Cseri Kálmán

Ez a történet a perzsa királyi udvarban történt az időszámításunk előtti V. században. Tudjuk mindnyájan, hogy nem sokkal korábban Babilon lerohanta a kis Júda országát és fogságba vitte a nép színe-javát. Aztán hamarosan megdőlt ez a nagy birodalom. A perzsák vették át a hatalmat a térségben. Ők sokkal emberségesebben, humánusabban uralkodtak.
Az Eszter könyve arról szól, hogy az akkori perzsa király, ez a bizonyos Ahasvérós egy parancsot adott a feleségének, amit ő nem teljesített. Ezért kegyvesztett lett a királyné. Új királynét kellett keresni, és az új asszony egy fiatal zsidó leány lett, azoknak a foglyoknak a leszármazottai közül, akiket még annak idején Nabukodonozor vitetett Babilonba Júdából. Ez a leány volt Eszter. Árva leány volt, az idős unokabátyja volt a gyámja, ez a bizonyos Mordokaj.
Ezt a három nevet kell megjegyeznünk, hogy követni tudjuk az eseményeket: Eszter, Mordokaj, a nagybátyja, és ez a bizonyos Hámán, aki meg egy főúr volt, magas rangú tisztviselő a királyi udvarban. Rendkívül gőgös, büszke és hiú ember volt, aki megkövetelte, hogy ahol ő elment, ott mindenki a földig hajolva üdvözölje őt.
Mordokaj (vagy a régi fordításból így ismerjük a nevét: Márdokeus) erre nem volt hajlandó. Tisztelettudó ember volt, de ő földig nem hajolt emberfia előtt. Ez sértette Hámánnak a büszkeségét, és bosszút forralt nemcsak Mordokaj ellen, hanem az egész népe ellen is. És kivitte, hogy a király hozasson egy törvényt, hogy egy bizonyos meghatározott napon nagy népirtás következzék be, és Mordokaj népét pusztítsák el. Mordokaj ezt megmondta Eszternek, és arra kérte, hogy mondja meg a királynak, és ha csak egy mód van rá, akadályozzák meg ezt a mészárlást.
Ez veszélyes vállalkozás volt Eszter számára. Le van itt írva, hogy miért. Ő azonban vállalta ezt a veszélyt. Azt mondta: ha elveszek, hát elveszek, de ezt meg kell tenni.
Hámán Mordokajjal akarta kezdeni a pusztítást, és már el is készíttetett egy akasztófát a számára, csak a király hozzájárulására volt még szüksége. Bizonyos volt abban, hogy egy ilyen magas rangú köztisztviselőnek, mint ő, nem tagadja meg a király ezt, és reggel korán ment a királyi udvarba, ahova neki szabad bejárása volt, hogy kérje az uralkodó hozzájárulását Mordokaj kivégzéséhez.
Itt kezdődik a mai történetünk: „Azon az éjszakán kerülte az álom a királyt.” És ezen az álmatlan éjszakán az jutott eszébe, hogy nézzük már meg, milyen érdekes dolgok történtek itt a közelmúltban. Olyan sok minden történik, hogy az ember elfelejti az eseményeket. Éppen ott nyitotta ki a felolvasó a krónikák könyvét, ahol arról volt szó, hogy összeesküvést készítettek a király, Ahasvérós ellen, és ezt Mordokaj leplezte le. Kivizsgálták, kiderült, hogy igaz. Az összeesküvőket kivégezték. És a király megkérdezi: mivel jutalmazták meg azt, aki megmentette az ő életét? Semmivel. Akkor holnap már meg kell jutalmazni.
Közben megvirradt és megérkezik Hámán az udvarba, hogy kérje a király hozzájárulását Mordokaj kivégzéséhez. Ekkor hangzik el ez a párbeszéd, amit felolvastam: a király kérdezi, hogy mivel jutalmaznád meg azt, aki valami nagy jót tett a királlyal. Erre ő önmagára gondol, (ugye a „szerény emberekre” ez jellemző) és elmondja, hogy egy napra legalább királyt kell csinálni abból az illetőből. Királyi öltözékben, a király lován, királyi koronával a fején körbe kell őt vinni, és valami előkelő ember hirdesse a népnek: így jár az, aki nagy jót tesz a királlyal. Ahasvérós azt mondja: rendben van, akkor légy te az az ember, aki kör- behordozod Mordokajt. Hozd a ruhát, lovat, öltöztesd fel, és semmit ne hagyj el abból, amit itt elmondtál.
Utána pedig az történik: Eszter eléri a királynál, hogy vonja vissza azt a kegyetlen rendeletet, amit hozatott, és ne következzék be ez az eltervezett mészárlás, sőt, az ő népe kapott szabad kezet ellenségei felett, és azon a napon, amikor kiirtották volna őket, ők álltak bosszút az ellenségen.
Három dolgot szeretnék kiemelni ebből a történetből, amelyik tele van nagyon fontos üzenetekkel.
1. Az első, amit nem árt, ha tudunk az Eszter könyvéről, hogy ez az egyetlen bibliai könyv, amelyikben elő sem fordul Isten neve. Mintha nem róla szólna. De ha figyelmesen olvassuk az eseményeket, akkor állandóan Isten cselekedeteivel találkozunk. A cselekvő Istenről szól ez a könyv. Isten munkáját látjuk. Őt magát nem nevezi meg a szentíró, de az ő cselekedeteit követhetjük folyamatosan. Mint ahogy az elektromos áramot sem lehet látni. Ránéz valaki egy vezetékre, nem tudja megállapítani, hogy feszültség alatt van vagy nincs, de ha hozzáér, vagy valami ellenállást odatesz, kiderül, hogy felgyullad vagy nem gyullad. A hatását, a munkáját lehet látni, és abból lehet következtetni a jelenlétére.
Szó sincs ebben a könyvben Isten szövetségéről, és mégis Isten szövetségi hűségét magasztalja minden, amit itt olvasunk. Ő egyoldalúan is hű maradt népéhez, amellyel szövetséget kötött. Nem emlegeti ez a könyv Isten ígéreteit, amellyel megígérte, hogy visszahozza a nép maradékát a babiloni fogságból: nem fog megsemmisülni az Ő népe, csak megtisztítja a próbatétellel. Erről nincs szó. De lehet látnunk, hogyan munkálja Isten a nép megmaradását és hogyan menti meg ilyen veszélyes helyzetben is az Ő népét.
A nép elfeledkezett Istenéről, de Isten nem feledkezett el népével kötött szövetségéről és a neki tett ígéretekről. Isten megtartó hűségéről szól ez az ének. Kedvem lett volna javasolni egy másik éneket is az elejére, amelyik arról szól: „Hűséged végtelen, Atyám, nagy Isten.” Ez is benne van az új énekeskönyvünkben. Isten akkor is szereti az övéit, ha az övéi megfeledkeztek róla. Legrosszabb esetben egyoldalúan is kész minket szeretni.
Ez valósult meg Jézus Krisztusban is. Ennek a bizonyítéka az Ő keresztje. Azért énekeltük most ezt a másik éneket, hogy engedjük, hogy minden következményével együtt a szívünkbe vésődjék ez a nagy örömhír: Jézus szeret. Ez nem valami vallásos közhely, hanem ez az életünk és az örök életünk alapja. Ez az Isten irántunk való szeretete nem függ tőlünk. Nem bennünk van a feltétele és a forrása, hanem Őbenne.
Istennek ezt a megtartó, megőrző, feltétel nélküli, olykor egyoldalú szeretetét és hűségét olyan sokan és sokféleképpen tapasztaltuk már, és mégis olyan sokan nem veszik észre. Hány nem hívő ember beszámolt arról, hogy a fronton, lövészárokban még ő is imádkozott, és a jó Isten megtartotta, és hazahozta a családjához. Egyszer megkockáztattam, remélve, hogy nem lesz sértő, megkérdeztem: és amikor hazajött, megköszönte? Ja, hát nem. Meg kellett volna? Hát ez kérdés?
Kritikus helyzetekben, egy-egy műtét előtt, ellenségek támadása közepette hányan tapasztalták meg Isten megőrző, megtartó, életünket megmentő segítségét, aztán nem lett semmi folytatása. De Isten így is hajlandó szeretni minket.
2. Amire fel kell figyelnünk: miben látszik itt meg leginkább Istennek ez a mindenható és minden értelmet felülmúló szeretete és hatalma? Mert az, hogy egy király egy éjszakát álmatlanul tölt — ez nem olyan nagy ügy. Ha háborúra készül, ha rossz a lelkiismerete, ha túl sokat vacsorázott, miért ne tölthetné álmatlanul az éjszakát? Ebben nem ez a csoda. Ebben az a csoda, amivel kezdődik ez a fejezet. „Azon az éjszakán” kerülte az álom az egyébként jól alvó királyt.
Azon az éjszakán, amelyikre virradólag Hámán fel akarta akasztatni Mordokajt. Azon az éjszakán… Éppen azon az éjszakán nem tudott aludni, és éppen ő nem tudott aludni, és éppen az jutott eszébe, ami előtte bármikor is eszébe jutott volna, hogy lapozzunk vissza a történelemkönyvben és az újkori történeteket ismételjük át. Éppen ott nyílt ki ez a könyv, amelyik Mordokaj összeesküvést leleplező cselekedetéről szólt. Az jut eszébe a királynak: kérdezzük már meg, milyen jutalmat kapott érte. Amikor kiderül, hogy semmit, akkor úgy dönt, hogy már holnap jutalmazzák meg.
Ezek a „véletlenek”, amiket az Istent nem ismerő ember így szokott nevezni, ezek mutatják itt Istennek a cselekedetét. Az, ahogy Ő időzít eseményeket, ahogyan Ő elkészít találkozásokat, ahogyan az Ő terve feltartóztathatatlanul, lépésről-lépésre megvalósul. Neki terve volt az Ő népével.
Közben Hámánnak is megvolt a maga terve: el kell pusztítani ezt a Mordokajt, aki nem hajol előtte földig, és ne csak őt, hanem az egész népét. Megteheti. Abban a pozícióban lehetősége volt rá. Már közhírré is tétetett a miniszteri rendelet. Az időpont is meg volt határozva.
Minden jól elő van készítve. Van egy másik terv is. De ez a gyilkos terv nem tudja keresztülhúzni az Isten megtartó, szabadító tervét. Isten megálljt parancsol azoknak, akik a hatalom birtokosai voltak akkor. Az Isten időzítő, és szabadító terve valósul meg. Már állt a fa, amire Mordokajt fel kellett volna akasztani, de az utolsó szó Istené volt.
Istennek ez a mindenek feletti hatalma ragyog fel itt ma. Tulajdonképpen csak ezt szeretném a szívetekbe vésni, mert ez most nekem is nagy bátorítás volt, hogy korrigáljuk istenképünket.
Sokan vannak, akik azt mondják: Istennek több minden lehetséges, mint nekünk. Mennyivel több? Sokkal több minden lehetséges. De ez van a Bibliában? Jézus azt mondja: az Istennek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Ez: minden, ez felfoghatatlan a számunkra. Ez nem fér bele a mi korlátok között mozgó gondolatainkba. Meghaladja a képzelőerőnket. Az a szomorú, hogy sokszor meghaladja a hitünket is. Ezt kellene komolyan venni, ezt kellene lebontani a hétköznapjainkra, az időszerű gondjainkra, hogy Őneki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Mi az a minden? Például az, hogy azt csinál egy királlyal, amit akar. Egy ilyen mindenhatónak hitt királlyal, mint akkor egy nagybirodalom teljhatalmú uralkodója volt. Ez meg is van írva a Bibliában, Példabeszédek 21,1: „Olyan az Úr kezében a király szíve, mint a patak vize: arra vezeti, amerre akarja.”
Aki elolvassa az egész Eszter könyvét, újabb és újabb illusztrációkat talál ehhez. Azt tesz Isten a hatalom birtokosaival, amit akar, és Ő mindig valami jót akar. Velük is, általuk is. És az ellenségei felett is úgy uralkodik, ahogy akar, és azt tesz velük, amit akar.
Ézsaiás 54,17: „Célt téveszt minden fegyver, amit ellened kovácsoltak, meghazudtolsz minden nyelvet, amely törvénykezni mer veled. Ez az örökségük az Úr szolgáinak, így szolgáltatok nekik igazságot — így szól az Úr.”
Nem sorolom tovább. Erről az igéről Spurgeonnak van egy szellemes igehirdetése, amelyik azzal kezdődik: nagy a sürgés-forgás az ellenség kovácsműhelyében. Fegyvereket kovácsolnak az Isten népe ellen. És akkor kifejti: szerencsétlenek, nem tudják, hogy egyik fegyver sem fog célt érni. Minden golyó mellémegy, minden kard kicsorbul, nem fogják tudni győzelemre vezetni a seregüket, mert az Úr így határozott.
És ha most az Újszövetségbe ugrunk át, akkor nem tudnánk elsorolni, hogy mi-minden felett volt és van ma is Jézus Krisztusnak hatalma. Hatalma volt a természeti erők felett, rászól a viharra és meghunyászkodik a háborgó tenger, mint egy kisgyerek: hallgass, némulj el! Következő mondat: elállt a szél, és nagy csend lett. Nem kellett még egyszer próbálkoznia. Hatalma volt a betegségek fölött, a halálon, az ördög fölött. Hatalma volt mindazok fölött, akik vele szembeszálltak. A bűn fölött, mert megbocsátotta. Kihívta a sírból a negyed napja eltemetett Lázárt, és így tovább. Bízunk-e mi ebben?
Imádkozó szülők, tudunk-e úgy imádkozni a gyerekeinkért, hogy Jézusnak mindenre van hatalma, hogy az Ő keze mindenhova elér? Oda is, ahol mi már nem tudjuk megőrizni őket. Azt sem tudjuk, mitől kellene megőriznünk őket, csak amikor beszámolnak róla, adhat hálát egy hívő szülő: köszönöm, Uram, hogy ott is ott voltál és körülvetted őt a te védelmeddel.
Ezzel a hittel tudunk-e imádkozni a gyülekezetünkért, népünkért, hazánkért? Azzal a hittel, hogy Őneki mindenre van hatalma. Arra is, amire az embereknek nincs.
Vagy kegyes túlzásnak tekintik azt, amikor valaki például egy hatóság előtt van, szeretne valamihez hozzájárulást kérni, ami sima, egyszerű, szabályos ügy, de az illetékes szeszélyétől függ, hogy kapunk-e engedélyt vagy nem. Itt a gyülekezeti építkezésekkel kapcsolatban többször átéltem ezt. Akkor ilyenkor ez kegyes túlzás, vagy naiv önszuggesztió, hogy ott az asztal innenső oldalán azért imádkozom: Uram, irányítsd az ő gondolatait meg akaratát úgy, hogy az jó legyen a gyülekezetnek.
Amikor műtét előtt valaki azért imádkozik: Uram, te vezesd az orvosnak a gondolatait, a döntéseit, meg a kezét, mert ki van merülve, fáradt, és neki is nehéz döntenie, esetleg váratlan kép tárul majd elé.
Értelmes, helyes dolog ez? Vagy olyan naiv próbálkozás, amit jobb, ha el se kezd valaki. Ezt azért el kellene döntenünk egyszer. Mert az, hogy Isten mindenható, ez hittétel. Ezt meg lehet tanulni, el lehet ismételni. De amikor ott fekszem a műtőasztalon leszíjazva és készülnek elaltatni, akkor mit jelent ez nekem, hogy Ő mindenható? Ott van a mindenható Isten? Tudja Ő valóban vezetni az orvos kezét? Ad nekem igazi békességet?
Le kellene fordítanunk a hétköznapok nyelvére ezeket a hittételeket. Ezek igaz hittételek, a Bibliára épülnek. De jelent-e ez adott esetben valamit? Jelent-e mindent egy nehéz, kényes helyzetben?
Isten hívő gyermekeitől, mint világító példáktól sokat tanulhatunk ezen a téren. Nekünk is lehetséges, hogy növekedjék a hitünk, és észrevegyük, hogy nem véletlenül kerüli az álom azon az éjszakán a királyt. Nem véletlenül jutott eszünkbe valami vagy valaki. Nem véletlenül ma jutott eszünkbe… Vegyük már észre a munkálkodó Istent az életünkben! Életünk döntő és apró hétköznapi eseményeiben egyaránt. Tanuljuk meg dicsőíteni Őt. Bátorítson bennünket ez, hogy nem véletlenek sorozata az események egymásutánisága, hanem Isten cselekszik.
Később eléneklünk egy éneket, annak egy versét hadd olvassam fel. Kétszáz éves szöveg, kicsit régies, de minden szava biblikus és a hitünket erősíti.
E világnak történeti lesznek akaratjából,
Nem a szerencse vezeti azokat csak vaktából. (Isten cselekszik és tudja, mit miért cselekszik, és minden tettének célja van, és nála minden a helyén van. Nincs kapkodás, mint a mi életünkben. Nem felejt el dolgokat, mint ahogy mi gyakran. Ott rend van. Ott ideje van mindennek, és akkor történik, amikor a legjobb ideje van.)
Azok úgy mennek végbe a földön és az égbe,
Amint szájából kijőnek az egy főgondviselőnek.
Most szentül mondom: vegyük már komolyan, hogy Ő a Főnök. Egyedül Ő ismeri ezt a világot, mert Ő alkotta. Egyedül Ő tudja, mi mire való. És minket is Ő ismer igazán, mert minket is Ő teremtett. Ő tudja, hogy mire teremtett. Az életünk ideje is a kezében van. Mindebből olyan nagy békességnek, reménységnek, derűnek kellene születnie, ami sokszor hiányzik a szívünkből.
Ehelyett van aggodalmaskodás, szorongás. Ahogy Pál apostol írja: tanácskozunk testtel és vérrel. Körbejárjuk húszszor is azt a problémát, s még mindig nem találjuk a megoldást. Egyre idegesebbek leszünk, s az idegességünket a szeretteinken vezetjük le. Utána rossz a lelkiismeretünk. S mindezt ki lehetne kerülni, ha valaki tudná: ki az az Isten, aki nekünk magát kijelenti a Szentírásban, aki Jézusban barátunkká lett és utánunk jött. Aki ígéreteket adott. Akit tegezhetünk az imádságunkban, és bármikor kiönthetjük neki a szívünket.
Ez az ige erre bátorít most minket. Így nézzünk és így gondoljunk a mi Istenünkre, és így imádkozzunk hozzá.
3. Amit még szeretnék megemlíteni, hogy valami nagyon fontos dolog mégis hiányzik az Eszter könyvéből. Valami olyan meg benne van, ami idegen Isten munkájától, ami emberi — ahogy mondani szoktuk.
Mi az, ami hiányzik? Ezeknek az embereknek, akik itt szerepelnek, láthatóan nincs kapcsolatuk az élő Istennel. Legalábbis senkinek nincs mondanivalója Isten számára. Senki nem szólítja meg. Nincsenek beszédes kapcsolatban Istennel. Itt nem hangzik imádság az egész könyvben.
Amikor Eszter az életét kockáztatva bemegy a királyhoz, azt kéri az unokabátyjától: szólj a hívő testvéreknek, hogy böjtöljenek. Az ember várná: és imádkozzanak. Nem? Nem. Valami halvány sejtés a múltból még van. Közben eltelt majdnem száz év. Azóta nem volt istentisztelet, nem hallanak igét. Kevesen adták át az Istennel kapcsolatos tapasztalataikat. Így meg tud fakulni egy közösségnek, egy népnek a hite. Nincs élő kapcsolatuk Istennel.
Pedig mit mondott Isten az Ő népének: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem.” Három világos lépés egymás után. Hívjál segítségül, mert én kész vagyok és tudok segíteni. Én megszabadítalak akármiből, utána meg te dicsőítesz engem. És mi marad itt ebből? A közepe. Isten megszabadította őket így is, noha nem hívták Őt segítségül, és utána végképp nem dicsőítik Őt, hanem valami egészen mást csinálnak.
Ilyen a mi Istenünk. Még erre is kész. De a mi szempontunkból nem ez az igazi. Az igazi az: mi Atyánk, aki jól tudod, hogy mire van szükségünk, könyörülj rajtunk, adj szabadítást! A mi nagy lehetőségünk: szabadító Jézus Krisztus, kérlek, mutasd meg újra a te hatalmadat és szeretetedet. Ez a beszédes kapcsolat. Persze ki mondhatja azt valakinek: Atyám! Csak a gyereke. Aki már Isten gyermekévé lett, az mondhatja ezt. Az viszont mondja sokféle változatban. Az akkor is mondja, ha éppen nincs szükség szabadításra, mert örül, hogy van Atyja. Az sokszor a végén kezdi: dicsőíti Őt, és ez erősíti a vele való közösségét.
Ez a mi nagy lehetőségünk. Ha valakinek megfakult a hite és csak halvány, régi emlékek maradtak, mint ennek a népnek ott a fogságban, akkor jöjjön ki onnan. Jöjjön közelebb Istenhez. Halld meg, bűnös ember: Jézus szeret! Gyere, vár tárt karokkal. Meg lehet szólítani már ma.
És ha így éli át a szabadítást az ember, akkor megint csak önkéntelenül elkezdi dicsőíteni Istent. Itt ez elmaradt. Átélik a szabadítást, és utána bosszút állnak. Zsákmánynak tekintik a szabadítást. Maguk veszik kezükbe az események irányítását, és odaütnek annak, aki őket akarta megütni. Ahelyett, hogy Istent dicsőítenék, azt olvassuk: örültek ők, egymásnak adtak ajándékokat. Összejöttek, ünnepeltek, örvendeztek. Kimaradt belőle a Szabadító.
Nem így teszünk mi is olykor? Átéljük a szabadítást, aztán futunk annak az örömével, mint a gyerek, mikor ajándékot kapott, még annyit sem mond: köszi. Pedig a harmadik lépés ez, és ez visz igazán közel Istenhez: És te dicsőítesz engem.
Ami pedig a bosszúállást illeti, azt Isten önmagának tartotta fenn. Nagyon határozottan mondja az Ő mindenkori népének: „Magatokért bosszút ne álljatok, enyém a bosszúállás, én megfizetek. — Ezt mondja az Úr.” (Róm 12,19).
És Jakab is figyelmezteti a gyülekezet tagjait: vigyázzatok testvéreim, mert az ember haragja Isten igazságát nem munkálja. Az lehet, hogy haragszom, de bosszú ne legyen belőle, mert nem az én dolgom. Ez az Ő kiváltsága, és én úgysem tudok tárgyilagos lenni és igazságosan ítélni, mert elfogult vagyok.
Egyébként is a bosszú mindig bosszút szül. Ezért nem volt vége sohasem a vérbosszúnak abban az időben, amikor ezt olyan formában is gyakorolták.
Jogosan kérdezhetnénk, hogy ha a vége ilyen ennek a könyvnek, miért került be a Bibliába? Többször idéztük már a Római levél 15. fejezetéből ezt a mondatot: „Amik megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg.” És hol az a tanulság, hogy testvéreim, legyetek ilyenek, mert ez a kedves, ez jó nektek is, ilyenné akar formálni, vagy az: testvéreim, ilyenek ne legyetek, amire itt példát olvastunk, mert ez Istennel ellenkezik és nektek sem jó. Ennek a könyvnek a vége erről szól: ilyenek ne legyetek.
Ha van is keserűség az ember szívében, magatokért bosszút ne álljatok.
Ma este leginkább ezt a félmondatot akartam hangsúlyozni: „Azon az éjszakán kerülte az álom a királyt.” Most már tudjuk, hogy miért, mert éppen akkor, éppen az volt Istennek a terve. Az Ő szabadító jó terve, és ezt semmilyen gonosz ellenterv nem hiúsíthatta meg, mert Ő, ha kell, egyoldalúan is szeret minket — de nem ez az igazi. Az igazi az, amikor az Ő szeretete előhívja belőlünk azt, hogy szeretni kezdjük Őt teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből.

Ma még egyszer az alapokról kell beszélnünk. Olyan sok kérdés és néhány ellenvetés hangzott el az eddigiekkel kapcsolatban, hogy ezekre meg kell keresnünk Isten igéjéből a választ.
A hitünk alapjait nagyon leegyszerűsítve és tömören összefoglalva eddig azt mondtuk, hogy a Szentírás megbízhatósága, Jézus Krisztus megváltó munkája, és az újjászületés szükségessége az, ami feltétlenül a hitünk alapja kell, hogy legyen.
Különös, hogy mindez ellen folyamatosan sokan tiltakoznak. Azt a négy ellenvetést szeretném most elsorolni, ami a leggyakrabban elhangzik, és amelyek talán a legveszélyesebbek.
1. Az első ez: az ember nem teljesen romlott meg, és képes arra, hogy önmagát lelkileg is megújítsa. A bűnbe esett ember is képes az önmegváltásra, csak meg kell tanítani rá. Bizonyos tréningek, vallásos és pszichológiai módszerek, energiaközlések lehetővé teszik ezt.
Mit mond erre a Biblia?
A Szentírás erre az illúzióra határozott nem-mel válaszol. Azt tanítja, hogy a bűnbe esett ember, csak ha visszatalál teremtő Istenéhez, vele közösségben, Őreá figyelve, neki engedelmeskedve képes egyáltalán megkülönböztetni a jót a rossztól. Saját erejéből a jót megvalósítani már nem tudja. Egyetlen ismert bibliai példán hadd szemléltessem ezt.
Egy apa a beteg fiát Jézushoz viszi és tőle kér segítséget. A gyerek többször kerül életveszélyes állapotba, mert váratlanul rohamozik. Jézus éppen nincs ott, a tanítványai nem tudnak segíteni. Azután meg-érkezik Jézus és meggyógyítja ezt a fiút.
Három nagyon egyszerű, de az egész emberiség lelki helyzetét tükröző tényt figyeljünk meg itt. Az első: ilyen nagy a baj, a második: ilyen nagy a mi tehetetlenségünk, a harmadik: ilyen nagy Jézus hatalma és szeretete. Ezek roppant egyszerű megállapítások, de az egész emberiség helyzetét jellemzik.
Olyan nagy a baj, hogy nem tudunk magunkon segíteni. Olyan nagy a tehetetlenség — ahogy azt múlt vasárnap néhány ma tapasztalható világjelenségen láthattuk —, de változatlanul olyan nagy Jézus hatalma és szeretete, mint akkor volt, és mint azóta is. Ő tud segíteni.
Ezeket a tényeket lehet magyarázgatni, de ez nem változtat azon, hogy a Biblia tanítja és a tapasztalat sajnos igazolja, hogy ez az éneksor nagyon igaz:
Csak Jézus az, aki segíthet,
Üdvöt nem adhat más, csakis Ő.
Így olvastuk ezt alapigénkben Péter egyik pünkösd utáni prédikációjából: „Nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk, csak Jézus neve.”
2. A másik gyakori ellenvetés az, hogy az emberiségnek erről az elesett állapotáról nem kell beszélni, mert az betegségbe hajszolhatja a hallgatókat. Nem kell emlegetni a bűnt, mert neurotizálja az embereket. Nem kell utalni a mi bűnös állapotunkra, és nem kell megnevezni konkrétan a bűneinket, mert az deprimálja azokat, akik hallgatják.
S folytatják ezek az emberek az intelmeiket: Nem bűnközpontú, hanem kegyelemközpontú igehirdetésre van szükség, amelyik Jézus kereszthaláláról is azt mondja: testvér, olyan értékes vagy Isten előtt, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érted.
Nos, ezek a megtévesztő megállapítások azért veszélyesek, mert többségükben igazak, de nem az igazságot tartalmazzák. Az igazságnak csak a felét, és a féligazság veszélyes hamisság. A dilettánsokat jellemzi az, hogy szeretnek egyoldalúan és szélsőségesen fogalmazni. Ezt-azt olvastak valamiről, és azt gondolják, hogy ők annak a szakértői már, és így sokszor féligazságokat mondanak ki. Óvakodjunk a szélsőségektől és az egyoldalúságtól.
Mit tanít a Biblia erről a kérdésről? Hol van szó arról, hogy bűnközpontú vagy kegyelemközpontú gondolkozás vagy igehirdetés? A Szentírás nem használja ezeket a kifejezéseket. Viszont lépten-nyomon olvassuk az Újszövetségben, hogy a hívőknek Krisztus-központú gondolkozásra és életvitelre kell eljutniuk, és az igehirdetésnek Krisztusról, mégpedig elsősorban az Ő keresztjéről, kereszthalálának a jelentőségéről kell szólnia.
A Korinthusi levélben olvassuk: „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki némelyeknek botránkozás, másoknak bolondság, de maguknak az elhívottaknak Isten bölcsessége.” (1Kor 1,23).
Vagy néhány mondattal később, amikor a programját fogalmazza meg az apostol: „Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről.” (1Kor 2,2).
Alapigénkben pedig ezt olvastuk: „Nincs üdvösség senki másban, mert nem adatott az embereknek az ég alatt más, amely által üdvözülhetnénk”, csak Jézus Krisztus neve.
Tudniillik Jézus keresztjében együtt van Isten bűnt megítélő igazsága és a bűnöst mérhetetlenül szerető kegyelme. Ez a kettő a Szentírásban nem kettő, hanem egy. Éppen ezért nem igaz az, hogy Isten azért adta az Ő egyszülött Fiát, mert olyan értékesek vagyunk számára. A Biblia arról szól, hogy azért adta, mert olyan mélyre süllyedtünk, és olyan tehetetlenekké váltunk minden jóra és a helyzetünk megoldására, hogy nem volt más megoldás. Ő viszont ilyen mélyre süllyedt állapotban is nagyon szeret minket, s annak ellenére, hogy így viselkedtünk vele szemben, kész visszafogadni és megkegyelmezni. Ez nem két különböző dolog, ez egy.
Sajnos ilyen mélyre süllyedtünk, ezért az Ő nagy kegyelméből ilyen mélyre hajol utánunk, és emel ki minket innen. De nem a mi nagy értékes voltunk az oka ennek, hanem az Ő annak ellenére való szeretete és kegyelme.
Ezért van az, hogy amikor Jézus az Ő kereszthaláláról beszélt, egy mondaton belül négyszer használja ezt a szót: kell. Így olvastuk ezt nemrégen a Lukács evangéliumában: „Jézus ezt mondta nekik: az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapokról és írástudóktól, és meg kell öletnie, de a harmadik napon fel kell támadnia.” (Lk 9,22).
Ez a szükségszerűség utal arra, hogy nem a mi nagy kiválóságunk az oka a váltságnak, hanem az, hogy nem volt más megoldás, de Isten vállalta ezt a megoldást, és Jézus Krisztus utánunk jött. Egyébként a kegyelem nagysága és jelentősége csak annak a számára világos, aki tudja, hogy jogerősen elítélték és az ítéletet végrehajtanák, ha nem kapna kegyelmet. Bűn és kegyelem együtt szerepel a Bibliában.
Nem a bűnök néven nevezése és a kegyelem hirdetés neurotizálja az embereket, hanem a bűnök elhallgatása, leplezése. Az az állandó erőfeszítés, ami sokakat jellemez, hogy nyomjuk le valahogy a tudatalattiba. Tegyünk úgy, mintha nem lenne. És ez még felerősíti a bűnnek a mérgező és romboló hatását.
Néhány igét hadd említsek ezzel kapcsolatban. A babiloni fogságba vitelkor írta Jeremiás a Siralmak könyvében. A népnek ezt mondja: „Prófétáid hazugságot hirdettek, nem fedték fel álnokságodat, hogy elfordították volna fogságodat.” (JSír 2,14).
Félelmes kijelentés. A hamis próféták azt hirdették, amit az emberek hallani akartak. Az emberek nem szeretnek szembesülni a bűneikkel. Ezért nem fedték fel a nép álnokságát. Ha felfedték volna, ha lett volna szó a bűnről és Isten bűnbocsátó kegyelméről, másként alakul a történelem: elfordították volna fogságodat. Egy nép történelme másként alakulhat, ha kész a bűnbánatra, és bízik Isten bűnbocsátó kegyelmében.
Olvastuk itt a 32. zsoltárban is. Dávid szinte orvosi kifejezésekkel írja le: „Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, (…) rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. Amikor megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam, elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem.”
Egy másik zsoltárban még szemléletesebben mondja: „Levetted rólam bűneimnek terhét.” Egész addig görnyedtem alatta, azt hittem, hogy összenőttünk egymással és csak így lehet élni, küszködni, tengődni… „Levetted rólam…„ Kiegyenesedve, derűsen, bocsánatot nyert bűnösként mehetek tovább. A bűn elhallgatása okoz akár egészségügyi károkat is az emberben.
Nem véletlen, hogy Jézus nyilvános munkájának a kezdetén így kezdte a tevékenységét, ez volt az első mondat, amit nyilvánosan mondott: „Térjetek meg, mert közel jött az Isten országa.” (Mt 3,2).
Nemcsak azt hirdette, hogy közel jött az Isten országa. A kegyelem meghirdetése azt jelentette, hogy újra bejuthattok Isten országába, ahonnan eljöttetek, ahol az ajtót becsaptátok magatok mögött az Isten elleni lázadáskor. Jézus kinyitotta ezt az ajtót, és lehetővé tette, hogy oda visszataláljunk. De ez az ország a hátunk mögött van, mert mi nem arra haladunk, hanem attól elfelé. Ezért mondja: térjetek meg, ami azt jelenti: forduljatok meg. Nyitva van az Isten országa, lehet újat kezdeni, visszafogad Isten. Meg kell fordulni! Ha tovább is arra mentek, egyre messzebb kerültök tőle. Tessék eldönteni.
Mindent Ő tett meg azért, hogy visszakerülhessünk, minden az Ő kegyelmének az áldása, de nekem meg kell fordulnom, hogy oda visszataláljak. Aztán utólag látni fogom, hogy még ez is az Ő áldott munkája volt, hogy hallottam erről és képes voltam megfordulni. Az én lábaimat mégis nekem kell rakosgatni, és más irányba elindulni.
Vagy a pünkösdi prédikációban. Azt olvassuk, hogy amikor Péter Jézus kereszthaláláról, feltámadásáról beszél, szíven találta ez az ige a hallgatókat. Károli így fordítja: szívükben megkeseredtek. Azt kérdezik egymástól: most akkor mit tegyünk? Péter megmondja, mit tegyenek: „bánjátok meg bűneiteket, ennek a jeleként keresztelkedjetek meg Jézus nevére. Őérte bocsánatot kaptok és veszitek a Szentlélek ajándékát.” A sorrend megfordíthatatlan. Bánjátok meg bűneiteket, kész a bocsánat, már kapjátok is, bizonyosak lehettek benne, és kapjátok a Szentlélek ajándékát. (ApCsel 2,38).
A lelkigondozói szolgálat során sokszor tapasztaljuk azt, hogy igazi felszabadulásra, belső békességre csak azok jutnak el, akik felismerik és beismerik a bűneiket, konkrétan, néven nevezve, kérve Isten bocsánatát. Aztán bizonyosakká teszi a Szentlélek arról, hogy bocsánatot kaptak egyedül Jézus érdeméért.
Nem bűnközpontú és nem kegyelemközpontú gondolkozásról és igehirdetésről szól a Szentírás, hanem Krisztus-központúról; és az Ő keresztjében együtt van Isten ítélete és Isten felmentő kegyelme. Éljünk ezzel a lehetőséggel, amit Ő felkínál!
3. A harmadik ellenvetés az újjászületéssel kapcsolatos. Vannak, akik azt mondják: sem előtte, sem utána nekünk semmi dolgunk. Mindent Isten végez el, mint ahogy a tékozló fiú példázata is ezt igazolja. Az atya visszafogadja a fiút minden további nélkül, és azt mondja neki: mindenem a tiéd.
Örültem, hogy Jézusnak éppen erre a példázatára hivatkozott az illető, mert pontosan ez a példázat szemlélteti számunkra világosan, hogy mit is tanított a mi Urunk. Mert valóban az van a példázatban, hogy amikor az apa messziről meglátja hazatérő, lerongyolódott fiút, eléje fut, átöleli, megcsókolja. De egy szót sem szól addig, amíg a fiú száján ki nem jön ez a nehéz mondat: vétkeztem, nem vagyok méltó, hogy visszafogadj, de béresként szeretnék itthon élni. (Lk 15).
Ez mit jelent? Azt jelenti, hogy rendezni kell a múltat, és el kell mondani, hogyan gondolja a jövőt. A múlt rendezése: vétkeztem, nincs semmi mentegetőzés, magyarázkodás. Vétkeztem Isten ellen és ellened. És a jövő? Ha megtűrsz itthon, kész vagyok neked engedelmeskedni. Ezt jelenti az, hogy béresként szeretnék itthon szolgálni. Bocsánatot kérek a múltamra, és kész vagyok feltétel nélkül engedelmeskedni a jövőben. Ezek után szólal meg az apa, és ezután hangzik el az is: a fiam vagy. Egyébként a fiak ugyanúgy dolgoztak, mint a béresek, csak más pozícióban, és ez nagy különbség.
De a másik fia is jön haza este a munkából, amikor felháborodva hallja, hogy ott vigadnak és örülnek, hogy hazatért a tékozló. (Megjegyzem, hogy nem a tékozlónak mondja az apa, hogy mindenem a tiéd, hanem a másik fiának, mert a tékozló már megkapta az örökségből a részét.)
A tékozló eltékozolta azt, amit kapott. Ennek ellenére visszafogadja az apa. Ennek ellenére újra otthon érezheti magát úgy, hogy kész neki engedelmeskedni. Isten feltétel nélküli kegyelemmel közelít a bűnöshöz, de a bocsánatot nyert bűnös feltétel nélküli engedelmességgel tartozik neki. Ez a teljes igazság. Ha ennek csak egyik felét mondja valaki, akkor féligazságot mondott, és ezzel könnyen megtéveszthet másokat.
Valóban nem kellett ennek a fiúnak semmit cselekednie azért, hogy az apja visszafogadja, és újra megkapja a tiszta ruhát, a gyűrűt, a sarut, ami a fiúságnak a szimbóluma, jelképe volt. De haza kellett mennie, háta mögött hagyni a disznóit, a disznóságait, és kész lenni arra, hogy ezen túl neked engedelmeskedem. Mert amikor Isten visszafogad minket minden érdemünk, minden teljesítményünk, minden cselekedetünk nélkül, akkor utána azt mondja: most pedig szentek legyetek, mert én szent vagyok. És ez a lehetőség nemcsak ajándék, hanem feladat is.
4. A negyedik ellenvetés talán a legszomorúbb, a legcsúnyább, amelyik egyre divatosabb lesz, és többféle formában jelentkezik. Ez pedig így hangzik: nem is olyan bizonyos, hogy Jézus az, akinek mondta magát, illetve hogy Ő az, akinek a Szentírás, az evangéliumok ábrázolják. Mert először is meg sem lehet érteni ezt a furcsaságot, hogy Ő valóságos Isten és valóságos ember egy személyben. Aztán nem is olyan biztos, hogy zsidó volt. Hátha magyar volt, szkíta Jézus, párthus herceg. És mire alapozzuk azt, hogy nőtlen volt? Lehetett nős is. Mondjuk Mária Magdaléna volt a felesége. Innen egy lépés: bizonyosan Mária Magdaléna volt a felesége. Ha felesége volt, gyerekeik is lehettek… Légből kapott kitalálás mindegyik. Ezeknek a kitalálásoknak semmilyen történelmi dokumentálható alapja nincs. Akkor miért mondjuk? Mi az oka annak, hogy sokan elhiszik?
Tényleg úgy van, ahogy valaki mondta: az emberek mindent elhisznek, csak ne legyen benne a Bibliában. Ami benne van, az sokkal nehezebb. Ami bármilyen égbekiáltó ostobaság, arra van vevőkészség. Miért?
Arra jutottam, ahogy ezekkel az emberekkel beszélgettem, és ezt a tömény butaságot tanulmányoztam, hogy nem tudjuk elviselni, hogy volt valaki ezen a földön, aki csakugyan tiszta, bűn nélküli és szent volt. Mindenáron be akarjuk mocskolni a tiszta és szent Jézust. Legyen olyan Ő is, mint mi. Mert az a puszta tény, hogy valaki bűn nélkül, szentül, tisztán, másokért él, elviselhetetlen, mert leleplezi, hogy nem ilyenek vagyunk.
El kell döntenünk azt, hogy minek adunk helyt az ilyen mendemondák közül. Van ez az egyre népszerűbb és sokak által olvasott regény, Dan Brownnak a Da Vinci-kód című regénye, amelyik ilyen hajmeresztő állítások igazolásaként egy másik korabeli regényre hivatkozik. Ha már ketten mondunk egy hazugságot, akkor ez bizonyítja, hogy ez igaz.
Egyebek között Leonardo Da Vinci: Az utolsó vacsora képét elemezve azt fejtegeti, hogy Jézus jobbján egy göndör hajú hölgy ül. Ez is bizonyítja, hogy Mária Magdaléna volt az Ő felesége.
Mi bizonyít mit? Honnan veszi? Aki egy kicsit is ismeri a Bibliát, tudja, hogy a legfiatalabb tanítvány, János volt a legtöbbször Jézus közelében. Péter is neki szólt: tudd már meg tőle, hogy ki árulja el Őt, és akkor János megkérdezi. Az, hogy a festő így ábrázolta, hullámos hajjal… több tanítványnak is hullámos a haja. Képzőművészek elemezték ezt a képet, mert sajnos annyira tönkrement, hogy alig lehetett kivenni az alakokat. Többször próbálták restaurálni.
Mi lehet az oka annak, hogy elképesztő hazugságokat, ostoba rágalmakat elhisznek tömegek? Ez olyan jelenség, ami az egyházon belül is tapasztalható. Itt a gyülekezetben is előfordul az, hogy valakiről eszement rágalmat talál ki valaki, azt kezdi továbbmondani, és vannak rá vevők… Szeretném kérni, hogy erőteljesen szálljunk szembe ezzel a bűnnel.
Hadd olvassak fel egy verset. Van Zelk Zoltánnak egy megrendítő verse, amelyikben leleplezi ezt az emberi bűnt, ezt a gonoszságot, amikor kitalálunk hajmeresztő hazugságokat másokról, s azt úgy mondjuk tovább, mintha tény lenne, és mindig vannak olyanok, akik ezt elfogadják. Nem szoktam egész verseket felolvasni, csak rövid idézetet, de rendítsen meg ez minket, és bátorítson arra, hogy küzdjünk ez ellen. Elsősorban a magunk életében. Soha ne mondjunk megalapozatlan, nem valós dolgot, lehetőleg semmi rosszat másokról, inkább neki mondjuk meg, hogy ki lehessen javítani. De ezt meg végképp ne gyakoroljuk, amiről itt szó van. Az a címe: Mert így igaz…

Tíz éve ajtót se nyitott —
lába, mintha az űrbe lógna,
emlékeibe takarózva
csak ül a villanyfény pókhálójában.

Mégis, miket beszélnek róla —
van aki kávéházban látta…
s lóversenyen… s belekarolva
a Körúton egy ifjú lányba…

Holnap talán már azt beszélik,
egész éjjel az utcát járja
és firkál disznó verseket
hirdetőoszlopra, palánkra…

Mert ilyenek az emberek —
ha valakit szájukra vesznek,
az holtig sárban hentereg...
hát eresszük el fülünk mellett

e varjú szárnyú szavakat —
mi, akik ablakán belátunk,
mi mondjuk el most mit is látunk,
valljuk esküvel, így igaz:
tíz éve már embert se látott,
száján párává lett a szó,
körbejárják falábú percek
és lerakódik vállára a hó.

Jézus Krisztus nem szorul arra, hogy mi az Ő védőügyvédei legyünk, és magyarázzuk, hogy nem úgy van, ahogy Őt megrágalmazzák. Arra viszont mi szorulunk rá, hogy tisztázzuk egyszer és mindenkorra, kinek hisszük Őt. Azt fogadjuk el igaznak, amit Ő mondott magáról, és amit a Szentírásban olvasunk róla, vagy pedig helyet adunk mindenféle ostobaságnak? Ez üdvösség kérdése.
A múlt vasárnap az volt az alapigénk: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Az örök életével játszik az, aki helyt ad mindenféle megalapozatlan mendemondának. Járjunk utána, gondoljuk végig. Mindenki azt hisz, amit akar, azt gondol, ami neki tetszik, de azt el kell dönteni, hogy mire épül a hitünk. Az alapokon, amiket Isten a lábunk alá ad, készek vagyunk-e megvetni a lábunkat?
Közben tudomásul kell vennünk, hogy bántó lehet az, hogy Jézus kizárólagossági igénnyel lép fel ma is. Hogy „nincsen senkiben másban üdvösség, és nem adatott embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk”, csak az Ő szent neve. Ez kétségtelenül bántó, sértő, diszkriminatív kijelentés lehet. De most a mi üdvösségünkről van szó, meg azokéról, akiknek készek lennénk elmondani az igazságot és mutatni a Jézushoz vezető utat. Jézusnak ez a kizárólagossági igénye végigvonul a Szentíráson. Mert rajta kívül senki más nem halt meg helyettünk, a mi bűneink büntetését magára vállalva. És senki másnak az önfeláldozó áldozatát nem fogadta el Isten hiteles, érvényes elégtételként a benne hívők életéért. Ez a kizárólagosság a mi hitünk alapja, és csak Jézus mondhatta el: „Az Istent soha senki nem látta, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki Őt.” (Jn 1,18). És csak Ő mondhatta el: „Senki nem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6).
Ezt tényleg el kell döntenünk ebben a pluralista, szinkretista (és mondhatnánk az idegen szavakat tovább) korban, amiben élünk, hogy hisszük-e azt, amit erről mond nekünk Isten az Ő igéjében. Aki ezt hiszi, annak sziklaszilárd alap lesz a hite alatt. Az hiszi, hogy a Szentírás valóban Isten önkijelentése, igaz és ma is érvényes. Az komolyan veszi, hogy egyedül Jézusért kaphatunk üdvösséget, de Őérte bárki, minden bűnbánó bűnös kaphat. És annak nem kell bizonygatni: szükséges nekünk újonnan születnünk, mert nem tudjuk megreparálni az elrontott életünket, nincs önmegváltás. Nincsen senkiben másban üdvösség, csak a mi Megváltónkban.
De az evangélium úgy hangzik, hogy nemcsak szükséges újjászületnünk, hanem lehetséges is.
Van néhány szép énekünk, amik találóan tesznek bizonyságot arról, hogy kicsoda Jézus és milyen munkát végzett el. Ilyen a 286. ének. Énekeljük a 2. és 3. versét:

Jézus Krisztus, kegyelmes Megváltónk,
Úr Istentől adatott tanítónk,
Szent Atyáddal felséges megtartónk,
Szentlélekkel mi megigazítónk!

Téged vallunk hatalmas Istennek,
Kezdet nélkül való természetnek,
Szent Atyáddal egy örök Istennek:
Szentlelkétől lelkeztél Istennek.

Az újévi igehirdetésben felvázoltuk, mi az a néhány nagyon fontos bibliai igazság, amire az idén különös figyelemmel szeretnénk hallgatni. Egy képhez kötöttük ezeket. Akkortájt fejeztük be a Jelenések könyvének tanulmányozását, és ennek a könyvnek a végén olvastunk a mennyei Jeruzsálemről, ami az igaz egyháznak, a megdicsőült egyháznak a képe. Azt olvastuk ott, hogy ennek a jellemzője: szilárd alapja, magas falai és nyitott kapui vannak. Megpróbáltuk alkalmazni ezt egy mai gyülekezetre, sőt a mi személyes hitéletünkre is. Azt mondtuk, ezeknek is az kell, hogy a jellemzője legyen: szilárd alapja, magas falai és nyitott kapui vannak.
Erről lesz most szó néhány vasárnapon keresztül. Az alapokkal két alkalommal már foglalkoztunk. Ma is erről lesz szó, mert ez a legfontosabb. Az alapra épül a fal, a falon nyitnak, vagy nem nyitnak kaput — de alaptalanul, megalapozatlanul nem lehet és nem szabad építkezni. Az alapokat a Szentháromság Isten: az Atya, Fiú, Szentlélek Isten személyéhez és munkájához kötöttük.
Három nagyon fontos alapkövet neveztünk meg: Isten a Szentírásban önmagát jelenti ki nekünk, Jézus Krisztus halála és feltámadása tökéletes váltságot szerzett a hívőknek, a Szentlélek az Isten elleni lázadás miatt totálisan tönkrement embert egészen újjáteremti. Egyszerűbben: a Biblia igazsága, igaz volta, Jézus Krisztus váltsága, és az újjászületés szükségessége és lehetősége az, amit az alapoknak tekintünk most.
Reformátor eleink ezt így fogalmazták: sola Scriptura, solus Christus, sola gratia et fide. Vagyis: egyedül a Szentírás Isten önmagáról és rólunk szóló ihletett, hiteles kijelentése. Egyedül Jézus Krisztus mutathatta be az Isten előtt érettünk is érvényes áldozatot. És egyedül a Szentlélek tudja elvégezni minden hívő életében azt, hogy más emberré legyen, hogy új emberré, igazán emberré legyen, és újra képesek legyünk érteni és cselekedni Isten akaratát.
Tudom, hogy ez most nem dogmatikaóra, hanem istentisztelet. És minden istentiszteletnek az a célja, hogy jobban tudjuk dicsőíteni Istent, és bátrabban, megalapozottabban higgyünk benne. Viszont éppen ezt szolgálja az, hogy egészen világosan lássuk: mit tanít nekünk Isten az igéjében ezekről a kérdésekről, és ezt el tudjuk mondani világosan, egyszerűen, meggyőzően, és nagy szeretettel másoknak is. Mert ezt tette a mi gyönyörűséges feladatunkká, hivatásunkká a mi Urunk Jézus Krisztus.
Mivel éppen ezeket az alapokat támadja állandóan a Sátán, nekünk tudnunk kell, hogy ezeknek az alapoknak a komolyan vétele üdvösségkérdés is! Ezért olvastam fel Jézus Krisztus főpapi imádságnak nevezett gyönyörű imájából ezt a mondatot: „Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.”
Ettől függ a mi örök életünk, ami elkezdődik már itt, ebben a földi életben, és meghatározza is ezt — vagy ha itt nem kezdődik el, akkor nem kezdődik el soha. Tehát attól függ az örök életünk, hogy megismerjük-e az egyedül igaz Istent, és akit elküldött: Jézus Krisztust.
Éppen ezért, mielőtt visszatérünk az alapokra, egy kicsit időzzünk ennél: mit jelent Jézusnak ez a kategorikus, éles kijelentése: egyedül igaz Isten?
A mi hitünk az egyedül igaz Isten személyéhez és munkájához kapcsolódik. Látnunk kell, hogy Jézusnak ez a kijelentése és kifejezése korszerűtlen ma. Mert mit jelent: egyedül igaz Isten? Ez azt jelenti, hogy az egyetlen, valóban létező Istenben hihetünk. Jézus nekünk Őt jelentette ki. Ő a Jézus Krisztus Atyja. És ha új életünk van, Őt szólíthatjuk mi is így: mi Atyánk.
Miért? Vannak olyanok is, amik nem léteznek, vagy nem valóban léteznek? Vannak. A Biblia is beszél arról, meg a történelem, a vallástörténet gazdag illusztrációtárat ad erre nézve, hogy az ember újra és újra gyártott magának isteneket. Jézus arról az Istenről beszél, akit nem mi teremtettünk magunknak, hanem Ő teremtett minket magának, az Ő dicsőségére és szolgálatára. Ilyen Isten viszont csak egyetlen van. Ő valóban létezik. Nem a mi hiedelmeinkben létezik, nem projekció, amit kivetít magából az ember: de jó lenne, ha lenne egy ilyen jó Isten, Ő a valóban létező Isten — Őt ismertette meg velünk Jézus, és a Biblia szerint hinni azt jelenti: Őbenne hisz valaki, Őhozzá kapcsolódik.
Jézusnak ez ellen a kijelentése ellen a mindenkori korszellem tiltakozott. A mai is. Minden szavát tagadja. A mindent összemosó szinkretizmus, az általános globalizációs törekvés, a humanista pszichológia, az ateizmus, az antropozófia és teozófia képviselői, a teológiai liberalizmus stb. — sorolhatnám, csak nem szeretek idegen szavakat használni igehirdetésben. Mindezek, és minden kor tiltakozott ez ellen, amit Jézus mondott: az örökéletre jutásnak egyetlen módja van, ha valaki megismeri az egyetlen valóban létező Istent, akit Jézus kijelentett nekünk, és ezzel az Istennel személyes lelki közösségre jut.
Ez a jézusi mondat sérti az összes nagy vallás büszkeségét is. Ez a jézusi megjelölés idegen, és bántó volt akkor is, amikor elhangzott, és ma is az. Viszont mindenkinek, aki magát valóban keresztyénnek, Jézus követőjének akarja vallani, el kell döntenie egyszer, hogy elfogadja-e ezt mindenestől. Hogy belsőleg azonosul-e azzal, amit Jézus az egyetlen, valóban létező Istenről a hozzá vezető útról és a vele való közösségről mondott.
Tudniillik csak az ebbe az Istenbe vetett hit üdvözíti az embert. Mert „hit”, önmagában nincs. Sokan szokták mondani: én is hívő vagyok. Ezzel semmit nem mondott. Ilyenkor mindig megkérdezem: mit hisz, vagy kiben hisz? Sokan mondják: milyen erős hite van valakinek! A hitet nem az ereje, az intenzitása minősíti, hanem a tárgya. Az, hogy mit hisz, vagy kiben hisz. Mert a hit kapcsolatot létesít a hívő és a hite tárgya között. Ezért nem mindegy, kihez kapcsolódik, kivel kerül közösségbe.
Ezért írja Pál a korinthusiaknak olyan nagyon határozottan: helyesen úrvacsorázzanak, mert lehetetlen az, hogy az ördögökkel is közösségben legyenek, meg Jézussal is. Akiben hisznek, azzal közösségbe kerülnek.
A Jézusban való hit azt jelenti: Jézus nyújtja a kezét felénk, és aki megragadja az Ő kezét, azt Ő magához vonja, és közösségbe kerül Vele, aki maga az élet. A Biblia azt mondja: csak ezek az emberek élnek a szó lelki értelmében. Ők viszont olyan életet kapnak Krisztusban, ami nem fejeződik be, és nem veszít erejéből, gazdagságából a biológiai halál beálltával sem. Előtte is, utána is a teljes életet kapta, aki Jézusban hisz.
Aki viszont nem Őbenne, hanem bárki-bármi másban hisz, az marad a lelki halálban. Mert én vagyok az élet — mondta Jézus. Aki vele a hit által kapcsolatba kerül, az átmegy a halálból az életbe. És hihet valaki bárki-bármi másban, ha ez nem Ővele kapcsolja össze, marad a lelki halálban. Ez a Bibliának radikális, de életfontosságú, örökéletfontosságú tanítása.
Amikor az alapokról ilyen gyakran beszélünk, ennek az a célja, hogy tisztázzuk magunkban, hogy hisszük-e mindezt a következményeivel együtt, vagy pedig nem. — Egy részét el tudjuk fogadni, más részében bizonytalanok vagyunk. Nem szabad ilyen kategorikus kijelentéseket tenni, mint amilyeneket Jézus tett. Ma már más világot élünk. Ezzel esetleg megbánthatunk másokat stb. — Ez mind fellazítja a hitünket, és nem csak a Jézusba vetett hit lesz, hanem egyfajta elegy-belegy hit, amiből következik egy langyos, tétova, bizonytalankodó vallásosság. Az ilyen emberek Isten számára használhatatlanok, mert nem tudják hitelesen és meggyőződéssel képviselni az igazságot, amivel belsőleg már azonosulniuk kellett volna. Ezt a belső azonosulást akarja kimunkálni bennünk a mi Urunk.
Jó, ha itt rögzítjük azt, hogy mindez nem a másként hívőkkel vagy gondolkozókkal szembeni szeretetlenség. Az ilyen igazi, biblikus meggyőződés mögött, soha nem húzódik meg semmiféle gőg, dölyf, büszkeség, mások megvetése. Ellenkezőleg: az ilyen emberek tudják igazán felelősen szeretni a többieket személyválogatás nélkül, mert tudják, hova tartoznak. Tudják, hogy kicsodák, tudják, ki a vezérük, ki az Uruk, és ez az Úr mindenkit egyformán szeret.
Az idősebbek, éltünk olyan korban, amikor visszhangzott a világ attól, hogy mennyi mindenben lehet hinni. Hiszek az emberben, hiszek a munka értelmében, hiszek önmagamban, és lehet nagyon erősen is hinni bármiben. Erősen, fanatikusan hittek némelyek egy-egy ideológiában, eszmerendszerben, és tömeggyilkosokká váltak ennek folytán. Ezért mondom újra: ez, hogy hit, ez nem mond semmit. Mit hiszel, kiben hiszel? Nekünk el kell tudnunk mondanunk szelíden, szeretettel, de világosan bárkinek, hogy mit hiszünk, és ki az a Jézus Krisztus, akiben hiszünk.
Ezért szinte kérlelte Jézus a tanítványait, meg a sokaságot: higgyetek Istenben és higgyetek énbennem. (Jn 14,1).
Térjünk vissza most az alapokhoz, miután Jézusnak ezt az éles kifejezését körbejártuk, hogy az egyetlen, valóban létező Istenben szabad hinnünk.
Mit hiszünk tehát, hogy ha az alapokra gondolunk?
1. Hisszük mindenekelőtt, hogy a Bibliában maga Isten jelenti ki magát nekünk. Ő mondja el nekünk, hogy ki Ő, mert ezt egyedül Ő tudja igazán. Ő mondja el, hogy kik vagyunk mi, mert Ő alkotott, és Ő tudja, hogy mire alkotott. És Ő mondja meg, hogy mivégre vagyunk a világon. Mi az életünk célja, értelme, tartalma. Hisszük, hogy Isten Szentlelke ihlette (ezt a szót a múltkor tanulmányoztuk) azokat, akik a Bibliát leírták, Ő adta nekik a gondolatokat. Ezért, ami a Szentírásban van, azt igaznak és ma is érvényesnek tartjuk. Ez kétségtelenül hitkérdés. Nem kötelező hinni lehet különböző feltételezésekkel ezt megkérdőjelezni. Aki azonban Istentől kapott alapokon akar állni, az ezt hiszi.
(Csak zárójelben jegyzem meg, amiről többször beszéltem már itt konkrétumokkal szemléltetve is, hogy ha a Bibliát csak mint könyvet nézzük, tehát az ókori irodalom egyik gyöngyszemét, akkor is megállapíthatjuk, hogy sokkal megbízhatóbban dokumentált írásmű, mint minden korabeli ókori írásmű. Sokkal több kézirat maradt fenn belőle, sokkal nagyobb az egyezés a régi kéziratok között. Sokkal pontosabban és többet tudunk a szerzőiről, a keletkezés idejéről, körülményeiről stb. Ezt csak azoknak mondtam, akiknek vannak kételyeik, utána lehet járni. Itt az iratterjesztésben is olvashatunk több olyan keresztyén, és nem keresztyén, szerzőktől származó művet, amikből ez kiderül.)
Hisszük tehát, hogy a Szentírás Istentől ihletett igaz könyv.
2. Másodszor hisszük, hogy Jézus az, akinek mondotta magát, és akinek az Atya Őt sokak füle hallatára kijelentette. Mert kinek jelentette ki?
Jézus megkeresztelkedésekor nagy sokaság hallotta a mennyei szózatot: „Ő az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok!” (Mt 3,17).
Jézus az Isten Fia. Jézus a megígért Messiás. Ez a két kijelentés még az egyistenhívő vallásoktól is elválaszt minket. Nem azonos alapon állunk. Nem beszélve arról, hogy ha nemcsak elmondjuk, vagy sokszor sajnos csak ledaráljuk a Hiszek egyet, hanem hisszük is, ami abban van, akkor ebből az következik, hogy hisszük, hogy Jézus fogantatása nem szexuális cselekmény útján, hanem teremtés útján történt. Úgy ahogy azt egy orvos, Lukács leírja az evangéliumában. Csak oda kellene figyelni és revideálni a magunk elképzeléseit, megvizsgálni azt: hisszük-e mi azt, ami meg van írva?
Hisszük, hogy Jézus halála nem az Ő bűneinek a büntetése volt, hanem a mi bűnünknek a büntetése. Erről is több helyen van szó a Szentírásban. Hisszük, hogy Ő a halála utáni harmadik napon testben feltámadt. Nem a tanítványok hitében, nem vágyálom volt ez. Találkoztak vele több százan. És ha Ő valóban meghalt, és ez bizonyos, és a harmadik napon több száz ember találkozik vele, meg utána heteken keresztül, akkor közben valaminek történnie kellett. Ezt nevezik feltámadásnak. És hisszük, hogy sokak szemeláttára felment a mennybe, és hisszük, hogy onnan egy napon váratlanul majd visszajön. Véget vet ennek a világkorszaknak, és minden nyomorúságnak, gonoszságnak, ami miatt most szenvedünk, és egy egészen új korszak kezdődik el.
Nem mindenki hiszi ezt. Mi tiszteljük és szeretjük azokat, akik nem hiszik, de nem vagyunk velük közös alapon. Ezt is ki kell mondani. Miért lenne ez sértő és bántó? Ez ténymegállapítás. Ha ezen az alapon állunk, akkor nem vagyunk közös alapon sem az unitáriusokkal, sem a Jehova tanúival, sem az antropozófusokkal, sem egyetlen nagy vallás követőivel sem. Mert ezen nagy vallások közül némelyik legjobb esetben prófétának tartja Jézust, de nem Megváltónak, nem Isten Fiának. Mi pedig ez hisszük. — Már aki hisz a Szentírásnak.
Ezt kell eldönteni. Megalapozott-e a hitünk, vagy pedig egyfajta biblikus hitbe belekeveredik egy csomó hiszékenység, hiedelem, saját ötlet kivetítés, babonaság, és akkor gyártunk magunknak mi is isteneket.
3. Hisszük azt, hogy a totálisan megromlott embert a Szentlélek egészen újjá tudja teremteni.
Ez ellen is tiltakozik ám a korszellem. Az elmúlt napokban, hetekben egy kicsit utánaolvastam annak, hogy mit is értünk korszellemnek. Ki mit mond ezekről a kérdésekről. Szinte egyetemlegesen tiltakozik mindenki a bűnbe esett ember totális romlottsága ellen. Miért? Mert sérti a büszkeségünket. Hogyhogy totálisan romlott? Van nekem nagy eszem, azzal beszerzek magamnak jelentős műveltséget. Tessék megnézni a teljesítményeimet! Nem vagyok akárki. Nem semmi az, amit összehozok évek, évtizedek alatt… Hozzászokunk ehhez a dicsekvéshez.
De képtelenek vagyunk eljutni igazi, a valóságnak megfelelő önismeretre. Képtelenek vagyunk megismerni az egyetlen valóban létező Istent. Hány ember teljesen bizonytalan afelől, hogy mivégre van a világon és keresi a helyét. Fut külföldre, jön vissza és előbb itt éget fel maga mögött mindent, aztán ott éget fel mindent, aztán ő maga is elég ebben.
Az emberiség alapvető nyomorúságainak nem tudunk véget vetni: éhínségnek, betegségnek… — teljesen tehetetlenek vagyunk a legnagyobb bajokkal szemben. Erről már nem szívesen beszélünk, és főleg nem akarjuk meglátni mindezeknek az alapvető okát, amit a Biblia abban lát, hogy otthagytuk Istent, és azt mondtuk: majd mi egyedül, Ő nélküle. Az Isten se szóljon bele. És Isten nem szól bele. Aztán ez lesz az egészségünkből, a házasságunkból, a világbékéből, a nagy jólétből és egyebekből.
A Biblia figyelmeztet minket, hogy a valóság az, hogy Isten nélkül tehetetlenekké váltunk a teljesen önzetlen, makulátlan jóra, sőt még megkülönböztetni sem tudjuk sokszor a jót a rossztól. De Isten nem hagyott minket ebben a reménytelen állapotban, amelyikben sem magunkon, sem egymáson nem tudunk segíteni, hanem Ő jött utánunk Jézusban, hogy segítsen. És helyreállítja azt, amit elrontottunk.
Egy nagy restaurálás folyik ebben a világban. Isten az embert eredetileg tökéletesnek teremtette. Aztán nélküle ilyenek lettünk, amilyenek. De Ő utánunk nyúl, megújítja az ember értelmét — erről külön beszél a Biblia —, helyreállítja az összezavarodott pszichénket, az egész érzelmi életünket, akaratunkat. Újra tudjuk azt akarni, ami jó nekünk, ami egyezik az Ő akaratával. És Szentlelkét adja a hívőnek. Ez az újjászületés. Erre kivétel nélkül mindenkinek szüksége van. A legjobbaknak is, mert viszonylagosan azért vannak köztünk jobbak meg gonoszabbak.
Ezért mondta Jézus Nikodémusnak: értsd meg, szükséges újonnan születnetek. Még neked is, aki tanító vagy, akit tisztelnek, aki erkölcsös életet élsz. De Isten mércéjével mérve nem felel meg egyikünk sem annak, aminek kellene. De Ő újjáformál minket.
Újonnan születni, a Biblia eredeti szövege szerint azt jelenti: felülről kell fogannia bennünk egy új életnek. Szükséges bennetek felülről megfogannia új életnek. Ez Jézus élete. Az igét valaki befogadja, az ige megtermékenyít, és egy új élet jön létre. A Jézushoz hasonló élet. Ez mindenkinek szükséges, a legjobbaknak is.
A hitünk alapja a Szentírás igaz volta, Jézus személye, munkája, az Ő váltságának a jelentősége, és az újjászületés szükségessége és lehetségessége.
Sokan ma az úrasztalához is készülünk. Olyankor mindig elhangzik a szereztetési igének ez a mondata is: az Úrnak halálát hirdessétek, amíg visszajön. Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentőségére emlékezünk ilyenkor különösen is, koncentráltan is, és megerősödünk abban a boldog várakozásban, hogy Ő bármikor visszajöhet. De a vele való találkozásra most lehet felkészülnünk. Erre hívogat minket újra és újra. Ezért mondta Ő maga a tanítványainak, mikor az úrvacsorát szerezte: ez az új szövetségnek a jele az Ő vére által, és ezért írta le Pál apostol boldogan: „áldott az Isten, aki kiszabadított minket a sötétség hatalmából, és átvitt az Ő szeretett Fiának az országába, akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által.” (Kol 1,13-14).
Ezt a nagy lehetőséget nyitotta Ő meg előttünk, azért, mert olyan nagy bajba kerültünk nélküle. Minden hozzájárulásunk nélkül Ő szabadítást készített és megfizette ennek az árát, és ezért hívogat magához ma is mindenkit.
Ha valaki ennek a jelentőségét, amit itt „alapok” címszó alatt próbáltunk elsorolni, egészen személyesen, magára nézve is megérti, komolyan veszi, annak a szíve megtelik örömmel. Az boldogan tudja mondani:

Az Isten Bárányára letészem bűnöm én,
És lelkem béke várja ott a kereszt tövén.
A szívem mindenestől az Úr elé viszem,
Megtisztul minden szennytől
A Jézus vériben, a Jézus vériben.
(459,1 dicséret)

Egy olyan fontos bibliai igazságot szeretnék hangsúlyozni ennek a történetnek az alapján, amiről többször volt már szó itt a gyülekezetben, de többnyire csak megemlítettük, hogy van ilyen. Jó lenne most egy kicsit körüljárni ezt, és szeretném soksok bibliai illusztrációval, meg a mai életből vett illusztrációval is szemléltetni.
Ez a bibliai igazság pedig így hangzik: Isten az övéiért másokkal is szokott jót tenni. Van olyan, hogy Isten a benne hívőkre néz, és a benne nem hívőket is megáldja. Van olyan, hogy felhasználja azokat, akik Őt igazán tisztelik és félik, és értük ad valami jót másoknak.
Itt nem az üdvösségről van szó. Nem arról van szó, hogy apám hívő ember volt, és én is üdvözülök. Vagy a nagymama buzgón imádkozik és az unokák is kegyelmet találnak Isten előtt. Az üdvösséget mindenkinek személyesen magának kell átvennie. Az üdvösséghez szükséges a mi személyes hitünk. Itt nem az Isten üdvözítő, megváltó kegyelméről van szó, hanem az Ő gondviselő kegyelméről. De Ő olyan gazdag, és annyira Ő maga a szeretet, hogy a gondviselő szeretetét kiárasztja olyanokra is, akiknek semmi közük nincs hozzá, ha van ott valaki, akinek van köze hozzá, aki vele élő lelki közösségben él.
Akik elolvastuk ma ezt a fejezetet, tudjuk, hogy arról van itt szó, hogy Izráel kicsi országa akkor már kettészakadt. Volt az északi rész, ami örökölte ezt a nevet: Izráel, és volt a déli, kisebbik rész: Júda.
Északon többnyire hitetlen, istentelen királyok uralkodtak, elvétve akadt egy-egy istenfélő. Délen többnyire hívők. Ők sem mind, meg ők sem mindvégig, de őket inkább az istenfélelem jellemezte.
Ebben az esetben északon a bálványimádásra vetemedett Ahábnak a fia, Jórám, volt a király, aki sajnos apja nyomdokaiba lépett. Délen pedig az istenfélő Jósáfát király.
Az északi király elhatározta, hogy megtámadja Móábot, és szövetségest keresett. Szövetségesül hívta déli társát, Jósáfátot, meg egy harmadikat is, ezt a bizonyos Edóm királyát. Kicsi királyságok voltak ezek. Hárman összefogva elindultak, hogy megtámadják Móábot.
Eltévedtek a pusztában. A nagy hőségben elfogyott a tartalékvizük, és a szomjhalál szélére került a sereg. Mi legyen most?
Jellemző, hogy ki mit csinál. Az istentelen király elkezd jajveszékelni és Istent vádolja. Nem hisz benne, de Isten az oka, hogy most ők ilyen nehéz helyzetbe kerültek. Az istenfélő Jósáfát azt mondja: kérdezzük meg az Urat. A tekintetben is, hogy merre jutnánk célba, meg hogy nem tudna-e segíteni rajtunk, hol találhatnánk vizet.
Van-e itt valaki, akinek igazán szoros közössége van Istennel? Van-e itt egy próféta? Van. Ott van a közelben Elizeus. Kérdezzük meg őt. Beállít a három előkelőség Elizeus prófétához, és a próféta nem hatódik meg. Nem borul le a lábaikhoz. A próféta csak Isten előtt borult le újra és újra. Sőt a pogány királyra rá sem néz, Edóm királyával nem foglalkozik. Izráel királyát meg hazaküldi. Azt mondja: menj apád isteneihez, meg anyád isteneihez. Az ő anyja volt az az elvetemült gonosz pogány királyné, Jezábel, aki telerakta a kicsi országot Baál meg Asera szobrokkal, és olyan szentélyekkel, ahol a pogány bálványokat tisztelték. Azt mondja Elizeus: menjél hozzájuk. Kérdezd meg őket, kérjél tőlük segítséget. Eddig is ezt csináltátok, akkor most is.
A szerencsétlen Jórám elkezd könyörögni. Jó, így van, de ne haragudj emiatt, mert nagy bajban vagyunk. Most az Úrtól szeretnénk segítséget kapni. Akkor hangzik el ennek a történetnek a kulcsmondata: Elizeus így felelt: „… ha nem nézném Jósáfátnak, Júda királyának a személyét, rád sem tekintenék, meg sem látnálak!”
De mivel nézi az istenfélő király személyét, őreá való tekintettel Isten megkönyörül az egész társaságon. Vagyis egy kritikus helyzetben, amikor sok ember nagy bajba kerül, egy valaki van, aki folyamatosan Istennel hívő közösségben élt, ez az egy valaki kérdezi most is az Urat. Ő kereste meg a prófétát, hogy rajta keresztül Istenhez forduljanak, és erre az egyre való tekintettel az egész társaság megmenekül a szomjhaláltól. Isten megkönyörül rajtuk.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy sokszor előfordult a történelemben az, hogy az ilyen hitetlenek, akik így megtapasztalták Isten jóságát, mentő szeretetét, akár kint a fronton, akár a hadifogságban, akár egy kórházban, vagy bármilyen szorongattatásban, utána sem lettek hívőkké. Nem az ilyen szabadítások fordítják oda az emberek szívét jellemző módon Istenhez. Mindig az ige. Aki Isten igéjét komolyan veszi és befogadja, az változik meg, és fordul oda hozzá. Isten ennek ellenére, az Ő gondviselő szeretetét kiárasztotta nagyon sokszor, nagyon sokakra érdemtelenül, ha volt ott legalább egy valaki, aki Istenre tekintettel élte az életét, aki bízott benne, Őt kereste és tőle kért segítséget és szabadulást).
Végigvonul a Szentíráson mint egy vörös zsinór, Istennek ez a kedvessége, ez a személyválogatás nélküli gondoskodása. De mindig kell legalább egy valaki, aki Őt féli, tiszteli, aki Őt komolyan veszi, aki vele kapcsolatban van, aki nemcsak a bajban kiált segítségért, hanem ha nincs baj, akkor is beszédes viszonyban van az élő Istennel. Kell egy imádkozó, hívő ember, és Isten reá való tekintettel az Ő gondviselő szeretetét másokra is kiárasztja.
Nagy lehetőség ez, és jó lenne, ha tudnánk hálát adni Istennek azokért, akiket így felhasznált az életünkben. Én most elsoroltam magamban ezeket, mikor az igébe belemélyedtem, s megtelt a szívem hálával, hogy Isten ki-mindenkinek az imádságát meghallgatva könyörült meg rajtam, és ajándékozott meg sok mindennel — ez az egyik oldala. A másik meg az, hogy használhat-e minket Isten így? Mindnyájan hitetlen közegben élünk, vajon kapnak-e áldást a mi hitetlen rokonaink, szomszédaink, munkatársaink, ellenségeink azért, mert Isten reánk néz, a mi imádságunkat veszi komolyan, és nekik is ad valami jót.
Néhány történeten szemléljük azt, hogy Istennek ez a gondviselő áldása milyen gazdagon kiárad, ha van ott valaki, akit Ő használhat. Mert — még ennyit elöljáróban —, ez érvényes a mi közbenjáró imádságainkra is. Valakivel beszélgetek, aki nagy bajban van, segítséget kér. Talán csak a másik embertől kéri a segítséget. Én tudom a legjobban, hogy nem tudok rajta segíteni, de bizonyos vagyok abban, hogy Isten tudna. Neki még nincs kapcsolata vele, eszébe sem jut, hogy Istentől kérjen. De ha tudok a nyomorúságáról, akkor vigyem oda az ő nyomorúságát Isten elé. Ezt nevezi a Biblia közbenjáró imádságnak. Van-e a mi napi imádságainknak ilyen terjedelmes része, hogy hordozunk Isten előtt olyanokat, akiknek még nincs kapcsolatuk vele, de szükségük van az Ő segítségére?
Olyan nagy öröm az, amikor az ember sokszor hónapok, évek múlva hallja, hogy egy-egy ilyen probléma megoldódott. Isten megkönyörült, a meghallgatott imádságok száma növekszik.
Hadd említsek néhány történetet. Ez most ne legyen unalmas, inkább legyen élvezetes közös gondolkozás.
Jákób évekig szolgálta az apósát, Lábánt. Mind a két lányát feleségül vette. Születtek az unokák. Egy idő után szoros volt a hely a két népes családnak, és úgy döntöttek Jákóbék, hogy visszamennek az ősi földre, otthagyják Lábánt. A búcsúzáskor Lábán megszemléli a nyájakat. Elképed, hogy mióta a veje pásztorolja az ő birkáit is, hogy megszaporodott a nyáj. Van ott egy hangsúlytalannak tűnő félmondat, ami azonban sokat sejtet. Azt mondja az após: „úgy sejtem, hogy teéretted áldott meg engem az Úr.” (1Móz 30,27).
Ezt felismeri és ki is mondja. Ez nem volt kis dolog. Nem a vejét dicséri, nem Jákób pásztortudományát emlegeti. Az Úr áldotta meg őt. Tudta, hogy Jákóbnak szorosabb kapcsolata van Istennel a múlt bűnei ellenére is, mint neki. Ő több mindent hozott otthonról is az Isten-ismeret és az Istennel való közösség tekintetében, mint ő, aki pogány környezetben élt. Most rádöbben, hogy Isten áldása ez a nagy nyáj, és ez azóta nőtt meg így, mióta te legelteted őket. Úgy sejtem, teéretted áldott meg engem az Úr. Nagyon világos a mondat: Az Úr az alanya. Áldást csak Ő tud adni. Lábán a megajándékozott. Elcsodálkozik, és megtelik a szíve hálával. Megvilágosodik előtte, hogy volt egy közvetítő: teéretted áldott meg engem.
Hányszor olvassuk a Mózes-történetekben azt, hogy a nép újra és újra fellázad Isten ellen. Megkeményíti a szívét, hiába látta Isten csodáit, a következő helyzetben megint hitetlen. Sőt Mózest agyon akarják verni. Ő az oka mindennek. Ő hozta ki őket Egyiptomból. Ilyenkor Isten többször is azt mondja Mózesnek: én téged szeretlek, te nem lázadsz, de ezeket most már megítélem. Betelt a pohár. Nem tudom hányadszor megbocsátottam, most jön az ítélet. Eltörlöm őket.
És akkor Mózes szinte odaveti magát Isten elé. Van néhány szenvedélyes imádsága, amikor sorolja Istennek: Uram, te ilyet nem tehetsz, te kegyelmes vagy, te hatalmas vagy. Mutasd meg most újra, hogy milyen kegyelmes vagy. S akkor szinte eszébe jut a megváltó gondolat: mit szólnak a pogányok? Azt mondják, nem tudtál minket bevezetni az ígéret földjére, azért pusztítod el a népet. Látod, Uram, ez a te érdeked is, hogy most ne hajtsd végre az ítéletet. És magyaráz, és könyörög… És Isten azt mondja: rendben van. Mózesre néz, és megkönyörül a népen. (4Móz 14,13).
Van az egyik zsoltárban egy ilyen mondat: Mózes odavetette magát a résre, amelyik nyílt a szövetségnek a falán és az imádságával tömte be ezt a rést, hogy ne zúduljon be azon Isten ítélete. Rendkívül szemléletes kép. Egy valaki ragaszkodik Istenhez minden helyzetben, s az Úr őrá néz, és az egész nép kap áldást. (Zsolt 106,23).
Olyan megható az a jelenet, amit egyetlen mondatba sűrítve olvasunk a Jób könyvének az elején. Jób minden reggel mind a tíz gyermekéért külön-külön bemutatta az áldozatot. Nemcsak magáért. Annyi áldozatot mutatott be, ahány gyereke volt. Tíz gyereke volt. Mert — gondolta —, hátha ők elfelejtik, vagy méltatlanul viselkednek, vagy valamivel megharagítják az Urat. Én ott vagyok a gyerekeimért is az Úr előtt. Isten őreá néz, és a többiek is kapnak valami jót.
Nem olyan régen hangzott itt el idézetként az egyik istentiszteleten a 112. zsoltárból: „Boldog ember az, aki az Urat féli (…) mert az utódai megáldatnak.” Ő féli az Urat, és az utódait megáldja az Úr. Aztán majd remélhetőleg közülük is eljutnak minél többen az istenfélelemre. De most még nem félik az Urat. Az apjuk igazán istenfélő, és őreá való tekintettel Isten jót tesz a gyerekekkel is. Ez nem üdvösség, csak Isten gondviselő szeretete.
Hányszor olvassuk a Királyok és Krónikák könyveiben, hogy egy-egy hitvány király megérett az ítéletre, és Isten azt mondja: csak azért nem hajtom végre rajtad, mert Dávid, az én szolgám, hűséges volt hozzám. De Dávid kétszáz éve már meghalt… És még mindig őreá hivatkozik az Úr. Dávidért, az én szolgámért… — ez a kifejezés gyakran ismétlődik. Őreá való tekintettel Isten jót tesz másokkal is.
Dániel fiatalon került a babiloni fogságba, de ott is megmaradt Isten gyermekének. Már felnőtt ember, magas pozícióba kerül, és naponta többször imádkozik az ő népéért. Egyszer csak azt üzeni néki Isten egy angyal által, hogy amikor elkezdted, már akkor meghallgattam a te imádságodat, csak most jött el az ideje annak, hogy ez nyilvánvaló is legyen. — Egy valaki könyörög egy vesztett helyzetben, reménytelen helyzetben a népéért, és Isten már rég meghallgatta. Készen van a szabadítás. Most eljött az ideje annak, hogy valóban megszabaduljanak és hazamehessenek. (Dán 10,12).
De az Újszövetségből is sorolhatnánk a példákat:
Négyen cipelik a béna barátjukat Jézushoz. És mit olvasunk? Jézus, látván az ő hitüket, megbocsátja a béna bűneit, és meggyógyítja a nyomorúságából. „Látván azoknak hitét, ezt mondja a bénának…” (Mk 2,5).
Van ilyen, és jó lenne, ha ilyen hittel vinnénk mi is oda Isten elé, Jézus elé minél többször a mi lelki és testi bénáinkat.
Vagy egészen látványos példa: Pál apostolt megbilincselt fogolyként viszik Rómába. Viharba kerül a hajó, hajótörést szenvednek. Előtte Isten azt mondja Pálnak, hogy ne félj, mindnyájan életben maradtok. Rád való tekintettel mind a kétszázhetvenhat ember megmenekül. Csak a hajó fog összetörni. És Pál ezt (mivel Isten mondta, bizonyos, hogy igaz), ezzel a bizonyossággal mondja az embereknek: föl a fejjel! A kis maradék ennivalót egyétek meg, mert úszni fogunk mindnyájan (már aki tud), mert hamarosan zátonyra futunk, összetörik a hajó, de mindnyájan megmenekülünk. (ApCsel 27).
Honnan veszi ez az ember? Megmondja: Mellém állt az Úr angyala, akié vagyok, akit szolgálok, és ő mondta. Biztos, hogy így lesz. És úgy is lett. Van a hajón egy pogány társaságban egy istenfélő ember, s azt mondja az Úr: ajándékba adom neked ezt a kétszázhetvenhat embert.
Még az utolsó időkkel kapcsolatban is olvasunk ilyet, amikor az Úr Jézus azt mondja: nagyon nagy nyomorúság lesz az Ő második eljövetelét közvetlenül megelőző időkben. Ekkora nyomorúság még soha nem volt, de a választottakért megrövidíttetik az a nyomorúság. (Mt 24,22).
Nem sorolom tovább a példákat. A csúcs itt is a Golgota. Egy valakiért az Isten ellen fellázadt egész emberiséghez kegyelmes Isten. A megsértett, a megbántott, a gyalázott, a sokszor letagadott Isten az Ő egyszülött Fiára néz, és akinek vele kapcsolata van a hit által, annak megkegyelmez.
Egyszer már említettem, hogy egy konfirmációi órán egy tizennégy éves fiú hogyan magyarázta ezt nekünk. Én próbáltam nekik megmagyarázni, és láttam az arcukon, hogy nem sikerült világosan és meggyőzően elmondani. És akkor ő azt mondta: nem úgy van ez, hogy odaáll az Úr Jézus és azt mondja a benne hívőknek: sorakozó mögöttem, takarj! És az Atya azt mondja: ez az oszlop bemehet a mennyországba. Mondtam: ezt szerettem volna mondani, csak nem tudtam ilyen világosan.
Erről van szó. Odaáll az Úr Jézus, és „takarj!” — de akkor nem lóghatok ki a fél testemmel, hogy magamban is bízom, meg Őbenne is, nem. Csak Őbenne. Én nem látszom, ott vagyok mögötte. Tudja az Atya, hogy bűnösök sorakoznak mögötte, de mivel mögötte sorakoznak, csak Őreá néz, aki a sor elején áll, és azt mondja: ez az oszlop mehet! Minden további nélkül? Nem. Őreá való tekintettel. Ő megfizette az árát.
Olyan megrendítő az Ézsaiás könyvében — ezt jó lenne, ha megtanulnák minél többen —, ahol elsorolja: a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta, mi meg azt gondoltuk: Isten csapása sújtotta, pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen. (Ézs 53,4…)
Isten Őreá nézett, aki magára vállalta mindannyiunk bűnét és annak igazságos ítéletét, és akik Őbenne hisznek, azokat felmenti.
Egy nagypénteki prédikációban hallottam és nem tudom elfelejteni: amikor Jézus utolsó szava elhangzott, hogy elvégeztetett, akkor elvégeztetett minden benne hívőnek a halálos ítélete, és elvégeztetett minden benne hívőnek a jogerős felmentése. Őreá néz az Atya, és azt mondja: ez az oszlop mehet! Minden benne hívő… De én, Uram, miket csináltam… szégyellem magamat. Azt Ő tudja a legjobban, hogy miket csináltunk. De aki Őbenne hisz, ott csak Őreá néz. Az Ő egyszülött Fiára, és nem azokra, akik ott sorakoznak mögötte, bűnösen.
Minden hívő ember ilyen csatorna lehet, akin keresztül isteni áldás árad bele abba a közösségbe, amelyikben élünk, csak fontos, hogy ez a csatorna átjárható legyen, teljes keresztmetszetén keresztül. Ne legyenek dugók, bűnök, engedetlenségek, önhittség, hanem teljes alázattal és teljes tisztasággal tudjuk végezni ezt a közvetítő szolgálatot.
A világ arra számít, hogy hátha a hívők is beszennyeződnek. Olyan jellemző ennek a történetnek a folytatása, csak nem akartam az egész fejezetet felolvasni. Valóban ad Isten vizet nekik. Megtelik a patak vízzel, és amikor reggel felkel a nap, és megcsillan a fénye a vízen, az vörösnek látszik. Az ellenség, Móáb, azt mondja: úgy látszik, egymásnak estek ezek a királyok, lekaszabolták egymást. Gyertek móábiták, ott a zsákmány.
Tipikus. Magából indul ki a legtöbb ember. Én a szövetségesemet is hátba támadnám. Biztos azt csinálták ők is, másképp honnan jut eszébe, ha nem magából indul ki? De ők nem estek egymásnak, mert ott volt az istenfélő Jósáfát is, és Isten gyermekei nem támadnak hátba senkit. A szövetségeseiket végképp nem. Emezek csalódtak, és így belementek a csapdába. Így arattak győzelmet Jósáfáték. Tiszta maradt a csatorna. Aki közvetítette az áldást, Jósáfát, nem csalta meg a szövetségeseit, és nem támadta hátba őket.
Tegnap olvastuk az Újszövetségből az ötezer ember megvendégelését. Az is ezt megerősítő illusztráció, kicsit más összefüggésben. Mit csináltak ott a tanítványok? Felsorakoztak Jézus előtt, Jézus megpakolta őket lángosforma kenyerekkel, vitték az éhezőknek, akik leültek ötvenesével. Aztán üresen mentek vissza, megint megpakolta őket, vitték az éhezőknek. Ez az ingajárat az egészséges hívő ember szolgálata. Nekem nincs semmim. Ők nem tudtak jól tartani ötezer embert, de Jézusnak van. Akkor odamegyek hozzá: Adj nekem, Uram, s én viszem azoknak, akik éhesek. (Lk 9,10).
Aztán megint nincs semmim, már megint nem jut eszembe megváltó gondolat, fogalmam sincs, mi lenne a megváltás az ő nyomorúságukra, a békességem, a türelmem, a fizikai erőm is fogytán van. Jövök hozzád: kérek szé-pen, mert nekik nagy szükségük van rá. És viszem nekik. Ez egy kicsit más összefüggés, de a gondolat, a lehetőség ugyanaz.
Bátorodjunk fel erre, menjünk oda, sokkal több ember szükségével a gazdag Jézushoz. Ő imádságot meghallgató Isten, és engedjük, hogy úgy használjon minket abban a közegben, amelyik élünk. Ne a hitetlen rokonainkat szidjuk, meg ezt az istentelen világot. Azért tett ide minket Isten, hogy Őt képviseljük, és adódnak majd olyan alkalmak, amikor miránk néz, és másokat ajándékoz meg.

Két héttel ezelőtt a hitünk alapjait kezdtük vizsgálni. Azt mondtuk: legjobb, ha a legfontosabbakat a Szentháromság Isten munkájához kötjük. Láttuk, hogy a Szentírás Isten önmaga kijelentésének a dokumentuma, ezért hisszük, hogy úgy, ahogy van, igaz. Ez a hitünk egyik fundamentuma. Aztán hisszük, hogy Jézus Krisztus az, akinek mondta magát; hisszük, hogy Ő úgy született, ahogy le van írva a Szentírásban; úgy és azért halt meg, ahogy ott olvashatjuk; feltámadott, felment a mennybe, és egyszer visszajön majd nagy hatalommal és dicsőséggel mindenki szeme láttára. És hisszük, hogy a Szentlélek egészen újjá tudja teremteni az Istentől elszakadt, megromlott embert.
Ma erről a harmadikról legyen szó. Az első kettőről korábban már beszéltünk.
Ez is a hitünk alapjaihoz tartozik (szemben mindazzal, amit ma is sok modernnek nevezett tudomány és áltudomány tanít), hogy az Istentől elszakadt ember mindenestől megromlott. Képtelen helyes önismeretre jutni. Képtelen Istent megismerni és hozzá visszatalálni. Egyáltalán képtelenné vált arra, ami Isten minősítése szerint jó. Ezt sajnos a tapasztalat is megerősíti.
Úgy, ahogy olvassuk a Mózes első könyvében, amikor Isten szomorúan megállapítja: „az ember szívének minden gondolata szüntelen csak gonosz.” Ezért írta le Pál apostol szomorúan azt, hogy „nincsen énbennem, azaz a testemben, semmi jó.” Ezért mondta az Úr Jézus egy kitűnő, erkölcsös, művelt, vallásos embernek: „szükséges neked is újjászületned” vagyis: szükséges felülről fogannia bennünk egy új életnek.
Amikor viszont ez megtörténik, akkor (megint csak Pál apostol merte leírni, hogy) „aki a Krisztusban van, az új teremtés.” Valami egészen új jön létre. Felülről Isten igéje belehullik a mi romlott szívünkbe, és ott egy lelki foganás történik. Egy új élet jön létre. Az Isten országába senki nem mehet be, csak az, akiben ez az új élet létrejött. — Ezt Jézus mondta szintén Nikodémusnak. (Jn 3. fejezet).
Ez az új élet nem az előzőnek javított kiadása, hanem mindenestől új. Új teremtés — ezt olvassuk. Ez a Szentlélek munkája. Isten Szentlelke tud fogékonnyá tenni minket az igére. Isten Szentlelke végzi el ennek a lelki fogantatásnak a csodáját, és Isten Szentlelkének a munkája nyomán válik egészen újjá egy megromlott természetű ember. Az ilyen embereket az jellemzi, hogy életük felett az őket újjáteremtő Isten az Úr, átadják az uralmat Istennek.
Az, amit most olvastunk a Bibliából, meg amit majd olvasunk a következő fejezetből, arról szól, hogy ezt is lehet hamisítani. Van igaz újjászületés, és van olyan valami, ami hasonlít hozzá, de nem az.
A Cselekedetek könyve 8. részében szó van erről a bizonyos Simonról, aki Samáriában tevékenykedett. A 9. fejezetben szó van Saulról, akiből Pál apostol lett. Ha a kettőjük életét egymás mellé tesszük, meg azt, ami itt le van írva, akkor világosan kitűnik, milyen az igazi újjászületés, és milyen a hamisítvány. Simon — hamisítvány, Saul-Pál — valóban újjászületett ember lett. Az ő megtérése hiteles.
Mit tudunk meg Simonról? Azt olvastuk, hogy „varázslásával ámulatba ejtette Samária népét, mert igen nagynak állította magát.” Ez megtévesztette az embereket, mert nincs érzékük a lelki valóságok megítéléséhez. Azt mondták: „ez az Istennek Hatalmas ereje.”
Van ilyen? Van ilyen ma is, hogy valaki rendkívüli képességekkel emberfeletti teljesítményekre képes. Például meg tudja mondani másoknak a jövőjét, és valóban úgy lesz. Tud jósolni. Tud varázsolni. Különleges teljesítményekre képes, de ezt a képességét nem Istentől kapta, hanem ördögi erővel tud ilyen különös dolgokat tenni. Ámulatba ejt másokat, magát mindig valami nagynak tekinti, és némelyek azt mondják, meg ő is sokszor azt képzeli, hogy ez az Istennek a hatalmas ereje. Amikor ezt hallotta Simon, nem tiltakozott ellene, és nem Istennek adott dicsőséget.
Aztán megjelenik Samáriában Fülöp diakónus, hirdeti a Jézusról szóló evangéliumot, s elkezdődik egy lelki ébredés. Sokan hitre jutnak.
Simon elkezd szaglászni. Mi ez itt? Mi folyik itt? Ő is hallgatja az igét, és egyetért vele. Legalábbis úgy tesz, mint aki egyetért vele. Sőt, meg is keresztelkedik. Ez valami új közösség, ami itt alakul. Sose tudja az ember, hogy melyik közösséghez jó csatlakozni. Nem akar lemaradni, nem akar kimaradni semmiből, ami modern és jó, esetleg még jövedelmező is. Megkeresztelkedik és csatlakozik Fülöphöz. Ott sündörög az igehirdető körül. Bólogat, egyetért, mint aki elfogadta. Beírják a keresztelési anyakönyvbe. Csatlakozik az új gyülekezethez.
De mi változott meg? Azt olvassuk: semmi. Mert amikor erre a képtelenségre vetemedik, hogy pénzért megvegye azt a képességet, hogy a Szentlelket adja valakinek, hogy ő adja valakinek a Szentlelket: az egészet nem érti, miről van szó, csak a pénz meg a hatalom érdekli. „Adjátok meg nekem is ezt a hatalmat…” Akkor ez a kemény ítélet hangzik el: „Vesszen el a pénzed veled együtt, mert nem egyenes a szíved az Isten előtt. (…) Mert látom, hogy a keserű irigység és a gonoszság fogságába estél.” Utána már csak azért könyörög, hogy jaj, mindez ne teljesüljön be az ő életében.
Tehát ő is hallgatta az igét, rábólintott: biztos úgy van. Csatlakozik formálisan Jézus Krisztus tanítványaihoz, megkeresztelkedik. De nem valami új kezdődik el az életében, hanem a régit akarja megfejelni ezzel az újjal. Ez valami egészen új, amiről Fülöp prédikál. Simon ki akarja egészíteni a régit. Mindenki lelkesedik, ő is lelkesedik. Belső változás azonban nem történik. A szíve érintetlen marad. Annyira érintetlen, mint amennyire a kavicsok belseje, akkor is, ha patakban vannak. Körülfolyja őket a víz, ott vannak évekig, évtizedekig, de ha kivesszük és kalapáccsal ráütünk, teljesen száraz a közepe.
Ilyen is lehetséges — olvassuk itt. Mert ő nem megváltozni akart, csak versenyképes akart maradni. Jön ez a Fülöp, olyanokat csinál, amiket ő nem tud. Na, akkor vegyük meg pénzért ezt a képességet. A konkurencia nehogy leelőzze őt. Nem szabad lemaradni. De nem újat akar, csak kiegészíteni a régit.
Ma is van ilyen. Emberek hallgatják az igét, elvileg egyetértenek sok mindennel, amiről a Biblia szól, vagy amiről egy-egy igehirdetés szól. Megkeresztelkednek, beírják őket egy anyakönyvbe. Bekerülnek egy gyülekezet választói névjegyzékébe — és közben semmi közük Jézushoz, mert továbbra is ők maradtak a maguk életének az urai.
Majd látjuk Saul-Pálnál, hogy ez volt az első és legdöntőbb gesztus, amivel Jézus hívására válaszolt: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Állok rendelkezésedre.
Simon nem. Ő akarja használni a Szentlelket.
Saul azt mondja: Isten Szentlelke, használj engem, amire akarsz. — Ez a nagy különbség, ez a döntő különbség a hamisítvány és az igazi újjászületés, az igazi megtérés között.
Mert mit tudunk meg Saulról? Ő egészen más gyerekkort tud maga mögött és más gyökerekből táplálkozik. A Filippi levél 3. részében részletes önéletrajzot ír le. Leírja, hogy a nyolcadik napon metélték körül. Ez azt jelenti, hogy tősgyökeres, tiszta zsidó családból származik. Nem pogányból lett zsidó, nem felnőttkorban. Szabályosan úgy, ahogy a törvényben van. Még azt is tudja, hogy melyik törzsből jöttek az ősei, pedig a babiloni fogság után ezt nehéz volt számon tartani, és a legtöbben nem tudták megmondani.
Azt írja: Benjámin törzséből való vagyok. A felekezeteket illetően farizeus. Szüleim, nagyszüleim a legkegyesebb hívők voltak. Komolyan akarták venni a törvényt. Tarzuszból származik. A harmadik legnagyobb egyeteme abban a világban Tarzusznak volt. Iskolaváros volt. Jó iskolái lehettek. Teológiát Jeruzsálembe küldik tanulni. A leghíresebb professzor, Gamáliel lesz a mestere. Minden kiváló.
Befejezi a tanulmányait, tehetséges, megbízható, ambiciózus fiatalember, aki írásos felhatalmazást kap arra, hogy menjen Damaszkuszba, ahova sok Jézusban hívő keresztyén menekült Jeruzsálemből és környékéről az üldözés idején: Szedje össze, és likvidálja őket. És ő nagy öntudattal elindul erre az útra, és ott történik az, amit a legtöbben ismernek a testvérek közül is, mert ismert történetet mondok, de a hangsúlyok miatt ismételjük át.
Egyszer csak nagy világosság támad, amilyet még életében nem látott. A földre esik, és valaki a nevén szólítja. „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Ki beszél? Meg is kérdezi: „Ki vagy, Uram?” Akkor Jézus bemutatkozik. „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” Most már világosabb? Egészen világos. Kis csend, és elhangzik a sorsdöntő mondat: „Uram, — nem Mester —, mit akarsz, hogy cselekedjem?”
Aztán jön három csendes nap, amikor imádkozik. Végiggondolja az egész életét. Valószínűleg újra és újra azt, ami az úton történt. Aztán az Úr Jézus küld hozzá egy engedelmes keresztyént. Kapja Saul a Szentlelket, és azonnal megy a Jézus tanítványai közösségébe. Megy a gyülekezetbe, és beszámol. Azok gyanakodva fogadják, de az Úr Jézus megnyugtatja őket. Onnan megy a zsinagógába, és ott is beszámol. És kiről beszél? Jézusról. Azt mondja: higgyétek el, mert én már tudom, hogy Jézus a Krisztus, a Messiás. „Igyekezett meggyőzni a damaszkuszi zsidókat, és bebizonyította nekik, hogy Jézus a Krisztus.” Bizonyságot tett Jézusról, hogy Ő az Isten Fia.
Elkezdődik egy küzdelmes, nehéz, de boldog élet, szolgálat az Úr Jézusnak. És ettől kezdve minden lépését ez határozta meg: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Mi a különbség a hamis megtérés, meg Saul igazi megtérése között? Két döntő különbség van.
1. Az egyik, hogy Saul azonnal látta a bűneit. Azokat néven nevezte, megvallotta és elhagyta. Ezt követően is többször töredelmesen bevallotta, ha ez szóba jött, hogy mit csinált. Többször is elmondja a megtérése történetét és ez soha nem marad ki belőle, mély bűnbánattal és megrendülve: „E tanítás követőit halálra üldöztem, megkötöztem és börtönbe juttattam férfiakat is meg nőket is.” (ApCsel 22,4).
A korinthusi gyülekezetnek pedig azt írja: arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek (pedig gyülekezetek tucatjait alapította), mert üldöztem a Krisztus egyházát. Timóteusnak pedig azt írja: Sose vonakodj attól, hogy a bűneidet beismerd, mert a bűnösök között az első vagyok én.
Simon nem beszél a bűneiről, ő hatalmat akar. Kerül, amibe kerül, pénz nem számít. Nagyobb akarok lenni, mint az, aki hirdeti Jézust. Mert nagy akarok lenni, én akarok nagy lenni.
Pál egész életében arra törekedett, hogy Jézus legyen nagy. Hogy Jézus igazi nagysága felragyogjon minél többek előtt, és megismerjék Őt. A maga bűneit soha nem hallgatta el.
2. A másik pedig ez a bizonyos „uralom átadás”. Simon mágus uralkodni akar. Ehhez még több hatalomra van szükség. Erre tesz itt kísérletet.
Pál kész szolgálni Jézusnak. Több levelét is azzal kezdi, amikor a feladót, vagyis önmagát megnevezi, hogy én, Pál, a Krisztus Jézus rabszolgája. Ez a szó van az eredeti görög szövegben. Ami azt jelenti, hogy úgy tekintett magára, mint aki Jézus Krisztus tulajdona. A rabszolga a gazdája tulajdona volt. Azt tett vele, amit akart. Úgy akart függeni Jézustól, ahogyan Jézus függött az Atyától. Ebben a teljes és feltétel nélküli engedelmességben élt. Erre senki nem kényszerítette, ez is az új teremtésnek, az új életnek a tulajdonsága, hogy önként, örömmel kiszolgáltatja magát annak a Jézusnak, akiről Pál olyan szépen írta: szeretett engem, és önmagát adta érettem. Mindenem az övé. A testem, a lelkem, az időm, a képességeim, a műveltségem — minden. Ő használjon engem.
A múltkor ezt a mondatot találtam mondani fiatal lelkészek körében, s valaki mérhetetlenül felháborodott. Számon kérte: van nekem önérzetem, öntudatom? Ilyet mondani: valaki használjon engem! Mondom: nem valaki, Jézus. Ő használjon. Arra, amire akar, addig, amíg akar, és ott, ahol akar. Akkor leszünk boldogok, és akkor leszünk áldássá.
Pál számára ez egészen természetessé vált. Ez a Krisztussal való szoros közösség, ez a neki való tökéletes alárendeltség, ez adott neki tartást. Ezért tudott úgy szembenézni a halállal, ahogy. Ezért tudja írni a filippibelieknek: ne essetek kétségbe előre, ha engem kivégeznek. Az nekem sokkal jobb a Krisztussal lenni. „Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni.” De nem félt a munkától. Azt mondja: ha nem végeznek ki, megyek és dolgozom tovább közöttetek. Ez a teljes belső felszabadultság, ez az emelkedettség a gyümölcse annak, amikor valaki átadja az uralmat Jézusnak.
A Simon mágusok nem adják át az uralmat. Ők tíz körömmel ragaszkodnak a maguk hatalmához és növelni akarják azt. Itt a pénz, adjatok nekem nagyobb hatalmat.
Az igazi megtérés az: te légy Úr ténylegesen az életemben. Akkor azonnal kérdezem: mit akarsz, hogy cselekedjem? És ha megértettem, már megyek is és cselekszem.
Nem mindig ilyen könnyű ezt megvalósítani, de akinek az életében ez a fordulat nem következik be, az biztos, hogy nem újjászületett ember. Látni, megvallani és elhagyni a bűneimet, és az életem feletti uralmat ténylegesen átadni az élő Jézus Krisztusnak. Ilyen valóságosan, ahogyan azt itt olvastuk.
Egyébként, amikor Jézus szólt a megtérésről, Ő is ezt a kettőt hangsúlyozta. Amikor a tékozló fiú hazamegy, akkor mit mond az apjának? Apám, vétkeztem — s megmondja konkrétan ki ellen —: az ég ellen és te ellened. És nem vagyok méltó, hogy a fiad legyek. — ez a bűnlátás és bűnvallás —, hanem fogadj vissza béresednek. Vagyis: kész vagyok feltétel nélküli engedelmességgel szolgálni neked. Látom és bánom a bűnömet, s elhagytam. Otthagytam a disznóimmal együtt magam mögött. Szeretnék hazajönni, és itthon neked szolgálni. Te parancsolsz, én engedelmeskedem, mint egy béres.
Az más kérdés, hogy az Atya azt mondja: nem béres vagy, hanem visszafogadlak fiamnak. Ez a kegyelem. De a fiú is ugyanúgy engedelmeskedett az apának, mint a béres, csak neki más volt a pozíciója. De sokszor ugyanazt a munkát végezték, ugyanúgy apai parancsra. Ez nem azt jelenti, hogy nem kellett engedelmeskedni.
Bűnlátás, bűnvallás, a bűn elhagyása; és az uralom tényleges átadása.
Meg a többi is, amiről itt olvasunk. Mert mit olvasunk itt?
— Simon, a hamisítvány, Fülöphöz csatlakozott. Ott sündörög az előadó körül.
— Saul Jézushoz csatlakozott.
— Simon mutatványra akarja felhasználni azt a hatalmat, amit remél, hogy megkapja.
— Saul szolgálatra használja azt, amit Jézustól kapott. Azonnal megy a gyülekezetbe, bizonyságot tesz. Onnan megy a nehezebb helyre, az övéi közé, a zsinagógába és bizonyságot tesz. Mások javára használja.
— Simon még nagyobb akar lenni.
— Saul azt akarja, hogy Jézus nagyságát ismerjék fel.
— Simon fel akar tűnni azzal, amit remél Istentől.
— Saulban pedig azonnal felébred a többiek iránt érzett felelősség és a mentő szeretet: mutatni az utat mindenkinek. Arra menjetek, ez az út vezet az életre, itt találtok oda az Úr Jézushoz. Én már tudom, mert megkönyörült rajtam.
Óriási különbség minden részletben is a kettőjük között.
A hamis megtérést azt jellemzi: ők is hallgatják az igét, sokan egyet is értenek, de „nincs bűne” az újjá nem született embernek. Arról nem tud beszélni, nem látja, nem bánja. Neki nincs mit megbocsátani, nincs mit elhagynia. És nem akar változni, a maga ura akar maradni. Simon mágus tovább is szervezi és modernizálja a maga életét. Építi a maga karrierjét, és még Istent is erre akarja felhasználni. Olyan feltűnő ez is: neki Jézussal nincs kapcsolata.
— Pál azonnal Jézushoz beszél. Úrnak szólítja. Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
— A Simonoknak, a hamis megtérőknek nincs mondanivalójuk.
— Milyen különös, hogy Saul azonnal tudta, mit kell mondani a gyülekezetben, mivel segíthet a zsidó honfitársainak, kihez, hogy lehet közel vinni az evangéliumot, az igazságot mondani. És vállalja ezért a szenvedést is. (Azonnal az életére törnek, úgy szöktetik meg a damaszkuszi keresztyének. Egy kosárban leengedik a falon kívül és így mentik meg az életét.)
— A Simonok nem vetik meg a maguk régi életét, csak megfejelik. Ki akarják egészíteni.
— A Saulok leírják azt, amit a Filippi 3. részében olvasunk: a Krisztusért mindent kárnak és szemétnek ítéltem. Mindent, ami nélküle való volt.
— Pál apostol levetette és elvetette a maga régi életét.
— A hamis megtérők a meglevő ruhájukra fel akarnak venni egy vallásos kabátot vagy köpenyt.
— A Saulok levetkőznek pucérra, ilyen vagyok, szégyellem magam, és úgy veszik magukra Krisztus tiszta ruháját.
Levetkőzni és felöltözni. Több levelében ír erről az apostol, mert tudta, hogy csak így lehet igazán újat kezdeni.
— Saul-Pálnál láthatjuk azt is, hogy tipikusan belülről irányított emberré vált.
— A Simonokat a korszellem irányítja, a közvélemény: mit szólnak hozzá, mi most az előnyös? Az, amit ma naponta sokszor hallunk: mi éri meg?
— Sault belülről irányítja Isten Szentlelke.
Ez a különbség a pálfordulás meg a köpönyegforgatás között. A pálfordulás belső változás, a köpönyegfordítás az csak külső. Az újjászületett ember nem kavics, hanem szivacs. Magába szívja a vizet, aztán ki lehet belőle facsarni. Aztán megint magába szívja, és megint tovább lehet adni. És így viszi az evangéliumot.
Nem részletezem tovább. Mindnyájunkat kísért az, hogy valami hamis megtérés áldozataivá váljunk részben vagy egészben. Ennek alapján ma este jól le lehet mérni, hogy van-e nekem új életem? Tényleg átadtam-e az uralmat. Valóban azt akarom-e tenni az élet minden területén, amit az én Uram parancsol. Ismerem-e az Ő parancsait? Érdekel-e, hogy mikor mit akar. Mikor kérdeztem utoljára, hogy ebben-abban a kérdésben Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Mikor volt utoljára az az öröm bennünk, hogy azt cselekedtük, amit Ő mondott? Még akkor is, ha az volt esetleg a nehezebb. Nem mindig az a nehezebb, de sokszor az kényelmetlen, nehezebb.
Van-e mondanivalónk? Ott van-e a szívünkben ez a mentő szeretet, hogy azonnal megy, hogy másokkal megossza. Senki nem mondja neki. Vagy mégis mondja valaki? A benne élő Krisztus! Krisztust viszi másokhoz, és Krisztus viszi őt másokhoz. Ismerős-e ez nekünk? Vagy csak az elhatározásig jutunk: kellett volna mondanom valamit. Valami igét, valami vallásosat… Aztán nem mertünk megszólalni, mert nem tudjuk, hogyan kezdjük el. Azután elmúlt az alkalom és megmarad a lelkiismeret-furdalás.
És legközelebb megint ez ismétlődik. Mert nincs, aki belülről vigyen, röpítsen. Nincs, aki belülről súgjon, mit mondjál. A Szentlélek megtanít titeket mindenre — mondja Jézus —, és eszetekbe juttatja, amit parancsoltam nektek. De Szentlélek csak az újjászületett emberben van. A jó szándékú vallásos emberben nincs. Ő mondja a magáét, az újjászületett meg mondja a Krisztusét. A Krisztus erejével tud élni, és nem erőlködés lesz a vallásos élete is, hanem újra és újra erőt kap és tud szárnyalni fáradtan, talán fizikailag betegen is, megvetettség közepette is, mert belülről irányított ember.
Ne érjük be ennél kevesebbel. A hamisítványokat vessük el, az igazira, a hitelesre törekedjünk. Ez kétségtelenül Isten munkája, Ő végzi el bennünk, de aki látja ennek a szükségét, aki kéri és várja ezt, és elkezdi gyakorolni magát benne, az fog csodákat átélni.

Még a nagy Keresztelő Jánossal is megtörténhetett, hogy elbizonytalanodott. Megingott a hitében, pedig ő volt az, aki nagy sokaságnak mutatta, hogy Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. Ő volt az, aki Jézusról azt mondta: „a saruja szíját sem méltó megkötni, mert Ő sokkal nagyobb nála.” Ez a bizonyosság most a börtönben, sejtve azt, hogy Heródes esetleg kivégezteti, megingott, megrendült.
Most nem részletezem, csak szeretnék bátorítani és vigasztalni minket, hogy ne essünk kétségbe, ha akármi mi miatt esetleg meginog a Jézusba vetett hitünk.
Mi ebből a kiút? Az, amelyiken János elindult: Jézushoz kell menni, Őt kell megkérdezni, hogy kicsoda. Neki kell elmondani a kételyeinket, ahogy Jób is Istennek mondta el az illetlen dolgokat is, ami a szívében volt. Mi is a mi Megváltónknak mondjuk el: Uram, oda jutottam, hogy már nem vagyok bizonyos abban, hogy te az vagy, aki… Nem merem hinni, amit eddig hittem. Ha esetleg ilyen helyzetbe kerülünk, ez a megoldás: Jézushoz menni, Őt megkérdezni. Mert amit Ő mond, az ige. Vagyis az igére kell figyelni.
És mit mond Jézus?
Nem szidja meg Jánost, nem botránkozik meg, nem háborodik fel: milyen próféta az, aki ide juthat. Jézus pontosan átélte milyen lelki és milyen fizikai helyzetben van János a börtönben a vértanúhalála előtt, hanem azt üzeni neki: mondjátok meg, amit láttok és hallotok. Nem kell filozofálni, nem kell elméleteket mondani, nem kell előadást tartani. Amit láttok és hallotok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások meggyógyulnak, halottak is támadnak fel, és a szegényeknek evangélium hirdettetik. Boldog, aki nem kételkedik bennem — üzeni még Jézus.
A tényeket kell elmondani. Mindazt, amit Ő tett. Ebben az esetben még csak nem is azt, amit tanított, hanem amit tett.
Jézus tettei gyógyítják meg a mi hitünk betegségeit is, azok szabadítanak ki a kételyeinkből, segítenek el újra és újra egyre teljesebb bizonyosságra. Az Ő legnagyobb tette pedig nyilvánvalóan a kereszt. Amikor elhangzott: elvégeztetett, akkor nyílt meg a mennyország kapuja. Azóta lehetséges belépnünk újra az Isten országába.
Ne keseredjünk el, ha valami sebesülés, betegség éri a hitünket, de ne törődjünk bele, hanem menjünk Jézushoz és engedjük, hogy Ő igével gyógyítson meg minket, és emlékeztessük magunkat az Ő tetteire.
Hiszem, hogy ami ma este itt elhangzik, éppen a Jézusba vetett hitünket is meg fogja erősíteni.
Örülök, hogy eljöttek a testvérek. Sokan telefonáltak, hogy nem tudják idejutnak-e vagy nem. Sokkal többen szerettek volna eljönni, de éppen kifogtuk ezt a közlekedési gondot. Viszont próbáljunk úgy figyelni, hogy másoknak is elmondhassuk, amit hallunk.
Szeretettel köszöntöm dr. Keszi Krisztina testvérünket. köszönöm, hogy a köztünk levő szolgálatot ismét bepréselte a sok feladat közé. Mindig várjuk a külmissziói híradót: vajon jön-e levél Keszi Krisztinától. Köszönjük az eddigi írásokat. Sokkal konkrétabban, állhatatosabban tudtunk így imádkozni szolgálatáért. Sokan vannak a gyülekezetben, akik folyamatosan nemcsak kísérik figyelemmel, hanem imádságban hordozzák a külmisszióban szolgáló testvéreinket. Biztos, hogy a ma este ebben is megerősít majd bennünket. Vártuk ezt a mai estét, én ezennel át is adom a szót.

*****

Szeretettel köszöntöm a testvéreket, és először, a beszámolóm kezdetén, szeretnék kezdeni személyes bizonyságtétellel. Megmagyarázni azt, hogy miért van kiírva: orvos-misszionáriusként Zambiában.
Vallásos családban nőttem fel, édesanyám a példa. Istenbe vetett hite példa volt a számomra, hogy megérte gyakorlatban a hitét. Azt, hogy a szocializmusban arra tanított bennünket, hogy ha a hitnek ára van, akkor is vállaljuk Istenbe vetett hitünket.
Élő hitre sokkal később, mármint orvos jutottam, amikor elmentem a Dunántúli csendeshétre és életemben először értettem meg azt, hogy nem a zsidók feszítették keresztre a Messiást, hanem Jézus Krisztus az én bűnöm miatt halt meg. Ekkor lett Jézus Krisztus személyes megváltómmá.
Nem sokkal ezután Isten szeretetét újra olyan mélyen éltem át, hogy letérdeltem, és a következő imádságot mondtam el: Úr Jézus Krisztus! Itt az életem. Azt tehetsz vele, amit akarsz. Azt engedsz meg, amit jónak látsz, azt veszel ki belőle, amit helyesnek tartasz. Uram, az életem a tiéd, mostantól nincs feltételem.
Isten komolyan vette ezt az imádságot, mert utána, amikor a Máté 19. részt olvastam, hogy vannak, akik nemzőképtelennek születtek, és vannak, akik önmagukat teszik azzá. Tudtam, és értettem, hogy Isten mit kér és vár tőlem.
Én is szerettem volna családot és gyermekeket, egy napig harcoltam, de másnap kimondtam: igen, Uram. Isten a Római levél 15-16. részéből értésemre adta, hogy legyek Jézus Krisztus szolgája a pogányok között. Megértettem: Isten a misszióba szánja az életemet, és utamat úgy gondolta el, hogy azt földi társ és család nélkül járjam.
Amikor megértettem ezt, soksok évvel ezelőtt, akkor ebben az országban szocializmus volt. Tudtam a szívemben, hogy Isten egyszer megnyitja az ajtót és elmegyek, de semmi lehetőségem nem volt ebben az időben. Akárhányszor kérdeztem Istent, mindig ez volt a válasz: légy csendben, várj az Úrra. Vagy máskor: nem késik el az ígérettel az Úr. Én vártam.
Olyan jó volt átélni, hogy Isten terelgette az életemet és anélkül, hogy szóltam, vagy jelentkeztem volna: itt vagyok, és Isten elhívott, nem én szóltam, mert Isten azt mondta: légy csendben és várj az Úrra.
Megalakult Magyarországon is a Liebenzelli Misszió magyar ága és engem hívtak. Hívtak Budapestre, hogy legyek a kuratóriumnak a tagja. Ez újra megerősített a várakozás alatt. Jó volt látnom, hogy Isten készíti az életemet és belátást engedett a világmisszióra ezen keresztül. Nehéz volt a várakozás, mert ott voltam a tűzközelben. Csépe Andrea elindult, Sipos Gyöngyvér elindult és újra és újra kérdeztem az Urat, de Ő várakozásra intett.
Édesanyám idős volt, majdnem 25 évig volt özvegy. Amikor az Úr hazahívta őt, jellemzően Isten gyengéd szeretetére még azt is megengedte, hogy gyászoljam őt a szívemben, és csak utána szólt, hogy itt az indulás ideje.
Érdekes volt, az Ezékiel 12. részt olvastam az nap reggel a csendességemben, és ott az volt: elközelgettek a napok és minden látás teljesül, és amely szót szólok meglészen, és a napok nem peregnek tovább. Éppen az nap volt újra megbeszélés a külmisszió kuratóriumi tagjainak Pesten. Ott voltam a megbeszélésen. Újra és újra szólt a szívemben: szólj, ne hallgass! Akkor bizonyságot tettem, és az ajtók nyíltak előttem. Először Kanadába mentem angol nyelvet tanulni és különböző kurzusokat elvégezni a misszióhoz. Utána Angliába mentem a trópusi egyetemre, hogy tanuljak a trópusi betegségekről, és 2006. januárjában elindultam a misszióba.
Természetesen kérdés volt a szívemben, hogy nem Pápa Új-Guineába gondolja Isten a menetelemet. Jó volt ezt is átélnem, hogy Isten lépésről-lépésre mutatta az utat, és először azt éltem át, hogy a fekete földrész felé terelget, utána pedig megértette velem, hogy Zambiát jelölte ki helyül. Ezért vagyok én orvos-misszionárius Zambiában.
A beszámoló első részében szeretném megismertetni a testvéreket az ott élőkkel, és utána azzal, ami az én munkám és szolgálatom.
Zambia a déli szélesség 8-18. foka között fekszik. Szárazföldi fennsík 1200-1500 méter magasan. Területe 750 ezer négyzetméter, ami azt jelenti, hogy majdnem tízszer nagyobb, mint Magyarország. Ugyanakkor kb. 10 millió ember lakja csak. Nagy az ország, a távolságok. A lakosság várható élettartam sajnos csak 38-40 év. Ez azért van, mert nagyon nagy AIDS-fertőzöttség ebben az országban.
Keresztyénnek vallja magát kb. 85%-a az embereknek, ami azt jelenti, hogy vasárnap majdnem mindenki elindul valamelyik templom felé, de igazából élő hitű keresztyén, aki követi Jézus Krisztust, az jóval kevesebb, az csak 4-5%.
Zambiában 72 törzs van. Ebből 7 nagyobb törzs. Szerencsére a törzsek békés természetűek, és nem háborúznak. A zászlót is lehet látni: zöld a természetes erőforrásokat jelenti, a piros a szabadság, a fekete a bőrük színe és a narancssárga az ásványi kincseiket jelenti.
Zambiában három évszak van: az esős évszak, amikor a végére így néz ki az út (kép) és leszakad a híd; a hideg évszak: reggelente hideg van, 3-5°, természetesen napközben már 25-30°, de reggel igen hűvös és a lakásokban nincs fűtés. Sokat fáztam Zambiában. Van a forró és száraz évszak, amikor hetekig 40° felett van, 42-45° is, és a végére, mivel már 5-6 hónap óta nincs eső, elszáradnak a fák, vagy némelyik teljesen lehullatja a levelét.
Zambiában megtalálhatok azok a nagy állatok, amelyek nálunk csak az állatkertben, ott is inkább csak nemzeti parkban. Tehát az elefánt, bivaly, rinocérosz, orrszarvú, leopárd, oroszlán. Vannak kisebb állatok is, mint a víziló, zsiráf, zebra egyéb. A krokodil sajnos nemcsak a nemzeti parkokban, hanem majdnem minden vízben, ami azért gond, mert óvatosan kell fürödni, ha valahol fürdésre nyílik alkalom.
Ezek a képek már az én kertemből vannak. Lehet látni a kékfejű (?), a kaméleont, meg az afrikai vad… és egyebeket. De nemcsak ezeket lehet látni, hanem a gyönyörű tollú madarat, kolibrit is lehet látni, ahogy a nektárt szívják, meg, ahogy veszekszenek időnként egymással.
Színpompás a növényvilága Zambiának. Avokádó, a banán virága, a Golgota-virág, ami az ültetés után 5-6 hónappal már termel is. A mikulásvirágot ebben az országban is ismerjük, itt azonban fa lesz belőle.
Sok természeti szépsége van Zambiának: a Viktória vízesést sokan ismerik, de egyéb szép vízesések is vannak, amik már közelebb vannak Mungwihoz is. Csak 400-500 km-re van a ?? és ?? vízesés csak 100 km-en belül és a Kalambo vízesés is közel 200 km-re csak.
A szép képeket azért mutattam, hogy dobbanjon meg a testvérek szíve az Isten szeretetén. Isten milyen gyengéden szereti ezt a népet is, amelyik nehéz körülmények között él, és mennyi szépet ad nekik, hogy igazán örvendezhessenek és örülhessenek. De most mutatom azokat a képeket, amelyek Zambia igazi arcát mutatják.
Zambia 1964-ig brit gyarmat volt, akkor vált függetlenné. Ezután egypártos kemény szocializmus alakult ki, és abban az országban akkor sokan munkanélkülivé váltak még inkább. Több gyár, vállalat bezárt. A mezőgazdaságot elhanyagolták, és valahogy a pénz azóta is nem jut el igazán a megfelelő helyre.
Ami képeket mutatok, azok az én felvételeim. Hadd hangsúlyozzam, hogy különbségek vannak. Nagy az ország, nagyok a különbségek. A főváros és rézöv körül sokkal európaiasabban lehet élni, de a távolabbi részeken, illetve északon, ami majdnem 1000 km-re van a fővárostól, ahol én élek, lehet látni, hogy milyen üzletben vásárolhatnak az emberek. Lehet látni, hogy az asszonyok éppen most érkeztek meg a folyóról, mert nincs úthálózat, nincs víz, nincs villany. A folyóról hozzák a vizet. Amikor megkérdeztem, hogyan lehet ilyen 15 literes vödörrel, vízzel egyensúlyozni hazafelé kilométereken keresztül, akkor az volt a válasz: már gyermekkorban elkezdik tanulni.
A gyermekek korán felelősséget hordoznak. A kisebb gyermek is önállóan mosakszik, magára mos. Lehet látni (kép) milyen a teherhordási lehetőség, és ha a családnak van egy kerékpárja, akkor arra négyen is ráülnek. Itt jól látható a tömegközlekedés.
Még annyit hadd mondjak: ha szeretnék eljutni a fővárosba, akkor jó korán felkelek és 4-5 óra között a buszmegállóban vagyok, mert akkor megy az első busz időben. A következő pedig akkor, ha megtelik. Ez 2-3 órás várakozást is jelenthet. Ha a testvérek zúgolódnak, mert később jött a busz, akkor gondoljanak erre.
A falvakat másképp kell elképzelni, mint nálunk. Ritkán van ilyen falu, mint Isanga. Általában olyanok a falvak, mint Mungwi is. Tehát nem több ház együtt, hanem csak néhány, 3-4 ház. Egy nagyobb család lakik együtt.
Amikor megláttam ezeket a fűtetős házakat, akkor azt gondoltam: ezek a nagyon szegények. Szegénynek szegények, de ez olyan átlag ott, azaz a vályogház fűtetővel, mint itt egy házgyári lakás. (nanananana). Amikor valaki tehetősebb, akkor lecseréli a tetőt fémtetőre, palatetőre, ezután nincs annyi égési baleset, mert nagyon sok az égési sérült gyermek.
Én itt feladom a leírást, mert a képeket magyarázza. Én többet nem tudok leírni. Dr. Czifferszkyné.

Az új év első istentiszteletén arról volt szó, hogy a mennyei Jeruzsálem jellemzői ezek: szilárd alapja, magas falai és nyitott kapui vannak. Azt mondtuk, hogy minden földi gyülekezetnek is, sőt, a mi személyes keresztyén hitünknek is ehhez hasonlóvá lehet és kell válnia. Legyen biztos alapja, magas fala és nyitott kapui. Mit jelent ez?
Néhány vasárnapot szánjunk most arra, hogy részletesebben is megnézzük, Isten igéje mit tanít nekünk erről. Ma, és ha Isten éltet minket, a következő alkalommal, két hét múlva az alapokról lesz szó. Melyek a mi, keresztyén, református hitünk alapjai?
Mielőtt erre a kérdésre megkeressük a választ a Bibliából, szeretnék néhány mondatot szólni egy félreértésről. Az „alap” szó latinul így hangzik: fundamentum. Azokat, akik a hitigazság bibliai alapjaihoz ragaszkodnak, fundamentalistáknak is szokták nevezni, vagy olykor gúnyolni. De mi ennek az elnevezésnek az eredete? Ezt már kevesebben tudják, a gúnyolódók legkevésbé.
Éppen száz évvel ezelőtt, 1909-1915 között egy Kaliforniában élő testvérpár több teológus tollából kiadott egy tizenkét kötetből álló könyvsorozatot, amelyikben a hitigazságok bibliai alapjait fejtegették. Ennek a könyvsorozatnak a címe ez volt: Fundamentumok — Alapigazságok. Akik akkor azonosulni tudtak azzal, ami ezekben a könyvekben volt, vagyis a hitünk alapjait a Szentíráshoz ragaszkodva fogalmazták meg és vallották, azokat akkor elnevezték fundamentalistáknak.
Ennek a megjelölésnek akkor semmiféle negatív felhangja nem volt. Nem gúnynévnek számított. Egyszerűen, akik ezt komolyan veszik, a fundamentumokhoz ragaszkodnak, azok a fundamentalisták. Később azonban jelentésváltozáson ment át ez a kifejezés, és egyre több rossz csengésű felhangja lett. Ma sokkal inkább azt értik fundamentalizmuson, és azokat nevezik fundamentalistáknak, akik túlzók, szélsőségesek, végletesek, maradiak, fanatikusok, esetleg gőgösek arra, hogy ők ragaszkodnak valamihez. Vagy olykor ellenségesen viszonyulnak azokhoz, akik nem úgy gondolkoznak, mint ők.
Ha tehát a szó eredeti jelentését vesszük, akkor mindnyájan, akik ragaszkodunk a Szentírásban kapott kijelentéshez, és a hitünk fundamentumait, alapjait onnan vesszük, fundamentalisták vagyunk. Mégsem nevezzük magunkat így, mert ma az emberek ezen már mást értenek, és ebből csak félreértés lehet. Nevezzük magunkat egyszerűen úgy: hűek akarunk maradni a Bibliához. Bibliahű keresztyének azok, akiket valamikor fundamentalistáknak neveztek.
Most térjünk vissza az alapokhoz. Mindenki tudja, vagy ha nem tudatosítja is, gyakorolja, hogy milyen fontosak az alapok. Senki nem kezdi a házépítést úgy, hogy a fűre rakja a téglákat, hogy minél előbb nőjön a fal. Ásnak árkot, van, amikor egészen mélyet, attól függően, milyen a talaj, mekkora épületet terveztek. Aztán hordják abba az árokba az értékes építőanyagot: követ vagy valami mást. Minél erősebb, jó cementes habarccsal összeragasztják, pedig még semmi nem látszik belőle. Nem tékozlás ez? Nyilván nem, mert ha a fűre raknák a falat, az első eső, amelyik megáll a falnál, kimossa alóla a földet, és összedől a ház. Meg kell alapozni ahhoz, hogy viharálló és teherbíró legyen.
De nemcsak a házat, hanem a házasságot is. Néha kétségbeesem, amikor befutnak kedves fiatalok, s elújságolják, hogy már két hónap óta ismerik egymást, és mikor lehet esküvőt tartani. És ha bátorkodom megkérdezni, hogy tudják-e, hogy a másik hogyan gondolkozik munkáról, pénzről, gyerekről stb., kiderül, hogy lényeges dolgokról még nem is beszélgettek. Meg kell alapozni sok őszinte, érdemi beszélgetés, egymás alapos megismerése során, és soksok hittel elmondott Istenre figyelő imádsággal a házasságot, hogy aztán viharálló és teherbíró legyen.
Ugyanígy a hivatással is. Senkinek nem adnak a kezébe egy szikét: no, fiatalember, operálj. Évekig az alapismereteket kell elsajátítani. Utána bizonyos dolgokat begyakorolni, amíg az beidegződéssé válik, és akkor kezdődik el a tényleges munka.
Éppen csak a hitéletünkben nem lenne szükség alapokra? Jézus sokszor beszél erről — majd még visszatérünk arra, hogy mit mond egy alkalommal.
Mivel ennyire fontos a hitünk alapja, ezért igyekszik az ördög azt megingatni. A Bibliában, amikor legelőször megszólal az ördög, már az ember hitének az alapjait igyekszik megrendíteni. Az Isten kijelentése, kijelentő mondata végére odagörbít egy kérdőjelet, és azt kérdezi Évától: „Csakugyan azt mondta az Isten?” Szegény Éva észre sem veszi, hogy miközben elmondja: nem azt mondta Isten, eközben mégis meginog Istenbe vetett bizalma. A végén megvonja bizalmát Istentől, pedig csak egy ravasz kérdés hangzott el: megingatni azt az alapot, amire épült az ember Istenbe vetett bizalma.
Nem véletlenül kérdezi a zsoltár szerzője, hogy amikor a fundamentumok is meginognak, mit cselekedjék az igaz ember. (Zsolt 11,3).
Ma olyan korban élünk, amely a fundamentumokat igyekszik megingatni. Ezért van aztán olyan sok alap nélküli, megalapozatlan emberi kapcsolat, döntés, vállalkozás, ami mind kudarcra van ítélve. Bizonyosaknak kell lennünk abban, hogy mik a hitünk alapjai, mert csak akkor következik be az, hogy mondhat a világ, amit akar, tehet a gonosz, amit akar, rendíthetetlen bizonyossággal hisszük, hogy Isten él, Isten jó, Isten bölcs, és tudja, mit cselekszik, és kimondhatatlanul szeret bennünket.
Melyek tehát a hitünknek az alapjai?
Könnyebb lesz megjegyezni, ha a legfontosabbakat a Szentháromság Isten személyeihez kötjük. Most valóban csak a legfontosabbakat szeretném említeni: Isten kijelentette magát nekünk a Bibliában. Jézus Krisztus visszavezeti a benne hívőket az elveszített Istenhez. A Szentlélek olyan új élettel ajándékozza meg a hívőket, hogy képesek legyenek emberhez méltó, Istennek kedves életet élni. Tehát ha most leegyszerűsítjük a legfontosabbakra, azt mondhatjuk: a mi hitünk alapja a Biblia, Jézus személye és munkája, és az újjászületés szükségessége és lehetősége. — Majd mindegyikkel részletesen foglalkozunk, ma csak az első kettővel.
Egyébként ezért hangsúlyozták a reformátorok annyira azt, hogy egyedül a Szentírás, egyedül Jézus Krisztus, egyedül kegyelemből, hit által van a mi üdvösségünk. Ha ezt kerek mondattá egészítjük ki, akkor ez úgy hangzik: Egyedül a Szentírás Isten hiteles kijelentése önmagáról és rólunk. Egyedül Jézus Krisztus váltsághalála az elegendő elégtétel a mi bűneinkért. És egyedül a Szentlélek tud minket igazán új emberekké formálni és teljes gazdag élettel megajándékozni.
1. Mit jelent ez: egyedül a Szentírás Isten hiteles kijelentése önmagáról és rólunk?
Ez azt jelenti, hogy hisszük, hogy azokat, akik a Bibliát leírták, Isten Lelke vezette. Vagyis Isten adta nekik azokat a gondolatokat, amiket megfogalmaztak, sőt még a szükséges és megfelelő kifejezéseket is Isten juttatta eszükbe. Aki leírt egy-egy bibliai könyvet, annak a műveltsége, egyénisége meglátszik az írásán. De amit leírt, azt nem magától fogalmazta meg, hanem Isten kijelentette neki. Ezt nevezik ihletettségnek, vagy idegen szóval inspirációnak. És azt, amit mi hiszünk erről, nevezi Kálvin János organikus inspirációnak, ami azt jelenti, hogy az ember írja le, ezért meglátszik a kézjegye, a stílusa az írásán, de azt írja le, amit Isten juttat az eszébe, amit Isten jelent ki neki. Nem emberi szellem produktuma a Szentírás.
Ezért írja Pál apostol a korinthusiaknak: amikor hozzátok mentem, akkor „az Isten bizonyságtételét”. Miért? Azért, „hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék”. Én nem emberi bölcsesség megejtő szavaival megyek hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével. (1Kor 2,1-4).
Mit jelent az ihletettség? Van az evangéliumokban egy jelenet, amelyik rendkívül szemléletesen és érthetően elénk adja ezt.
Jézus elvonul a tanítványokkal egy csendesnapra. Még a határon is átlépnek, hogy legalább egy napra békén hagyják őket, mert mindig ment utána a sokaság, hogy gyógyítson. Csendben vannak, beszélgetnek. Megkérdezi őket Jézus: mit mondanak az emberek rólam, kinek tartanak engem? (Mert akkor is annyi ostobaságot beszéltek róla, mint ma). Mondanak ezt, azt, amazt — amit hallottak. — És ti, kinek mondotok engem? Nagy csend. Mindenki gondolkozik. Ilyenkor van úgy az ember: jaj, nem akarok butaságot mondani. Péter megszólal szokatlan határozottsággal: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16). Hajmeresztő! Honnan veszi ezt? Hogy meri ilyen meggyőződéssel előadni?
Jézus megmondja, honnan veszi: „Ezt nem test és vér jelentette ki neked, hanem az én mennyei Atyám.” Vagyis figyelmezteti a tanítványokat, hogy van ilyen, hogy kijelentést kap valaki. Egyszerűen fogalmazva: Isten olyan gondolatokat juttat az eszébe, amik nem a saját gondolatai, nem máshonnan veszi, nem a műveltségéből vagy műveletlenségéből következik. Kijelentés. Isten közölte vele, és ő ezt verbalizálja, szavakba önti és elmondja. S talán ő lepődik meg a legjobban: honnan tudom ezt? Ez az ihletettség.
És a folytatás? Ugyanez a Péter percek múlva, amikor Jézus arról beszél, hogy őt megkínozzák, keresztre feszítik, mert ezért jött, így fog segíteni rajtunk, Péter nagy szíve megmozdul, és azt mondja: szó sem lehet róla, Uram! Teveled ilyen nem történhet meg! — mert nagyon szerette Jézust. És akkor Jézus megdorgálja: „Hallgass el! Távozz tőlem Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem emberek szerint!” (Mt 16,22-23).
No, de előtte azt mondja: az én mennyei Atyám jelentette ki. Igen. Akkor Péter ihletett állapotban volt, és amit mondott, az kijelentés volt. Most meg mondja a magáét, ami az ő nagy szívéből és emberi meggyőződéséből fakad. nem az ember ihletett, hanem amit leír, amit ihletett állapotban kap Istentől és továbbadja másoknak.
Mi hisszük, hogy a Szentírás így született. Isten inspirációja alapján embereket így használt fel. Csak ez a magyarázata annak, hogy ez a könyv, amelyik hatvanhat különböző könyvecskéből áll, és több, mint ezer év az az időintervallum, ami alatt keletkezett, különböző időben, egymástól sok mindenben különböző emberek, különféle dolgokról írnak hihetetlen egységes szellemben. Akárhol nyitom ki, az összhangot kénytelen érzékelni az ember. Mert végső soron egy a szerzője: az élő Isten akarta elmondani nekünk számunkra érthető módon, hogy ki Ő, kik vagyunk mi, és mi az Ő terve velünk.
Ez kétségtelenül hit kérdése. Ezt lehet vitatni, lehet tagadni, lehet ettől eltérő elméleteket felállítani. Van sok ilyen elmélet. De a mi keresztyén, református hitünk alapja ez. Aki másként vélekedik, arra nem haragszunk, szeretjük, de az más alapokon áll. (Majd a falaknál lesz erről szó. Lehet falon belül, falon kívül, s attól mi még szerethetjük egymást.) De azt tisztázni kell, hogy mik az én hitem alapjai, mert csak akkor tudja azt vállalni az ember, és annak az erejét megtapasztalni.
Csak ez, hogy a Bibliának egy szerzője van, és a szentírók ihletett állapotban írták, ez a magyarázata annak, hogy a régen leírt szöveg ma, a XXI. században feltűnően időszerű és érvényes lehet annak, aki olvassa. Az akkor leírt szöveg ma egészen személyessé válhat Isten munkája során.
Hányszor tapasztaljuk bibliaolvasó emberek, hogy olvasom a mai napra kijelölt rész, és elképedek: Uram, erre volt szükségem. Isten visszatart valami rossztól, és bátorít valami nehéz útra. Leleplezi, hogy mi van bennem rejtve. Egyáltalán beszél velem és munkálkodik bennem. Csak azáltal, hogy olvasom a Bibliát — mert Ő a szerzője ennek, és Ő az, aki a szövegen keresztül ma is meg tud szólítani minket.
Ez ugyanolyan, mint az elektromosságban a transzformálás. A magasfeszültségű áramot lehet redukálni, hogy a háztartásban is használható legyen. Aztán azt újra vissza lehet transzformálni, ha akarjuk. Isten az Ő nagyságos gondolatait redukálta a Bibliába. Ugyanolyan betűkkel írott ugyanolyan szavakat olvasunk, mint bármelyik könyvben, hogy megérthessük. De amikor hittel olvasom, az Isten magasfeszültségű ereje szólít meg és vesz munkába, alakít át, vezet, tanácsol és segít. Legyen áldott ezért a csodáért az Ő neve!
Ugyanez nem érvényes semmi más olyan írásra, ami csak emberi produktum. Az is lehet bölcs, igaz, hasznos, érvényes, és olvassunk minél több ilyen irományt, de azok nem Istentől ihletett írások. Ugyanígy valljuk, hogy az ún. „szent hagyomány” sem. Csak a Szentírás Istennek ez a kijelentése.
Itt még meg kell jegyeznünk, hogy nem hisszük, hogy Isten ma bárkinek valami külön kijelentést adna. Vannak rajongó hívők, akik azt mondják: ők új kijelentést kaptak Istentől. A Biblia azt mondja: Isten mindent elmondott itt, amire nekünk szükségünk van. A Biblia szövegét eleveníti meg, alkalmazza, mélyíti el, teszi személyessé a hívő olvasó számára. Külön új kijelentést nem ad.
2. Jézus személyét és váltságművét említettük. Pál apostol itt még radikálisabb. Egyenesen ilyeneket ír: „Más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” Korinthusba érkezve, ő a művelt ember, azt mondja: „Semmi másról nem akarok tudni közöttetek, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről.” (1Kor 2,2).
Ez azt jelenti, hogy a mi hitünk alapjához tartozik, hogy Jézust annak tartjuk, akinek Ő mondta magát. Jézust annak tartjuk, akinek a mennyei Atya nagy tömeg füle hallatára kijelentette. Tudniillik Jézus megkeresztelkedésekor azt mondta az égi hang: „Ő az én szeretett Fiam, benne gyönyörködöm, Őt hallgassátok!”
Jézust tehát mi annak tartjuk, akinek az Atya tartja. És következésképpen annak és hisszük, akinek a Biblia ihletett írói ábrázolták. Sokféle hamis Jézuskép él. Majd erről a későbbiekben beszélünk, most csak a pozitívumokat szeretném elmondani.
Hisszük, hogy Jézus örök Isten. Hisszük, hogy az Ő örök isteni természete mellé magára vette a mi emberi természetünket, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Vállalta azt, amit nem Ő követett el: a mi bűneinket és azoknak az igazságos büntetését. Ez azt jelentette, hogy át kellett élnie még az Atyától való elhagyatottságot is, a kárhozatnak, a pokolnak minden kínját. Mivel azonban Isten feltámadott, visszament a mennybe — és mi várjuk, hogy egyszer ismét megjelenik nagy dicsőségben, úgy, hogy mindenki meglátja Őt.
A hitünk alapjához tartozik, hogy hisszük: az Ő halálát elfogadta Isten érvényes és elegendő váltságnak mi helyettünk, és aki benne hisz, azt Őérte, Őreá való tekintettel, Isten a gyermekévé fogadja. (Jn 1,12).
És miért mondja itt Pál, „hogy Jézus Krisztusról, mint megfeszítettről” akarok beszélni nektek? Azért, mert Jézus kereszthalála közvetíti nekünk Isten kegyelmét, az új életet, az örök életet. Ebből következik az „egyedül kegyelemből” hitvallás.
Aki ezt hiszi: az magára is érvényesnek tekinti, elfogadja, megragadja, mintegy nyújtja a kezét, azzal megfogja, és azt mondja: ez az enyém, köszönöm szépen. Aki ezt hiszi, az megtapasztalja azt a változást, amit ez jelent a számára, és az az ember már nem a kárhozatra készül, hanem az övé az örök élet. Itt, most, máris. Ezt is Jézus mondta: „Aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elküldött (hogy Ő az Isten Fia), az nem megy az ítéletre, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)
Szeretném kérni: aki egy kicsit is ad magára és a hitére, az vizsgálja meg ma kíméletlen becsületességgel, hogy tényleg hisszük-e mi ezt? Olyan sokszor bólogat az ember, egyetért valamivel, de kiderül, hogy adott esetben mégsem hiszi. Nem az övé, nem vált még bensővé. Nem merem másoknak megvallani. Nem tudom megfogalmazni. Még nem az enyém, csak hallottam, s elvileg egyetértek vele. De gyakorlatilag ráállunk-e erre? Adott esetben, életünk egy-egy nehéz szituációjában derül ki, hogy igazán annak tartjuk-e Jézust, aki, akinek kijelentette magát, és akkor ennek megfelelően imádkozom hozzá, várom tőle a szabadítást stb.
Aki mindezt hiszi, azt ez nem büszkévé teszi, hanem hálássá. Nem tétlenné, mivel minden kegyelemből van, Isten mindent elintéz — hanem engedelmessé. Mivel a kegyelem kiszabadít a bűn uralma alól, tehát nem vagyok kénytelen a továbbiakban mindig csak Isten ellen cselekedni, felszabadít az Istennek való engedelmességre, és a másoknak való szolgálatra, az ilyen ember élete a továbbiakban ebből áll. De ez már a Szentlélek munkája, erről majd később lesz szó.
Most tehát az alapokról mondtunk néhány fontos dolgot: Hitünk alapja a Szentírás, úgy, ahogy azt próbáltuk megfogalmazni. Hitünk alapja Jézus Krisztus személye és váltságműve — majd ezt még folytatjuk.
Befejezésül felolvasom azt az igét, amivel Jézus a Hegyi beszédet zárta, s ami éppen holnap következik a kalauzunk szerint: „Aki hozzám jön, hallja beszédemet, és azok szerint cselekszik: megmutatom nektek, kihez hasonló. Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve. Aki pedig hallotta beszédemet, de nem azok szerint cselekedett, az hasonló ahhoz az emberhez, aki alap nélkül a földre építette a házát: beleütközött az áradat, és azonnal összeomlott az a ház, és teljesen elpusztult.” (Lk 6,47-49).
Hogy mi a bölcs emberekhez hasonlítsunk, ez most ebben az esetben azt jelenti, hogy nemcsak hallottuk, hanem elkezdjük cselekedni. Mit? Ha hisszük azt, amit a Bibliáról hallottunk, akkor elővesszük a Bibliánkat még ma (vagy veszünk egyet, lehet kapni), s mostantól kezdve naponta olvassuk, mégpedig így olvassuk: Istenem, mit szólsz ma hozzám? Én kész vagyok, vételre állítottam a szívemet, nyitva van a lelki fülem, és szeretnék megérteni valamit ebből a sokszor nehezen érthető szövegből, amit olvasok. Mit szólsz hozzám?
S ha valóban hisszük, hogy Jézus az, akinek magát kijelenti, és ebben az is benne van, hogy Ő Úr, akkor megszületik a szívünkben az a kérdés, ami Pál apostol első kérdése volt, miután felismerte és elismerte maga felett Jézust: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? — Elkezdem olvasni, és kíváncsian várom, mit szól hozzám. Utána pedig már kérdezem is, meg teszem is: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Próbáljuk ki, ha elindulunk ezen az úton, akkor mit jelent Jézusnak ez az ígérete — mert az ígéret is, hogy az a bölcs ember, aki hallgatja, és már cselekszi is.
Mielőtt ezért imádkozunk, egy szép énekverssel valljuk meg, kinek is hisszük Jézust. A 286,2-3 dicséretet énekeljük:

Jézus Krisztus, kegyelmes Megváltónk,
Úr Istentől adatott tanítónk,
Szent Atyáddal felséges megtartónk,
Szentlélekkel mi megigazítónk!

Téged vallunk hatalmas Istennek,
Kezdet nélkül való természetnek,
Szent Atyáddal egy örök Istennek:
Szentlelkétől lelkeztél Istennek.

Amikor tavaly a Jelenések könyvét tanulmányoztuk, nem tudtunk minden részletre kitérni. De már akkor feltűnt nekem ez a néhány mondat, amit most hallottunk, és úgy gondolom, hogy az új esztendő első istentiszteletén különösen is időszerű ennek az igeszakasznak az üzenetét kibontani.
A mennyei Jeruzsálemről van itt szó, tehát az üdvözültek gyülekezetéről, a megdicsőült egyházról. Erről a csodálatos közösségről, mint egy városról ír itt a szentíró, és három jellegzetességére hívja fel a figyelmet: az alapjára, a falaira és a kapuira.
Több adattal is szemlélteti csak ezen a rövid szakaszon belül is, hogy ez a közösség, a mennyei Jeruzsálem, a megdicsőült egyház már tökéletes, hibátlan. Erre utal az, hogy kocka alakú. Az ókorban a kockát tekintették a tökéletes formának. Erre utal az is, hogy többször ismétlődik benne a tizenkettes szám, de leginkább ez a megállapítás: „Benne volt az Isten dicsősége.” Ilyen lesz az örökkévalóságban a hívők közössége, a Krisztus egyháza. És ilyen lesz minden egyes hívő ember is.
Most még nem ilyen. Most még egyáltalán nem tökéletes az egyház. Nem tökéletesek a helyi gyülekezetek sem. Ez a miénk sem. És nem tökéletes a mi hívő életünk sem. De ez a minta, efelé haladunk, erre kell törekedni, ezt lehet egyre inkább megközelíteni. Tekintsük ezt most úgy, mint újévi programot. Ezt közelítheti meg az egyház, a mi gyülekezetünk is, és ez lehet állandó célkitűzése, megvalósítandó programja a személyes hívő életünknek is.
Azt nézzük meg tehát most: mit jelent ez a mennyei Jeruzsálem esetében és mit jelent ez minden mai földi gyülekezet esetében, hogy annak szilárd alapja, magas falai és nyitott kapui vannak. Ma ennek szinte csak a tartalomjegyzékét tudom röviden elmondani, de ha Isten segít minket, a következő vasárnapokon szeretném majd részletesen kibontani, hogy a Szentírás mit tanít erről.
Tehát szilárd alapja, magas falai és nyitott kapui lesznek a mennyei Jeruzsálemnek, és ez kell, hogy jellemezzen ma is minden egészséges gyülekezetet és újjászületett hívő embert.
1. Mit mond az alapokról? „A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.”
Pál apostol az Efézusi levélben ugyanezt így írja le: „Ráépültetek az apostolok és próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus.” (Ef 2,20).
A korinthusiaknak pedig azt fejtegeti, hogy „más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11).
Az egyház alapja, és nyugodtan fogalmazhatjuk így is: a mi hitünk alapja tehát Jézus személye. Az Ő testtélétele, örök istensége, megváltó halála, dicsőséges feltámadása és személyes visszajövetele. Röviden összefoglalva ez a mi hitünk alapja.
Erről írtak a próféták, hogy majd mindez beteljesedik, és erről írnak az apostolok, hogy mindez beteljesedett. Mind az Ó-, mind az Újszövetség, vagyis a teljes Szentírás a mi hitünk alapjáról: Jézusról szól.
A Szentírást úgy tekintjük, hogy Isten a szerzője, Ő írta, csak a próféták és apostolok írták le. Mivel Isten a szerzője, igaznak tekintjük. Mindazt, amit a Biblia Istenről, rólunk, a világról ír, igaznak tekintjük, tévedhetetlennek és ma is érvényesnek. Ez a mi hitünk alapja.
Sokan vannak, akik ugyanezt vallják, csak valamivel kiegészítik. Vannak, akik bólogatnak, igen, ez a mi hitünk alapja is, de — noha tudjuk, hogy Jézus adja az üdvösséget — fontos az úgynevezett szentek tisztelete és bizonyos jó cselekedetek elvégzése is. Jézus adja az üdvösséget, de fontos a szombatnap megtartása, bizonyos ételektől való tartózkodás. Jézus adja az üdvösséget, de fontos az üdvösséghez az ún. lélek-keresztség, és annak egyik következménye, az új nyelveken való megszólalás.
Mi azt valljuk: a mi hitünk alapja, Jézus Krisztus nemcsak szükséges az üdvösséghez, hanem elégséges is. Semmivel nem kell kiegészíteni azt, amit Ő értünk tett. Tökéletes az a váltság a benne hívők közösségére és személyére nézve is.
Ragaszkodni kell tehát az alapokhoz. Tisztázni kell, hogy mi a hitünk alapja. Az alapok arra utalnak, hogy mit hiszünk, kiben hiszünk. Kinek hisszük azt az Istent, azt a Megváltót, aki nekünk magát a Szentírásban kijelenti.
2. És mit tudunk meg a falakról? Ezt olvastuk: „a fala nagy és magas volt.”
Az alapokra falakat szoktak építeni. A mennyei Jeruzsálem falai nagyok és magasak. A fal elhatárol és véd. A fal mutatja meg egészen egyértelműen, hogy mi tartozik a városhoz, és mi az, ami azon kívül van. Ami azon kívül van, az nem feltétlenül ellenség, nem is okvetlenül ellenfél vagy vetélytárs. Egyszerűen más. Nem azonos azzal, ami a falakon belül van.
Isten hangsúlyozza, hogy a benne hívőknek szenteknek kell lenniük. A szent azt jelenti: Isten számára elkülönített. Egészen más használatra való, mint minden egyéb.
A jeruzsálemi templom szent edényeit csak áldozatok bemutatására volt szabad használni, semmi másra nem. Az Istenben hívő szenteket csak Isten használhatja a maga céljaira. Nekik el kell különülniük, sőt el kell válniuk mindentől, ami Isten nélküli és Isten-ellenes. Vagyis bibliai szóval: a világtól. A világ nem a teremtett világot jelenti ebben az összefüggésben, hanem az Isten nélküli gondolkodást és életvitelt. Szemben az Isten akaratának engedelmeskedő gondolkozással és életvitellel. Ezt nevezi a Biblia az Isten országának, ahol az Isten királyi uralma megvalósul. A szenteknek nem szabad elegyedniük a világgal. Akkor lesznek áldássá a világ számára.
Ha a város alapjai arról szólnak, hogy mit hiszünk, a város fala arra utal, hogy kik vagyunk. Hol lakunk, hol lehet megtalálni, kikkel tartozunk össze, kikkel vállalunk közösséget, milyen jellegzetességeket hordozunk. Az identitásunk kérdését veti ez fel. Aki vállalja a maga identitását és annak megfelelően is él, az tartozik Isten népéhez.
Itt egy fontos bibliai igazság szólal meg. Ez az egyértelmű keresztyénségről, az elkötelezett Krisztus-követésről szól. A szent nem keveredhet a világgal. Mi közössége van a világosságnak a sötétséggel? — olvassuk a Szentírásban.
Péter apostol azt írja a gyülekezet tagjainak Isten parancsára hivatkozva, aki azt mondta, hogy szentek legyetek, mert én szent vagyok, hogy „szentek legyetek egész magatartásotokban.” (1Pét 1,15).
Tehát mindenféle kettősséget száműznie kell a hívőnek a maga életéből. A hívő életét a hívség, a hűség jellemzi. Hűség Jézushoz, aki az Ő vére árán új szövetségébe fogadott minket. Hűség a hívők közösségéhez, hűség a helyi gyülekezethez, hűség azokhoz a feladatokhoz, amiket a szolgálat Ura adott nekünk. A fal elválasztja a belül lévőket a kívül lévőktől.
Ezért írja János apostol élesen fogalmazva: „Fiacskáim, ne szeressétek a világot (tehát az Isten nélküli gondolkozást és életvitelt), se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1Jn 2,15-17).
Az első újévi feladatunk tehát — már azoknak, akik komolyan akarják venni a hitüket és a Krisztushoz való tartozásukat —: megszüntetni mindenféle kettősséget az életünkben. Véget vetni minden ilyennek, hogy valaki itt benn szépen dicsőíti Istent, kívül pedig ugyanúgy káromkodik, mint egy nem hívő ember. Hogy a fiatalok a bibliaórán örömmel beszélgetnek Isten dolgairól, de a kapun kívül parázna vicceken nevetnek, és füves cigivel kínálják egymást. Hogy az elmúlt éjjel itt sokan úrvacsoráztunk, de talán vannak, akik előtte meg utána ugyanúgy töltötték a szilveszter éjszakát, mint a világ, mintha nem lennének hívők.
Isten élesen mondja több helyen a Bibliában, hogy valamelyiket abba kell hagyni. A kettő együtt nem megy. Isten nem retten vissza attól sem, hogy azt mondja: akinek ilyen kettősség van az életében, hagyja abba a vallásoskodást. Nemcsak azt mondja: hagyjátok abba a bűnt. Azt mondja: ha ragaszkodtok a bűnhöz, ha nem akartok változni, akkor ne gyertek be az én házamba.
Sok igét olvashatnánk. Az Ézsaiás könyve első részéből hadd olvassak néhány verset.
„Mit kezdjek a sok véres áldozattal? — mondja az Úr.
Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, bárányok és bakok vérében nem telik kedvem. Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? Ne hozzatok többé hazug áldozatot (nem azt mondja: áldozatot, hanem hazug áldozatot), még a füstjét is utálom! (…) Nem tűröm együtt a bűnt és az ünneplést!” (Ézs 1,11-13).
Valamelyiket abba kell hagyni, mert amíg együtt van, addig az ünneplés sem hiteles. Addig nem kedves neki a vallásoskodás, az istentiszteletesdi, ha azt nem követi életváltozás, tényleges szakítás mindazzal, ami világi, vagyis Isten nélküli, Isten-ellenes.
„Ha felém nyújtjátok kezeteket, eltakarom szemem előletek; bármennyit is imádkoztok, nem hallgatom meg: vér tapad a kezetekhez!” (Ézs 1,15).
Hiába teszem össze úgy a kezemet, hogy közben vér tapad hozzá. Ígéri Isten, hogy nem hallgatja meg. Félelmes, nem? Jó, ha beleborzong a hátunk és összetörik a szívünk, és elkezdjük kérdezni Őt: Uram, mi az, amit ki kell vetnem az életemből, mert tiszta kezeket szeretnék felemelni hozzád és nem véres kezeket!
És így folytatja: „Mossátok tisztára magatokat! Vigyétek el szemem elől gonosz tetteiteket! Ne tegyetek többé rosszat! Tanuljatok jót tenni…” (Ézs 1,16-17).
Valamelyikkel szakítani kell. Isten a kettősséget nem tűri. Aki Isten népéhez akar tartozni, annak le kell lepleznie a maga életében a kettősségeket, és tisztázni kell, hogy a falon belül, vagy falon kívül óhajt lakni. Mert a senki földjén nem lehet házat építeni, és a kétlaki ember mindig kiszolgáltatott, nem számíthat Isten védelmére. Aki félig Jézusé és félig a világé, az egészen az ördögé. Az ilyen emberek életében botrányos és tragikus bukások szoktak bekövetkezni, mert egyedül akar megvalósítani valamit, amit egyedül nem lehet. Úgy akar feltűnni Isten gyermekének, hogy közben nincs igazi, elkötelezett kapcsolata az élő Istennel.
A 118. zsoltár végén van egy megdöbbentő mondat. Így hangzik: „Kötelekkel kötözzétek az áldozati állatot az oltár szarvaihoz!”
Ha egy állatról eldöntötték, hogy az az Úrnak bemutatandó áldozat lesz, azt nem lehet engedni megszökni, azt oda kell kötözni. Ezt az elkötelezettséget hangsúlyozza Isten igéje sok helyen. Azt a hűséget, ami az Újszövetségben a hitet is jelenti, nincs külön szava az Újszövetség eredeti szövegének arra, hogy hit és hűség, és a magyarban sem volt korábban. „Légy hív mindhalálig!” Hív az, aki hívő, és aki egyben hű. Az egész életünkre kiterjed Istennek ez az igénye.
Most nyugodtan sorolhatnánk, hogy ez a rövid h-betűvel kezdődő szócska: hű, hogyan terjedjen ki az egész életünkre, hogy ez határozza meg mindazt, amit ezek alá a címszavak alá írhatunk: hit, haza, házasság, hívatás, sőt még a hitközség, a gyülekezet is. Isten hűséget vár az övéitől, és aki szórakozik az ilyen kettősségekkel, hogy egy kicsit neki is, egy kicsit a világnak is, mert nem lehet mindennel szakítani, az előbb-utóbb el fog szakadni a kegyelmes Istentől.
Készek vagyunk-e vállalni Őt áldozatok árán is? Az alapok arról szólnak, mit hiszünk, és ezt is világosan látni kell; a falak arról, hogy kik vagyunk, hova tartozunk. Belül vagyok, vagy kívül vagyok. A fal tetején nem lehet lakni, hogy hol erre mutatom magamat, hol arra.
Ez az elkötelezettség áldozatokkal jár, de az számíthat Isten védelmére és áldására, aki elkötelezte magát neki úgy, ahogy azt a Sadhu Sundar Singh indiai keresztyénnek tulajdonított világos, kristálytiszta kis ének mondja:
Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust.
Ha nincs is társam, követem mégis Őt.
Mögöttem a világ, előttem Jézus.
Nincs visszaút, nincs visszaút.
Ilyen elkötelezett követőket vár Jézus. Ennek az elkötelezettségnek a hiánya soksok gyengeségünk, erőtlenségünk, gyávaságunk oka. Akinek a szívében eldől, hogy követi Jézust, nemcsak néz utána, hanem követi, és csak Őt követi, és mindvégig követi, annak az életében kezdődnek el a csodák. Ott az Ő jelenléte érezteti magát. Ott Ő cselekszik, mint mindenható Isten.
3. És mit tudunk meg a kapukról? Így olvastuk ezt alapigénkben: „tizenkét kapuja, előtte tizenkét angyal, és a kapura nevek írva, Izráel fiai tizenkét törzsének nevei: keletről három kapu, északról három kapu, délről is három kapu, és nyugatról is három kapu.”
Isten népe elhatárolódik a világtól. De ez az elhatárolódás nem elzárkózás. Tudjuk, hogy kihez tartozunk, és mihez akarjuk tartani magunkat. Elkülönülünk mindattól, ami Isten nélküli és Isten ellenes, de nem zárkózunk be. A falakon kapuk vannak, mégpedig nyitott kapuk, amiken be lehet jönni és ki lehet menni.
Kik jöhetnek be? Így olvassuk a következő fejezetben: „Akik megmossák ruhájukat, azoknak joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba.” (Jel 22,14).
Akik Istent keresik, akik Jézusban bíznak, akik megmossák a ruhájukat, azok jöhetnek be. Nyitva van a kapu. Bárki bejöhet, személyválogatás nélkül. A rablógyilkos is, ha megmosta a ruháját. — És a kapun ki is lehet menni, mert az Isten választottjai mennek ki a világba. Elkülönülnek tőle, a fal mutatja, hogy mit jelent bent lenni és kik vannak kívül, de a kívülvalókat szeretik azok, akik már kegyelmet kaptak. Viszik az evangéliumot és hívogatnak Jézushoz másokat.
Vannak gyülekezetek, amelyeknek szinte nincs faluk, minden előtt nyitottak. Jöhetnek a farkasok, jöhetnek a báránybőrbe bújt farkasok, téphetik szét a nyájat. És vannak gyülekezetek, amelyek bezárkóznak. Jól érzik a hívők magukat összebújva, de semmi felelősség nincs bennük mások iránt. Annak a küldetésnek, amit Jézus adott a benne hívőknek, hogy „menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet”, nem tesznek eleget. Márpedig ha az alapok arról szólnak, hogy mit hiszünk, a falak arról, hogy kik vagyunk, akkor a kapuk azt prédikálják: mi a feladatunk. Mégpedig mi az Urunktól kapott feladatunk. „Tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28,19).
Az egészséges gyülekezet misszionáló gyülekezet. Az egészséges hívő ember másokat is Jézushoz hívogató ember.
Olyan beszédes az, hogy mind a négy égtáj felé három-három kapuja van a mennyei Jeruzsálemnek. Ez minket arra bátorít, hogy hívogassunk, mert be lehet jönni, mi pedig menjünk hívogatni másokat a mi Urunkhoz. A kapuk nyitva vannak, de azt olvastuk: mindegyik előtt ott áll egy angyal. Akárki nem jöhet be. Akik megmosták ruhájukat. Akik szabadulást keresnek a szabadító Krisztusnál, azok jöjjenek és meg fogják azt találni.
Biztos alapok, magas falak és nyitott kapuk. Ez jellemzi a mennyei Jeruzsálemet. Ez jellemez ma is minden egészséges gyülekezetet, és ez kell, hogy jellemezze a mi személyes hívő életünket is. Egészen világosan tudni kell, hogy mit hiszünk, kik vagyunk és kikké szeretnénk egyre inkább válni, és mi az Istentől kapott feladatunk.
Szeretném kérni, mindnyájan vizsgáljuk meg ma, hogy melyik területen van híjával az életünk. Miben kellene változni. Mit lehet pótolni. Mit kell most mindjárt abbahagyni. Kezdve azzal, hogy minden kettősséget kíméletlenül kiirtani az életünkből, mert a világ mindig arra törekszik, hogy bekússzon a hívő életébe, és ügyesen tudja álcázni magát a gonosz, ha kell, akár világosság angyalának is álcázza magát. Minden ilyentől meg kell tisztulnia Isten népének, akkor leszünk használhatóak az Ő kezében, és akkor lesz áldás a gyülekezeti életünkön is, meg a személyes hívő életünkön is.
Mielőtt ezért imádságban könyörgünk, valljuk meg ezt az ének szavaival:

Az egyháznak a Jézus a fundámentoma,
A szent igére épült fel lelki temploma. (mindez azért lehetséges, mert)
Leszállt a mennyből hívni és eljegyezni őt, (mármint a benne hívőket)
Megváltva drága vérén a váltságban hívőt.
(392,1 dicséret)

Keresve sem találhatnánk alkalmasabb igét, ami ennek az évnek utolsó estéjén Isten színe elé állít minket, mint ez, amiből néhány részletet felolvastam.
Bibliaolvasó kalauzunk szerint Sámuel második könyvét olvassuk most, és ez a 22. fejezet a mai napra kijelölt szakasz. Dávid imádsága ez, amit élete vége felé mondott el. Élete alkonyán visszatekint a megtett útra. Próbálja számba venni, és értékelni az eseményeket, és egyre inkább megtelik a szíve hálával. Ennek a gyümölcse ez a hosszú imádság, amit javasolok, hogy olvassuk el otthon szép nyugodtan, végig.
Sok minden történt, amire most emlékezhet. Évekig tartott az a nyomorúság, hogy Saul féltékeny haragjában üldözte. Dávid menekült, bujkált, néha már kétségbe vonta, hogy Isten megtartja ígéretét és megmenti őt. Isten azonban hűséges volt hozzá, és végül ő lett Izráel királya.
Attól kezdve meg szakadatlanul hadakoznia kellett a filiszteusokkal. Alig voltak rövid szünetek a háborúk között. Állandóan támadták az ő népét. Rá-kényszerítették, hogy folyamatosan védekezzék. Ráadásul saját fia is fellázadt ellene. Bajkeverők akkor is voltak, és többen igyekeztek megosztani a népnek az egységét. Alig győzte helyreállítani az egyensúlyt, a közösséget. És lelki kísértései is voltak engedett is a kísértésnek. Házasságtörést követett el, ennek kapcsán megölette egyik hűséges vitézét, hogy feleségül vehesse annak az özvegyét.
Sok küzdelemre tekint vissza Dávid. Győzelmek és vereségek, sikerek és kudarcok. Az emberek sokféleképpen értékelték ezeket a dolgokat. Voltak, akik dicsekedtek, veregették a saját vállukat: nem akármilyen fiúk vagyunk mi, nagy túlerővel szemben is hányszor arattunk győzelmet.
Mások panaszkodtak. Sorolták a veszteségeket, amik a háborúk során érték őket. Fájlalták, hogy mennyi érték elpusztult és elveszett, és csak azt látták, ami elveszett. És okkaljoggal emlegették, hogy a dicsőséges győzelmek után is milyen sok árva és özvegy maradt a népben.
Akkor is voltak olyanok, akik nem értékeltek semmit. Rántottak egyet a vállukon: ezen is túl vagyunk, mi jön még!? Ugyanúgy, mint ma. Amikor ennek az évnek a végén visszatekintünk a megtett útra, vajon mit látunk, és mit hogyan értékelünk?
A sokféle vélekedés között Dávid határozott mozdulattal fölfelé mutatott. Ez az egész hosszú imádság arról szól, hogy mit cselekedett az elmúlt időben Isten. Arról szól, hogy végső soron mindent Isten cselekedett. Nem győzi sorolni egymás után Isten nagy tetteit. Ő védett meg bennünket, Ő adott erőt a harchoz, Ő adott győzelmeket, Ő sokszorozta meg a gondolatainkat, a fizikai és lelki erőnket, és egyre inkább ámuldozik a hatalmas Isten tettein, és Isten tetteitől eljut Isten személyéig, és teljes szívéből magasztalja Őt.
Dávid itt nem a maga hőstetteit sorolja, hanem Isten kegyelmes tetteit. Emlékezik és zsoltárt énekel. Ezzel fejezi be ezt az imádságot: „Ezért magasztallak, Uram, zsoltárt énekelek nevednek.”
És a zsoltár középső része csak ebből áll: „Isten az én erős menedékem. Ő vezeti útján a feddhetetlent. Olyanná tette lábamat, mint a szavasoké, magaslatokra állít engem. Ő tanítja kezemet a harcra.” Nem azt mondja: itt van ez az erős kéz, mennyit harcoltam, milyen győzelmeket vívtam ki. Szakadatlanul fölfelé mutat: Ő, Ő, Ő…
Ő bocsátotta meg a bűneinket. Ő rejtett el üldözőnk elől. „Felruháztál engem erővel a harcra, megfutamítottad ellenségeimet (nem én futamítottam meg). Összezúztad őket, mint a föld porát. Megmentettél lázadó népemtől.”… A végén boldogan vall arról (mintha szükség lenne ezt elmondani), hogy Isten él. Él az a hatalmas Úr, akinek a tetteire emlékezem. Ő valóságos, élő, létező Isten. Egyedül Ő a valóban élő és létező Isten. Boldog ember az, aki benne bízik.
Ha megpróbálunk visszaemlékezni erre az elmúló esztendőre, a legkülönbözőbb emlékek juthatnak eszünkbe nekünk is. Van család, ahova újszülött érkezett, s vannak, akiknek ravatal mellett kellett megállniuk. Van, aki végre elkezdhette azt a munkát nagy lendülettel, amire készült, és vannak többen, akiket minden további nélkül elbocsátottak, vagy hirtelen, sokszor indokolás nélkül, nyugdíjaztak. Van, ahol hangzott a nevetés szívből és őszintén, s van, ahol csendesen törölgették a könnyeiket az emberek. Van, aki nagy elismerést kapott és méltán ebben az évben, és vannak, akiket sorozatos megaláztatások és kudarcok értek.
Hogyan emlékezünk az elmúlt év eseményeire, és mi következik az emlékezésünkből? Követjük-e Dávidnak a kezét, aki fölfelé mutatott, észrevesszük-e az események mögött és fölött a mindenható Istent? Meglátjuk-e és vesszük-e a fáradságot, hogy imádságunkban meg is említjük az Ő meg nem érdemelt szeretetét, sokszor megtapasztalt bűnbocsátó kegyelmét és hatalmát.
Dávid számára Isten munkájából a legnagyobb élmény az volt, hogy Ő szabadító Úr. Majdnem minden versben előfordul ez a szó: szabadító, szabadítás, megszabadítottál. Istent mint szabadító Urát tapasztalta meg, és ezért magasztalja Őt. És ebben az imádságban néhány erőteljes, szemléletes képpel próbálja ábrázolni, hogy milyen nagy szükségünk van Isten szabadítására, és hogy milyen nagy hatalma van neki, aki minden helyzetből ki tudja szabadítani az övéit.
Néhány ilyen képre figyeljünk.
Azt olvastuk az 5-6. versben: „Körülvettek a halál örvényei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak körém, a halál csapdái meredtek rám.”
Olyan plasztikusan írja le, hogy szinte magunk előtt látunk egy embert, aki vállától a bokájáig be van tekerve kötéllel, és odakötötték egy fához. Szoktunk ilyeneket látni egy-egy filmben. Teljesen tehetetlen. Nem tud magán segíteni, és nincs a közelben senki, aki kiszabadítaná. Ott fog elpusztulni, csak idő kérdése. „A sír kötelei fonódtak körém” — mondja.
A Bibliából tudjuk, hogy az egész emberiség ilyen helyzetbe került, amikor Isten ellen fellázadtunk. Pál apostol kénytelen leírni: „nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit nem akarok.” Milyen ember az, aki nem azt teszi, amit akar?
Ágoston felsóhajt: „nem tudok nem vétkezni.” Vagyis egyszerűbben: csak vétkezni tudok. Még akkor is, ha valaki valami makulátlan jót és szépet szeretne tenni. A halál kötelei fonódtak ránk, a bűn behálóz minket, és tehetetlenekké váltunk.
Ennek az évnek is a legnehezebb lelkigondozói szolgálata mindig a megkötözött emberek segítésével kapcsolatos. Szenvedélyek kötelei vesznek körül sok embert, és sokkal több szenvedély van ám, mint ahogy azt gondoljuk. Téves gondolataink kötelei, félelem kötöz meg nagyon sok gyermeket, és felnőtteket is. A vágyaink kötöznek meg sokszor. A be nem teljesült, vagy egyenesen teljesíthetetlen vágyak. És sokszor nem vesszük észre, hogy újra és újra csak két rossz közül választhatunk, és nagy bölcsen eldönthetjük, hogy akkor melyiket választjuk.
Isten nélkül ilyen helyzetbe kerültünk mindnyájan. Tudunk-e ebben a helyzetben a szabadító Istenről?
Így év vége felé sokan szoktak gondolkozni az időről, az idő múlásáról. Az idővel szemben is teljesen tehetetlenek vagyunk. Nem tudjuk megállítani egy pillanatra sem. Nem tudunk visszahozni időket, amin már túl vagyunk. Tehetetlenül néznünk kell, hogy peregnek a szemek a homokórán lefelé, s egyszer csak elfogy. És az életünk idő-homokóráját nem lehet megfordítani úgy, mint a többit. Egyszer majd végleg elfogy az időnk.
A közelmúltban többször kellett hallanom ezt a két szót egymás mellett: soha többé. Egy férfit látogattam, aki egyik óráról a másikra lebénult. Elmondta, hogy az első napokban a legszörnyűbb ez volt a számára: soha többé. Soha többé nem fog tudni sétálni az unokáival, soha többé nem fog tudni dolgozni a kertjében, ami pedig a konyhára is sok segítséget adott. Soha többé nem fog tudni segíteni sem a feleségének, sem a szomszédban levő időseknek, akik pedig már megszokták, hogy megjelenik és elvégzi, amire szükség van. Soha többé…
Nemrégiben halt meg egy kedves idős néni. Itt ült mindig az első sorban, amíg tudott jönni istentiszteletre. A lánya mondta el: a halála utáni napon kezébe kerültek a mama tárgyai. Állandóan ez a két szó jutott eszébe: ezzel a fésűvel már soha többé nem tudom anyukát megfésülni. Kinyitja a szekrényt, látja azt a ruhát, amit szeretett felvenni vasárnap édesanyja, hogy abban menjen templomba, soha többé nem adhatom már rá. És soha többé nem támogatom ide ki az úrvacsora alkalmával.
Nem szeretünk ilyenekre gondolni, pedig a józan, a felelős, a gondolkozó ember a valóságon akar tájékozódni, és szembenéz a maga tehetetlenségével.
Dávid átélte ezt a tehetetlenséget sokszor. Ezért tudja ilyen szemléletesen leírni. És mit tesz a maga tehetetlenségében? Van, aki lázad, még a kikötött ember is próbálja rángatni magát, de csak nehezebb lesz a helyzete. Van, aki rezignáltan beletörődik, megkeseredik. És van: aki „nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam.” És elmondja még egyszer: „kiáltottam az én Istenemhez.”
Van, aki Istenhez kiált. Komolyan veszi, hogy tehetetlen. Komolyan számol azzal, hogy nem tud magán segíteni, és senki nincs, aki segítsen rajta. És akkor fölfelé néz: nyomorúságában Istenhez kiált.
Miért? Vajon Isten meghallja? Vagy — ó, de gyakran hallom ezeket a kérdéseket is — van egyáltalán? És ha van is, éppen az a legfontosabb dolga, hogy velem, nyomorulttal, a magam tehetetlenségében foglalkozzék?
Meghallja? Meg bizony! Itt van a folytatás: „Meghallotta hangomat, kiáltásom fülébe jutott.” Miért? Azért, mert igaz az, amit az előbb már idéztem: él az Úr, áldott az én kősziklám!
Nekünk élő Istenünk van, aki meghallja a kiáltást, aki válaszol arra. Nem mindig azonnal teljesíti, amit kérünk, nem is mindig teljesíti, amit kérünk — de válaszol a kiáltásra. Általában többet ad, mint amennyit kértünk. Ha mást ad is, arról utólag kiderül: arra volt szükségünk. Jobbat adott, mint ami nekünk eszünkbe jutott.
Ő valóban létező Isten. Nem illúzió, nem a szenvedő, tehetetlen ember kivetítése. Nem olcsó önvigasztalás ez, hogy kiáltok hozzá és majd válaszol. Aki hozzá kiált, annak felel. Meghallottad kiáltásomat…
Fontos lenne, hogy ne felejtsük el ennek az elmúló évnek a meghallgatott imádságait. Tudjunk azokért újra és újra hálát adni. Bátorítson minket arra, hogy továbbra és kiáltsunk a mi Istenünkhöz.
Mi kell ahhoz, hogy valaki a tehetetlenségében Istenhez kiáltson? Egyszerűen Istenbe vetett bizalom. Valami kicsi bizalom. Valami icike-picike bizalom — ahogy egy kisgyerek mondta a múltkor egy gyermek-istentiszteleten. Mert Isten arra az akármilyen picike bizalomra néz, és ezért válaszol. Lehet, hogy keveredik bennünk hit és hitetlenség.
A legtöbbször azt kell elmondanunk, amit az a becsületes édesapa mondott Jézusnak: „hiszek, Uram. Segíts hitetlenségemnek!” Ez a valóság. Hiszek, azért jöttem ide, és tőled kérek segítséget. De nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy fogsz segíteni, hogy akarsz segíteni. Abban meg bizonyos vagyok, hogy nem érdemlem meg. Ezek után is fogsz-e? Keveredik hit és hitetlenség.
De Jézus meggyógyította a fiát, ami azt jelenti, hogy a hitére nézett. Ha egy kicsi bizalom és hit van bennünk, és azzal kiáltunk Istenhez, Ő válaszol arra.
Itt jön egy olyan hosszú rész Dávid imádságában, amit nem olvastam fel. Amelyikben próbálja érzékeltetni valahogy Isten nagyságát. Tudniillik az ő imádságát hallva, megjelenik Isten. Itt ég, föld reng, zeng, mennydörög, villámlás van. Próbálja valahogy leírni, hogy milyen leírhatatlanul és elképzelhetetlenül hatalmas a mi Istenünk. Akármilyen túlerővel szemben is adott neki győzelmet. Amikor már bezárult körülötte a gyűrű, akkor is kiszabadította onnan. Az ellenség már előre ujjongott, hogy diadalmaskodnak Dávidékon, de ő az Úrhoz kiáltott, és egyszer csak az ellenség abbahagyja a gyűrű szorítását és elmegy máshova. Mert ennek az Istennek minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.
Ebben az évben is tapasztalhattuk ezt néhány alkalommal. Jó lenne, ha nem felejtenénk el. Azért is, hogy tudjuk érte dicsőíteni Istent, meg azért is, hogy sokkal több reménység, bizalom, békesség legyen bennünk, ha a jövőre gondolunk.
Megjelenik tehát a hatalmas Isten, és akkor Dávid, aki eddig fölfelé mutatott, hogy Őreá nézzetek és az Ő tetteit vegyük számba, most egy jelképes mozdulattal bemutatja: onnan a magasból lenyúlt Isten, és kiemelt engem a gyűrűből, ami már bezárult körülöttem. Ilyen az Isten! Az Ő hatalmas kezével lenyúl és kiemeli azt, aki bajban van.
A „nagy vizekből kihúzott engem.” A nagy vizek kifejezés az Ószövetségben mindig az őskáoszt jelenti. Az elemeknek a pusztító hatalmát, a gonosznak a romboló hatalmát jelenti. Innen emeli ki Isten. Megjelenik Isten, és az ellenség elmenekül, a kötelek lehullanak — ahogyan Dániel barátairól a tüzes kemencében leégtek a kötelek — és a megkötözött, tehetetlen ember szabad. És nem győzi újra és újra mondani, és nem unja meg, hogy újra és újra felemlítse: te szabadító Isten vagy, kiszabadítottál engem.
Az a héber szó, ami itt unos-untig ismétlődik, és a szabadítást jelenti, Jézus nevében is ott van. Jézus neve azt jelenti: szabadító. Nemcsak hétköznapi nyomorúságokból szabadítja a benne bízókat, hanem úgy olvassuk a Máté evangéliuma első részében, amikor József megkapja a parancsot, hogyan nevezze majd a születendő gyermeket. „Nevezd őt Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az Ő népét annak bűneiből.” (Mt 1,21).
Amikor a bűn kötelei fonódnak körénk, és tehetetlenekké válunk a jóra, akkor Ő az, aki kiszabadít minket. Ez történt nagypénteken. Ott is megrendült a föld, elsötétült az ég, kettéhasadt a templom vastag kárpitszőnyege, mert Isten a legnagyobb szabadítást végezte el az Ő egyszülött Fia által, ami csak elképzelhető ezen a földön.
Aki ezt a szabadítást átéli, az Pál apostollal együtt boldogan vallja: „Kiszabadítottál engem a sötétség hatalmából, és átvittél a te szeretett Fiad országába, akiben van a mi váltságunk, bűneink bocsánata az Ő vére által.” (Kol 1,13-14).
Nagy kegyelme Istennek, hogy ismerhetjük ezt a szabadító Jézust. Vajon ezt a nagy szabadítást átéltük-e már mindnyájan, és amikor visszaemlékezünk ennek az évnek az eseményeire, akkor számon tartjuk-e az Ő kis szabadítá-sait is?
Az Újszövetségből a kalauz szerint most a Lukács evangéliumát olvassuk. A tegnapi és mai hosszú szakasz is erről szólt: Jézus, mint szabadító jelenik meg. Ott ez a szó ismétlődik állandóan: parancsolt. Parancsolt a démonoknak, és megszabadult a megszállott ember. Parancsolt a láznak, és meggyógyult Péter anyósa. Parancsolt a halaknak, és akkora fogásuk volt Péteréknek, hogy még egy hajót, meg kollegákat kellett hívni, hogy elbírjanak a teli hálókkal. Parancsolt a leprásnak, akit egészen elborított a lepra, és megtisztult. Jézus ugyanazzal a hatalommal munkálkodik, amit Dávid tapasztalt meg a mindenható Isten részéről.
Mi sokszor tehetetlenné válunk. Ebben az évben is át kellett élnünk tanácstalanságunkat, erőtlenségünket, tehetetlenségünket. Ismerjük-e és gyakoroljuk-e ezt a lehetőséget, hogy nyomorúságomból az Úrhoz kiáltottam, és Ő meghallgatta és válaszolt. Lenyúlt a magasból és felvett engem.
És a szabadítás után még sok mindent megemlít itt Dávid. Ezeket most nem részletezem, csak elsorolom, hogy mi-minden van a folytatásban: Isten világosságába kerül az élete, azt mondja: „te gyújtasz világosságot, te vagy az én mécsesem.” Isten beszélgetni kezd a megszabadított emberrel, és boldogan vallja: „a te igéd igazság, a te szavaid igazak.”
A másik leggyakrabban előforduló szó ebben a fejezetben: pajzs. Isten a mi pajzsunk. Pajzsra, védőfegyverre annak van szüksége, akit támadnak. Sokféle támadás között zajlik az életünk. Elmondhatjuk-e ezzel a békességgel: Ő az én pajzsom?
Végül szól még Dávid arról, hogy mi ennek a feltétele. Tudniillik annak, hogy egyáltalán kapcsolatba kerülhessen Istennel, és Isten áldásai így záporozzanak rá. Ez a néhány vers félreérthető itt az ő imádságának a közepén, mert ezeket a szavakat az ószövetségi jelentésükkel tudjuk csak helyesen érteni. „Vigyáztam az Úr útjára, és nem hagytam el hűtlenül az Istent. Feddhetetlen voltam előtte, és őrizkedtem a bűntől.” — Ez nem azt jelenti, hogy bűntelennek és tökéletesnek tartja magát. Feddhetetlen a bocsánatot nyert bűnös. Aki látja, hogy mivel vétkezett az Úr ellen, azt megvallotta úgy, ahogy Dávid is több alkalommal, és utána komolyan veszi, hogy a megvallott bűnt Isten megbocsátotta. Mintha nem történt volna. Rendezett a kapcsolata Istennel. Ezért tudja, hogy mindig hallótávon belül van az Úr, tehát van értelme kiáltani hozzá. Ezért látja, hogy mindennek, ami az életében történt, Isten volt az alanya. Mindenért Őt dicsőíti. Mindent neki köszön meg. És mivel Ő hűséges Isten, ezért a továbbiakban is rá bízza magát. Ez az utolsó mondata ennek a zsoltárnak: hűséget mutatsz a benned bízókhoz.
Dávid visszatekint és magasztalja Istent. Zsoltárt énekel. Ha mi ma este visszatekintünk — és kérem, hogy tekintsünk vissza és vegyük számba Isten nagy tetteit — mivel telik meg a szívünk? Megtelik-e magasztalással, zsoltárénekléssel akkor is, ha ebben az esztendőben is volt sok próbatétel, nyomorúság, nehézség. Ha most is vannak még előttünk olyan kérdőjelek, amikre nem tudjuk a választ, de minden nyomorúságból újra és újra az Úrhoz kiáltunk, akkor ugyanazt éljük át, amit Dávid: emlékezem és zsoltárt énekel a szívem.

Az a jó igehirdetés, amelyikben egyetlen bibliai igazság bomlik ki, és nem mindenféléről szól. Mi is törekszünk erre. Most azonban mégis három különböző megfigyelést szeretnék egymás mellé tenni. A közös bennük az, hogy mindhárom karácsonyhoz kapcsolódik, és az első kettőnek a megoldása a harmadikban van.
1. Az első az Úr Jézus földi családjával kapcsolatos. A Biblia leírása szerint Jézus emberi testének a fogantatása Isten teremtő munkája volt. Ha Isten meg akar valósítani valamit, azt kimondja. A Biblia sok helyen szól erről, hogy Isten beszédének, igéjének teremtő ereje van. A mindenségtörténet hajnalán Isten azt mondta: legyen világosság — és lett világosság! Amit Ő kimond, az megtörténik.
A Biblia leírása szerint Jézus emberi testének a fogantatása is így történt. Isten azt üzente Máriának: várandós leszel, fiút szülsz, nevezd Jézusnak. És akkor fogant meg Jézus emberi teste Mária méhében.
Olyan jó, hogy ezt éppen egy orvos írja le. A négy evangélista közül a legrészletesebben Lukács adja elénk Jézus fogantatásának a történetét, és ebben a leírásban nyilvánvaló, hogy nem szexuális cselekmény történt, hanem teremtés. Isten szavára létrejött valami, valaki, ami, aki addig nem létezett.
Igen ám, csak Mária menyasszony volt. Amikor József megtudta, hogy a menyasszonya áldott állapotba került, akkor nehéz helyzet elé állt. Az akkori szokások, sőt törvények szerint két lehetősége volt: vagy felbontja a kapcsolatot vele, válólevelet ír, és ezzel Máriát egy életre erkölcsileg lehetetlenné teszi — ma így mondanánk: kidobja az utcára —, vagy pedig komolyan veszi a mózesi törvényt, és megkövezik. Az első követ Józsefnek kell rádobnia. Mind a kettő borzalmas, még rágondolni is. Különösen, mivel szerette Máriát.
Amíg azon gyötrődik, hogyan döntsön, olvastuk az igéből, hogy Isten üzen neki, és azt mondja: „József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni Máriát, mert ami benne fogant, a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert Ő szabadítja meg népét bűneiből.” (Mt 1,21).
No de hát ki hiszi ezt el? Meg egyáltalán hogy kell ezt érteni? Miről van itt szó? És ha ezt komolyan veszi József, mit szólnak hozzá? Ez akkor is nagy súllyal esett latba. Mit szólnak hozzá, hogy ő így reagál erre a hírre, hogy Mária várandós, nem úgy, mint bármelyik másik férfi, aki egy kicsit is ad magára.
Mit csinál József? Ezt olvastuk a befejezésben: „József pedig, amikor felébredt álmából, úgy cselekedett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki: magához vette feleségét, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte a fiát, akit Jézusnak nevezett el.”
Vállalta menyasszonyát várandósan is. Elhitte, amit Isten mondott, de nem éltek házaséletet addig, amíg Jézus meg nem született. Utána igen. Tudjuk a Szentírásból, hogy Máriának és Józsefnek négy fia született még, és több leánytestvérük is volt, akiket nem sorol fel név szerint a Biblia. De a fiúkat igen: „Jakab, József, Júdás, Simon, és itt élnek közöttünk az Ő húgai is.” — mondják a názáretiek. (Mk 6,3).
Mi történt itt tehát? Hirtelen válságba került egy kapcsolat, egy jegyesség, ami akkor már majdnem házasság volt, csak éppen még nem volt lehetséges együtt élniük, és minden akkori értékítélet szerint el kellett volna válniuk, de nem váltak el, együtt maradtak, és ennek az árát — ebben az esetben — a férfi fizette meg. József vállalta az ezzel együtt járó szégyent, megaláztatást, a megjegyzéseket, amiket a háta mögött, talán a bátrabbak a szemébe is megmondtak, mert a magatartása eltért a megszokottól, egészen más volt, mint amit a közvélemény sugallt volna. Vállalta az önmegtartóztatást is, ami Jézus születéséig terjedt.
Miért vállalta? Mert ezt mondta Isten. Volt bátorsága tartani magát Isten szavához. Gyönyörű ez a megállapítás: „úgy cselekedett, ahogyan az Úr megmondta neki.” Együtt maradt egy házasság, együtt maradt a család, és ez a család meleg fészek lett sok testvér számára. Tudjuk, hogy Jakab, Jézus legidősebb féltestvére, az első gyülekezetnek, a jeruzsálemi ősgyülekezetnek a vezetője volt, és ő írta a Jakab levelét, ami bekerült a Bibliánkba is.
Azért érdemes ennél megállni, mert ma feltűnően sok gyenge ember van, akik nem tudnak, nem akarnak, nem mernek szembe úszni az árral, a szennyes árral. Egyre többször lehet azt hallani: tévedtem, amikor a párommal házasodtunk össze. Most lettem igazán szerelmes, elválunk és újat kezdek. Vagy elválás nélkül kialakul egy új kapcsolat.
Vagy azt mondja valaki: nem vagyok még annyira idős, hogy ne kezdhetnék újat. Szeretnék még élni egy kicsit. És azóta mi a helyzet? A szemünk láttára megy tönkre ez az ember, mert hol otthon alszik a feleségénél és a gyerekeinél, akiket szeret, hol a szeretőjénél alszik, meg a közös gyerekükkel játszik, mert azokat is szereti, ő pedig már saját magának az árnyéka. Még „élni” akart, és közben gyilkos, sőt öngyilkos lesz a szó bizonyos értelmében.
Bátorítson minket József magatartása és adjon bátorságot mindenkinek, akinek válságba kerül az emberi kapcsolata, különösen, ha az házasság. Mert kísértések mindig lesznek, és mindig lesznek olyan hitvány emberek, akik felkínálkoznak új partnerként, és akik kibicként olyan tanácsot adnak, ami nem számol sem a gyermekeink boldogságával, sem a mienkkel. Meg lehet állni! Ez a karácsonyi történet egyebek között ezt is bizonyítja.
A hűség, a ragaszkodás, az áldozatvállalás olyan befektetés, aminek nagy hozama van hosszú távon. Lehet, hogy le kell mondani valami azonnali élvezetről, de ez a hozam hosszú távon békesség, egészség, boldogság, meg másoknak a boldogsága is. Szeretnék bátorítani mindenkit, mert egyre több gyenge emberrel vagyok kénytelen találkozni: legyen bátorságotok engedelmeskedni Isten igéjének, ahogy itt József tette, mert azt Isten gazdagon megáldja. Merjünk lemondani valami pillanatnyi gyönyörűségről hosszú távú célok és áldások érdekében.
Jézus szavai ebben az összefüggésben is igazak és érvényesek ma is: aki meg akarja tartani a maga életét, biztos, hogy elveszti azt. Aki kész elveszíteni az életét én értem — mondja Jézus —, az megtalálja azt.
2. A másik jelenség egészen más. Azt mondja valaki néhány nappal ezelőtt: ez a karácsony előtti teljesítménykényszer olyan feszültséget szül bennem, hogy 24-e felé már alig bírom. Ezért menekülök el karácsony napján a templomba.
Kérdeztem: mit ért ezen, hogy teljesítménykényszer? És sorolta: azt, hogy mindent kell. Vásárolni kell, ki kell találni valamit, hogy kinek mit, értelmetlenül, erőnk felett költekezni kell, be kell csomagolni, fel kell adni, el kell vinni, s mindezt határidőre, 24-e előtt, közben takarítani kell, szükségtelenül sokat sütni, főzni, és ráadásul örülni kell, annak is, amiben semmi örömömet nem lelem egyébként, és viselkedni kell a kiállhatatlan rokonok előtt is jó képet kell vágni. Évente egyszer találkozunk ilyenkor, az ember nem járathatja le magát. Az ettől való félelem, hogy nem járathatom le magam, hogy eleget kell tenni, nem szabad szégyent vallani, ez elviselhetetlen feszültséget jelent.
Azt mondják a lelki elsősegély szolgálatnál dolgozók, hogy ilyenkor naponta 8-900 hívás érkezik, és a legtöbbször ilyen feszültségről panaszkodnak az emberek, meg arról, hogy nem bírják már tovább, és félnek a kudarcélménytől, hogy ha valaminek nem tudnak megfelelni.
Úgy gondolom, hogy erről is józanul kellene gondolkoznunk. Miért kell? Lehet azért szépen is ünnepelni. Lehet értelmesen, mértékletesen, józanul vásárolni, lehet őszintén is szeretni egymást. Ha az ajándék valós szükséget elégít ki, akkor öröm mindkét félnek. Ha meg valami szerény jelzés arról, hogy szeretlek, fontos vagy nekem — akkor is öröm mindkét félnek. Néha magunkat hergeljük abba, hogy kell, kell, és a teljesítménykényszerben tönkremegy az ember.
Isten a benne bízóknak szabadságot ad. Aki tudja, hogy mit miért tesz és miért nem tesz, az szabad marad, és mondhatnak az emberek, amit akarnak. Ha meg van győződve arról, hogy mi helyes, mi szükséges, akkor békesség van a szívében.
3. Itt érkezünk meg a harmadikhoz, a legfontosabbhoz. Ha ezt a kettőt nem mondtam volna el, önmagában is megáll, ami most következik. Tudniillik a karácsony lényege pontosan az ellenkezője ennek a teljesítménykényszernek.
Isten azért jött utánunk Jézus Krisztus személyében, mert szeretettel visszahív magához és meg akar ajándékozni. Nem kell teljesítenünk semmit. Nem kell felmutatni, nem kell megfelelni semminek, csak felelnünk lehet az Ő hívására.
Azt mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terheket hordoztok, és én nyugalmat adok nektek. Erre lehet ez a válasz: jövök, Uram. Azt mondja: tartsd a kezedet, amit egyébként ökölbe szorítasz vagy zsebre dugsz, vagy állandóan végzel valami munkát vele, tartsd egyszer felém, és ajándékokkal rakom tele. Erre lehet azt felelni: köszönöm szépen, Uram. Nem kell okoskodni: de ezt nem érdemlem meg, nem dolgoztam meg érte, nem szolgáltam rá, nekem nem jár semmi.
Ez egyébként mind igaz — bár komolyan vennénk, amikor ezt mondjuk, hogy nekünk nem jár semmi jó Istentől. Nekünk az Ő igazságos ítélete járna csak. No de éppen ezt bizonyította be karácsonykor, és azóta is, hogy Ő ad sok olyan jót, amit nem érdemlünk meg, és nem azt adja, amit megérdemelnénk: az Ő igazságos ítéletét. Ezt nevezi a Biblia kegyelemnek. Ad, olykor kérés nélkül is sok olyat, amire nem szolgálunk rá, de amire szükségünk van; és nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemelnénk.
Tavaly karácsonykor arról volt szó, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16).
Azelőtt arról volt szó, hogy „aki az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent minekünk.” (Róm 8,32).
Ez jellemzi a mi Istenünket. Nem kell teljesíteni, nem kell felmutatni semmit, nem kell megfelelni. Aki bízik Őbenne és imádja Őt, az tarthatja az üres kezeit. Ő adni akar. Jézust és Jézussal együtt mindent. És amikor valaki hittel megragadja ezt, vagyis amikor valakinek tényleges lelki kapcsolata alakul ki az élő Jézus Krisztussal, rábízza az életét és átadja az élete felett az uralmat neki, az az ember megtapasztalja: ez hiányzott nekem eddig! Nem sok mindenre van szükségünk, Őreá van szüksége mindenkinek. Benne mindent meglelünk, ahogy az egyik énekünk mondja.
Mert Ő maga az életet hozza el. Amikor egyszer röviden bejelentette a programját, Jézus ezt mondta: „Azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10). Ez a karácsony lényege.
Jézus nélkül koldusszegény mindenki. Ha idézeteket mondanék az elmúlt napok beszélgetéseiből, félelmes illusztrációkat látnánk erre. Tessék elhinni: nincs erőm, hogy már tudom, hogyan kellene élni, de nincs akaratom. Hiába van meg mindenünk, ami a legszükségesebb, de nem tudunk örülni neki. Nincs erő, nincs akarat, nincs öröm, nincs békesség, nincs szeretet. Nincs, nincs, nincs… Nincstelen koldusok vagyunk Jézus nélkül. — Aki Ővele kapcsolatba kerül, annak egyszerre olyan lelki gazdagsága lesz, hogy a legtermészetesebb módon másoknak is továbbad. És tud adni. És az utolsóját is odaadja, és Isten gazdagon pótolja neki mindig. Erre is lehetne mondani sok szép példát.
Hiába halmozunk akármit, a hiányérzete mindvégig megmarad annak, aki Jézussal nem találkozott még. „Én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.”
Erről szól alapigénk is. Azért olvastam fel Pál apostol leveléből ezt a mondatot, mert a karácsony lényegét csodálatos tömörséggel összefoglalja. „Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy gazdag létére szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.”
Megint az Ő kegyelmét említi először. Mi a kegyelem? Ad nekünk sok jót, amit nem érdemlünk meg, de szükségünk van rá, és nem adja meg azt, amit megérdemelnénk, az ítéletet. Ezt Jézus szenvedte el és vállalta magára, pedig Ő gazdag volt. Annyira gazdag, hogy azt olvassuk róla: egyenlő Istennel.
Hogy Őáltala és reá nézve teremtetett az egész világmindenség. Hogy hatalmas szavával fenntartja a mindenséget. Hogy rászólt a tomboló viharra, és mint egy rossz gyerek, megcsendesedett. Szólt a gyógyíthatatlan betegnek, és meggyógyult. Kihívta a sírból a négy napja eltemetett Lázárt, és az kijött. Isteni teljhatalommal, amit mi elképzelni sem tudunk. És ma is ezzel a hatalommal uralkodik.
És milyen szegénnyé lett? Olyanná, hogy karácsonykor egy istállóban látta meg a napvilágot, hogy utána is hajléktalan maradt. Azt mondja egyszer a tanítványoknak: még a róka is bebújik egy lyukba, és madárnak is van fészke, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.
Amikor fiatalon kivégezték, megfosztották még a ruháitól is, és megfosztották minden emberi méltóságától. Szemen köpték, felpofozták, összeverték, és amikor meghalt a kereszten, mint egy rabszolga, úgy fejezte be ezt az életet.
Miért, ha semmi bűnt nem követett el? Itt van alapigénkben: érettetek. Gazdag létére szegénnyé lett érettetek. Ez a kulcsszó ebben a mondatban. És aki ezt megérti, és bizonyos lesz abban, hogy mindaz, amiről a Biblia szól: Jézus születése, halála, karácsony, nagypéntek, húsvét, mennybemenetel, pünkösd — minden, érettem történt. És azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten irántunk való szeretete, hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte a világba, hogy éljünk általa. Aki ebben bizonyosságot nyer, az lelkileg mérhetetlenül gazdag emberré válik.
Áldom az Istent, hogy sok példát láthattam erre. Amikor egy koldusszegény, örökké panaszkodó, magát sajnáló és sajnáltató ember egyszerre elkezd adni. Továbbadni abból, amit ő is úgy kapott. Egyszerre telik neki. Telik megbocsátani, elengedni, szeretni az ellenségét is, tűrni, imádkozni személyválogatás nélkül bárkiért. Önmagát is odaadni: a szabadidejét, az egészségét, hiszen ő is mindent úgy kapott.
„Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett érettetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.” Az ilyen embereknek lesz azután erejük, bátorságuk, lelki gazdagságuk szembe úszni az áradattal, és helytállni, mint József. Az ilyeneknek nem kell magyarázni, hogy nem az a férfias férfi, aki tud ordítozni, esténkén illumináltan hazatámolyogni, másokat örökké szidni, hanem aki tud helytállni csendes hűséggel ott, ahova Isten állította. A párja mellett is, a munkájában is, és ha van hite, a hitéért is. Az ilyen emberek átélik azt a belső szabadságot, hogy semmiféle kényszerbe nem lehet beleszorítani őket.
Milyen teljesítménykényszerrel akarnak megőrjíteni karácsony előtt? Én tudom, mit teszek majd, és mit nem teszek, miért teszem, és miért nem teszem. Egyébként ki-ki mondjon, amit jónak lát. És miért cselekszem így? Mert egészen aszerint akarok élni, amit az Úr megmondott. Isten a Szentírásban adott nekünk használati utasítást az élethez, és Jézus Krisztusban megadja magát az életet. Utána már csak élni kell. A Biblia így mondja: járni kell azon az úton, amit Ő helyezett elénk. Szabad könyörögni azért: adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat. Egy vágyat hagyj nekem, hogy halljam és kövessem szent igazságodat. „Egészen aszerint cselekedett, ahogy az Úr megmondta neki.”
Jézus gazdag lévén szegénnyé lett érettünk karácsonykor, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Adja Isten mindannyiunknak ezt a kifogyhatatlan, lelki, szellemi gazdagságot, hogy tudjunk gazdagítani másokat is! Ezt azonban, azt mondja a Biblia, „Vele együtt” adja.
Van egy karácsonyi énekünk, amelyik ezt az igét fogalmazza meg. A 307,1-2 verseit énekeljük el.

Dicséretet mond nyelve mindennek
Tenéked, könyörülő Istennek,
Hogy meglátván nyavalyás sorsunkat,
Elvégezted szabadításunkat,
E végre Fiad küldéd e világra,
Hogy utat nyisson nékünk mennyországba.

Megaláztad, hogy felmagasztaljon,
Ő szomorkodott, hogy vigasztaljon;
Szegénységben élt, hogy gazdagítson,
Meghalt, hogy minket megszabadítson
Kárhozatától az örök halálnak:
Ily dolgot még angyalok is csudálnak.