Cseri Kálmán

A legismertebb ádventi történetek közül való ez a részlet, amit most olvastunk Lukács evangéliuma legelejéről. Keresztelő János az Úr Jézus útkészítője volt. Jézust, vagyis a Messiást várta a nép, de előtte eljött János, és ő készítette meg az ő útját a szó lelki értelmében.
Hogyan született Keresztelő János, arról szól ez a történet. Ennek az ismert történetnek az elejéből meg a végéből szeretnék kiemelni egy-egy bátorító üzenetet.
Egy idős házaspárról olvasunk itt, akik istenfélő emberek voltak, lelki közösség is volt közöttük. Egymást bátorítva törekedtek Isten minden parancsolata és rendelése szerint élni. Egy nagy hiány volt az életükben: nem volt gyermekük. Imádkoztak gyermekáldásért.
Teltek az évek, évtizedek, és nem történt semmi. Nem tudjuk, hogy még ekkor is imádkoztak-e, vagy már lemondtak erről, hiszen ezt olvastuk, hogy mindketten előrehaladott korúak voltak. Minden esetre végezték mindketten a maguk munkáját, közben imádkoztak, vagy már abba is hagyták a gyermekért való könyörgést. Egyszer, amikor Zakariás az akkori rend szerint, ahogy beosztották a papokat, akik szanaszét laktak az egész ország területén, de minden évben néhány hetet Jeruzsálemben kellett tölteniük, rá kerül a sor, megkapja a beosztását, végzi a füstölőáldozat mellett a szolgálatot, és egyszer csak életében először egy angyal jelenik meg neki. Ő megijed, de az angyal mindjárt a lényegre tér:
„Ne félj, Zakariás, meghallgatásra talált könyörgésed: feleséged, Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni.” Erre már nem gondolt. Különösen arra nem, hogy ilyen konkrét a dolog, hogy még a nevét is megparancsolják a születendő gyermeknek. Előre tudhatják, hogy fiú lesz. No, de ők már idős emberek. Nem is tudta elhinni ezt az üzenetet. Bizonyítékot kér: „Miből tudom meg ezt? Hiszen már öreg ember vagyok és a feleségem is előrehaladott korú.”
Miből tudom meg ezt, hogy tudniillik ez igaz-e, és be fog-e következni? Ezt abból tudhatta volna meg, hogy az angyal „küldött” és a küldött mögött ott áll a küldője. Az angyaloknak nem maguknak jutott eszükbe az, amit embereknek mondtak, hanem mindig Isten üzent általuk. Ezt neki nagyon jól kellett tudnia, és mégis nehéz ezt elhinni. Egy idős házaspár, hosszú ideig imádkoztak, nem született gyerek, most már biztos, hogy nem születik. És ekkor kap egy üzenetet: fiad lesz, Jánosnak hívjátok. Miből tudom ezt meg?
Ezzel Istent bántotta meg, a küldőt, és ezért keményen bűnhődnie kell. Ezt követi kilenc hónapos némaság. Azt mondja az angyal: mivel nem hittél, ezért addig, amíg meg nem születik a fiad, nem fogsz tudni beszélni.
Aztán olvassuk, hogy a nép már kint várta az áldozat után, és mutogatva értésükre adta, hogy rendkívüli dolog történt. Nem tudok beszélni. Amikor hazament, a feleségével is írásban értekezett. Egy kis táblára írta fel, amit mondani akart, és amikor megszületett a kis János, és az apának kellett eldöntenie, mi lesz a neve, még azt is egy táblára írva közölte, és amikor ezt leírta, akkor szólalt meg újra.
Ennyi maga a történet. Az elejéből ezt szeretném kiemelni: két hívő ember hosszú időn át imádkozik valamiért, és nem teljesül a kérésük. Megint mondom: nem tudjuk, hogy abbahagyták-e már, vagy még most is imádkoztak. Nem valószínű, mert annyira lemondóan közli az angyallal, hogy ilyen öreg embereknek már nem szokott születni gyermekük, ehhez valami bizonyíték kellene, hogy ez igaz. Valószínű abbahagyták. Mindenesetre hosszan tartó közös imádság után sem történik semmi. Isten hallgat. Ők azonban, miközben a napi munkájukat végezték, csendesen vártak, legalábbis hosszú ideig vártak arra, hogy Isten mégis felelni fog az ő könyörgésükre.
Ha Isten megígér valamit, egy hívő ember abban nem szokott kételkedni. Ha sokáig kell várnia, akkor is. Nehéz néha, de Isten ígéretébe kapaszkodva bátorítja magát. Az Úr megmondta, biztos úgy lesz. Nem mondta meg, mikor adja meg vagy végzi el azt a munkát, de ha megígérte, az egészen bizonyos.
Itt azonban nem volt ígéret, csak egy hiány volt az életükben, és szerették volna pótolni ezt a hiányt. A hiánypótlás egyik hívő mondja az imádság. Elmondjuk Istennek, hogy valami nagyon hiányzik az életemből, ajándékozz meg engem, Uram. Sokszor elmondjuk. De mintha Isten nem hallaná.
Amikor már lemond az ember róla, egyszer csak jön a válasz: meghallgatásra talált a te könyörgésed. Mikor? Nem tudjuk. Lehet, hogy már az első imádságot meghallgatta Isten, csak még nem jött el az ideje annak, hogy meg is adja azt, amit kértek.
A Dániel könyvében vagy egy ilyen izgalmas történet. Dániel sokáig imádkozik népéért, és amikor Isten mozdul, akkor közli ott is egy angyal által, hogy amikor elkezdted, már akkor meghallgatta Isten, csak ki kellett várnod, amíg eljön az Istentől rendelt ideje. Ki tudja-e várni ezt egy hívő ember?
Sokan azt mondják: bonyolult dolog ez, és tulajdonképpen nem érdemes imádkozni. Főleg kitartóan, ilyen hosszú időn keresztül. Ha Isten meg akarja adni, adja meg, ha nem akarja, nem. Sok akadálya van annak, hogy valaki állhatatosan, hittel imádkozzék. De aki vállalja ezt a harcot, az ezzel dicsőíti Istent, mert ezzel bizonyságot tesz arról, hogy tudja: Isten létezik, Isten hallja az imádságot, Isten meg tudja adni, és egészen Őreá bízza, mikor, hogyan fog válaszolni. Lehet, hogy a válasza az lesz: nem, ez azonban semmit nem változtat azon, hogy a hívő változatlanul bizonyos abban, hogy Isten létezik, Isten hallja az imádságot, és Isten kész ajándékokkal gazdagítani a benne hívőket.
Mivel többször találkozom azzal a hitetlenséggel, ami miatt nem imádkoznak emberek, hadd említsek meg itt ennek kapcsán három olyan jellemző akadályt, ami megakadályoz sokakat az állhatatos imádságban. Ez az idős hívő házaspár mégis csak arra bátorít minket, vagyis az ő példájuk, hogy érdemes és helyes dolog kitartóan imádkozni úgy, hogy Istenre bízzuk a megoldást. Lehet, hogy a válasz az lesz: nem. Amíg azt meg nem értjük, akkor is mondogatjuk újra és újra neki a hiányunkat.
1. Az egyik akadály az szokott lenni, amit valaki nemrégiben nyersen mondott, sőt ki is fejtett nekem, hogy nincs értelme imádkozni. Ahhoz, hogy legyen értelme, sok mindent egészen bizonyosan kellene tudnunk. Például: Isten van, Isten hallja, hogy Istennek én, kis senki, fontos vagyok, ha Ő egyáltalán létezik. És Ő képes teljesíteni a kérésemet — ő így mondta. Ha mindezekben nem bizonyos az ember, akkor nincs értelme imádkozni.
Erre óvatosan azt kell mondanunk: ha mindezekben nem bizonyos, akkor tényleg nincs értelme. Meg van írva a Zsidókhoz írt levél 11,6 részében, amit sokan tudnak könyv nélkül, hogy „aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő létezik, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.”
Ez a minimum, hogy hiszem, vagy mondom óvatosabban (mert én óvatos szoktam lenni az Istent kereső még nem hívő emberekkel): legalább feltételezem azt, hogy Ő létezik. Ettől kezdve már van értelme, mert hátha mégis létezik, hátha mégis hallja, hátha fontos vagyok neki, hátha igaz az, amit a benne hívők állítanak, hogy Ő nekünk sok ajándékot akar adni, csak tartani kell a kezünket, hogy tudja hova tenni az ajándékokat. Ez szépen hangzik, egy nem hívő ember lehet, hogy gúnyosan elhúzza a száját, mikor ilyeneket hall, de hátha mégis igaz…
Ezért szoktam bátorítani az ilyen embereket: próbáld ki egyszer legalább az igehallgatást is! Gyere el a templomba, hallgasd meg, mi hangzik ott, és mit lehet azzal kezdeni. Mert a hit hallásból van. Én is úgy lettem hitetlenből hívő, hogy hallgattam, és egyszer csak a szívemig ért az ige. Isten ezt bárkivel meg tudja tenni, akármilyen bősz hitetlen most még valaki.
Gyere el, tedd ki magad ilyen hatásnak! Az imádsággal is, próbáld meg! Szólítsd meg Istent, akár úgy, ahogy idéztem már többször ezt a számomra emlékezetes imádságot. Egy nyári ifjúsági héten egy fiú, aki teljesen hitetlenül jött oda, így imádkozott a hét közepén: Isten, ha vagy, könyörülj rajtam! Némelyek ott megbotránkoztak. Mondtam: ez őszinte imádság, miért kell ezen megbotránkozni? Akkor kellene megbotránkozni, ha ő még egyáltalán nem bizonyos abban, hogy Isten van, és elmondana valami kegyeskedő imádságot. Ő most azt mondta, ami a szívében meg a fejében van: Ha vagy, akkor könyörülj rajtam! S ez a gyerek az utolsó este megrendítően tett bizonyságot arról, hogy hitre jutott, és mi-mindent látott meg itt az utolsó két napon a maga életéből, múltjából, meg sok minden mást is elmondott.
Isten válaszolt az Ő imádságára. Ha vagy, könyörülj rajtam! Könyörült rajta. Akkor ez bizonyítja, hogy van. Attól kezdve nem kellett bizonygatni ezt.
Innen indulunk el mindnyájan, meg még nagyobb hitetlenségből. Hinnie kell, hogy Ő létezik és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik. Ha viszont ezt egy picit is hiszi valaki, akkor mondja el az imádságát, akkor van értelme, és Isten válaszolni fog.
2. A másik akadály a büszkeségünk. Így mondta valaki, mikor az imádságról: mit képzelsz te, nem vagyok én koldus, hogy kérincséljek a jó Istentől! Az jutott eszembe, hogy Luther Márton utolsó mondata állítólag az volt (akik ott álltak a halottas ágya mellett, ők jegyezték fel): „Koldusok vagyunk mindnyájan, bizony koldusok.”
Dehogynem! Nagyon is rászorulok, hogy kérincséljek a jó Istentől. Hogy az én mennyei Atyámnak mondjam el, mi hiányzik. És ha gyermek hiányzik, akkor azt mondjam el. Ha valami más, akkor azt. Ha olyan pici dologra vágyakozom, hogy magam előtt is szégyellem, el sem merném másoknak mondani, neki akkor is mondjam el nyugodtan. Ha valami egészen nagy csodának kellene történnie, hogy megoldódjék valami az életemben, akkor egy egészen nagy csodát kérjek tőle, mert Ő egészen nagy Isten. Mindenható Isten. A legkisebbet és a legnagyobbat. De ehhez tényleg, ha már ezt a szót használta az illető, ez a koldus lelkület kell: nekem nincs. Üres a kezem, Atyám, ide kérem szépen az ajándékot, vagy azt, amit te adni akarsz. Én erre vágyakozom, el is mondom neked őszintén, aztán te jobban tudod, kell-e ez nekem, ez kell nekem, most kell-e nekem. De adjál nekem valamit.
Azt mondta Jézus a Hegyi beszédben: melyik az az apa közöttetek, aki ha gyereke tojást kér tőle, akkor követ ad neki? Vagy ha halat kér, akkor kígyót ad neki. Ilyen apa nincs! Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok! De ehhez az kell, hogy tartsam a kezemet, amelyik üres, éppen ezért jövök hozzá kérni, mert hiányaink mindnyájunknak vannak. Ne féljünk attól, hogy koldusként, vagy ezzel a koldus szegénységgel állunk oda a mi gazdag Atyánk elé. Ő meg fog ajándékozni.
Sokszor az jut eszembe: adná Ő, de nincs hova tenni. Nem tartom a kezemet. Az iránta való bizalom, az őszinte egyszerű imádság az a kéz, amit kinyújtok, és majd Ő tesz bele valamit. Nem biztos, hogy azt, amit kértem, de biztos, hogy nem enged el üresen.
3. Egy harmadik akadály az az ős bizalmatlanság, ami velünk születik. Ez a bűnesetnek a következménye, az Isten elleni fellázadásunknak. Ott lakik a szívünk mélyén még Istennel szemben is sokszor valami bizalmatlanság.
Azt, hogy egymással szemben bizalmatlanok lettünk, meg tudjuk magyarázni. Sokat csalódtunk, sokan becsaptak. Mindnyájan el tudnánk sorolni sokféle csalódást, amikor becsaptak, amikor talán az szedett rá, akitől végképp nem vártuk volna, és ezt rávetítjük Istenre is. De mit olvasunk az igében? „Nem ember az Isten, hogy hazudjon.” Nem ember az Isten, hogy becsapjon. Bocsánat, hogy így mondom, de talán kifejezőbb: Isten nem szórakozik velünk, mint ahogy mi szoktunk olykor bolondot csinálni egymásból, vagy csak megtréfálni. Ő nem tréfál. Ő komolyan szeret minket, és soha nem űz gúnyt belőlünk. A szegénységünkből végképp nem. A rászorultságunkból, a koldus mivoltunkból soha nem. Csak arra vár: tartsam a kezemet, legalább vele szemben ne legyek bizalmatlan.
Lehetőleg egymással szemben se, mert sokszor azzal erősítjük a másikban is a bizalmat, ha én előlegezem neki a bizalmat, de ez egy másik kérdés. Istennel szemben semmi okunk nincs bizalmatlannak lenni. Soha senkit nem csapott be, minden ígéretét úgy teljesítette, ahogy megmondta. Amiket még nem váltott valóra, bizonyos, hogy azokat is be fogja teljesíteni. Nincs egy ember, aki beszámolhatna valami konkrétummal, hogy az Isten engem félrevezetett, megtévesztett, becsapott. Próbáljunk meg legalább Őbenne bízni, feltétel nélkül!
Ezzel a bizalmatlansággal kapcsolatban eszembe jutott egy élményem. Még fiatal segédlelkész koromban történt, amikor nagyon sok gyógyszert nem lehetett itthon kapni. Családlátogatás során találkoztam egy idős bácsival, akinek nagy szüksége lett volna egy külföldi gyógyszerre. Kérdezte, nincs-e ismerősöm, aki ezt be tudná neki szerezni. Mondtam, most senki sem jut eszembe, de próbálok majd tájékozódni.
Másnap egy másik családot látogattam meg, ahova éppen hazaérkezett nem sokkal előtte egy külföldre szakadt rokon. A beszélgetés végén valahogy szóba jött ez is, és megemlítettem. Mire ez a külföldi rokon széles mosolyra derült, felállt és elővett a táskájából egy dobozt, s mondta: itt van nálam egy doboz ebből a gyógyszerből. Nekem is ezt kell szednem. Alig hiányzik belőle. Én holnapután visszamegyek, ott fogok kapni, örülnék, ha annak a bácsinak ezt átadná. Én is örültem, és hálát adtam Istennek, hogy így szervezi a dolgokat.
Mindjárt másnap mentem a bácsihoz, aki nem nyújtotta a kezét, mikor én nyújtottam a dobozt, hanem rendkívül gyanakodva méregetett engem. Hosszan kifejtette abbéli aggályait, hogy ez gyanús dolog, hogy ilyen hamar, meg nem kér érte semmit. Vigye vissza neki! Nem akartam hinni a fülemnek.
Utólag tudtam meg, hogy ez a bácsi tényleg sokat csalódott életében a hozzátartozói részéről is. Hihetetlen volt neki, hogy egy számára fontos dolog, ami elég elérhetetlennek, teljesíthetetlennek is tűnt, két napon belül megvalósul, és nem kerül semmibe. Ez nem igaz, ilyen nincs!
Tényleg nem fogadta el, és egy ideig nem tudtam, mit tegyek a gyógyszerrel, mert az már visszautazott, aki adta. Visszaadtam az ő családjának.
Az életünk legnagyobb értékeit nem így kapjuk Istentől? Magát az életet ajándékba kaptuk. Nem tudok napirendre térni afelett, hogy az időnket ajándékba kapjuk. Minden nap újabb huszonnégy órát, egy perccel sem tudjuk megrövidíteni, sem megnyújtani. Ugyanennyit mindig kapunk ajándékba. Az üdvösséget ajándékba kapjuk. „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez.” (Ef 2,8).
És még sorolhatnánk, hogy mi-mindent. A hívőnek ehhez hozzá kell szoknia. A büszkeségnek itt semmi helye nincs. Majd én beszerzem magamnak, majd én megdolgozom érte, majd ha megérdemlem. Olyan nem lesz soha, hogy mi bármi jót érdemeljünk Istentől! Annak ellenére, hogy nem érdemeljük, adja azért, mert szükségünk van rá. Ez az egyetlen indok. Szükségünk van rá, neki meg van gazdagon minden, csak kéz kellene, ahova belerakja az ajándékokat. Ilyen hűséges imádkozás kellene akkor is, ha hosszú ideig mintha néma lenne az ég, mintha hiába imádkoznánk. És kiderül évek, évtizedek múlva, hogy már a legelsőt meghallgatta Isten, csak most jött el az ideje.
Ennyit a történet elejéről.
A végéről csak annyit: amikor sor kerül arra, hogy a kis Jánosnak nevet adjanak, ez a nyolcadik napon történt, a körülmetéléssel egybekötve, összejönnek a rokonok, a barátok, a szomszédok, együtt örülnek velük. Tudunk-e mi együtt örülni másokkal mások örömének? Mindenki természetesnek tartja, hogy Zakariásnak fogják hívni. Ezt mindenki így teszi, ez a szokás. Vagy ha valami miatt nem akarják az apja nevét adni az elsőszülött fiúnak, akkor a nagyapjáét, de harmadik lehetőség nincs. Mindenki így csinálja…
Erzsébet azt mondja: szó sem lehet róla, János a neve. Nagy csönd van, gondolkodnak a rokonok, s valamelyik azt mondja: senki nincs a rokonságban, akit így hívnának. Hogy jut ilyen az eszetekbe? Mondja: nem nekünk jutott eszünkbe, az Úr mondta, hogy így kell nevezni. Ha az Úr mondta, akkor illik komolyan venni, de érződik a leírásból a csendes morgolódás, értetlenkedés. És akkor mindenkinek eszébe jut, hogy ez az apa dolga, nem a mama dolga eldönteni, hogy hívják a fiút. Majd ő megmondja! Írja a táblára: János a neve! S abban a pillanatban meg is szólal, és élő szóval is megerősíti: bizony, János a neve. (Olyan szép ez a jelenet, kérem, olvassák el otthon nyugodtan.)
Két ember, akik tudtak valami titkot. Volt valami közös, Istentől kapott kijelentésük. Erről addig nem beszéltek senkinek, mert semmi értelme nem volt. És most egymást bátorítva ragaszkodnak az igéhez, amit Isten mondott. De nem így szokás, meg mit szólnak hozzá? Az az ő dolguk, az meg a mi dolgunk, hogy engedelmeskedjünk az igének. De ez furcsa lesz mindenkinek. Hát akkor furcsát is látnak és hallanak. Egy pillanatra sem inognak meg. Mindegy, ki mit szól hozzá, milyen magyarázatokat fűznek és meglesz a véleményük róluk. Ezt mondta az Úr, ehhez tartjuk magunkat. Nem a saját ötleteikhez, és nem a közvélemény nyomásának engednek, hanem az ige vezeti őket.
Itt egyszerű, de jelentős dologban. Vajon jellemez-e ez minket? Azért álltam meg itt néhány percre, mert merünk-e mi másképp ünnepelni karácsonykor, mint a világ. Egyáltalán karácsony előtt is merünk-e egészen másként viselkedni? Sokféle olyan nyomás alól szabadnak lenni, ami alatt sokan görnyednek. Előkerül-e a Biblia a fenyőfa alatt, akár már a vacsora előtt, vagy ha mindenki nyugodtabb, a vacsora után?
A konfirmandusokat kérem évek óta erre: tegyetek be egy jelzőt a Lukács 2-höz vagy a Máté 2-höz, ott van a karácsonyi történet. Kérdezzétek meg, mielőtt nekirontotok az ajándékoknak: fel szabad-e olvasni a karácsonyi történetet? Egyszer az egyik fiú azt mondta: apukám biztos nem fogja megengedni. Mondom: kérdezd meg. Megkérdezte, és az apja azt mondta: igen. Felolvasta, utána valamelyikük, talán az édesanyjuk elkezdte a Mi Atyánkot, és a fiú beszámolt utána: a papa a zsebkendőjéhez nyúlt, és megtörölte a szemét.
Megszólal az ige. Merjünk másként ünnepelni! Merjük megkérdezni a rokoni beszélgetés során, hogy kinek melyik a legemlékezetesebb karácsonya, mondja el. Ne legyen szó a távollévő rokonok hibáiról. Legyen ilyen rokoni együttlét: senkinek a rossz tulajdonságait nem emlegetjük, aki nincs itt. És meglátjátok majd, hogy az egésznek a légköre mennyire más lesz. Sokszor azok csodálkoznak el a legjobban, akiknek ilyen az eszükbe sem jutna.
Igeszerűen ünnepelni. Igeszerűen nevet adni egy gyereknek. Hát mi köze ennek az igéhez? Majd a szülők eldöntik. Jó, de a szülők aszerint döntik el, ahogy Isten mondta, ha mondott nekik valamit. És nekünk sok mindent mond az igéből Isten. Merjük ahhoz tartani magunkat mindig tapintatosan, szeretettel, nem ajtóstól rontani mások házába, és nem erőszakosan, de az igéhez igazodva. Biztos, hogy szebb és tartalmasabb lesz az ünnepünk.
Legyünk állhatatosak az imádságban, bízzunk abban, hogy megvannak a kéréseink Őelőtte, aztán vagy teljesíti, vagy nem, vagy ekkor, vagy akkor, de megvannak. Merjünk az igéhez ragaszkodni az egyszerű hétköznapi dolgokban is.

Sokan olvassuk most kalauzunk szerint a Szentírásból Sámuel könyvét. Ez a két könyv különös erővel ragyogtatja fel előttünk, hogy az az Isten, aki nekünk magát a Bibliában kijelenti, s aki Jézus Krisztusban egészen közel hajolt hozzánk, hatalmas és kegyelmes Isten.
Őrizkedjünk attól, hogy üres közhellyé váljanak számunkra a Bibliának ezek a nagy kijelentései, mert hétköznapjaink sokféle küzdelme, nehézsége, gondja-baja között pontosan ez adhat tartást, reménységet, világosságot, ha komolyan vesszük, hogy Isten az, akinek mondja magát. Az, akinek az Ő tettei is bizonyítják, és ebből azt tudjuk meg, hogy Ő mindenható és irgalmas Úr.
Mindenható, aki Úr minden ember és minden nép felett, a hívők és nem hívők felett egyaránt. Aki mindent meg tud valósítani, amit akar.
Kegyelmes, mert Ő mindig jót akar. Jobban tudja, mi használ nekünk, mint mi magunk. Még a saját butaságai következményeitől is megőrzi a benne hívőket. Nála valóban mindig kész a bocsánat, és bővölködik a kegyelemben.
Ezt szeretném ma ennek a történetnek az alapján felragyogtatni előttetek is, hogy a mi Istenünk hatalmas és irgalmas Úr.
Miről van itt szó? Kr. e. 1000 táján járunk, és azt olvastuk, hogy Saul, Izráel első királya üldözi Dávidot. Miért? Mert tudja, hogy őt engedetlensége miatt Isten elvetette, Dávid lesz az utóda, és féltékeny rá. Évek óta tart már ez a hajsza, és Dávid belefárad. Azt mondja: elég volt barlangból ki, barlangba be, nem maradok tovább itthon. És egy furcsa gondolata támad, hogy Saul ellenségeinél, a filiszteusoknál keres menedéket.
Az egyik filiszteus városkirály, ez a bizonyos Ákis, megbízik benne, és kapnak letelepedési engedélyt az egyik városban. Dávid családjával és embereivel együtt oda menekül.
Igen ám, de amikor a filiszteusok ismét háborút indítanak Izráel ellen, Ákis természetesnek tartja, hogy Dávid és emberei is vonulnak velük együtt, és részt vesznek a csatában az ő oldalukon. Ez rettenetes helyzetet teremt. Dávid nem fog a saját népe ellen harcolni, az ő népe ősi ellenségeinek, a filiszteusoknak az oldalán! Képtelen helyzet. Olyan csapda, amit ő állított magának, s amiből úgy tűnik, nincs menekvés. Viszont engednie kell a kérésnek, mert befogadták őket.
Rendkívül izgalmas, ahogy leírja a Szentírás. (Javasolom, olvassák el otthon a Sámuel első könyve utolsó néhány fejezetét.) Három napig menetelnek, amíg a kiszemelt csatatérre érnek, és Dávid iszonyatosan szenved. Én, őrült, hogy tehettem ilyet, hogy az ellenségnél keresek menedéket? Most nincs kiút ebből a csapdából. Istenem, nélküled döntöttem így, könyörülj rajtam valahogy, teljesen tehetetlen vagyok.
És menetelnek az ellenség hadoszlopában. Kiderül, hogy Isten nemcsak hatalmas, de irgalmas is, és a filiszteus vezéreknek egyszer csak feltűnik: ni, csak, itt van Dávid is hatszáz emberével. Még csak az hiányzik, hogy ezek részt vegyenek a csatában. Hátba támadhatják őket. Nekik eszükbe jut a régi dal:
Megölt Saul ezer embert,
Dávid meg tízezer embert!
Kikből? A filiszteusokból. Mennek Ákishoz, hogy zavarja haza Dávidot és a csapatát. Ákis naiv ember, és magyarázza, hogy mennyire megbízhatóak ők, de a városfejedelmek azt mondják: jó, akkor mi nem megyünk a csatába. Ez meg megint képtelenség, úgyhogy sűrű bocsánatkérések közepette Ákis megkéri Dávidot, hogy menjenek vissza.
Dávid rövid ideig még megjátssza a szomorút, de tele van a szíve hálával, hogy Isten ilyen szabadítást készített, ami neki eszébe sem jutott. Mégis csak van szabadulás a csapdából, de csak úgy, hogy Isten ajándékozta ezt nekik.
Ennyi maga a történet, legalábbis annak ez az epizódja, és néhány olyan fontos igazságot vegyünk észre belőle, ami hasznos lehet nekünk is.
1. Az egyik, hogy íme, a legjobbak is elfáradhatnak. Még Dávid hite is meginoghatott. Emberileg érthető. Évek óta üldözik, elege van már belőle. Betelt a pohár. Így jut erre az elhatározásra, hogy a filiszteusoknál keres segítséget.
De miért fáradhatott el ennyire? Azért, mert elfelejtette azt, amit Isten ígért neki. A félelme beárnyékolta az igéket, amikkel őt Isten folyamatosan bátorította. De jó lenne most valaki, aki jönne és emlékeztetné őt az igére! Mint ahogy korábban volt egy egészen hasonló helyzetben, ahol szintén életveszélybe került, a végsőkig elcsüggedt, és váratlanul megjelent jó barátja, Jonatán. Nem volt sok ideje a beszédre, egy igét mondott neki: Az Úr megígérte, hogy te király leszel Izráelben, akkor pedig nem ölhet meg téged az apám, Saul. És azt olvassuk: Dávidnak megerősödött a bizalma Istenben, és felkelt a maga kétségbeeséséből és Isten megint megmutatta neki hatalmát és kegyelmét. Miután már bezárult a harapófogó körülötte, Isten elparancsolta onnan Saulékat és megmenekült.
De emlékeztetni kellett az ígéretre. Egy ilyen egyszerű összefüggésre: drága barátom, ne ess kétségbe, és ne félj attól, hogy Saul megöl, mert Isten megígérte, hogy te király leszel. Most még nem vagy király. Csak akkor lehetsz király, ha nem öl meg Saul. Isten ígéretei igazak — vagy nem igazak?
Ilyenkor a kétségbeesett hívő is azt mondja: jaj, dehogynem, persze, hogyne. Hiszem azt, amit Isten megmondott. Akkor hidd, amit hiszel, és legyen békesség benned!
Ez történt ott. Itt azonban nincs Jonatán. Elhomályosodott az ige, háttérbe szorultak Isten ígéretei. Nem tud mibe kapaszkodni az üldözött, fizikai erejének a végére ért és hoz egy ilyen őrült döntést, hogy az ellensége ellenségeinél keres menedéket, akik azonban neki is ellenségei, és belekerül a csapdába.
Ezért fontos, és nem valami olcsó agitáció a részünkről soha, hogy gyertek igét hallgatni. Mindannyiunkat fenyeget ez a veszély: összejönnek a bajok, nem bírom tovább. A teljesítőképességünk végéhez érünk. Isten az Ő igéjével tartja karban folyamatosan a benne hívőket. Hallgatni kell az igét, a szívünkig kell engedni az igét, aztán az belül elvégzi a maga munkáját, ad újra és újra erőt, tartást, kitartást, állhatatosságot. Ige nélkül nem lehet talpon maradni. Ige nélkül könnyen úgy jár az ember, mint itt Dávid.
Ádventben vagyunk. A mi Urunk Jézus Krisztus második eljövetelére ilyenkor különösen nagy hangsúly esik az igehirdetésben és a hívők gondolataiban is. Ez a várakozásunk is azért lanyhul meg sokszor, mert elfeledkezünk az ígéretekről. Ez nem új dolog.
Tudjuk Péter apostol leveléből, hogy az I. század végén már elhalványultak az ígéretek. Sokan azt mondták: ha eddig nem jött vissza az Úr, ezután már nem is jön vissza. Péter ilyen egyszerű érveléssel bátorítja őket: ne tréfáljatok már! Az, hogy valami eddig nem következett be, nem bizonyítja, hogy egyáltalán nem fog bekövetkezni. Késik az Úr. Miért késik? Azért, hogy minél többen új életet kapjanak és hitre jussanak.
Péter levelében ott van ez a szép kifejezés, hogy „emlékeztetés által serkentgetem a ti hiteteket.” Emlékezteti őket újra és újra Isten ígéreteire. Emlékeztessük mi is magunkat, egymást Isten ígéreteire.
2. A másik, ami feltűnik itt, szintén egyszerű, de fontos megfigyelés, hogy nem szabad a hívőnek Isten nélkül hoznia döntéseket.
Dávid megkérdezte az Urat a legtöbb csata előtt. Hiába volt nagy a harci kedv a katonákban, Dávid elcsendesedett és megkérdezte: Uram, menjünk most harcolni, adsz nekünk győzelmet vagy ne menjünk? Ha Isten azt mondta: maradjatok veszteg, akkor otthon maradt. Ha azt mondta: menjetek, akkor is elindult, ha ő maga is félt a túlerőtől, amivel szembe kellett szállniuk. De megkérdezte Istent. Itt nem kérdezi.
Van egy árulkodó kifejezés az előző fejezet elején, hogy Dávid pedig így gondolkodott magában: Elmegyek a filiszteusokhoz. Gondolkodik az ember, és gondolkozzék csak a hívő ember is, de mondja el a gondolatait Istennek: Uram, végleg kétségbe vagyok esve, és arra gondoltam, hogy elmegyek a filiszteusokhoz, ott békén hagy engem Saul. Vagyis legyen a gondolkozásából imádság, és akkor a gondolatai világosságba kerülnek. Isten világosságába.
Többször voltam már úgy, hogy amikor ehhez hasonlóan elmondtam Istennek, ami bennem volt, miközben mondtam, már láttam, hogy ez nem jó, félre kell tenni, ez az, amit nem szabad csinálnom. Ezt csak akkor látja meg a hívő, ha elmondja Istennek, ha megkérdezi Őt. Mert ha megkérdezzük, amögött ott van az a bizalom, hogy Ő van, Ő hallja ezt, neki fontos vagyok, és valami módon válaszolni fog rá. Sokszor úgy, hogy miközben mondom, már látom, hogy nem jó. Vagy megerősít: ez az, ez Istentől való gondolat, tedd, akkor is, ha félsz tőle.
3. Isten nélkül nem szabad dönteni, mert annak megvannak a következményei. Isten nem vetette el Dávidot, mert Ő hűséges Úr, de leengedte olyan mélységbe, amilyenben nem volt soha korábban. Át kellett élnie a maga teljes tehetetlenségét, ezt a csapdahelyzetet: én okoztam magamnak, és nem találom a kiutat belőle. Erre a helyzetre nincs megoldás.
Gondoljuk bele magunkat (ezek után nem olyan nehéz), hogy ő, aki a filiszteusok esküdt és rettegett ellensége volt, ott menetel a filiszteus katonák között az egyik filiszteus király testőreként, mert ezzel a bizalmi pozícióval tisztelte meg őt Ákis, hogy harcoljon az ő népe ellen. Ez képtelenség! Ez tragikus helyzet. Hogy lehet ebből kijutni? Emberileg sehogy sem.
Van egy jellemző részlet benne, hogy Ákis, amikor mintegy utasítja Dávidot arra, hogy az ő testőreként vegyen részt a harcban, és Dávidnak erre valamit mondania kell, akkor ezt mondja: majd meglátod, mit cselekszik a te szolgád. Most ezzel mit mondott? Ez olyan üres mondat, amit a diplomaták szoktak mondani, amikor nem szabad valamiről beszélniük, vagy nem tudnak mit mondani a megszólításra, de valamit beszélni kell udvariasságból. Beszélek, de nem mondok semmit. Üres beszéd ez: majd meglátod, mit cselekszik a te szolgád. Ő se tudta, mit cselekszik, mert legszívesebben hátraarcot csinált volna.
Mi sokszor elfelejtjük, hogy az egész emberiség ilyen helyzetbe került, mint amilyenben Dávid volt ott. Amikor elhagytuk Istent, a nyakunkba szakadt egy csomó baj, és azóta sem találjuk a kiutat, a megoldást ezekből és ezekre. Az egész világhelyzet, amelyik ma körülvesz bennünket, egyetlen nagy kiáltás megoldás után. Közben hangzik a sok nagyképű, üres beszéd, ami nem is arra való, hogy a gondolatainkat kifejezze, mert sokszor már gondolataink sincsenek, hanem arra való, hogy a félelmünket eltakarja. Kínlódunk itt a vakcina üggyel, megy jobbra-balra a sok beszéd, és képtelenek vagyunk kiiktatni, megszüntetni egy betegséget. Becézzük így-úgy: két betűvel, két számmal. Miért nem tudjuk megszüntetni, ha olyan nagyon okosak vagyunk Isten nélkül, és Istenre nincs is szükségünk?
Koppenhágában napokig ülésezik óriási költségért több száz ember: a világ vezetői és kiváló tudósok, de képtelenek véget vetni annak az öngyilkos ámokfutásnak, amit az emberiség önmaga ellen folytat. De bátorságunk sincs bevallani, hogy képtelenek vagyunk.
Nem tudjuk kiküszöbölni az éhséget és szegénységet, még vizet sem tudunk adni mindenkinek. A világon minden harmadik ember szomjazik.
De nem tudunk véget vetni a gyűlölködésnek a magunk szívében sem.
Nem tudunk véget vetni az értelmetlen, kegyetlen népirtásoknak. Ezekben a napokban is több népirtás folyik a föld különböző pontjain.
Isten nélkül olyan mértékben elzüllött az ember, hogy már nem is látja, milyen helyzetet teremtett magának, és hogy az, amit folytat, hova fog vezetni.
Az ördög azt ígérte nekünk, hogy ha rá hallgatunk, olyanok leszünk, mint az Isten. És ehelyett mi történt? Az, hogy az állatvilág is erkölcsösebb a párkapcsolatok, a családi élet és a fajok egymáshoz való viszonyulása tekintetében, mint az emberi társadalom. Ilyen mélyre süllyedtünk. De már nem is látjuk, hogy milyen mélyre, és sokszor már nem is gondolkozunk azon, hova fog ez vezetni.
Menetelünk tehetetlenül Ákis után. Ördögi tanácsokra hallgatunk a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és egyéb kérdéseiben egyaránt, meg a magunk személyes életében is. Közben esszük a rengeteg mérget az élelmiszerekben is. Miért nem tudjuk ezt is megszüntetni? Etetjük a gyerekeinket olyan testi és lelki táplálékokkal, amiktől lassan, de biztosan ők is pusztulnak. Közben pedig nőnek a lyukak az ózonpajzson, nőnek a daganatok a testünkben, és ezt sem tudjuk megállítani, mert száműztük Istent az iskolából, a közéletből, Európából, és csodálkozunk — vagy már nem is csodálkozunk —, hogy ide jutottunk, ahol vagyunk.
Ezt a halálmenetet csak Isten tudja megállítani. A hatalmas és kegyelmes Isten. Az az Isten, aki Szabadítót küldött ennek az öngyilkossá vált emberiségnek.
Amikor Jézust bejelenti a próféta Máriának és Józsefnek, hogy majd jön, és mit tegyenek vele, akkor azzal indokolja a névadását, hogy Ő szabadítja meg a népét annak bűnéből. Jézus neve azt jelenti: szabadító. A bűn az Isten nélküli állapot. Mindaz a sok baj, ami itt van, ennek a következménye, azok a bűnök. De a bűnünk az, hogy Isten nélkül jövünk a világra és nélküle akarunk emberek lenni. Ezzel olyan csapdába léptünk, amiből nem tudjuk megszabadítani magunkat. Jézus azért jött, hogy adjon világosságot ennek a meglátására. A benne hívőknek adjon bátorságot bevallani, hogy nem tudunk segíteni magunkon. Adjon olthatatlan vágyat arra, hogy nem akarunk ebben a helyzetben maradni. Engedjük, hogy segítsen rajtunk a Szabadító. Aki Jézusban hisz, az átéli, hogy akit a Fiú megszabadít, az valósággal szabad. (Jn 8,36).
Jézusban hinni nem azt jelenti, hogy elvileg igaznak tartom azt, amit róla hallottam, hanem Őbenne hinni valóságos, naponta történő életközösség. Együtt élni az élő Krisztussal úgy, hogy Ő az Úr, én pedig bizalommal engedelmeskedem neki. Ezt jelenti Jézusban hinni. Ez nem tévesztendő össze semmivel, ami ennél kevesebb. Erre hív minket a mi Urunk. Erről mondja a Szentírás: az Isten gyermekeinek a szabadságára jutnak el azok, akik így Jézussal összekötik az életüket.
Mi ezt a Jézust várjuk vissza. Őt fogjuk majd meglátni a második ádvent beteljesedésekor szemtől szembe. Akik Őt elutasítják, ők is meglátják, kiben hihettek volna, egy pillanatra, és soha többé nem látják. A benne hívők pedig mindörökké szemlélni fogják, és dicsőíteni Őt, a Szabadítót.
Ezekben a nehéz időkben csak az tud igazán reménységgel előre nézni a jövőbe a világ sorsát illetően is, az egyház helyzetét illetően is, a mi szétdarabolt kicsi népünk jövőjére tekintve is, a mi gyülekezetünk jövőjét tekintve is, meg a gyermekeink és unokáink jövőjét tekintve is, aki komolyan veszi, hogy a mi Istenünk mindenható és kegyelmes. És erre a mindenható és kegyelmes Istenre bízza rá magát.
Isten kegyelméből ma öt gyermek részesül majd a keresztség sákramentumában. Mindegyikük olyan családba érkezett, ahol imádság várta őket és ahol örültek az érkezésüknek. Ott is, ahol negyedik gyermekként, ott is, ahol ötödik gyermekként érkeztek. Nagy kiváltságuk ezeknek a kicsiknek, hogy ilyen helyre küldte őket Isten. A szüleik nem rémüldöznek, hogy jaj, mire nőnek fel a gyermekeik, mert ők ismerik a mindenható és kegyelmes Istent, és tudják, hogy Ő tegnap, ma és örökké ugyanaz.
Ezzel a reménységgel vihetjük Isten elé a személyes gondjainkat is. Nem tudom ki, hogyan ül, áll most itt, mi nyomaszt bennünket, ki van már azon a határon: elég, nem bírom tovább… Isten az Ő igéjével bátorít. Fel lehet kelnie annak is, aki már feladta, vagy ráléphet valaki erre az útra, amelyik az életre vezet, és megtapasztalhatja, mit jelent a szabadító Jézussal hitbeli közösségben élni akármilyen nehézségek között is. Mert Ő a mindenható és kegyelmes Isten képviselője, aki közel hozta hozzánk ezt az Istent, és aki visszavezet minket ehhez az Istenhez. És aki megismeri ezt az Istent, az együtt fogja vallani ezzel a régi énekkel, ennek a bizonyságtételével, hogy

E világnak történeti Lesznek akaratjából,
Nem a szerencse vezeti Azokat csak vaktából,
Hanem úgy mennek végbe A földön és az égbe’,
Amint szájából kijönnek Az egy fő gondviselőnek.

(268,3 dicséret)
Hisszük-e mi ezt? Ezt most el lehet harsogni, de kérdés, hogy délután, meg holnap, meg a jövő hét nehézségei között ott van-e bennünk ez a bizonyosság: Isten mindenható és kegyelmes ma is. Hozzám is. Így nézek a jövőbe.

A Jelenések könyve befejező részéhez érkeztünk. Hálás vagyok Istennek, hogy így rendezte minden emberi ügyeskedés nélkül, hogy éppen ma, ádvent első vasárnapján tanulmányozhatjuk ezt a szakaszt, amelyikben háromszor hallottuk a gyülekezet vágyakozó kiáltását: Jöjj, Uram, Jézus; és háromszor visszhangzott Jézus Krisztus ígérete: „Íme, eljövök hamar.”
A Krisztusban hívők az első század végén, az akkori üldözések idején is, meg a XXI. század elején ma is, Krisztust váró gyülekezet. Ez is megkülönböztet minket a világtól, hogy miközben már most a mi feltámadott, dicsőséges Urunk jelenlétében élünk, ugyanakkor nagy örömmel készülünk az Ő megjelenésére, második eljövetelére, egy vele való csodálatos találkozásra.
Mindenféle nyomorúságunk között a mi összetörhetetlen reménységünk alapja éppen ez az ígéret: „Íme, eljövök hamar”. A Krisztusban valóban hívők tudatosan és felelősen készülnek erre a találkozásra. Ez a reménység mérhetetlenül sok erőt, tartást, állhatatosságot ad éppen korunk sokféle nehézsége között is.
Egyszer tanúja voltam egy családi beszélgetésnek. A szülők gondterhelten adtak elő egy súlyos problémát, és döntést kellett volna hozni. Mindnyájan, akik ott voltunk, csak hallgattunk, illetve többször elhangzott ez az őszinte mondat: fogalmam sincs, hogy mit kellene tennünk, de a megadott határidőig dönteni kell. Ebben a nyomasztó légkörben egyszer csak megszólalt egy vékonyka hang. Egy hét éves kislány meleg, vigasztaló, bátorító hangon, s ugyanakkor nagy bizonyossággal ezt mondta: de apu, addig az Úr Jézus is visszajöhet. Többen lekicsinylően mosolyogtak, pedig ez volt a legbölcsebb mondat, ami ott a nagy tanácstalanságban elhangzott. Az édesapa az ölébe vette, megpuszilta és azt mondta: köszönöm, hogy ezt mondtad.
Ez nem szólam, ez nem üres frázis, amivel jobb híján megpróbáljuk vigasztalni magunkat vagy egymást. Ez a Krisztus igaz ígéretére épülő reális reménység. Ott van-e bennünk ez a reménység? Éltet-e minket adott esetben? Miért nem él ott mindennap folyamatosan? Miért csak karácsony előtt néhány héttel, néhány nappal kerül szóba mindig a Krisztus második eljövetele? Meg az, hogy mit jelentene ez annak, aki erre komolyan készül? Miért nincs ott bennünk ennek a felszabadító, bátorító öröme?
Mi nem a világ végét várjuk, hanem a mi dicsőséges Urunkat. Nem valami ismeretlen hatalmasságot, hanem azt, akivel a hívők már most együtt élünk. Akivel sokan közülünk ma is beszéltünk. Akiről tudjuk, soha nem hazudott, eddig még soha senkit nem csapott be. Akit hit által ismerve is szeretünk. Akiről tudjuk, hogy szeretett minket és önmagát adta értünk. A vele való szemtől szembe való találkozásra készülünk.
Készülünk-e? És ha nem, miért nem? Akikben ez a reménység tudatos, azoknak éppen életük hullámvölgyei, szenvedései, nagy talányai, veszteségei között ez örömet jelent és tartást ad.
Azt az igaz ítélőbírót várjuk, akiről tudjuk, hogy előzőleg már odaállt helyettünk Isten ítélőszéke elé mint vádlott. Magára vállalta sok hitványságunkat, bűnünket, sőt ténylegesen elszenvedte a mi büntetésünket. A vele való találkozásra készül az, akinek ádventi reménysége van. Bizonyosak lehetünk abban, hogy meg fogjuk Őt látni úgy, amint van, és a benne hívőket majd magához veszi, és mindörökké vele leszünk.
Éppen ezért a Jelenések könyve befejező szakasza alapján azt vizsgáljuk meg most, hogy mi segít abban, hogy ez a reményteljes várakozás ott legyen a szívünkben. Nem elképzeléseket, illúziókat hajszolunk, hanem a mi Urunk igaz ígéretének a beteljesedését várjuk.
Miért várja a Krisztusban hívő ember az Ő második megjelenését? A sok ok közül hármat említek most. Olyanokat, amelyek kapcsolatban vannak mai igénkkel, illetve ebből következnek. Olyasmiket, amikről a Biblia több helyen beszél, s amiknek a valóságát a hívők tapasztalják is.
1. Az első oka annak, hogy Isten népe sóvárogva várja Krisztus második megjelenését az, hogy nyomaszt bennünket az a sok nyomorúság, ami az Istentől elszakadt, vele szembefordult világban van. Szenvedünk a bűn jelenléte és mérhetetlen rombolása miatt.
Jézus is szenvedett emiatt. Néhány alkalommal olyan keserűen sóhajt fel: Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig szenvedlek titeket, meddig leszek még közöttetek?
A Jelenések könyvének a címzettjeiről tudjuk, hogy szenvedtek a kegyetlen keresztyénüldözés miatt. Olvastuk azt is, hogy a mennyben levő, üdvözült vértanúk is háborognak, és kérdezik Istent: Uram, meddig tűröd még? Meddig engeded ezt még? Vess véget ennek a sok nyomorúságnak, ami a földön van!
És mi tudjuk, hogy amikor a mi Urunk megjelenik, akkor végérvényesen véget vet minden nyomorúságnak. Nem lesz többé nélkülözés, fájdalom, betegség, halál, félelem, gyűlölködés — mindaz, ami miatt most szenvedünk végérvényesen befejeződik. Ezért is várják a hívők Jézus megjelenését.
Kérdezzük meg magunkat, különösen most az úrvacsorára készülve: fáj-e nekünk az, amit a bűn rombol körülöttünk? Fáj-e nekünk az a szenvedés is, ami közvetlenül nem minket érint? Tudunk-e sírni a sírókkal, együtt szenvedni a szenvedőkkel? Vagy a mi szívünk is olyan cserzetté vált már, hogy nincsenek könnyeink és nem tud összeszorulni a szívünk, ha mások bajáról hallunk?
Itt nem valamiféle ostoba mazochizmusról van szó, hanem arról, hogy Isten gyermekeit jellemzi, hogy érző szívük van, és tudnak együtt érezni másokkal. Ez nem azt jelenti, hogy vegyük magunkra a világ összes nyomorúságát. Nem az a cél, hogy összeroppanjunk a bűn miatti fájdalomban, hanem az, hogy ha tudunk együtt érezni szenvedőkkel, és fáj nekünk a bűn jelenléte, ebből imádság és segítség következzék. Úgy ahogy az Jézus Krisztus életében is.
Hadd mondjak konkrétumokat:
— Fáj-e nekünk az, hogy Magyarországon az idén is sok ezer gyermek és idős semmilyen ajándékot nem fog kapni karácsonyra?
— Fáj-e nekünk az, hogy évek óta egyre több temetés és egyre kevesebb születés van az országunkban?
— Hogy van olyan falu Magyarországon, ahol 92%-os a munkanélküliség?
— Fáj-e nekünk az, hogy a megszülető gyerekek 54%-ának nem születik testvére, és ebből nagyon sokféle nyomorúság fakad?
— Fáj-e az, hogy minden második másodpercben meghal valaki a világon éhen, mert napok óta semmit sem evett és semmit sem ivott?
Ez csak néhány előkapott adat, és nem azért mondom, hogy ma rossz lelkiismerettel együk meg az ünnepi ebédet, hanem azért, hogy hálaadással együk meg, de ebből a fájdalomból fakadjon imádság és segítés a magunk kis körében, amit Isten megmutat, amire Isten használni akar bennünket. És fakadjon fel a mi szívünkből is ez a sóvárgó kiáltás, amit itt háromszor olvastunk mai igénkben: Jöjj, Uram, Jézus, és vess véget ennek a sok nyomorúságnak!
2. A másik oka a hívők Krisztus-várásának az, hogy nagyon várjuk az Ő ígéreteinek a beteljesedését.
Isten ígéreteinek jó része már valóra vált. De mi hisszük, hogy mindegyik be fog teljesedni, és a hívő sóvárogva várja ezeknek a beteljesedését.
Jézus ígéretei olyan világossághoz hasonlítanak, amely életmentő. A sötétségben, például az utakon, egy kis világosság is életmentő lehet. Ezek az ígéretek pedig nagy fénnyel ragyognak, mert ezek mind igazak.
János mai igénkben többször is hangsúlyozza ezt. Hol az angyal mondja neki, hol maga Jézus tesz bizonyságot erről, hol János állítja: én tudom, hogy ezek a beszédek igazak és megbízhatóak. Később pedig azt olvassuk: „Én, Jézus küldtem el angyalomat (vagyis küldöttemet), hogy ezekről bizonyságot tegyen a gyülekezetek előtt.”
Az illúziók szappanbuborékjai, meg a hazugságok ködgomolyagjai között Jézus Krisztus ígéretei életmentő, fénylő világosságot jelentenek.
Ezért olvastuk, hogy boldog, aki megtartja e könyv igéit. Boldog, aki ismeri, boldog, aki ahhoz tartja magát, aki ahhoz igazítja az életét.
Később azt olvastuk: boldog, aki hirdeti. Ezért írja: ne pecsételd le! Ez nem titok. Világgá kell kürtölni, minél többen hadd hallják meg, hogy van reménysége ennek a világnak, van valaki, aki nem feledkezett el rólatok. Valaki, aki mindent elkészített a benne hívőknek, amire ebben az életben, meg az örökkévalóságban is szükségünk lesz. Őbenne reménykedjetek, Őhozzá ragaszkodjatok már most hittel, és Őt várjátok vissza, amikor majd egyszer meglátjátok színről színre.
Ezért nem szabad meghamisítanunk Isten ígéreteit és igéit. Ezért olvastuk a legvégén, hogy aki elvesz ebből vagy hozzátesz akármit, azt Isten szigorúan megítéli.
Jézus Krisztus két eljövetele között nehéz út vár a hívőkre, és ezen a nehéz úton az Ő igéje, az Ő ígéretei vezetnek, tartanak, őriznek meg az élet útján, és segítenek bennünket célba. Mert éppen ezeknek az ígéreteknek a fényénél látjuk az út végét is, a célt, meg magát az utat, hogy ne térjünk le róla, és legfőképpen azt, aki előttünk jár. Szenvedni is más úgy, ha tudjuk, hogy vége lesz, és ha tudjuk, hogy az szab véget neki, aki minket a legjobban szeret.
Ezért várják a hívők Jézus második eljövetelét, mert várjuk az Ő ígéreteinek a beteljesedését.
3. Végül még azt említem meg, hogy a hívők szívében ott van az a sóvárgó vágyakozás — a Biblia is használja ezt a kifejezést, mai énekünkben is énekeltük ezt — a Krisztussal való teljes közösség után, ami csak azoknak a szívében lehet ott, akiknek már most is van lelki közösségük Ővele.
Tudjuk, hogy ez rész szerint való, töredékes. Megfertőzi, gyengíti a mi régi természetünk, a bűn jelenléte. De egyszer a benne hívők látomása dicsőn beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül. (392. ének).
Mi ez a vágy? Pontosan az, amiről Pál apostol ír az egyik legnehezebb helyzetből küldött levelében, a Filippi levélben, amikor azt írja: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél, de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.” (1,21-24 v.).
Vágyódom elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél. Ez a sötét szó: meghalás, a hívőnek ezt jelenti. A Krisztussal leszek — már most is vele vagyok —, de tükör által homályosan látunk. Most hitben járunk és nem látásban — írja az apostol. De egyszer eljön a színről színre látás világa, amikor a vele való tökéletes, teljes lelki közösség és egység valósul meg, és én vágyódom erre. Azért nem oltom ki az életemet, akármilyen nehéz körülmények között vagyok is, mert ha mégis kiengednek — írja a börtönből —, akkor megyek hozzátok és használok nektek. De ez nem változtat azon, hogy őszintén bevallom: vágyódom már a Krisztussal való teljes közösségre.
Később ezt írja: „Nekünk a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amellyel maga alá vethet mindeneket.” (3,20-21).
Mennyi bajunk van ezzel a gyarló testtel, és ez még finom jelző: gyarló! Ezt a testet az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja, és vele tökéletes lelki közösségre jutnak a benne hívők.
Megint mondom: csak az tud vágyakozni erre a teljes közösségre, aki már itt hálásan élvezi a Krisztussal való részleges közösséget, ami itt megvalósulhat. Aki már itt ismeri Őt, aki hozzá tartozik, aki vállalja Őt mások előtt is.
A Jelenések könyvének a képénél maradva: csak a menyasszony vágyakozik az ő vőlegényével való esküvőre, a végleges és teljes közösség megvalósulására. És menyasszonyon a Jelenések könyve a Krisztusnak elkötelezett hívőket érti. Azokat, akik szenvedést is vállalnak érte. Akik áldozatot is hoznak ezért a részleges közösségért is, ami itt az osztályrészünk, abban a reménységben, hogy egyszer ez majd teljessé válik. Csak az vágyakozik erre, aki tudja, hogy mi vár rá majd odaát, hogy ki várja őt odaát.
Pál apostol az utolsó levelében, a Timóteushoz írt második, közvetlenül a kivégzése előtt írt levélben írja ezt: „… végezetre eltétetett nékem az igazság győzelmi koszorúja, amit megad nekem az Úr, az igaz Bíró ama napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik vágyva várják az Ő megjelenését.” (4,8).
Vágyakozva várják az Ő megjelenését. Ez a vágyakozó várás hiányzik sok hívőnek a szívéből, s ezért hiányzik ennek az öröme is. Az az állhatatosság, a Krisztushoz ragaszkodás is, ami ebből következik. Ez az oka sokszor annak a gyávaságnak, hogy nem merik vállalni az vőlegényüket, és az oka annak is, hogy sokszor már nem is a Krisztus menyasszonyaként viselkednek vagy nem is azok, csak úgy gondolják, hogy hozzá tartoznak, de nem merik sem Őt vállalni, sem a róla való bizonyságtételt, sem az ezzel járó esetleges hátratételt.
Alapigékben azt is olvastuk, hogy kik azok, akikben ott van ez a vágyakozás, és akik egészen bizonyosan eljutnak erre a vele való közösségre: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba.” És bemennek, ahogy olvastuk egy korábbi fejezetben, a Bárány menyegzőjére. Ezek az elkötelezett, Krisztusért mindenre kész hívők.
Kevés ilyen van ám! Nagyon kevés. Az a lazaság, az a langyosság, amiről szintén a Jelenések könyve több helyen ír, és amitől óvja a hívőket, az ma egyre általánosabbá kezd válni. Valaki így mondta: egyfajta wellness keresztyénség uralkodik el a hívő közösségekben is. Az, hogy ha lehet, ne kelljen semmi áldozatot hozni a hitemért, és ha lehet, ne kelljen megvallanom, hogy ki az én vőlegényem. Még a nevét sem merik sokszor kiejteni a mi megváltó Urunk Jézus Krisztusnak a hívők, nehogy megbántsunk valakit. Mintha nem ez segíthetne mindenkin, hogy valljuk, Ő Jézus, a szabadító, Ő Krisztus, felkent, a királyi hatalom, az igazi prófécia, mint főpap Őbenne egyesül, és mi ennek valljuk Őt, így várjuk vissza. Akkor is, ha sok magát okosnak tartó ember nagyképűen mosolyog ezen, mint ahogy az említett családi jelenetben többen kimosolyogták a kislányt. Mi akkor is tudjuk, hogy ezek az igék mind igazak és megbízhatóak, és csak az boldog, aki megtartja ezeket az igéket, és reménykedik ezeknek a beteljesedésében.
Aki igazán vár valakit és szereti azt, az készül az érkezésére. Jellemez-e minket folyamatosan ez a készülés? Ne csak most karácsony előtt, az ú. n. ádventi időben. Ez az egész nagy világkorszak, amiben élünk, ádvent (az ádvent szó az adventus Domini latin kifejezésből ered, ami azt jelenti: az Úr eljövetele). Tehát valakinek az eljövetelét várjuk, és arra készülünk.
Jézus mennybemenetelétől az Ő második eljöveteléig ádvent. Várjuk Őt. Kérdés: várjuk-e Őt és hogyan? Aki várja, az megmossa a ruháit. Az nem tűr meg foltot a lelki ruháján. Az újra és újra odajárul a kegyelem királyi székéhez, és bízik abban, hogy elég nekünk az Ő kegyelme, és élünk ebből a kegyelemből. Tiszta ruhában, rendbe szedetten szeretném várni.
Mert váratlanul fog megérkezni, csak ne találjon készületlenül. Legalább ez az ádventi néhány hét figyelmeztessen minket arra, hogy örök ádventben élünk. Boldog ember az, aki tudatosan készül Jézus megjelenésére. Ez nem fé-lelemmel tölti el, hanem örömteli várakozással, mert Ő véget vet akkor minden nyomorúságunknak, mert beteljesedik akkor minden ígérete, és a benne hívők eljutnak a vele való meg nem szűnő, örökkévaló, teljes közösségre.
Adja Isten, hogy így legyen!

Sokan olvassuk most Sámuel első könyvét naponta bibliaolvasó kalauzunk szerint, és ez a fejezet következett a mai napra. Ma többször gondoltam arra, hogy jövő vasárnap, ha Isten éltet bennünket, az úri szent vacsora részesei lehetünk. Idejében szoktam készülni az úrvacsorai közösségre, és ez a fejezet igen alkalmas arra, hogy valaki becsületes önvizsgálatot tartson, és amit Isten tisztátalannak lát az életünkben, attól megszabaduljunk. Tegyük ezt most együtt, legyen ez előkészület a jövő vasárnapra.
Amiről itt olvastunk, az Krisztus előtt 1000 táján történt. Saul, Izráel első királya, állandóan kénytelen volt hadakozni a filiszteusokkal, és ebben a háborúban egy idő óta nagy segítsége volt Dávid. Dávid akkor került be az udvarba, amikor Isten segítségével Góliátot legyőzte, és kiderült, nemcsak szólóban, hanem csapatban is kitűnő harcos, nagy sikereket ért el, és egyre magasabb tisztséget adott neki Saul király.
Azt olvastuk itt, hogy éppen egy ütközetből tér haza a győztes sereg. Végre egyszer ők győztek és nem a filiszteusok! Az volt a szokás, hogy ha győzelem után tér haza a sereg, akkor az asszonyok, akik várták a katonákat, dicsőítő éneket énekeltek és körtáncot lejtettek. Érthető volt ez, hiszen ki a fiát, ki a férjét, ki az apját várta haza, ha életben marad, sebesülten vagy egészségesen. Most győzelem után jöttek, éppen ezért győzelmi ének hangzik. Rövid volt az ének, mindössze ennyi:
„Megölt Saul ezer embert,
Dávid meg tízezer embert!”
Senki nem sejtette, hogy ez az ének lavinát indít el. Ettől kezdve Saul egyre jobban gyűlölte Dávidot, és számos kísérletet tett arra, hogy megölje.
Ki hitte volna?! Pedig csak az örömüket öntötték énekbe. Pedig csak a tényeket próbálták költői módon valahogyan megállapítani. Nagy győzelem született, a túlerővel szemben győztek. Megölt Saul ezer embert, Dávid tízezer embert.
Néhány egyszerű, de számunkra tanulságos igazságot vegyünk észre ebben a történetben.
1. Az első, hogy nem gondolná az ember, milyen nagy baj támadhat egy meggondolatlan megjegyzésből. Megölt Saul ezer embert, Dávid tízezer embert. Hangzik az ének, mindenki örül, és Saul szívében előbb keserűség, aztán harag, aztán bosszú, majd gyűlölet gyűlik, és ez az összegyűlt gyűlölet ölet, gyilkosságra sarkallja őt. Pedig egyszerűen csak örültek ezek az asszonyok.
Ki hitte volna, hogy egy ember szívében ilyen visszhangot vált ki? Hiszen senki nem akarta megsérteni a királyt. Valami szépet és nagyot mondtak róla. Megölt ezer embert. Az nem kevés. Ez bizonyos, csak ne jött volna utána a másik mondat: Dávid meg tízezret. Ez volt tőr Saul szívében.
És ettől kezdve következett az be, amit olvastunk: nagyon megharagudott, nem tetszett ez neki, mert erre gondolt: Dávidnak tízezret tulajdonítanak, nekem csak ezret! Még majd a királyság is az övé lesz! És ettől kezdve gyűlölte Saul Dávidot.
Először csak keserűség, sértettség, aztán harag lesz belőle, s ha tartja a haragot valaki, akkor az hatalmába keríti és gyűlöletté válik. Ennyire igaz, amit Jakab ír a nyelvünkről meg a beszédről, amikor azt írja: „kicsiny tűz mily nagy erdőt felgyújt. A nyelv is kicsi, de veszedelmes dolgokra képes.” Egyetlen mondatnak milyen szomorú következménye lehet.
Vizsgáljuk meg, hogy valóban a tényeket állapították meg ezek az asszonyok, amikor ezt énekelték? Csakugyan ez történt: Saul megölt ezret, Dávid megölt tízezret? Most nem a számok érdekesek, az örömük van emögött, hogy végre győztek, de mintha valami, valaki hiányoznék ebből az énekből. Nem úgy kellett volna mondani: Áldott az Isten, aki győzelmet adott nekünk Saul által meg Dávid által? Nem ez felelne meg jobban a valóságnak? Mire ment volna Saul, mire ment volna Dávid Isten nélkül? Volt erre példa, hogy mire volt erre képes Saul Isten nélkül.
Ez a nagy győzelem nyilvánvalóan Isten ajándéka volt. Sokszor elhangzik hívő emberek örvendező imádságaként, hogy adott az Isten győzelmet. Ő segített minket győzelemre, vagy győzelemről győzelemre. Vagy ezt kegyeskedésnek találják itt is? Állapítsuk meg a száraz tényeket: győztünk. Ki volt a vezér? Saul meg Dávid. Dicsőítsük őket! Ez jellemző ránk. Holott a győzelmeket Isten adja, és a dicsőség egyedül Őt illeti. Aztán utána meg szabad köszönni azoknak, akik Isten kezében eszközök voltak, de nekik kellene leginkább tudniuk, hogy csak mint Isten kezében eszközök váltak használhatókká.
Olyan szép az a Cselekedetek Könyvében amikor Jézus Krisztus elkezd ugyanolyan csodákat tenni az Ő apostolai által meg a benne hívők által, amilyen csodákat Ő tett korábban mennybemenetele előtt; és sokszor elkezdik dicsőíteni az apostolokat a hozzá nem értők, azok pedig azonnal tiltakoznak kézzel, lábbal: nem mi, hanem az a Jézus cselekedte ezt általunk, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott, aki az Ő Szentlelke által hatalmasan él bennünk, és élhet bennetek is, ha hisztek benne. Világos beszéd. S abban a pillanatban, mihelyt elkezdték őket dicsérni, meg ne lopjuk az Isten dicsőségét. Isten megmondta: dicsőségemet másnak nem adom.
Nem a tényeket állapítja meg ez az ének, hogy megölt Saul ezer embert, Dávid tízezer embert, mert miért volt képes megölni, ki tette képessé megölni? A teljes igazság az lenne, ha Isten nevét foglalnák az énekbe.
És nem véletlen az, hogy ennek a gyanútlan, jóhiszemű éneknek ilyen rossz következménye is lesz. Aki nincs tekintettel Istenre, és az Ő nagy tetteire, az általában nem tud tekintettel lenni másokra sem. Arra jellemző ez a figyelmetlenség, mert ebben ez is volt, ez a felszínesség, és az, hogy akarva, akaratlanul árt másoknak.
Azért érdemes ezt észrevennünk (anélkül, hogy ezt most tovább részleteznénk), mert mindannyiunkkal előfordult már az, hogy kiszaladt a szánkon valami, amivel valakin sebet ütöttünk, ami miatt valaki szomorú lett vagy talán még harag és gyűlölet is ébredt a szívében, mert nem voltunk tekintettel mindenre és mindenkire. Mert figyelmetlenek voltunk.
Ezért írja Pál apostol olyan keményen és ugyanakkor konkrétan, pontosan: „Semmi romlott beszéd a szátokból ki ne jöjjön, csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldásul legyen a hallgatóknak.” Mert ha nem hasznos, nem szükséges és nem épít, akkor átokká lesz és nem áldássá, mint ahogy itt átokká lett Saul számára és gyűlölet született belőle.
Bár csak Isten Lelke vezetné mindig ezt a kicsiny tagot, a nyelvünket is, ahogy Jakab írja, és akkor áldásul lenne a hallgatóknak. Nem szabad olyan könnyelműen és felelőtlenül locsogni, fecsegni, ahogy azt sokszor csináljuk, nem kell feltétlenül elmondani valakinek, akivel találkozunk, hogy éppen előtte találkoztunk azzal, akiről ő érdeklődik, és mit mondott róla.
Az emberi butaság és lelketlenség az oka annak, hogy ilyenkor sokan nem értik: miért ne mondtam volna el neki, hiszen hallottam. Épít, szükséges, hasznos? Akkor mondjam. Akkor viszont mondjam azt is, amit néha nehéz kimondani, mert ugyanilyen bűnünk, hogy hallgatunk, amikor valami segítő, bátorító, netalán életmentő, örök életre megmentő hagyhatná el a szánkat, és azon áldás lenne. Isten Lelke tegye világossá számunkra, ha ez a bűn ismétlődik az életünkben, és segítsen minket úgy beszélni, hogy az áldás legyen.
2. A másik, amit meg kell néznünk szintén: Saul oldalán sem volt minden rendben. Miért fájt neki az, hogy elmondták az igazságot? Mert ebben az igazság az volt, hogy Dávid vitézebbül harcolt ott, mint Saul. Miért fáj ez neki? Azért, mert ő a király, akkor neki kell megölnie a legtöbb ellenséget? Vagy ha nem így történt, akkor is a krónikásoknak úgy kell feljegyezniük, hogy a király ölte meg a legtöbbet? Az nem felel meg a valóságnak.
Miért nem tudja elviselni az igazságot? Mert hiú, büszke és gőgös. Az ilyen ember nem bírja elviselni az igazságot. Az ilyen ember nem tud örülni a másik sikerének még akkor sem, ha az ő érdekében tett erőfeszítéseket a másik. Nem azt lett volna az egyetlen értelmes reagálása Saulnak: de jó választás volt, hogy ezt a Dávidot tettem a sereg egy részének a vezetőjévé. Lehet, hogy ő lesz később az egész sereg vezetője. Ilyen katona kell nekem! Öljön csak meg tízszer, százszor annyit, mint én! Nem ez lett volna az értelmes dolog?
Csakhogy nem az értelmével dönt már a hiú és gőgős ember, hanem az indulatai vannak mögötte. Sokszor nem is látja tisztán a valóságot. Köd ereszkedik a gőgősök agyára és képtelenek tárgyilagosan ítélni. Még ha a saját érdekükről van szó, akkor sem ítélnek sokszor helyesen.
Tegyük fel: valaki megmondta nekünk, ne haragudj, de úgy, ahogy a múltkor viselkedtél, nem lehet viselkedni. S ezen megsértődik valaki. Nem meg kellene köszönni? Igaza van. Tényleg nem jól viselkedtem. Nem szeretnék legközelebb ilyen idétlen lenni. De jó, hogy megmondta. És ha nem azonnal születik is meg bennünk ez a megállapítás, legalább utólag eljutunk-e ide? Nem esett jól, hogy rám olvasta. Nem gondoltam, hogy annyira idétlen szoktam lenni, de nem akarok ilyen maradni. Tulajdonképpen jót tett velem, hogy megmondta. Miért nem vettem észre magam? Nem vettem észre. De jó, hogy most már tudom.
És ha szeretetlenül mondta meg? Az az ő dolga, hogyan mondta meg, az enyém az, hogyan fogadom, és mi lesz belőle, mi lesz a folytatása. Készek vagyunk-e igazat adni azoknak, akik megmondják rólunk vagy nekünk az igazságot? Mert ez a kérdés így is hangozhat: készek vagyunk-e igazat adni Istennek, amikor elénk tartja az igazság tökéletes törvényét, és az Ő igéjével például leleplezi egyik-másik bűnünket, hibánkat, gyengeségünket? Ez kegyelem.
Akik tapasztaljuk azt, hogy Isten az Ő igéjével meg sok más eszközzel is így időnként tükröt tart elénk, azok tudjuk, milyen nagy kegyelem. Mert ez azt jelenti, hogy még mindig nem mondott le rólunk. Még mindig csiszol, formál, tisztogat. Még mindig olyanná akar formálni, amilyennek elgondolt. De jó, ha egy kicsit is közelebb kerülök ahhoz. Jól esik, nem esik jól, ez mellékes, az a fontos, hogy mi a célja, mi lehet belőle? Csak az önteltség, a gőg és a hiúság lehetetlenné teszi ezt. Az ilyen embereken nem lehet segíteni.
Mit vált ki belőlünk, ha néha szembesítenek az igazsággal? Mert csak azt válthatja ki, ami bennünk van. Saulból haragot, gyűlöletet, gyilkos indulatokat váltott ki. Ott van-e bennünk az az alázat: Uram, köszönöm, hogy rámutattál egyik-másik bűnömre. Pontosan ilyen nem akarok maradni. Adj erőt a változáshoz. Az ilyen ember fejlődőképes.
A hitben sem lehet másként fejlődni, csak úgy, ha valaki állandóan kész — most már kimondom —: a bűnbánatra. Rámutatnak egy bűnömre, akkor nem védőbeszédet kell tartani, hanem bűnvalló imádságot kell mondani. Így van, sajnos, hogy igaz, remélem, hogy fél év múlva már nem lesz igaz. Nem lesz rám jellemző. Szeretnék növekedni, gyarapodni, tisztulni, előre jutni a lelkiekben is.
Mert — és ezt észre kell vennünk — Saul itt Isten akaratával került szembe, amikor nem adott igazat annak, ami elhangzott. Mert Isten akarata az volt, hogy Dávid legyen a király. Egyelőre ő még nem is tudja, hogy milyen igazat mond: Már csak az hiányzik, hogy a királyság is az övé legyen! Itt Dávid már Isten felkent királya. Ezt még senki nem tudja, csak Sámuel próféta, aki Isten parancsára felkente őt királlyá, meg ő, meg a szűk családi kör, ahol ez megtörtént. Ez még nem nyilvános. Itt Saul még nem tudja, de lehet, hogy valamit már sejt. Gyanús, hogy akármit csinál Dávid, azon Isten áldása van. Akárhova megy, onnan sikerrel tér vissza. Most emiatt is féltékenynek kell lennie? Az ő beosztottja, neki hozza a hasznot, neki aratja a győzelmeket.
Megint az elsötétült elme, amikor a szív tele van önteltséggel és féltékenységgel. Saul itt Isten akaratával kerül szembe.
Ez a másik kérdése hozzánk, miután a nyelvünk bűneit érintettünk, hogy vajon készek vagyunk-e igazat adni Istennek? Egyáltalán olvassuk-e és így olvassuk-e az Ő igéjét: tudom, Uram, hogy az ige tükör is (sok más haszna is van), tartsd elém a tükrödet. A te igéd igazat mond, és én neked mindig kész vagyok igazat adni. Veled szemben soha nincs igazam, és nem akarom védeni a vélt igazamat. Neked van igazad! Köszönöm, hogy foglalkozol velem. Nevelj csak, tisztogass csak, mígnem kiábrázolódik rajtam a Krisztus.
3. A harmadik, amit vegyünk észre, s talán ez a legszörnyűbb itt, hogy Saul ezzel az ellenállásával lejtőre lép, és lejtőn a testek egyenletesen gyorsuló mozgással mozognak, mégpedig egy bizonyos irányba: lefelé. Ha csak valami külső erő meg nem állítja őket. Először csak rosszul esik, keserű lesz, irigy lesz, aztán harag támad a szívében, aztán gyűlölni kezdi Dávidot, utána mindent elkövet, hogy megölje. Potenciális gyilkos. Állandó gyilkos indulat van benne azzal szemben, aki a legtöbb jót szerezte neki abban az időben. Megint érthetetlen az egész.
Ez viszont törvényszerű. Ha valaki helyet ad a szívében a haragnak, ha azonosul a haragjával, ami fellobbant benne akármi miatt, akkor az megkötözi. Attól kezdve már nem ő uralkodik az indulatain és gondolatain. Saulnak minden gondolata ettől kezdve e körül forog: hogyan lehetne elpusztítani Dávidot.
Ha az egész fejezetet olvastam volna — vagy aki olvasta — az megrémülhet. Ez az első kísérlet, hogy Dávid zeneterápiát gyakorol. Amikor Saulra rájött a depresszió, vagy valamilyen roham, szorongás, akkor Dávidot hívatta, hogy muzsikáljon neki. Ezt teszi itt is, és még ekkor is ez a gondolat foglalkoztatja Sault. Fogja a dárdáját, hogy odaszögezze Dávidot a falhoz. Még kimondani is borzasztó. Az ember látja mindjárt maga előtt, és végigszalad a hideg a hátán.
Milyen ördögi indulat kell ehhez? A jótevőjét meg akarja ölni, ráadásul ilyen módon. Ez nem sikerül, Dávid elhajol, Isten kegyelmesen megőrzi. Ekkor kinevezi ezredessé. Miért? Mert így az életének nagyobbik részét a harctereken kell töltenie, majd csak megöli valamelyik filiszteus.
Tisztára az a ravaszság, mint Dávidban később volt Uriással szemben, csak Dávid összeomlott, amikor erre rájött, és töredelmesen megbánta a bűnét.
Saul keze tiszta a vértől, ő nem árt Dávidnak, csak mintegy száműzi a harctérre. Előbb-utóbb majd csak jön egy jó hír, hogy Dávid ott maradt a csatatéren.
Nem jön ilyen hír. Akkor a saját lányát akarja felhasználni ellene. Hogy legyen Dávid az ő veje, hozzáadja az idősebbik lányát, de közben máshoz adja feleségül. Ez a legnagyobb megaláztatás volt. Provokálva ezzel Dávidot, hátha most elkövet valami olyan butaságot indulatában, ami miatt aztán joggal törvény szerint ki lehet őt végezni. Dávid nem követ el butaságot, alázatos marad.
Akkor kiderül, hogy a másik lánya szerelmes lett Dávidba. Jó, de akkor Saul olyan jegyajándékot kér, hogy legalább száz filiszteust meg kell ölnie ellenőrizhető módon. Valamelyik csak leüti Dávidot. Nem üti le. Sikerül a száz filiszteust, sőt még többet megölnie. Feleségül kapja Saulnak a lányát. A legkülönbözőbb kísérleteket teszi. Ahelyett, hogy a kormányzó a kormányzással foglalkoznék, ahelyett, hogy a király uralkodna, egy ilyen kicsinyes, sötét, gyilkos tervet szövöget állandóan: Hogyan lehet eltenni láb alól azt, aki az egyik legnagyobb jótevője, akire ő tulajdonképpen minden ok nélkül haragszik. Teljesen becsavarodott.
Ide vezet az, ha valaki helyet ad a szívében a haragnak.
Az előbb az Efézusi levél 4. részének 29. versét idéztem a nyelvről. Közvetlenül előtte, a 26-27. versben van az, hogy „ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: ne menjen le a nap a ti haragotokon.” S mi jön utána: „Se az ördögnek ne adjatok helyet.”
Ám haragudjatok. Ez előfordulhat bármelyikünkkel. Megbántottak, megharagudtam. De mi lesz utána? Konzerválom-e a haragot, vagy pedig azt mondom: kiváló alkalom arra, hogy megbocsássak. Gyakorolom a megbocsátást. És mindenkinek így jó. Annak is, aki megharagudott, akit megbántottak, megsértettek, meg mindenkinek. Ha nem, ha tartja a haragot, attól kezdve a harag tartja a kezében őt és jön a lavina. Jön a gyűlölködés és eluralkodik rajta ez az indulat.
Nem részletem ezt sem tovább, boldog ember az, aki felismeri magában az erre való hajlamot. Mindannyian hajlamosak vagyunk a sértődésre, az érzékenykedésre. Bár más tekintetben lennénk érzékenyek! Például arra, hogy a másiknak a nyomorúságát észrevegyük és enyhítsük. De mindenki hajlamos a sértődékenységre és az érzékenykedésre.
Mindnyájunkkal előfordul, hogy olyan történik, ami miatt megharagszunk. Jusson eszünkbe, hogy kiváló alkalom a megbocsátásra. Ha nem bántottak volna meg, sose tudnék megbocsátani. Gyakorolhatom a megbocsátást. Azt, amiből élek, hogy Isten megbocsát naponta nekem. Mert ha Ő haragtartó lenne, már rég végünk lenne. Persze ehhez éppen az kell, hogy valaki a szíve mélyéig átélje Isten bűnbocsátó irgalmát. Az ilyen ember lesz egyre gazdagabb arra, hogy ő is tud elengedni, megbocsátani, átlépni a sérelmeken. Nem a gödröket számolja, amik az úton vannak, hanem a cél lebeg a szeme előtt, ahova meg akar érkezni. Átlép a gödrökön, árkokon és megy jókedvűen előre.
Annak telik megbocsátani, aki Istentől sok bocsánatot kér és kap, és komolyan veszi, hogy azt megkapta.
4. Röviden még arra figyeljünk oda, hogyan viselkedik ebben a helyzetben Dávid.
Nem viselkedik. Ő egyszerűen az, aki. Saulban dúl a vihar, Dávid szívében nagy csend van. Saul egyre jobban fél tőle — érdekes, pedig ő volt a király. Dávidban nyugalom van. Saul meg akarja őt ölni, Dávid pedig mindig kész neki segíteni. Kiküldi a harctérre csatázni, megy. Most szükség van a terápiára, akkor előveszi a hangszert és muzsikál. Most nincs szükség semmire, akkor veszteg marad.
Teszi a dolgát, pedig ő már tudja, hogy ő Izráel felkent királya, Isten akaratából. De most még Saul a király, és Dávid tudja, hogy most még hol a helye. Most még ő alattvaló, és őszintén szolgálja Sault, a királyt. Ő a felkent király. Majd eljön az ideje. Isten jelöli ki mindannyiunk helyét, és Isten határozza meg a terminusokat, az időpontokat. Isten kezében van az életünk. Saul is, Dávid is, meg az események is. És Ő tudja, hogy mikor minek van az ideje. Csak Ő tudja. Akkor legjobb, ha Őreá néz az, aki benne hisz, és mindig azt teszi, aminek akkor van az ideje. Dávid tehát a helyén van, és nem nyugtalankodik, nem idegeskedik most sem és később sem.
Készüljünk ezen a héten talán a szokottnál komolyabban is az úrvacsorára. Óvakodjunk minden meggondolatlan megjegyzéstől. Csak az jöjjön ki a szánkon, ami hasznos a szükséges építésre. Aztán, ha megmondják az igazságot, akkor próbáljunk nem megsértődni, hanem megváltozni. Jó irányba, felhasználva azt is, amit a szemünkbe mondtak. Ha pedig Isten tartja elénk az igazság tökéletes tükrét, különösen is legyünk hálásak neki és adjunk igazat neki.
A haragnak pedig sose adjunk helyet. Az előfordul, hogy haragra lobbanunk, de az ne forduljon elő, hogy konzerváljuk, tartósítjuk magunkban, mert akkor lejtőre kerülünk és vége mindennek. Ennek ellenállni csak a lejtő tetején lehet, amíg nem tartósítottuk a haragot.
Dávidtól pedig tanuljuk meg, hogy akinek igazi közössége van az élő Istennel, aki valóban kész neki mindig mindenben engedelmeskedni, az nem fél, még ilyen körülmények között sem, állandó fenyegetettségben sem. Annak védelme a Mindenható, az túlél mindent. Mi tudjuk az Úr Jézustól, hogy az ilyen ember túléli a halálát is, mert örök életet adott nekünk az Isten.

A Jelenések könyvének két utolsó fejezete arról az új világról szól, amit Isten teremt majd a végső nagy ítélet után. János apostol látomásainak a leírásából úgy ismerjük meg ezt, mint amikor egy kamera messziről egyre közelebb fókuszál arra, amit be akar mutatni.
Először láttuk, hogy milyen lesz az új ég és új föld. Legutóbb arról volt szó, mit tudunk a mennyei Jeruzsálemről. Ez a mai szakasz pedig ennek az új teremtésnek a központjáról szól, valamint arról, hogy akik Jézusért kegyelmet nyertek, mit tesznek majd ebben az új világban.
1. Mi a központja az új teremtésnek? Így olvastuk kétszer is mai igénkben: Isten és a Bárány trónja, ami arra utal, hogy ebben az új világban Isten uralma tökéletesen megvalósul. Isten ma is uralkodik, változatlanul Ő a gazdája, irányítója az általa teremtett világnak, csak éppen az a teremtménye, akire rábízta a teremtést, hátat fordított neki és nem akar engedelmeskedni Teremtőjének.
Amikor az ember fellázadt és azt mondta: Isten se szóljon bele, engedett a kísértő hazugságának, aki azt ígérte neki, hogy ha rám hallgattok, olyanok lesztek, mint az Isten. A bukott ember Isten helyére akart tolakodni, Isten helyett akarja irányítani a világot. A maga akaratának akar érvényt szerezni. Sőt, ha vallásos, még Istent is alkalmazni akarja abban, hogy segítsen az ő akaratát megvalósítani.
Azt olvassuk a Bibliában, hogy az új teremtésben megszűnik az embernek ez a lázadása, megszűnik a bűn, és Isten akarata mindenütt teljesen érvényre jut. Megvalósul az, amiért a Mi Atyánkban olyan sokan és sokszor könyörgünk: Jöjjön el a te országod — az ország mindig Isten uralmát, uralkodását jelenti. Legyen meg a te akaratod, és a Mi Atyánk végén a szép hitvallás: mert tiéd az ország (vagyis az uralom), a hatalom és a dicsőség is örökké.
2. Ebben a szakaszban a leghangsúlyosabb az, és erről szeretnék részletesebben szólni, a többiről csak majd röviden, hogy ahol Isten uralma tökéletesen megvalósul, ott minden képzeletet meghaladó módon áradni kezd az élet.
Így olvastuk ezt: „Megmutatta nekem az élet vízének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, s az Isten és a Bárány trónusából ered. A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak.” Itt nem valami szegényes vegetációról van szó, hanem gazdagon áradó életről.
Ha összehasonlítjuk azt, amiben mi ma élünk ezzel, amiről itt szó van, akkor látjuk, hogy mit veszítettünk el, amikor Istennek, az élet forrásának hátat fordítottunk. Mert mi a helyzet ma?
Egy kismadár szedeget a földön. Életben akar maradni. De közben riadtan tekintget jobbra-balra és minden irányba, mert fél, mert folyamatosan életveszélyben van, nem jön-e macska, vagy nem jön-e nagyobb madár. Inkább otthagyja a betevő falatot, csak mentse a puszta létét. A puszta létről van szó, nem a gazdag, biztonságos, túláradó életről.
De vajon, nem ugyanilyen a mi létünk is? Apuka bemegy reggel a munkahelyre, s ő is riadtan tekintget jobbra-balra, hogy nem ő lesz-e a következő, akit elbocsátanak. Pedig így is szűkösen vannak otthon. Szükségbe került az emberiség, mióta Istentől elszakadtunk.
Ennek az apukának a fia is riadtan hallgatózik esténként a szülők ajtajánál, mert néhány nappal korábban ez az indulatos, hangos mondat szűrődött ki az ajtón: akkor elválunk, és kész. És azóta ez a kisfiú nehezen alszik el este. Nem tud koncentrálni, a tanárok nem tudják, mi baja. Azóta enni sem tud, mert úgy érzi, mintha egy gombóc lenne a nyelőcsövében, és nem megy le a falat. És senki sem sejti, hogy mi, ki ennek az oka.
Ez élet? A puszta vegetáció, ahova mi Isten nélkül jutottunk. Állandó bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, kiszolgáltatottság, tehetetlenség és nyomorúság minden téren.
Alapigénk arról szól, hogy abban az új világban, amit Isten teremt, s ahol Jézus Krisztus helyet készít a hozzá hűségeseknek, a benne hívőknek, azok a b-betűs szavak valósulnak meg, amiket gyakran emlegettünk a Jelenések könyvének magyarázata során: ott biztonság, bőség, békesség lesz, és mindezeknek az eredményeképpen számunkra elképzelhetetlen boldogság minden ember szívében.
Biztonság, ahonnan hiányzik a félelemnek mindenféle változata és oka.
Bőség, amit el sem tudunk képzelni, hogy semmi nem hiányzik.
Békesség, ami igazi életlehetőséget, olyan közeget ad az embernek, amiben kibontakozhat, és mindennek az eredményeképpen:
Boldogság.
Az a leírás, amit itt olvastunk, ezt szemlélteti. Az élet folyója az utca közepén folyik. Mindenki belegázolhat, megfürödhet, ihat belőle, amennyit akar. Élvezheti teljes gazdagságában az életet. A halálmentes, tiszta életet. Az élet fája tizenkétszer terem évente. Most már talán emlékszünk, hogy a 12-es szám mindig a tökéletességet, a hiánytalanságot jelenti. Havonta megtermi gyümölcsét, jut mindenkinek bőségesen, és még a levelei is hasznosak lesznek.
Ezt a gazdag életet veszítettük mi el, amikor Isten ellen fellázadtunk. Ez hiányzik ma is mindenkinek. Ezt próbáljuk pótolni mindenfélével, és nem tudjuk semmivel, mert az a lét, ami maradt, az halállal kevert lét. Tele van félelemmel, szorongással, betegséggel, gyanakvással, és a végén ott van a halál.
A Biblia nagy örömhíre, hogy Jézus ezt az elveszített igazi, Istentől kapott életet hozta el újra erre a földre. Sőt azt mondta többször: Ő maga ez az élet. Tehát aki vele személyes kapcsolatba kerül, az részesedik ebben az életben. Az viszont olyan életet kap tőle, ami túléli a biológiai halálunkat is.
Lázár sírjánál a két gyászoló testvérnek mondotta Jézus: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az.” Aki pedig nem hisz Őbenne, amíg létezik itt a földön, addig sem él igazán. Ez majd kiderül akkor, amikor utolsót dobban a szíve.
Aki hisz Jézusban, már itt megkapja ezt az elveszített, igazi, örök, teljes életet. Részlegesen, töredékesen, mert belezavar még mindaz, ami a bűnnek a következménye, de a hívők már boldogan vallhatják: a miénk ez az élet.
Ezért írja le Pál apostol minden nagyképűsködés nélkül, mint tényt — a kivégzése előtt a börtönből, betegen, sok jó barátjában is csalódva, úgy, hogy közben fázik és Timóteust kéri: hozd már el minél előbb a télikabátomat, mert megfagyok ebben a penészes, nyirkos börtönben: Nekem az élet Krisztus, és ezért, ha kivégeznek, jól járok, a meghalás nyereség. Még közelebb kerülök hozzá, még teljesebb gazdagságban enyém lesz ez az élet. Ha meg itt maradok, folytatom a szolgálatomat.
Teljes belső szabadság és emelkedettség, mert neki az élet Krisztus, és ezt az életet már nem lehet elveszítenie. Ez csak arra vár, hogy még inkább kiteljesedjék.
Itt van egy fontos összefüggés alapigénkben, és erre szeretném nagy szeretettel felhívni a gyülekezet figyelmét. Ahol Isten uralma tökéletesen megvalósul, ott árad mérhetetlen gazdagsággal ez az élet. Ez a kettő összefügg. Az élet folyója az Isten és a Bárány trónusából fakad, és árad rendkívüli gazdagsággal. Ahol Isten ül a trónuson, ahol az Ő uralma megvalósul, ott árad gazdagon az élet.
Ezt nekünk azért fontos tudnunk, mert kivétel nélkül mindnyájan úgy születünk, hogy mi akarunk feszíteni egy trónuson. Már a kicsi gyerek: alig látszik ki a földből, alig tud néhány szót, de már mondogatja: akarom, akarom… Már van akarata, és azt mindenképpen keresztül akarja vinni. S ha nem teljesítik, képes földhöz csapni magát — láttam ilyet —, hogy rákényszerítse a nála hatalmasabbra az akaratát. És megint mondom: ha vallásos lesz később, még Istent is arra akarja rávenni, hogy az ő akaratát teljesítse. Sokan még az imádságot is erre akarják felhasználni.
Amikor egy házasságban, egy családban vagy akármilyen közösségben valaki így feszít a trónon és uralkodni akar, ott megjelenik a halál. Ó de sokszor látom, hogy elindul egy házasság és valamelyik nagymama — vagy mind a kettő —, feszít a trónon. Diktálni akar egy másik közösségnek. Létrejött egy teljesen új egység, de ők ott is uralkodni akarnak. És tudják, vagy nem tudják, tönkreteszik a saját gyerekük boldogságát.
Vagy valamelyik házasfél emelkedik fel a trónusra. Egy férfi azt hiszi, attól férfi, ha tud kiabálni, dirigálni, meg diktál. Vagy az asszony viseli a kalapot és ő diktál. Vagy mind a ketten uralkodni akarnak, és királyok párharcává züllik az a kapcsolat, aminek szeretetkapcsolatnak lehetne lennie. És betör a halál: a sírás, a féltékenység, időnként a némaság, a félelem, és belebetegszenek a gyerekek, meg aki a közelben van, mindenki.
És mintha nem látnák, hogy mit tesznek, mintha nem ők lennének az oka annak a tragédiának, ami készülődik vagy bekövetkezik, tovább is uralkodni akarnak. Ennyire megrontotta a bűn a mi Istentől elszakadt életünket.
Olykor lehet látni, amikor valaki rádöbben erre, és Isten megvilágosítja, leszáll a trónról, és kész végre Istennek a saját bűneiről beszélni — nem a másikéról —, és azt megvallja, ebbe a közösségbe betör az élet. Békesség lesz, reménység fakad, rendeződik sok rendetlenség… Jézus Krisztus veszi át az uralmat.
Hadd kérdezzem meg: mi van otthon nálatok? Jézus lehozza a mennyországot erre a földre, Jézus nélkül sokszor pokollá tesszük. Kicsi mennyország van otthon, vagy pokol? Vagy valami középütt, úgy megvagyunk, viszonylag csendben, néha szoktunk csak veszekedni. Elviselhető. Vegetálunk.
Jézus azért jött, hogy életünk legyen, sőt bőségben éljünk. (Jn 10,10). Ez az Ő programja. Ezért áldozta oda az Ő bűn nélküli életét, semmi nem volt drága neki, hogy mi ebből a szegényes vegetációból, vagy magából a pokolból eljussunk a túláradó, gazdag, igazi életre a szó mindenféle értelmében.
Ki ül otthon nálunk a trónon? Te, vagy azért szenvedsz, mert valaki más, vagy Jézus: Ő magától nem ül oda, mert ott mi feszítünk. Aki leszáll onnan, aki kész megtagadni a maga öntelt gőgjét, amiből mindig az következik: ő jobban tudja, még jobban tudja, mindenkinél jobban tudja. Amiből állandó ítélkezés következik vagy direkt parancsolgatás, semmit nem tud szó nélkül hagyni, mindig az ő véleménye a legfontosabb. Ez maga a pokol.
Megpróbálhatunk uralkodni mi is. Próbáljatok meg uralkodni a fantáziátokon. Elhatározzátok, hogy többet arra nem gondoltok. Annál gyakrabban fogtok rá gondolni. Nem tudunk uralkodni az indulatainkon. Nem tudunk uralkodni a szavainkon. Jaj, kiszaladt a számon… Miért szaladt ki? Mert nem tudok uralkodni rajta. Képtelenek vagyunk a tényleges és helyes uralkodásra.
Isten az embert arra teremtette, hogy uralkodjék a teremtett világon. Soha nem a másik emberen. De úgy tud uralkodni, ha engedelmeskedik a Teremtőnek. Ezt az engedelmeskedést mondtuk fel, és aztán az uralkodásunkból az lett, ahogy most már módszeresen és megfordíthatatlanul tesszük tönkre az Isten teremtett világát, mert csak rablógazdálkodásra vagyunk képesek az Istennek való engedelmeskedés nélkül. Ezt némelyek már kezdik belátni, csak nem tudjuk magunkat megváltoztatni. Ezért jött Jézus Krisztus.
Azt a mozdulatot azonban nekünk kell megtennünk, hogy leszállunk a trónról. Őszintén és konkrét módon megalázzuk magunkat Isten előtt. Elsoroljuk a mulasztásainkat, hibáinkat, bűneinket, valamint azt, hogy nem akarok ilyen maradni. Úr Jézus egyedül téged illet meg ez a trón. Akkor folyik ki majd alóla az élet vize. Akkor árad be a családunkba ez a gazdag élet. Miközben lehet, hogy megmarad sok gond, nehézség, de az a lelki gazdagság, amit a Krisztussal való közösség és az Ő uralmának a tudatos elismerése hoz magával, az mindent pótol.
Sőt, Jézus mondta a samáriai asszonynak: Ő olyan bőségesen adja ezt a benne hívőknek, hogy túlcsordul az életükön és másoknak is jut. Az a víz, amit én adok neki — mondja Jézus — eloltja egy életre az életszomját. Soha többé meg nem szomjazik, sőt átárad rajta másokra is. Erre akar használni minket a mi Urunk. Így áll helyre a teremtés rendje már itt a földön töredékesen, részlegesen. Ez az ige pedig arról szól, hogy az új teremtésben tökéletesen és teljesen.
Nem könnyű leszállni az uralkodásunk trónjáról. Annak könnyű, aki tisztában van azzal, hogy kinek adja át. Aki rádöbben arra, hogy ő ezt bitorolja, nem oda teremtett minket Isten, azért okozunk olyan sok bajt onnan. Minket arra teremtett, hogy az Ő trónusa előtt álljunk engedelmességre készen, örülve annak, hogy Ő tanácsol, vezet és mi így tudjuk helyesen tanácsolni és vezetni a reánk bízottakat.
Bárcsak mindannyiunk, akár mindennapi imádságává válna Dávid imádsága: „Taníts engem a te akaratodat teljesítenem, mert te vagy Istenem! A te jó lelked vezéreljen engem az egyenes földön!” (Zsolt 143,10)
Te vagy Istenem! Nem én akarok istenkedni sem mások fölött, sem magam fölött. Kiderült, hogy nem tudok. Amíg én akarok a magam istene lenni, pokollá teszem az életünket. Te vagy Istenünk! Akkor légy szíves mondani, mit tegyünk.
Amikor Pál apostol először ismerte fel Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, az első kérdése ez volt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Egészen addig ő nagyon jól tudta, mit akar cselekedni. Meg volt győződve, hogy amit tesz, az helyes, így kell csinálni. Összefogdosni mindenkit, aki Jézusban hisz. Pontosan tudta a programját, ő állította össze. Volt róla papírja, hatósági jóváhagyással indult. S a damaszkuszi úton megállt. Nem megfelelő személy ül a trónon. Jézus üljön oda. Ezért nevezi Úrnak. Uram, én meg a te szolgád vagyok. Akkor egy kérdés marad: mit akarsz, hogy cselekedjem?
Ez nem kényszer, meg nem érdemeket akar szerezni az ilyen ember ezzel. Ez belülről fakadó késztetés. A helyére zökkent, Isten szolgájává vált. És így lehet igazán azoknak a gazdája, ura, akiket Isten rábíz.
Ahol ez az őszinte bűnbánat megjelenik, és elhangzik, oda beárad a békesség. Ahol Jézus Krisztus uralma ténylegesen kezd megvalósulni, ott ténylegesen megjelenik az élet. Az az élet, amit e nélkül nem is ismerünk. El sem tudjuk képzelni, milyen az a békesség, amit Jézus az övéinek ad, milyen az a bölcsesség, amivel ezután tanácsol, milyen az az erő, amiről az erőtlen, beteges Pál apostol azt mondta: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
Ehhez azonban drága testvér, le kell szállnod a trónodról. Megtagadni a magad igazát, abbahagyni azt, hogy tíz körömmel ragaszkodsz hozzá és bizonygatod. Megalázni magunkat az egyedül uralkodó Isten és a Bárány Jézus Krisztus előtt.
3. Amit még mai igénk végén olvastunk, az arról szól, hogy abban a városban nem lesz többé átok. Hogy került az átok a földre? Amikor az ember Isten ellen fellázadt, Isten megátkozta a földet (nem az embert), és ez megnehezíti az egész életünket.
Ezt az átkot azonban valaki levette rólunk. Így olvassuk ezt a Galatákhoz ír levélből: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk, hiszen meg van írva: „Átkozott, aki fán függ”, azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.” (3,13-14 v.). Jézus átokká lett helyettünk, értünk, hogy mi Isten áldását kapjuk.
Aztán azt olvassuk, hogy sötétség és éjszaka ott többé nem lesz. Ma még olyan életet élünk, hogy sokszor nagyon sötét gondolatok támadnak bennünk, sötét indulatok indítanak, sötét szándékok is megkörnyékeznek. Jó esetben keveredik a világosság a sötétséggel. Jézus a benne hívőket megajándékozza azzal, hogy mint világosság fiai, úgy járjunk. Ez sokkal nehezebb, de egyedül ez hozzá méltó és ez következik abból, ha valakinek az élete trónján Ő ül.
Végül még azt olvassuk itt, hogy mit csinálnak az üdvözültek ebben a csodálatos világban. „Az Ő szolgái imádják Őt, látni fogják az Ő arcát és az Ő neve lesz a homlokukon.”
Imádják azt, aki egyedül imádatra méltó. Meg fogjuk Őt látni úgy, amint van, és ez valami csodálatos élmény lesz. És Jézusnak a neve lesz a homlokukon, ami azt jelenti: a vele való közösség felbonthatatlan, végérvényes, tökéletes és teljes lesz.
Az Ő imádását már itt most elkezdhetjük. Ahol az őszintén hangzik, ott is megjelenik valami kis mennyország. — Őt itt nem láthatjuk. Így olvassuk a Bibliában: „most hitben járunk és nem látásban.” Most közvetve éljük át az Ő jelenlétét, mert elhisszük azt, ami a Bibliában van, hogy azt Ő mondja. De egyszer a hitünk látássá lesz, és közvetlenül éljük át ugyanezt. — Az Ő neve pedig már most a homlokukon van azoknak, akik vállalják Őt, akik nem szégyellik Krisztust és az Ő evangéliumát. Ez a közösség teljesedik majd ki abban a másik világban.
Ebből a mai szakaszból Isten számomra ezt tette leghangsúlyosabbá, s ezért adtam ezt most tovább: Akinek az élete trónján Isten van ténylegesen, valóságosan, oda beárad ez a gazdag, új élet. Adja Isten, hogy minél többen megtapasztaljuk ezt!

A 653. ének pontosan azt mondja el:

Kik a Krisztusban hunytak el, mind boldogok:
Mennybe jutnak a gyöngykapun túl,
Színarany koronát, hófehér gyolcs ruhát,
Zengő hárfát ad nékik az Úr.

És az életnek fájáról ád enniük,
Ingyen isszák az élet vizét.
Örök égi tavasz, béke országa az,
Élni ott újra édeni szép.

Fenn a mennyei városba’ nincsen halál,
Nincsen éjszaka, nincsen sötét.
Maga Isten a nap, soha el nem apad,
Ontja végtelen fényözönét.

Sokan olvassuk most Sámuel könyvét bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Ez az első fejezet egy család életébe enged betekintést. A férfit Elkánának hívták. Két felesége volt, egy bizonyos Peninna és Anna. Az előbbinek voltak gyermekei, Annának nem voltak. És ha valakinek nem született gyermeke, azt nemcsak szégyennek tekintették, és emiatt általában gúnyolták, hanem Isten büntetésének is tartották azt.
Anna is megkapta a magáét folyamatosan elsősorban a másik asszonytól. Így olvassuk itt korábban: „Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje, mivel az Úr bezárta a méhét” (6. v.).
A gyerekek is addig cukkolják egymást, míg a másik, akit gúnyolnak, ingerelnek, valami olyat mond vagy tesz, amibe aztán okkal bele lehet kötni, vagy amit büntetni lehet. Ilyenkor az, aki felingerelte, bűntelennek látszik. Nem azt szokták megdorgálni. Ezt tették itt Annával is.
Minden évben legalább egyszer valamelyik nagy ünnepre fel kellett mennie a templomba minden zsidó családnak. Legalábbis minden férfinek. Azt olvassuk róluk: vallásos család voltak. Minden esztendőben a kis silói templomba, ami a jeruzsálemi templomnak az elődje volt, családostól felmentek. Ezek a nagy istentiszteletek nemcsak lelki élményt jelentettek, hanem afféle családi, baráti találkozók is voltak. Szegények voltak azok az emberek, sokszor hónapszámra ki sem mozdultak a falujukból. Ez óriási eseménynek számított: megyünk fel a templomba. Egy éven át készültek a nagy útra, a találkozásra, az áldozatok bemutatására, és az Úr házában való imádkozásra.
Ők is felmentek, és ezt az alkalmat, ami mindenkinek a számára örömünnep volt, ez a komisz Peninna még inkább kihasználja, hogy ingerelje Annát. S miközben mindenki örült, addig bántotta, macerálta, míg el nem kezdett sírni.
Amikor vége volt az istentiszteletnek, mindenki kiment a templomból. A templom körül afféle piknik kezdődött, ami egészen estig eltartott. Beszélgettek, örültek egymásnak. Mindenki eszik, iszik — Annának enni sincs kedve. Rátelepszik teljesen a nyomorúsága, ez a megalázottság, a sok gúny, amit szemébe meg a háta mögött mondtak, a kiközösítés. Átéli azt, hogy a nagy tömegben is mennyire egyedül lehet az ember, és hogy még az sem érti meg, aki őt igazán szereti. A férje igazán szerette, de ő is ilyen butaságot mond itt neki: ne sírjál, nem többet érek én neked, mint tíz fiú? Nem ér többet. Másról van szó. Ő gyermek után vágyik. Ez kedves, hogy szereti a feleségét, de ne a maga kiválóságával próbálja most vigasztalni. Az lenne a vigasztalás talán, ha egy szót sem szól, csak megsimogatja. Mindenesetre átéli, hogy nem értik meg, egyedül van, mindenki bántja, és reménytelen a helyzete. Ezen nem lehet segíteni, ez megoldhatatlan helyzet. És ha még az is igaz, hogy ez Isten büntetése, akkor az rettenetes.
Mit tesz ebben a helyzetben? Érdemes lenne összegyűjtenünk azokat a tapasztalatainkat, hogy hasonló esetben mit szoktak tenni az emberek.
Mindenesetre Anna nem adja fel. Bizonyos abban, hogy ami az embereknek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Miért? Azért, mert Ő Isten. Ő ismeri valamennyire az élő Istent, és amit tud róla, és hisz róla, azt komolyan veszi ebben a helyzetben is.
Kiderül, hogy neki valóságos közössége, lelki, hitbeli közössége van az élő Istennel. Ezért nem lesz depressziós, nem forral bosszút, hogyan torolja meg az őt ért sérelmeket. Nem kompenzál — ahogy ezt ma mondani szokták —, nem hagyja ott a családját, nem válik el, nem menekül ki belőle, hanem Istenhez menekül.
Van itt egy gyönyörű kifejezés, amit az Ószövetség többször használ arra: imádkozni. Azt mondja az öreg Éli papnak — aki számon kéri, hogy mit csinálsz egyedül a templomban, amikor már mindenki kijött —: Szívemet öntöttem ki az Úrnak. Nem igaz, hogy senki nem ért meg. Isten megért. Ő pontosan tudja, mi nyomaszt, mi hiányzik, mi fáj. Van egy ilyen sor az egyik zsoltárban: Tömlőjébe szedi a könnyeinket. Ő a befelé elsírt könnyeket is számon tartja. Ő ismeri az Annáknak a szívét. Őneki ki lehet önteni a szívünket.
És ha a szívünkben keserűség van? Akkor a keserűséget öntjük ki. És ha a szívünkben harag van, mint ahogy Dávidéban többször volt, akkor azt mondta el Istennek. Ő nem állt bosszút. Azt mondta: Uram, haragszom az ellenségemre, aki annyit ártott nekem, te szolgáltass igazságot és állj bosszút rajta. A harag kikerült a szívéből, odakerült Isten elé, mert kiöntötte.
Az imádság pontosan erre való. Ami a szívemben van. Tele vagyok bizonytalansággal, félelemmel, érzem a hitetlenségemet. — Elmondom az Úrnak. Uram! Látod, hogy a hitem mellett ott van a hitetlenség, kételkedés. Szégyellem, de így van. Szabadíts meg tőle!
S miközben az ember kiönti a szívét Istennek, elmondja neki őszintén azt, ami a szívében van, ami rossz volt, az kikerül a szívből, és Isten nem hagyja üresen a helyét, hanem megtölti azt. Mivel?
Pál azt írja, hogy az igazi őszinte imádság után mivel tölti meg Isten az ember szívét. Tárjátok fel a ti kívánságaitokat Istennek és — nem úgy folytatódik, hogy teljesíti a kívánságaitokat, mert néha butaságokat kívánunk, — az Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataikat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7).
Akik csak úgy imádkozgatnak, vagy elolvasnak egy-egy imát, nem ismerik ezt a csodát. De amikor valaki őszintén kitárulkozik Isten előtt, erre az időt is rászánja, koncentrál is, és kiönti a szívét neki, azzal megtörténik az, ami itt Annával.
Többször olvassuk az előtt, hogy sírt, ezt, hogy keservesen sírt. Élinek pedig ezt mondja: nem részeg a te szolgálóleányod, nagyon bánatos és szomorú asszony vagyok én, csak a szívemet öntöttem ki az Úrnak.
Bánatos, szomorú, keservesen sír. És mi van az imádság után? Amikor kijön a templomból, ezt olvassuk: „Ő pedig elment a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca.” Aki valóban kiönti a szívét Istennek, annak a szomorúsága is ottmarad Istennél, és ad helyette derűt, reménységet, békességet.
Anna tehát akkor is imádkozott, amikor más már nem. A gyülekezet befejezte, ő még akkor is ott van a templomban. Nem magában beszélt, hanem az Úrnak. Tovább akar jutni annál, ahol volt. Kilépni a bánatából. Kereste a közösséget Istennel, miközben sírt.
Ez is olyan bátorító, vigasztaló megfigyelés. Hittel imádkozik, s közben hullnak a könnyei, aztán majd utána nem, az arca nem lesz többé szomorú. Ez a hit, hogy van értelme elmondanom az én Istenemnek, és ugyanakkor nyomaszt engem ez a nyomorúság. Az a reménység, hogy talán van ebből kiút, s ugyanakkor annak a nyomása, most még nem látom a kiutat, most még szenvedek amiatt, amiben vagyok. De van egy fix pont az életében, és abba kapaszkodik: a mindenható Isten.
Mi jellemzi ezt az egymondatos imádságot? „Seregek Ura! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, akkor egész életére az Úrnak adom, és nem éri borotva a fejét!”
Egyetlen összetett mondat, és mintaimádság lehet a számunkra, mert Istent olyan hatalmasnak látja, amilyen Ő valóban. Önmagát olyan kicsinek látja, és ezért alázatos, amilyen ő valóban. Feltétel nélkül bízik Istenben. És amit kér, azt nem magának kéri, hanem azonnal felajánlja Istennek. Aki így tud imádkozni, annak az arca nem lesz többé szomorú, és Isten válaszol az imádságára.
1. Honnan tudjuk, hogy Istent nagynak látta? A megszólításból. Általában úgy szólították meg Istent az imádkozók abban az időben: Örökkévaló, Mindenható. Ő pedig egy hitvallással kezdi: te vagy a Seregek Ura.
Többször hallottuk már, valószínűleg meg is tanultuk, hogy e mögött az a bizonyosság volt, hogy Isten mind a mennyei seregeknek, az angyaloknak, mind a földi hadseregeknek, amiktől rettegnek az emberek, mind a Sátán földalatti démoni seregeinek teljhatalmú Ura és Parancsolója. Mindegyik sereg és annak mindegyik tagja azt kell, hogy tegye, amit Isten mond nekik. Nélküle semmit nem tehetnek. Isten mindenható.
Ez a helyes Isten-ismeret az alapja a helyes imádságnak. Nekünk nem kell elképzelnünk, hogy Isten milyen lehet. Nekünk azt kell komolyan vennünk, hogy mit mond róla a Szentírás. Kinek jelenti ki magát Isten. Milyen tetteiről számol be nekünk Isten igéje.
Aki Istent ilyen teljhatalmú Úrnak látja, az szabad arra, hogy egyáltalán nem ragaszkodik ahhoz, hogy Isten azt tegye, amit kérek tőle. Ő azt fogja tenni, amit jónak lát. Én ezért mégis elmondom, hogy mit szeretnék, bízva abban, hogy neki minden lehetséges. Mert csak ezzel a lelkülettel tud az imádkozó eljutni oda: és ha nem kapom meg, amit kértem, ezt is elfogadom tőle. Miért? Mert Ő a Seregek Ura. Mert Ő szabadon azt tesz, amit jónak lát, és Ő azt teszi mindig, ami a mi javunkat szolgálja. Még akkor is, ha olykor próbákat enged a hívőkre.
Isten nem tudja elintézni azt, ha Ő a Seregek Ura, hogy két sejt úgy, akkor és ott találkozzék, hogy abból egy embrió fejlődjön ki, hogy Annának gyermeke legyen? Hogyne tudná megtenni. És ha nem találkozik? Akkor is meg tudja tenni. Ő a Seregek Ura.
Olyan gyönyörű az, ahogyan Pál apostol Ábrahám hitét szemlélteti azzal, hogy mennyire a hite volt amögött, hogy kész lett volna feláldozni Izsákot Isten parancsára. A Római levélben olvassuk, hogy Ábrahám tudta, hogy Izsák az ígéret fia. Most meg Isten azt mondja: áldozza fel. Akkor mi lesz Isten ígéretével? Ó, emiatt nem kell aggódni. Isten ígérete biztos, hogy teljesedik. És ha meghal a fiad, az ígéret gyermeke? Akkor az Istennek van hatalma a halottakat is feltámasztani.
Így olvassuk ezt a Római levél 4. részében: „Az Úr megmondta, hogy sok nép atyjává teszlek. Ábrahám pedig hitte, hogy Isten megeleveníti a holtakat és létre hívja a nem létezőket.”
Mivel bizonyos volt abban, hogy ezt a parancsot Isten adta, ez nem veszélyezteti Isten korábbi ígéretét, mert Isten a Seregek Ura. Isten Úr, mindenható, szabadon cselekszik és minden lehetséges neki.
Azt hiszem, hogy a legtöbben, akik itt vagyunk, ezt elvileg elfogadjuk. Így illik gondolkozni Istenről, aki egy kicsit is komolyan veszi a Bibliát. Akkor mi az oka annak, hogy életünk egy-egy konkrét helyzetében ránk szakad az aggodalmaskodás, szorongás, találgatunk, tanácsért futkosunk, és sok hívő ember is sokszor a futkosása végén jut el oda: ja, imádkozzunk is.
Nem az lenne a természetes, hogy mivel hiszem, hogy Ő a Seregek Ura ma is, és minden lehetséges neki, ezért teljes nyugalommal mindenekelőtt neki öntöm ki a szívemet? Aztán lehet, hogy megtanácskozzuk a családban, meg a jó barátokkal, de mindenekelőtt Őreá bízom, Őt kérdezem, Őt kérem, vagy egyszerűen neki mondom el az aggodalmaimat és félelmeimet is, de azzal a hittel, hogy tudom, kinek mondom el, és komolyan veszem, hogy Ő az, akinek mondja magát.
Az imádságunk masszív alapja csak ez lehet, ha helyes Isten-ismeretünk van, és adott esetben a magunk kicsi életére nézve is komolyan vesszük, hogy ez érvényes és ma is működik. Ez a legfontosabb Anna imájában, és ezt mindenképpen tanuljuk meg, gyakoroljuk, engedjük, hogy Isten erősítse bennünk ezt a bizonyosságot.
2. A másik, hogy alázattal mondja el Istennek, amit elmond. Háromszor egymásután úgy nevezi meg magát: a te szolgálólányod. A te kis cseléded, aki azt sem érdemli meg, hogy egyáltalán idefigyelj rám. Mivel azonban te a Seregek Ura vagy, bizonyos vagyok abban, hogy hallod, amit mondok. Ugyanakkor abban is bizonyos vagyok, hogy nekem nem jár semmi. És ha semmit nem adsz, akkor is jól esett elmondanom a bánatomat. De te biztos, hogy fogsz válaszolni, mert te a Seregek Ura vagy. Ez összefügg a kettő.
Aki Istent olyan nagynak látja, aki Ő valóban, az önmagát is egyre a valóságnak megfelelőbben ismeri meg, és úgy járul oda Isten elé. Az ilyen ember nem követelőzik. Az ilyen ember nem kér számon Istenen semmit. Az ilyen ember nem mondja — Annának eszébe sem jut —, hogy milyen Isten az, aki az egyiknek ad, a másiknak nem ad, és éppen én vagyok, akinek nem adott. Ez azt jelenti, hogy felelősségre vonja Istent. Hogy jövök én ahhoz, az Úr kicsi szolgája, hogy a Seregen Urán bármit számon kérjek? És mégis neki öntöm ki a szívemet. Ez együtt van, az alázat és bizalom a helyesen imádkozó emberben. Csak aki ilyen alázattal járul oda hozzá, mert tudja, hogy ki előtt borul le, azt tudja minden imádságát úgy elmondani: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Ebben együtt van az Isten-ismeret, és a mély alázat.
Ez szólalt meg Jóbnak abban a mondatában: az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve. Nem azért magasztalja Isten nevét, mert minden gyerekét egy szörnyű tragédiában elveszítette, hanem akkor is magasztalja az Úr nevét, ha éppen szörnyű nehéz gyász terhe szakadt rá. Mert, hogy velem mi történik, nem változtat azon, hogy kicsoda az Úr. Ő akkor is jó, Ő tudja, hogy mit tesz, Ő bölcs és szeret engem. Na de, mi-minden történt velem. Most ez történt. Nem értem, hogy miért történt, Ő azonban tudja, mert Ő a Seregek Ura, én pedig ilyen tudatos alázattal hajolok meg előtte.
3. Ezzel az alázattal együtt jár az a feltétel nélküli bizalom is, ami sugárzik Anna rövid imádságából. Istent nagynak látja, alázatosan borul le előtte, és feltétel nélkül bízik benne. Ezért kér tőle képtelenséget. Ezért kér olyat, amit Istenen kívül senki mástól nem kérhetne, mert nincs értelme, nem tudja teljesíteni. És Isten tudja? Hát hogyne tudná! Mi az, amit Ő nem tud megtenni?
Olyan szép az, ahogy a Mi Atyánkban is egymás mellett van az alázat és a bizalom. Jézus azt mondja: így imádkozzatok: mi Atyánk, és erről már sokszor volt szó, ahogy a kisgyerekek szólították az apjukat, Jézus itt azt a szót használja, de utána mindjárt jön: aki a mennyekben vagy. Apunak szólíthatom, de mély tisztelettel borulok le előtte. Gyermeki bizalommal, és a szent Isten előtti mély alázattal és tisztelettel. Ezek nem egymást kizáró tulajdonságok, ezek egymást erősítő tulajdonságai a hívőnek. Mivel tudom, hogy kihez beszélek, alázatos vagyok, de éppen, mivel tudom, hogy kihez beszélek, gyermeki bizalommal öntöm ki a szívemet neki. Elmondok mindent, miközben rá bízom, hogy mit fog tenni.
Teljesen együtt van ez a kettő a helyesen imádkozóban. Egy evangéliumi történetre hadd emlékeztessek, amelyik más szempontból is tanulságos most nekünk. Amikor egy apa viszi oda Jézushoz az epilepsziás fiát, hogy gyógyítsa meg. A tanítványok nem tudnak segíteni rajta, s akkor jön Jézus és az ember azt mondja: ha tehetsz valamit, könyörülj rajtam. Mire Jézus: ha tehetsz valamit, nem ez a kérdés, ha hiszel! Minden lehetséges a hívőnek. És ettől megszeppen ez az ember. Jézus visszaadja a labdát? Ha hisz, akkor Jézus segít. Most ami benne van, az hit vagy nem hit? Elég erős hit, vagy gyenge hit? Hisz ez az ember, vagy nem? S milyen becsületes a válasza: hiszek, Uram, segíts hitetlenségemnek.
És ez nem buta beszéd, hanem ez a valóság. Nyilvánvalóan hitt Jézusban, azért ment hozzá, azért nem fordított hátat a tanítványok ügyetlenkedése és erőtlensége után. Megvárta Jézust. Ugyanakkor érzi, hogy kételkedés is keveredik a hitébe. És mindig keveredik a hitünkbe kételkedés. Hit és hitetlenség együtt van, a fontos, hogy mi a hit pártján álljunk mindig. Annak a hitnek az oldalán, amelyik Isten ígéreteire, igéjére épül, saját hitetlenségünkkel szemben, és legyen ellenség a bennünk levő hitetlenség, és engedjük, hogy erősítse a mi Istenünk a bennünk levő hitet. Ez a bizalomnak a titka.
Jézus mindig arra a kevéske hitre néz, nem a bennünk levő hitetlenségre. Mert ennek az embernek is meggyógyítja a fiát. Előtte azt mondta: ha hiszel, akkor meggyógyul. A benne lévő hitre nézett, és nem a benne levő hitetlenségre. Mi is a hit pártján álljunk!
4. És a negyedik, ami kiderül ebből az imádságból: Anna nem magának kéri ezt a gyermeket. Konkrét az imádsága. Azt mondja: fiúgyermeket kérek tőled, ha jónak látod, és én egész életére neked szentelem. Adj nekem gyermeket, hogy adhassak neked valamit, Istenem.
A Jakab levelében van egy nagyon elgondolkoztató részlet, amikor Jakab azt írja a gyülekezetnek, hogy milyen sokat veszekszenek, könyökölnek, taposnak, viszálykodnak. „Miért van ez köztetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok miatt? Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, aztán öltök, irigykedtek, de nem tudtok célt érni. Harcoltok és viszálykodtok, mégsem kapjátok meg, azért mert nem kéritek, vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek. Csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” (4,1-3).
Mi-mindent tesztek, hogy valamit megszerezzetek, és eszetekbe sem jut, hogy kérjétek Istentől. Mert nem ismeritek Őt, és azt hiszitek, ti majd megszerzitek magatoknak, s nem sikerül. Vagy vannak, akik kérik, de azért, és csak azért, hogy nekik jobb legyen, ők élvezhessék.
Nos, Anna nemcsak ezért kérte. Amikor egy év múlva megszületett a kis Sámuel, nyilván ő is nagyon örült. Most ezt szentül mondom: élvezte az újszülött gyermekét, hogy neki is van, hogy fiú, hogy az Isten meghallgatta. Nem tilos nekünk élveznünk Isten ajándékait, de azt olvastuk itt: csak a magatok élvezeteire, akkor nem jól kéritek. Kérjem úgy, hogy az Ő dicsőségét hadd szolgálja. Hadd figyeljenek fel emberek arra: mi történt itt? De nagy lehet ez az Isten! Valami módon, látván a mi cselekedeteinket, dicsőítsék a mi mennyei Atyánkat. Anna nem magának, hanem mintegy Istennek kérte.
Aztán be is tartotta az ígéretét. Olyan hároméves lehetett a kis Sámuel, amikor felvitte a templomba és otthagyta. Nem lehetett könnyű. Azt hiszem, nem nehéz beleélni magunkat az ő helyzetébe. Hosszú idő után végre gyermek születik, fiú. Isten meghallgatta az imádságot. Élveznénk otthon, de megígértem, hogy az Úrnak szentelem. Akkor neki szentelem. És egészen reá bízom.
Azt olvassuk, hogy minden évben, amikor felmentek a templomba a nagy ünnepre, egy kicsit hosszabb kabátkát vitt a kis Sámuelnek. Amennyit nőhetett egy év alatt. Isten pedig, hadd mondjam megint szentül, rámosolygott Annára, és született még három fia és két lánya. Isten pótolja. Aki nem félti tőle azt, amit tőle kapott, aki nem úgy éli át, hogy elveszi az enyémet, vagy neki adom a magamét, hanem azt mondja: tőle kaptam, az övé. Hálás vagyok, odaadom, annak Ő pótolja. Ahogy mondani szoktuk: száz tetejével.
Nemcsak a gyerekszám a pótlás, hanem az az öröm, az a hála, a hitnek a megerősödése, hogy Ő imádságot meghallgató Isten. Valóban Ő a Seregek Ura.
A második fejezetben pedig elolvashatjuk azt a gyönyörű Istent dicsőítő imádságot, amelyikben már nincs kérés, nincs szomorúság, csak elsorolja, hogy kinek ismerte meg Istent, és elsorolja Isten kegyelmes tetteit.
Ebből is láthatjuk, hogy egyáltalán nem igaz az, hogy az imádság vallásos kötelesség. Az imádság óriási lehetőség. Isten gyermekeinek a nagy kiváltsága. Mások nem is tudnak úgy imádkozni, hogy a szívüket kiöntik az Úrnak. Olyan kiváltság, előjog, amivel nagy örömmel élhetünk.
Ez a kis Sámuel évtizedeken át az egész nép számára áldássá lett. Egy sokat síró, szorongó lelkű édesanya hittel imádkozik. A hatalmas Isten erre az imádságra csodálatosan válaszol, és ennek a gyümölcse lesz az, hogy évtizedekig lesz Isten népének profétája, igehirdetője, lelkigondozója, igazságos bírája Sámuel személyében.
Fogalmunk sincs nekünk arról, hogy ha hittel állhatatosan imádkozunk, hol mindenütt, mennyi minden áldás származhat abból. Nem is ránk tartozik, mert ez Isten munkája. De ilyen módon is lehet egy ilyen egyszerű, nyomorult ember, mint mi vagyunk, a hatalmas Isten csendes munkatársa.
Isten imádságot meghallgató Úr. Ő ma is a Seregek Ura. Tanuljunk meg egyre nagyobb hittel, alázattal, bizalommal beszélgetni vele, kiönteni a szívünket neki. Aztán majd ad a sok rossz tartalom helyére sok áldást.

Elöljáróban szeretnék két megjegyzést tenni.
a) Reformációra azért van szükség, mert idővel minden deformálódik. Ezzel a törvényszerűséggel józanul számolnunk kell. Kivétel nélkül minden a torzulás, kopás, romlás, szétesés felé halad. A termodinamika második tétele, amire talán még emlékszünk tanulmányainkból, mindenre érvényes. A tárgyakra, a gondolatokra, az emberi kapcsolatokra is.
Felszerelünk egy polcot, egy idő után a közepe behajlik. Deformálódik. Elindul egy boldog házasság, egy idő után problémák lesznek benne. Ha rendszeresen nem teszünk a helyére mindent, és nem takarítunk, nem akarom elmondani, milyenné válik a lakásunk.
Szükség van a deformálódás miatt újra és újra arra, hogy az ember a dolgait, az életét, a gondolatait, a hitét, — mindent — karbantartsa, időként felújítsa, rendszeresen tisztogassa, vagyis az eredeti rendeltetésének megfelelő állapotba hozza. És ez érvényes az Istenről való tanításra, az egyházi gyakorlatra, a hívő emberek életére is. A Bibliában sok reformációról olvashatunk. Ezeknek mindig az volt az oka, hogy valami deformálódott.
Ezen a napon mi a XVI. századi egyház-reformációra emlékezünk mindig, mert éppen 492 évvel ezelőtt ezen a napon történt az, hogy Luther Márton kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára híressé vált 95 tételét. Ezt ma is ott olvashatja minden látogató. Ma már nem papíron, tintával írva, hanem rézlemezre vésve. És jelképesen ettől a naptól számítják a XVI. századi egyház megújulását. Erre is azért volt szükség, mert sok minden deformálódott.
Aki nem számol józanul ezzel a törvényszerűséggel, és nincs benne folyamatos készség, hogy kész vagyok visszaigazodni az eredetihez, a hiteleshez, a jóhoz, az fejlődésképtelenné válik. Fontos, hogy ne csak megállapítsuk ezt a törvényszerűséget, hanem ott legyen bennünk ez a készség: Nem akarok ilyen maradni, mint amilyen most vagyok, akárhány éves vagyok is. Szeretnék tisztább, Istennek engedelmesebb, mások számára hasznosabb lenni holnap, mint ma. Akiből ez hiányzik, az lemondott magáról, az fejlődésképtelen.
b) A másik megállapítás: minden reformáció azzal kezdődött, hogy újra elővették az elfelejtett vagy elveszett Bibliát. Újra megszólalt Isten igéje. Akár a bibliai reformációkat nézzük, akár a történelem és az egyháztörténet szép reformációit, mindig ezzel indult el.
Jósiásék, mit sem sejtve hozzáláttak a templom tatarozásához, s egyszer csak előkerült egy befalazott bibliai könyvtekercs. Felolvastatta, és a nép elképedt. Hol vagyunk mi ettől? El is felejtettük, mit várt volna tőlünk Isten. Bezzeg ha e szerint élünk, nem jutunk ilyen mélyre. Nosza, lássunk munkához! És elkezdték a magánéletben, a közéletben, a kultuszban, a vallási életben egyaránt Isten igéjéhez igazítani a dolgokat.
Ezsdrásék hazajönnek a babiloni fogságból. A nép hitbelileg, erkölcsileg, gazdaságilag, mindenhogyan széthullva, erőtlenül. Felolvassa a Mózes 5. könyvét. Azt olvassuk, hogy az emberek reggeltől délig állva, pisszenés nélkül hallgatták, és déltájban elkezdtek sírni. Ezen csak sírni lehet, hogy mi hova züllöttünk ettől, amit Isten igéje mond nekünk. És úgy kell a lévitáknak vigasztalni őket, hogy most már nem sírni kell, emberek, hanem lássunk munkához. Nézzük: házasság és család, pénzügyek, munka, szociális problémák. Mi van az igében? Így csináljuk! Igazítsuk ahhoz. Ez a reformáció. Kész vagyok visszaigazodni Isten igéjéhez, és nem védőbeszédet tartok a mellett az elhibázott és eltorzult mellett, ahova ige nélkül jutottunk, hanem hálát adok Istennek, hogy még idejében beleszólt az életembe. De jó, hogy most már tudom, mihez tartsam magam! Akkor kezdjük el egy ponton, aztán szépen, lépésről-lépésre reformálódjék, alakuljon vissza a gondolkozásunk, az életünk Isten igéjéhez.
Luther Márton is így fedezte fel a Bibliát. Elképedt azon, hogy ő, az egyház tanítója sok mindent egészen másként tanít, mint ahogy az igében van. Kinyílt előtte a Biblia a szó fizikális és lelki értelmében is. Így született a 95 tétel, azután sok minden más is.
Minden reformációban tulajdonképpen az történik, amit restaurátorok tesznek, amikor kiderül, hogy egy-egy fehérre meszelt fal képeket rejteget. Freskók vannak a több rétegű festés, vagy akár a vakolat alatt. S akkor finoman: mit rákentek a századok, leszedik ezeket a rétegeket, és előtárul az eredeti, a csodálatos szép kép.
Vagy modernebb hasonlattal: minden reformációban az történik, amit a műholdakkal, űrhajókkal tesznek, amiknek megvan a határozott pályája, s annak azon a pályán kell mozognia, hogy elérje a célját. De annyiféle vonzás hat rá, hogy letér arról a pályáról. Ezért a földi irányító központból pálya-kiigazítást végeznek folyamatosan.
Minket pedig a mennyei irányító központból kész a mi szerető mennyei Atyánk újra és újra reformálni, kiigazítani, az eredeti célunknak megfelelő állapotba hozni. Nagy kegyelme Istennek minden reformáció. És reformációról ne csak a XVI. századi jusson eszünkbe. A mi életünket is Isten újra és újra, folyamatosan az Ő végtelen türelmével és szeretetével kész helyreigazítani. Mi készek vagyunk-e újra és újra az Ő igéjéhez igazodni? Ez itt a kérdés.

* * *

Talán emlékeznek a testvérek arra, hogy az utóbbi években ezen az ünnepen mindig egy-egy jeles reformátornak az életét igyekeztünk megismerni, és a legfontosabb gondolataival ismerkedtünk. Mivel az idén nyáron volt Kálvin János születésének 500. évfordulója, ezért arra gondoltam, hogy ha röviden is, és felszínesen — mert csak úgy lehet ilyen rövid időben — egy kicsit ismerkedjünk meg az ő életútjával, és utána azzal a néhány, számára leghangsúlyosabb felfedezett bibliai igazsággal, ami táplálhatja még ma is a hitünket.
1509-ben született, éppen 500 évvel ezelőtt, és 55 évesen, 1564-ben halt meg. Az ő életútját városnevekhez lehet kötni, és így a legkönnyebb megjegyezni: Párizs, Bázel, Genf, Strasbourg, Genf.
Párizsban hangzott el a Sorbonne Egyetemen az az ünnepi beszéd, aminek egy részét ő írta. A barátjának írta meg, és a cenzúra ebben Luther-gyanús gondolatokat fedezett fel, és ezért menekülnie kellett. Előbb csak Párizsból, azután Franciaországból is.
Rövid ideig Bázelben tartózkodott és ott kezdte el írni későbbi összefoglaló nagy munkáját, a keresztyén vallás rendszerét, amit röviden: Institutiónak szoktak nevezni. Innen hívta meg Genf akkori lelkipásztora, Farel Vilmos, hogy segítsen nekik az erkölcsileg és mindenféle szempontból lezüllött városban rendet teremteni, és Genf reformálásában vegyen ő is részt.
Kálvinnak esze ágában sem volt, hogy effélére vállalkozzék, de végül is megadta magát, és így került sor az ő első genfi tartózkodására, ami mindössze bő két évig tartott, mert nem tudta elviselni az a züllött város azt az erkölcsi igényességet, amit Kálvin a Szentírás alapján hirdetett és megkívánt. Úgy hogy szabályosan elzavarták onnan. Ő emiatt nem volt szomorú. Azt mondta: nem a város alkalmazottja, hanem az Úr Jézus Krisztusé, és ő az Úr Jézust szolgálja másutt is.
Strasbourgba ment, ahol sok, a hitük miatt Franciaországból elűzött protestáns volt pásztor nélkül, és az ő pásztorolásukat kezdte el. Amellett pedig itt nyugodt, intenzív tudományos munkát folytathatott. Meg is nősült, született egy kisfiuk, aki kicsi korában meghalt, és néhány évvel a házasságkötésük után felesége is meghalt.
Három évet töltött Strasbourgban, mert egymást érték a delegációk, amelyek Genfből jöttek, és könyörögve kérték: menjen vissza, mert a feje tetején áll minden. Ha lehet, még mélyebbre süllyedt a város. Már hírhedt az egész környéken, már senki nem jön oda kereskedni, mert tudják, hogy becsapják. Genfi módra élni azt jelentette: erkölcstelenül, megbízhatatlanul.
Kálvin egyáltalán nem vágyott oda vissza, de végül is engedett a könyörgésnek, és az élete utolsó 23 évét mint Genf lelkipásztora töltötte el. Végigmagyarázta az egész Szentírást, kivéve a Jelenések könyvét. Genfben ez alatt az idő alatt egyetem épült, öregotthonok, árvaházak. Fellendült az ipar és a kereskedelem. Mindenre gondja volt. Elsősorban arra, hogy naponta magyarázta Isten igéjét a gyülekezetnek, és komoly pásztorolás, lelkigondozás folyt. De a kultúrára, a gazdaságra is gondja volt, és utána hálásak voltak azért, amit ott véghezvitt.

* * *

Mi az a néhány szinte csak gondolomra kikapott fontos felismerés, ami újra és újra visszatér Kálvin bizonyságtételében? Olyan különös, hogy nála nincsenek éles határok a műfajok között. Nem lehet azt mondani: ez igehirdetés, ez tanulmány, ez előadás, ez személyes bizonyságtétel. Ez a négy a legtöbbször együtt van, de mindig mindennek az alapja Isten igéje. Ő nagyon jól ismerte a Biblia eredeti nyelveit, és hitelesek a magyarázatai még ma is, ha olvassa valaki. Most már magyarul is több kapható.
Én három jellemző bizonyságtételét szeretném kiemelni.
— Isten hatalmas Úr
— Isten irgalmas Atya és
— Egyedül Istent illeti meg minden dicsőség.
1. Mit értett ő ezen: Isten hatalmas Úr, mindenható Úr? Azt, hogy a teremtés okán is Isten ennek az egész világmindenségnek az Ura, és itt minden és mindenki az Ő tulajdona. Ő nem hagyta magára a világot, miután megteremtette, hanem irányítja ma is. Ő irányítja a történelmet, az időjárást, Ő irányítja a mi kicsi személyes életünket. A benne nem hívők felett is szuverén, szabadon rendelkező Úr. Ezt, hogy Ő mindenható Úr, komolyan vette Kálvin.
Isten egészen egyedülálló valóság. Ezt jelöli a Szentírás úgy: Ő szent. Isten maga az igazság, örvényei feltétlenül érvényesülnek. Egyikünknek sincs joga bármit számon kérni rajta, vagy bármiért felelősségre vonni Őt. Kálvin fülének borzalmasan hangzottak az ilyen mondatok, amikor valaki esetleg öklét rázva kérdezi: hogy’ engedheti ezt meg az Isten? Úgy, hogy Ő az Isten. Teljesen szabadon, senkinek felelősséggel nem tartozva, szuverén módon uralkodik az Ő végtelen bölcsessége alapján. (Aztán majd a 2. pontban látjuk, hogy irántunk való érthetetlen szeretete alapján.)
Isten szuverenitását, szabadságát, mindenekfelett való voltát komolyan vette, és mindazt, ami ebből következik. Mert ha valaki ezt komolyan veszi, egészen másként imádkozik Istenhez. Ha komolyan veszi valaki, hogy Jézus akkor is igazat mondott, amikor azt állította: Istennek minden lehetséges. Nem azt mondta: sok minden, meg több minden, mint nekünk, hanem: minden. Az is, ami az embereknél lehetetlen. Akkor az ebből fakadó imádságnak biztos alapja van. Akkor egészen másként tárja Isten elé a nyomorult ember a gondjait is, meg a tiszteletét is egészen másként fejezi ki ennek az Istennek.
Ha alaki komolyan veszi, hogy Isten mindenekfelett Úr, innen eljut oda: akkor én felettem is, tehát akkor neki engedelmességgel tartozom, — akkor letette a fegyvert Isten előtt. Nem dacol többé vele, nem ágaskodik ellene, nem tiltakozik parancsai ellen, hanem benne vetett teljes bizalommal, látatlanban is igent mond mindarra, amit Isten neki üzen, vagy tőle kíván.
A hívő ember egész magatartását meghatározza ez, nem beszélve arról, hogy minden ember akkor zökken vissza a helyére, amikor ezt komolyan veszi. Ő az én teremtőm, én az Ő teremtménye vagyok. Ő az Úr, én az Ő szolgája vagyok, és ahogy a zsoltárban olvassuk: mint szolgák az Ő Uruknak kezére, úgy nézünk Őreá. És elég a kisujját mozdítani, én már ugrom, teszem azt, ami a dolgom, mert ennél nagyobb kiváltsága nem lehet senkinek, hogy az Ő szolgálatában tölti el az életét.
Éppen ezért a hívőknek az életük minden területén komolyan kell venni Isten Úr voltát. Nincs két szektora az életnek, profán és szent. Isten az egész élet felett Úr. Pénzügyek, szexuális ügyek, vallásos ügyek — minden az Ő urasága alá tartozik.
Ez az egységes életszemlélet segítette Kálvint abban, hogy nemcsak az első egyházalkotmányt dolgozta ki, hanem a városi tanácsnak is mindenben segítségére volt, noha ritkán vették komolyan, amit ő javasolt.
Ez tehát az első, amit ő halálosan komolyan vett: Isten mindenható Úr, szuverén Úr. Ebből következik az is, hogy ő teljesen szabadon némelyeket kiválasztott magának. Ez azonban semmiképpen nem csökkenti az ember személyes felelősségét a tekintetben, hogy hallgat-e Isten szavára vagy nem.
Van egy szép énekünk, és annak két sora találóan fogalmazta meg ezt:
Kiválasztott lévén tenálad
Én is téged választhatálak.
2. Ugyanakkor ugyanilyen erővel tanította, hogy Isten végtelenül szerető, irgalmas Atya. Olyan, akinek Jézus a tékozló fiú példázatában leírta. Isten igazságos, bűnt büntető, de nem a bűnösön hajtja végre a büntetést, hanem az Ő egyszülött Fián, Jézuson hajtotta végre. Erre épül Kálvin egész váltságtana, amikor a keresztről, Jézus helyettes elégtételéről ír. Lehet érezni, hogy a Szentlélek különös erővel, és világossággal vezeti, és a maga személyes hite és meggyőződése is beleszól a bizonyságtételébe.
Mert aki ezt hiszi, hogy Isten az én büntetésemet Jézuson végrehajtotta, és ezért rajtam már még egyszer nem hajtja végre, az nem retteg és fél az igazságos, és bűnt büntető Istentől, hanem az kimondhatatlan hálás lesz a minket érdemeink nélkül ennyire szerető Istennek. És ez a hála lesz a rugója, a motívuma az egész életének és minden cselekedetének. Nem beszélve arról, hogy ha valaki ezt komolyan veszi, hogy Isten nekem is ilyen bűnbocsátó, szerető Atyám, az ilyen ember lesz Isten gyermekévé.
Ezzel együtt azt is tanítja (mai kifejezéssel így mondanám), hogy az ember nemcsak megsérült az Isten elleni lázadása során, hanem totálkáros lett. Tehát nem arról van szó, hogy a baleset után egy gumit, ami leeresztett, fel kell fújni, hogy mehessen tovább, hanem a roncsot el kell szállítani. Mozgásképtelenné vált a roncs. Képtelen az ember az Isten szerinti jót cselekedni. De Isten nem is várja ezt tőle, hanem előlegezi neki a bocsánatot, az istenfiúságot, és mint Isten gyermekét, képessé teszi arra, hogy utána engedelmeskedjék neki. Ez a sorrend nagyon fontos.
Ha valami a reformációk szíve, akkor az ez. Nem az a sorrend, hogy én valami teljesítményt felmutatok, utána Isten nekem fizet, például az üdvösséggel, hanem tudomásul veszem: semmit nem tudok produkálni, ami neki megfelelne. Ezért nem is erőlködöm, hanem odafigyelek, hogy Ő ajándékot kínál. No de nem érdemlem meg. Senki nem állította. De nem tettem érte semmit. Nem is tudsz érte tenni semmit. Kell az ajándék, vagy nem?
Hinni azt jelenti, hogy köszönöm szépen. Nem értem, hogy miért adja nekem, mert nem jár, nem dolgoztam meg érte, még meghálálni sem tudom, csak megköszönni, de köszönöm szépen, erre volt szükségem. Utána éli át az ember, hogy ez az ajándék, a bűnbocsánat és az üdvösség, képessé teszi arra, hogy Istennek kedves módon éljen.
Ezért olvastam fel az Efézusi levélből ezt a hosszabb szakaszt. Pál apostol még radikálisabban mondja, hogy totálkárosak lettünk. Azt mondja: halottak lettünk. Lelkileg olyan tehetetlenek, semmire sem használhatók, mint egy hulla. De titeket ebből a lelki halálból életre keltett, kegyelemből kaptátok ezt, nem cselekedetekért, és ezek után képesek lesztek felismerni, hogy Isten milyen jó cselekedetekre teremtett titeket, és azokat fogjátok végezni. Az is ajándék és kegyelem, hogy jó cselekedeteket végezhet valaki, miután Isten kegyelmét megtapasztalta.
És amit még ezzel kapcsolatban Kálvin hangsúlyoz: az a váltság, amit Jézus végzett és ajándékoz nekünk, tökéletes. Nem lehet, de nem is kellene semmivel kiegészítenünk. Ez nevetséges dolog, hogy ki akarom egészíteni. Mit? Amire csak az Isten Fia volt képes? És amit Ő tökéletesen elvégzett?
3. És amit ebből következtet: éppen ezért egyedül Istent illeti meg minden dicsőség.
Mi semmire nem lehetünk büszkék. Arra, hogy nekimentem az oszlopnak és összetörtem magam meg a kocsimat, erre nem lehetek büszke. Különösen, ha részegen tettem. És a bűn megrészegíti az embert, elveszi a józan eszét. Nem tud kiszámítani semmit. Töri össze magát és a többieket. Akkor mivel büszkélkedhetne? Csak azt teheti, hogy csodálja az Isten kegyelmét, újra és újra elfogadja azt, és magasztalja Őt, és csak Őt ezért a kegyelemért.
Készek vagyunk-e arra, meg képesek vagyunk-e, hogy észrevegyük az életünk torzulásait, deformitásait? Vágyunk-e arra egyre jobban, hogy Isten igéje világítson az életünkbe, és hadd lássuk meg: hol szorul reformációra? Az olyan szomorú, mikor valaki tartja a védőbeszédet, mosakodik, magyarázza azt, ami miatt mindenki szenved a családjában, a munkatársak között. Annyit kellene mondani: szégyellem magam, s nem akarok így élni tovább, segítsetek.
Reformáció mindig bűnbánat után következik. Engedjük-e, vágyunk-e, arra, hogy Isten igéje szólítson meg, mutasson rá az életem gyenge pontjaira, és én szeretnék növekedni, fejlődni, gyarapodni a hitben, az engedelmességben, a szeretetben — mindenben. Komolyan vesszük-e, hogy Isten valóban mindenható Úr? Ezzel a bizalommal borulunk-e le előtte? Ezzel az engedelmességre való készséggel hallgatjuk-e parancsait és útmutatását? Komolyan vesszük-e, hogy minden érdemünk nélkül kimondhatatlanul szeret, és elég személyesen nekünk is az Ő kegyelme, s lehet ebből, újra és újra meríteni? Hol szorul reformációra, az igéhez való visszaigazodásra a mi életünk?
Boldog ember az, aki elkezdi ezt minél előbb és nem tűr meg az életében torzulásokat. Nem magyarázza azokat. A hiányosságok is zavarják. Szeretne lelkiekben gazdag lenni, hogy aztán gazdagítson másokat is, egyedül Isten dicsőségére.

A Jelenések könyvét hónapok óta tanulmányozva, annak a végéhez közeledünk. Legutóbb láttuk, hogy a végső nagy ítélet után Isten új eget és új földet teremt, s erre az új világra az lesz jellemző, hogy Isten jelenléte tökéletesen betölti, vele teljes közösségre juthatnak a benne hívők. Megszűnik benne a bűn minden szörnyű következménye, ami miatt itt most mi folyamatosan szenvedünk, sőt láttuk, hogy megszűnik maga a bűn is, a vétkezés lehetősége. Végül kiderült a múltkori szakaszunkból, hogy kik azok, akik öröklik ezt az új világot, és kik azok, akik nem mehetnek be abba.
A mai szakaszunk arról szól, hogy ebben az új teremtésben milyen lesz majd Isten népének a helyzete. A mennyei Jeruzsálemről olvastunk itt ezekben a versekben.
János leírja ezt a látomását, hogy egy angyal így szólt hozzá: „Jöjj, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét. Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely az Istentől, a mennyből szállt alá.”
Mi ez a mennyei Jeruzsálem? A tökéletességre jutott egyház, a megdicsőült gyülekezet. Azoknak a közössége, akik itt a földön hittek Jézus Krisztusban: komolyan vették, hogy Jézus kereszthalála váltság személyesen az ő számukra is, hogy Jézusért bocsánatot kaptak Istentől, Megváltójuknak és Uruknak vallották Őt, és úgy is éltek, mint az Úrnak engedelmes szolgái, mint Isten gyermekei. Azokról van itt szó, akik ragaszkodnak Jézushoz minden körülmények között, még az üldözések között is — ahogy a Jelenések könyvének az elején megtanultuk —, akik vállalnak Jézusért szenvedést, hátratételt is, és nem szégyellik Őt megvallani másoknak sem. Azokról van itt szó, akikről Jézus azt mondta: majd magához veszi őket, és azok is ott lesznek, ahol Ő van.
Nyugodtan mondhatjuk alázatosan, de teljes bizonyossággal, hogy ilyen magunkfajta bűnösök mennek be a mennyei Jeruzsálembe, akiket azonban Jézus Krisztus megmosott, és érte kegyelmet kaptak.
Ezekről írja Pál apostol: „Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most Jézus megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (Kol 1,21-22).
Valaki egyszer megkérdezte: Nincs itt valami tévedés? Engem mint feddhetetlent, hibátlant és szentet állít maga elé? Isten igéje ezt ígéri. A Jézusban kapott megigazíttatás, megszenteltetés ezt jelenti.
A mennyei Jeruzsálem tehát az üdvözülteknek a serege. Azoké, akikről Jézus a főpapi imában ezt mondta: „Atyám, azt a dicsőséget, amit nekem adtál, én őnekik adtam, és akarom (másutt nem is mondja ezt), hogy ahol én vagyok, ők is ott legyenek.” A Megváltónak ez az akarata teljesedik be a mennyei Jeruzsálemben. (Jn 17,22. 24).
Ritkán olvasunk ilyen szakaszokat a Bibliából, és több minden van benne, ami nem érthető első olvasásra. Nézzük meg, mi jellemzi a mennyei Jeruzsálemet, vagyis mi vár azokra, akik Jézushoz mindvégig hűségesek maradnak itt a földön?
1. A mennyei Jeruzsálem egyik legfőbb jellemvonása az, hogy benne teljes közösségre jutnak az üdvözültek Jézussal és egymással. Teljes egységre jutnak a megváltottak a Megváltójukkal. És ez a finom, minden magyarázat nélküli árnyalt kifejezés is jelzi ezt. Így szól az angyal: gyere, megmutatom neked a menyasszonyt, a Bárány feleségét.
Láttuk korábban, hogy a földön harcoló egyházat Jézus Krisztus az Ő menyasszonyának tekinti. Eljegyezte a hívőket az Ő vérével, és ezek várják a menyegzőt. Aztán láttuk a Bárány menyegzőjének a történetét is. Nos, a mennyei Jeruzsálem arról szól, hogy ott a Bárány felesége lesz. Beteljesedik a várakozása úgy, ahogy majd énekelni fogjuk: a küzdő egyháznak várakozása egyszer beteljesül, s a győzedelmes egyház Urával egyesül. Végérvényesen, tökéletesen, úgy, hogy soha többé semmi nem zavarja meg ezt a lelki közösséget, hiszen láttuk a múltkor: bűn nem lesz többé.
Ugyanilyen tökéletes közösségre jutnak a hívők is egymással. Külön említi a mennyei Jeruzsálem utcáit. Miért? Mert az ókorban az utca nem a rohanásnak a helye volt, mint ma, hanem a találkozásnak, a beszélgetésnek, a közösségápolásnak a helye. A mennyei Jeruzsálemben a hívők tökéletes lelki közösségre jutnak egymással. Mindenki, személyválogatás nélkül. Átminősülnek a földi kapcsolatok. Ott nem fogom jobban szeretni a feleségemet, akit ezen a földön a legjobban szeretek, mint bárki mást, akár az itteni haragosomat, ha ő is ott lesz. Ott személyválogatás nélkül, tökéletesen szeretik egymást az üdvözültek. Senki nem lesz magányos, senkit nem néznek le, nem vetnek ki. Átéljük azt a fajta korlátok nélküli, őszinte közösséget, amire itt is vágyunk már, de ami itt soha nem fog megvalósulni a bűn sokféle rontása miatt.
És mivel az Istennel való tökéletes közösségre jutnak az üdvözültek, ezért az egész életünk egyetlen istentisztelet lesz. Miből tudhatjuk ezt? A számokból. Mindenki tudja, hogy a jeruzsálemi templomban volt egy helyiség, a szentek szentje, amelyik szabályos kocka alakú helyiség volt. Oda csak a főpap mehetett be évente egyszer. Azt olvastuk, hogy a mennyei Jeruzsálemben nem lesz templom. Akkor nem lesz szentek szentje sem? De az egész mennyei Jeruzsálem egyetlen szentek szentje lesz, mert a hossza, a szélessége és a magassága egyforma. Szabályos kocka alakú lesz, elképesztő méretekkel. Ha átszámítjuk, 2400 km a hossza, széle, magassága, de ez is csak jelképes szám, amivel azt akarja érzékeltetni János, hogy minden képzeletet felülhaladó lesz az, amiben ott Isten üdvözült gyermekei részesednek. Nem ennek a világnak egy javított kiadása lesz, hanem új teremtés — ahogy meg van írva a Szentírásban.
Megtanultuk azt is, hogy a 7 mindig a teljességre utal, a 12-es szám a tökéletességre. Ebben a szakaszban, amit ma olvastunk, hétszer fordul elő a 12-es szám, és a szentíró ezzel is érzékeltetni akarja azt a számunkra felfoghatatlan hibátlanságot, tökéletességet, ami ott majd az üdvözülteket várja. Teljes egység tehát és közösség Istennel és egymással.
2. A másik, ami jellemzi a mennyei Jeruzsálemet, az a tökéletes tisztaság, világosság, átlátszóság és átláthatóság.
Készülés közben ízlelgettem ezeket a kifejezéseket, és újra és újra az jutott eszembe: éppen ezek hiányoznak a mi életünkből. Tisztaság, világosság, átlátszóság, átláthatóság. Gondoljuk el, ha ilyen lenne a közélet — elképzelhetetlen. De gondoljuk el, ha ez következnék be a személyes életünkben. Ha például itt most mindannyiunkról mindenki előtt nyilvánvaló lenne, hogy milyen gondolatok vannak a fejünkben, esetleg valakiről, aki szintén itt van. Iszonyatos lenne. Teljesen elszoktunk a világosságtól, a tisztaságtól, az átláthatóságtól.
Szülők egyenesen arra oktatják a gyerekeiket, hogy ne mondd ki azt, amire gondolsz. Másnak mutatkozzál, mint aki valójában vagy. Ebből áll a világ: hátsó szándékok, hátsó gondolatok irányítanak bennünket, nem tiszta szándékok és egyértelmű gondolatok. Kétértelműség, rejtőzködés, takargatás, titkolózás, ködösítés, csúsztatás — ebből áll az élet. Nemcsak a „nagyoké”, hanem ha van bátorságunk tetten érni magunkat, akkor kénytelenek vagyunk szomorúan megállapítani, hogy a mienk is. Nem tudunk igazán őszinték lenni, még a hozzánk legközelebb állókhoz sem, még önmagunkhoz sem.
Tisztaság, világosság, egyértelműség, átláthatóság egyre inkább hiányzik a gondolkozásunkból és az életünkből. És ez nemcsak beszennyezi, de megnehezíti az életünket, mert ebből félelem születik, állandó gyanakvás, ami szembeállít, megoszt és kiszolgáltatottá tesz.
János apostol csodálatos képei, amikkel itt próbálja leírni azt, amit lát, és az olvasó érzi: nem tudja leírni, nem találja a megfelelő kifejezéseket, mert olyat még nem látott, ami ott a szeme elé tárul. Keresgéli, hogy valahogy megközelítse, de ezek a képek mind ezt sugallják: a mennyei Jeruzsálemben minden átlátszó, minden egyértelmű, minden tiszta és világos.
Ilyeneket olvastunk itt: Benne volt az Isten dicsősége; ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristályfényű jáspishoz, falának építőanyaga is jáspis és a város színarany, tiszta üveghez hasonló. Arany, mert az a legdrágább, de még az aranyon is át lehet látni, mint a tiszta üvegen. Mindenen és mindenkin át lehet látni, és ez nem tragédia, ez természetes, és ez öröm. És a város utcái is színarany, mint az átlátszó üveg.
Olvastuk, hogy nincs szükség napra, mert az Isten és a Bárány annak a lámpása. Kapuit nem zárják be nappal, éjszaka meg nem lesz. Folyamatos világosság és árnyék nélküli fény. Mert ha valaki azt mondja: nálam van a fényforrás, akkor ő maga vet valamilyen irányba árnyékot. De ha azt mondja: én vagyok a fényforrás, akkor árnyékmentes fény sugárzik belőle.
Ezért olyan egyedülállóan nagy kijelentése Jézusnak az, amikor azt mondta: „Én vagyok a világ világossága.” Nem azt mondta: nálam van a világosság. Én vagyok. Belőle ömlik ez a mindent beragyogó, mindent megvilágosító fényesség. És ebből félelem nélküli élet következik.
Ezért sem kell templom a mennyei Jeruzsálemben, mert a templom mindig arra utal, hogy a bűn elválasztja az embert Istentől, és a bűnt valahogy félre kell tenni, hogy Istennel kapcsolatba kerüljünk. A megigazított és megdicsőült egyházat, hívőket viszont már semmiféle sötétség nem jellemzi.
3. A harmadik jellemzője a mennyei Jeruzsálemnek, hogy középpontja a mindenható Isten és a Bárány, Jézus Krisztus.
„Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak a temploma.” Nincs szüksége a városnak sem holdra, sem napra, hogy világítsanak, mert Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bá-rány. És csak azok mehetnek be, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.”
„A Bárány” újra és újra. A dicsőséges Krisztus, aki lehetővé teszi, hogy ilyen magunkfajta nyomorultak is, mint szeplőtelenek, tiszták és feddhetetlenek kerüljenek oda be.
Miért? Azért, amiről részletesen szóltunk az egyik korábbi fejezet alapján: mert ezek megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében.
Ugyanolyan mocskosak voltak a ruháik, de az egyetlen „oldószer”, ami minden bűnt tisztára mos, Jézus vére, megmosta és megfehérítette őket. Egyszerűbben: hiszik, hogy rászorulnak arra, amit Jézus értünk elvégzett, és az Ő kereszthalála tisztára mossa azt, aki benne hisz.
Ez kétségtelenül kitágítja az üdvözültek körét, mert nincs egy bizonyos nemzethez, felekezethez, csoporthoz, kultúrához kötve, hogy valaki a mennyei Jeruzsálembe bejusson. Mindenki előtt nyitva van annak a kapuja. Az egyetlen feltétel a Krisztushoz tartozás. Bárki jöhet. Ugyanakkor szigorú határokat is von, mert csak azok jöhetnek be, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe. Akik már korábban vele közösségre jutottak.
És kik azok? Maga Jézus megmondta egyszer világosan (és szeretném, ha ezeket a mondatokat könyv nélkül tudnánk a Bibliából) Jn 5,24: „Aki hallja az én beszédemet, és hisz annak, aki engem elküldött, örök élete van; és nem megy az ítéletre, mert átment a halálból az életbe.”
Aki hallgatja az Ő beszédét és elhiszi, hogy Ő az, akinek az Isten kijelentette (hogy ez az én szeretett Fiam), és Őreá való tekintettel fogad Isten gyermekévé — bárki is, annak örök élete van. Ezek közé tartozunk-e most, ahogy itt vagyunk? Ha nem, akkor Isten azért hívott ide, hogy most beléphetünk ezeknek a sorába. Ha igen, akkor meg érvényes az az apostoli intés, hogy járjatok a ti elhivatástokhoz méltóan. Látszódjék is meg ez rajtatok.
Erre emlékeztet minket az úrvacsora is. Hiszen a megterített asztal mindig újra azt hangsúlyozza számunkra, amit a szereztetési igében is mindig olvasunk: az Úrnak halálát hirdessétek. Hogyan kell ezt értenünk? Úgy, hogy legyen világos ne csak az értelmünk felszínén, hanem a szívünk mélyén is az, hogy a bűn nélküli Jézusnak csakugyan miattunk kellett meghalnia a kereszten. És mivel Ő helyettünk szenvedte el bűneink büntetését, ezért azt Isten még egyszer rajtunk már nem hajtja végre. Hinni azt jelenti: valaki ezt komolyan veszi. Aki ezt komolyan veszi és magára is érvényesnek tekinti, annak megadatok, hogy egyre több sötétséget vesz észre a maga életében. Valóra válik az, amit Pál apostol így ír: Isten világosságra hozza a sötétség dolgait és megjelenti a szívnek tanácsait. És ebből a sötétségből meg lehet szabadulni, és egyre inkább a mienk lesz az a világosság, ami Krisztusból árad. Ezek után folyamatosan rendeződnek a kapcsolataink is.
Ha magunkra alkalmazzuk azt, amit mai igénk mond, akkor fordított sorrendben működik a dolog: Itt azt olvastuk, hogy a mennyei Jeruzsálemet jellemzi a tökéletes közösség, a tökéletes tisztaság, és az, hogy a középpontja Isten és Jézus Krisztus. Ha egy ember élete középpontjába Jézus Krisztus kerül, akkor elkezd egyre tisztábbá válni, és ahogy tisztul, egyre rendeződnek a kapcsolatai.
Ezt csodálatosan szoktuk tapasztalni például a házaspári csendes heteken. Odajönnek házaspárok a házasságuk romjain. Sokszor úgy, hogy na, ezt az egyet még megpróbáljuk, hátha mondanak itt valamit, amiből tanulhatunk akárcsak egy keveset is — de ha ott valakinek a szívét Isten kinyitja az evangélium előtt, és az illetőnek kinyílik a szeme, felragyog előtte, hogy mit tett Jézus a kereszten, és hogy az ő elrontott élete és Jézus kereszthalála között közvetlen összefüggés van, rádöbben a maga sötétségeire. Nem a házastársa bűneit kezdi már sorolni, hanem a sajátját, és meggyógyul a házasságuk. És amikor hazamennek, rendbe jön a gyerekeikkel való kapcsolatuk, és nem egyszer beszámolnak: rendeződött a haragosaikkal való kapcsolatuk is.
Mert ha egy ember életének a középpontjába Jézus Krisztus kerül, akkor ott elindul egy tisztulási folyamat, és ez kihat mindenféle kapcsolatunkra is. Ezért nagy dolog, hogy Jézus ezt a mennyei Jeruzsálemet hozta le ide, a földre.
Karácsonykor szoktuk énekelni, csak néha aggódom, hogy a szívünkkel is énekeljük-e: „Már lehozta az életet, mely Istennél volt készített, hogy ti is véle éljetek, s boldogságban örvendjetek.” Itt a sokféle boldogtalan nyomorúság között is. Ez történt karácsonykor, és ezt tette Jézus hozzáférhetővé mindannyiunk számára, amikor nagypénteken kilehelte a lelkét, és azt mondta: „elvégeztetett.” A mennyei Jeruzsálemet hozta le a földre. Akinek Jézussal a hit által igazi kapcsolata lesz, az már itt kap ízelítőt a mennyből.
Amikor a családokat látogatom, olyan sokszor átélem, ahogy kijövök egy-egy otthonból: vagy azt, hogy ez itt maga a pokol volt, ahol mindenki mindenkit keresztül-kasul rágalmaz, gyűlöl, neheztel rá, vagy azt: ez egy kis mennyország. Lehet, hogy szerényen élnek, de az Úr Jézus áll a középpontban. Magától értetődik nekik, hogy a nyitott Biblia ott van, hogy Isten igéjéhez próbálják igazítani az életüket újra és újra (mert az mindig deformálódik), és Jézus jelen van az életükben.
Itt most csak homályosan, sokféle nyomorúságunktól eltakarva. Hol vagyunk most attól a tökéletességtől, ami a mennyei Jeruzsálemben lesz!? De abból a tökéletességből valami valósul meg itt, a hívők életében. Megvalósul-e ebből valami a mienkben? Az ige élesen mondja: csak azok mehetnek be, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe. Akik már előbb is a Bárány-Jézussal jártak.
Ez azt jelenti, hogy lesz egy vallásos család, amelyikből valaki bemehet a mennyei Jeruzsálembe, a többi meg nem. Miért? Mert csak akinek valóságos kapcsolata volt vele, akinek az élete középpontjában csakugyan Ő volt, akinek természetes, hogy azt kérdezi: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? És valóban azt is cselekszi, amit megértett. Aki már itt együtt él Krisztussal, az fogja vele tölteni az örökkévalóságot. Ezt a Biblia élesen kimondja. Sajnos itt is ködösítünk, csúsztatunk, kétértelműségekkel szennyezzük a tiszta evangéliumot, de az evangélium ez: jöhet mindenki, az anyagyilkos is, Jézus vére megtisztít minket minden bűntől. De csak az Ő vére tisztít meg minden bűntől.
Boldog ember az, aki ezt hiszi, és aki erősíti Ővele való kapcsolatát. Az megtapasztalja, hogy tisztulni kezd az élete, és rendeződnek folyamatosan a kapcsolatai is. Akkor volt értelme annak, hogy ma itt voltunk, ha még ma valahol elkezdjük a munkát, ami ebből következik. Akármelyik ponton kell, lehet előrelépnünk, lássunk munkához, és akkor ebben a világban, amelyiket egyre inkább pokollá teszünk, egyre több kis mennyország jelenik meg, és hálásak lesznek a szeretteink, másképp nőnek fel a gyerekeink áldássá lehetünk nem hívő munkatársaknak, még az ellenségeknek is. Eszközzé válhatunk Isten kezében. Most a küzdelmeink között, a bűneinkkel való harcaink között, egyszer pedig majd a mennyei dicsőségben.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljünk egy olyan éneket, amelyik pontosan erről szól. A 392,4-5 versét énekeljük.

Sok bajban, küzdelemben
Meghajszolt, megvetett,
De szent megújulásért
És békéért eped,
Míg látomása egykor
Dicsőn beteljesül,
S a győzedelmes egyház
Urával egyesül.

A három-egy Istennel
Már itt a földön egy,
S az üdvözült sereggel
Egy nép és egy sereg.
Ó mily áldott reménység:
Ha itt időnk lejár,
Te boldog szenteiddel
Fenn nálad béke vár!

Az igehirdetés után gyülekezetünk több csoportjának a nevében többen is szeretnék megköszönni Varga Róbert testvérünknek és feleségének köztünk végzett hosszú, hűséges szolgálatát. Szeretnénk együtt is kívánni, hogy Isten gazdag áldása kísérje munkájukat az új szolgálati helyen is.
Tudjuk-e azonban, hogy mit kívánunk, amikor áldást mondunk? Mi az áldás? És milyen egy áldott ember? Alapigénk erről szól, ezt vizsgáljuk meg most röviden.
Áldás minden olyan jó, amit Isten érdemünk nélkül ajándékoz nekünk. Az áldás mindig ajándék. Az a többlet, amiért nem dolgozunk meg. Áldás az, hogy az eredményeink nemcsak az erőfeszítéseinktől függnek, hanem valami több is belép, ami nem tőlünk függ.
Valaki egyszer azt mondta: áldás az, amikor nyilvánvalóvá lesz egy ember életében Isten jelenléte. És ez valóban így van.
Ez a néhány mondat, amit most hallottunk a Bibliából, Ábrahám fiáról, Izsákról szól. Őhozzá egyszer eljöttek a barátai és azt mondták: úgy látjuk, az Isten téged megáldott. Aztán eljöttek az ellenségei, és azt mondták: szeretnénk szövetséget kötni veled, mert te az Úr áldott embere vagy.
Miből gondolták ezt? Miben látszott meg, hogy Izsák az Úr áldott embere? Az áldott ember hat jellemvonását olvashatjuk le erről a történetről.
1. Az első, hogy gyarapodott. „Izsák ezután vetett azon a földön, és százszorosát aratta abban az esztendőben, úgy megáldotta őt az Úr. Így gazdagodott ez az ember folyton-folyvást.”
Kedvezőtlen körülmények között. Ebben ez a meglepő. Aszály volt régóta, éhínség pusztított, az emberek tömegesen menekültek dél felé, Egyiptomban és Izsáknak azt mondta: te maradj itt, ez a föld a tiétek, majd én gondoskodom rólad. És Izsák ezt elhitte.
Isten igéje neki többet nyomott a latban minden egyébnél. Még a tényeknél is többet jelentett neki az, amit az Úr mondott. Nem sodródott a tömeggel, hanem hitt Isten szavának, és így is gyarapodott kedvezőtlen körülmények között. Miért? Mert megáldotta őt az Úr. Isten áldása előtt nincs akadály.
Jellemző-e ránk egyfajta csendes, folyamatos lelki növekedés, gyarapodás, előrehaladás?
2. A másik tulajdonsága az áldott embernek, hogy alázatos. Folyton-folyvást gyarapodott és mégis ugyanolyan alázatos maradt, mint amilyen volt. Nem hivalkodott, nem kérkedett azzal, amit kapott, mert tudta: kapta.
Istentől kapta, tőle fogadta el, és ezért Istent dicsőítette. És ez kifejezésre jutott abban is — ez gyönyörű, refrénszerűen ismétlődő részlet a történetekben —, hogy akárhol felverte a sátrát, a sátor mellett felépítette az oltárt is. Az Istennel való közösség fontos volt neki, és vállalta a pogányok előtt is, hogy ő hisz az Istenében, és vele közösségben él. Alázatos maradt.
3. Aztán jellemzi az Isten-áldotta embert az is, hogy türelmes.
Ez egy borzasztó részlet itt, hogy azokat a kutakat, amiket Izsák apjának, Ábrahámnak a szolgái ástak, a filiszteusok betemették. Megőrültek? Minden csepp víz az életet jelentette ott akkor.
Volt egy ilyen egyesség a nomádok és a városlakók között, hogy a nomádok aratás után legeltethettek a tarlón a nyájakkal, így valami kis szemestakarmányhoz is jutottak, és Ábrahám hálából kutakat ásott a filiszteusok földjein. Aztán ő továbbment a nyájakkal, a kút ottmaradt a tulajdonosoknak, a filiszteusoknak. De jövőre megint jöhettek, a nyájnak is kellett víz — mindenki jól járt. A tulaj is, a filiszteusok is, meg a legeltető nomádok is. Ezt a kincset teszik most tönkre a filiszteusok.
Óriási munka volt abban az időben akkori technikával egy kutat kiásni, és sokszor mély kutakat kellett ásni. Betemetik a kutakat.
Mit csinál most Izsák? Lázad Isten ellen, hiszen Isten mondta, hogy maradjon ott? Vagy bosszút esküszik a filiszteusok ellen? Vagy kétségbeesik, a haját tépi? Nem. Olyan szép ez a mondat, és példát adhat nekünk ebben a depresszióban fertőzött korban mindnyájunknak: újra kiásta Izsák azokat a kutakat, amelyeket apja, Ábrahám ásott.
Nem rázza az öklét az égre, nem fenekedik a gonosz ellenség ellen, nem lesz kétségbeesett. Munkához lát, és újra kiássa. A béketűrés, a türelem, a reménység, az Isten-áldotta ember nagyon fontos tulajdonsága.
És ezek után történik az, hogy ilyet még nem láttak az ott lakók, és azt mondják: ez az ember legyőzhetetlen. Kössünk vele szövetséget.
4. A negyedik, amit megtudunk, az aztán igazán áldás: egyszer olyan kutat ástak, amelyikben forrásvízre akadtak. Ásták az egyiket, többnyire talajvíz volt, aszály idején a talajvíz egyre mélyebbre megy, és aztán ki is száradtak sokszor ezek a kutak. De amelyikben forrásvíz van, az nem szárad ki. Az kibír mindent: szárazságot, aszályt, megpróbáltatást. Csakhogy forrásvizet nem lehet csinálni, csak találni. Ez az áldás. Ás az ember, és Isten irányítja az ásóját. Isten irányítja, hol kezdje el, merre haladjon és egyszer csak mintegy rámosolyog Isten és forrásvízre bukkan. De ásás közben lehet forrásvízre bukkanni. Emberé a munka, Istené az áldás. Legyen akkor egyedül Istené a dicsőség is.
5. Amit leolvashatunk erről a történetről, hogy egyszer csak egészen személyesen megszólítja Izsákot Isten. Kijelentést kap.
Ha nem tudta volna (de tudta, és hitte), most megerősíti ezt a hitét az, hogy Isten érzékelteti vele, hogy hallótávon belül van. Isten jelenlétében végzi a munkáját. Isten jelenléte és a megszólaló Isten, a tőle jövő ige az a különös áldás, ami az ember hitét megerősíti. Isten megújítja az ígéreteit. Izsáknak is szüksége volt arra, hogy megerősödjék a hite.
6. Végül azt láthatjuk még, hogy az áldott ember vonzó ember is. Mert amikor hozzájöttek ezek a pogányok és keresték vele a szövetséget, akkor a vele szövetséges Istenhez is közelebb kerültek.
Izsák nem rejtette véka alá, hogy Istenhez tartozik és az Ő szövetségese. Aki vele akar szövetséget kötni, az ő Istenéhez is közelebb kerül.
Az Isten-áldotta emberek mágnesezett emberek. Vonzó az életük a szó többféle értelmében. Istenhez vonzanak másokat is. Aki nézi az életüket, megkívánja azt a fajta gondolkozást és életvitelt. És itt is ez történt.
Valaki minket is Isten közelébe vonzott. Vajon a mi életünk vonzó-e? Vannak-e itt például olyanok, akik úgy kerültek a gyülekezetbe, s ami ennél többet jelent, úgy kerültek az Úr Jézus közelébe, hogy látták a mi életünket, vagy hallottak tőlünk erről a hatalmas Istenről?
Nem szoktam soha személyeskedni itt a szószéken, de most annyit azért hadd mondjak: sokan vannak itt, neveket tudnék mondani, de nem mondok, akik úgy kerültek az Úr Jézus közelébe, hogy Varga Róbert mutatta nekik az utat: Ha ki akarsz jönni abból a bajból, amibe kerültél, erre vezet a kivezető út, — és még segített is. Nemcsak az első lépéseknél, hanem később is. Ez azonban a Biblia tanítása szerint minden hívőnek nagy lehetősége és kötelessége.
Isten megadja a benne hívőknek azt a lehetőséget, hogy áldásokat kapnak. Az áldás feltűnik másoknak, és egyszer csak keresni kezdik. Lehet, hogy azt az embert, de rajta keresztül az élő Istent.
Tudjuk-e hitelesen mutatni azoknak, akik között élünk, hogy ez az élet útja? El tudjuk-e alázatosan mondani, de szent bizonyossággal azt, amit Pál apostol le is mert írni a korinthusi levélben: „legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé.”
Róbert meg Klári ástak itt a gyülekezetben. Hűségesen, akkor is, ha betemették olykor a kutakat, újra ástak. Isten meg áldást adott. És mivel az áldást Ő adja, legyen érte egyedül Övé a dicsőség!
Akik kitartóan ásnak, és készek másokért élni, azok iránt mindenképpen legyünk hálásak.
Az egész mai esténk központi gondolata az áldás. Mindegyik kórusmű is erről fog majd szólni. Van egy gyönyörű ige, ezzel hadd fejezzem be. 5Móz 28. részében olvassuk ezt: „Áldást parancsol melléd az Úr.” Ha valamit kívánunk most nekik, akkor ezt kívánjuk: Áldást parancsoljon melléjük az Úr magánéletükben, a családban, a gyülekezetben, ismerősök és ismeretlenek között. Mi pedig sokkal jobban számítsunk erre, és kérjük ezt alázatosan.
Én áldást nem tudok produkálni, Uram, parancsolj mellém áldást. Én csak ásni tudok. Engedd meg, hogy néha-néha élő vízre, forrásvízre bukkanjak. Végzem a magam hétköznapi munkáját, és csendes bizakodással várom és kérem tőled az áldást.

Sokan olvastuk ma ezt az igét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ennek az előzménye, hogy Isten csodálatos erővel kiszabadította az Ő népét a rabszolgaságból és vezeti őket az ígéret földje felé. Útközben pedig váratlanul rájuk támadnak az Amálékiek. Nem voltak ők felfegyverezve, nem vonult mellettük katonai kíséret.
Nem nehéz elképzelnünk, milyen az, amikor egy egész nép, mindenki, az aggastyánoktól az újszülöttekig ott mennek, próbálják terelgetni azt a kevés állatot is, amijük volt, és viszi mindenki a hátán, vállán a kevés holmit. Ezt mindenképpen meg kell menteni. Ha ezt elveszik tőlük, semmijük sem marad.
Ezek a bizonyos Amálékiek Ézsaunak a késői utódai voltak, afféle rabló beduin törzsekből állt ez a szövetség, és abból éltek, hogy a pusztán átvándorlókat kifosztották.
Ez arra is figyelmeztet minket, hogy Isten népe sose kezd harcot, de fel kell készülnie arra, hogy megtámadják. Ez kezdettől fogva így van. Napjainkban is így van. Sokféle támadás éri Isten gyermekeit és Isten népét, úgy is, hogy a légynek sem ártanak. Sőt akinek lehet, igyekeznek használni. Sokféle támadás éri a hitünket. Sokféle támadás fenyegeti a csendünket, a nyugalmunkat. Most az utóbbi időben megfigyelhető, hogy az ördög különösen célba vette hívő emberek házasságát. Támadja a világ a gyerekeinket. Pontosan ellentétes hatások érik őket folyamatosan, mint amit otthon kapnak, meg a gyülekezetben. Sokféle támadás éri a gyülekezeteket. Ahol van komoly lelki élet, ott még inkább…
Ezzel nekünk számolnunk kell. Nem kell felháborodnunk miatta, nem szabad elkeseredni miatta, de fel kell készülni a védekezésre. Mi senkit sem támadunk meg, sőt ha lehet, a megtámadottakat védelmezzük, próbálunk segíteni, de azért nem nézzük, hogy elszedjék azt, amink van, tönkretegyék a gyerekeinket, és tönkretegyék a hitünket is.
Ez a történet azonban arra figyelmeztet, és ez a legfontosabb, amit ma este ebből tanuljunk meg, hogy ezek a harcok két szinten folynak. Azt olvastuk, hogy Józsué harcol lent a völgyben, Mózes a maga fegyverével harcol fönn egy dombon. Józsué fegyverekkel védi a népet azok ellen, akik fegyverekkel támadtak rá. Mózes pedig egy különleges fegyvert, az imádság fegyverét használja. De ez egyáltalán nem mellőzhető, sőt kiderül, hogy a csata lent zajlik a völgyben, de fenn a dombon dől el a kimenetele. És ez az, amit nekünk nem szabad elfelejtenünk.
Sokféle csatározás zajlik lenn a völgyekben, kérdés az, hogy vannak-e, akik ismerik és tudják használni az imádság fegyverét, és használjuk-e ezzel a hittel, ilyen állhatatossággal, mint ahogy azt Mózes tette itt. Mózes itt már nyolcvan éves elmúlt, Áron, a bátyja még idősebb volt, és mégis részt vesznek ebben a csatában a maguk fegyvereivel, a maguk módján, de végül is az ő magatartásukon múlott, hogy Amálék kerekedik-e felül, vagy Isten népe.
„Amíg Mózes kezei fenn voltak”, az akkori imatartás ez volt: tartom a tenyeremet Istennek, ide kérem szépen a te ajándékaidat, a te segítségedet. Egyben azt is kifejezte ez, hogy kiszolgáltatom magamat neked. Nem mutogatok, nem magyarázok, nem védekezem, Istentől nem kell félnem, de tartom a kezemet, hogy tudja hova adni az ajándékot. Ez nagyon kifejező imatartás. Próbálják ki otthon, meddig tudjuk így tartani a kezünket. Nem sokáig.
Viszont ez sorsdöntő volt, hogy Mózes tud-e folyamatosan imádkozni. Mert mihelyt leengedte a kezét, az ellenség kerekedett felül. Mihelyt újra imádkozott, noha kisebbségben volt Józsué, ők kerekedtek felül. Sorsdöntő tehát, hogy hangzik-e ez a fajta imádság.
Két szinten zajlanak a csatározások: lent a völgyben és fent a dombon. Sok ember csak az alsót ismeri. A legtöbben az ütközetre készülve csak arra gondolnak: mennyi a mi erőnk, mennyi a rutinunk, hányan vagyunk, van-e gyakorlatunk benne, edzettek vagyunk-e. A mi erőfeszítéseink, a mi tervezésünk, a mi kapcsolatrendszerünk dönti el a csata kimenetelét.
A hívő ember tudja: ez mind nagyon fontos, de nem ez dönti el. Isten dönti el. Ott fenn dőlnek el a csaták. Aki felülemelkedik ezeken a csatározásokon, tudja használni az imádság fegyverét, annak a szerepe minden ütközetben sorsdöntő lehet.
Hogy mennyire csak ezt az alsó csatározást ismerik a legtöbben, arra utal a 127. zsoltár is, ahol Isten arra figyelmezteti az Ő népét, hogy el ne felejtsék a magasabb szintet. Azt mondja: Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Kell, hogy dolgozzanak, de ha az Úr nem építi, hiába. És ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak az őrök. Meg kell szervezni az őrséget, be kell osztani a váltást. Ez mind nagyon fontos, de van egy másik szint is, és ott dől el a csaták kimenetele.
Hisszük-e mi ezt? Csak néhány egyszerű hétköznapi példát mondok, hogy a hívő emberek életében valóban két szinten zajlik minden csata.
Gyereknevelés. Próbálkozunk mindnyájan. Minden szülő tapasztalatlan, és minden gyermek más. Nincs rutinos nevelő a szülők között. Sorozatosan olyan helyzetek előtt állunk, amilyen még nem volt, mert öt éves még nem volt, tizenkét éves sem volt, húsz éves sem volt. Minden helyzet új. Próbálkozunk, minél kevesebbet rontsunk el. De hívő szülők már a gyermekük világrajövetele előtt imádkoznak értük. És használjuk az imádság fegyverét. És miközben sok minden elrontunk, elmulasztunk, rossz példát adunk, Isten mindezt ki tudja pótolni, helyre tudja igazítani. Amit egy szülő, ha megfeszül, akkor sem tud adni a gyermekének, Isten ezeket a kincseket is elkészíti és átadja nekik. Ha ez kimarad, akkor csak az valósul meg, amit a szülő meg tud valósítani.
Vagy a napi munkánk. Fontos, hogy pontosan, megbízhatóan, lelkiismeretesen végezzük. De minden hívő ember tudja, hogy a munka minőségét, a munkásnak, a dolgozónak a kedélyét, az egészségi állapotát, a tűrőképességét milyen döntően befolyásolja az, ha mint hívő állandó kapcsolatban van mennyei Atyjával. És nem munka helyett, de munka közben is tartja vele a kapcsolatot, kap tőle tanácsot, útmutatást, vigasztalást, ötleteket, fizikai erőt, még az időnket is meg tudja sokszorozni Isten. Egészen más úgy végezni ugyanazt a munkát, hogy csak magamra számíthatok, vagy úgy, hogy ismerem az imádság fegyverét, forgatom azt, másokért is, másokat is hordozok, és ahogy a múltkor láttuk meggyőző bibliai és mai példákon, egy ilyen emberen keresztül Isten áldásokat áraszt be a nem hívők közösségébe is. És ugyanez érvényes a lelki munkára is.
Még egy ilyen harcot említek, amit remélem mindannyian ismerünk: harcolunk a bűneink ellen. Nem akarok ilyen maradni, amilyen vagyok. Egyre inkább megmutatja Isten, hogy mi utálatos neki az életemben, azt én is utálom, de nem állok meg itt, szeretnék szabadulni tőle. Itt is két szinten folyik a harc. Az egyik szint az, hogy ha valaki az alkoholizmusból megszabadult, akkor ne menjen kocsmába. És hiába kínálják, ne fogadja el azt a kis pohárkát se. Ez folyik itt lenn. De közben maradjon kapcsolatban szabadító Istenével, aki még az alkohol utáni vágyat is kiveszi a szívéből, ott ihatnak előtte, és nem zavarja. Ezt orvosok nem tudják elérni, ezt a szabadító Isten tudja. De noha ez így van, akkor se menjen be a kocsmába a munkatársakkal.
Valakinek nagy kísértés a paráznaság. Akkor ne nézegesse a pornólapokat, ne vegyen olyat, és semmit ne nézzen, ami ebbe a kísértésbe vinné bele. Nem ez fog győzelmet adni neki. Bízzon abban, hogy Isten ad győzelmet, újra és újra.
Az imádság tehát nem csupán a hívő ember kegyességének egy fontos megnyilatkozása. Az imádság végképp nem olyan luxus, ahogy valaki egyszer mondta: ráérő emberek hasznos időtöltése. Durván úgy mondják: addig sem a kocsmában van. Szó sincs erről! Aki tudja, hogy mit jelent az imádság, és most ezt szentül mondom, jól értsük: aki tud imádkozni, annak az imádkozása sorsdöntő mindenféle körülötte és benne zajló csata kimenetelét illetően. Úgy, ahogy itt ebben a történetben is láttuk.
Ennek a harcos imádságnak néhány jellemvonását olvassuk le erről a történetről. Négyet szeretnék említeni.
1. Az első, hogy Mózesnek ez a kitartó, erejét meghaladó imádsága Isten ígéretére alapult. Nem valami olyat akart kikényszeríteni Istentől, ami neki eszébe jutott, vagy úgy látta, most jó lenne a népnek, hanem valami olyanra gondolt, amit Isten megígért, hogy tudniillik végigkíséri őket ezen az úton, és beviszi őket az ígéret földjére. Volt egy isteni ígéret, ő ráállt arra, és ragaszkodott hozzá. És mivel Isten ezt megígérte, ezért ő elkezdett állhatatosan könyörögni ezért.
A Lukács 1,45-ben: „Boldog, aki hitt, mert beteljesednek neki mindazok, amiket az Úr megígért.” Hinni azt jelenti, hogy valami konkrét tartalma van a hitemnek. Mit mondott Isten? Bizonyos vagyok abban, hogy az valóra fog válni. No, de itt most minden úgy történik, hogy az már meghiúsul. Arról szó sem lehet. — Éppen az forog veszélyben. Nem forog veszélyben. Lehet, hogy jönnek az Amálékiek, de Isten megígérte, és én magamat is, másokat is erősítem az igével. Mit mondott Isten? Akkor imádkozzunk azért, hogy az úgy is legyen, mi pedig maradjunk állhatatosak. Isten ígérete az állhatatos imádság alapja, és nem a mi ötleteink és vágyaink.
2. A másik ez az egyszerű megfigyelés, hogy az imádság fegyverével való hadakozás fárasztó. Fizikailag is elfárad az ember, mint ahogy az Mózessel is megtörtént, talán egyszer-egyszer már közülünk is némelyekkel. Nem sokan ismerik ezt. És szellemileg is elfárad a végére az ember. Az olyan koncentrálás, ami ha tartós, akkor kifárasztja az embert, de lelkileg felüdíti. Semmi más nem üdíti fel úgy lelkileg.
Elfáradhat fizikailag, szellemileg, éppen ezért nagy szüksége van az állhatatosságra, hogy kitartó legyen benne. Mózes itt mondhatta volna: én tovább nem bírom, lehanyatlanak a karjaim. Elmondtam az imádságomat, nézzük, mi történik ott lenn. De az imádkozó ember nem nézője az eseményeknek, hanem tevékeny munkálója, mert éppen a komoly imádság révén von bele Isten az Ő munkájába. Isten munkatársai vagytok — írja Pál a korinthusiaknak. És aki ismeri ezt a fajta mély, Isten igéjére épülő, kitartó imádkozást, imaharcot, az éli át boldogan, hogy Isten valóban felhasznált engem minden gyengeségem ellenére.
A Zsidókhoz írt levélből jut eszébe az embernek egy mondat: „Ne veszítsétek el bizalmatokat, mert annak nagy jutalma van.” Ne a magatok erőtlensége határozza meg az imádkozás határát, mélységét, akár minőségét. Ne veszítsétek el bizalmatokat! (Zsid 10,35).
3. Mivel fárasztó, ezért nagy szükség van arra — és gyönyörű ez a kifejezés itt —, hogy tartották egymás karját. Egyedül sokszor belefárad az ember. Különösen, ha Isten megvárakoztat. Szükségünk van testvérekre. Mózesnek Áron édestestvére volt, Húr a barátja, hívő testvére volt. Olyanok, akik ott állnak mellette, akik vele együtt mondják, akiknek ugyanolyan fontos. Akik ugyanúgy hiszik azt az igét, amire épül az imádság, mert rászorulunk egymásra, bátorítani kell. Néha vigasztalni kell. A szó nemes értelmében tartani a lelket egymásban. Nagy ajándék az, ha van valaki, akire e tekintetben számíthatunk.
Amikor honvédelmi kötelezettség volt, és a gyülekezetből is a fiúkat egymásután behívták katonának, ők mondták el, hogy az első dolguk az volt, hogy lehetőleg találjanak még egy hívő fiút. Rájöttek, nagyon jó módszer, hogy lelki énekeket fütyültek. Ha énekelték, azért megbüntették, akkor fütyüli. Meghallotta egy másik, aki az udvar másik végében sepert, és jött: te is hívő vagy, jaj de jó! És akkor el lehetett bújni a kazánházban, vagy a jegenyefa mögött, hogy ketten együtt imádkozzanak. Ott jöttek rá arra, hogy milyen erő van a közösségben, még ha csak ketten vannak is.
Mellesleg erre is ígéretünk van: „Ha ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben — mondta Jézus —, ott vagyok közöttük.” Egyedül is átéli a hívő Isten jelenlétét, de egymás erősítésére rászorulunk, mint ahogy Mózes is rászorult erre. Tanuljuk meg sokkal tudatosabban tartani egymás kezét.
Akinek megadatott, hogy házasságban él, tapasztalja, hogy hol az egyik erőtlenebb a hitben, hol a másik. S mit ír nekik Pál apostol? „Tartozunk mi, az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk.” (Róm 15,1) Aztán a jövő héten megfordul, amaz lesz erőtlenebb és ő szorul rá, és de jó, ha a másik szemrehányás nélkül, minden megjegyzés nélkül szeretettel nemcsak elhordozza, hanem erősíti is.
És de jó, ha egy barátságot is jellemez ez. Hívő emberek barátságát. És aki egyedül él, az meg keressen lelki testvéreket, és ne csak a mindennapi eseményeket tárgyalják meg, hanem legyen az együttlétek állandó tartalma a közös imádkozás is, ha az imádságot mint fegyvert is használni akarjuk, jó küzdelmek jó kimenetele érdekében. Ha nem, akkor el lehet fecsegni az együttlét időit, és nem sok teteje volt. Emígy viszont csodák történhetnek, mert Isten bevonja az ilyen imádkozót a maga munkájába, Isten belép az életébe, s rajta keresztül mások életébe is. Itt egy valaki imádkozott kitartóan, és az egész nép fellélegzett és megszabadult az ellenségtől.
4. Aki így tud imádkozni, az utána elfogadja Istentől azt, ami a harc kimenetele lesz. Mert akkor már Istentől fogad el mindent, ami történik. És végső soron a Biblia szerint az imádság célja ez, hogy az Isten békessége töltse be az imádkozó szívét.
Ennek a jobb megértéséhez szeretnék elmondani egy igaz történetet. Nem olyan régen történt itt a gyülekezetben. Van egy család, ahol több apró gyermek van. A kicsikkel az édesanyjuk akkor még otthon volt. Egy téli napon különösen sok mindent szeretett volna elvégezni: mosni, rendet tenni, egy kicsit a gyerekekkel lenni — sok terve volt. S mi történt? Mindjárt a reggeli után elment az áram. A házban volt, a lakásban nem volt. Valami zárlat következett be. Nagyon mérges lett. Elkezdett idegeskedni, aggodalmaskodni. Mire az ötéves kisfia azt mondja: anyu, szóljunk az Úr Jézusnak, hogy küldjön egy villanyszerelő bácsit. Ettől az asszony még mérgesebb lett. Jó, szóljunk persze, de milyen buta beszéd ez. Aztán lehiggadt. Mivel hívő ember volt, beszélni kezdett vele a Szentlélek. Neked is ilyen gyermeki hited kellene, hogy legyen. Mi lenne, ha hallgatnál a kisöregre? Leültek, imádkoztak, a kicsi is, az édesanyja is. Aztán folytatta a munkáját, amit a sötétben lehetett csinálni.
Egy jó óra múlva zörgettek. Egy ismeretlen férfi állt az ajtóban, és sűrű bocsánatkérések között elmondta, hogy neki délután itt az egyik lakásban kell villanyszerelési munkát végeznie, és az anyag egy részét elhozta már most, de senki nincs itthon a házban, csak ők. Megkérhetné-e, hogy betegye ide az anyagot, aztán délután elviszi. Az asszony nem jutott szóhoz. Amikor szóhoz jutott, röviden elmondta, hogy mi a probléma, a villanyszerelő meg röviden megjavította, és volt villany egész nap.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Ez így történt, de ez így túl frappáns. Nem mindig így történik. Nem úgy működik az imádsággal való harc, hogy csettintek, és Isten teljesíti a kívánságomat. Mert Isten nem azért van, hogy teljesítse az én kívánságomat, hanem engem teremtett azért, hogy dicsőítsem Őt. Ezt sokan nem értik és nem veszik komolyan. Viszont azzal is dicsőítem Őt, ha hittel elmondom neki a kívánságaimat. Aztán Őrá bízom, mit fog tenni.
Mert nem biztos, hogy egy óra múlva megjelenik a villanyszerelő. De ilyen is lehetséges. Ilyen nagy a mi Istenünk, mert Ő mindig azt adja, amire valóban szükségünk van. Ott annak a kicsi gyermeknek erre volt szüksége Isten szerint, hogy megerősödjék a hite. Az ideges anyukájának meg szintén erre volt szüksége, hogy meg kellene tanulnia, mint felnőtt hívőnek gyermekibb hittel bízni az ő Urában.
De lehet, hogy nem jön villanyszerelő. Sötét lesz egész nap, ha arra van szükségük. És valami olyan foglalkozás valósul meg akkor, ami villanyfénynél nem valósult volna meg anya és gyermekei között. Vagy megvárakoztat minket Isten néha, vagy mást ad, mint amit kértünk, általában jobbat és többet. Ki tudja-e várni a hívő? Ehhez a fajta imádkozáshoz ez is hozzátartozik.
Isten célja nem az, hogy a mi kívánságaink teljesüljenek, hanem az, hogy miközben a kívánságainkat elmondjuk neki, „az Ő békessége, amely minden értelmet felülhalad, őrizze meg a szívünket és gondolatainkat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6-7).
Szeretném még egyszer hangsúlyozni: a harcok két szinten folynak. Ne akadjunk el ott lenn. Ott is meg kell tennünk, ami a mi feladatunk, de a hívő ember fenn a dombon tudja használni az imádság fegyverét. Egyéni, családi, gyülekezeti, népi gondjaink és szükségeink között kezdjük el sokkal buzgóbban és tudatosabban használni ezt a fegyvert. A személyes életünkben is, a családunkban is, a gyülekezetben is, országunkban is van mit odavinnünk Isten elé. Bízunk-e abban, hogy Ő tud segíteni? Bízunk-e abban, hogy úgy fog segíteni, ahogy az a legjobb? Akkor, amikor az a legalkalmasabb.
Hadd idézzem ismét ezeket az igéket a helyükkel együtt.
A Habakuk 2,3-ban van ez a mondat: „Ha késik is, bízzál benne.”
Idéztem a Zsidókhoz írt levél 10. részének a 35. versét: „Ne vessétek el bizalmatokat, mert annak nagy jutalma van.
És idéztem a Lukács 1,45-öt: „Boldog, aki hitt, mert beteljesedik neki mindaz, amit Isten megmondott.”