KANTATE VASÁRNAP

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet. Hálás vagyok Istennek, hogy együtt tölthetjük ezt a csendes vasárnap estét az Ő magasztalásával és a múltra való emlékezéssel.
Még ez a mai esténk is annak a jegyében történik, hogy hálát adunk Istennek a gyülekezet 70 esztendejéért, és mindazért, amit ebben a néhány mögöttünk levő évtizedben Ő cselekedett. Ezért adta az énekkar a mai estén mottójának az egyik majd elhangzó kórusmű első két sorát, ami így hangzik:
Emlékezz vissza az útra,
És Megtartódat áldd!
Emlékezni sokszor szoktunk, de nem mindig következik abból az, hogy áldjuk azt az Istent, aki hűséges megtartónk volt, és az, amilyen hűséggel Ő eddig hordozott, biztosíték a jövőre is. A bizalmunknak az alapja is.
Az első énekkari blokk majd inkább erről szól: Emlékezz és áldd az Istent! A második majd arról, hogy ebből következzék az, hogy amikor meg előre tekintesz, akkor bízz rá jövődet teljes nyugalommal Őreá.
A 96. genfi zsoltárt most elénekeltük együtt, a kórus első műsorszáma ennek a zsoltárnak egy feldolgozása lesz. Ez Isten nagyságát, világot kormányzó bölcsességét ragyogtatja fel. Utána majd hallunk egy olyan éneket, amelyikben a hálaadás szólal meg:
Ó, hogy megáldottál,
Gondviselő Isten,
Mily bőkezű voltál,
Bár érdemünk nincsen!
Kegyelmed kiáradt,
Karod el nem fáradt.
Áldva légy, áldva légy,
Jó Atyánk, jóságodért!
És utána hangzik el majd az az ének, ami a mottót adta:
Emlékezz vissza az útra,
És Megtartódat áldd!
Bár milyen sok volt a próba,
Az mind javadra vált.
Kőszikla hűsvizet ontott (itt a pusztai vándorlás igéjére emlékeztet)
S a völgyben manna várt.
Bárhogy is tombolt az orkán,
Ő hű karjába zárt.
Hallgassuk meg először ezt a három kórusművet.
Az egyik igében azt olvassuk: ami hátam mögött van, felejtsem el, a zsoltáros pedig azt mondja — mintegy biztatja saját lelkét, mert rászorul arra a lelkünk, hogy biztassuk ilyesmire —: el ne felejtsd mennyi jót tett veled Isten!
Mi az, amit jobb, ha elfelejtünk, s mi az, amit nem szabad elfelejteni?
A mai esténk mottója, megint mondom: Emlékezz vissza az útra, és Megtartódat áldd! Mi az, ami hadd maradjon a feledés homályában, és mi az, amit újra és újra fel kell emlegetnünk?
Mire szoktunk emlékezni magunktól? Nemrégiben kisebb közvélemény kutatást tettem ezen a téren, és kiderült, hogy a legtöbben az elszenvedett sérelmeikre, és „hőstetteikre” emlékeznek. Mit ártottak nekem mások, az ott mit mondott rólam, meg mit gondol rólam, és a teljesítményeinkre, a „hőstetteinkre”, amiknek egy része nem is valós, csak kiszíneződik. Minél távolabbi, annál nagyobbra nő. Ezekre szokott a legtöbb ember emlékezni.
És mi az, amire ritkán emlékezünk? Amikor mi bántottunk meg másokat. Ezt önvédelemből is a tudat alá nyomja sok ember, és sokszor elfelejtjük azt a sok jót, amit másoktól kaptunk, amit Istentől kaptunk. Isten nagy tetteit, ajándékait, jótéteményeit könnyen elfelejti az ember. Ezért biztatja a zsoltáros a lelkét: El ne felejtsd mennyi jót tett veled az Isten!
Felejtsünk tehát el minden megbocsátott bűnt. Pál apostol mire mondja itt, hogy ami hátam mögött van, azt elfelejtem? Az egész szennyes múltját. Azt, amire csak akkor hivatkozott, ha arra szükségük volt azoknak, akik hallgatták. De akkor is csak röviden foglalta össze. Ő a Krisztus üldözője volt, a Krisztus tanítványainak az ellensége. Gonosz volt, de az Isten kegyelmes volt hozzá, és mindezt megbocsátotta. A megbocsátott bűnöket, az elfedezett múltat nem kell emlegetni. A megbocsátott bűn — nincs. Mintha nem követtük volna el. Ezzel is Istent dicsőítjük, ha komolyan vesszük az Ő bűnbocsátó kegyelmét. Az többé ne vádoljon bennünket.
És felejtsük el azt is, hogy kitől, milyen rosszat kaptunk. Ki mit mondott, ki mit nem adott meg, ki felejtette el, ki élt vissza a mi nagy jóságunkkal. Ezt mind nyugodtan el lehet felejteni. Sőt, el is kell!
Isten igéje nemcsak a 103. zsoltárban, hanem sok más helyen is arra bátorít, hogy legyenek dolgok, amiket számon tartunk. Amikről nem unjuk meg, hogy újra és újra felemlítjük. Ezek között a legfontosabbak Isten nagy tettei.
Dicsőítsük Őt a teremtésnek a csodálatos művéért. Magasztaljuk Őt a megváltásért. Az Ő érthetetlen szeretetéért. Szőjük bele a saját egyszerű imádságunkba is az ilyen igéket: Áldalak téged, mert örökkévaló szeretettel szerettél engem. Azért terjesztetted ki rám, nyomorultra is, a te irgalmasságodat. És soroljuk el újra és újra az Ő megtartó, őrző kegyelmének a bizonyságait.
Legyen soksok emlékünk arról, hogy mi-mindent kaptunk tőle, noha úgy van — ahogy az énekben is hallottuk —, hogy nem érdemlünk semmi jót. De Ő soha nem az érdemeink szerint ajándékoz. Még csak nem is a szükségünk szerint, hanem az Ő mérhetetlen gazdagsága és irgalmassága szerint. És mindezt ne unjuk meg felemlíteni. Őrizzük meg az emlékeinkben. Legyen belőle újra és újra imádság, Istent magasztaló, dicsőítő imádság.
És tudjuk Őt most ebben a jubileumi évünkben azért is újra és újra magasztalni, hogy van ez a gyülekezet. Ebben a gyülekezetben évtizedek óta hangzik az Ő igéje. Ami lelki áldást itt kaptunk, azt ne felejtsük el, és ezért egyedül Őt dicsőítsük. És ami sok lelki jót kaptunk tőle, azt meg osszuk meg másokkal, vigyük tovább.
Ezért írja Péter apostol a levelében az akkor sokat szenvedett gyülekezeteknek (az egy körlevél volt), akiknek nagy szükségük volt arra, hogy az Istenbe vetett bizalmukat újra és újra megerősítse valaki. Azt írja nekik többszöris a levélben: „Emlékeztetés által serkentgetem a ti hiteteket.” Az Isten tetteire való emlékezés és emlékeztetés serkenti, erősíti a mi hitünket.
Sose felejtsük el, hogy ki a mi Istenünk, kiben bízunk, mi-mindent kaptunk tőle eddig, és ez csak előleg, ízelítő, kicsi kóstoló abból a teljességből, amit elkészített a benne bízók számára. És eljön majd egyszer a teljesség, amikor mindent odaad az övéinek.
Olyan sokszor arra van beállítva a szívünk, hogy soroljuk olykor vég nélkül azt, ami nincs. Mégpedig sokszor azzal a keserűséggel, amivel Ábrahám egyszer felpanaszolta Istennek: nem adtál nekem gyermeket. Nem adtál nekem… És hosszú listát állítunk össze, hogy mit nem adott nekünk Isten, amit pedig úgy szerettünk volna. Ehelyett abból kell hosszú listát összeállítani, amit kaptunk tőle. Esetleg e közben jövünk majd rá arra, hogy hiszen azt nem is nekem szánta, csak azzal tisztelt meg, azzal ajándékozott meg, hogy továbbadjam másoknak. Ezt is kaptam, azt is kaptam… Nem is használom mindazt, amit kaptam.
Nagyon sok haszna van annak, ha belefeledkezik egy hívő imádkozó ember a hálaadásba, és sorolja Isten tetteit. És az Ő legnagyobb tetteiért ne szűnjünk meg folyamatosan hálát adni. Aki tudja, hogy személy szerint minden hívőnek mit jelent Jézus Krisztus golgotai keresztáldozata, annak nem unalmas akár naponta dicsőíteni Őt ezért.
Kívánom, hogy teljék meg a szívünk, miközben sok szükségünk van, és sok mindenre elmondhatnánk, hogy nem adtál nekem… Teljék meg a szívünk hálaadással mindazért, amit meg adott és ad folyamatosan nekünk. Nyíljon ki a szemünk, és lássuk meg, hogy milyen jó az Úr, mennyi ajándékkal halmoz el, és mennyire megvan minden okunk a hálaadásra. Mert ebből a hálából és emlékezésből fakad azután a bizalom.
Az, hogy én félnék a jövőtől, aki ennyi mindent kaptam tőle eddig, és ez csak egy kicsi része annak, amit még adni fog? Aggodalmaskodás helyett inkább szent kíváncsisággal telik meg az ilyen ember szíve. Mi-mindent fog még cselekedni Isten. Pillanatnyi megoldatlan és olykor megoldhatatlannak tűnő kérdéseimet hogy fogja Ő isteni módon megoldani? Milyen ajándékokat fogok még tőle kapni? Mi-mindent fogok még továbbadni másoknak, amiket Ő ad majd ezen túl nekem.
Valóban szent kíváncsiság ez, boldog várakozás, és az ilyen embernek könnyű lesz a továbbiakban is számon tartani Isten jótéteményeit, és megemlékezni az Ő csodáiról.
Erről az Istenbe vetett bizalomról szólnak a következő énekek: az, aki eddig vezetett minket az úton, Ő fogja megmutatni továbbra is a helyes utat. Éppen ezért az ilyen ember szívében megszólal az imádság:
Utadra taníts meg, Uram,
Nem azért, hogy aztán majd eldöntsem mégis, melyik úton járok, hanem azért, hogy járjak rajta.
A szívemet fordítsd hozzád
Én pedig kész vagyok menni azon az úton, amit megmutatsz.
A másik mű Heine Schütznek egy kórusműve, amelyik először arra bíztat, hogy áldjuk Istent,
Jöjj, áldjad Istent ég és föld,
Szentségét zengje szívünk,
És utána Isten igéjének a fontosságára hívja fel a figyelmet. Eddig is az Ő szavával bátorított:
Szent szava szól, és meg nem csal,
Igéje erősen áll, nem csüggedhetsz el, mert felemel.
És a jövőbe nézve ezzel a csüggedés nélküli hittel nézhetsz.
És a harmadik Lassonak egy műve, Orlando di Lassonak, amelyik az Istenbe vetett bizalmat vallja meg:
Az Úrban bízom én,
Ő megtart szent kezén,
Nem hagy el, ha ér bánat,
Megőriz, baj nem támad.
Hallgassuk meg ezt a három kórusművet.
Az Istenbe vetett bizalmunk mindig akkor vizsgázik, amikor nehézségek, gondok, veszteségek, csapások, megaláztatás éri az embert. Ilyenkor derül ki, hogy valaki bizonyos-e abban, hogy ha éppen sötét felhők takarják is el a napot, a nap ott van a felhők mögött, nem esett le az égről. Tudja-e várni, hogy az az Isten, aki a felhőket is irányítja, majd támaszt szelet, és azok elfújják a felhőket, és újra felragyog a nap.
Van Bachnak egy olyan korálja, ami az énekeskönyvünkben is benne van, és aminek a szövegét egy nagyon sokat szenvedett ember írta. Az a Gerhardt Pál, aki német evangélikus lelkipásztor volt, és egész életében temette a szeretteit. Két felesége is meghalt, öt gyermekéből négyet eltemetett. A végén ott maradt, mint egy szedett fa egy tizennégy éves fiúcskával kettesben. Mégis ontotta azokat az ének-imádságokat, amik Istent magasztalják, amikben megemlékezik az Isten jó tetteiről és jóságáról, miközben őszintén megfogalmazza a szíve fájdalmát is. Erről az énekről szokták mondani, amit majd most éneklünk, hogy minden versszaka végén kisüt a nap.
Tényleg, az első három sor arról szól, hogy mi miatt szomorú, mi miatt bánatos, és az utolsó sorban mindig kisüt nap. Az első versszak végén a szó szoros értelmében is azt mondja:
Hagyjad az Úr Istenre
Te minden útadat,
Ha bánt szíved keserve,
Ő néked nyugtot ad.
Ki az eget hordozza,
Oszlat felhőt, szelet.
Napját rád is felhozza,
Atyád Ő, áld, szeret.
(265. dicséret, a 37. zsoltárt dolgozza fel, mégpedig úgy, hogy ha az énekvers első szavait, ha összeolvassuk, abból egy értelmes mondat jön ki.).
Hagyjad az Úrra a te utadat,
Bízzál benne, Ő megcselekszi
Ez a 37. zsoltárban van. Ezt most oly módon énekeljük, hogy a páratlan verseket a gyülekezet, a páros verseket a kórus. Nem végig, csak az 1, 3. és 5. vers a mienk, a 2. és 4. verset a kórus énekli.
Még két kórusmű van hátra. Mindkettő zsoltárszövegre készült. Amit most hallunk, azt Haydn írta. Az idén ünnepli a zenei világ őt abból az alkalomból, hogy halálának 200. évfordulója van. Haydn-évet ünnepelnek az idén. Olyan érdekes megbízást kaptak a kor zeneszerzői, hogy a 26. zsoltárt felosztották több zeneszerző között. Egyiknek az első négy versszakot, másnak az ötödiktől a hetedikig. Haydnra esett a nyolcadiktól a tizenkettedig, versig. Ez így hangzik:
Uram, szeretem a te házadat,
Dicsőséged lakóhelyét.
Ne ragadd el lelkemet a vétkesekkel
Életemet a vérontókkal együtt.
Válts meg és könyörülj rajtam
Lábam biztos talajon áll,
Áldom az Urat a gyülekezetben.
Ezt hallgassuk meg először. Utána Kodály Zoltán 121. zsoltárát halljuk majd. A 121. zsoltár a legismertebbek közé tartozik.

Tekintetem a hegyekre emelem:
Honnan jön segítségem?
Segítségem az Úrtól jön,
aki az eget és a földet alkotta.
Nem engedi, hogy lábad megtántorodjék,
nem szunnyad őriződ.
(…)
Az Úr a te őriződ,
Az Úr a te oltalmad jobb kezed felől.
Nem árt neked nappal a nap,
sem éjjel a hold.
Az Úr megőriz téged minden bajtól,
megőrzi életedet.
Megőriz az Úr jártodban keltedben,
most és mindenkor.