Cseri Kálmán

Amikor legutóbb a Jelenések könyvét tanulmányoztuk, a 20. fejezetből láttuk, hogy Krisztus ezeréves uralma után a Sátán még egyszer megpróbálja megtéveszteni a népeket és megsemmisíteni a szenteket — így olvassuk a Bibliában. Ezt a próbálkozását azonban ez követte: „Tűz szállott alá az égből, és elpusztította őket. Az ördög pedig, aki megtévesztette őket, a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és a hamis próféta is van, és gyötrődnek éjjel és nappal örökkön örökké.” Ezt követi a halottak feltámadása és az utolsó ítélet. Erről volt szó legutóbb, és ezzel befejeződik a Jelenések könyvében az ítéletekről szóló jövendölés-sorozat.
A könyv utolsó két fejezete, amit ma kezdtünk el, arról az új világról szól, amit Isten ennek a mostani világnak az elpusztulása után teremt majd. És a mai szakasz, amelyik a bevezetője ennek, az új teremtés négy fontos jellemvonását sorolja fel:
— a hívők teljes közösségre jutnak Istennel,
— megszűnik a bűn minden szörnyű következménye,
— megszűnik maga a bűn is, a vétkezés lehetősége, és kiderül ebből a szakaszból
— kinek van helye ebben az új teremtésben, és kinek nincs.
Vegyük ezeket sorra.
1. Ezt olvastuk: Egy hatalmas hang a trónus felől ezt mondta: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és Ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük.”
Így volt ez kezdetben a teremtéskor. Isten az embert az önmagával való közösségre teremette és ebben a közösségben volt boldog. Ebből szakadt ki, amikor fellázadt Isten ellen, elszakadt tőle, sőt szembe fordult vele, és azóta mindnyájan úgy születünk, hogy Isten ellenségei vagyunk, és minden mai nyomorúságunk is ennek a következménye.
Azóta van tele a világ Isten után vágyakozó emberekkel — akár tudják ezt, akár nem —, és ezt az Isten-szomjat próbálják az emberek sokféle módon kitölteni, betölteni, de erre semmi más nem ad megoldást, csak ha valaki visszatalál Istenhez, és újra közösségbe kerül vele. Ez pedig lehetséges. Ezt maga Isten tette lehetővé, hiszen mivel mi nem tudtunk felkapaszkodni hozzá, Ő hajolt le hozzánk Jézusban.
Azt olvassuk a János evangéliuma elején: az Ige testté lett és lakozott köztünk — és ott ugyanaz a kifejezés van, amit itt olvastunk, hogy tudniillik Jézus itt sátorozott köztünk, az Isten sátora az emberekkel lesz — olvastuk a mai igénkben. Jézus kereszthalálakor pedig a kárpit kettéhasadása arra utalt, hogy megnyílt az út a bűnös ember előtt a szent Istenhez. Jézusra való tekintettel visszatalálhatunk — mint a tékozló fiú az atyjához. Pünkösdkor pedig újabb jelét adta Isten, hogy egészen közel hajol hozzánk, az Ő Lelke által be egészen az emberbe, és valóság lehet az, amit Jézus mondott: „maradjatok énbennem és én tibennetek”. Lehetséges újra Jézusért az Istennel való közösségünk. Persze ez részleges és töredékes, mert megmarad a régi természetünk, és az mindig belebeszél az Istennel való meghitt, lelki közösségbe.
Azonban mégis óriási lehetőség és nagy kiváltság, hogy az újjászületésben a hívő kapja Isten Szentlelkét, és attól kezdve rezonanciaképes, érti, hogy mit mond neki Isten. Attól kezdve helyreáll a kapcsolat, a beszélő viszony, imádságában kiöntheti a szívét Istennek. Újra megértheti, mit akar vele Isten, mire akarja használni, hol akarja megáldani. A hívőknek ez nagy-nagy élményük, boldog tapasztalatuk, hogy az élő Istennel valóságos, működő lelki közösségük van.
Persze, csak töredékes. Az életnek az ünnepi pillanatai ezek. A hét nap közül egy, az egy napon belül is igazán egy óra. Vagy a hétköznapokban is néhány perc, egy-egy óra. De minden olyan pillanat, amikor megértünk valamit Isten igéjéből, amikor a Szentlélek megajándékoz igazi, mély imádsággal, amikor kiönthetjük a szívünket Istennek, vagy a hívők közösségében tudjuk Őt dicsőíteni, az Ő dolgairól beszélgetni — ezek mind-mind azok a kiemelkedő alkalmak a hívő életben, amik meghatározzák és beragyogják azt egészen.
Ez a szakasz arról szól, hogy az új teremtésben a hívőnek ez az Istennel való kapcsolata állandósul és kiteljesedik. Nem is lesz más, csak ez. Az egész lét egyetlen nagy istentiszteletté válik. Az egész lét egyetlen nagy összefüggő ünnep.
A Zsidókhoz írt levél részletezi ezt, hogy amikor eljön az Isten nagy szombatja, akkor szüntelenül minden zavarás és megszakítás nélkül Őt tudjuk majd csodálni, dicsőíteni, benne gyönyörködni. A vele való közösséget — most szentül mondom ezt a szót — élvezni. Erről szól ez a szakasz, amit most olvastunk.
Pontosan arról, amit a középkor egyik nagy költője, Petrus Abaelardus így ír meg gyönyörű himnuszában:

Ott, hol a szombatot új szombat váltja fel,
S szombatolók örök öröme nem fogy el,
S nem érik végüket az ujjongó dalok,
Amiket harsogunk mink és az angyalok.

(Szombat esti himnusz, Babits Mihály fordítása)

Ez vár azokra, akik Jézus Krisztushoz mindvégig hűségesek maradnak. Az, amit itt így olvastunk, és az a félmondat rövidségében is mérhetetlenül sokat jelent, ezt mondja az Úr: Istene leszek annak, az pedig fiam lesz nekem.
Itt is átélhetjük ezt már részlegesen, töredékesen, az új teremtésben pedig tökéletesen.
Még annyit, hogy a Biblia hangsúlyosan tanítja, hogy ez nem fejlődés következménye. A Biblia szerint nincs lelki evolúció sem. Nem úgy lassan növünk bele ebbe az állapotba, az Istennel való közösségbe. Ez teremtés. A trónus felől ezt az erős hangot is hallja a látnok: „Íme, mindent újjá teszek.” Aki a Krisztusban van, új teremtés az. Nem elérkezett sok tanulás és gyakorlás során egy bizonyos ponthoz, hanem létrejött valami vadonatúj az életében Isten teremtő munkája nyomán.
Erre utal az is, hogy az újszövetségi görög nyelvben két kifejezés van az „új” jelző kifejezésére. Az egyik azt jelenti, hogy egy másik, ugyanolyan, mint a régi volt; a másik pedig azt jelenti, hogy minőségileg más. Úgy új, hogy valami vadonatúj kezdődik el azzal. Egy pórias hasonlattal szemléltetem: elkopik valakinek a kaszája, elmegy a boltba és vesz egy újat. Egy ugyanolyat, mint a régi volt, csak másik, még nem annyira kopott. De ha valaki azt mondja: most megengedhetem magamnak, hogy veszek egy motoros fűkaszálót, akkor az a másik „új” kifejezést használná, mert ez minőségileg más, mint az, amikor kézi erővel küzdött. Ez csak szerényen szemlélteti a két új szó közti különbséget.
Itt a Jelenések könyvének ebben a fejezetében mindig a második szó szerepel. A minőségileg más. Úgy új, hogy olyan még nem volt. Amit ember szíve meg se gondol, amit Isten készített az Őt szeretőknek. Isten a benne hívők között lakik, velük sátorozik. Nem palotából dirigálja őket, hanem teljes, eddig soha nem tapasztalt, tökéletes és végleges közösségben él a bocsánatot nyert bűnös a szent Istennel.
Ez tehát az első jellemvonása az új világnak, amit majd Isten teremt, a vele való tökéletes közösség.
2. A második: megszűnik a bűn minden szörnyű következménye. Így olvastuk ezt itt: „Letöröl Isten minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.”
Sajnos valóban igaz az a közhellyé vált mondás, hogy a bűneset óta az emberiség történelmét könnyel és vérrel írják. A történelem valóban háborúk története. Ezek a háborúk kezdődnek a gyerekszobában, folytatódnak a házaspárok között. Aztán nemzedékek és nemzetek, szomszédok és szomszéd népek folyamatos acsarkodása, egymás elleni küzdelme teszi ki a történelmet. Sőt, sokszor egy emberen belül is olyan gyilkos harc tud dúlni, hogy abba beleroppan vagy belepusztul az illető.
Alapigénk azt mondja: az új teremtésben ebből semmi nem lesz. A maradéka sem. Az emléke sem.
Egy pillanatra gondoljunk bele: milyen lenne az életünk, ha valóban nem lenne például félelem. Nincs kitől és mitől félni. Ez azt jelenti, hogy nem csörög kulcscsomó a zsebünkben. Otthon hagytuk a lakást nyitva, és mindent úgy fogunk találni, ahogy otthagytuk. Ez biztos. A kocsit nyitva hagytuk, műszerfalon a pénztárca. Senki nem nyúl hozzá. Megszűnt az, ami a bűn miatt általánossá lett. Nem kell félni egymástól és semmitől. És semmi szükség nem lesz. Mindenkinek mindene megvan, amire szüksége van. Testi, lelki, szellemi szükséglete. Emiatt szenvedünk mindnyájan, hogy sok minden hiányzik. Azért hajtunk, hogy az meglegyen. Bőség, biztonság, békesség, boldogság jellemzi ezt a világot.
Az olvastuk: nem lesz többé betegség és semmi, ami azt létrehozza, és semmi, ami annak a következménye. Sem jajgatás, sem fájdalom, sem halál — sorolta itt részletesen alapigénk. Nincs. Megszűnik. Ismeretlen. Elképzelni sem tudjuk. Én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy milyen lenne ez a valóságban. Isten ezt ígéri nekünk, ez vár azokra, akik itt mindvégig hűségesek maradnak hozzá. Ilyen lesz az új világ.
3. A harmadik, amit megtudunk: Isten nemcsak a bűn következményeit törli el végleg, hanem magát a bűnt is. A vétkezés lehetősége megszűnik.
Nem tud többé az ember Isten ellen lázadni, nem tud egymásnak és önmagának ártani. Valóban úgy van, ahogy Augustinus írja az erről szóló fejtegetésében: A teremtéskor az ember tudott vétkezni és nem vétkezni. Sajnos, az előbbit választotta. A bűneset óta nem tudunk nem vétkezni, tehát csak vétkezni tudunk. A Krisztusban újjászületett hívő ember ismét tud nem vétkezni is. Sajnos vétkezni is.
Az újjáteremtésben az üdvözült hívők nem tudnak vétkezni többé. Ezt ígéri nekünk Isten ebben az igében. Erre utal ez a rövid félmondat, aminek sokan nem tulajdonítanak jelentőséget, ami így hangzott: „a tenger sincs többé.” A tengerről többször van szó a Jelenések könyvében. A tenger mindig nyugtalan, kiszámíthatatlan, bizonytalan, szedi az áldozatait. Nem látunk a mélyére. Mély és sötét. Ezért lett az ókori gondolkozásban és a Biblia jelképrendszerében is a sötét hatalmak székhelyévé.
Amikor az Antikrisztusról olvastunk, akkor azt láttuk, hogy a tengerből feljövő fenevad az Antikrisztus. Azon kívül a tenger azért is csalfa, mert víz, de mégsem oltja a szomjat. Ne igyon belőle a szomjas ember, mert még jobban szenvedni fog a szomjúság miatt. Nem a víz szűnik meg az új teremtésben, hiszen azt olvastuk, hogy Isten maga mondja: „Én adok a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.” Nem a víz szűnik meg, mert az létfeltétel, a csalfa víz szűnik meg, a sós, becsapós, megtévesztő víz szűnik meg. Tehát mindaz, ami a hazugsággal, a bűnnel, a gonosszal — ebben az értelemben —, a tengerrel kapcsolatos.
Isten tehát megszünteti az új teremtésben a vétkezés lehetőségét is. Ezért, amit a Biblia az új teremtésről ír, abban egyebek közt az is benne van, hogy az új világ dicsősége nagyobb lesz, mint az első teremett világé. A kegyelmet nyert, Jézushoz hű, üdvözült ember helyzete jobb lesz, mint Ádámé volt, mert az új világban már nincs lehetősége vétkezni, Isten ellen lázadni.
4. A negyedik, amiről szól alapigénk: kinek lesz helye és kinek nem lesz helye ebben az új világban. Ez már közelről érint minket, mert itt dől el az, hogy valaki ennek az új teremtésnek a várományosaként, polgáraként éli-e le a testben hátralevő idejét és fejezi be ezt a földi életet, vagy pedig már most lehet tudni, hogy ki van zárva abból, mert itt világosak a feltételek.
Azt olvastuk: „Aki győz, örökölni fogja mindezt.” Az örökös beül a készbe. Általában nem ő dolgozott meg érte, hanem apja vagy nagyapja, ő ajándékba kapja az örökséget. Más kérdés, hogy becsülje meg, igyekezzék szaporítani, adja tovább az utódainak. De amikor megkapja, az ajándék. Általában ő semmit nem tett érte. Ez is utal arra, hogy minden Isten kegyelméből történik. Az Ő kegyelme készíti el az új teremtést, az Ő kegyelme készíti fel a benne hívőket itt, hogy örökölhessék majd azt. Az örökség készen van.
De nem kapja meg mindenki. Hanem? Aki győz. Mit kell legyőznie annak, aki örökölni szeretné az Isten új világát? Mik azok az ellenségek, amik felett győznie kell?
A Biblia következesen három ilyen ellenséget említ, és ez derül ki mai igénk utolsó verséből is, a 8. versből: a világ csábítását, az ördög ravasz csábítását és a különféle bűnök állandó csábítását, kísértését kell legyőzniük a hívőknek.
Így utal erre az utolsó vers, amikor arról szól, hogy kik nem fogják örökölni ezt az új világot. „De a gyáváknak, a hitetleneknek, az utálatosoknak, gyilkosoknak, paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál.” Ott, ahova az ördög is vettetett.
Aki a világ kísértésének nem áll ellen, azt gyávának nevezi a Biblia (mindjárt látjuk, miért). Aki az ördög csábítását nem győzi le, azt hitetlennek minősíti. És aki a bűnök kísértésének enged, és nem száll szembe azokkal, azt utálatosnak mondja.
Kik a gyávák? Gyávának nevezi a Jelenések könyve mindazokat, akik nem merik megvallani a Jézusba vetett hitüket. Akik szégyellik az ő Megváltójukat. Miért? Mert arra gondolnak, mit szól hozzá a világ. A világtól félnek. A világ véleménye döntőbb, meghatározóbb, mint a Krisztushoz való hűség. Milyen hátrányuk származhat abból, ha nyíltan, szelíden, de határozottan megvallják, hogy hisznek Krisztusban?
Talán emlékszünk még a sorozatunk elejére, hogy ott ez nem kis dolgot jelentett, ott esetleg a vértanúság követhette azt, ha valaki megvallotta a Jézusba vetett hitét. Ma nekünk sokkal kényelmesebb, könnyebb helyzetünk van, és mégis sokszor elhallgatjuk, letagadjuk, félig mondjuk meg, ha hiszünk Jézus Krisztusban. — Ez a gyávaság, és gyávák nem örökölhetik az Isten országát. A világ ígérget és fenyeget. Ne engedjünk neki! Aki nem gyáva, az szelíden, de határozottan megmondja, mit hisz, kiben hisz, sőt mutatja bátran a többieknek is a szabadító Jézushoz vezető utat, mert szereti őket annyira, hogy segíteni akar nekik.
Kik a hitetlenek? Azok, akik Isten igéjének nem hisznek, de az ördög hazugságának hisznek. Isten megmondta az első embernek, ha erről a fáról esztek, meghaltok, vagyis megszakad az Istennel való kapcsolatuk. Jött az ördög, s mit mond? Bizony, nem haltok meg. Sőt ráígér arra, amit Isten ígért az embernek: olyanok lesztek, mint az Isten. Ez hazugság.
És az első ember inkább hitt az ördög hazugságának, mint Isten nyilvánvaló kijelentésének. Pedig Isten kijelentése mindig igaz. Itt olvastuk mai igénkben: „Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak!” Isten mindig igazat mond. Ha mi ezt nem hisszük el, megvontuk a hitünket Istentől, és hitetlenekké váltunk. De aki nem Isten igaz igéjének hisz, az hinni fog az ördög hazugságának valamilyen formában, aki mindig segítséget kínál. Megmondom a jövődet, szerencséssé teszlek, sikeres ember leszel — ha rám hallgatsz. Ez az ördög szövege, és megvannak ennek a technikái. Akár konkrétumokat is ajánl mindjárt, hogy kiknél és hogyan lehet erre szert tenni. Az ilyen ember akár tudja, akár nem, akár akarta, akár nem, az ördögbe veti a hitét. Ezeket nevezi hitetleneknek. Ezért sorolja fel, hogy varázslók és bálványimádók is ezek közé tartoznak.
Az ilyen emberek, akik az ördögben hisznek és tőle fogadnak el segítséget, oda kerülnek, ahol az ördög van. Ezért olvastuk itt így: „ezeknek része a tűzzel és kénnel égő tóban lesz.” Ez furcsa kifejezés, sokakat ijeszt, másokat megmosolyogtat, de, amit a Biblia erről mond, az halálosan komoly.
Tehát a gyávák és a hitetlenek nem örökölhetik Isten országát, és az utálatosak sem. Kik az utálatosak? Akik olyan dolgokat cselekszenek, amik Istennek utálatosak. Mik utálatosak Istennek? Amik az Ő parancsaival ellentétben állnak. Ezt már sokszor láttuk, hogy Isten az Ő parancsait a mi érdekünkben adja. Nem azért, mert Ő parancsolgatni akar. A Tízparancsolat is a mi érdekükben adott szabálygyűjtemény. Akik annak az ellenkezőjét teszik, azok utálatosak. Itt van felsorolva a tízparancsolatnak egy része: gyilkosok, paráznák, varázslók — mondhatnánk, hogy hányadik parancsolatba ütköző bűnök ezek.
Akik tehát gyávák, nem vallják meg Jézust. Akik hitetlenek, nemcsak Istenben bíznak, hanem az ördögre is hallgatnak és elfogadnak segítséget. És akik utálatosak, tehát az Isten érdekünkben adott rendelkezéseit figyelmen kívül hagyják, azok nem öröklik, ezt az új világot, az Isten országát.
Erre valaki azt mondhatná, hogy tehát akkor bűnösök nem mehetnek be oda. Ez így van, csak azt ne feledjük, hogy a Biblia éles különbséget tesz bocsánatot nyert bűnösök és megátalkodott bűnösök között. Megátalkodott bűnösök nem mehetnek be oda. Egyébként mindenki, aki oda bemehet, az bűnös, csak bocsánatot nyert bűnös.
Mi a különbség? Az, amit a Lukács evangéliumában így olvasunk: Jézus egyszer tanított, és voltak, akik magukra nézve azt nem tekintették érvényesnek, csak a többiekre nézve, és voltak, akik „igazat adtak Istennek.” És ezek megvallották bűneiket. Ezek a bocsánatot nyert bűnösök. Ugyanazokat a bűnöket követték el talán, de az egyik azt nem látja bűnnek, neki nincs mit megvallania. A többieknek igen. A másik pedig azt mondja: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Én nem akarom ezt folytatni. Bocsásd meg, amit eddig elkövettem, segíts, hogy ne ismétlődjék az életemben. És ha mégis ismétlődik? Akkor megint ezzel az alázattal és bűnbánattal járul oda a kegyelemért, hogy bocsáss meg nékem, és segíts, hogy ne ismétlődjék.
Akik kegyelemből élnek, azok mehetnek be a mennyek országába. Ezek azok, akikről itt Isten azt mondja: „a szomjazónak az élet vízének forrásából inni adok — ingyen.” Az ingyen mindig Isten kegyelmére utal. Nekem ingyen van, ajándék, de valakinek meg kellett fizetnie az árát, és ez Jézus volt. Itt jön a képbe Jézus áldozata, amire egy korábbi fejezetben olvastunk egy nyomatékos utalást, amikor arról volt szó, hogy az üldözés idején, az I. század végén, ezek a hívő keresztyének legyőzték a gyávaságot, a csábítást, sőt az ördög hatalmát is. „Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével.” (Jel 12,11).
Azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig. Vagyis akár a vértanúhalált is vállalták Jézusért. De a győzelmük titka mi volt? A Bárány vére, és a Jézusról való bizonyságtételük ereje. Az ereje már nem tőlük függött, tőlük csak az függött, hogy merjék megvallani. De olyan erő volt benne, hogy sokan hitre jutottak. Megmenekültek annak nyomán. Mivel ők hitték azt, hogy Jézus Golgotán kiontott vére őhelyettük is engesztelő áldozat Isten előtt, rájuk is érvényes Jézus maga-feláldozása, ezért győzelemre segítette őket.
Az győz tehát, aki hisz Jézusban. Jézusban hinni pedig azt jelenti, hogy amit Ő a Golgotán elvégzett, az rám is érvényes. Miattam kellett ott meghalnia, de helyettem halt meg, és Isten ezért kegyelmet ad. Megnyílt az út az új teremtésbe — majd legközelebb látni fogjuk: a mennyei Jeruzsálembe. Ezért nagyon szép (szeretném, ha mindenki megtanulná) a Heidelbergi Káténak az első kérdése mellett a huszonegyedike is, amelyik így hangzik:
„Mi az igaz hit?
Nemcsak az a biztos ismeret, amivel igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett,
— hanem egyszersmind az a szívbéli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem,
— hogy Isten nem csak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot és életet ajándékoz kegyelméből, egyedül Krisztus érdeméért.”
Ez az igaz hit. Igaznak tartom mindazt, ami itt le van írva — olvastuk mai igénkben, hogy megbízhatók és igazak —, de nemcsak igaznak tartom, mert ezzel még nem messze megyek, hanem bizonyos vagyok abban, hogy Isten nem általában gondoskodott az emberiségről, hanem személy szerint nekem is bűnbocsánatot, örök életet, üdvösséget adott, egyedül Jézus érdeméért. Ha én ezt komolyan veszem, enyém az örökség.
Miközben itt még abban a világban élünk, amelyikben sok szenvedés és jajkiáltás van, bizonyosak lehetünk abban, hogy elkészített helyünk van az atyai házban, mert ezt is megígérte Jézus. Azt senki nem veheti el, mert ott sok lakóhely van, jut mindenkinek, aki győz. „Aki győz, örökölni fogja mindezt, én Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.”
Éljünk úgy, hogy győzelemről győzelemre vezessen minket a mi Urunk.
Mielőtt imádkozunk, énekeljük el a 340. énekünk utolsó (8.) versét:

Ha trónusodnál, Jézusom, Vezérem,
Fejem ragyogva fürdik majd a fényben:
Énekelek, hol szentül zeng az ének,
Dicsérve téged.

Az elmúlt hét estéin mindig egy kérdésre kerestünk választ Isten igéjéből. Láttuk múlt vasárnap este, milyen sok olyan jelenet van a Szentírásban, amikor Isten kérdez valamit emberektől, illetve emberek kérdezik Istent. A legtöbb ilyen kérdés Jób könyvében van. Ezért gondoltam arra, hogy a sorozat befejezéseképpen vizsgáljuk meg ma Jób könyvét abból a szempontból, hogy mit tett Jób a kérdéseivel, és hogyan válaszolt Isten ezekre a kérdésekre.
Jóbról annyit tudunk, hogy Isten-félő ember volt, szép családban és nagy jómódban élt. Egyszer azonban váratlanul sok csapás szakadt rá. Együtt voltak a gyerekeik és rájuk omlott az a ház, amiben tartózkodtak, s mind a tízen szörnyet haltak. Utána elveszítette a vagyonát, majd az egészségét. Fájdalmas betegség gyötörte és nem értette, hogy mindez miért történik.
Jöttek a barátai, hogy vigasztalják, de ők is csak fokozták lelki szenvedését, mert vádolták és nem segítettek rajta. Be akarták bizonyítani, hogy valami nagy bűnt követhetett el, annak a büntetése ez a sok baj, ami most éri. Jób szíve pedig tele volt kérdésekkel. Mit tett ezekkel a kérdésekkel? A Biblia három lépcsőt említ, amin végighaladt Jób.
1. Az első, hogy önmagában töprengett. Mintegy saját magával akarta megbeszélni azt, amit nem értett, és áradtak belőle a miért-ek.
A könyv elején, a 3. fejezetben egy egész oldalon: miért, miért, miért… „Miért nem haltam meg, amikor megszülettem? Miért nem múltam ki, mikor anyám méhéből kijöttem? Miért is vettek engem térdre és emlőkre, hogy szopjak? Akkor most feküdnék és békén lennék. Miért nem lettem olyan, mint az elásott koraszülött, mint a világosságot nem látott csecsemők? Miért ad az Isten világosságot a nyomorultnak, és életet a megkeseredett lelkűeknek?” Miért? — kérdezi ezt saját magától, pedig éppen ez a probléma, hogy nincs válasza a kérdéseire. Így nem jut messzire az ember, így csak gyötrődik, tépelődik. Nem érti, hogy miért történt mindez. Újra és újra megpróbálja végig gondolni, de csak ugyanoda jut, mint az előző körben.
Csakugyan igaz az, amit népiesen szoktak mondani, hogy hasonlít az ilyen ember ahhoz, amikor a macska a saját farka végét kergeti. Körbe-körbe forog, amíg végül is elszédül.
Amíg valaki egyedül akarja megoldani az életét, amíg egyedül akarja megváltani magát, amíg egyedül keresi a kiutat a bűnből, addig valóban hasonlít ahhoz, aki a saját hajánál fogva akarná kihúzni magát egy mocsárból, amiben süllyed egyre lejjebb. Ha csak önmagunkban tanakodunk, az nem ad megoldást még akkor sem, ha ezt elegánsan meditációnak vagy pszichotechnikának nevezik.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy a keresztyén meditáció — ha van ilyen egyáltalán, mert ez a szó nem fordul elő a Bibliában — és minden egyéb meditáció: gyertya-meditáció, képmeditáció, keletről importált meditációs módszerek között éppen az a döntő különbség, hogy a hívő ember Isten elé áll oda a gondolataival, az ürességével, a kérdéseivel, és Isten igéjén gondolkozik, amikor meditál, Isten világosságát kérve ahhoz, hogy megértse az Ő igéjét. Az összes többinél egyedül an, a kérdéseivel összezárva.)
A hívő ember Isten előtt gondolkozik és az Ő gondolatait szeretné magába engedni. Ő előtte nyílik meg, és nem a saját gondolatait kergeti, mint az említett állat.
Aki csak magában tanakodik, az egy bűvös körbe kerül, amiből nincsen mód kitörnie. Olyan szépen írja ezt Babits Mihály:

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy —
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
(A lírikus epilógja)

Amíg én vagyok az alany is meg a tárgy is, semmire nem megyek. Amikor én leszek a tárgy és Isten lesz az alanya annak a cselekvésnek, ami velem történik, akkor támad világosság, és akkor van kitörés a bűvös körből.
Jób tehát először önmagával tanakodott és semmire nem jutott.
2. A második lépés az volt, hogy meglátogatták a barátai. Volt kinek feltennie a kérdéseket. Kérdezte is őket, csakhogy ezek a derék emberek, akik igen okosnak képzelték magukat, meg sem hallgatták az ő kérdéseit. Úgy vélték, hogy ők akkor is tudnak megoldást mondani neki, ha nem tudják, miről is van szó, mi miatt szenved lelkileg a barátjuk. Nem arra feleltek, ami Jób kérdése volt, hanem csak mondták a magukét. Nem párbeszéd alakult ki közöttük, hanem a maguk elméletét zúdították rá a szenvedő Jóbra újra és újra. Tele voltak elképzelésekkel, nem volt hely a fejükben és a szívükben Jób kérdései és sorsa számára. Ők az gondolták: tudják, hogy mi a baj oka, és mi lenne a megoldás.
Itt tehát Jób már kilépett magából, másokat kérdezett, de nem jó helyen tette fel a kérdéseit.
Szeretném kérni, különösen itt a megterített úrasztalánál, kíméletlenül vizsgáljuk meg, hogy nem jellemez-e minket ez. Sok hívő ember is elköveti ezt a bűnt, hogy „csípőből” válaszol azoknak, akik tele vannak gyötrő kérdésekkel, értetlenséggel, szenvedéssel, mint Jób.
Aki önmagával van tele, az öntelt ember, és nem alkalmas mások lelkigondozására. Mert nem hatol be sem a fejébe, sem a szívébe a másiknak a kérdése. Nem a tényleges kérdéseken fog gondolkozni, és Istentől elkérni a választ, hanem mondja a magáét.
Vannak emberek, akik tudják, mit beszélnek, és vannak, akik beszélik, amit tudnak. Ezek a barátok az utóbbiak. Isten gyermekének tudnia kell, hogy mit beszél. Itt is Jézus Krisztustól tanulhatjuk meg, hogyan segíthetünk egymáson. Ő végighallgatta azokat, akik hozzá mentek. Ő minden kérdést nyugodtan végiggondolt. Sőt a kérdésekre sokszor kérdéssel kezdte a választ. Miért? Mert gondolkozásra serkentette a kérdezőt. Tudatosítani akart benne sok mindent. Az Ő viszontkérdéseivel vezette rá a tényleges megoldásra. Sőt, a ki nem mondott kérdésekre is sokszor nagy szeretettel válaszolt.
A Nikodémussal folytatott párbeszéd gyönyörű példája ennek. Amit Nikodémus nem tud, nem mer, nem akar kimondani, Jézus se mondja ki, hogy ne legyen bántó, de a választ kimondja rá. Hogyan lehet újjászületni?
Az Ő mérhetetlen szeretete az, ami ha valakinek a szívét betölti, akkor nem így próbálunk beszélni, mint Jób barátai, hanem akkor a tényleges kérdésre tudunk érdemi választ adni. Lehet, hogy az a válasz nem a mi fejünkben születik meg, hanem Istentől kapjuk ajándékba és úgy adhatjuk tovább. De az segítség lesz.
Nos, Jób nem ilyen válaszokat kapott a barátaitól, mert a barátai nem a kérdéseire válaszoltak, hanem mondták a magukét. Ez nem segített rajta.
3. Ekkor mondja el Jób a kérdéseit Istennek. Elsorolja a miértjeit, és utána elsorolja a saját érdemeit is. Szemrehányást tesz Istennek, hogy nem az ő érdemeinek megfelelően bánik vele, tehát Isten nem igazságos.
Itt már jó helyen kérdez. A meglepő azonban az, hogy nem kap választ. Legalábbis egyelőre Isten hallgat. Hagyja, hogy Jób kipanaszkodja magát. Mondja el újra és újra ugyanazt, hogy mi bántja, mit tart rossznak, mit nem ért, miért olyan nehéz most neki. Isten hallgat.
Vajon miért? Nem hallotta meg, amit Jób mondott, vagy nem veszi őt komolyan? Ezt meg is érthetnénk. A Mindenható a világmindenség ügyeit intézi, nem ér rá apró emberek apró gondjaival foglalkozni. Jaj, dehogynem! A Biblia tele van erről szóló bátorítással, hogy a Mindenható a legkisebb nyomorultnak is hallja a kiáltását. Sőt ilyeneket olvasunk: „Még ajkunkon sincs a szó, s Ő már érti azt.” És minden hozzá elkiáltott panaszra, imádságra, kérdésre Ő válaszol. — Csak nem mindig azonnal és nem mindig szavakkal. Van úgy, hogy tettekkel válaszol, ezt kell kivárnia a kérdezőnek, és ezt kell megértenie.
Először Jóbnak is szavakkal válaszol Isten, pontosabban kérdez. Amikor Jób végre befejezi, ezt olvastuk az imént: Ekkor megszólalt az Úr a viharban és ezt mondta Jóbnak.
„Ki akarja elhomályosítani örök rendemet értelem nélküli szavakkal? Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem!
Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem? Mondd el, ha tudsz valami okosat! Tudod, ki szabta meg annak méreteit, vagy ki feszített ki fölötte mérőzsinórt? (…) Ki zárta el ajtókkal a tengert, amikor buzogva előtört a föld gyomrából! Ki mondta azt: eddig jöhetsz és tovább nem!” (Jób 38).
Elsorolja Isten a teremtésben végzett nagy munkáját. Aztán felsorolja a legnagyobb állatokat: a krokodilt, a vízilovat, hogy ugye félsz tőlük, és milyen erősek azok, és még a nyíl is lepattan a pikkelyeiről. Mennyivel kisebb vagy te azoknál, de Isten még sokkal nagyobb, mint azok. Isten nagyságát éli át Jób ebben az órában. A szent Isten jelenlétébe kerül. És Isten nagyságának és tetteinek az átélése többet mond neki, mint a kérdéseire adott szóbeli válasz.
Mert először is kitűnik számára Isten beszédéből, hogy nem egyenrangú felek társalognak itt. Isten a Teremtő és ő teremtmény. Isten az Ő szavával hívta létre az egész teremtett világot, és ennek a világnak Ő ma is teljhatalmú, szuverén Ura, és Jób életének is teljhatalmú, szuverén Ura. Pontosan tudja, hogy mi történik Jóbbal, de pontosan tudja azt is, hogy mi annak a célja. Meddig tart, mikor és hogyan ér véget. Mert mindannak, ami történik, értelme és célja van, csak Jób ezt most innen alulról nem látja. A szenvedéseinek a gödréből nem lát rá Isten cselekedeteire, főleg a maga keserűsége és lázadása miatt.
Ezért kérdezi tőle Isten: „Ki akarja elhomályosítani örök rendemet értelem nélküli szavakkal?” Isten jelenlétében Jób kezdi látni, hogy kevés szempont alapján alkotott ítéletet. Hiányos információk alapján von le messzemenő következtetéseket. Pillanatnyi szenvedésének szemüvegén át nézi a valóságot, és ez a szemüveg torzít, sötét. Alig lát valamit a valóságból, és ennek alapján állapít meg igazságokat, és vonja felelősségre Istent is. Isten jelenlétében meggyőződik arról, hogy sok mindent nem ért, sok mindent nem lát vagy nem lát helyesen. Nem jók a kérdései.
Isten jelenléte, a Mindenható nagyságának, hatalmának, szeretetének a megtapasztalása lesz az igazi válasz Jób kérdéseire. Mit tett Isten? Az Ő tetteit kezdi megismerni. És a végső szó, amit mond mindezek után: „Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Kezdem látni, hogy valóban rend van a te világodban, Istenem. Örök rend. „Ki merné elhomályosítani az örök rendet tudatlanul?” Én voltam tudatlan — mondja itt Jób.
Nem én akarlak oktatni téged, én kérdezlek, és te oktass engem. — Egyszerre tanulékony és tanítható emberré válik Jób, és Isten meg is tanítja őt arra, ami szükséges. Elkezd bízni Istenben.
És akkor minden miértjére kapott választ? Nem. Most már mindent ért? Nem. De kezdi érteni azt, aki az alanya minden eseménynek. És mivel benne bízik, ezért békesség lesz a szívében. Egészen különös nyomon követni ezt a változást. Javasolom, hogy olvassuk el ezt az egész könyvet, nyugodtan, odafigyelve, hogy milyen ez a lelki metamorfózis, ez az átalakulás.
Az Istennel szemben ágáló, Őt gyanakvóan néző, Őt sok mindenért vádoló, hibáztató, Isten ellen lázadó, elkeseredett, szenvedő ember egyszerre kezdi érteni a dolgokat. Először csak sejtései vannak, dereng valami, aztán egyre teljesebb világos lesz, és nem is a kérdései lesznek már fontosak, hanem az, akitől végre megkérdezte. És amikor megismeri egyre jobban az élő Istent, egyre több kérdésére választ kap, sok kérdéséről kiderül: felesleges, nem az a kérdés, és a szívében békesség, reménység lesz. Amikor ez a változás megtörtént, Isten leveszi róla a próbákat, és újra áldást ad neki.
Ennyire igaz az, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden a javukat szolgálja. Isten nem azonnal válaszol, néha nem szavakkal, hanem tettekkel, de ad választ és az meggyőző lesz.
Volt egy sokgyermekes család. A gyerekek felnőttek és egymás után kirepültek. Egy leány maradt otthon a szülőkkel. Nem volt könnyű a sok gyereket kiházasítani. El kellett adni a nagy lakást, amiben felnőttek, és venni egy kicsit. Az a kicsi szűkös volt hármuknak: a szülőknek és ennek a leánynak. A leány egyre többet panaszkodott: csak lenne egy lyuk, ami csak az övé, ahol egyedül van. De ez reménytelen. Jöttek a miértek. Neki miért nem sikerült az, ami a testvéreinek. Társa sincs, otthona sincs. Egyre többet panaszkodott. Hívő emberek voltak. A szülők nem vitatkoztak a lányukkal, hanem dolgoztak keményen és szerényen éltek.
Aztán elérkezett a leány harmincötödik születésnapja. A szerény vacsoránál a tányérja mellett volt egy kis boríték. Na megint lesz benne egy szép ige — gondolta, mert a szülők gondosan megválogatott igékkel ajándékozták meg a gyerekeket az évfordulókon. Kibontotta a borítékot. Valóban egy szép ige volt benne: „Hajlék az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak.” (5Móz 33,27). És volt az ige mellett egy kulcs is a borítékban. Kiderült, hogy a szülők a nagy lakás árából megmaradt kis összeget kiegészítették úgy, hogy keményen dolgoztak és minden forintot élére raktak, és vettek a leánynak egy garzonlakást a szülinapjára. Annak a kulcsa volt az ige mellett. A miértjeivel nem vitatkoztak, de tettekkel bizonyították, hogy szeretik.
Amikor megtudta, minek a kulcsa az, sírva fakadt és csak ennyit mondott: bocsássatok meg.
Nem ugyanezt teszi itt Jób? Ez az utolsó mondata: „Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.”
Nem ezt kellene tennünk most nekünk is? Olyan sok kérdés feszül ott a szívünkben. Olyan sok miértre nincs kielégítő válaszunk. Olyan sokszor körbejártuk már, és nem jutottunk sehova. Vagy elmondtuk olyanoknak, akik nem tudtak érdemben felelni. Vagy elmondtuk Istennek is, és lehet, hogy még mindig nem válaszolt, vagy még mindig nem értjük, vagy nem akarjuk elfogadni az Ő válaszát. Pedig Ő tettekkel már régen válaszolt.
Az elmúlt héten feltűnt nekem, hogy három igehirdető egymástól függetlenül is idézte a Róma 8,32-t: ”Aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk?” — Ez Isten válasza a mi kérdéseinkre.
Ha szeretne Isten, akkor… és folyatatjuk sokféleképpen a mondatot, mi-mindent tenne, és mi-mindent nem engedne meg. Ő mindent megtett annak bizonyítékaként, hogy szeret. Az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett — ez Isten végső válasza minden kérdésünkre. És amikor valaki ezzel az Istennel kerül személyes közelségbe, ahogy itt Jób, akkor kiderül, hogy bizonyos kérdéseire mi a válasz. Hogy bizonyos kérdéseit felejtse el, mert buták, ostobák és feleslegesek, és egészen más kérdések jutnak eszébe az embernek. Más lesz a kérdés, más lesz a fontos, mert már a Mindenhatóhoz lesz közel.
Olyan kifejező ez, ahogy Jób mondja: eddig csak hallomásból tudtam rólad, de most szinte a szemeimmel látlak. Egészen közel engedtél magadhoz Istenem, és ez a válasz minden kérdésemre.
Egyszer Jézus ajkán is elhangzott a miért: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” És az ég néma maradt. Pedig még aznap elhangzott a válasz. Jézus kérdésére a válasz a kárpit kettéhasadása volt, ami azt jelezte, hogy az Ő kereszthalála után a bűnbánó bűnös közvetlenül mehet a mindenható Istenhez. Nem választanak el a bűneink Istentől, mert Jézus bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne, de csak Őbenne, a vele való hitbeli közösségben. És a válasz folytatása a harmadik napon Jézus feltámadása volt. Van válasz a kérdésedre, de csak Istennél. És sokszor ezt a választ tettekkel adja meg nekünk.
Erre emlékeztet az úrvacsora is. Ezek az egyszerű jelek Jézus megtöretett testére, a kereszten kifolyt vérére utalnak. Ennek következtében hasadt ketté a kárpit, ezért mehet ilyen magunkfajta nyomorult, kérdésekkel és kételyekkel teli ember is közvetlenül a mindenható Istenhez. Jézus érdeméért.
E nélkül pedig eljuthatunk mi is oda, amiről Reményik Sándor ír egyik versében: Kétségbe esem sokszor én is a világon és magamon, mert olyan össze-vissza és gonoszul mennek itt a dolgok, hogy talán nincs is gazdája a világnak, és nincs is rend itt sehol. És leírja, hogy akkor eszébe jut az, amit egyszer egy hívő testvér mondott neki:

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha — legszebb perceinkben —
A színéből is — valamit.
(A szőnyeg visszája)

A színét nekünk Isten mutatja meg az Ő igéjével. Ezért boldog ember az, aki Őt kérdezi, és aki elfogadja az Ő válaszát, azt meggyőzi arról, hogy valóban úgy szerette ezt a világot, benne a mi kicsi elrontott életünket is, hogy az „Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” És aki hisz Őbenne, az már ezt a néhány évtizedet is egészen másként tölti el. Nem egyedül, hanem lelki közösségben azzal az Istennel, akiről Jób itt azt mondta: Mindent megtehetsz, neked nincs lehetetlen. Dehogy akarom én a te rendedet kétségbe vonni tudatlanul. Csodálatosabb ez, minthogy megérthetném. Kérdezlek, te pedig oktass engem. Visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.
Mielőtt imádkozunk, mondjunk el egy szép hitvallást, amelyik Isten világkormányzó munkájáról és bölcsességéről szól. A 268,3 versét énekeljük:

E világnak történeti
Lesznek akaratjából,
Nem a szerencse vezeti
Azokat csak vaktából,
Hanem úgy mennek végbe
A földön és az égbe',
Amint szájából kijönnek
Az egy fő gondviselőnek.”

Szeretettel köszöntöm a testvéreket. Minden ilyen alkalmat, amikor nem csak egy órahosszáig, hanem egy héten át tartósan hallgathatjuk Isten igéjét, az Ő különös ajándékának tekintek. Minden igazi nagy lelki változás, életváltozás az én kicsi életemben egy-egy ilyen héten, vagy annak a nyomán történt. Azért imádkozunk egy idő óta, hogy Isten munkálkodjék itt majd ezeken az estéken. Lehet, hogy egyik-másik alkalommal fáradtan érünk ide, lehet, hogy nem is sikerül pontosan ideérni, de abban bizonyosak lehetünk, hogy Ő vár minket, és Ő kínál ajándékot.
Olyan sokaktól hallottam már, akik azzal kezdték, hogy Istent kereső ember vagyok, egy idő után azt mondták: Isten megtalált engem. Akkor alighanem Isten indult el keresni minket, hogy ha Ő talált meg. Maga Jézus is ezt mondta: „Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa (üdvözítse, megszabadítsa) az elveszettet.”
Biztos, hogy áldozatokkal is jár, ha itt akarunk lenni majd esténként. Mivel azonban Isten ajándékaira várunk, egészen bizonyos, hogy megéri ez az áldozat.
Mivel nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy Ő keres minket, Ő szól utánunk, Ő hívogat, mindjárt a hét elején, a sorozat elején hallgassunk meg egy olyan éneket, amelyik erről szóló bizonyságtétel. Ahol elcsodálkozik az, aki már találkozott Istennel, hogy
Ó, érthetetlen kegyelem,
Mely így utánam jár,
Ki tévelygőn, vakon bolyogtam utamon
Egyszer csak rám talál.
Hallgassuk meg az énekkar szolgálatát.

* * *

Ha Isten éltet minket, most egy héten át együtt lehetünk itt istentiszteleten és hallgathatjuk az Ő igéjét. Holnaptól kezdve a meghívott igehirdető testvérünk bizonyos kérdésekre keresi majd a választ a Bibliában.
Holnap este arról a kérdésről lesz szó, amit Isten intézett az ellene fellázadt emberhez, aki ott remegett a bokor alatt: Ádám, hol vagy?
Utána majd Ábrahám kérdéséről hallunk, aki szemrehányóan kérdezte Istentől: Uram, mit adtál nekem? Vajon mi volt erre Isten válasza?
Sok olyan helyzet van a Bibliában, amikor Isten tesz fel kérdéseket embereknek, illetve amikor emberek kérdezik a Mindenhatót. Egyebek közt ez is jól szemlélteti azt, hogy Isten élő személy, aki valóságos kapcsolatot létesít velünk, és akivel párbeszédbe kerülhetünk.
Ma este az egész sorozat bevezetőjeként először azt vizsgáljuk meg, mi jellemzi Isten kérdéseit, és mi a mi kérdéseinket. Utána pedig az alapigénkben olvasott kérdésről legyen majd szó. Miféle kérdés ez, amit itt a nép Istenhez intézett?
Mi jellemzi Isten kérdéseit? Amikor Isten kérdez valamit egy embertől vagy embercsoporttól, annak mindig két célja van: eszméltetni akar és hívogat. Isten mindig eszméltet a kérdéseivel. Valamire felhívja a figyelmünket. Arra figyelmeztet, hogy tanuljunk meg kritikusan és önkritikusan tájékozódni, és így vizsgálni a valóságot.
Azért van erre szükségünk, mert restek lettünk az elmélyült és igényes gondolkozásra. A bűn miatt egyfajta köd ereszkedett az ember értelmére is, és nem tudunk reálisan tájékozódni. Figyeljük meg, valahányszor a Bibliában Istennek egy-egy kérdésével találkozunk, az egyik célja mindig az: eszméltetni akar. Figyelmeztet, gondolkozásra serkent.
Ugyanakkor pedig Istennek minden kérdése arra is utal, hogy számon tartja azt, akit kérdez. Terve van vele, nem mondott le róla, nem vetette el. Ezért áll vele szóba. Kapcsolatot kínál a számára, esetleg újra kínál kapcsolatot. Keresi őt.
Egy jól ismert jelenet, amikor Káin megölte a testvérét. Isten kérdezi: hol van Ábel, a testvéred? Nem azért kérdezi, mintha Isten nem tudta volna. Eszméltetni akarja: ember, tudod, hogy mit tettél? Neked volt egy testvéred, felelős vagy érte. El kell számolnod vele is, meg a tetteiddel is. Hol van most a testvéred?
Ugyanakkor ott van Isten kegyelme is ebben a kérdésben. Ez után a szörnyű tett után sem veti el végleg Káint. Még mindig beszél vele, még mindig szóba áll vele. Isten kérdése mindig a felkínált kegyelem gesztusa is. Akit Isten kérdez, annak még van reménye, annak van jövője.
És mi jellemzi a mi kérdéseinket, az emberek kérdéseit, amit Istenhez intéztünk a történelem során? Ezeket két csoportra lehet osztani: vannak tisztelettel feltett kérdések, és vannak tiszteletlenül, gőgösen feltett kérdések.
A tisztelettel feltett kérdéseinkben is sokszor van sok keserűség. Gondoljunk a szenvedő Jóbra. Egész kérdéssorozattal ostromolja a Mindenhatót, és néha illetlenül, nyersen fogalmaz. De a tisztelettel feltett kérdések mögött mindig ott van az Istenbe vetett bizalom. Ott van az, hogy a kérdező feltételezi, hogy Isten tud válaszolni, és bizonyos abban, hogy Isten válasza igaz lesz. Érdekli őt Isten válasza, és kész azt elfogadni még akkor is, ha néha az nehéz.
Aztán vannak pökhendi, tiszteletlen, gőgös, fölényes kérdések. Amikor a kérdezőt tulajdonképpen nem érdekli Isten válasza. Odavet valamit a Mindenhatónak, de nem kíváncsi arra, hogy mit mond, hiszen úgy véli: ő jól tudja, mi a kérdésére a válasz. Vagy hogy arra nincs is válasz. Sőt, olykor gőgjében azt képzeli az ember, hogy jobban átlátja a valóságot, mint a Mindenható. Ilyenkor a kérdésekben szemrehányás, vád, számonkérés, de mindenképpen gőg, fölény és lázadás van.
Elfelejti az ilyen ember, hogy Isten Isten, én pedig ember vagyok. Ő a Teremtő és én teremtmény. Gondoljunk megint Káinra. Isten kérdezi: hol van Ábel, a testvéred? Mi erre a válasz? „Talán őrizője vagyok a testvéremnek?” Nem felel a kérdésre. Kérdéssel válaszol. És mi van a kérdésében? Szemrehányás, mentegetőzés, menekülés, sőt vád. Ne kérjél rajtam számon olyat, amiért nem vagyok felelős. Én őrizője vagyok?
Ilyenkor az ember nem is hallja, mennyire igazat mond sokszor. A lényeget találtad el, az vagy. Őrizői vagyunk és kellene, hogy legyünk egymásnak. De az ilyen kérdésekben Istennel szembeni ellenséges indulat van. „Ki kétkedőn boncolja Őt, annak választ nem ád.”
Ha tehát Isten kérdez minket, az mindig a kegyelemnek a jele, a kegyelem bizonysága. Amikor pedig mi kérdezzük Istent, akkor jó, ha tudjuk: kérdezhetünk tőle bármit. Isten gyermeke, vagy amíg nem Isten gyermeke valaki is, de hozzá fordul, mondhat akármit, csak ne felejtsük el, kivel állunk szemben, hogy ki előtt állunk. Istentől lehet kérdezni bármit, de Őt nem lehet kérdőre vonnunk semmiért. Egyszerűen azért, mert Ő az Isten, mi pedig az ő teremtményei vagyunk.
Most hajoljuk e fölé a kérdés fölé, amit itt egyszer Isten népe kérdezett az Úrtól: „Szeretlek benneteket — ezt mondja az Úr. De ti azt kérdezitek: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?”
Melyik csoportba tartozik ez a kérdés, majd meglátjuk.
Mikor hangzott ez el? Akkor, amikor a nép nagy része már hazatért a babiloni fogságból. Hozzáláttak az újjáépítéshez. Már állt templom, beindult az istentisztelet, a szertartások, de azért még sokféle gond volt. Hetven évi gazdátlanság után még sokfelé gyomok, romok és nagy szegénység volt. És akkor Isten azt mondja az Ő népének: szeretlek benneteket. Mire a nép: azt miből tudhatjuk meg, hogy szeretsz minket?
Mi van e mögött a kérdés mögött? Mindenképpen elégedetlenség, szemrehányás, lázadás, gőg. Szeretsz minket? Könnyű ezt mondani. És miből látjuk? Ha szeretnél minket, akkor nem ilyen körülmények között kellene kínlódnunk. Akkor gyorsabban emelkedne az életszínvonal. Akkor már rég eltakarítottuk volna a romokat, vagy akkor nem is dőltek volna romba a mi otthonaink. Ha szeretnél minket, akkor nem lenne belül ennyi baj, kívül meg ennyi ellenség. Akkor nem lennének mindennapi gondjaink. Micsoda beszéd ez, Isten, hogy szeretsz minket?! Nem mondasz igazat.
A kérdés mögött indulatok vannak, mert a folytatásból kiderül, hogy indulattal kérdezték Istent, hogy meg vannak győződve, hogy nekik igazuk van. Hiszen csakugyan sok nehézség volt még körülöttük. Sok baj, sok gond, sok szükség. Napi küszködések. És már mióta tartott és mikor lesz vége.
Holott azt is megtudjuk a Haggeus könyvéből, amit ugyanekkor írtak, hogy voltak ott már lambériával bélelt, újonnan épített házak is, és volt ott már jómód is, de volt szegénység is. Talán az előbbi oka volt az utóbbinak. Tehát nem biztos, hogy igazuk van. Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket, hiszen a körülmények nem mutatják ezt.
Ebből a gőgből fakad ez a durva kérdés, hogy miből láthatjuk?
Egyszer egy fiatalember sokáig tartózkodott külföldön, s amikor hazajött, az édesanyja a falusi kicsi házban mindent elkövetett, hogy szíve teljes szeretetével fogadja a fiát. A kedvenc ételét főzte, — és ahogy mondani szoktuk: a szívét tette volna ki a fogadására. És amikor a szép szál fiú megérkezett, ez volt az első kérdése: mi van enni? Elétette az elkészített ételt, ő pedig fogta a tányért, kiöntötte és azt mondta: ez magának étel?
Ugyanez történt Malakiásék idejében. Istennek ez a két szava: szeretlek benneteket, egy szent szerelmi vallomás. A nép válasza: cinikus, gúnyos kacaj. Isten vall, és az ember kineveti. Isten állít valamit, és az ember kétségbe vonja. Isten kiteszi a szívét, és Isten népe belerúg. Erről szól ez a rövid párbeszéd.
És vajon nincs-e igaza Isten népének? Valóban, mi bizonyítja, hogy szereti őket Isten? Ezt mindig könnyű mondani: szeretlek, de mi bizonyítja?
Éppen ezt nem vették észre. Az a kimondhatatlanul nagy, még néhány évvel korábban is számukra elképzelhetetlen szabadítás, amit átéltek Isten szeretetéből. Az, hogy újra otthon vannak. Van fedél a fejük felett, be van vetve a föld, sőt néhányszor már termett is, mert néhány éve már otthon vannak. Az, hogy kimentette őket Isten az oroszlán szájából, nem pusztultak vagy tűntek el mindnyájan a nagy kohóban, Babilonban.
Az, hogy Isten ítélete nem megsemmisítette őket, ahogy megérdemelték volna a lázadásukkal, hanem megtisztította, hogy Isten új kezdést készített nekik. Ehhez minden segítséget meg is adott, még az ingyen építőanyagot is kiutalta a volt ellenség. Mindent elintézett Isten, és érezhették nap mint nap az Ő kegyelmét. Az, hogy Isten nem mondta fel a szövetséget, amit a nép durván többször megszegett. Isten ennek ellenére hűséges maradt a szövetséghez. Nem úgy bánt velük, ahogy megérdemelték volna, viszont kaptak sok jót tőle, amit nem érdemeltek meg. Ez semmi?
Ezek után van képe a népnek azt kérdezni: miből láthatjuk, hogy szeretsz minket? Le kellene borulniuk és valami hasonlót énekelni, amiről a kórus éneke szólt: Ó, érthetetlen kegyelem, amely így utánunk nyúlt, kiszabadított, hazahozott, és itt van velünk. Vannak nehézségek. Vannak. Azok mindig is lesznek, de van Isten, akinek a szeretete folytán már virágozni kezd az ország. Mindezt azonban nem látják, csak a bajra gondolnak, és ebből jön ez a gőgös kérdés: Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?
Isten megbocsátotta a bűnüket, életet és jövőt készített neki, szabadulást adott, amit saját erejükből soha nem tudtak volna kiharcolni. Ez semmi? Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket?
Mi miből láthatjuk? Nem szólal-e meg olykor a mi szívünkben is, amikor összejönnek a nehézségek, amikor összecsapnak a fejünk felett a hullámok, amikor nemcsak harmincadikán, hanem huszadikán is már élére kell állítani a forintokat, hogy kijöjjünk a fizetésig. Amikor újabb betegség jött az előzőhöz, amivel már nagyjából megbarátkoztunk, és most megint bizonytalanná vált sok minden. Amikor sok minden nem sikerült, vagy nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Sok mindenről már sejtjük, hogy valószínűleg soha nem lesz a mienk, amire vágytunk. Amikor lázad az ember az egyedülléte ellen, vagy lázad a házassága meg a családi gondjai ellen. Miből látjuk, hogy szeret minket az Isten?
Megvan ez írva a Bibliában pontosan, hogy mi az Isten szeretetének a leghitelesebb bizonyítéka. Kétségbevonhatatlan, objektív bizonyítéka.
A János első levele 4. részében ezt olvassuk: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy Ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (9,10 v.)
Miből láthatjuk meg, hogy Isten szeretett és szeret minket? Abból, hogy az Ő egyszülött Fia otthagyta a mennyei dicsőséget, eljött ide hallgatni a veszekedéseinket, meg hazudozásunkat. Lehajolt olyan mélyre, ahova Isten ellen fellázadva zuhantunk, hogy felemeljen innen. Aztán odaállt, ahova nekünk kellett volna, hogy a jól megérdemelt igazságos ítéletet végrehajtsa rajtunk Isten. És ezt Ő elszenvedte helyettünk. Ebből láthatjuk meg, hogy szeret minket Isten. Szabadítót küldött és szabadítást készített. Velünk sem úgy bánik, ahogy megérdemelnénk, de ad nekünk sok jót, amit nem érdemlünk meg.
Valóban: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). „Isten az Ő egyszülött Fiát nem kímélte, hanem Őt mindnyájunkért halálba adta, és hogyne ajándékozna ezek után vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32).Ebből láthatjuk meg, hogy szeret minket az Isten. Jézusnak nem kedvezett, hogy nekünk kedvezzen.
Régen volt, de még ma is emlékszem rá, hogy mi volt az első olyan történet, amiből a számomra ez világossá lett. Durva és csúnya történet, a mai napig szégyellem. Általános iskolások voltunk, s volt egy pedáns, pontos, igen szigorú tanárunk. Mindig hozott magával egy nádpálcát is, amit sohasem használt, de letette a napló mellé az asztalra. Az egyik diáktársunk ki nem állhatta őt. Egyszer egy őrült ötlettel állt elő, egy primitív, ócska ötlettel. Tegyünk gépzsírt a székére. Az egész osztály butaságnak tartotta, nem is vettük komolyan, ő komolyan vette. Másnap reggel behozott egy dobozban gépzsírt. Mindenki próbálta lebeszélni. Különösen volt egy barátja, kicsit egyoldalú barátság volt, az a fiú szerette őt nagyon, ő meg néha durva volt hozzá, ez ott rimánkodott, könyörgött neki: akármit, de ezt ne! Lehet, hogy egy nadrágja van — ez nem sokkal a háború után volt. Ne csináld ezt! De volt egy másik, aki azt mondta: nem kell itt ennyit teketóriázni, belenyúlt a gépzsírba és egy cseresznye nagyságút gombócot a székre tett. A tanár bejött. Ráült. Amikor észrevette, mi történt, elöntötte a düh szegényt. Ki volt az? Némaság. Ki tette? Senki nem áll fel. Végül is lassan felemelkedett az a fiú, aki mindent elkövetett, hogy lebeszélje durva barátját erről. Gyere ki, fogd meg a bokádat. Elporolta a nádpálcával kegyetlenül. Szegény gyerek alig tudott kiegyenesedni, és amikor a helyére ment, óvatosan ült le a pad szélére. Az egész osztály hallgatott. Aki a gépzsírt hozta, hallgatott, aki odatette a székre, hallgatott. Egy valaki állt fel, aki nagyon szerette a gazembert.
Ugyanez történt nagypénteken a Golgotán, kozmikus méretekben. Valaki, aki soha semmi rosszat nem tett, felállt és elszenvedte azt az ítéletet, amire mi szolgáltunk rá, amit mi érdemeltünk volna meg. Isten egyszülött Fia emberré lett azért, hogy mi, akik ilyen gőgös lázadóként kérdőre vonjuk sokszor a Mindenhatót, újra Isten gyermekeivé lehessünk. Magára vette mindnyájunk bűnét és büntetését, hogy mi ne kerüljünk a kárhozatba, a pokolba. Mindent otthagyott Jézus, hogy minden akadályt elhárítson azon az úton, amelyiken mi így visszajuthatunk Istenhez.
Mondom egészen személyesen: az egyetlen bűntelen meghalt azért, hogy neked életed lehessen itt, meg a halálod után is. Kimondhatatlan szenvedéseket hordozott el azért, hogy te boldog ember legyél. Ennyire hiteles az Isten szerelmi vallomása, amikor azt mondja: szeretlek benneteket. És ennyire megtudhatjuk, és felesleges kérdezni, miből tudhatjuk meg azt, hogy Ő valóban szeret minket. Ennyire nem túlzás az, amit Jézus egyszer egy meghitt órában így mondott tanítványainak: „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” (Jn 15,13).
Az a különös tapasztalat, hogy aki ezt önmagára nézve komolyan veszi, annak egyszerre megnyílik a szeme és meglátja, hogy majdnem minden, ami körülöttünk van, az Isten szeretetének a bizonyítéka. Ezeknek az embereknek szinte hályog hull le a szemükről, és egyszerre észreveszik: milyen sok lehetőséget rejtett el Isten a sorsunkban, ami ellen annyit lázadunk, akár egyedül élünk, akár családban. Milyen sok jót végzett el már eddig is az életünkben azokkal a próbákkal, amik miatt kétségbe vontuk az Ő szeretetét. Az ilyen emberek meglátják még azt is, hogy milyen szeretni valóak azok, akiket addig nehezen tudtak elviselni.
Nem véletlen, hogy amikor Pál apostolnak arról kellett nyilatkoznia: ki neki Jézus? Akkor ez jutott eszébe és ennél többet nem is mondott róla: Ő az, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem. (Gal 2,20).
Lehet kérdezni Istentől sok mindent, de ha ilyen lázadó kérdések vannak a szívünkben, amivel itt a Malakiás könyve kezdődik: miből láthatjuk, hogy szeretsz minket? — gondolkozzunk el azon, mit tett Ő értünk. És Isten elsegíthet minket is erre a felismerésre és bizonyosságra, hogy szeretett engem, és önmagát adta érettem.
Ezért lesz szó majd egyik este arról, hogy a mi Megváltónk gyógyító Úr, megtanít helyesen látni. A mi Megváltónk ügyvédünk is. Odaáll mellénk és kieszközli a felmentő ítéletet az igazságos bírótól. Ezért hívogatok mindenkit: gyertek ezekre az estékre.
Néhány dolgot még ma este kérdezzünk meg Istentől. Szeretnék három egyszerű konkrétumot javasolni. Kérdezzük meg tőle ma este:
Uram, mi választ el engem tőled?
Szerinted miben kellene vagy lehetne, változom? Kérem szépen, segíts, mert magamtól nem megy..
Milyen ajándékot kínálsz most nekem ezen a héten? Tartom mind a két kezemet.
Nehogy elmenjünk Isten ajándékai mellett és maradjunk olyanok. amilyenek most vagyunk.
Mivel Isten szeretetéről szólt itt most több ige, mielőtt imádkozunk, hallgassuk meg újra a kórust. Van egy szép feldolgozása a Jn 3,16-nak:
Úgy szeretett Isten minket:
Egyszülött Fiát adta,
Hogy aki hisz Őbenne
El ne vesszen, hanem élete legyen.

Az utóbbi hetekben olyan sok Isten igéjével ellentétes megjegyzéssel és indulattal találkoztam a gyülekezetben hívő emberek részéről is, hogy szükséges megvizsgálnunk, mit tanít ezekről a kérdésekről a Szentírás. Nevezetesen arról: mi az egyház, ki annak a feje, mi a gyülekezet, mi értelme van templomba járni, mi a célja egy istentiszteleten való részvételnek, mi a lelkészek szerepe és így tovább. Négy fejezetben szeretném ezt elmondani egészen konkrét módon, figyelve azokra az eseményekre, amik most a gyülekezetben történnek.
1. Az első fejezet: Róbert váratlan elmenetele. Mi történt?
Az egyik közeli gyülekezetben sok nehéz probléma állt elő. A püspök úr, akinek az a tiszte, hogy felügyeljen minden gyülekezetben a rendre, elkezdett imádkozni és gondolkozni, hogy ki lenne emberileg alkalmas arra, hogy rendbe tegye ott a dolgokat. Eszébe jutott Varga Róbert. Beszélt vele. Róbert egyelőre nem mondott semmit. Elkezdett imádkozni és gondolkozni. A hívők már így szokták. Aztán megbeszélték otthon feleségével. Az a többes szám, amit ő itt használt, mikor bejelentette, hogy elmegy, hogy így döntöttünk, a feleségével való közösségére vonatkozott. Ezt is így szokták a hívők. Úgy látták, hogy Isten készít el nekik egy új feladatot, és ezért igent mondtak a püspöknek. Augusztus elején ezt velem is közölték.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Róbert igazat szokott mondani. Éppen ezért semmi ostoba és fölösleges keresztkérdésem nem volt. Ezt ő így elmondta. Ha valóban Isten készített nekik új feladatot, akkor ehhez nekünk semmi hozzászólásunk nincs. Akkor ezt tudomásul kell venni, és azonnal elkezdeni buzgón könyörögni, hogy Isten áldja meg az ő szolgálatukat ott is, mint ahogy itt megáldotta. Rajtunk pedig könyörüljön Isten, hogy sikerüljön pótolni a kieső munkatársát.
Ezek a tények, és minden egyéb olyan feltételezés, ami cserbenhagyásról, fondorlatos hátsó szándékokról, és egyéb összeesküvés elméletről szól, nem felel meg a tényeknek, tehát hazugság. A hazugságról pedig Jézus azt tanítja, hogy az ördögtől van, és éppen ezért sokat lehet vele ártani Isten ügyének és Isten szolgáinak.
Nem beszélve arról, hogy e mögött a torz szemlélet mögött, ami ezeket az elképzeléseket és feltételezéseket szüli, valami mérhetetlen önzés és tudatlanság van. Mármint a Szentírással kapcsolatos tudatlanság, hogy mit tanít a Biblia ezekről a dolgokról. Mert itt nem az történt, ahogy azt a világban szokták értékelni, hogy egy másik gyülekezet elrabolta a mi egyik szeretett lelkészünket, és mi most itt maradtunk nélküle. Hanem, mi történt?
Az, hogy az az Isten, aki irányítja a gyülekezetek életét is, és aki irányítja azokat, akik ezt kérik tőle és aztán engedelmeskednek neki, mert vannak ilyenek, az az Isten a szolgáját egyik helyről a másikra helyezte, mert ott akarja megáldani. Vagy ez teljesen elképzelhetetlen nekünk? Ez olyan kegyeskedő túlzás, hogy Isten irányítja az övéit, és hogy az övéi figyelnek Őreá? És engedelmeskednek akkor is, ha az nekik kényelmetlen, kellemetlen, váratlanul jön? Hitetlen embereknek ez elképzelhetetlen. Akkor meg ne szóljanak hozzá.
Az Istenben hívő, neki engedelmes emberek életében ez folyamatosan történik, és ez Isten nagy áldása. Fel kellene emelkednünk arra a biblikus szemléletre is, amelyik szerint a mi magyarországi református egyházunk egy cég, egy vállalat, aminek vannak részlegei, különböző gyülekezetei. De itt nem egyik harcol a másik ellen, hanem ahol éppen szükség van, oda küld segítséget az összes többi. Csak így magyarázható az, hogy Baranyában vagy Szabolcsban a vihar lesodor egy toronysisakot, és a következő vasárnap meghirdetjük, hogy a perselypénzünkkel azt a gyülekezetet támogatjuk. Mi közünk hozzá? Hogyne volna közünk hozzá! A Krisztus-testnek egyik tagja ők, a másik mi. De nem ismerjük őket. Menjünk el és ismerkedjünk meg, de attól a gondunk még közös. Aki éppen bajban van, azon segít a többi. Nemcsak pénzzel, hanem ha kell, emberrel is. A bibliai szemlélet szerint ez ilyen egyszerű és ez mind magától értetődik.
Igen ám, de ez miért most történt? — mondják emberek indulatosan. Éppen most, amikor… (Majd mindjárt kitérek a nyugdíjazásra.) Azért, mert most volt rá szükség — ilyen egyszerű. Tavaly még nem volt rá szükség, két évet meg nem óhajt várni a püspök úr a problémák megoldásával. Most van rá szükség. Kicsit ügyetlenül jött össze a kettő együtt, de ilyen az élet… Néha meglepetéseket produkál. De ha a meglepetések mögött felismerjük az eseményeket irányító Istent, akkor tudomásul vesszük az új helyzetet, keressük azon belül az új feladatainkat, és tőle kérünk segítséget azok megoldásához is, mint ahogy az eddigiekhez is Ő adott.
2. Második fejezet: az én nyugdíjba menetelem.
Mit gondolnak a testvérek, hogy én gondoltam egyet, és hirtelen bejelentem, hogy egy év múlva nyugdíjba megyek? Ez nem így történik. Először is erre törvény van. De a törvénytől függetlenül is évek óta csendesen figyelek arra, hogy Isten meddig akar még használni ezen a helyen. Mert, ahogy csökken az erőm, nem akarok ártani a gyülekezetnek, hanem csak használni szeretnék. Azt pedig egyedül Ő tudja, hogy meddig vagyok használható, mert Ő a Főnök. Ő igazgatja ezeket a dolgokat. Nem a magam ura vagyok, én Jézus Krisztus szolgája vagyok, aki arra is készen vagyok, hogy bármelyik nap hazamenjek Őhozzá, ha hazahív. Mert én ezt is hiszem a Bibliából: életünk ideje kezedben van. És mint ahogy azt Ő határozta meg, hogy mikor szülessünk, és meddig éljünk, azt is Ő határozza meg, hogy mikor, hol, kit, mire akar használni.
Idejönni sem én akartam. Az idősebbek még emlékeznek rá, hogy Joó Sándor váratlan halála után milyen nagy tanácstalanság és ijedelem volt. Az imádkozók akkor is imádkozni kezdtek, és amikor először hallottam, hogy ez a gyülekezet meg akar hívni, megijedtem. Komolytalan dolognak tartottam, hogy egy tapasztalt, hatvan éves, mély hitű, nagy műveltségű lelkipásztor után engem hívjanak meg ide. Aztán Isten meggyőzött, és egyre csendesebben tiltakoztam, és megtanított arra, hogy ez a gyülekezet nem a nagy Joó Sándor miatt virágzott fel, hanem a nagy Jézus Krisztus miatt. És ennek a gyülekezetnek a jövője nem a kis Cseri Kálmántól függ, hanem a nagy Jézus Krisztustól, mert Ő marad változatlanul a gyülekezet tulajdonosa és főnöke, és az itt folyó szolgálatok irányítója is. És ha az egyik befejezte, akkor Ő megbíz egy másikat. Se az egyik, se a másik nehogy azt higgye, hogy az ő tehetségétől, rutinjától, rátermettségétől függnek az eredmények. Az eredmény áldás, ajándék. Azt a gyülekezet Ura adja. Őbenne kell bízni és tőle kell azt elkérni. Jézus Krisztus a gyülekezet főpásztora, és Ő irányít mindent és mindenkit, aki itt jön-megy.
Ennek a részleteibe most nem akarok belebocsátkozni, csak megemlítem, hogy Isten csodája volt az, hogy amikor ez a gyülekezet elindult az útján 1938-ban, Ravasz László, a nagy püspök, a legjobb munkatársáról mondott le, hogy az pasaréti lelkipásztor legyen. És ugyanilyen isteni csoda volt az, hogy a hatóságok minden próbálkozása ellenére egy ilyen csetlő-botló fiatalembert állított ide harminc egynehány évvel később Isten. Ez a Jézus Krisztus, aki a gyülekezet főpásztora, őrizte meg ezt a gyülekezetet évtizedeken keresztül. Nem is sejtitek, hányféle támadás ért minket az elmúlt évtizedekben, hogy mi-mindenből segített ki Isten, hogy mi-mindenen segített át bennünket. Hányszor hányan térdeltünk és kértünk tanácsot, szabadítást, oltalmat. És Ő adott, és közben szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel. Ezt nem mi „csináltuk”. Erre egyedül Jézus képes. Ezért egyedül az övé is legyen minden dicsőség!
Ezért nem kell félnünk, hogyha előre nézünk. Valaki azt mondta: mi lesz itt most? Egyszerre két oszlop dől ki, összeomlik a gyülekezet. Ennyire bibliátlanul gondolkozunk? Az Isten egyháza nem emberekre épül. Ha mi ketten, a két lelkész, mint oszlopok tartottuk volna, már rég összedőlt volna minden. A Biblia tele van erre való utalással, hogy az egyháznak Jézus a fundámentuma. Egy másik kép: az egyháznak Jézus a feje. Egy harmadik kép: Jézus a sarokkő, amihez illeszkedik mind a két fal, hogy a derékszög megmaradjon, és a falnak ne legyen hasa, és ne dőljön se ki, se be. Vagyis: épüljön az egyház. Ennek a feltétele mindnek abban a Jézusban van, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk.
Ezért olvastam fel ezt a két részletet, de olvashatnánk még vagy tízet, az Újszövetségből még többet is, amik erről szólnak. Pál nem győzi magyarázni mind a két gyülekezetnek: az efézusinak, a kolosséinak is ugyanazt, hogy ne felejtsétek el: egyrészt Jézus mindenkinél hatalmasabb. Egyedül az Ő halálát fogadta el Isten érvényes áldozatként. Egyedül Ő támadt fel a halálból, aztán majd követik Őt a benne hívők. Egyedül Ő ment fel a mennybe. Ez a hatalmas Jézus az egyháznak a feje. Csak ezért nem vehetnek rajta diadalmat a pokol kapui sem. Nincs az az ideológia, az a diktatúra, amelyik földbe döngölhetné a Krisztus egyházát. De nem azért, mert ügyes, rátermett szervezői vannak, hanem mert Krisztus a feje, és Ő tartja meg, Ő a biztosítéka a jövőjének is.
Az egyház szolgái jönnek és mennek, de az egyház Ura, és így az egyes gyülekezetek Ura is marad. És mindig ugyanaz marad, mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.
Éppen ezért, ha valakinek csakugyan fontos, hogyan folytatódik itt majd az élet, hogy ha majd jövőre, ha megélem, nyugdíjba megyek, ki jön ide utánam, akkor az egyetlen értelmes és igeszerű magatartás, hogy a Főnöktől, a gyülekezet Urától kérjük azt el. Attól a Jézustól, aki eddig is sok jót adott nekünk, és akitől ezután is csak jót várhatunk.
Persze, hogy közben évtizedek alatt kialakult sokféle érzelmi kötődés. Ezeknek is van megoldása. Nekem sem könnyű feladat ez, de nem rémüldözni kell, pánikba esni, meg találgatni, hanem imádkozni. Elkérni attól, aki egyedül tud adni jó pásztort majd. Hát nem ez az egyetlen értelmes feladat? Ha valaki ezt egyáltalán hiszi. Ha azt sem hiszi, hogy Jézusnak adatott minden hatalom, ha azt sem hiszi, hogy Ő az Ura az egyháznak, ha azt sem hiszi, hogy az, hogy mi itt vagyunk, élünk, és újabb és újabb testvérek jönnek a gyülekezetbe, Jézus Krisztus munkája, akkor kár az egészről beszélni. Akkor találgasson, pletykálgasson, játssza meg a mindentudót, és ártson az ügynek.
Ez a helyzet vizsgáztatja a hitünket is. Mit hiszünk egyáltalán abból, amit a Biblia egyházról, gyülekezetről, misszióról, egyházi szolgákról, istentiszteletről és így tovább, tanít? A kritikus helyzetek mindig tükröt tartanak elénk. Kiderül: hisszük-e azt, amit hiszünk. Legyen bátorságunk megvizsgálni ezt. Hadd derüljön ki, ha valamit nem hiszünk abból, amit a Biblia mond. Mert nem az a baj, ha kiderül, hogy nem hisszük, az a baj, ha azt gondoljuk, hogy hisszük, pedig közben semmit nem jelent nekünk, hanem az igével ellentétes módon gondolkozunk.
3. Harmadik fejezet. Többen is azt kérdezték: ha én majd nyugdíjba megyek, akkor minden gyülekezeti munkásnak a szolgálata is véget ér? Hiszen ez így van mindenütt, ahova új igazgató jön, jön vele a slepp is, és a hivatalnokok egy része kicserélődik.
Érjük tetten magunkat, hogy mennyire a világ szerint gondolkozunk. Ez így van a világban, és ez ott érthető is, vagy legalábbis tudomásul kell vennünk, mert ezt gyakorolják. Az egyházban egészen más a helyzet. Miért? Azért, mert itt az igazgató személye soha nem változik, mivel az Jézus Krisztus. És ha Ő kinevez egy új csoportvezetőt vagy előadót, vagy akár osztályvezetőt, attól az igazgató és az igazgatás marad a régi, és megy tovább minden a maga módján. Lehet, hogy az új csoportvezető új dolgokat is bevezet, erre meg nagyon is szüksége van sokszor egy közösségnek. Megszoktuk egymást, lehet, hogy egy kicsit egyhangúvá vált a „menü”, egy kicsit új ízeket nem baj, ha megpróbálgatunk majd. De ez a jövő évnek a feladata. Legyen elég minden napnak és minden évnek a maga baja. Most csak a gondolkozásunkat igazítsuk a Szentíráshoz.
A mi főnökünk, a mi igazgatónk, az egyház feje nem változik. Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz (Zsid 13. rész). Ez adhat nekünk békességet, amikor arra gondolunk, hogy mit hoz a jövő.
4. És a negyedik, amiről beszélni szeretnék: ebben az évben több budapesti gyülekezetben történt lelkészváltozás és lelkészválasztás. Az egyik ilyen helyen ezt a mondatot mondta valaki: ha ez a lelkész elmegy innen, nem jövök többet templomba.
Milyen szemlélet van emögött? Mit mond erről Isten igéje? Addig is annak a lelkésznek a két szép szeméért, meg a szép szavaiért járt templomba? Valószínű, mert azért mond ilyen torz, kificamodott megállapítást. Nem kellene néven nevezni a dolgot, hogy akkor semmi köze nincs Istenhez? Nem tudja, mire való egy istentisztelet.
Ez ugyanolyan, mintha valaki azt mondaná: mivel nem a megszokott pincér hozza ki az ételt, abba az étterembe nem járok többé. Egy étteremnél ez elmegy, de egy gyülekezetnél nem. Mert mi a gyülekezet? A gyülekezet nem a lelkészből vagy lelkészekből áll. A gyülekezet azokból a hívőkből áll, akik közül egy lehet a lelkész is, amely hívők összejönnek időnként, hogy dicsőítsék Istent, hogy hallgassák az Ő igéjét, és utána egymást bátorítva azonnal cselekedjék is azt az igét, amit hallottak. Ez az istentisztelet célja. Együtt magasztaljuk Istent, hallgatni akarjuk, hogy Ő mit mond az Ő népének ezen vagy azon a szószólón keresztül, és utána egymást bátorítva elkezdjük azt cselekedni is. Amiatt megváltozik az életünk, lesz mondanivalónk a világnak, mások is megkívánják, hogy velünk együtt dicsőítsék az Istent, hallgassák az Ő igéjét, és a megváltozott életük prédikáljon.
Hadd kérdezzem meg, és ez most nem költői kérdés: ezért járunk-e mi templomba, hogy együtt dicsőítsük Istent? Lehet-e csukott szájjal dicsőíteni Istent? Hogy meghallgassuk az Ő szavát, akárki mondja, de tőle akarunk kapni és hallani valamit, hogy aztán annak azonnal (már itt benn, meg kifelé menet, meg hazaérkezve) engedelmeskedjünk. És ha nem tesszük, akkor azok a testvéreink, akikkel együtt dicsőítettük és együtt hallgattuk az igét, számon kérhetik rajtunk. A közösség nemcsak fegyelmez, hanem segít növekedni és engedelmeskedni. Történik-e ez a mi életünkben? Mert egy istentisztelet erre való, és a hívők ezért jönnek össze.
Persze, nem mindegy, hogy mi hangzik el a szószéken, még az sem, hogyan fogalmazza azt valaki, de nem a lelkész teszi a gyülekezetet. Gondoljunk arra, amikor nem voltak lelkészek a gyülekezetekben. Amikor az ellenreformáció idején a római egyház összeszedte a protestáns tanítókat és prédikátorokat, bebörtönözték őket százával, sokakat kivégeztek, gályára küldtek, és az árva eklézsiák, ahogy utólag elnevezték őket, a lelkész és tanító nélkül maradt közösségek túlélték ezt a vészkorszakot, mert akkor is összejöttek, dicsőítették Istent, hallgatták az Ő igéjét, ha magyarázat nem volt, felolvasták a fejezeteket, és egymást vigasztalva, bátorítva elkezdték azt cselekedni.
Vagy amikor a negyvenes, ötvenes években Kárpátalján a református lelkipásztorok többségét összeszedték és évekre lágerekbe zárták. És a gyülekezet csak az istentiszteleti időpontban jöhetett össze. Semmi mást azon kívül nem volt szabad tartani. Akkor összejöttek vasárnap délelőtt, tele volt a templom. Énekeltek félóráig is. Az idősebbek máig tudják az énekek összes versét fejből. Imádkoztak. Egy presbiter felolvasott a Bibliából. Az nem volt istentisztelet? Dehogynem! Igazi istentisztelet lelkész nélkül. Nem a lelkész teszi a gyülekezetet és az istentiszteletet. Persze, szükség van pásztorra. A pásztor felelőssége nagy. Nem mindegy, hogy hűséges vagy hűtlen. Ez egy másik fejezet, és ezek is fontos kérdések. Csak vigyázzunk a hangsúlyokra, és arra, hogy Isten igéje mit tanít nekünk erről.
A gyülekezet és az istentisztelet nem étterem, ahova eljövök, aztán vagy fizetek vagy nem, elmegyek, megkritizálom a menüt, és annyi. A gyülekezet olyan, mint a családi asztal, ahova akkor is összejövünk, ha nincs rajta semmi. Az ötvenes évek elején volt ilyen nálunk otthon, mégis összetartottunk, és jó volt. Vagy annál inkább összetartottunk és jó volt együtt lenni. És mindenki hozzájárult, hogy mégis kerüljön valami az asztalra, sőt meghívtunk olyanokat, akik semmivel nem tudtak hozzájárulni, hogy a magunk keveséből nekik is adjunk, aztán majd ők is megerősödnek és hozzájárulnak, és másokat hívnak. Erre való a gyülekezet. És aki a gyülekezetnek igazán tagja, az nemcsak élvezni akarja azt, amit a gyülekezet ad, hanem építeni is akarja a gyülekezetet. Az nemcsak használja a gyülekezetet, hanem szereti, és a szeretet mindig áldozattal, lemondással is jár.
Aki szereti, az akkor is ragaszkodik hozzá, ha ott sok hiba van. Igyekszik javítani a hibákat. De az nem mond ilyet, hogy akkor elmegyek máshova, mert ott is fog találni hibát. Az elkötelezettség hiányzik nagyon sokatokból. Ha valaki elmegy, nem megyek többé. Hát erre csak ezt lehet mondani: ne jöjjél többé. Eddig sem Istent kerested ezek szerint, eddig sem az Ő igéje fegyelmezte az életedet, eddig sem hívtál ide másokat, és nem volt neked fontos, hogy épüljön a gyülekezet. Úgy látszik, ilyen lelkülettel te sem épültél. Ez a nyers igazság. Vagy ha nem ez, győzzetek meg a Szentírásból.
Kik azok, akik igazán szeretik ezt a gyülekezetet? Ez a konkrét tényekből derül ki. Ki az közülünk, aki ma imádkozott azért, ami ma itt a gyülekezetben történni fog? Itt ma reggeltől estig tizenkét igealkalom lesz. Ezen kisgyerekektől az idősekig sokan részt vesznek. Fontos az nekünk, hogy a gyerekeink is megkapják a nekik való lelki táplálékot? És a magányos öregjeinkhez is eljusson? Hány gyereket hívtatok ti már ide? Ma reggel ki hozott kézen fogva gyereket, akár a szomszéd gyerekét, mert fontos neki az, hogy az Isten mentő szeretete sokakhoz eljusson? Ezek mutatják ám meg azt, hogy csak élvezkedni járok ide, vagy építeni akarom, mert az enyém is, mert a mienk.
Persze, hogy élvezni is akarom, táplálkozni, erősödni. És a többiek? Azt mondja az ige erősítsd a halófélben levőket. Ha pedig nem erősíted, akkor neked is csak az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Vajon nem ez a helyzet? Fontos, hogy külön-külön őszintén megalázzuk magunkat Isten előtt és válaszoljunk ezekre a kérdésekre.
Itt most nem statisztikát kell felállítani, de ezeken konkrét lehet lemérni testvér, hogy te szereted a gyülekezetet, vagy csak használod. Hányan ülnek itt, akik temiattad jöttek ide, akiket te hívtál, akik látták az életedet, megkívánták a Krisztussal való járást, érdeklődtek, beszélgettetek és azóta ők is hitre jutottak? Vannak itt sokan ilyenek, de te hányat hívtál ide?
Álljunk oda ma Isten elé, mert pletykálkodni, feltételezni, megjátszani a jól értesültet, bárki tudja, ahhoz nem kell keresztyénnek lenni. A Krisztus-testbe beépülni, a Krisztus-testtel együtt érezni, azt építeni, — ahhoz már Krisztus tanítványának kell lenni, és erre csak az Ő Szentlelke tud bátorítani minket.
Még néhány konkrétum, mert fontos, hogy együtt gondolkozzunk, és együtt imádkozzunk: eddig négy lelkész volt, most három van. Jaj, mi lesz most? Hát milyen sokáig csak kettő volt, aztán hárman lettünk, most megint hárman vagyunk. Szépen elosztjuk a feladatokat, amiket nemcsak hármunknak kell végeznünk. Isten kegyelméből van itt hatvan olyan gyülekezeti munkás, akik a családjuk meg a munkájuk becsületes elvégzése mellett áldozatot hoznak a gyülekezeti szolgálatért is. Egy részükkel tegnap voltunk együtt és imádkoztunk. Megbeszéltük a feladatokat. Másik részükkel holnap este leszünk együtt. Imádkozunk és megbeszéljük a feladatokat.
A főnök, az igazgató nem változott. A munka megy szépen tovább. Ő fog adni ehhez bölcsességet, erőt, és el fog hívni a ma még lustálkodó, csak élvezkedő hívők közül újabb munkatársat, akik beállnak a szolgálatba és sok örömük lesz abban, hogy ilyen főnöknek, Jézus Krisztusnak szolgálhatnak. Azt pedig ne felejtsük el, hogy változatlanul Ő az egyház feje,Ő ennek a gyülekezetnek a főpásztora is, és Ő a szolgáival azt tesz, amit akar, és Ő mindig jót akar, a gyülekezeteknek is jót akar.
Adjunk neki hálát azért, amit eddig kaptunk tőle, és dicsőítsük Őt azzal, hogy bízunk benne a jövőt illetően is. Ha pedig valakinek csakugyan fontos ez a gyülekezet, akkor kezdje el szeretni. Két egyszerű konkrétumot javasolok:
Írjuk össze egy papirkára ma és tegyük be a Bibliánkba, hogy mi-mindenért kezdünk el imádkozni. Kezdve a gyerekmegőrzőtől, óvodások, hittanosok, konfirmandusok, fiatal házasok, öreg házasok, bajban levő házasok, idősek, magányosak, betegek — legyen egy ilyen listánk. Aztán, ha naponta Isten elé állunk, akkor majd Ő megtölti tartalommal. Hol az egyikre teszi a hangsúlyt, hol a másikra, és utólag halljuk majd meg, hogy éppen azért imádkoztunk, ahol a legnagyobb szükség volt Isten kegyelmére, és bekerülünk az Isten munkatársainak a közösségébe. És akkor már szeretjük a gyülekezetet.
A másik konkrétum: ha Isten éltet minket, mához egy hétre kezdődik a szokásos őszi evangelizációs hetünk, hívjunk erre másokat is. Néhány ilyen hívogató kis lap még van, ha nincs, akkor van Hírlevél. Ha nincs, akkor van nyelvünk, és ezt a nyelvet nem a gyülekezet dolgain kell köszörülni, hanem az evangéliumot lehet másoknak továbbadni. Ha nem tudjuk továbbadni, legalább hívjuk el őket oda, ahol meghallhatják, ha fontos nekünk a Krisztus teste, az egyház, a gyülekezet, és mások üdvössége.
Aki ilyen kicsi lépésekkel elindul, az egyre nagyobb mértékben fogja tapasztalni azt az örömöt, amit Jézus Krisztus ad azoknak, akik Őt szolgálják. Ez a gyülekezet mindannyiunk közös kincse, vigyázzunk rá.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el az egyházról szóló legszebb énekünknek az első versét, a 392. ének első versét.

Az egyháznak a Jézus a fundámentoma,
A szent Igére épült fel lelki temploma.
Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni Őt,
Megváltva drága vérén a váltságban hívőt.

Ma egy rövidebb szakaszt tanulmányozunk a Jelenések könyvéből. Ez a néhány mondat, amit most hallottunk, egy hosszú résznek a lezárása. A következő fejezet már az új világról szól. Új ég, új föld, új Jeruzsálem. Ez a jelenet pedig, aminek a leírását most hallottuk, arról szól, hogyan történik majd az, amikor a történelem utolsó napján kivétel nélkül mindenki feltámad, és az Emberfia, a dicsőséges Krisztus, mint a világ ítélő bírája kihirdeti mindenkinek az ítéletét.
A Jelenések könyvének ezeken a megállapításain sokan fölényesen, megbocsátóan mosolyognak, azon a napon azonban nem lesz kedve mosolyogni senkinek közülük.
Azzal kezdődött ez a leírás, hogy láttam egy nagy fehér trónust és a rajta ülőt. Ki az, aki rajta ül?
Most olvastuk a Máté evangéliumából, maga Jézus mondta ezt meg előre: „Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.”
Olyan hatalommal jelenik meg akkor Krisztus, hogy jelenlétében megsemmisül az egész fizikai világ. „Színe elől eltűnt a föld és az ég, és nem maradt számukra hely.”
Péter apostol részletesen leírja ezt a második levele 3. részében. Szinte a modern fizika kifejezéseit használja: akkor az elemek felbomlanak és minden létező ropogva megég. És azt olvastuk, hogy utána feltámad mindenki: a hajótöröttek is feltámadnak, a tenger kiadja az ő halottjait, a Pokol lakói feltámadnak, és felsorakozik mindenki ez előtt az ítélőszék előtt. Aztán könyveket vesznek elő, amikbe be van írva mindenkinek minden cselekedete, és ennek alapján megítélik az ott levőket.
Külön említi az élet könyvét. Ebbe azoknak a neve van beírva, akik hűségesek maradtak Jézushoz. Akik nem imádták a fenevadat és nem engedték, hogy az ő bélyegét a homlokukra vagy a kezükre tegyék. (Ezekkel az igékkel korábban foglalkoztunk, talán emlékszünk rá).
Akik az élet könyvébe be vannak írva, azokat nem a cselekedeteik alapján ítélték meg. Ők már feltámadtak. Ők uralkodtak Krisztussal ezer évig, úgy, ahogy erről a legutóbb szó volt. Akiket a cselekedeteik alapján ítélnek meg ezen az utolsó ítéleten, azokat pedig a tűz tavába vetik. Ezzel véglegessé válik az az állapot, amibe beleszületünk mindnyájan, és amelyikben ezek az emberek mindvégig megmaradtak, az Isten nélküli állapot. Ezzel az ítélettel a Jelenések könyve leírása szerint véget ér a teremtett világ és az emberiség története.
Néhány fontos bibliai igazságot szeretnék kiemelni ebből az üzenetekben gazdag részből. Olyanokat is, amiket lehet, hogy mindenki el tudna mondani itt közülünk, de nem biztos, hogy konzekvenciáikkal együtt végiggondoltuk, és nem biztos, hogy teljes meggyőződéssel, nagy szeretettel, és világosan el tudunk mondani másoknak.
1. Az első ilyen az, hogy e szerint az ember léte nem ér véget a halálával. Más létformában, de folytatódik a halálunk után is. Amikor megállapítják majd rólam, hogy meghaltam, akkor csak a szívem áll meg, de én létezem tovább. Ez a Biblia világos tanítása. Az állatokra ez nem vonatkozik. Az állat, amikor elpusztul, megszűnik. Az egyik gyermek-istentiszteleten egy kedves fiúcska kérdezte: lesznek-e a mennyországban kiscicák és kiskutyák. Mondtam: nem lesznek, mert a Biblia világos tanítása, hogy az állat megszűnik, amikor elpusztul, de az ember nem szűnik meg, amikor megáll a szíve és megállapítják róla: meghalt.
Mi túléljük a halálunkat. Éppen ez a szakasz is világosan beszél arról, hogy akik Jézushoz tartoztak, azok a biológiai haláluk után is Jézussal, az Ő dicsőségében mindörökké együtt maradnak. Ezt nevezi a Szentírás üdvösségnek. Akik Jézus nélkül éltek és halnak meg, azok ebben az állapotban maradnak mindörökre. Ezt nevezi a Szentírás kárhozatnak, vagy pokolnak.
E szerint az üdvösségünk és a kárhozatunk már itt, ebben a földi életben elkezdődik. A hitetlenek sem semmisülnek meg a Biblia tanítása szerint minden erről szóló tévtanítással szemben. Sőt, mivel nem szűnünk meg, és a halálunk után szembesülünk csak igazán tetteink következményeivel, ezért az öngyilkosság sem jelent megoldást. Aki a halálba akar menekülni, az elfelejti, hogy a halál nem pont, hanem kettőspont. Folytatása következik, és a folytatás a Jézushoz való viszonyunktól függ.
Ez tehát az első, talán a legismertebb és mégsem igazán a szívünk mélyéig engedett bibliai tanítás, hogy nem szűnik meg a létünk a biológiai halállal.
2. A második, amiről szó van itt az igében, hogy Isten igazsága szerint a bűnt ítélet követi.
Van néhány olyan mondat a Szentírásban, amit mindenképpen jó lenne szó szerint megtanulnunk, és tudni idézni, amikor beszélgetünk szeretettel, másokkal. Egy ilyen mondat például a Zsidókhoz írt levél 9. részének a 27. verse: „Elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak és utána az ítélet.” Tehát holt biztos, hogy egyszer meghal mindenki, aki megszületett, de ugyanilyen bizonyos az, hogy van „utána” is, és utána az ítélet következik Isten igazsága szerint. Az Istentől való elszakadás ítélete az Istentől való végleges elszakítottság lesz. Ez a kárhozat, amikor már nem lehet meggondolni, megtérni és hozzá visszatalálni.
Ítélet következik tehát, de itt szólal meg a Biblia szíve, az evangélium maga. A nagy kérdés mindenki számára, hogy ki szenvedi el a mi ítéletünket? Mert a Biblia örömhíre, hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy átvállalja az ellenünk szóló igazságos ítéletet. És aki Őbenne hisz, azon már Isten végrehajtotta az ítéletet. Mikor? Nagypénteken. Amikor Jézus meghalt a kereszten, nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte el, mert neki bűne nem volt, hanem a mi bűnünk büntetését vállalta magára.
Az Ézsaiás 53. részben olyan markánsan, élesen fogalmazza meg a próféta a Szentlélek indítása alapján. Isten a mi bűneinket Őreá vetette, mi meg csodálkoztunk, hogy miért szenved, és miért kell meghalnia. Ezért. Miattunk és helyettünk.
Amikor Jézus a kereszten kimondta: elvégeztetett, és ezután lehajtván fejét meghalt, akkor ott elvégeztetett minden ember bűnének a büntetése, az ítélet végrehajtása, és elvégeztetett minden Jézusban hívőnek a jogerős felmentése. Ez az evangélium. Ez az, amit elvileg nagyon sokan tudnak, csak éppen ennek az öröme meg az ereje hiányzik a szívükből, és nem tudják, vagy nem merik továbbadni másoknak azt, amiről lényegében az egész Biblia szól.
Isten Jézuson hajtotta végre a mi ítéletünket. Aki ezt hiszi, az már nem megy ítéletre. Aki ezt nem hiszi, az ragaszkodik hozzá, hogy rajta hajtsa végre Isten az ítéletet és rajta fogja végrehajtani. Erről szól a mai fejezetünk. Ezek támadnak fel az utolsó napon, sorakoznak fel az ítélőszék előtt, és kénytelenek meghallani a cselekedeteiket és annak az ítéletét.
Megint két fontos bibliai helyre hadd utaljak, mert ezeket is meg kell tanulni. A János 5,24 így hangzik — Jézus mondja —: „aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van, és nem megy ítéletre, mert már átment a halálból az életbe.”
Nem megy ítéletre. Ezek azok, akik már előbb feltámadtak, mert Jézushoz ragaszkodtak, vele uralkodtak ezer évig, és itt már csak megjelennek a többiek felett kimondott ítéleten.
A másik ige a János 3,36: „aki viszont nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta.”
Mi ez alá a harag alá születünk, s ha innen nem megy át valaki a halálból az életbe, akkor ebben az állapotban éri a meghalás és ebben tölti el az örökkévalóságot. Ez az a szörnyű ítélet, amiről itt olvastunk.
Akik tehát Jézusban hisznek, azoknak a neve van beírva az élet könyvébe. Őket nem a cselekedeteik alapján ítélik meg, hanem a Jézusba vetett hitük alapján. Ezért mondja Jézus ebben a hosszú példázatban, amit az imént hallottunk, hogy amikor Ő visszajön dicsőségben és beül az ítélőszékbe, akkor maga elé gyűjti az emberiséget és világosan két részre oszlanak.
Használja ezt az egyszerű, az akkori hallgatóknak világos és szemléltető képet: ahogy különválasztja a pásztor a bárányokat a kecskéktől, a fehér bárányt a fekete kecskétől. Nem ott dől el, hogy ki bárány és ki kecske. Nem ott tanakodnak, hogy melyik oldalra menjek. ez a halálunk előtt eldől, hogy melyik táborba tartozunk. Ott csak mindenki előtt nyilvánvaló lesz. Bárányok ide, kecskék oda… És nincs semmi bizonytalankodás, nincs alkudozás, nincsenek átmenetek, és nincs harmadik állapot.
A purgatóriumról, az ú. n. tisztítótűztől szóló tévtanítás nincs benne a Bibliában. Vagy üdvösség, vagy kárhozat. És ez eldől a halálunk előtt, s utána ezen nem lehet változtatni. Ott csak deklaráltatik, kiderül, mindenki számára nyilvánvaló lesz.
Átmenni az egyik oldalról a másikra, az elveszettek közül a megmentettek közé csak itt lehet, ebben az életben. De Jézus Krisztus erre hív minket mindig. Valahányszor igéje hangzik, az ennek a nagy lehetősége, hogy valaki átigazoljon, mert most még lehet, de csak most.
Aki hisz Őbenne. Itt kell nekünk világosan látnunk, hogy mit ért ezen a Szentírás. Nem azt érti, hogy aki már hallott róla, aki elhiszi, hogy Isten létezik, akinek vannak bizonyos ismeretei, tele van jó szándékkal, szokott járni templomba, derék erkölcsös, vallásos ember. Nem. A Jézusban való hit azt jelenti, hogy aki együtt él az élő Krisztussal hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön — mindig, nemcsak vasárnap. Együtt él. Életközösség, ahol Ő az Úr, én meg neki engedelmeskedem. A Jézusban való hit mindig a neki való feltétel nélküli engedelmességet is jelenti, és nem ennél kevesebbet.
Jó lenne, ha különösen itt most az úrasztala körül kíméletlenül megvizsgálnánk: elmondhatjuk-e, hogy a szó ilyen bibliai értelmében mi hívő emberek vagyunk-e. A bibliai hit nem hiszékenység, nem hiedelem, nem ismeretek. A Krisztusnak való folyamatos engedelmeskedés. Mert mindenki oda kerül az örökkévalóságban, ahol az ő parancsoló Ura várja.
Azt mondja Jézus a farizeusoknak: ti bűnt cselekesztek, szolgái vagytok a bűnnek. Az ördög atyától származtok. Mennek oda, ahol az ördög várja. Aki Jézusnak engedelmeskedik, az megy oda, ahol Ő várja, és erről Ő részletesen és nagyon kedvesen szólt az övéinek. Elkészíti a helyünket a mennyei Atya házában, és akik Őt követték, azok oda érkeznek meg, ahol Ő van, és vele együtt lesznek az örökkévalóságban. Erről is szól mai igénk erőteljesen.
3. A harmadik: miért olyan félelmetes ez az ítélet?
A leírás szerint azért, mert mindenkinek látnia kell, hogy mit tett, mégpedig a cselekedetei indítékaival és következményeivel együtt. Mi sokszor erre nem vagyunk tekintettel. Csak azzal foglalkozunk, hogy mit tettünk, vagy mit készülünk tenni. De hogy mi lesz annak a következménye…? Meg milyen rugók lapulnak ott a mélyen, amik erre indítanak minket. — ezt kevés ember látja.
Olyan könnyen kiszalad manapság sok ember száján: ha ez így van, vagy nem megy tovább, elválunk. Nem is gondolnak — az első pillanatokban szinte senki — arra, hogyan teszik tönkre például ezzel a gyerekeiket, akiket állítólag a legjobban szeretnek ezen a földön. Hogy termelődik majd újra az a bűn, amit ők elkövetnek. Nem is látják bűnnek. Nem bírom tovább, elég volt, változtatunk.
Háború. Meghódítunk egy területet, mert az kell nekünk. De hogy évtizedek múlva is árvák, özvegyek, járvány, éhínség és egy újabb háború csirája is benne van ebben a háborúban. Erre talán sose gondoltak azok, akik háborúkat robbantottak ki.
A Biblia azt mondja, hogy azon a napon mindenkinek a cselekedetei következményeit is látnia kell. Az indítékait is, meg a következményeit is. Vagyis Isten szemével fogják a hitetlenek is látni önmagukat, és amiket tettek. Mesterien be tudjuk csapni egymást és saját magunkat is. Sokszor másból sem állunk, mint magyarázzuk, mentegetjük, indokoljuk vagy takargatjuk, titkoljuk a tetteinket, és azoknak a valódi indítékát és következményeit. Ott azonban lehull a fügefalevél és mezítelenül áll a bűnös az ítélő Isten előtt. És nem lesz magyarázkodás, és senkit nem érdekel a mentegetőzés. De nem is kezd mentegetőzni senki, mert minden egyértelmű, világos és meggyőző. És ott már nincs lehetőség a bocsánatra. Ez a legszörnyűbb benne. Aki újra és újra elolvassa ezt a szakaszt, amit most hallottunk, az megrettenhet ettől.
Az énekeskönyvünk 363. énekét sose énekeljük, mert hosszú és bonyolult a dallama. De olvassák el a testvérek! Az megrendítő leírása ennek a részletnek, meg a Biblia azon történeteinek, amelyek erről az ítéletről szólnak.

Hogy remeg majd holt, meg élő,
Hogyha jön a bűnítélő…

Amikor ma mi elmossuk, eltussoljuk, összekeverjük, megmagyarázzuk a dolgainkat, fogalmunk sincs arról, mit jelentene a maga valóságában látni nemcsak azt, hogy kik vagyunk, hanem azt is, hogy mi-mindent tettünk és mi annak a következménye. Akkor minden nyilvánvaló lesz mindenki előtt. Minden hazug szó, minden parázna pillantás, minden kétértelmű megjegyzés és mozdulat, minden ügyesen elrejtett önzés, szennyes gondolat, minden fogunk között eldörmögött szitok nyilvánvaló lesz. Látnunk kell és látni fogják mások is.
És a mi úgy vélt jócselekedeteink mögöttesei is. Hogy amögött is mennyi hiúság, számítás, önzés, dicsőségvágy, kényszer vagy kompenzáció lapul. Minden a maga valóságában lesz nyilvánvaló, és minden cselekedetük vádolni fogja ezeket az embereket. Ott marad a bűnös a bűnével kegyelem nélkül, mert akkor már nem lehet kegyelmet kérni. Előtte lehetett volna. Most még lehet nekünk.
A 90. zsoltárból több részletet szoktunk idézni, de ami erről szól, azt még nem hallottam, hogy valaki külön kiemelte volna, pedig a közepén ezt olvassuk a 7. és 8. versben:

Bizony, elmúlunk haragod miatt,
indulatod miatt megsemmisülünk,
ha magad elé állítod bűneinket,
titkolt vétkeinket orcád világossága elé.

Akkor végünk van. És ott semmit nem ér már a ránk annyira jellemző büszkeség. Ott nevetségessé válik mindennek a tagadása, feleslegessé a magyarázkodás, és ott nincs mentség semmire. Ilyen vagy, ennek ez a következménye. Fellebbezésre lehetőség nincs, jön az ítélet. Erről szól a mi mai fejezetünk.
Ezzel a sötét háttérrel ragyoghat fel előttünk igazán Isten kegyelme. Ó de nagy kegyelem az, ha valaki ezt az ítéletet már itt a földi életében átéli! Ha valakit megajándékoz Isten azzal, hogy bevilágított a szíve sötét bugyraiba, és elképedünk, hogy mi-minden lapul ott. Ezeket mi szóvá tesszük, megvalljuk, és hisszük, hogy Jézusnak ezért kellett meghalnia, és ezért van a számunkra bocsánat. Ó de nagy kegyelem, ha valaki már itt el tudja mondani a maga személyes hitvallásaként és nem egy idézet felmondásaként csupán: „Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogózva. Meztelen, hogy felruházz, árván bízva, hogy megszánsz. Mert nem hagy a bűn pihenést.” (458. ének).
Boldog ember, aki a saját imádságaként vallja, hogy „amint vagyok sok bűn alatt, így fogadj el Jézusom.” És aki aztán mint bocsánatot nyert bűnös Dáviddal együtt teljes meggyőződéssel hirdeti: „te levetted rólam bűneimnek terhét.” Ezeknek a neve van beírva az élet könyvébe. A többi, aki tusol, magyaráz, rejteget, indokol, az ott fog szembesülni, amikor már nem lehet bocsánatot kérni és kegyelmet kapni.
A Biblia nem fenyegetőzni akar. Isten az Ő irántunk való érthetetlen szeretetéből tájékoztat minket előre, mert ettől az ítélettől akar megmenteni minket. Kérjük tőle hittel azt: ítélj meg engem Uram most, mutasd meg nekem, mi választ el tőled, és minden magyarázkodás nélkül kész vagyok azt megvallani, és segíts, hogy tudjam elhagyni is. Én neked akarok engedelmeskedni. Te legyél az én Uram már itt, és akkor bizonyos lehetek abban, hogy akármilyen sok nyomorúság van is az életemben, az én nevem be van írva az élet könyvébe, és veled lehetek majd odaát az örökkévalóságban is.
A Tituszhoz írt levél végén olvassuk azt, hogy nem a mi sokra tartott jó cselekedeteinkért, hanem az Ő nagy irgalmassága és kegyelmessége szerint tart meg az örök életre Isten. Ha pedig valakinek ez nem kell, hanem majd ő megoldja, vagy ez nem is olyan nagy probléma, vagy szerinte az egész nem igaz, kitalálták, az szembesülni fog azzal, amit a Zsidókhoz írt levél 10. részében olvasunk: aki megtapossa a Krisztus vérét, megveti az Ő helyettünk bemutatott áldozatát, annak a számára nincs segítség. Mert rajtunk csak egy valami segít, de az tényleges segítség: az, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére megtisztít minket minden bűntől. Még attól is, amiről azt gondoljuk, hogy megbocsáthatatlan. (1Jn 1,7).
Hálás vagyok Istennek, hogy éppen úrvacsorás vasárnapra esett a Jelenések könyvének ez a soron következő szakasza, mert az úrvacsora mindig arról beszél, hogy mibe került Jézusnak, hogy segítsen rajtunk, mit jelent az, hogy mi fellázadtunk Isten ellen, aminek az ítélete ilyen rettenetes, hogy az ártatlan, bűn nélküli Krisztus szenvedésébe és halálába került. De ugyanakkor hirdeti az úrvacsora azt is, hogy most még van mentség, menedék, bocsánat, új kezdés a bűnbánó bűnösnek. Annál inkább legyen a szívünkben az:

Bűnösök hozzád kiáltunk:
Úr Isten, könyörülj rajtunk!
Nyisd meg a te füleidet,
Hallgasd meg könyörgésünket!
Mert, ha te mind megítéled,
Amit vétettünk ellened,
Mind elkárhozunk előled.

Énekeljük el a 217,1 énekünket.

Két héttel ezelőtt azt mondtam, hogy augusztus végén folytatjuk majd a Jelenések könyvének a tanulmányozását, mert akkor úgy volt, akkor kerülök ismét sorra a szolgálatban. Az elmúlt héten azonban úgy alakult, hogy ma nekem kell prédikálni. Tartjuk az ígéretet, és a Jelenések könyvét, ha Isten éltet minket, augusztus végén folytatjuk.
Most pedig azért legyen szó erről az igéről, mert bibliaolvasó kalauzunk szerint sokan olvastuk az elmúlt napokban az özönvíz történetének jól ismert leírását, és ennek a végén ez a jelenet, amit most hallottunk, különösen sok fontos üzenetet tartalmaz. Hármat szeretnék ezek közül említeni.
1. Az első az az egyszerű tény, hogy mindössze nyolc ember élte túl az özönvizet. Miért ilyen kevesen? Mert ennyien mentek be a bárkába. És közülük is egy volt az, aki igazán ismerte és tisztelte Istent: Nóé, a többieket őreá való tekintettel mentette meg Isten.
Egy kicsit időzzünk el ennél a megállapításnál. Isten nem nagy tömegekkel dolgozik. Ő kihívta a pogányságból Ábrahámot, és idővel nagy néppé tette. Jézus kiválasztott tizenkét tanítványt, azok közül az egyik áruló lett, és általuk terjedt el a mentő evangélium az egész világon. Istennek nem sokaság kell, hanem minőség. Olyan emberek, akik eltökéltek, akik elkötelezik magukat Őmellette. Akik nem félszívvel, hanem teljes szívvel követik Őt, és feltétel nélkül bíznak benne.
Azt olvassuk a Bibliában, hogy Nóé ilyen volt. Mégpedig egy istentelen korban volt igazán Isten-félő ember. Ezt a szép minősítést újra és újra olvassuk róla: Istennel járt. Valami olyan meghitt, mély, bensőséges, folyamatos lelki közösségben élt az élő Istennel, hogy az feltűnt másoknak is. Kevesen követték a példáját, de felfigyeltek arra, hogy így is lehet élni.
Olvastuk ezekben a fejezetekben, milyen sötét, züllött, istentelen és embertelen kor volt az. Amikor valóban sem Istent, sem embert nem ismertek sokan. Amikor elhatalmasodott a gonoszság, jellemző lett az erőszak. Amikor Istenen sokan csak kacagtak, akkor ott volt egy ember, aki halálosan komolyan vette, hogy az élő Isten mindeneknek Ura, az ő életének is Ura.
Nagy megtiszteltetésnek tartotta, hogy ismerheti ezt az Istent, és kapcsolatban van vele, és egészen reá bízta magát. Amit Isten parancsolt, annak feltétel nélkül engedelmeskedett. Akkor is, ha ezzel egyedül maradt, akkor is, ha emiatt kigúnyolták, és akkor is, ha sokszor ő maga sem értette, miért parancsolja Isten azt, amit, de mivel Ő mondta, megtette.
Például: miért parancsolja azt, hogy a szárazföld kellős közepén egy ormótlan, nagy bárkát ácsoljon. De megtette, és így menekült meg ő is és a családja is. Istennel járt egy istentelen korban. Ez feltűnt másoknak is, és ő, valamint néhányan őreá való tekintettel, élték túl az ítéletet.
Ő sem volt tökéletes. Olvasunk a bűneiről is. De így botladozva is, ragaszkodott Istenhez, és teljes szívéből vállalta azt, amit Isten mondott. Nem sodródott a korszellem árjával, nem engedett semmiféle nyomásnak. Nem úgy akart korszerű lenni, hogy elkezdett kételkedni Isten kijelentéseiben, és nem ismert megalkuvást az Istennek való engedelmességben. Ezért aztán mindig abszolút kisebbségben maradt. Annyira, hogy egyedül maradt ezzel a teljes engedelmességgel. De Isten így tette őt áldássá mások számára is.
El lehet-e mondani akármilyen értelemben mirólunk, hogy ez az ember Istennel jár? Vajon vannak-e olyanok, akik összesúgnak a hátunk mögött: mi lehet annak a titka, hogy ezek így élnek? Mi hallatszik ki esténként a mi lakásunkból? Valamelyik bömböldének a hangja, vagy pedig csendes éneklés, nem úgy, hogy zavarjuk a szomszédokat, de ha valaki hallgatózna az ajtónál, akkor csodálkozhat, hogy ezek Istent dicsőítik. Vagy gyerekkacagás, vidám beszélgetés?
Milyen lelki programot készítettünk a nyárra a gyerekeinknek, amin esetleg velük együtt veszünk részt?
Vagy szabad ilyeneket kérdezni: Mit olvastál ma a Bibliából? Vagy ma, ha templomba jövünk, nem kell Bibliát olvasni? Akkor mit olvastál tegnap?
Milyen jelei vannak annak, hogy mi Istennel járunk? Hogy Isten jelenlétében zajlik az életünk. Küzdelmeivel, sikereivel, kudarcaival, botladozásaival, áldásaival együtt. Egyedül vagy közösségben, sikerek és kudarcok között, jóban és rosszban, meghitt, bensőséges, természetesen mélyülő és működő lelki közösség az élő Istennel, amelyiknek csak egyik megnyilvánulása a szakadatlan párbeszéd, és a leginkább jellemző vonása az Istennek való engedelmeskedés. Isten-félő élet egy istentelen korban.
Az ilyen embereket használja fel Isten arra, hogy rájuk való tekintettel másoknak is ad áldást. A Bibliának ez nagyon fontos gondolata, és ez többször ismétlődik a Bibliában. Nem üdvösséget ad Isten valakinek a hívő hitéért. Az üdvösséget mindenkinek magának lehet és kell elfogadnia, kérnie, megragadnia. De Isten az Ő gondviselő szeretetével megajándékoz sokszor hitetleneket is az Ő hozzá ragaszkodó hűséges gyermekeire való tekintettel.
Csak egy ószövetségi és egy újszövetségi példát mondok:
Dávid teljes szívéből ragaszkodott Istenhez. És halála után évszázadokkal is nem egyszer mond Isten ilyet egy-egy istentelen vagy hitetlenné vált királynak: ha csak téged néznélek, ebben a pillanatban megítélnélek. De Dávidért, az én szolgámért, könyörülök rajtad.
Pál apostol. Ott van egy hajón, amelyiken kétszázhetvenhatan utaznak. Tudjuk a Cselekedetek könyvéből. Mivel Pálnak meg kell érkeznie a császár elé, őreá való tekintettel Isten az egész társaság életét megmenti. És ezt meg is mondja Isten.
Ó hány olyan család életébe láthattam bele, ahol volt egy imádkozó nagymama, és Isten szeretete kiáradt az egész családra. Nem úgy, hogy ezért üdvözültek, de úgy, hogy sok jót kaptak erre való tekintettel.
Adjunk ma hálát azokért, akikért Isten nekünk is áldást adhatott, és törekedjünk arra, hogy olyanokká váljunk, akikre néz Isten, és ránk való tekintettel a többieket is megajándékozza.
2. A másik, amin gondolkozzunk el: mit tett ő, amikor kijött a bárkából?
Ahogy ma mondanánk, az nem volt semmi, ahogy egy évig oda bezárva éltek. Most Isten parancsot ad: vége, kinyitja az ajtót, ki lehet jönni.
Egy képes Bibliában láttam egyszer egy képet. Rendkívül ügyesen sikerült lerajzolnia az illetőnek, hogyan tódulnak ki az állatok, és mindegyik a maga módján ugrándozik, örül. Keresi a helyét a még félig felszáradt földön. Hamar kiürül a bárka. Az utolsó állat is örvendezve jön ki, és a nyitott ajtóban ott áll Nóé, a kor szokása szerint felemelt kezekkel és égre emelt tekintettel.
Ő ott is az Istennel jár. Amíg be voltak zárva, addig is, előtte is, az istentelen világban, most is az új kezdés elején. Talán tanácstalanul, hogy mivel kezdjük, mihez kezdjünk… de az Istennel való szüntelen közösségben. És ő így örült, hogy hálát adott Istennek.
Néhány napja találkoztam valakivel, akinek egy régi fiatalkori álma valósult most meg. Már maga sem remélte. Isten különös, kedves ajándékaként ezt megadta neki. Kérdeztem: mit csináltál, amikor meghallottad? Azt mondja: hazamentem, letérdeltem az ágyam elé és megköszöntem Istennek. Van, aki így örül.
És eszembe jutott egy kortársa, akinek egy ehhez nagyon hasonló vágya valósult meg. Kérdeztem: mit csináltál? Összehívtam a haverokat, és leittuk magunkat.
Ki úgy örül, hogy megköszöni az Úrnak, ki meg emígy. Aki Istennel jár, annak az örömén és a bánatán is meglátszik az. Annak szent az öröme is, a bánata is. Az ugyanaz az ember marad a sikerek között is, és a kudarcok útján is.
Nos, mit csinál Nóé? Azt olvastuk: Oltárt épített és égő áldozatokat mutatott be az Úrnak.
Mindegyik állat keresi a helyét, örvendezzen a szabadságnak, csináljon, amit akar, Isten gyermeke pedig oltárt épít és égőáldozatot mutat be az Úrnak. Az égőáldozat bemutatásában mindig legalább három gondolat fogalmazódott meg: a hála, a bűnbánat és az Istennek való odaszánás gesztusa.
A hála olyan értelemben, hogy az égőáldozatra szánt állatot és egyebet egészen elégették. Maradék nélkül. Ezzel azt fejezték ki: mindenem Istené. A tulajdonjog az Övé. Övé az egész földkerekség, azon belül én magam is, és mindaz, amit egy időre reám bízott. Ezt fejezem ki, és az ezért való hálámat, hogy az Övéből valamit adott nekem is. Én ezt hálásan élvezem, de időnként emlékeztetem magamat, hogy a tulajdonos Ő maradt. Minden az övé, és hálás vagyok azért, amit egy időre átenged nekem.
A másik és a leghangsúlyosabb gondolat az égőáldozatban a bűnbánat volt. Végig kellett nézni az áldozatot bemutatónak, hogy egy ártatlan állat ott az oltáron elpusztul. Miért? Az a bárányka sose hazudott. Én, aki bemutatom az áldozatot, hazudtam. Sose lopott. Én loptam. Ezekért nekem kellene megbűnhődnöm. De Isten lehetővé teszi, hogy ne pusztuljon el a bűnös, hanem helyette egy másik elpusztul. Ez volt az ószövetségi áldozat lényege.
És ennek a csúcsa a Golgota, ahol szintén valaki, aki soha semmi bűnt nem követett el, helyettünk elpusztult. Mérhetetlen szenvedések után valóban belehalt abba, hogy mi ilyenek vagyunk, amilyenek.
A Zsidókhoz írt levélben részletesen olvashatunk erről, ahol még össze is hasonlítja az ószövetségi áldozatot Jézus Krisztus áldozatával, és egyebek között ezt írja: „Nem bakok és bikák vérével, hanem az Ő tulajdon vérével ment be egyszer és mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.” Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét. (Zsid 9,12-15).
A bűnbánat volt az égőáldozatban megmutatkozó másik gondolat.
A harmadik: ahogyan odaszánta az áldozatot bemutató azt az áldozatot egészen égőáldozatként, újra és újra így ajánlotta fel önmagát is Istennek.
Az szólalt meg ebben a gesztusban, ami Kálvin János egyik gyönyörű jelmondata volt: „Szívemet, mint egészen égő áldozatot neked adom, Uram.” Szoktunk is látni egy ilyen képet: két kéz tart egy szívet, amit odaad egészen Istennek. Maradék nélkül és egészen.
Hála, bűnbánat és a magam Istennek való felajánlása. Jellemző-e ez ránk?
Lapozgattam egyszer egy képeskönyvet, amely az özönvizet próbálta ábrázolni, s különösen a végét részletesen kidolgozta. Még az is ott volt, hogy Nóé szőlőt ültet, aztán szüretel, de oltár sehol. Emlékeztem erre a jelenetre, és kerestem: hova rajzolta le az oltárt? Az állatokat szinte egyenként, ahogy kijönnek, de oltár nincs. Arra gondoltam: nem ez a mi életünk képeskönyve? Sok minden van benne: tücsök, bogár, de oltár nincs. A hála hiányzik. Inkább panasz és elégedetlenség van. A bűnbánat is sokszor hiányzik. Inkább Istenen kérünk számon dolgokat, és vádoljuk. Az meg, hogy magamat egészen neked szentelem, tégy velem, amit akarsz, használj arra Uram, amire akarsz — ez sokszor csak elméletben van meg. De amikor Isten ezt komolyan veszi, és oda nyúlt életünk egy-egy érzékenyebb pontjához, fel vagyunk háborodva. Pedig csak azokat tudja nagy dolgokra használni, akik el tudják mondani azt, amit most énekeltünk: magamat egészen odaadom, és nem tartok vissza semmit a saját rendelkezésemre.
Aki így kiszolgáltatja magát Istennek, annak az életében annak a fordítottja zajlik le, ami a bűnesetben történt. Mert a bűneset során az ember függetlenítette magát Istentől. Önállósította magát. Aki viszont odaszenteli magát Istennek, az kiszolgáltatja, elkötelezi magát. Visszaadja Istennek a rendelkezési jogot a maga élete felett. És ebben az Istentől való függésben lesz igazán szabaddá a hívő ember. Ez paradox megállapítás, de akik ezt gyakorolják, tudják, milyen ez a szabadság, és ebben lesz igazán biztonságban is az élete.
Ez a második, amit járjunk körül, és gondolkozzunk majd rajta: Mit jelent Istennek égőáldozatot bemutatni.
3. A harmadik: vajon az özönvíz ítélete után, amikor Nóé és családja kijön a bárkából és új életet kezd, akkor valóban egy új emberiség története kezdődött el? A Biblia azt mondja: sajnos, nem. Maga Isten állapítja ezt meg. Így olvastuk a 21. versben: „Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva.”
Ugyanez volt a diagnózis az özönvíz előtt. Ugyanezt állapította meg Isten, és azt mondta: emiatt most már jön az ítélet. Véget ért az ítélet. Új szakasz kezdődik az ember életében, de a szíve maradt a régi. És itt fontos nekünk tudnunk, hogy igazán újat, egészen újat, ténylegesen újat csak Jézus Krisztus tud adni a benne hívőknek. De Ő valóban egy teremtéssel felérő, új teremtést, mélyreható változást visz végbe a hívők életében. „Aki Krisztusban van, új teremtés az. A régi elmúlt, minden újjá lett.” (2Kor 5,17).
Ezért örvendezik Pál apostol így: „Mármost, ahogyan egynek (t. i. Ádámnak) a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává. Mert ahogyan az egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké, úgy az egynek engedelmessége által is sokan lettek igazakká.” (Róm 5,18-19). És ez az egy az engedelmes Jézus Krisztus.
Olvastuk azt is Nóé történetében, hogy Isten vele kötött szövetségének a jele a szivárvány volt. Jézus Krisztus beszél egy új szövetségről. Azt mondja: ennek az új szövetségnek a jele az Ő vére. „E pohár az új szövetség, az én vérem által.” Akinek a számára nemcsak aranymondás, hanem az életét átható, felismert személyes igazság, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére megtisztít minket minden bűntől, az az ember valóban új szívet kap. Sajnos megmarad a régi természetünk is, de nem az uralkodik.
Pál apostol ugyanebben a levélben, a következő fejezetben írja: ne uralkodjék többé tibennetek a bűn és a régi természet, hanem uralkodjék Krisztus. (Róm 6).
Az ilyeneket tudja Ő felhasználni arra, hogy érettük másokat is megajándékoz. Az ilyen hívőket jellemzi az ma is, hogy Istennel jár. Az ilyen hívő mondja el őszintén: szívemet, mint egészen égőáldozatot, neked adom, Uram.
Van egy énekünk, amelyiknek az egyik verse pontosan ezt mondja el. Énekeljük el 285,4 dicséretet most imádságképpen.

Adj minékünk megújult szívet
És új indulatot,
Tehozzád mindenekben hívet,
És szent akaratot.
Újítsd meg rajtunk a te képed,
Mely áll szent életben,
Hogy lehessünk választott néped,
Élvén szeretetben.

A Jelenések könyve tanulmányozását annál a fejezetnél hagytuk abba, amelyik megjövendöli, hogyan pusztul majd el a nagy Babilon, vagyis az Isten nélküli világ. A folytatásból megtudtuk, hogyan veszi magához a dicsőséges Krisztus a Bárány menyegzőjén azokat, akik mindvégig hűségesek maradtak Hozzá. Majd arról olvastunk, hogy a harmageddóni ütközet után, ami Jézus Krisztus győzelmével végződik, a tüzes tóba kerül az ördögi hármasság két sötét személye: az Antikrisztus és a hamis próféta.
Ez a következő, 20. fejezet arról szól, hogy ez után a győzelem után és még a világ újjáteremtése előtt sor kerül Krisztus ezeréves uralmára. Latin szóval az ú. n. milléniumra.
Szeretném elmondani, hogy mit ír erről a Biblia, utána hogyan lehet azt helyesen értelmeznünk, végül néhány olyan fontos lelki üzenetet szeretnék továbbadni, ami erősítette az első század keresztyéneit is, és amivel Isten erősíthet minket is.
1. Mit ír a Biblia erről? Azt olvastuk: egy angyal leszállt a mennyből, az alvilág kulcsa volt nála, és egy nagy lánc, amellyel megkötözte a Sátánt, bezárta oda, lepecsételte, hogy ezer évig ne árthasson senkinek.
Megfigyelhetjük ebben, hogy nem is a dicsőséges Krisztusnak kell itt munkához látnia. Elég egy angyal ahhoz, hogy megkötözze a Sátánt. A Sátánnak mind a négy nevét felsorolja itt a Szentírás, ami előfordul a Bibliában, hogy egészen egyértelmű legyen, kiről van szó. Ő a sárkány, aki felfal mindenkit, akit csak lehet. Ő az ősi kígyó, aki már az első emberpárt megtévesztette, ő az ördög, aki mindig lázít Isten ellen és egymás ellen, ő a Sátán, az örök ellenálló, ellenkező, vitatkozó.
Az a korszellem, amiben ma élünk, démoni meghatározottságú. Isten akarata, igéje, és Isten népe kisebbségben van. Ez a jövendölés azonban azt mondja, hogy eljön egy idő, amikor Isten akarata érvényesül majd az élet minden területén.
Mennyivel más lesz az, amikor a családi életben, a közéletben, a nemzetközi kapcsolatokban, de az erkölcs, a jog, a nevelés, a sajtó terén is Isten parancsai érvényesülnek. Ez valósul meg majd az ezeréves uralom alatt.
A folytatásban azt olvastuk: láttam trónokat: ezeken helyet foglaltak azok, akiknek fejüket vették a Jézusról való bizonyságtételért, akik nem imádták a fenevadat, és nem vették kezükre vagy homlokukra annak a bélyegét.
Tehát akik minden körülmények között, az üldözések alatt is hűségesek maradtak Jézushoz, azok Vele együtt uralkodnak majd. Olvastunk mi erről már előbb is. A 3,21 részében maga Jézus ígérte ezt a Benne hívőknek: „Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az Ő trónusán.”
Aki kész volt leszállni a maga csinálta trónusról és nem a maga ura akart lenni, hanem Jézus uralmát bizalommal elfogadta, azt ebben az időben maga Jézus ülteti trónra. Aki elkezdett szolgálni Neki és másoknak, az uralkodni fog. Aki kész volt szenvedni is Őérette, az most Vele együtt van az Ő dicsőségében. A hűséges hívők jutalma elvehetetlen, el van készítve a számukra. Erről szól ez a jelenet.
És miről szól a harmadik? Amikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán elbocsáttatik börtönéből, és elmegy, hogy megtévessze a népeket a föld négy sarkán. És olvastuk, hogy még egy utolsó támadást indít Jézus és a Benne hívők ellen, de győzelemre nem tehet szert, mert tűz száll le az égből és megsemmisíti őket.
Mi ez a föld széle, vagy a föld négy sarka? Az, ahova nem jutott el az Ige. Azok, akik kivonták magukat Isten Igéjének a hatása alól. Kiderül, hogy ezek még mindig megtéveszthetők és áldozatul esnek az ördög ravaszságának. A gonoszság azonban többé nem juthat győzelemre, tűz szállt le az égből, „az ördög pedig, aki megtévesztette őket, a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és hamis próféta is van, és gyötrődnek éjjel és nappal örökkön-örökké.”
Ezeket a jeleneteket követi azután az általános nagy feltámadás, amikor a nem hívők is feltámadnak, és a világ újjáteremtése. Erről lesz szó majd legközelebb.
2. Hogyan értsük mindazt, amit itt olvasunk?
Érdekes, hogy amiről a Biblia ilyen szűkszavúan, de világosan ír, az mennyire nem elégíti ki sokak kíváncsiságát és a Bibliának ez a részlete az, amit talán a legszínesebb fantáziálással próbáltak kiegészíteni sokan. Nem véletlenül óvtak ettől a reformátorok, és írták többen is azt: amiről csak egyetlen helyen van szó a Bibliában, abból nem szabad tant képeznünk, és arra nem szabad elméletet felépíteni. Érjük be annyival, amennyit Isten nekünk kijelentett.
Ennek ellenére a mai napig éles vita folyik ezekről a kérdésekről, hogy például ezt az ezer esztendőt hogyan kell értenünk. Ez valóban ezerszer háromszázhatvanöt nap-e, vagy pedig jusson eszünkbe az az Ige, hogy Isten előtt ezer esztendő annyi, mint egy nap, és egy nap, mint ezer esztendő.
Azután Krisztus uralma a földön valósul meg, vagy a mennyben? Akik itt feltámadnak, azok csak a vértanúk-e, akiknek fejüket vették az evangéliumért — ahogy olvastuk, vagy minden hívőre vonatkozik ez? Mit jelent az, hogy ez az első feltámadás? Akkor lesz második, harmadik is? Egyáltalán: mi az események sorrendje az utolsó időkben? Ez izgat nagyon sokakat. Mintha ettől bármi függne, a mi mostani életünket és hitéletünket tekintve. De hogy lehetőleg ne azt kelljen komolyan vennünk, amit Isten mára mond nekünk, ezért szívesen spekulálunk ezekről a kérdésekről.
Szeretném javasolni: ragaszkodjunk ahhoz, ami meg van írva. Abból nem lesz baj soha. Mi van megírva erről? Azt vegyük komolyan és érjük be azzal.
Ebben a szakaszban arról olvastunk, hogy egy bizonyos időre megkötöztetik a Sátán, és ezalatt nem árthat az embereknek. Utána egy rövid időre még elszabadul, azonnal neki is esne Isten népének, de akkor már nem teheti, és a végső sorsa megpecsételődött, a tüzes tóban van a helye.
Amíg megkötöztetik, addig a Krisztusban hívők feltámadnak és uralkodnak Krisztussal együtt. Hogy ez mit jelent, nem tudjuk. Nem kell találgatni, ennyi van megírva.
Az nyilvánvaló, hogy nemcsak a vértanúkra vonatkozik ez, csak velük kezdi a felsorolást a mondat. De mindazok, akik nem voltak hajlandóak imádni a fenevadat, és nem engedték, hogy megbélyegezzék őket, azok feltámadnak, és Krisztussal együtt uralkodnak. Itt van egy ilyen mondat: „Ez az első feltámadás.” Akkor van második is (mert a másodikról is van szó a következő szakaszban), amikor mindenki feltámad.
Góg és Magóg nevének az említése utalás az Ezékiel könyvében szereplő népre, amely nép Isten ellensége volt, de ott sem győzhetett Istennel szemben. Mert ez a szakasz végül is Isten győzelméről szól. Mégpedig Isten végleges győzelméről. Mivel itt azt olvastuk: végleg megsemmisíti, illetve a tüzes tóba veti a Sátánt. Véget ér az ő korlátolt hatalma, és attól kezdve Isten akarata érvényesül mindenütt, teljesen és örökre. Ezt a nagy örömhírt közli velünk ez a szakasz.
Az pedig, hogy az ezeréves uralomról csak itt van szó, figyelmeztet minket arra, hogy vegyük komolyan, de se kevesebbet, se többet ne akarjunk erről tudni.
Jézus Krisztus visszajövetelének az időpontjáról, módjáról és technikai részleteiről nem tudósít minket a Szentírás. A tényről tudósít, hogy várjuk vissza a mi dicsőséges Urunkat, és érdemes kitartani mindaddig, amíg Ő visszajön, mert a hűségeseknek megvan a jutalmuk, a hűtleneknek pedig meglesz a büntetésük. Summásan erről van itt szó.
3. Miért van ez megírva? Miért csak ilyen röviden? Mi ennek a célja?
Van a Bibliában egy mondat, amelyik világosan megfogalmazza, mi a célja annak, hogy egyáltalán Isten leíratta a Bibliát, és ezt olvashatjuk. A Római levél 15,4 része így hangzik: „Amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.”
Azért íratta le a Szentlélek mindazt, ami a kezünkben van a Szentírásban, hogy a mi tanulságunkra legyen, és türelmet, vigasztalást merítve reménykedjünk. Sokszor reménytelen körülmények között is, és a magunk személyes életének a reménytelenségei ellenére is.
A Jelenések könyvének ezt a részét is csak akkor értjük helyesen, ha nem felejtjük el, mi volt az egész könyvnek a célja. Ezt olyan sokszor ismételgettem az elején, hogy talán már unalmas, de tudni kell, hogy ez vigasztaló írásnak készült. Az üldözött keresztyéneket vigasztalta és bátorította általa a Szentlélek, ezért íratta ezt le Jánossal. És azért ilyen rejtjeles sokszor, azért rejti szimbólumokba, jelképekbe a mondanivalóját, mert nem tartozott mindenkire, az ellenségre a legkevésbé ennek a mondanivalója. A római császárnak nem kellett tudnia, aki akkor irtotta, mészárolta a keresztyéneket, hogy miről van itt szó. De az üldözötteknek tudniuk kellett, hogy tartsa bennük a lelket Jézus Krisztus ez által az írás által is, és bátorítsa őket mindvégig való kitartásra.
Ha ezt a szemünk előtt tartjuk, egyszerre észrevesszük a megállapításokba rejtett bátorítást, biztatást, lelkigondozást, erősítést is. Egész sor ilyen van ebben a fejezetben, most csak négyet szeretnék kiemelni, ami a mi számunkra is biztatás lehet ma is.
a) Amit erről az angyalról olvastunk: egy lánccal megkötözi az ördögöt, rázárja az alvilágot, a kulcs az ő kezében van. És amíg az ördög ott van, amíg Isten parancsára ki nem engedik, addig nem árthat senkinek. Mit jelent ez? Egészen egyszerűen ezt: Isten hatalmasabb, mint az ördög.
Titeket most ördögi gyűlölettel irt és mészárol a római császár. Asszonyokat, öregeket, gyerekeket cirkuszokba visznek, és kiéheztetett vadállatokat szabadítanak rájuk a publikum gyönyörűségére. Elképesztő vérfürdő folyik, hosszú időn keresztül. A keresztyének is kezdenek elbizonytalanodni: hol van Isten? Látja Ő ezt? Tud erről? Vagy erősebb a pokol, mint Ő? Itt elszabadult a pokol. Számíthatunk a mi Urunk Jézus Krisztusra? Mikor lesz ennek végre? Hogy vet ennek véget? S miért nem vetett már eddig véget?
A szenvedés közepette ilyen kérdések is megszólalnak a hívők szívében is. Gondoljunk csak Jób szenvedéseire. A Jelenések könyvének ez a jelenete például mindennél meggyőzőbben erősítette a szenvedőket, hogy Isten hatalmasabb, mint az ördög. Isten azt tesz a gonosszal, amit akar. Egyszerűen becsukja az alvilágba és nem jöhet ki, s addig nem árthat, mert a kulcs az Isten kezében van.
És minden helyzet megoldásának a kulcsa is az Ő mindenható kezében van. Isten nem tűnt el, nem szűnt meg, és nem az Ő háta mögött folyik, ami itt történik. Ő látja, hogy mit tesznek veletek. Ő szemmel tart és számon tart titeket. Sok mindent megenged a gonosznak, ennek megvan a maga oka és célja, de véget fog érni ez a vérengzés. Akkor ér véget, amikor Ő jónak látja. Bízzatok Benne a nyomorúságok közepette is! A láthatatlanokra nézzetek, ne csak a láthatókra, mert a láthatatlan Isten irányít minden eseményt.
Ugyanaz a bizonyosság kellett, hogy megerősödjék a szenvedő keresztyénekben, amely bizonyosság a most idézett mondatból kicsendül. A múlt vasárnap énekeltük Bonhoeffer énekét, azt a szép bizonyságtételt. Ugyancsak ő mondta azt nem sokkal a kivégzése előtt, hogy „minden golyó, amit felém kilőnek, előbb Isten előtt megy el.”
Ez nagyon tanulságos hitvallás, mert nem azt firtatja, hogy most az ördög bánt minket, vagy az Isten kísért. Nem az ellen tiltakozik, ami van, hanem tudja, hogy ő a börtönben, a kivégzésére várva is Isten kezében van. Isten pontosan tud arról, hogy mi történik most vele. Ő nem érti, miért, de Isten nem szokott tévedni. Bízzon Istenben. Nem Ő lövöldöz a vértanúkra. A gonoszok fogják az ő életét is kioltani, ha kioltják, de nem Isten tudta nélkül. Minden golyó, amit felém kilőnek, előbb Isten előtt megy el, és ez nekem elég ahhoz, hogy békességem legyen. Sok miértemre nincs válaszom, de Őnála megvan a válasz, és az Ő kezében vagyok élve is meg holtan is, mert az életet, amit nem tudnak elvenni tőlem a kivégzéssel sem, Tőle kaptam.
Mindez a bizonyosság ott van azoknak a szívében, akik komolyan veszik azt, ami itt le van írva. Ez tehát az első célja ennek a résznek: bátorítsa a szenvedőket: Isten erősebb, mint a gonosz.
És amikor ma olyan korban élünk, ahol fokozódik a korszellem démonizálódása, az ember néha a fejét fogja és értetlenül tesz fel olyan kérdéseket, amikre nincs válasza: miért, meddig folyhat ez még, milyen mélyre lehet még zülleni és egymást zülleszteni, és az erőszak, embertelenség, Istennélküliség milyen méreteket ölthet még, akkor nekünk is jó arra gondolnunk: Isten hatalmasabb, mint az ördög. Egy ideig engedi randalírozni, pusztítani, rombolni, de a kulcs az Ő kezében van.
A Jelenések könyve ezzel kezdődött, hogy a dicsőséges Krisztus bejelenti: Nálam vannak a halálnak és a pokolnak kulcsai.
b) Szintén bátorítás, biztatás, amit így olvastunk itt: a trónokon azok foglaltak helyet, akik nem engedték, hogy a fenevad bélyegét rájuk süssék. Akik mindvégig hűségesek maradtak Jézushoz. El van készítve számukra a jutalom és azt senki el nem veheti. Várja őket az elkészített hely az atyai házban. Akármikor fognak természetes halállal meghalni, vagy Jézusért kivégzik őket: a mennyben az a dicsőség várja őket, amit Jézus készített az övéinek.
Ez nem valami olcsó vigasz szenvedő keresztyéneknek: testvérek, bírjátok ki, tűrjetek, mert majd mi lesz a mennyben, — hanem aki ezt hiszi és érti, hogy miről van szó, annak valóságos tartást, kitartást, állhatatosságot ad itt a földi élet szenvedései között. Ebben benne van az a vigasztalás is: nagyon nehéz most a ti helyzetetek, de ne lehessen titeket se ígérgetéssel, se fenyegetéssel eltántorítani Jézustól. Ő is átment ennél sokkal nagyobb szenvedéseken, és vár titeket a dicsőségben. Érdemes állhatatosnak maradni Hozzá. Csak úgy érdemes élni, hogy állhatatosak maradtok és kitartotok Őmellette, mert aki győz — és ismerjük a folytatást.
Ebben, hogy „aki győz”, benne van az: lehet győzni. Lehetséges ilyen magunkfajta, egyszerű, mezei hívőknek is győzelmes keresztyén életet élni. A gonoszság túlerejével szemben is, a saját természetünk gyengeségével, a környezetünk lehúzó erejével, a szívünk meg-megingó erőtlenségével szemben is lehetséges kitartani Jézus mellett, mert Jézus megtartja az övéit, csak kapaszkodni kell belé, és akkor akármilyen vihar sem téphet el Tőle.
Világosak a feltételek. Itt nem arról van szó, hogy a jó szándékú embereket várja a mennyei dicsőség. Vagy a vasárnapi templomos keresztyéneket várja Krisztus a dicsőségben. Itt arról van szó, hogy akik életre-halálra odaszánták magukat Neki, akik elkötelezett, Őt vállaló, Őérte bármit vállalni kész keresztyének, azokat várja Ő a mennyei dicsőségben. Itt nekünk igényeseknek kell lennünk önmagunkkal szemben, a bibliai feltételeket kell komolyan vennünk.
c) A 6. versben ezt olvastuk: „Boldog, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak.”
Mi az első halál? Első halálnak nevezi a Biblia a biológiai halálunkat. Amikor megáll a szív és az orvos kiállítja a halotti bizonyítványt. Meghalt az illető. Ez az első halál. A második halál az, amikor a feltámadáskor nyilvánvaló lesz, hogy valaki Jézushoz tartozik vagy nem. Hogyan folytatódik az élete. Akik Jézusban nem hisznek, azoknak részük lesz a második halálban. Akkor derül ki a számukra, hogy visszavonhatatlanul és véglegesen kizárattak a Krisztussal való közösségből. Ez a második halál, a végleges és visszavonhatatlan kizáratás a Krisztussal való közösségből.
Mit mond erről a Biblia? Azt mondja maga Jézus Máriának és Mártának Betániában: Aki hisz énbennem, ha meghal is, él. (Jn 11,26). Vagyis aki Jézusban hisz, annak a számára az első halál sem jelent tragédiát. Mert az nem azt jelenti: megszűnt. Ez a földi életszakasz befejeződött, vége van mindannak, ami itt rossz volt, és kiteljesedik a számára mindaz, ami már itt is jó volt a Krisztussal való közösségben.
Aki Őbenne hisz, annak nem árt az első halál sem, és afölött nincs hatalma a második halálnak. Annak nem lesz második halála, mert nem kárhozik el. Aki nem hisz Őbenne, annak az első halál azért tragédia, mert lezárult a megváltozásnak, a megtérésnek a lehetősége, utána nem lehet változtatni, ez pedig rettenetes súllyal kiderül a feltámadáskor, amikor a második halál, vagyis a kárhozat sorsa lesz az ilyen emberé.
Ezért nagyon igaz ez a mondás: aki kétszer született, az csak egyszer hal meg, de aki csak egyszer született, az kétszer hal meg. Vagyis, aki megszületett egyszer, amikor az édesanyánk a világra hozott, és utána nem találkozik Jézussal, s Nélküle hal meg, az meghal a biológiai halállal — első halál, és el kell foglalni a helyét a kárhozatban — második halál. Aki azonban kétszer született: egyszer, amikor az édesanyánk világra hozott, másodszor, amikor Jézussal találkozott, és Jézus megszületett a hitre jutáskor az életében, az csak egyszer hal meg, és az sem tragédia a számára.
Hadd kérdezzem most ilyen személyesen, nem személyeskedve: te hányszor születtél? Ahogy most itt vagyunk, elmondhatjuk-e csendes alázattal, de teljes bizonyossággal: legyen áldott Isten, hogy kétszer születhettem, hogy új életem van Krisztusban. Akkor nem kell félnünk az elsőtől, és nem kerül sor a második halálra. De aki még csak egyszer született, testileg, annak Jézus azt mondja, amit annak a nagyon vallásos, köztiszteletben álló embernek, Nikodémusnak mondott: szükséges újonnan születnetek. És akkor nincs hatalma a második halálnak.
d) Végül szeretném megemlíteni, ami szintén nehezen érthető kifejezés itt. „Amikor pedig eltelik az ezer esztendő, a Sátán elbocsáttatik börtönéből, és elmegy, hogy megtévessze a föld szélén lakó népeket…”
Kik ezek a föld szélén lakó népek? Említettük, hogy azok, akikhez nem jutott el Isten Igéje, vagy akik kihúzódtak, elhúzódtak Isten Igéjétől. Ezeket még mindig meg lehet téveszteni, be lehet szervezni. Ezek felett megpróbálja érvényesíteni hatalmát a gonosz. A föld szélén megmarad valami a hitetlenségből, és minden hitetlenségbe belekapaszkodhat még az ördög.
Mi a helyzet a mi életünk szélén, a mi hitéletünk szélén? Sokakat ismerek, akik nagyjából, általánosságban odaszánták az életüket Istennek. Akikről el is lehet mondani, ők is vallják, hogy Isten gyermekei lettek. De vajon nem maradt-e meg valami a régi természetből, amibe egy kritikus pillanatban belekapaszkodhat az ördög? A hívő életünk széle milyen állapotban van? Nem maradt-e meg a hirtelen haragra való hajlam, amire talán büszke is valaki, mert az apám is ilyen volt, meg a nagyapám is, nem hagyták annyiban. És könnyen elbuktatja az ördög, noha hívő ember.
Vagy vajon a nyelvünk egészen Isten Szentlelkének a fegyelme alatt van-e? Vagy pedig azonnal tudunk valami rosszat mondani mindenkiről. Egyből tudjuk a szentenciát, hogy neki mikor mit kellett volna tennie. Vagy egyszerűen csak felelőtlenül fecsegünk, és ezzel ártunk sokat másoknak. Nagy probléma ez hívők között is, itt a gyülekezetben is.
Vagy nem maradt-e valami maradványa a hiúságnak, ami miatt olyan sértődékenyek vagyunk? Akinek az egész élete Isten Szentlelkének az uralma alá került, azt nem lehet megsérteni semmivel. Lehet, hogy rosszul esik neki, fáj, amit mondanak, de biztos, hogy nem sértődik meg.
Vannak hívők, akiknek a gyomruk még mindig úr. Pál apostol írja a Timóteushoz írt levélben: Istenük az ő hasuk. Egyébként a tudománnyal rendben vannak, az ismereteik felett már nem úr az ördög. Már sok mindent tudnak a Bibliából, s mindennel egyetértenek. De vannak gyenge pontok az életünkben és a „föld széleit” még fellázíthatja az ördög Isten ellen.
Sokan most az úrasztalához készülünk. Jó lenne, ha itt most megkérdeznénk Istentől: Uram, milyen állapotban van az életemnek a széle? Az én hívő életem eldugott sarkaiban mi húzódik meg, ami könnyen kísérthető, ami miatt elbuktathat a gonosz? Szeretném, ha semmi ilyen nem maradna. Szeretném, ha meghallgatnád azt az imádságomat, ami az egyik szép reggeli énekünkben van: „Magamat egészen néked szentelem.” Ez valósuljon meg, Uram!
Aki így kiált, az megtapasztalja azt, amit itt így ír le a Biblia: tűz szállt le az égből. Az mennyei segítséget kap, és Isten továbbviszi a megszentelődés útján, és szabadítást élhet át. Hiszen, ha a múlt vasárnapi képre gondolunk, akkor nyugodtan mondhatjuk: ha a menyasszony innen a földről segítségért kiált, mennyei Vőlegényünk, a dicsőséges Krisztus hogyne hallaná azt meg, és hogyne segítene. Csak őszinte legyen a kiáltás.
Vigyük magunkkal legalább ezt a négy üzenetet, vagy egyet, azt, amelyiket Isten most a legszemélyesebbé tett a számunkra. Sose felejtsük el: Isten nagyobb, mint a gonosz és a gonoszság. Isten az ördög felett is Úr. Ne felejtsük el, hogy aki mindvégig kitart Jézus mellett, azt csodálatos jutalom várja a mennyben. És azt se felejtsük el, hogy ahhoz, hogy ne legyen hatalma felettünk a halálnak (se az elsőnek, se a másodiknak), kétszer kell születni. Kétszer lehet születni. Végül: vizsgáljuk meg ma, mi van az életünk szélein, kevésbé hangsúlyos, elrejtett helyein. Akarjuk-e őszintén, hogy az egész életünk Jézus Krisztus uralma alá kerüljön?

Az előző fejezet Babilonnak, vagyis az önistenítő, önmagában bízó világnak a végső pusztulásáról szólt. Ez a következő felvonás pedig három jelenetet tartalmaz. Mindhárom azt erősíti meg, hogy nagy öröm van a mennyben. Mi miatt? Először azért, mert Isten igazságos ítélete beteljesedett. Másodszor azért, mert eljött a Bárány menyegzőjének az ideje. Harmadszor azért, mert Krisztus végleges és totális győzelmet arat minden démoni, Isten-ellenes erő fölött.
1. A nagy örömnek ezt a három okát sorolja el a Jelenések könyve 19. fejezete. Az első harmada tehát arról szól, hogy a mennyei seregek magasztalják Istent az Ő igazságos ítéletéért. „Ezek után hallottam, hogy nagy sokaság hatalmas hangon ezt mondta: „Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké, mert igazak és igazságosak az Ő ítéletei, mert elítélte a nagy paráznát, aki paráznaságával megrontotta a földet, mert számon kérte kezéből szolgái vérét.” Még egyszer mondták: „Halleluja, felszáll a füstje is örökkön-örökké!”
Vagyis magasztalják a mennyei seregek Istent azért, mert nem engedte az égig nőni a gonoszság fáit, és mert, ha nem is azonnal, de számon kérte az ártatlanul kiontott vért. És beteljesedett a nagy paráznának, az Isten-ellenes szellemiségnek az ítélete is.
Ez a kép: „felszáll a füstje is örökkön-örökké” Sodoma és Gomora pusztulására emlékeztette a levél akkori olvasóit. De hozzáteszi ezt is: örökké. Akik Isten ítéletét magukra vonják, azoknak emiatt az ítélet miatt örökkön-örökké szenvedniük kell.
Ez nagyon kemény kijelentése a Bibliának. A finomkodó emberi értelem, amelyik azonban akkor, amikor egymás ellen gonoszkodunk, nem finomkodik, túl szigorúnak tartja ezt az ítéletet. Sokan szeretnék eltüntetni a Bibliából ezt a kijelentést. Pedig a Szentírás arról szól, hogy Isten nagyon sok lehetőséget ad a megtérésre, de aki semmibe veszi Isten szeretetteljes hívó szavát és a felkínált kegyelmet, aki kikéri magának, hogy neki megkegyelmezzenek, mert úgy látja, nincs bűne, és nem szorul rá a kegyelemre, annak az embernek bűnhődnie kell a bűnei miatt.
Ne hitegessük magunkat semmiféle Nirvánával, és ne gondoljuk, hogy bárki akármilyen állapotában mintegy véget vethet a létének, az életének. Isten haragja elől nem menekülés sem a kötél, sem a méreg, sem az, hogy homokba dugjuk a fejünket, és nem akarunk az egészről gondolkozni. Ez elől a megérdemelt igazságos harag elől egyetlen menekülési lehetőség van, az, amit a János 3,36-ban így olvasunk: „Aki hisz a Fiúban, Jézusban, örök élete van. Aki pedig nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta.” Ez Isten teljes kijelentése. Aki ennek a felére gondol, az meghamisítja Isten gondolatait.
Érthető, hogy sose hallgatták szívesen az emberek a Bibliának ezeket a kijelentéseit. Éppen a mai igénk a bibliaolvasó kalauz szerint, hogy Pál apostol egyszer egy római helytartónak is beszélhetett Jézus Krisztusról. Úgy tűnt, hogy ez a Félix nevű ember viszonylag szívesen hallgatja is azt, amit az apostol mond. Egy ideig. És hol hallgattatta el Pált? Így olvassuk: … meghallgatta a Krisztus Jézusban való hitről Pált. De amikor az igazságról, önmegtartóztatásról, a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: „Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.” (ApCsel 24,25).
Amíg csak az Isten szeretetéről, megbocsátó irgalmáról van szó, addig hallgatjuk. Amikor önmegtartóztatásról, az eljövendő ítéletről, akkor — most menj el, aztán valamikor majd meghallgatlak téged! Ez a lelki öngyilkosság. Isten a mi érdekünkben figyelmeztet minket mindkét lehetőségre. Arra is, hogy meg lehet fordulni, és hozzá visszamenni, és ott készen vár a kegyelem. Úgy ahogy a tékozló fiúnak szükséges kegyelem ott várta az apja szerető szívében őt. De ehhez haza kellett menni. Ha pedig nem, akkor készen vár az ítélet. Ez az egyik nagy igazság, amiről itt, ebben az igében szólhatunk. Most még van lehetőségünk Jézushoz menekülni.
2. A mennyei öröm másik oka, hogy eljött a Bárány menyegzőjének az ideje. „Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük Őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba. Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.”
Ki ez a menyasszony? A hívők közössége. Azok, akik az akkori üldözés alatt is hűségesek maradtak Jézushoz. Az igazi egyház, a szentek közössége — ahogy a Hiszek egyben szoktuk mondani. A Krisztus-test, ahogy Pál apostol írja. Mi is? A Biblia azt mondja: minden újjászületett keresztyén beletartozik ebbe: a Krisztus menyasszonya mindazok, akik egyedül Jézus érdemében bízva remélnek, kérnek Istentől bocsánatot és új életet.
S mit tudunk meg erről a menyasszonyról? Megtudjuk, hogy felkészült, az öltözete tiszta gyolcs, mindez megadatott neki — nem ő szerezte meg. Aztán a későbbiekből megtudjuk még: nem szégyelli a vőlegényét, hanem vallást tesz Jézusról mások előtt is, és hogy ezek hivatalosak a Bárány menyegzőjére.
Ebben az öt megállapításban benne van a mi egész Bibliára épülő keresztyén hitünk. Ha tetszik: benne van az egész keresztyén dogmatika.
a) Miről van itt szó? Azt mondja: felkészült a menyegzőre. Mert korábban nem volt készen. Mert úgy, ahogy a világra jöttünk, egyáltalán nem vagyunk alkalmasak arra, hogy a Bárány menyasszonyaként a Bárány menyegzőjén részt vegyünk. Az atyáinktól örökölt romlott természetünk rongyaiban, a bűneink, a rossz szokásaink, a téves beidegződések rongyaiba bugyolálva nem lehet megjelenni a Bárány menyegzőjén. Akit Ő kézbe vesz, és elkezd tisztogatni, az jelenhet ott majd meg.
Néhány fejezettel előbb olvastuk, hogy valaki kérdezi a mennyben, amikor látja az üdvözülteket felsorakozni, hogy kik ezek és honnan jöttek? És akkor János apostolnak a magyarázó angyala azt mondja: ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Ezek azok, akik jöttek a bűnből, a földről, a sárból, a szennyből, de közben megmosták ruháikat.
Jézus Krisztus egész életünkön át készítget erre a menyegzőre. Valahányszor az Ő igéjével foglalkozunk, az Ő igéje foglalkozik velünk, készít arra, hogy megjelenhessünk majd előtte. Hogy jelenhessünk meg? Fantasztikus, miket ígér a Szentírás erre nézve. Most egy mondatot olvasok: valamikor ti Istentől elidegenültek, vele szemben ellenséges gondolkozásúak voltatok, gonosz cselekedeteket hajtottak végre, „most viszont megbékéltetett Krisztus az Ő emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (Kol 1,22).
Ilyen magunkfajta nyomorultakat mint szenteket, hibátlanokat, feddhetetleneket állít maga elé. Erre a mennyei menyegzőre való felkészítés, a megszentelődés, amit a Biblia így nevez. És akiket Jézus itt a kezébe vett, azokat folyamatosan tisztítja és készíti, formálja, alakítja erre a menyegzőre.
Milyen piszkos göncöket kellene még levetnünk ahhoz, hogy elég legyen nekünk az a fehér ruha, amit Ő ad? A régire nem lehet rávenni az újat. Pál apostol erről részletesen és több helyen ír. Le kell vetkőzni és utána felöltözni a Krisztust. Levetkőzni csupaszra, mezítelenre, ahogy csak egy igazi bűnbánó bűnös tud ott állni a szent Isten előtt, és akkor tud két kézzel kapni az után a fehér ruha, vagyis az Istentől való megigazítottság után, amit Jézusért kínál a benne hívőknek. Ez a megváltás célja. Ez az a nagy ajándék, amit minden hívőnek ad Isten Jézus érdeméért.
b) Elég-e nekünk ez az egyszerű fehér ruha? Legutóbb láttuk, hogy a nagy parázna mindenféle gyöngyökkel és cifraságokkal próbálta ékesíteni magát. A Bárány menyasszonya egyszerű, tiszta fehér gyolcsba öltözik. Ez azt jelenti, hogy bizonyos az ilyen hívő, hogy Isten Jézusra való tekintettel nem tulajdonítja nekünk a mi bűneinket, hanem nekünk tulajdonítja Krisztus igazságát. Pál apostol így fogalmazta meg: Jézus Krisztus bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Ez a legfontosabb szó, ez ad értelmet az egész mondatnak.
Aki elrejtőzik Krisztusba, s azt mondja: Uram, nem erényeim és érdemeim díszruhájában akarok feszíteni előtted, hanem minden rongyot levetek magamról, amit hoztam erre a világra, és hálásan, csodálkozva magamra veszem a Krisztus tisztaságát, azt nevezi a Biblia megigazított embernek. Azt az Isten olyan igaznak látja, mint az Ő egyszülött Fiát. Hisszük-e mi ezt?
Ez ott kezdődik, hogy komolyan vesszük, hogy rászorulunk erre a levetkőzésre és átöltözésre, hogy egyáltalán semmiben nem bízunk, ami a mi teljesítményünk és érdemünk. Tudjuk, hogy semmit nem tehetünk ezért, de komolyan vesszük, hogy Jézus mindent megtett ezért, és amit Ő megtett, az rám személy szerint is érvényes. Ez az igazi hitvallás. Ki hiszi ezt úgy mindenestől, minden betűt, ami ebben a bibliai kijelentésében benne van? Ezt nem pótolja semmi.
A Biblia azt mondja — a Jelenések könyve is —, hogy csak azok mehetnek be az üdvösségbe, akik ezt a radikális átöltözést végrehajtották. Levetkőzni mindent, ami velünk született, és hittel elfogadni mindazt, amit Isten kínál, mert a menyasszony ebbe a tiszta, fehér gyolcsba öltözik.
c) Ez „adatott neki”. Nem a menyasszony szőtte a fehér ruhát. Nem a menyasszony vásárolta. Nem ő kereste meg a rávalót, stb. Kapja ajándékba. Mi semmit nem tehetünk ezért. Megadatott neki. Isten adja ezt mindnyájunknak ingyen kegyelemből. Még akkor is, ha utána ezt a mondatot olvassuk, amit sokan félreértenek: „Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti.”
Az egész fejezet összefüggéséből világos, hogy itt nem arról van szó, hogy mivel ezek a szentek sok jót cselekedtek, ennek fejében megkapják ezt a fehér ruhát, vagyis Isten igazzá nyilvánítja őket, mert megdolgoztak érte, hanem pontosan fordítva: miután megadatott a fehér ruha, képesek lesznek azokat a cselekedeteket elvégezni, amiket Isten készített el ajándékként nekik. Az is ajándék, hogy nem hiábavalóságokkal és hitványságokkal tölti valaki az életét, hanem az Istentől elkészített jócselekedetekben járhat.
Az Efézus 2,8-10-et sokszor kértem már, hogy tanuljuk meg könyv nélkül. Ott világos ez a megfordíthatatlan sorrend: „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.”
Kegyelemből kapom az üdvösség ajándékát, s utána kinyílik a szemem és észreveszem: mire is teremtett engem Isten? Ezek után képes vagyok azt tenni, amit Ő akar elvégeztetni velem és nem fordítva van.
d) Ezek azok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjébe. Mert oda nem mindenki mehet be. Hívatlanul oda senkit sem engednek be. Oda nem lehet ajtóstól betörni. Hiába hivatkozik ott bármire, ott semmi nem számít. Ez számít, hogy rajta van-e ez a fehér ruha, a Krisztusért kapott megigazítottság.
Ezek azok, akikről korábban azt olvastuk: mindenüvé követik a Bárányt. Az Ő jelenlétében élnek, és nem szégyellik mennyei vőlegényüket, hanem vallást tesznek róla. A Jézusról való bizonyságtétel is jellemzi őket.
Ott van-e bennünk ez az egyértelmű elkötelezettség, ez a végleges és megváltoztathatatlan ragaszkodás, ez az eltökélt hűség a mi dicsőséges Urunkhoz, aki szeretett minket, és önmagát adta érettünk? Nem hasonlít-e sokszor a mi életünk egy olyan menyasszonyhoz, akit ahelyett, hogy egészen betöltene a menyegzőjére való készülődés, az ablakon keresztül kikacsingat a régi udvarlóira? Nem hasonlít-e sokszor az életünk, olykor a hívő életünk is azokra, akik szeretnének ott lenni a Bárány menyegzőjén, de engednek a világ vonzásának is?
Bibliaolvasó fiatalok — de mi a napi menetrend így vakációban? Tíz perc bibliaolvasás, két óra pókerjáték, három vagy öt óra valamelyik képernyő előtt, vándorlás a neten, a tíz perctől teljesen idegen dolgok nézése. Ez a kettősség fenyegette mindig az Isten népét, és ebből nem lesz menyegző. Ebből csak az lesz, amire Jézus egy megdöbbentő példázatban felhívta a figyelmünket egyszer. Felolvasom ennek a példázatnak a végét, amikor a Máté 25. részben elmondja az öt okos és öt bolond szűznek a példázatát. „Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény, és akik ott voltak és készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, Uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket.”
A Jelenések könyve pontosan erről szól: egyszer bezárják az ajtót. Most még nyitva van a kegyelem ajtaja, amit Jézus nyitott ki az Isten ellen fellázadt ember előtt, most még van lehetőség visszatérni hozzá, de egyszer vége lesz a lehetőségnek. Amikor megérkezik a vőlegény, bezárják az ajtót. Félelmes mondat, és félelmetes lehetőség. Ezt megelőznünk csak most lehet, amíg Isten hívogat a nyitott ajtón.
A szívem szorul össze mindig, amikor ezzel a kettősséggel találkozom, és azt hiszik emberek: vég nélkül lehet szórakozni a mindenható szent Istennel. Valaki Istentől várja a társát, s közben összeköltözik a szeretőjével. Nem érzi, micsoda durva istenkáromlás ez? Sokáig tűr a szent Isten, de ezek az utóbbi fejezetek figyelmeztettek minket arra: hogy csak teljes szívvel, csak egyértelműen lehet valaki Jézus Krisztus tanítványa.
Amikor valaki hallgatja az igét, de egyáltalán nem veszi a bátorságot, hogy másként éljen egy istentelen világban, mint az istentelenek. Megvan erre a magyarázatunk, ideológiát gyártani tudunk, de megvan ennek az ítélete is. Krisztust követni fél szívvel nem lehet. A Jelenések könyve ezt teszi számunkra hangsúlyossá.
3. És a mennyei örömnek a harmadik oka Krisztus győzelme. Nem olvastam fel a fejezetnek a második felét. Itt van szó arról, amire egy korábbi fejezetben az utalást olvastuk. Egyszer a Sátán összegyűjti majd az Isten-ellenes erőket, és megpróbálja legyőzni Krisztust és a benne hívőket. Az ú. n. harmageddó-ni ütközetről olvastunk már a korábbi fejezetekben. Itt erről az ütközetről van szó, amikor Krisztus dicsőségesen megjelenik.
Az 5. fejezettől egész mostanig Jézus nem jelent meg. Most azonban azt olvassuk itt: „Láttam a megnyílt eget: íme, egy fehér ló, és aki rajta ül, annak a neve Hű és Igaz, mert igazságosan ítél és harcol, szeme tűz lángja, és fején sokágú korona és ráírva egy név, amelyet senki sem tud rajta kívül; vérbe mártott ruhába volt öltözve. Ez a név adatott neki: az Isten Igéje. A mennyei seregek követték Őt fehér lovakon, tiszta fehér gyolcsba öltözve. Szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket: mert Ő vasvesszővel fogja pásztorolni őket, és fogja taposni a mindenható Isten búsult haragjának borsajtóját. Ruhájára és derekára ez a név van írva: Királyoknak Királya és uraknak Ura.”
Itt arról a Jézusról van szó, aki amikor itt járt, egy alkalommal szamárháton vonult be Jeruzsálembe, teljes alázatban, békességet kínálva, utána engedte, hogy tövisből font koszorút nyomjanak a fejébe, és megöljék. Itt azonban a diadal szimbólumaként fehér lovon jelenik meg, s miközben azt olvastuk: a fenevad fején tíz diadém volt, ennek a dicsőséges Krisztusnak a fején megszámlálhatatlanul sok diadém van. A fenevad hatalma korlátozott, Jézusé korlátlan. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön. A jogar annak a jelképe, hogy ténylegesen gyakorolja az uralmát. Egyetlen fegyvere van: a szájából kijövő kard, ami az Isten igéje. Vagyis az Ő szavával hajtja végre Isten akaratát. Ő a királyok Királya és az uraknak Ura.
„Láttam, hogy a fenevad meg a föld királyai és seregeik összegyülekeznek, hogy harcra keljenek a lovon ülő és serege ellen…” Az ütközetet nem írja le a Jelenések könyve, csak a végét. Az ütközet vége az, hogy a két fenevad: az Antikrisztus és a hamis próféta a tűz tavába vettetik. „A többiek pedig megölettek a lovon ülő kardjával, amely a szájából jött ki…”
Totális tehát Krisztus győzelme. Most már a démoni erők közül csak az ősellenség, a Sátán maradt életben. Majd az ő végéről a következő fejezetekből fogunk olvasni.
Arról van tehát itt szó, hogy Isten igazságos ítélete zajlik a földön, és közben nagy örömünnep van a mennyben. Ez nem káröröm, ami olykor megkísért minket, hanem az Isten igaz ítéletével és az Ő felkínált ingyen kegyelmével való egyetértő magatartás. A sok szörnyű bűn, ami sokáig nem nyerte el méltó büntetését, elnyeri azt, és a sok nyomorult bűnös, akik egyedül Krisztus érdemének erejében reménykednek, elnyerik a meg nem érdemelt üdvösséget. Mi melyik csoportba tartozunk? Azok közé-e, akik várhatjuk a méltó, megérdemelt ítéletet, vagy azok közé, akik megragadtuk a meg nem érdemelt, ajándékba kapott üdvösséget? Kivétel nélkül mindnyájan az előbbi csoportba születtünk bele. Az evangélium: át lehet menni a másikba. Jézus Krisztus azért jött, hogy ezt lehetővé tegye.
„Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára.”

A múlt vasárnap a harag hét poharának a kiöntéséről szólt az ige, és láttuk, hogy Isten utolsó, megsemmisítő ítéletének a megjövendölés ez a Jelenések könyvében. A következő két fejezet: a 17. és 18. arról szól, hogyan megy végbe majd ez az ítélet. Hogyan semmisül meg Babilon, vagyis az Isten-ellenes szellemiség és világ.
Próbáljuk megérteni először ennek a különös látomásnak a jelképeit, utána pedig szeretnék kiemelni néhányat azok közül a fontos lelki üzenetek közül, amik megszólalnak ebben a két fejezetben.
Egy skarlátvörös fenevadon ül egy asszony. Ki ez a fenevad és ki az asszony?
Mivel itt apokaliptikáról van szó, vagyis az utolsó idők eseményeit leíró műfajról, sok mindennek kettős jelentése van. Egy konkrét, és egy általános. Ennek a fenevadnak a konkrét jelentése a Római Birodalom. De általában itt is, meg a későbbiek során is jelenti a démoni szellemiséget, az Istentől elszakadt, vele szembe fordult, ellene lázadó világot. Mindazokat és mindazt, ami és aki Isten nélkül, önistenitve akar létezni.
Az asszony pedig, aki a fenevadon ül, éppen ennek a fejezetnek az utolsó verse alapján: „az asszony pedig”, akit láttál, a nagy város, amelynek királyi hatalma van a föld királyai felett.
Tehát a fenevad a Római Birodalom, illetve az Isten-ellenes világ, az asszony, aki rajta ül, Róma városa. És nagyon részletes, pontos leírását kapjuk itt az akkori Rómának és az ott zajló életnek.
A vörös szín az alvilág démonainak a jelképes színe. Ugyanakkor a római császárok kedvelt színe is volt. Nem véletlenül teszi hallgatólagosan egymás mellé János apostol a leírásban. De ez a szín emlékeztet a sok kiontott vérre, az akkor folyó keresztyénüldözésre is.
A fenevad tele van Isten-káromló nevekkel, mert a római császárok akkor már így hívatták maguk: Dominus et Deus. Úr és isten. Isteni cézárnak kellett szólítani őket.
Az arany, a drágakő és a gyöngy a fényűzésre, a luxusra utal, ugyanakkor jellemző, hogy az asszony kezében levő aranypohárban utálatosságok vannak. Kívül szép és csillog, belül utálatos. A fényűzés és műveltség Rómájában sok förtelem és nyomor is volt. Pontosan úgy, mint ma: a tudomány, technika és a tékozlás világában, a világ másik felében írástudatlanság, nélkülözés, sőt éhínség pusztít.
Az asszony homlokára van írva a neve. A római kéjhölgyek homlokkötőjén lehetett olvasni a nevüket, és itt fordul elő a Jelenések könyvében először ez a név: Babilon. Babilon azzal a Bábellel rokon név, amelyiknek az építéséről szóló történetből olvastuk az imént azt a részletet, amikor a bűneset után az Isten ellen lázadó ember odáig vitte a lázadását, hogy összefogva egy olyan tornyot akartak építeni, aminek teteje az eget érje, hogy nagy dicsőséget szerezzenek maguknak. Az ember az égbe akar felhágni, hogy onnan Istent letaszítsa és ő legyen isten. Ez a bűnnek a lényege. Isten ezt egy ideig nézi, de soha nem engedi megvalósulni. Egyetlen diktátor sem volt a történelem során, aki minden vágyát beteljesíthette volna, és valóban az egész világ ura lehetett volna. Saját szemünkkel is láttuk diktátorok és diktatúrák egyik napról a másikra való összeomlását.
Aztán azt olvassuk: „ez az asszony részeg volt a szenteknek és a Jézus vértanúinak a vérétől.” Akkor folyt az első szervezett kegyetlen keresztyénüldözés, az I. század végén, Domitianus császár idejében, és mint láttuk, a Jelenések könyve az üldözött keresztyéneknek íródott. Ebben rejtve benne van az a vigasztalás, biztatás, bátorítás, hogy Isten számon tart minden vértanút. Nem Isten háta mögött folyik a tömegmészárlás. Minden kiontott vér az égre kiált az Ábel vérétől kezdve, és Isten számon kéri a gyilkosokon a benne hívők vérét. Az üldözött keresztyének ebben egészen bizonyosak lehetnek.
Van még szó ebben a fejezetben arról a hét dombról, amire Róma épült, azokról a királyokról, akik abban az időben uralkodtak, az üldözésről, de ott van a sok szörnyűség leírása közben megint csak elrejtve ez a nagyon erőteljes vigasztalás, biztatás is, hogy ezek (akik üldözik a keresztyéneket) a Bárány ellen harcolnak, de a Bárány legyőzi őket. Miért? Mert Ő uraknak Ura és királyoknak Királya.
A római császárnak is? Persze. Hát ki az? Egy ideig azt hiszi ő a világ ura, de neki is van főnöke. Az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Ugye ti tudjátok, kire gondolok? — mondja itt a sorok között János. És így is próbálja tartani a reményt, a lelket ezekben az üldözöttekben, „mert Ő uraknak Ura és királyoknak Királya, és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és a hűségesek.”
Erről szól a 17. rész. A 18. rész pedig Babilonnak, vagyis Rómának, vagyis a szó általános értelmében az Isten nélküli világnak a pusztulását írja le. De ebbe a hosszú, 18. fejezetbe is sokszor belerejti ezt a lelkigondozói bátorítást, vigasztalást. Például megemlíti: amikor a nagy nyomorúság rátör Rómára, a világra, akkor Isten az övéit kimenti onnan. Ugyanazt írja János a Szentlélektől vezettetve, amit Jézus mondott, hogy a „nagy nyomorúság napjai megrövidíttetnek a választottakért.” Csak az a fontos, hogy a választottak hivatásuk magaslatán álljanak. „Ne legyetek részesek Babilonnak a bűnében!” Merjen Isten népe egy istentelen világban Isten-félő módon élni. Ehhez bátorság kell. Ennek esetleg következményei is lehetnek. Akár vértanúság is. De „légy hű mindhalálig!” — és itt a vértanúhalálra gondol. „És akkor neked adom az életnek koronáját” — ahogy a Jelenések könyvének az elején olvassuk.
Aztán a 18. rész leírja, hogy az önhitt, dölyfös város egyik óráról a másikra hogyan válik füstölgő romhalmazzá. Gazdagsága megsemmisül, dőzsölő urai elpusztulnak, mégpedig ez végleges pusztulás lesz. Így olvassuk ezt a 14. versben: „A haszon, amelyre lelked vágyott, eltűnt előled, minden bőség és pompa elpusztult körülötted, és ezek soha többé nem lesznek találhatók sehol.” (Amikor a vandálok lerohanták Rómát, ahogy egy későbbi görög történetíró írta: a Fórumon ismét kecskék legelésztek, és ez volt a vég kezdte.)
Egyébként ebben a fejezetben van a Jelenések könyvének a legköltőibb része is, amikor részletesen elmondja, hogy a világ királyai, kereskedői és hajósai hogyan gyászolták Rómát a pusztulása után, hiszen az ő gazdagságuk is elveszett ezzel a gazdag várossal együtt. Megint csak a fényűzést szemlélteti ez a felsorolás, érdemes elolvasni. A fényűzést szemlélteti, és ugyanakkor azt a hihetetlen embertelenséget, amivé züllött az akkori közgondolkodás. Hosszan felsorolja azokat az árucikkeket, amiket Róma pusztulása után már nem árusíthatnak a kereskedők, és nem lesz, aki vásárolja őket. Van ott minden: elefántcsontból készült bútorok, márvány és díszhintók. A sor végén az árucikkek között: rabszolgák és emberi lelkek.
Az Isten nélküli társadalom ide züllik. A legkisebb értéke az embernek és az emberi léleknek van. Jézus számára pedig ez a legdrágább — lásd a gadarai disznókonda pusztulását, amit éppen ennek a fényében érthetünk meg.
Abban az időben volt általános, hogy látványosság volt az, ahogy a gladiátor-viadalokon életerős fiatalembereknek meg kellett ölniük egymást a publikum nagy gyönyörűségére. S nem ugyanez történik ma is? Kényelmes fotelben ülve, colát szürcsölgetve órákon át néznek ú. n. kultúremberek gyilkosságokat és tömeggyilkosságokat, krimit és háborús riportokat, közben unottan ásítozva. Semmit nem haladtunk előre. Úgy van, ahogy Goethe mondta: „Az emberiség halad, de az ember marad.” Korunk rabszolgái pedig este fáradtan beesnek az albérletükbe, aminek az árát a hónap végén alig tudják kifizetni. Semmi nem változott.
Ennyit erről a két fejezetről. És most azok közül a nagyon fontos igei gondolatok közül, amik itt sorjáznak, négyet szeretnék kiemelni.
1. Az első: ez a két fejezet markánsan szemlélteti, hogy nem lehet következmények nélkül vétkezni. Minden istentelenség és minden embertelenség előbb-utóbb megkapja igazságos büntetését. Megtévesztő, hogy Isten nem azonnal ítél. S minél később következik be az ítélet a bűncselekmény után, annál jobban elbízza magát a bűnös. De egészen bizonyos, hogy bekövetkezik.
A 18. részben háromszor egymás után olvassuk: egyetlen óra alatt elpusztult minden, ami Isten nélkül jött létre, és amiben az ember Isten helyett bizakodott. Nem lehet következmények nélkül Isten rendje ellen véteni. A bűnt ítélet követi. Kivéve…
Mit kivéve? Jézus beszél erről egy helyen, hogy kik azok, akik már nem mennek ítéletre. A János evangéliuma 5. részének a 24. verse így hangzik: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.”
Aki hallja az én beszédemet — mondja Jézus, és hisz annak, aki engem elküldött. Ki küldte el Őt? Az Atya. És mit kell elhinni az Atyának? Azt, hogy egyebek közt azt mondta: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Tehát, aki komolyan veszi, hogy Jézus az Isten Fia, hisz Őbenne, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy. Miért? Mert már megtörtént az ítélete. Aki Jézusban hisz, aki összekapcsolja az életét Ővele, az tudja, hogy rá is érvényes az, hogy Jézus a kereszten a mi bűneink ítéletét szenvedte el. Isten a benne hívők helyett ítélte halálra, pokolra az Ő egyszülött Fiát. Aki ezt hiszi, az fel van mentve az ítélet még egyszeri végrehajtása alól. Mert annak az ítélete végre hajtatott. Ez maga az evangélium, amiről a Szentírásban szó van.
Aki ezt nem hiszi, az egészre legyint, komolytalannak tartja, vagy azt mondja: ő nem szorul erre, vagy őreá ez nem érvényes, az ragaszkodik ahhoz, hogy az ő bűneinek az ítéletét ő szenvedje el. Az viszont ítéletre megy, és az ítélet maga a kárhozat. Erről szól a Szentírás. És amikor tudjuk egyrészt, hogy nem lehet következmények nélkül vétkezni, másrészt nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úr mindannyiunk bűnét Jézusra helyezte. (Ézs 53). Aki ezt csodálkozva, és hálaadással komolyan veszi, az felmentő ítéletet kapott, mert az tudja, hogy az ítélete végrehajtatott.
Ezért valljuk mi azt, hogy nem Bábel a mennyország kapuja (mert ez a szó azt jelenti: menny kapuja, vagy az Isten kapuja). Nem innen felfelé törekedve jutunk vissza a mennybe, hanem Jézus a menny kapuja. Ő onnan fentről jött ide utánunk, és nékünk mennyország kapuját ismét megnyitotta — ahogy ezt egy szép karácsonyi énekünk mondja.
2. A másik, amit szeretnék hangsúlyozni: mi volt Babilonnak, vagyis az Isten nélküli világnak a legnagyobb bűne? Így olvassuk ezt a 18,7-ben: „dicsőítette önmagát és dőzsölt.”
Érdekes, hogy Sodomának is ez volt a legnagyobb bűne. Az Ezékiel könyve 16. részében szó szerint ezt olvassuk. Azt mondja Isten: azért kellett elpusztulnia, mert dicsőítette magát, ahelyett, hogy Istennek adott volna dicsőséget, és miközben békességben és bőségben élt, olyan szépen fordítja Károli, „nem nyújtotta ki kezét a nyomorult és nélkülöző felé.”
Mindent magának tartott meg. Ez volt bűne. Dicsőítette magát, és gazdagságát nem osztotta meg a rászorulókkal, hanem magának tartotta meg. Ez általában össze is függ. Aki nem Isten dicsőségét keresi, hanem a magáét, az képtelen észrevenni a másiknak a szükségét, pláne megosztani a magáét másokkal. Ezért olyan fontos az a sorrend, ami Ady Endre karácsonyi versében van. Ez a mi életünk célja: „Imádni az Istent és egymást szeretni.” Ez csak ebben a sorrendben működik. Hiába próbáljuk mi egymást valahogy szeretni, miközben magunkat dicsőítjük. Igazi szeretet abból soha nem fakad.
3. Sok igazságtalanságról van szó ebben a két fejezetben. Egyáltalán ezt az Istentől elszakadt világot betölti az igazságtalanság. Sokszor minket is ér sok méltánytalanság, igazságtalanság. Elgondolkozik az ilyen ember, hogy miért megy jobban azoknak, akik hamisak, álnokul boldogulnak, mint azoknak, akik igyekeznek Isten törvényeit komolyan venni.
A 73. zsoltár (olvassuk majd el) szerzője őszintén szól arról: Uram, itt valami nincs rendben. A gazemberek boldogulnak, a tisztességesek meg nehezebben boldogulnak. Minden sikerül azoknak, akik nem rettennek vissza a csalástól, hamisságtól. Akik meg hozzád ragaszkodunk, nehezebb a helyzetünk. És már-már odajut: abba hagyom ezt az Isten-félő életet. Ha könnyebb azoknak, többre jutok ott, én is azon az úton indulok el.
S akkor van egy szép fordulat a zsoltár közepén: De én akkor bementem az Úr elé, és ott Isten elé állva még egyszer végiggondolja az egészet, és szinte a homlokára csap a nagy felismeréstől: a döntő különbség nem ez, hogy most nekik könnyebb, nekünk meg nehezebb, hanem hogy hova vezet az az út, és ez az út. Dehogy akarok velük cserélni! Nem kellenek nekem ezek az ideig való sikerek, könnyebbségek. Nem érik meg, mert az az út a pusztulásba vezet. Ez a kicsit göröngyösebb út viszont az egyre teljesebb életre visz. Megmaradok én itt. „Isten közelsége oly igen jó nekem!
Minket is megkísérthet az, hogy nem érdemes becsületesnek lenni. Menjünk oda az Úr elé ezekkel a gondolatainkkal és Őt kérdezzük meg: Uram, mi a véleményed? Tényleg nem érdemes úgy élni, ahogy te mondod, csak azért, mert olykor nehezebb? Vagy néha egészen lehetetlennek tűnik? És erősödjék meg a szívünkben ez az eltökéltség: nem cserélnék én azokkal, akármit ígérnek is most, hiszen a sikereik csak ideig valók, utána örökké tartó ítélet következik. És a mi szenvedéseink is ideig valók, utána pedig örökké tartó dicsőség és áldás következik. Megmaradok én az Isten útján!
Olyan szép, ahogy Pál apostol az utolsó levelében, nem sokkal a kivégzése előtt, ezt írja: „A nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. S végezetre eltétetett nékem az igazság győzelmi koszorúja, amit megad nekem az igaz Bíró ama napon. Nemcsak nekem pedig, hanem mindazoknak, akik vágyva várjuk az Ő megjelenését.” (2Tim 4,6-7).
Az út végére néz. Itt most futni kell, szúr az oldalam, lihegek, néha alig kapok levegőt, de menni kell tovább, harcolni kell és még a hitemet is el akarják venni. Azért mondja: a hitet megtartottam — ez nagy eredmény. De mi van a végén? Ott vár engem az én Uram a nekem elkészített győzelmi koszorúval. S bizonyos lehetek abban, hogy megvár, az az enyém lesz. Nem cserélek senkivel sem! Végigfutom a nehéz utat. Isten tegyen készségesekké erre!
4. Amit még röviden megemlítek: „Elmúlik ez a világ és ennek minden kívánsága, de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökre.” (1Jn 2,17).
Minden elmúlik egyszer, ami ehhez az Isten nélküli világhoz tartozik, s ennek minden gazdagsága is. De aki Isten akaratát cselekszi, az megmarad.
Azt hiszem mindnyájan tapasztaltuk már azt, hogy sok mindenről kiderül adott esetben, hogy amiről azt gondoltuk, hogy kincs, amit gyűjtögettünk, tartogattunk, rakosgattunk, az jaj, de nagy teher és felesleges, sőt szemét. Jön egy festés, költözés, haláleset, és amivel addig megtömtük a szekrényeket, gonddá válik: hová tegyük, hogy szabaduljunk tőle.
Erről szól ez az ige. Egyszer minden ilyen múlandóvá és értéktelenné válik. Ahogy Pál írja a Filippi levélben: kár és szemét. Csak az marad meg, amit Isten akarata szerint cselekedtünk és azok maradnak meg, akik az Ő akaratát cselekedték.
Figyeljünk sokkal jobban ezekre az örökkévaló értékekre! Egy istentelen világban legyen nekünk mindennél fontosabb, hogy mi Isten akarata, hogy azt tegyem. Egy embertelen, önző világban legyen nekünk természetes, hogy megosztom a javaimat másokkal. Kinyújtom a kezemet a nélkülöző felé, hiszen úgyis az marad meg, amit továbbadtunk. Egy öndicsőítő világban keressük tudatosan és szolgáljuk tudatosan Isten dicsőségét!
Tegnapelőtt volt 500 éve annak, hogy Kálvin János született. (Csütörtök este megemlékeztünk itt a szolgálatáról.) Neki nemcsak jelszava volt, hogy egyedül Istené a dicsőség (latinul: Soli Deo Gloria), hanem életprogram volt. Áthatotta az egész gondolkozását. Kitűnik az írásaiból, a gyülekezetszervező munkájából, másokról alkotott véleményéből — mindenből. Tudatos életprogram: én azért vagyok, hogy a magam kis nyomorult életén valami felragyogjon a mindenható Isten dicsőségéből. Túlmutassak önmagamon, másoknak is mutassam a hozzá vezető utat. Akármit cselekszem, Isten dicsőségére szeretném tenni.
Van tehát következménye mindennek, ha azonnal nem, később. Láttuk, hogy a fő bűne a világnak az öndicsőítés és a dőzsölés — boldog ember az, aki megszabadul ebből. Azután láttuk: minden utat a vége minősít, és minden gondolkozásmódot is. Tekintsünk az út végére, és akkor jobban bírjuk a nehézségeket, a Krisztusért vállalt szenvedést is. És ne felejtsük el, hogy egyszer mindaz értékét veszíti, ami most nekünk olyan fontos. Figyeljünk jobban arra, ami megmarad, ami örökkévaló, és amiből a hívőknek Isten már itt ad valamit. És legyen nekünk legfontosabb az Ő dicsősége.
Mielőtt imádkozunk, énekeljünk egy olyan éneket, amelyik szépen megfogalmazza ezeket az igazságokat. A 288,6-7. dicséretet.

Te vagy mennyország kapuja,
És idvességnek ajtaja,
Bűnösöknek szószólója,
És csak egy közbenjárója.

Dicsőség légyen Atyának,
Tenéked, Ő szent Fiának.
És a mi vigasztalónknak,
A teljes Szentháromságnak.

Holnap lesz 500 éve Kálvin János születésének. Ha röviden is, ismerjük meg a nagy reformátor életét. Ez nem személyi kultusz, az őtőle teljesen távol állt, végrendeletileg kérte, hogy jeltelen sírba temessék majd el. A mai napig nem tudjuk, hol van eltemetve. Viszont Isten olyan sok áldást adott a mi egyházunknak és magyar népünknek is őrajta keresztül, hogy illik ismerni legalább vázlatosan, felszínesen az ő életét, és még inkább azt, hogy a Biblia legfontosabb igazságait ő hogyan értelmezte és hogyan tanította.
Az élete legfőbb eseményeit akkor tudjuk megjegyezni, ha városnevekhez kötjük. Öt városban zajlott az ő élete. Párizs, Bázel, Genf, Strasbourg és ismét Genf.
Párizsba tanulni küldte az édesapja, aki mindenáron azt akarta, hogy jogász legyen. Ő korán nyitott és fogékony volt már az evangéliumra, de engedelmeskedett az apai parancsnak, és a Sorbonne Egyetemen jogot kezdett tanulni. Ott volt egy jó barátja, egy bizonyos Kopp Miklós, aki, amikor megválasztották rektornak és ünnepi beszédet kellett mondania, mivel ő nem volt a szavak embere, Kálvint kérte meg, hogy írjon már neki egy beszédet.
Kálvin akkor már olvasta Luther műveit, és kezdte olvasni a Szentírást is, és egészen a reformáció szellemében írta meg néhány részletét ennek a beszédnek. Ebből aztán nagy baj lett, menekülnie kellett Párizsból.
Huszonnégy éves volt ekkor. A következő évben meghalt az édesapja, úgyhogy tovább nem kényszerítette őt senki a jogi pályára. Akkor kezdett el foglalkozni behatóbban a Szentírással és a teológiai tudományokkal.
Hamarosan a beszéd miatt Franciaországból is menekülnie kellett, és akkor rövid időre Bázelben telepedett le. Itt írta meg élete fő művének, az ú. n. Institútiónak a magvát. Latinul írta és a latin műnek a címe így hangzott: Institutio Christianae Religionis = A keresztyén vallás rendszere. Megpróbálta rendszerezni azokat az ismereteit, amiket addig szerzett a Szentírásból meg a reformátorok műveiből.
Művét I. Ferenc francia királynak ajánlotta, akit igyekezett meggyőzni arról, hogy a reformáció hívei nem tévelygők, nem szélhámosok, nem országháborítók, hanem egyszerűen csak komolyan akarják venni azt, ami a Bibliában van. Nyugodjon meg a király, mert aki komolyan veszi a Bibliát, az a leghűségesebb polgára lesz a társadalomnak. Az dolgozni fog, megbízható, nem lázad, nem lop, jó családi életet élnek. Úgyhogy neki nem üldöznie kellene ezeket az embereket, hanem örülni annak, ha minél többen lesznek.
Egy ideig nem sok foganatja volt Kálvin kérésének, de az előszóba ezt belefoglalta. Később ezt a művét évtizedeken át bővítette. Csaknem a négyszeresére nőtt a végleges kiadása. Meg szokták különböztetni a „kis” Institútiót, amit 1536-ban adtak ki, és a „nagy Institútiót”, ami már négy nagy kötet, azt 1559-ben jelentették meg.
A második állomás tehát Bázel.
Innen továbbutazott, és néhány napra megszállt Genfben. Megtudta ezt Genf akkor már reformált gyülekezetének a lelkipásztora, egy bizonyos Farel Vilmos, meglátogatta Kálvint, mert a híre már megelőzte őt, és röviden vázolta, hogy milyen kétségbeejtő erkölcsi állapotok uralkodnak a városban, és mennyire nem bír ő mint a gyülekezet lelkésze az erkölcstelenséggel. Egyszerűen és röviden megkérte Kálvint, hogy maradjon ott és legyen a gyülekezet másik lelkésze.
Egészen váratlanul érte ez. Egyáltalán nem ilyen terveket forgatott magában, és határozott nemet mondott. Mire a nagy, hatalmas termetű Farel Vilmos ezt mondta: „Ha te nyugodtan studírozni akarsz, az Isten átka lesz a te tanulmányaidon, mert nem segítesz nekünk, akik bajban vagyunk az evangélium miatt.” Ez megdöbbentette Kálvint és némi imádkozás, böjtölés után igent mondott.
Nem tudta, hogy mit vállal. Tapasztalatlanul, bizonyos értelemben naivan látott munkához. Úgy volt vele, hogy ha nagy az erkölcstelenség, akkor erkölcsössé kell tenni azt a várost.
Három dolgot kellett megfogadniuk azoknak, akik a reformált gyülekezet tagjainak vallották magukat. Először: hűek lesznek Jézushoz és az egyházhoz. — Ezt mindenki megfogadta, nem volt probléma. Másodszor: ennek érdekében rendszeresen el kell járniuk a templomba, hogy megtudják, mit vár Isten a benne hívőktől, mit tanít a Szentírás — ő így fogalmazta: mit jelent Genfben keresztyénnek, vagyis krisztusinak lenni. Itt már mérsékelt lelkesedés volt, de ezt is elég sokan megfogadták. A harmadik: az, hogy valaki keresztyén, meglátszik az életén. Tehát többé nem iszik, nem kártyázik, nem jár szerencsejátékokra, hanem este kilenc után mindenki otthon van, és a családjával tölti az időt.
No, ez óriási felháborodást váltott ki. Mit akar ez a jött-ment? Hogy jut ilyen eszébe? Kártyagyárosok, kocsmárosok, szerencsebarlangok tulajdonosai hangulatkeltéssel, viszonylag rövid idő alatt, Kálvin ellen hangolták azokat, akik itt érintve voltak, úgyhogy két rövid esztendei szolgálat után a városi tanács felkérte, hogy három napon belül hagyja el a várost. Kálvin azt mondta: ő nem a város alkalmazottja, ő Istennek az alkalmazottja, és csak a megbízójának a parancsait fogja teljesíteni. Másnap elköltözött Genfből.
A harmadik város tehát Genf volt. Két év mindössze.
Strasbourgba ment, ahova menekültek a Franciaországból elüldözött protestánsok és pásztor nélkül voltak. A menekült gyülekezet lelkipásztora lett, és következett három nyugodt esztendő. Egészen a teológia tudományának szentelhette magát. Harminckét évesen megnősült. Egyetlen gyermekük született, aki azonban pici korában meghalt. Gondozta az üldözötteket.
Ez alatt az idő alatt tervezték Luther Mártonnal, hogy találkoznak, és az egyik olyan fontos kérdést, amiben nem egészen értettek egyet, az úrvacsoráról szóló tanítást, megbeszélik. Sajnos az egyik találkozást egy hirtelen kitört háború hiúsította meg, a másikat pedig mindkettőjüknek a súlyos betegsége. Így soha életükben nem találkoztak.
Tanulságos, amit erről mindketten utólag írtak: ha sor kerülhetett volna erre a találkozásra, akkor valószínűleg ők ebben megegyeztek volna. Akkor ma nem lenne evangélikus és református felekezet, hanem egy — ahogy a magyarok nevezték a XVI. században — Isten igéje szerint reformált eklézsia lenne. Sajnos nem találkozhattak.
A nyugalmát az zavarta meg, hogy egy szép napon követ érkezett Genfből, egy udvarias levéllel, amiben egyrészt bocsánatot kértek tőle, másrészt könyörögnek, hogy menjen vissza, mert a feje tetejére állt minden. Még rosszabbak az erkölcsök, mint az ő odamenetele előtt voltak, és nem bír sem a városi tanács, sem az egyház vezetése az emberekkel. Itt Kálvinra van szükség. Szinte gondolkodás nélkül nemet mondott.
Nem sokkal utána jött egy második delegáció. Nekik is nemet mondott.
Harmadszor is üzentek és levelet írtak. Az a követ azt találta neki mondani, hogy Istenen és rajtad kívül senki nem tud segíteni rajtunk. Ne tedd meg azt, hogy távol maradsz Genftől. És akkor megint azt tette, mint amikor Farel Vilmos hívta őt első alkalommal, imádkozott, és úgy volt vele: nem szabad, hogy bármiféle sérelem vagy harag, vagy rossz emlék legyen őbenne. Ha ennyire hívják, akkor megy. Visszament Genfbe. Akkor volt ő harminckét éves. Ötvenöt éves volt, amikor meghalt. Huszonhárom évig, élete második felében, Genfben szolgálta Istent és az evangélium ügyét.
Óvatosabban látott munkához, de még keményebben, mint első alkalommal. Nem tétetett fogadalmat senkivel. Egyszerűen elkezdte tanítani Isten igéjére a népet. Minden reggel volt istentisztelet. Minden reggel egy fejezetet a Bibliából végigmagyarázott. Szépen sorban. A Jelenések könyvének a kivételével az egész Szentírást végigmagyarázta prédikációkban. Ennek a nagy része fennmaradt, mert valaki gyorsírással feljegyezte, később aztán azt áttették. Azután a régi francia nyelvet áttették mai francia nyelvre, éppen egy magyar professzor, dr. Nagy Barna, aki még minket is taníthatott a Teológián.
Megmaradt ezeknek az igehirdetéseknek a nagy része. Kemény és tömény lelki táplálékot kapott a gyülekezet, és Isten az igén keresztül munkálkodni kezdett. Olyan rossz híre volt már a városnak, hogy messze elkerülték a kereskedők is. Megbénult a gazdasági élet. Genfi módra élni azt jelenti: csalni, lopni, hazudni, paráználkodni, inni, kártyázni.
Ennek megvoltak a gazdasági következményei is, mint ahogy annak is meglettek a gazdasági következményei, amikor nyolctíz év múlva annak a híre járta be a környéket, hogy a genfi piacon nem csapják be a kereskedőt, oda érdemes jönni. Egyre több kereskedő jött, nemcsak hogy a genfieket ellássák, hanem egymással is kereskedtek. A haszon egy része ott maradt. Nem a kocsmába vitték az emberek a pénzt, hanem nagy építkezések kezdődtek, és az élet minden területén Isten igéjéhez igyekezett igazítani Kálvin a gyakorlatot.
Koldusokat látott az utcán. Miért nem dolgoztok? Mert nincs mit. Aki még munkaképes volt, annak munkalehetőséget teremtettek, aki nem volt munkaképes, arról gondoskodott a gyülekezet, illetve részben a város. Önálló városállamként élt akkor Genf.
Először az erkölcsök kezdtek rendbe jönni Isten igéjének a hatására. Utána a gazdasági élet kezdett rendeződni. Ezután pedig Kálvin régen érlelt álma valósult meg: egyetemet építettek Genfben. Mégpedig nem valamelyik fejedelem adományából, hanem a genfi polgárok építettek maguknak egyetemet. Ehhez hasonló nem volt azokban a századokban. Néhány év múlva kilencszáz hallgatója volt ennek az egyetemnek. Kálvinnak még arra is gondja volt, hogy kelet-nyugati irányban épüljön, előtte nagy tér legyen, ahol sétálhassanak a hallgatók, és még az egészséges életmódra nézve is bizonyos tanácsokat adott.
A kor leghíresebb tanárait, professzorait gyűjtötték össze. Eredetileg csak lelkészképzésre gondolt, de hamar beindultak a természettudományok is, és minden tudományág. A genfi egyetem igen híressé vált.
Közben arra is gondja volt, hogy felelevenítette a régen virágzó, de közben tönkrement szövőipart. Különleges minőségű bársonyokat stb. gyártottak ott. Beindította az óraipart, az aranyművességet, ami később századokon keresztül virágzott ott.
Menházak épültek ott azoknak a munkaképtelen öregeknek, akiket a család nem tudott eltartani. Árvaházak az árváknak. Kórházak, ispotályok akkor, amikor ehhez hasonló még csak itt-ott volt. Természetesen oda munkaerő is kellett, azokat is ki kellett képezni. Különböző szakiskolák — ma így mondanánk — épültek. Fantasztikus virágzásnak indult a lelki élet, a gazdasági élet és a kulturális élet, a művelődés is, sőt a művészetek is.
Közben pedig ő alkotta meg az első református énekeskönyvet, az első bibliai példára felépített presbitériumot, az első olyan egyházalkotmányt, amelyik szintén bibliai elvekre épült, ennek a jogi és minden egyéb részletét kidolgozva, és azokat az ágendákat, amiben leírta: mi szerint történjék egy istentisztelet, és miért úgy. Más a délutáni, más a délelőtti, ünnepi, hétköznapi stb. Isten nagyon megáldotta őt.
Akkor is volt ellenállás itt a második időszakban, de koránt sem olyan, mint először. Nem lehetett már olyan gyűlölködő hangulatot kelteni ellene, mert akik nem örültek a szigorú erkölcsök megkövetelésének, azok is látták, hogy azóta virágzunk, és a felvirágoztatás útja ez. Megszokták, hogy minden nap a Bibliát magyarázza. Magyarázza, de annak ilyen gyümölcsei is vannak. Volt, aki elsősorban az igének örült, volt, aki annak, hogy az ige megtermi a gyümölcsét az egész élet területen, és voltak akkor is, akik csak azt látták: jobban megy a dolgunk, csodálkozni járnak ide, hogy milyen az egyetem, meg milyen a kereskedés, ők meg annak örültek. Mindenesetre általános nagy virágzás kezdődött el.
Ennyit Kálvin életéről. Párizs, Bázel, Genf, Strasbourg. — itt egy kis nyugalom, azután huszonhárom éves kemény munka ismét Genfben. Nappal szervezés, tanítás, éjszaka írás, alkotás. Tönkre is ment az egészsége. Viszonylag korán meghalt a felesége. Özvegyen és sok betegségtől gyötörtetve is keményen dolgozott még az utolsó napokban is. Már járni nem tudott, de úgy vitték el hordszéken ezekre a reggeli istentiszteletekre, és Isten hatalmasan használta őt.
Az külön fejezet lenne (arról most nem beszélek), hogy hogyan kerültek kapcsolatba itthoni magyar diákok Genffel, és hogyan jött néhány éven belül már haza a kálvini tanítás. Ezért is hálásak vagyunk Istennek.

* * *

Mit tanított Kálvin Istenről, Jézusról, a Bibliáról, az egyházról, a világról és az emberről?
Tudom, komolytalan dolog ilyen rövid idő alatt erről beszélni, de azért legyen valami benyomásunk arról, hogy az ő figyelme csakugyan kiterjedt mindenre, amiről a Szentírás tanít, márpedig a Szentírás az egész életünkre, sőt örök életünkre nézve, mindenre ad világos tanítást. Ezek a tanítások a Kálvint megelőző századokban elhomályosodtak, emberi tévtanításokkal keveredtek, elpogányosodott a keresztyénség is.
Újra elővette a Szentírást, és ez volt az egyetlen kérdés mindig: mit mond Isten igéje pénzről, munkáról, házasságról, politikáról, a királyok jogairól, a zsarnok királlyal szemben a népnek a jogairól. Fantasztikus, hogy mindenre kiterjesztette a Szentlélek ennek az embernek a figyelmét. Mindenütt ott vannak a tanítása közben zárójelben, vagy alatta lábjegyzetben, vagy éppen részletesen kibontva a bibliai igék, amik arra vonatkoznak.
Istennel kapcsolatban különösen két tulajdonságát emelte ki Istennek: Ő szuverén Úr, és számunkra érthetetlenül, mérhetetlenül kegyelmes Atya.
Szuverén, akin mi nem kérhetünk számon semmit. Ő az egész világmindenség alkotója és irányítója. Mi az Ő teremtményei vagyunk. Ő a teremtő, tehát a mi dolgunk az alázat, a neki való engedelmeskedés. Nem szépített semmit, nem magyarázott. Nem voltak átmenetek, hogy valahogy elfogadhatóvá tegye ezt a kemény tanítást. Ezt tanítja a Biblia! Akkor vagyok a helyemen, ha Isten előtt megalázkodom, és azt kérdezem: Uram, mit parancsolsz, mi végre teremtettél engem? De ha valaki ezt őszintén gyakorolja, akkor a helyére kerül. Akkor kibontakozik. Akkor megérti, hogy valami fontos, szép feladatot kapott Istentől, akármi az, és tud Isten dicsőségére élni, mert ez minden ember életének a végső célja.
Hangsúlyozta, hogy csak a helyes Isten-ismeretre épülhet fel nemcsak helyes tanítás, hanem helyes keresztyén élet, helyes istentisztelet is.
Jézus Krisztussal kapcsolatban vallotta az akkori tévtanításokkal szemben, hogy Ő az egyetlen közbenjáró, meg van írva a Bibliában, például az 1Timóteus 2,5-ben: Ahogyan bizonyos, hogy az Isten egy, úgy egyetlen közbenjáró van Isten és az emberek között, az ember Jézus Krisztus. Jézus Krisztus kereszthalála helyettünk bemutatott helyettes elégtétel, váltsághalál volt, amivel kiváltott minket a magunk reménytelen helyzetéből, és ez tökéletes áldozat. Nem szorul kiegészítésre. Semmit nem tehetünk, amivel azt kiegészítenénk, és ebben a hívő bizonyos lehet. Tehát bizonyos lehet, hogy ha Jézusban hisz, üdvössége van. Ez nem gőg, hanem ténykérdés. És ott vannak a bibliai igék, amire ezt az evangéliumot felépítette.
A Bibliát, úgy ahogy van, mindenestől Isten kijelentett szavának tekintette. Ő nem hagyta figyelmen kívül, amit ma mondani szoktak, hogy emberek írták. Ő azt mondta: emberek írták le azt, amit Isten Szentlelke nekik kijelentett. Persze, ott vannak az emberi jegyek is. Márk kevéssé művelt ember volt, neki kicsi a szókincse. Lukács nagyon művelt volt, neki gazdagabb a szókincse. Ez meglátszik az írásaikon, de nem a kisujjukból szopták, amit leírtak, és nem valamiféle társadalmi nyomásra fogalmazták azt, hanem Isten Szentlelke vezette a gondolataikat. Így kell az igét olvasnunk, magyaráznunk és hallgatnunk. (Ezt nevezik organikus inspirációnak.)
Mit tanított az emberről? Azt, hogy az ember totálisan megromlott az Isten elleni lázadása miatt. Tehát nemcsak vannak hibái vagy gyenge bizonyos dolgokra, hanem tehetetlen mindarra, ami végett Isten teremtette. Nincs szabad akarata az embernek, mióta Isten ellen fellázadt. Ha tud választást tenni, és mégis Jézus Krisztus mellett dönt, az is Isten kegyelmének a munkája benne. Ugyanakkor mégis az ő felelőssége is.
Amit ma sokan szembeállítanak, az Kálvin biblikus gondolkozásában egy egység. Isten kegyelme által vagyok, aki vagyok, és mégis felelős vagyok azért, hogy mit teszek, és mit nem teszek. Ez szép harmóniában egyesül.
Az egyházról azt tanította, amit a Biblia: az egyház a Krisztus teste. Az igazi egyház azokból áll, akiknek személyes kapcsolatuk van a Fővel, az élő Jézus Krisztussal. Ezeknek azonban organikus kapcsolatuk van egymással is. A tagok úgy összetartoznak, mint a testünknek a tagjai. Ha a kisujjamat megvágom, akkor nyugodtan mondhatom: magamat megsértettem, mert az hozzám tartozik. Ugyanígy minden Krisztusban hívő egy egységet képez egymással, de külön-külön is, meg összességükben is a Főtől, Jézus Krisztustól függnek.
Fontosnak tartotta, hogy vegyük komolyan, amit a Biblia arról mond: minden Krisztusban hívő keresztyén papi szolgálatot is kapott. Nincs külön papi rend. Nincsenek klerikusok meg laikusok, hanem vannak a Krisztusban hívők, akikre nézve azt mondja a Biblia (éppen ebben a levélben, amiből az alapigét is olvastam): „Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Péter 2,9). Ezt a gyülekezet tagjainak, a szétszórtságban levő hívőknek íratja a Szentlélek Péter apostollal. Ti mindnyájan papok vagytok, akiket Isten már kihozott a lelki sötétségből, ezért másoknak is tudjátok mutatni az utat: Gyertek ki a világosságra! Jézus a világ világossága, érdemes őt követni. Ezt a papi szolgálatot minden hívő végezheti és végezze is.
A világról azt tanította Kálvin, amit a Szentírás is: Az egész világnak, annak minden területének az élő Isten az ura. Nincs olyan tartománya a valóságnak, ami felett Isten ne uralkodnék. Legfeljebb vannak olyanok, akik ezt nem veszik komolyan, akik Őt nem ismerik el Istenként és Úrként. Azt gondolják, hogy ők az urai akár a maguk életének, akár annak a területnek. De nem különböztette meg ilyen értelemben, hogy szent és profán. Az egész valóság, amit Isten teremtett, az övé, ezért szent. Benne a bűn végzi a maga romboló munkáját. Éppen ezért vannak a már újjászületettek, a Krisztusban hívők, hogy ők is végezzék azt a munkát, amit Jézus Krisztus az Ő keresztje óta végeztet a benne hívőkkel, mégpedig az élet minden területén.
Itt megint gondoljunk arra, hogy mennyire összefüggött Kálvin számára a templomi istentisztelet a kereskedelemmel, az oktatással, az egészségüggyel, a szociális kérdésekkel, mindennel. Ott épülnek menházak és árvaházak, ahol a Krisztus evangéliumát komolyan veszik. Ott nem tud elmenni a koldus mellett szó nélkül. Mindenki találja meg a maga életterét, kenyerét, és hallja az üdvösségről szóló evangéliumot, aki csak él és létezik.
A teljes életért való felelősség, ez nagyon áthatotta az ő gondolkozását. Ugyanakkor ez is: a hitből mindig erkölcs következik, és ha nem, az a hit megkérdőjelezendő. Szigorú puritán erkölcsöket követelt meg elsősorban magától, de azoktól is, akik már hívőknek tekintették magukat.
És mindezek közben és mindezek felett a leghangsúlyosabb az volt számára, hogy egyedül Istené legyen a dicsőség. Mégpedig azért, mert az ember semmi jót nem tud tenni Isten kegyelme nélkül. Minden emberi jótett mögött is ott van a teremtő, gondviselő, megváltó, megszentelő, élő Isten. Éppen ezért mindenért egyedül neki jár a dicsőség. Még azért is, ha megengedte, hogy valami jót tegyek. Ez is az Ő „érdeme”, neki kell megköszönnünk.
Tudnunk kell, hogy Kálvin soha nem volt Genf városának teljhatalmú ura, ahogyan ezt ellenségei szokták emlegetni. A valóság az, hogy őt a hozzá hasonló francia jövevényekkel együtt igyekeztek távol tartani a város vezetésétől. Sok létesítményt a városi tanáccsal vitázva tudott csak megvalósítani. jellemző, hogy csak halála előtt öt évvel kapott erősen korlátozott polgárjogot abban a városban, amelynek akkor már tizennyolc éve lelkésze volt. A Szervét Mihály elleni perben sem vették figyelembe az ő humánusabb büntetésre tett javaslatát. Valóban Isten kegyelme volt az, hogy ennek ellenére oly sok jó dolgot sikerült megvalósítani ottani munkálkodása alatt.

* * *

Azért olvastam fel Péter apostol levele bevezetéséből ezt az egy hosszú, gazdag mondatot, mert ebben szinte minden benne van, ami Kálvin számára a leghangsúlyosabb volt. Azzal kezdi: „Áldott az Isten”. Isten dicsőítése mindenekelőtt. Még nem is tudjuk, miért, de magasztaljuk Őt. Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Ő nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.
Ki az alanya mindennek? Isten támasztotta fel Jézust, Isten szült minket újjá, Ő cselekszik mindent, ami jó. Éppen ezért a mi nagy kiváltságunk — még csak nem is kötelességünk —, hogy dicsőíthetjük Őt. Hívőnek lenni azt jelenti: azt is el tudom mondani, miért dicsőítem Őt, és már sorolom is, mint ahogy ő itt. Utána folytatja: „élő reménységre szült újjá, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.”
Örökség. Az örökségért általában nem az örökös szokott megdolgozni. Megdolgoztak érte mások: szülők, nagyszülők… ő pedig, ahogy mondani szokták, beül az örökségbe. Ajándékba kapja. Meg kell őriznie, tovább kell adnia, szabad gyarapítania, de ajándék mindenestől. Isten örökséget készített a benne hívőknek, és ez a mennyben van fenntartva, ez el nem múló, hervadhatatlan örökség. És ebben bizonyos lehet a hívő. Aki ebben bizonyos, az nem gőgös, meg nem dicsekszik. Ő semmit nem tett érte, ő csak komolyan veszi a végrendeletet. Rám hagyta az apám ezt meg azt. Áldom az emlékét és próbálom megbecsülni az örökséget meg magamat is. Ez következik belőle. Ez a kálvini szemlélet, mert ez a bibliai szemlélet. Itt nincs helye a dicsekedésnek. Itt semmire nem hivatkozhatom. Itt nem az én érdemeimmel és erényeimmel hozakodom elő Isten előtt, hogy ezért nekem valami járna… Ha vannak erényeim, az is az Isten kegyelmének az ajándéka.
Vizsgáljuk felül a magunk gondolkozását, hogy az Isten kizárólagos dicsősége és annak a keresése ennyire jellemző-e ránk, ennyire egyértelmű-e a számunkra? Akkor észre fogjuk venni azt, amikor lecsípünk még az Istennek szánt dicsőségadásból is. Egy kicsit azért magunknak is tulajdonítunk. Vagy amikor eszünkbe sem jut, hogy még az is az Ő kizárólagos kegyelme, hogy valami jót tehettem, hogy valamennyire hiszek benne, ha képes vagyok megérteni valamit az Ő igéjéből, komolyan veszem az Ő igéjét, és nem én dicsekedhetem azzal, hogy milyen jó keresztyén vagyok. Ezért is Őt magasztalom. Köszönöm, ha szeretem, ha értem, ha képes vagyok cselekedni a te akaratodat.
A Biblia ezt tanítja valóban, és erre szabad nekünk felszabadulnunk, és ezzel telítődhet meg a szívünk: áldott az Isten! Mert Ő támasztotta fel Jézust, Ő szült újjá, ha már hívők vagyunk, Ő adta kezünkbe a Bibliát, Ő segít, hogy egyre többet értsünk belőle, Ő adta ajándékba az imádság lehetőségét. Áldott az Isten, ha meghallgatja kérésünket. Áldott, ha nem hallgatta meg, mert valami jobbat fog adni helyette. Ez a teljes bizalom a feltétele ennek az egyértelmű dicsőítésnek. És akkor nemcsak üres jelszó lesz az SDG: Soli Deo Gloria! Akkor egészen természetes, és a sejtjeinkbe beleívódó hitvallás lesz: Egyedül Istené a dicsőség!