Mi Atyán, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved,
jöjjön el a te országod,
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma,
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek.
És ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól,
mert tiéd az ország, a hatalom
és a dicsőség mindörökké.
Ámen.
Kegyelmes Istenünk, köszönjük, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőíthetünk téged. Olyan sokan gyalázzák és káromolják ebben a világban a te szent nevedet. Mi szeretnénk szüntelenül, egyre teljesebb meggyőződéssel, benned vetett igaz hittel dicsőíteni téged.
Megvalljuk bűnbánattal, hogy oly sokszor több panasz jön ki a szánkon, mint hálaadás. Több zúgolódás és elégedetlenség, mint magasztalás.
Emeld fel a tekintetünket, hadd lássuk meg azt a sok jót, amit érdemünk nélkül adsz nekünk. És legfőképpen hadd lássunk a hit szemével téged. Téged, aki kezedbe tartod a világ eseményeit, aki számon tartasz minket, kicsinyeket név szerint, akinek gondod van ránk.
Kérünk, használd fel ezt a csendes órát most arra, hogy még inkább megteljék a szívünk irántad való hálával és a te dicséreteddel. Hadd kapcsolódjunk bele a mennyei seregek dicséretmondásába, és fogadd kedvesen a mi gyarló, de hittel elhangzó magasztalásunkat.
Kérünk, hogy minden, ami itt most elhangzik, szolgálja a te dicsőségedet és a mi hitünk erősödését.
Ámen.
Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, kedves vendégeinket. Hálás vagyok Istennek, hogy együtt tölthetjük ezt a rövid időt, és remélem, nemcsak hallgatjuk, hogy a kórus dicsőíti Istent, hanem velük együtt, ahogy az ige mondja, egy szívvel, egy szájjal mi is dicsőítjük a mi Urunkat.
Hadd köszöntsem külön szeretettel a Ciszterci Nővérek Kismarosi Monostorából érkező testvéreinket. Köszönjük, hogy gyülekezetünk több csoportját nagy vendégszeretettel fogadták már ott, és köszönjük, hogy elfogadták a kórus meghívását.
Nem véletlenül választottuk a mai délután mottójául ezt a mondatot: Dicsérd Istent, zengedezz! Ez a befejező Händel műnek az első sora, de az egész esténknek, egész együttlétünknek a célja is ez, hogy felemeljük a tekintetünket a mindenható Istenre, és felfakadjon szívünkben az Ő dicsőítése.
Sokan mondják mostanában: nehéz időket élünk és nem ér rá az ember effélékre, ahogy a múltkor valaki mondta. Mifélékre? Hogy imádkozgassunk, meg Istent dicsőítsük. Egyrészt azért nem, mert sokkal inkább azt látjuk, hogy mi nincs, mi hiányzik az életünkben, másrészt azért nem, mert — magyarázzák az ilyen testvéreink — kemény munkával örül az ember, ha a mindennapi betevőt előteremti valahogy. Nem tudunk mi ilyesmivel foglalkozni.
Akkor milyesmivel foglalkozunk? A Biblia azt mondja: Isten egyenesen arra teremtett minket, hogy Őt dicsőítsük. Nemcsak a szánkkal, az egész lényünkkel, és az egész létünkkel, a munkával is. Kálvin János gyönyörűen ír arról, hogyan lehet a hívő ember mindennapi munkája istentiszteletté, amelyiken felragyog Isten dicsősége. Jézus egyenesen ezt tette a benne hívők feladatává, hogy fölragyogtassuk ennek a világnak Isten dicsőségét.
Mivel éppen ez hiányzik sokaknak az életéből, ezért válik embertelenné az életünk. Ezért üresednek meg és bomlanak fel a legmeghittebb kapcsolatok is. Ha valaki azt mondja — és ezt mondta valaki a közelmúltban — annak semmi haszna nincs, hogy mi Istent dicsőítsük, remélem, hogy az együttlétünk végére meggyőződik arról, hogy nagyon sok haszna van.
Nem Istennek van szüksége arra, hogy Őt dicsőítsük, nekünk van szükségünk arra, hogy egyre inkább megismerjük azt, aki egyedül méltó minden dicséretre, hogy megismerjük az Ő tetteit, és eközben egyre teljesebb bizalommal rá tudjuk bízni magunkat.
Nem hangversenyen vagyunk együtt, hanem istentiszteleten. Minden kórusmű is, ami elhangzik, vagy imádság, vagy igehirdetés. Remélem, hogy a szívünk is együtt fog dobbanni vele.
Az első két mű, amit hallunk, az pontosan erről szól: az első Isten dicsőítését jelöli meg, mint szép feladatunkat, a másik pedig hálaadás. Majd a végén látni fogjuk van-e különbség, és ha van, mi az Isten dicsőítése és a neki való hálaadás között. Az első mintegy biztatja önmagát és a zsoltárokban ez gyakran előfordul: áldjad én lelkem az Urat, és ne felejtsd el, mennyi jót tett veled. Miért kell biztatni? Mert nem áldja magától. Mert önmagunkat szeretjük dicsérni, és nem az Urat. Áldjad én lelkem! Énekszóval áldom Jézust. Értem földre szállt le Ő. — És aki megérti, hogy mit végzett el Jézus értünk itt a földön, annak a válasza így hangzik:
Itt a szívem, drága Jézus,
Hódolattal átadom,
Terád nézek, míg csak élek,
S hűen járok utadon.
Erről szól az első kórusmű. A második pedig Schütznek a szerzeménye, amelyik tulajdonképpen nem is tudja, mit mondjon arra nézve, hogy hálát akar adni Istennek. Nem tudjuk felsorolni. Néha nekiveselkedik az ember, és jó, ha elmondjuk konkrétan is, hogy miért vagyunk hálásak, de ez az ének az Atyának és szent Fiának mond hálát, és szinte csak ezt tudja ismételgetni egyre nagyobb meggyőződéssel.
Hallgassuk meg ezt a két kórusművet.
A Pasaréti Palló Imre Énekkart vezényli: Cseri Zsófia
Istent azok tudják igazán dicsőíteni, akik ismerik az Ő tetteit. Egyáltalán Őt magát is a tettein keresztül ismerhetjük meg. Amiket cselekedett a világ teremtésétől napjainkig, és amit a személyes életünkben is cselekszik. Isten nagy tettei közül a Szentírás Jézus Krisztus kereszthalálának a jelentőségét és az Ő feltámadásának az erejét külön kiemeli.
A most következő két mű az előbbiről szól, aztán hallunk majd másik kettőt, ami Jézus feltámadásának a jelentőségéről szól.
M. Haydn azt a szót hangsúlyozza ebben a műben, amivel Jézus befejezte a megváltást, amikor elhangzott: elvégeztetett.
J. S. Bach pedig a Jézusra vonatkozó ígéretek beteljesedését hangsúlyozza. A műben azt halljuk, hogyan teljesedett be mindaz, amit Isten megígért. Olyan nagy dolog, hogy a bűneset után közvetlenül már elhangzik egy ígéret, hogy eljön majd az, aki a kígyó fejére tapos. Az Ószövetség tele van a megváltásra vonatkozó ígéretekkel. Ezek mind beteljesedtek.
Hallgassuk meg ezt a két művet.
A következő mű egyszerűen csak örvendezik azon, hogy az Úr Jézus feltámadott, és nem győzi ismételni: dicsérjétek az Urat. Héberül: Halleluja. Az utána következő Bach korál pedig megpróbálja elsorolni, hogy mi-minden származik Jézus győzelméből. A feltámadott Krisztusban való hit egy győztes seregbe sorolja a benne hívőket, a mi örömünknek is forrása, az új életnek is a forrása és táplálója. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy nekünk élő Urunk van.
Hallgassuk meg ezt két ujjongó éneket.
Tegnapelőtt fejeztük be sokan, akik a bibliaolvasó vezérfonal szerint olvassuk a Szentírást Ézsaiásnak a hosszú könyvét. Ennek az utolsó fejezetéből való ez a mondat. Azért olvastam fel, mert ha ez a mostani együttlétünk mottója: Dicsérd Istent, zengedezz! — akkor jó, ha megkérdezzük: hogyan lehet eljutni oda egy ilyen magunkfajta embernek, hogy megteljék a szívünk Isten dicsőítésével, és ezt még el is tudjuk mondani másoknak, hogy zengedezzünk is valamilyen formában.
Ebben az igében világos válasz van erre. A Szentírás sok más helyen is ezt a két lépést említi meg. Azt mondja Isten először a népeknek: „Jöjjetek és lássatok meg engem!” Utána azt mondja a megmentetteknek: menjetek és adjátok hírül dicsőségemet a pogányoknak. Jöjjetek és menjetek. Először magához hív, azután az elveszettekhez küld. Először megengedi, hogy megismerjük Őt, aztán megáld azzal, hogy megismertessük Őt másokkal is. Először bennünk végzi el a maga munkáját, azután általunk munkálkodik ebben a világban.
Kihív a pogányok közül, amikor az Ószövetségben azt olvassuk: a népek, ez mindig a pogányokra, a nem Isten népére vonatkozik. Kihív onnan, megismerjük Őt, vele közösségbe kerülhetünk a hit által és a megmentettekhez csatlakozhatunk. A megmentetteket pedig küldi vissza oda, ahonnan kihívta őket, hogy most már az ő megmentőjükről tudjanak hitelesen beszélni, hogy mások is a megmentettekhez csatlakozhassanak.
Először megengedi Isten, hogy felismerjük, hogy Ő az Isten, eközben elismerjük, hogy valóban Ő az Isten a mi életünkben is és utána a vele való közösségben egyre jobban megismerhetjük Őt. Ez nagyon fontos bibliai folyamat.
Először felismerem: tényleg van Isten a világon — ahogy a délelőtti igehirdetésben hallottuk a Dániel könyvéből: „Van Isten az égben.” Ez az Isten itt a földön is Úr. Láttuk ezt is, hogyan cselekedett Dánielék körül és őáltaluk és őbennük is. Ez az Isten cselekvő Isten. Ami Jézus mondott, az ma is igaz: „az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom.”
Ezt ismeri fel először a hitetlenből hívővé váló ember, eközben elismeri ezt az Istent a maga személyes élete felett is Úrnak. Nem ő akar már a maga istene lenni, nem istenkedik dölyfösen, mint a bűneset után, és attól kezdve mindig, és az Istennel való lelki közösségben egyre teljesebben megismeri Őt. Ahogy megismeri, felragyog a mi hitvány életünkön az Ő dicsősége, és tudunk róla hitelesen bizonyságot tenni másoknak is szóval, és az életünkkel is.
Hol ez a sorrend? Először elmondom kinek ismertem meg Őt, az életem meg csendes illusztrációja ennek, és megerősíti a bizonyságtétel, hol pedig előtte jár a megszentelt élet, s mintegy utat készít az evangéliumnak, aztán elhangzik szavakban is.
Csak is érthetjük meg azt, ami nem ellentmondás a Bibliában, hanem egymást kiegészítő két gyönyörű megállapítás, amikor Jézus azt mondta: „Én vagyok a világ világossága”, a Hegyi beszédben pedig azt mondja: „ti vagytok a világ világossága. Csak közben történt valami. Történt ez a vele való találkozás, amelyikben fényt fogott a mi fénytelen, sötét életünk. Jézus közelében kifényesedett, megvilágosodott az élet, és világítani tudunk másoknak. Ezután, hogy „ti vagytok a világ világossága” mondja ezt: „úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látva a ti cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
A puszta létünk túlmutat önmagunkon. Az újjászületett ember az újjáteremtett esetében és mutat a dicsőséges Istenre. Felragyog valami a hívő ember életén Isten dicsőségéből. Erre hívott el minket a mi Urunk.
Mi a különbség hálaadás és dicsőítés között? Aki hálát ad, az megköszön valamit, az utóbbi pedig dicsőít valakit. Nagyon fontos, hogy meg tudjuk köszönni Isten ajándékait, mert a hála azt jelenti: az ajándékokról feltekintek az ajándékozóra. Az ajándékozó mindig mérhetetlenül több mint ajándékainak összessége. Isten a vele való személyes kapcsolatra hívott el minket. Ebben segít a hálaadás.
Ha viszont már vele kapcsolatba került valaki, akkor ne legyen rest elmondani másoknak is, hogy ki ez az Isten. Amikor megvallom, hogy kicsoda Ő, akkor dicsőítem Őt. Amikor elhiszem, hogy Ő az, akinek mondja magát. Amikor egyre inkább megismerjük Isten tetteit, és ezekről tudunk csendesen, meggyőződéssel beszélni másoknak is, hogy ők is megismerjék, azután elismerjék, aztán a vele való közösségben egyre inkább vele kapcsolatba kerüljenek.
Nem Istennek van szüksége a mi dicsőítésünkre. Nekünk van szükségünk arra, hogy miközben megvalljuk Őt mások előtt, aközben egyre bizonyosabbak legyünk abban, hogy Ő az, akinek mondta magát. Hogy az Ő tettei valóban megtörténtek. Hogy el tudjuk mondani: a mi kicsi életünkben is mit cselekedett, és ez, mint egy ígéret, biztatás, bátorítás arra, hogy a tiedben is ugyanezeket, sőt ennél nagyobbakat cselekedhet. Ismerd el, hogy Ő az Isten!
A 46. zsoltár mondja: „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” — És aki elismeri Őt, annak az élete megváltozik, és elkezdi dicsőíteni Istent, mert lesz mondanivalója Istenről másoknak. Tudja, egyre teljesebben tudja, hogy ki ő, nem szégyelli ezt megvallani, sőt a mások iránti szeretettel és felelősséggel beszél erről másoknak. Az ilyen ember úgy él, hogy szakadatlanul Istenre van tekintettel.
Megelevenedett előttem, hogy egyre több olyan emberrel találkozom, aki lefele néz. Annyi bajagondja van, hogy képes így végigmenni az utcán is, hogy lefele néz. Egyre többen vannak, akik befele néznek. Se lát, se hall. A villamoson is úgy ül, hogy lehet látni: nem lát senkit, nagyon sok gondja van. Megoldhatatlan gondok, körbejárja és forog, mint amikor a macska saját farkát kergeti, és sehova se jut, csak szenved a megoldhatatlanság miatt. Egyre több embertársunk kerül ilyen helyzetbe.
Aztán vannak, akik körbe tekintgetnek rémülten, mert tele vannak félelemmel, szorongással. Honnan, mi fenyegeti?
A hívő ember fölfelé tekint. A 34. zsoltár elején olvassuk ezt: megkerestem az Urat, Ő meghallgatott engem, minden félelmemből kimentett engem. Akik Őreá néznek, azok felvidulnak, és nem szégyenülnek meg.
Ne lefelé, ne magamba, ne üveges tekintettel a semmibe, ami halál közeli állapot, és ne riadtan jobbra-balra. — Akik Őreá néznek, azok megismerik Őt és azok tudják dicsőíteni Őt. Azok el tudják mondani ki Ő valójában. Azoknak a megváltozott élete beszédes életté válik, és az életünk is Istent dicsőíti.
Olyan szép ennek a hosszú prófétai könyvnek, Ézsaiás könyvének a végén: „Jöjjetek és lássátok meg az én dicsőségemet!” — mondja Isten. Utána a megmentetteket elküldöm a népekhez, a pogányokhoz, vigyék hírül dicsőségemet a népeknek.
Jöjjünk mi is újra és újra és egyre közelebb Őhozzá. Aztán menjünk bátran, félelem nélkül, és nagy szeretettel mondjuk el másoknak is ki a mi Istenünk, mit tett eddig értünk, mit cselekedett az életünkben, mit akar mások életében is cselekedni.
*******
Még két kórusművet fogunk hallani. Az első: Smetana műve, aminek a szövege a 91. zsoltár 4. verse, amelyik egy különös, kedves, bájos kép. Így hangzik ez a mondat a Bibliából:
Tollaival betakar téged,
szárnyai alatt oltalmat találsz,
pajzs és páncél a hűsége.
Az eddigi kórusművek Isten megváltó munkájáról szóltak. Ez a mű pedig az Ő gondviselő munkájáról szól. Nemcsak a lelkünkkel törődik, a testünk is fontos neki. A testünk táplálása, védelme, biztonsága, egészsége. Használja a zsoltáros ezt a mindenki számára érthető képet: úgy, ahogy a tyúkanyó, a kotlós szárnyaival betakarja a csibéket, és ott biztonságban vannak, a mindenható Isten ilyen biztonságban tartja a benne hívőket.
Talán nem haragszanak meg a testvérek, ha bevallom, hogy valahányszor ezt a zsoltárt olvasom, mindig egy gyerekkori emlék jut eszembe. Ez az Isten-ismeretben is előbbre vitt aztán engem.
Egyik nyáron hirtelen nagy vihar, zápor támadt és jégeső is volt. Volt egy kotlósunk, és még csak néhány naposak voltak, egészen gyengék a kiscsibék. Édesanyám biztosra vette, hogy a kicsik közül sokakat agyon vert a jég, mert nagy jégszemek estek. Amikor elmúlt a vihar, kisütött a nap, előbújtak a csibék a kotlós szárnya alól és mindegyik megvolt. A kotlós azonban nem mozdult. Ahogy közelebb mentünk, kiderült, hogy elpusztult. Csupa vér volt a feje, mert a fejét nem tudta a szárnya alá dugni, mert a csibék voltak a szárnya alatt. Agyonverte a jég a kotlóst, az egyik szárnya is eltört, és a fejét szinte szétverte, de minden csibe épségben maradt.
Nem ezt történt a Golgotán? Valaki belepusztult abba, hogy mi életben maradjunk. A különbség csak az, amit most hallottunk az utolsó két kórusműben, hogy Ő diadalmasan fel is támadott és ma is él. De aki ezt átéli, és tudja, hogy mindez érettünk történt, az nem szűnik meg hálát adni és Istent dicsőíteni.
Nos, az első tehát erről szól, hogy tollaival betakar és pajzs és páncél az Ő hűsége, a befejező mű a Händel mű lesz, aminek az első sora ez:
Dicsérd Istent, zengedezz!
Ennek a műnek a végén is van egy nagyon fontos bibliai gondolat, amikor Isten hatalmáról is irgalmáról beszél, mégpedig együtt, egyszerre. Ezt mi sokszor szét szoktuk választani, sőt vannak, akik szembeállítják. A Biblia együtt beszél erről. A mindenható Isten, akinek minden lehetséges, mert Ő Isten, kimondhatatlan gyengéd irgalommal és szeretettel bánik a benne bízókkal. Számíthatunk az Ő hatalmára, és bizonyosak lehetünk az Ő irgalmában.
Hallgassuk meg ezt a két művet még.
Orgonán közreműködik Galovics Réka.
*******
Legyen áldott Isten, ha szívünkben tényleg megerősödött az Ő dicsőítése utáni vágy vagy már innen kimenve is a minden nemzeteknek, a körülöttünk élő pogányoknak nagy szeretettel tudunk beszélni Isten nagyságáról.