Cseri Kálmán

Naponta szorongva figyeljük az iszapkatasztrófa következményeiről szóló híradásokat, és közben sokan azon gondolkozunk, hogyan segíthetnénk.
Miközben ez zajlik, éppen aközben olvassuk bibliaolvasó vezérfonalunk szerint a Jelenések könyvét. Ott egyebek közt azt is, amit az imént is hallottunk, hogy egyszer majd leesik egy nagy csillag, és a folyók egyharmadának a vize ihatatlanná válik. Aztán olvassuk tovább: a tenger egyharmada tönkremegy, benne minden élőlény elpusztul. Közben pedig a rádió mondja, hogy naponta 1500 m³ olaj zúdul a Mexikói öbölben a tengerbe, és nem tudják már hova tenni az elpusztult állatokat.
Van-e összefüggés a kettő között? Sokféle találgatás folyik most, sokféle vádaskodás és bizonytalanság. Isten igéjének a világosságánál próbáljuk megvizsgálni ezt a jelenséget, azután keressük ennek az okát, és figyeljünk arra, milyen megoldási javaslata van Isten igéjének.
1. Mit mondhatunk erről a jelenségről? Nem csupán a felolvasott igét szeretném ma magyarázni, hanem valóban az ige világosságánál keresni eligazodást ezekben a kérdésekben.
Ezek a csapások még nem azok, amiről a Jelenések könyve szól, de kétségtelenül jelzések, figyelmeztetések. Ugyanúgy, ahogyan Jézus szól erről, mert a felolvasott igénket közvetlenül megelőzően ezt mondta: „Okuljatok a fügefa példáján: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor mindezt látjátok, vegyétek észre, hogy közel van Ő, az ajtó előtt.”
Ezek a csapások, amikben most bőven van részünk, hasonlóak ahhoz, amit a szülés előtt jósló fájásnak szoktak nevezni. Még nem hárompercenként szabályosan ismétlődik, még nem kell azonnal indulni a kórházba, de készen kell lenni, mert hamarosan eljön annak is az ideje.
Isten gondoskodik arról, hogy ez az emberiség, amelyik olyan nagy lármát csap maga körül, hogy nem hallja már az Isten halk szavát, lásson néha olyan figyelmeztető jeleket, amik talán elgondolkoztatják, amire talán felkapja a fejét az is, akinek lelki hallása már nincs. Lássunk olyasmit, ami megmutatja, mire vagyunk képesek Isten nélkül, hogy milyen tehetetlenekké válunk sokszor a bűneink következményei miatt. Lássuk, hogy mik a valóságos melléktermékei annak a sok nagy teljesítménynek, amire olyan büszkék vagyunk. Mi az ára annak, hogy megint tornyot akarunk építeni, aminek teteje az eget verje.
Ilyenkor azonban újra és újra azt szokták kérdezni sokan, hogy miért engedi ezt Isten? Különös, azt nem kérdeztük, hogy Ő mit akar engedni, és mit nem. Pedig az Ő igéjében életünk minden fontos kérdésére nézve világos eligazítást ad, hogy Ő mit enged és mit nem a mi érdekünkben. De kit érdekel az? Azt nem kérdeztük: mennyit termeljünk, mit tegyünk a keletkező káros melléktermékkel, azt meg végképp nem, hogy mire költsük a hasznot. Csak azt kérdezzük: miért engedi meg? A magunk bűneinek a következményéért Istent akarjuk felelősségre vonni, miközben Őt nyilvánvalóan száműztük az életünkből. Száműzték Istent a közéletből, az iskolákból, a gazdaságból, a politikából. Egyenesen furcsa lenne azt mondani, hogy ezekben a kérdésekben is tőle függjenek a döntéseink.
Sok embernek a személyes életében sem marad hely Isten számára. Gyakorlatilag nélküle élnek tömegek. Nélküle házasodnak, nélküle válnak el. Isten nélkül teszik tönkre sokan az egészségüket, aztán Isten nélkül akarják minden áron rendbe hozni. Régen nem Istentől függ már sok embernek az élete, hanem a haszon és az élvezet diktál. Mindent a profitnak rendelünk alá, és figyeljük meg, hogy sokszor akaratlanul a gyerekeinket is erre oktatjuk.
Anyagias és élvhajhász lett az emberiség, materialista és hedonista. Istentől függetlenül rendezzük be napjainkat, és tőle függetlenül képzelünk el valamiféle jövőt magunk előtt.
Ezért, mivel Isten ennek ellenére nagyon szeret minket, időnként figyelmeztet bennünket arra, hogy több az élet, mint a haszon és az élvezet. „És aki nem gondol a jövőjére, az csudálatosan alásüllyed” — ez a Jeremiás Siralmaiból vett idézet.
Ennyit röviden a jelenségekről.
2. És mi ezeknek az egyik és talán a legfontosabb oka?
Az, aki Istentől függetlenül rendezi be az életét, feltétlenül felelőtlenné válik. Mert mit jelent felelősen élni? Azt jelenti, hogy tudok felelni annak, aki illetékesként megkérdezi tőlem: mit tettem a reám bízott javaival?
Ennek a világnak a tulajdonosa a mindenható Isten, és Ő mérhetetlen kincseket bízott ránk, emberekre. Időnként megkérdezi: mit tettünk azokkal? És aki úgy él, hogy nem készül fel arra, hogy érdemi feleletet adjon Isten kérdéseire, az felelőtlenül él. Kain óta ez jellemző az emberiségre. Kaint is megkérdezte Isten: „Hol van a testvéred?” És ő nem felel a kérdésre, hanem mellébeszél, még vádolja is Istent. „Talán őrizője vagyok az én testvéremnek?” Ez nem válasz a feltett kérdésre.
Innen kezdődik a felelőtlenség, és mi megszoktuk ezt. Mivel felelőtlenül élvezzük Istentől kapott javainkat, ezért előbb-utóbb szükségképpen beleütközünk a magunk tehetetlenségébe. Kiderül: nem tudunk mit tenni rablógazdálkodásunk melléktermékeivel. Az élet minden területén ezzel küszködnek most az emberek, a magánélettől a közéletig, a világgazdaságig egyaránt.
Egyre gyakrabban olvassuk ezt a furcsa összetett szót: űrszemét, mert egyre több veszélyt jelentenek számunkra azok a már funkciójukat vesztett tárgyak, amiket felküldtünk a világűrbe és nem tudjuk visszahozni onnan őket, és hemzsegnek ezek most a világűrben.
Vagy egy egészen más példa: Afrikában nagy területeken csak nagyszülők és unokák élnek, mert a derékhadat kipusztította az AIDS, és a gyermekek is mind fertőzöttek. Meg vannak számlálva az éveik.
Miért engedi meg az Isten? Isten világosan megmondta nekünk, hogy mit enged meg, és mit nem a mi érdekünkben, hogy mi lenne jó nekünk. De az ember fittyet hány az Isten rendelkezésére, csak a felelősséget akarja utólag áthárítani Őreá. Mert mindent a profitnak rendelünk alá. A haszon és az élvezet.
Isten az Ő mérhetetlen szeretetéből világos közlekedési táblákat és lámpákat helyezett el, hogy ne pusztítsuk el egymást és önmagunkat az élet útján. Mi azonban megszüntettük ezeket, félretettük az útból, mert mi szabadon akarunk közlekedni. A szabadság azt jelenti az önmagát is megtévesztő embernek: gátlások nélkül, gátak nélkül — mintha ez lenne a szabadság. Ennek a következménye tömegbalesetek sorozata lett. Olyan világkatasztrófáké is, amiknek a következményeit már nem tudjuk helyrehozni. Mint ahogy a vörös iszap ártalmait sem.
De kit érdekel az, hogy mi Isten akarata és tanácsa a számunkra? Minket nem érdekel a Tízparancsolat, nem érdekel a Hegyi beszéd. Ne szóljon bele Isten se az életünkbe. Minden kötöttségtől szabaddá akar lenni az ember, s azt gondolja: ez a szabadság. Ezért nem kötnek házasságot egyre többen. Őket ne kösse meg semmi és senki. Ők élni akarnak — mondják. És eközben szépen elpusztítjuk magunkat. Egymást gyilkolva tönkretesszük a gyerekeinket, a gyerektelenséggel meg tönkretesszük a nemzetünket. De mi élni akarunk és büszkék vagyunk erre a rombolásra.
A profitéhség és az élvezetéhség, a mohóság és a telhetetlenség vakká teszi az embert. És ahol nincs mérték, ott nem lehet mértékletesen élni. Ahol nincs tekintély és nem ismerjük el a tulajdonost, ott nincs kinek felelősséggel tartozni, és általános lesz a felelőtlenség.
Pontosan úgy, ahogy Nóé napjaiban. Azért olvastam fel ezt a mondatot a Szentírásból. Jézus, amikor az Ő visszajövetelére, annak a komolyságára figyelmezteti az embereket, akkor mondja: pillanatnyilag úgy éltek, mint a Nóé napjaiban éltek: ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek, és nem vettek észre semmit. És azután bekövetkezett az ítélet.
Nem hiányos ez a felsorolás: ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek? Tényleg ennyiből áll az élet? Nincs itt, hogy gondolkoztak, beszélgettek, imádkoztak, kérdezték Istent… Így aztán zúdul az olaj a tengerbe, ömlik a vörös iszap az otthonokba és a Marcalba, a cián a Tiszába, és ömlik a képernyőkről az erőszak, a trágárság, a hazugság — tönkretéve ezzel nemzedékeket. Próbálunk szabadulni nagy teljesítményeink melléktermékeitől, próbáljuk elrejteni a veszélyes radioaktív hulladékot a tenger fenekére, remélve, hogy nem lyukad ki a hordó, hátha a mi időnkben nem lesz még nagy katasztrófa, hátha mégis elmarad minden gazemberségünk következménye.
Ez a tipikus felelőtlenség: hátha, hátha… És nem marad el, mert az Isten világában rend van, és Ő megmondta: mindennek következménye van. Minden jónak, csendes önfeláldozásnak, áldott szolgálatnak is. De minden mulasztásnak, önzésnek, mohóságnak és élvhajhászatnak is.
3. Lehet-e ilyen világban Isten törvényei szerint élni?
A Biblia is arra bátorít minket, hogy lehet, de tudni kell, hogy egyre nehezebb. Lehet, és tudnunk kell, hogy egyre fontosabb, hogy legyenek olyanok, akik vállalják ezt és így irányt mutatnak, és támaszul szolgálhatnak másoknak is.
Mert nem mindenki érzi jól magát a mocsokban. Nem mindenki örül annak, hogy sodródik az árral. Csak nincs ereje az embernek megállni és ellenállni, amit egyébként megint világosan közöl velünk Isten igéje. Ehhez kevés a mi erőnk, de Ő erőt ad annak, aki tőle kéri. Eljuthatunk oda: mindenre van erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít. Ezért is jött Jézus. Ezért nincs nélküle igazi megoldás ezekre leggazdaságibb gazdasági kérdésekre sem. Ezért tud Ő érdemi megoldást adni azoknak, akik bíznak benne annyira, hogy kipróbálják azt, amit Ő javasol.
Mi szükséges ahhoz, hogy egy ennyire romlott, felelőtlen világban Isten gyermekei mégis másként éljenek, és így hasznukra legyenek sokaknak? Néhány ilyen feltételt szeretnék elsorolni.
a) Ma az emberek többségét a nyereség határozza meg, a haszon lett a bálvány. „Megéri-e?” Mit kapok érte? Mindegy, mibe kerül, főleg, ha más fizeti meg az árát.
Isten igéje is beszél nyereségről, mégpedig nagy nyereséget kínál. Azt olvastuk az 1Tim 6,6-ban: „Nagy nyereség az Istenfélelem.” Ez az első feltétele annak, hogy másként tudjon valaki élni.
Mit jelent az: Istenfélelem? Azt, hogy tudom, kicsoda Isten, komolyan veszem, hogy Ő az, akinek mondja magát, és ennek megfelelő tisztelettel viszonyulok hozzá. Komolyan veszem az Istent — nagyon leegyszerűsítve ezt jelenti az Istenfélelem. Éppen ezért komolyan veszem azt is, amit mond. Elhiszem, hogy javamra mondja, hiszen Ő állítja, hogy a javamra mondja. Akkor meg kipróbálom. Ha szabad ennyire közönségesen fogalmazni: van annyi eszem, hogy kipróbálom, ha az én javamra kínálja. Akkor rájövök: igaz, amit mondott. Isten soha nem hazudik.
Ez a tapasztalat könnyebbé teszi, hogy legközelebb is bízzam benne. És megtanulunk bízni Őbenne, megtanuljuk rábízni magunkat, szeretteinket, jövőnket — ezt az egész világot. Egyre inkább felismerjük Istenben ennek a világnak a teljhatalmú Urát, aki számunkra elképzelhetetlen teljhatalommal és kimondhatatlan szeretettel irányítja az eseményeket. Benne a mi kicsi életünket is. Ezek után nem nehéz felelőssé válni, mert ha ismerem Őt és bízom benne, akkor azt teszem, amit Ő mondott: felelősen fogok cselekedni. Helyre áll az Istenben igazán hívő emberben a tőle való függés, és ez a tőle való függés az alapja a felelős életnek.
b) Ez a mondat azonban folytatódik: nagy nyerség az Istenfélelem megelégedéssel. Mert az ilyen ember ismeri fel: mennyi az elég. Az ilyen ember tudja abbahagyni a dolgokat ott, ahol kell. Nem mértéktelen és nem telhetetlen. Az ilyen ember nem fecsérel, és ezek az emberek tudnak hálásan élni. Isten iránti hálával, benne vetett reménységgel. Hiszen, aki eddig megadott mindent, amire szükségem van, ezután is meg fogja adni. Amire pedig nincs szükségem, azt boldogan adom tovább másoknak. Néha még azt is, amire szükségem lenne, hiszen Ő gazdagon kipótolja. Egészen más dimenzióba helyeződik át az ilyen hívő embernek az élete, aki ezt a nyereséget megkapta: ami az Istenfélelem megelégedéssel.
Meg kell tanulnunk szerényebben élni, ha élve akarunk maradni. Érdekes, hogy nem hívő közgazdászok is egyre gyakrabban használják ezt a kifejezést az írásaikban: etikus gazdaság vagy etikus gazdálkodás. Aztán sok mindent értenek ezen, de a közös benne az, hogy érzékelik, hogy valami lényeges hiányzik a mostaniból. Ez pontosan az, amit Pál apostol ír Timóteusnak: „Nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel.”
Képesek leszünk-e erre? Kyoto és Koppenhága nem nagy reményekkel kecsegtet, és ez is benne van a Bibliában: magától nem tud az ember megállni. Jó esetben érzékeli már: itt az elég, itt kellene megállni, de minden bűnünk mögött az van, hogy nem állunk meg ott, ahol kellene. És itt is kiderül az, amit Jézus Nikodémusnak mondott, hogy igaz: „Értsd meg, hogy szükséges újonnan születnetek.” Aki viszont új életet kap tőle, az képes megállni.
c) Éppen ezért fontos a harmadik feltételre is figyelnünk, mert Pál a Filippi levélben azt írja: „Megtanultam, hogy abban, amiben vagyok, elégedett legyek.” Tudok szűkölködni is, tudok bővölködni is — az utóbbit is meg kell tanulni.
Megtanultam — ez nagy biztatás és vigasztalás, mert azt jelenti: meg lehet tanulni. Ez szent tudomány, Krisztustól lehet megtanulni. És hogyan lehet ezt begyakorolni? Úgy hogy megpróbáljuk annak a fordítottját, amit szakadatlanul gyakorolunk. Szakadatlanul gyakoroljuk azt, hogy a testiek előnyt élveznek a lelkiek rovására. El egészen addig, hogy a lelkiek el is maradhatnak, akár egy napunknak a programjára gondoljunk, de a test igényeit ki kell elégíteni. Ennek a fordítottja az, amikor valaki tudatosan arra törekszik, hogy néha a lelkiek kapjanak előnyt a testiek rovására. Ezt nevezi a Biblia böjtnek.
Ennek számtalan lehetősége van, és ez a legtöbb hívő ember számára is ismeretlen. Ki gyakorolja ezt tudatosan és folyamatosan? Időnként háttérbe szorítom, amit a rusnya testem megkövetel mindig, és tudatosan előre engedem a lelkieket. Amikor engedem, hogy csak Isten beszéljen velem, amikor mindennek elé helyezem az Ő igéjének a tanulmányozását, amikor rászánom az időt az elmélyült imádságra. Amikor fontosabb lesz, hogy valakinek, akinek senki sem segít, könnyítsek az életén, és elhagyom a magam dolgait. Azok megvárnak úgyis, meg kiderülhet: nem is olyan sürgős volt az. Ez a böjt.
Az emberiségnek kellene böjtös szemléletre eljutnia (ami szinte reménytelen) ahhoz, hogy életben maradjunk. Egyébként a haszon és az élvhajhászat tönkretesz bennünket.
Pál azt mondja: megtanulta. Aki akarja, elkezdheti tanulni már ma. Isten ebben segítséget ad.
d) A negyedik, amit a feltételek között megemlítek, az, amit nem szabad elhallgatni, hogy ez a szemlélet és ez az életgyakorlat annyira eltér az általánostól, hogy feltűnik. Olyan ritka, hogy meg is bélyegzik az ilyen embert. Számolnunk kell azzal, hogy ez sokféle hátránnyal is járhat: anyagi hátránnyal, társadalmi hátrányokkal, stb.
Aki így is vállalja, az meglepően nagy hatással tud lenni a környezetére. Jó hatással, pozitív hatással. Mert az ilyen ember már nem maga hat, hanem eszközzé válik Isten kezében — úgy, ahogy a Szentírásban is erről sokszor olvasunk. Ezzel számolnunk kell, hogy ahogyan közeledünk Jézus Krisztus második eljöveteléhez, úgy egyre nehezebb lesz azoknak, akik ezt a böjtös, Istennek engedelmes, másokért folytatott életet választják. És mégis: csak így érdemes élni, mert csak így lehet élni! Az összes többi létforma vegetálás ehhez képest.
Hiszen az életről azt olvassuk a Bibliában, hogy az maga egy személy, neve van: Jézus. Akinek vele szoros közössége van már itt, az él, és az minden körülmények között él. Ráadásul elégedett, boldog, hálás életet él. Hiszen azt ígérte Jézus: azért jöttem, hogy életetek legyen és bővölködjetek. Ez nem üres szólam, hanem ez valóság. Ráadásul csak ez az élet, ami megmarad a biológiai halálunk után is, mert az semmi kárt nem tehet ebben. „Aki hisz énbennem, ha meghal is, él az” — mondja Jézus, és Ő minket erre az életre hív.
Miközben mindent a profitnak rendel alá ez a világ, miközben a haszon és az élvezet lesz ennek a világkorszaknak a két fő istene, aközben Jézus Krisztus hívogat magához. Azt mondja: ti megállhattok ebben a világban. Egy szennyes áradatban is maradhattok tiszták. De csak az Ő erőterében, csak vele szoros közösségben.
A Biblia azt írja, hogy az ilyen embereknek az utolsó időkben különösen nehéz sorsuk lesz (most olvastuk a Jelenések 13-ban). Megpecsételik őket és nem vehetnek részt a gazdasági életben. Nem engedi meg az Antikrisztus, hogy adjanak és vegyenek. De ugyanakkor az is ott van — olvassuk a következő fejezetben —, hogy a Bárány-Krisztus is megjelöli az övéit, és akiken ott van a Bárány pecsétje, azokat Ő megőrzi, azok túlélnek minden megpróbáltatást, és azok vele töltik majd az örökkévalóságot.
A Biblia ez elé a választás elé állít minket: Haszon és élvezet Krisztus nélkül egy ideig, és szenvedés Krisztus nélkül örökké. Vagy már itt szenvedés Krisztussal és Krisztusért egy ideig, de örök békesség és nyugalom Krisztussal az örökkévalóságban.
Nélküle itt és majd odaát, vagy vele itt és majd odaát. Ez a Biblia alternatívája. És akárhogy próbálják ezt elködösíteni, akármennyire élesnek, bántónak találják is ezt némelyek, Jézus ez elé állít minket is. Úgy élünk-e, mint a Nóé napjaiban, és annyiból áll az élet: ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek, aztán egyszer csak jött az ítélet, mert nem vettek észre semmit — vagy mi észrevesszük azokat a jelzéseket, amiket a mi Urunk ad. Komolyan vesszük azokat az igéket és ígéreteket, amiket a mi Urunk mond a mi javunkra, és akkor minket is váratlanul talál az Ő második eljövetele, de nem készületlenül.
Vannak tehát jósló fájások, de oda kell figyelni ezekre. Az emberiség nagy többsége felelőtlenül él. Isten minket felelős életre akar elsegíteni. Hol van vajon mértéktelenség és felelőtlenség most az életünkben? Nagy nyereséget kínál nekünk, mert nagy nyereség az Istenfélelem megelégedéssel, és ezt meg lehet tanulni, és eljuthat az ember oda, hogy vállalja azt a Krisztust, aki vállalt minket.
Mielőtt imádkozunk, énekeljük a 269 dicséretet 2-3. versét:

Öröktől fogva ismerte,
Hogy mire lesz szükségem,
Éltem határát kimérte,
Szükségem, s elégségem,
Lelkem, hát mit süllyedezsz?
A hitben mit csüggedezsz?
Egy kis bajt nem győznél-e meg?
Hogy tántorítana ez meg?

Tudja Isten kívánságod,
Ád is, mert csak Ő adhat,
De bölcs, Uram, te jóságod,
Tudod: sok elmaradhat.
Tudom: gondod reám nagy,
Mivel édes Atyám vagy:
Mint akarod, hát úgy légyen!
Másként hinnem volna szégyen.

A tanévnyitó családi istentiszteleten elhangzott egy csendes megjegyzés. Most, hogy az evangelizációs hétre készültem, ez a megjegyzés újra és újra megszólalt bennem. Így hangzott ez az egészen egyszerű megállapítás: Jerikó bezárkózott, Ráháb pedig kinyitotta a szívét és a házát Isten előtt. Jerikó elpusztult, Ráháb és a háza népe pedig életben maradt. Az Isten előtti bezárkózás halált von maga után, aki kinyitja a szívét Isten és az Ő igéje előtt, az életet nyer.
Valóban életkérdés az, hogy valaki hogyan olvassa és hallgatja Isten igéjét. Mint ahogy adott esetben életkérdés az is, hogy beveszi valaki a gyógyszert, vagy visszautasítja. Megfogad egy számára fontos, igaz jó tanácsot, vagy pedig figyelmen kívül hagyja azt. Nézzük meg egy kicsit közelebbről, mi jellemezte a jerikóiak gondolkozását, és mi jellemezte Ráhábét. Mert ugyanez jellemzi a mai jerikóiakat és a mai Ráhábokat is.
Ez a történet, amiből egy részletet most hallottunk, Kr. e. 1200 táján történt, tehát több mint 3000 évvel ezelőtt. Mózes meghalt, utóda: Józsué vezette a népet. Túl voltak a pusztai vándorláson és megérkeztek a Jordán folyóhoz. Hozzá láthattak az ősi föld visszafoglalásához. Fáradtak voltak, nem voltak harcedzett vitézeik, nem voltak igazán korszerű fegyvereik sem. A Jordán túl partján pedig ott voltak a fallal körülvett megerősített városok. Mindenekelőtt az egész földnek a kulcsa: Jerikó, a maga több méter vastag falaival. Azt mondják, két szekér elmehetett egymás mellett, olyan széles fal védte ezt a várost.
Olvastuk, hogy Isten népét megelőzte a híre, pontosabban annak a híre, hogy Isten milyen csodákat tett velük, és máris több népet legyőztek Isten segítségével. Ezek a hírek félelmet ébresztettek az emberek szívében. A jerikóiak is félek, de a kapukat erősen bezárták. Bizonyosak voltak abban, hogy bevehetetlen ez a város és így várták a honfoglalókat. Olyan erősen bezárták, hogy sem ki, sem be nem mehetett senki.
Egy valaki volt Jerikóban, aki már eldöntötte, hogy ő az Isten népéhez akar tartozni, ez a bizonyos Ráháb nevű asszony. Ő is hallott arról, hogy milyen csodákon vitte át Isten az Ő népét, de az ő szívében az, amit Isten tetteiről hallott, nem félelmet, hanem istenfélelmet ébresztett. Vagyis: Isten iránti tiszteletet, Istenbe vetett bizalmat. Elhatározta, hogy nem törődik bele abba, hogy elpusztuljon az egész várossal együtt. Ő komolyan vette azt, amit Istenről hallott. Komolyan vette Isten ígéretét is, hogy az Ő népének adja, sőt helyenként már múlt időben írja a Biblia: adta azt a földet. Akkor pedig jön az ítélet. Ő pedig nem akar az ítélet következtében elpusztulni, hanem keresi az Isten népével való kapcsolatot. Ezért elbújtatta a kémeket, megmentette az életüket.
Ráhábra tehát az jellemző, hogy amit Istenről hallott, azt komolyan vette. És a komolyan vett Istenről szóló információ — ezt ma így mondanánk: ige — hitet ébreszt az ember szívében. A hit hallásból van, mégpedig az Istenről szóló információk hallásából. Hitet ébresztett benne, és abban a pillanatban már nyújtja a hitének a kezét, hogy elfogadja Istentől a kegyelmet. Ez a nagyszerű folyamat zajlik itt le.
Sokan hallották, hogy miket cselekedett Isten az Ő népével. Az egyik megijedt, a másik elkezdett bízni ebben az Istenben. Az egyik szembeszegült Istennel, védekezünk ellene, bezárkózunk, elzárkózunk, nem engedjük magunkhoz Isten népét, a másik kinyitja a szívét: erre az Istenre van nekem szükségem. Egyetlen lehetőség van megmenekülni a pusztulástól, ha kegyelmet kaphatnék Istentől.
Vajon kaphat e egy ilyen, mint amilyen Ráháb? Egy pogány, egy nő, egy parázna nő? Mindenesetre meg kell próbálni, és a hitének a kezét nyújtja a kegyelemért. Ő nem a falak erejében bízik, hanem Isten kegyelmének a nagyságában.
Ugyanaz játszódik itt le, mint ami nagypénteken a Golgotán, ahol az a gonosztevő utolsó erejével még kinyög egy mondatot: Jézus, emlékezz meg rólam majd, ha eljössz a te királyságodba. Ez arról tanúskodik, hogy ez a gonosztevő is komolyan vette, amit Jézusról hallott. Ő az a király, akit várt a nép, a királyok Királya. Egyszer majd az Ő uralma nyilvánvalóvá lesz mindenki előtt, és ha egyáltalán van erre lehetőség, hogy gondoljon őrá akkor mint király, azt most kell kérni, mielőtt még meghal. Ilyen egyszerűen gondolkoznak azok, akiknek a szívében az Isten tetteiről szóló hír bizalmat ébreszt.
Ugyanez történt itt Jerikóban Ráhábbal. Jerikó magabiztos és gúnyolódik. Ráháb számol Istennel és bízik benne. Jerikó magában bízik, Ráháb az Úrban, akit még alig ismer, de amit már hallott róla, azt igaznak fogadja el, és az elég neki ahhoz, hogy Istentől várjon segítséget. A jerikóiakban félelmet ébreszt Isten tetteinek a híre, Ráháb szívében istenfélelmet. Éppen ezért a jerikóiak bezárkóznak Isten elől, és éppen ezért Ráháb kinyitja a szívét meg a házát Isten és az Ő emberei előtt. Jerikó elpusztult, Ráháb és a családja pedig megmenekült ennek következtében.
Olyan jellemző a jerikói gondolkozásra, hogy csak a kapukra gondolnak. A kapukat be kell zárni, meg kell erősíteni — akkor biztonságban vagyunk. Eszükbe sem jut, hogy esetleg a falak fognak leomlani, egyenes följárót, lépcsőt készítve Isten népének, hogy utána behatoljanak a városba, és elfoglalják azt.
Ezt a jerikói gondolkozást nagyon szépen fogalmazza meg Victor Hugó az egyik erről szóló versében. Jellemző a költőre, hogy a leglényegesebbet a legrövidebben mondja el az utolsó sorban.

Szóljatok szüntelen…

Szóljatok szüntelen, gondolat harsonái.

Hogy méne Józsué kürtszóval körbejárni
A várost, ég felé fordítván a szemét,
S követte haragos prófétáját a nép.
Első nap a király nevetett vára ormán;
Másnap is nevetett, s kiüzent néki, mondván:
— Hiszed tán, hogy a szél elfújja a falat?
Harmadnap legelöl a frigyláda haladt,
Aztán a kürtösök, s hadsorok dübörögtek,
S bentről leköpdösék a frigyládát a kölykek,
És játéktrombitán sikongtak, mint a kürt;
A negyedik napon az asszonynép kiült
A rozsdamarta, vén, pártázatos tetőkre,
Ott fonván meg a szöszt, a héberrel kötődve,
S áron fiaira köveket dobtanak;
Ötödnap feketén lepték el a falat
A sánták és vakok, s hujjogva ordibáltak,
Csúfolván az eget zördítő trombitákat;
Hatodnap a falon, mely oly erős, magas,
Hogy gránitcsücskein megfészkelhet a sas,
S csúcsairól maga a mennykő is levásik,
Megint csak a király kacagott, szakadásig,
S szólt: — Be jól muzsikál ez a hébersereg! —
S így megnevetteté körül a véneket,
A szentély bölcseit és bíráit a sorsnak. —

A hetedik napon a falak leomoltak.

Erre nem számítottak a jerikóiak, és erre nem számít soha a jerikói gondolkozás, mert nem számolnak Istennel. Mert nem veszik komolyan azt, amit a Ráhábok komolyan vesznek, hogy Isten valóban megtette mindazt, amit elbeszélésből hallottak, és ez az Isten ma is meg tud cselekedni bárkivel, bármit, bármelyikünkkel bármit. Ezt komolyan venni és erre várni, ezt nevezi a Biblia hitnek. Ráháb szívében megszületett ez a hit.
És ha most magunkra gondolunk, ki-ki válaszoljon arra a kérdésre, hogyan készülünk hallgatni Isten igéjét ezeken az estéken. Egyáltalán milyen várakozással szoktuk kezünkbe venni a Bibliát és részt venni egy-egy istentiszteleten. Bizonyosak vagyunk abban, hogy valóban minden igaz, ami ebben a könyvben meg van írva? Hogy Isten az, akinek itt mondja magát? Hogy Jézus Krisztus az, akinek itt kijelenti magát? Hogy ezek csakugyan Isten tettei és ezek ma is ismétlődhetnek, sőt ismétlődnek sokunk szeme láttára? Bezárkózunk Isten előtt vagy kinyitjuk a szívünket és életünket előtte?
Sokakat hívogattam erre a hétre. Vannak, akik már attól elzárkóznak, hogy egyáltalán ide jöjjenek. Vannak, akik egyszerűen csak fáradtak, fásultak, előítéleteik vannak, vagy valami régi csalódás tartja vissza őket, vagy egyszerűen közömbösek. Vagy azt mondják: Ruth története? Ó, azt ismerem! Ezt elhiszem, de azt is tudod, hogy Isten mit akar nekünk most ezen az igén keresztül mondani? Azt csak itt hallhatjuk majd meg.
És vannak olyanok, akik itt vannak, de amikor leülnek, lehúzzák a redőnyöket és sem az értelmükbe, sem a szívükbe nem hatolhat be Isten igéje. De vannak, akik képesek átrendezni a hetüket, hogy ott lehessenek egy-egy igealkalmon, és szomjasan, nyitottan isszák magukba Isten igéjét, az élő vizet, az életet támasztó és életet tápláló vizet, és utána növekszenek a hitben.
Ráháb komolyan vette, hogy Isten nektek adta ezt a földet, ezért el fognak pusztulni a városok. Jerikó is. Ő nem tudta, hogyan és mikor, de Isten ítélete jön. Ő pedig meg akar menekülni Isten ítélete elől. Akkor most mindjárt meg kell tenni mindent ennek az érdekében.
Komolyan vesszük-e azt, amit Jézus többször is mondott, hogy ez az Isten ellen fellázadt világ elpusztul. És akit ez az ítélet Isten nélküli állapotban talál, az belepusztul. És ez a pusztulás nem a megsemmisülés lesz, az még a jobbik eset lenne, hanem ez a pusztulás azt jelenti, hogy egy örökkévalóságon át fognak szenvedni az Isten szeretetét visszautasító emberek amiatt, hogy életük legnagyobb döntését elrontották, elmulasztották. Nem kellett nekik Isten mentő szeretete. Aki ezt komolyan veszi, az csak úgy gondolkozhat, mint Ráháb: akkor most, mindjárt megteszek mindent azért, hogy ne pusztuljak el ezzel az istentelen világgal együtt.
A János evangéliuma 3. részének a végén olvassuk: „Aki hisz az Isten Fiában, annak örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, az Isten haragja marad rajta.” Aki tehát megragadja a szabadulás lehetőségét, aki maga Jézus, annak örök élete van itt most már elvehetetlenül, és úgy töltheti el a testben hátralevő idejét. Akinek ez nem kell, vagy halogatja a döntést, azon meg az Isten haragja marad, és bármelyik pillanatban véget érhet az az idő, amikor még odafordulhat Istenhez. (Pontosan úgy, ahogy a kórusnak az énekében hallottuk.)
Nos, ezért fontos az, hogyan fogjuk hallgatni ezeken az estéken is az igét. Úgy-e, hogy én már ezt tudom, nekem valami másra lenne szükségem, nincs is időm rá, fáradt is vagyok. Vagy pedig úgy: szólj, Uram, mert a te szavadtól függ az én egész jövőm. Most félre teszek minden egyebet. Mondj nekem azt, amit te fontosnak tartasz, tégy velem azt, ami neked kedves. Rád van szükségem, kinyitom magamat előtted. Egyedül előtted nyitom ki sarkig az értelmemet és a szívemet is, mert bízom benned, hogy te csak jót adsz, csak igazat mondasz. Te vagy az egyetlen, aki makulátlanul mindig csak az én javamat akarod. Ott van-e bennünk ez a masszív bizalom vagy ennek legalább a csírája? És akkor engedjük, hogy megerősítse Isten az Ő igéjével. Ha pedig már megragadtuk a szabadulást, akkor tegyen abban bizonyosakká minket. Ha egy kicsit kinyitottuk az ajtónkat, nyissuk ki sarkig előtte, és fogadjuk el mindazt az ajándékot, amit Ő most akar nekünk adni.
Még néhány megjegyzést szeretnék mondani ezen a gondolatkörön belül. Az Újszövetség is ír egy asszonyról, aki egyszer hallgatta az Isten tetteiről szóló információkat. Az Isten legnagyobb tettéről is, amit Jézus Krisztus által végzett el. És neki is ugyanolyan új volt ez, mint amilyen új Ráhábnak lehetett az élő Isten tetteit hallgatni. Azt olvassuk, hogy miközben ez az asszony hallgatta, az Úr Jézus megnyitotta a szívét, aztán ő a házát, és az ő háza lett Európa földjén az első keresztyén imaház Filippiben. Úgy hívták: Lídia. Kereskedő volt, és ő is félig pogány származású asszony volt.
Ráháb maga nyitotta meg a házát és a szívét Isten előtt, Lídia szívét az Úr Jézus nyitotta meg, de aközben nyitotta meg, miközben hallgatta a róla szóló igehirdetést. Jézus nyithatja meg igazán és egészen a mi szívünket is.
A másik: Ráhábnak halvány sejtelme sem volt arról, hogy ha ő bekerülhet az Isten népének a közösségébe, akkor kiderül, hogy Istennek valami szép és nagy terve van vele, és bekerülhet az Úr Jézusnak a családfájába. Mert mit is olvasunk? Azt olvassuk: Ráhábnak a fia volt az a Boáz, aki aztán feleségül vette azt a Ruthot, akiről most egy hétig lesz majd szó, és aki Dávid király dédanyja volt. És ennek a nemzetségtáblázatnak a vége felé van szó arról a Józsefről, aki meg Máriának a férje, vagyis az Úr Jézus nevelőapja volt.
Most nem családfákkal akarom fárasztani a gyülekezetet, de egész héten át jó, ha gondolunk arra, hogy honnan mindenhonnan hív minket el Isten. Isten kiválasztó, elhívó, megszentelő kegyelmének a nagysága. Hogy kerül be két pogány asszony — az egyik még parázna nő is — Jézus Krisztus családfájába? Ott van a szép, egyenes vonal, a Biblia levezeti egészen Ádámtól, aztán Ábrahámtól végig Józsefig Jézus családfáját, és ott van oldalt ez a két pogány asszony. Egy ilyen Ráháb-féle, meg a moábita Ruth, egy névtelen kis senki, aki fiatalon özvegy maradt, aztán gondoskodni akar szintén özvegyen maradt anyósáról. Mit keresnek ezek ilyen előkelő névsorban? Ilyen a mi Istenünk.
És mit keresek én az üdvözültek között? Ne haragudjatok, ha mondok egy durva mondást, amit olyan ember szájából hallottam, aki sokáig nagyon durva volt. Egyszer egy iszákosmentő konferencián mondta egy urizáló, kényeskedő valaki: ó, minek ezeknek prédikálni? Kutyából nem lesz szalonna. Egy szabadult alkoholista, aki akkor már sokakat vezetett az Úr Jézushoz, csendesen csak annyit mondott: Isten országában minden szalonna kutyából lesz. És ez így igaz. Ilyen magunkfajtából lesznek Isten gyermekei. Ilyen hazugokból, ilyen paráznákból, ilyen hiúkból, ilyen hitetlenekből… Az Isten utána nyúl egy Ráhábnak, aztán megszólít egy Ruthot, és valami szép feladatot bíz rájuk.
A családfát elfelejthetjük, de azt ne felejtsük el, hogy a Biblia arról szól, hogy Istennek mindannyiunkkal szép terve van. Értelmes, gazdag, másoknak is hasznos életet készített nekünk. Isten kijelölte a helyünket, hogy a helyünkön érezzük magunkat. Ne kelljen végigszaladnunk a fél világot, mert nem találjuk a helyünket, és nem tudunk helyesen dönteni, helyesen cselekedni. Ő azt akarja: amit eddig elrontottunk, azt merjük és tudjuk a hátunk mögött hagyni, és kapjunk rá bocsánatot. Ami pedig előttünk van, az illeszkedjék bele az Ő tervébe. — Ahogy itt Ráhábot is és családját beleillesztette az Ő saját tervébe. (Jn 14,2).
Elhisszük-e azt, hogy Istennek velünk is terve van? Boldog ember az, aki máris ennek megfelelően él és cselekszik. Sokszor nehéz körülmények között is az ilyen emberek kiegyensúlyozottak, hálásak, elégedettek. Vagy pedig e nélkül soha nem fogjuk találni a helyünket, és e nélkül senki nem foglalhatja el azt a helyét sem, amire Jézus azt mondta az övéinek: „Az Atyám házában sok hely van, előre megyek és helyet készítek nektek.”
Most még Jézus áll a mi ajtónk előtt és zörget. „Az ajtó előtt állok és zörgetek, aki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorázom és ő énvelem.” Közösséget vállalok vele és megosztom vele mindenemet — ez ezt jelentette. (Jel 3,20).
Egyszer azonban majd mi állunk az Ő ajtaja előtt és zörgetünk. Mit fog Ő akkor mondani nekünk? Azt mondta, két eshetőség van: aki már itt bezárta az ajtót előtte és nem fogadta Őt be, annak azt mondja: „Távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket.” Aki itt meghallotta az Ő szavát, és kinyitotta az ajtót, annak azt mondja: „Gyertek én Atyám áldottjai, örököljétek azt az országot, amit öröktől fogva elkészítettem nektek.” (Mt 25,34). Jó lenne, ha ezek közé tartoznánk.
Szeretném javasolni, hogy semmi módon ne zárkózzunk el a mi Urunk és az Ő igéje elől. Zárjuk be a szemünket, értelmünket, szívünket minden előtt, ami minket megfertőzni akar, ami áldozatul akar ejteni, ami el akar szakítani tőle. De amit Ő mond, azt fogadjuk el igaznak, mert Ő soha nem hazudik, és nyissuk ki a szívünket előtte. Legyen egészen személyes imádságunkká az ének:

Bús szégyennel behívunk,
Az ajtónk nyitva már,
Jöjj Jézus, jöjj, ne hagyj el,
A szívünk várva vár.
(457. dicséret).

Ezzel az imádsággal jöjjünk ide minden este, ezzel az imádsággal vegyük a kezünkbe mindig a Bibliát, és Isten elképzelhetetlenül meg fog gazdagítani bennünket.

Köszönöm azoknak, akik ezt a mai estét elkészítették, hogy mégsem tartották teljesen titokban előttem, mert naiv módon készültem egy szokásos csütörtök esti istentiszteletre, és ha nem tudom meg, hogy mi vár rám, akkor egy hosszú prédikációt kellene most végighallgatni.
Ezzel szemben szeretnék most egészen röviden valamit a múltról és valamit a jövőről, a múltunkról és a jövőnkről mondani.
Lehet, hogy nem lesz könnyű, mert a kórus szolgálata és Basky István testvérem és barátom éneke már olyan érzelmi húrokat pengetett bennem, hogy majdnem elsírtam magam. Nagy hőstett lesz, ha kibírom ezt a mai estét könnyezés nélkül. Nem amiatt, ami elhangzik, hanem ami aközben eszébe jut az embernek, hogy miért éppen az hangzik el.
Néhány nap múlva lesz harminckilenc éve annak, hogy itt a gyülekezet lelkipásztorává beiktattak, és akkor ennek az igének az alapján mondtam el a hitvallásomat. A jelenlévők közül sokan akkor még nem is éltek. Most nem szeretnék úgy viselkedni, mint az egyik gyülekezetben a kedves kilencvenkét éves gondnok bácsi, ahol segédlelkész voltam. Általában úgy kezdte a történeteit, hogy emlékszel ugye, Kálmánkám, mikor 1912-ben az a nagy szárazság volt. Mondom: nem emlékszem, Laci bácsi, akkortájt születtek a szüleim. Na, örülök, hogy így emlékszel… És akkor jött a történet, mi volt akkor, amikor egész nyáron nem esett eső.
Most nem akarom azt mondani: ugye, emlékszik mindenki, de én emlékszem. És arra is emlékszem, hogy miért ez volt az ige. Ezt az igét most nem szeretném kibontani, de arról szeretnék bizonyságot tenni, hogy noha akkor nagy félelem és rettegés között jöttem ide, ebben egészen bizonyos voltam, és ez eltökélt szándékom volt, hogy úgy határoztam, nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről. Mégpedig pontosan azért, amit szépen elmondott ez a halleluja ének, amit az imént hallottunk.
Ebben a bizonyosságban ez alatt a harminckilenc év alatt megerősödtem. Egészen bizonyos vagyok ma is abban, hogy egyedül Jézus Krisztus volt az, aki magára vállalta mindannyiunk bűneit, benne az enyémet is, és azoknak az ítéletét is. Egyedül Jézus Krisztus az, akinek az áldozatát érvényes helyettes elégtételként elfogadta az Atya. Egyedül Jézus Krisztus tudja megváltoztatni mindannyiunk gondolkozását és életét, és egyedül Őreá való tekintettel ad Isten a benne hívőknek bocsánatot, új életet, örök életet. Egyedül Őérette kapunk kegyelmet.
Ebből a kegyelemből éltem, éltünk családommal együtt az itt eltöltött idő alatt is. Áldom ezt a Jézust, aki ma is meg tud szólítani embereket. Magasztalom Őt azért, hogy itt a szemünk láttára kaptak sokan szabadulást és új életet. Jézus számtalan módon megmutatta, hogy Ő ma is Megváltó és Szabadító.
Ő hívott ide az ismeretlenségből, a nagy lelki sötétségből sokakat. Ő segítette el világosságra azokat, akik sötétségben jártak. Ő szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel.
Legyen ezért egyedül az Övé a dicsőség!
És akik valamennyire ismerjük Őt, tudjuk, hogy az Ő Szentlelke volt az, aki mindannyiunkon keresztül, akik itt szolgálhattunk, sokszor megszólalt. Aki leleplezett bűnöket, bizonyosságot adott a bocsánatról, és vezetett minket sokszor nagyon nehéz gyülekezeti problémák, súlyos gondok között, és megtapasztalhattuk, hogy Isten Lelke eszünkbe juttatta sokszor, amire Jézus tanított minket.
Ennyit röviden a múltról.
Ha pedig előre nézünk, akkor Sámuel példája van a szemem előtt. Amikor ő elbúcsúzott a néptől, amelyikben Isten megengedte, hogy évtizedekig szolgáljon, akkor a következőket mondta: az 1Sám 12. fejezetében egész búcsúbeszéde benne van. Ennek az utolsó két versét olvasom.
„Ne térjetek el, hogy a bálványokat kövessétek, amelyek tehetetlenek, és nem tudnak megmenteni, mert semmik. Hiszen nem veti el az Úr a saját népét az Ő nagy nevéért, mert tetszett az Úrnak, hogy a saját népévé tegyen benneteket. Tőlem pedig távol legyen, hogy vétkezzem az Úr ellen, és ne imádkozzam többé értetek. Sőt inkább tanítalak majd benneteket a jó és egyenes útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljátok Őt hűségesen, teljes szívből, mert lássátok csak meg, milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok!”
Két feladatot lát maga előtt a nyugdíjba vonuló Sámuel. Azt mondja: tovább is folytatni fogom az értetek való imádkozást, és ha igénylitek, tanítalak titeket a jó és egyenes útra.
Ebben a gyülekezetben itteni szolgálatunk alatt, ami igazán jó, szép és maradandó lett, az mind imádságnak a gyümölcse. Vagy úgy, hogy egy gyülekezeti imaközösség során értettük meg, mit kell tennünk, vagy úgy, hogy egy ilyen imaharc után lett világos valakiben, sokszor egymástól függetlenül többekben is, hogy mi ebben a helyzetben Isten akarata. Ilyenkor értettük meg, hogy mi az, amit most azonnal abba kell hagyni, mert az nem kedves Istennek. Az imádság és annak az áldott következményei kísérték végig itteni szolgálatomat.
Hálás vagyok Istennek azért, hogy mindig indított a gyülekezetben többeket erre a hűséges, kitartó, konkrét, hittel hangzó imádságra. Egyebek között ebben is érezhettem, hogy nem egyszemélyes teljesítményt kell itt produkálni, hanem közösen végezzük a gyülekezetépítés szolgálatát.
Hálát adok Istennek azért, és szeretném itt megköszönni a testvéreknek is feleségem meg gyermekeink nevében is, hogy mindig tudhattuk, hogy szüntelenül hangzik az imádság értünk is. Ennek mérhető következményei, áldásai voltak.
Könyörögtek a gyerekekért, könyörögtek értünk akkor, amikor sorban eltemettük szeretteinket, könyörögtek akkor, amikor jelentkeztek hirtelen a súlyos betegségek, és akkor is, amikor újra és újra kifogyhatatlanul jelentkeztek nehéznél nehezebb gyülekezeti problémák. Hangzott az imádság, és ennek a védelmében folyhatott itt a munka. Isten pedig az Ő mérhetetlen kegyelméből olyan sokszor többet adott, mint amit kértünk, és olyan megoldásokat adott, amik nekünk eszünkbe sem jutottak, miközben könyörögtünk tanácsért és szabadulásért.
Ezért szeretném én is Sámuel példáját alázatosan követve az eddiginél buzgóbban folytatni a közbenjáró imádságot. Teológus diákkoromban néhányan úgy gyakoroltuk ezt, hogy mindennap másik évfolyamért könyörögtünk név szerint. Hétfőn az első évért, kedden a második évért és így tovább, pénteken az ötöd évért, szombaton, vasárnap a szolgálatokért, amiket végeztünk a gyülekezetekben. Elhatároztam, sőt már elkezdtem, hogy amilyen bibliaóra aznap van, azért szeretnék Isten előtt csendesen, hűséggel könyörögni. Meg azokért, akiket annak kapcsán Ő eszembe juttat, meg azokért a gondokért, örömökért, amik szintén azzal kapcsolatosak.
Tudom könyv nélkül a heti rendet. Tudom, hogy az a harminc alkalom, amit Isten megenged, hogy minden héten itt megtartsuk, hogyan következik egymás után, mert néhányszor végig szolgáltuk lelkésztársaimmal és a gyülekezeti munkásokkal együtt. Így megvan az imaprogram.
Komolyan veszem azt, amit Sámuel mondott, hogy távol legyen tőlem, hogy vétkezzem azáltal, hogy nem imádkozom többé értetek. Nem szeretnék vétkezni, szeretnék hűségesen imádkozni.
A másik, amit ő itt mond: ha szükség, és igény van rá, akkor mutatom nektek a jó és egyenes utat továbbra is. Mint egy csendes útjelző, mutatni, hogy arra vezet az út az Úr Jézushoz. Vagy, ha Isten megengedi, alázatosan még inkább úgy, ahogy Pál le merte írni: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé. Ebben szeretnék megerősödni.
A Bibliából azt tanultam és a gyülekezetben élő soksok idős hívő testvérem életében azt láttam, hogy a belső emberünk nem öregszik meg. Pál apostol is írja, hogy a külső emberünk megromlik, akik így ránézésre vagyunk, annak egyre több baja van, meg egyre több baj van vele, de a belső emberünk — akinek van, akiben hit által él Krisztus —, az napról-napra újul, és még földi életünk utolsó napján is újulhat, az nem öregszik.
Adja Isten, hogy ebben növekedjünk mindnyájan, akikben elindulhatott ez az új élet, és adja Isten, hogy ebben tudjuk erősíteni is egymást.
Az Úr pedig szaporítsa a gyülekezetet az üdvözülőkkel!

Két héten át olvastuk Pál apostolnak Efézusba írott levelét bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Rácsodálkozhattunk arra, hogyan jut el az apostol Isten örök tervétől, az egyedülállóan hatalmas és dicsőséges Istentől odáig, hogyan nevelje egy apa a fiát, és hogyan viselkedjék egy keresztyén rabszolga meg a gazdája.
Valóban az egész életet átöleli ez a levél, sőt az örökkévalóságról is sok mindent elmond. Az egész levél alapján ma arra szeretnék rámutatni, hogy a hívő életnek milyen állomásait jelöli itt meg Isten igéje. Mi az az út, amin Jézus végig akarja vezetni a benne hívőket. Öt ilyen állomást vehetünk észre ebben a levélben. Ezeket vegyük ma sorra, ha röviden is. Egy-egy fejezetből vett idézettel szeretném ezeket megjelölni.
— Az elsőről azt mondja, amit most olvastunk: „halottak voltatok”.
— A másodikról ezt: „életre keltett titeket Isten Krisztussal”.
— A harmadikról: „hatalmasan erősödjék meg bennetek Krisztus”.
— A negyedik ezzel kezdődik: „járjatok elhívatásotokhoz méltóan”. (és itt már egészen gyakorlati dolgokról van szó).
— És az ötödik: „Öltsétek magatokra az Isten minden fegyverét”.
A kiindulás: halottak voltatok. Az evangélium: életre keltett titeket Isten a Krisztusban. Aztán jönnek a feladatok, három felszólítás: hatalmasan erősödjék meg bennetek Krisztus, viselkedjetek úgy, hogy meglátszódjék rajtatok elhívatásotok, és öltsétek magatokra az Isten minden fegyverét.
Amit elmondok, annak a nagy részét a legtöbben ismeritek, de ma este az a feladatunk, hogy betájoljuk magunkat, hogy kérdezzük meg őszintén a mi Urunktól: hol tartok én ezen az úton? Mert Ő mindenképpen ki akar hozni minket abból a halálból, amiről itt ez a fejezet is beszél, és minket hadra fogható, Jézus Krisztus vitézei, katonáiként harcoló hívőkké akar formálni.
1. Mit jelent: „Halottak voltatok”? „Halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek.”
És a 12. versben még visszatér erre: „Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, (…) Isten nélkül és reménység nélkül a világban.”
Ez a kiindulópont. Ezzel kezdődik mindannyiunknak az élete. Ebbe születünk bele: Isten nélkül, Krisztus nélkül és éppen ezért reménység nélkül, vagyis jövő nélkül, a változásra való készség nélkül. Ezt a talán bántó, de találó kifejezést használja: „lelkileg halottak voltatok.” Minden ilyen ember lelkileg olyan érzéketlen és olyan tehetetlen, mint egy halott. A halott nem hallja, hogy mi történik körülötte, nem látja a valóságot, és tehetetlen, mozdulni sem tud. A lelkileg halott ember nem látja az élő Istent, aki teremtette ezt a világot, nem veszi észre az Ő cselekedeteit, az Ő keze munkáját, nem hallja és nem érti az Ő igéjét, és tehetetlen is arra, hogy annak engedelmeskedjék, hogy teljesen önzetlenül, szeretettel másokért éljen.
Az jellemző az ilyen lelki halottakra, hogy sodródnak. Viszi őket magával az ár. Még ha néha gondolkoznak is, és születik is bennük egy-egy elhatározás, hogy amarra kellene menni, mert az az irány hátha jobb, tehetetlenek erre, beálltak a nagy menetbe és sodródnak, azt teszik, amit a többiek. Meghatározza gondolkozásukat a mindenkori korszellem, diktál nekik a divat, és az ösztöneik, kívánságaik szerint cselekednek. Ösztönlények különböző szinten.
Közben nem tudják, hogy: harag fiai. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mindezért, amiben élnek, az Isten igazságos ítélete jár, és ez az ítélet el is fog jönni. Mert elvégzett dolog, hogy minden ember meghaljon és utána az ítélet.
Aztán rámutat az apostol arra is, hogy ki áll e mögött a sodródás mögött, e mögött az érzékeknek és ösztönöknek való rabszolgai szolgálat mögött. Azt mondja: „a levegő birodalmának fejedelme”.
Egy sötét szellemi hatalom. Jézus néven nevezi őt: az ördög, aki az ember fő ellensége, aki mindent megtesz és mindent meg tud tenni, hogy megkeserítse az életünket, sőt, hogy elpusztítson bennünket. És akit ebben az állapotában ér a biológiai halál, annak a számára ez a lelki halál véglegessé válik és kiteljesedik. Ezt nevezi a Biblia: kárhozatnak. A különbség a határon inneni meg a biológiai halálon túli szakasz között az, hogy ott már látja is, hogy halálban van, és tudja, hogy kijöhetett volna belőle, és azt is tudja: most már ezen nem lehet változtatni. Ezt nevezi a Biblia pokoli kínoknak, amikor valaki már látja, hogy élete legnagyobb döntését elhibázta, és most már nem korrigálhat, nem javíthat ki semmit. Ezzel kezdődik minden ember élete.
2. Aztán azzal folytatódik, hogy „életre keltett titeket Isten.”
Van itt egy hangsúlyos ellentétes kötőszó: de. „De az Isten gazdag lévén irgalomban, az Ő nagy szeretetéért, mellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt — kegyelemből van üdvösségetek! — és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért…”
Vagyis megszólal a halál világában az evangélium, az örömhír, hogy Jézus Krisztus eljött ide. A karácsonynak a magyarázata ez: az Ige testté lett. Miért? Azért, hogy lehozza az elveszített mennyei életet. Jézusban lesz hozzáférhetővé az elveszített élet. Aki Jézussal kapcsolatba kerül, annak az életébe beleárad ez az isteni, mennyei élet. Ez viszont olyan élet, ami még akkor sem ér véget, amikor utolsót dobban a szívünk, és a biológiai halálunk után is megmarad. Jézus mondta két gyászoló asszonynak: „Én vagyok az feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él;” (Jn 11,26).
A meghalás nem azonos a halállal. Aki a halálból már átjött az életbe, az Isten nélküli állapotból a Jézussal való közösségbe, az él. Ha meghal is, él, meg már előtte is él: Ez nevezhető igazán életnek. Ez azt jelenti, hogy újra működnek az érzékszervei. Az ilyen ember egyszerre látni kezdi Isten munkáját.
Számomra felejthetetlen élmény mindig, amikor egy ember hitetlenből hívővé lesz. Arra is emlékszem jól, amikor én lettem hitetlenből hívővé. Amikor manapság is látom ezt, a legtöbben azt mondják: egy új világ nyílt ki előttem. Ami addig is ott volt a szeme előtt, az most érzékelhetővé válik a számára. Észreveszi, hogy nem peche van, hanem Isten őrzi őt valamitől. Észreveszi, hogy nem „mázlista”, hanem Isten adott neki valami meg nem érdemelt ajándékot.
Ez nem kitalálás, elképzelés, hanem amikor ez éveken, évtizedeken át ismétlődik, és egyre inkább felismeri Isten tettei mögött az élő és cselekvő Istent, akkor mondhatjuk: kinyílt a szeme. Lát. Olyasmit, ami addig is ott volt, csak addig nem volt rá szeme. Egyszerre hallja Isten szavát, olvassa ezeket a betűket, amik ugyanolyan betűk, mint akármelyik másik könyvben. És azt mondja: így szólt hozzám Isten. És valamit nem teszek meg, mert Isten azt mondta nekem: az rossz. Hol mondta neked ezt Isten? Azt olvastam a Bibliában. Azt olvastad, de honnan veszed, hogy Isten mondta? Ebben én egészen bizonyos vagyok. A benne lakó Szentlélek bizonyossá teszi.
Amikor ez is „bejön”, és újra és újra kitűnik, hogy ez működik és így működik, akkor meg lehet állapítani: megjött a lelki hallása. Él, tehát lát és hall, és képes arra, hogy amit most már helyesnek lát, mert Isten mondta, azt meg is valósítsa. Egészen addig legfeljebb odáig jutott el, hogy másként kellene élni, hogy elegem van magamból. Jól emlékszem arra, hogy tizenöt éves koromban mennyire elegem volt magamból, és elhatároztam: megváltozom. Soha nem sikerült. Átmeneti, gyenge eredményecskék, utána annál nagyobb bukás. Most meg magán is észreveszi, meg mások is szóvá teszik: te egészen más vagy, mint voltál… Más a tekinteted. Megváltozik a gondolkozása, a jelleme. Él benne a Krisztus.
Erről az életről mondja azt Jézus Nikodémusnak: ez az élet felülről fogan, szükséges nektek újonnan születnetek (Jn 3,7). Ez a görög kifejezés van ott: onnan felülről kell fogannia bennem egy új életnek. Isten igéjét hallom, azt komolyan veszem, és ez új életet hoz létre bennem: Jézus életét. Ezért változik meg az ilyen emberek gondolkozása, jelleme, egész élete. Ez nem nevelés, nem tanulás, nem erkölcsi megjobbulás eredménye, ez teremtés. Aki a Krisztusban van, új teremtés az — olvassuk Isten igéjében.
És a János evangéliuma elején a sokat idézett mondat is erre utal: „Akik befogadták Jézust, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Azoknak, akik az Ő nevében hisznek.” Lelkileg halottak voltak, és most már élnek. Egy új élet fogant meg bennük és az kezd növekedni, és ez Jézusnak az élete.
3. Most már az a feladat, hogy ez az élet növekedjék. Táplálni kell, használni kell, dolgoznia kell ennek, és közben izmosodik, erősödik, növekszik.
Keresztelő János olyan szépen mondja: „Neki növekednie kell, nekem meg egyre kisebbé lennem.” Ez a keresztyén élet lényege. Akiben már él Krisztus, legyen egyre erőteljesebb, az én rossz természetem meg tűnjön el egyre jobban.
Így olvassuk ezt a 3. fejezetben: „A dicsőség Istene adja meg nektek, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember, az Ő Lelke által, hogy Krisztus lakozzék hit által a ti szívetekben.” (Ef 3,16-17).
Hatalmasan megerősödjék, mivel ez a legnagyobb kincse az embernek: a hit által benne élő Krisztus. Hiszen ez maga az élet, Ő maga az élet itt is, meg a meghalásunk után is. Ezért a legfontosabb: kapja meg a szükséges táplálékát, növekedjék és erősödjék. Ennek érdekében tegyen meg az ember mindent. A belső ember — amit itt az ige mond —, az maga Krisztus, a hit által bennünk élő Krisztus.
Erre mondja Pál apostol: miközben a mi külső emberünk megromlik, a belső emberünk napról-napra megújul. A külső emberünk mindannyiunknak megromlik: hullik a hajunk, alig van ép fogunk stb. Itt fáj, ott fáj. A külső ember megromlik. De ha száz évig él valaki, és van belső embere, él benne Krisztus, akkor is napról-napra megújul. Még valami újat megért Isten igéjéből. Még valamiben tud megtisztulni, fejlődni és növekedni, és még valakinek tud hasznára lenni.
És mi lesz a régi természetünkkel? Erről Pál apostol a Galata levélben ír. Azt mondja: megmarad sajnos az, amelyikkel a világra jöttünk, amelyik halott és képtelen Istennek engedelmeskedni, de nem az uralkodik. A hívőben a hit által benne élő Krisztus uralkodik, az Ő cselekedetei lesznek jellemzők, és ha néha-néha beleszól, belekiabál a régi természet, az gondot okoz, de nem az uralkodik. Az újat kell táplálni.
A Biblia nem azért bátorít minket arra, hogy tanulmányozzuk Isten igéjét, ismerjük, cselekedjük, mintha különböző vallásos kötelességeket akarna előírni. Ez életkérdés az új életet nyert hívőnek, hogy Isten igéjével táplálja-e a benne elindult új életet. Minden ige, minden engedelmesség, a Krisztussal töltött közösség, csend a tápláléka ennek az új életnek. Annyira, hogy Pál apostol le meri írni: Jézust szemlélve átváltozunk, dicsőségről-dicsőségre, Őhozzá hasonlóak leszünk az Isten Lelkétől. (2Kor 3,18).
Aki táplálja, foglalkozik vele, engedelmeskedik neki, abban egyre inkább ez az új természet dominál. Ezért írja itt: hatalmasan erősödjetek meg benne!
4. „Kérlek, tehát titeket, éljetek méltóan ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok.” (Ef 4,1).
Vagyis: ha belül történt ilyen érdemi változás, ez látszódjék meg kívül is. Meglátszódik az magától is. Ahol igazi újjászületés volt, ott megjelennek a krisztusi tulajdonságok az emberen. De azt mondja az apostol, hogy ez feladat is. Egyrészt ajándék, Isten adja, mint új nagy lehetőséget, másrészt dolgozni is kell rajta. Itt nagyon szemléletes képeket fest: vetkőzzétek le a régi természet tulajdonságait, és öltözzétek fel a krisztusi jellemet. Nem azt mondja: öltözzétek fel a régi tetejére az újat. Le kell vetkőzni pucérra. Úgy állok ott Isten előtt: Uram, ilyen vagyok. Mindenféle díszruha meg rongy nélkül. De nem akarok ilyen maradni. Jézus éppen azért jött, hogy adjon nekünk új ruhát, öltözzétek fel az újat.
Itt konkrét felsorolás van, ahol elsorolja, mit vetkőzzünk le. Mindazt, ami ránk Isten nélkül, Krisztus nélkül, reménység nélkül jellemző volt. Azt a szókincset, azt a fajta gondolkozást, azt a fajta erkölcstelenséget vagy erkölcs nélküliséget, azt a sok félelmet, mindazt a sok lelki szükséget, ínséget, hogy az ember csak vágyakozik az után, hogy őt szeressék, de ő képtelen igazán szeretni másokat, pedig néha már arra is vágyakozik, hogy de jó lenne szeretni, de hogy is kell? Nem tudok. Hallottam effélét sok változatban.
Az egész szegénységünket vetkőzzük le, s közben ad Jézus egy-egy új ruhadarabot. Megjelenik az addig közömbös emberben a mások iránti irgalom, érdeklődés. Az önző emberben megjelenik az önzetlen szeretet. Amikor rajta kapja magát, ő csodálkozik a legjobban, meg a környezete is néha szóvá teszi. Valóban kicserélődik az egész ember. Egész más lesz a megjelenése is. A belső változás látszódjék meg a külsőnkön is: a viselkedésen, a beszédmódon, az egész lényünkön.
Ez azt jelenti, hogy nemcsak arra van szükség az új életben járó keresztyén életében, hogy egyre inkább meglássa azt, hogy mit kell levetnie, vagyis lássa a bűneit, hogy azokat megbánja és megvallja, hanem hogy elhagyja. És ez megint, mielőtt parancs, előbb már evangélium. Azt mondja az ige: el lehet hagyni. A ránk jellemző, a vissza-visszatérő bűnöktől is van szabadulás! Jézus Krisztus nemcsak bocsánatot ad, Ő szabadítónak jött, és létezik ilyen, van szabadulás.
Az erkölcsös életről áttér az apostol az ötödik fejezetben az emberi kapcsolatokra, és azt mondja: ha él bennetek a Krisztus, akkor ez látszódjék meg minden irányú kapcsolatotokon is. Átminősülnek ezek. A nemek közötti kapcsolatról külön fejezetrész szól, a nemzedékek közötti kapcsolatról: szülők és gyerekek, a társadalmi osztályok, rétegek kibékíthetetlen ellentétéről, ami a rabszolgatársadalomban volt, úgy beszél az apostol, mintha nem tudná hol él, pedig azért beszél így, mert nagyon jól tudta, hol él.
Leírja: ha egy rabszolga hívő lesz és él benne a Krisztus, akkor attól kezdve úgy dolgozzék az urának, mint aki az Úrnak dolgozik. De azt mondja a rabszolgatartóknak: ne szálljon a fejetekbe a dicsőség, mert nektek is van Uratok. És ha bennetek valóban él a Krisztus, akkor ti a Krisztus rabszolgái vagytok, és neki engedelmesen kell élnetek, s így kell viszonyulnotok a rabszolgáitokhoz is.
Minden emberi kapcsolatra kihat tehát az, ha valakiben él Jézus Krisztus. Először belül történik változás, aztán maga körül is rendezi a dolgokat a hitre jutott ember. Így lesz olyan, amilyennek a XVI. századi eleink nevezték magukat: Isten igéje szerint reformált. Vagyis visszaigazította az életét Isten igéjéhez.
Az első az volt: halottak voltatok, a második: életre keltetek Krisztusban; a harmadik: hatalmasan erősödjék meg bennetek Krisztus, ez az új élet, a belső ember, a negyedik: ez látszódjék meg a hétköznapi életeteken is minden területen, és a végére hagyja az apostol:
5. Az ötödiket, amire csak a legérettebb keresztyének képesek: „öltsétek magatokra az Istennek minden fegyverét.” Végül pedig így kezdi ezt a szakaszt: „Erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.” (Ef 6,10-11).
Az ilyen hívő már hadra fogható. Az ilyen hívőt ki lehet küldeni a frontra, mert ismeri az ellenséget, ismeri az ő Urát és Vezérét: Jézus Krisztust. Tudja, hogy nem egyedül kell harcolnia, hanem közösségben, csapatban. És tudja, hogy az a harc, amibe őt a vezér küldi, már eldőlt. Jézus már győzött. Még csatákat folytat az ördög, és ezekbe a csatákba küldi Jézus a katonáit (Pál apostol így írja Timóteusnak: légy a Jézus Krisztus jó vitéze), de nem nekünk kell a győzelmet kivívnunk, nekünk csak harcolnunk kell. A győzelem Jézusé, és Ő odaadja az övéinek.
Miben mutatkozik meg ez a harc? Leírja itt Pál apostol. Azt írja: az igehirdetés az egyik front. Kéri az Úr Jézust: adjon szót a szájába, amikor kinyitja és róla akar beszélni. Ugyanakkor ezt írja: én minden áldozatra kész vagyok érted, Uram. Láncok között, börtönben is hirdeti az igét. Aztán különös a folytatás: ebben a harcban az imádság is fegyver. Itt már átminősül az imádság is. Már nemcsak az, amit mindenki azonnal mondani szokott, hogy micsoda az imádság: a hívő gyermeknek mennyei Atyjával való beszélgetése. Itt az imádság fegyver. Sohasem mások ellen, mindig másokért. Még az ellenségért is. (Az ősellenségért, az ördögért nem.)
Olyan szeretetet olt Jézus a katonáinak a szívébe minden elveszett ember iránt, hogy képesek tusakodni, harcolni, imádkozni másoknak a megszabadulásáért, az üdvösségéért. Itt már arra bíztatja az apostol: ne féltsd magad!
Ne magadat féltsd, azokat féltsd, akik még halottak és nem is érzékelik, hogy van Isten és szereti őket is. Itt már látja a hívő, hogy ezen a világon kozmikus küzdelem folyik, és egyértelmű, megváltoztathatatlan a hívő számára, hogy melyik oldalon áll. Elkötelezte magát Jézus Krisztus mellett akkor is, ha itt e földön sokszor látszólagos vereséget szenved Jézus és az Ő ügye és a benne hívők. Mi akkor is tudjuk: a győzelem már az Övé, és ez a csata életre-halálra szól.
Azt mondja Pál az efézusiaknak, amikor búcsúzik tőlük: én semmivel sem gondolok, még az életem sem drága, csakhogy elvégezzem azt a szolgálatot, amit az Úr Jézus bízott rám. Itt már nincsenek egyéni szempontok, itt nincs magánélet, itt nincs önös érdek. Itt nem számít a kényelem, az anyagi haszon. Itt nincs egyéni dicsőség. Itt egyedül az Isten dicsősége a fontos. Az, amivel kezdődik az Efézusi levél, amiről eddig még nem beszéltem.
Az első fejezetet kezdi Pál azzal, ami tulajdonképpen a történés vége. Ott szól Isten hatalmáról, nagyságáról, dicsőségéről, és arról, hogy mind e felett, amiről eddig szó volt, ott van az Isten örök döntése. Ott áll az, hogy Isten elkészített nekünk minden mennyei ajándékot a Krisztusban. Ő tartja hatalmas kezében a világtörténelmet, az üdvtörténetet és a mi kicsi-kicsi életünket is. Ő irányítja mérhetetlen bölcsességével az eseményeket, és Ő készített el mindent a Krisztusban hívőknek: az üdvösséget is, meg azokat a jó cselekedeteket is, amiket hitre jutásunk után elvégezhetünk. Olvastuk a 10. versben: még azokat is Isten készíti el a benne hívőknek. És nem győz szólni a Krisztus nagyságáról, aki Ura az egyháznak, a házasságnak, a szolgáknak és a rabszolgatartóknak. Akié egyedül a győzelem, és akiről ezt mondja itt a 3. fejezet végén: Övé a dicsőség nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké.
Szeretném javasolni: gondoljuk végig ezt az öt állomást akár hazafelé menet vagy otthon is. Azzal kezdődik: halottak voltatok (és sokan még ma is azok), életre keltetek Krisztussal, csak Ő tudja nekünk ezt az életet közvetíteni. Ezek után hatalmasan erősödjetek meg a belső emberben, hogy lakozzék Krisztus hit által a szívetekben, ez látszódjék meg a viselkedéseteken, a kapcsolataitokon, a napi munkán minden vonatkozásban, hogy a végén hadra foghatóak legyetek. Legyetek a Jézus Krisztus jó vitézei, akik már nem maguk körül forognak, akik önfeledten tudnak Krisztusnak másokért harcolni.
Hol tartunk mi ezen az úton? Az első állomást egyikünk sem kerüli el. Amikor az édesanyánk a világra hozott, beleszülettünk a lelki halottak közösségébe. Innen lehet kijönni és továbbhaladni. Hol tartunk most? Jézus Krisztus azt akarja, hogy érett keresztyének legyünk, akik már ezt a harcot is tudják vívni az Ő dicsőségére, mások üdvösségére.

Múlt vasárnap arról volt szó, hogy gyakran megesik velünk is, hogy Isten igéjének csak egy részére figyelünk, és mivel nem hallottuk meg, nem gondoltuk át az egészet, ezért téves következtetésekre jutunk. Péternek a példáján szemléltük ezt, akihez Jézus mondanivalójának csak az első fele jutott el, az ellen is azonnal tiltakozni kezdett, és a végét már, amivel kerek lett volna az igazság, meg sem hallotta.
Próbáljuk itt folytatni ezt a gondolatmenetet, mert az egyházban és egy-egy gyülekezetben is a legtöbb tévtan úgy születik, hogy a Szentírás világos tanításának csak egy részét veszik komolyan. A Biblia igazságainak sokszor csak az egyik felét hangsúlyozzák, a másik felének a rovására. Az ilyen féligazságok gyakran veszélyes hamissággá válnak, különösen, ha arra elméleteket építenek fel.
Szokásomtól eltérően most sok igén szeretném szemléltetni ezt a veszélyt azért, hogy bátorítsak mindenkit arra, hogy ismerjük meg egyre alaposabban Isten igéjét, mert ebben a szellemi zűrzavarban, amiben élünk, az egyetlen biztos iránytű ma is számunkra Isten kijelentése. De soha ne vegyük komolyan azt, amikor egy kiragadott igére felépít valaki egy elméletet. Ma tele van a világ, a teológia is, a vallásos közvélemény is divatossá vált, felkapott jelszavakkal.
Nem kell hódolni ezeknek, hanem legyen nekünk állandó visszatérő kérdésünk: mit mond erről a Biblia? Jó, tisztellek téged, hogy most ezt mondod, már nem tudom hányadszor. Egy kicsit gyanús ez nekem, mintha egyoldalú lenne, de nem baj, nézzük meg: mit tanít erről a Szentírás. Mégpedig ne egy ige alapján döntsünk, hanem ezért fontos ismerni minél alaposabban az egész Bibliát. Mindazokat az igéket próbáljuk sorra venni, amik arról a kérdésről szólnak, és azok után alakítsuk ki a magunk véleményét.
Először könnyen megjegyezhető igehelyeket teszek egymás mellé. A Biblia talán legismertebb mondata a Jn 3,16. Ha most azt mondanám, mondjuk el együtt, kórusban tudnánk biztos mondani: „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Nagy evangélium ez: Isten szereti ezt az ellene fellázadt világot is. Éppen ezért nagy áldozatot hozott érte: az Ő egyszülött Fiát adta, és ezzel valami olyat ad nekünk, amit csak tőle kaphatunk, hogy „aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Igen ám, de a Jn 3,16 mellett ott van a Bibliában az 1Jn 3,16 is. Ami meg így hangzik: „Abból ismerjük meg a szeretetet, hogy Ő az életét adta értünk, ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” Ezt már nem szívesen idézgetjük. Azt, hogy Isten szeret téged, úgy is, hogy fellázadtál ellene, áldozatot hozott, örök életed lesz, ha hiszel benne — ezt szívesen hallgatjuk újra és újra. De amikor ennek a folytatása elhangzik: ezért mi is tartozunk… ettől meg különösen megijed sok ember. Tartozunk azzal, hogy mi is az életünket adjuk testvéreinkért.
Ilyenre kérdezték meg szolgálatom során egyszer-kétszer emberek: ez így benne van a Bibliában? Ilyenkor jó kikeresni, bizony, ez így benne van. Azzal kezdődik, hogy Isten szeret téged, éppen ezért te is tartozol továbbadni másoknak ezt a szeretetet.
Vagy: szintén gyakran idézzük az Ézsaiás 43-at. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” És akkor jön egy csodálatos mondat, nagyon szentül mondom, az Isten szerelmi vallomása: „Mert drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek…” — ezt mondja Isten.
Megint kimondhatatlan nagy evangélium, és minden szava igaz. Isten számon tart, megváltott, vagyis kiváltott a bűn rabságából, név szerint ismer. Nem egy szám vagyok előtte, nem egy a tömegből. Számon tart, tűzön, vízen át ott van velem, mert becsesnek tart és szeret.
Igen ám, de ha gondolkozik az ember, akkor megkérdezi: miből kellett megváltania? Honnan váltott ki az Isten? (Ne félj, mert megváltottalak…) És mi volt a váltságdíj? Az Ézsaiás 43. örömhíre mellett ezt elmondja az Ézsaiás 53, ahol meg azt olvassuk Jézusról, hogy utált volt, az emberektől elhagyott, ránézni sem volt kedvünk, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Kínoztatott, pedig alázatos volt, mert a mi bűneinkért kapott sebeket, a mi vétkeinkért törték össze, mivel az Úr mindnyájunk bűnét Őreá helyezte. Ez volt a váltságdíj. És mind a kettő egyszerre igaz. És a teljes bibliai igazságot csak az érti és mondja tovább, aki mind a kettőt komolyan veszi.
Vagy: Isten szeret téged. Ez teljesen igaz megállapítás. De nem ez a bibliai igazság. A bibliai igazság így hangzik: Isten annak ellenére szeret téged, hogy fellázadtál ellene, otthagytad, és eltékozolsz mindent, amit tőle kaptál, az egészségedtől kezdve a föld energiaforrásáig mindent. Ennek ellenére szeret. Ez a teljes igazság.
És ez így folytatódik, hogy Isten szeret téged, és maga Isten mondja a folytatást: akkor te is szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből, és szeresd felebarátodat legalább annyira, mint saját magadat. Ez a bibliai igazság. Az, hogy Isten szeret téged, az csak egy része. És aki ezt úgy mondja, mintha ez lenne az egész, az meghamisítja a Biblia üzenetét.
Persze, hogy csak azért, és csak akkor tudjuk Istent szeretni és egymást szeretni, hogyha az Isten irántunk való szeretete előtt megnyílt a szívünk. Ha Isten szeretete betölti a szívünket. Mert minden belőlünk sugárzó szeretet már reflexió, válasz az Isten szeretetére. Ő előbb szeretett minket. De abból, hogy Ő előbb szeretett, annak kell következnie, hogy ez a tőle kapott szeretet egyrészt visszasugárzik rá és szeretem Őt teljes szívemből úgy, hogy másnak nincs helye a szívemben ilyen vallásos értelemben, és átfolyik rajtam ez a tőle kapott szeretet, és szeretem a felebarátaimat is. Ez a teljes bibliai igazság. És aki akármelyik felét elhagyja, meghamisítja. A rajongás elhagyja a második felét: Isten szeret téged, testvér, élj boldogul! — és mi a te dolgod? Erről nem beszél. Valaki egyszer azt mondta: úgy már nem lehetne eladni az evangéliumot. Hát micsoda szennyes gondolkozás ez? Az evangéliumot nem eladni kell. Az evangéliumot hirdetni kell, mert az segít másokon. Tehát ha a második fele elmarad, torz az egész.
A humanizmus meg az első felét hagyja el: szeressük egymást, gyerekek. Próbáljuk valahogy elviselhetőbbé tenni az együttélést. No, de nem tudjuk, mert nem tudunk kitermelni magunkból ilyen szeretetet. Ahhoz előbb az Isten szeretetét kell befogadni alázatosan beismerve, hogy nem tudok őszintén szeretni, és az a szeretet fog átmenni rajtam. Az Isten szeretete töltetett ki a mi szívünkbe a Szentlélek által (Róm 5,5), és ezzel tudjuk majd Őt is viszont szeretni, meg egymást is szeretni.
Ezért nagyon fontos, hogy a teljes igazságot ismerjük, vegyük komolyan és mondjuk el másoknak, amit a Szentírás mond.
Ezért bátorkodtam a múlt vasárnap azt mondani, hogy ez a kijelentés, hogy Jézus azért halt meg a kereszten, mert te olyan értékes vagy Istennek, ez hazugság. Ez így nem igaz. Hanem, hogy igaz? Miért nem igaz ez? Ha ez igaz lenne önmagában, akkor miért mondta Jézus azt, amit a múlt vasárnap olvastunk, a négy kellt, miért hangzott el? Miért kellett az Isten Fiának emberré lennie, szenvednie, meghalnia, a pokolra alászállni, ha Isten szeretete csak azért van, mert olyan értékes vagyok előtte?
Miért kellett mindez? Azért, mert Isten a mi bűneink igazságos büntetését az Ő bűn nélküli Fiára helyezte. És Jézus ezt vállalta és elszenvedte. És most már mondjuk ki magyarul: az Isten bűn nélküli Fiának bele kellett pusztulnia abba, hogy segíthessen rajtunk. Ezért halt meg Jézus a kereszten. Emellett érvényes az Ézsaiás 43.: hogy „mert te becses vagy az én szememben, drágának tartalak és szeretlek…” — de így kerek az igazság. Nem azért halt meg, mert olyan értékesnek tart. Azért kellett meghalnia, mert olyan bűnös vagyok, annyit vétkeztem Isten és mások ellen. De mivel Ő nagyon szeret engem, és az Ő szemében becses vagyok, ezért még ezt is vállalta értem. Ez a teljes igazság.
A Szentírás mondataiban teljesen egy ez a kettő, annyira nem kettő ez, hanem együtt jelenik meg. Jézus igehirdetéseiben is. Mi volt az első mondat, amit Jézus nyilvános fellépésekor mondott? „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” Ez egy mondat. Az eleje kemény ítélet. Térjetek meg, ez azt jelenti: forduljatok vissza. Rossz irányba mentek. Ha továbbra is odamentek, az a biztos pusztulás. Ez az út a kárhozatba vezet. Hátra arc! — és akkor meglátjátok, hogy nyitva van a mennyország kapuja. Ezért jött Jézus. Ő nyitotta ki. Közeljött hozzátok az Isten országa. S ha már nyitva van, lépjetek be. — Ez a teljes evangélium. Nem ennek az egyik fele vagy a másik fele, hanem így együtt.
Ember! Ha olyan állapotban maradsz, amilyenben megszülettél, halál fia vagy. De nem kell olyan állapotban meghalnod, ahogy születtél. Jézus hív vissza az Atyához. Kinyitotta előtted az ajtót, kitaposta az odavezető utat. Mutatja, mint kalauz, hogyan lehet oda megérkezni, és minden lépésedben erősít. Gyere! Belépni viszont neked kell. Ez az evangélium.
Jó lenne, ha minden részletkérdésben is engednénk, hogy Isten ilyen világossággal ajándékozzon meg minket.
Voltak az egyháztörténetben olyan korszakok, amikor az hangzott: gonoszok vagytok, pokolra mentek! Ma inkább az hangzik: értékes vagy, az Isten szeretettel átölel. De ez mind a kettő az igazságnak csak egy-egy fele, és így mind a kettő hamisság.
(Csak zárójelben jegyzem meg: vannak olyan helyzetek, amikor a teljes bibliai igazságnak az egyik felét hangsúlyozzuk különösen. Egy gyászoló, szomorú, sok kétséggel teli családnak az Isten vigasztaló üzenetét mondom. Az Ő szeretetéről, megbocsátó irgalmáról beszélek, hogy reménységet és békességet támasszon ez a szívükben. Egy gőgös, dölyfös, dicsekvő, önhitt embernek erre a bűnére mutatok rá szeretettel, és ennek a következményeit ecsetelem. De ez már lelkigondozás. Akármelyik felét hangsúlyozom a cél érdekében, az egész igazság ott van a szívemben, és ott van a szemem előtt.)
Ilyenkor kezdődik el aztán az örökzöld vita: vajon az, ami Jézus felszólítására válasz, térjetek meg, mert közeljött az Isten országa… ha valaki ilyenkor tényleg megfordul, és belép az Isten országába, ez most Isten cselekedete volt, vagy annak az embernek a tette? Az Isten szuverenitása, vagy az ember felelőssége?
Olyan világos a Biblia tanítása erről is, testvérek. Jézus azért jött el, hogy visszatalálhassunk Istenhez. Ő nyitotta ki a mennyország kapuját, Ő tett eleget a mi bűneinkért, Ő szólít meg és hívogat vissza. Mindent Ő készít el azért, hogy üdvösségünk legyen. A mi dolgunk csak ez: hinni, elfogadni a felkínált ajándékot, megragadni abban a bizonyosságban, hogy ez az enyém. Elvehetetlenül az enyém, és nem a másikét kaptam meg. Nekem készítette ezt. Köszönöm szépen, boldogan, hálásan élem le a földi életemet, és bizonyos vagyok abban, hogy örökké élni fogok Őnála.
Most akkor ez Isten tette, vagy az ember tette? Nem lehet ezt analizálni. Ki érti ezt? Erre csak az a válasz: senki. Vannak dolgok, amiket nem megérteni kell, hanem megvalósítani.
Egyszer jelen voltam egy életveszélyes sérülést okozó balesetnél, és ott életkérdés volt az illető számára, hogy az életmentő gyógyszer idejében megérkezik-e, meg valami életmentő műszer. Megérkezett.
Arra gondoltam ott, ahogy mindenki izgult, és nézett abba az irányba, ahonnan majd jön a segítség, hogy vajon, ha megérkezik, az lenne értelmes dolog, hogy leülünk és elemezek: ebben a gyógyszerben milyen százalékban vannak a különböző hatóanyagok. Milyen százalékban Isten tette, milyen százalékban az én tettem, az, hogy üdvözülök? Azt ott nem analizálni kell, hanem bevenni, ha életben akar maradni valaki. A nagy elemzők, hogy hány százalékban Isten, hány százalékban a hívő, ezek a legtöbbször az elől akarnak kibújni, hogy bevennék a gyógyszert. Amíg arról elvitatkozgatunk, addig nem kérdez rá senki arra, hogy testvér, te benn vagy már a mennyországban, vagy kívül vagy még? Lehet ezen vég nélkül okoskodni úgy, hogy valaki Jézustól azt a mondatot kapja: „nem messze vagy az Isten országától.” Vagyis ugyanúgy kívül vagy rajta, mint azok, akik nem is foglalkoznak ezzel. Ő azért nyitotta ki az ajtót, hogy mi oda belépjünk.
Éppen ezért teljesen ostoba, szakszerűtlen és hiábavaló az a vita, hogy egy gyülekezet bűnközpontú vagy kegyelemközpontú. Egy igehirdetés bűnközpontú vagy kegyelemközpontú. Ezek a kifejezések elő sem fordulnak a Bibliában. Nem a Bibliáról beszél az, aki erről beszél. A Biblia azt mondja, hogy az igehirdetés központjában Krisztusnak kell állnia. Egy gyülekezet középpontjában az élő Jézus Krisztusnak lehet és kell állnia.
Ahol ezt kétségbe vonták, ott Pál apostol mindjárt a hosszú levél legelején igyekszik ezt tisztázni. A Korinthusiakhoz írt első levél ezzel kezdődik: „És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt, az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” (1,22-24).
Az egyik ezt igényli, a másik azt, s Pál azt mondja: sajnálom, azt mondom nektek, ami segít rajtatok. Mi a Krisztust prédikáljuk, mégpedig, mint megfeszíttetett. Azután a 2. fejezet elején visszatér erre: „Amikor megérkeztem hozzátok, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is, mint a megfeszítettről. (2,1-2).
Pedig ő azután igazán művelt ember volt. „Eladhatta” volna az evangéliumot kívánatosabb csomagolásban is. Nem a Krisztus kereszthalálának a jelentőségéről kellett volna beszélnie, de tudta, hogy ez segít a hallgatókon. Mert ez segített őrajta is. Ezért le meri írni, hogy nem akarok másról tudni, csak a Jézus Krisztusról, róla is, mint megfeszítettről.
Igaz az, amit a római levélben ír, hogy Jézus meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkért. És ez egy esemény, egy állítás, egy hitvallás. Ezt nem szabad kettévágni és az igazság egyik felét megpróbálni kijátszani a másik ellen.
Mondja meg valaki: lehet Jézus Krisztus kereszthaláláról úgy beszélni, hogy annak az okát nem tisztázza valaki? Hogy annak az oka a mi elesett, tehetetlen, nyomorult, bűnös állapotunk? Lehet arról úgy beszélni, hogy annak a célját és gyümölcsét nem említi meg valaki? Hogy a cél az, ami nagypénteken történt: kettéhasadt a kárpit, megnyílt az út a bűnös előtt a szent Istenhez. De nem egyedül jelenhet ott meg, hanem Jézus Krisztussal. Együtt hangzik el ez az evangélium, és együtt kell élnie ennek a mi szívünkben is.
Azért olvastam fel a Cselekedetek könyvének ezt a szakaszát, mert Pál apostol azt amit az imént idéztem, a szolgálata elején írta, ezt meg a szolgálata vége felé mondta el. Amikor már tudta, hogy valószínű vértanúhalál vár rá, és búcsúzik az efézusi presbitériumtól, akkor mondta ezt nekik: nem vonogattam magamat, hogy tanítsalak titeket mindarra, ami igaz. És megint később: nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek az Isten teljes akaratát.
Nemcsak azt, amit szívesen hallgatnak az emberek: Isten szeret téged, mert olyan fontos vagy, hanem a másik felét is: Isten szeret téged annak ellenére, hogy egy romhalmaz a nélküle eltöltött életed, és Ő egy új, szép gazdag életet kínál neked. Jöhetsz! — ez az evangélium. De honnan jöhetsz ki és mire hív el. Ez így együtt igaz.
Pál azt mondja: nem hallgatta el a felét, vállalta a másik felét is, és Isten teljes akaratát hirdette nekik.
Bibliaolvasó kalauzunk szerint a Korinthusba írt 2. levelet olvassuk most. Amikor a 6. fejezetet kezdtük, az első mondatnál már megálltam és sokáig gondolkoztam rajta. Ez az evangélium! Ennyire együtt van szétválaszthatatlanul a két fele. Így hangzik a 6. rész 1. verse: „Vele együtt munkálkodva intünk is titeket: úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét.”
Az ő új életük is azzal kezdődött, hogy valaki beszélt nekik arról, hogy az élő Isten szeret titeket. Istennél kész a bocsánat minden eddig elkövetett és ezutáni bűnötökre. Kell-e ez nektek? És akik ezt komolyan vették és megragadták, kapták az Isten kegyelmét. Minden ezzel kezdődik.
De azt mondja az apostol, ebből következik valami: és most arra bátorítunk titeket, éljetek úgy, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét. Látszódjék meg rajtatok, hogy ti hálásak vagytok a kegyelmért, hogy mivel Isten nektek mindent megbocsátott, ti is készek vagytok megbocsátani egymásnak. Mivel Isten titeket érdemetek nélkül, annak ellenére szeret, hogy ilyenek vagytok, ti is szeretni akartok mindenkit érdeme nélkül, annak ellenére, hogy olyan. Látszódjék meg, legyen folytatása. Nem ezzel kezdi, az a humanizmus lenne, hanem az Isten kegyelméről szóló evangéliummal, aminek azonban gyümölcsei vannak.
Hadd fejezzem be azzal, hogy a tékozló fiú példázata is egyebek között erről szól. Ott Jézus az Atya szeretetét, megbocsátó irgalmát szemlélteti ezzel a gyönyörű, páratlanul szép példázattal. De miről van ott szó?
Azt olvassuk, hogy ennek az elbitangolt gyereknek az apja azután is szerette a fiát, hogy az örökségét eltékozolta és elment messze vidékre. Várta haza. Amikor haza közeledik, elébe szalad. Ez teljesen elképzelhetetlen volt akkor, hogy az idősödő férfiember a bokáig érő szoknyaszerű ruhájában szaladjon. Különösen egy ilyen gazember elé. Inkább be kellene zárni a kaput vagy ráereszteni a kutyákat. Nem. Eléje szalad. Ilyen az atya. Így szereti a tékozlót. Átöleli, megcsókolja, megbocsát neki, visszafogadja. Ő csak béresként akar otthon maradni. Nem béres vagy, a fiam vagy, gyere.
De ezt mi követi? Az, hogy a fiú elkezd ugyanúgy dolgozni otthon, mint a béresek. Hiszen ezt olvassuk a bátyjáról is, aki duzzog: Este jött haza a mezőről, munkából. (A fiak is dolgoztak a béresekkel együtt, csak ők más kategória voltak, és ez nagy különbség volt.) Visszafogad és megbocsát. A fiának tekint, én pedig attól kezdve neki engedelmesen teszem azt, amit mond. Így kerek az igazság.
A fiúság fogalmát mostanában megint divat teológus körökben felkapni. A fiúságodat élvezzed, hogy Isten gyermekévé fogadott. Rendben van, élvezd, örülj neki! Ne szűnj meg megköszönni, mert megköszönhetetlen. No de mi jellemezte a fiakat? A teljes függés és a feltétel nélküli engedelmesség.
Mi jellemezte az egyszülött Fiút, Jézust? Az Atyától való teljes függés, és a neki való feltétel nélküli engedelmesség. Hányszor mondta: én nem. Nem a magamét mondom, hanem azét, aki elküldött engem. Nem a magam akaratát cselekszem, hanem azét, aki elküldött engem.
Csak hogy ez a teljes függés és ez a neki való engedelmesség már nem kényszer. Ez nem valami külső parancsra történik, amit fogcsikorgatva kénytelen tenni a fiú, ez már szeretetbe van ágyazva. Erre vágyott, nem? Alig várta, hogy újra hazakerüljön. Alig várta, hogy visszafogadják. Most megvan. Többet kapott. Nem béresfiú. Akkor örömmel és hálásan, mint fiú szolgálja az apját.
Isten visszafogad, megbocsátja a múltadat, szép jövendőt készít. És aki hazajön, az önként és hálával neki kezd el szolgálni. Közben tapasztalja, hogy a bűn szolgája gyáva rab, az Krisztusé szabad.
Ha most gyermek-istentisztelet lenne és aranymondást tanulnánk, akkor ezt a 2Kor 6,1 részt javasolnám, hogy tanuljuk meg: „Intünk titeket, hogy úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták az Isten kegyelmét.” Isten az Ő kegyelmét gazdagon kiárasztja ránk, úgy éljünk hát, mint akik nem hiába kaptuk!
Az egyik reggeli énekünk két verse erről szól. Énekeljük a 489,3-4. versét:

Bűn ruháját vessük el
A szövetség vére által,
Vétkeink fedezzük el
Tőled nyert fehér ruhánkkal,
Hogy hitünk legyőzze majd
Mind a bajt.

S majd vezess az égbe föl,
Irgalomnak napvilága,
Könnyek gyászos völgyiből
Üdvösségnek szép honába,
Hol az üdv és béke majd
Egyre tart.

Amikor valamelyik nap ebből a levélből ezt a szakaszt olvastuk kalauzunk szerint, megálltam ennél a versnél, és újra és újra elolvastam. Nem ismerek még egy olyan verset a Szentírásban, amelyikben ennyire ismétlődne: minden, mindenütt mindenkor mindnyájatokkal. Isten mérhetetlen gazdagságára hívja fel a figyelmünket Pál apostolnak ez a bizonyságtétele. Az a nagy ígéret szólal meg ebben, hogy Isten a benne bízókat nem hagyja szükségben, nem hagyja, hogy lelkileg szegények legyenek, de nem hagyja bizonytalanságban sem, hogy valahogy majd csak lesz, talán, esetleg… Egészen bizonyos ígéretekkel bátorít minket arra, hogy nyissuk ki a kezünket, és Ő telerakja ajándékokkal azért, hogy másoknak is tudjunk továbbadni abból.
Mi többnyire óvatosak vagyunk a felsőfokkal. Ritkán mondjuk: legszebb, legnagyobb, leggazdagabb. Óvatosan mondjuk: az egyik leggazdagabb, talán a leggazdagabb. Isten itt a felsőfokokat sorolja, és jó lenne, ha megmelegedne most a szívünk és megbátorodna a benne vetett bizalmunk. Így tudnánk Őreá gondolni, így tudnánk hozzá imádkozni, és így engednénk, hogy árasszon el minket az Ő lelki gazdagságával, hogy azután tényleg minden jó cselekedetre gazdagok legyünk.
Négy egyszerű, de fontos örömhírt értettem meg ebből az igéből.
1. Az első, amivel kezdődik: Istennek van hatalma arra… Ez lehet, hogy közhelyként hangzik. Biztosra veszem, hogy senki nincs itt közöttünk, aki azt állítaná, hogy Istennek nincs hatalma. Ezt elvileg tudjuk, megtanultuk a Szentírásból, tapasztaltuk talán sokféleképpen személyes életünkben is. Hisszük is, hogy neki van hatalma, netalán még azt is hisszük, amit Jézus mondott: „neki minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen.”
Nemcsak sok minden, hanem minden, de a gyakorlatban ez sokszor megmarad az elmélet síkján, s egy-egy kritikus helyzetben, hirtelen nehéz körülmények közé kerülve, átélve a magunk tanácstalanságát, erőtlenségét, tehetetlenségét, mégsem merjük komolyan venni, hogy neki van hatalma. Mire? Mindenre.
Isten mindenható. Igen, ezt tudjuk, hisszük, talán felmondtuk a konfirmációnkon, vagy esetleg megköszöntük Istennek ezt imádságban is, de adott esetben, most, amikor megszorítottak bennünket, mégsem merjük komolyan venni. Mégis elkezd kapkodni az ember ilyenkor: nincs-e ott valaki ismerős, nem lehetne-e valami összeköttetést keríteni. Megpróbálunk pénzzel, ügyeskedéssel, erőszakossággal, fondorlattal célt érni, és nem érjük be azzal, hogy nekünk olyan hatalmas Istenünk van, akinek van hatalma. Mire? Arra, hogy most, ebben a helyzetben is megmutassa az Ő hatalmát. Megvalósítsa az Ő jó akaratát. Megtámogasson engem — ahogy énekeltük a 269. dicséretben.
Van hatalma rá, nem kell aggodalmaskodnom, nem kell álmatlan éjszakákon forgolódni és szövögetni a haditerveket, hogy ha az nem megy, akkor mit, kinek és mennyiért… Elég legyen, hogy elmondtam neki, Ő tudja, neki van hatalma itt is megoldást adni. Isten nem szorul rá arra, hogy „besegítsünk” neki abban, hogy az Ő céljait elérje. Nem kell buzgólkodni úgy, mint Ábrahám, hogy ha késik Isten ígéretének a valóra válása, akkor próbálkozzunk Hágárral úgy, mint ahogy a pogányok szokták. Íme, Sára is benne van, még inkább ő bátorít, ahelyett, hogy azt mondta volna: ezt az utat nem! Miért nem? Mert ezt a pogányok teszik. Van nekünk hatalmas Istenünk és Ő megígérte, hogy születik gyermekünk. No, de mióta nem született, milyen öregek vagyunk. Ha eddig nem született, valószínű ezután sem fog… Nem valószínű, hanem egészen bizonyos, hogy úgy lesz, ahogy Isten megmondta.
Vannak, akik ilyen vakmerően ráhagyatkoznak Isten ígéreteire és komolyan veszik az Ő hatalmát. Számítanak rá és számolnak vele. Valaki egyszer azt mondta: hinni azt jelenti, hogy számítok Istenre, hogy amit megígért, az úgy lesz, és számolok vele. Előre úgy kalkulálok, hogy amit Ő mondott, arra lehet építeni. És valóban ezt jelenti hinni.
Nos, jó lenne, ha ezt a hittételt, vagy ezt a hitvallásunkat, hogy Isten hatalmas, neki van hatalma, neki mindenre van hatalma, engednénk, hogy leszivárogjon egészen a szívünkbe, áthassa egész gondolkozásunkat, és így tudjunk nézni mindenre és mindenkire. Azokra is, akikért aggódunk, akikért naponta szoktunk imádkozni. Nyugodtan bízzuk rá őket a hatalmas Istenre. És ha rábíztuk őket, akkor ne aggodalmaskodjunk tovább, és ne űzzük-fűzzük, hogy esetleg mégis milyen baj történhet velük, és ha az bekövetkezik, akkor azt hogyan fogjuk orvosolni. Egyelőre nem következett be semmi, nem kell aggódni, viszont minden okunk megvan arra, hogy bízzunk Istenben, és az Ő kezében biztos helyen tudjuk a szeretteinket.
És ha már a hatalomról van szó, még annyit hadd említsek meg, hogy a Mi Atyánk végén hányszor elmondtuk már, hogy a tiéd minden hatalom… Számolunk-e ezzel is, hogy minden hatalom kizárólagos birtokosa a mindenható Isten, aki az Ő hatalmából átmenetileg ad ennek vagy annak valamennyit. Ad a népek vezetőinek, ad minden szülőnek, akiknek bizonyos hatalmuk van a gyerekeik felett.
Tulajdonképpen mindnyájan kaptunk valamennyi hatalmat felelősséggel együtt, mert el kell számolnunk, hogy arra használtuk-e a hatalmunkat, amire adta. Boldog ember az, aki tudja: én Istentől kaptam átmenetileg valamennyi hatalmat felelősséggel együtt, és nem élek vissza a képességeimmel, Istentől kapott tehetségemmel, tekintélyemmel, befolyásommal, hanem igyekszem mindezzel az Ő akarata szerint, neki kedvesen élni.
Jó, ha tudjuk, hogy minden hatalmat csak Jézus Krisztusnak adott át az Atya. „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” — mondta Jézus mennybemenetelekor.
És ha komolyan vesszük, hogy senki nem szeret minket jobban, mint a mi Megváltó Urunk (mert Ő azt mondta: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért), és ehhez hozzátesszük: neki adatott minden hatalom mennyen és földön, akkor valóban el kell oda jutnunk, hogy nincs semmi okunk félni, rettegni, aggodalmaskodni, képzelődni. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat, szeretteinket, gyülekezetünket, népünket, mindazt, amiért, akiért felelősnek érezzük magunkat.
Ez tehát az első, és álljunk meg néha a Bibliaolvasásunk során az ilyen megszokottnak tekintett megállapításoknál, hogy az Istennek pedig van hatalma… Hiszem ezt igazán? És ha hiszem, akkor mi következik ebből? No de a múltkor sem az következett. Akkor nem hiszem eléggé. Akkor szeretnék ebben megerősödni és mostantól kezdve úgy gondolni Istenre és úgy imádkozni hozzá, mint akivel kapcsolatban halálosan komolyan veszem, hogy neki van hatalma mindenre, mert minden hatalom az övé.
2. És hogy folytatódik? „Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok…”
Nem azt mondja, hogy Istennél számíthattok arra, hogy olykorolykor majd kegyelmesen bánik veletek, mert ugye mindig nem érdemlitek meg. Nem azt mondja, hogy Isten csepegtetni fog kegyelmet majd nektek, és az is milyen sokat fog jelenteni, hanem azt mondja: minden kegyelmét kiárasztja reátok. Hogy elborít titeket az Isten kegyelme, hogy megfürödhettek a kegyelemben, hogy semmi olyan rejtett bűn nincs, amire nincs készen nála a kegyelem.
Bocsánat az egyszerű hasonlatért, de ez jutott eszembe most, mivel különböző gyermek- és ifjúsági hetek után vagyok, meg felnőtt hét előtt, ami hétfőn kezdődik. Amikor a kisgyerekeket zuhanyoztatjuk esténként, akkor néha be kell segíteni: azért a talpadat is szappanozd be, meg tartsd fel a kezedet, hogy ide is jöjjön egy kis víz. Amikor a zuhany alatt van, akkor tényleg nem marad egy négyzetcentiméter sem szárazon. Kiárad rá a víz, átmenetileg beborítja a víz, és így lesz tiszta. Isten itt ezt a képet használja: kiárasztja, reánk árasztja minden kegyelmét.
A nagy kérdés azonban az, hogy mi vágyakozunk-e erre? Valóban így teszünk-e, hogy Uram, itt is, ott is — semmi ne maradjon szárazon. Nem rejtegetünk-e sokszor kedvenc bűnöket? Tudjuk e, Dávid komolyan vett, hogy sok olyan is lehet az életünkben, amit még nem látunk, de megfertőzi lelki életünket. Dávid bölcsen úgy fejezi be az imádságot: „titkos bűnöktől is tisztíts meg engem.” Amiről én sem tudok, Istenem. Semmit nem akarok előled eldugni, elrejteni. Nem jövök magyarázatokkal, mentegetésekkel. A te kegyelmedre nagy szükségem van, és te minden kegyelmedet kiárasztod rám. Legyen áldott a te neved! Minden, ami kegyelemre szorul, kerüljön eléd, és azoktól szabadulni akarok. Ott van-e bennünk ez a radikális törekvés a bűntől való szabadulásra?
Hiszen a Bibliában ilyeneket olvasunk: „Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának a vére megtisztít minket minden bűntől.” Nincs ott zárójelben: kivéve ezt vagy azt. (1Jn 1,7) A 8. és 9. vers azt mondja: ha megvalljuk bűneinket, Ő megbocsátja és megtisztít minket minden hamisságtól.
Isten reánk árasztja gazdagon az Ő kegyelmét, és a benne hívő élhet kegyelemből. Jöhet újra és újra bűnbánattal, de reménységgel: Uram, most megint szükségem van a kegyelmedre, és áldalak azért, hogy te kegyelmes Isten vagy. Áldalak azért, hogy a te kegyelmed kiáradása sokszor azzal kezdődik, hogy leleplezed a bűneimet.
Az egyik csendeshéten hangzott el egy szívből jövő imádság. Így hangzott: Istenem, köszönöm, hogy elkezdted életemben a szabadítás munkáját azzal, hogy már nagyon látom, hogy szükségem van a te szabadításodra. Kicsit bonyolult volt, de ez az igazi. Ezzel kezdődik: már látom, hogy szükségem van a szabadításodra. Már látom, hogy mi az, ami nem kedves neked az életemben. Akkor ezt nem akarom eldugni, nem ragaszkodom hozzá. Néven nevezem. Kiteszem a középre. Tisztíts meg engem ettől is!
Isten reánk árasztja minden kegyelmét, de ott van-e bennünk ez: titkos bűnöktől is tisztíts meg minket?
Van, aki megijed ettől. Ismerjük Fesztusznak az alakját, egy római helytartó. Hallhatta Pál apostol prédikációját. Egy ideig hallgatta és azt olvassuk: amikor azonban ítéletről, önmegtartóztatásról és valamilyen bűnről kezdett el beszélni, akkor azt mondja: most itt hagyd abba, aztán majd esetleg visszatérünk máskor erre.
Nem mondjuk-e néha mi is Istennek, amikor elkezdi a tisztogató munkáját: mára ennyi elég! Mert nem akarunk szembesülni azzal, hogy kik vagyunk valójában. Boldog ember az, aki — Jakab szavaival — belenéz az igazság tökéletes tükrébe, aztán akár kellőképpen megrémül önmagától, akár nagy reménységgel azt mondja: Uram, szomorú, hogy ilyen vagyok, de nem akarok ilyen maradni. Könyörülj rajtam! Köszönöm, hogy kiárasztod rám is minden kegyelmedet.
3. A harmadik megállapítás, ahol a leginkább halmozza ezt a „mindent” Isten a mi biztatásunkra: „… hatalma van arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek…”
Megint nem azt mondja: számíthattok arra, hogy néha valamicskét ad nektek Isten, hanem: mindenütt, mindenkor minden szükségessel rendelkezzünk. Ez a túláradó bőség jellemzi Istent, és ezzel akarja megajándékozni a benne hívőket.
Az, amiről a Római levélben ír az apostol, hogy Isten az Ő egyszülött Fiának nem kedvezett, hanem vele együtt mindent nekünk akar ajándékozni. Mindent, de csak vele együtt. Jézussal együtt viszont mindent megkap a hívő, amire szüksége van ebben az életben és az örökkévalóságban is.
Mi pedig oly sokszor panaszkodunk, zúgolódunk, elégedetlenkedünk. Pontos leltárt készítünk a hiányainkról, hogy véleményünk szerint mire lenne még szükségünk. Közben vagy nem vesszük észre, hogy mennyi jót adott már Isten eddig, vagy nem tartjuk a kezünket: ide kérem szépen, Uram, hanem kacatokat szorongatunk és nincs mivel elfogadnunk az Ő ajándékait. Vagy mást akarunk tőle, mint amiről Ő tudja, hogy mire van szükségünk valójában. Azt, ami meggazdagítana, nem fogadjuk el, hanem ott toporzékolunk, mint némely makacs kisgyerek, hogy nekem ez meg az kellene, és milyen Isten vagy te, hogy nem adod azt? Vagy pedig el vagyunk foglalva azzal, hogy mi akarunk megszerezni mindent, amire szükségünk van, miközben Ő kínálja ajándékként.
Eszembe jutott néhány olyan tapasztalatom, amikor nagyon sok szolgálat halmozódott fel. Vannak olyan hetek, hogy mindennap készülni kell valamilyen szolgálatra, és akkor még a végén a vasárnap, de vajon mikor lesz egy csendes, nyugodtabb nap, hogy arra tudjunk készülni? Ilyenkor a kétségbeesés határáig jut el egy lelkipásztor, és ha átadja magát az idegeskedésnek, abból sok baj származik.
Többször adott Isten erőt ahhoz, hogy idő híján is nem az imádságon spóroltam, hanem belefeledkeztem az imádságba. Mintegy tartottam a kezemet: Uram, ide kérem szépen az igéket. Egyedül te tudod, hogy annak a családnak mi a vigasztalás. Egy esküvőn mi az, ami útravaló lesz nekik. Aztán majd megmondod nekem, hogy vasárnap is miről legyen szó. Ilyenkor átéltem azt, hogy amit órák alatt nem sikerül néha megvalósítani, az egy félóra alatt megvilágosodott, kipattant egy ige, még a gondolatmenet is, csak gyorsan le kellett írni, aztán majd kidolgozzuk és lesz belőle igehirdetés, de már megvolt és tudhattam, hogy Őtőle kaptam.
Mert Ő azt akarja, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzünk. De azt Ő határozza meg, hogy mi szükséges nekünk. Ezért javasoltam, hogy énekeljük el a 269. éneket. Sokszor az imádságaimba is bele szoktam szőni, mert nem tudom ilyen szépen elmondani ezeket a gondolatokat, de ott vannak a szívemben. Ő tudja, hogy mi szükséges nekem, és annál több nem kell. Ne áhítozzak olyanokra, ami szerinte nem szükséges, úgysem fogom tudni használni. Nem fogok tudni örülni neki, és nincs rá senki másnak szüksége. Amire szükségem van, meg amit másoknak továbbadhatok, azt Ő megadja bőségesen.
Tartsuk a kezünket, és engedjük, hogy minden szükségessel megajándékozzon. Legyen békességünk abban, hogy akkor ennyi a szükséges nekem. Nem kell több.
4. És az az örömhír, ami ott van az egésznek a végén: „… és bőségben éljetek minden jó cselekedetre.”
Tehát nemcsak azt akarja, hogy én ne lássak szükséget, hanem akkor se kelljen zavarba jönnöm, ha valamit várnak tőlem mások, hanem bőségben legyek adni másoknak is. Túltölt minket Isten, hogy túlcsorduljon mindaz, amit adott, és jusson belőle másoknak is. Erre a hívőnek eleve be kell rendezkednie.
Az Efézusi levél 4,28-ban, amikor Pál felsorolja, hogy milyen bűnöket lehet abbahagyniuk azoknak, akik az új embert felöltözik, ott mondja: aki eddig lopott, az többé ne lopjon, hanem dolgozzék a két kezével. És nem úgy folytatja, hogy megszedhesse magát, hanem ezt írja: hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek. Nem meglepő? Mi egészen másra vagyunk beállítva. Jó, ne lopjon, ennek a Bibliában benne kell lennie. Aki lopott, hagyja abba. Dolgozzék becsületesen, aki nem akar dolgozni, ne is egyék — ez is benne van. De ez meghökkenti az embert: az a cél, hogy legyen mit adnom a szűkölködőnek? Igény ez a cél.
Isten gondoskodik arról, hogy nekünk is meglegyen, ami szükséges, de közben el ne feledkezzünk azokról, akiknek továbbadhatunk valamit. Mégpedig abból, amit tőle kaptunk. Mert ami magunktól is telne, az nem kell. A rossz kedvünket, az idegeskedésünket, az aggodalmaskodásunkat nem kérik. Ebből van bőven másoknak is. De amit Ő adott a benne hívőknek úgy, hogy tartom a kezemet, és ezt a bőséget várom és elfogadom, arra viszont áhítozik a körülöttünk élő világ. A tőle kapott szeretetet, a tőle kapott örömöt, azt a békességet, amit csak Ő tud adni a benne hívőknek. Erre áhítoznak, és ezt adhatjuk mi tovább.
Itt szeretném megjegyezni, mert egy nagyon érdekes görög szó van itt az eredeti szövegben, hogy ez azt jelenti, hogy miközben a hívő ember így kitárja magát Isten előtt: Uram, köszönöm, hogy adsz nekem nagy gazdagságot és mindezt várom, hálásan fogadom, kiárasztod rám kegyelmedet, nem akarod, hogy szükséget lássak — eközben kérem tőled az irgalmas lelkületet. Azt, hogy mindezt ne magamnak akarjam zsugori módon megtartani, mert akkor sokszor tönkremegy, mint a feleslegesen bespájzolt manna, ami elpusztult másnapra. De amit nekem adtál, azért, hogy továbbadjam, azt én boldogon tovább akarom adni, csak add nekem az irgalmasság lelkületét.
Jézus az irgalmas samáriai példázatában rendkívül szemléletesen elmondta, hogy mit lehet tennie annak, aki szívesen végzi ezt: kapok tőled sok mindent, adom tovább. Megint kaptam, megint adom. Először is észrevette az a samáriai, hogy ott fekszik valaki az útszélen. Nem mindent vesz észre az ember. Amit meg nem akarunk megtenni, azt általában nem szoktuk észrevenni. A gyerekeink zseniálisak ebben, de tőlünk tanulják, tőlünk látják. Amihez nincs kedvem, azt nem veszem észre. Még sokszor nem is azért, mert nem akarom észrevenni, ez egy belső gátlás.
A samáriai észrevette, hogy ott fekszik valaki. Aztán megállt, pedig neki is sietős útja lehetett azon a veszélyes útszakaszon, ahol egyedül nemigen közlekedtek emberek. Azért járt pórul az is, akit ott összevertek. Mihelyt meglátta a sebesültet, azonnal az juthatott volna eszébe: megálljak? Lehet, hogy én leszek a következő. Lehet, hogy még itt vannak valamelyik barlangban elbújva. Á, nem, majd valaki jön és megoldja. De nem, megállt. Lemond arról, hogy idejében odaérjen. Inkább vállalja, hogy akár el is késik. Aztán kész áldozatot hozni. Nem véletlenül említi Jézus az akkor legdrágább cikkeket: olajat és bort töltött a sebeibe. Aztán felteszi valahogy a szamarára. Ő gyalogol, és ez a sebesült ül a szamáron — és talán még fogni is kellett. Mindez nem elég, hanem még plusz pénzt ad a fogadósnak, és azt mondja: ha ennél is többe kerül, visszafelé megadom neked. Ez aztán már mindennek a teteje. A gondoskodás. Többet adni, mint amire feltétlenül szükség van. De nem tudjuk, mennyire lesz szüksége. Akkor neki ne legyen szüksége, inkább nekem.
Ez az irgalmasság lelkülete, ami Jézussal kapcsolatban olyan gyakran előfordul az evangéliumokban. Irgalmasságot gyakorolt, megszánta őket. Az eredeti szó azt jelenti: megmozdulnak a belső részei. Megindul rajta. Összeszorul a szívünk — ahogy mondani szoktuk.
Jellemez-e ez minket, hogy észreveszem a körülöttem élők szükségét? Nem azt mondom: majd valaki megoldja. Ha én vettem észre, és nincs ott más, akkor én kész vagyok megoldani. No de emiatt később fogok odaérni. Valahogy elintézzük, de itt most segíteni kell. És ez nekem pénzembe is kerül. Persze, a segítés mindig áldozatba kerül. Megtehetem, nem? Van bor is, olaj is a táskámban, akkor vegyem elő. Kevesebb marad nekem. Igen, de lehet, hogy egy életet mentek meg vagy egy szükséget enyhítek.
Itt erről van szó: minden jótéteményre bőségben legyetek. Hogy teljék nekem, ha máson segíthetek. Ez sokszor csak egyetlen mondat ám! Egy biztató szó, egy kedves, tiszta mosoly. Egy olyan kézszorítás, amiben benne van: számíthatsz szám, vagy: megértelek téged. Nem tudtam most nagy okosat mondani, nem tudjuk, mi a megoldás. Köszönöm, hogy elmondtad, imádkozni fogok érted. És akkor tényleg imádkozzam. Vagy valami fizikális segítség, mint ami az irgalmas samáriai történetében van. Az egésznek az egyik célja, hogy minden jótéteményre bőségben legyetek.
Isten hatalmát komolyan venni, örülni annak, hogy minden kegyelmét kiárasztja rám. Jöjjön, mert nagy szükségem a kegyelmére. Aztán Ő minden szükségemet kész betölteni, de Ő mondja meg, hogy mi szükséges nekem. Miért? Hogy bőségben legyek arra, hogy a körülöttem lévő sokféle szükségen szívesen segítsek. Nem úgy, hogy utána veregetem a saját vállamat, hanem úgy, hogy áldom Őt azért, mert Ő hatalmas, mert Ő kiárasztotta rám a kegyelmét, mert Ő mindennel ellát, amire szükségem van. Én meg örülök annak, hogy ennek egy részét továbbadhatom.
Hadd idézzem megint a régi diakonisszák jelszavát: Jutalmam, hogy tehetem. Ez Jézus lelkülete.

Az egyik csendeshetünkön, amelyiken a közelmúltban szolgálhattam, egy számomra nagyon fontos felismerésre jutottam. Ezt azért szeretném elmondani a gyülekezetnek is, mert mindannyiunk számára tanulságos lehet.
Gyülekezetünket és az itt szolgáló lelkészeket többször érte az a vád, hogy ez bűnközpontú gyülekezet és ilyen igehirdetések hangzanak. Bezzeg — és itt jött az összehasonlítás — vannak olyan gyülekezetek, főleg az amerikaiak által alapított közösségek, meg az ún. karizmatikus, rajongó gyülekezetek, ahol sokkal hangsúlyosabban beszélnek Isten feltétel nélküli szeretetéről. Arról, hogy Isten minket boldogokká akar tenni, netalán gazdagokká, egészségesekké, sikeresekké. Ahol olyan tanítás hangzik, hogy Jézus azért halt meg érted a kereszten, mert te ilyen értékes vagy Istennek. És ahol hangzik az a bátorító tanítás, hogy ha valaki már Isten gyermekévé lett, akkor ne foglalkozzék többé a bűneivel, hanem élvezze a fiúság biztonságát.
Minden kritikát önkritikusan szoktam hallgatni, mert ha csak egy pici része is igaz, azt komolyan kell venni és érvényesíteni kell. Éppen ezért többször megvizsgáltuk ilyen szempontból az itt elhangzó igehirdetéseket. Egyszer egy egész esztendőnek a termését egyben, és úgy találtuk: nem igaz ez a vád. Valóban hangsúlyosan szó van itt arról, hogy mennyire megromlott a természetünk az Isten elleni lázadás miatt, sőt konkrét bűnöket is megnevezünk, de nem azért, hogy ezzel keserűvé tegyük a keresztyéneket vagy újabb terheket rakjunk az emberekre, hanem azért, hogy a felismert, megbánt és elhagyott bűn után, mint bocsánatot nyert bűnösök, felszabadult örömmel tudjunk szolgálni Istennek és egymásnak.
A bűnről mindig akkor és úgy van szó, ha az adott alapigéből következik. Soha nincs szó bűnökről úgy, hogy nem hangzik el az Isten feloldozó kegyelméről, meg nem érdemelt szeretetéről hangzó örömhír, evangélium is.
Csak úgy vagyunk vele, hogy a kegyelemről önmagában beszélni értelmetlen, mert a gondolkozó ember azonnal megkérdezi, hogy miért van rá szükség. Isten kegyelmének a jelentőségét csak az érti, aki előbb felismerte, hogy múlhatatlanul szükségünk van rá, életkérdés számunkra, hogy Ő ezt adja vagy nem, és hittel megragadjuk vagy nem.
Egy kegyelmi kérvényre érkezett felmentő válasz jelentőségét csak az tudja igazán értékelni, akit előzőleg jogerősen halálra ítéltek. Egyébként lehet róla beszélni, lehet vele még viccelődni is — ahogy egyszer ezt összeszorult szívvel hallottam. Fogalma sincs annak, aki viccelődik vele, arról, hogy mi ennek a jelentősége. És hogy valakinek az élete függ attól, hogy kap kegyelmet az ítélet után vagy nem. Ezért fontos látnunk, ha Isten kegyelmének a nagyságát valamennyire meg akarjuk érteni, hogy mennyire rászorulunk arra.
Az említett héten az előadó hangsúlyosan Isten kegyelméről beszélt. Minden alkalommal Istenről volt szó és nem rólunk. Az Ő feltétel nélküli szeretetéről. Arról, hogy milyen gyengéd szeretettel veszi kezébe az életünket, hogyan formál olyanokká, hogy aztán használhasson mások javára, milyen gazdagságot ad a benne hívőknek, hogy aztán gazdagíthassanak másokat is.
Ennek ellenére a hét végén, amikor megpróbáltuk kiértékelni az elhangzottakat, valaki mégis felháborodva beszélt arról, hogy már megint és mindig a bűnről volt szó, és neki ebből elege van. A többiek szinte egységesen kezdték magyarázni: a kegyelemről volt szó egész héten. Isten szeretetéről hallottunk. Ő azt nem hallotta, ő ilyet egy nap sem hallott. És hiába győzködték, hajlíthatatlan maradt.
Miközben a vita folyt, azon gondolkoztam, mi lehet az oka annak, hogy valaki ennyire félrehallhat, hogy nem hallja meg azt, amiről szó volt, csak annak egy töredékét. Ott elakad, az ellen tiltakozik, amiatt felháborodik, és ami utána következett, most terjedelmében is nagyobb mértékben, az nem jut el az értelméig sem. Akkor jutott eszembe ez az ige, amit most hallottunk.
Miről van itt szó? Jézus elkezdi mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. És akkor mire reagál Péter? Péter ekkor magához vonta Őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!”
Mi ellen tiltakozott Péter? Az ellen, hogy Jézus fel fog támadni? Nem. Az ellen, hogy megtörténhet a Messiással, az Isten Fiával, hogy csak úgy azt csinálnak vele az emberek, amit akarnak, hogy összeverik, különösen, hogy megölik. Itt elakadt Péter, ez ellen tiltakozott, és a folytatást már meg sem hallotta. Legalábbis semmi nyoma nincs annak, hogy az is eljutott a füléhez, az eszéhez, a szívéhez, hogy Jézus fel fog támadni a harmadik napon, mert akkor emlékeznie kellett volna erre, és húsvét hajnalán ő lett volna az első, aki azt mondta volna: péntek, szombat, vasárnap, ma van a harmadik nap, lássuk, hogyan teljesedett be a Megváltó ígérete. Ilyen eszébe sem jut. Sőt, amikor hallja, hogy feltámadott, nem hiszi el. Úgy tűnik, hogy nem is figyelt arra, amit Jézus a végén mondott. Elakadt ott, ami ellen tiltakozott. Attól kezdve a saját gondolatai foglalkoztatták, és nem figyelt arra, amit Jézus mondott.
Van ám ilyen! Hallgatom a másikat, aztán valami nem tetszik abból, amit mondott, s attól kezdve a saját véleményem körül forognak a gondolataim és kikapcsolok. Nem követem azt, amit utána mond.
Elmondom egy szégyenletes emlékemet. Egyszer egy templomtatarozási ügyet kezdtünk tárgyalni, és a kivitelező mindjárt az elején több — megítélésünk szerint — ostoba javaslattal állt elő, amire nekünk nem volt szükségünk, amivel nyilvánvalóan csak ő akart nyerni, mert sokba is került volna. Elkezdtem azon gondolkozni, milyen érvekkel tudom majd meggyőzni, hogy ne ragaszkodjék ehhez, hanem úgy legyen, ahogy mi akarjuk. Aztán utána megint bekapcsolódtam a tárgyalásba. Később kiderült, hogy amíg a saját érveimet gyűjtöttem, nem figyeltem arra, ami elhangzott, és butaságokat beszéltem utána, mert mintha nem lettem volna ott, nem emlékeztem arra, amit már megbeszéltek.
Ez egy tipikus helyzet, amit itt Isten igéje elénk tár. Ugyanez ismétlődik később is. A következő fejezetben ezt olvassuk: Amikor újra együtt voltak Galile-ában, így szólt hozzájuk Jézus: „Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.” Ekkor igen elszomorodtak. (Mt 17,22)
Mi miatt? Amiatt, hogy a harmadik napon feltámad? Megint arról van szó: elakadnak ott, ami ellen tiltakoznak, és ami utána hangzik, az már nem jut a szívükbe.
Márpedig Jézus Krisztus nem változtatja meg a mondanivalóját azért, mert a tanítványai elszomorodnak. Miért nem figyelnek oda! Miért nem figyelünk oda! Miért nem hallgatjuk végig? Miért fontosabbak a saját közben támadt gondolataink, mint az Ő mondanivalója? Miért nem kérdezünk, ha nem értünk valamit? Miért nem kérdezzük Őt, aki velünk valami fontosat akar közölni?
Jézus háromszor annyit beszél az Ő szenvedéséről és haláláról, mint a feltámadásáról. Mert a feltámadásról is értelmetlen beszélni önmagában. Ki kell derülnie előbb annak, hogy neki meg kell halnia, és miért kell meghalnia. Ez után nagy örömhír az, hogy a harmadik napon feltámad. Ennek így önmagában nincs értelme és nincs jelentősége.
És ez jó esetben ugyanígy van a Bibliához ragaszkodó igehirdetésekben is. Világosan szólni kell az ember elesett állapotáról. Konkrétan meg kell nevezni, hogy miben vétkezünk Isten és egymás ellen, és utána hangozzék el: de az Isten ennek ellenére, sőt éppen ezért, kimondhatatlan kegyelemmel közeledik hozzánk és készen van nála a bocsánat. Ez utóbbi azonban általában terjedelmében is kisebb szokott lenni, mint az előbbi, mert nem sorolja el még egyszer, hogy mi-mindenre ad Isten bocsánatot, és miért köszönhetjük, hogy Ő kegyelmes, hanem elhangzik az evangélium.
Ha valaki lecövekel az elején, különösen, ha az ellen még tiltakozik is, akkor állítani fogja: nem is hangzott el a kegyelemről szóló evangélium. Mert ami ellen tiltakozunk, az mindig leköti a figyelmünket. És aki a saját gondolataival van elfoglalva, az képtelen befogadni másnak a gondolatait, mert a magával teli, öntelt ember taníthatatlan. Erről van szó ebben az igében is, meg úgy gondolom, erről volt szó azon a csendeshéten is.
Ezért figyelmeztet minket Jézus arra, hogy „vigyázzatok, hogyan hallgatjátok” (Lk 8,18). A magvető példázata után mondja ezt a nagyon fontos figyelmeztetést. Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok az igét! Mennyit hallotok meg belőle? Végighallgatjátok-e, amit Jézus mond? Az fontos-e nektek, amit Ő mond, vagy az, ami nektek közben eszetekbe jut? És az foglalkoztat-e utána is, amit hallottatok, és amit megértettetek, cselekszitek-e? Amit pedig nem értettek meg, kérdezitek-e? Fontos-e nektek annyira, hogy mindenképpen meg kell ragadni, és életté kell váltani azt?
Ezért mondta Jézus: „Aki hallgatja és megtartja az én beszédemet, az hasonlít a bölcs emberhez, aki biztos alapra építette a házát. És fújt a szél, jött az árvíz, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült.” Teherbíró, viharálló élet és hit csak az Isten komolyan vett igéjére épülhet. Aki pedig nem hallgatja végig és nem veszi komolyan, annak megint Jézus tanítása szerint (Jn 12,48) ítéletté válik. Vádolni fog minket ama napon minden olyan ige, amit meghallhattunk volna, mert ott voltunk, hallottuk, de valami miatt nem jutott el az értelmünkig sem, és nem lett belőle élet.
Aki Isten igéjét komolyan veszi, befogadja, elkezdi cselekedni, azt az ige elsegíti igazi önismeretre. Az látja egyre világosabban, mik az Istentől kapott feladatai, mik az Isten által számára elkészített ajándékok. Annak az embernek élete — sőt a Szentírás azt mondja: boldog, örök élete lesz. De ha csak egy részét hallgatjuk meg, ráadásul az ellen is tiltakozunk, az azt jelenti: elvetettük, megvetettük Isten igéjét — és ezt megint a Biblia tanítja —, ezzel megvetettük azt az Istent, aki életmentő igét mondott nekünk. Az ilyen ember saját magát zárja ki az üdvösségből.
Hogyan szoktuk hallgatni az igét? Egész konkrétan hadd kérdezzem: Mennyit viszünk innen haza magunkkal egy-egy igehirdetés után? Tudatában vagyunk-e annak, hogy milyen kimondhatatlan lehetőség az, hogy Isten szól hozzánk gyarló embereken keresztül, kinyomtatott betűkön, mondatokon keresztül, de a végső alanya ennek Ő, és a mi javunkra akar mondani valamit. De ugyanakkor óriási felelősség is igét hallgatni. Mi lesz a hallott igéből?
Az egyik csendeshetünkön volt két fiatal, akiket egy hívő ismerősük hívott oda. Életükben először voltak ilyen alkalmon. A kezdeti tapogatózás, bizalmatlanság után valami ritkán tapasztalt szomjúság látszott az életükön. Bújták a Bibliát, tele voltak kérdéssel. Mint a szivacs, itták magukba mindazt, ami ott elhangzott. Némi kritikával. Rákérdeztek arra, ami nem volt világos, de engedték meggyőzni magukat Isten igéje által. Amikor az utolsó napon el lehetett mondani, hogy ki mit visz haza, szinte véget nem érően sorolták, hogy mit értettek itt meg, min fognak változtatni, ha hazamennek, mit fognak elmondani otthon is, meg másoknak is. Öröm volt hallgatni őket.
Volt másik két fiatal is (ők olyanok voltak, akik azt gondolják magukról, már mindent tudnak, nekik újat senki nem mondhat). Egyikük azt mondta: bennem megmarad, hogy izgalmas pingpong meccseket vívtunk — és ez valóban így volt. A másik annyit visz haza: nagyon sok szúnyog volt.
Ilyen nagy különbség lehet. Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok… — ezt mondja Jézus. Mert az életeteket hihetetlenül meggazdagítja. Mert Isten aktuális kérdésekre érdemi válaszokat ad. Mert Ő világos eligazítást ad az élet dzsungelében és ebben a ködösítő sötét világban, amiben élünk. Ő vezetni, megajándékozni és használni akar minket, és mindezt az Ő igéjével végzi el bennünk. Vagy megmaradhat annyi: sok volt a szúnyog, vagy huzatos volt a templom, már megint meleg volt, télen már megint hideg volt. És ami ott elhangzott, az vádolni fog minket az utolsó napon — ezt mondja nekünk az Úr Jézus.
Egy igehirdetés hatásfoka nemcsak attól függ, hogy mi hangzik el. Attól is, hogyan hallgatjuk. Azzal a nyitottsággal, készséggel hallgatjuk-e, hogy Isten szól hozzánk emberi eszközökön meg az írott igén keresztül is. Úgy hallgatjuk-e mint Péter, kritikusan, mint aki jobban tudja, mint Jézus, hogy mi történhet meg vele, és ezért csak egy része jut el hozzá, de az ellen is tiltakozik, következésképpen semmi haszna nem lesz az egészből; vagy úgy hallgatjuk, mint a kis Sámuel, aki azt mondta: szólj, Uram, mert hallja a te szolgád, és utána ott van ez a gyönyörű mondat: semmit az Ő igéjéből a földre nem hagyott esni (1Sám 3,19). Add Uram a te igédet, és féltve őrzöm és vigyázok rá, ebből élek, és ezzel táplálok másokat is. Mert te mondtad. És ha nem értem is, bizonyos, hogy igaz. Ha most nem tudom is, hogy mit kezdjek vele, bizonyos, hogy a javamra adtad és áldásul lesz. Majd eljön az ideje.
Ott van-e bennünk ez a feltétlen bizalom? Úgy hallgatjuk-e Jézus szavait, mint a farizeusok, akik az Isten beszédét megvetették magukra nézve. A többire igaz. Azok bűnösök. Azoknak meg kell térniük. Nekünk már nem mondhat Isten sem semmi újat, mert mi már mindenen túl vagyunk. Vagy úgy, mint ahogy ugyanazt a beszédet a bűnösök és vámszedők, akikről azt olvassuk: „Igazat adtak az Istennek, és ennek következtében bűneikről vallást tettek és megkeresztelkedtek.” (Lk 7,29-30).
Hogyan hallgatjuk Isten igéjét? Áldássá vagy ítéletté lesz-e a számunkra? Egy-két egészen gyakorlati javaslatot hadd mondjak befejezésül.
Egészen másként hallgatja az igét az, aki készül az ige hallgatására. Nemcsak az igehirdetésre kell alaposan imádkozva készülni, az ige hallgatására is. Egész héten bombázzák a lelkünket mindenféle információval. Egész héten fürdetnek bennünket a szennyben, hazugságokban, féligazságokban, babonaságban, öntömjénezésben. Készülni kell arra, lelkileg be kell mosakodni arra, hogy Uram, előtted sarkig nyitom a szívemet. Sokak előtt hét közben teljesen bezárkózom önvédelemből, de előtted sarkig nyitom. Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. Mind a két fülemmel, az értelmemmel, az egész szívemmel. Mit akarsz mondani nekem? Mindegy, ki fog prédikálni. — Mit olvas fel a Szentírásból, mert onnantól kezdve te beszélsz. És ha akármilyen is az az igehirdetés, amit csak lehet, viszem magammal és hasznosítom.
Készülni kell, imádkozni kell. Azért próbálkoztunk azzal, mielőtt elkezdtük itt az istentisztelet előtti éneklést, hátha megérzik a testvérek, hogy valami nagy eseményre készülünk itt, és arra csendben kell készülni. Vételre állítani a szívünket néhány mondatos csendes imádsággal. Már csak ezért is érdemes előbb érkezni és a templom csendjében elcsendesedni vagy az ének-imádságokat mondani.
Figyelünk-e mi igazán Jézusra úgy, hogy végighallgatjuk? Ez mindannyiunkkal megeshet, ez magától értetődik, hogy közben gondolataink támadnak, de ne azok foglalkoztassanak itt. Bevallom megint, hogy ha valami fontos eszembe jut közben, egy kis cetlire felírom, de nem foglalkozom vele prédikáció közben, ha hallgatóként lehetek itt, hanem arra figyelek, ami hangzik. Az legyen fontos nekünk. Munkálkodj bennem, Uram! Engedd, hogy minél többet vihessek magammal.
Mellesleg jó lenne megtanulnunk, hogy egymást is végighallgatjuk és nem a második mondatnál a szavába vágunk: az semmi, hanem amikor én… Mert ennyire önteltek vagyunk, de még ezt sem vagyunk hajlandóak leleplezni, és Isten előtt bűnként megvallani, és Őreá is, meg egymásra is így figyelni.
Ami elhangzik, azt vegyük magunkra! Hányszor eszünkbe jut ilyen: de kár, hogy nincs itt a férjem, vagy: na, ezt az anyósomnak kellene hallani. No, de én vagyok itt, akkor valószínűleg nekem mondja ezt most Isten. Akkor megint Péter leszek, jobban tudom, kinek kellene meghallania? Ez azt jelenti: nekem ez nem használ, rajtam nem segít.
Vegyük magunkra azt, amit Isten nekünk mond, és tekintsük nagy ajándéknak, hogy van szava hozzánk. Ez nem természetes dolog, hogy a világmindenség Ura és irányítója egy ilyen kis emberkével, mint amilyenek mi vagyunk, szóba áll, személyesen nekünk fontos, időszerű dolgokról beszél. Meg az életünket, az örök életünket meghatározó igazságokkal ajándékoz meg. Azzal, amit rajta kívül senki más nem tud nekünk mondani. Ez nem magától értetődő. Minden alkalommal újra hálát kellene adnunk azért, hogy ez a csoda végbemehet.
Fontos az, hogy cselekedet legyen abból, amit hallottunk. Az Ezékiel könyve 33. részében van egy nagyon szomorú jelenet. Isten panaszolja az Ő népének, hogy úgy hallgatjátok a prófétát, akit én küldtem hozzátok a ti megmentésetek érdekében, mint egy zenészt. Mint egy jó húrú hegedűn játszó előadóművészt. Szórakozni jöttök a prófétát hallgatni, és nem úgy hallgatjátok, hogy azt komolyan vennétek és meg is akarnátok cselekedni. De amikor majd beteljesedik — mondja Isten —, mert beteljesedik, akkor majd ítéletté válik rajtatok, amit nem vettetek komolyan.
Nem kísért ez minket, hogy mi is úgy jövünk ide, mint egy előadóművészt hallgatni, aki, ha nem művész is, de kénytelen előadni valamit, aztán az egyik így sikerül, a másik úgy? Az egyiknek ezek az erényei és hibái, a másik előadónak az az erénye és hibája. És itt elakadunk. Mit mondott, hogy mondta el? De Uram, én azért jöttem, hogy te szólj hozzám. Én minden igédet féltve őrzöm és cselekedetté akarom váltani.
Aki ezzel a lelkülettel tanul meg Bibliát olvasni és igehirdetést hallgatni, sőt egymással is beszélgetni, mikor Isten igéjéről beszélünk, az sokkal, de sokkal többet fog megérteni, magával vinni, és annak lesz majd mit továbbadni is.
Végül hadd említsem meg egész személyesen azt, hogy életem minden lelki megújulása azzal kezdődött, hogy Isten egy igehirdetésen keresztül, vagy egy csendeshét során, ahol hallgatóként voltam ott, bevilágított a szívembe, leleplezte és konkréttá tette az aktuális engedetlenségeimet és tisztátalanságaimat, és amikor őszinte bűnvallást tettem, feloldozott és örömmel folytathattam az életet. A gyülekezet is sok hasznát látta annak, hogy Isten megítélt és feloldozott több alkalommal is.
Lehet helyben járni, lehet ilyen langyos lubickolássá, kedves vallásos élményfürdővé változtatni a keresztyénséget, de abban nincs erő. Annak nincs sodrása. Az ilyen embereknek nincs mondanivalójuk mások számára. Vagy pedig lehet komolyan vennünk, ha Isten ítél, és ugyanilyen komolyan vennünk, hogy Ő feloldoz, megbocsát, új kezdést engedélyez újra és újra, és az Ő kegyelmével elkísér, és az Ő kegyelmének az eszközeiként használ.
Ezért fontos: „ne szóljon igéd hiába.” Szűnjék meg ez a kettősség életünkben, amiről ez az ének találóan és kíméletlen nyerseséggel szól. Ajkunkon hazugság bélyege, közben pedig odaállunk imádkozni naponta. Most melyik az igaz? Ami kijön a számon: a hazugság, vagy az imádat? Akkor a hazugság szűnjék meg, az imádat meg töltse be egészen a szívemet és a számat. Ez a célja Istennek, és ebben fontos eszköz az Ő igéjének a komolyan vétele.

Azok a bibliai fejezetek, amiket mostanában olvasunk kalauzunk szerint, az Úr Jézusnak közvetlenül a kereszthalálát megelőző napjait, sőt óráit írják le. Bepillanthatunk ezeken a történeteken keresztül — ha szabad ilyeneket mondani —, a Megváltó szívébe. Megtudhatunk róla olyan dolgokat is, amik addig nem derültek ki vagy nem kaptak hangsúlyt.
Jézus egyben példát is ad nekünk sokféle lelki harcunkhoz. Figyelmeztet sok fontos feladatra, hibalehetőségre, és erőt is ad ahhoz, hogy ezekben a harcokban győzzünk.
Jézust itt egy nagy támadás érte. A Biblia kísértésnek nevezi ezt, amikor a Sátán egy másik lehetőséget kínál fel a hívőnek, mint amire addig gondolt, vagy mint ami Isten felismert akarata. Szolgálata elején is érte ilyen támadás Jézust: változtasd a köveket kenyerekké, ugorjál le a templomról és majd népszerű leszel. Sőt a legvakmerőbb ajánlata az ördögnek az volt, hogy leborulva imádja őt. Jézus akkor ellenállt, nem reflektált egyik ajánlatra sem. Egy-egy igével visszaverte ezeket. Nem fogott rajta a kísértés.
De vajon most is ellen tud-e állni? Éppen ezt szeretném kiemelni ebből a jól ismert bibliai szakaszból, hogy miféle támadás érte itt Jézust, milyen fegyverrel győzött, és mi a haszna ma is, a mi számunkra is az Ő győzelmének.
Mi volt ez a támadás?
Az úrvacsora szereztetése után tanítványaival kivonult a Gecsemáné kertbe, ahova máskor is szokott menni. Ez maga már kísértéshelyzet volt közvetlenül a keresztre feszítés előtt, hiszen Ő pontosan tudta, hogy másnap olyankor már halott lesz. Közvetlenül az Ő kivégzése előtt, éj leple alatt, a városon kívül egy elhagyott helyről még elmenekülhet. Elkerülheti a tragédiát, a szenvedéseket és a halált. Egy harminchárom éves ember, ha egészséges, nem vágyik meghalni. Vajon nem lenne-e valami más megoldása is az Atyának, mint az, hogy neki meg kell halnia a mi bűneinkért? Hasonló kísértéssel harcolt Ő a szolgálata elején is, mint említettem, de vajon most, amikor ennyire élessé vált a helyzet, akkor mi lesz? Jézus pontosan ismerte az ellenséget, aki Őt támadta. Ismerte a szándékait.
Ha figyelmesen, lassan elolvassák otthon a testvérek ezt a történetet, és félreteszik azt a büszkeséget: én ezt már ismerem, mert sokszor olvastam és hallottam, akkor kirajzolódik egy rendkívül éles, mindent eldöntő kozmikus harc. Akkor meglátszanak azok az egyébként láthatatlan vonalak, amik itt Isten Fia és az emberiség ellensége, az ördög között kirajzolódnak.
Mit akar itt az ördög? Azt, hogy Jézus ne igya ki azt a poharat, amiről itt beszél. (Azt tudjuk, hogy a Bibliában a pohár a sorsot jelenti. A keserű pohár az Isten haragjának a szimbóluma.) Ne szenvedje el Jézus Istennek a bűnnel szembeni haragját. Ne szenvedje el azt az ítéletet, amit az Atya, rajta akar végrehajtani azért, hogy ne nekünk, akik elkövettük a bűnöket, kelljen kiinnunk ezt a poharat. A kísértő azt akarja, hogy mi igyuk ki azt a poharat. Pusztuljunk bele, jusson az egész emberiség a pokolra, a kárhozatra. Ő emberölő volt kezdettől fogva, ez a célja. Ezt a célt úgy lehetne elérni, hogy Jézus mégse vállalja át a mi büntetésünket.
Ez a mondat sokakat zavarba ejt, amikor Jézus így szól a tanítványokhoz: Szomorkodni és gyötrődni kezdett és ezt mondta nekik: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.”
Szomorkodni és gyötrődni? Miért? Hiszen Ő tudta, mi vár rá, tudta, mit vállal. Tisztában volt az áldozatának a céljával, a jelentőségével. Most mégis visszariadna, amikor ide kerül közvetlenül a kereszthalál elé?
Világos a Szentírásból, hogy Jézus emberi természete megijed attól a szörnyűségtől, ami reá vár, mert Ő tudta, mi vár rá. Ő tudta, hogy itt nemcsak bizonyos fizikai szenvedések és a majd bekövetkező halál az Ő sorsa, hanem itt az Isten ítéletét kell elszenvednie. Azt az ítéletet, amit mi sokszor nem veszünk komolyan. Amivel sokan könnyelműen, olykor istenkáromló módon szórakoznak. Amit félvállról veszünk sokszor, és könnyelműen, felszínesen beszélünk róla.
Jézus tudta, hogy mit jelent az egész emberiség minden bűnének az Isten szerinti igazságos ítéletét elszenvedni. Ő tudta, mit jelent az, amikor nemcsak a tanítványok és minden ember hagyja magára azon a nehéz éjszakán, hanem még az Atya is el fogja hagyni, mert neki a poklot kell megjárnia helyettünk.
Mi ezt fel sem tudjuk fogni, hogy milyen szenvedés várt rá, és végül is mi volt az, amit Ő végigszenvedett ott a kereszten. A legtöbbször csak a kereszthalál fizikai fájdalmaira gondolunk, de mit jelenthetett az Isten ítéletét elszenvedni, ezt nem tudjuk elképzelni, pedig már évszázadokkal korábban Ézsaiás próféta is ezt hangsúlyozta: az Úr mindannyiunk bűnét Őreá helyezte.
Keresztelő János pedig úgy mutatta be Őt a sokaságnak: íme, az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűnét. Az egész világ bűnét.
Jézus tudta, hogy ez vár rá, és annyira ember is volt (ezt sem vesszük sokszor komolyan, hogy Őbenne az isteni természet és a valóságos emberi természet egyesült úgy, hogy nem keveredett össze, de nem lehetett szétválasztani sem), hogy ez az emberi természet megriadt ettől. Tisztában volt, hogy mi vár rá, és emberi természete visszahőkölt.
Ebben a helyzetben olyan jó lett volna legalább megosztani ezt a lelki szenvedést, ezt a félelmet, ezt a szorongást, ezt a menekülésvágyat valakikkel. Kikkel? Akik a legközelebb vannak hozzá. Az Ő családja a tanítványi kör volt. Azon belül is volt egy bizalmas, szűkebb kör, akiket külön megkért a vacsora után, Pétert, Jánost, Jakabot: gyertek, és virrasszatok velem és imádkozzunk együtt. Azután Ő egy kicsit odébb ment, hogy mégis maga legyen az Atya előtt. Amikor az ember egyedül imádkozik, akkor sokkal intimebben éli át az Istennel való közösséget. Nem kell szépen fogalmazni, mondja azt, ami ömlik a szívéből. De azért jó, ha tudom, hogy néhány imatárs szintén imádkozik értem vagy velem.
De nem számíthat rájuk. Amikor visszamegy, kénytelen látni, hogy elaludtak. Egészen egyedül van, nincs kivel megosztani, nincs kire támaszkodni. Támadás kívülről, támadás belülről, és át kell élnie az egyedüllétet. Ez volt az Ő kísértése.
És akkor mit csinál? A földre borul, és életre-halálra elkezd imádkozni úgy, hogy beleizzad. Elővesz Jézus egy olyan fegyvert, ami a Sátán eszköztárában nincs: az imádságot, és kiönti a szívét az Atyának. Nem szépeket mond, hanem őszintén imádkozik.
Olyan jó lenne, ha leszoknánk a szép imádságokról. Olyan kegyes frázisokkal megtűzdelt, sokszor semmit mondó szövegekről, és megtanulnánk őszintén, sokszor, ha kell, nyersen imádkozni. Ahogyan a frissen hitre jutottak szoktak. Öröm hallgatni azokat a testvéreinket. Nem keresgéli a szép kifejezéseket, mondja azt, ami benne van.
És mi volt Jézusban? Menekülésvágy. Azt mondja: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár”, ha lehet, ne kelljen elszenvednem azt a szörnyű ítéletet, amit egyébként vállaltam. Azért jött. Erre mondta Ő az Örökkévalóság Tanácsában, hogy „ímhol vagyok én, küldj el engemet.” Ő tudta, mit vállalt, de említettem az okokat, hogy most mégis feltámad benne: nem lenne-e mégis valami más megoldás, hogy ne kelljen azt elszenvednie. „Ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár (itt vessző van), mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.”
Ez nyilván nem egymondatos imádság volt, mert amikor visszamegy a tanítványokhoz, amiatt dorgálja meg őket, hogy egyetlen órát sem tudtatok velem együtt imádkozni?
Itt Jézus egy órán át harcolt és tusakodott. Miért? Az a folytatásból derül ki. Mit akart elérni? Vajon azt, hogy az Atya mindenképpen kímélje meg Őt ezektől a szenvedésektől? Akkor nem mondta volna: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”
Hogy mi volt a célja, az kiderül a második menetből. Látja, hogy a tanítványok alszanak, otthagyja őket. Egyedül kell megvívnia ezt a harcot is — vállalja. De a második imádságnak már más a szövege. Az így hangzik: „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.”
Aztán olvasunk egy harmadik menetről is. Ott már csak annyit jegyez fel az evangélium: harmadszor is visszament, leborult és ugyanúgy imádkozott, mint másodszor. Miért? Mi volt a célja ennek az imádságnak? Az, hogy egészen világos legyen számára, mi az Atya akarata, és hogy egészen azonosulni tudjon azzal. Maradék nélkül, teljesen eggyé váljék vele.
Ez az imádság harc volt. Van ilyen, hogy imaharc. A Biblia többször említi, hogy az imádságot fegyverként is adja Isten a hívők kezébe. A döntő az, hogy mi a célja ennek a harcnak. Vannak, akik azt gondolják: az a célja, hogy elérjem azt, amire vágyom. Teljesen pogány gondolat, hogy rávegyem az Istenemet arra, hogy teljesítse az én akaratomat.
Amikor a Hegyi beszédben szól Jézus az imádságról, a Mi Atyánk előtt, akkor egyebek között ettől is óv minket: ne úgy imádkozzatok, mint a pogányok, akik addig mondják isteneiknek, amit el akarnak érni, amíg remélik, hogy majd csak megunják, és teljesítik a kívánságaikat.
Itt nem erről van szó. Itt arról van szó, hogy teljes őszinteséggel elmondja az Atyának, milyen vágy mozdult meg most benne, de azonnal utánateszi: mindazáltal (tehát ennek ellenére), ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te. Másodszor már el sem mondja, amilyen vágy megmozdult benne, hanem azt mondja: látom, Atyám, hogy ki kell inni a poharat. Ámen, úgy legyen! Legyen meg a te akaratod. És miért kell harmadszor is ugyanezt elmondani? Mert egészen meg akar erősödni ebben.
Nem tudom, hogy ki ismeri közülünk azt, hogy van ilyen lelki harc. Néhány alkalommal volt ilyen az életemben, ami tényleg úgy kezdődött: Uram, nagyon félek valamitől, vagy nagyon szeretnék valamit, de sejtem, hogy amire vágyom, nem egyezik a te akaratoddal. Sokszor nem is tudja az ember ezt az első pillanatokban egészen világosan és racionálisan előadni. Csak gomolyog belőle az imádságban is az, ami a szívében van.
Ezért is nagy ajándék az imádság, mert a Biblia sokszor azt mondja: kiöntötte a szívét az Úrnak. No, de olyan illetlen dolgok vannak sokszor a szívünkben — akkor azt mondjam el. Hadd kerüljön oda Ő elé. Kerüljön oda a bűn is. Akkor fogom igazán látni, akkor fogom megutálni, akkor tudok rá igazán bocsánatot kérni. Ami bennem van, kerüljön oda.
Dávidnak voltak ilyen megbotránkoztatóan őszinte imádságai. A hívő Dávid, hogy mondhat ilyet? Mert az volt a szívében. De amikor odakerült Isten elé, akkor került világosságra. Akkor kezdett ő is tisztán látni. Kezdte látni a különbséget a maga vágyai és Isten akarata között, és kezdett egyre inkább azonosulni Isten akaratával, úgy, hogy a végén egészen igent tudott arra mondani. Jézus, végigjárta az engedelmesség útját, engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig.
Pedig Isten nem válaszolt erre az imádságra. A semmibe hangzott Jézus kiáltása? Egy órán át tartó imaharca? Semmi válasz az Atyától? — Biztos, hogy nem volt rá válasz?
Azt olvassuk a végén: teljes bizonyossággal, nyugodtan és küldetéstudattal megy azok elé, akik jönnek, hogy letartóztassák Őt. A tanítványokkal tovább nem foglalkozik, majd a feltámadása után még lesz egy intenzív kurzus, amikor felkészíti őket a szolgálatra. De most velük nem foglalkozik, hadd szaladjanak, ahányan vannak, annyifelé. És ezzel a bizonyossággal, hogy ez az Ő küldetése, egy az Atyával, vállalta, megy azok elé, akik jönnek felfegyverkezve Őt letartóztatni.
János leírja, hogy azok megijednek tőle. Amikor azt mondja: én vagyok az a Jézus, akiért jöttetek, a János 18-ban azt olvassuk: hátrahőköltek, a földre estek a felfegyverzett emberek. Egy szál fegyvertelen férfitől. Miért? Mert ott ragyog benne és rajta keresztül a mindenható Isten ereje, dicsősége, maga Isten jelenik meg Őbenne, amit aztán néhány nap múlva Tamás is felismert: én Uram, én Istenem — mert ott már egészen azonosult az Atya akaratával.
Van ilyen. Jó lenne, ha lenne fejlődés, mélyülés az imaéletünkben, és nemcsak feldobálnánk az égre megszokott mondatokat imádság címén, vagy jaj, Istenemhez hasonlóan kiáltanánk a baj esetén. Vagy néha, amikor szeretnénk rászánni az időt, rá kell jönnünk, hogy nincs is mit mondanunk Istennek. Megköszönünk dolgokat, kérünk dolgokat, de nem tudunk egy órán át imádkozni.
Mikor imádkozott valaki egy órán át intenzíven, tartalmasan, konkrétan? De nem az időtartama fontos, a lelki mélysége, az odaadása, az őszintesége hiányzik sokszor az imádságainknak. Meg az, hogy ez legyen a tudatos célja: Atyám, látni akarom, hogy mi a te akaratod ebben a helyzetben, és látatlanban azt mondom: azt fogom tenni, azonosulni akarok veled, és ha kell, addig imádkozom, amíg ezt megértem, és amíg teljes meggyőződéssel és békességgel el tudom fogadni.
Ezért mondja Jézus a tanítványoknak, amikor látja, hogy reménytelen, hogy tudnak együtt virrasztani vele: titeket is fog hasonló kísértés érni, és bele fogtok menni a kísértésekbe, ha csak nem tanultok meg virrasztani és imádkozni. A virrasztás sokkal fontosabb feladatuk a hívőknek, mint ahogy gondoljuk. Latinul úgy mondják: vigília.
Gondoljunk a karácsonyi történetre. Kik értesültek először a Messiás megszületéséről? Azok a pásztorok, akik virrasztottak éjszaka a nyájuk mellett. Mikor a többiek alszanak, vannak néhányan, akik virrasztanak. Azok a megszólíthatók. Azoknak lehet kijelentést adni. Jézus itt erről a lelki éberségről beszél. Legyek mindig kész arra, hogy ha az én Atyám mond nekem valamit, akkor halljam. Legyek éber, és akkor észre fogom venni, hogy ez az ajánlat nem tőle való, hogy hátha el lehetne kerülni a keresztet. Ez alulról jövő sötét ajánlat. Mi akkor a válasz rá? Az egyetlen válasz az lehet rá: nem. És ha újabb ajánlat érkezik? Akkor is: nem, és harmadszor is: nem.
Ehhez ébernek kell lenni, virrasztani kell tudni. Ez azonban kevés, ezt ki kell egészíteni imádsággal. Péterből éppen ez hiányzott, amikor a nagy ígérgetéséről olvastunk az előbb. Ezt felejtette el, hogy mi gyengék vagyunk. Lehet, hogy próbálok virrasztani és ébren őrködni, figyelni Istenre, figyelni a rossz ajánlatokra, meg az Ő ajánlataira. Lehet, hogy a lélek kész, de a testem gyenge, erőtlen.
Ebből élt át valamit Jézus is itt a Gecsemánéban. Erre figyelmezteti a tanítványokat. Ebben meg a komoly imádság segít titeket. Ébren őrködni és imádságban két kézzel kapaszkodni az Atyába. Ha mást nem tudtok mondani, csak az Ő nevét, vagy megvallani, hogy kinek hiszitek, Ő győzelemre segít a kísértések között.
Mit jelent az a gyakorlatban, hogy van olyan, hogy az imádságunk céljának annak kell lennie, hogy felismerjem Isten akaratát, és kész legyek azt teljesíteni, mert most még tudom magamról: nem vagyok kész. Mit jelent ez? Egy-két egyszerű példát mondok: hány édesanya könyörög azért, hogy a gyermekei kapjanak olyan házastársat, akivel boldogok lesznek, hányan könyörögnek azért, hogy kapjanak egészséges gyermekeket, hányan könyörögnek, hogy kapjanak olyan hivatást — ami sokféle lehet — például ami jövedelmező lesz, ahol másoknak sokat segíthet, ahol eredményeket ér el, stb.
Sokféle ilyen imádság van. Ezek rosszak? Nyilván nem, ha ott van az, hogy a maga vágyai mögé vesszőt tesz, és van ereje így folytatni: mindazáltal… Én ezt szeretném, Uram, és nagyon szeretném, de nem vagyok benne bizonyos, hogy tényleg ettől lesz boldog a gyermekem. Honnan tudom azt? Azt egyedül te tudod. Akkor mindazáltal feltétlenül úgy legyen, ahogy te akarod. Elmondom a magamét, ha te ezt jónak látod és megadod, hálás leszek érte. De ha nem adod meg, vagy nem ezt adod meg, akkor is dicsőítelek téged azzal a bizonyossággal, hogy te jobban tudod, mi jó neki, mint én. Ott van-e bennünk ez a belső szabadság, ez az emelkedettség? Mert ezzel dicsőítenénk igazán Istent.
Vagy hadd érintsem röviden azt: hosszú idő óta sokan könyörgünk azért, hogy adjon Isten ennek a gyülekezetnek hűséges, jó lelkipásztort. Közben voltak mindenféle elképzelések: ilyen, olyan, amolyan legyen. Mi jobban tudjuk, milyennek kell lennie, hogy jó legyen? Ha ezt valóban rábíztuk a gyülekezet Főpásztorára, és egy-két év óta ezért többen könyörgünk, akkor nem az a helyes: elfogadjuk azt, aki jön, és az Úrtól fogadjuk el?
Sok példát mondhatnék még. Sokan vannak, akik a népünk jövőjéért imádkoznak. Mindenféle álmokat szövünk, hogy mitől és hogyan lenne boldog a mi népünk. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy egyedül Isten tudja, hogy mitől lenne boldog, és egyedül Ő tud boldoggá tenni bennünket?
Sokaknak probléma meddig élnek ők vagy szeretteik? Meg van írva: életem ideje kezedben van. Ilyen imádság elhangozhat. Éppen a napokban hangzott el egy kedves hívő tizenéves kislány ajkán: anyukám halálos beteg lett, azt mondják, nem sok van neki hátra. Pici testvéreim vannak. Istenem, tartsd meg őt és engedd, hogy felneveljen bennünket. — Ez helyes imádság, nem? A második imádságában, anélkül, hogy bármit mondtam, elkezdett úgy imádkozni: Uram, nem tudom, hogy mi jó anyunak, és mi jó nekünk. Legyen meg a te akaratod! Éreztem ott, ahogy együtt mondtam vele az imádságot, hogy így lett kerek. Az is szép volt, őszinte és igaz, helyes, de néhány perc múlva eszébe jutott: így lesz ez igazán teljes.
Ott van-e bennünk ez, vagy sokszor, mint egy kisgyerek toporzékolunk Isten előtt: Atyám, én ezt meg ezt kérem? Jézustól megtanulhatjuk, hogy az imádság fegyver is, lehet vele harcolni, de ennek a harcnak ez legyen a célja: miközben mondom a magamét, hadd ismerjem fel, mi a te akaratod, és szeretnék azzal egészen azonosulni. Segíts előbbre ebben!
Kezdjük ezt gyakorolni már ma. Isten sok áldást fog adni nekünk.

Két hétig olvastuk sokan Hóseás próféta könyvét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ennek a gyöngyszem prófétai könyvnek az utolsó fejezete különös erővel és színességgel ragyogtatja fel Isten visszafogadó irgalmát, bűnbocsátó szeretetét. Az a nagy örömhíre ennek a fejezetnek, meg az egész könyvnek is, hogy Isten nagy kegyelméből lehet újat kezdeni. Ha megbotlottunk, elrontottuk a jót, amit elkezdett bennünk, lehet újra kezdeni. Nem szabad visszaélnünk Isten hosszútűrő szeretetével, de élhet a botladozó, bukdácsoló, nyomorult ember ezzel a türelemmel, kegyelemmel és szeretettel.
Azt olvassuk ebben a könyvben, hogy Isten népe hűtlenné lett Urához. Megszegte a szövetséget, és a szövetségen kívül mindig kiszolgáltatottá vált a választott nép is, meg a mai hívő nép is. Ugyanakkor megjátszotta a vallásoskodót, mert teljesítette vallásos kötelességeit, bemutatták az előírt áldozatokat, de pontosan azt tették, amiről a délelőtti igehirdetésben is hallottunk, hogy ugyanígy áldozatokat mutattak be a környező kánaánita pogány népek termékenységi bálványának, a Baálnak is. Jahvénak is, meg a Baalnak is, mert sosem lehet tudni, mert nem kellemes az, ha megszólja őket a környezetük. Ők nem tudnak produkálni olyan szép istent, mint a pogány népek az ő bálvány szobraikat, nekik láthatatlan Istenük van. A láthatatlan Isten meg hihetetlen, legalábbis az ő számukra. Igaz, hogy Isten nagy tetteit sokszor tapasztalták, de nehéz úgy beszélni valakiről, hogy nem tudják bemutatni. Éppen ezért, már csak a barátság kedvéért is, a békesség kedvéért is, tisztelik az ő bálványaikat is.
Miközben folyt az igaz kultusz, aközben tele lett az ország pogány szentélyekkel, ahol Isten népe hajbókolt a buta szobrok előtt, amiket emberkézzel készítettek.
Ez volt tehát a nép bűne, hogy megszegték a szövetséget, Isten azonban hű maradt ennek ellenére a szövetséghez és visszavárta népét. És ha bűnbánattal visszatértek, akkor visszafogadta.
Szegény Hóseásnak a személyes életével is szemléltetnie kellett Istennek ezt a nagy kegyelmét. Egy olyan különös parancsot kapott Istentől, hogy vegyen feleségül egy prostituált nőt, aki a házasságkötésük után is sokat paráználkodott még. De megkapta a próféta a parancsot: ha visszatér hozzád, mindig vissza kell fogadnod. Miért? Azért, hogy lássa a nép, milyen súlyos bűnt követ el, amikor ő is paráználkodik testi módon is, de itt most lelki módon a bálványokkal szövetkezik, és megszegi az Istennel való szövetséget, és milyen óriási kegyelem, hogy Isten ezek után is kész visszafogadni népét.
Keserves prófétasors volt ez Hóseásnak, de némely prófétáknak ezt meg kellett próbálniuk. Jeremiás is kapott ehhez hasonló parancsot Istentől.
Nos, mi volt a nép bűne? Fejezeteken keresztül sorolja a próféta. Isten azt rója fel nekik: a Baalnak tömjéneztek, jobban szeretitek bálványaitokat, mint oltalmazótokat, Isten igéjét megvetitek. A prófétára, aki Isten szavát mondta nekik az ő érdekükben, azt mondták: bolond, bolondokat beszél. Isten szent, életmentő igéjét bolondságnak nevezni súlyos bűn. És még ilyeneket is olvasunk: megátalkodottan elfordultak az Úrtól. Nem akarnak megtérni. Panaszkodnak a sorsuk miatt, de nem Istenhez kiáltanak megoldásért. A nép magában bízik, a nagyhatalmakban bízik, fegyvereiben bízik.
Ezt olvassuk a 13. fejezetben: „Most is tovább vétkeznek, istenszobrot csinálnak maguknak, ezüstbálványokat a maguk esze szerint; mesterember készítménye ez mind.” És ráadásul felfuvalkodnak. A hitbeli züllést pedig mindig követi az erkölcsi züllés is. Ami ennek a hitetlenségnek és Isten elleni lázadásnak a következménye, az sajnos ismerős nekünk is. Ilyeneket olvasunk itt a 4. fejezetben: „Esküdöznek és hazudoznak, ölnek, lopnak és paráználkodnak, betörnek, és vérontás vérontást ér!”
Vagy egy kicsit később: „Álnokul élnek, tolvaj tör be a házakba, rablóbanda fosztogat az utcán, és eszükbe sem jut, hogy én emlékszem minden gonoszságukra.” — ezt mondja az Úr. „Megvesztegetik a királyt, hízelgéssel a vezéreket. Mindnyájan házasságtörők.”
Bármelyik napilapból is kimásolhatta volna Hóseás ezeket a megállapításokat, mert hasonlók miatt szenvedünk mi is. Tolvaj tör be a házakba, rablóbanda fosztogat az utcákon, intézményesítik a hazudozást, paráznaság minden téren, minden értelemben, minden életkorban, és mellette a mérhetetlen gőg és büszkeség, akár a technika és tudomány eredményei, akár más miatt. Ugyanakkor valami mérhetetlen tudatlanság és butaság a szellemi igazságok ismeretét illetően. Bármilyen ostoba babonaságot bárki elhisz. Bármilyen összeget megfizet érte, ha megteheti. Csak Isten életmentő, igaz beszédét tartják sokan bolondságnak.
Azt olvassuk ebben a könyvben, hogy Isten egy ideig tűri ezt. Mivel azonban ez elsősorban az Ő népének rossz, ezért, ha a nép megátalkodottan hátat fordít Istenének, akkor jön az ítélet. Hóseás gyönyörű feladata az volt, hogy mielőtt az ítéletre kerülne sor, megtérésre hívja a népet. És ha megtér a nép, nem jön az ítélet. Ezt szintén megígérte Isten.
Hóseás tehát azért feddi őket, hogy szembesítse a valósággal, és megmeneküljenek a pusztulástól. Sajnos nem menekültek meg, mert az igehirdetést nem követte megtérés: i. e. 721-ben Asszíria elsöpörte ezt a kis országot a föld színéről. A tíz törzset fogságba, vitték és alig-alig tért vissza valaki a későbbiek során.
Most azonban még arról olvasunk, hogy Hóseás feladata hirdetni a megtérés lehetőségét. A megmenekülés útjának öt állomását sorolja fel ebben a szép fejezetben.
Szeretném kérni, hogy olvassuk el ezt otthon úgy, hogy minden szónál megállunk, és azt a szót az udvarával együtt végiggondoljuk, mert belegyönyörködik a lelkünk, és elcsodálkozunk Istennek ezen az érthetetlen szeretetén, türelmén, hogy Ő, a sértett fél, kérleli népét a nép érdekében, hogy forduljon vissza hozzá, mert nála gazdag és boldog élet várja.
Ha valaki meg akar menekülni, milyen úton induljon el, és melyek ennek az állomásai? Ma is mindenki, aki megmenekül a lelki pusztulásból, ezen az úton indul el, és ezeken az állomásokon megy keresztül.
1. Az elsőt így olvassuk: „Bűnöd miatt buktál el!” Mi az oka a sok nyomorúságnak, bajnak, szenvedésnek? Erre Isten igéjének a válasza: én. Én vagyok az oka. Óriási felfedezés, amikor valaki ide eljut. Amikor nem bűnbakot keres, nem másokat vádol, nem azt kérdezi, hogy miért engedi meg az Isten, hanem rádöbben arra, hogy miattunk állt elő ez a szomorú helyzet.
Elhagytad Istenedet, az Urat! Ezt tettük mindnyájan, mint emberiség is, és ezen az emberiségen belül a magunk személyes egyéni életét is ez jellemzi: elhagytad Istenedet, az Urat. Isten mérhetetlen kegyelme, hogy visszatérhetünk az elhagyott Istenhez. A visszatérés ezzel kezdődik, amikor valaki rádöbben és kertelés, szépítés nélkül bevallja: én vagyok az oka. Amikor meglátja, milyen messze került Istentől, amikor fájni kezd az Istennel szembeni lázadása, amikor nem másokat vádol már, hanem magát.
2. A második ez: „Térj vissza, Izráel, Istenedhez, az Úrhoz!” A megtérés szó azt jelenti: fordulj meg! Most háttal vagy, és lehet szembenézni vele. Nem szembeszegülni, hanem szembenézni. Nézz a szemébe, keresd Őt! Fordulj meg, mert az irány rossz.
Nem úgy lehet megoldani a bajt, hogy valamit festegetünk, komfortosítunk a szerelvény kocsijain. Rossz irányba halad a szerelvény. Meg kell állni és ellenkező irányba menni. Elfele megyünk Istentől, és ennek a vége az Istentől való végleges elszakítottság, ami a kárhozat, a pokol, és az kezdődik el már itt annak, aki elfelé megy Istentől. Meg lehet állni — ez az evangélium — és meg lehet fordulni.
Mi, amikor Istennek hátat fordítottunk, mintegy becsaptuk magunk mögött a mennyország kapuját. Majd mi egyedül, Isten nélkül. Az evangélium úgy hangzik: Jézus Krisztus kinyitotta ezt a kaput, utánunk jött, közben utat taposott, odavisszafelé, sőt Ő maga az út, és lehetővé teszi, hogy visszatérjünk, és hívogat is minket.
Jézus első mondata, amit nyilvánosan mondott, így hangzott: „Térjetek meg, mert közel jött az Isten országa.” Vissza lehet menni Istenhez, van rá lehetőség. Kész a bocsánat Istennél. Ezt nevezi a Biblia kegyelemnek. Jöjj a messze tájról, ó jöjj haza.
Van itt egy árulkodó és sokat jelentő héber szó az eredeti szövegben, amelynek alapján nem is azt kellene mondanunk, hogy térj meg Izráel Istenedhez, az Úrhoz, mert itt az „-ig” szócska van. Egészen Istenedig, az Úrig térjél vissza, ne csak az egyházig, ne csak bizonyos tanításokig, ne csak a templomig, hogy ott néha megfordulsz. Nemcsak tiszteletreméltó hagyományokig, — az Úrig. A mindenható Istennel állhat helyre az egészen személyes lelki közössége a megtérő bűnösnek, és bocsánatot nyer az egész múltjára. Tiszta lappal indulhat, új szakasz kezdődik. De csak akkor, ha végigmegy ezen az úton: Istenedig, az Úrig.
Amíg kialakul újra a személyes kapcsolat, amíg figyelsz Őreá és érted, mit mond. Amikor neki öntöd ki a szívedet és nem a világba kiabálsz, hogy milyen rossz a sorsod, hanem Őhozzá kiáltasz, Őt szólítod meg, megtanulod újra a nevét. Megtanulod a nevét nem mocskos káromkodásban, hanem szent imádságban kimondani, Őt dicsőíteni, vele újra közösségbe kerülni. „Térj meg, Izráel, Istenedig, az Úrig.”
3. A harmadik állomás arra a kérdésre felel, ha valaki visszafordul és keresi már Istent, keresi az Ő orcáját, vagy már látja is Őt lelkiképpen, akkor mit tegyen, mit mondjon. Annyira elszokott az Isten ellen lázadó ember a vele való közösségtől. Mit kell mondani?
Olyan kedves volt az, amikor néhányszor előfordult a szolgálatomban egy-egy Istent komolyan kereső vagy már megtérő embernek a kérdése, amikor odáig jutottunk, hogy akkor most mondja el ezt Istennek is, vagyis imádkozzék: hogy kezdjem? Hogy kell Őt megszólítani? Ide jutottunk. No, de emiatt nem kell megbélyegeznünk egymást. Ez csak jelzi, hogy ide süllyedtünk, mert azt sem tudom, hogyan kell megszólítani. Ő utána vágyakozom, már félúton vagyok, Őt keresem. És ha megérkezem… Mit csináljak? Mit mondjak? Nem találom a szavakat, elszoktam a vele való kapcsolattól. Elidegenedtünk teljesen a mindenható Istentől.
Látjátok, milyen kimondhatatlan gyengéd Isten szeretete és kegyelme: a próféta szájába adja, hogy mit adjon a nép szájába. Így olvastuk ezt: „Ezeket a szavakat vigyétek magatokkal, amikor megtértek az Úrhoz, ezt mondjátok neki: Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked!” (3. v.).
Mert az ember arra gondol: milyen áldozatot mutassak be Istennek, milyen vallásos teljesítményt produkáljak. És azt mondja a mindenség Ura: úgy sem tudtok nekem hozni semmit, meg nem is kell, amit ti hoznátok; mit tudtok ti produkálni, ami az Istennek kedves lenne? Szavakat hozzatok. De nem találom a szavakat, Uram! Akkor mondjátok ezt az Úrnak: „Bocsáss meg minden bűnt, és fogadd szívesen, ha ajkunk gyümölcsét áldozzuk neked!” Szavakat hozzatok, de a szavaitokban legyen benne a szívetek. A szíveteket hozzátok.
Gondoljunk arra, hogy ha megromlik egy házasság, és aki azt főképpen megrontotta, megbánja és szeretné helyreállítani. Ott nem nagy rózsacsokrokra van szükség meg ajándékokra, hanem néhány őszinte, esetleg könnyekkel kísért szóra, amiben a szíve benne van. Az többet ér mindennél. Ezt várja Isten, hogy végre szólaljon meg a bűnös, mert egészen eddig csak panaszkodott, kiabált, számon kért, felelősségre vonta Istent, de nem szólította meg, nem beszélt hozzá.
Különösen nem úgy, ahogyan Jézus mondja a Hegyi beszédben: mint a gyermekek az apjukhoz. Amikor azt mondja: Abba — apuka. Mennyei apukám. „Jövök, semmit nem hozva, Keresztedbe fogózva, Meztelen, hogy felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz.” Szó szerint ez van itt: „Csak nálad talál irgalmat az árva.” Mert árva az, aki átéli: nincs semmim. Szeretnék valamit adni neki most már, mert eddig csak szidtam, meg kétségbe vontam a létét, szomorúságot okoztam neki. Most valamit szeretnék hozni, de nincs semmim. Akkor mondjam el neki ezt: látod, nincs semmim, és máris beszélgetünk. Máris a szívemet öntöttem ki.
Végre egy őszinte mondat. Én is rájöttem, hogy nincs semmim. Eddig azt hittem, milyen gazdag vagyok Őnélküle. Most már látom: csak Ő lehet az egyetlen gazdagságom. Semmi nem kell nekem, csak az Ő irgalma. Van-e irgalom a számomra? „Csak nálad talál irgalmat az árva.”
Mit tegyen tehát az, aki Istent keresi és vissza akar találni hozzá? Mondja el azt, ami a szívében van. Mert ez a mondat már hitvallás is. Ebben benne van az, hogy felismerte, kicsoda Ő valójában, és elismeri, hogy kicsoda Isten valójában. Én árva vagyok, jövök semmit nem hozva, meztelenül, hogy felruházz, te pedig irgalmas Isten vagy.
Te valóban az vagy, akinek mondtad magadat. Valóban igaz, hogy irgalmas, kegyelmes, hűséges Isten Ő, és nincs más Atya, ily szerető. Én bolond, hogy eddig ezt nem tudtam, nem vettem komolyan, vagy nem éltem vele. Micsoda kiváltság, hogy most komolyan vehetem. Erre vár Isten. Nem áldozatokra, nem fogadalmakra. A szívünkre. Ez a szív szólaljon meg néhány egyszerű, őszinte, bűnvalló mondatban.
4. Ez azonban még kevés. Kevés megvallani a bűnt. Óriási dolog, ha valaki már látja, néven nevezi a maga bűnét, nem az ellene elkövetett bűnöket, és azt Istennek megvallja. De mit olvasunk a Példabeszédek könyvében? „Aki takargatja vétkeit, annak nem lesz jó vége, aki pedig megvallja és elhagyja, az irgalmat nyer.” (28,13)
Ez következik itt mai alapigénkben is. Isten azt mondja, mondjátok ezt: bocsáss meg minden bűnt, amit elkövettünk, és utána következik három „nem”. Megtagadja konkrétan és részletesen mindazt, amit addig Isten ellen elkövetett: Asszíria nem segít meg minket, lóra nem ülünk többé, nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát.
Mert pontosan ez volt a baj eddig. Egyiptommal szemben Asszíriában bíztak, Asszíriával szemben Egyiptomban. Meg a maguk fegyvereiben és lovaiban bíztak, és a maguk faragta bálványszobrok segítségében. Ezzel szomorították Istent. És nemcsak megvallják, hogy sok rosszat követtünk el ellened, hanem azt mondják: minderre nemet mondunk, megtagadjuk, soha többé nem. Egyedül csak benned akarunk bízni.
5. Itt derül ki az, hogy Isten valóban irgalmas, kegyelmes, türelmes Úr, és csakugyan nincs más Atya, aki így szeretné a hozzá visszatérő bűnöst.
Ha otthon majd elemezzük, kiderül, hogy háromszor három nagy ígéretet ad Isten a hozzá visszatérő népnek. Háromszor három olyan nagy lehetőséget ragyogtat fel előttük, ami készen van, csak ki kell nyújtani a kezüket, és már élvezhetik is. Most inkább csak elsorolni tudom. Az első hármas így hangzik:
— kigyógyítom őket hűtlenségükből,
— szívből szeretni fogom őket,
— harmat leszek Izráelnek.
Először mint orvos lép fel, mert beteg a nép. Megbetegedett az Istentől való elszakítottság állapotában. Meg kell gyógyítani. Kigyógyítom őket. De ennél több, amikor azt mondja: mint szerelmes férj, visszafogadja a hűtlenné vált parázna feleséget. Egy szerelmes férj szeretete még többet jelent, mint az orvos segítsége. Utána azt mondja: maga az élet tér vissza számukra.
A „harmat” szóról prédikáció sorozatot kellene egyszer tartani, mert ott, ahol víz nélkül nincs élet, és ahol minden csepp víz áldás ma is, és Izráelben csak ott vannak zöld foltok, ahova a vékony műanyagcsöveken megy a víz, és csepegtetős öntözéssel valahogy egy bokrot, füves foltot, sőt gyümölcsösöket, narancsligeteket létrehoznak: Ott tudják, mit jelent a harmat. Hajnalonta mint egy kicsi eső. És holnap is számíthatunk rá, meg holnapután is. Lehet tikkasztó hőség egész nap, hajnalban megjön a harmat, és attól függ az élet, hogy lesz-e betevő falatunk, meg életben marad-e sok minden, sok mindenki.
Amikor Isten azt mondja: harmat leszek Izráelnek, ez ugyanaz, mint amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az élet és a feltámadás.” Vagy: „Azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben legyenek.”
Isten tehát azt mondja: ha visszatértek, meggyógyítalak sokféle betegségetekből. Újra szerető szövetségesetek leszek, és mindent megkaptok, amire szükségetek van.
A másik hármasság háromszor említi a Libánon hegységet:
— gyökeret ver, mint a Libánon fái,
— illatos és ékes lesz, mint a libánoni olajfa,
— híresek lesznek, mint a libánoni bor.
A Libanon hegység volt a „hegység”, az, amelyik masszív, amelyikre, ha ránéz az ember, erő sugárzik belőle, amelyiknek ráadásul olyan klímája van, hogy gyönyörű a flórája. A szépségnek és a bőségnek a szimbóluma is volt. Itt olvastuk azt is, hogy gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő. Minden lesz bőségesen: erő, szépség és bőség.
Nem ezt veszítettük el, amikor otthagytuk Istent, amikor hátat fordítottunk neki? Az Édenkert biztonságát, ahol nem volt félelem, ahol nem roskadt az ember a terhei alatt, ahol a munka is öröm volt. A szépséget, Isten legszebb ajándékait is úgy el tudjuk rútítani… És a bőséget. Tele vagyunk szükséggel, nélkülözéssel. Reggeltől estig erről folyik a szó. Isten azt mondja: visszakapjátok az Édenbeli állapotot. No, de olyan bűnök után? Ennyi hűtlenség után? Igen. Ha azt felismeritek, bevalljátok, elhagyjátok, Istent keresitek és visszataláltok hozzá, visszakapjátok az elveszített Édent. Ez maga az üdvösség, az Istennel való lelki közösség.
Ezután pedig egymás után háromszor említi Isten önmagát:
— én meghallgatom és törődöm vele,
— én olyan leszek neki, mint a zöldellő ciprus,
— tőlem kapod gyümölcsödet.
Vagyis a visszatérő bűnöst Isten újra kézbe veszi. Kezébe veszi, kezében tartja, karban tartja a szó mindenféle értelmében, és elhalmozza ajándékaival. Valóban átéli az ilyen megtérő bűnös azt, amit a Jeremiás 17,8-ban így olvasunk: „… aki az Úrban bízik, olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. A száraz esztendőben sincs gondja, szüntelenül termi gyümölcsét.”
Másokat is gazdagítani tud. Meggazdagodik az Istennel való közösségben, és másokat gazdagító életté válik. Az, aki előtte tele volt félelemmel, bizonytalansággal, szorongással, panasszal, jajkiáltással, vádaskodással, egymás marcangolásával — ahogyan az ma történik itt körülöttünk, néha talán velünk is, — ebből az állapotból emel vissza Isten a vele való közösségbe, ha valaki elindul ezen az úton és végigjárja azt.
És kitűnik ebből az igéből, hogy mindent Isten készít el. Itt semmi teljesítményre nézve nincs parancs, hogy mit tegyetek. Csak arról van szó: gyertek közelebb hozzám. Mondjátok ki az igazságot: vétkeztetek, aztán tartsátok a kezeteket és én telerakom gyümölcsökkel, hogy jusson nektek is bőségesen, meg legyen mit adni nektek, szegény árváknak, mások számára is. Valóban igaz az:

Irgalmas, türelmes, kegyelmes Úr Ő,
Nincs más Atya, ily szerető,
Tenger mélyére veti bűneinket,
Jer, dicsérjük Istenünket.
(a kórus énekel)

A lelkészválasztásra készülve különösen is fontos, hogy világosan lássuk és vegyük komolyan is, amit a Biblia az egyházról, a gyülekezetről, annak szolgáiról és tagjairól tanít. Mert erről a Szentírásnak világos tanítása van, és mi sokszor úgy viselkedünk, mintha ebből semmit nem tudnánk vagy nem vennénk azt komolyan.
Annak a sok igei igazságnak, ami ebben a nagyon hosszú körmondatban megszólal, csak a tartalomjegyzékét tudom most elmondani, de jó lenne, ha utána is gondolkoznánk még ezeken. Három szép kifejezést hangsúlyozzunk mindenekelőtt ebből a szakaszból:
1. Az első egy megállapítás is egyben, hogy az egyház a Krisztus teste, aminek Ő maga a feje. Szerves egységben van a fő a testtel. Ahogyan a mi testünk egy a fejünkkel, ugyanúgy a Krisztusban hívők közössége, az egyház, egy a dicsőséges Krisztussal. Ahogyan ugyanaz a vér kering a testünk különböző tagjaiban meg a fejünkben, ugyanaz a lélek munkálkodik az egyházban és annak hívő tagjaiban, ami a Krisztus Lelke.
Mivel ennyire egy az egyház Krisztussal, Krisztus, a fő irányítja azt. Éppen ezért akinek az élete még nem egyértelműen Krisztus irányítása szerint folyik, az nem tagja még ennek a testnek. Jézus erről világosan szólt a Hegyi beszédben is, amikor azt mondta: „Nem mindenki, aki azt mondja nekem: Uram, Uram, megy be a mennyek országába, csak aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21).
Mindnyájan jól ismerjük a Jn 1,12-t, gyakran idézzük, és kell is, hogy szó szerint tudjuk és értsük: „Akik befogadták Jézust, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” — Mert addig nem voltak azok, csak ha befogadták Jézust, mint Urat, és az Ő irányítása szerint kezdenek élni.
Ez nem valami bántó megkülönböztetés és nem önkényes diszkrimináció, hanem ténykérdés. Úgy, ahogy a Róm 8,14-ben olvassuk: „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten Fiai” — a többiek meg Isten teremtményei. Isten gyermeke az, akit ténylegesen az Ő Lelke vezérel.
Mivel ez az egység megvan az egyház és Krisztus között, ezért a Biblia gyakran szól arról, hogy az élő Jézus Krisztus vezeti, védi, táplálja az Ő egyházát, a benne hívőket, és egyszer majd magához veszi az egyházat a mennyei dicsőségbe.
Az egyház tehát nem társadalmi képződmény, hanem a Krisztus teste. Egészen sajátos, egyedülálló alakulat. Éppen ezért örök. Ezért él túl mindenféle társadalmi rendet és politikai rendszert. Ezért érvényes rá az, amit Jézus mondott: „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat” — mert egy az ő dicsőséges Urával, Jézussal.
Jézus Krisztus ebbe a közösségbe, a vele való teljes egységre hív bennünket. Vajon tagjai vagyunk-e már ennek a közösségnek, az egyháznak?
2. A másik megállapítása alapigénknek, hogy ebbe a közösségbe az Ő szolgái által hívogat maga Jézus Krisztus. „Ő adott némelyeket apostolokul, prófétákul…” — olvastuk a felsorolást. Ő adott… Az egyháznak tehát maga Jézus a gazdája, az Ura, a tulajdonosa. Még arról is olvasunk a Bibliában, hogy milyen áron vásárolta meg. Ő a legfőbb szervezője, Ő rendel szolgákat a különféle feladatok elvégzésére. Ő rendel lelkipásztorokat a gyülekezetekbe, és Ő rendel gyülekezeti munkásokat.
Isten különös munkája volt az, ahogy ennek a gyülekezetnek eddigi két lelkipásztorát idehozta és évtizedeken keresztül kegyelmesen használta. Isten különös csodája az, hogy évtizedeken át soksok gyülekezeti munkást beállított itt a szolgálatba.
Volt egyszer egy csendesnapunk gyülekezeti munkásokkal, és egy előadást hallgatva a hátsó sorból elkezdtem sorba nézni a testvéreket, akikkel együtt dolgoztunk akkor, meg dolgozunk részben ma is, és elképedtem, és valami különös Isten-dicsőítés fakadt fel a szívemből, hogy honnan hívott ki minket a mi Urunk. Micsoda lelki sötétségből, elesettségből, nyomorúságból szedte össze azt a társaságot, amelyik ebben a gyülekezetben ma is szolgál. Mennyi bűnünket megbocsátotta, hogy vett kézbe, hogy tisztogat, formál és minden alkalmatlanságunk ellenére használ a lelki munkában. Ez Istennek a csodája.
Ebben a két szóban valami mérhetetlen melegség és soksok ígéret is belesűrűsödik, hogy Ő adott. Ő adott némelyeket apostolokul, prófétákul… Ebben benne van az az ígéret is, hogy az, aki eddig adott, adni fog ezután is. És ez most ebben a helyzetben minden hívő testvérünknek komoly feladata: vegyük komolyan, ne sértsük és gyalázzuk Istent azzal, hogy feltételezzük róla, hogy ezentúl nem lesz gondja ránk, vagy hogy Ő erőtlen lenne ezután is adni tanítókat, pásztorokat és prófétákat. Egyedül Ő tudja, hogy ki való ide erre a szószékre, és kiknek kell végezniük itt a gyülekezetben a szolgálatot. És ha mi ezt hittel kérjük, akkor ne kételkedjünk abban, hogy Ő másmilyen, mint az az Atya, akinek Őt Jézus bemutatta, mert azt mondta róla: „melyik apa az közületek, aki ha a fia kenyeret kér, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki. Mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok…” (MT 7,9-10).
Ez a mostani helyzet vizsgaidő mindannyiunk számára. Mindenkinek, aki egy kicsit is szereti ezt a gyülekezetet, és aki nagyon szereti az Úr Jézust, vizsgáztatja a hitét. Hisszük-e, hogy itt nem csupán emberi keresgélés, szervezés, vitatkozás, szavazás, választás… dönti el, hogy ki lesz a lelkipásztor, hanem Isten már régen eldöntötte. Nála nincs is ilyen: régen, mert Ő az idő felett van és ott nincs előbb meg később. Ő ezt öröktől fogva tudja. És az, aki adott eddig szolgákat, hisszük és higgyük, hogy adni fog ezután is.
3. A harmadik az, amit hangsúlyoz itt alapigénk, hogy a cél nem csupán az emberek üdvözítése, hanem az üdvösségre jutott hívők szolgálatba állítása.
Azt olvassuk a 12. versben: „Ő adott (…), hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére. „
Így működik az egyház. Nemcsak egyes szolgálók munkájának a gyümölcse, ami történik, hanem a szenteknek, vagyis minden hívőnek az a feladata, hogy a szolgálatát végezze és a Krisztus testét építse.
Mit jelent ez? Ezt Jézus sokkal egyszerűbben így fejezte ki: „kövessetek engem és embereket fogtok halászni.” Vagyis: embereket mentetek ki a biztos pusztulásból és segítetek el igazi életre, sőt örök életre.
Még egyszerűbben azt jelenti: minden hívőnek kötelessége hitre segíteni másokat. Mutatni a Jézushoz vezető utat. Adott esetben elmondani egyszerűen azt az evangéliumot, ami rajtunk is segített, és közben úgy élni, hogy az beszédes élet legyen. Túlmutasson a puszta létünk, a viselkedésünk, a magatartásunk Jézusra. Hogy megismertessük másokkal Krisztust, akit nem ismernek.
Végezzük azt az András-szolgálatot, ami olyan gyönyörű az evangéliumokban. Hiszen András, mihelyt megismerte Jézust, fut haza, karon fogja testvérét, Pétert, és Jézushoz vezette őt. Aztán hallja a nagy forgatagban, hogy görögök keresik Jézust. Karon fogja őket és Jézushoz vezeti a pogányokat. Hallja, hogy meg kellene vendégelni sok ezer embert, és ő az, aki azt a kisgyereket odavezeti Jézushoz, akinél van öt kenyér meg két hal.
Mindig, mindenkit, akit csak lehetett, Jézushoz vezetett. Ezt jelenti a Krisztus testének építése, az egyház építése. Meg olyanokat, hogy adunk egy evangéliumi könyvet valakinek, főleg ha Isten juttatta eszünkbe, hogy kinek melyiket adjuk. Adunk egy kazettát, kézen fogunk egy kisgyereket és elvezetjük ide a gyerek-istentiszteletre vasárnap, mert a szülei ezt nem teszik meg. Veszünk egy Örömhírt — most jelent meg a legújabb száma tegnapelőtt —, és elvisszük egy gyereknek. Így hall először, vagy olvas először az Úr Jézusról. Itt meg kedvesen rámosolygunk akár egy ismeretlen testvérre is, énekeskönyvet kínálunk neki, hellyel kínáljuk… Valami módon építjük a Krisztus testét, az egyházat, és legfőképpen kitartóan, állhatatosan könyörgünk annak az épüléséért. — Ez az, amit kevesen végeznek hűséggel.
Épülve építünk úgy, hogy mi magunk is épülünk közben, de személyes feladatunknak tekintjük a Krisztus-test építését.
Sokan járnak ide úgy, hogy csak épülni akarnak. Olyan jellemző volt, a minap mondta valaki: alig várom a vasárnapot, mert akkor beülök a maguk templomába, meghallgatok egy szép beszédet, és megnyugszom. Ez is fontos, de ez kevés. Itt nem erről van szó; azt mondja: szolgálat végzésére kell felkészíteni a hívőket. Sokszor az a szép vagy kevésbé szép beszéd nem is megnyugtatja a hallgatót, hanem felzaklatja!
Amikor Ezsdrás idejében elolvasták a Bibliát, az emberek sírva fakadtak. Úgy kellett vigasztalni őket, hogy hagyják már abba. Rádöbbentek, hogy milyen messze sodródtak Isten igéjétől és akaratától. Amikor pünkösdkor Péter prédikált, akkor szívükben megkeseredtek. Egy másik fordításban így olvassuk: szíven találta őket, beleszúrt a szívükbe a hallott evangélium, és bűnbánatra jutottak, hogy utána el nem fogyó békességet és örömöt kapjanak az élő Krisztustól.
Kevés az, hogy megnyugtat a szép beszéd. Az kell, hogy felkavarjon, megtisztítson, utat mutasson. Annak nyomán valamit abbahagyjak, és valami újat kezdjek. Az egész ember újjá változzon és tovább tudja mondani másoknak is, amit hallott. Itt erről van szó, szolgálat végzésébe állít bele a mi Urunk.
Az igének ez a mondanivalója ma különösen is időszerű, mert ma kezdődik az egyházi év ún. ünneptelen fele. A naptári év mellett létezik egyházi év is, ami ádventtől ádventig tart. Ádventtől a pünkösd utáni első vasárnapig, az ún. Szentháromság vasárnapig — ami a múlt vasárnap volt — tart az ünnepes félév, és utána jön az ünneptelen félév. Az ünnepes félévben, amiben egymás után következnek az üdvtörténeti ünnepek, azon van a hangsúly, hogy Isten mit tett és tesz értünk, és mit kínál a hívőnek. Az ünneptelen félévben is van erről szó, de akkor nagyobb hangsúlyt kap az, hogy erre mi hogyan válaszolunk.
— Karácsony arról szól, hogy „Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta…”, de ebből az következik, hogy nekünk is szeretnünk kell egymást.
— Nagypéntek arról szól, hogy „Jézus engedelmes volt halálig, mégpedig a kereszthalálig” érettünk, de ebből az következik: ti is haljatok meg a bűnnek és a mi óemberünk vele együtt megfeszíttetett a kereszten.
— A feltámadás ünnepe az Ő dicsőséges hatalmáról, győzelméről szól, de ebből az következik: támadjatok fel ti is a bűnből és ne engedjetek semmilyen kívánságnak.
— A mennybemenetel ünnepén szó van az Ő dicsőséges visszatéréséről eredeti helyére a mennybe, de ebből következik a mi reménységünk: helyet készít ott nekünk is, és szüntelenül közbenjár érettünk.
— Pünkösdkor hallunk arról, hogy kitöltetett a Szentlélek, de ebből következik, hogy ha a Lélek által élünk, akkor a Lélek szerint is járjunk — ahogy a Galata levélben olvassuk.
Szolgálat végzésére. Elég tudatos-e ez bennünk, látjuk-e a helyünket ebben a gyülekezetben is, hogy a Krisztus-testét mivel, hogyan építhetjük, aggaszt-e az, ha nem látjuk és nem teszünk semmit? Készek vagyunk-e arra, hogy ha a mi Urunk megbíz valami feladattal, akkor kitüntetésnek tartjuk, hogy válaszolhatunk mindarra, amit Ő eddig értünk tett.
Az egyház a Krisztus teste — ez volt az első. Ő adott és ad továbbra is a különböző szolgálatokra szolgálókat — a második. És a harmadik: a hívőket szolgálat végzésére hívta el.
Arról is szól még ez az ige, hogy milyen az egészséges egyház, az egészséges gyülekezet. Négy jellemvonását olvashatjuk itt.
1. Az elsőt így olvastuk: a Lélek egysége valósul meg az egészséges egyházban és gyülekezetben. Ez azt jelenti, hogy a hívő félre áll Isten útjából. Nem a maga személyes, egyéni önző szempontjai szerint dönt és cselekszik, hanem mindig az egészet, a Krisztus-test érdekét nézi, hiszen neki is az a legjobb, ami az egésznek jó. Az egyes tagoknak is az használ, ami az egésznek használ. Ezért akarja az ördög újra és újra megrontani ezt az egységet. Az ördög szétdobáló, egymással szembeállít, egyénekre, csoportokra, klikkekre akarja szabdalni az egységes testet, a hívők közösségét.
Ezekben a hetekben most különösen is fontos, hogy semmi ilyen ördögi kísértésnek ne engedjünk. Akkor se, ha saját szívünkből támad és a saját fejünkben szólal meg. Ezért kell kimondanunk: az egyházban nem demokratikus alapelvek alapján történik a közélet, mert ott nem demokrácia van, hanem Isten-uralom, teokrácia.
Természetesen a törvényeket demokratikus szellemben fogalmazták meg: hogyan kell szavazni, választani, előtte, utána, közben mit kell tenni. Ez rendben van. E felett ott van mindig az: mi lehet az adott esetben Isten akarata? Az egyház feje, az élő Jézus Krisztus mit akar? Mert a nép szava nem Isten szava. Sokszor kiderült már, hogy nem a többség ismerte fel és volt kész cselekedni Isten akaratát.
Ezt nekünk higgadtan végig kell gondolni, miközben természetesen ebben a kérdésben is a törvények szerint akarunk eljárni.
2. A másik tulajdonsága az egészséges egyháznak és gyülekezetnek, hogy nagykorú. Ne legyetek kiskorúak — mondja itt az ige —, hanem érett korúak, felnőttek, nagykorúak. Mi a különbség?
A kisgyerek élvezni akar. Az érett felnőtt használni akar. A kisgyerek mindig csak magára gondol. Az érett felnőtt az egészre gondol, mindazokra, akikért felelős. A kisgyerek a pillanaton belül gondolkozik és dönt, a felnőtt ember távlatosan gondolkozik és döntésének a következményeivel is számol. Éppen ezért a kisgyerek sokszor felelőtlen, nincs még hibaérzéke sem, veszélyérzése sem, a felnőttes gondolkozást a felelősség jellemzi. Legyetek nagykorúak!
3. A harmadik jellemvonás egyfajta lelki-szellemi stabilitás. Így olvastuk ezt itt: „hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől Őhozzá, aki a fej, a Krisztus.”
Nem ide-oda megingathatóan, bizonytalanul csapongva, hanem stabilan. Nem szeszélyesen, nem kapkodva, hanem lelki-szellemi stabilitással. Ez azt jelenti, hogy a felnőtt, érett keresztyénnek ismeretei vannak. Tudja, hogy mi jó, mi helytelen. Célja van, és célszerűen, céltudatosan halad előre az útján. Tudja, hogy mit akar, miért akarja azt, és mi lesz annak a következménye. A lelkileg érett ember egyszer határozott igent mondott a Szentírásban felismert igazságra, és utána mindig újra határozott nemet mond mindarra, ami őt attól eltéríthetné.
Ma tipikusan olyan időben élünk, amikor mindenféle tanítás szele hányja-dobálja a kiskorúakat és a tudatlanokat. Nekünk elkötelezett keresztyéneknek kell lennünk! Ez fontos, hogy elkötelezze magát minden élő hitű keresztyén Jézus Krisztus mellett, hogy kötelezzük el magunkat a Szentírás tanítása mellett. Ebben a gyülekezetben elkötelezzük magunkat a reformátorok Biblia-értelmezése és tanítása mellett, és újra és újra készek vagyunk meggondolni, amit hallunk, de nem hajlunk, mint ingó-bingó zöld fűszál hol erre, hol arra, hanem tudjuk, mi az igazság, és ahhoz ragaszkodunk, — ahogy itt olvastuk.
Éppen ezért újra és újra nemet mondunk mindenféle teológiai liberalizmusra, nemet mondunk az ún. karizmatikus tévelygésre, mindenféle szektás Bibliától eltérő tanításra, hitbeli eltévelyítésre és erkölcsi fellazításra. Akkor is, ha ma ez nem divat, és nem népszerű. Ezt el kell dönteni. Az egészséges keresztyént és az egészséges gyülekezetet és egyházat az elkötelezettség jellemzi. Tudja és újra és újra felülvizsgálja a Szentírás világosságában, hogy mi az igazság, és ahhoz áldozatok árán is ragaszkodik.
Mi ezeket a szempontokat a leendő lelkésztől elvárjuk, és minden jelöltnél megvizsgáltuk, megvan-e. Ha ez megvan, lehet sokféle hiányosság, fogyatkozás, de a lényegből nem szabad engedni.
Ezt a gyülekezetet Isten kegyelméből 70 év óta ez jellemezte. Szidnak is bennünket elég sokfelé, de ha emiatt szidnak, amiatt nem kell elkeseredni, csak meg kell erősödni a Jézus melletti elkötelezettségben. Ez ne szavakban álljon, hanem életgyakorlatban, engedelmes, szolgáló, megszentelt életben.
4. A negyedik, amit igénk említ: az egészséges hívő és az egészséges egyház növekedik szüntelenül, mégpedig egyre inkább Krisztushoz válik hasonlóvá. Tehát a jézusi jellemvonásokban növekedik, de van benne dinamizmus: fejlődés, gyarapodás, előrehaladás, növekedés. Hol lassabban, hol gyorsabban, de az irányultsága, a trendje nem változik. Egyre inkább Krisztushoz válik hasonlóvá.
Az egészséges gyülekezet jellemezői tehát: a Lélek egysége, a lelki nagykorúság, a szellemi stabilitás, és ez a csendes, egyenletes növekedés, egyre közelebb kerülve Krisztushoz.
Nekünk ez a választási időszak vizsgaidő. Mindenki vizsgázik: hiszi-e azt, hogy az egyház ura Jézus Krisztus. Hisszük-e azt, hogy Ő ad pásztorokat, tanítókat ma is. A Lélek egységére törekszünk-e, vagy engedjük, hogy ostoba pletykákkal, felelőtlen fecsegéssel és találgatásokkal megmérgezzük a Léleknek az egységét? Jellemez-e ez az érett, felnőttes, felelős gondolkozás, amikor nem a személyes ízlésem dönti el, hogy végül is mit teszek és mit nem, hanem az egész Krisztus-test érdeke, magasabb szempontok, mindenképpen igei szempontok, amire Isten akar elvezetni bennünket.
A lelkész-választás szent feladat. Ezt valahogy nem értjük. Valahogy itt mintha a képviselőválasztáshoz hasonló profán kalandba bocsátkoznánk. Így beszélnek sokan erről. Ez szent és felelős feladat, ami végső soron a mi Urunk kezében van, amibe beleronthatunk, beszennyezhetjük — meg nem ronthatjuk, — ezt én hiszem. Nem lehet meghiúsítani az Ő jó és tökéletes akaratát, de akkor boldog egy hívő és boldog egy gyülekezet, ha beleigazodik az Ő gondolataiba, felismeri az Ő akaratát, és arra mond meggyőződéssel igent.
Jó lenne, ha ebben újulnánk és frissülnénk meg elsősorban, és ezt az igét, mint egy tükröt magunk elé tartanánk és megkérdeznénk: Uram, mit nem úgy teszek én, ahogy a te igéd mondja, és mi az, ami abból következik, abban akarok megerősödni, az előbbit pedig abba akarom hagyni.
A lelkész-választásra lelkiképpen be kell mosakodnunk. Magyarul: konkrét bűnbánatot kell gyakorolnunk mindnyájunknak. De bízzunk abban, hogy az, aki eddig adott, adni fog ezután is ennek a gyülekezetnek nemcsak új lelkészt, hanem folyamatosan pásztorokat, tanítókat, prófétákat, apostolokat az Ő nagy gazdagsága szerint.