Túróczy Zoltán

Imádkozzatok!
Időpont: Húsvét utáni 5. vasárnap, 1955. május 15.
Alapige: Zsoltár 130.
Grádicsok éneke.
A mélységből kiáltok hozzád, Uram!
Uram, hallgasd meg az én szómat; legyenek füleid figyelmetesek könyörgő szavamra!
Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram, kicsoda maradhat meg?!
Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!
Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az ő igéretében.
Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.
Bízzál Izráel az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás!
Meg is szabadítja ő Izráelt minden ő bűnéből.
A mai vasárnapnakősegyházi neve: Rogate! Imádkozzatok! Ez a vasárnap tehát imádkozásra szólítja fel azokat, akik nem imádkoznak, mert már elfelejtettek imádkozni és még nem tanultak meg újra imádkozni. Egyben azonban bíztatás is ez a mai vasárnap azok számára, akik imádkoznak. Bíztatja őket, hogy meg ne restüljenek. Mert semmiben sem könnyebb megrestülni, mint épp az imádkozásban. A mai vasárnapnak ezt a szent célját a kirendelt ige úgy szolgálja, hogy egy imádságot állít elénk a 130. zsoltárban. 1. Ez a zsoltár megmutatja, hogy kikért imádkozzam.
A zsoltáríró önmagáért imádkozik. Szokták a zsoltárok kegyességét az "m" betű kegyességének nevezni. Ebben a zsoltárban is így imádkozik Istenhez: Uram,... az én szómat hallgasd meg..., szavamra legyenek figyelmetesek füleid..., várom az Urat. A 23. zsoltárban is így szól: Az Úr az én pásztorom. Ez nemcsak azt mutatja, hogy személyes viszonyban van Istennel a zsoltáríró, hanem azt is, hogy minden ügyes-bajos dolgával odaáll Isten elé.
Amilyen természetes önző ó-emberünk számára ez az önmagunkért való imádkozás, épp annyira nem magától értetődő a hívő keresztyén számára. Ó emberünk ugyanis így ragoz: Én, Te, Ő, vagyis mindenekelőtt Én, azután a felebarát s utoljára Isten. Mi azonban Krisztusnál másképp tanultunk ragozni. Így: Ő, Te, én. Mindenekelőtt és mindenekfelett Isten, azután a felebarát, s csak utolsósorban én, alázatosan, kisbetűvel írva. Ezt a szent, áldott és szükséges gátlást oldja fel a zsoltár, mikor arra bíztat, hogy szabad magamért imádkozni. Odavihetem Isten elé az egészségemet, a munkámat, a mindennapi kenyeremet, a ruhakérdésemet, a legapróbb dolgaimat is, az éjszakai pihenésemet, az álmaimat, az elkeveredett kulcsom megtalálását, stb. Nem tudja még az, hogy mi az imádság, aki nem érzi ezt a bíztatást örömhírnek.
A zsoltáríró azonban nemcsak önmagáért imádkozik, hanem másokért is. Önző, haszonleső, utálatos üzlet az az imádság, melyben ez a kettő nem jár együtt. A zsoltáríró imádkozik a bűnösökért, akik elvesznek, ha az Úr számon tartja a bűnöket és imádkozik Izraelért, népéért és egyházáért, melynek szabadításra van szüksége. Szabad, lehet és kell tehát imádkoznom másokért, a családomért, a szomszédaimért, a munkatársaimért, a barátaimért, az ellenségeimért, a községért, melyben lakom, a gyülekezetért, melybe tartozom, népemért, egyházamért, hazámért. Kevesebb panaszkodás és több közbenjáró imádság! Nem sóhajtozni kell egymás ellen, hanem imádkozni egymásért, nem keseregni a helyzeten és panaszkodni miatta, hanem odavinni az ügyet Isten elé, akinek nemcsak hatalma, hanem kegyelme is van ahhoz, hogy a zűrzavarban rendet teremtsen. Mindjárt más lenne a világ és benne az ember élete, ha a közbenjáró imádkozás szolgálata erőteljesebb lenne. 2. Ez a zsoltár megmutatja azt is, hogy miért imádkozzam.
A zsoltáríró bűnbocsánatért imádkozik. A mélységből kiált. Önmaga és népe tehát egy nagy szakadékban van. A mélység a belső és külső nyomorúság, a kilátástalan sötétség, az emberi erőlködés hiábavalóságának képe. A szó szoros értelmében a mélypontra került. Egy kivezető út látszik csupán: felfelé, ezt a kilátást azonban elfedik a bűnei. Világosan látja, hogy semmi joga sincs arra, hogy Istentől segítséget, szabadítást várjon. Ehhez már régen eljátszotta a jogát. A bűnmardosásnak ezt a szorongó érzését igazolja, sőt növeli benne szorult helyzete. Íme, ez is bizonyítéka annak, hogy haragszik rá Isten. Nyomorúságos állapota büntetési állapot az ő szemében, s ezért úgy érzi, nem az az alapbaj az életében, hogy a nyomorúság mélységében sínylődik ereje fogytán, hanem a bűn. Úgy látja, hogy hiába szabadulna meg a nyomorúság mélységéből, ha benne maradna a bűn mélységében, de ha a bűn kérdése megoldódnék, a szabadulás is vele járna. Igen, de hát hogyan lehetne a bűn kérdését megoldani? Saját erejében nem bízik immár. Látja, hogy minden emberi erőlködése hiábavaló. Már fogadkozni sem mer. Szégyenli eddigi nagyhangú ígéreteit is, melyek mind vádolják most. Nem lett belőlük semmi. Nincs más lehetőség: vagy kegyelem, vagy pusztulás.
Tudja, hogyha Isten a bűnöket számon tartja és számba veszi, senki sem maradhat meg akkor, sem ő, sem a nép. Ezért ostromolja az eget bűnbocsánatért, s így lett ez a zsoltár a zsoltárok könyvének hatodik bűnbánati zsoltára.
Tudom, hogy neked is sok mindenre lehet szükséged. Nekem is sok mindenre van szükségem. De sem neked, sem nekem, sem családunknak, sem népünknek, sem egyházunknak nincs égetőbb szüksége, mint a bűneink bocsánata. Ez az egy a szükséges dolog, a többi mind csak ezután következik. Így látod-e te is ezt a kérdést s a bűnbocsánatért imádkozol-e legelőbb, legbuzgóbban és legállhatatosabban? 3. Ez a zsoltár megmutatja azt is, hogy hogyan imádkozzam.
A zsoltáríró kiált amikor imádkozik. Nem gondolatban imádkozik, vagy egy csendes sóhajt küld az ég felé, nem úgy mormolja maga elé a szavakat, mintha valami kötelességet akarna sietve letudni, nem cikornyás mondatokat kan yarít, mintha valami felségfolyamodványt szavalna, hanem kiált. Kiált, mint a bajba jutott, mélységbe zuhant, életveszedelemben forgó ember a segítségért. Kiált, mint az az ember, aki már semmit sem tud csinálni, csupán kiáltani. Kiált teljes torokból, minden porcikájával. Rekedtre kiabálja magát, mint aki a létéért harcol. Tudja, hogy minden azon fordul meg, meghallja-e valaki s megindul-e a mélység felé Valaki, aki nincs mélységben. Úgy szoktuk mondani, hogy exisztenciálisan imádkozik. Az igazi imádság nem csendes kegyeskedés, hanem ilyen létért való sikoltás. Az enyém is? Benne vagyok egész lelkemmel, minden erőmmel?
Kiált, de mégis alázattal imádkozik. Tudja, hogy létéről, életéről van szó, mégsem meri nyíltan kérni a bűnbocsánatot. Tudja, hogy nem tudná indokolni. Bűnére nincs mentség a saját megítélése szerint is, hát még a szent és mindentudó Isten előtt! A felelősséget érte nem lehet áthárítani a körülményekre, a Sátánra, a kísértő emberekre. Még a nyomorúságával sem érvelhet. Megérdemelte. Tudja, hogy büntetésnél egyebet Istentől nem érdemel. Isten szabad tetszésén dől el, kap-e kegyelmet, vagy nem.
Minden igazán imádkozó ember tudatában van ennek a kiszolgáltatottságnak, ezért nem merünk mi sem másképp Isten elé állni, csak a Krisztus nevében, az Ő érdemével befedezetten. Tudatában vagy-e te is ennek a kiszolgáltatottságnak? Annak, hogy nála van a bocsánat, szabad tetszésén dől el, hogy adja-e, vagy nem. Könyörül azon, akin könyörül.
Alázattal kiált a zsoltáríró, de mégis reménységgel. Tudja, hogy Istennél van bocsánat. /4. v./ Kérni nem meri, de várni reménységgel igen. Olyan nagy ez a reménysége, hogy nemcsak maga várja a kegyelmet, hanem még mást is mer biztosítani erről a kegyelemről, mikor így szól: "Meg is szabadítja Ő Izraelt minden ő bűnéből." /8. v./ Mire alapítja ezt a reménységet?
Isten ígéretére. /5. v./ Szubjektív félelemérzésével az objektív igét helyezi szembe. Az a döntő, amit Isten mond és nem az, amit én érzek, dacol tehát az érzéseivel és belekapaszkodik az igébe.
Az igén kívül a tapasztalati tényekre alapítja reménységét. Az éjjeli őrszem is azért meri várni a felváltást, mert tapasztalatból tudja, hogy minden éjszakára jön a virradat. /6. v./ Minket is a bizonyságok fellegei vesznek körül: a házasságtörő Dávid, a cégéres bűnös asszony, a halálra ítélt lator, a Mesterét szégyenletesen megtagadó Péter, a tékozló fiú. Mind mélypontra jutott, de kegyelmet nyert emberek. Nekünk azonban mindezeknél még sokkal nagyobb tény is táplálja reménységünket: a golgothai kereszt, ahol azért halt meg Jézus, hogy minden bűnös kaphasson kegyelmet.
Persze mindezt ki kell türelemmel várni, ez pedig nem könnyű. Mikor a zsoltáríró ismételgeti a 6. versben, hogy az őrök mint várják a reggelt, ebben önmagát is türelemre inti.
Reménységben lehet türelemmel várni, reménytelenségben azonnal elfogy a türelem. Tudsz-e te is ilyen alázatos, reményteljes türelemmel imádkozni, még akkor is, ha úgy látszik, hogy élet és halál kérdése dől el pillanatokon? 4. Ez a zsoltár megmutatja azt is, hogy minek kell következnie az imádság után.
A legtöbb ember azt gondolja, hogy az imádság után Isten feleletének kell következnie. Igaz. Ez be is következik, de valaminek az imádkozó embernél is be kell következnie. Ezt mondja a zsoltár: "Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged." /4. v./ Ez nemcsak azt jelenti, hogy Isten félelmetesen szuverén a kegyelem gyakorlásában, hanem azt is jelenti, hogy az elnyert kegyelem következtében el kell mélyülnie az istenfélelmünknek. Az előbbi a kegyelem előtti istenfélelem, az utóbbi a kegyelem utáni. Az előbbiben több a rettegés, emebben több a hála. A bűnbocsánat tehát nem arra való, hogy új bűnökre bátorítson, hanem arra, hogy a bűn komolyságát felejthetetlenül megtanulva ezután iszonyodjunk a gonosztól. Félek, hogy sokunknál sokszor nem ez az elnyert kegyelem következménye.
Pedig hát kitől várja ezt Isten, ha nem tőlünk, evangélikusoktól?! Luther azt mondta erről a zsoltárról, hogy ez igazán evangélikus módon énekel a bűnről és kegyelemről. Ámen.

„Isten ajándéka” Időpont: 1959. augusztus 30. Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap. Keresztelés
Helyszín: Győrújfalu
Alapige: Zsolt 127,3 Ímé, az Úrnak öröksége, a fiak; az anyaméh gyümölcse: jutalom.
Valami egészen különös tekintettel néz a zsoltáríró a gyermekekre. Nemcsak az embert látja benne, az újonnan született kis emberpalántát, akit szeretet várt és hozott erre a világra.
Ő Isten ajándékát látja benne. A zsoltáríró tudja, bármilyen útja, módja van annak, ahogy a kisgyermek születik a világra, mégis minden gyermek Isten külön teremtménye. Mert nem mindig születik gyermek, mikor az emberek várják, és sokszor születik, mikor nem várják, hogy gyermek szülessék. A gyermek születése Isten teremt ő aktusa.
A zsoltáríró ennél többet is lát. Mikor Isten az embert megteremti, akkor mindig ajándékot, jutalmat ad a szülőknek. A gyermek Isten drága ajándéka, ha pedig ajándék, akkor a gyermeket Isten szereti. Mert ha valakit én meg akarok ajándékozni vagy jutalmazni, nem olyan valamit adok, ami számára értéktelen, semmit nem jelent ő, hanem valami olyat, amelyben benne van a szívem szeretete. Az, hogy Isten ajándéka, jutalma a gyermek, azt jelenti, hogy a gyermek a szeretet világából, Istentől jött és természetesen úgy kell fogadni és várni, mint Isten ajándékát.
Mit jelent az, hogy a gyermeket Isten ajándékaképpen kell fogadni? Nemcsak örülni és meg kell köszönni Istennek a gyermeket, hanem nagy felelősséget is jelent számunkra, mert Isten ajándékai mindig felelősséggel adatnak az embernek. Isten számon tartja a gyermeket, hogy mi lesz belőle. Számon kéri a szülőktől, keresztszülőktől és az anyaszentegyháztól, e háromtól, mert ez a három tényez ő van most itt jelen, és tőlük fogja megkérdezni: Mi lett a gyermekből? Nekem neveltétek, az enyém maradt holta napjáig? És úgy vezettétek életének útját, hogy az visszakanyarodjon földi élete után oda, ahonnét jött, az örök szeretet országába?
De minden gyermek gond is. Azt szokták mondani, kis gyermek kis gond, nagy gyermek nagy gond. Az az édesanya, aki azt gondolja a gyermek születésének kínja kiállása után csupa öröm lesz már az osztályrésze, az csalódni fog, mert sokszor fogja megtapasztalni a gyermek mellett átvirrasztott éjszakákon, betegágya mellett kéztördel ő imádságban sokszor fogja megtanulni, hogy a gyermek gond.
Aztán elkezd nőni a gyermek és ijedten fogja észrevenni, hogy kicsúszott a kezéből, másokra jobban hallgat, mint őreá, máshol jobban érzi magát, mint a családi körben, és akkor megtudja: jaj, de nagy gond a gyermek!
De tanuljátok meg azt is, hogy a gyermek csak ránk bízott ajándék és mert Istené, kérhetem Istent, jogom van hozzá, szabad kérnem: Atyám, vigyázz rá, mint saját gyermekedre, hogy mikor minden szeretetem, tudományom cserbenhagy, és minden hűségem falra hányt borsó, hadd legyen nékem akkor is békességem abban, hogy a szeretett gyermek a tiéd.
Ezt parancsolta meg Isten a keresztségben. Mert a keresztségben az történik, hogy Isten azt mondja: a gyermek az enyém! Ó, legyen is az övé mindig, mert addig csak a mienk, amíg az övé és azután is mindörökre.
Ámen.
Ima (keresztelés után): Mindenható örök Isten, ki szigorú ítéleted szerint özönvízzel pusztítottad el az istentelenek világát, és nagy irgalmasságod szerint megőrizted nyolcadmagával a hívő Nóét, aki a megkeményedett fáraót övéivel együtt belefullasztottad a Vörös-tengerbe, s népedet, Izraelt, szárazra vezetted azon keresztül, ki ez eseményekkel szent keresztségednek ezt a fürdőjét előre példáztad a szeretett Fiadnak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak megkeresztelkedése által, a Jordánt s minden más vizet áldott özönvízzé s a bűnök bőséges megtisztítójává szentelted és rendelted, kérünk téged ugyanazért a kimeríthetetlen irgalmasságodért, tekints kegyelmesen erre a kis Csabára, s igaz hittel töltsd be lelkeddel, hogy ez által az üdvösséges özönvíz által megfojtassék és elpusztuljon benne minden, ami Ádámtól származott benne, s amit ő maga tett még hozzá, és ő a hitetlenek sokaságából elválasztva a keresztyénség szent bárkájában szárazon és biztosan megtartassék, nevednek mindenkor lélekben buzgón, a reménységben örvendezve szolgáljon, hogy ígéreted szerint minden hívővel egyetemben elnyerje az örök életet, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen. Egyházkelés Régi szokás volt Izrael népénél, hogy mikor Isten gyermekkel ajándékozta meg az édesanyát, első útja a betegágyból mindig a templomba vezetett. Eleink ezt a szokást hűségesen meg is őrizték, és nem ment ki a házból az édesanya addig, míg nem jöhetett el Isten házába.
De nem egyedül jött, hozta a gyermekét is, az Istentől kapott drága ajándékot is. Ez természetes volt. Hiszen ha látogatója érkezett, annak is azonnal a kis új jövevényt mutatta, és mondogatta: Nézd, milyen helyes kisgyermek, milyen jó és egészséges. Hát ment, hogy Istennek is bemutassa. Régi szokás ez, Lukács evangéliumának 2. fejezetében is fel van jegyezve, mikor az Úr Jézus megszületett, akkor az édesanyjának, Máriának az első útja az volt, hogy feljött vele a templomba. Nem jött üres kézzel, áldozatot hozott annak a kornak szokása szerint, hozott gerlicét, hogy azt mutassa be a pap, hálaáldozatául.
Most már Isten nem ilyen áldozatokat kíván tőlünk. Nem ezekben gyönyörködik. Ő szívünk áldozatát kívánja, hogy ne csak a gyermeket mutassák be, de szíve háláját is mondja el Istennek. Neked is van sok mindenért hálát adni valód, testvérem. Mert nem természetes dolog az, hogy az édesanya baj nélkül hordja szíve alatt gyermekét, és nehézségek nélkül világra tudja hozni. Mert hányan vannak, akik ugyanazon fájdalmakon mennek keresztül, ugyanazon reménységeket hordják szívükben, és mikor elérkezik a nagy pillanat, szívükben mélységes keserűséggel, talán halott gyermeket szorítanak magukhoz. Milyen igen nagy dolog, hogy te ép és egészséges gyermeket hoztál erre a világra, ezért kell, hogy szíved hálaimádsággal teljék meg, és könyörgéssel, hogy Isten legyen irgalmas, és segítsen nevelni ezt a kisgyermeket úgy, ahogy előtte kedves.
Ámen. Ima: Életnek Ura, jóságos, szerető mennyei Atyánk! Áldjad én lelkem az Urat, és egész bens őm az ő nevét! Áldjad én lelkem az Urat, és el ne felejtkezzen soha az ő jótéteményeiről.
Ki megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden betegségedet, megszabadít a halálból téged. Ezzel a lélekkel jöttem fel hozzád, én Uram és én Istenem! Köszönöm, Uram, hogy szerelmünk drága gyümölcsével ajándékoztál meg. Áldunk téged e második gyermekért, hogy velem voltál a nehéz órákban és amíg szívem alatt hordtam. Köszönöm, hogy velem voltál, mikor jöttek a szülés fájdalmai, és az elviselhetetlen gyötrelmektől megszabadítottál, és egészséges gyermekkel ajándékoztál meg, és őt szeretet fogadta földi életében. Köszönöm, Uram, hogy engem a betegágyból felsegítettél, és áldlak, hogy eljöhettem e templomba. Itt van, Uram akit nekem adtál, és kérlek, úgy add vissza, hogy mindig tudjam azt, hogy ő a tied.
Könyörgök, áldj meg bennünket, áldd meg az édesapának kenyérkeres ő kezét, meleg szerető szívét, a családi körnek puha, meleg fészkét tedd kívánatossá számára. Nehézségekben te légy támogatónk, imádságunk meghallgatója, és fogjad kezünk, hogy egykor úgy állhassunk meg előtted, hogy azt mondhatjuk: Íme, Atyánk, itt vagyunk, mi és azok, akiket ránk bíztál, nem veszett el közülök senki sem.
Dicsőség legyen neked Atya, Fiú és Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten, miképpen kezdetben dicsőséged volt, úgy legyen örökké.
Ámen. Eredj el immár, Isten szolgálóleánya, és az Úr, aki megáldotta bejöveteledet, áldja meg kimeneteledet is gyermekeddel és egész családoddal együtt az ő bennünket mindig kísérő, Krisztusban kijelentett csodálatos irgalmával.
Ámen.

A hála örvendezése a ravatal mellett Időpont: 1957. április 5. Temetési igehirdetés dr. Kapi Béla nyug. püspök koporsója mellett
Helyszín: Gy őr – Öregtemplom
Alapige: Zsolt 126,3
Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk.
Jövel, Szentlélek Úristen, csapásokat hordozni tudó erőnek és vigasztalásnak Lelke, és szenteld meg a mi emlékezésünket és fájdalmunkat!
Gyászoló testvéreim!
Gyásztisztességtev ő keresztyén gyülekezet!
Megjelentünk itt a győri Öregtemplomban, hogy keresztyén végtisztességet tegyünk e koporsó lakójának, dr. Kapi Béla nyugalmazott püspöknek.
Bölcsőjét ezelőtt 78 esztendővel Sopronban helyezte el az Isten teremtő akarata, azóta már Istenben boldogult Kapi Gyula tanítóképzőintézeti igazgató és Hirschfeld Adrienne családi fészkébe. Négyen voltak testvérek vele együtt, vele azonban most már az utolsó is elment a szülők után a minden halandók útján.
A kiváló képességű ifjú a lelkészi pályára lépett. Tanulmányait Sopronban és a rostocki egyetemen végezte. 22 éves korában avatta lelkésszé Sopronban Gyurátz Ferenc püspök.
Akikkel akkor együtt indult el szent szolgálatra a soproni oltár elől, azok közül már csak egy van életben.
A felszentelt lelkész Nemesdömölkön kezdte meg segédlelkészi szolgálatát, majd Pápán lett püspöki titkár. 25 éves korában választotta meg lelkészévé a körmendi gyülekezet, ahol 12 évig, majd a szombathelyi gyülekezet, ahol 11 évig, végül a győri gyülekezet, ahol 21 évig, összesen 47 évig teljesített lelkészi szolgálatot. 1916-ban fiatalon, 37 éves korában választotta meg őt a Dunántúli Egyházkerület püspökévé. 32 évi püspöki szolgálat után vonult nyugalomba. 9 évet töltött nyugdíjban.
Nagy családja mellett megvolt szűkebb családi köre, de ez is nagy kör volt. 26 éves korában kötött házasságot Hegedűs Katalinnal, akivel 51 éven keresztül élt mintaszerű, boldog és áldott családi életet. Házasságukat Isten hat gyermekkel, két fiúval és négy leánnyal áldotta meg. Közülük egy már eltávozott a minden halandók útján, öt gyermeke, 15 unokája és 3 dédunokája alkotja ma is a szűkebb családi kört. A gyermekek szétröppentek ki-ki a maga útjára. Két és fél évvel ezelőtt élettársa is magára hagyta. Magányos életét gyásztól sebzett szívvel, Istenhez vágyó lélekkel s alkotó munkában töltötte Szeretetházunk falai között. Ott érte őt utol a rövid, de nehéz szenvedés után Urunk hazahívó akarata.
Most még egyszer újra s utoljára itt van az Öregtemplom falai között, hol beszédes ajka sokszor hirdette hatalmasan Isten igéjét. Most lezárt ajakkal csendben pihen; hol felemelt karja sokszor áldotta meg Isten népét, most ő várja az utolsó áldást.
Gondolatainkra és érzéseinkre, kegyeletünkre, hálánkra és fájdalmunkra hulljon most reá Isten igéjének fénysugara. Hallgassuk meg Isten Igéjét, melyet megíratott most a mi számunkra is Szentlelke által a 126. zsoltár 3. versében: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk.”
Gyászoló testvéreim!
Gyásztisztességtev ő keresztyén gyülekezet!
A 126. zsoltár a könnyek zsoltára. Könnyei örömkönnyek és gyászkönnyek egyformán.
Az életben ugyanis nagyon ritka az egészen tiszta és szimpla helyzet. Mindig komplikáltan keverednek benne fények és árnyékok. Ezért nincsen csupán felhőtlen égbolt és csupán csak feketéll ő felhőkkel tarkított égbolt.
A 126. zsoltár örömrepes ő, megindult, könnyeket sajtoló örömmel tárja ki karját a hazatért foglyok felé, és öleli szívére mosolyogva, örvendezve és nevetve őket, a másik pillanatban pedig könnybe borul a szeme, megvonaglik az arca, és peregnek alá szeméből orcáján végig a könnyek, mikor eszébe jutnak azok, akiket hiába vártak haza, akik nem jöttek, akik talán már sohasem fognak visszajönni. Az egyik szeme nevet, a másik szeme gyászba borult, de mind a két szeme sír.
Az a vers, amelyet ebből a zsoltárból felolvastam, a zsoltár örömakkordjainak az utolsója.
Van valami disszonáns benne, mikor ravatal mellett hangzik el, hiszen ez a vers örvendezésről beszél. És lehet-e ravatal mellett az illem megsértése nélkül örvendezni?
Azt tudjuk, hogy ravatal mellett is tud örvendezni a kapzsiság, mely gyászfátyolt borít ugyan orcájára, de csak azért, hogy a fekete fátyol alatt ne lássék a nevet ő örökös vigyorgása.
Azt is tudjuk, megtanultuk, hogy ravatal mellett olykor tud örülni a szeretet is. Az a szeretet, amely virrasztott a betegágy mellett, s mely mikor először borította rá fekete árnyékát a halál a betegszobára, riadtan ugrott fel virrasztó helyzetéből, csukta be az ajtót, és rémülten kiáltotta: ne jöjj, halál! De amikor végig kellett neki is szenvedni, ami szeretett betegében az élet és halál nagy viaskodása volt, akkor lassan áthelyeződött a súlypont a szívében és úgy érezte, hogy önző módon nem szabad itt tartani azt, aki menőben van, és elérkezett odáig, hogy ez az imádsága is volt már: Ó, jöjj, halál, és könyörülj rajta. Ez a szeretet, amely a halál megszabadító tényét tudja látni a ravatalban, már tud, szentül tud örülni a ravatal mellett.
És tudjuk, hogy tud örvendezni a ravatal mellett a hit. Az a hit, amely fáradtan az élet harcában oly sokszor kívánkozik egy másik világ után, ahol nincs kísértés, ahol nincsen bűn, ahol nincsen betegség, ahol nincsen gyűlölet, nincsen fájdalom, az a hit, mely tudja, hogy Jézus Krisztus a halál kapujában várja az övéit, hogy elvezesse abba a másik világba, ahol letöröl Isten az övéi szeméről minden könnyet, az tud örvendezni a ravatal mellett, és tudja énekelni szent irigységgel: Istenfélők, mily boldogok vagytok.
És tud örvendezni a ravatal mellett a hála.
Ebben a 126. zsoltárban ez a hála örvendez hangosan és diadalmasan, amikor így kiált: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk!” Minél nagyobb valakinek a vesztesége a ravatal mellett, ha a világ gyermeke, annál kétségbe ejtőbb a fájdalma, ha az Isten gyermeke, annál mélyebb és nagyobb a hálája.
Mind a kettő: a világ gyermeke épp úgy, mint Isten gyermeke arra gondol, ami volt, és ami az övé volt, és ami már nem az övé. Ebben egyformák. De e világ gyermeke csak a megszegényedését érzi. Az Isten gyermeke, az övéi azt, hogy az övé volt, amíg az övé volt. Ez a Jób imádsága a nagy katafalk mellett: Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ő szent neve érette!
A hálánk nagy e mellett a koporsó mellett. Hatalmasan cselekedett vele az Úr!
Hatalmasan cselekedett vele az Úr már akkor, amikor megteremtette őt. Tíz talentumot adott neki, mikor osztogatta teremtményei között a talentumokat. Mindenki látta, és kénytelen volt elismerni, hogy formális készségei és természeti adottságai nagy emberré predestinálják.
Ajándékul kapta Istentől a problémákat meglátni tudó tudományos gondolkodást és a problémák megjelenítésének művészi képzeletét. Ő cizellált stílusa mellett nemcsak tollal, élőszóval, hatalmas szónoki készséggel tudta az általa meglátott problémákat közkinccsé tenni, mert ilyennek teremtette meg Isten: ilyen sokrétű és színes egyéniségnek. Ezért nem lett belőle száraz tudós, könyvmoly s csupán kellemes társalgó, még kevésbé üres szóvirág-kertész. Mert ez mind lehetett volna belőle. A tíz talentumát úgy kamatoztatta, ahogyan azt Isten tervezte felőle.
Számunkra az volt nagy dolog, hogy Isten mindezek mellé és mindezek fölé őt vezérnek teremtette. Megjelenése tiszteletet parancsoló, minden mondata kedélyességében is méltóságát megőrizni tudó. Nyugalma régi egyházfejedelmek vonásait őrizte orcáján. Vezérnek szánta az Isten, ki a mában jár a lábával, de szemével mindig a jövend őt kutatja, és alkotó erejével mindig a jövend őt munkálkodja. És mindezt megtetézte az Isten azzal, hogy valami csodálatos munkakedvet és munkabírást ajándékozott neki. Akik közelében voltak, és munkatársai lehettek, azok tudják jól, hogy nagyon tudott dolgoztatni, de tudják azt is, hogy legjobban önmagát dolgoztatta. Az a pihenést nem ismerő alkotó kedv és erő, amely benne élete szinte utolsó lobbanásáig égett, az tette életét olyan áldottá és Istent magasztalóvá.
Temetni jöttünk embert, nem dicsérni, ezekben sem őt dicsérjük, hiszen nincsen semmije, amit ne úgy kapott volna. Magasztaljuk Istent, aki hatalmasan cselekedett vele, mikor ilyennek teremtette őt!
Hatalmasan cselekedett vele Isten, amikor megváltotta őt. Mert akármilyen nagy embernek, akármilyen csodálatos természeti adottságokkal ellátott, megajándékozott egyéniségnek teremtette volna őt Isten, nem az a legnagyobb ajándéka. Kapi Béla életében is az a legnagyobb ajándéka Istennek, ami a világ minden emberének a legnagyobb ajándék, hogy egyszülött Fiát adta oda érette is a kereszten, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen neki.
Ez az Isten leghatalmasabb cselekedete Kapi Béla életében. Ezt nemcsak én látom így, nemcsak azok, akik velem együtt az üdvösséget tartják az egy szükséges dolognak, hanem ezt ő maga is így látta az életében, hogy az a leghatalmasabb, legmeghálálhatatlanabb, legcsodálatosabb ajándéka, cselekedete Istennek, ami a kereszten őérette is történt.
De hatalmasan cselekedett vele az Isten akkor, amikor a keresztet, a váltságot, a Megváltót és a megváltásra szoruló embert őbenne közel hozta egymáshoz. Mert vannak, akikért hiába halt meg Jézus Krisztus, vannak, akikért hiába ömlött a golgotai bűntörlő vér. Őrajta nem veszett kárba a kereszt nagy ára. Mikor mi erről beszélünk, nem látjuk a kérdést egészen mélyen, ha nem látjuk ezt a kérdést történeti távlatban. E koporsó lakója olyan időben élt, született és nevelkedett az evangélikus egyházban, amelyben a magyar evangélikus egyház még a racionalizmus kiszikkadt legelőjén kereste az üdítő forrásvizet, és az Isten vezérlő Szentlelke őt meg tudta találni, és vele rá tudott találtatni a pozitív keresztyénségre, az igaz hitre, az Írás fundamentumán felépül ő keresztyénségre és a golgotai keresztre. Ezt azok, akik csak a mában élnek, nem tudják elég nagynak látni. És én úgy érzem, nekem bizonyságot kell tennem előttetek, testvéreim, arról, hogy sok mindent csodáltam Kapi Béla életében és szolgálatában, de az Isten leghatalmasabb cselekedetét mégis abban látom, hogy a Szentlélekőt egy kiszikkadt korban az élet vizének forrásaira tudta vezetni, és a váltságot és a Megváltót vele meg tudta találtatni. Hatalmasan cselekedett vele az Úr, ezért vagyunk örvendez ők!
És hatalmasan cselekedett vele az Úr, amikor megszentelte őt. Mert a megteremtett és megváltott ember megszentelésre szorul. Olyan csodálatosan vezette őt az Isten, és ő olyan csodálatosan tudott neki engedelmeskedni!
Isten Szentlelke nélkül is nagy ember lett volna, akármilyen területére került volna az életnek, ő mindenütt kivált volna, és mindenütt nagy ember lett volna, de Isten Szentlelke nélkül talán filozófus lett volna, ő pedig Isten Szentlelkének engedelmeskedve teológussá lett.
Ez a csodálatos változás kiütközik abban, hogy a szónokból igehirdet ő lett, a rétorból prédikátor, az íróból bizonyságtev ő, az egyházfejedelemből szolga és munkatárs meg misszionárius.
Hatalmasan cselekedett vele az Isten, de ugyanakkor, mikor hatalmasan cselekedett vele az Isten, hatalmasan cselekedett velünk, egyházzal is. Hatalmasan cselekedett, mert az az életmű, amelyet az Isten általa elvégzett, az egy darab egyháztörténelem. Nemcsak azért egyháztörténelem, mert az egyház történelmének egy szakasza, hiszen abban benne vannak a szürke, jelentéktelen, semmit nem produkáló esztendők, hanem az a szakasz, amelyet az ő neve jelez az egyháztörténelemben, az a virágzás szakasza az egyháztörténelemben.
Nem tartozik a temetési igehirdetéshez, mert a temetési igehirdetés nem emlékbeszéd, hanem egy adott helyzetben az Isten igéjének hirdetése, de mégis meg kell mondanom, hogy az, amit Kapi Béla egyházunk életében a Harangszó és Lelkipásztor megteremtésével és felvirágoztatásával, a Belmissziói Munkaprogram megindításával és diadalra jutásával; a körzeti lelkészkonferenciák szolgálatával, továbbá a pedagógus evangélizációval az egyház történetében elvégzett, az olyan szolgálat, amelyről mindig hálával fog megemlékezni minden egyháztörténet-író.
Ő megelőzte korát. Valaki egyszer azt mondotta: abba a szürke és sivár életbe, amelybe ő beleszületett, Kapi Bélán keresztül betört a Lélek, s kezébe vette az egyházat.
És olyan csodálatos az, hogy akkor, amikor az a kor, melyet ő megelőzött, de amelyet ő egy új korrá alakított át, őrajta túlhaladt, és önmagát megelőzte, ő milyen alázatosan tudott leülni újra a Szentlélek iskolájába tanulni az egyházban a Lélek munkája új módozataira való felfigyelést.
Sokan voltunk, és sokan vagyunk, akik megszégyenülve gondolunk arra, hogy benne a régibe való belecsontosodásnak, a megszokott sablonok vágányán való technikai továbbhaladásnak semmi nyoma nem látszott. Tudott mindig friss, mindig modern és mindig új maradni akkor is, amikor eljárt már feje fölött az idő. Dicsérjük benne az Istent: hatalmasan cselekedett velünk, egyházzal rajta keresztül az Úr!
De, testvéreim, e mellett a koporsó mellett nem csak az egyház áll. E koporsó mellett itt van a gyászoló család is. Nektek sem tudok mást mondani, csak azt: Hatalmasan cselekedett veletek az Isten, és ennek örvendezhettek.
Hatalmasan cselekedett veletek az Isten. Hiszen a közélet fórumán évtizedeken át mindig az első sorokban forgó férfiú mindig rossz családapa. Mindig háttérbe szorítja a családot, mindig mostohája az övéinek. Minél jobban szereti az ügyet, amelyre felesküdött, minél lángolóbb szenvedéllyel szolgálja azt, amelynek szolgálatára feltette az életét mint ég ő áldozatot, minél jobban szétosztogatja minden energiáját az ügyre, annál kevesebb marad az otthon négy fala és a család számára. Olyan csodálatos Isten hatalmas cselekedete, hogy a munkával agyonterhelt Kapi Béla tudott mégis az édesapátok lenni. Tudott közöttetek mosolyogni, veletek tréfálkozni, szeret ő pillantásokkal végigcirógatni, mellétek leülni, és veletek imádkozni, tudott nektek áldott perceket és áldott órákat ajándékozni.
Ezek most mind-mind megelevenednek lelketekben, s talán mind fájó sebek – én mégis azt mondom, hogy adjatok hálát érette Istennek, és örvendezzetek fölötte: Minél nagyobb a veszteség, mi szíveteket bántja, annál nagyobb és mélyebb kell, hogy legyen a hála: „Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért vagyunk örvendez ők”, így szól az ige.
Mondhattam volna nektek mást, de nem mertem. Mert ha szóhoz engedem a szívemet, akkor nem tudok nektek beszélni. Csak úgy lehetett ezt a szolgálatot elvégeznem, hogy a szívemre lakatot tettem. Én nem tudok nektek mást mondani, csak azt, hogy veletek együtt mondom: hatalmasat cselekedett általa velem is az Úr, és ezért vagyok az Istennek nagyon hálás, és ezért próbálok könnyes szemmel is mégis örvendezni és magasztalni az Urat, akinek szent nevére szálljon most is áldás mindenkor örökkön örökké.
Ámen.

Hatalmasan cselekedett velünk az Úr!
Eredeti elhangzás dátuma: 1946. november 24. Egyházi esztendő utolsó vasárnap
Helyszín: Sátoraljaújhely Közzétéve a „Válogatás 1915-1968” sorozatban: Egyházi esztendő utolsó előtti (Reménység) vasárnap
Alapige: Zsolt. 126.
Grádicsok éneke. Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vígadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr! Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért örvendezünk. Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön! A kik könyhullatással vetnek, vígadozással aratnak majd. A ki vetőmagját sírva emelve megy tova, vígadozással jő elő, kévéit emelve.
Keresztyén gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úrban!
A 126. zsoltár, amely a mai napra kirendelt, igehirdetés alapjául szolgáló szentlecke, egy nemzeti katasztrófa idejében íratott. Izrael népének szomorú időszakát eleveníti meg a zsoltár.
Izrael népe egy vesztett háború után volt, annak minden nyomorúságával. Mindenütt romok hirdették, hogy végigszáguldott ott a háború. Romokban hevert a főváros, nemcsak a királyi palota, hanem maga a templom is. Az egyetlen az egész világon, az egyetlen, ahol áldozatot lehetett az ő hitük szerint Istennek bemutatni, ahol igazán istentiszteletet lehetett tartani.
Körülöttük a megszálló hatalom katonái hirdették nemzeti függetlenségük megsemmisítését.
Nemcsak épületeik java részét s nemzeti függetlenségüket döntötték romba, hanem elvitték nemcsak a katonákat, hanem a polgárokat is, a királyt és kormányát, tanácsosait és vezet ő embereit éppúgy, mint az egyszerű embereket, mégpedig ott és ahol találtákőket. Elvitték az öregeket és fiatalokat, nagyapákat és unokákat, férfiakat és nőket, szegényeket és gazdagokat egyaránt. Hét évtizedig tartott ez a babiloni fogság. A babiloni fogságnak nem kell közelebbi rajza a mi számunkra. Ez az egész egyszerűen elmondott pár mondat elég ahhoz, hogy a mi szívünk együtt dobbanjon azzal a néppel, amelyet Isten annyira megpróbált. Van azonban ennek a népnek a szenvedésében valami, amit nekik meg kellett kóstolniok, de amit mi nem próbáltunk meg. A hét évtizedes babiloni fogság azt jelentette, hogy ennek a népnek nagy rétege számára lehetetlenné vált a vallásos élet élése, hogy hite szerint élhessen, hogy bemutathassa ünnepi áldozatait az örökkévaló Istennek. Kénytelen volt tehát emberektől és Istentől elhagyva élni nyomorúságos igával sújtott életét.
Ennek a fogságnak vége felé, körülbelül a kétharmadában, egy hajnalcsillag derült fel.
Czirus király egy önfeledt, nemes lelkülettel megáldott pillanatában a foglyok egy részét hazaengedte. Elindultak hazafelé Esdrás vezetésével. Ez a zsoltár a fogolyfogadó zsoltár, mely akkor született meg, amikor messze Babilonból először tértek haza a zsidó foglyok.
Nézzük meg, hogy mi született meg ebben a fogolyfogadó zsoltárban? Mert ebben a zsoltárban nemcsak azt kell látnunk amit a szavak mondanak, hanem meg kell látni mögötte az egész magatartást, amelyből ez a zsoltár megszületett és amit ebből a zsoltárból meg kell tanulnunk.
Ez a zsoltár a szeretetnek a zsoltára. A szeretet magatartása bontakozik ki ennek a zsoltárnak a szavai mögül, ha az ember egy kicsit erősebben megnézi. Egy nagy vihar száguldott végig az országon. A vihar, Testvéreim, mindig szeszélyes.
Például az erdőben az egyik fát kitépi, a másikat megcibálja, a harmadikhoz jóformán hozzá sem nyúl. Ki tudná megmondani, miért tépte ki az egyiket, nem lehet kiszámítani, miért nem bántotta a harmadikat. Végigszáguld a jéges ő a szántóföldön, az egyik barázdát tönkreveri és nem marad más, csak apró lefejezett kalászok és csonkán égnek mered ő üres szalmaszálak.
Mellette pár lépésre pedig tovább hullámzik az élet, a drága mag, amelyből kenyér lesz. Miért bántotta az egyiket és miért hagyta meg a másikat? A viharnak ilyen szeszélyes alakulásánál mindig felszabadulnak az emberi indulatok, közöttük az irigység, a káröröm és a bosszú indulata. Az irigység indulata azoknak a szívében támad, akik a viharban kárt szenvedtek, azok felé, akik megkíméltettek. A káröröm gonosz indulata azoknak a szívében, akik a viharból megmenekültek, azok iránt, akik a viharban elpusztultak, vagy súlyos károkat szenvedtek, és a bosszú indulata, amely meg akar torolni minden félretett, hidegen megőrzött sérelmet és meg akar valósítani minden, csak alkalomra váró gonosz gondolatot, amely szívében lakozik. Itt is ilyen a nemzeti vihar: mert az egyik hazajön, a másik nem jön haza. Amikor fogadják a hazatér ő foglyokat a zsidók Jeruzsálemben, akkor egészen bizonyos, hogy nézik az arcokat. Azok is, akik jönnek, és azok is, akik várjákőket. Ismergetik egymást. Hiszen egy-két esztendő is úgy meg tud változtatni egy emberi arcot, különösen ha megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel vannak telve. Elment, mint ölben hordott kisgyermek és visszajött, mint meglett férfi; elment, mint javakorabeli férfi és hazajött, mint aggastyán; elment, mint ifjú, viruló leány és hazajött, mint vénasszony. Gondold meg, Testvérem, milyen érzés lehetett, amikor valaki ráismert a másikra, anya a fiára, fiú az édesanyjára. Nem a szemével, hanem a szívével ismert rá. Mint ahogyan a tékozló fiúra ráismert az édesapja ... bármennyire nyomorult volt, a szíve mégis megismerte őt. Micsoda boldog sikollyal és hálával ölelte őt! Oh, hogyne mondták volna, ami a zsoltárban van: "Olyanok voltunk, mint az álmodók. Megtelt a szánk nevetéssel, a nyelvünk pedig vigadozással.
Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, azért vagyunk örvendez ők." De ezt a zsoltárt mindenki énekelte, az is, aki hiába várt haza valakit, az is tehát, akit a vihar megtépett, nemcsak az, aki hazajött és nemcsak az, aki nem hiába várt, hanem az is, aki hiába várt. Tudott örülni a mások örömének, tudott boldog lenni és tudott könnyfátyolos szemmel együtt kacagni és örülni, amikor a másikat a viszontlátás boldog öröme meglepte. De azután így folytatódik a zsoltár: "Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön. Akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő kévéit emelve." Ez azt jelenti, hogy vége az ünnepnek. Vége az örömnek, a mámornak, és akkor egyszerre az egész gyülekezet elcsendesedik. És az egész gyülekezet könyörög: "Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat!" Azok is, akiknek a foglya hazajött már, az is így könyörög, így imádkozik és így énekel: "Hozd vissza, Uram, a mi foglyainkat", mert ők is a magukénak érzik még azokat. Tehát nemcsak a fájószívű tud együtt örülni az örülővel, hanem az örülő is tud együtt sírni a fájószívűvel. Csodálatos, eggyé olvasztó, szent szeretet! Mondd, Testvérem, tudsz-e te ilyen magatartást tanúsítani, abban a megpróbáltatásban, amelyben ma a mi hazánk él?
Ha nézzük a másik vonást a zsoltárból, azt látjuk, hogy ez a magatartás az imádság magatartása.
Nem az volna-e természetes, hogy akkor, amikor hazajönnek, akiket már évek és évtizedek óta nem láttak, csak örülni tudnak, csak csókolgatják, csak ölelgetik egymást, csak nézegetik, mivé lett a másik, és akkor mennek boldogan, kéz a kézben hazafelé. Rákerül az asztalra szegénységüknek minden gazdagsága, visszaidézik emlékezetükbe mindazt, amit szeret. És akkor elkezdődik az eszem-iszom, dínomdánom. Hiszen nagy boldogság és öröm van a házban!
Nem ez volna a természetes? És akkor, amikor mindenki megtalálta már a maga hozzátartozóját, akkor azok is, akik hiába vártak, mennek haza. És otthon leszedik a terített asztalt, és félreteszik az ételt, hiszen a fájószívű embernek a szájában a legédesebb falat is keserűvé válik. És míg az egyik házból hangzik az öröm boldog muzsikája, a másik házból hallik a sírás, a jajgatás, vad, kaotikus zűrzavar. És nem ez történik! Mind imádkoznak, az is, aki hazajött és az is, aki senkit sem kapott vissza. Akik hazajöttek, azok így szólnak: Hatalmasan cselekedett velünk az Úr, áldassék szent neve. Akikhez senki nem jött vissza, így szólnak: Hozd vissza Uram a mi foglyainkat! Tehát az öröm imádsággá lesz, ezzel megszentelődik; a bánat imádsággá lesz és ezzel megmenekül a kétségbeeséstől és megvigasztalódik. Egy nép imádkozik. Egy népnek hajnali imádsága ez, amikor ege felett az első hajnali sugár megjelenik. Így imádkozik egy ország.
Nem gondolod Testvérem, hogy a mi magyar népünknél ott van a tragédia egyik oka elrejtve, hogy ez a nép nem szereti egymást, és hogy ez a nép nem imádkozik az Istenhez? Mert amelyik nép szereti egymást és imádkozik, annak az életében nyilvánvalóvá lesz ennek a zsoltárnak a harmadik vonása is: a reménység. Nincs megállapítva, mikor jönnek haza a foglyok, valószínű azonban, hogy tavasszal, a szántás és vetés idején lehetett, legalábbis erre mutat a zsoltár vége.
Hiszen arról van szó, hogy akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. Aki hiába várta haza a másikat, tudja, mit jelent, amikor meg kell fogni az eke szarvát, amikor a gyenge asszonyi kéznek kell felkötni a vetőzsákot és úgy kell járni a barázdában, mert élni kell és kenyér kell akkor is, ha nincs itthon a kenyérkeres ő. Milyen könnyhullatással öntözi meg barázdáit a magára maradt szegény és árva, azt érezte az is, aki ezt a zsoltárt írta. De akik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. És aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással j ő elő kévéit emelve. El fog jönni egyszer az idő, amikor az aratás ideje elérkezik az ő életében is, nem egyedül, hanem azzal, akit nem hiába vár haza és akit reménysége fog hazahozni, mert az ő reménysége nem a hitetlen ember reménysége, hanem a hívő ember reménysége, amelyről az ige mondja (Róma 5:5.): Ez a reménység pedig meg nem szégyenít.
Így áll előttünk a 126. zsoltárban egy különlegesen meglátogatott nép istenes magatartása.
De most ne felejtsd el, Testvérem, hogy ez az Ó- és nem az Újtestamentom népe. Ha az Ótestamentom népe tudta egymást ennyire szeretni, és ha tudott a nyomorúságban imádkozni és tudott a sötét éjszakában a nehézségek alatt ennyire biztosan remélni, bízni abban, hogy az aratásnak az ideje elérkezik számára, akkor mennyivel inkább elvárhatja az Isten az Újtestamentom népétől, hogy szeressen, imádkozzék és reméljen! De nem szabad elfelejtenünk, nekünk, az Újtestamentom népének, hogy ez a példázat nemcsak földi viszonylatban, hanem lelki viszonylatban is üzen. Mert tudjuk, hogy akármilyen háborút veszít is el egy nép, az nem olyan tragikus, mint amikor elveszítjük, és minden nap elveszítjük, a mi legnagyobb háborúnkat a bűnnel és a Sátánnal szemben. Ez a legtragikusabb megszállás, amikor a Sátán ül rá az emberi életekre. (Róma 7. fejezet): Én szeretném a jót, de nincs erőm, hogy megcselekedjem, és én kénytelen vagyok azt cselekedni, amit nem szeretek.
Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből? Testvéreim, ezeknek a foglyoknak is hirdet szabadulást az Úr!
Az egyházi esztendő végén vagyunk, hamarosan itt az ádvent, amely arról beszél nekünk, hogy úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy nekünk, foglyoknak szabadulást hirdessen. Oh, hogyan tanulgatták a 126. zsoltárt előre, hogy tudják majd együtt énekelni!
Tanuljuk meg mi is: Hozsánna, áldott aki j ő az Úrnak nevében, hozsánna! És ne felejtsd el, hogy az a tény is, hogy ebben a gyülekezetben evangélizáció kezdődik ezen a vasárnapon, nem más, mint Istennek egy szabadító munkája. Az Isten azt akarja, hogy az emberi lelkek kezéről és lábáról hulljon le a bilincs, és ők mehessenek haza az atyai hajlékba, hogy ott fent majd az Isten angyalai fogadják akikről meg van írva, hogy nagy örömük lesz, hogy ők is énekelhessék a 126. zsoltárt: Visszahozta az Úr Sionnak foglyait, megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Hatalmasan cselekedett velünk az Úr. És Isten azt akarja, hogy mi is rámondjuk az áment: Hatalmasan cselekedett velünk az Úr. Ámen.

Győz az Isten!
Időpont: Húsvét I. ünnepe; 1955. április 10.
Alapige: Zsoltár 118: 14-24.
Erősségem és énekem az Úr, és ő lőn nékem szabadulásul.
Vígasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban: Az Úrnak jobbkeze hatalmasan cselekedett!
Az Úrnak jobbkeze felmagasztaltatott; az Úrnak jobbkeze hatalmasan cselekedett!
Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit!
Keményen megostorozott engem az Úr; de nem adott át engem a halálnak.
Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy bemenjek azokon és dicsérjem az Urat!
Ez az Úrnak kapuja; igazak mennek be azon.
Magasztallak téged, hogy meghallgattál, és szabadításomul lettél!
A kő a melyet az építők megvetettek, szegeletkővé lett!
Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt!
Ez a nap az, a melyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vígadjunk ezen!
Húsvét győzelmi ünnep. Már a zsidóknál is az volt: az Egyiptomból való kiszabadulás diadalmi ünnepe. A keresztyénségben is ez maradt: a halál kötelékeiből való kiszabadulás, a feltámadás diadalmi ünnepe. Mindkét esetben nem ember győzelméről van szó. Egyiptomból sem az elnyomott nép öntudatra ébredése, a rabiga alól való fellázadás félelmetes tömegereje, még csak nem is Mózes diplomáciai ügyeskedése hozta ki a zsidó népet. Isten nyúlt bele nyilvánvalóan népe történetébe. Jézust sem a benne rejlő elpusztíthatatlan élet hozta ki a sírból. Nem magától támadott fel, hanem Isten támasztotta fel őt. Isten nem engedte, hogy az Ő Szentje rothadást lásson. E nélkül az isteni beavatkozás nélkül az Ő teste is épp úgy elrothadt volna, mint a miénk. Feltámadása tehát nem olyan, mint az ősszel elszáradt évelő növény tavaszi életre kelése, mely kibújik a hant alól, mihelyt megcsókolja a tavaszi napsugár a göröngyöt, hanem Isten belenyúlása az üdvtörténetbe. Isten győzött Egyiptom fölött. Isten győzött a nagypénteki sír fölött is.
Ezen a győzelmi ünnepen egy győzelmi ének az igehirdetés alapjául kirendelt szent lecke. 1. Ez a zsoltár a templomépítő nép győzelmi éneke.
Maga a zsoltár nem árulja el közelebbről keletkezése körülményeit s így csupán találgatásokra és következtetésekre vagyunk utalva. A felvetődött elméletek között legvalószínűbb az, mely ezt a zsoltárt az úgynevezett második jeruzsálemi templom felszentelési ünnepének zsoltárává teszi.
A híres salamoni templom áldozatául esett a babiloni háborúnak. A győztes sereg kifosztotta a templomot, a szenthely leégett. Az anyagi és érzelmi veszteségnél még nagyobb volt a szomorú eset lelki kára. Miért nem védte meg Isten a házát? Legyőzték Istent? A babiloniak és káldeusok erősebbek, mint Isten? Ezek a kínzó kérdések gyötörték a nép lelkét.
Üszkös romok hirdették évtizedeken át: Legyőzték Istent!
Hosszú idő után nyílt meg a hazatérés kapuja a fogságba hurcolt zsidóknak. A hazatérők rögtön nekiálltak a templomépítésnek. Hamarosan nagy ünnepélyességgel letették az új templom alapkövét. Ekkor azonban más baj támadt. A samáriabeliek bosszúja elgáncsolta a perzsa udvarnál a templomépítés ügyét. 12 évig állott a munka. Begyepesedő fundamentum gúnyolta a hívőket: Legyőzték Istent!
Végre azután Aggeus és Zakariás próféta buzdítására a perzsa udvar engedélye alapján újra megindult a munka s megépült az úgynevezett Zorobábel-féle templom. A nép szíve ujjongott: Mégis győzött Isten! Isten erősebb, mint az elnyomó hatalom birtokosai, bölcsebb, mint a gáncsoló cselszövők, a végső győzelem mindig az Övé!
Ennek a templomnak a felszentelésére készült valószínűleg ez a zsoltár. Váltakozó ének volt. A zsoltár elejét az ünnepre felvonuló sereg énekelte: "Erősségem és énekem az Úr... Az Úrnak jobb keze hatalmasan cselekedett. Nem halok meg, hanem élek." Mikor az új templom kapujához ért a sereg, akkor énekelték a 19. verset: "Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy bemenjek azokon és dicsérjem az Urat!" A megnyíló kapuban a leviták kara fogadta énekkel a hívek seregét: "Ez az Úrnak kapuja... Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt! Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!”
Győzött az Isten! 2. Ez a zsoltár azután Krisztus győzelmi éneke lett.
Kétszer is kerül Krisztus ajkára a 118. zsoltár a nagyhéten. Mikor már világos volt a bennfentesek előtt, hogy ügye emberileg veszett ügy, el fogják taposni, szét fogják zúzni, mint valami kellemetlenkedő férget, s már csak a mód tekintetében folynak tárgyalások, hogy miként lehetne leggyorsabban s legkevesebb feltűnés nélkül eltenni Krisztust láb alól, akkor idézi ellenségei fejére egy templomi beszéde alkalmával történt számonkérésekor a 118. zsoltárból a templomépítés abbahagyásakor félredobott, megvetett, elfelejtett kő történetét, melyről a templomépítés újrakezdésekor tűnt ki, hogy az építés legfontosabb köve: a szegeletkő. Bátran megmondja nekik, hogy ezt a csodát még egyszer átélikők is, s meglátják, hogy nem a szegeletkő megvetői pusztítják el a követ, hanem a szegeletkő pusztítja el ellenségeit. Aki e kőre esik – mutat magára – szétzúzatik, akire pedig ez esik, szétmorzsolja azt. /Máté 21:42-46./ Mintha csak azt mondaná: Valamikor régen is a bosszúra éhes samaritánusok győztek a szegeletkő fölött, de azután a szegeltkőé lett a végső győzelem. Most ti győztök, de azután győzni fog az Isten.
Még egyszer kerül elő a nagyhéten a 118. zsoltár. Ezt énekelte az első úrvacsorai gyülekezet, Jézus és tanítványai, mikor nagycsütörtök este az utolsó vacsora után dicséretet énekelve kimenének az Olajfák hegyére. /Márk 14:26./ Fölöttük sötét viharfelhők, Júdás már elindult ördög sugallta útjára, Jézus arcára is árny borul, de az ajkuk zengi: Győzni fog az Isten!
Aminthogy győzött is, csak ki kellett várni rendelt idejét. 3. Ez a zsoltár azután Péter győzelmi éneke lett.
A nagycsütörtökön meggyávult Péternek húsvét visszaadta a bátorságát, pünkösd pedig hitvallóvá tette. Mikor börtönbe vetették azért, mert Krisztusról prédikált a templomban s másnap a főpapi tanács elé állították, egy pillanatra sem inog meg, pedig valamikor ezeknek a szolgái előtt is gyáván megtagadta Urát s Megváltóját. Bátran beszél arról, hogy azt a Jézus Krisztust, akit a főpapi tanács megöletett, Isten feltámasztotta, s ezzel beteljesedett rajta a 118. zsoltár próféciája a félredobott, megvetett s végül mégis a templom szegeletkövévé lett kőről. /Csel. 4:10-11./ Mintha csak azt mondaná nekik: Azt hiszitek, hogy győztetek, hogy legyőztétek Krisztust? Tévedtek. Mindig az Isten győz. Csak idő kérdése ennek nyilvánvalóvá létele. Lehet, hogy 12 évig kell rá várni, mint a Zorobábel-féle templom építésénél, de lehet, hogy már három nap múlva torkára forr Isten ellenségeinek a diadalmi tor, mint nagypéntek után húsvétkor.
Mikor évek múlva levelét írja a szétszéledt és szórványsorsba került, nyomorgatott hittestvéreinek, nekik is ezt írja: "A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegeletnek fejévé és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává. /I. Péter 2:7./ Nekik is a 118. zsoltár szavaival kiáltja oda: Mindig az Isten győz! 4. Ez a zsoltár lett azután Luther győzelmi éneke is.
Mikor 1530-ban az ágostai birodalmi gyűlésen az evangélium ügyét tárgyalják s hitvallásunkat mutatják be, Luther a birodalmi átok miatt nem lehet jelen. Coburg várában húzódik meg. Oda kapja a híreket, s onnan küldi üzeneteit. Nehéz napjaiban a 118. zsoltár magyarázatával foglalkozik. Írásba is foglalja, s ebben bizonyságot tesz arról, hogy milyen bátorítást és erőt jelent számára ez a zsoltár. Azt írja: "Ez az én zsoltárom, melyet szeretek.
Sokszor szolgált már nékem és sokszor segített ki nagy szükségből, melyből különben sem császár, sem királyok, sem bölcsek, sem okosok nem tudtak volna kisegíteni." Különösen a 17. vers ragadta meg, melyet Krisztusra is, magára is, az evangélium ügyére is vonatkoztatott: "Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit." Nehéz időkben sokszor írta krétával maga elé az asztalra, még a falra is ezt a latin szót: Vivit! Él! Él Krisztus és Vele én is élek. Luther-rózsája kék egébe is ezt írta: Vivit!, csak ma már el szokták hagyni ezt a felírást róla. Pedig Luther ebből a húsvéti hitből élt. Ez volt minden rettenthetetlen bátorságának egyetlen magyarázata: Győz az Isten! Csodálatos ez, emberi ésszel sokszor fel sem fogható. Néha épp abban győz, hogy legyőzik, mint nagypénteken is. 5. Az egyház történetéből már csak egyetlen példát hozok fel. Ez a zsoltár volt Rochette francia lelkész győzelmi éneke is.
Ez a francia lelkész a puszta prédikátorainak egyike volt. Így nevezték azokat a lelkészeket, akik a francia protestánsüldözés idején életük kockáztatásával gondozták a híveket, éjjel pusztákban és elhagyatott helyeken tartottak titkos istentiszteleteket. Egy éjjel egy gyermek megkeresztelésére hívták. A vezető ügyetlensége miatt egy őrjárat karjaiba futottak, mely elfogta őt. Három nemes ifjú a segítségére sietett, hogy kiszabadítsa. Azok is fogságba estek. Mind a négyüket halálra ítélték. A lelkészt felakasztásra, a nemes ifjakat lefejeztetésre. Egyszerre végezték ki mind a négyet. Először a lelkészt. 1762. február 19-én állt a 26 éves lelkész az akasztófa alá. Utolsó szavai ezek voltak: "Ez a nap az, melyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen!" Íme a 118. zsoltár mint győzelmi ének az akasztófa tövében! Engem legyőzhetnek, de győz az Isten!
Zenged-e te is ezt a húsvéti győzelmi éneket? Tudod-e, hogy nem veszett ügy képviselője vagy, nem kivégzett vezér szétszórt seregéhez tartozol, hanem diadalmas Urad van, akit megöltek, de feltámasztotta Őt Isten, akit legyőztek és mégis győzhetetlen lett? Vivit! Él Krisztus! Istené az utolsó szó. És ez a szó a húsvéti diadalmat hirdeti: Győz az Isten! Ámen.

Húsvéti kegyelem – húsvéti hála Időpont: Húsvét II. ünnepe, 1955. április 11.
Alapige: Zsoltár 116: 8-10a.
Minthogy megszabadítottad lelkemet a haláltól, szemeimet a könyhullatástól és lábamat az eséstől: Az Úr orczája előtt fogok járni az élőknek földén.
Hittem, azért szóltam; A 116. zsoltár fölé ez van írva címül: Hála és fogadástétel nagy veszélyből lett szabadulásért.
Hogy ki volt a zsoltár írója s mikor és mily nagy veszedelemből szabadult meg, nem tudjuk.
A zsoltár szövegéből csak annyi világos, hogy életveszedelemben forgott, melynek emléke még mindig frissen él benne, s melyből Isten imádság-meghallgatásként csodálatos kegyelemmel szabadította meg. Úgy érzi, hogy visszakapta életét, s ez a visszakapott élet nem az övé többé, hanem azé az Istené, aki visszaadta neki. Amikor most húsvétkor hallgatjuk ezt a zsoltárt, szavára visszhangzik szívűnkben a húsvéti nagy szabadító kegyelem emlékezete s az ezért való húsvéti hála kötelezettsége. 1. Mi történt húsvétkor? Szabadító kegyelem. Még pedig nem csupán általánosságban, hanem – mint ahogy a zsoltár megfogalmazza – egészen személyesen velem. "Megszabadítottad lelkemet a haláltól", mondja a zsoltár.
Húsvét a halál tényétől nem szabadít meg. Akinek igazi húsvéti hite van, annak is meg kell halnia. "Elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak." /Zsidók 9:27./ A bűn zsoldja halál. /Róma 6:23./ Nem volt ez mindig így. Isten eredeti világtervében nem volt benne a halál. Az ember bűne hozta erre a világra. Ha volna ma egyetlen bűntelen ember, afölött nem járna el az idő, az nem öregednék meg, annak nem fogyna el az ereje, az örök ifjú maradna és soha meg nem halna. Ilyen azonban nincs. Egy volt, Jézus Krisztus, Ő is meghalt a bűn miatt, persze nem a maga bűne miatt, hanem a mi bűneink miatt. A halál tehát kikerülhetetlen emberi sors, mert isteni végzés.
A halál tényétől tehát a húsvéti hit sem szabadít meg, de megszabadít a halál félelmétől. Még úgynevezett felvilágosult nagy szellemek is rettentően tudnak félni a haláltól.
Goethe például mindig kikerülte a temetőket s temetéseken nem volt hajlandó megjelenni.
Mégis neki is meg kellett jelenni egy temetésen, a saját temetésén. Van, aki csak a meghalástól, a haláltusától fél, de a szíve mélyén tudva vagy tudatlanul az ember attól fél, ami a halál után következik, amit Zsid. 9:27. így fejez ki: "azután az ítélet." Ettől az ítélettől való félelemtől szabadít meg a húsvéti hit. Nagypéntek ugyanis azt az evangéliumot hirdeti nekünk: Krisztus meghalt a mi bűneinkért..., húsvét hozzáteszi: Feltámasztatott a mi megigazolásunkért. Húsvét Isten pecsétje Krisztus váltságmunkáján. Bizonysága annak, hogy Isten elfogadta Krisztus helyettes elégtételét. Bizonyossá tesz afelől, hogy bűnöm megbocsáttatott. Aki pedig amnesztiát kapott, annak nem kell félni az ítélettől.
Megszabadította-e húsvét a te lelkedet is a halál félelmétől? "Megszabadítottad szemeimet a könnyhullatástól", folytatja tovább hálaimáját a zsoltáríró. Ez persze – húsvét felől nézve – megint nem jelenti azt, hogy az az ember, akinek igazi húsvéti hite van, könnytelen ember. Nem tud többet sírni. A könnytelen ember e világban nagyon szerencsétlen ember lenne, hiszen az ember nem csak keserűségében sír, hanem sokszor örömében is. A szánakozó szív szeretete is tud könnyeket csalni a szemünkbe, s a nyomorúság idején is milyen megkönnyebbülés, ha jól ki tudjuk sírni magunkat. Mint felszakadó sötét felhők zápora után, úgy derül ki fölöttünk sokszor az ég a sírás után is.
Húsvét nem a sírás képességét vette el a hívőtől, hanem a vigasztalan sírást. Nem bánkódunk többé úgy, mint a pogányok, akiknek nincs reménységük. Húsvét különösen is emlékeztet minket arra a kegyelemre, hogy szeretteink sírja mellett sem kell többé reménytelenül állnunk. Ugyanez a zsoltár mondja később: "Az Úr szemei előtt drága az ő kegyeseinek halála." Így néz a húsvéti hívő szerettei koporsójára. Több benne a hála azért, amit kapott, mint a fájdalom azért, amit elvesztett. Mikor ez év elején meghalt Mott János, a nagy világmisszionárius, az Egyházak Világtanácsának tiszteletbeli elnöke, az Egyházak Világtanácsa istentiszteletet tartott a halál hírének vételekor, de nem gyászistentiszteletet, hanem hálaadó-istentiszteletet. Hálaadó istentiszteletté tette-e már számodra húsvét a temetést? "Megszabadítottad lábamat az eséstől", folytatja tovább hálaimáját a zsoltáríró. Ez persze – húsvét felől nézve – megint nem jelenti azt, hogy az az ember, akinek igazi húsvéti hite van, nem bukhat el többé, Sátán nem gáncsolhatja el. Míg e testben élünk, addig a Sátán fel nem adja a reményt arra, hogy elejt úgy, hogy a poklokra essünk. Ezért nem hagyja abba a kísérletet sem arra, hogy elgáncsoljon. Ebben a harcban veretlenül csak Krisztus tudott megállani, az Övéi el-elesnek, de poklokra nem esnek. Amint Péld. 24:16. mondja: "Ha hétszer elesik is az igaz, ugyan felkel azért." Nem marad a sárban mondván, hogy már úgyis minden mindegy. Nem próbálja meg megtisztítani és rendbe hozni magát, mint a megijedt gyermek, aki nem mer szakadt és szennyes ruhájával a szülője szeme elé kerülni, hanem maga próbálja eltűntetni az elesés nyomait. A feltámadott Krisztus az elesett Pétert is kegyelmébe fogadta és talpra állította, ehhez a Krisztushoz van bátorsága, ha szégyenkezve is, ha sírva is, de mégis hittel odamenni az elesett hívőnek, s várni és kapni ott a bűnbocsánatot, a Krisztus vére által való megtisztíttatást, a helyreállítást. Kelj fel hát elesett testvérem! Mélyre estél. Azt érdemelnéd, hogy poklokra essél, véglegesen elessél, de lám Krisztus neked is üzeni, mint egykor a rútul megtagadó Péternek: Mondjátok meg neki, hogy élek! Elestedből jöjj Hozzá! 2. Minek kellene történnie húsvét után? A húsvéti hála megmutatásának.
A zsoltáríró világosan látja, hogy a szabadulás Isten kegyelmi ténye volt az ő életében, a kegyelem pedig kiérdemelhetetlen, de mindig meghálálandó. Azt is világosan látja, hogy az a hála, mely csupán múló érzés, vagy elröppenő szó, mit sem ér. Az igazi hála életváltozás. Ezt szeretné megmutatni. Ebben akarja önmagát is erősíteni azzal, hogy nem elégszik meg csendes benső elhatározással, hanem nyilvános ígéretet, fogadalmat tesz.
Mi evangélikusok óvatosak vagyunk a fogadalmakkal. Úgy látjuk, hogy a fogadalmaknak van valami üzlet-szaga. Van is az előzetes fogadalmaknak. Az előzetes fogadalmakban mindig van valami a bajba jutott ember felelőtlen ígérgetéseiből, az aljas vesztegető szándékából. De nem így az utólagos fogadalmak. Ezekben az elkötelezettség és a hála érzése uralkodik. Ilyenek a zsoltáríró fogadalmai is.
Első fogadalma ez: "Az Úr orcája előtt fogok járni az élőknek földén.”
A zsoltáríró egészen be akarja építeni Megmentőjét az életébe. Egy pillanatra sem akarja szem elől téveszteni. Olyan valóságossá akarja tenni a maga számára jelenlétét, mint egy lakótárs vagy útitárs jelenlétét. Ez a jelenlét fegyelmezi életét, megszabja nemcsak stílusát, hanem tartalmát is. Ha megakad, tőle kér és kap tanácsot. Úgy beszélget vele, mint egy másik emberrel. Mindent megbeszél vele, de ő is mindenbe beleszól. Megdorgálja, ha helytelenül cselekszik, bíztatja, ha megfárad, vigasztalja, ha rászorul, még meg is dicséri, ha ezt látja jónak.
Húsvét felől nézve milyen áldott lehetőség van minderre! Jézus feltámadott és él.
Csodálatos titok, de így igaz: Meghalt és feltámadott, mennybe ment és itt maradt. Velünk van minden napon mind e világnak végezetéig. Velünk vándorol az úton, mint az emmausi tanítványokkal, velünk étkezik, mint a genezáreti halászokkal. Velünk van akkor is, mikor olyan boldogító a jelenléte, de velünk van akkor is, ha kellemetlen és feszélyező. Milyen más lenne az életünk, ha tudatosan az Úr orcája előtt járnánk az élőknek földjén!
A másik fogadalma ez: "Hittem, azért szóltam." Ezt az igét Pál is idézi húsvéttal kapcsolatban, mikor II. Kor. 3:13-14-ben így ír: "Amint meg van írva: Hittem és azért szóltam; hiszünk mi is, és azért szólunk; tudván, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt, és veletek együtt előállít." A zsoltáríró úgy látja s Pál is úgy látja, hogy nem szabad, nem lehet a nagy Szabadítóról hallgatni. Hirdetni kell mindenkinek mindenütt: Jézus él! A húsvéti asszonyok is azt a parancsot kapják, hogy vigyék szét a jó hírt: Nincs itt, feltámadott!
Ez a szólás, a Feltámadottról, a Szabadítóról való bizonyságtétel a legszorosabb kapcsolatban van a hittel. Ok és okozati viszonyban. Mert hisz, azért szól, s mert szól, azért hisz. Aki nem szól, az vagy nem is hisz, vagy ha ma még hisz is, rövid időn belül nem fog hinni. A némaságra rámegy a hite. Elalszik, mint a véka alá rejtett gyertyatartóban a gyertya.
Azért hát szólj róla! Ne törődj azzal, hogy mi lesz a következménye! Egy következmény felől biztos lehetsz: A hited meg fog erősödni, s hited mellett bizonyságot fog tenni az Úr! Ha nem szólsz, akkor is bizonyos lehetsz bizonyos következmények felől: Lehet, hogy megmented a testedet, de elveszíted a lelkedet. Lehet, hogy e világ szemében józannak s bölcsnek fogsz látszani, de Krisztus megtagad téged és hitetlennek bélyegez. Azért hát csak szólj, amire a hited indít.
A zsoltáríró azt is mondja ebben a zsoltárban: "Minden ember hazug." /11. v./ Szomorúan látja, hogy emberi ígéretekre semmit sem lehet adni. Ő azonban kivétel akar lenni. "Az Úr iránt való fogadásaimat megadom az ő egész népe előtt" – mondja a 18. versben. Akarj te is kivétel lenni! Mutasd meg, hogy nem vetted hiába a húsvéti szabadító kegyelmet! Fogadd meg, hogy megmutatod: Van még húsvéti hála! Ámen.

Jézus Krisztus fogadtatása a mennyben Időpont: 1946. május 30. Áldozócsütörtök
Helyszín: Nyíregyháza - Közkórház
Alapige: Zsoltár 110,1-4
Dávidé; zsoltár. Monda az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, amíg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá.
A te hatalmad pálcáját kinyújtja az Úr Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között!
A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben; hajnalpir méhéből leszen ifjaidnak harmatja.
Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké Melkhisedek rendje szerint.
Ez a zsoltár egyike a legnevezetesebb zsoltároknak. A messiási zsoltárok között egészen különleges helyet foglal el, mert benne nem közvetve prófétál a zsoltárköltő bizonyos adott helyzetben, amelyet azután később a Szent Lélek beigazolt az Úr Jézus életében, hanem közvetlenül beszél nékünk a Messiásról. Ezért nem csoda, hogy kedves zsoltára ez azoknak, akiknek kedves a Messiás. Augustinusnak és Luthernek is kedves zsoltára volt ez a zsoltár, de kedves zsoltára volt a mi Urunk Jézusnak is. Ezt a zsoltárt Ő maga önmagára vonatkoztatta és mikor egyszer az Ő személyéről és értékéről volt szó, érvül önmaga mellett ezt a zsoltárt vette elő és tette fel a farizeusoknak azt a zavarba ejtő kérdést: hogy mondhatja Dávid urának azt, aki később lett, mint Dávid.
Ez a zsoltár nemcsak közvetlen messiási zsoltár, hanem áldozócsütörtöki zsoltár is. Arról ad nekünk némi képet, hogy mi történt áldozócsütörtökön a mennyben. Hogy áldozócsütörtökön mi történt itt lent a földön, azt elmondják az evangéliumok, amikor leírják, hogy a búcsúzás pillanatában mint álltak sóbálvánnyá meredten a tanítványok földbegyökerezett lábbal, mialatt Jézus mind magasabbra emeltetett és végül eltakarta alakját a felhő. Az evangéliumok híradásai nem is mondhatnak nekünk többet, mert hiszen azok csak a történelmet örökítik meg; csak azt írhatják le, amit emberi fül hallhat és emberi szem láthat.
Ami ezen túl van, ami láthatatlan e világ számára, ahová csak Isten Lelke adhat betekintést, az titok marad előttünk. Ez a zsoltár arról beszél, hogy mi történhetett a mennyben azután, amikor az evangéliumok mennybemeneteli története elhallgatott. Az elmúlt esztendő áldozócsütörtökjén egy egyszerű hívő ember beszélt nekem arról, hogy ő azon gondolkozik, milyen fogadtatást csinálhatott az Atya az Ő szeretett Fiának hazaérkezésekor a mennyországban. Ha van is ebben sok gyermeki elképzelés, az bizonyos, hogy az evangéliumok jogot adnak arra, hogy gondolkozzunk afölött, vajon milyen fogadtatása volt az egyszülött Fiúnak az Atyánál áldozócsütörtökön. Hiszen le van írva az evangéliumokban, hogy a tékozló fiú atyja is elébe ment a fiának, mikor az hazajött, átöltöztette, asztalt terített néki, amelyre mindent feltett, ami jó csak a háznál volt és nagy volt az öröm afölött, hogy hazajött az elveszett fiú. Le van írva az is, hogy mikor az idősebbik fiú jön haza, aki tele van durcássággal, az elé is kimegy az édesapja és kérleli, hogy jöjjön be, mert hazajött az elveszettnek hitt öccse. Ugyanitt van megírva az elveszett drachma története is, ahol a szegény asszony, mikor megtalálja az elveszett drachmát, nem fér öröme a szívébe s összehívja barátait, hogy megossza velük örömét. Ugyanitt van megírva szintén az is, hogy mikor egy bűnös ember megtér, a mennyben az Úr összehívja angyalait és nagy örvendezés van a mennyben. Ha tehát egy tékozló fiú hazatérésekor az apai háznál és a mennyben ilyen nagy ünnepet rendeznek, elképzelhetjük, mit jelenthetett az, mikor az egyszülött Fiú jött haza a mennyországba.
Vannak dolgok, melyek leírhatatlanok. Emberi szó nem képes kifejezni az emberi érzést.
Az írás megörökíthet eseményeket, de azt, ami a szívben van, nem lehet megörökíteni. Meg lehet örökíteni filmen egy olyan jelenetet, amikor egy elhurcolt fiú, vagy apa megkopogtatja az ablakot és a bent lévők felismerik a várva-várt távollévőt. De nem lehet leírni azt a nyugtalanságot és felindultságot, ami úrrá lesz embereken, amikor váratlanul megérkezik szerettük. Gondoljunk Rhodé esetére, mikor a börtönből szabaduló Péternek megy ajtót nyitni.
Ki tudná leírni, mi volt akkor Rhodé és a többiek szívében, mit éreztek akkor! Talán ők maguk sem tudnák ezt elmondani, hiszen vannak dolgok, amelyek kibeszélhetetlenek, megfogalmazhatatlanok. A legtöbb ember legmélyebb, legnagyobb, legszentebb érzéseiben olyan nyomorult, tehetetlen, gyarló néma emberré válik. Legnagyobb örömeit szóval nem tudja kifejezni, legnagyobb bánatát is csak könnyekben tudja megmutatni. Így érti meg az ember, hogy miért nem beszél többet nekünk az ige arról, hogy milyen fogadtatása volt az Úr Jézusnak a mennyben. Nem elemberiesítése az isteni dolgoknak, nem eltestesítése ez a szellemnek, ha mi erről beszélünk. Mert mi nem tudunk csak emberi szavakkal beszélni az Istenről. Csak emberi módon és emberi elképzeléssel tudunk gondolkozni is róla, ezért mondjuk azt a mennyországban áldozócsütörtökön történtekről, hogy az Atya fogadja az Ő Fiát, az Úr Jézust.
Azt nem írja meg a prófécia, hogy mit érzett az Atya és a Fiú akkor, mert az leírhatatlan, csak azt írja le, ami megfogható az ember szemében; azt, hogy mit mondott az Atya a Fiúnak.
Ez a zsoltár ezzel kezdődik: „Monda az Úr az én uramnak.” A magyar szövegben kétszer van ez a szó: úr. Az idegen szöveg két különböző szót használ. Azt írja: mondja Jahve, a Jehova Isten, akinek a nevét a zsidóknak nem volt szabad kiejteni -, tehát mondja az Isten, az Úr, az én uramnak, aki nem Isten és mégis Isten. Valami csodával határos tisztánlátással látott Dávid ebben az esetben. Három mondatot jegyez fel a prófécia az Atya és a Fiú közti beszélgetésből: 1. „Ülj az én jobbomon!”, 2. „Uralkodjál ellenségeid között!” 3. „Pap vagy te örökké.”
Próbáljunk ennek a három mondatnak a mélyére nézni.
Az első mondat ez: „Ülj az én jobbomon”. Arról beszél, hogy az Atya az Ő Fiának dicsőséget ad a mennyben. Tudjuk, hogy az Úr Jézus dicsőség után nem vágyott. Ha ez után vágyakozott volna, akkor nem vágyott volna a Messiás dicstelen dicsősége után. Ha dicsőségre vágyott volna, akkor palotában született volna és nem istállóban; akkor a tanítványait nem egyszerű, írástudatlan emberek közül választotta volna és nem a bélpoklosok és vámszedők társaságában élt volna, hanem sereget gyűjthetett volna magának, hiszen azt várták is tőle, hogy a Dávid üres trónjára fog ülni és dicsőségesen fog uralkodni Izraelben. De Ő nem így cselekedett. Ha dicsőség után vágyott volna, akkor parancsolt volna az Úr 12 sereg angyalának, hogy megvédjék a gonoszok ellen, - de Ő nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem azért, hogy életét adja másokért. Nem kellett néki a dicsőség, hanem inkább megalázta magát. Pál apostol az Úr Jézus megalázott állapotát így írja le: egészen megüresítette magát, minden méltóságáról lemondott. De az Úr Jézus szívében ott volt a dicsőség utáni vágy, - nem az emberi hiúság szülte dicsőség-vágy, hanem az otthon, a menny után való vágy. Könnyebben megérti ezt az, aki nyomorult életkörülmények között élt bizonyos ideig, mikor azelőtt tiszta, rendes lakása volt és most a nyomorúságában oda, hazavágyik. Ez nem dicsőség után való vágy abban az értelemben, ahogy e világ érti és ez volt az Úr Jézusban is.
Gondoljunk János 17-re, ahol kiönti szívét az Úr Jézus az Ő mennyei Atyja előtt /4-5.vers/: „Atyám… én dicsőítettelek téged e földön… és most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál….” Hazavágyik az Úr Jézus erről a földről, amely nem hazája. Vágyódik az után, hogy innen, a sötétség világából az örök fényességbe mehessen. Vágyódik az után, hogy az emberek közül, ahol a gyűlöletnek a gonosz indulatai vették körül, eljuthasson az angyalok közé, ahol szeretikőt, ahol mindenki néki zeng dicsőséget. Nem lehet csodálkozni azon, hogy innen elvágyik, ahol minden visszataszító Őelőtte. Vágyódik az után, ahol nincs bűn és betegség, ahol az Atya azt mondja néki: ülj az én jobbomra, most első leszel, eddig utolsó voltál.
Néked adom a mennyei dicsőség örök koronáját, ülj az én jobbomon.
Kedves testvérek! Áldozócsütörtök ünnepe tehát a Krisztus öröme felett való örömünnep.
Ha valaki ennek a mondatnak nem tud örülni, hogy Jézusnak azt mondotta az Atya, hogy ülj az én jobbomon, hanem visszasírja az első tanítványokkal, hogy mennyivel jobb volna, ha itt élne Jézus és nemcsak a szívemmel, hanem a szememmel láthatnám Őt – hiszen minden nyomorúságban lévő ember ezután vágyódik –, hogy így mondhassam el néki könyörgéseimet és hogy a két fülemmel és ne csak a hitemmel halljam azt, amit Ő felel az én könyörgésemre, - mindenki aki így gondolkozik – az nem Jézust szereti, hanem önmagát. Mert ha Jézust szeretné, akkor nem kívánná tőle azt, hogy élje tovább a testre korlátozott nyomorult földi életét.
Ugyanezt kell látnunk legtöbbször a koporsók mellett álló hozzátartozóknál: nem valóság számukra az örök élet, vagy nem szeretik eléggé azt, akit siratnak, - mert ha eléggé szeretnék és ha realitás volna számukra a mennyország, akkor örülnének annak, hogy szerettük az Atyához megy, hogy ebből a nyomorult életből elvétetett, és ha ennek az az ára, hogy én most őt nem látom, hogy talán kenyérkereső kezét nélkülöznöm kell, nékem meg kell hoznom boldogan ezt a áldozatot azért az örömért, ami végigsuhan annak orcáján, akit én jobban szeretek.
Mindenki tehát, aki áldozócsütörtökön ezekkel a gondolatokkal él, mint a tanítványok is éltek, az vegye tudomásul, hogy az Úr angyala azt mondja: mit álltok itt, nézvén a mennybe, az a Jézus, aki elment, vissza fog jönni, ti menjetek el és végezzétek a dolgotok. A Jézus örömében való osztozást kívánja tőlünk az első atyai mondat.
Azt mondja másodszor az Atya a Fiúnak: „Uralkodjál ellenségeid között!” Jézusnak gyermekkorától fogva ellenségek között kellett élnie – ez nyilvánvaló mindenki előtt – mert hiszen, ha nem is voltak kimondott ellenségei, azok, akik nem nyitottak előtte hajlékot, azok mégis csak ellenségei voltak. A heródesi gyermekgyilkosságtól kezdve mindaddig, amint elmondta, hogy minden elvégeztetett, addig mindig ellenségek között kellett élnie még a családjában is, még a tanítványai között is. Az ember azt gondolná, hogy mikor az Úr Jézus hazamegy, kiemeltetik ellenségei közül. Ez a második mondat azonban azt mondja, hogy az Úr ellenségei megmaradnak az Ő mennybemenetele után is. Az Úr diadalma tehát nem abban áll, hogy megsemmisíti ellenségeit, hanem abban, hogy uralmat kap felettük. Az ellenség megmarad, de Ő uralkodni fog rajta. Azt mondja az Ige, hogy ellenségeit zsámolyul veti lábai alá az Úr. Meg fognak ellenségei hunyászkodni előtte s Ő, mint eleven zsámolyra, teszi nyakukra átszögezett lábait. Lehet, hogy ellenséges tekintettel fognak nézni rá és akarnak majd szabadulni, de az Úr Jézus uralkodni fog felettük. Tudod, mit jelent ez számunkra, testvérem?
Hogy Istennek, az Ő ügyének ma is vannak ellenségei és mindig is lesznek, de Isten népének nem szabad kétségbeesni, mert az Úr uralkodik ellenségei fölött. Ha nem látom is az Ő uralmának érvényesülését, akkor is tudnom kell, hogy Ő uralkodik. Ha tehát a Sátán meg is nyomorgat engem és úgy érzem, hogy nem bírom a harcot, fel kell emelnem arra a tekintetemet, akiről meg van írva, hogy győző vitéz és tudnom kell, hogy Ő erősebb, mint a Sátán, mert az Atya így rendelkezett. Ez ellen nem tud tenni az ember. Ahogy nem lehet megváltoztatni azt, hogy reggel világos legyen, úgy nem lehet megakadályozni azt, hogy az Úr uralkodjék az ellenségei között. Eljön az Úr dicsőséges örömének ideje.
De áll ez testvéreim nemcsak az ősellenséggel kapcsolatban, hanem minden emberi ellenséggel kapcsolatban is. Ha közöttünk vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy az ő ellenségei is azok, akik az Úr ellenségei, azok emeljék fel a fejüket és tudják meg, hogy elhangzott a nagy mondat: „Uralkodjál ellenségeid között!” Mint ahogy teremtő szavára meglett e világ és megelevenedett a föld, mert az Úr szava ellenállhatatlan. Ugyanígy hangzott el ez a mondat is: „Uralkodjál ellenségeid között!” A harmadik mondat ez: „Pap vagy te örökké”. Mikor ezt olvassuk, nem szabad a mai papra gondolnunk, hanem az ótestámentom papjára, a főpapra, arra, aki minden esztendőben a nagy engesztelés napján leölte az áldozati állatot a nép bűneiért és annak vérével egyszer egy esztendőben joga volt bemenni a szentek szentjébe, ahol kiöntötte a vért az Úr előtt engesztelésért a nép bűneiért. Az Úr önmagára alkalmazta ezt a képet. Ő az örök főpap, aki saját magát áldozta, hogy engesztelést szerezzen az Ő népének. Most azt mondja az Atya a Fiúnak, hogy ez maradsz itt is, itthon is, örök főpap, aki előttem képviseled a nyomorult bűnös embert. Tudod mit jelent ez testvérem? Hogy neked, nyomorult embernek, aki küzködöl a bűneiddel, aki felkelsz és újra elvágódol, téged van, aki képvisel az Atyánál, van egy csodálatos védőnk ott, ahol intézik az én sorsom és a világ sorsát. Jobban védő, mint a legjobb védőügyvéd, mert szeret engem; nemcsak a tudományával véd, hanem a szívével. Annyira szeret, hogy a szíve vérét adta értem. És mikor elborul az Isten szeme a bűn miatt, akkor odaáll az én Alkotóm és Teremtőm elé és azt mondja: Atyám, bocsáss meg nékik.
Egyszer Pál apostol írt egy szökött rabszolga érdekében a gazdájának és az írta: amit vétett ellened, azt nékem ródd fel, én megfizetem. Tudod-e testvérem, hogy mikor a nagy leszámolás lesz az Atyánál, mikor az Úr az én életemet mérlegre teszi és megállapítja, hogy büntetésnél egyebet nem érdemlek, akkor feláll valaki mellettem, az én főpapom, aki nem felejtett el engem a mennyországban sem, és odaáll az én Teremtőm elé és azt mondja: bocsásd meg néki, amit ellened vétett, ródd azt fel nekem és én megfizetem, a piros véremmel fizetem meg én, a Te Fiad, a Jézus Krisztus.
Milyen csodálatos békesség és biztonság tölti el a vergődő és nyugtalan emberi szívet akkor, mikor hallja az Isten ajkáról, az örök Úr ajkáról az elismerést: Jól vagyon, csak légy pap mindörökké; csak könyörögj az én tékozló gyermekeimért, én meghallgatlak.
Ennyit látott Dávid, mi ma sokkal többet látunk. Mi tudjuk, hogy a mi Urunk nem csak azért van a mennyben, hogy uralkodjék, hogy örök főpapunk legyen, hanem azért is, hogy ott hajlékot készítsen nékünk, mint ahogy a szerelmes készít családi fészket az ő szerelmesének.
Úgy készít hajlékot, hogy azt akarja, hogy minden, ami ott van, azt hirdesse, hogy valaki nagyon szeret engem.
Bárcsak legalább annyit látnánk mindebből, mint amennyit Dávid látott.
Ámen.

Emlékezzetek!
Időpont: Új év napja; 1955. január 1.
Alapige: Zsoltár 105:1-5.
Magasztaljátok az Urat, hívjátok segítségül az ő nevét, hirdessétek a népek között az ő cselekedeteit!
Énekeljetek néki, zengedezzetek néki, beszéljétek el minden ő csodatételét.
Dicsekedjetek az ő szent nevével; örvendezzen azoknak a szívök, a kik keresik az Urat.
Kivánjátok az Urat és az ő erejét; keressétek az ő orczáját szüntelen.
Emlékezzetek meg az ő csodáiról, a melyeket cselekedett; jeleiről és az ő szájának ítéleteiről.
Esztendők határkövénél mindig hátra és előre néz az ember. Visszafelé nézve még egyszer végigjárja tekintetével a megtett utat, s azután előre fordítja orcáját az új útszakasz felé, s fürkésző tekintettel a jövendő titkait kémleli. Természetes tehát, hogy ó év estéjén hátrafelé néz az ember, új év első napján pedig előre. Az ó év utolsó napja az emlékezés és a számadás napja, az új év első napja pedig a tervek, reménységek és nagy elhatározásoké. Az ó év utolsó napját a múlt uralja, az új év első napja a jövendővel van tele.
A mai napra kijelölt szent lecke homlokegyenest ellenkezik ezzel az elgondolással. A 105. zsoltár hátrafelé néző zsoltár. Végigkíséri tekintetével Izrael történetét Ábrahámtól Józsuéig, s ebből az emlékezésből háladal fakad. A helyzet a jövendő terveinek megalkotására ösztönöz, az ige pedig a múltra való emlékezésre kényszerít. Amikor így látszólag szembekerül egymással a helyzet és az ige, igazi evangélikus ember mindig az igének engedelmeskedik. Az igét nyújtó Szentlélek Isten jobban tudja, mire van szükségünk, mint ahogy azt mi a helyzet logikájából kispekulálhatnánk. Engedelmeskedjünk tehát az igének és emlékezzünk!
De nem leszünk-e így alkalmatlanok a ma kötelességeinek és a holnap feladatainak elvégzésére? Nem tesz-e tétlenné és álmodozóvá minket a múlt igézete? Nem válunk-e a tegnap embereivé akkor, mikor egy új év várja sürgetően a ma és holnap embereit? Nem!
Naiv ember az, aki azt gondolja, hogy el lehet szakítani a jelent a múlttól, az életet a történelemtől, az 1955. évet az 1954.-től. Aki így gondolkozik, az nem ismeri a vetés és aratás törvényét. Az 1954. évi őszi vetésből 1955-ben lesz kenyér. És egyéb tekintetben is sok mindent aratnunk kell majd az új esztendőben, amit tavaly vetettünk. Sok minden történik majd velünk és bennünk, ami múlt évi előzmény ez évi következménye.
Az az ember, aki, mint fölösleges terhet, ki akarja dobni életéből a múltat, a történelmet, arról is elfeledkezik, hogy a történelem az élet tanítómestere. A történelem nem az élet temetője, melyben halottá merevedik s emlékké szépül a küzdelmes jelen, s amelyet csak a kegyelet tart fenn, a kegyelet pedig nem produktív munkása az életnek..., a történelem iskola, amelybe aki nem jár, tanulatlan marad, s a maga kárán kell majd sok mindent megtanulnia.
Szabad tehát, lehet és kell is újév napján emlékeznünk! Miről emlékezzünk? 1. Isten csodáiról. Ez az ige első feltétele. Az 5. versben így szól ugyanis: "Emlékezzetek meg az ő csodáiról, amelyeket cselekedett, jeleiről!”
A zsoltár végigvezeti nagy vonásokban az emlékező népet Ábrahám történetétől Józsue honfoglaló harcáig. Ez az egész idő, itt-ott némi megszakítással, vándorlás volt.
Otthontalan, pusztában való élet. Akkor úgy érezték, hogy a nyomorúság világa, most visszaemlékezve rá úgy látják, hogy a csodák világa volt. Könnyű nekik Isten csodáiról beszélni, hiszen az egyiptomi tíz csapás, a Vörös tenger kettéválása, a sziklából való vízfakadás, a manna, a fürjek, a Jordánon való átkelés, mind olyan nyilvánvaló isteni csoda volt, amelyet senki sem mert kétségbe vonni, hiszen egy egész nép volt a bizonyító szemtanúja. De beszélhetünk-e mi Isten csodáiról? Nem is igen hallunk róluk, inkább azt halljuk még hívő ajkakról is, hogy a csodák kora lejárt már!
Nem így áll a dolog. Ma is a csodák világában élünk. Ne felejtsd el, hogy nem csak az a csoda, ami történik, hanem az is, ami nem történik. Istennek nemcsak olyan szabadító munkája van mellyel baj idején mellettünk terem, belenyúl az életünkbe, s ország-világ szeme láttára kiragad a veszedelemből. Néha úgy szabadít meg, hogy közel sem engedi hozzánk a veszedelmet. Bacillusok raja indul támadásra az egészségünk ellen, de Ő elsodorja a bacillusokat, s nekünk fogalmunk sincs arról, hogy a haláltól menekültünk meg. Valaki gondatlanul eldob egy szál égő gyufát, Ő parancsol a szélnek és kioltja a tüzet, vagy eltapostatja egy történetesen épp arra haladó emberrel, s mi nem is sejtjük, hogy igazán csak Isten őrizett meg attól, hogy mindenünk a lángok martaléka legyen. Valaki gonosz tervet forral ellenünk, talán a vagyonunk ellen, talán a becsületünk ellen, vagy a munkahelyünkről szeretne kitúrni, hogy ő üljön a helyünkbe, de az utolsó pillanatban mégis meggondolja magát. Tervéről nem tud senki más, mint csakő maga, meg Isten, aki elkergette fejéből ezt a gondolatot, mi sem tudjuk, hogy milyen veszedelemből menekültünk meg. Mikor nem történik semmi, akkor történik a legtöbb csoda. Minden nyugodtan átaludt éjszaka, csendben átdolgozott nappal, minden békében eltöltött esztendő Isten gonoszt távoltartó csendes csodája. Emlékezz meg rólok, s akkor egyszerre nem fogsz félni nekivágni a titokzatos új esztendőnek s ma még rejtve lévő nehézségeinek!
Azt se feledd el, hogy nemcsak az a csoda, ami ellenkezik a természeti törvénnyel, s nyilvánvalóan mutatja, hogy itt Isten nyúlt bele a dolgokba, hanem csoda a természeti erők javunkra való csoportosulása is. A világ ugyanis nem gépezet, melynek minden életmozzanata előre kiszámítható. A természetben mindig van valami úgynevezett bizonytalansági tényező, valami kiszámíthatatlan, s ez a természeti erők csoportosulása. Természeti törvény az, hogy az elektromossággal teli felhők villamossága kisül, s villám keletkezik, de hogy a villám hová fog becsapni, az kiszámíthatatlan. A hívő ember a természeti erőket az Isten kezében tudja, s ezért bizonyos abban, hogy nincs semmi természetes – abban az értelemben, hogy Istentől független –, nincs véletlen, hanem Isten rendezi, csoportosítja a természeti erőket. Mikor Izrael népe a pusztában madarakat kapott ennivalóul, akkor lehet, hogy az a madárcsapat a természeti törvény szerint költözködött egyik helyről a másikra, de az a körülmény, hogy útjuk épp arra vitt keresztül, a természeti erőknek ez a csoportosulása volt Isten csodája. Ha mindezt eszedben tartod, akkor úgy léped át az új esztendő küszöbét, mint aki rendületlenül bízik Isten rendező hatalmában.
Azt se feledd el, hogy vannak alapvető csodák. Izrael népe számára ilyenek voltak a puszta csodái. Számunkra ilyenek az üdvtörténet eseményei: karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd, mely mind azt a legnagyobb csodát mutatja, hogy a szent Isten a bűnös ember pártjára áll.
Nem tudjuk, milyen lesz az új esztendő, de aki így tud emlékezni, az tudja, hogy 1955 a csodák esztendeje lesz, s ezért nem remegve, hanem Istent magasztalva, szent várakozással lépi át küszöbét. 2. A zsoltár arra is figyelmeztet, hogy emlékezzünk meg Isten ítéleteiről. Az 5. versben ezt mondja: „Emlékezzetek meg az ő szájának ítéleteiről!”
Maga a zsoltár is megemlékezik Istennek a történelemben megmutatott ítéleteiről. Ez az ítélet a zsoltár szerint mindenekelőtt az Isten népének ellenségeit sújtotta: Fáraót és a népét, de jól tudja, ha itt nem említi is meg, hogy Isten saját népét sem kímélte, hanem az ellene fellázadó nemzedéket nem engedte be az ígéret földjére. Rámutat arra is, hogy Isten ítélete előbb mindig a szájnak ítélete, de azután mindig jön a büntetés végrehajtása is.
Figyelmeztetés nélkül nem sújt le senkire, de mindenkire lesújt, akinek nem elég a száj ítélete.
Nincs bűn büntetés nélkül.
Jó minekünk erre emlékeznünk, mert bizony mi sokszor és hamar elfelejtkezünk Isten ítéletéről. A nyomorúságban kiáltunk Istenhez, fogadkozunk neki, de ha elmúlik a baj, nem gondolunk többet sem Reá, sem az ígéreteinkre. Előmozdítja mindezt a bűn, a kísértés mámora is, mely kiveri fejünkből a büntetésre való gondolást, de sokszor hozzájárul az a körülmény is, hogy Isten hosszútűrése sokszor kitolja a száj ítélete után az ítélet végrehajtásának időpontját.
Pedig nekünk is van mire emlékeznünk. Kemény ítéletidő zúgott végig nemzetünk fölött, elsöpört társadalmi osztályokat. Nincs, aki valami vonatkozásban részese ne lett volna.
Egyéni életünkben is megmutatta, hogy komolyan veszi a bűnt. Igéjében megszólalt szájának kemény ítélete, és sokszor megdöbbenve tapasztaltuk, mikor az időpontokat szemügyrevettük a bűn és bűnhődés kérdésében, hogy Isten, ki mindentudásánál fogva tudta, hogy el fogok bukni, már előre elindította a büntetést, hogy a bűn elkövetésekor nyakamba zúduljon.
Azt se feledd el, hogy Istennek vannak alapvető ítéletei is. Ilyen karácsony és nagypéntek, mikor bűnünknek büntetését Fia vállára rakta a koldussorsban és bitófán való halálban. Ezek mutatják, hogy milyen komolyan veszi Isten a bűnt.
Nem tudjuk, milyen lesz az új esztendő, de azt tudjuk, hogy benne is meg fog szólalni Isten szájának ítélete és kezének sujtoló büntetése. Aki erre felkészül, az félni fog a bűntől, s afölött kevesebb lesz az ítélet.
Emlékezzél Isten csodáira és bízzál Benne! Emlékezzél Isten ítéleteire és féljél Tőle!
Akkor nem kell szorongva toporognod új év küszöbén, hanem – mint a zsoltáríró is – Istent magasztaló örömmel vágsz neki az ismeretlen, titokzatos útnak, mint aki tudja, hogy az út a csodák világába s az elítélt, de megbocsátott bűnök világába, a kegyelem világába vezet. Kell- e ennél boldogabb új esztendő? Ámen.

A 100. zsoltár Időpont: Advent 4. vasárnapja; 1954. december 19.
Alapige: Zsoltár 100.
Hálaadó zsoltár.
Vígan énekelj az Úrnak te egész föld!
Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vígassággal.
Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.
Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornáczaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét!
Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!
Minden zsoltárnak két története van. Az egyik a születésének története, a másik az életének története. Az előbbi azt mondja el, hogy ki, mikor, milyen körülmények között és milyen célra írta a zsoltárt, az utóbbi arról beszél, hogy a történelem folyamán mit jelentett a zsoltár az emberek számára, kik találták meg benne saját érzelmeiket, vagy gondolataik kifejezését, kik nyertek rajta keresztül áldást és milyet, s milyen célra használta az utókor. A mai napra az igehirdetés alapjául kirendelt szent leckének, a 100. zsoltárnak is megvan ez a kettős története. Születésének története homályban van. Semmi biztos adatunk sincs róla. Nem tudjuk, legfeljebb találgathatjuk, hogy ki, mikor, milyen körülmények közt és milyen célra írta. Életének története azonban világos. Tudjuk, mi lett ez a zsoltár az emberek kezében.
Bárcsak az lenne a mi kezünkben is! 1. Ez a zsoltár a templomi zarándokok zsoltára lett.
Tudjuk, hogy Izrael népének csak egy temploma van az egész világon: a jeruzsálemi. A többi mind csak zsinagóga. Igazi istentiszteletet csak a jeruzsálemi templomban lehetett tartani, mert csak ott lehetett áldozatot bemutatni. Minden igaz zsidó épp ezért a vallásos élet nélkülözhetetlen velejárójának tekintette, hogy legalább a nagy ünnepeken felkeresse a templomot, s bemutassa ott áldozatát. Nagy ünnepek közeledtén óriási messzeségekből, még idegen országokból is elindultak a templomi zarándokok. A gyermekeket 12 éves korukban vitték el először magukkal a templomi zarándokútra. Boldog izgalom remegtette a szíveket az úti előkészületkor, s az öröm, hogy templomba mehetnek, útközben is elfelejttette velük az út fáradalmait. Minél közelebb kerültek Jeruzsálemhez, annál sűrűbbre tömörült a zarándokcsapat. Tárt karokkal siettek az ismerősök egymás felé, kicserélték híreiket, megtárgyalták a világ eseményeit, a családi történeteket, de jutott idő bőven arra is, hogy útközben zsoltárokat énekeljenek. A bibliában több ilyen zarándok-zsoltár maradt fenn. Mikor azután elértek a szent városba, elszállásolták magukat, megtisztálkodtak, másnap reggel elindultak a szent templom felé. Míg a lépcsőkön haladt felfelé a zarándoktömeg, a 100. zsoltár első három versét énekelte: „Vígan énekelj az Úrnak, te egész föld! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vígassággal. Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; ő alkotott minket és nem magunk; az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.” Mikor idáig értek a zsoltár éneklésében, ünnepélyes csendben feltárultak a templom kapui, s a papok és leviták, meg az énekesek kara fogadta a zarándokokat a 100. zsoltár 4-5. versének énekével: „Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét! Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” Mire tanít minket a 100. zsoltár, mint a templomi zarándokok zsoltára?
Arra bíztat: Jöjj a templomba messziről is! A jeruzsálemi templomnak több száz kilométernyi sugarú vonzóereje volt. A régi evangélikus artikuláris templomok népe is sokszor 30-50 kilométerről gyűlt össze, s így karácsony táján nem féltek sem a hótól, sem a hidegtől, a tél sem tudta lehűteni az Isten háza iránt való várakozás tüzét. Neked talán csak 1- 2 kilométert kell megtenned, hogy a templomba érj, lehet, hogy csak 100-200 lépésre van tőled Isten háza, jöjj hát! Jöjj akkor is, ha nem a lakásod van messze a templomtól, de a szíved! Óh, ez a legnagyobb messzeség, de így, ünneptáján még ilyen messzire is elér Isten hívószava. Jöjj a templomba messziről is!
És jöjj örömmel, mint a 100. zsoltárt éneklő zarándoksereg! Nem muszájból, mintha valami kellemetlen kötelességet kellene vele teljesítened; nem megszokásból, közönyösen, mint ahogy hordod életed sok hagyomány-terhét; hanem vígan, mint akin meglátszik, hogy örül a szíve, mikor azt mondják: a templomba megyünk.
És jöjj a templomba, mert ott a helyed. Isten teremtménye vagy, az ő legelőinek juhai vagyunk. Ne keress más zavaros forrást, hanem vegyed az élet tiszta vizét a templomban ingyen; ne csatangolj más legelőre, itt a helyed!
És hozz magaddal másokat is. A zsoltáríró felelősséget érez az egész világ iránt, ezért bíztat így: „Vígan énekelj az Úrnak te egész föld!” Hívd el magaddal az ünnepre a templomba azt, akit már régen nem láttál az Úr házában! Így lesz a 100. zsoltár a te számodra is a templomi zarándokok zsoltára. 2. Ez a zsoltár azután a hálaadó áldozatok zsoltára lett.
Idővel belekerült ez a zsoltár a hálaadó áldozatok kísérő liturgiájába, s liturgikus ének lett belőle. Mire tanít minket ez a zsoltár, mint hálaadó zsoltár?
Arra figyelmeztet, hogy ne csak akkor menj templomba, amikor valami kérnivalód van Istentől, hanem akkor is, amikor valamit meg kell köszönnöd. A templom sokszor olyan, mint valami isteni panasziroda. Csak olyanokat látni ott, akiknek valami bajuk van, s erre keresnek orvoslást, a hálálkodók azonban hiányoznak. Figyeld csak meg a közbenjáró imádságokat!
Milyen sokan kérik a bajban lévők, hogy a gyülekezet imádkozzék értük, de milyen kevesen vannak, akik a baj megszűntekor, a betegség meggyógyulásakor arra kérik a gyülekezetet, hogy velük együtt adjon hálát! Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét! /4.v./ Arra is figyelmeztet, hogy nem jöhetsz úgy a templomba, hogy ne lenne okod a hálaadásra, dicséretmondásra és az Úr nevének áldására. Mindig van valami megköszönnivalód. Ha úgy érzed hogy nincs, az még nem jelenti, hogy nincs, csak azt mutatja, hogy rossz az emlékezőtehetséged, s nem elég a bűntudatod.
A hálás ember ugyanis mindig emlékező ember. A zsoltáríró is végignézi nem csak a maga életét, hanem a mögötte lévő nemzedékekét is, s ettől az emlékezéstől fakad fel azután az ajkán a hálaadó bizonyságtétel: "Jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!" /5.v./ Ha úgy érzed, hogy csak panaszra van okod azért, ami van, adj hálát Istennek azért, ami volt!
A hálaadó ember mindig bűnbánó ember is. Tudja, hogy büntetésnél egyebet nem érdemel, s ezért hálás minden apró-cseprő dologért is, hiszen tudja, hogy minden kegyelem.
Ezt magasztalja a zsoltáríró is elsősorban: „Jó az Úr, örökkévaló az Ő kegyelme!” Hát még hogyan magasztalná, ha tudná az Isten kegyelmét úgy látni, mint mi, karácsony és nagypéntek szemszögéből, ha tudná, hogy Isten egyszülött Fiának mennyből lejött, istállóban született pólyás csecsemővé kellett lennie, s Istentől, embertől elhagyatottan kereszten meghalnia, hogy Isten megbocsáthassa a bűneimet!
Ennek a zsoltárnak a története arra is figyelmeztet, hogy adj hálát magáért az igéért is. 1559-ben Drezdában nehéz napokat élt át Melanchthon Fülöp, a nagy reformátor. Fiának halálos ágya mellett kellett megállnia. Fájó atyai szíve önkéntelenül is a bibliához nyúlt vigasztalást keresve. Kinyitotta a bibliát. A 100. zsoltárra nyitott rá, s szeme erre a sorra esett: „Az ő népe és az ő legelőinek juhai vagyunk.” Ettől az igétől egyszerre fény sugárzott a gyászába. Az Övéi vagyunk. Szabad velünk. Azt teheti, amit akar. Az Övéi vagyunk. Úgy vigyáz ránk, mint a sajátjára. Jó pásztorunk, aki még a halál völgyén át is üde legelőre vezet.
Aki az igét engedi hatni a lelkére, az még mindig hálás volt az igéért. 3. Még későbben, az ó-egyházban reggeli imádság lett a 100. zsoltárból. Talán azért lett belőle reggeli imádság, mert ez a zsoltár a reménység zsoltára. Csodálatos derűlátással néz vissza arra, mi volt, s előre afelé, ami lesz.
Ami volt, arról ez az összbenyomása: Jó az Úr, örökkévaló az Ő kegyelme.
Történhetett a múltban sok minden, ami nem volt jó az ó emberünknek, amit nem tekintett jónak az embervilág, de ami végeredményben mégis javunkra szolgált, mert az, aki mögötte állt, a történelem Ura, Isten, mindig jó és mindig kegyelmes. Bizonyos afelől, hogy amikor nem az történik, amit mi jónak tartunk, akkor Isten valami még jobbat tartogat a számunkra.
Nemcsak azt tudja azonban énekelni, hogy jó volt minden, hanem azt is, hogy jó lesz minden. Mikor megáll a zarándoksereg a templom kapuja előtt, akármily fekete sereg is, mégis csak elenyésző kicsiny része a földkerekség emberiségének. Ez az aránylag kis sereg mégis az egész földkerekséget fel meri szólítani: „Vígan énekelj az Úrnak te egész föld!”
Nem nagyzási hóbort a számára, ha azt gondolja, hogy szava elér a föld végső határáig, s meghallja azt minden nép, hanem a hit bizonyossága. Hitében bizonyos afelől, hogy a végső győzelem Istené, s előtte egyszer meghajol majd minden térd.
Az ó-egyház is azt akarta akkor, mikor reggeli imádsággá tette ezt a zsoltárt, hogy minden napnak így induljunk neki: hálaadással azért, ami volt, s reménységgel afelől, ami lesz, örvendezéssel vállalva aznap minden szolgálatát, tudva, hogy Neki szolgálunk, akárhol szolgálunk. Aki így indul neki a napnak, annak elébe jön napközben az Úr, s ő mehet eléje vígassággal.
Menjünk így együtt szent zarándokseregben karácsony felé is! Ámen.

Az Úr uralkodik Időpont: Vízkereszt utáni 1. vasárnap; 1955. január 9.
Alapige: Zsoltár 97.
Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek.
Felhő és homályosság van körülte; igazság és jogosság az ő székének erőssége.
Tűz jár előtte, és köröskörül elégeti az ő szorongatóit.
Megvilágosítják az ő villámai a világot; látja és megretteg a föld.
A hegyek, mint a viasz megolvadnak az Úr előtt, az egész földnek Ura előtt.
Az egek hirdetik az ő igazságát, és minden nép látja az ő dicsőségét.
Megszégyenülnek mind a faragott képek szolgái, a kik bálványokkal dicsekednek; meghajolnak előtte mind az istenek.
Hallotta és örvendeze Sion, és örülének Júdának leányai a te ítéleteidnek Uram!
Mert te felséges vagy Uram az egész földön, és igen felmagasztaltattál minden isten felett!
A kik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszt! Megőrzi ő az ő kegyeltjeinek lelkét; a gonoszok kezéből megszabadítja őket.
Világosság támad fel az igazra, és az egyenesszívűekre öröm.
Örüljetek igazak az Úrban, és tiszteljétek az ő szentséges emlékezetét!
Az Úr uralkodik! Ezzel az ünnepélyes bejelentéssel kezdődik a 97. zsoltár. Úgy hangzik ez az ünnepélyes bejelentés, mint mikor koronázás után az új király koronával a fején felül a királyi trónra, s ezzel átveszi az uralkodást, odakünn pedig ujjongó szárnyalással megszólalnak a harsonák, s kikiáltók hangját visszhangozzák a falak, a szívek és az ajkak: az Úr uralkodik.
Mégpedig milyen Úr! Nem olyan akármilyen, akinek trónra lépte legfeljebb annyi változást jelent, hogy új név alatt folyik a régi világ, hanem olyan Úr, aki új világot hoz. Új király, új világ! Ezt harsogja a 97. zsoltár örömharsonája. Ez az Úr az Úristen. 1. Az Úr uralkodik, örüljön a föld; örvendezzenek a temérdek szigetek!
Uralkodik az Isten! Nem vaksors szeszélye dobálja tehát az élet tengerén hajónkat, hanem egy személy intézi sorsunkat. Nem gazdátlan csónakként hányják vetik az események tarajos hullámai az életünket, hanem van valaki, aki parancsol a haboknak, akinek szél és vihar engednek, s aki nemcsak ott van velünk a csónakban, s együtt szenved velünk, hanem kemény kézzel fogja a kormányt is. Az Úristen ugyanis nem tehetetlen bábkirály, akit díszbe öltöztetnek, az állam megtestesítőjeképp mutogatnak, de akinek semmi hatalom sincs a kezében és helyette más politikusok kormányoznak és dirigálnak, hanem olyan Úr, aki valóságosan is maga uralkodik, s hatalmát nem adja oda másnak. Isten erős kezű uralkodó.
Emellett sohasem csinál ostobaságot. Mindig mindent bölcsen cselekszik. Ez persze nem jelenti azt, hogy amit csinál, azt a mi bölcsességünk is mindig bölcsnek tartja. Sokszor nem látjuk szándékait és nem értjük cselekedeteit. Mikor fenyít, az bizony jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak. /Zsidók 12:11./ Nem ostoba véletlenek sorozata tehát az élet, hanem egy bölcs uralkodó mindenre figyelő, mindent tekintetbe vevő, bölcs intézkedéseinek láncolata.
Ez annál is inkább így van, mert Isten úgy uralkodik, hogy szolgál. Nem azt várja, hogy neki szolgáljanak, hanem Ő akar szolgálni másoknak. Ő, az Úr, a szolgák szolgája.
Mikor mi pihenünk és édesdeden aluszunk, Ő akkor sem szunnyad el, sem nem aluszik, hanem őriz minket. /Zsolt. 121:4./ Aki uralkodik, az hatalom, bölcsesség, szolgáló szeretet, egy szóval: Atyánk. Az atya mindig személyes viszonyban áll a gyermekeivel. Isten előtt sem tárgy az ember, hanem a gyermeke. Ezért tud úgy kormányozni egy egész világot, hogy benne személy szerint áll kapcsolatban minden teremtményével. Ő tartja el az égi madarakat /Mt. 6:26./, Ő öltözteti fel a mező liliomait /Mt 6:28./. Gyermekeinek még hajszálait is számon tartja. /Mt. 10:30./ Mindent, ami történik velünk, sőt mindent, ami nem történik velünk, azt is ennek a mennyei Atyának a kezéből kell és lehet vennünk. Hogy ne lenne tehát oka és joga az egész földnek s minden teremtménynek arra, hogy a Szentlélek által ujjongva kiáltsa: Abbá, Atyám! 2. Az Úr uralkodik, járjon ennek hitében a hívő! Istennek ez az uralma rejtett uralom. Azt mondja az ige: „Felhő és homályosság van körülte.” /2. v./ Nem mindenki látja és nem mindenki veszi tudomásul, hogy az Úr uralkodik. Amit a szemünk lát, az inkább ennek az ellentétét bizonyítja. Nem Isten uralkodik, hanem a bűn. Így látja a szemünk. Isten csendben félrehúzódik, a bűn pedig ott szemtelenkedik és hangoskodik az élet piacán. A gonoszok nem félve sem Istentől, sem embertől, s jó szerencséjükben elbizakodva, fittyet hánynak mindennek, ami szent, és élik vakmerően világukat.
Mindez azonban csak látszat, mely mögött a valóság az, hogy az Úr uralkodik. A történelem csak álorcája Istennek, mely mögé mint felhő és homály mögé, elrejti önmagát.
Isten uralma tehát elsősorban hitcikk és nem tapasztalat. A hívőnek ezt a hitét azonban Isten tapasztalatokkal is erősíti. Néha-néha kilép Isten ebből a rejtekéből, s megmutatja, hogy Ő uralkodik. A 97. zsoltár írója is valami ilyen élményen mehetett keresztül. Az ismeretlen zsoltáríró Istennek valami kézzelfogható, nagy szabadítását ünnepli. Olyan pillanatot élt át, amikor a bálványokon megmutatkozott Isten hatalma. Talán a babiloni fogság végét ünnepli a zsoltáríró, de akármi váltotta is ki belőle ezt a zsoltárt, bizonyos, hogy olyan tapasztalatokon ment keresztül, mellyel Isten megerősítette azt a hitét, hogy végeredményben mégis Isten uralkodik e világon.
Nem mindig lesz azonnal nyilvánvaló, hogy valami mögött ott van Isten mindent bölcsen és üdvünkre elrendező, világkormányzó intézkedése, utólag azonban mindig belátjuk, hogy úgy volt jó, ahogyan Isten intézkedett. Ha tehát valami olyan történik, ami sehogy sem fér a fejünkbe, gondoljunk arra, mintha Jézus egyenesen nekünk mondaná azt, amit egykor Péternek mondott: „Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.” /Jn. 13:7./ Most hinni kell, azután majd látunk.
Az ebben a hitben való járást segíti Isten azzal is a hívő életében, hogy megláttatja velünk: az Ő uralma nem önkényuralom, hanem alkotmányos kormányzás. Nem ellentmondást nem tűrő és rettenetes fenyegetésekkel ránk erőszakolt parancsokkal kormányozza ezt a világot, nem géppel rángatható bábuknak tekinti az embereket, és bábszínháznak a történelmet, hanem úgy bánik az emberekkel, mint akiknekő adott értelmet és akaratot. Talán még azt is szabad mondanunk, hogy tiszteletben tartja, de legalábbis figyelembe veszi az ember véleményét és elhatározását, és azokat nem legyőzni, hanem meggyőzni akarja, s még ellenállásukat is belekalkulálja világkormányzó terveibe.
Ebben az iskolában a Szentlélek Úristen azt is megvilágosítja a hívő előtt, hogy Isten nem méltóságának megőrzése érdekében vonul felhő és homály mögé, hanem irgalomból.
Valahányszor kilép rejtekhelyéből, abból mindig ítélet születik valakire, vagy valakikre. Amíg a felhő mögött van, addig hosszan tűr és vár a megtérésre. Uralmának rejtettsége tehát nem nemtörődömség, hanem kegyelemmel teljes szeretet.
Hiszed-e, hogy uralkodik az Úr akkor is, amikor nem látsz belőle semmit? És tudsz-e ebben a hitben járni akkor is, amikor az Ördög azzal akar felbátorítani az ő uralma előtt való meghódolásra, hogy Isten rejtett uralmát tagadja előtted? 3. Ez vezet át minket a zsoltár harmadik üzenetére: Az Úr uralkodik, féljen a gonosz! Így folytatódik ugyanis a zsoltár: „Igazság és jogosság az Ő székének erőssége. Tűz jár előtte és köröskörül elégeti az ő szorongatóit. Megvilágosítják az Ő villámai a világot; látja és megretteg a föld. A hegyek, mint a viasz megolvadnak az Úr előtt, az egész földnek Ura előtt.
Az egek hirdetik az Ő igazságát, és minden nép látja az Ő dicsőségét. Megszégyenülnek mind a faragott képek szolgái, akik bálványokkal dicsekednek.” /2/b.-7. v./ Amikor tehát Isten kilép rejtekéből, igazságot és jogosságot érvényesít, ami mindig ítéletet jelent, vesztő villámot, pusztító tüzet, földrengést, bálványok alkonyát. Mindig rettenetes, mikor Isten megelégeli a hosszútűrést, felhagy az irgalommal, s elkezd igazságot szolgáltatni. Isten igazsága ugyanis csak büntetni tud. Nem is érdemelünk mást.
Ne gondold tehát, hogy Isten nem tud, vagy nem akar büntetni, mivel eddig nem büntetett! Ne gondold, hogy veled kivételt tesz, mikor azt látod, hogy csak másokat büntet!
Az Úr uralkodik, féljen hát tőle minden gonosz! Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni! 4. Mindez azonban nemcsak másokra vonatkozik. Vonatkozik ez rám is, rád is. Ezért lehet a zsoltár utolsó üzenetét így megfogalmazni: Az Úr uralkodik, félj a gonosztól! A zsoltár vége ugyanis ebben a versben foglalható össze: „Akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszt!” /10. v./ Isten nem elégszik meg azzal, hogy uralkodik a természeten, a történelmen, az egyház felett, úr akar lenni Ő énfölöttem is. Istennek ez a fölöttem való uralma mindenekelőtt azt jelenti, hogy fel kell adnom a bálványaimat. Le kell mondanom mindenről, amiről nem tudok lemondani! Amiről ugyanis nem tudok lemondani, az mind bálványom.
Azután azonosítani kell magam az Isten szívével. Szeretnem azt, amit Ő szeret, gyűlölnöm azt, amit Ő gyűlöl. Nem elég tehát, ha a bűnnel szemben elítélő álláspontot foglalok el, még az sem elég, ha harcolok ellene, iszonyodnom kell tőle, gyűlölnöm kell, mint a szent Isten iszonyodik tőle és gyűlöli. Isten iránt való szeretetemet le lehet mérni azon, hogy mennyire gyűlölöm a bűnt. Minél jobban szeretem Istent, annál szenvedélyesebben gyűlölöm a bűnt.
Végül örömmel kell járnom az engedelmesség útján. A 11. vers ugyanis így szól: „Világosság támad fel az igazra és az egyenesszívűekre öröm.” Aki fölött úr az Isten, annak világít Isten az ösvényén, megmutatja neki, hogy merre kell járnia, s az ilyen azután minden legkisebb dologban is engedelmeskedik, mégpedig nem kényszeredetten, hanem örömmel.
Uralkodik az Úr! – kiáltja ujjongva a zsoltáríró. Uralkodik az Úr? – kérdi gúnyolódva a hitetlen. Uralkodj Uram rajtam! – mondjuk mi imádkozva Isten felé! Légy, Uram, nekem minden mindenekben! Ámen.