kínálja Ő a benne hívőknek. És akkor mi nemcsak embertársunkon fogunk tudni segíteni, ha esetleg bajba kerül, hanem akkor észrevesszük otthon a gyerekeket is, mielőtt elcsatangolnának otthonról, és akkor észreveszi az ember a túlterhelt feleséget, az agyonhajszolt férjet, a roskadozó szülőket. De még a szomszédot, meg az idegent, meg talán még az ellenséget is. És ha bajában segítünk, az fogja kivenni a szívéből az ellenséges indulatot. Mert ez a fajta irgalmasság és szeretet képes bármi fölött diadalmaskodni.
Nekünk szól ez a figyelmeztetés: Ne nézd el, el ne fordulj tőle, ne menj el mellette közömbösen! Ne nézd el, hogy bajba került, de légy sokkal elnézőbb iránta, nem kell olyan kicsinyesnek és ítélkezőnek lenni. Nem szabad félrevonulnod, ha bajba került — de szabad vele együtt néha félrevonulnod egy-egy őszinte, csendes beszélgetésre. Ne fordulj el tőle — olvastuk —, de fordíts rá figyelmet, pénzt, időt.
Kétségtelen, az ilyen magatartás sokszor fárasztó, néha veszélyes is — említettünk egy-két példát erre —, és nagyon sokszor nem éri meg, ráfizet az ember, de eközben Jézushoz kerül nagyon közel. Mert Ő azt mondta: ha megteszitek ezeket eggyel az én legkisebbjeim közül, velem cselekedtétek meg. És ennél nagyobb jutalma nem lehet embernek, mintha Jézussal kerül egy közösségbe.
Ezért mondta Ő el az irgalmas samaritánus példázatát, aki az ellenségének segített, és olyan szépen megfigyelhetők ott az irgalmasság mozdulatai: Észrevette, megállt mellette, pedig sietős volt az útja, lehajol hozzá, nem fél, hogy piszkos lesz a ruhája. Aztán áldozatba is kerül, mert a legdrágább olajat és bort tölti sebeibe. Aztán őt teszi fel a csacsira, ő meg gyalogol mellette. Még pénzébe is kerül, mert a fogadósnak fizet. Még fáradságot is jelent, mert számon kell tartani, hogy visszafelé megkérdezze, nem került-e többe. És mindezt természetes egyszerűséggel. És biztos, hogy így is odaért, ahova igyekezett, és biztos, hogy egészen más volt a lelki állapota, mintha ő is elmegy a bajba esett mellett, mint azok, akikről ott olvasunk.
A megterített úrasztala különösen is prédikálja nekünk, hogy Jézus nem nézte el, hogy milyen messzire kerültünk a mi Atyánktól, hogy milyen mélyre süllyedtünk a bűnben. Nem ment el közömbösen mellettünk, hanem lehajolt, kiemelt onnan, és kész ma is kiemelni mindenkit, aki nyújtja a kezét. A Biblia szerint az, hogy nyújtom a kezemet és várom, hogy segítsen, az a hit. Aki Őbenne hisz, az jöjjön, és egészen bizonyos, hogy kapja ezt az új szívet.
Ne azt magyarázzuk, hogy miért nem végeztük el egy-egy ilyen szolgálatot, hanem annak fogunk örülni, hogy megtettük, és megtanuljuk azt, amit az utóbbi időben többször idéztem, a diakonissza testvérek régi jelmondatát: jutalmam, hogy tehetem.

Van egy kedves lelkésztársam, aki készíttetett magának egy kis kitűzőt. A zakója gallérján hordja mindig, ahol sokan sokfélét szoktak hordani. Semmi nincs rajta csak két kérdőjel. Azt mondja: sokan megkérdezik, hogy ez mit jelent? Ilyenkor ő boldogan elmondja: az egyik kérdőjel arra utal, ha most meghalnál, tudod-e hova kerülsz? A másik: ha megállsz a mennyország kapujában és szeretnél bemenni, mire hivatkozol? Ennek a két kérdésnek az alapján sok fontos dolgot meg lehet beszélni.
Úgy gondolom, valóban igaz, ami kiderült ezekből a jelenetekből is, hogy vajmi ritkán gondolkozunk ezeken a sorsdöntő kérdéseken, pedig bármelyikünkkel, bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy befejeződik ez a földi élet. És akkor hol folytatódik majd? Mert megvan írva a Bibliában, hogy elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet.
Sok embernek az az alapbaja, hogy ezeket a világos figyelmeztetéseket, örömhíreket, óvásokat, amiket Isten az Ő igéjében elénk adott, egyszerűen nem vesszük komolyan. Olyan világosan itt van minden, amit itt most hallottunk. A saját érdekünkben komolyan kellene venni.
Mert valóban: hova kerülünk, ha befejeződik ez a földi élet? A Biblia világosan szól arról, hogy csak két lehetőség van. Aki Isten nélkül töltötte ezt az innenső parti részt, a földi életet, az Isten nélkül kell hogy eltöltse az örökkévalóságot, és ez valami borzalmas lesz. Aki Istennel járt itt, akármilyen bukdácsolva is, de igaz hittel, az vele töltheti, és ennek az örömeiről és szépségeiről is szól a Biblia.
És ha megállunk majd ott a kapu előtt, és mi is szeretnénk bejutni, akkor mire hivatkozunk? Annyira a Biblia szellemében fogalmazódott meg az, ami itt elhangzott. Ott senkit nem érdekelnek a mi hőstetteink, a mi szenvedésünk, a mi erényeink, jócselekedeteink. Ez ott nem fizetőeszköz. Ott nem mire lehet hivatkozni, hanem kire. Valóban úgy, ahogy ez a befejező ének is felhívta rá a figyelmünket, hogy nagy dolog a megváltás, a megigazítás, de a Megváltó, Ő a fontos. És minden azon múlik, hogy valaki az élő Jézus Krisztussal együtt járta-e ezt a földi életet vagy nem.
Mondom egyszerűen, úgy ahogy a Biblia elénk adja: a mennyországba, az üdvösségbe csak Jézussal együtt lehet bemenni. És ez nem azonos azzal, hogy a nénike járt templomba és olvasgatta a Bibliát — néha, mondta becsületesen. Nem azonos semmi mással. Ezt nem lehet összehasonlítani és összetéveszteni senkivel. Aki életében egyszer eljut oda, ahogyan az utolsó bizonyságtételből hallottuk: Uram, semmi jót nem érdemlek tőled, de te megígérted, hogy az ilyen nyomorultakat is szereted, könyörülj rajtam! Gyere be az életembe, és te legyél ott az Úr.
Jézus azt mondja, hogy aki így kinyitja az ajtót előtte, bemegy ahhoz és mindenét neki adja. Akinek az életében viszont ezt bekövetkezett, ott csakugyan megváltozik minden. Ott új szakasz kezdődik már itt, és ennek nem lesz vége a halálunkkal sem.
Ezért mondja itt Jézus: aki hisz Őbenne, vagyis aki hallgatja az Ő igéjét, komolyan veszi és elhiszi, hogy Őt az Atya küldte, mihozzánk küldte, annak örök élete van. Nem azt mondja: lesz, van. Sőt még részletezi is, hogy az ilyen ember már nem megy ítéletre, mert átment a halálból az életbe. Az Isten nélküli állapotból az Istennel való közösségbe. Már itt átment a pokolból a mennyországba — hogy egészen világos legyen. És elkezdődik az örök élet, a mennyország már itt azoknak az életébe, akik Jézussal összekötik az életüket.
Most még az a helyzet, amiről a legelső ének szólt: Jézus kopogtat a szíved ajtaján. De egyszer majd mi kopogtatunk az Ő ajtaján. Mit fog ott mondani nekünk? Akik beengedték, behívták Őt itt az életükbe, azoknak azt mondja: Gyertek én Atyám áldottjai, örököljétek azt az országot, amely számotokra készíttetett a világ alapítása óta. Akik itt nem engedték be Őt, azoknak azt mondja majd: Távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre. Itt dől el valóban az örök sorsunk. De nemcsak az örök sorsunk, hanem az is, hogy a testben hátralevő időnket hogyan, mivel töltjük.
Isten indítson minél többünket arra, hogy amíg arra lehetőségünk van, akár ma, mondjuk el a magunk szavaival egyszerűen: Uram, eddig gyakorlatilag nélküled éltem. Lehet, hogy jó ember vagyok, de ezen túl veled akarok járni. Veled itt és veled az örökkévalóságban.

A Szentírás szerint üdvösség kérdése az, hogy kinek tartjuk Jézust. Annak hisszük-e Őt, akinek önmagát kijelentette, s akinek a mindenható Isten is mondotta, vagy pedig másnak, kevesebbnek.
Ebben a bibliai részben, amit az elmúlt napokban sokan olvastunk és most mindannyian hallottunk, Jézus részletesen bemutatkozik. Előbb egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról, azután első személyben vall. Elmondja a programját is, mintegy a színfalak mögé enged látni, és szól arról, hogy mik cselekedeteinek a mozgatórugói, milyen célokat követ, és milyen eszközöket használ.
Azt állítja magáról, hogy Ő Isten Fia, aki egyenlő Istennel és mindenben az Ő akaratát hajtja végre. Ugyanakkor Ő az az Emberfia is, akiről Dániel könyvében olvasunk, aki a világ ítélő bírája. Célja, hogy az Ő isteni életét átadja azoknak, akik hisznek benne. Eszköze egészen egyszerűen az Ő beszéde. Aki az Ő beszédeit hallja és meghallja, vagyis komolyan veszi, befogadja, az hinni fog és az kapcsolatba kerül vele.
Mindez, főleg a kiindulás, az emberi értelem számára érthetetlen. Mert ha egy Isten van, akkor hogyan van Fia neki, aki egyenlő vele? Ha egyenlő vele, akkor miért függ mégis ennyire mindenben tőle? Ha különálló személy, akkor mi magyarázza ezt a teljes egységet közöttük, hogy mégsem önállóan, függetlenül cselekszik?
Az egyistenhívő vallások, a zsidóság és az iszlám istenkáromlásnak tekinti a Bibliának ezt a tanítását. Noha ők többször elismerően írnak Jézusról, embernek tekintik Őt. Az a gondolat, hogy Istennek Fia van, vagy hogy egy embert Istenként tiszteljünk, elviselhetetlen mindkét vallás számára. De ugyanígy az unitárius felekezet és a Jehova tanúi mozgalom sem fogadja el Jézus istenségét.
Egészen természetesnek kell tartanunk, hogy emberi értelemmel felfoghatatlan az, amit a Biblia Isten lényegéről, a Szentháromságról mond. Hogyan egy a három, és hogyan három az egy?
Azért nem tudjuk ezt megérteni, mert Isten személyének a titka, Isten lénye, lényege mérhetetlenül nagyobb, mint értelmünk befogadóképessége, és a nagyobb soha nem fér bele a kisebbe. Viszont ha meg akarjuk ismerni Istent, tudomásul kell vennünk, hogy Ő így jelenti ki magát a Szentírásban, és aki ezt hittel elfogadja, azt utólag az értelmében is meggyőzi.
Péter apostol és Jézus egyik beszélgetéséből szépen kiderül ez, amikor Péter Jézus kérdésére válaszolva azt mondja: „mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, a Messiás, az élő Isten Fia.”
Elhittük és megismertük, hisszük és tudjuk. Ez a sorrend mindig. Akiben van annyi alázat, hogy bizalommal komolyan veszi Isten kijelentését, még akkor is, ha azt olykor az értelmünkkel nem tudjuk megfogni, azt Isten utólag értelmileg is meggyőzi, és teljes bizonyosságra segíti el. Ehhez kétségtelenül félre kell tenni a mi nagy öntudatunkat és a gőgnek mindenféle formáját, és úgy, ahogy énekeltük: térdet, fejet hajtani az önmagát kijelentő Isten előtt.
Már megszoktuk, hogy Jézust úgy emlegetjük, mint aki Isten Fia. De ne feledjük, hogy az akkori füleknek ez szörnyű állítás volt. Nem véletlen, hogy Saul-Pál minden erejét összeszedve ki akarta irtani azokat, akik ezt a „borzalmat” vallották, vagyis Jézus akkori tanítványait. Egészen addig, amíg az élő Jézus Krisztus megszólította őt a damaszkuszi úton, és egy rövid párbeszéd során felismerte Saul-Pál, hogy ki az a Jézus, aki most beszél vele, és akiben sokan már hittek is. Ettől kezdve viszont semmi mást nem akart, csak engedelmeskedni Krisztusnak. Meggyőződött tapasztalatai alapján is arról, hogy igaz volt a róla szóló kijelentés.
Hogyan kell azt érteni, amit itt Jézus sokszor említ, hogy Ő Isten Fia, és miért olyan fontos, hogy ezt higgyük?
Ezt egyébként maga a mindenható Isten jelentette ki, amikor Jézus megkeresztelkedett a Jordánban: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok!” (Mt 3,17). Ez már akkor is érthetetlen és hihetetlen volt azoknak, akik ott voltak.
Amikor pedig Jézus arról kezdett beszélni, és a tettei ezt illusztrálták, hogy Ő egyenlő Istennel, de mégis mindenben tőle függ, akkor ez az értetlenség csak növekedett. Kicsoda hát valójában Jézus?
Mondhatnánk azt, hogy Isten akaratának a végrehajtója. Vagy egy képpel, ami nyilván mindig pontatlan, mondhatnánk, hogy Ő Isten karja. Benne van Isten ereje, Isten teljhatalma, de ezt a teljhatalmat semmire nem használja az Atyától függetlenül. Önálló személy, és mégsem önállósítja magát. Csak azt teszi, amit az Atya neki mond.
Mi ennek a tökéletes egységnek és teljes engedelmességnek az alapja? Így olvastuk ezt a 20. versben: „Mert az Atya szereti a Fiút…” Ennek a tökéletes engedelmességnek a táplálója a szeretet. Az Atya szereti a Fiút — csakhogy az Atya szereti ezt a világot is, az ellene fellázadt, vele szembehelyezkedett világot. „Úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). Ezért nyújtotta le az Ő karját. A 18. zsoltárban olvassuk, boldogan mondja Istenről a zsoltáros: „Lenyúlt a magasból, és felvett engem.”
Jézus Krisztus az Isten utánunk nyújtott karja. Ez a kép így pontatlan, de mégis a lényeget szemlélteti. Őbenne hajolt a Mindenható olyan mélyre, amilyen mélyre mi zuhantunk, hogy innen kiemeljen minket, hogy aki hisz Őbenne, ne pusztuljon el, hanem visszanyerje az elveszített igazi, teljes, örök életet. A Jézusban való hit, a benne való megkapaszkodás az egyetlen lehetőség az ember számára, hogy visszakerüljön Istenhez, visszanyerje elveszített pozícióját. Erről beszél Jézus ebben a hosszú beszédében. Ezt szemlélteti Ő itt hétféle vonatkozásban is.
Most a sorszámokat hadd hagyjam el, de hadd olvassam el egy részét megint lassan, és kövessük, hogyan halad előre. Hogy mennyire fontosnak tartotta Jézus ezt az önbemutatkozását, az bizonyítja, hogy egy rövid beszéden belül háromszor ismétlődik ez: bizony, bizony mondom néktek… Ha egy akkori tanító, rabbi, valami nagyon fontosat akart mondani, akkor azzal kezdte: ámen, bizony. Ha ezt kétszer mondja, akkor még inkább hangsúlyozza, hogy itt valami nagyon-nagyon, sorsdöntően fontos következik. Ő három alkalommal mondja itt kétszer-kétszer.
„Megszólalt Jézus, és ezt mondta: „Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit Ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit Ő tesz. Sőt még nagyobb feladatokat is fog rábízni, hogy ti csodálkozzatok. Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. Az Atya nem ítél senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki Őt elküldte.” (Jn 5,19-23).
Ami azt jelenti, hogy igazi istenismeretre senki nem juthat Jézus Krisztus nélkül. És aki azt mondja, hogy hisz Istenben, vagy mint ahogy mondani szokták gyakran: ő hisz a gondviselő jó-Istenben, de Jézussal nem tud mit kezdeni, az bálványt imád. Egy elképzelt istenséget, aki nem azonos az Ábrahám, Izsák és Jákób Istenével, a Jézus Krisztus Atyjával, ennek a világnak a Teremtőjével, aki úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte.
Az szó szerint, betű szerint igaz, amit itt olvasunk majd egy kicsit később a János evangéliumában: senki sem mehet az Atyához, csak Jézus által. „Én vagyok az ajtó” — mondta egy másik helyen Jézus. Ő az egyetlen bejárat a mennybe. Csak rajta keresztül, csak vele együtt, csak Őreá való tekintettel juthat vissza Istenhez bárki. Ezért üdvösség kérdése az, hogy kinek tartjuk Jézust.
Hisszük-e ezt? Jézusnak ez az önjellemzése nagyon fontos. Javasolom, hogy a mai nap folyamán olvassuk el ezt otthon, minden szónál megállva, minden mondatot újra átgondolva, és engedjük, hogy a szívünk mélyéig hatoljon.
Mivel Jézus ennyire függött az Atyától, ilyen végérvényes és totális igent mondott Isten akaratára, ezért mondott mindig egyértelmű nemet minden ördögi ajánlatra. Soha nem tett engedményt Isten ellensége számára. És ebből a teljes engedelmességből senki sem zökkenthette ki. Még az anyja sem.
Emlékezzünk a kánai menyegzőre, ahol elfogy a bor. Mária figyelmezteti diszkréten Jézust, hogy nincs boruk, és várja, hogy Jézus valamit cselekedjék. És mi Jézus válasza: ez nem rám, és nem rád tartozik, „nem jött még el az én órám.” Ez mit jelent? Nem az, hogy nem érdekel, nem fogok tenni semmit, ez azt jelenti: vettem az adást, de minden az Atyától függ. Most nem ugrom azonnal azért, mert te azt szeretnéd. Majd eljön az ideje, majd meglesz a módja, de ez nem rám és nem rád tartozik, hanem az Atyára.
Ez a teljes függés, ez a teljes engedelmesség az, amivel Jézus nekünk példát is adott. Mert aki mindezt hiszi, amiről eddig szó volt, annak a számára ennek következményei vannak. Tudniillik Jézus többször azt mondta az övéinek: „ahogyan engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket.” Amilyen engedelmes Ő volt az Atyának, olyan engedelmesek legyenek a benne hívők Őneki. Ahogy Ő függött Küldőjétől, ez a bizalomteljes, szeretetteljes függés kell hogy jellemezze a benne hívőket is. Ennek három gyakorlati vonatkozását hadd említsem még meg.
1. Azzal kezdi itt Jézus: „a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit Ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonlóan.” Ezt áttéve Jézus és a mi kapcsolatunkra: milyen sokszor kísért az minket, és engedünk is a kísértésnek, hogy nélküle nekiugrunk dolgoknak. Milyen sok jó dolgot akarunk megvalósítani Jézus nélkül.
Későn döbbentem arra, hogy megpróbáltam Jézus nélkül neki szolgálni. Áldom az Istent azért, hogy ráébresztett erre a szörnyű tévedésre, és utána, amikor komolyan vettem, hogy nála nélkül semmit sem cselekedhetem, de amire Ő küldött el, ahhoz Ő mindent megad, ami ahhoz szükséges, megváltozott nemcsak a hitéletem, az egész szolgálatom is.
Mivel azt gondoljuk, hogy sok mindent tudunk nélküle is tenni, ezért kell megtapasztalnunk olyan sokszor a magunk tehetetlenségét és erőtlenségét. Aki viszont tudja, hogy nála nélkül semmit sem tehetünk, az újra és újra tapasztalni fogja, hogy Ő képesekké tesz minket mindarra, amivel megbízott, messze az emberi adottságainkon felül.
El tudjuk-e szívből mondani Dávid imádságát: „taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem”? (Zsolt 143,10).
El tudjuk-e mondani Pál apostol imádságát: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (ApCsel 9).
És legfőképpen el tudjuk-e mondani az Úr Jézus imádságát: „Atyám, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te.” (Mt 26,39).
Be kell gyakorolnunk ezt, és minél inkább érvényesül ez a szívből fakadó, belső meggyőződéstől táplált függés a mi megváltó Urunktól, annál több mindenre tud használni minket.
2. A másik, amit ennek a szakasznak a végén olvastunk: „Önmagamtól nem tehetek semmit: ahogyan tőle hallom, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem.” El tudjuk-e ezt mondani, amikor a mi küldőnkre: Megváltónkra, Jézusra gondolunk?
„Ahogy tőle hallom, úgy ítélek.” Mi állandóan ítélkezünk. Tessék egy napot végigfigyelni, állandóan, folyamatosan. De vajon igaz ez, hogy Jézus szelíd szemével nézzük egymást? Jézus irgalmas szíve határozza meg az ítéleteinket? Akkor lennének az ítéletek igazak, így meg tele vagyunk egy sor hamis ítélettel. Ahogy tőle hallom, úgy ítélek — be lehet gyakorolni ezt is.
3. A harmadik, amit Jézus itt életről és halálról mond. Ezt olvastuk: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának a hangját, és akik meghallották, élni fognak. Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.”
Itt élő embereknek mondja: halottak. Mert amíg valaki nincs a hit által közvetlen közösségben az élet forrásával, Jézussal, addig az lelkileg halott. Ő életre kelti ezeket a halottakat. Úgy, ahogy Pál apostol írja az Efézusi levélben: „titeket is megelevenített, életre keltett, akik halottak voltatok a ti vétkeitek és bűneitek miatt.” (Ef 2,1).
Mit jelent ez? Azt, amiről olyan gyakran van itt szó, és aminek nagyon mélyen a szívünkbe kell vésődnie, hogy aki hiszi, hogy Jézus Krisztus a golgotai kereszten az ő halálos ítéletét szenvedte el, az már nem megy ítéletre. Annak az ítélete végrehajtatott a Golgotán. Aki ezt nem hiszi, annak viszont magának kell elszenvednie bűneinek megérdemelt ítéletét. Így az emberek két táborra oszlanak: vannak, akik már az ítélet után vannak, vannak, akik még az ítéletük előtt vannak. Akik Jézusban hisznek, azok már nem mennek ítéletre, azok már utána vannak. Akik benne nem hisznek, azok még az ítéletük előtt vannak.
Mi hol vagyunk? Előtte, vagy utána? Aki viszont az ítélet után van már, azon meglátszanak az élet jelei. Annak az új életnek a jelei, amiket röviden itt így említ Jézus: akik a jót cselekedték. Nem a cselekedeteikért kapták az üdvösséget, Jézus érdeméért kapták, amit a hitükkel vettek komolyan. De aki komolyan veszi a hitével, az attól kezdve másként él — itt erről van szó.
Jakab a levelében kifejti ezt részletesen, hogy a hit, ha cselekedetei nincsenek, halott. Az élő hitnek vannak cselekedetei. Ezek a cselekedetek már válasz arra, amit Isten nekünk ajándékként adott.
És a Jézussal való közösség a hívő számára is tökéletes védettséget jelent, és erőt ahhoz, hogy újra és újra igent mondjunk Isten akaratára, és újra és újra nemet mondjunk mindarra, ami Istentől el akar szakítani minket.
És hogy ne rébuszokban beszéljünk, hadd mondjak néhány gyakorlati példát. Aki úgy függ Jézustól hit által, ahogyan a Fiú függött és függ az Atyától, az egészen másként tervezi meg például egy hétvégéjét. És mondhatnak a barátok, haverok, szomszédok, rokonok, amit akarnak, mint ahogy mondhatott Mária is, amit a szíve diktált, Jézusnak, Jézus azt felelte: majd, amit az Atya mond, azt csinálom. Nagyon kedves tőled, hogy ezt említetted, de én azt fogom tenni, amire az Atya indít. Úgy fogom beosztani a hétvégémet, azzal fogom tölteni, amire az én megváltó Uram indít.
Egészen másként gondolkozik egy ilyen ember a továbbtanulásról, egészen másként alakul a párkapcsolata — nem is beszélek többes számban erről. Mert, aki Jézustól függ (bocsánat, ha magyarul beszélek), az nem kezd el együtt élni, mert ilyenről nem tud a Biblia. Az nem kezd próbaházasságba. Annak nem jut eszébe, vagy ha eszébe jut is házasságkötése után, hogy nem vele kellett volna összekötnöm az életemet, az hűségesen ragaszkodik a párjához. Az nem megy abortuszra. Az nem ismeri a válást. Mert amit Jézus mond, az azt jelenti, hogy a házasság egy férfi meg egy nő egész életre szóló, egymást hordozó szövetsége.
Itt nincsenek kiskapuk, és itt nincs megalkuvás, aminthogy Jézus sem alkudott meg soha. Mi az én Atyám akarata? Azt teszem. Ámen. És engedelmeskedett. Akiben ott van ez a készség, az kap hozzá erőt. Ez a készség is Isten kegyelmének a munkája, de a mi feladatunk, hogy vegyük ezt halálosan komolyan, mert ez élet-halál kérdése. Itt téveszti meg magát sok ember. Ezért beszél Jézus is világosan erről a Hegyi beszédben, amikor azt mondja: hiába mondjátok nekem, Uram, Uram — attól még nem mentek be a mennyországba. Aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az megy be. (Mt 7,21).
Szövegelhetünk mi, ahogy akarunk, és megtanulnak sokan szép vallásos kifejezéseket. Megpróbálnak a felszínen vallásos módon élni, de ez a szív kérdése. Az Atya szereti a Fiút, a Fiú szereti az Atyát — és erre totális engedelmesség épül. A Fiú szereti a benne hívőket, vajon a benne hívők szeretjük-e Őt? Mert erre akkor totális engedelmesség épül.
Ebben a világban ez egyre nehezebb. Maga Jézus mondja: „Ne szabjátok magatokat a világhoz, hanem változzatok el a ti értelmetek megújulása által, hogy megtudjátok, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,1-2). Itt a séma szó van a görögben. A világ sémáihoz ne szabjátok magatokat. A világ elénk adja a szabásmintákat, amiken a divatok egy kicsit mindig módosítanak, de az egészen más, mint amire Isten hív el. Ne ehhez igazodjatok, hanem változzatok el.
Metamorfózis — a mélyen valami átalakul. Minőségileg megváltozik az ember gondolkozása. Nem egy kicsit fazonírozza, hogy vallásosnak tűnjék, hanem belül változik meg az indulat. A Krisztus iránti szeretet tölti be egészen, és erre épülhet, ebből fakadhat ez az újfajta életminőség, amit most röviden így mondunk: a neki való engedelmesség. Az ilyen embernek valóban egész más lesz a beszéde, másként intézi a pénzügyeit, mással tölti az Istentől kapott drága időt, és mindez idejében történik, nem utólag kell kétségbeesnie.
Jézus Pétertől a tagadás után egyetlen dolgot kérdezett: „szeretsz-e engem?” Tudjuk-e mi ma azt válaszolni neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. (Jn 21,17). És mivel a szeretetre épül ez a fajta engedelmesség, Ő majd az engedelmesség lelkével támogat minket.

Az utóbbi években minden újévi istentiszteleten valami bátorító, biztató, a reménységünket megalapozó ige üzenetére figyeltünk. Nagy szükségünk is volt erre, és nagy szükségünk van mindig erre. Ezen a nyomon indultam el most is, és közben az történt, amit Spurgeon, a nagy angol igehirdető, aki szeret képekben beszélni, így ír egy helyen: rám ugrott egy ige, és letepert.
Miközben kezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne röviden és a valóságnak megfelelően összefoglalnunk, hogy mit várhatunk az új esztendőtől, mi-minden várhat ránk, s ugyanakkor, ha bármi megváltozik is, legyünk bizonyosak abban, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz, és legyünk bizonyosak abban, amiről tavaly ilyenkor szólt az ige, hogy az Úr uralkodik, hogy Isten kezében tartja az események irányítását, Ő minden helyzetnek Ura és benne feltétel nélkül bízhatunk — amikor próbáltam összeszedni azokat az igei üzeneteket, amikre nekem is szükségem van egy ilyen ismeretlen új esztendő elején, Isten egyszerűen elém hozta ezt az igét, és nem tudtam tőle szabadulni.
Ebben Isten nem közvetlenül újévi biztatást ad nekünk, hanem újévi programot. Azt mondja el, hogy mit vár az Ő hívő népétől egy ilyen ismeretlen új esztendőbe elindulva. Ez a program így hangzik:
— féljétek az Istent,
— adjatok dicsőséget Istennek,
— imádjátok Istent!
Nagyon elméletiesen hangzik? Nem erre van szükségünk — szoktunk mondani ilyeneket Istennek, mintha Ő nem sokkal jobban tudná, hogy mire van valójában szükségünk. Látni fogjuk majd, hogy aki ezt komolyan veszi, annak ebbe a csomagba nagyon sok biztatás, bátorítás, ígéret, eligazítás van becsomagolva.
Mindjárt az elején azt szeretném kérni: próbáljuk ki! Ha valaki ezt, ami itt most elhangzik, komolyan veszi, és már ma elkezdi gyakorolni, annak Isten megmutatja, hogy milyen gazdagságot ajándékoz nekünk ebben az esztendőben is.
Mikor hangzott el ez a program, amiben Isten az Ő népének elmondta, mit kíván tőle?
János apostol által a Szentlélek itt az utolsó idők eseményeibe enged bepillantást. Abba az antikrisztusi korba, amelyikben az ember mérhetetlen gőgjében már istennek képzeli magát, és Istent mindenestől negligálja. Hol gúnyolja, hol tagadja, de mindenképpen kihagyja az életéből. Ennek következtében ez az emberiség meg is érett az ítéletre. Olvastuk itt ezt a mondatot: „eljött ítéletének órája.”
Mielőtt azonban Isten ezt a megérdemelt ítéletet végrehajtja, ad még egy lehetőséget a megtérésre, és ekkor hangzik el — ahogy olvastuk — az örök evangélium, és Isten az Ő küldöttje által elmondja a tőle nagyon messze sodródott emberiségnek a megmenekülés egyetlen útját, hogyan kerülhetik el mégis az ítéletet. Még egy utolsó lehetőséget kínál, és ezt hirdeti meg ez az angyal. Mert Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen útjáról és éljen.
Mit tesz Isten ebben a helyzetben, vajon milyen új gondolata támad, hogy az emberiséget megváltoztassa, megmentse a pusztulástól? Milyen jó módszert tanulhatunk tőle? Milyen hatékony eszköze van Istennek?
Azt olvastuk itt: láttam egy angyalt, az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a földön laknak és hatalmas szóval így szólt…
Vagyis Isten ugyanazt cselekszi, amit mindig tesz, amikor embereket meg akar menteni az ítélettől. Jön egy küldött, ez esetben mennyei küldött, angyal, és igét hirdet. Semmi rendkívüli, valami vadonat új nem történik, hirdeti az örök evangéliumot.
Miért kell angyal? Mert abban az antikrisztusi korban a hívő igehirdetők többsége már börtönben van, vagy vértanúhalált halt. Mennyei erősítésre van szükség. De a mennyei követ ugyanazt teszi, amit Isten földi szolgái tettek addig, és tesznek azóta is: hirdeti az örök evangéliumot.
Figyelemre méltó az, hogy milyen kevéssé van tekintettel Isten az emberek személyes körülményeire. Nem tanulmányozza a kornak a jellegzetes vonásait. Nincs tekintettel a kultúrák különbözőségére. Mindenkinek ugyanazt az evangéliumot hirdetteti. Olvastuk is: minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek hirdette az örök evangéliumot.
Mindenkinek erre van szüksége, és mindenkit csak az menthet meg, ha komolyan veszi, amit Isten üzent neki. Ifjak és vének, milliomosok és koldus szegények, luxus villákban lakók és hajléktalanok, egészségesek és halálos betegek, kínaiak, magyarok, törökök és arabok egyaránt az örök evangélium által menekülhetnek meg.
És mi ennek a tartalma? Van benne egy információ és három felszólítás. Az információ így hangzott: eljött ítéletének órája. És a hármas felszólítás: féljétek az Istent, adjatok dicsőséget Istennek, és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet.
Az evangélium tehát nem az emberek jólétéről szól, hanem Isten dicsőségéről. Nem az emberek szükségeit sorolja, hanem Isten imádására szólít fel. Mert ettől függ az emberiség jóléte is, egész jövője és sorsa, hogyan viszonyul Istenhez. Ezért hangzik el az evangéliumban ez a hármas felszólítás: féljétek az Istent, dicsőítsétek az Istent, imádjátok az Istent.
Mit jelent ez?
a) Istent félni nem azt jelenti, hogy Istentől félni, hanem azt jelenti, hogy Őt minden mértéket meghaladó módon tisztelni, de úgy igazán, komolyan. Úgy, hogy valakinek az életében Isten abszolút tekintély. Minden szavát kételkedés nélkül igaznak fogadja el. Istent félni azt jelenti, hogy számomra az Ő szava parancs. Nem kell indokolnia: számomra mindennél nyomósabb érv az, hogy Ő mondja. És amit Ő mond, azt nem állítom az értelmem ítélőszéke elé. Kritikától mentesen, maradék nélküli bizalommal komolyan veszem, mert Ő mondta.
Istent félni nem azt jelenti, hogy retteg az ember attól, hogy Isten bántani fog. De retteg attól, hogy megbántsa Istent. Annyira tiszteli és szereti, hogy tudja, az van a javára, amit Isten mond. Önmagam ellen cselekednék, ha vele perbe szállnék. Aki viszont perbe száll vele, annak van félnivalója.
Istent félni egyebek közt azt is jelenti, hogy úgy beszélünk vele és róla, hogy azt is áthatja ez a mélységes tisztelet. Aki Istent féli, az nem viccelődik Ővele. Az soha nem gúnyolódik, de feleslegesen sem beszél róla, viszont kész megvallani Őt bármilyen helyzetben, bárkinek.
Nem véletlen az, hogy Jézus a Mi Atyánk első kéréseként azt adja elénk, hogy „szenteltessék meg a te neved”. Minden Istennel szembeni bizalmatlanság tiszteletlenség vele szemben, az istenfélelem hiánya.
b) Mit jelent az: adjatok dicsőséget Őneki?
A Biblia gondolkozása szerint Istennek dicsőséget adni azt jelenti, hogy az Ő páratlan nagy tetteit ismerjük, elismerjük, és ezekért magasztaljuk Őt. Az Ő nagy tetteit, amiket a teremtésben, a történelemben, a mi megváltásunk érdekében, a személyes életünkben láthatunk, tapasztalhatunk, vagy amikről olvasunk, azokat ismerjük, és elismerjük, hogy ezeket Ő végezte el.
Éppen ezért egyedül Őneki adunk dicsőséget mindezért, és nem csipegetünk le belőle magunknak dicsőséget. Éppen ezért istentelen, pogány beszéd a következő, amikor valaki hozzánk jön és kedvesen üdvözöljük: Isten hozott, s erre ő azt mondja: magam is igyekeztem. Igyekezhetem én, ahogy akarok, ha az Isten nem oltalmaz, nem vezet, és nem visz célhoz. Mert ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői, ha beleszakadnak, akkor sem jutnak célhoz és nem lesz rajta áldás.
Bennünket betegesen megkötöz a magunk dicsőségének a keresése. Kicsikarása annak, hogy mások dicsérjenek. Istennek dicsőséget adni azt jelenti, hogy egyedül Őt dicsőítjük azért, amit Ő végzett el. Tehát amikor megtapasztaljuk az életünkben, hogy Ő megsegített, meggyógyított, kiszabadított, bocsánatot adott, akkor ezért egyedül neki adjuk a dicsőséget.
Úgy, ahogy a 46. zsoltár végén maga Isten is felszólítja az Ő népét, mert erre újra és újra sajnos fel kell szólítania bennünket:
Csendesedjetek el, és ismerjétek el,
hogy én vagyok az Isten!
Magasztalnak a népek,
magasztal engem az egész föld.
(Zsolt 46,11).
Őt magasztalni, dicsőíteni azt jelenti, hogy elismerem, hogy Ő az Isten, és egyedül Ő a valóságos, élő Isten.
c) És mit jelent imádni azt, aki teremtette az eget és a földet és mindent, ami azokban van?
Azt jelenti, hogy vallásos tiszteletben egyedül az élő Istent részesítjük. Vagy más szavakkal: a hitünkkel hozzá kapcsolódunk. Tehát embert semmi módon nem imádunk. De az ördögöt sem. Nem kérünk, és nem fogadunk el babonás módon semmilyen segítséget az Isten ellenségétől, az ördögtől — mert a hitünk összekapcsol azzal, akibe a hitünket vetjük.
Ezért nekünk egyedül Istenbe kell a hitünket vetni. Senki emberről nem gondoljuk és nem mondjuk, hogy imádjuk. Sem a szerelmesünket, sem az aranyos kis unokát, de még a hithősöket sem. Halottakat végképp nem. Az úgynevezett szenteket sem, és magunkat sem — amire nagyon hajlamosak vagyunk — mert minden ilyen embertisztelet bálványimádás, és Istennek az ellen kemény ítélete van.
Maga Jézus mondta: az Urat, a te Istened imádd, és csak neki szolgálj! Mert csak Ő méltó az imádatra, mert csak Ő teremtette az eget, a földet, és mindent, ami azokban van.
Őt viszont imádjuk. Valljuk meg magunknak és másoknak is kinek hisszük Őt, és legyen tartalmas, mély imaéletünk, vele való folyamatos beszélgetésünk.
A Római levél első fejezetét érdemes lenne itt elolvasni, de nem akarom ezt a hosszú részt most olvasni. Pál apostol ott részletesen leírja, hogy milyen szörnyű következményei lesznek annak, ha egy ember a teremtő Isten helyett valamely teremtményét kezdi el imádni. Szent félelemmel óvakodjunk ennek minden fajtájától.
Istent félni tehát azt jelenti, hogy Őt mindenekfelett, egyedülálló módon tisztelni.
Istent dicsőíteni azt jelenti, hogy ismerjük és számon tartjuk az Ő nagy tetteit, és ezekért egyedül neki adunk dicsőséget.
Istent imádni azt jelenti, hogy a hitünkkel egyedül hozzá kapcsolódunk, végső soron egyedül tőle várunk s kérünk mindent.
Hányadán állunk ezzel? Ha Isten ezt a programot adja most nekünk erre az új esztendőre, akkor milyen konzekvenciái vannak ennek? Mi következik ebből?
Olyan könnyen rámondjuk: ó, hát ez rendben van az én életemben. Eszembe sem jut Istenen kívül mást tisztelni, mást dicsőíteni, máshoz imádkozni. De ha Istent tisztelni azt is jelenti, hogy az Ő szavát igaznak tartjuk, és ahhoz igazítjuk az életünket, akkor ez megvalósul-e a gyakorlatunkban?
a) A tavalyi évet a Biblia évének nevezték, de még az idén is lesznek ezzel kapcsolatos rendezvények. Hadd kérdezzem meg: a te Bibliád hol van? Mindenki meg tudná-e mondani hol van otthon a Bibliája? És mire szoktuk használni?
Amikor valami segítségre, tanácsra lenne szükség, hamar előkapja az ember, kinyitja valahol, és szeretné babonás módon, hogy onnan megszólaljon az útmutatás. Csakugyan mindennapi kenyér? És vajon nem gépies-e sokszor a Bibliaolvasásunk? Azzal a friss vággyal vesszük-e a kezünkbe mindig, hogy szeretném tudni, mihez igazodjam, Uram. És mihelyt megértettem, már igazítom is hozzá az életemet.
A hívő élet szakadatlan pályakiigazításból áll, hogy megmaradjunk a keskeny úton, amelyik az életre vezet. Ha nekünk Isten szava szent, ha nem a magunk kritikája elé állítjuk azt, akkor így kellene arra figyelni. Ezzel a vággyal jövünk-e ide mindig: Uram, mindegy, hogy ki áll ott a szószéken, én tőled akarok hallani valamit. És amit megértettem, azt már teszem is. Talán ki sem léptem innen a küszöbön, már elkezdem megvalósítani. Istent tisztelni egyebek között ezt is jelenti.
b) És mit jelent az, hogy az Ő nagy tetteit ismerjük, és elismerjük, hogy Ő az Isten, és így dicsőítjük, magasztaljuk?
Ez újév napján egyebek közt azt is jelenti, hogy várjuk Isten nagy tetteit ebben az esztendőben. Az ilyen ember szívében ott van egy szent várakozás: Uram, fogalmam sincs, hogy mit hoz ez az év. Semmi jót nem remélünk tőle. Minden rosszal riogatjuk egymást, és lehet, hogy még annál is több rosszat hoz, de nem ezt találgatom, hanem várom, hogy te mit fogsz cselekedni az én kicsi életemben is, a szeretteim életében, a nagyon elesett népem életében, mert te cselekszel. „Az Úr uralkodik.” Várom a te újabb tetteidet. Miközben újra és újra dicsőítelek a te eddigi nagy tetteidért, a teremtéstől kezdve egészen a magunk életének a kicsi eseményéig.
Komolyan vesszük-e ezt, és várjuk-e, hogy Isten cselekedjék bennünk is? Hiszen Ő nem végez félmunkát. Megígérte, hogy akiben elkezdi a jó dolgot, be is végzi azt. Mindnyájan félkész állapotban vagyunk, ha már elkezdődött bennünk az Ő munkája. Vajon onnan, ahol most vagyok, hova akarsz előbbre segíteni, Uram? És az egyik lábamat már emelem is, hogy oda lépjek, ahova te mondod.
Istennek adni a dicsőséget ezt jelenti, mert emögött ott van az a feltétel nélküli bizalom, hogy mindegy, hova mondja, hogy tegyem a lábamat, oda teszem, mert az az én tőle kijelölt utam, és csak ott leszek boldog, ha ezer veszély között fog átvezetni, akkor is, mert Ő fog átvezetni. És annak az útnak a végén van az a cél, amit Ő megígért. Jellemző-e az egész gondolkozásunkra, életszemléletünkre ez, mert ez jelentené azt, hogy dicsőítjük őt?
c) És hogy vagyunk az Ő imádásával? Imádkozgatni szoktunk, vagy pedig el lehet azt mondani alázatosan, de a valóságnak megfelelően, hogy van imaéletünk. Folyamatos párbeszédben vagyunk-e Ővele? Bármikor megszólíthat-e minket? Ezt jelenti az, hogy szüntelen imádkozzatok. Nem azt, hogy szakadatlanul imaszövegeket mormolok, mert amikor a munkámra koncentrálok, akkor nem mondok imaszöveget. De akkor is megszólíthat engem, bármin keresztül, és küldhet oda, ahova akar. Adhat olyan feladatot, amilyent akar, és „oda megyek, ahova parancsolod.” Ez az imádkozó lelkület, hogy beszélhet velem, szót érthet velem, értelmes hívőként használhat engem.
Ismerős-e ez nekünk, vágyakozunk-e erre? Ha nem volt még ilyen tapasztalatunk, szeretnénk-e, hogy legyen, mert lehet. Isten csak olyan dolgokat parancsol a benne hívőknek, amik megvalósíthatók. A magunk erejéből semmit nem tudunk abból megvalósítani. De az Ő Szentlelke segít minket ebben. Csak a Szentlélek segít el minden hívőt arra, hogy ilyen bizalommal tudja tisztelni és félni Istent.
Azt olvassuk a Bibliában, maga Jézus mondja: a Szentlélek tanít meg minket, hogy dicsőítsük Őt. És az igazi imádságra is a Szentlélek segíti el a hívőt, mert maga a Lélek kiáltja bennünk: Abbá, Atyám! Az Ő Szentlelkére vágyakozzunk, és engedjük, hogy azzal bennünket betöltsön. És eközben fogjuk megtapasztalni azt, hogy milyen sok bátorító ígéret is van ezekbe a feladatokba elrejtve.
Aki így féli Istent, aki törekszik arra, hogy dicsőítse Őt, aki tudatosan munkálkodik azon, hogy imádja Őt mint Teremtőt, az átéli, hogy soha semmilyen helyzetben nincs egyedül. És ha Ővele vagyunk, vele közösségben, akkor védve vagyunk. Akkor a helyünkön vagyunk. Akkor megszabadul az ember sok felesleges aggodalmaskodástól, megszabadul a maga dicsőségének a keresésétől, megszabadul az árvaságnak, a kiszolgáltatottságnak a gyötrő tudatától, és átéli az Isten jelenlétét.
Azt olvastuk, hogy Isten mielőtt végrehajtaná az utolsó nagy ítéletet, még egy lehetőséget ad az istentelenné vált emberiségnek a megtérésre. Hogyan? Úgy, hogy hangzik az örök evangélium. Ez az evangélium hangzott itt most is. Közülünk senki nem hivatkozhat többé arra, hogy nem hallotta.
Mi lesz ennek a folytatása? Elkezdjük-e már ma csendes alázatos imádsággal: Uram, szeretnélek így félni téged, így tisztelni téged. És akarlak téged szívemből, meggyőződéssel dicsőíteni, és csak téged, senki mást. Köszönöm ezt a nagy lehetőséget, hogy imádkozhatom, hogy tegezve, teljes bizalommal megszólíthatlak, és elmondhatok neked mindent, tudva azt, hogy neked minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. És akkor át fogjuk élni, hogy valóban nem egyedül kell végigjárnunk ennek az esztendőnek az ismeretlen útját, hanem lépésről-lépésre ott lesz velünk. Mindig a következő lépést világítja meg, de világosságban járhatunk, és a célt soha nem kell szem elől tévesztenünk, mert Ő világosan megmondta, hova akarja vezetni az övéit. Így tehet áldássá is bennünket mások számára.
Van egy szép énekünk, amelyik szinte elejétől a végéig erről szól, a 251. ének. Most csak az első versét énekeljük:

Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség,
Szentháromságban ki vagy egy Istenség.
Csak téged illet minden tisztesség,
Mert téged ural az egész föld s ég.

Minden szilveszter az idő múlására emlékeztet bennünket. A filozófusok írnak az idő aszimmetriájáról, vagyis arról, hogy megfordíthatatlanul egy irányba halad. Mérni tudjuk, de megállítani és visszahozni nem. Megszoktuk, hogy egyik pillanat követi a másikat, egyik nap a másikat, egyik esztendő jön a má-sik után. Viszont ritkán gondolunk arra, vagy talán soha, amiről pedig a Szent-írás világosan tanít, hogy eljön majd egy pillanat, ami után nem következik másik. Hogy egyszer vége szakad az időnek, és beletorkollik az örökkévalóságba.
Hozzászoktunk, hogy csak a téridő összefüggésén belül tudunk gondolkozni, éppen ezért nehezen képzeljük el, milyen az, ha valaminek nem lesz vége. Nem csupán sokáig tart, nem is még tovább, hanem vég nélkül. A folyókat tudják mérni folyamkilométerrel, de csak a torkolatig. Amikor beleömlik az Óceánba, onnantól kezdve mérhetetlen.
A Sátán gondoskodik arról, hogy lehetőleg csak a pillanatra figyeljünk. Ne foglalkozz a jövővel, lényeg az, hogy most jól érezd magadat. Isten azonban szeret minket és Ő felemeli a tekintetünket, és tágas horizonton belül tanít minket tájékozódni.
Ez a felolvasott ige is erről szól. Nemcsak arról, ami elmúlik, hanem valamiről, ami megmarad. Nemcsak arról, ami egyszer összeomlik, hanem valamiről, ami örökkévaló: „Tudjuk, hogy ha a földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló házunk a mennyben.”
Ezzel az igével, valamint sok más hasonló szentírási hellyel Isten minket néhány egyszerű, de fontos igazságra figyelmeztet ma este. Három ilyet említek:
— Sokkal tovább tart az örökkévalóság, mint a mi földi időnk.
— Minden itteni tettünknek örökkévaló következménye van.
— Aki ezt komolyan veszi, annak átértékelődik az egész élete. Isten erre akar elsegíteni minket, sokszor nagyon földhöz ragadt, lefelé néző, beszűkült tekintetű embereket, hogy átértékelődjék az életünk, hogy minden az azt megillető súlyt, hangsúlyt, jelentőséget kapja meg.
1. Mit jelent ez a banalitásnak tűnő megállapítás, hogy az örökkévalóság sokkal tovább tart, mint a földi életünk? Azt, amire ritkán gondolunk, hogy a halállal, illetve ennek a világkorszaknak a befejeződésével nem szűnünk meg létezni. Kivétel nélkül minden ember tudatos állapotban létezik tovább is. Ezt tanítja nekünk Isten igéje.
Mi az időt szakaszokra bontva éljük át. Minden valamettől valameddig tart. Furcsa, sőt elképzelhetetlen az, amikor egy szakasz félegyenessé válik: kezdete van, de vége nincs. Sőt tulajdonképpen kezdete sincs, mert örökkévaló, csak mi belépünk valamikor, és számunkra akkor kezdődik el az örökkévalóság. De ez tovább tart, mint a földi időnk. Ennek a megállapításnak sincs értelme, mert nem lehet összemérni a kettőt. Tegyük fel, hogy valaki száz évig él, és utána beletorkollik léte az örökkévalóságba. Az örökkévalóság hányszorosa az ő földi életének? Teljesen értelmetlen kérdés.
De azért ne vegyük ezt tréfára, mert Jézus komolyan tanít arról, hogy itt az ember elronthatja az egész örök életét. A Máté evangéliumában van egy fejezet, ahol részletesen szól ezekről a kérdésekről, és ennek a befejező mondata így hangzik: „Ezek (tudniillik akik visszautasítják Őt) elmennek majd az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25,46). Mind a két állapot előtt ott van az „örök” jelző. Azt olvastuk alapigénkben is, hogy ha a földi sátorunk összeomlik, tudjuk, hogy van Istentől készített örökkévaló mennyei házunk.
Az emberi testet és ezt a földi életet sátorhoz hasonlítja itt a Biblia: ideiglenes tartózkodási hely, és ez egyszer összeomlik a szó szoros értelmében is. Ez a hetven kiló porrá válik, de nem szűnik meg, sem az, akinek a sátora összeomlott, sem a létezése. Van örökkévaló házunk a mennyben.
János apostol is azt írja a gyülekezetnek, hogy fiacskáim, örök életet készített nekünk az Isten, és ez az Ő Fiában van. (1Jn 5,11).
A halál nem végleges állapot, hanem ajtó e felé a két állapot felé. A mi örök lakásunk nem a második vagy a tizenkettedik vagy akárhányadik kerületben van, és nem is Farkasréten a kolumbáriumban vagy valami díszesen megépített kriptában, hanem vagy a mennyben, vagy a pokolban. És ezt szándékosan kimondom így, ilyen egyszerűen és világosan, mert Jézus Krisztus így tanított róla. Ezt próbáljuk ködösíteni, félresöpörni, meg ne foglalkozzunk még vele — és akkor kénytelen eszmélni sok ember, amikor már nem változtathat az állapotán.
Ennek az évnek az utolsó estéjén Isten kimondhatatlan nagy szeretettel felemeli a fejünket, nyitogatja a szemünket, hogy többet lássunk, mint amit nélküle láthatunk.
Néha meglepő az, néha számomra egyenesen komikus vagy tragikomikus, hogy milyen nagy ügyet csinálnak emberek abból, hogyan és mivel töltsenek el néhány napot, vagy néhány hetet. Akár ezt a mai estét is. Mekkora előkészületeket tesznek többen erre nézve. Nem kellene már egyszer azon is gondolkoznunk, hogy hogyan és mivel töltjük az örökkévalóságot? Mert az a két lehetséges állapot, amiről a Biblia beszél, egyáltalán nem azonos, még csak nem is hasonló. És mivel mind a kettő örök, és nem lesz vége, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy hol és mivel fogjuk azt tölteni.
Jézus Krisztus többször beszélt erről, és mindig hangsúlyozta, hogy a hozzá való viszony dönti ezt el. És ez itt dől el, az időben, ebben a földi életünkben, hogy van-e valakinek vele igazi, élő, lelki kapcsolata, vagy nincs. És ezt a bizonyos kapcsolatot nem lehet összetéveszteni semmivel. Itt nem jó szándékról van szó, erkölcsös életről vagy formális vallásosságról, hanem itt arról van szó, hogy valaki együtt él-e Jézussal úgy, hogy folyamatos és kölcsönös beszédes kapcsolatban vannak, és tudatosan engedelmeskedni akar neki mindenben.
Ha ma érne véget az idő, akkor hol folytatódna a te életed?
2. A másik, amiről szól ez az ige, hogy minden itteni tettünknek örökkévaló következménye van. Ez ilyeneket jelent például: ha valaki hazudik, akkor annak nemcsak az a következménye, hogy rossz lesz a lelkiismerete, ha még működik, meg hogy szégyellnie kell magát, amikor ez kiderül, hanem meg van írva a Bibliában, hogy hazugok nem örökölhetik az Isten országát.
Aki a Bibliának ezeket a gondolatait is végiggondolja, azt ez elsegíti felelős életre. Az a jövőre való tekintettel tesz meg vagy nem tesz meg valamit most, mert tudja, hogy a jelenével alapozza meg a jövőjét. De nemcsak felelősségre serkent ez, hanem ennek a fényében ragyog fel igazán az Isten mérhetetlen kegyelmének a jelentősége. Az, hogy mindarra, ami minket az üdvösségből kizárna, Istennél készen van a bocsánat. Ezt a bocsánatot azonban csak itt, az időben lehet elkérni tőle. Ez után már nincs lehetőség az Ő kegyelmét megragadni és újat kezdeni. Ezért is nagyon meg kell becsülnünk azt az időt, amit Istentől kapunk. Ő egyébként ahhoz is ad erőt a benne hívőknek és a bűnbánó, kegyelmet kérő bűnösnek, hogy utána ne halmozza egymásra a régi bűnöket, hanem tudjon változni is.
Hogy mennyire úgy van az, hogy a jelenünkkel alapozzuk meg a jövőnket, erre nézve csak egyetlen mondatot hadd olvassak a Jeremiás Siralmairól írt könyvből, amit bibliaolvasó kalauzunk szerint éppen most olvastunk. Az 1. fejezetben van ez a mondat: „Ruhája szegélye piszkos; nem gondolt a jövőjére. Szörnyű mélyre süllyedt,…” (JSir 1,9).
Aki nem gondol a jövőjére, szörnyű mélyre süllyed. Ez törvény. A jelennel alapozzuk meg a jövőnket.
A napokban találkoztam valakivel, akiről sokan tudjuk, hogy minden szavára lehet adni, minden ígéretét teljesíti. Inkább nem ígér meg olyat, amiről tudja, hogy nem fogja teljesíteni. Megbízható, másokat sokszor segítő ember. Most ő került olyan helyzetbe, hogy segíteni kell neki és szinte tolonganak azok, akik őt ismerik, és szívesen, szeretettel, többnyire hálából készek segíteni neki. Megalapozta, így mondják: erkölcsi tőkét gyűjtött össze. Nem azért volt ő segítőkész, hogy majd ha bajba kerül neki is segítsenek. Ez volt a természete, az új természete, amit Jézus Krisztustól kapott. Megalapozta a jövőjét, amiről ő sem tudott, hogy egyszer neki is majd segítségre lesz szüksége.
És ugyanígy van negatív formában is. Aki erős dohányos, az megalapozza a valószínű tüdőrákot. Aki egymás után megy abortuszra, az valószínűsíti, hogy meddő lesz. Aki nem rendezi az Istennel szembeni bűneit, az megalapozza a saját maga kárhozatát. És a kegyelmet elfogadni csak itt van lehetőségünk, és egyikünk sem tudja, hogy meddig tart a kegyelmi idő.
3. A harmadik, amin még gondolkozzunk, hogy aki mindezeket komolyan veszi, az átrendezi az életét. Mert aki elkezdi az örökkévalóság nézőpontjából nézni önmagát, az eseményeket, ennek a világnak a dolgait, annak a számára sok mindennek a jelentősége feltétlenül megváltozik. Ami addig fontosnak, vagy egyenesen nélkülözhetetlennek tűnt, arról egyszeribe kiderül: elhanyagolható, vagy egyenesen felesleges kacat, amihez nem érdemes, nem szabad ragaszkodni. Tárgyak, programok, kapcsolatok, tennivalók jelentősége megváltozik, és ugyanakkor sok minden felértékelődik.
Az örökkévalóság nézőpontjából már nem az a döntő, hogy ki mit szól hozzá, hanem az, hogy Istennek mi a véleménye arról. Nem aszerint tesz meg valaki valamit, hogy neki megéri-e, hanem aszerint, hogy a másiknak szüksége van arra. Nem szempont, hogy nekem most van kedvem hozzá vagy nincs. A szempont az, ha másnak örömöt szerezhetek vele, akkor kész vagyok megtenni. A hírnév, a gazdagodás, a siker, ami olyan sok cselekedetünknek a motivációja, elveszíti az erejét vagy a kizárólagosságát, és helyettük ilyen motívumok kezdik mozgatni az ember: a másik iránti szeret, az Isten iránti hála, a másiknak az érdeke, és tud az ilyen ember szolgálni, sokszor áldozatot hoz erejét meghaladó módon is. Egyszerre kiderül, hogy fontosabb és sürgősebb a Szentírás olvasása, mint a napilap átlapozása, és nem szoríthatja ki többé az elmélyült imádságot valami azonnali és sürgősnek látszó tennivaló az ember életéből. A sok felesleges és felszínes beszéd helyett pedig érdemi kérdések, őszinte érdeklődés és helyén mondott ige szólal meg az ilyen emberek ajkán.
Valamelyik szilveszterkor elemeztük itt Baranyi Ferencnek az egyik versét. Most csak néhány sort hadd idézzek belőle:

… létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt,
mi életté tenné a létet.

Aki az örökkévalóság nézőpontjából kezd tájékozódni, az egyszerre rájön, hogy amit addig létfontosságúnak vélt, az semmiség. Nemcsak hogy elmaradhat, még kárt is okoz. Mert miattuk marad el az, ami életté tenné a létet. Eltöltünk évtizedeket úgy, hogy éppen csak az élet marad ki belőle, és csak puszta lét az egész.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ilyen emberek álmodozók lesznek és elmulasztják a kötelességeiket. Sőt, pontosan ők érzékelik mindig azt, hogy mikor minek van az Istentől rendelt ideje. Itt állnak két lábbal a földön, csak éppen a hitük néz a mennybe, s miközben komolyan veszik a láthatókat, ugyanolyan komolyan veszik a láthatatlanokat is, leginkább magát a láthatatlan Istent, és ezért helyreáll az egyensúly az életükben. Azért van olyan sok kiegyensúlyozatlan ember, azért sántikálnak lelkileg, erkölcsileg olyan sokan sokszor kétfelé, mert ez a fajta egyensúly hiányzik, hogy helyén legyen a jelen és a jövő, és helyén legyen az, ami az én feladatom, és az, amit Isten ígért, hogy Ő elvégzi. És ezért lesz az ilyen ember számára egyszerre fontos a lélek.
Gyönyörűség látnom, amikor Isten valakinek a szemét rányitja a láthatatlanokra, vagyis hitetlenből hívő lesz, és valóban, ahogy a reformátorok mondták: sub specie aeternitatis: az örökkévalóság nézőpontjából látja a valóságot, egyszerre törődni kezd a lelkével. Rájön arra, hogy azt is adott nekünk az Isten. Elkezdi táplálni, etetni a lelkét. A lélek tápláléka az ige. Elkezdi igével táplálni azokat, akikért felelősekké tett minket Isten. Például a gyermekeinket.
Tápláltuk-e mi ebben az évben a lelkünket, vagy szegény végelgyengülésben a kimúlás szélére került? Tápláltuk-e megfelelő lelki táplálékkal a gyermekeinket, unokáinkat? Mivel etetjük őket? Vagy mivel etetik mások?
Azt mondják, hogy egy átlagos magyarországi általános- és középiskolás tanuló napi három órán át nézi a televíziót. Mit eszik, iszik eközben lelkileg, szellemileg? És a gyerekek nyolcvan százaléka azt mondja, hogy gyakorlatilag azt néznek, amit akarnak. Ez a felelős szülői magatartás? Tápláljuk-e a lelkünket?
Amikor most karácsonykor sok családi és baráti találkozó volt, érdekelt-e minket az, hogyan van a másiknak a lelke? Mi lesz az örök sorsával? Az egyik ilyen beszélgetésen megkérdeztem valakitől, hogyan van a lelked? Nagy szemeket meresztett, és utána tartalmas, őszinte beszélgetés kerekedett ki belőle. Kit érdekel az, hogy van a mi lelkünk? Sokszor még minket magunkat sem. És csodálkozunk, hogy ilyen lelketlen és lélek nélküli lesz ez a világ körülöttünk? Meg ilyenné hidegedik sokszor még a család légköre is.
Aki az örökkévalóság nézőpontjából kezd tájékozódni, annak egyszerre fontosak lesznek a léleknek a dolgai. És nemcsak az érdekli az ilyen szülőt, hogy legyen ruhája meg jó jegye meg testi egészsége a gyermekének, hanem a lelki egészsége is fontos neki.
Olyan kedves az a mondat az idős János apostol utolsó levelében, a 3. levél elején van ez: Szeretett barátom, légy egészséges, amint jó dolga van a lelkednek. (3Jn 1,2). Őt érdekelte, meg tudta, hogy a barátja lelkének milyen dolga van, és kívánja, hogy legalább olyan jó dolga legyen a testének, és legyen olyan egészséges.
Ha effélékről gondolkozunk, akkor meg kell állapítanunk, hogy most többnyire ideig való, mulandó értékeket hajszolunk. Sokszor jön valami sürgős, ami kiszorítja életünkből a fontosat, sőt a legfontosabbakat. Az év utolsó estéje azonban egyebek közt arra is figyelmeztet, hogy egyszer eljön majd az a pillanat, amikor egy valami lesz csak fontos, minden más végérvényesen jelentőségét veszíti. És ez az egy valami az, hogy a lelkünk kapcsolatba került-e az élő Krisztussal. Vagy mondom másképpen, de biblikusan: éli-e Jézus a maga életét bennünk? Mert az üdvösségbe csak Ővele együtt lehet bemenni, és reá való tekintettel engednek oda be mindenkit.
Ezért is mondta Jézus az utolsó időkről szóló tanításában egyebek közt ezt is: „Vigyázzatok magatokra, nehogy a szívetek elnehezedjék mámortól, részegségtől vagy a megélhetés gondjaitól, és hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak. (Lk 21,34-35).
A megélhetés gondjaitól is elnehezedhet a szívünk, és készületlenül találhat ez a döntő pillanat. Ezért jó valóban az örökkévalóság nézőpontjából tekinteni a megélhetési gondjainkra is, amivel mindnyájan küzdünk, meg minden egyéb gondunkra, és mindarra, ami állandóan lefelé irányítja a tekintetünket, és akkor Isten ezek fölé emel minket. És nem ezek a gondok temetnek maguk alá, hanem onnan Isten közeléből tudjuk ezeket látni, hordozni, a megoldást megtalálni, a szabadítást kivárni, és már nem egyedül, hanem Ővele.
Ismerek valakit, aki egy súlyos betegség miatt hosszú ideig volt élet és halál mezsgyéjén. Isten megtartotta őt és fölépült. És attól kezdve minden átértékelődött az életében. Megrendítő volt, amikor elmondta, hogy most így hogyan szégyelli magát amiatt, hogy apróságok miatt hogy tudott aggódni, hogy kicsiségek miatt mérgelődött és kiabált, és közben az örök életét meghatározó tennivalókat elmulasztotta. Most szeretné ezt pótolni, mivel Isten lehetőséget adott erre, és szeretne hanyagolni és elhagyni mindent, amivel csak megrontotta a családnak az életét is.
Muszáj ehhez súlyos betegnek lenni, hogy valaki ide eljusson? Nem lehetne ma este elhatároznunk ezt, őszintén odaállni Isten elé és tényleg megkérdezni tőle még ma este: Uram, nem borult fel ez az egyensúly az én életemben is? Uram, az ám, van nekem is lelkem. Jól érzi magát, munkaképes, működőképes? Nem kellene tisztába tenni, felerősíteni, megetetni, jobban hallgatni rá? És a te Lelked, a Szentlélek, aki irányítana? Talán eltelt az év úgy, hogy sose jutott eszembe, hogy megkérdezzem: Uram, te mit akarsz, hogy most cselekedjem? És akkor helyre állna az egyensúly a mi életünkben is.
Jézus ritkán használt csúnya szavakat. De van egy példázata, ahol a példázat főszereplőjét egy csúnya jelzővel illeti. Ez az ember volt az, aki nagyon gazdag lett, lerombolta a régi magtárait, újabbakat épített, korszerűbbeket, tágasabbakat. Az is tele volt már mind gabonával, és kiderült, hogy semmi nem érdekli, csak az anyagiak, csak a pillanat, csak a teste. Még amikor a lelkével kezd beszélgetni, akkor is a testére gondol. Azt mondja ott a példázatban: „én lelkem, nagy vagyonod van, sok esztendőre be vagy biztosítva, egyél, igyál, élvezkedjél. — A lélek nem eszik gabonát. Itt is a testére gondol. És Isten ezt a jelzőt használja a végén: bolond. Az éjszaka meghalsz, és itt marad minden, amit gyűjtöttél. Te meg nincstelenül kell hogy megállj az Isten előtt, és egyedül.
Nos, ettől akar megőrizni minket a mi Urunk. Szabad gyűjteni, szabad annak egy részét másoknak továbbadnunk, amit Istentől kaptunk, csak el ne felejtsük, hogy nemcsak mulandó értékek vannak a világon, és Isten örökkévaló értékekkel akar megajándékozni minket itt most, ebben a mulandó életben. És Ő az örökkévalóságra akar bebiztosítani minket. Ne feledjük azt, hogy a mi földi sátorunk egyszer összeomlik, az ideiglenes tartózkodási hely, de Ő elkészített nekünk mennyei, örökkévaló hajlékot. El tudjuk-e azt majd foglalni, vagy valami egészen más hajlékban kell töltenünk az örökkévalóságot?
Tartsunk ma este önvizsgálatot. Az egyházközségünkben rendszeresen rovancsolni szoktak a pénztári ellenőrök, és ilyenkor egy forint különbség sem lehet. Akár többlet, akár hiány, az ugyanolyan hiba. És ha néhány forintnyi különbség van is, kezdődik elölről a vizsgálat. Annak ki kell derülni. Ha csak megközelítőleg is szigorúak lennénk önmagunkhoz, és legalább így év végén lelki rovancsot tartanánk, az nagy lelki haszonnal járna. Van egy szép énekünk, annak a végén egy rövid imádság is elhangzik:
Ó add, üdvöd keressük,
Ne a mulandót lessük,
Ne kössön fénye meg;
Hagyj egyszerűvé válni
S előtted élni, járni,
Mind vidám, boldog gyermekek.
(502,5 dicséret)

Jó lenne, ha ezt saját imádságunkként tudnánk a magunk szavaival elmondani majd otthon: segíts, hogy az üdvöd keressem, és ne kössön a mulandó magához. Ne annak az igézetében teljék el ez a néhány évtized, hanem már most mindent az örökkévalóság nézőpontjából értékeljek.

A múlt vasárnap megtanultuk, hogy az advent szó az adventus Domini latin kifejezés rövidítése, ami azt jelenti: az Úr eljövetele. Ez arra utal, hogy akik Jézus Krisztusban hiszünk, várjuk az Ő ígéretének beteljesedését, ami szerint ennek a világkorszaknak a végén Ő nagy hatalommal és dicsőséggel megjelenik, véget vet minden gazemberségnek, nyomorúságnak, nélkülözésnek, és a benne hívőket magához veszi az Ő mennyei dicsőségébe.
Mi tehát nem a világ végét várjuk, hanem valakit várunk, akit ismerünk. Akiről tudjuk — mert megmondta előre —, hogy az Ő második eljövetelekor — amire várunk —, mint bíró jelenik majd meg, de Ő az, aki előbb már, mint vádlott, odaállt a helyünkre és Isten igazságos ítéletét elszenvedte helyettünk a kereszten.
Szép református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté az 52. kérdés és feleletében így fogalmazza ezt meg:
K: Milyen vigasztalásod van abból, hogy Krisztus visszajön „ítélni élőket és holtakat”?
F: Az, hogy minden háborúságomban és üldöztetésemben felemelt fővel várom Őt az égből ítélőbírámul, aki előbb érettem Isten ítélőszéke elé állt és rólam minden kárhoztatást elvett, hogy Ő mind a maga ellenségeit, mind az enyéimet örök kárhozatra veti, engem pedig minden választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe magához vesz.
A Krisztust ismerő, adventet élő, hívő ember tehát ezt a Jézust várja.
Múlt vasárnap Isten igéje arra figyelmeztetett minket, hogy a Krisztust váró ember tudatos életet éljen, és ne sodródjék. Mert ellenkező esetben ennek a világnak sokféle áramlata könnyen magával ragadja, és oda juthat, ahova nem szeretne. Tudatos, sőt céltudatos életre bátorít minket Isten.
A Zsidókhoz írt levélből vett képpel élve láttuk, hogy Isten az Ő igéjét, mint egy biztos iránytűt, a kezünkbe adta, Jézus Krisztus pedig ott a túlparton, mint világítótorony mutatja a célt, és ezért — maradva ennél a képnél — a mi életünk hajója mindenféle viharon át épségben megérkezhet majd a célba. Szükséges tehát tudatos életet élni, és nem sodródni.
Ebben a példázatban, amit most olvastunk, Jézus Krisztus arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Őt váró hívő ember felelős életet kell hogy éljen. Nemcsak a tudatosság, sőt céltudatosság jellemzi a hívőt, hanem a felelősség is. Mert tudjuk, hogy amikor Ő visszajön, kérdezni fog, és a kérdéseire felelnünk kell. Mi közvetlenül neki vagyunk felelősek, és ennek a felelősségnek a jegyében történhet az egész földi életünk.
Mit jelent a felelősség?
Felelős az az ember, aki vállalja a tetteit és azoknak a következményeit. Sőt, aki a tettei következményeire való tekintettel cselekszik. Tudja, hogy minek mi lesz a következménye, és azt számításba veszi, mielőtt cselekedni kezd. Nem utána fogja a fejét. És felelős az, aki a reá bízott értékekkel el tud számolni — mert ebben a példázatban Jézus erről beszél, hogy lesz elszámoltatás.
Arról van itt szó, hogy egy gazdaember bizonytalan időre elutazik, és addig a gazdaságát rábízza a szolgáira. Fontos, hogy mivel töltik a gazda távollétében eltelő időt. Aki felelősen él, az nem azt számítgatja, hogy hátha ma még nem jön vissza, s talán holnap sem, hanem végzi mindennap azt, amivel megbízták. Aztán bármikor jön vissza, készen találja.
Ezért mondja Jézus: boldog az a szolga, aki felelősen él, és amikor megjelenik váratlanul a gazda, éppen munka közben találja. Felelőtlen az, aki úgy tesz, mint a többi szolga, akikről itt szó volt: elkezd enni, inni a részegesekkel, verekedni, mert ma még úgysem jön vissza, hátha holnap sem jön vissza, aztán beleéli ebbe magát. Egyszer csak megjelenik a gazda, és számadásra hívja őket. És ott már nem lehet kapkodni és rendezni a rendetlenséget.
Megtévesztő számunkra az, hogy ebben a világban hosszú ideig lehet következmények nélkül gazemberkedni. Erre mondja Pál apostol: „vigyázzatok, mert a napok gonoszok!” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a napok el akarják hitetni velünk, hogy vég nélkül ismétlődnek, pedig egyszer befejeződik, és egyszer mindnyájunknak meg kell állnunk az Isten ítélőszéke előtt. Akkor is, ha ezen ma valaki kacag, vagy legyint, vagy azt mondja: hol van az még! Isten igéje igaz, és nem fenyegetni akar minket, hanem segíteni, figyelmeztetni, hogy amíg lehetőségünk van, addig rendezzük a dolgainkat.
Éppen erről szól ez a mai ige, hiszen az advent a készülődésnek az ideje is. De nem a karácsonyra való készülődésé, hanem a Jézus Krisztus megjelenésére való felkészülésé. S mit jelent készülni, felkészülni a vele való találkozásra? Azt, hogy az életünkben felhalmozódott sok rendetlenséget és rendezetlenséget elkezdjük rendezni. Azt jelenti, hogy amit még lehet, a mulasztásaink közül megpróbálunk pótolni. Hogy egy lelki nagytakarítást kezdünk el, aminek a vége az lesz, hogy a helyére kerül sok minden és sok mindenki. Az életünkben rend lesz, és ettől kezdve mondhatja a mi életünk gazdája azt, amit itt olvastunk: boldog az a szolga, aki ilyen rendezett életet él.
Mert sokszor elfelejtjük, hogy ebben az eszement hajszában, amibe belekényszerülünk, szétrázódnak a dolgaink. Összekeverednek, és magától semmi nem marad rendezett állapotban. Ezért újra és újra rendet kell tenni. Nem beszélve arról, hogy sötét, bomlasztó erők működnek ebben a világban, amik elsősorban a közösségeket támadják. Tessék körülnézni csak a legszűkebb körünkben: milyen iszonyatos támadásnak van kitéve minden házasság, család, munkahelyi közösség, lakóközösség, nemzeti közösség.
Nem véletlenül nevezi a Szentírás az ördögöt diabolosznak, szétdobálónak, aki igyekszik egymásnak ugrasztani bennünket, szövetségeseket is egymás ellenségeivé vagy jobb esetben ellenfeleivé tenni, és eljuttatni oda, hogy mindenkiben vetélytársat lássunk, vagy ha lehet, ellenséget is. Ha csak az utolsó két-három hónap tapasztalataiból mondhatnék itt el valamit, kétségbeesnénk amiatt, hogy felnőtt, érett, tekintélyes emberek milyen felelőtlenül gondolkoznak, beszélnek és cselekszenek, és hogy ennek milyen tragédiák a következményei. Nemhogy a cselekedeteik következményeit nem vállalják, ami a felelősség egyik megnyilatkozása, hanem nincsenek is olyan helyzetben, hogy vállalhatnák a cselekedeteik következményeit, és mégis cselekszenek. Mert sokszor gondolkozás nélkül cselekszünk, és gondolkozás nélkül beszélünk, és ezzel mérhetetlen sok kárt okozunk egymásnak és magunknak.
Ha csak arra gondolunk, hogy Istentől kapott értékeinket milyen lazán, milyen könnyedén herdáljuk el. Az időnket, amit nem tudunk megsokszorozni és visszahozni, az egészségünket, a kapcsolatainkat. Hogy tesszük tönkre azokat, akik hozzánk a legközelebb állnak, s akiket állítólag szeretünk, és hogy pusztítjuk önmagunkat is — iskolázott, felelős és sokszor nagyon büszke, öntudatos emberek. És miután belátja valaki, hogy ez nem jó, sokszor akkor sem tudja abbahagyni.
Komoly figyelmeztetése ez a mi Urunknak, hogy felelős életet szabad, lehet és kell élnünk. Ezzel szemben olyan sokan — ahogy ma mondják — lazára veszik a dolgot, és ezt a lazaságot gerjeszti körülöttünk a világ is. Megvan ennek az ideológiája is, mert ugye mi már állítólag nagykorú emberek vagyunk, akiknek senki ne írja elő, hogy mit tegyünk és mit nem, mert mi független, szabad, autonomosz, öntörvényű emberek vagyunk.
Ne tegyünk már úgy, mintha mi valóban mindig, mindnyájan tudatosan és felelősen cselekvő felnőttként élnénk. Csak egy-két kiragadott példa szomorúan szemlélteti, hogy mennyi felelőtlenség bújik meg az életünkben. Felelőtlenül fecsegünk össze-vissza ezzel sok bajt okozva. Pedig meg van írva a Szentírásban, Jézus mondta, hogy minden felelőtlen szóért számon kér bennünket az ítélet napján.
Fantasztikus felelőtlenséggel töltik el sokan az ifjúkorukat. Az egész házasság előtti, vagy „tartós kapcsolat” előtti szexualitás a tökéletes felelőtlenség jegyében zajlik. Ki számol ott a következményekkel, amiket előre vállalni is kész? Felelőtlenül kötnek házasságot sokan, vagy meg sem kötik, mert nem is akarja elkötelezni magát sok ember. Nem vállal felelősséget. Mindennek csak az előnyeit akarjuk élvezni, a velejáró teher, áldozat, az ijesztő, az nem kell, vagy fizesse meg az árat más, és hozza meg az áldozatot más valaki.
Tisztességesnek látszó nők kivetik a hálójukat kiszemelt férfiakra, és kíméletlenül szakítják el őket a feleségüktől és a gyerekeiktől. És a tönkretett gyerekekkel kell küszködnünk, és nem lehet begyógyítani azokat a sebeket, amiket az ilyen hányaveti, felelőtlen cselekedetek okoznak.
Tekintélyes, büszke férfiak, mint fabábu sodródnak a szennyel, és ahogy a Biblia írja a Példabeszédek könyvében, mint ökör a vágóhídra, úgy mennek az idegen asszony után, mérhetetlen szenvedést okozva ezzel annak, akinek egyszer szerelmet és hűséget vallottak és ígértek, de ugye lazára vesszük: Azt ma már nem úgy kell gondolni. Sokaknak, másoknak is, meg maguknak is szenvedést okoznak. Oda süllyedtünk, hogy sokszor már észre sem veszik emberek, hogy milyen felelőtlenül rombolnak. Ha meg tudatosan teszik, az még ennél is szomorúbb.
Pedig ez is meg van írva a Bibliában ugyanott, a Példabeszédek könyvében, hogy aki a más asszonyához bemegy, és azt megérinti — ilyen finoman mondja a Biblia —, büntetés nélkül nem marad. No de kit érdekel az, hogy mi van megírva a Bibliában? Ki gondolja, hogy ez ma is érvényes és működik?
Sokszor még azt sem vesszük komolyan, ami itt elhangzik. A napokban történt, hogy egy kis társaság beszélgetett, és ott valaki beszámolt arról, hogy mit csinál. Valaki megszólalt: te, éppen most a közelmúltban volt erről szó a templomban, és azt hallottuk, hogy Isten igéje ennek az ellenkezőjét tartja jónak. Te most annak az ellenkezőjét teszed? Ott voltál akkor? Ott voltam, de nem hallottam semmi ilyet — mondja.
Még az értelmünkig sem engedjük, hogy eljusson Istennek az utat mutató igéje, nemhogy ahhoz igazítanánk az életünket. Mert lazára vesszük. Ki gondolja, hogy egyszer Isten minden olyan igét számon kér rajtunk, amit hallottunk vagy olvastunk. Ez is meg van írva. Jézus mondta: Ő nem kárhoztat senkit. A beszédek, amiket mondtam nektek, és nem vettetek komolyan, azok ítélnek majd el titeket az ítélet napján. Veszélyes dolog igét hallgatni. Életmentő is, kivirulhat, meggazdagodhat annak az élete, aki azt komolyan veszi, és megőrzi Isten a sokféle sodrásban, és célhoz vezeti, vagy ha valaki nem veszi komolyan — mint itt ezek a szolgák —, akkor ítéletté lesz a számára.
Láttuk a múltkor, hogy az egész szórakoztató ipar azokon szórakozik, akik ilyen sodródó, tartás nélküli emberek. A divat biznisz meg öltöztet és vetkőztet bennünket, és még a maradék kicsi pénzt is mosolyogva kiszedi sokak zsebéből, közben nem vesszük észre, hogy kivetkőztetett sokakat emberi mivoltukból is, és egy-egy kritikus helyzetben, családi veszekedés vagy válóper alkalmával nem ismer magára az ilyen önmagából kivetkőző ember, és nem ismernek rá azok sem, akikkel együtt él.
Emberek csalják egymást évek óta, de mosolyogva megjelennek társaságban, vagy megjelennek itt a templomban is. Két asszony nem hajlandó egymásnak megbocsátani és kibékülni, de el mernek jönni ugyanannál az asztalnál úrvacsorázni. Nagy büszke vallásosok soha nem jönnek ide az úrasztalához töredelmes bűnbánattal, mert nekik nincsenek bűneik, vagy azt is lazára lehet venni. És miközben büszkélkednek a vallásosságukkal, még soha senkinek nem beszéltek Isten szeretetéről, és gyerekeik sosem látták őket imádkozni. És felelőtlenül adjuk a rossz példát azoknak, akikért pedig Isten felelősekké tett minket, legközelebb a gyermekeinknek is. Hol van itt a felnőttség, az érett nagykorúság, miközben ezeket a károkat a legtöbbször nem is tudjuk helyrehozni.
Ha ádvent a készülésnek az ideje, akkor tudatosítanunk kell magunkban, hogy ez a készülés nem azt jelenti, hogy kétszer annyi élelmiszert vásárolunk arra a néhány munkaszüneti napra, mint amennyi szükséges, miközben mások karácsonykor is fűtetlen lakásban lesznek majd, hanem hozzálátunk egész konkrét módon egy lelki nagytakarításhoz. Vagy mondjuk ki akkor: jobban érezzük magunkat a szemétben, azok között a dolgok között, amik Isten előtt utálatosak.
De ha valaki tisztulni akar, felülemelkedni önmagán, kibontakozni, és azt a gazdag életet élni, amire Jézus Krisztus hívja a benne hívőket, akkor hozzá kell látni a takarításhoz. Akkor az, amit felelőtlenül csináltunk, nem kaland volt, nem botlás, nem buli volt, hanem az bűn volt. És a bűnnek egyetlen megoldása van, mert azt nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. És a megoldás az: leleplezem, nevén nevezem, őszintén megvallom. Bízom abban, hogy Isten a megbánt bűnt megbocsátja, és ad erőt elhagyni is. Ezt nevezik nagytakarításnak. Ez jelenti azt, hogy valaki készül a Jézus Krisztussal való találkozásra.
Ellenkező esetben elszórakozhatja az életét úgy, mint ahogy ezek a szolgák itt. Aztán megjelenik a gazda, és a mi számunkra ez már hátborzongató, amit itt olvastunk: „akkor kettévágatja, és a képmutatók sorsára juttatja…” Ez nem fenyegetés, hanem figyelmeztetés. Ezt nem én találtam ki, hanem Jézus Krisztus mondta először is, meg azóta is sokszor azoknak, akiket szeret, és ettől akar megmenteni.
Ez magyarul azt jelenti: ha valaki tudatosan készül a Jézus Krisztussal való találkozásra, s nem akarja, hogy készületlenül lepje meg őt ez, akkor az már ma hozzálát ahhoz, hogy amiről ő is tudja, hogy nem jó, tisztátalan, netalán Istennek utálatos az életében, azt elítéli és igyekszik szabadulni tőle. Abbahagyja a rossz szokásait, amivel az idegeire megy a családnak. Végre nem mindig a mások bűneit sorolja, hanem a magáét nevezi néven. Ez azt jelenti, hogy végérvényesen, radikálisan szakít a szeretőjével, és azokról gondoskodik, akikért Isten őt felelőssé tette, és akikért egyszer felelősséget vállalt. Visszaviszi a lopott holmit, megadja a kölcsönt. Leállítja a szennyes fantáziálását, amikor az beindul. Időt szán a gyerekeire, és őszintén törődni kezd velük. Előveszi a poros Bibliát, és megtanulja ahhoz igazítani az életét, ha egyáltalán isten-félő embernek tekinti magát.
Ebből ilyen konkrétumok következnének. Enélkül érvényes az, amit Pál apostol így ír: vannak, akiknél megvan a kegyesség látszata, de annak az erejéről fogalmuk sincsen. E nélkül a konkrét nagytakarítás nélkül menthetetlenül elsodor bennünket a világ, és bekövetkezik az, amit itt Jézus mond ennek a példázatnak a végén.
Tudom, hogy könnyebb erről beszélni, mint ezt megvalósítani, mert ez áldozatokkal is jár. Lemondással. Ez fájni fog — mondta egyszer valaki, amikor belegondolt abba, hogy mi történne, ha most munkához látna. Mondtam neki: fájni fog, de fájjon egyszer végre neked az, amit felelőtlenül csináltál, és ne csak mások szenvedjenek miatta. Ez egyszer fáj, akkor, amikor valaki eljut a döntésre, és munkához lát.
Akkor le kell mondani sok mindenről. Miről? Talán le kell mondani valami pillanatnyi élvezetről, de ugyanezzel megszabadul az ember a lelkiismeret-furdalástól, az álmatlan éjszakáktól, a sehova sem vezető gondolati pörgéstől, hogy akkor most hol az én helyem, kihez tartozom, kiről kell gondoskodnom? Megszabadítja ez a döntés és ez az engedelmesség az embert sok olyan nyomorúságtól, ami miatt szenvedünk.
Azért is nehéz ez, mert ezek a problémák és nehéz helyzetek hosszú idő alatt alakulnak ki. Éveken át söpörjük a problémákat a szőnyeg alá. Éveken át begyakoroljuk a képmutatást. Úgy teszünk, mintha… Mintha felelősen élnénk és cselekednénk. És amikor világos pillanatainkban rádöbbenünk valamire, igyekszünk azonnal ködösíteni, vagy valami mámorba menekülni.
Nehéz itt a megoldást megtalálni azért is, mert egyre fokozódik az a hajsza, amiben élünk, és egyre nagyobb az a feszültség, ami körülvesz, és egyre nő az a kötelező stressz, amiből nem tudunk kimenekülni. És amikor elönti a világot a hazugság és az erőszak, akkor nehéz megtalálni és vállalni az igazság és egyenesség útját.
És azért is nehéz hozzálátni az ilyen nagytakarításhoz és új kezdéshez, mert sokszor egyedül marad az ember. Ha a másik nem partner, vagy a többiek nem azok, akkor még nehezebb. No de nem annál inkább bele kellene kapaszkodnunk végre abba, akiben meg lehet fogózni?
Aki Megtartónak jött,
aki tegnap és ma és örökké ugyanaz,
aki soha nem hazudott,
aki mindig a mi érdekeinket nézi, és nem a magáét, és
aki egyedül tud nekünk megadni mindent, amire szükségünk van itt és az örökkévalóságban?
Úgy hívják: Jézus. Ő megtalálható mindenütt, ahol ketten vagy hárman az Ő nevében összejönnek. Ahol róla hiteles információ hallatszik. Itt is itt van.
És ma még hív bennünket. Ma még nem jött vissza a gazda. Ma még van lehetőség abbahagyni a szórakozást meg a felelőtlenséget, amiről itt a példázatban olvastunk. Még hozzá lehet látni a rendeződéshez. A magunk ereje kevés ehhez, de Ő ígéri, hogy támogat, segít és győzelemre visz bennünket. És aki vele kezd el új szakaszt, az megtapasztalja, hogy valóban igaz, amit a keresztség szereztetésében mondott: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ő az egyetlen, aki nem vonja vissza ígéretét, akire számíthatunk. Ő az egyetlen, aki azon a napon is velünk lesz majd, amit senki nem oszthat meg velünk: a halálunk napján, sőt utána is, mert mindörökké magához veszi a benne hívőket. Aki pedig őt visszautasítja, az mindörökre nélküle marad. Ezt nevezi a Biblia kárhozatnak.
Azt mondják, az idén szegényebb karácsonyunk lesz, mint korábban. Ki kellene ezt használni tudatosan és felelősen, és a tárgyaktól egymáshoz kellene fordulni, önmagunktól Jézushoz kellene megérkezni. Ha olyan nagy reformátusok vagyunk, akkor meg kellene reformálnunk a karácsony ünneplését, vagyis visszaalakítani az eredeti tartalmához és jelentéséhez. Akkor lenne igazán ünnepünk, és az tenné ünnepé utána a hétköznapokat is.
Az első karácsonykor sem volt könnyebb a helyzet. Akkor is tombolt az állam, Augustus császár szorította az adóprést, ezért volt az összeírás is, ami miatt Máriának 120 km-t kellett gyalogolnia a 9. hónapban, a szülés előtt Názáretből Betlehembe, hogy az adóköteleseket összeírják, és felemeljék mindenkinek az adóját. A nagy római birodalomban a törvényesség látszatát fenntartva rengeteg igazságtalanság történt, mint ahogy ma is. Virágzott a korrupció, senki sem törődött a betegekkel és a munkanélküliekkel — és ekkor jött el Jézus ide közénk, otthagyva a mennyei dicsőséget azért, hogy megtanítson minket felelős életet élni.
Ő felelős életet élt. Ő tökéletesen függött az Atyától, tudatos küldetésben járt. Többször említi, hogy csak azt mondja, amit rábízott a Küldője. Csak azt cselekszi, amit az Atya akar elvégezni általa, és ahogy olvastuk a Jn 17-ben, Ő számot adott arról, amit rábíztak: Elvégeztem a munkát, amivel megbíztál, megőriztem mindenkit, akikért felelőssé tettél.
Ezt a Jézust várjuk mi vissza. És addig is, amíg szemtől-szembe találkozunk vele, Ő emel ki minket sokféle felelőtlenségünkből, és tanít meg emelkedett életet élni. Nem fölényeset, hanem emelkedettet, ahonnan az embernek rálátása van önmagára is, az eseményekre is, és megtanul Isten szemével látni és értékelni.
Ma még nem jött vissza a gazda, de visszajön. És amíg időnk van, addig rendezhetjük rendezetlen dolgainkat. Addig találhatunk vissza hozzá. Ahogy egyik szép énekünk mondja: Ma még lehet, ma még szabad,
Borulj le a kereszt alatt.

Ezen a szép, csendes ádventi vasárnapon Jézus Krisztus személyére szeretném irányítani a figyelmeteket. Hiszen az ádventi embert az jellemzi, hogy az adventus Domini, vagyis az Úr eljövetelére való tekintettel éli a napjait. A hétköznapjait is. És ha ez valóban tudatos benne, akkor ennek az egyik áldott gyümölcse az szokott lenni, hogy az ilyen ember nem sodródik, hanem tudatos, sőt céltudatos életet él.
Erre szeretnék most alázatosan és nagy szeretettel bátorítani mindenkit, hogy ne sodródjatok, hanem tanuljunk meg céltudatos életet élni. Erre figyelmeztette a levél címzettjeit akkor a szentíró, és erre bátorít most minket Isten: még jobban kell figyelnünk a hallottakra, Isten igéjére, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.
Ki tud céltudatos életet élni? Az, aki látja a célt. És mi a történelem célja? Valakit megkérdeztem a napokban, és felháborodva legyintett: hagyjam őt békén ilyen elvont kérdésekkel. Ezekről nem érdemes gondolkozni. Legyen elég nekünk az, hogy amennyire lehet, jól érezzük magunkat.
De mégis vannak, akik gyógyíthatatlanul gondolkoznak, és kérdéseket tesznek fel, és próbálnak választ találni a kérdéseikre.
A történelemnek nincs célja némelyek szerint. A történelem örök körforgás, mindig ismétli önmagát. De hányszor fogja még ismételni? És meddig tart a körforgás? Nem tudjuk. Talán a világegyetem tágulása, vagy a globális felmelegedés majd egyszer elpusztít bennünket. Nem kell ilyesmin gondolkozni.
Jézus Krisztus egyszer pontosan arra hívta fel hallgatói figyelmét, hogy Noé idejében is így viselkedtek az emberek. Ettek, ittak, házasodtak, nem gondolkoztak és nem vettek észre semmit. Azután eljött az özönvíz és már nem volt lehetőség a menekülésre. És arra intette a hallgatóit, hogy vigyázzunk, mert könnyen így járhatunk az Ő második eljövetelével is. Eszünk, iszunk, házasodunk, vagy már nem is házasodunk, csak összeállunk, azután cserbenhagyjuk egymást, és nem gondolkozunk, és nem veszünk észre semmit. Aztán Ő egyszer csak megjelenik, és akkor már nem lesz lehetőség a megmenekülésre.
Ezen a világon nagy altatás folyik, hogy lehetőleg minél többen sodródjanak, és iszonyatos erővel hat a világnak a sodrása. Ez az ige ma, ádvent küszöbén, arra bátorít minket, hogy nekünk van egy olyan biztos fogózónk, akibe belekapaszkodhatunk. És adott a kezünkbe Isten egy olyan iránytűt, az Ő szent igéjét, ami eligazít ebben a sötét, ködös éjszakában, ahol viharok dobálják kicsiny életünk hajóját.
Ezért írja itt az ige: „Még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” Mert ha nem, akkor hasonlatos lesz a mi életünk egy olyan hajóhoz, amelyik ott hányódik valahol az óceán felszínén, de utasai már maguk sem tudják, hol vannak, merre haladnak, hogy haladnak-e egyáltalán, hogy mikor és hol fognak kikötni, és kikötnek-e egyáltalán, lesz-e megérkezés a számukra. Értelmes, tudatos élet az ilyen?
Ezzel szemben a Biblia azt mondja nekünk, és sokan tapasztaljuk akármilyen gyarló, esendő módon is, hogy aki Jézus Krisztust megismerte, vagyis vele a hit által olyan valóságos, naponta működő és mélyülő lelki kapcsolata van, amiről az ige is beszél, az ilyen ember hajója is ugyanolyan körülmények között, ugyanazon az óceánon, ugyanolyan viharok közepette hánykolódik, de tudja, hogy hova tart. Van határozott célja, tudja, hogy ismerős várja őt ott a túlparton, és amikor közeledik a parthoz, egyszer csak felragyog a világítótorony, és mindent elkövet az ilyen hajós azért, hogy oda érkezzék meg.
Mi pedig közeledünk a túlparthoz. Akármennyire igyekszik is a világ erről a tényről elterelni a figyelmünket, Jézus Krisztus második megjelenése minden nappal közelebb jön hozzánk, és felelőtlen ember az, aki nem készül erre. A Biblia arra bátorít minket, hogy aki Őt ismeri, és vele közösségben él, azt Ő megőrzi attól, hogy céltalanná váljék az élete ezen a végetlen nagy óceánon. Megőriz attól, hogy kétségbeejtő körülmények között kétségbeessünk, megőriz attól, hogy végzetesen rossz irányba haladjon az életünk, és attól is, ami sokakkal megesik: hogy csak úgy forogjunk magunk körül körbe-körbe, és ne jussunk el sehova.
A Zsidókhoz írt levél, amiből egyelőre ezt az egy mondatot olvastam csak, nagyon viharos időkben keletkezett, és olyan hívőkhöz szólt, akiket figyelmeztetni, bátorítani kellett erre. Az első fejezetben szép gondolatmenetet fejt ki az író és így kezdődik a második rész: „Ezért tehát…” — ez már következtetés. „Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” Mert köd van, sötét van, és nem lehet tájékozódni szabad szemmel, csak ha valakinek finoman működő iránytűje van.
Isten az Ő igéjét azért adta a kezünkbe, hogy legyen iránytűnk, legyen mihez viszonyítanunk azt, amit hallunk, amivel meg akarnak etetni, vagy éppen a mi nagy elménkben születik meg. Legyen egy olyan biztos pont, amihez mindent mérhetünk, aminek a fényében kiderül, hogy mi igaz, és mi hamis, és amiben még ahhoz is kapunk bátorítást, hogy az igazat kövessük mindig.
Ilyen műszernek, ilyen iránytűnek adta Isten az Ő igéjét. Ezért mondja: még jobban figyeljetek, hogy valamiképpen el ne sodródjunk, mert egyébként menthetetlenül magával ragad valamelyik áramlat, vagy tengerbe borít valamelyik szélvihar.
A következő fejezetben azt mondja: „Az Ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk.” Itt előtte Jézusról ír: Jézus annyira megbízható, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat a sokféle bizonytalan tényező közepette is, és építhetünk az Ő ígéreteire, csak ezt a benne vetett reménységet mindvégig szilárdan tartsuk meg. Elég lenne annyit írnia: tartsuk meg. De tudja, hogy milyen sok kísértés fenyegette mindig a hívőket, ezért teszi hozzá: mindvégig, szilárdan. (Zsid 3,6). Kapaszkodni Jézusba, ragaszkodni az Ő kijelentéseihez akkor is, ha azt a világ próbálja cáfolni. Akkor is, ha sokszor a tapasztalat annak ellentmondani látszik. Akkor is azt tartsuk igaznak, amit Ő mondott.
Éppen erről szól a következő fejezet: ragaszkodjunk a hitvallásunkhoz, amit igaznak ismertünk fel, aminek az igaz voltáról a Szentlélek meggyőzött minket, ahhoz ragaszkodjunk. Ragaszkodni ahhoz kell, amitől el akarnak szakítani, amiben el akarnak bizonytalanítani. Itt azt mondja az ige, hogy számoljunk józanul azzal, hogy főleg ahogy közeledik a mi Urunk második eljövetele, tombol a gonoszság, megnő az erőszakosság, a szeretet sokakban megfogyatkozik.
Jézus mindezt világosan előre megmondta. Állandósul a hazugság, s egyre nagyobb erővel hat a világ csábítása, hogy a gonoszra vigyen minél többeket. Egyre jobban gúnyolják azokat, akik ragaszkodnak Isten igéjéhez és az Úr Jézushoz. De mindez minket ne ingasson meg, hanem az Ő ígéreteire épülő reménységben legyünk bizonyosak. Mert mi tudjuk, hogy Ő egyszer megjelenik, és akkor véget vet minden hazugságnak, aljasságnak, nélkülözésnek, keserűségnek, és kiderül, hogy az igazság, a szép és a jó mégis erősebb, mert Jézus erősebb. Ezért a legsötétebb éjszakában is, a tomboló viharok között is, Őreá nézzünk.
„Félretéve minden akadályt és behálózó bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőpályát, nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra.” (Zsid 12,1-2).
Ha pedig valami miatt mégis meg kell állnunk a cél felé igyekezve, akkor is biztonságban vagyunk. Még erre is gondolt itt a levél írója, amikor azt mondja: Nekünk pedig erős bátorításunk van, mert odamenekültünk Őhozzá, hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe, ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya. (Zsid 6,18-19).
Jézus Krisztus olyan horgony, akiben megkapaszkodhatunk, és ha meg kell állni a hajóval, akkor sincs kiszolgáltatva idegen erőknek, akkor is lehorgonyzott, aztán ha továbbmehet, majd felvonja, de Ő biztos és erős „horgony”.
Minket ma sok bizonytalanság vesz körül és sok gyenge ember él körülöttünk. Olyanok, akik nem mernek, lassan már nem is tudnak dönteni. Nem merik feltenni az életüket semmire, ezért aztán a semmire kénytelenek feltenni, és legfeljebb addig a „bölcsességig” jutnak: majd csak lesz valahogy. Az ádventi ember tudja: nem valahogy lesz, Jézus Krisztus a jövőnek is ura, és Ő a mi személyes jövendőnket is elkészíti. Ezért van alapja a reménységünknek, és ezért igyekszünk kapaszkodni Őbelé.
Enélkül pedig az ember csak úgy „él bele a világba”, gondolkozás nélkül, hit nélkül, és éppen ezért nagyon hiszékenyen, és könnyű rávenni bármire, könnyű megtéveszteni, vagy, ahogy mondani szokták: megvezetni.
Az ádventi evangélium az, hogy Isten a mi kezünkbe adott egy biztos, jól működő iránytűt, csak ismerni kell és használni kell. Jézus Krisztus pedig az a világítótorony, aki a ködös, sötét tengeri úton is a célhoz vezet bennünket. És a hívő ember túllát a láthatókon, ezért jut el oda, amit Mózesről ír a Zsidókhoz írt levél: „erős szívű volt, mivel látta a láthatatlanokat.” (11,27).
Pál apostol az egyik levelében leírja ennek az ellenkezőjét, és így a kontraszt még inkább kiemeli alapigénk örömhírét. Ezt olvassuk: „többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától… (Ef 4,14). Ebből van nagy bőséggel: emberek csalárdsága, tévútra csábító ravaszsága, a szelek megrázzák a hajónkat. Azt mondja: ne legyünk olyanok, akik ide-oda hányódnak és sodródnak, hanem éljünk tudatos és céltudatos életet. Még jobban figyeljünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.
Azért olvastam fel Jézus Krisztus jól ismert példázatának az elejét, a jó pásztorról szóló példázatot, mert abban Ő világosan elmondja ennek a hogyanját. Hogy ilyen viharos időben hogyan maradhat meg mégis a helyes irányban, a megfelelő cél felé haladva a benne hívő. Azt mondja: vannak, akik a juhok aklába hátulról másznak be. Azok tolvajok és rablók. A jó pásztor az ajtón megy be, és a juhokat a nevükön hívja. Azok meg ismerik az Ő hangját, és követik őt. És mivel ismerik a hangját, idegent nem követnek. Nem lehet megtéveszteni, elcsábítani, tévútra vezetni őket.
Ez a feltétele annak, hogy ebben a szellemileg zűrzavaros időben, amiben élünk, megmaradjunk a mi Urunk mellett. Ismerni az Ő hangját. Naponta odatarthatjuk a lelki fülünket az Ő hangjához. Naponta elővehetjük a Szentírást, és a sok ige, amelyiknek nyilván csak egy része marad meg az emlékezetünkben, mégis kialakít egy igeszerű gondolkozást, és az élet legkülönbözőbb helyzeteiben Isten igéje szerint tudunk dönteni, értékelni, cselekedni. Ez a nagy kiváltságuk az Ő juhainak, akik szoktatják a fülüket az Ő hangjához, és akiket éppen ezért nem lehet megtéveszteni és félrevezetni.
Mert ha lehet, akkor könnyű prédává válnak az ilyen emberek. Ezért szeretném ismételni újra mai igénk bátorítását: ne sodródjunk, hanem éljünk Jézusra figyelő, Jézusnak engedelmes, tudatos, céltudatos életet.
Szeretnék mondani két példát arra, hogy aki ezt nem veszi komolyan, az milyen könnyen áldozattá válik. Milyen könnyű megtéveszteni fontos, súlyos kérdé-sekben is, meg egyszerű, a hétköznapokban gyakran ismétlődő kérdésekben is.
a) Isten igéje minket a legkülönbözőbb társadalmi kérdésekben is helyes döntésre segít. Világosság árad belőle. És ha valakinek nem kell ez a világosság, akkor bizony könnyen megtéveszthető. Az időszerűsége miatt is hadd idézzek néhány mondatot Csiha Kálmán tavaly ilyenkor elhunyt erdélyi püspök testvérünknek egy előadásából, amit itt mondott el akkor Magyarországon. „Magyarországot három szörnyű csapás sújtotta: 1526-ban Mohácsnál törökök zúdultak az országra, 1920-ban a trianoni vérbíróság Magyarország kétharmadát hasította le, és ajándékozta idegeneknek. 2004. december 5-én pedig nem az ellenség vágott rajtunk mély sebet, hanem az ország kormánya által félrevezetett nép 5 millió magyart közösített ki a nemzet testéből. Magyarországon már nincs nemzet, csak lakosság. Hamis juhászok által terelgetett birkanyáj. Keservesen csalódtunk a már nem létező anyaországban.”
Kemény és keserű mondatok, akinek tetszik, sértődjék meg, de gondolkozzunk el ezen a kifejezésen: „hamis juhászok által terelgetett birkanyáj.” Ilyenné válik mindenki, akit le lehet szoktatni a gondolkozásról. Akinek nincsenek szempontjai, aki nem gyakorolja a kritikus gondolkozást, nincs véleménye a dolgokról. Aki nem a teljes valóságon tájékozódik, csak annak egy töredékén, amire ráirányítják a figyelmét. Könnyű megtéveszteni, könnyű elhitetni vele bármit. Könnyű megetetni az ilyen emberekkel bármit. Könnyű megvetetni velük bármit. Sőt könnyű őket is megvenni, vagy akár el is adni. Ettől akar megőrizni a mi Urunk ezzel az igével is, hogy még jobban figyeljetek az igére, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.
b) De nemcsak súlyos kérdésekben, hanem egészen egyszerű kérdésekben is könnyű birkanyájjá tenni azokat, akik nem figyelnek semmire, legfőképpen nem az igére, és nem tartanak attól, hogy el ne sodródjanak. Sodródni fognak menthetetlenül. Ilyen egyszerű dolgot hadd említsek csak, mint a divat.
Kevesen tudják, hogy egy bizonyos párizsi szalonban döntik el néhányan azt, hogy a következő évben mi lesz a divat. És a világ és tömegek, mint birkanyáj megy ezután. Néhány pénzember kizárólag anyagi szempontok szerint ötletel, eljut valami elhatározásra. Önkéntes rabszolgák tömege követi őket, s aki nem követi, azt megszólják, s akit megszólnak, az kevesebbnek érzi magát. Hát nem annak kellene inkább szégyenkeznie, akit birkává lehet tenni és sodródik a nyájjal? És annak meg tartása kell, hogy legyen, aki tudja, hogy mit miért tesz, és mit miért nem tesz, és azt meg is tudja indokolni.
Csak azért említettem meg ezt, mert ahogy folyamatosan elszegényedünk, egyre több családban lesz feszültség abból, hogy főleg a gyerekek ezt nem értik. S mivel a légkör nem egészséges, ezért kevés helyen táplálják beléjük ezt az öntudatot: én hadd döntsem el, mire van szükségem és mire nincs, mi az, ami megéri, és mi az, ami nem, mi az, ami időszerű, és mi az, ami ráér. Nem beszélve arról, hogy mi az, ami jó, és mi az, ami rossz, mi az, ami igaz, és mi az, ami hazugság.
Még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodortassunk. Szeretném bátorítani a testvéreket lázadásra. Lázadjunk a birkanyáj szelleme ellen, és tanuljunk meg újra Isten igéjének a világosságánál gondolkozni.
Pál apostol a Római levélben egy különös kifejezést használ, amikor a sokat idézett igét megfogalmazza: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti értelmetek megújulása által, hogy felismerjétek, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata.” (Róm 12,1-2).
Itt a „ne szabjátok magatok”-nál a séma görög szó van. A világ újabb és újabb szabásmintákat kínál nektek: most ehhez kell igazodni. Miért kellene? Különösen, ha az nem is jó. Volt már olyan, hogy nyáron maxi, télen mini volt a divat. Köszönöm, nem kérek belőle. Nem egészséges, nincs rá szükségem, nem praktikus. Nekem ne diktáljon senki. Ha valakiben van tartás, vannak szempontjai, és tudja mi miért jó, mi miért rossz. Ezért én a rosszat nem fogom választani, hanem a jót.
És ha csak egyedül maradok vele? Itt kezdődnek a nehézségek, ezért nagyon nehéz a gyermekeinknek, unokáinknak ezt úgy elmondani, hogy egy idő után belsővé váljon bennük, és a saját meggyőződésük legyen. De ne adjuk fel! Legyen türelmünk és szeretetünk hozzá, és főleg legyen bátorságunk jó példát mutatni, hogy el ne sodródjunk.
Az egész karácsonnyal kapcsolatos gyakorlat, ami kialakult, messze távol van a karácsony eredeti jelentésétől és értelmétől, és sodródik ott is sokszor még a vallásos nép is, mint egy birkanyáj. Isten tanítson meg minket, hogy ne szabjuk magunkat a világhoz, de szabjuk magunkat Isten igéjéhez, mert az igaz, és az mindig a mi javunkat munkálja.
Egyelőre legyen ma elég annyi, hogy várjuk vissza a mi Urunkat. Akárki akármit mit mond, Ő megmondta, hogy egyszer nagy hatalommal és dicsőséggel megjelenik, véget vet mindennek, ami miatt most szenvedünk, és magához veszi az övéit oda, ahol nem lesz többé könny, gyász, szenvedés, fájdalom. Ahol már nem hatnak ránk idegen pusztító sodró erők, ahol az Isten szeretetének az erőterében élhetnek a benne bízók. Addig pedig használjuk iránytűként az Ő igéjét, ismerjük meg azt naponta, hogy egy sajátos, igeszerű gondolkozást alakíthasson ki bennünk, és figyeljünk ködön át, sötétségen át is Őreá, mint világítótoronyra, aki egészen bizonyos, hogy célba vezet minket. Enélkül pedig könnyen kerülhetnek sokan olyan helyzetbe, hogy belesodródnak egy párkapcsolatba, egy rossz társaságba, egy szenvedélybe, valamilyen tévtanításba, vagy hamis gyülekezetbe, aztán már csak előre lehet menni, mint ahogy valaki mondta: olyan helyzetbe kerül az ilyen ember, mint a kígyó a gázcsőben, nehéz megfordulni.
Az ádventi evangélium ez: most még idejében figyelmeztet minket a mi Urunk.
Mivel sokan úrvacsorázni is szeretnénk, az úrvacsorának két olyan aspektusát szeretném csak megemlíteni, amire ritkán gondolunk. Amikor az Úr Jézus az úrvacsorát szerezte, akkor a szövetség szót is használta. Azt mondta: „e pohár az új szövetség az én vérem által…” Ő kész volt velünk, nyomorultakkal szövetséget kötni. Ez a szövetség védhet meg bennünket ezen a viharos tengeren, amelyiken át kell evickélnünk. Legyen ez a mai úrvacsorázásunk a vele való szövetség megújítása. Ezt nem mi méltóztatunk megújítani. Mi csak odaborulhatunk eléje, és bevallhatjuk: Uram, rászorulok a velem kötött szövetségedre, arra, hogy újítsd meg kegyelmesen. És engedjük, hogy ennek minden ága-boga, gyakorlati vonatkozása hadd kerüljön a helyére, és úgy mehessünk el innen, mint akik megerősödtünk a vele való összetartozásban és ennek a konzekvenciáiban.
A másik pedig az, amire megint csak Jézus utalt egyszer a Máté evangéliuma szerint (26), amikor az úrvacsorát parancsolta a tanítványoknak, hogy minden úrvacsora szerény előképe annak az igazi nagy mennyei vacsorának, amit majd Ő, az Ő dicsőséges visszajövetele után a benne hívőkkel a mennyei Atya házában elkölt. Azt mondja: nem iszom többé a szőlőtőnek a borából veletek, hanem majd azon a vacsorán, ott. Engedjük, hogy különösen most ádventben ez a nagyon szerény vacsora, ez az egy falat kenyér és korty bor, ne csak az Úrnak halálára és annak jelentőségére emlékeztessen minket, hanem a mi Urunk második eljövetelére, és arra, hogy akkor magához vesz minket, és attól kezdve a benne hívők, akik mindvégig szilárdan ragaszkodtak hozzá, mindörökké vele lesznek a mennyei dicsőségben. Énekeljük el a 462,1 dicséretet.

Csak vezess, Uram végig és fogd kezem,
Míg boldogan a célhoz elérkezem,
Mert nélküled az én erőm oly kevés,
De hol te jársz előttem, nincs rettegés.