Cseri Kálmán

A pünkösdi történetet olyan szemléletesen írja le Lukács, hogy szinte magunk előtt látjuk az eseményeket és a szereplőket.
Jézus mennybemenetele után tanítványai és szűk családjának néhány tagja naponta összejött egy jeruzsálemi lakásban és imádkoztak. Az egész magatartásukat azonban egy bizonyos erőtlenség jellemezte. Igaz, megjegyzi a Szentírás: kitartóan imádkoztak, de egyelőre még sejtelmük sem volt arról, hogy mitévők legyenek, és — ha durván hangzik is — meg kell állapítanunk, hogy senkinek nem volt haszna abból, hogy ők voltak.
Annál meglepőbb az, hogy egyik óráról a másikra előáll Péter és azt javasolja: ne bújjanak össze félve, hanem menjenek ki az utcára, ahol nagy ünnep lévén akkor igen sokan tartózkodtak, és mindjárt programot is javasol a társainak: beszéljenek az embereknek Jézusról, Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségéről. Mindarról amit ők, mint szemtanúk átéltek, és hívjanak Jézushoz másokat is.
Ez egészen meglepő és váratlan javaslat volt. Az meg még inkább meglepő volt, hogy ez az írástudatlan halászember milyen prédikációt mondott ott el. Minden szó a helyén volt, az egy megszerkesztett beszéd volt, odaillő ószövetségi igékkel illusztrálta, amit mondott, és nagy erővel szólt arról, hogy Jézust az ott levők feszítették keresztre, de ez nem véletlen baleset volt, nemcsak a hivatalosok rosszindulata miatt történt, ez Isten örök tervébe illik. Jézus nem a saját bűnei miatt szenvedte el a halált, hanem a mi bűneink büntetését hordozta. Ezért aki benne hisz, azt már nem sújtja Isten igazságos ítélete. Aki Jézusban hisz, bűnei bocsánatát és új életet, örök életet kap. Térjetek meg hozzá!
Ez volt a summája Péter prédikációjának, és azt olvassuk: szíven találta a hallgatókat az, amit mondott. És még azon a napon mintegy háromezer ember hitre jutott, és ennek a jeleként megkeresztelkedett.
Péter olyan erővel prédikált, ahogyan korábban csak Jézust hallották. Másnap Péter és János olyan erővel gyógyítottak meg egy gyógyíthatatlan beteget, ahogyan korábban csak Jézustól látták. Amikor azok, akik ott voltak és hívők lettek, hazamentek és minderről beszámoltak, olyan erővel hangzott az ő egyszerű bizonyságtételük, hogy otthon is sokan hívőkké lettek, és néhány év alatt a Földközi tenger egész medencéje tele lett kicsi keresztyén közösségekkel. Valami különös erő kezdett áradni pünkösdkor. És amikor emiatt a tanítványokat börtönbe zárták, ezt is különös erővel viselték.
Mi történt itt voltaképpen?
Ők is ekkor értették meg, hogy most teljesedett be Jézus ígérete. Ő megmondta világosan, hogy eljön egy nap, amikor „erőt kaptok és tanúim lesztek.” A mennybemenetele előtt azt mondta: maradjatok Jeruzsálembe, amíg felruháztattok mennyei erővel. Ezt nem értették, mit jelent, és nem tudták, meddig kell erre várni, de komolyan vették. Ott maradtak, és pünkösd napján átélték: most teljesedett be ez az ígéret. Ez az az erő, ami nem belőlük fakad, nem az ő produktumuk. Ennek az erőnek a munkáját ők is mintegy nézik, noha rajtuk keresztül munkálkodik Jézus.
Mert Jézus ugyan felment a mennybe és látható módon testben már nincs velük, de ezek szerint lelkileg, az Ő Szentlelke által mégiscsak itt van. Sőt, most már nemcsak velük, hanem bennük. Ez furcsán hangzik az ember materialista gondolkozásra beállított agya számára, de ezt élték át. Belülről ad nekik olyan gondolatokat, amelyek nem rájuk jellemzőek, hanem Jézusra. Belülről kapnak olyan indítást, aminek a következtében egyértelmű, mit tegyenek. És belülről jutnak eszükbe olyan gondolatok, jutnak olyan döntésekre, amelyeken keresztül Jézus irányítja őket. A lelkileg jelen levő Jézus, Jézus Lelke, a Szentlélek.
Ezért mondhatjuk azt, hogy a Szentlélek munkája hasonlít az elektromos áramhoz. Az áram sem látható. Ránézek egy vezetékre, de ránézésre nem tudom megállapítani, hogy feszültség alatt van, vagy nincs. De az áram jelenléte vagy hiánya a hatásából kétségbe vonhatatlanul megállapítható.
A Szentlélek is láthatatlanul volt jelen, de kétségbe vonhatatlanul megállapítható volt, hogy milyenek voltak a tanítványok Szentlélek nélkül a maguk tanácstalanságában és erőtlenségében, és milyenekké váltak, amikor kapták a Szentlélek ajándékát, és mire tudta használni őket Jézus Krisztus.
Ahogyan az áram, a feszültség nem a vezetékből ered, hanem ha az a vezeték valami módon össze van kötve az erőművel, az erőforrással, ugyanígy ez az erő sem a hívőből ered, hanem aki kapcsolatba került az élő Istennel, abba beleárad ez a mennyei erő. Jézus azt ígérte: maradjatok Jeruzsálemben, amíg felruháztattok mennyei erővel, és majd ennek a hatásából következtethettek arra, hogy jelen van.
Ez az erő, vagyis a Szentlélek egyrészt átalakítja azt, aki kapja ezt az ajándékot, másrészt — ahogy itt Jézus mondta — hitelesen tud Jézusról beszélni másoknak, azoknak a javára, életének a megoldása végett, és őket is ide segíti.
Ha őszinték vagyunk, akkor meg kell állapítanunk, hogy ez a mennyei erő hiányzik mindannyiónkból, amikor a világra jövünk. A Biblia egyebek között arról szól, hogy Isten ezt kínálja mindenkinek, aki Jézusban hisz. És ahogyan Jézus tanítványai erőtlenek voltak a Szentlélek nélkül, úgy mi is azok maradunk mindaddig, amíg át nem éljük ezt: mit jelent a Szentlélek ajándékát kapni. És ahogy ők erőt nyertek, amikor betöltötte őket a Szentlélek, ugyanez történhet és történik ma is mindazokkal, akik Jézus Krisztusban hisznek.
Azt hiszem, arra nem kell illusztrációkat sorolnom, mert mindanynyiónk szomorú tapasztalata, hogy milyen sokféleképpen éljük meg az erőtlenséget. Akár fizikai formában, úgy, hogy néha valóban igaz ám az, amit így mondunk: jártányi erőm sincs. Amikor az ember csak vonszolja magát és görnyed a terhei alatt. Vagy amikor lelki terheket hordozó emberek azt mondják: nem bírom tovább! — és akkor egy hosszú felsorolás következhet: nem bírom tovább a fizikai fájdalmakat, a kiszámíthatatlanságot, a bizonytalanságot. Nem bírja tovább valaki a házasságát vagy az egyedüllétét, az anyagi gondokat, a szüntelenül kellemetlenkedő embereket… Nem bírjuk tovább! És van olyan erőtlenség is, amikor nagy álmokat szőnek emberek, de nincs erejük a megvalósításhoz. Olyan szemléletesen mondja ezt a Szentírás: Amikor szülésig jutnak a fiak, de nincs erő a szüléshez.
Az Ószövetség ír egy Josafát nevű királyról, aki egyszer váratlanul nagyon nehéz helyzetbe került egész népével együtt. Az emberek szeme rajta volt, hogy mondja meg, most mi a tennivaló, de ő nem tudta, mi az. Olyan őszintén mondja Istennek: Urunk, nincsen erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támadt. De úgy folytatja: a mi szemeink tereád néznek.
Ezt az erőtlenséget élték át Jézus tanítványai Jézus mennybemenetelekor. Tíz nap múlva, pünkösdkor pedig, egyszerre magától értetődővé vált a számukra, hogy nem egymást kell melengetniük összebújva és tanácstalanul imádkozva, hanem mutassák az Istenhez visszavezető utat azoknak, akik erről még nem hallottak. Nem magukat féltették már a bizonyságtétel következményeitől, hanem azokat kezdték el félteni, akik még a lelki sötétségben voltak, és nem ismerték Jézus Krisztust. Egyszerre magától (mi tudjuk, hogy magától a Szentlélektől) felelősség, szeretet ébredt a szívükben mások iránt, és még azt a képességet is megkapták, hogy úgy tudjanak a Jézusról szóló evangéliumról beszélni, hogy azt mindenki megérthesse.
Mi történt tehát pünkösdkor?
Az történt, hogy az az Isten, aki megteremtette és irányítja ezt a világot, Jézus Krisztus személyében egészen közel lépett hozzánk, hogy segítsen rajtunk. A Szentlélek személyében pedig még közelebb lépett a hívőkhöz, be egészen az emberbe, és ott belül hajt végre olyan változást, amit mi sem magunkban, sem egymásban nem tudunk elvégezni, és ennek a következtében Jézus tanúi is lesznek ezek az emberek.
A Szentlélek nem személytelen erő, hanem élő személy, maga Isten. A Szentlélek adja ezt az erőt, és aki ezt kapja, az kétségbe vonhatatlanul tud erről bizonyságot tenni. A Szentlélek ott volt már a teremtésnél is, és ott van minden ember újjáteremtésénél. Szentlélek nélkül lelkileg érzéketlenek, tehetetlenek, lelkileg halottak vagyunk.
Pál apostol olyan szemléletesen mondja, hogy akiben nincs Isten Szentlelke, annak a számára egyszerűen bolondságnak tűnik mindaz, amit Isten mond, mert nem érti. Kicsik vagyunk hozzá, nem érjük fel ésszel. A Szentlélek segíti el a hívőt tisztánlátásra, helyes önismeretre, igaz Isten-ismeretre. Aki kapja Isten Szentlelkét, az előtt egyszerre kinyílik a Biblia.
Olyan sokszor vagyok ennek tanúja, amikor egy újjászületett ember azt mondja: új világ nyílt ki előttem — ami addig is ott volt, csak nem volt érzékszerve, hogy annak a valóságát érzékelje. De most Isten Lelke közel hozza a számára, és nem túlzás, amikor azt mondja: meghallottam, hogy mit mondott nekem Isten. Nem a dobhártyáján keresztül, hanem a lelki érzékszerve állt helyre, és tudja, hogy ebből a sok betűből, ami ide le van írva, mi az, ami Isten személyesen hozzá szóló szava, és képes ennek engedelmeskedni, és öröme van, miközben engedelmeskedik. Az nem külső kényszer, hanem belső késztetés. Egészen megváltozik az ilyen ember. A Biblia úgy mondja: új szíve lesz. Új természetet kap, és ez a természet Jézuséhoz hasonlít. Egyszerre sikerül megvalósítani azt, amire addig csak vágyott.
Hadd mondjak erre egy egyszerű példát.
Járt a gyülekezetünkbe egy nagyon nehéz természetű fiú. Olyan igazi anyaszomorító volt. Sokat panaszkodott is rá a családja, megkeserítette otthon mindenkinek az életét. A fiatalokkal nyári csendeshétre ké-szültünk, és ő is jelentkezett. Nagyon szégyellem, de bevallom őszintén: nem örültem a jelentkezésének. Hozta is a formáját, az első napokban sok gondot okozott az egész közösségnek. Azután a hét közepén azt kérte: beszélgessünk. Leültünk egy csendes helyre. Emlékszem, sokáig nem szólalt meg, a cipője orrát nézte. Egyszer csak elkezdett keservesen zokogni. Kamasz fiúknál ez ritkaság, annak komoly oka van.
Én addig imádkoztam csendesen. Amikor meg tudott szólalni, elkezdte sorolni, hogy mi-mindennel keseríti ő a családja életét. És hányszor akart megváltozni, de nem tud. Most ezeken a napokon megértette, és most már ő ezt tudja, csak még nem meri igazán hinni, hogy Jézus Krisztus valóban az ő büntetését szenvedte el a kereszten. Tehát, ha ő hisz, akkor Isten nem őt bünteti meg a bűneiért, mert ezt a büntetést már Jézus elszenvedte. De vajon ennyi bűnre is van bocsánat, mint amennyit ő elkövetett? Őt most már csak ez érdekli, és az, hogy lehetne-e vajon Istennel újat kezdeni?
Megkérdeztem tőle: mi van megírva a Bibliában? Nem vizsgáztatni akartam, mert válaszoltam is a kérdésre, de ilyenkor ez a fontos: mi van megírva, nem az, hogy ki mit gondol, ki hogyan érez… Mit mond nekünk erről Isten? Például azt mondja: „Ha megvalljuk bűneinket, Ő hű és igaz, megbocsátja bűneinket és megtisztít minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9).
Megkérdeztem: ott van-e zárójelben: ki véve a te gazemberségeidet? Nincs ott. De az ott van: minden hamisságtól. Akkor ezt kellene komolyan venni. Megkérdeztem: azt, amit nekem elmondott, elmondaná-e az Úr Jézusnak. Válasz nélkül lehajtotta a fejét, és elkezdett imádkozni, életében először hangosan. Egy üde, kedves, nyers, minden kegyeskedéstől mentes, őszinte imádság volt. Egy életgyónás. Megköszönte mindazt, amit akkor már hittel el tudott fogadni, és a végén azt kérte, hogy ne egyedül kelljen küszködnie önmagával a továbbiakban, ő az egész életét alárendeli az Úr Jézus akaratának, jöjjön és tegyen vele, amit akar.
Csodálkozásunkra már aznap egy másik ember volt közöttünk. Segítőkész, csendes, alázatos — ezek a tulajdonságok korábban végképp nem voltak jellemzőek rá. Amikor hazajöttünk, a szülei nem hittek a szemüknek. Várták, hogy majd elmúlik ez az álom. Aztán nem múlt el. Isten kegyelméből nem múlt el a mai napig. Utána is követett még el komiszságokat, de azokat ő maga ítélte el a legjobban, s rendezte az érintettekkel és Istennel. Azóta az ő akkori osztályából sokan itt vannak a gyülekezetben. Észre sem vette, hogy tanúvá vált. Hamar kiderült róla a tanév kezdésekor, hogy valami nagy változás történt. Ő ennek az okát elmondta. Hívott másokat is az Úrhoz, és a maga egyszerű módján tanú lett. Vagyis pontosan beteljesedett egy XXI. századi fiatal életében, amit itt Jézus mondott: „Erőt kaptok, miután a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek.”
Erőt kapott ahhoz, amit a saját erejéből nem tudott megvalósítani, és amit egyikünk sem tud megvalósítani, hogy átformáljuk magunkat belsőleg. De a Szentléleknek volt erre ereje.
Az ő esete azért is tanulságos számomra, mert minden részlete arról árulkodik, hogy mi Isten Szentlelkének a munkája. Mert az is a Lélek munkája volt, hogy egyáltalán eljött arra a hétre. Elmondta utólag, hogy kézzel-lábbal tiltakozott a szülők parancsa ellen. Jól van, emiatt ne legyen veszekedés otthon, kibírja ő azt a hetet. Úgy hallotta, délutánonként lehet focizni, így elviselhető lesz. Így jött el. Ez is a Szentlélek munkája volt. Az is, hogy megértette ott a lényeget, ami elhangzott. Az is, hogy felismerte a bűneit. Az is, hogy nem szégyellte azokat néven nevezni. Az is, hogy komolyan vette, amit Isten az Ő igéjében erre nézve mond. Az is, hogy megszólal hangosan imádkozva egy idegen előtt az, aki korábban olyat nem tett. Ez mind a Szentlélek munkája. Ezt a munkát Isten áldott Lelke sokféleképpen, sokunk életében végzi ma is.
Pünkösd azért történt, hogy ilyen csoda minél több emberrel megtörténjék. Ne felejtsük el azt, hogy ezeknek a csodáknak, a Szentlélek embereket újjáformáló munkájának társadalmi kihatása is van. Mi itt tömegesen arra várunk, hogy ebben a nagy világkáoszban rendbe jöjjön az országunk gazdasága. Vannak többen, akik azt mondják: nem lehet ott kezdeni, mert a gazdasági válságnál mélyebb az erkölcsi válság, erkölcsileg kell megújulnia népünknek. Ez igaz, de kevesen vannak, akik komolyan veszik, hogy az erkölcs is valaminek a következménye már.
Az élő Istenbe vetett hitnek a gyümölcse egy olyan erkölcsiség, aminek aztán van kihatása a gazdaságra, a kultúrára, az egészségügyre, az emberi együttélésre — mindenre. Tehát, ha a gyökerekhez akarunk hatolni, akkor nem szabad elhallgatni, hogy a mi népünknek elsősorban hitbeli megújulásra van szüksége. Arra, hogy visszataláljunk az élő Istenhez. Arra, hogy ne csak káromkodás formájában emlegessük az Ő szent nevét, hanem ismerjük el — ahogy a Biblia mondja —, hogy Ő az Isten, és ez azt jelenti: Ő tudja egyedül, hogy mi jó nekünk, és akkor teljes bizalommal készek vagyunk azt tenni, amit Ő mond. Akkor ehhez meg kellene ismerni, hogy Ő mit mond. Így lehet visszafelé haladni.
Igazi hitbeli megújulásból fakad olyan erkölcsiség, amivel aztán lehet országot építeni. Ez mindig a Szentléleknek a munkája.
Mert akit Isten Lelke újjáteremt, azt nem a széthúzás és a pártoskodás jellemzi, ami sokszor minket mostanában, hanem egy cél felé törekszik mindenki. És ha Isten Lelke sokakat újjáteremt, akkor nem lenne minden tizedik honfitársunk alkoholbeteg, akkor nem bomlana fel minden harmadik, lassan minden második házasság. Az Istentől újjáteremtett emberek örömmel vállalják a gyermekáldást szerényebb körülmények közé is. Az ilyen ember nem lopja el a másikét, és nem teszi tönkre a közösségét, mert az ilyen ember felszabadult arra, hogy Istennek éljen és másokért éljen.
Ezt mi nem tudjuk elérni sem neveléssel, sem fenyítéssel, sem buzdító szónoklatokkal. Ehhez belül, a szívünkben kell valami radikális, vagyis gyökeres változásnak végbemennie. Ez a Szentlélek munkája. Az, hogy olyan emberek jöjjenek létre lehetőleg minél nagyobb számban, tömegesen, akikről a neves erdélyi költő, Reményik Sándor ír az egyik versében:

Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem.
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig.
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit a tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

A hangszer mi vagyunk. A művész a Szentlélek. Nincs olyan hegedű, még ha azt Stradivari készítette, akkor sem, amely magától előadna egy zeneművet. Valakinek kézbe kell vennie. De ha igazi mester veszi a kezébe, akkor hiányos húrú hangszeren is elő tud adni művet. Volt erre példa a zenetörténetben.
Mi csak a hangszer vagyunk, de ha az Isten vesz a kezébe, és azt tehet velünk, amit akar, akkor tanúi lehetünk a szó mindenféle értelmében.
Ha szabad ilyen egyszerű bátorítást mondani: tedd életedet a Mester kezébe! Aztán hadd tegyen veled, amit akar, mert akkor zökken a helyére mindannyiunk élete. Akkor válunk azokká, akiknek Isten eltervezett, és mindez a Szentlélek munkája. Az ilyen emberek tudnak messze a képességeiken felül is teljesíteni, és valósul meg az életükben Isten szép terve.
Mit tehetünk ennek érdekében?
Mert ha elolvassuk a Szentlélek munkájára vonatkozó igéket, ott mindenütt arról van szó: a Lélek cselekszik. Azt mondja Jézus: „kaptok Szentlelket.” Azt mondja a másik idézett igében: „várjatok, amíg felruháztattok mennyei erővel.” (Lk 24,49). Kitöltetik a Lélek, betöltötte őket a Szentlélek.
Ők semmit sem csináltak? Mit tettek ők?
Azt, amit Jézus mondott: maradjatok a városban, amíg megkapjátok ezt az ajándékot. Ez Isten ajándéka. De az kapja meg, aki azt, amit már hallott tőle, komolyan veszi, vár és imádkozik, mint ahogy a tanítványok tették itt a bibliai leírás alapján is.
Várni és kérni. Miért? Mert ebben a magatartásban alázat van: kifejeződik benne az, hogy rászorulok egy külső, felülről jövő segítségre. Ebben a magatartásban bizalom van: bizonyos vagyok abban, hogy Jézus igazat mondott, és az ígéretét beteljesíti. Meddig kell várnom? Amíg beteljesíti. Mire kell várnom? Arra, hogy azt, amit megígért, beteljesítse. Ezért kell ismerni, hogy mit ígért meg. Tudjam, hogy mire várok.
Ebben a magatartásban önismeret is van: nem tudom magamból kipréselni ezt az erőt, amire szükségem van. De lelki igényesség is van. nem mondok le róla! Ez mennyei erő, ez nem emberi produktum. S ha ezt Isten ígéri minden benne hívőnek, itt vagyok, tartom a kezemet, és várom ezt az ajándékot. És amikor Isten elérkezettnek látja az időt, megadja.
Sokszor az jut eszembe, hogy Szentlélek nélkül olyanok vagyunk, mint aki csónakban evez. Húzzuk az evezőt, aztán néha egymást vádoljuk: nem jól húzza. Ha ügyetlenkedünk, körbe forog a csónak, és nem jutunk sehova, de mégis elfáradtunk. Evezünk, evezünk… Szeretnénk valahova megérkezni.
Aki átéli a Szentlélek jelenlétét és erejét, az pedig vitorláson ül. Fúj a szél, és én csak a vitorlát állítom megfelelő szögbe, hogy minél inkább a szél ereje érvényesüljön és haladunk előre. Nem kell nyögni, izzadni és veszekedni.
És ha nem fúj a szél? Ezt mondta egyszer egy idős lelkipásztor: akkor foltozzuk a vitorlákat és várjuk, hogy a Szentlélek szele odaérkezzék.
Ezért az ilyen ember szüntelen reménységben él. Várja a többet, a még többet, az újabbat, amit Isten az Ő mérhetetlen gazdagságából ad nekünk. A pünkösd végső kérdése az, hogy erőlködés vagy erőnyerés az életünk? Erőlködünk, önerőből valamit el akarunk érni, vagy kitárjuk magunkat bizalommal Isten előtt és várjuk az Ő Szentlelkét, amit Ő ad újra és újra.
Mert egyszer mindnyájan megérkezünk az örökkévalóság kapujához is. És az üdvösség ajtaját semmilyen emberi erővel kifeszíteni nem lehet. Az vagy kinyílik magától az érkező előtt, vagy bezárva marad örökre. És azok előtt nyílik ki magától, akik már itt kapcsolatba kerültek Istennel és kapták az Ő Szentlelkét. Mert az Ő Szentlelke nemcsak az itteni terheink hordozásához meg a róla való hiteles tanúskodáshoz ad erőt, hanem ahhoz is, hogy átlépve majd a mulandó világ és az örökkévaló határát, mindörökké a mi Urunkkal legyünk.
Említettem előbb Josafát király nevét. Ő nemcsak azt mondta az imádságában, hogy nincs erőnk ezzel a nagy sokasággal szemben, hanem ezt is: Uram, a te kezedben van az erő, és senki sem állhat meg veled szemben. (2Krón 20,6. 12).
Az Ő kezéből kérhetjük el mindnyájan ezt az erőt. Nemcsak azt, hogy bírjuk és kibírjuk a napi terheket meg egymást, hanem ezt a mennyei erőt is, ami új életet jelent, új távlatot, új célokat, új eszközöket. Ami valóban újjáteremtő erő.

Tegnapelőtt fejeztük be sokan, akik a bibliaolvasó vezérfonal szerint olvassuk a Szentírást Ézsaiásnak a hosszú könyvét. Ennek az utolsó fejezetéből való ez a mondat. Azért olvastam fel, mert ha ez a mostani együttlétünk mottója: Dicsérd Istent, zengedezz! — akkor jó, ha megkérdezzük: hogyan lehet eljutni oda egy ilyen magunkfajta embernek, hogy megteljék a szívünk Isten dicsőítésével, és ezt még el is tudjuk mondani másoknak, hogy zengedezzünk is valamilyen formában.
Ebben az igében világos válasz van erre. A Szentírás sok más helyen is ezt a két lépést említi meg. Azt mondja Isten először a népeknek: „Jöjjetek és lássatok meg engem!” Utána azt mondja a megmentetteknek: menjetek és adjátok hírül dicsőségemet a pogányoknak. Jöjjetek és menjetek. Először magához hív, azután az elveszettekhez küld. Először megengedi, hogy megismerjük Őt, aztán megáld azzal, hogy megismertessük Őt másokkal is. Először bennünk végzi el a maga munkáját, azután általunk munkálkodik ebben a világban.
Kihív a pogányok közül, amikor az Ószövetségben azt olvassuk: a népek, ez mindig a pogányokra, a nem Isten népére vonatkozik. Kihív onnan, megismerjük Őt, vele közösségbe kerülhetünk a hit által és a megmentettekhez csatlakozhatunk. A megmentetteket pedig küldi vissza oda, ahonnan kihívta őket, hogy most már az ő megmentőjükről tudjanak hitelesen beszélni, hogy mások is a megmentettekhez csatlakozhassanak.
Először megengedi Isten, hogy felismerjük, hogy Ő az Isten, eközben elismerjük, hogy valóban Ő az Isten a mi életünkben is és utána a vele való közösségben egyre jobban megismerhetjük Őt. Ez nagyon fontos bibliai folyamat.
Először felismerem: tényleg van Isten a világon — ahogy a délelőtti igehirdetésben hallottuk a Dániel könyvéből: „Van Isten az égben.” Ez az Isten itt a földön is Úr. Láttuk ezt is, hogyan cselekedett Dánielék körül és őáltaluk és őbennük is. Ez az Isten cselekvő Isten. Ami Jézus mondott, az ma is igaz: „az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom.”
Ezt ismeri fel először a hitetlenből hívővé váló ember, eközben elismeri ezt az Istent a maga személyes élete felett is Úrnak. Nem ő akar már a maga istene lenni, nem istenkedik dölyfösen, mint a bűneset után, és attól kezdve mindig, és az Istennel való lelki közösségben egyre teljesebben megismeri Őt. Ahogy megismeri, felragyog a mi hitvány életünkön az Ő dicsősége, és tudunk róla hitelesen bizonyságot tenni másoknak is szóval, és az életünkkel is.
Hol ez a sorrend? Először elmondom kinek ismertem meg Őt, az életem meg csendes illusztrációja ennek, és megerősíti a bizonyságtétel, hol pedig előtte jár a megszentelt élet, s mintegy utat készít az evangéliumnak, aztán elhangzik szavakban is.
Csak is érthetjük meg azt, ami nem ellentmondás a Bibliában, hanem egymást kiegészítő két gyönyörű megállapítás, amikor Jézus azt mondta: „Én vagyok a világ világossága”, a Hegyi beszédben pedig azt mondja: „ti vagytok a világ világossága. Csak közben történt valami. Történt ez a vele való találkozás, amelyikben fényt fogott a mi fénytelen, sötét életünk. Jézus közelében kifényesedett, megvilágosodott az élet, és világítani tudunk másoknak. Ezután, hogy „ti vagytok a világ világossága” mondja ezt: „úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látva a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
A puszta létünk túlmutat önmagunkon. Az újjászületett ember az újjáteremtett esetében és mutat a dicsőséges Istenre. Felragyog valami a hívő ember életén Isten dicsőségéből. Erre hívott el minket a mi Urunk.
Mi a különbség hálaadás és dicsőítés között? Aki hálát ad, az megköszön valamit, az utóbbi pedig dicsőít valakit. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk köszönni Isten ajándékait, mert a hála azt jelenti: az ajándékokról feltekintek az ajándékozóra. Az ajándékozó mindig mérhetetlenül több mint ajándékainak összessége. Isten a vele való személyes kapcsolatra hívott el minket. Ebben segít a hálaadás.
Ha viszont már vele kapcsolatba került valaki, akkor ne legyen rest elmondani másoknak is, hogy ki ez az Isten. Amikor megvallom, hogy kicsoda Ő, akkor dicsőítem Őt. Amikor elhiszem, hogy Ő az, akinek mondja magát. Amikor egyre inkább megismerjük Isten tetteit, és ezekről tudunk csendesen, meggyőződéssel beszélni másoknak is, hogy ők is megismerjék, azután elismerjék, aztán a vele való közösségben egyre inkább vele kapcsolatba kerüljenek.
Nem Istennek van szüksége a mi dicsőítésünkre. Nekünk van szükségünk arra, hogy miközben megvalljuk Őt mások előtt, aközben egyre bizonyosabbak legyünk abban, hogy Ő az, akinek mondta magát. Hogy az Ő tettei valóban megtörténtek. Hogy el tudjuk mondani: a mi kicsi életünkben is mit cselekedett, és ez, mint egy ígéret, biztatás, bátorítás arra, hogy a tiedben is ugyanezeket, sőt ennél nagyobbakat cselekedhet. Ismerd el, hogy Ő az Isten!
A 46. zsoltár mondja: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” — És aki elismeri Őt, annak az élete megváltozik, és elkezdi dicsőíteni Istent, mert lesz mondanivalója Istenről másoknak. Tudja, egyre teljesebben tudja, hogy ki ő, nem szégyelli ezt megvallani, sőt a mások iránti szeretettel és felelősséggel beszél erről másoknak. Az ilyen ember úgy él, hogy szakadatlanul Istenre van tekintettel.
Megelevenedett előttem, hogy egyre több olyan emberrel találkozom, aki lefele néz. Annyi bajagondja van, hogy képes így végigmenni az utcán is, hogy lefele néz. Egyre többen vannak, akik befele néznek. Se lát, se hall. A villamoson is úgy ül, hogy lehet látni: nem lát senkit, nagyon sok gondja van. Megoldhatatlan gondok, körbejárja és forog, mint amikor a macska saját farkát kergeti, és sehova se jut, csak szenved a megoldhatatlanság miatt. Egyre több embertársunk kerül ilyen helyzetbe.
Aztán vannak, akik körbe tekintgetnek rémülten, mert tele vannak félelemmel, szorongással. Honnan, mi fenyegeti?
A hívő ember fölfelé tekint. A 34. zsoltár elején olvassuk ezt: megkerestem az Urat, Ő meghallgatott engem, minden félelmemből kimentett engem. Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és nem szégyenülnek meg.
Ne lefelé, ne magamba, ne üveges tekintettel a semmibe, ami halál közeli állapot, és ne riadtan jobbra-balra. — Akik Őreá néznek, azok megismerik Őt és azok tudják dicsőíteni Őt. Azok el tudják mondani ki Ő valójában. Azoknak a megváltozott élete beszédes életté válik, és az életünk is Istent dicsőíti.
Olyan szép ennek a hosszú prófétai könyvnek, Ézsaiás könyvének a végén: „Jöjjetek és lássátok meg az én dicsőségemet!” — mondja Isten. Utána a megmentetteket elküldöm a népekhez, a pogányokhoz, vigyék hírül dicsőségemet a népeknek.
Jöjjünk mi is újra és újra és egyre közelebb Őhozzá. Aztán menjünk bátran, félelem nélkül, és nagy szeretettel mondjuk el másoknak is ki a mi Istenünk, mit tett eddig értünk, mit cselekedett az életünkben, mit akar mások életében is cselekedni.

*******

Még két kórusművet fogunk hallani. Az első: Smetana műve, aminek a szövege a 91. zsoltár 4. verse, amelyik egy különös, kedves, bájos kép. Így hangzik ez a mondat a Bibliából:
Tollaival betakar téged,
szárnyai alatt oltalmat találsz,
pajzs és páncél a hűsége.
Az eddigi kórusművek Isten megváltó munkájáról szóltak. Ez a mű pedig az Ő gondviselő munkájáról szól. Nemcsak a lelkünkkel törődik, a testünk is fontos neki. A testünk táplálása, védelme, biztonsága, egészsége. Használja a zsoltáros ezt a mindenki számára érthető képet: úgy, ahogy a tyúkanyó, a kotlós szárnyaival betakarja a csibéket, és ott biztonságban vannak, a mindenható Isten ilyen biztonságban tartja a benne hívőket.
Talán nem haragszanak meg a testvérek, ha bevallom, hogy valahányszor ezt a zsoltárt olvasom, mindig egy gyerekkori emlék jut eszembe. Ez az Isten-ismeretben is előbbre vitt aztán engem.
Egyik nyáron hirtelen nagy vihar, zápor támadt és jégeső is volt. Volt egy kotlósunk, és még csak néhány naposak voltak, egészen gyengék a kiscsibék. Édesanyám biztosra vette, hogy a kicsik közül sokakat agyon vert a jég, mert nagy jégszemek estek. Amikor elmúlt a vihar, kisütött a nap, előbújtak a csibék a kotlós szárnya alól és mindegyik megvolt. A kotlós azonban nem mozdult. Ahogy közelebb mentünk, kiderült, hogy elpusztult. Csupa vér volt a feje, mert a fejét nem tudta a szárnya alá dugni, mert a csibék voltak a szárnya alatt. Agyonverte a jég a kotlóst, az egyik szárnya is eltört, és a fejét szinte szétverte, de minden csibe épségben maradt.
Nem ezt történt a Golgotán? Valaki belepusztult abba, hogy mi életben maradjunk. A különbség csak az, amit most hallottunk az utolsó két kórusműben, hogy Ő diadalmasan fel is támadott és ma is él. De aki ezt átéli, és tudja, hogy mindez érettünk történt, az nem szűnik meg hálát adni és Istent dicsőíteni.
Nos, az első tehát erről szól, hogy tollaival betakar és pajzs és páncél az Ő hűsége, a befejező mű a Händel mű lesz, aminek az első sora ez:
Dicsérd Istent, zengedezz!
Ennek a műnek a végén is van egy nagyon fontos bibliai gondolat, amikor Isten hatalmáról is irgalmáról beszél, mégpedig együtt, egyszerre. Ezt mi sokszor szét szoktuk választani, sőt vannak, akik szembeállítják. A Biblia együtt beszél erről. A mindenható Isten, akinek minden lehetséges, mert Ő Isten, kimondhatatlan gyengéd irgalommal és szeretettel bánik a benne bízókkal. Számíthatunk az Ő hatalmára, és bizonyosak lehetünk az Ő irgalmában.
Hallgassuk meg ezt a két művet még.
Orgonán közreműködik Galovics Réka.

*******

Legyen áldott Isten, ha szívünkben tényleg megerősödött az Ő dicsőítése utáni vágy vagy már innen kimenve is a minden nemzeteknek, a körülöttünk élő pogányoknak nagy szeretettel tudunk beszélni Isten nagyságáról.

Ma tíz órakor a gyerekek is itt lesznek majd a gyülekezetben. Szeretnének egy rövid anyák napi műsort adni, és közösen is megköszönni édesanyjuk sok szeretetét. Ha a gyerekek itt vannak, akkor mindig az ő menetrendjükhöz szoktunk igazodni mi is, velük pedig most az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet tanulmányozzuk. Éppen az a rész következik, amikor Pál apostol figyelmét Lisztrában felhívják egy fiatalemberre, egy bizonyos Timóteusra, hogy igen derék és mélyen hívő fiú, az életén is meglátszik: képmutatás nélküli hite van. Az apostol magával viszi ezt a fiatalembert, és az ő munkatársa, később pedig utóda lesz a szolgálatban.
Amikor az utolsó levelét írja az apostol, kivégzése előtt a börtönből, — a Timóteushoz írt második levelet — akkor ezt említi fel: képmutatás nélküli hit lakozik benned. És hangsúlyozza, hogy ez a hit lakozott már a nagyanyádban, Lóiszban, édesanyádban, Eunikében, és Isten kegyelméből ez a hit lakozik benned is.
Nemcsak azt említi meg a levélben, hogy együttérez Timóteussal, mert tudja, hogy gyakran fáj a gyomra, hanem megemlíti, hogy olyan hite van, amelyikbe nem keveredik képmutatás. Nem az iskoláira hivatkozik, és még csak nem is arra, hogy Páltól mit tanult, hanem arra, hogy otthonról mit hozott. Nem a nagymama és az édesanyja plántálta belé a hitet, azt Istentől kapta ajándékba Timóteus is. De nagymama is, édesanyja is képmutatás nélküli, hiteles krisztusi életet élt előtte, és ez a példa hatott a kis Timóteusra.
Éppen ezért anyák napján arról szeretnék most szólni az ige alapján, hogy milyen óriási kiváltság, és ugyanakkor kimondhatatlan felelősség, gyönyörű feladat is édesanyának, szülőnek, pedagógusnak lenni. Egyáltalán mindenkinek, akinek megadatik az a lehetőség, akárcsak egyszer-egyszer is, hogy formálható, kis emberpalántákat tápláljon, védjen és neveljen szóval, és ami azt mindig hitelesíti vagy lerontja: a példaadással is, hogy képmutatás nélküli hitre tudnánk segíteni azokat, akiket Isten reánk bízott.
Timóteusról ezt említi meg itt Pál apostol, és arra gondoltam, mivel a gyerekek is itt lesznek majd közöttünk, hogy három gyerekről szeretnék szólni, amit a Szentírás róluk elmond. Három olyan gyermekről, akiket felkészítettek a szüleik az élet harcaira úgy, hogy természetesen nem is tudták, mi vár majd a gyermekeikre, de ők megtették a magukét, és nemcsak enni adtak nekik, nemcsak öltöztették őket, hanem Isten igéjét csöpögtették a fejükbe már gyerekkorukban, és olyan értékrendet alakítottak ki a példájukkal is a szívükben, aminek később egész életükön át hasznát vették.
Ezeknek a gyermekeknek volt valamijük, amit csak hívő szülőktől lehet megkapni, és amire adott esetben támaszkodhattak, és nemcsak maguknak, hanem másoknak, a környezetüknek is áldásukra lehettek.
1. Az elsőnek a nevét sem tudjuk, csak azt tudjuk róla, hogy aranyos kicsi lány volt, mélyen hitt Istenben, és ebből másoknak is hasznuk lett. (2Kir 5).
Nagyon régen élt Izráelben, 2800 évvel ezelőtt, amikor sötét idők jártak arrafelé. Hosszú ideje már egy hitetlen király, Aháb uralkodott, akinek a felesége még gonoszabb volt, pogány is volt, és a gyerekeik sem voltak különbek. Szinte beszélni sem volt már szabad Istenről, akik pedig beszéltek Istenről, sőt Isten igéjét hirdették volna tovább, azokat sorban kivégeztették. A prófétákat üldözte, sokat közülük megöletett.
Nem érdekelt már senkit semmi más, csak a pénz meg a túlélés. Nagy aszály is volt, éhínség következett. Nagy nyomorúság volt akkor azon a népen.
Ennek a kislánynak azonban hívő szülei voltak. Honnan tudjuk ezt, amikor a Biblia nem is említi a szüleit? Onnan tudjuk, hogy egészen bizonyos, hogy voltak neki szülei. Az meg a viselkedéséből egyértelműen következtethető, hogy otthon sokat hallhatott az élő Istenről.
Gyerekfejjel is ismerte Isten nagy tetteit, el tudta sorolni, hogy mi-mindent cselekedett az ő népének hatalmas Istene, aki ma is ugyanolyan nagy, mint annak idején, amikor a világot megteremtette, amikor őseiket Egyiptomból kihozta, amikor a Vörös-tenger Isten szavára kettévált.
Isten ma is él, ma is ugyanolyan hatalommal cselekszik. Nagyon szereti a benne bízókat. Nem véletlenül történnek az események. Ő irányít mindent. Tőle lehet és kell elfogadnunk a helyzetünket, jót és rosszat egyaránt. Ő ma is cselekszik. Lehet tőle kérni dolgokat, és Ő bármit megtehet, amit akar.
Az ő kicsi gyerekszívében különös erős hit és bizalom született meg ez iránt az élő Isten iránt. Ezt onnan tudjuk, hogy amikor egyszer elrabolták, és eladták rabszolgának Szíriában, odakerült a szíriai hadvezér házába cselédnek, és meghallotta, hogy gazdája gyógyíthatatlan beteg, akkor odaállt a gazdaasszonya elé, és nagy bátorsággal, ugyanakkor alázattal és tisztelettel azt mondta: a mi Istenünk kétség nélkül meg tudná gyógyítani az én gazdámat. Bárcsak egyszer találkozna azzal a prófétával, aki Samáriában dolgozik, mert Isten rajta keresztül bármit megtehet.
Honnan veszi ezt a rendíthetetlen hitet? Hogy jut ilyen bátorságra leány létére, kis cseléd, rabszolga létére? Honnan van a szívében ilyen szeretet az ellensége iránt? Ez a részvét, ez az együttérzés, hogy egy betegen segíteni kellene, s én tudom, hol van a segítség — hát akkor, mint egy csendes útjelző tábla, mutatom neki a helyes irányt: ha elmennél Samáriába, ott az élő Isten embere meggyógyítana téged. És Naámán elmegy, és gyógyultan jön haza.
Egy kicsi gyermek, aki a bálványok világában az élő Istenre mutat, aki a halál közelében az életet képviseli, aki a lelki sötétségben világít, és egy kiúttalan helyzetből gyermeki hitével mutatja a biztos kiutat: arrafelé van szabadulás.
Honnan veszi mindezt? Az iskolában akkor sem tanítottak ilyeneket, mint ahogy ma sem. Ezt csak otthonról hozhatta. Hallott a hatalmas Istenről a szüleitől, feltehetően az ő szülei is képmutatás nélküli hittel beszéltek neki Istenről, ez hitelesítette a számára, és kisgyermek-szívében gyökeret vert az élő Istenbe vetett igaz hit, és kezdte teremni a gyümölcsöket.
Ráadásul milyen sokat jelenthetett ez neki abban a helyzetben! Nem kell képzelődnünk, elég csak azt komolyan venni, ami le van írva a Bibliában. Egy kisleány egyik pillanatról a másikra idegen közegbe kerül. Először még a nyelvet sem érti, amit beszélnek körülötte. Dolgoztatják keményen, lehet, hogy ehhez otthon is hozzászokott már — bár mindannyian hozzászoktatnánk a gyerekeinket az örömmel végzett munkához! Szóval keményen dolgoztatják. Kilátástalan a jövője, lehet, hogy ott öregszik meg, vagy ott fog belepusztulni a munkába, de nem a kétségbeesés jellemzi. Nem nyafog, hogy hazamegyek anyukához, hanem vállalja a helyzetét, elfogadja azt Istentől, helytáll ott, ahova éppen az ő hite szerint Isten állította, és hasznára lesz másoknak.
Ráadásul ott van benne ez az együttérző, megértő, segíteni kész szeretet. Ilyet csak Isten tud kimunkálni mindenkiben. De ezek szerint már egy kisgyerek szívében is kimunkálhatja. Mi ennek a feltétele? Az, hogy halljon Istenről. Ismerje meg az igaz Istent, a hatalmas Isten tetteit. Tettein keresztül Őt magát. S ahogy megismeri, merjen egyre bátrabban bízni benne, merje egészen rábízni magát, akár kicsi lány, akár nagyobb lány, akár még gyermek, akár már édesanya, hiszen láttuk, hogy Timóteus édesanyja is az édesanyja képmutatás nélküli hitét látta maga előtt jó példaként. És mehet tovább nemzedékről nemzedékre. Nem a hitet örököljük a hívő felmenőinktől, de az ő jó példájuk és bizonyságtételük által Isten támaszthat hitet a gyermekek szívében. Erre nagyon szép és meggyőző példa Naámánnak ez a kis szolgája.
Az a kérdés fogalmazódott bennem, amikor ezen gondolkoztam, hogy nem akartok ilyen gyerekeket és unokákat nevelni? Ez a része rajtunk múlik. Hallanak-e otthon Isten nagy tetteiről? Hozzátartozik-e a mindennapi beszédtémákhoz otthon az, hogy Istenről is beszélünk: Kicsoda Ő? Mit tett értünk?
Észrevesszük-e, ha hívők vagyunk már, Isten tetteit az életünk hétköznapi eseményeiben? Láthatják-e azok, akik körülöttünk élnek, a mi képmutatás nélküli hitünket? Vagy pedig éppen a képmutatásunk botránkoztat sokakat, és tart távol másokat Istentől, és azt mondják: ha ez a keresztyénség, köszönöm szépen, nem kérek belőle. És igazuk van. Csak nem az a keresztyénség!
A keresztyénség az a képmutatás nélküli magatartás, amikor egybeesik az, amit valaki gondol és mond, mond és tesz. Amikor nincs szakadék a szép szavaink, buzdító szónoklataink és a hétköznapi cselekedeteink és mindennapi életünk között, hanem ez az utóbbi szemlélteti az előbbit. Sőt, előtte jár az előbbinek, a beszédnek. Mert azt hiszem, minden szülő tudja, hogy a gyerekeinkre sokkal nagyobb hatása van annak, amit látnak otthon, mint amit hallanak tőlünk. Ezért fontos a képmutatás nélküli hit.
Ha így nevelnék sokan a gyermekeiket, akkor húsz-harminc év múlva egy ilyen nemzedék nőne fel, vagy legalábbis az akkorra felnövő nemzedék egy része ilyen lenne, akik látták otthon a képmutatás nélküli hitből fakadó életet. Megkívánták azt. Közben ők maguk is hitre jutottak, és adott esetben, talán ilyen váratlan megpróbáltatások között, helyt tudnak állni, és Isten kezében lesznek eszközzé. Mint ahogy ez a kicsi leány is.
2. Nos, az ő nevét nem tudjuk, de 200 évvel később élt egy olyan fiú, akiről szintén részletesen ír a Szentírás. Azt már tudjuk, hogy őt Dánielnek hívták.
Őt is egy idegen hatalom rabolta el, amikor a babilóniaiak elpusztították Júdát és Jeruzsálemet. Az ifjúság színe-javát is magukkal hurcolták afféle janicsárképzőbe. Meg kellett tanulniuk a hódító nyelvét. Meg kellett tanulniuk a hódító bálványainak a tiszteletét, a vallását, az ideológiáját, és remélték, hogy saját népük ellenségeivé tudják átnevelni őket. (Dán 1.).
Ilyen átnevelőbe került Dániel is, olvassuk ennek a részletes leírását könyvében. Mivel ezt sokan ismerik, nem akarom annyira részletezni, mint a kisleány történetét. Lényeg, hogy kikerül az internálótáborba, ahol velük kivételezni akarnak, mivelhogy ilyen feladatra szánták őket, és a király ételéből kapnak enni. Ő pedig tiltakozik. Hogy jut ilyen eszébe egy tizenéves fiúnak abban a helyzetben — majdnem azt mondom: szögesdrót mögött?
Miért tiltakozik? Mert ez nem egyezik a Szentírással. Szentírás? Most tedd félre ezeket a dolgokat, kisgyerek, örülj, hogy kapsz enni. Ő örül, hogy kap enni, de ő mindenképpen engedelmeskedni akar a Bibliának. És honnan tudja, minek kell engedelmeskedni? Onnan, hogy otthon megtanították neki.
Az is sötét időszak volt vallási, hitbeli, erkölcsi szempontból, de ő tudja, hogy miről mit ír a Szentírás. Ezt nyilván nem magától tanulta, ehhez kell a szülőnek a magatartása. A szülőnek is fontos, hogy mit tanít a Szentírás, és beszél a gyermekének róla. És amiről meg van írva a törvényben, hogy tisztátalan, azt ő köszöni szépen, nem eszi meg. Ez ott lehetetlennek tűnik, Isten azonban mégis lehetségessé teszi.
Megvalósul Dániel álma. Ő ragaszkodni akar Isten igéjéhez, és Isten lehetővé teszi neki abban a helyzetben is, hogy ragaszkodjék hozzá. Ez kihat az egész életére, átformálja őt, egy korrupt világban hallatlanul becsületesen dolgozik. Nagyítóval sem találnak az ellenségei semmi kifogásolhatót a munkájában. Ez az ellenségeit még inkább bosszantja. El akarják tenni láb alól, de Isten ott is megőrzi. A végén szép karriert fut be, a birodalom második embere lesz.
Miért? Azért, mert Isten így látta jónak. De miért volt ő erre kapható? Mert szoros közösségben élt Istennel kisgyerek kora óta. Ragaszkodott az igéhez, és rendszeres, állandó, komoly imaélete volt: a másik kezével kapaszkodott Istenbe. Imádkozott naponta többször. Abbahagyta a munkát, félretett mindent akkor is, amikor nem volt szabad, amikor életveszély fenyegette azokat, akik imádkoznak. Ő akkor is leborult az irodájában naponta háromszor, jelképesen kinyitotta az ablakot, hiszen az imádság ablaknyitás a mennyre. Jöjjön a menny tiszta levegője, áradjon Isten ereje, szentsége az ő kis nyomorult életébe, mert ő ragaszkodik Istenhez és az Ő igéjéhez.
Akkor is, ha ez nehéz? Akkor is. Sose mondta Isten, hogy ez könnyű lesz. Akkor is, ha áldozatot kell érte hozni? Akkor is, mert ez mindenképpen megéri, és nemcsak neki lesz ebből áldása, hanem rajta keresztül másokat is hatalmasan megáld Isten.
Jellemző-e ez ránk? Egyrészt, hogy ismerem az igét, és adott esetben, amikor egy váratlan helyzetbe kerülök, a Szentlélek eszembe juttatja az odaillő igét. No de csak az juthat eszembe, ami bement az eszembe egyszer. A Szentlélek azt hozza elő onnan. Ehhez egyszer meg kellett tanulni, amikor még nem is tudtam, hogy majd mikor lesz rá szükség, és lehet, hogy életmentő lesz.
Tanuljuk-e mi így Isten igéjét, hogy legyen tele a szívem, az értelmem, és amikor szükség van rá, a Szentlélek előhozza? Hozunk-e áldozatot azért, hogy rendszeres, komoly imaéletünk legyen? Ez nem megy áldozat nélkül. Ez magától nem megy, mert rengeteg ellensége van. Azért van sok ellensége, mert nagyon fontos, hogy a hívő ember életében ez a maga rangját, helyét, fontosságát megkapja újra és újra.
Van, akinek naponta meg kell harcolnia azért, hogy tegyen félre mindent és komolyan, elmélyülten imádkozzon. Akinek az imádság nem vallásos kötelesség vagy teljesítmény, hanem olyan, mint a lélegzés: nem bírom ki nélküle. Megfulladok, ha nem veszek levegőt. Összeesem lelkileg, ha nem tartom a kapcsolatot állandóan az én mennyei Atyámmal.
A kis Dániel példája minden mai gyereknek is példa lehet, és példa lehet minden felnőttnek is.
3. A harmadik gyermek ez a Timóteus, akiről már mondtam több mindent. Itt különösen szép az, hogy nemzedékről nemzedékre megy tovább az isteni áldás.
Elkezdi egy asszony, ez a bizonyos Lóisz, aki a leányát hitben neveli és Isten igéjének az ismeretére neveli. Aztán az a leány megnő, férjhez megy egy pogány emberhez — még ezt is megtudjuk, egy göröghöz, születik egy kisfia, de ő a kisfiát ugyanúgy hitben neveli, mint ahogy őt nevelte az édesanyja. És nem amiatt sápítozik, hogy apuka görbén néz ránk, vagy ő nem jön velünk a templomba. Gyere kisfiam, megyünk mi ketten. És nemcsak templomba, hanem az élő Istenhez vezeti el.
Amikor Pál apostol Lisztrában jár első missziói útján, akkor Euniké és Timóteus ott vannak a gyülekezetben, és hallják az evangéliumot életükben először. Hallanak egy nevet: Jézus. Ő az Isten Fia. Benne teljesedtek be az ószövetségi ígéretek. Az Ószövetséget ismerte Euniké és Timóteus is. Azok benne teljesedtek be? Ki ez a Jézus? Felébred a szívükben a vágy, az érdeklődés, és úgy mennek haza, hogy hisznek. A hit hallásból van, mégpedig az Isten igéjének a hallásából.
És folytatódik otthon a beszélgetés, és a néhány hitre jutott lisztrai keresztyén összejár rendszeresen, erősítik egymás hitét. Amikor néhány év múlva Pál apostol megint odaérkezik, akkor megsúgják neki a hívők: van itt egy nagyon értékes fiú. Ez komolyan veszi azt, amit Jézusról mondtál, és másoknak is mondja, és az élete megváltozott. A Cselekedetek könyvében le van írva, hogy dicsérik neki Timóteust. Pál beszél vele, és így lesz a munkatársa. (ApCsel 16,1-3).
Lóisz csak egy kislányt vezetett az élő Istenhez, a leányát, Eunikét. Euniké is csak a fiát, de a fián keresztül már százakat és ki tudja hányakat nyert meg Isten az üdvösségnek.
Azt az egyet, akit Isten reád bízott, ha odairányítod Őhozzá, majd Ő használja. De ehhez képmutatás nélküli hitet kell látniuk az életünkben a gyerekeinknek, unokáinknak, mindazoknak, akik körülöttünk élnek.
És látniuk kell, mert ezek a gyerekek sem rejtették véka alá a hitüket. Mit jelent az, hogy képmutatás nélküli hit? Milyen a képmutató? Olyan, aki mást mutat, mint ami valójában van. Egy látszatot akar fenntartani. Általában többet, szebbet, nagyobbat akarunk mutatni, mint ami van. Vagy néha egészen mást. Aztán néha leesik az álarc, mikor lehajolunk valahova, és meglátszik a valóság. Ez nagy csalódást okoz.
Nem kell álarcokat hordani! Vállalni kell bűnös önmagunkat, aztán vállalni kell bocsánatot nyert bűnös önmagunkat, és így beszélni másoknak is a bűnbocsánat lehetőségéről. A bűn komolyságáról, a kegyelem nagyságáról. Az élő Istenről. Az élő Jézus Krisztusról. Akkor nem szöveg lesz, amiből elegük van, főleg a fiataloknak, de mindnyájunknak, hanem akkor életet látnak, amit esetleg a szöveg megmagyaráz, vagy értelmez, és mutatja az utat azoknak, akikben felébredt a vágy.
Mind a három gyermeket az jellemezte, hogy helytálltak a maguk helyén, és hasznosak voltak másoknak. Eszközzé válhattak Isten kezében. Akarunk-e ilyenek lenni, és akarunk-e ilyeneket nevelni?
Hadd mondjam azt, szinte, mint egy jelszót: testvérek, elő a Bibliával! Elő kellene venni otthon mindennap. Mi akadálya van annak, hogy legalább, akik hajlandóak rá, néhány percet Isten igéjével töltsünk naponta? A gyerekeknek lehet ehhez kedvet csinálni.
Máig emlékszem arra, milyen vidám, derűs, tartalmas rövid esti áhítatok voltak, amíg a gyermekeink itthon voltak, s főleg, amíg kicsik voltak. Tele voltak kérdéssel. Ha nem volt kérdésük, úgy fejeztük be. Nem elvárás, nem kötelező, nem illendő volt, hozzá tartozott úgy az estéhez, mint a fogmosás meg a mosakodás. Mert hogy lelke is van az embernek, meg a gyermeknek is, és nemcsak a testét kell lecsutakolni esténként, hanem a lelkét is tisztába kellene tenni, ha nem akarjuk, hogy belefulladjon a szennybe és fuldokoljon, mint ahogy a hitetlen emberiség körülöttünk.
Isten ezért is adta az Ő igéjét, ezért kínálja nekünk az imádság lehetőségét, és ezért várja, hogy aki már ismeri Őt, az ne hallgasson róla. Aki már szereti őt, az szeresse a körülötte élőket is annyira, hogy mutatja a hozzá vezető utat, és legyen ránk is jellemző a képmutatás nélküli hit. Amit pedig képmutatásnak ismerünk fel, azt valljuk meg Istennek, és hagyjuk el még ma. És akkor megújul az életünk, és majd Ő használ minket úgy, ahogy ezeket a bibliai szülőket is.

Sokan olvassuk a Szentírást naponta református bibliaolvasó kalauzunk szerint, és az elmúlt napokban került elénk a Máté evangéliumából ez a jól ismert történet. Ezen a szép, ünnepi istentiszteleten, amelyen megengedte Isten, hogy együtt hallgassuk igéjét és dicsőítsük Őt, ennek a történetnek az alapján Jézus Krisztus személyére szeretném irányítani a figyelmünket. Mégpedig az Ő rendíthetetlen, szilárd jellemét szeretném hangsúlyozni. Azt az egyértelmű, tántoríthatatlan magatartást, amivel a kísértő minden támadását visszautasította.
Mi az a kísértés? Valaki egyszer azt mondta, hogy a kísértés a másik lehetőség, amit felcsillantanak előttünk. Mit jelent ez? Ebben az esetben az egyik lehetőség az volt Jézusnak, hogy mindenben engedelmes maradjon mennyei Atyjának. A másik lehetőség, hogy egy-két alkalommal azért engedjen az ördögnek.
— Az egyik lehetőség az volt, hogy isteni teljhatalmát arra és csak arra használja, hogy a küldetését elvégezze. A másik felkínált lehetőség az volt, hogy néha-néha azért másra is használja, például változtassa a köveket kenyérré.
— Az egyik lehetőség az volt, hogy mindenestől az egész sorsát egyszer s mindenkorra az Atya kezébe tegye le. A másik lehetőség az, hogy most azért egy kicsit vegye a saját kezébe is.
Jézus számára azonban nem létezett másik lehetőség. Neki egyetlen lehetőség volt mindig a szeme előtt, az, amit mennyei Atyja adott elé.
A mi konfirmáló testvéreink most hamarosan elmondanak majd egy hitvallást és egy fogadalmat. Kérdés, hogy ez vajon mint egyetlen lehetőség marad-e majd a szemük előtt, vagy pedig csak az egyik lehetőséggé degradálódik, és ha felcsillantja valaki a másikat, esetleg engednek annak. Mindannyian elmondtunk már sokféle fogadalmat: úrvacsora alkalmával, az esküvőnkön, szülők- és keresztszülőként keresztelőkor — mi lett azokkal a fogadalmakkal?
Mit jelent, hogy a kísértés a másik lehetőség? Hadd mondjak egyszerű, hétköznapi példákat: Felszáll valaki a villamosra. Az egyik lehetőség, hogy veszi a jegyet és kilyukasztja. A másik lehetőség: körülnéz, és ha nincs ott ellenőrféle, akkor nem lyukasztja ki.
Valamit hibázunk, az egyik lehetőség, hogy beismerem és igyekszem helyrehozni, a másik lehetőség, hogy másra hárítom, vagy nagy védőbeszédet tartok magam mellett.
Jövő vasárnap úrvacsorára készülünk. Jövő vasárnap délután várja gyülekezetünk ifjúsága a ma konfirmáló fiatalokat. Az egyik lehetőség, hogy valaki már hét közben készül az úrvacsora sákramentumával való élésre, és mindent félretéve ezt fontos programnak tekinti, a másik lehetőség, hogy úgy gondolkozik: a mai nappal befejeződött végre a konfirmációval kapcsolatos mindenféle feladat, jövő vasárnaptól szabad vagyok.
Jézus nem ismert másik lehetőséget, ezért utasított vissza mindenféle kísértést. Amikor hosszú böjtjének a végére ért, megjelenik az ördög és „jót akar”, ő mindig „segítséget” kínál, és azt mondja: „ha Isten Fia vagy, változtasd a köveket kenyérré.” Jézus visszautasítja ezt. A Bibliából idéz egy mondatot: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Isten szájából származik.” Ez nem jött be — ahogy mondani szoktuk.
Akkor jön a második: Fontos, hogy téged megismerjenek, népszerű legyél. Hívd fel magadra a figyelmet. Ha Isten Fia vagy, ugorj le a templom párkányáról, hiszen a Bibliában is benne van, hogy az Isten majd megőriz téged.
Jézus erről sem tárgyal. Megint a Bibliából idéz egy mondatot, de azt pontosan, nem úgy, mint az ördög: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!”
Akkor még egy harmadik támadás következik: minden a tied lesz, ha leborulva imádsz engem — mondja neki az ördög. És Jézus erre is egy igével válaszol: „Az Istent imádd, és csak neki szolgálj!”
Jézus tehát nem foglalkozott a kísértéssel, mint lehetőséggel, és nem tárgyalt a kísértővel. Egész magatartása azt sugározza, amit egyébként világosan tanított is, és amit ma egyre többen kétségbe vonnak. Jézus azt tanította: van abszolút igazság, ami minden korban érvényes. Van egy olyan Isten által hitelesített mérce, a Szentírás, amit alkalmazhatunk az élet legkülönbözőbb helyzeteiben, és ahhoz igazodhatunk. Akkor is, ha ez nehéz, akkor is, ha a többség nem teszi, akkor is, ha szokatlan, esetleg megszólnak miatta, vagy hátrányt is jelent. Hosszú távon csak ez éri meg. Mert van az Isten minősítése szerinti jó és rossz. Nem érdemes az Isten szerinti rosszat választani. Nem érdemes a másik lehetőségre hallgatni. Életveszélyes az ördög bármilyen ajánlatát elfogadni. Egy kicsit sem, néha sem, egyáltalán nem.
Ma olyan világban élünk, amelyiknek a korszelleme, igyekszik bizonytalanná tenni minket, ha lehet, mindenben. Viszonylagossá teszi a dolgokat. Az a célja, hogy azt se tudjuk, fiúk vagyunk-e vagy lányok. Hiszen ugyebár lassan ezt is ki-ki maga dönti el, sőt meg is lehet változtatni. A modern technika és a pszichotechnikák jóvoltából ma már nemcsak olyan köpönyegek vannak, amiknek két oldaluk van, és adott esetben köpönyeget lehet fordítani, és esetleg négy év múlva megint vissza, hanem vannak már színváltós, sőt színjátszó köpönyegek is, amik bármilyen színben tudnak csillogni: piros, narancs, kék, zöld, — ami éppen előnyösebbnek tűnik. Aki begyakorolja ezt, az észre sem veszi talán, hogy maradt a köpönyeg, s eltűnt belőle az ember, ezért vált ilyen embertelenné a közélet, amiben élünk.
A kísértő minket is támad. A kenyér mindannyiunk életében fontos. Azzal kezdi. Több kenyeret kínál, még annál is többet, mint amire szükségünk van. Csúcstechnikával működő ketyerék legyenek a birtokunkban, mert az teszi emberré az embert. Ezt a tizenéveseknél is már lehet tapasztalni.
A népszerűség is érzékeny pontunk. A hiúság. Sikeres életet kínál a kísértő. Az sem közömbös, hogy kit imád valaki, vagyis kiben bízik, kitől vár és kér segítséget. Ott van-e bennünk ez az egyértelmű, tántoríthatatlan szilárdság, ami Jézus jelleméből látszik? Tudunk-e ragaszkodni ahhoz, amit már igazságként felismertünk, akkor is, ha esetleg ez pillanatnyilag hátrányos? Az életünk fő területein legalább érvényesül-e az, hogy gondolkoztam, mérlegeltem, döntöttem, és ragaszkodom az Isten igéje szerint meghozott döntésemhez, nehézségek árán is.
Az életünk néhány fontos területét említem, könnyű megjegyezni, mindegyik H-betűvel kezdődik. Vajon mi irányítja a döntéseinket a hit, haza, házasság, hívatás tekintetében? Mitől függ, hogy mit teszünk, és mit nem teszünk meg, akkor sem, ha minden erővel rá akarnak venni. Ki irányítja az életünket?
Mi mindnyájan kettős hatás alatt élünk. Hat reánk a korszellem, ami mögött mindig ott van ez az ördögi számítás, amiről alapigénkben olvastunk. Az ördög ismer minket, és számít a bennünk levő önzésre, hiúságra, kényelemszeretetre. És minket olykorolykor elér az Istentől jövő hatás is. Van, aki rendszeresen az Ő igéjének a hatása alatt él. Melyik uralkodik? Hol erre hallgatunk, hol arra? Vagy félig erre, félig arra?
Az ilyen „félig” magatartásra a Bibliának van egy kemény mondata. Kevés helyen van ilyen éles fogalmazás a Szentírásban. Az olvassuk, hogy „a langyosat kiköpi az Isten.” A langyosakkal nincs mit kezdeni. Baranyi Ferencnek van egy verse, a Valami mindig közbejön, amelyikben megrendítő őszinteséggel írja le ezt. Két versszakot hadd idézzek belőle:

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hiszen a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de
valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de
valami mindig közbejön.

Azt gondoljuk, hogy ez mentség, pedig ez csak magyarázat. Miért engedem, hogy közbejöjjön? És egyáltalán: mit akarunk mi? Komfortosabb létet, vagy azt az igazi, gazdag, isteni életet, amit elveszítettünk, amikor Istennel szembefordultunk, de amit Jézus Krisztus minden benne hívőnek hozzáférhetővé tesz, ami túlnyúlik a földi életünkön és halálunkon is, ami az élő Istennel való közösség már itt és mindörökké.
Komfortosabb lét, vagy igazi élet? Vajon van-e bátorságunk vallani és vállalni a „forró igazat”, vagy pedig mi is megalkuszunk és engedünk a langyos féligaznak.
Jézust az jellemezte, hogy szilárd jellemmel, világos szempontok alapján, határozott döntés irányította a cselekedeteit. Heisenberg írja egy helyen, hogy életünk legtöbb gyengeségének az oka az, hogy a cselekedeteink mögött nincsenek döntések.
Aki egyszer Jézus Krisztus mellett átgondoltan és visszavonhatatlanul döntött, és neki igent mondott, annak lesz ereje minden kísértésre nemet mondani. Annak számára elveszti erejét a másik lehetőség, az előtt egyetlen lehetőség ragyog ott mindig: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?
Ez az elszántság ma nagyon sokakból hiányzik. A múltkor beszélgettünk egy jegyespárral, készülve az esküvőjükre, és kifogásolta a vőlegény: miért van a fogadalomban az: holtomig-holtáig? Megkérdeztem: mégis meddig? Mit írjunk bele, vagy mit kellene mondani? Itt elbizonytalanodott. Ott meg végképp felháborodott, amikor arról volt szó, hogy azzal, hogy ő ennek a kislánynak igent mondott, és vele akarja leélni az életét, ezzel a világ összes többi nőjére nemet mondott, mert ilyen kapcsolatba senki mással nem kerülhet. Azt mondta: ez borzasztó!
Hiányzik belőlünk ez a jézusi igen, és az abból egyenesen következő összes többi nem. Jézus egyszer igent mondott az Atyának: Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted. És ebből az következett, hogy minden másik lehetőségre, minden kísértésre határozott nemet mondott, mert ha arra hallgat, akkor ezt az igent nem tudja megvalósítani. Jézus erre adott példát, és a benne hívőknek ehhez ad erőt is.
Sokan szörnyülködnek: ki képes erre? Jézus persze, meg esetleg a szentek, kivételes erkölcsi teljesítményt nyújtó emberek — holott a Biblia egészen egyszerű, ilyen magunkfajta mezei hívőkről mondja azt: Isten képessé teszi őket. Ráadásul van egy gyönyörű példa a Bibliában, ahol egy tizenéves fiú, a kis Dániel, amikor deportálták Babilonba, és beíratták a janicsárképzőbe, ahol a király menüjét kapták ezek a fiatalok, akkor ő tiltakozik, ő abból nem kér. Miért nem? Mert a Biblia neki ezt nem engedi meg. Biblia? — kisöreg, örülj, hogy kapsz valamit enni ebben a helyzetben. Ráadásul jobb falatokat, mint a többi. Hogy jut ilyen eszedbe? De ő csak újra és újra mondogatta (olvassuk el a Dániel könyve 1. fejezetében), és a végén elérte, hogy olyan menüt kapjon, ami megfelel az ő bibliai hitének.
Ragaszkodott Isten igéjéhez és Isten ilyen képtelen helyzetben is eredményre vezette.
Aki ismeri Isten igéjét, és ragaszkodik hozzá, azt Ő segíti győzelemről-győzelemre.
Végső soron Jézus győzelmének a titka is ez volt. Ragaszkodott az Atyához minden helyzetben, és ragaszkodott a Szentíráshoz. Minden válasza így kezdődik: „Meg van írva…” — és pontosan idézi a Bibliát. Ezért nagyon fontos mindnyájunknak, hogy ismerjük Isten igéjét, legyen annak tekintélye előttünk, hogy az valóban Isten ma is érvényes és igaz beszéde, amit a mi segítségünkre, a mi érdekünkben adott. Aztán életünk kritikus helyzeteiben a Szentlélek majd eszünkbe juttatja azt, ami ott érvényes, és ami segít minket megállni és győzelemre jutni.
Kísértések minket is érnek. Kísért az ördög a több kenyérrel, a több sikerrel, a segítség kínálásával. Ezekben a harcokban egyedül az tarthat meg minket, ha van egy biztos fogózónk, és ez az ige tanítása szerint Isten igéje.
Ugyanakkor tudnunk kell azt, hogy mégsem a mi nagy kapaszkodásunk segít minket végső soron győzelemre, hanem az az Isten, aki elhívott minket, akinek terve van velünk, akiről azt olvassuk: akiben elkezdi a jó munkát, be is fejezi azt. Nem a mi hozzá való hűségünk, hanem az Ő kimondhatatlan hűsége tart meg. A mi feladatunk az: ragaszkodjunk hozzá, és ragaszkodjunk ahhoz az igéhez, amit Ő segítségünkre elénk adott.
Így lehet kísértések között is kiegyensúlyozott, derűs, tartalmas, boldog életet élni. Így lehet a kísértések után eljutni oda, amikor az Úr Jézus azt mondja az övéinek: „Gyertek, mert aki győz, megadom annak, hogy üljön az én királyi székembe velem, mert én is győztem és ültem az én Atyám királyi székébe.” (Jel 3,21).

Mint olvastuk most, húsvét hajnalán az asszonyok üresen találták Jézus sírját, és az angyalok azt mondták nekik: az Úr feltámadt.
Megtelt a szívük örömmel és azonnal elújságolták ezt a tanítványoknak. Jézus tanítványai azonban „üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik.”
Hányszor volt az, hogy üres fecsegésnek tartottuk talán azt, ami itt is elhangzott, vagy amit a Bibliában olvastunk, és semmi következménye nem lett, mert nem hittünk neki.
Az azonban, hogy Jézus sírja üres volt, még nem bizonyítja, hogy feltámadt. Valóban előfordulhatott az, amitől féltek az ellenségei, hogy ellopják a holttestét, bár ez senkinek nem állt érdekében. A rómaiaknak végképp nem. Jézus ellenségeinek, ha birtokukban lett volna a holttest, az lett volna a legfőbb bizonyíték az Ő feltámadása ellen. A tanítványoknak szintén nem volt ez érdekük.
De ha ez nem bizonyítja Jézus feltámadását, akkor minek alapján hisszük azt? A szemtanúk bizonyságtétele alapján. Megjelent már aznap ezeknek az asszonyoknak, azután Péternek, majd ismerjük a történetet, ennek a folytatásában van leírva, hogy órákon át együtt gyalogolt a feltámadott Krisztus az Emmausba igyekvő két férfivel, és csodálatos bibliaórát tartott ott nekik útközben. Aztán megjelent a tanítványoknak, akik közül Tamás akkor nem volt ott. Egy hét múlva Tamás kedvéért eljött megint, és mind a tizenegynek. Sőt Pál apostol hírt ad arról, hogy volt olyan, hogy egyszerre ötszáz embernek jelent meg, és azok hallották Őt feltámadása után, és erről egybehangzóan bizonyságot is tettek.
Különös azonban az, hogy amit az ókori történetírók leírtak, sokszor olyan eseményekről, amik jóval korábban történtek, mint ahogy azt írásba foglalták, azt minden további nélkül elhisszük, s az iskolában a vizsgán úgy beszéltünk erről, ha felkészültünk, mintha ott lettünk volna. És amit szemtanúk leírtak nem sokkal az események megtörténte után, abban meg kételkedünk. Miért hiszünk jobban Thukididésznek, aki Krisztus előtt 400-ban leírt sok olyasmit, amiről ő is úgy hallott — és nem hiszünk Máténak és Jánosnak, akik ott voltak, látták, hallották, ami történt, és azt hamar írásba is foglalták?
Szeretném kérni a kételkedőket, hogy ha becsületesek, akkor legalább ezen gondolkozzanak el: mi lehet ennek a különbségnek az oka? Miért hihetőbb az, amit mások mondanak, mint az, ami a Szentírásban le van írva?
De nemcsak a szemtanúk bizonyságtétele bátorít minket annak a komolyan vételére, hogy Jézus feltámadt, hanem az is, hogy akik találkoztak a feltámadottal, azoknak az élete megváltozott. Olyan hatással volt rájuk a feltámadott Krisztus, hogy annak maradandó és látható következményei lettek az életükben.
A két emmausi tanítvány búval bélelten, lógó orral, tele kétségbeeséssel, csüggedéssel, letargiába zuhanva ballag haza, s semmi másról nem tudnak beszélni, csak arról, hogy milyen szörnyűség történt az előző napokban. S ugyanez a két ember néhány óra múlva mondanivalóval telten röpül vissza, és viszik az örömírt a Jeruzsálemben még mindig szomorkodó tanítványoknak: Jézus feltámadott és él.
Saul-Pál a Krisztus elleni gyűlölettől eltelve indul felhatalmazó levelekkel Damaszkuszba, hogy elhurcolja a keresztyéneket, és néhány nap múlva, a Krisztussal való találkozást követően, ott mindjárt, bizonyságot tesz arról, hogy igenis Jézus a Messiás, és Ő az Isten Fia.
Egy Torrey nevű, világhírű evangélista jegyezte fel: Londonban evangelizált egy alkalommal, és valaki közbekiáltott: honnan tudja azt, hogy az a Jézus feltámadt és él? És amíg azon gondolkozott, hogyan tudná ezt világosan és röviden elmondani, addig előállt valaki a sokaságból, és azt mondta: majd én megmondom! Gépész vagyok, és egy nagy gépnek a gőznyomását kell állandóan ellenőriznem. A gőzt nem látom, de egy műszeren leolvashatom, mi a helyzet. Jézust ti nem látjátok, meg én sem, de én mint műszer, bizonysága vagyok annak, hogy él. És akkor elmondta: alkoholista volt, tönkretette a családját, önmagát is, de találkozott az élő Krisztussal, aki beleszólt az életébe, megszabadította a szenvedélytől, s azóta egészen másként gondolkodik. Ezt csak egy élő személy tudja végrehajtani.
Így van ez ma is. Isten kegyelméből itt ülnek közöttünk azok, akik elmondhatják, el is mondják egy-egy bibliaórán, meg beszélgetés során, hogy bejöttek ide egyszer csüggedten, vigasztalhatatlanul, és kimentek úgy, hogy vigasztalást és reménységet kaptak. Aki itt akkor beszélt, nem is ismerte őket, fogalma sem volt a problémáikról, valaki más teremtett rendet az életükben.
Én is így ismertem meg az én élő Uramat. Egyszer egy ismeretlen igehirdetőt hallgatva azt mondtam: ezeket csak én tudhatom magamról. Aki itt most beszél, az nem ez a fiatalember, hanem úgy látszik, mégis igaz, amit mond: az élő Jézus Krisztus, aki ismer engem, Ő leplezett le, és Ő kínálja ezt a megoldást is. És amikor kipróbáltam, hogy működik-e az a megoldás, akkor megfordult az életem. Azóta bizonyos vagyok abban, hogy Jézus él. Ha pedig él, akkor fel kellett támadnia, mert sokan látták, hogy valósággal meghalt azon a péntek délutánon, hiszen dárdával még a szívburkot is átszúrták a rómaiak a biztonság kedvéért.
Jézus él. Éppen ezért ma arról szeretnék beszélni, hogy mi következik abból, ha valakinek a szívében ez a csendes bizonyosság megszületik: én hiszem, hogy Jézus feltámadott és él. Csak egészen röviden említem meg, hogy mi következett ebből akkor, és részletesebben azt, hogy ma.
Az akkoriaknak Jézus feltámadása volt a legmeggyőzőbb bizonyíték az Ő istensége mellett. A feltámadás tényének a rendkívülisége hitelesítette mindazt, amit Jézus mondott és cselekedett. Az, hogy Ő valóban Isten Fia, Ő a megígért Messiás, benne valóban a Mindenható hajolt közel hozzánk, hogy segítsen rajtunk. Az Ő feltámadása után ezt nehéz volt kétségbe vonni.
De mit jelent nekünk, mai embereknek az, ha valaki komolyan veszi, amit itt most olvastunk a Bibliából, hogy a mi Urunk valóban feltámadt és ma is él?
Amit innentől kezdve mondok, az az én személyes hitvallásom és tapasztalatom is, amit ugyanígy látok soksok hívő testvérem életében.
Mindenekelőtt azt jelenti, hogy egy láthatatlan, de az életünkben valóságosan jelenlevő élő személlyel van közösségünk. Azt jelenti: tartozom valakihez. Nem gazdátlanul őgyelgek az élet országútján, nem vagyok kiszolgáltatva senkinek és semminek — önmagamnak sem. Van egy biztos pont az életemben, ami nem változik. Van valaki, akit mindig ugyanott és ugyanúgy megtalálhatok, és az Ő jelenléte védelmet is jelent, és a felelősségemnek is ez a forrása.
Védettséget jelent, mert tudom, hogy neki adatott minden hatalom mennyen és földön, és engem mindenkinél jobban szeret. Ugyanakkor neki vagyok felelős mindenért, az Ő színe előtt zajlik az életem. Neki akarok tetszeni. Tudom, hogy minden tanácsa a javamat szolgálja, éppen ezért teljes bizalommal nemcsak engedem, hanem kérem, hogy irányítsa az életemet, a gondolataimat, az akaratomat. Parancsait ezért veszem komolyan. Minden helyzetben számolok vele, és számítok rá.
Azt is jelenti ez a közösség, hogy folyamatos beszédes viszonyban vagyok az én élő Urammal. Bármikor, bárhol megszólíthatom imádságban és Ő életjeleket ad magáról, tehát bizonyos lehetek abban, hogy nem a levegőbe száll el, amit mondtam, hanem eljut Őhozzá.
Tevékenyen részt vesz az életemben. Például: folyik egy kényes, nehéz tárgyalás, ami közben észreveszem, hogy a partner ártani akar a gyülekezetnek. Akkor szabad Őt megkérnem magamban: Uram, adj bölcsességet, ezt a rosszindulatú embert meg hangold jóakaratra. És egyszer csak megfordul a tárgyalás légköre, és a végén még használ is az illető a gyülekezetnek.
De ugyanígy számítunk a másokért végzett lelki munkában is az élő Jézusra. Úgy, ahogy azt a Márk evangéliuma utolsó mondatában olvassuk. Ami arról szól, hogy a tanítványok elindultak, hogy Jézusról bizonyságot tegyenek, az „Úr pedig együttmunkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.” Ők csak elmondták, amit tudtak Jézusról, de közben a feltámadott Krisztus munkálkodott azokban, akik hallották azt, amit ők elmondtak. És ez is oly sokszor megtörténik itt a gyülekezetben is.
Valaki eljön ide félelmekkel tele, talán senki nem tud arról, hogy mi van a szívében, és hazamegy úgy, hogy megváltozott az, ami benne volt. Vagy eljön ide kételkedve, tele kérdéssel, bizonytalansággal, és egy idő után bizonyosság támad a szívében.
A mi élő Urunk most is pontosan tudja, hogy melyikünk milyen állapotban van itt, mire figyelünk, mit vártunk, vagy semmit sem vártunk ettől az istentisztelettől. Én nem tudok meggyőzni senkit, sokakat nem is ismerek, de ez nem is az én dolgom. Az én dolgom, hogy a húsvéti hírt hitelesen, csorbítás nélkül elmondjam, aztán maga az Úr munkálkodik mindannyiunkban. Abban is, aki hirdeti, azokban is, akik hallgatják, az Ő hatalma szerint. Erre csak egy élő személy képes.
Én a szüleimtől gyakran kértem tanácsot, amíg éltek. Mióta elhunytak, nem tudnak tanácsot adni. Ha Jézus halott lenne, ezeket a segítségeket nem tudná megadni azoknak, akik tőle azt várják.
Az a bizonyosság, hogy Jézus feltámadott és él, azt is jelenti, hogy soha nem vagyok egyedül. Akkor sem, amikor éppen az csapott be, akiben pedig bíztam. Akkor sem, amikor az hal meg, aki hozzánk a legközelebb állt. Akkor sem, amikor börtönbe kerül valaki. Börtönjárt lelkésztestvéreim közül többen elmondták, hogy milyen csodálatos élmény volt nekik, hogy a magánzárkában is az élő Krisztussal voltak összezárva. Mert Ő ott is jelen volt, lehetett vele beszélgetni. És amibe mások beleőrültek, onnan ők lelkileg felüdülve kerültek ki.
És ott van velünk a műtőasztalon is, és egyedül Ő lesz velünk a halálunk óráján, amit senki nem oszthat meg velünk, — sőt utána is mindörökké.
Mert az a bizonyosság, hogy Jézus él, azt is jelenti, hogy tudjuk: feltámadásával legyőzte a halált. Így írja ezt Pál apostol az 1Kor 15-ben: Mint utolsó ellenségünket, eltörölte a halált feltámadásával. Ezért nem kell félnünk tőle.
Ugyanott írja, hogy nincs fullánkja már a halálnak. Jön felém a halál, de ha én az élő Krisztussal közösségben élek, átlátok a válla felett, és ott látom mögötte a diadalmas Krisztust, akihez tartozom. Ezért írhatta le Pál apostol, hogy mivel nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség. Még közelebb kerülök hozzá, de azért nem leszek öngyilkos. Mert az életem felett Ő az Úr, Ő szabta meg a születésem időpontját, Ő szabja meg a halálomét is.
Aki hiszi, hogy Jézus feltámadott és él, az egészen másként gyászol, és másként készül a saját halálára is, mint e nélkül a hit nélkül. Orvosok, ápolók, meg lelkészek tudják talán a legjobban, hogy milyen óriási különbség van aközött, hogy valaki e nélkül a hit nélkül lép ki az életből, és lép be valahova, amiről semmit sem tud — vagy pedig az élő Krisztusba vetett hittel készül haza az ő mennyei hazájába.
Mert az a bizonyosság, hogy Jézus feltámadott és él, azt is jelenti, hogy komolyan vesszük, amivel búcsúzott az akkori tanítványaitól: „Elmegyek, helyet készítek nektek. Az én Atyám házában sok lakóhely van, aztán majd magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.” A hívőnek ezt jelenti meghalni: egyik otthonából haza megy a másikba. Az ideiglenesből a véglegesbe. És mit fogunk ott csinálni? Itt mondta Jézus: „magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.” (Jn 14,1-3).
Amíg pedig itt kell harcolnunk ebben az életben, addig bizonyosak lehetünk abban, amit szintén a mi feltámadott Urunk ígér: szüntelenül esedezik érettünk. Ritkán gondolunk erre az óriási lehetőségre, hogy a mindenható Isten trónusa előtt, a világ legmagasabb fórumán, a legbefolyásosabb közbenjár érettünk, képviseli az érdekeinket. Az, akiről azt olvassuk a Szentírásból: nem szégyellte testvéreinek nevezni azokat, akik hisznek benne. A mi legidősebb bátyánk imádkozik értünk.
Aki új életet kapott tőle, aki vele szoros közösségben él, aki gyakorolja ezt a beszédes kapcsolatot, aki csakugyan rábízta magát mindenestől és egészen, az ilyen messzire láthat, és ebben is bizonyos lehet.
És ha az egyház jövőjére gondolunk, akkor is az tölthet meg minket reménységgel, hogy Jézus feltámadott és él. Mert Jézus teste, mint olvastuk, nem maradt a sírban. Csak mi maradt ott? Azok a lepedők, amikbe begöngyölték a holttestet. Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy az egyház Krisztus teste, és Ő a feje, ezért él túl mindent.
A lepedők ottmaradhatnak a sírban. Egyházi szokások, hagyományok avíttá válhatnak. Az egyház épületeit lehet államosítani, intézményeit szétverni, lelkészeit kivégezni, tagjait bebörtönözni, ahogy azt ma is több országban teszik. De a szentek közössége, a Krisztusban hívők nagy családja túlél mindent. És minden időben, Krisztus dicsőséges visszajöveteléig, szolgálja Urát, és megmarad.
Végül: az, hogy Jézus valóban feltámadt és él, azt is jelenti, hogy lehet vele találkozni. Az Ő igéjében közeledik mindenkihez, és Szentlelkével győz meg mindenkit arról, hogy Ő él, rá számíthatunk, ráépíthetjük az életünket. Aki találkozni akar vele, az hallgassa a róla szóló bizonyságtételt. Keresse a benne hívők közösségét. Ő maga mondta: ahol akár csak ketten vagy hárman az én nevemben jönnek össze, ott vagyok közöttük. Így találkozik vele ma is soksok ember.
És szólítsuk meg Őt. Hitetlenül is meg lehet szólítani. Elmondhatja valaki őszintén: Jézus (ott még nincs semmi kenetteljes, kegyeskedő megszólítás, olyan kedvesek ezek az üde imádságok), én nem tudom, hogy létezel-e, de ha létezel, mutasd meg magadat nekem, szeretnélek megismerni, és ha lehet, veled járni, veled élni, veled halni.
Elmondhatja bármelyikünk ezt az imádságot, amit egyik énekünk így fogalmaz meg:

Mutasd meg, hadd lássam, ki vagy nekem,
Hogy te vagy, te maradsz az életem.
Ne nézzek senkit, ne lássak mást,
Csak téged, Megváltóm, senki mást.

Ma nem a nagypénteki történet valamely részletének az üzenetét szeretném kibontani, hanem Jézus Krisztus személyére szeretnék rámutatni. A mi dicsőséges Megváltónknak olyan tulajdonságait szeretném felragyogtatni, amelyek éppen iszonyatos szenvedése közepette tündököltek.
Ha figyelmesen elolvassuk akármelyik evangéliumból a nagypénteki történetet, akkor kitűnik minden mozzanatából, hogy Jézusból valami különleges jóság áradt ellenállhatatlan erővel és felfoghatatlan mértékben. Amikor már igazán érthető lett volna, hogy önmagával van elfoglalva, Ő akkor is másokkal foglalkozott. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek pontosan nagypénteken tündököltek a legerőteljesebben, amelyek hiányoznak az Istentől elszakadt ember gondolkozásából, hiányoznak sokszor a mi életgyakorlatunkból is, és így hiányoznak a közéletből, azért válik az lassan csaknem elviselhetetlenné.
Jézusból áradt a jóság szenvedései közepette is. Mindenki fontos volt neki, minden bajt észrevett. És miközben Őt kínozták és megalázták, Ő azokat is, akik ezt tették, meg mindenkit, akivel találkozott: gyógyított, segített, vigasztalt, feloldozott, védett.
Jézus tudta, hogy mi vár rá. A Bibliából világosan megtudhatjuk, hogy Ő tudatosan vállalta a sok szenvedést és a kínhalált. Gyötrődött és az Atyához kiáltott eközben, de nem magával foglalkozott, hanem másokkal. És nem önmagával volt tele, hanem mások iránti mentő szeretettel, még az ellenségei iránti mentő szeretettel is.
Ha a nagypénteki eseményeket nyugodtan, apróra, gondolkozva elolvassuk, megdöbbenhetünk, sőt meghatódhatunk azon, hogy mennyi figyelmesség, tapintat, gyengédség, gondoskodás árad Jézusból. Tíz ilyet szeretnék most felsorolni, aztán ha néhányat közülük elfelejtünk is, az utolsót mindenképpen vigyük magunkkal, mert az foglalja össze az egészet.
1. Az első mindjárt azon a vacsorán megmutatkozott, amit utolsó vacsorának szoktunk nevezni, s aminek a végén Pétert külön felkészíti Jézus arra, hogy lelki támadások fogják érni, kísértések kereszttüzébe kerül majd, de biztosítja arról, hogy Ő, imádkozik érte.
Így olvassuk ezt: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited (…), hogy aztán majd hazatérve a te atyádfiait erősítsed.” (Lk 22,31).
Előre felkészíti ezt az ingatag tanítványt, hogy ne lepődjön meg, ha jönnek a bajok, a támadások, a kísértések egymás után. Minden helyzetben számíthat Megváltójára.
Egyébként erről már korábban is beszélt Jézus a tanítványainak, amikor azt mondta: „E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 16,33). Merjünk bízni abban, aki jobban szeretett és szeret minket, mint a saját életét.
2. A második: Tanítványait előre megvigasztalta az Ő bekövetkező halála miatt, és túlmutatott azon.
Amikor bejelenti nekik, hogy Őt majd megkínozzák és megölik, akkor mintha ez lenne a legtermészetesebb folytatás, hozzáteszi még: „De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.” (Mt 26,32).
És mi a megdöbbentő? Erre senki nem emlékezett. Nincs egyetlen tanítvány se és más sem, aki nagypéntek után várná ennek a világos bejelentésnek a valóra válását. Meg se hallották? A fülükig sem hatolt, az eszükig sem, a szívükig sem? Ha ezt komolyan vették volna, megkímélte volna őket sok csüggedéstől, felesleges tanakodástól, aggódástól, félelemtől, szomorúságtól, értelmetlenül elsírt könnyektől. Világosan megmondta nekik, de el sem jutott a szívükig.
Jézusnak hány igéjét és ígéretét hallhattuk már mi is, amire nem is emlékszünk. Amit talán akkor sem vettünk komolyan, amikor elhangzott. Pedig, ha komolyan vettük volna, minket is sok felesleges bánattól, félelemtől, aggódástól, szorongástól, szomorúságtól megmentett volna.
A Bibliában azt olvassuk: ezek azért írattak meg, hogy tanuljunk belőlük. Bár csak tanulnánk ebből is!
3. A Gecsemáné kertben vannak, ahol Jézust letartóztatták. Amikor megérkezik a felfegyverzett csapat az Ő elfogására, Péter előkapja a kardját, és odacsap az ellenség közé, s levágja az egyik szolgának a fülét (Lk 22,51).
És kit érdekelt az ott akkor? Talán a szerencsétlen felüvöltött, de üvöltöttek ott többen mások is. Olvassuk, hogy nagy dérrel-dúrral érkeztek meg oda a sötétben. Sokan voltak, a cél Jézus elfogása volt, mégpedig az, hogy minél kisebb feltűnéssel tudják Őt letartóztatni. Péter meg csak védeni akarta Mesterét.
Jézusnak azonban fontos ez a sebesült. Az ellenséges csapatban egy névtelen szolga bajba került, és isteni erejével meggyógyítja. Neki az élete forog most kockán, de nem az Ő életét tartja fontosnak, hanem a sebesült gyógyítását.
4. Ugyancsak itt történt, amikor megérkezik ez a csapat. Jézus megkérdezte: kit kerestek? Válaszolják: a názáreti Jézust. És erre mit mond Ő? Akkor ezeket engedjétek szabadon (Jn 18,18).
Szinte a testével védi a tanítványait, noha tudta, hogy egy kivételével magára hagyják őt, és el fognak menekülni. Itt is fontosabbak mások, és nem Ő maga. Mielőtt megkötözik, szabad elvonulást biztosíttat azoknak, akiket szeretett, akikért felelős volt.
5. Már vallatják Őt a főpap kihallgatási termében. A Nagytanács végül is halálra ítéli.
Péter közben kinn az udvaron azt is letagadja, hogy valaha ismerte Jézust. Amikor ezt harmadjára esküvel is megerősíti, Jézus megfordul, és a tekintetével megkeresi ezt a szerencsétlen tanítványt. Olyan tömören és mégis sokat sejtetően írja ezt le Lukács: „Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt.” (Lk 22,61-62).
Jézust megalázzák: ütik-verik, szemen köpik, és még ebben a helyzetben is szemmel tartja bajba került, lejtőre került tanítványát, és mintegy utánanyúl, hogy estében is föltartsa, megtartsa, megmentse.
Rátekintett az Úr, erről eszébe jutott az ige, amit Jézustól hallott előző este, és ez segíti el őt az őszinte bűnbánatra, kimenvén onnan keservesen sír. Biztosítja a hitvány tanítványt irgalmáról, emlékezteti közös múltjukra. Ilyen csodálatos Megváltónk van nekünk.
Bár csak egy pici lenne ebből a lelkületből bennünk is! A Biblia azt ígéri: lehet. Mert akinek ezzel a Jézussal igazi lelki közössége van a hit által, azon kiábrázolódnak Jézus tulajdonságai, megjelennek ilyen ránk egyébként nem jellemző jézusi tulajdonságok is. Vajon van-e ebből már valami bennünk?
6. Már Pilátus is aláírta Jézus halálos ítéletét, és az összevert, csupa seb hátára rádobják a keresztnek a vízszintes, rövidebbik gerendáját, és olvassuk, hogy Jézus jártányi ereje is alig lévén, roskadozva viszi azt a kivégző helyre.
Az út szélén asszonyok sírnak. Jézust siratják. Ő ebben az állapotában is mit mond nekik? „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok; mert jönnek majd olyan napok, amikor ezt mondják: Boldogok azok, akiknek nem születtek gyermekeik” (Lk 23,28).
Még ebben az állapotában is másokkal foglalkozik. Tanít, vigasztal, a jövőjükre irányítja a figyelmüket, prófétál, igét hirdet, tulajdonképpen ott az útszélen zokogóknak mintegy felemeli a tekintetüket, letörli a könnyeiket. Ő rajta nem kell sírni. A saját jövőjüket sirassák, ha olyanok maradnak, amilyenek. De meg lehet változni, és akkor lesz jövőjük nekik is, meg a gyermekeiknek is.
7. Jézus már a kereszten függ, fizikai szenvedése fokozódik, lelki szenvedésének a nagyságáról pedig fogalmunk sincs: mit jelenthetett valakinek, aki soha bűnt nem cselekedett, az egész emberiség minden egyes tagja minden egyes bűnének a terhét magára venni. Ezt mi nem tudjuk elképzelni.
Ott szenved tehát a Megváltó, és mit tesz? Elkezd könyörögni azokért, akik odajuttatták, azokért, akik még haldoklása közben is gúnyolják. „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34).
Ránézésre Jézus egy kivégzett bűnözőnek látszik, közben azonban papi, sőt főpapi szolgálatot végez: áldozatot mutat be. Önmagát áldozza fel és közbenjár a népért. Mentséget keres azoknak, akik megölték. Mentegeti őket az Atya előtt. Ha szabad így mondani: minden befolyását latba veti érettük.
„Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ismerős ez a lelkület nekünk? Amikor az elszenvedett sérelmek nem keserűséget, nem tehetetlen haragot, és nem bosszúvágyat hívnak elő valakiből, hanem imádságot. Amikor teljes szívével amellett van, aki bántotta vagy éppen bántja. Amikor annak a java és jövője fontosabb neki, mint a saját pillanatnyi helyzete és az elszenvedett sérelmek.
Jézus Krisztus ezt a lelkületet kínálja a benne hívőknek.
8. A tömegben ott áll édesanyja is, és mellette az egyetlen mindvégig hűséges tanítvány, János. És akkor a haldokló végrendelkezik. Az akkori jogi formulát használja: „Asszony, íme, a te fiad!” Aztán így szólt a tanítványhoz: „Íme, a te anyád!” (Jn 19,26).
Mária akkor már valószínűleg özvegy volt. Az elsőszülött fiúnak kellett gondoskodnia a szülőről. Az elsőszülött Fiút most kivégzik, de Ő utolsó leheletével is teljesíti a kötelességét, és egy jó barátra bízza azt, amit Ő már nem tud elvégezni. A gyermek gondoskodása anyjáról még ebben a helyzetben is. Aki mindhalálig hűséges, aki nem ismeri a felelőtlenséget és a könnyelműséget.
Ismerjük mi a gyöngédségnek, a figyelmességnek, a gondoskodásnak ezt a szent komolyságát, ezt a mindhalálig tartó hűséget?
Megint csak azt mondom (azért is, mert az ige ígéri, és azért is, mert látok erre példákat): aki Jézussal szoros lelki közösségben él, az egyre inkább ilyenné válik. Egy felelőtlen, egymással szemben közömbös, megbízhatatlan világban Jézus tulajdonságai ábrázolódhatnak ki rajtunk (Gal 4,19).
Itt hadd kérdezzem meg azt is, anélkül, hogy ennél időznénk, megkapják-e a mi családunk tagjai tőlünk azt, amivel tartozunk nekik. Azt, amit esetleg csak tőlünk kaphatnak vagy kaphatnának meg? Jézus erre is példát és ehhez is erőt ad.
9. Jézust nem egyedül feszítették keresztre azon a napon. Azt olvassuk: két gonosztevőt is kivégeztek akkor vele együtt. Egyikük gúnyolta a Megváltót, a másik pedig valószínűleg csakugyan már utolsó leheletével segítséget kért tőle. Azt mondja: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Erre Jézus így felel neki: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43).
Ilyen a feltétel nélküli kegyelem, és ilyen az isteni teljhatalom. Jézus megkegyelmezett egy rablógyilkosnak is, csak azért, mert az bizalommal tőle kért segítséget, és azonnali hatállyal beutalta a mennyországba. „Még ma velem leszel a paradicsomban.”
Fel tudjuk mi fogni az isteni irgalomnak és Jézus teljhatalmának ezt a nagyságát? Nem kellene mindenkinek térdre rogynia ez előtt a hatalmas és irgalmas Úr előtt? Lehet vajon cserzett szívvel és száraz szemmel olvasni a nagypénteki történetnek ezeket a részleteit?
Jézus példát is adott nekünk. Többször mondja ezt, például a lábmosás történetében is: ahogyan Ő cselekedett, mi is úgy cselekedjünk. A magunk hatáskörében, a magunk módján, a magunk helyén kicsiben ugyanezt valósíthatnánk meg, és de más lenne itt az élet családban, gyülekezetben, az országban, ha néhányakban ez a lelkület lenne.
Ezek azonban csak részletek, epizódok. A legfontosabb az, amit itt a végén szeretnék elmondani, és amiről alapigénk szól. Mert Jézus Krisztus nagypénteki golgotai kereszthalálának a jelentősége ennél sokkal nagyobb. Példát is adott, felragyogtatott egy olyan lelkületet, ami nélkül szűkölködünk, de amiből kaphatunk, és csak tőle kaphatunk.
10. Az Ő halálának a jelentősége azonban az volt, hogy ne nekünk kelljen a bűneink igazságos büntetését elszenvednünk, hanem Ő ezt a büntetést magára vállalta. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, és egyre mélyebben megérteni, átélni, hogy Jézusnak nem saját bűnei miatt kellett meghalnia. Nem is csupán az akkori hatalmasok és hatóságok féltékenysége vagy igazságtalansága miatt, hanem miattunk. Személy szerint mondhatnám a magam nevét és sorolhatnánk tovább. Miattunk kellett meghalnia.
Így íratta le a Szentlélek ezt már nagypéntek előtt hétszáz évvel Ézsaiással: „A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (Ézs 53,4-6).
Amit Jézus nagypénteken elszenvedett, és amire bátorkodtam azt mondani, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen súlya volt annak a szenvedésnek, az a mi ítéletünk volt. Az az ítélet, ami miatt nekünk kellene — ahogy a Biblia írja — a kárhozatra, a pokolra, az örök szenvedésre menni. Ettől váltott meg minket Jézus az Ő halálával. És egyedül az Ő halálát fogadta el érvényes helyettes elégtételnek az igazságos Isten. Ezt jelentik ezek az igék, amit gyakran idézünk: „Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne.” (2Kor 5,21). De csak Őbenne, mintegy belé bújva, benne elrejtőzve.
Vagy, amit a Zsidókhoz írt levélben olvasunk: „Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.” (Zsid 10,10).
Az Ő testének feláldozása által. Valaki egyszer azt mondta: (furcsán hangzik, de a Biblia alapján igaz), hogy egy magunkfajta, Istentől elszakadt ember csak egyféleképpen juthat üdvösségre, igazi életre, s juthat be a mennyországba: Jézus Krisztus testén, mégpedig Jézus Krisztus holttestén keresztül. Ebbe került neki az, hogy rajtunk segítsen.
Ezért írja Pál a kolosséiaknak, ahol sok okoskodó ember volt, és próbálták csűrni-csavarni a Jézusról szóló evangéliumot, míg végül is annak éppen a közepe maradt ki, ezt írja: értsétek meg, hogy Jézusban lakozott az egész Teljesség, és Őáltala békéltetett meg Isten önmagával mindent, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is — és most nem hízeleg nekik, hanem a valóságot írja —, akik egykor Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.
Mi is elidegenedtünk Istentől. Gonosz cselekedeteink miatt ellenséges indulatúak vagyunk vele szemben, és Jézus ezt változtatta meg. Ennek a következményétől mentette meg a benne hívőket, és nekik ad képességet is arra, hogy más természettel éljenek. Megbékéltetett bennünket, hogy mint szenteket állítson oda Isten elé. Ez Jézus nagypénteki halálának a célja és az ereje.
Nyugodtan mondhatjuk: amikor Jézus nagypénteken meghalt a kereszten, akkor mintegy szétosztotta önmagát a benne hívők között. Így vált lehetővé az, hogy mi valami keveset kapjunk az Ő természetéből. Ebből a figyelmes, tapintatos, önfeláldozó, önmagáról megfeledkezve mindig másoknak szolgáló isteni szeretetből.
Ez volt a célja a váltságnak, hogy kimentsen a biztos pusztulásból, és felkínáljon egy egészen új természetet. Kell-e ez nekünk? Aki megkívánja tőle, aki megnyitja magát Őelőtte, az kaphatja tőle ezt az ajándékot. Ő nem ezt vagy azt akar nekünk adni, önmagát akarja adni. Önmagát áldozta fel a kereszten. Akinek Ő kell, a kereszten meghalt és harmadik napon dicsőségesen feltámadott ma is élő és uralkodó Krisztus kell, annak a megromlott természete megváltozik. Új természetet kap, áldássá lehet másoknak, és üdvössége, örök élete lesz.
Valaki egyszer azt mondta, hogy a megterített úrasztala fölé láthatatlan betűkkel mindig ki van írva ez a két szó: csak bűnösöknek.
Aki úgy találja, hogy híjával van ezeknek a jézusi tulajdonságoknak, de szeretne ezekből kapni, és ezzel a bűnbánattal jön az úrasztalához, az mondja el most majd, hogy minek van híjával, miben szeretne Jézushoz hasonlítani, és adjon hálát azért, hogy neki semmi nem volt drága, hogy megfizesse ennek az árát. Ezért kaphatjuk mi ingyen, ajándékképpen, kegyelemből.

Akik a kalauz szerint olvassuk a Szentírást, az elmúlt napokban olvastuk végig napról napra a Lukács evangéliuma 20. fejezetét. Ez a fejezet már közvetlenül az Úr Jézus szenvedése és kereszthalála előtti eseményeket írja le. Kitűnik belőle az, hogy minél közelebb került Jézus a kereszthez, annál inkább fokozódott az ellene való támadás.
Ez a fejezet arról szól, hogy minden akkori politikai csoportosulás és vallási irányzat támadta Jézust. Felsorakoznak egymás után, most csak az elsőt olvastam, de ezek után jönnek a szadduceusok és ők is kiagyalnak valami csapdakérdést, amivel Jézust csapdába akarják ejteni. Aztán jön egy írástudó, ő is feltesz egy nehéz kérdést. Látszólag vizsgáztatja Jézust, de a Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy ő is ellenséges indulattal közeledett hozzá.
Roppant tanulságos számunkra az, hogyan viselkedett a mi Megváltónk a támadások kereszttüzében. Lőnek jobbról, balról, az útra csapdát állítanak. Azt olvastuk itt: igazaknak tettették magukat, de ellenséges indulat van mindnyájukban. Hogyan reagál Jézus erre a sorozatos támadásra? Hogyan viseli ezt a sok gonoszságot, butaságot, rosszindulatot, hitetlenséget, amik mögött gyilkos indulatok vannak. Meg akarnak szabadulni Jézustól. Ürügyet keresnek arra, hogyan lehetne halálra ítélni és kivégezni Őt.
Jézus támadások kereszttüzében, amikor minden rossz összejön, hogyan viselkedik? Mert Ő nekünk példát akar adni. Ő maga is mondta ezt néhány alkalommal: példát adtam nektek. És nemcsak példát, hanem erőt is akar adni, hogy a benne hívők hozzá hasonlóan viselkedjenek. Úgy, ahogy Ő. Hogy lehessen mutogatni a mai hívőkre is, mint az ókori Rómában mutogattak rájuk: nézzétek, hogyan szeretik egymást! Úgy, ahogy az ő Megváltójuk.
Jézus pontosan ezt mondta az Ő első tanítványainak is: „ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” Erre mi magunktól képtelenek vagyunk, Ő azonban képesekké tehet rá.
Azért érdemes ezt a kérdést feltenni, hogyan viselkedett Jézus ilyen helyzetben, mert minket sem kerülnek el a bajok. Nekünk is vannak olyan életszakaszaink, amikor összejönnek a bajok, ahogy mondani szoktuk. Hogyan viselkedünk ilyenkor?
Szeretném elmondani először röviden ezt a három támadást, mert roppant jellemző ez, hogy Jézust mivel és hogyan támadták, és aztán vegyük sorra, hogy mi jellemzi a mi Megváltóknak a magatartását.
1. Az első támadás ez volt: Jöttek a farizeusok és a Heródes-pártiak. Ők voltak a hazafiak. S feltesznek egy olyan kérdést, amire csak rosszul lehet válaszolni az ő elgondolásuk szerint. „Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?” Ha Jézus azt mondja: szabad, akkor nem hazafi. Akkor az otthoni törvények alapján lehet elítélni. Ha azt mondja: nem szabad, akkor lázad és lázít a császár ellen. Ez a legsúlyosabb politikai vád. Akkor majd elintézi Őt a császár helytartója, Pilátus, nem kell nekik tovább semmit sem tenniük. Mindenképpen megszabadulnak Jézustól. Biztosra mennek.
S mit mond Jézus? Azt mondja: mutassatok nekem egy pénzt. Van nálatok olyan pénz, amivel az adót szokták fizetni? És egyszerre többen is nyúlnak — ma így mondanánk: a zsebükbe, de azon a ruhán nem zseb volt, másutt tartották a pénzt. Persze, hogyne, van dénár mindnyájunknál. Érdekes, milyen nagy hazafiak, és mégis a császár pénzét hordják maguknál és azt használják. Ilyen nagy és ilyen őszinte ez a hazafiság?
Jézust most hazafiatlansággal akarják vádolni, és kiderül, hogy ők, a nagy hazafiak, akiknek legalábbis a szájuk nagy ezen a téren is, ott hordják maguknál a császár pénzét. Sőt, azzal üzletelnek, azt használják nap mint nap. Hozzátartozik az életükhöz. Ezzel csendesen leleplezte az ő képmutatásukat, de nyilvánosan nem szégyeníti meg őket. (Majd még erre visszatérünk, hogy ez is jellemző volt Jézusra).
Azt kérdezi: „kinek a képe van rajta, és kinek a felirata?” Mondja a kórus: „A császáré.” Akkor mi a probléma? Használjátok a császár pénzét. E nélkül szinte elképzelhetetlen lenne most már az élet. Most már nem cserekereskedelmet folytattok. A pénz hozzátartozik a mindennapjaitokhoz. A császár verette ezt a pénzt, akkor adjátok meg a császárnak, ami az övé, az adót, — és adjátok meg az Istennek, ami csak az övé, az imádatot.
Tudniillik a császár az imádatot is követelte magának. Abban a korban a császárok istennek tekintették magukat. A szobraik, bálványképek ott voltak szerteszét a birodalomban, és azt tisztelni kellett. Ezt nem! De a pénzzel ne kicsinyeskedjetek. Ez nem hazafiatlanság, hogy ha a császár nektek utakat meg hidakat építtet, meg pénzt ad, akkor megfizetitek az adót, de istenként ne tiszteljétek. Az élő Istent viszont tiszteljétek! Adjátok meg az Istennek, ami az Istené!
Nem azt mondta itt Jézus, amit a múltkor magyarázott nekem valaki, hogy milyen ügyes, taktikus volt az Úr Jézus. Azt mondta: ide is egy kicsit, oda is egy kicsit. Ez minket jellemez, hogy ide is egy kicsit és oda is egy kicsit, és nincs mögötte meggyőződés. Jézusnak volt meggyőződése, Ő tudta, mint beszél, és tudta, mit tart igaznak és hamisnak.
Ez, hogy ami a császáré, a császárnak, ami Istené, Istennek, nem azt jelenti, hogy ide is, oda is, aztán valahogy majd elboldogulunk. Nem! Ez azt jelentette: világosan látom, hogy mi kié. Mivel kinek tartozom, és azt meg is adom. Amivel neki tartozom, ő ugyan egy pogány uralkodó, ráadásul a megszálló hadseregnek a nagyfőnöke is, jobb lenne, ha nem lennének itt, de sajnos így alakult a dolog… Az ő pénzét használjuk, akkor adjuk meg azt, ami őt megilleti, — de adjuk meg Istennek is, ami Őt megilleti: az imádatot és a senkivel össze nem hasonlítható tiszteletet. Jézus mondatában ez is benne van: megadjátok ti az Istennek azt, ami az övé? Ma milyen módon imádtátok Őt? Ki kérdezte ma: Uram, mivel te vagy ura, gazdája az én életemnek is, mit akarsz, hogy cselekedjem? Ez is hozzátartozik a mindennapjaitokhoz, vagy csak az, hogy ott a pénz a zsebben, mert azzal dolgoztok nap mint nap. Mindenkinek megadni, ami az övé. Csak azt, de azt igen!
Nem akarok itt leragadni, mert megyünk tovább, de megkérdezem: ha csak a családunk tagjaira gondolunk, mindenki megkapja tőlünk, amire neki szüksége van, ami neki jár, ami őt megilleti? Akinek van házastársa, megkapja tőle azt, ami őt megilleti, és csak őt? Másként simogatja meg valaki a házastársát, másként simogat meg egy kis fejet, a gyerekének, vagy unokájának a fejét. Másként simogattam meg a szüleim kopaszodó, öreg fejét. De megkapja mindenki tőlünk, ami az övé? Amivel tartozunk, és amit csak tőlünk kaphat meg? Nem azért keresik esetleg másutt férjek, feleségek, gyerekek, öreg szülők, barátok, amire szükségük van, mert tőlünk nem kapják meg azt, amivel tartozunk? A Biblia ezt a szót gyakran használja: tartozunk.
Aki megismerte Isten végtelen szeretetét, amiről itt énekeltünk is, az tudja, hogy Isten ezzel a szeretettel egy életre eladósított bennünket. Pál apostol azt mondja: akárkire nézek, az jusson eszembe, hogy adósa vagyok. Tartozom neki a szeretettel.
Mély, fontos, súlyos mondat ez Jézus ajkán: adjátok meg mindenkinek azt, ami az övé. Istennek is adjuk meg azt, ami az Övé.
Lezajlott ez a beszélgetés, mindenki elnémult, mert nem tudtak mit mondani. Nem lehetett belekötni Jézus szavaiba, pedig az volt a feladatuk, ezzel bízták meg őket a központban, ahonnan küldték. Kémeket küldtek utána — ezt olvastuk —, hogy szemmel tartsák, hogy belekössenek a szavaiba, és a saját szavaival fogják meg Őt, hogy átadhassák a hatóságnak. — Ez volt a feladatuk. Nem sikerült. Jézus olyan szellemi fölénnyel verte vissza ezt a támadást, hogy elnémultak.
2. Akkor jönnek az okosok: a szadduceusok Ők tartották magukat a kor legműveltebb, legfelvilágosultabb értelmiségének, akik csak azt hitték el, amit az eszével megérthet az ember. Akármit ők nem fogadtak el. Angyalok nincsenek, feltámadás nincs, csodák nem történhetnek, csak amit az ember a maga nagyra tartott értelmével felfoghat, az tartozik a valósághoz.
Jönnek, és kiagyalnak ők is egy történetet. Egy olyan történetet, ami nem lehetetlen, de nem valószínű. A Mózes törvénye szerint abban az időben élt az úgynevezett sógorházasság. Ha egy házaspárnak nem született gyermeke, és a férfi meghalt, akkor az özvegyet feleségül kellett vennie a férfi férfitestvérének, hogy a férfi számára támasszon magot — így olvassuk —, és ha ebből a kapcsolatból már született gyerek, akkor az az elhunyt nevét kellett, hogy viselje, mert utód nélkül nem halhat meg senki.
Kiagyalják, hogy hét férfitestvér volt. Az első megnősült, nem lett gyerek, meghalt. Második elvette az asszonyt, és így mind a heten. És jön a végén a szemtelen kérdés: Jézus, ha lesz feltámadás (mert tudjuk, hogy nem lesz, de te azt tanítod, hogy lesz), akkor a feltámadáskor kinek a felesége lesz az asszony? Mert hét férje is volt.
Engem megrendít mindig, amikor olvasom, hogy Jézus egy ilyen agyafúrt és gonosz kérdésre is szeretettel válaszol. Kezdi nekik magyarázni a Biblia erre vonatkozó tételeit, pedig ők arra voltak büszkék, hogy ismerik a Szentírást. Mindenkinél jobban, mert ők mindenkinél mindent jobban tudtak. Idézi nekik Jézus, említi nekik Ábrahámot, és azt mondja: látjátok, ennyire nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát, mert a feltámadás után nem lesz jelentősége a házasságnak, ott a nemiség már nem számít. Azok olyanok lesznek, mint az Isten angyalai az égben.
Azt olvassuk: ezek a nagy okosok is elnémultak, és nem merték többé megkérdezni Őt. Itt is visszaveri Jézus a támadást. Ilyen szelíden, szeretettel.
3. A másik két evangéliumban azt olvassuk, hogy ezt a két beszélgetést végighallgatta egy írástudó. Az írástudók ismerték leginkább az akkori Bibliát, az Ószövetséget. A Mózes öt könyvét szó szerint tudták, és a benne leírtakat alkalmazták a hétköznapi életben. Ők voltak a Tóra-jogászok. Valami probléma támadt az emberek között, akkor nekik jutott eszükbe, hol, mi van megírva. Azt mondták: ez van megírva a Mózes törvényében, neked ezt, neked pedig ezt kell csinálni. Te vagy a bűnös, te meg nem vagy bűnös.
Ismerték az igét. Végighallgatta ez az írástudó, és meglepődött, hogy milyen fölényes ismerete van Jézusnak. Mennyire nem érezteti a maga szellemi fölényét az emberekkel, hanem szelíden, kedvesen beszélget velük. És ő is feltett neki egy kérdést: Melyik a legnagyobb parancsolat a sok közül? Ez azért volt akkor izgalmas kérdés, mert a Tízparancsolatot több mint hatszáz tilalomra és parancsra osztották fel, és ezt mindet be kellett volna tartania egy igazán vallásos embernek. Ennyit még fejben tartani sem tud az ember, nemhogy megtartani. Akik komolyan akarták venni a hitüket, valóban izgatta őket. Mind a hatszázat, nem bírom, Uram. Mégis, melyik az a néhány, vagy melyik az az egy, ha van olyan, amire azt mondja még egy ilyen tekintélyes rabbi, mint Jézus is (mert úgy szólítja meg: rabbi, kollega), melyiket tartod ezzel a nagy világossággal, ami a fejedből áradt itt a beszélgetések során, hogy ez a legfontosabb?
Jézus neki is azonnal és kedvesen válaszol. A legfontosabb ez: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, minden erődből, és szeresd felebarátodat, mint magadat.” Aki ezt betartja, az mind a hatszázat be fogja tartani. Ettől függ az összes többi — mondja Jézus.
Mire az írástudó: Uram, én is így gondolom, egyetértünk. Jézus erre egy hűvös mondattal válaszol: ”Nem messze vagy az Isten országától.” Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy még kívül vagy az Isten országán. Nem messze vagy tőle…
Akik eddig okoskodtak és gonoszkodtak, azok messze vannak. Te egész közel vagy. Ott vagy az ajtó előtt — ha egyetértünk ebben. Mi hiányzik? Be kellene lépni. És az mit jelent? Azt, amit ennyire tudsz, azt el kellene kezdeni cselekedni. Megvalósítani. Amíg csak itt van, a fejedben, addig abból nem lesz üdvösség. Amikor leszivárog a szívedbe, és mozgásba hozza kezedet, lábadat, meghatározza gondolataidat, a beszédedet, akkor beléptél az Isten országába. Amikor engedelmeskedsz is annak, amit tudsz. Mert az ismeret felszínen van, az egész lényünket át kell hatnia, akkor lesz belőle élet, valóság.
Nem tudom, kihalljuk-e Jézus mondatából a biztatást: nem messze vagy az Isten országától. Itt az Isten országa, itt vagy te — és nagy dolog, hogy közelebb vagy, mint a többiek, még néhány lépést kellene tenni. A küszöböt átlépni, és üdvösséged van. Gyere! Lehet, nyitva van az ajtó. Mindez benne van ebben a mondatban. Nem tudjuk, mi lett a folytatás, befejeződött a párbeszéd. — Ez jellemző Jézusra.
És mi jellemző ránk? Amikor hirtelen diagnosztizálnak egy betegséget, a család valamelyik tagját néhány nap múlva baleset éri, elromlik otthon a mosógép vagy akármi, de éppen nincs pénz rá megjavíttatni, amikor valami csúnyát is beszólt valaki aznap, netalán megaláztak a munkahelyen, pedig nem volt igazuk, legalábbis úgy érezzük, jön még egy olyan levél, ami nem hiányzott most azokban a napokban… Hogyan viselkedünk?
Ez attól függ, hogy mire nézünk, kire nézünk? Aki a bajaira néz, annak mindig lesz oka elkeseredni és háborogni. Aki az ellenségeire néz, az mindig panaszkodhat, vagy félhet. Aki önmagára néz, az vérmérséklete szerint elkeseredik vagy elbizakodik. Aki a többiekre néz, hogy ki mit szól hozzá, és állandóan körbetekinget — Jézus ilyet soha nem tett —, az mindig bizonytalan lesz. Jaj, most eleget kell tenni, meg kell felelni, de lehetőleg mindenkinek — olyan meg nincs, hogy mindenkinek megfeleljek.
Jézus sem nem a bajokra nézett, sem nem tekintette ellenségnek az ellenségeit — legalábbis nem ellenségesen viszonyult hozzájuk —, hanem az Atyára nézett. Ez a legfontosabb. Négy dolgot szeretnék mondani most az Úr Jézusról, de az első kettő a legfontosabb.
1. Az a legfontosabb: mindig fölfelé nézett. Nem lefelé a bajokra, nem dühösen vagy félve körbe-körbe. Mindig fölfelé, bármi történt körülötte. Olyan szoros, intim, bensőséges lelki kapcsolata volt az Atyával, amit semmi és senki nem tudott megzavarni. És ez a vele való szoros lelki közösség elég volt ahhoz, hogy stabil maradjon, akármilyen viharossá vált az élete, akárhonnan lökdösték, rugdosták. Stabilan állt, mert tudta, hogy kihez tartozik, kinek felelős.
Ő egy valakinek akart megfelelni és eleget tenni: az Atyának. A többiek kívánhatnak tőle, amit akarnak, fenyegethetik, meg is ölhetik. Ő még a kereszten is az Atyával való kapcsolatát ápolta. Imádkozik a kereszten is, többször. Azt mondta: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet. Azt mondja: Atyám, bocsáss meg ezeknek, mert nem tudják, hogy mit tesznek, amikor engem megölnek. És még a pokolból is az Atyához kiált. Ott nem Atyjának nevezi, azt mondja: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Az Atyához való ragaszkodás, a vele való lelki kapcsolat ápolása, ez adott Jézusnak valami különös stabilitást.
És ahogyan Ő az Atyához ragaszkodott, az lehetséges nekünk, hívőknek, hogy Jézushoz úgy ragaszkodjunk. Állandóan az Ő jelenlétében éljünk, mert Jézus mindig az Atya jelenlétében élt. Abban a bizonyosságban, hogy Ő hallótávon belül van. Nem valahonnan messziről kell közel kéredzkednem hozzá. Itt most magamban imádkozom, és tudom, hogy Ő azt hallotta. Tudom, ha azt teszem, amivel Ő bízott meg, az Ő védelme alatt vagyok. Biztonságban érezhetem magamat. És én neki akarok tetszeni.
Ha embereknek igyekezném tetszeni — írja Pál apostol — Krisztus szolgája nem volnék. Az emberek szóljanak a dolgaimhoz, amit akarnak. Ez az ő dolguk. Az én dolgom az, hogy azt tegyem, amivel az Atya bízott meg. Ez volt Jézus stabilitásának az egyik oka: az Atyára nézett.
A Zsidókhoz írt levél szerzője (aki olyan keresztyénekhez írta azt a levelet, akik akkor sokat szenvedtek, azt olvassuk az egyik fejezetben: a vagyonukat elvették, sokakat megöltek közülük.). Ő is azt írja: félretéve minden akadályt, kitartással fussuk meg az előttünk levő pályát, nézvén a hit elkezdőjére és bevégzőjére: Jézusra, aki még a szenvedéssel sem törődve megmaradt az engedelmesség útján. (Zsid 12,1-3).
Aki Őreá néz, az, ha nagyon összejönnek a bajok, akkor is talpon marad, mert ez lelki állóképességet, a gonosszal szembeni ellenálló képességet ad a hívőnek.
2. A másik, ami Jézus magatartásából kitűnik: a küldetésére nézett. Mi az én feladatom itt? Mivel bízott meg az Atya? Mivel az Atyára nézett először, utána mindig az volt fontos neki: mi a tőle kapott feladatom, azt végezzem el. De valami mást is kívánnak tőlem. Sajnálom, annak nem tudok eleget tenni. De bajom lesz abból, ha az Atyának engedelmeskedem. Ezt előre belekalkuláltuk. Ez nehéz út, ez bajokkal jár. Aki következetesen engedelmes, azt kiközösíti magából a világ.
Nem bírták elviselni Jézust sem. Senkinek nem ártott, még az ellenségeinek is használt, és a kereszthalál előtti hetekben mégis mindenki ellenségévé vált, mert a puszta jelenléte leleplezte azt a sok hamisságot, gonoszságot, ami az emberekben volt. Ez azonban velejár a küldetéssel. Mi a feladatom? Jézus ezt komolyan vette.
Emlékezzünk arra, hogy egyszer jött hozzá valaki és azt mondta: Mester, gyere és tegyél igazságot, mert a testvérem nem akar velem igazságosan osztozkodni az örökségen. Jézus nem ment el. Azt mondta: ki tett engem osztóvá és bíróvá?
Egy esetben nagyon akarták, hogy maradjon ott, és folytassa a tanítást. Jézus azt mondta: amit tudnotok kell, és amit hihettek, elmondtam. Megyek máshova, mert máshol is hallaniuk kell az evangéliumot.
Nem engedett semmilyen olyan kívánságnak, ami eltért vagy ellenkezett az Atya akaratával. Ezért fontos ige az, amivel Péter apostol bátorította a hívőket: ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsétek a testben hátralevő időtöket. (1Pét 4,2).
Ez a két legfontosabb: Jézus az Atyára nézett, ezért bírta ezt a sok támadást, és a küldetésére nézett, mi az én dolgom, mivel bízott meg Ő, mivégre vagyok a világon, Isten mit kér rajtam számon. És olyan szép a főpapi imában: Atyám, elvégeztem a munkát, amit rám bíztál. (Jn 17,4). Elmondhatjuk-e ezt utolsó napunkon?
3. A harmadik, hogy Ő ismerte és komolyan vette a Szentírást, és ez volt az Ő legfőbb fegyvere a támadások idején. Gondoljunk arra, mikor maga az ördög támadta meg a munkája kezdetén. Minden ördögi kísértésre ilyen bevezetéssel ad választ: meg van írva… és idéz a Bibliából egy odaillő mondatot, s részéről ezzel be van fejezve. Hogy milyen ördögi munkát tervezett még a gonosz, ez az ő dolga. Jézus megmarad az úton, de igével veri vissza a támadást. Ehhez ismerni kell a Szentírást.
Ezért nagyon fontos, hogy olvassuk naponta a Szentírást. Lehetőleg minden nap tanuljunk meg egy mondatot belőle. Aztán majd elfelejtjük egy részét, de ha az ember ismételgeti, benne él, a vérévé válik, az agysejtjeibe beleivódik az ige, és megtanulunk igeszerűen gondolkozni. Egy váratlan döntés elé kerül az ember, nem lehet senkivel megtanácskozni, nincs idő sokszor még gondolkozni sem, de akinek az ige az értelmét és a szívét is áthatja, az igeszerű szempontok alapján fog dönteni. Fontos, hogy itassuk át magunkat Isten igéjével!
Ez munka. Ez magától nem megy. Ehhez naponta olvasni és tanulmányozni kell a Szentírást.
4. A negyedik még, ami most olyan hangsúlyos lett számomra Jézus magatartásából: soha, egyik esetben sem veszítette el a nyugalmát. Soha nem lett ideges. Nem úgy reagált, ahogyan támadták. Ő nem alkalmazta azt, amit mi szoktunk mondani: amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten. Nem! Ő az maradt, aki, akárhogy viselkedtek vele szemben.
Ellenségesen támadnak? Ez nem kötelezi Őt arra, hogy Ő is ellenségesen viszonyuljon. Ő akkor is szeretettel és szelíden válaszolt a támadásra. Soha nem védekezett, soha nem támadott, hanem mindig válaszolt. Kérdezték, akkor felelt arra a kérdésre. Hihetetlen szellemi fölénnyel, amit azonban nem éreztetett. Soha nem alázta meg, nem szégyenítette meg az Őt támadókat.
Valóban úgy van, ahogy a Filippi levél Krisztus-himnusza mondja: „megalázta magát, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8).
Jó lenne, ha támadások kereszttüzében is az az indulat lenne bennünk, ami a Krisztus Jézusban. Ezzel a mondattal kezdődik ez a Krisztus-himnusz: „Az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban.” Indulatosan közelednek hozzám — nem kell indulatosan válaszolnom. No, de én már ilyen vagyok. Ez elég baj, hogy még mindig olyan vagyok. Meg lehet változni, és el lehet jutni oda, hogy egyre inkább az az indulat lesz bennünk, ami a Krisztus Jézusban.
Támadások mindnyájunkat érnek. A bajok sokszor összejönnek. Sokszor elmondhatjuk, amit ma így szoktak kifejezni: be vagyok havazva. Sokszor még a jó barát is ellenséggé válik. A Bibliában is van erre példa, az 55. zsoltárban panaszkodik a zsoltáríró. Hogyan viselkedünk? Hogyan reagálunk?
Nyugodtan elképzelhetjük úgy, hogy megyünk mindnyájan egy úton, amit földi életnek neveznek. Ezen az úton vannak gödrök, kátyúk, néha még árkot is ásnak keresztbe, hogy lehetőleg a kerék is törjön, vagy a lábunk törjön. Van, aki arra vágyik, hogy a nyakunkat szegjük. Boldog ember az, aki nem a kátyúkkal és a gödrökkel foglalkozik, hanem a célra néz.
Van egy szép ének, kicsit már majdnem játszik a szavakkal. Így hangzik egy sora: „A célra fuss, hogy mennybe juss, ott vár reád az égi juss.” A célra fuss, arra légy tekintettel, hogy attól el ne térj, közben átlépem az árkot, ha lehet, kikerülöm a gödröt, a csapdát mindenképpen kikerülöm. De a célra nézek, és tudom, hogy ki vár ott. Az én Uramra nézek, aki ennél sokkal göröngyösebb úton járt, de végigment rajta. Lehet nekünk meg-megújuló imádságunk: „Csak vezess, Uram végig, és fogd kezem”, mert akkor érkezem meg a célhoz.

A böjti időszak vége felé közeledik, már csak két hét van húsvétig. Sokan azt gondolják, hogy a böjt azt jelenti, hogy valaki valamilyen megfontolásból egy ideig bizonyos ételektől, például a hústól, tartózkodik. Mások azt mondják: ennél konkrétabb a böjt, és ezt a húsvét előtti negyven napot, hat hetet sokan igyekeznek arra használni, hogy belsőleg is elcsendesedjenek. Egy kicsit többet foglalkoznak a lelkükkel, igyekeznek csendesebb életet folytatni, magukba szállni, önvizsgálatot tartani. Vannak, akik azt mondják: elég csak nagypénteken tartózkodni a húsevéstől, és azt gondolják, ez a böjt.
Az igazság azonban az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem szokott böjtölni semmilyen formában. A vallásos emberek többsége sem.
Azért is érdemes elolvasnunk ezt a szép fejezetet az Ézsaiás könyvéből, mert ez arról szól, hogy Isten kitágítja a böjt értelmezését. Arról tanít minket ebben a fejezetben, hogy az élet minden területén lehet böjtölni. Ugyanakkor megmondja a böjtnek a hasznát is. Nem kötelező böjtölni, de aki él ezzel, mint lehetőséggel, az meglátja benne — bocsánat, ha így mondom: a fantáziát, és az lelkileg meg fog gazdagodni.
A böjt kétségtelenül lemondás, de nem mindegy, miről és miért mond le valaki. Ebben a fejezetben két olyan érdekes, talán meglepő, de mindenesetre semmiképpen nem közhelyes igazságot mond nekünk Isten a böjtről, amin érdemes ma este elgondolkoznunk.
Azt mondja: a böjt elsősorban lemondás arról, hogy én Isten előtt igaz vagyok. Tehát lemondok a magam igazáról, ezzel együtt a magam büszkeségéről Isten előtt. Másodszor arról beszél, hogy lemondok a többi ember előtti önzésemről, erőszakosságomról és közönyömről. Egyrészt lemond valaki az Isten előtti igazságáról (majd mindjárt látjuk, hogyan fejti ezt ki ez az ige), másrészt lemondok arról, hogy magamat szerető, önző, közömbös, sőt adott esetben éppen ezért erőszakos legyek másokkal szemben.
Mit jelent lemondani a magunk büszkeségéről Isten előtt állva? Mi történik itt?
Ha az egész fejezetet olvastam volna, akkor hallottuk volna, hogy az eleje arról szól, hogy ezek az emberek perelnek Istennel. Vádolják Őt. Követelőznek. Meg vannak győződve, hogy ők igazak Isten előtt, tehát igazuk van Istennel szemben. Isten nekik tartozik, és nem akarja törleszteni a tartozását. Miért nem?
Ilyen miértekkel kezdődik ez az 58. fejezet. „Miért böjtölünk — mondják —, ha te nem látod meg, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla?” (Ézs 58,3). Vagyis azt mondják: Istenünk, mi teljesítettünk valamit, most te következel. Követeljük a járandóságunkat. Megdolgoztunk, kérjük a bérünket. Mi teljesítettünk bizonyos vallási előírásokat, akkor adj áldást nekünk! Miért nem adsz áldást?
És rá kell jönniük, hogy Istennel nem lehet üzletelni, hogy az embernek soha nincs igaza Istennel szemben. Különösen akkor nem, ha hamis pénzzel akarunk fizetni, mint ahogy ők itt, mert Isten éppen erre mutat rá mindenekelőtt, hogy csupa képmutatás a ti vallásosságotok. Felszínes, formális, nem őszinte. Nincs benne a szívetek. Ti nem imádjátok Istent, csak úgy tesztek, mintha imádnátok. Nem szeretitek Őt, csak megpróbáltok úgy viselkedni. S miközben valami vallásos gyakorlatot végeztek, aközben is tele vagytok versengéssel, önzéssel, sőt gyilkos indulatok is ott vannak a szívetekben. A kezetekkel tesztek valamint (például áldozatot mutattak be, imádkoztak), de a szemetek másra figyel, az eszetek másutt jár, a szívetek másé. Nyugodtan abba lehet hagyni az egészet, erre nincs szüksége Istennek. És ennek fejében vártok ti valami fizetséget Istentől? Azt gondoljátok, van ilyen: ti adtok először valamit Istennek, és ezzel mintegy kötelezitek Őt arra, hogy adjon olyat, amit csak tőle kaphattok? Még az Istennel való kapcsolatot is ilyen felszínesen, formálisan, a saját önző érdekeitek miatt akarjátok ápolni. Alig várjátok, hogy vége legyen a szertartásnak és folytathassátok a templomon kívüli életet.
Hosszan sorolja ezt itt Isten nekik. Csak néhány mondatot olvasok: „Még böjtölés közben is megtaláljátok kedvteléseteket, mert robotosaitokat hajszoljátok. Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. Nem úgy böjtöltök, ahogyan illene, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban.” Ilyen az a böjt, amelyik nekem tetszik? — kérdezi Isten ettől a néptől. (Ézs 58,3-5).
Hát milyen az a böjt, ami Istennek tetszik? Miről kell, lehet, szabad lemondanunk azért, hogy annak áldás legyen a folytatása?
Az igazi böjt az, amikor eljut valaki arra az egyértelmű, világos felismerésre, hogy nekem nincs igazam Istennel szemben. Nekem Istentől semmi jó nem jár. Amit megérdemelnék, amire valóban rászolgáltam, az az Ő igazságos ítélete a bűneim miatt.
Arról a böjtről szól ez az ige, amikor valaki eljut az önismeretnek arra a fokára, hogy Isten szemével látja önmagát, és Isten igéje szerint mond ítéletet maga felett. Amikor betölti egy ember szívét az a meggyőződés, hogy mélységesen rászorulok Isten kegyelmére. Hogy mindennél fontosabb számomra, hogy van-e számomra is kegyelem, mert nem tudom magamat megtisztítani, nem tudom magamat megváltoztatni, sem a kemény szívemet, sem a szennyes fantáziámat, sem az élvhajhász, önző, mohó természetemet. Nincs igazam Istennel szemben.
Amikor lemond valaki ilyen értelemben a maga igazáról, s lemond arról az illúzióról, hogy ő valami igazi jó megoldást mégiscsak talál az elrontott életére, akkor lesz kész arra, hogy mindent letegyen a kezéből, ami addig benne volt, hogy elfogadhassa ezt a bocsánatot, hogy valóság legyen számára ez a kegyelem.
Pál apostol a Filippi levél 3. részében mondja el az önéletrajzát. Bemutatkozik, részletesen mindent elmond az első nyolc versben, és a 9. vers így hangzik: „Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusban vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján.”
Így jutott el ő oda, hogy lemond a saját igazságáról. Nincsen saját igazságom a törvény alapján. Előtte azt mondja: egész gyerekkorában arra tanították, hogy teljesíteni kell a törvényt, és e lelki teljesítménynek nagy jutalma van Istennél. Még az üdvösség is ennek a jutalma. Te teljesíted az Ő parancsait, Ő pedig teljesíti, amit magára vállalt, és téged üdvözít. Ebben nőtt fel.
Azt mondja: rájöttem, hogy ez nem igaz. Először is nem tudom teljesíteni a legnagyobb jó szándékkal sem, másodszor: ki vagyok én, hogy Őt megelőzve, Őt valamire mintegy kényszerítsem? Ilyen nincs. Ez lehetetlen. Erre nem volt példa a történelemben. Nincs nekem saját igazságom a törvény alapján. De nem mondok le arról, hogy Isten engem mégis igazzá nyilvánítson és igazzá tegyen, hogy megbocsásson, megigazítson.
A Római levélben boldogan írja: „megigazulván azért hit által a mi Urunk, Jézus Krisztus érdeméért.” A Korinthusi levélben meg azon örvendezik, hogy Jézus, aki bűnt nem ismert, bűnné lett érettünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne. Meg lehet változni, de egyedül csak Jézusban és Őáltala. Meg lehet tisztulni, de egyedül csak Jézus vére tisztít meg minket. Lehet új szívet kapni, de csak ajándékképpen. Nem úgy, hogy előre fizetek. Nincs érvényes valutám. Ezért nem jár semmi.
Olyan sokszor látom, hogy igazán akkor válik újjá egy ember gondolkozása és élete, amikor ide eljut. Amikor egészen bizonyos lesz abban, hogy sem a származásom, sem a műveltségem, sem a vallásosságom nem tesz igazzá Isten előtt, és lemond arról a tévhitéről, hogy a magunk érdemei, a magunk jósága, a mi szenvedésünk, a mi igazságunk, a mi cselekedeteink bármit számítanának az üdvösségünk szempontjából. És amikor eljut oda valaki, hogy egyedül Krisztus érdeme, egyedül az Ő cselekedetei, az Ő igazsága, az Ő jósága az, ami rajtunk segíthet — de az segíthet.
Így tágítja ki egészen ebben a fejezetben Isten a böjtnek az értelmét. Persze van olyan is, hogy a gyomrunkon, meg valami máson böjtölünk, és ezek nem jelentéktelen dolgok, ha valaki látja ennek az értelmét, és szentül gyakorolja ezt. De a böjt korántsem csupán az, hogy egy ideig tartózkodik valaki bizonyos ételektől, hanem az, hogy végérvényesen lemond arról, hogy mi Isten előtt jók lehetnénk, végérvényesen lemond arról, hogy bármi olyat felmutathatnánk, ami Isten mércéje szerint igaz és tiszta, és lemond arról, hogy önmagát megváltoztassa.
Amikor saját imádságunk lesz az: „jövök semmit nem hozva”, és engedem magam megajándékozni. Ebben a böjt az, hogy ennek érdekében teszek le a kezemből mindent, ami addig benne volt, hogy legyen hova adnia Istennek az ajándékot. Ezzel az alázattal, ezzel az igaz önismerettel, és ezzel a helyes Isten-ismerettel járulok elé, és kap az ilyen ember tőle olyan gazdagságot, amilyenről addig nem is tudott. S amikor leteszünk a kezünkből mindent, amit addig gyűjtöttünk, amiben bízunk, amit értékesnek tartunk, és engedjük, hogy Ő adjon örökkévaló értéket.
Amint vagyok, — vak és szegény,
Hogy kincset leljek benned én,
S derüljön éjszakámra fény: —
Fogadj el, Jézusom!
(460,4. dicséret)
Aki ezt a saját imádságaként mondja el, az böjtöl Istennek tetsző módon, mert az lemondott a maga igazáról, igaz voltáról, büszkeségéről, és egyedül Isten jóságában reménykedik.
Amikor a Biblia böjtölő emberekről és közösségekről ír, gyakran hozzáteszi azt: azért böjtölt, hogy keresse az Istent. Mindennemű böjtölés célja végső soron ez. Mi, akik messze sodródtunk Istentől, visszataláljunk hozzá, mint a tékozló fiú, hogy újra és újra megújuljunk a vele való lelki közösségben, hogy még közelebb kerüljünk hozzá, mint ahol vagyunk. Ennek érdekében készek vagyunk bármiről lemondani. De legfőképpen erről a beképzeltségről, hogy én azért mégiscsak jó ember vagyok, s nekem valami jár.
Ismerős-e ez nekünk? Szabad ezt imádságban újra és újra megvallani, ameddig már elsegített minket Isten az önismeretben, és vágyakozzunk arra, hogy segítsen el még tovább. Hadd ismerjük Őt is még jobban, és merjünk egyedül Őbenne reménykedni ilyen értelemben is.
A másik, amiről ez a fejezet szól: böjt az, amikor valaki kész lemondani a saját előnyeiről, hatalmáról, élvezeteiről azért, hogy valaki másnak segítsen. Amikor kész lesz egy ember a nagy rohanásban megállni, mások elől félreállni, akármilyen magas lóról leszállni mások érdekében, hogy ebből valakinek haszna legyen.
Ha olvastam volna a hosszú fejezetet végig, akkor ilyeneket olvasnánk itt: „Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, (…) ha nem jársz kedvteléseid után a nyugalom napján, az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, Ő pedig megajándékoz téged.” (Ézs 58,9-14).
Ha kész vagy félreállni, lemondani, elengedni, átengedni, áldozatok árán is másnak segíteni — ez a böjt. És ennek aztán valóban számtalan lehetősége van, és az életünk minden területén lehet gyakorolni.
Persze, jogos az a kérdés: nem ez lenne a természetes? Kell ezt külön mondani: ne üsd agyon, ne mondj róla csúnyát, ne bántsd, ne gúnyold, ne nézd, hogy éhezik, miközben te tömöd a hasadat. Ne, ne, ne… Hát nem ez lenne a természetes? Sajnos, nem ez lett a természetes, hanem az lett a természetes, hogy visszaüt, agyonüti, elveszi, kicsavarja a kezéből, nem adja meg a napszámot, amiért az megdolgozott, csúnyát mond róla, rágalmazza… Miért?
Itt van a fejezet elején. Azt mondja Isten: ők próbálnak keresni engem, mintha olyan nép lennének, amelyik nem hagyta el Istene törvényét. Csakhogy nem olyan nép volt már az a nép sem, és mi sem. Ez a mi alapbajunk, hogy elhagytuk Istenünk törvényét, és mi ma kiváltképpen egy törvény nélküli, igazság nélküli korban élünk, amelyik kor és közgondolkozás ráadásul még hedonista (élvhajhász) is. Az élvezetek hajszolása sok embernek a célja, én ma jól érezzem magamat.
Egy képpel szemléltetve: ma az emberek többsége nem olyan, akik készek fákat ültetni, hogy azoknak a gyümölcsét majd ők vagy utódaik, vagy vadidegenek valamikor élvezzék, hanem akik tépik a már elültetett fákról a gyümölcsöt úgy, hogy az ágat is törik le, és tönkreteszik a meglevő értékeket. Egy ilyen törvény nélküli, hedonista korban nehéz böjtölni. Egyszerűen bolondnak tekintik azt, aki a szó bármilyen értelmében böjtöl, aki tudatosan készül a jövőjére, aki áldozatot hoz másokért, aki bármiről lemond, akárcsak a legszerényebb élvezetről is.
Kevés ember van ma, aki érdek nélkül segít a másiknak, aki azokkal törődik, akik nem fogják viszonozni, aki olyasmivel foglalkozik, amiből másnak van haszna. Tiszta bolondnak nézik. Vannak ilyenek, kevesen. Sokszor ők teszik élhetővé a környezetüket. De önmagában nem is képes erre az ember.
Ugyancsak csak a Filippi levélben, amiből az előbb azt a mondatot olvastam, ebben írja Pál apostol a 2. fejezet elején: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. (3-4. v.).
Nyilván a magáét is. El kell tartania a családját mindenkinek, de a másokét is. Ne az önzés legyen a motívum, az indíték, ne a haszonvágy, ne a hiú dicsőségvágy, ne a magam különbnek tartása, hanem az, amiről itt olvastunk.
Talán erre is érvényes az, amit Szentjóbi Szabó László írt a reformkorban: „Ami hajdan az emberből vitézt csinált, ha most magad úgy viseled, egy bolonddal több lesz veled.” — Ez már évszázadokkal ezelőtt is így volt, meg a bibliai időkben is így volt, meg ma is így van.
Ezért nem zavarta Pál apostolt, ha bolondnak nevezték emiatt. Le is írja: mi bolondok a Krisztusért. De nincs szándékunkban ezen változtatni, sőt erre hívja a levél címzettjeit is, és bebizonyítja, hogy csak így érdemes élni: másokért, magasabb rendű célokért, jövőt készítve, azért egészen természetes módon áldozatot is hozva. Ez azt jelenti: sok mindenről lemondok azért, hogy… — másnak jobb legyen. Közben rájövök, hogy nekem is úgy jobb, és kiderül, hogy az egész társadalomnak úgy jobb.
Mert ha felnő egy nemzedék úgy, hogy kész tanulni, a jövőre készülni, egymást segíteni, munkából élni; van bátorsága becsületesnek maradni; nem teszi tönkre magát fogamzásgátló tablettákkal és kaparó kanalakkal, drogokkal és alkohollal, akkor egy nemzet lenne egészséges, mentálisan is, az értelmét tekintve is, a szívében is, fizikálisan is — az egy egész társadalomnak, egy egész nemzetnek, bizonyos értelemben az emberiségnek lenne jobb. De ehhez böjtölni kellene. Bátorság kellene ahhoz, hogy ennek érdekében szívesen lemondok mulandó, kevésbé értékes dolgokról, vagy amiknek nem most van itt az ideje. Majd eljön az ideje.
Isten igéje sokkal többet mond nekünk a böjtről, mint az, hogy egy-két napig hús helyett mással lakom jól. Ide silányítottuk a böjtöt. A böjt életforma, életstílus, életszemlélet, mégpedig egy magasabb életszemlélet, mint amibe mi belenövünk vagy belekényszerülünk. Isten a benne hívő embert önmaga fölé emeli és magasabbról rálátása, nagyobb áttekintése lesz. Tágasabb horizonton belül tud tájékozódni. Messzebb lát és többet lát. És le meri írni, el meri mondani, amit Pál leírt: nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók. Fontosak és munkálkodunk rajtuk, de tudjuk, hogy ezek ideig valók. A láthatatlanok pedig örökkévalók. Isten mielénk örökkévaló célokat helyezett, és örökkévaló értékeket kínál. Ehelyett szorongatjuk a kacatjainkat, és nem vagyunk hajlandóak letenni semmit a kezünkből, vagyis nem vagyunk hajlandóak böjtölni, ezért nincs hova tennie Istennek az örökkévaló értékeket.
Aki kész letenni, ha csak időnként is, vagy átmenetileg is azt, amit szorongat, hogy Isten ajándékait elfogadja, az böjtöl a Biblia tanítása szerint. Ezt el lehet kezdeni akárhol. Aki ezt komolyan akarja gondolni és gyakorolni, annak Isten világossá fogja tenni, hol kezdje el. Ebben sem szabad mértéktelennek lenni. Nem kell hősködni, mártírkodni. Ez természetesen hozzátartozik a hívő ember életéhez, mint az imádság és az adakozás. Jézus ezt a hármat említi a Hegyi beszéd elején. Nem is magyarázza, hogy ezt tenni kell, nem indokolja, hogy miért. Úgy beszél róla, mint ami természetes, mint a lélegzés. Azt mondja: amikor imádkozol, hogyan tedd, amikor adakozol, hogyan tedd, amikor böjtölsz, hogyan tedd. Ez az utóbbi marad ki leginkább a vallásos vagy sokszor a hívő emberek életéből is. (Mt 6,1-18).
Isten ma arra bátorít minket, hogy kezdjük el ezt, és engedjük, hogy Ő megajándékozzon.
Valaki azt mondta a közelmúltban: a lét célja a jólét. Ez kedves szójáték is, de Jézus nem ezt mondja. Jézus azt mondja: a lét célja az élet. „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek.” (Jn 10,10). Először életet akar adni, aztán megtölti sok minden bőséggel. Az emberek élet nélkül törekszenek a jólétre. Megtölteni valamit, kit, mit? Önmagukat. Aztán, ha sikerül megtölteni, önteltek lesznek, és nem tud továbbadni abból, amit esetleg arra kapott, hogy továbbadja.
A létünk célja az élet. Az élet a Biblia tanítása szerint egy személy. Neve van, úgy hívják: Jézus. „Én vagyok az élet.” (Jn 11,25). Akinek vele van igazi, működő, a hétköznapokban is működő kapcsolata, annak Ő adja azt a gazdagságot, amivel elégedett lesz, és amiből másoknak is jut. Az ilyen emberek sokszor nehéz körülmények között is elégedettek és boldogok, míg akinek az élet hiányzik a létéből, az, ha jólétbe jut, akkor is üresnek érzi magát, elégedetlen és olyan sokszor boldogtalan.
Jézus nekünk az életet kínálja: önmagát kínálja. Ehhez ezen a böjtön át vezet az út: lemondok a magam igaz voltáról és lemondok adott esetben a magam kényelméről, előnyeiről. Kész vagyok lemondani bármiről, hogy képes legyek elfogadni mindazt, amit Ő kínál nekem.
Olvassuk el otthon ezt a fejezetet majd az Ézsaiás könyvéből úgy, hogy minden mondatnál megállunk, és gondoljuk végig, hogy melyik az a pont, ahol elkezdődhetne a lelki életünk megújulása. Melyik az a kis ajtó, amit kinyitunk, és azon beárad majd a mennynek a gazdagsága. Mert a fejezet második fele erről a gazdagságról szól. Azt mondja: öntözött kert lesz, forrásokat talál, épül, a romokon is új épül, erős csontozata lesz, boldog utódai lesznek az élet minden területén, elsorolja, hogyan jelenik meg Isten áldása, ha készek vagyunk erre a fajta böjtre.

Sorozatunk befejezéseképpen legyen szó ma ezekről a kapukról. Sokszor ismételtük, hogy a mennyei Jeruzsálemet az jellemzi, hogy szilárd alapja, magas falai, és nyitott kapui vannak. A falak arra utalnak, hogy Isten népe elhatárolódik az Isten nélküli világtól, de nem zárkózik be előle, mert feladata van benne. Istentől kapott feladata.
Ezek a kapuk nyitottak. Egy-egy angyal őrt áll előttük, de be lehet jönni és ki lehet menni. Minden égtáj felé három-három kapu, ez a nyitottságot jelzi. A tizenkét angyal meg az éberséget. Jöhet mindenki, aki rádöbbent arra, hogy Jézusra van szüksége, aki a szabadulást, a tisztulást, az életet keresi. De nem jöhet be a nyájba sem farkas, sem báránybőrbe bújt farkas. Akik pedig benn vannak, Isten gyermekei, a nyitott kapukon mennek ki a világba és hívogatnak Jézushoz, hívogatják szabadulásra, életre az elveszetteket.
A hívőket többször megvádolták azzal, hogy elzárkóznak a világ elől. Összebújnak, jól érzik magukat egymással közösségben, nem törődnek azzal, ami a falakon kívül van. Nem érdekli őket a politika, a kultúra, a művészet, a tudomány. Mindig voltak és lesznek is ilyen hívők és nem hívők is, akik közömbösek másokkal szemben, de nem ez a jellemző.
Aki ismeri Isten népét, a keresztyén egyházat, az tudja, hogy pontosan a másokért érzett egészséges felelősség jellemzi a hívőket, és az ebből következő tettek igazolják ezt. Csak egy-két kiragadott példát hadd említsek.
A XVI. században, a reformáció kezdetekor sok magyar tönkretett faluban előbb épült fel az iskola és utána a templom. Igaz, hogy a tanteremben is volt már istentisztelet vasárnap, de ez volt a sorrend. Kálvin János Genfben egyebek közt egyetemet is épített. A német pietizmus, miközben erőteljesen hirdette a megtérésre hívó evangéliumot, sorban épített árvaházakat, aggmenházakat, kórházakat, amik abban az időben merőben új létesítmények voltak.
A magyarországi ébredéseket is az kísérte, hogy teljes nyitottság és felelősség az egész életre, az egész társadalom mindenféle nyomorúságára, gondjára kiterjedt a figyelmük az ébredések felelőseinek. Csak egy valamire vigyáztak nagyon, és ezt érti félre a világ, amit így fejeztek ki: a hajó a vízben van, de a víz ne kerüljön a hajóba. Az egyház a világban van és a világért, de el ne világiasodjék soha semmi módon.
Miért ne? Azért ne, mert eredetét, feladatát, célját, eszközeit tekintve egészen más, mint az Isten nélkül gondolkozó és élő világ. Csak akkor tud használni a világnak, ha más marad. Ha megőrzi az Istentől kapott eredeti feladatát, ragaszkodik sajátos eszközeihez, Istentől kitűzött céljaihoz, és végzi azt a küldetést, amit Istentől kapott. A mennyei Jeruzsálemet, vagyis a hívő népet tehát az jellemzi, hogy nyitott, de nem fogad be mindent. Segítőkész, de nem vesz részt mindenben, ahol szeretnék ott látni.
Jézus elment a vámszedőkhöz és bűnösökhöz is és együtt evett velük, vállalta a közösséget. De nem Ő lett olyanná, mint azok, hanem azok tisztultak meg Jézus közelében. És ami nem az Atyától kapott feladata volt, azt nem vállalta, akkor sem, ha rossz néven vették, hogy nem vállalja.
Egyszer jött Hozzá valaki és háborogva kérte: gyere, utasítsd rendre a testvéremet, mert nem hajlandó velem igazságosan megosztani az örökséget. Erre Jézus azt mondja: Ki tett engem bíróvá és osztóvá? — És nem megy bele ilyen örökösödési vitába, csak ami az Atyától kapott feladata volt.
Ez a nyitottság, és ez a bizonyos esetekben való elzárkózás jellemzi a hívő népet is. Ezekről a nyitott kapukról három fontos bibliai igazságot szeretnék most elmondani.
1. Az első, amit már magunktól is tudunk, mert bibliaolvasó ember ezt megtanulja, hogy a hívő élet egészséges lüktetése abból áll, amit Jézus így mondott: „Jöjjetek énhozzám, és menjetek az emberekhez.”
Jézushoz menni, ott megerősödni, s menni a világba a nyitott kapukon, és másokat erősíteni, másoknak szolgálni. Épülni és építeni. Hinni az evangéliumot, és vinni az evangéliumot másokhoz. Lelkiképpen enni, és utána tenni azt, amit Isten akarataként megértettünk.
Persze, hogy kell a közösség, csak a szolgálathoz nem szokott nem hívő ember, vagy a lusta hívő szokta kifogásolni azt: mit bújnak ezek össze, mit bibliáznak meg imádkoznak annyit. Egyedül is lehet azt otthon. Igen, lehet, bár tennék minél többen! De a szolgáló hívőnek szüksége van arra, hogy időnként összejöjjön hívő bajtársaival, küzdőtársaival, egymást erősítsék, vigasztalják, bátorítsák, hogy aztán kimenve a nyitott kapukon, másokat tudjanak erősíteni, vigasztalni, bátorítani úgy, ahogy csak egy hívő tudja azzal az Igével, amit ő is Istentől kapott.
Mindkettőnek megvan az ideje. Annak is, hogy jöjjetek énhozzám — mondja Jézus —, és annak is, hogy utána menjetek az emberekhez és hívogassatok másokat is énhozzám. Aztán ők is új életet kapnak, miután odajöttek, s ők is megkapják a parancsot: menjetek és hirdessétek az evangéliumot.
Nem véletlen, hogy a negyedik parancsolat is azzal kezdődik, hogy hat napon át dolgozz, és a hetedik napon engedd, hogy Isten dolgozzék benned. Akkor különös hangsúly kerüljön erre. A hat napból is jusson valamennyi arra, hogy odaállsz Isten elé, mert nem bírod másként és nem fogod tudni teljesíteni a sajátos küldetésedet a mindennapi munka mellett. De legyen olyan, hogy leteszek a kezemből mindent, és most gondoljunk az akkori imatartásra: feltartom a kezeimet, nincs benne szerszám, nincs benne semmi eszköz, hanem tartom Istennek: Uram, ajándékozz meg engem. Rád szorulok, szükségem van Rád, Te megígérted, hogy gazdagságodat szétosztod a tieid között. Itt vagyok, tartom a kezemet. Köszönöm szépen előre is, amit kapni fogok. És aki így szenteli meg az Úr napját, az másként fogja végigdolgozni a hat napot.
Ez a ritmus, ez az egészséges szívlüktetés jellemzi az egészséges hívő embereket, és a gyülekezetet. Jó lenne, ha tudatosan gondolnánk erre, és arra használnánk minden Istentől kapott időnket, amire adta. Van, amit arra adott, hogy keményen dolgozzam, és van, amit arra adott, hogy legyek csendben, figyeljek Őreá és engedjem, hogy megajándékozzon. Ez egy napon belül is így történik, egy héten belül is így történik, és jó lenne, ha lenne erre gondunk tudatosan, hogy egy esztendőn belül is legyen olyan idő — mondjuk egy hét —, amikor elmegyünk a hívők közösségével. (Megkaptuk megint Tahit augusztus második hetére. Hívogatom oda főleg azokat, akik még sose voltak). Milyen az, hogy egy hétig leteszem a munkaeszközöket a kezemből, és engedem, hogy Isten végezze az Ő munkáját bennem. Összpontosítottabban, még hatalmasabban, mint ahogy év közben.
A másik üzenete ennek az Igének arról szól, hogy mi az, ami a kapukon bejön, a harmadik meg arról, hogy mi az, ami kimegy.
2. Mi az, ami bejön? Az egészséges gyülekezet befogadó gyülekezet. Nyitva vannak az ajtók a világból érkezők előtt. Az egészséges hívő érdeklődő, nyitott ember, de nem fogad be akármit. Mindenkire szeretettel gondol és tekint, de nem fogad be a szívébe bármit. Két Igét hadd tegyek egymás mellé.
A Biblia első könyvében olvassuk, Isten mondja Káinnak: „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (1Móz 4,7).
A Biblia utolsó könyvében olvassuk, Jézus mondja: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jel 3,20).
A bűn is ott leselkedik, és Jézus is ott kopogtat. Ki előtt nyitom ki a szívemet, azzal fogok együtt lakni, az lesz rám hatással, az befolyásolja az életemet.
Nyitottak a kapuk itt, a Jelenések könyve képe szerint, de nem mindegy, hogy kit engedünk be. Mert néha Jeruzsálem kapuit is bezárták. Van a Nehémiás könyvében egy tanulságos jelenet, ami számunkra most sokat mondhat. Amikor már a fogságból visszatért nép felépítette a templomot, már elég sokan laktak is Jeruzsálemben, amelyik évtizedekig romokban hevert. Nehémiásék megépítették a városfalat, beindult az élet. Aztán úgy beindult, hogy megállás sem volt, mint ahogy néha a mi életünkben is. Mert a környező népek örültek, hogy van piac, hogy Jeruzsálemben is el lehet adni az áruikat, és amikor a hetedik napot megszentelte Isten népe, még jobban ráérnek az emberek, akkor lehet igazán piacolni, és vitték az árukat szombatnapon is. Ez elvonta az embereket a lelki élettől, a templomtól, meg egyáltalán, Isten törvényével ellenkezett. És akkor mit parancsolt Nehémiás?
„Azt is megparancsoltam, hogy ne nyissák ki a kapukat, amíg el nem múlt a nyugalom napja. Néhány legényemet a kapukhoz állítottam, hogy ne jusson be semmiféle áru a nyugalom napján. Ezért a kereskedők és a különféle áruk árusai egyszer-kétszer Jeruzsálemen kívül háltak. Ekkor figyelmeztettem őket, és ezt mondtam nekik: Miért háltok a várfal előtt? Ha még egyszer ilyet tesztek, megbüntetlek benneteket! Ettől fogva nem jöttek a nyugalom napján.” (Neh 13,19-21).
Mert a világ nem ismeri Isten törvényét és nem veszi azt komolyan. De vajon Isten népe komolyan veszi-e? Vagy azt mondja: ó, nem kell nekünk ragaszkodni a törvényhez, ma már modernebb idők vannak. Nehémiásék jóval a Tízparancsolat adása után éltek. Ma már másként kell azt értelmezni, és lesz az Úr napjából vásárnap. Hiába ütjük le az egyik ékezetet róla és lesz belőle vasárnap, akkor is csak vásározunk az Úr napján.
Nehémiás azt mondta: nem! Mi van az Isten törvényében? A nyugalom napja az Úr napja. Akkor nincs piac, nincs vásár. De ott vannak szegények, és megromlik az árujuk a bezárt kapu előtt. Akkor majd legközelebb nem jönnek. Kétszer megromlik, harmadszor nem jönnek. Tudomásul veszik, hogy Isten népe Isten törvényéhez szabja magát. A kapuk egyébként mindig nyitva vannak, de ha az Isten törvényének a megszegésére akarnak minket csábítani, bezárjuk a kapukat.
Ez akkor sem volt korszerű gondolkozás és viselkedés, és ma sem az. Ma ebben a végletes szabadosságban, amiben élünk, azt várná el a világ tőlünk, hogy mindent fogadjunk el, fogadjunk be. Mindent dolgozzunk bele a filozófiánkba, a vallásosságunkba. Semmit sem illik elítélni. Isten törvénye viszont azt mondja: Isten szerint van jó és rossz, hamis és igaz. Van, ami használ nekünk, van, ami árt. Az utóbbitól a saját jól felfogott érdekünkben is, meg Istennek való engedelmességből is zárkózzunk el. De mit szólnak hozzá? Az az ő dolguk. Az meg a mi dolgunk, hogy vállaljuk-e az Isten népéhez való tartozást, és arra használjuk-e a kapukat, amire valók.
Az Isten népe befogadó közösség. Egy gyülekezetnek is befogadó közösségnek kell lennie. Ezt nemcsak a lelkipásztornak és a presbitereknek szabad gyakorolniuk, hanem mindnyájunknak gyakorolnunk kell.
Csak egy példát említek. Mi történne akkor, ha valakihez, akivel hetek óta vagy hónapok óta egy sorban ülünk, vagy egy helyen a templomban, odalépnénk, azt mondanánk: már többször láttam, hogy egymás mellett ülünk, bemutatkozom, örülök, hogy együtt hallgatjuk Isten Igéjét. Erre a másik is mondana valamit. Nem kötelező bemutatkoznia, de hátha kialakulnának személyes, baráti, testvéri kapcsolatok, s egyre inkább közösséggé formálódna egy nagy gyülekezet is. Ezt kicsiben kell elkezdenie mindenkinek, aki magát az Isten népéhez tartozónak vallja. Ennyi talán telik tőlünk. Nem kell kérdezni semmit, nem kell számon kérni, nem kell beleavatkozni egymás életébe. Azt senki nem tilthatja meg, hogy megmondom a nevemet a másiknak, és örülök, hogy itt látom hétről hétre. Vagy ennél okosabbat és ügyesebbet is lehet mondani. Azután majd kiderül, hogy akar velem szóba állni vagy nem, ha nem akar, nem fogok erőszakoskodni, de akkor is örülök annak, hogy itt van. Engedjék meg nekem, hogy örülök annak, hogy nem egyedül ülök a templomban, hanem mások is vannak. Ez ilyen egyszerű lenne, ha ott lenne bennünk ez a készség, ez az egymásért való felelősség ilyen pici mértékben legalább.
Erre azt szokták mondani: a magyar ember szemérmes. Nem tudom, hogy ez mit jelent, mert amilyen kihívóan öltözködnek a hölgyek, és amilyen parázna tekintetek villámlanak a férfiszemekből, nem tudom, ezt hívják-e szemérmességnek? Mi legyünk mások, mint a világ. Nekünk mit mond Isten. Azt mondja: felelősek vagyunk egymásért, szeressük egymást, és valahogy ezt juttassuk kifejezésre is. Befogadó gyülekezet és befogadó szív. Elfogadni a másikat olyannak, amilyen, aztán majd Isten megváltoztatja, s közben én is szeretnék változni.
Ennyit arról, hogy mi jön be. Befogadó, de nem fogad be akármit a szívébe, a gondolkozásába végképp nem.
3. És mi megy ki a kapukon? Az egészséges gyülekezet misszionáló gyülekezet. Az élő hitű keresztyén Jézushoz hív másokat is. A fontos csak az: miért és hogyan. A miértre az a válasz: az ő érdekében, a hogyanra az a válasz: nagy, nagy szeretettel.
Az ő érdekében, tehát nem a statisztikát akarja növelni, aki így másokat Jézushoz hív, és nem egymással akarnak versengeni ezek az emberek, és nem dicsekedni a megnyert lelkekkel. Ez mind távol áll az Igétől. Őt szeretném megmenteni. Én nem tudom megmenteni, de Jézus már elvégezte az ő megmentését is. Ezt meg kell mondani. S miközben látja az életemet, hátha megkívánja, hogy jó lenne így élni.
Mert ez így történik: szóval is, meg cselekedettel is. Szóval is, mert szóból ért az ember, meg a hit hallásból van, az Isten Igéjének hallásából. Iszonyatosan nagy a tudatlanság ma. Elképesztő, hogy diplomás (szeretünk ezzel dicsekedni, hogy több diplomás) embereknek is halvány fogalmuk sincs arról, hogy ki az élő Isten, hogy ki Jézus. Mit tett Jézus őérte is. Ezt meg kell mondani, mert másképp honnan tudja meg? Nemcsak Bibliát adni. Elkezdi olvasni az elején és belegabalyodik a sok nehéz mondatba — hanem néhány világos mondattal elmondani. Néhány ilyen világos mondatot meg is kellene fogalmaznunk magunknak, hiszen Péter levelében is azt olvassuk: „… legyetek készek mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” és itt jön a hogyan: „szelíden és tisztelettudóan…” (1Pt 3,15).
Legyek készen. Itt van a mondat a nyelvem hegyén, és ha megkérdeznek, el tudom mondani két mondatban. Nem hosszú előadásban. Ki nekem Jézus, és miért jó, ha szeretem Őt. Vagy még inkább azt, hogy Ő szeretett engem, s hogy rácsodálkoztam erre, s hogy megváltozott sok minden az életemben. Csak az igazat, amit már hiszünk, s ami valóban megtörtént. Aztán majd szó szót követ, vagy nem követi a szó, de elhangzott az Ige. És ha az Istentől kapott Ige volt, az beleakad a másik ember lelkébe és foglalkoztatja, és egy hét múlva eszébe jut, és néhány év múlva talán kikel a mag a szívében. De abban a helyzetben használhatott minket Isten.
Tehát szóval is kell, ugyanakkor legyen ott illusztrációként az életünk. Ezért nagy bűn a botránkoztatás. Amikor vizet prédikál valaki és bort iszik. Amikor hív a megtérésre, és látja az illető, a megtéretlen életét. Igaz az a mondás, hogy jobban tudnék hinni a Megváltóban, ha megváltottabbnak látnám azokat, akik azt mondják: Benne hisznek.
Nem véletlenül írja Péter apostol ugyanebben a fejezetben, amelyikből az előbb idéztem, azoknak az asszonyoknak, akiknek nem hívő a férjük: látván a ti istenfélő és szent életeteket, Ige nélkül is megtérésre juthatnak. Igévé válik, önmagáért beszél a beszédes életünk.(1Pt 3,1-2).
Ezt nekünk nem erőltetnünk kell, nem magunkból kell kipréselni. Itt nem viselkedésről van szó. A megszentelt élet történik. Isten csodájaként, de arra gondot kell fordítanunk, hogy szabaduljunk a ránk jellemző bűnöktől, hogy igazat mondjunk, hogy legyünk készek megfelelni, hogy szelíden és tisztelettudóan mondjuk, és nem erőszakosan, türelmetlenül. Nem gőgösen, lerontva annak az erejét, amit egyébként igazán mondtunk.
Isten népe tehát kimegy a nyitott kapukon a világba. Most jelképesen beszélünk nyilván. Utána visszamegy megerősödni, aztán megint kimegy és szereti azokat, akik kívül vannak.
Két bibliai görög szót mondok. Mind a kettőt ismerjük: misszió és diakónia. Ez jellemzi Isten népének a falakon kívüli, a világban való szolgálatát. Misszió: elmondjuk az evangéliumot és odaéljük mások elé azt a másfajta életet, az újjászületett, jézusi életet, közben pedig engedelmeskedünk Jézus másik parancsának is: „ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást”, és végezzük a szeretetszolgálat sokféle változatát a világban.
Így leszünk mi az Úr Jézus küldöttjei. Húsvét után mondta a tanítványainak: „ahogyan engem küldött az Atya, én is úgy küldelek el titeket.” Végezzük-e mi ezt a küldetést? Jézust vinni másokhoz — és közben az történik, hogy Jézus visz minket másokhoz, és megtapasztaljuk, hogy aki Őróla beszél, azon keresztül Őt magát hallhatják meg emberek.
Missziói felelősség és diakóniai lelkület. Ez kell, hogy jellemezzen minden egészséges hívőt. Történik-e ez az életünkben? Van ennek tudatos része is, hogy kész vagyok ezt cselekedni, és tudom, mi a dolgom. Tudom, hogy adott esetben mit kell tennem, ha az én Uram használni akar, és a másik része, a fontosabbik, hogy Ő használ. Mindenféle ügyetlenségünk, erőtlenségünk, tapasztalatlanságunk ellenére, csodálatosan tud használni mindenkit, aki kész erre.
A misszióról még annyit jegyezzünk meg, hogy ez sem korszerű fogalmazás, mert ma még a nemzetközi missziói életben is egyre inkább azt mondják: nem missziót kell gyakorolnia a hívő népnek, hanem dialógust. Beszélgetni kell csak egymással. Partner a másik. Nem kell ráerőltetni az evangéliumot vagy a magunk meggyőződését.
Mit mond Jézus? „Menjetek és hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” Miért? Az ő érdekükben. Nem erőltetek rá semmit sem, de tudom, hogy milyen volt Isten nélkül élni, és milyen az, Ővele. Szeretem annyira a másikat, hogy boldog lennék, ha ő is tudná, milyen az, Ővele. Mert most még csak azt tudja, milyen Nélküle, s azt hiszi, ez az egy lehetőség van. De a másik lehetőséget hirdetjük, aztán oda teszi, amit hallott, ahova akarja. Kigúnyol, megvet, elhúzza a száját, továbbmegy, elfelejti — ez már az ő dolga.
Az én nagy kiváltságom, mint hívő emberé az, hogy mint egy útjelző tábla, mutathattam az életre vezető utat. Itt tanácstalankodsz, néhány zsákutcából már sikerült visszafordulnod. Erre vezet az igazi életre vezető út. Vagy elhiszi, vagy nem. Majd Isten Lelke munkálja benne a hitet.
Nem véletlenül használta Jézus a halász Péternek ezt a képet, hogy embereket fogsz halászni. Kifogod őket a pusztulásból, és életre segíted. Kárhozatból örök életre. Mert csak Jézus mondhatta el azt: „Én vagyok az élet.” És csak Ő mondhatta el azt is: „Én vagyok az ajtó.” Nem akarok képzavart előidézni, de ezzel fejezzük be, ha már a nyitott kapukról van szó, hogy Jézus az a nyitott ajtó, akin keresztül mindenki beléphet a mennyei Jeruzsálembe, a szentek közösségébe, az Isten népének a társaságába, az új életbe.
Ezért fejeződik be a Jelenések könyve úgy: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. (…) Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezet előtt.” (Jel 22,14. 16).
Ő maga tett erről bizonyságot ma az Ő Igéjén keresztül. Boldog ember az, aki belépett a mennyei Jeruzsálembe Jézuson keresztül, aztán a Vele való közösségben megerősödve megy ki a nyitott kapun, és hív másokat is Hozzá és szolgál szeretettel mások között.

A Jelenések könyvében azt olvastuk, hogy a mennyei Jeruzsálem jellemzője ez: szilárd alapja, magas falai és nyitott kapui vannak. Láttuk, hogy ennek kell jellemeznie a földi egyházat is, azon belül minden egészséges gyülekezetet, sőt a mi személyes hitéletünket is.
Az alapokról többször volt már szó, ma mondjunk valamit a falakról. A fal elhatárol és véd. A falak mögé a hívő nép nem elzárkózik, nem körülbástyázza magát — ahogy azt mondani szokták —, hiszen láttuk, hogy ezeken a falakon nyitott kapuk vannak — majd erről legközelebb lesz szó.
A fal a szó átvitt értelmében az önazonosságunkat, idegen szóval az identitásunkat jelzi. Azt, hogy kik vagyunk, mi jellemez bennünket, kikkel vállalunk közösséget, hova tartozunk. A fal teszi egyértelművé, hogy mi az, ami a városon belül van, és mi az, ami rajta kívül.
Az újévi igehirdetésben röviden már szóltunk arról, hogy a Biblia szerint ez azt is jelenti, amit Isten így mondott mindig az Ő népének: szentek legyetek! Szent az, ami elkülönített az Isten számára. Láttuk, hogy az Isten népének nem szabad a világgal keverednie. Világon a Szentírás az Isten nélküli gondolkozást és életvitelt érti.
Tehát vagy szent valaki és az Isten népéhez tartozik, akkor nem gondolkozhat és élhet a világ szerint, vagy a világ fia, és még kívül van ezeken a falakon. Nyitott kapuk vannak, bármikor be lehet lépni. De világos, hogy valaki már az Isten népéhez tartozik vagy nem. Láttuk azt, hogy milyen sok baj származik abból, ha valaki úgy gondolja, hogy kettős életet élhet. Egy kicsit a világ szerint, egy kicsit Isten szerint. Élvezzük az előnyeit annak, amit az Isten népéhez való tartozás jelent, ugyanakkor nem engedjük el azt, ami Isten nélküli, hanem azzal is kacérkodunk.
Láttuk azt, hogy aki félig a világé és félig Jézusé, az egészen az ördögé. Az ilyen emberek élete menthetetlenül hitbeli, erkölcsi bukásokhoz szokott vezetni.
Ma a falakról más szempontból beszéljünk. Mégpedig nem egyetlen igének a kibontása révén, hanem sok ige hadd világítsa körbe azt, hogy mit jelent a hívő embernek vállalnia azt a státuszt, amivel Isten megajándékozza, és így mit jelent végeznie azt a feladatot, amivel Isten megbízta.
Két bibliai igazságot szeretnék röviden kibontani.
1. Isten gyermekeinek a bűn világában is Isten országa törvényei szerint lehet és kell élniük. Ez mérhetetlen áldások forrása is, mert Isten népe, Isten gyermekei felülről való mennyei erőket, tisztaságot, áldásokat, értékeket adhatnak a nem hívő világnak, amelyikben élnek. Ugyanakkor sokszor sok szenvedés forrása is, mert az Isten országának a törvényei olykor ütköznek a világ törvényeivel, és aki vállalja ezekben a helyzetekben is az Isten népéhez való tartozást, annak ez szenvedést is jelent.
Mi mindnyájan az Isten országán kívül jövünk a világra. Isten nélkül startolunk az életünk elején mindnyájan. Ebből a helyzetből emel át minket Isten az Ő Fiának országába. Olyan szépen írja ezt Pál apostol, amikor a Kolosséi levél elején hálát ad Istennek azért, hogy kiszabadította őt. Azt írja: „Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és Ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata.” (1,13-14).
Isten helyez át minket az Ő országába, de ennek az országnak a törvényei sokszor ellenkeznek a világ törvényeivel. Erről olvastunk az imént a János evangéliumában, ahol Jézus a benne hívőkért könyörög, és azt mondja az Atyának: „Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (17,14-15).
Mit jelent ez? A gonosz az, hogy az Isten gyermeke is újra a világ szerint kezdjen el gondolkozni és cselekedni. Mert a szívóerő nagyon nagy, mert a prés szoros, és néha szorult helyzetekbe kerül, és ilyenkor engedhet a kísértésnek, hogy nem vállalja azt az új életet, és az ezzel járó új gondolkozást és erkölcsöt, amit Istentől kapott. Ebben a világban, de nem e világból való törvények szerint és erőkkel él Istennek a népe.
Vagyis: kettős polgársága van. A Filippi levélben írja azt Pál, amikor már szinte biztos volt, hogy kivégzik őt a hitéért, Jézusért: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül.” (3,20).
A mennyben van polgárjogunk. Ő két lábbal élt ebben a világban, de tudta, hogy mennyei polgárjoga is van, és ha kivégzik, semmi végzetes baj nem történik, megy haza az ő igazi örök lakásába, amit az Úr Jézus készített el a számára. Isten gyermekei tehát ebben a világban élnek, de nem e világból kapott erőkkel, programmal és törvények szerint. Ebből néha összeütközés és szenvedés származik.
Olyan szemléletes az, hogy amíg Pál apostol e világ törvényei szerint élt, addig semmi különös problémája nem volt. Meredeken ívelt a karrierje felfelé. Amikor Jézussal találkozott és leteszi Jézus előtt a fegyvert, az első kérdése így hangzik: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem. Ezzel belépett az Isten országába, ahol új törvények érvényesülnek, s ő kész ezeknek a törvényeknek engedelmeskedni. Utána nagy csend következik az életében. Átgondolja az egész addigi gondolatrendszerét, mindazt, amit tanult, mindazt, amit helyesnek tartott, és átminősül sok minden az életében. És mi ennek az egyik következménye? Nemcsak, hogy mérhetetlen áldásokat közvetít azoknak, akik között él, hanem azonnal elkezdik üldözni is. Semmi rosszat nem tett, semmi törvénybe ütközőt nem cselekedett, csak másként reagált a dolgokra, mint ahogy elvárták, mint ahogy megszokták tőle.
Ez a világ mindenféle másságot tolerál, csak a krisztusi gondolkozást és életvitelt nem. Akár Európai Uniónak hívják, akár tengerentúli nagyhatalmaknak, akár Ázsiának… Mindent eltűr a világ, sőt mindent hajlandó bedolgozni a rendszerébe, csak a hitelesen krisztusit nem. Jézusnak a puszta jelenléte irritálta azokat, akik között élt, pedig mindenkivel csak jót tett, baráttal és ellenséggel egyaránt. Nagypénteken mégis minden politikai párt, minden vallási csoportosulás ellenségként nézett rá. Minden oldalról lőttek Jézusra, mert más, mert felülről való. Viszont csak így lehetett áldássá az egész emberiség számára, hogy vállalta ezt a másságot, és elvégezte azt a küldetést, ami ebből következett.
Ennek az igének a kérdése számunkra most az, hogy aki már Isten népéhez tartozik, vállalja-e ezt minden helyzetben. És tudja-e, hogy ezt vállalni azt is jelenti, hogy olykor az ezzel járó szenvedést is vállalnia kell. Nem szűnök meg újra és újra megemlíteni: csak akikről tudunk, évente több, mint 200 ezer keresztyén testvérünk hal vértanúhalált miután általában kegyetlenül megkínozták őket, csak azért, mert Jézus Krisztusban való hitüket megvallják, és nem hajlandók megtagadni Jézust.
Ez ma is így van. Nemcsak az I. században a Domitianus-féle üldözés során, meg a II. században, meg az összes többiben, hanem a XXI. században is. Semmi rosszat nem tesznek. Sőt, amíg engedték őket élni és cselekedni, azokért tettek sok jót, akik között éltek. De a világ nem tudja elviselni a krisztusi tisztaságot, egyenességet, mert Jézus puszta jelenléte ítélet a számunkra. Kiderül, hogy milyen messze vagyunk attól. És ahelyett, hogy örülnénk, hogy közel kerülhetünk hozzá, mert Ő ezt lehetővé tette, szembefordul vele a világ és ellenségnek tekinti.
Péter apostol a levelét olyanoknak írta, akiket akkor éppen üldöztek a keresztyénségük, a Jézusba vetett hitük miatt. Bátorítja őket: döntsétek el visszavonhatatlanul, „hogy nem emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint akarjátok eltölteni életetek hátralevő idejét. Mert elég volt abból, hogy a múltban a pogányok szokása szerint részegeskedésben, bálványimádásban, tobzódásokban éltetek. Ezért haragszanak rátok, mert nem rohantok velük együtt a kicsapongásnak ugyanabba a posványába.” (1Pét 4,2-4).
Nem azért haragszanak, mert valami rosszat tettetek, hanem mert másként éltek. Nem mentek velük együtt a mocsárba, mert ti már egy szilárd, kitaposott utat találtatok Krisztusban, és szeretettel hívjátok oda őket is. S mivel nem mentek velük a pusztulásba, haragszanak rátok.
Ezzel nekünk számolnunk kell, emiatt nem kell bosszankodni, nem szabad haragudni azokra, akik haragszanak ránk a hitünk miatt, Jézus miatt. Még az ellenséget is szeretnünk kell és lehet, de tudatosítani kell magunkban, hogy ezeken a „falakon” belül zajlik a hívő nép élete ebben a világban, hogy a Krisztushoz való ragaszkodás olykor szenvedéssel is jár.
De csak aki ezt is vállalja, az lehet sóvá, kovásszá, világossággá — ahogy itt olvastuk. Mit jelent ez? Olyan egyszerűek ezek a képek, és mégis elképesztő félreértésekkel találkoztam már szolgálatom alatt.
Mit jelent az, hogy só van az ételben? Azt, hogy kevés van belőle. Mindig a lé a több, a só a kevesebb. De áthatja azt egészen és élvezhetővé teszi úgy, hogy közben ő maga láthatatlanná válik. Nem szűnik meg, mert a hatását kifejti, de nem él külön életet, feloldódik benne.
Kovász: ott van egy nagy halom liszt, s egy bögre kovász. Az a liszt liszt marad évek múlva is, ha úgy hagyják magában, abból nem lesz kenyér. De ha belekeverik a kovászt, az megkeleszti, tésztává lesz, és ha megsütik, kenyér lesz belőle. Kovász nélkül soha.
Ott van egy sötét szoba. Egy szál gyertya elég, hogy ne menjünk neki egymásnak, ne menjünk a bútoroknak, ne verjük le a törékeny dolgokat, hanem még olvasni is lehet, sok jót lehet mellette tenni. És mi lesz a gyertyával? Egy idő után elfogy. Megszűnik. Rámegy arra, hogy közben világított, áldássá lett. Ez a hívők küldetése. Az a kérdés: vállaljuk-e ezt azzal együtt, hogy közben rámegy esetleg a kényelmünk, a szabadidőnk, a magánéletünk, az egészségünk. De ennek az életnek van értelme igazán.
Jézus egy egészen drasztikus képpel szemléltette ezt a maga küldetésére gondolva, amikor azt mondta: ha a földbe esett gabonamag el nem rothad (ez van az eredi szövegben), akkor egymaga marad. Be lehet tenni a vitrinbe, s évezredek múlva is lehet mutogatni, mint a piramisokban talált gabonamagokat, s nem lett belőle senkinek haszna. Vagy elrothad, s akkor a sokszorosával táplál másokat. Kenyér lesz belőle. Ezt el kell dönteni.
Egészséges, növekvő, szolgáló hívő életet csak azok tudnak élni, sóvá, kovásszá, világossággá csak azok válnak, akik vállalják ezt is. Vállalják ezt az identitást, hogy én Isten gyermekévé lehettem, ez óriási kiváltság, nagyon jó dolog. Gyertek ti is, érdemes kipróbálni. És ha emiatt bántják, — nem azért, mert képmutató vagy lusta —, azt is vállalja, akkor kifejti a hatását, mint a só az ételben, a világosság a sötétben.
2. A másik: azt a bizonyos önazonosságunkat Istentől kapott adottságként kell fogadnunk, mert ebből fakad az Istentől kapott küldetésünk, feladatunk is. Mit jelent ez? Egészen egyszerűen hadd mondjam, és most magamról hadd beszéljek, nem akarok senkire mutogatni.
Ki vagyok én? Egy keresztyén, református, magyar férfi. Két meghatározott személy fia, egy asszonynak a férje, a gyermekeim apja, egy ideig ennek a gyülekezetnek a lelkipásztora. Ezeken a „falakon” belül zajlik az életem. Ezek behatárolják és egyben meghatározzák a helyemet, helyzetemet, és ebből következően a feladatomat, a küldetésemet is, ha tetszik: az életem értelmét. A kérdés az: látom-e ezt, elfogadom-e ezt, és azt végzem-e, amit Isten adott nekem. Mert mindez nem véletlen, nem én határoztam meg a szüleimet, azt se, hogy magyarnak szülessek, hogy éppen a századforduló táján éljek. Mindez Isten eleve elrendelése. Ezt hiszem és vallom. Ha pedig Ő rendelkezett így, akkor az jó.
Vannak emberek, akik egyfolytában tiltakoznak a helyük, a helyzetük, a nemük — akármi ellen, ami adottság. A hívő ember tudja, hogy ez nem véletlen, Isten rendelkezett így. Akkor ez jó. Akkor azt kérdezem tőle, hogy most ezen belül mit akarsz, hogy cselekedjem, mert akkor azt akarom cselekedni. S ha megérti valaki az Istentől kapott feladatát és küldetését, akkor lesz neki könnyű helytállnia, ott, ahova Isten állította, bármilyen körülmények között is. Az ilyen ember nem fog menekülni sem a házasságából, sem a hazájából, sem nem akarja magát férfi létére nővé operáltatni vagy fordítva. Tudja, hogy ki, tudja, hol a helye, mi a feladata, és mindezt Istentől fogadja. Tehát akkor ez jó, ha Isten rendelkezett így. Ezek az emberek hihetetlen nehézségeket is kibírnak, ráadásul örömmel. Ezek az emberek elégedettek, mert nekik a kevés is elég (a másiknak meg a sok is mindig kevés), mert tudják, hogy kik, kikké akarja formálni őket Isten, hol a helyük, mit jelent helytállni, és így lehetnek igazán áldássá.
Azért is fontos erről gondolkoznunk, mert meg kellene tanulnunk ezekről az Istentől kapott adottságainkról mindenféle hátsó gondolat nélkül, érzékenykedés nélkül, ítélkezés nélkül gondolkozni és beszélni. Valami miatt ez most neuralgikus ponttá vált. Mert az, hogy úgy születtem, hogy keresztyén, református, magyar férfi vagyok, ez sem nem érdem, sem nem hiba. Erre nem lehetek büszke, de nincs mit szégyellnem sem rajta. Ez természetes. Istentől kapott adottságként fogadom. És ha a másik másmilyen, akkor azt is úgy tekintem.
Ha megtanulnánk erről az előbb említett hibák nélkül gondolkozni, akkor természetesnek tartanánk azt is, hogy mivel ennek a gyülekezetnek a szolgájává tett Isten, az összes gyülekezet közül ezt szeretem a legjobban. Ha szidják valahol Pasarétet, hegyezem a fülemet, és odamegyek, megkérdezem: mi a probléma? Tudunk-e segíteni azon a hibán, amit elkövettünk? Az sem esik jól, ha egy másikat szidnak, de nem dobban annyira a szívem. Most ez baj?
Ha szidják az anyámat, akkor megkérdezem, hogy ismerte-e az illető az édesanyámat. Ha a másiknak az édesanyját szidják, az is fáj, de másként fáj. Ez baj? Az, hogy jobban szeretem a feleségemet, mint az összes többi nőt a világon, ez a „jobban” bűn? A mások feleségét is akkor tudom megbecsülni igazán, ha a magamét mindenkinél jobban szeretem. Vannak ilyen furcsa törvényszerűségek az életben. Nem a másik rovására szeretem jobban, hanem azért, mert elsősorban őt bízta rám Isten.
Semmi okunk nincs tehát büszkélkedni semmivel, ami adottság, de semmit nem szabad szégyellni sem abból. És ha megemlítem, ez ne irritálja a másikat. Ha mégis bosszankodik miatta, az az ő dolga, nem tehetek róla. De legalább mi legyünk szabadok ezektől a dolgoktól.
A magunk szempontjából pedig döntően fontos az, hogy Istentől kapott adottságoknak, hogy ne mondjam: ajándéknak tekintsük mindezeket, és az ebből fakadó sajátos feladatainkat világosan lássuk és végezzük. Mert ez a logikai rend mindenkinek az életében bekövetkezik: aki elfogadja önmagát Istentől olyannak, amilyen, az ismeri fel az abban a helyzetben Istentől neki adott feladatokat, és annak lesz könnyű hűségesen végezni azokat. Az biztos, hogy nem fog menekülni. Elfogadja a maga helyzetét is.
És itt ugyanoda érkezünk meg, mint az előbb, vagyis alapigénkhez. Az ilyen ember képes arra, hogy minden erőlködés nélkül, életstílusként beteljesedjék az életében az, amit Jézus itt mond: ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága.
Vagyis, hogy az élő Istennel való lelki közössége mintegy csatornává váljék, és felülről kapott mennyei értékekkel gazdagítsa a körülötte élőket, az úgynevezett világot. Az ilyen ember teljesen tisztában van azzal, hogy ez sem az ő érdeme. Nem ő ad valamit a többieknek, mert ő milyen gazdag, hanem ő mindig továbbadja azt, amit ő is úgy kapott. Mert ő önmagában ugyanolyan szegény, mint a többiek. De ez a mennyei elhivatottsága, az élő Krisztussal való hitbeli kapcsolata folyósítja neki azt a gazdagságot, amivel gazdagíthat másokat. És ezt sem tekinti soha a maga érdemének, és nem büszkélkedik vele, ugyanakkor nem is szégyelli, hanem szívesen adja tovább.
Vállaljuk-e ezt a fajta identitást, végezzük-e az ebből fakadó feladatainkat? Mégpedig önfeledten tudjuk-e ezt tenni. Jézus a kisgyermekekről mondja, hogy azok önfeledten végzik, vagyis magunkról megfeledkezve, önzetlenül, úgy, ahogy a gabonamagról hallottuk.
Többen most az úrasztalához készülünk. Az úrvacsora a bűneink meglátásának, megvallásának és elhagyásának az alkalma is. Jó lenne, ha abban a csendben, amit itt majd az úrvacsorai közösség alatt átélünk, őszintén megkérdeznénk a mi Urunkat: Uram, ezen a téren milyen bűnöket követtem el? Mikor volt az, amikor szégyelltelek téged? Megvallhattalak volna egy társaságban, egy beszélgetés során, de hallgattam mélyen, ki ne derüljön. Te nem szégyelltél engem, én meg szégyelltelek téged és az evangéliumot. Mikor volt az, amikor másként viselkedtem, mint ahogy elhívatásomból következett volna, és ezzel megbotránkoztattam embereket? Joggal várták volna tőlem, hogy mint Isten gyermeke legyek ott, és csalódtak. Amikor nem vállaltam a Krisztushoz való tartozással együtt járó szenvedést. Amikor nem világítottunk a sötétben, csak morgolódtunk mi is a sötétség ellen. Amikor csak élvezni akartuk az Istenhez való tartozás előnyeit, de nem vállaltuk az azzal járó hátratételt.
Éppen a mai napi igénkben, a Lukács evangéliumában olvashatjuk Jézus szavait: aki nem veszi fel az ő keresztjét, nem lehet az én tanítványom. A kereszt az Újszövetségben mindig a Jézusért vállalt szenvedést jelenti. Nem azt, hogy szúr az oldalam, meg elviselhetetlen a szomszédom. Az tövis, az próbatétel. A kereszt az, hogy Jézusért vállalom azt, amit Jézusért vállalni kell, mégpedig egészen magától értetődően. Vállaltuk-e mindig, és hálát tudunk-e azért, hogy Isten éppen oda helyezett, azok közé, akik között élünk?
Ugyanakkor jó lenne, ha az úrvacsorai közösség megerősítené a Jézussal való lelki közösségünket is, és újra átélnénk az egymással való összetartozást. Azt, hogy sokféle különbség lehet közöttünk, de abban egészen egyek vagyunk, hogy mindnyájan kegyelemre szoruló bűnösökként vagyunk itt, és mindnyájan bocsánatot nyert bűnösökként mehetünk tovább, és valóban világíthatunk másoknak.
Fontos, hogy szívből fakadó, újra és újra elhangzó üde imakérésünk legyen az: Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat. Nekünk elrendelt utunk van. Isten elrendelte és Ő parancsokat ad az övéinek. Akkor bontakozik ki egy hívő ember, ha érti is és szereti is azt, amit Isten rábízott.
Énekeljük el az 512,2 dicséretet:

Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.