JÉZUS AZ EGYHÁZ FEJE

Az utóbbi hetekben olyan sok Isten igéjével ellentétes megjegyzéssel és indulattal találkoztam a gyülekezetben hívő emberek részéről is, hogy szükséges megvizsgálnunk, mit tanít ezekről a kérdésekről a Szentírás. Nevezetesen arról: mi az egyház, ki annak a feje, mi a gyülekezet, mi értelme van templomba járni, mi a célja egy istentiszteleten való részvételnek, mi a lelkészek szerepe és így tovább. Négy fejezetben szeretném ezt elmondani egészen konkrét módon, figyelve azokra az eseményekre, amik most a gyülekezetben történnek.
1. Az első fejezet: Róbert váratlan elmenetele. Mi történt?
Az egyik közeli gyülekezetben sok nehéz probléma állt elő. A püspök úr, akinek az a tiszte, hogy felügyeljen minden gyülekezetben a rendre, elkezdett imádkozni és gondolkozni, hogy ki lenne emberileg alkalmas arra, hogy rendbe tegye ott a dolgokat. Eszébe jutott Varga Róbert. Beszélt vele. Róbert egyelőre nem mondott semmit. Elkezdett imádkozni és gondolkozni. A hívők már így szokták. Aztán megbeszélték otthon feleségével. Az a többes szám, amit ő itt használt, mikor bejelentette, hogy elmegy, hogy így döntöttünk, a feleségével való közösségére vonatkozott. Ezt is így szokták a hívők. Úgy látták, hogy Isten készít el nekik egy új feladatot, és ezért igent mondtak a püspöknek. Augusztus elején ezt velem is közölték.
Mit lehet ilyenkor csinálni? Róbert igazat szokott mondani. Éppen ezért semmi ostoba és fölösleges keresztkérdésem nem volt. Ezt ő így elmondta. Ha valóban Isten készített nekik új feladatot, akkor ehhez nekünk semmi hozzászólásunk nincs. Akkor ezt tudomásul kell venni, és azonnal elkezdeni buzgón könyörögni, hogy Isten áldja meg az ő szolgálatukat ott is, mint ahogy itt megáldotta. Rajtunk pedig könyörüljön Isten, hogy sikerüljön pótolni a kieső munkatársát.
Ezek a tények, és minden egyéb olyan feltételezés, ami cserbenhagyásról, fondorlatos hátsó szándékokról, és egyéb összeesküvés elméletről szól, nem felel meg a tényeknek, tehát hazugság. A hazugságról pedig Jézus azt tanítja, hogy az ördögtől van, és éppen ezért sokat lehet vele ártani Isten ügyének és Isten szolgáinak.
Nem beszélve arról, hogy e mögött a torz szemlélet mögött, ami ezeket az elképzeléseket és feltételezéseket szüli, valami mérhetetlen önzés és tudatlanság van. Mármint a Szentírással kapcsolatos tudatlanság, hogy mit tanít a Biblia ezekről a dolgokról. Mert itt nem az történt, ahogy azt a világban szokták értékelni, hogy egy másik gyülekezet elrabolta a mi egyik szeretett lelkészünket, és mi most itt maradtunk nélküle. Hanem, mi történt?
Az, hogy az az Isten, aki irányítja a gyülekezetek életét is, és aki irányítja azokat, akik ezt kérik tőle és aztán engedelmeskednek neki, mert vannak ilyenek, az az Isten a szolgáját egyik helyről a másikra helyezte, mert ott akarja megáldani. Vagy ez teljesen elképzelhetetlen nekünk? Ez olyan kegyeskedő túlzás, hogy Isten irányítja az övéit, és hogy az övéi figyelnek Őreá? És engedelmeskednek akkor is, ha az nekik kényelmetlen, kellemetlen, váratlanul jön? Hitetlen embereknek ez elképzelhetetlen. Akkor meg ne szóljanak hozzá.
Az Istenben hívő, neki engedelmes emberek életében ez folyamatosan történik, és ez Isten nagy áldása. Fel kellene emelkednünk arra a biblikus szemléletre is, amelyik szerint a mi magyarországi református egyházunk egy cég, egy vállalat, aminek vannak részlegei, különböző gyülekezetei. De itt nem egyik harcol a másik ellen, hanem ahol éppen szükség van, oda küld segítséget az összes többi. Csak így magyarázható az, hogy Baranyában vagy Szabolcsban a vihar lesodor egy toronysisakot, és a következő vasárnap meghirdetjük, hogy a perselypénzünkkel azt a gyülekezetet támogatjuk. Mi közünk hozzá? Hogyne volna közünk hozzá! A Krisztus-testnek egyik tagja ők, a másik mi. De nem ismerjük őket. Menjünk el és ismerkedjünk meg, de attól a gondunk még közös. Aki éppen bajban van, azon segít a többi. Nemcsak pénzzel, hanem ha kell, emberrel is. A bibliai szemlélet szerint ez ilyen egyszerű és ez mind magától értetődik.
Igen ám, de ez miért most történt? — mondják emberek indulatosan. Éppen most, amikor… (Majd mindjárt kitérek a nyugdíjazásra.) Azért, mert most volt rá szükség — ilyen egyszerű. Tavaly még nem volt rá szükség, két évet meg nem óhajt várni a püspök úr a problémák megoldásával. Most van rá szükség. Kicsit ügyetlenül jött össze a kettő együtt, de ilyen az élet… Néha meglepetéseket produkál. De ha a meglepetések mögött felismerjük az eseményeket irányító Istent, akkor tudomásul vesszük az új helyzetet, keressük azon belül az új feladatainkat, és tőle kérünk segítséget azok megoldásához is, mint ahogy az eddigiekhez is Ő adott.
2. Második fejezet: az én nyugdíjba menetelem.
Mit gondolnak a testvérek, hogy én gondoltam egyet, és hirtelen bejelentem, hogy egy év múlva nyugdíjba megyek? Ez nem így történik. Először is erre törvény van. De a törvénytől függetlenül is évek óta csendesen figyelek arra, hogy Isten meddig akar még használni ezen a helyen. Mert, ahogy csökken az erőm, nem akarok ártani a gyülekezetnek, hanem csak használni szeretnék. Azt pedig egyedül Ő tudja, hogy meddig vagyok használható, mert Ő a Főnök. Ő igazgatja ezeket a dolgokat. Nem a magam ura vagyok, én Jézus Krisztus szolgája vagyok, aki arra is készen vagyok, hogy bármelyik nap hazamenjek Őhozzá, ha hazahív. Mert én ezt is hiszem a Bibliából: életünk ideje kezedben van. És mint ahogy azt Ő határozta meg, hogy mikor szülessünk, és meddig éljünk, azt is Ő határozza meg, hogy mikor, hol, kit, mire akar használni.
Idejönni sem én akartam. Az idősebbek még emlékeznek rá, hogy Joó Sándor váratlan halála után milyen nagy tanácstalanság és ijedelem volt. Az imádkozók akkor is imádkozni kezdtek, és amikor először hallottam, hogy ez a gyülekezet meg akar hívni, megijedtem. Komolytalan dolognak tartottam, hogy egy tapasztalt, hatvan éves, mély hitű, nagy műveltségű lelkipásztor után engem hívjanak meg ide. Aztán Isten meggyőzött, és egyre csendesebben tiltakoztam, és megtanított arra, hogy ez a gyülekezet nem a nagy Joó Sándor miatt virágzott fel, hanem a nagy Jézus Krisztus miatt. És ennek a gyülekezetnek a jövője nem a kis Cseri Kálmántól függ, hanem a nagy Jézus Krisztustól, mert Ő marad változatlanul a gyülekezet tulajdonosa és főnöke, és az itt folyó szolgálatok irányítója is. És ha az egyik befejezte, akkor Ő megbíz egy másikat. Se az egyik, se a másik nehogy azt higgye, hogy az ő tehetségétől, rutinjától, rátermettségétől függnek az eredmények. Az eredmény áldás, ajándék. Azt a gyülekezet Ura adja. Őbenne kell bízni és tőle kell azt elkérni. Jézus Krisztus a gyülekezet főpásztora, és Ő irányít mindent és mindenkit, aki itt jön-megy.
Ennek a részleteibe most nem akarok belebocsátkozni, csak megemlítem, hogy Isten csodája volt az, hogy amikor ez a gyülekezet elindult az útján 1938-ban, Ravasz László, a nagy püspök, a legjobb munkatársáról mondott le, hogy az pasaréti lelkipásztor legyen. És ugyanilyen isteni csoda volt az, hogy a hatóságok minden próbálkozása ellenére egy ilyen csetlő-botló fiatalembert állított ide harminc egynehány évvel később Isten. Ez a Jézus Krisztus, aki a gyülekezet főpásztora, őrizte meg ezt a gyülekezetet évtizedeken keresztül. Nem is sejtitek, hányféle támadás ért minket az elmúlt évtizedekben, hogy mi-mindenből segített ki Isten, hogy mi-mindenen segített át bennünket. Hányszor hányan térdeltünk és kértünk tanácsot, szabadítást, oltalmat. És Ő adott, és közben szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel. Ezt nem mi „csináltuk”. Erre egyedül Jézus képes. Ezért egyedül az övé is legyen minden dicsőség!
Ezért nem kell félnünk, hogyha előre nézünk. Valaki azt mondta: mi lesz itt most? Egyszerre két oszlop dől ki, összeomlik a gyülekezet. Ennyire bibliátlanul gondolkozunk? Az Isten egyháza nem emberekre épül. Ha mi ketten, a két lelkész, mint oszlopok tartottuk volna, már rég összedőlt volna minden. A Biblia tele van erre való utalással, hogy az egyháznak Jézus a fundámentuma. Egy másik kép: az egyháznak Jézus a feje. Egy harmadik kép: Jézus a sarokkő, amihez illeszkedik mind a két fal, hogy a derékszög megmaradjon, és a falnak ne legyen hasa, és ne dőljön se ki, se be. Vagyis: épüljön az egyház. Ennek a feltétele mindnek abban a Jézusban van, aki szeretett minket és önmagát adta érettünk.
Ezért olvastam fel ezt a két részletet, de olvashatnánk még vagy tízet, az Újszövetségből még többet is, amik erről szólnak. Pál nem győzi magyarázni mind a két gyülekezetnek: az efézusinak, a kolosséinak is ugyanazt, hogy ne felejtsétek el: egyrészt Jézus mindenkinél hatalmasabb. Egyedül az Ő halálát fogadta el Isten érvényes áldozatként. Egyedül Ő támadt fel a halálból, aztán majd követik Őt a benne hívők. Egyedül Ő ment fel a mennybe. Ez a hatalmas Jézus az egyháznak a feje. Csak ezért nem vehetnek rajta diadalmat a pokol kapui sem. Nincs az az ideológia, az a diktatúra, amelyik földbe döngölhetné a Krisztus egyházát. De nem azért, mert ügyes, rátermett szervezői vannak, hanem mert Krisztus a feje, és Ő tartja meg, Ő a biztosítéka a jövőjének is.
Az egyház szolgái jönnek és mennek, de az egyház Ura, és így az egyes gyülekezetek Ura is marad. És mindig ugyanaz marad, mert Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.
Éppen ezért, ha valakinek csakugyan fontos, hogyan folytatódik itt majd az élet, hogy ha majd jövőre, ha megélem, nyugdíjba megyek, ki jön ide utánam, akkor az egyetlen értelmes és igeszerű magatartás, hogy a Főnöktől, a gyülekezet Urától kérjük azt el. Attól a Jézustól, aki eddig is sok jót adott nekünk, és akitől ezután is csak jót várhatunk.
Persze, hogy közben évtizedek alatt kialakult sokféle érzelmi kötődés. Ezeknek is van megoldása. Nekem sem könnyű feladat ez, de nem rémüldözni kell, pánikba esni, meg találgatni, hanem imádkozni. Elkérni attól, aki egyedül tud adni jó pásztort majd. Hát nem ez az egyetlen értelmes feladat? Ha valaki ezt egyáltalán hiszi. Ha azt sem hiszi, hogy Jézusnak adatott minden hatalom, ha azt sem hiszi, hogy Ő az Ura az egyháznak, ha azt sem hiszi, hogy az, hogy mi itt vagyunk, élünk, és újabb és újabb testvérek jönnek a gyülekezetbe, Jézus Krisztus munkája, akkor kár az egészről beszélni. Akkor találgasson, pletykálgasson, játssza meg a mindentudót, és ártson az ügynek.
Ez a helyzet vizsgáztatja a hitünket is. Mit hiszünk egyáltalán abból, amit a Biblia egyházról, gyülekezetről, misszióról, egyházi szolgákról, istentiszteletről és így tovább, tanít? A kritikus helyzetek mindig tükröt tartanak elénk. Kiderül: hisszük-e azt, amit hiszünk. Legyen bátorságunk megvizsgálni ezt. Hadd derüljön ki, ha valamit nem hiszünk abból, amit a Biblia mond. Mert nem az a baj, ha kiderül, hogy nem hisszük, az a baj, ha azt gondoljuk, hogy hisszük, pedig közben semmit nem jelent nekünk, hanem az igével ellentétes módon gondolkozunk.
3. Harmadik fejezet. Többen is azt kérdezték: ha én majd nyugdíjba megyek, akkor minden gyülekezeti munkásnak a szolgálata is véget ér? Hiszen ez így van mindenütt, ahova új igazgató jön, jön vele a slepp is, és a hivatalnokok egy része kicserélődik.
Érjük tetten magunkat, hogy mennyire a világ szerint gondolkozunk. Ez így van a világban, és ez ott érthető is, vagy legalábbis tudomásul kell vennünk, mert ezt gyakorolják. Az egyházban egészen más a helyzet. Miért? Azért, mert itt az igazgató személye soha nem változik, mivel az Jézus Krisztus. És ha Ő kinevez egy új csoportvezetőt vagy előadót, vagy akár osztályvezetőt, attól az igazgató és az igazgatás marad a régi, és megy tovább minden a maga módján. Lehet, hogy az új csoportvezető új dolgokat is bevezet, erre meg nagyon is szüksége van sokszor egy közösségnek. Megszoktuk egymást, lehet, hogy egy kicsit egyhangúvá vált a „menü”, egy kicsit új ízeket nem baj, ha megpróbálgatunk majd. De ez a jövő évnek a feladata. Legyen elég minden napnak és minden évnek a maga baja. Most csak a gondolkozásunkat igazítsuk a Szentíráshoz.
A mi főnökünk, a mi igazgatónk, az egyház feje nem változik. Jézus Krisztus tegnap és ma, és örökké ugyanaz (Zsid 13. rész). Ez adhat nekünk békességet, amikor arra gondolunk, hogy mit hoz a jövő.
4. És a negyedik, amiről beszélni szeretnék: ebben az évben több budapesti gyülekezetben történt lelkészváltozás és lelkészválasztás. Az egyik ilyen helyen ezt a mondatot mondta valaki: ha ez a lelkész elmegy innen, nem jövök többet templomba.
Milyen szemlélet van emögött? Mit mond erről Isten igéje? Addig is annak a lelkésznek a két szép szeméért, meg a szép szavaiért járt templomba? Valószínű, mert azért mond ilyen torz, kificamodott megállapítást. Nem kellene néven nevezni a dolgot, hogy akkor semmi köze nincs Istenhez? Nem tudja, mire való egy istentisztelet.
Ez ugyanolyan, mintha valaki azt mondaná: mivel nem a megszokott pincér hozza ki az ételt, abba az étterembe nem járok többé. Egy étteremnél ez elmegy, de egy gyülekezetnél nem. Mert mi a gyülekezet? A gyülekezet nem a lelkészből vagy lelkészekből áll. A gyülekezet azokból a hívőkből áll, akik közül egy lehet a lelkész is, amely hívők összejönnek időnként, hogy dicsőítsék Istent, hogy hallgassák az Ő igéjét, és utána egymást bátorítva azonnal cselekedjék is azt az igét, amit hallottak. Ez az istentisztelet célja. Együtt magasztaljuk Istent, hallgatni akarjuk, hogy Ő mit mond az Ő népének ezen vagy azon a szószólón keresztül, és utána egymást bátorítva elkezdjük azt cselekedni is. Amiatt megváltozik az életünk, lesz mondanivalónk a világnak, mások is megkívánják, hogy velünk együtt dicsőítsék az Istent, hallgassák az Ő igéjét, és a megváltozott életük prédikáljon.
Hadd kérdezzem meg, és ez most nem költői kérdés: ezért járunk-e mi templomba, hogy együtt dicsőítsük Istent? Lehet-e csukott szájjal dicsőíteni Istent? Hogy meghallgassuk az Ő szavát, akárki mondja, de tőle akarunk kapni és hallani valamit, hogy aztán annak azonnal (már itt benn, meg kifelé menet, meg hazaérkezve) engedelmeskedjünk. És ha nem tesszük, akkor azok a testvéreink, akikkel együtt dicsőítettük és együtt hallgattuk az igét, számon kérhetik rajtunk. A közösség nemcsak fegyelmez, hanem segít növekedni és engedelmeskedni. Történik-e ez a mi életünkben? Mert egy istentisztelet erre való, és a hívők ezért jönnek össze.
Persze, nem mindegy, hogy mi hangzik el a szószéken, még az sem, hogyan fogalmazza azt valaki, de nem a lelkész teszi a gyülekezetet. Gondoljunk arra, amikor nem voltak lelkészek a gyülekezetekben. Amikor az ellenreformáció idején a római egyház összeszedte a protestáns tanítókat és prédikátorokat, bebörtönözték őket százával, sokakat kivégeztek, gályára küldtek, és az árva eklézsiák, ahogy utólag elnevezték őket, a lelkész és tanító nélkül maradt közösségek túlélték ezt a vészkorszakot, mert akkor is összejöttek, dicsőítették Istent, hallgatták az Ő igéjét, ha magyarázat nem volt, felolvasták a fejezeteket, és egymást vigasztalva, bátorítva elkezdték azt cselekedni.
Vagy amikor a negyvenes, ötvenes években Kárpátalján a református lelkipásztorok többségét összeszedték és évekre lágerekbe zárták. És a gyülekezet csak az istentiszteleti időpontban jöhetett össze. Semmi mást azon kívül nem volt szabad tartani. Akkor összejöttek vasárnap délelőtt, tele volt a templom. Énekeltek félóráig is. Az idősebbek máig tudják az énekek összes versét fejből. Imádkoztak. Egy presbiter felolvasott a Bibliából. Az nem volt istentisztelet? Dehogynem! Igazi istentisztelet lelkész nélkül. Nem a lelkész teszi a gyülekezetet és az istentiszteletet. Persze, szükség van pásztorra. A pásztor felelőssége nagy. Nem mindegy, hogy hűséges vagy hűtlen. Ez egy másik fejezet, és ezek is fontos kérdések. Csak vigyázzunk a hangsúlyokra, és arra, hogy Isten igéje mit tanít nekünk erről.
A gyülekezet és az istentisztelet nem étterem, ahova eljövök, aztán vagy fizetek vagy nem, elmegyek, megkritizálom a menüt, és annyi. A gyülekezet olyan, mint a családi asztal, ahova akkor is összejövünk, ha nincs rajta semmi. Az ötvenes évek elején volt ilyen nálunk otthon, mégis összetartottunk, és jó volt. Vagy annál inkább összetartottunk és jó volt együtt lenni. És mindenki hozzájárult, hogy mégis kerüljön valami az asztalra, sőt meghívtunk olyanokat, akik semmivel nem tudtak hozzájárulni, hogy a magunk keveséből nekik is adjunk, aztán majd ők is megerősödnek és hozzájárulnak, és másokat hívnak. Erre való a gyülekezet. És aki a gyülekezetnek igazán tagja, az nemcsak élvezni akarja azt, amit a gyülekezet ad, hanem építeni is akarja a gyülekezetet. Az nemcsak használja a gyülekezetet, hanem szereti, és a szeretet mindig áldozattal, lemondással is jár.
Aki szereti, az akkor is ragaszkodik hozzá, ha ott sok hiba van. Igyekszik javítani a hibákat. De az nem mond ilyet, hogy akkor elmegyek máshova, mert ott is fog találni hibát. Az elkötelezettség hiányzik nagyon sokatokból. Ha valaki elmegy, nem megyek többé. Hát erre csak ezt lehet mondani: ne jöjjél többé. Eddig sem Istent kerested ezek szerint, eddig sem az Ő igéje fegyelmezte az életedet, eddig sem hívtál ide másokat, és nem volt neked fontos, hogy épüljön a gyülekezet. Úgy látszik, ilyen lelkülettel te sem épültél. Ez a nyers igazság. Vagy ha nem ez, győzzetek meg a Szentírásból.
Kik azok, akik igazán szeretik ezt a gyülekezetet? Ez a konkrét tényekből derül ki. Ki az közülünk, aki ma imádkozott azért, ami ma itt a gyülekezetben történni fog? Itt ma reggeltől estig tizenkét igealkalom lesz. Ezen kisgyerekektől az idősekig sokan részt vesznek. Fontos az nekünk, hogy a gyerekeink is megkapják a nekik való lelki táplálékot? És a magányos öregjeinkhez is eljusson? Hány gyereket hívtatok ti már ide? Ma reggel ki hozott kézen fogva gyereket, akár a szomszéd gyerekét, mert fontos neki az, hogy az Isten mentő szeretete sokakhoz eljusson? Ezek mutatják ám meg azt, hogy csak élvezkedni járok ide, vagy építeni akarom, mert az enyém is, mert a mienk.
Persze, hogy élvezni is akarom, táplálkozni, erősödni. És a többiek? Azt mondja az ige erősítsd a halófélben levőket. Ha pedig nem erősíted, akkor neked is csak az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Vajon nem ez a helyzet? Fontos, hogy külön-külön őszintén megalázzuk magunkat Isten előtt és válaszoljunk ezekre a kérdésekre.
Itt most nem statisztikát kell felállítani, de ezeken konkrét lehet lemérni testvér, hogy te szereted a gyülekezetet, vagy csak használod. Hányan ülnek itt, akik temiattad jöttek ide, akiket te hívtál, akik látták az életedet, megkívánták a Krisztussal való járást, érdeklődtek, beszélgettetek és azóta ők is hitre jutottak? Vannak itt sokan ilyenek, de te hányat hívtál ide?
Álljunk oda ma Isten elé, mert pletykálkodni, feltételezni, megjátszani a jól értesültet, bárki tudja, ahhoz nem kell keresztyénnek lenni. A Krisztus-testbe beépülni, a Krisztus-testtel együtt érezni, azt építeni, — ahhoz már Krisztus tanítványának kell lenni, és erre csak az Ő Szentlelke tud bátorítani minket.
Még néhány konkrétum, mert fontos, hogy együtt gondolkozzunk, és együtt imádkozzunk: eddig négy lelkész volt, most három van. Jaj, mi lesz most? Hát milyen sokáig csak kettő volt, aztán hárman lettünk, most megint hárman vagyunk. Szépen elosztjuk a feladatokat, amiket nemcsak hármunknak kell végeznünk. Isten kegyelméből van itt hatvan olyan gyülekezeti munkás, akik a családjuk meg a munkájuk becsületes elvégzése mellett áldozatot hoznak a gyülekezeti szolgálatért is. Egy részükkel tegnap voltunk együtt és imádkoztunk. Megbeszéltük a feladatokat. Másik részükkel holnap este leszünk együtt. Imádkozunk és megbeszéljük a feladatokat.
A főnök, az igazgató nem változott. A munka megy szépen tovább. Ő fog adni ehhez bölcsességet, erőt, és el fog hívni a ma még lustálkodó, csak élvezkedő hívők közül újabb munkatársat, akik beállnak a szolgálatba és sok örömük lesz abban, hogy ilyen főnöknek, Jézus Krisztusnak szolgálhatnak. Azt pedig ne felejtsük el, hogy változatlanul Ő az egyház feje,Ő ennek a gyülekezetnek a főpásztora is, és Ő a szolgáival azt tesz, amit akar, és Ő mindig jót akar, a gyülekezeteknek is jót akar.
Adjunk neki hálát azért, amit eddig kaptunk tőle, és dicsőítsük Őt azzal, hogy bízunk benne a jövőt illetően is. Ha pedig valakinek csakugyan fontos ez a gyülekezet, akkor kezdje el szeretni. Két egyszerű konkrétumot javasolok:
Írjuk össze egy papirkára ma és tegyük be a Bibliánkba, hogy mi-mindenért kezdünk el imádkozni. Kezdve a gyerekmegőrzőtől, óvodások, hittanosok, konfirmandusok, fiatal házasok, öreg házasok, bajban levő házasok, idősek, magányosak, betegek — legyen egy ilyen listánk. Aztán, ha naponta Isten elé állunk, akkor majd Ő megtölti tartalommal. Hol az egyikre teszi a hangsúlyt, hol a másikra, és utólag halljuk majd meg, hogy éppen azért imádkoztunk, ahol a legnagyobb szükség volt Isten kegyelmére, és bekerülünk az Isten munkatársainak a közösségébe. És akkor már szeretjük a gyülekezetet.
A másik konkrétum: ha Isten éltet minket, mához egy hétre kezdődik a szokásos őszi evangelizációs hetünk, hívjunk erre másokat is. Néhány ilyen hívogató kis lap még van, ha nincs, akkor van Hírlevél. Ha nincs, akkor van nyelvünk, és ezt a nyelvet nem a gyülekezet dolgain kell köszörülni, hanem az evangéliumot lehet másoknak továbbadni. Ha nem tudjuk továbbadni, legalább hívjuk el őket oda, ahol meghallhatják, ha fontos nekünk a Krisztus teste, az egyház, a gyülekezet, és mások üdvössége.
Aki ilyen kicsi lépésekkel elindul, az egyre nagyobb mértékben fogja tapasztalni azt az örömöt, amit Jézus Krisztus ad azoknak, akik Őt szolgálják. Ez a gyülekezet mindannyiunk közös kincse, vigyázzunk rá.
Mielőtt ezért imádkozunk, énekeljük el az egyházról szóló legszebb énekünknek az első versét, a 392. ének első versét.

Az egyháznak a Jézus a fundámentoma,
A szent Igére épült fel lelki temploma.
Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni Őt,
Megváltva drága vérén a váltságban hívőt.