Túróczy Zoltán

Prófécia a Messiásról és országáról Időpont: 1936. január 2. Bibliaóra
Helyszín: Győr – Diakonissza Ház
Alapige: Ézsaiás 11,1-9
Ének: Dunántúli Énekeskönyv: 463.
És származik egy vesszőszál Isai törzsökéből, s gyökereiből egy virágszál nevekedik.
Akin az Úrnak lelke megnyugoszik: bölcseségnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke.
És gyönyörködik az Úrnak félelmében, és nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik: Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei felett; megveri a földet szájának vesszejével, és ajkai lehével megöli a hitetlent.
Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség.
És lakozik a farkas a báránynyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán- kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermekőrzi azokat; A tehén és medve legelnek, és együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik; És gyönyörködik a csecsszopó a viperák lyukánál, és a csecstől elválasztott a baziliskus lyuka felett terjengeti kezét: Nem ártanak és nem pusztítnak sehol szentségemnek hegyén, mert teljes lészen a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják.
Ima: Köszönjük Neked Urunk, kegyelmes Istenünk, hogy a Te szent Fiadban kibékültél ezzel a világgal, és hogy kibékültél benne velünk is. Köszönjük Neked, hogy ezáltal Te nemcsak Magad és az ember, hanem az ember és ember és az ember és a világ között is békességet akartál teremteni. Köszönjük mindazt, amit ebből meg tudtál valósítani. Szégyelljük magunkat mindazért, ami akadályként szolgált életünkben és munkánkban, ebben a Te szent törekvésedben. Áldj meg minket a Te Szentlelkeddel ebben az órában is, hogy a békesség kötelezettsége a jóakaratú emberek között hadd váljék valóra közöttünk is.
Ámen. Az előző fejezetben beszélt a próféta arról, hogy Izrael leigázásának az Úr véget fog vetni és a fölötte diadalmaskodó világhatalom, Asszíria, a maga megérdemelt sorsára fog jutni. Erről a gondolatról megy át egy másikra: ne gondolja Izrael, hogy megaláztatásának története végérvényesen el lesz intézve. Egy ember életében nem elég egy lecke a megaláztatásból, hanem – elég szomorú – az Istennek újra meg újra leckét kell adni nekünk a megaláztatásból.
Mihelyst valami jól megy, mihelyst akadályok nincsenek, olyan hamar fejünkbe száll minden dicsőség, olyan hamar elfelejtkezünk, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről száll alá irgalomból. Ezért van szüksége az egyénnek és a nemzetnek, hogy megalázza és felmagasztalja az Isten, megéreztesse: alázd meg magadat az én hatalmas kezem alatt, nekem hatalmam van arra, hogy megalázzalak és felmagasztaljalak. Izrael népére el fognak jönni új megaláztatások, új, talán még dicsőségesebb felmagasztalásáig. Mert minél mélyebbre alázza meg magát egy ember, egy nemzet az Isten hatalmas keze alatt, annál magasabbra emeli fel azután az Isten. Ez olyan csodálatos igazság, amit a saját magunk életében újra meg újra észlelnünk kell. Minél mélyebbre szállunk alá a hullámvölgybe, annál dicsőségesebb magasságba emel fel az Isten.
Azt mondja a próféta, amikor beszél erről, hogy lesz idő, amikor Izrael népének még borzasztóbb lesz a sorsa, mint most, csak törzsöke lesz már Isainak. Törzsök alatt értjük a magyarban a fának azt a részét, ami a törzs fölött van, míg a héberben az a szó, amit erre használnak, azt a facsonkot jelzi, amelyik ott marad a földben akkor, mikor kivágták már a fát, tehát egy kivágott fának visszamaradt csonkja. Éppen csak hogy kilátszik kicsit a földből, máskülönben minden dicsősége, ékessége le van vágva. Mikor ebbe a nagy megaláztatásba, halálra ítéltetésnek állapotába kerül majd Izrael, akkor Isai törzsökéből, ebből a csonkból, a gyökérből ki fog majd nőni újra egy vesszőszál, új hajtás és ez lesz a Messiás. A próféta a 11. fejezetben az első öt versben arról beszél nekünk, hogy milyen lesz ez a Messiás, a 6-9. versben pedig arról beszél, hogy milyen lesz a Messiás országa.
Ha közelebbről vesszük ennek a szakasznak első részét, akkor azt látjuk, két dolgot állít a Messiás jeleként különösképpen szemeink elé: a Messiás nagy próféta lesz és nagy bíró lesz. A 2. vers szól arról, hogy próféta lesz, a 3-5. arról beszél, hogy nagy bíró lesz. A 2. vers így szól: „Akin az Úrnak lelke megnyugoszik: bölcseségnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke.”. A Messiás tehát sok lelket kap az Istentől. A régi tudósok összeszámolták, hogy a Léleknek hány ajándékát kapja, és különösképpen a Septuaginta tudósai úgy számították, hogy összesen hét ajándékát veszi. Úgy értették: „Akin az Úrnak lelke megnyugoszik”, ez a jövendőmondás lelkét jelenti, így számították ki azt, hogy a Léleknek hét ajándékát kapja. Azoknak, akik erre gondoltak, főképpen az lebegett szemük előtt, hogy a hetes szám a bibliában mindig a teljesség száma, ezzel is azt akarták kimutatni, hogy a Messiáson a Léleknek teljessége van. Mi mindig csak részt kapunk a Lélekből, az Úr Jézus Krisztus azonban a Lélek teljességét kapta. Azonban kissé erőszakolt, hogy a hét ajándékot ebbe az igébe belemagyarázzuk, a magyar fordítás helyesebben fogja fel, amikor ez után: „Akin az Úrnak lelke megnyugoszik”, kettőspontot tesz.
Tulajdonképpen azt se lehet mondani, hogy hat lélek-adományról van szó, hanem 3 adománypárról: 1./ bölcsességnek és értelemnek lelke, 2./ tanácsnak és hatalomnak lelke, 3./ az Úr ismeretének és félelmének lelke. Ez a három adománypár is azt mutatja, hogy a prófécia szerint a Messiás lesz az igazi, tökéletes próféta, mert őbenne lesz meg a tökéletes tudásnak lelke és képessége, őbenne lesz a bölcsességnek és értelemnek lelke. Bizonyos az, hogy amikor ezt írja, akkor nem azt akarja ezzel mondani, hogy a Messiás lesz a legtanultabb, legiskolázottabb embere a világnak, hanem neki lesz a legtöbb éleslátása ahhoz, hogy megértse a dolgokat, a dolgok lényegét, jelentőségét – őbenne lesz a tökéletes tudásnak, ismeretnek lelke. A következő adománypár: őbenne lesz a tanácsnak, hatalomnak lelke, őbenne teljesedik ki, őbenne lesz meg a tökéletes képessége a cselekvésnek, hogy meg tud sok mindent csinálni, őbenne lesz a tanácsnak, hatalomnak lelke, tehát meg fogja tudni látni, hogy döntő jelentőségű pillanatokban mit kell cselekedni. Előre fogja látni a következményeket, amelyek bizonyos cselekedetekből folynak. Emberi, világi események alakulását bölcsességgel, világosan fogja látni, határozott irányt fog tudni mutatni az emberi lelkeknek, akik hozzá fognak fordulni. De őrajta lesz a hatalom lelke, ami azt jelenti, nemcsak tanácsot tud adni, hanem azt végre tudja vinni, lesz hatalma, hogy elgondolásait végrehajtsa, a nehézségeken keresztülgázoljon az igazi próféta. A harmadik adománypár az Úr Lelkéből, hogy a prófétán rajta lesz az Úr ismeretének és félelmének lelke. Neki tehát tökéletes közössége lesz az Istennel, mégpedig az a helyes közösség, amelyben embernek lennie kell az Úrral, hogy ismeri az Urat. Az ismeret szó az ótestamentomban mindig a legteljesebb közösség kifejezésére szolgál. A legteljesebb közösségben érzi magát az Atyával, mégis ott van rajta a félelem lelke. A tiszteletteljes, az Úr iránt való szeretetnek, mégis az Úrtól való tartózkodásnak és tiszteletteljes félrehúzódásnak, gyermeki félelemnek lelke lesz rajta. A Messiás igazi próféta lesz, akiben a tökéletes tudás, a tökéletes tanács és hatalomnak lelke és a tökéletes Istennel való közösség lesz meg.
A következő rész beszél arról, hogy a Messiás nemcsak tökéletes próféta, de tökéletes bíró lesz. Nem azért, mert neki lesz a legtökéletesebb jogi könyve, hanem mert gyönyörködik az Úrnak félelmében. Amikor bíráskodik, nem emberi paragrafusok, emberi törvény szerint mond ítéletet, hanem az Úr félelme van benne és ennek a belső lelki törvénynek alapján mond ítéletet.
Tökéletes bíró lesz ez a Messiás azért, mert neki fog rendelkezésére állani a legtökéletesebb nyomozó eszköz: „…nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik”. Minden más bíró arra van kényszerítve, hogy annak az alapján mondjon ítéletet, amit szemével lát és fülével hall, ellenben Ő a látható és hallható dolgokon kívül és azon túl belát a szíveknek és veséknek rejtekébe, azért tud tökéletes bíró lenni. Tökéletes bíró a Messiás azért, mert tökéletes a maga ítéletmondásában. A 4. vers azt mondja: „Igazságban ítéli a gyöngéket, és tökéletességben bíráskodik a föld szegényei felett”. Teljesen független bíró: sem a hatalmasoktól nem fél, sem a szegényeknek nem áll pártjára, hanem az igazságnak van pártján. Tökéletes bíró lesz a Messiás azért, mert Neki lesz hatalma arra, hogy tökéletesen érvényt szerezzen a maga ítéletének, azt olvassuk: „… megveri a földet szájának vesszejével, és ajkai lehével megöli a hitetlent. Derekának övedzője az igazság lészen, és veséinek övedzője a hűség.”. Ez azt jelenti, hogy a Messiásnak olyan végrehajtó hatalom áll rendelkezésére, amellyel érvényt szerez az Ő ítéletének.
Ezeket mondja el a próféta a Messiásról, magáról. A következő részben, a 6-9. versekben beszél a Messiás országáról. Azt mondja, hogy a Messiás országa a békesség országa. Békesség lesz mindenekelőtt az emberek között – és érdekes, hogy ő nem ezt veszi előre, hanem az állatok között való békességet veszi előbb, de ha jobban megfigyeljük, meglátjuk, hogy a békességnek három irányát mutatja meg a Messiás országában. Békesség lesz az emberek között, az állatok között és békesség lesz az emberek és állatok között. Hogy békesség lesz az emberek között, mutatja a 9. vers: abban a teljességben, amely az Úrnak ismeretével elborítja az egész földet, benne van, hogy a békesség alapja az Úrnak ismerete. Az Úrral való közösség lesz az egész világon az emberek között. Beszél ez az ige arról, hogy békesség lesz az állatok között: a farkas nem lesz többé ellensége a báránynak, hanem együtt fognak lakozni; a párduc a kis kecskét nem fogja mindenáron elragadni és felfalni akarni, hanem együtt fog békében feküdni vele; a borjú és oroszlánkölyök együtt feküsznek és az oroszlán, éppen úgy, mint az ökör, szalmát fog enni. Békesség lesz az állatok között, de nemcsak az állatok között, hanem az állatok és ember között. Ez a harmadik terület, amelyen a Messiás országának békességét meg akarja mutatni. Arról szól, hogy a borjút és oroszlánkölyköt, amelyek együtt lesznek, egy kis gyermek fogja őrizni. Egy kis gyermek, akinek sem ereje nincs, hogy megbirkózzék velük, sem tapasztalata, hogyan kell bánni, sem ügyessége nincsen, hogy ravaszsággal igájába tudja hajtani, egy kis gyermek, akire nem lehet még háziállat őrzését bízni, fogja tudni legeltetni, őrizni a borjút, az oroszlánkölyköt és a hízott barmot. De különösképpen szól erről a 8. vers, amely a mérges kígyók és kis gyermekek barátságáról beszél. Azt mondja: „És gyönyörködik a csecsszopó a viperák lyukánál, és a csecstől elválasztott a baziliskus lyuka felett terjengeti kezét”. „A csecstől elválasztott” alatt valószínűleg nem olyan korú gyermeket gondol, mint a magyar szövegben értünk alatta, kb. 3 év körüli gyermeket ért alatta a héber biblia. A kis gyermek, amelyik már játszadozni tud, a baziliskus lyukánál játszik, ujját beledugja a kígyó lyukába, s míg ott kotorász, az nem harapja meg.
Egészen bizonyos, hogy az a viszony, amely valamikor volt az emberek és emberek, állatok és állatok, valamint emberek és állatok között valamikor tényleg a békesség viszonya volt. Egy kérdést kell különösképpen tisztázni az emberek és állatok egymás közötti viszonyát illetőleg.
Mózes 1. könyve 2,19-20 verse a világ teremtésével kapcsolatban részletesen beszél az állatokról. Ebből a két versből világos, hogy az Isten az állatvilágot az emberek számára segítségül rendelte. Az Isten a teremtés alkalmával tehát nem ellenségeskedést akart az állat és ember között, hanem azt akarta, hogy az állatvilág segítő társa legyen az embernek. Hogy ezt mennyire céltudatosan tette, mutatja az 1. fejezet 30. verse. Tehát az összes állat eredetileg a biblia szerint növényevő és nem húsevő ragadozó állat volt. Itt felmerül egy másik kérdés a 29. verssel kapcsolatban, eszerint az Úr az embernek is a növényevést rendeli, erre szoktak hivatkozni a vegetáriánusok. Azonban ahogy a 9. rész 3. verse, mint párhuzamos hely mutatja, Isten a vízözön után azt mondja Noénak: „Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.”. Itt van tehát egy pót étlap a jó Istentől az ember számára. Az állatok és az emberek között való teljes békesség és az állatok és állatok között való teljes békesség volt az Isten eredeti célkitűzése, ezt fogja létrehozni a Messiás országa.
Kicsit részletezve magának a próféciának értelmét, nézzük hogyan és mikor teljesedett be, vagy fog beteljesedni ez a prófécia? Említettük, hogy ennek a szakasznak egyik része beszél a Messiásról, a másik a Messiás országáról. A Messiásra vonatkozó prófécia a mi hitünk szerint beteljesedett akkor, mikor az Úr Jézus Krisztus megszületett. Egészen érdekes apró dolgok mutatják ezt nekünk. Ez a prófécia azt mondja, hogy a Messiás Isai törzséből fog származni.
Isai Dávid apja volt, tehát Dávid családjából fog származni. Tudjuk, az Úr Jézus Dávid családjából származik. Dávid családjában az a család már csak a kivágott gyönyörű szép óriási fának csak törzsöke lesz, csak csonkja csupán. Ha nézzük akár Máriát, akár Józsefet, azt a családot, amelyikbe az Isten elhelyezte a Megváltót, az tényleg teljesen meg volt fosztva minden királyi méltóságtól, dicsőségtől. Meg lehet itt jegyezni, hogy a héberben az a kifejezés, hogy belőle virágszál fog nevelkedni, olyan formát jelent, hogy bőtermő, sok gyümölcsöt termő – tudjuk, hogy Betlehem régi neve Efrata, bőtermő volt. Azután azt jövendöli az Úr Jézusról, hogy tökéletes próféta és tökéletes bíró lesz. És tényleg azt kell látnunk, hogy az Úr Jézus Krisztus egész élete ezen a két oszlopon nyugodott. Hogy Őbenne az Isten tökéletes lelke volt és az ítéletnek legteljesebb igazsága volt. Próféta volt, aki minden kérdésünket meg tudja oldani, aki mindenre tanácsot tud adni nekünk, aki az Istennel közösségben volt, aki titkait kijelentette nekünk, akin a hatalomnak lelke volt. A hegyi beszéd végén is azt mondják ellenségei, hogy nem úgy tanít, mint az írástudók, hanem mint akinek hatalma van. És tényleg ítélőbíró volt, minden szava, egész egyénisége, fellépési módja, minden cselekedete maga egy ítélet volt az emberek számára. A próféta vigasztalása és a bírónak elrettentése, mindkettő megvolt az Úr Jézus Krisztusban. A prófécia másik része a Messiás országáról nem vonatkozik arra az időre, amelyben az Úr Jézus megszületett. Mint ahogy már akkor is hirdették a betlehemi mezőn az angyalok, mikor megszületett, a Messiásnak az volt programja, hogy ő békességet hozzon erre a világra.
Hogy mennyire nem vonatkozik ez az Úr Jézus Krisztus idejére, ezt mutatja nemcsak a történelem, amely szerint ez nem teljesedett be, hanem mutatja a 4. vers második része. Az Úr Jézus ellenségeinek ez a csodálatos megsemmisítése a vég alkalmával fog bekövetkezni. Ez a rész, a 4. versnek második része, bizonyos tekintetben átcsúszik a Messiás megjelenésének időpontjáról egy későbbi, a végre vonatkozó időpontra. Ha a próféciákat meg akarjuk érteni, soha nem szabad nekünk elfelejteni a prófétai látást. Itt Ézsaiás tekintete átcsúszik az Úr Jézus Krisztus megszületésének idejéről egy másik hegyláncolatra, amely között ki tudja micsoda óriási völgy, óriási szakadék van. Így beszél a végről, amikor a Messiás programját valóra váltotta. Ezzel kapcsolatban felmerül egy kérdés, amelyet sokat szoktak emlegetni, ez az ezeréves birodalom kérdése, hogy talán az ezeréves birodalomra vonatkozik ez a prófécia. Ezt nem tudjuk megmondani. Arra vonatkozólag nincsenek támaszaink, hogy a mennyek országára vonatkozik-e ez, amikor eljön az Úr majd tényleg hatalommal, dicsőséggel, amikor tényleg új földet teremt. Itt felmerül a kérdés, hogy a mennyek országában vannak, illetve lesznek-e állatok. Ezek mind olyan kérdések, amelyek megnehezítik e prófécia időpontjának megállapítását. Azonban mikor a bibliát olvassuk, jó ha meglátjuk ezeket a nehézségeket és jó ha hozzáolvassuk a párhuzamos helyeket, amelyek az előbbi kérdéssel kapcsolatban beszélnek nekünk arról, hogy az egész teremtett világ sóvárgással várja az Isten fiainak megjelenését.
Tehát sohasem szabad nekünk megállni a részletekben, sohasem szabad elvenni, mert mindig helytelenül olvassa a bibliát az, aki a fától nem látja az erdőt. Nekünk a lényeget kell meglátni.
Nem abban kell elmélyedni, hogy a Messiás béke országának csodálatos megvalósulása az ezeréves birodalomban lesz, vagy pedig az új égben és új földön; lesznek, vagy nem lesznek a mennyországban állatok; ott fog-e az oroszlán szalmát enni, mint az ökör, - ezek nem üdvdöntő kérdések. A mi számunkra az a lényeg, hogy a Messiás országának az a vonása, hogy békesség legyen a földön, az reánk tartozik. Ha ezt az egész próféciai részt megpróbáljuk a saját magunk életére alkalmazni, mindkettőből kell magunk számára tanulságot levonni. Mindjárt az elején megemlítettem az egyik tanulságot, amelyik az volt, hogy nekünk sohasem elég az Istentől egy megaláztatás.
Szomorú dolog, hogy nem elég sem egyénileg, sem közösség szempontjából, de mint egyénnek, Istennel szemben lévő léleknek, mint egyháznak, mint diakonissza háznak, mint családnak, mindig új, meg új megaláztatásokra van szükségünk, különben nem tud megmenteni bennünket az Úr. Rámutattam arra, hogy minél mélyebben alázkodunk meg az Isten hatalmas keze alatt, annál magasabbra fog azután felemelni bennünket. – Ezzel kapcsolatban meg kell nekünk jegyezni, hogy nem szabad nekünk a megaláztatások alatt kétségbeesni. – Mikor jön a megaláztatások sorozata, amelyek kellemetlenek a mi óemberünk számára, nem jólesik az embernek, mikor a szarvait tördelik, de meg kell alatta alázkodni, mert jót akar nekünk az Isten, mikor megaláz. Eljön az idő, mikor a 119. zsoltár írójával azt tudjuk mondani: „Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet.” (71. vers).
Még azt a gyakorlati tanácsot adja, hogy különösképpen nem szabad kétségbeesni akkor, mikor emberi számítás szerint legjobban megaláz az Isten. Mikor úgy érezzük, hogy életfánk ki van vágva, hogy csonkák vagyunk, hogy mindenünk elvétetett tőlünk, ami kedves dolog nekünk, akkor nő ki egy igénytelen kis vesszőszál, az lesz az új jövendő minden dicsőségének hordozója. Milyen csodálatos vigasztalás ez az ige a megalázott lelkek számára: csak el ne szakadjunk azoktól a belső forrásoktól, amelyekkel való kapcsolat biztosítja, hogy a levágott törzsből még kinő egy kis vesszőszál.
Ennek a próféciának a másik része beszél nekünk a Messiás országáról és ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt akarja lelkünkre kötni, lássuk meg azt, hogy az Úr programja a békesség. Annyira a békesség a programja, hogy nemcsak az emberek között akar békességet, hanem az állatok és állatok, az állatok és emberek, az emberek és az állatok között is békességet akar, azt akarja, hogy az állat ne bántsa az embert és egymást és az ember ne bántsa az állatokat.
De ha az az Isten akarata, hogy mi az állatokat ne bántsuk, hogyne volna az az akarata, hogy egymást ne bántsuk?! Ha az Isten azt akarja, hogy a farkas és a bárány együtt lakozzon, hogyne akarná, hogy két diakonissza tudjon békességben együtt lakni. Ha az Isten azt akarja, hogy a vipera lyukánál játszani tudjon a kis gyermek, hogyne volna az az akarata, hogy az emberi nyelvnek minden mérges fullánkját törje össze az Isten szent Lelke?! Hogy ne legyenek harapós emberek, ne legyenek egymás életét megmérgező emberi lelkek, a keresztyén közösségben.
Még egy dologra rá kell mutatnunk ezzel az Igével kapcsolatban; ami azonban nem annyira egyéni életünkre, mint inkább a keresztyénség, a világ jövendőjére vonatkozik. – Vannak, akik ezzel az Igével kapcsolatban az úgynevezett pacifizmus zászlaját bontják ki. /A pacifizmus az a mozgalom, amelyik azt akarja elérni, hogy az egyes államok szereljék le hadseregüket, tehát a háborúellenes mozgalom./ Ezek az emberek egy nagyon merész gondolat következtében jutnak erre a meggyőződésre. Ez a merész gondolat az, hogy a Messiás országára vonatkozó jövendölés erre a földre szólna. Erre vonatkozólag pedig, nincsen semmiféle olyan biztos támpontunk, hogy arra építeni lehetne, sőt azt kell mondunk, hogy Máté evangéliumának 24. fejezetében, ahol az Úr Jézus Krisztus beszél a világ végének jelenségeiről, azt olvassuk: „… Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről…” (6. vers). Az a tény, hogy a világ végén az Úr Jézus megállapítása szerint még mindig lesz háború, maga elegendő lenne, hogy meggondolásra bírja azokat az embereket, akik mindenféle nemzeti önvédelemtől akarják a nemzetet megfosztani és valami naiv gondolattal az örök béke propagálóivá lesznek. – A pacifizmus nem a keresztyénség talajából nőtt ki, hanem annak a humanizmusnak nevezett lelki irányzatnak talajából, amelyik homlokegyenest ellentétes álláspontot foglal el az ember megítélése tekintetében. A biblia álláspontja az emberről az, hogy az ember teljesen megromlott, elveszett, elkárhozott és az emberi szív belsejéből származnak a gonosz cselekedetek. Ezt a világot újjászületés, új ég, új föld, új ember válthatja meg, nem lehet belőle kinevelni. A humanisták azt gondolják, ki lehet neveléssel küszöbölni. Hivatkoznak arra, hogy az emberek réges-régen saját maguk szolgáltattak igazságot a vérbosszú formájában, most azonban vannak bíróságok és nem ölik meg egymást. Ugyanígy ki lehet küszöbölni a háborúkat, népszövetségre és békebíróságokra lehetne bízni az ellentétes érdekek eldöntését. Ezzel szemben hivatkozhatunk arra, hogy jó, megvannak a bíróságok, de mindazért mennyi gyilkosság, önbíráskodás, önelégtételvevés van még ma is. Megvan a Népszövetség, de a Népszövetség bírósága minden munkájának eredményét mutatja az a háborús viszály, amely kitört, vagy kitörőben van. Érdekes, hogy éppen a pacifista irányzat a legszorosabb összeköttetésben van azokkal az ideális elgondolásokkal, amelyek vérrokona a kommunizmus ideális gazdasági rendszere. – Nem ott van a hiba, hogy helytelenül képzelnek el gazdasági rendszert, hanem helytelenül ítélik meg az embert. – A kommunizmus volna a legideálisabb államforma, ha nem emberek, hanem angyalok élnének a földön, de a legrettenetesebb pokol, mert emberek élnek. Sokan vannak, akik a pacifistákra úgy néznek, mint a kommunisták előfutáraira. A pacifizmus gyengíti a nemzet ellenálló képességét, gyengíti azokat a célkitűzéseket, amelyek a nemzet önvédelme szempontjából szükségesek.
Ebből a szakaszból jegyezzük meg, mint nekünk szóló gyakorlati tanulságot, ami számunkra legfontosabb: A megaláztatás mindig javunkra szolgál, ki magát megalázza, utána mindig felmagasztaltatik és – az Úr azt akarja, hogy a diakonisszák békességben éljenek egymással.
Ámen.

Karácsony előtt karácsony Időpont: 1930. december 21, Ádvent 4. vasárnapja
Alapige: Ézs 9,6
Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!
Kétezerhétszáz évvel ezelőtt hangzott el Jeruzsálem piacán reszkető kezű, álmodó szemű öregember ajkáról ez a prófécia, és fiatal, lángoló szemű íródeákok jegyezték fel, hogy megmentsék a mulandóságtól. Bizonyos, hogy mikor 2700 esztendő távlatából nézünk vissza reá, többet látunk benne, mint akár az, aki mondotta, akár azok, akik hallották. Bizonyos, hogy Ézsaiás nem érezte benne úgy a karácsonyt, mint ahogy mi ma. De az is bizonyos, hogy az igehirdetőknek van tapasztalatuk arra vonatkozólag, hogy igehirdetés közben úrrá lesz rajtuk egy felsőbb hatalom, felborít minden elgondolást, és beszélniük kell arról, amit az Úr izen a gyülekezetnek. Nem tudjuk, túllátott-e Ézsaiás hazája politikai horizontján, s meglátta-e, hogy Isten ítéletének sötét fellegei az egész világ felett gyülekeznek, s hogy a csodálatos kegyelem szivárványa nemcsak az ő népe felett tűnik fel, hanem körülöleli a világot… de azt tudjuk, hogy Isten Szentlelke mit akar mondani. Mikor az angyal Máriának hirdeti a karácsony közeledését, ennek a próféciának hangja visszhangzik az angyal üzenetében, és Jézus Krisztus is Ézsaiás próféciájában találja meg azt az arcot, amit itt a földön Isten akaratából hordoznia kell. 1. Egy gyermek születik. Olyan valaki jön, akire várni is boldogság. Idézzétek fel magatok előtt az emlékezetetekben, hogy micsoda boldogság volt számotokra a gyermekvárás?
Ti, édesanyák, emlékezzetek vissza arra a csodálatos sejtelmes érzésre, mikor szívetek alatt megmozdult egy új élet bölcsője! És ti, édesapák, emlékeztek-e még arra a napra, amikor először súgta meg hitvestársatok, hogy gyermeket vár? Emlékeztek-e, hogy azóta házaséletetek nem volt más, mint szent titkolódzás és boldog álmodozás egy eljövend ő életről? Milyen csodálatos boldogság gyermeket várni! Ha egy gyermek életében soha több örömöt szerezni nem tudna, mint amit a várásával szerez, a megérkezésével nyújt, az is elég volna az egész életre! Ézsaiás úgy látja, hogy karácsonykor olyan valaki jön, akit várni is öröm.
Gyermek születik. Valaki olyan, aki gyermek is tud maradni. Mi lehet az oka annak, hogy a későbbi gyermeket nem várja az ember rendszerint olyan boldogan, mint az elsőt? Ennek oka az első gyermek. Ahogy kinő a gyermekcipőből, úgy nő ki a kedvességéből, s ahogy nő, úgy felejti el, hogy gyermekünk nékünk. Jézus meg tud maradni mindig gyermeknek. Arca az örök gyermek arca, nemcsak akkor, amikor holtfáradtan is kész játszani a gyermekekkel, hanem akkor is, mikor a felnőttek között van. Bizalma az emberekben, lehetetlenséget nem ismerő hite mind-mind örök gyermekvonás a Krisztus arcán.
Gyermek születik nékünk. Ézsaiás jól látja, hogy karácsony személyes örömöt hoz. Az a valaki, akit várni is, bírni is olyan nagy öröm, hozzánk jön. Annyira boldog vagy, hogy nincs szükséged arra, hogy valaki örömöt hozzon életedbe? Halld meg az üzenetet: örök örömszerz ő született néked. 2. Fiú adatik. Ma már nem élünk abban a világban, mikor az újszülöttet, ha leány volt, lehajították a szikláról, de valami csökevénye még mindig bent van a közfelfogásban annak a gondolatnak, amelyik a fiút többre becsüli, mint a leányt.
Két gondolat az, amelyik a fiú születése felett jobban tud örülni. Az egyik az apának az öröme. Bármennyire fel is tudja áldozni magát egy férfi a közért, azért mindegyikben van valami ragaszkodás a saját családja hagyományaihoz, valami öröm afelett, hogy van valaki, akiben a család fennmarad. Amilyen fájdalmas egy család kihalása s egy név elmúlása, éppen olyan öröm ennek az ellenkezője, hogy van valaki, aki tovább fogja hordozni őseim becsületben megőrzött nevét.
A másik gondolat abból fakad, hogy a leányt inkább másnak neveli az ember, a fiút jobban magának. Ha a leány jobban ragaszkodik is szüleihez, tragikus körülmények között mégis nagyobb támasz a fiú, mint a leány.
Fiú adatik nékünk. A próféta világosan látja, hogy a karácsonyi személyiség: fiú, aki mindig mellettünk áll, akire támaszkodhatunk, ha baj van. Olyan erős, és olyan magabiztos vagy-e, hogy senkire nincs szükséged, ki segítsen terheidet hordozni? Halld meg az üzenetet: Fiú adatott nékünk. 3. Az uralom az ő vállán lészen. Nemcsak azt jelenti ez, hogy aki jön, az csodálatos uralkodó egyéniség, hanem azt is, hogy aki jön, nem az uralkodás dicsőségét, hanem az uralkodás terheit hordozza, az uralkodás felelősségét is vállalja.
A mai ember semmi elől nem fut úgy, mint a felelősség elől, és mégis akár akarjuk, akár nem, kénytelenek vagyunk hordozni az élet ezer felelősségét. Nem érezted még soha, mily nagy felelősség az, hogy családod van, hogy lelkek vannak rád bízva, hogy Isten számon fogja kérni tőled nemcsak azt, hogy gondoskodtál-e számukra meleg szobáról, hanem azt is, hogy az örökkévaló hajlékokban szereztél-e nekik helyet…, számon fogja kérni nemcsak azt, hogy megkerested-e a cipőre és ruhára valót, hanem azt is, hogy biztosítottad-e számukra a hófehér menyegzői köntöst?
Milyen nagy a felelősségünk a barátainkkal, a gyülekezetünkkel, egyházunkkal, nemzetünkkel szemben! Össze kellene roskadni alatta, ha nem jönne valaki, aki a felelősséget a vállán hordja. Mondd, nincs neked szükséged valakire, aki segít hordozni életed felelősségét?
Halld meg az üzenetet! Jött valaki, aki vállára veszi az uralom minden terhét. 4. Hívják nevét csodálatosnak, tanácsosnak. A próféta úgy látja, hogy a karácsonyi személyiség az uralkodást nem úgy gondolja, hogy ő csak parancsol, mi meg engedelmeskedünk. Bármennyire uralkodó egyéniség is Krisztus, nem erőszakos egyéniség, aki nem tud belehelyezkedni a mi gondolatvilágunkba. Csodálatos tanácsos, aki megért, barátunkká lesz, és úgy vezet minket. Ugye érzed, mennyire szüksége van az embernek ilyen meghitt barátra, akire rábízhatja élete minden titkát, s akinek a támogatására mindig számíthat?
Nem állottál még soha válaszúton, nem érezted még soha, hogy milyen jó volna mellettem valaki, aki meghallgatna, panaszos sírásomat tömlőjébe szedné, és megmutatná az utat, amerre mennem kell? Nem hiszem, hogy olyan okos ember lennél, aki még sose jutott a maga esze után zsákutcába. Halld meg az üzenetet. Aki jön: csodálatos tanácsos, mindent megért, mindent meg tud magyarázni, és mindenből tudja a kivezető utat. 5. Hívják nevét erős Istennek. Amit a próféta eddig mondott a karácsonyi személyiségről, abban emberként mutatta be azt, aki jön. De aki jön, nemcsak ember, hanem az Isten közelségét is hozza számunkra.
Nincs neked szükséged arra, hogy valaki az erős Istent közel hozza hozzád? Mennyivel kevesebb volna a bűnöd, ha volna valakid, aki a kísértések pillanatában az erős Isten jelenlétét kézzelfoghatóvá tenné számodra! Vagy a kétségek között, mikor sötét szakadékok ösvényei tátonganak előtted, milyen jó lenne valaki, aki az erős Istent állítja melléd! A próféta jól látja, hogy aki jön, az számunkra maga az erős Isten jelenléte. Mondd: nincs szükséged az erős Istenre és az Isten erejére? Halld meg az üzenetet: a karácsonyi személyiség: erős Isten! 6. És hívják nevét örökkévalóság atyjának, azaz örökkévaló atyának. Milyen nehéz mindig atyának maradni! Ha gyermekünk megbosszant, milyen hamar lesz belőlünk hóhér vagy bíró, ha örömet szerez, milyen hamar lesz belőlünk pajtás! Milyen nehéz atyának maradni akkor is, amikor a gyermek a tékozló fiú útjára tér! Amikor daccal áll elénk! Milyen nehéz szelíden kiadni az örökséget, sírni utána, titokban kérdezgetni, kutatni élete folyása után, s mikor meggyalázva hazajön, elébe szaladni s csókolgatni. Milyen jó dolga van annak, akinek mindig van atyja, akitől elfogadhatja mindig a büntetést is, de akitől bocsánatot is kérhet mindig, akinek megfoghatja a kezét még akkor is, ha azt durván ellökte már magától.
A próféta úgy látja, hogy aki jön, az örökké atya tud maradni. Nem volna neked szükséged erre? 7. És hívják nevét békesség fejedelmének. A próféta úgy látja, hogy aki jön, az ura a békességnek. (A vihar lecsendesítése a Genezáret taván, és a félő tanítványok megnyugtatása a feltámadáskor.) Mondd, annyira biztonságban élsz, annyira szeretnek az emberek, s olyan elvehetetlen a békességed, hogy nem volna szükséged a békesség fejedelmére? Jöjj, szegény meghajszolt nyulacskája ennek a világnak, halld az üzenetet! Aki jön: a békesség fejedelme.
Hét évszázad választotta el a prófétát az első karácsonytól. Nem ismert semmit a karácsony érzelg ős hangulatából. Nem volt karácsonyfája, gyereksereg nem ugrándozott körülötte ajándékoknak örvendezve. Feketéll ő ünnepi néptömegek nem zengték körülötte: Krisztus Urunknak áldott születésén… és mégis nem volt-e ennek a karácsony előtt élő embernek több világossága a karácsony lényegéről, mint nekünk?
Segítse ez a karácsony előtti karácsony igazi karácsonnyá tenni a mi karácsony utáni karácsonyunkat!
Ámen

Milyen az Isten segítsége?
Időpont: 1935. november 7. Bibliaóra
Alapige: Ézsaiás 9,1-7.
Ének: Dunántúli énekeskönyv: 377.
De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van; először megalázta Zebulon és Nafthali földjét, de azután megdicsőíti a tenger útját, a Jordán túlsó partját és a pogányok határát.
A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttök!
Te megsokasítod e népet, nagy örömöt szerzesz néki, és örvendeznek előtted az aratók örömével, és vígadoznak, mint mikoron zsákmányt osztanak.
Mert terhes igáját és háta vesszejét, az őt nyomorgatónak botját összetöröd, mint a Midián napján; Mert a vitézek harci saruja és a vérbe fertőztetett öltözet megég, és tűznek eledele lészen; Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének!
Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!
Ima: Oh, Urunk, drága Megváltónk! Hálát adunk Neked minden biztatásodért, amelyet nyújtasz nekünk. Olyan sok elcsüggesztő jelenség van életünkben, körülöttünk és bennünk is, hogyne volna nekünk szükségünk, hogy Beléd kapaszkodjunk. Köszönjük, hogy megérted gyengeségünket és hordozod azt. Kérünk, szólj hozzánk vigasztaló szeretettel és erősítsd meg a lankadozó térdeket és a lecsüggesztett fejeket emeld fel a Te kegyelmedből, irgalmadból.
Ámen.
Ez a jól ismert szentírási szakasz ezen a napon arról beszél nekünk, hogy milyen az Isten segítsége. Bizonyos, hogy a 8. fejezet után ez a 9. olyan, mint az Isten segítő kezének hozzánk való lenyúlása. Az első kérdés, amit ezzel kapcsolatban tisztáznunk lehet: 1./ mikor segít az Isten, 2./ hogyan segít az Isten és 3./ miért segít az Isten. 1./ Ha az első kérdésre akarunk felelni, azt kell látnunk, az Isten mindig utoljára segít, mikor már az utolján vagyunk, csak akkor segít. Figyeljük meg, hogy az előző 8. fejezet milyen rettentő nyomorúságról beszél. Az Úr beszél arról, hogy emberek fognak bolyongani a földön, felgerjedve megátkozzák az Istent. Mindenütt nyomor, sötétség, szorongattatásnak éjszakája - ő pedig a sötétségben elhagyatva. Ez borzalmas – és akkor jön az Isten segítsége, amikor minden segítség bedugaszolódott, amikor hiába nézünk az égre, a földre, magunk körül emberekre, hiába nézünk magunkba, mindenütt nyomor, sötétség, mi pedig elhagyatva. Akkor csendül meg az Isten igéje: „De nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van…” /1. vers/ Ez mutatja, hogy az Isten mindig csak utoljára segít.
A másik mutatja azt a gondolatot: először megalázza Zebulon és Nafthali földjét, azután megdicsőíti. Először engedi megalázni az Isten és ugyanakkor engedi felderülni segedelmének napját, mikor sötét éjfél van. Az Isten engedi, hogy az ember bejusson a megaláztatások legkeservesebb állapotába s mikor legmélyebbre jutott, akkor dicsőíti meg.
Az a nép a sötétségben nem ül, hanem jár. A sötétségben csak az az ember szokott járni, akinek muszáj, valami kényszeríti őt rá, máskülönben ül, nem botorkál. Az a nép nem tudja hordozni a sötétség egyedülvalóságát, mikor jár keresve, akkor jön az Isten segítsége, de mindig utoljára segít. Ha kicsit végignézünk a bibliai történeteken, újra meg újra látjuk ezt az igazságot. Ha nézzük az ótestamentom történetét, látjuk mennyire csak az utolsó, legrosszabb állapotban hajlandó segíteni az Isten, de ugyanezt látjuk az újtestamentomban is. Ezt mutatja Illés próféta története és Lázár feltámasztásának esete. Amikor már mindennek vége volt, amikor Lázár ott fekszik kiterítve, amikor ácsolják számára a koporsót, amikor minden veszni látszik, jön az Úr segítsége. Másik tapasztalatunk az egyháztörténelem folyamán van. Miért engedi az Isten, hogy mi annyira az utoljára kerüljünk? Miért csak akkor nyúl hónunk alá? Miért csak akkor segít? Aki szeret, azonnal siet, nem engedi, hogy nyomorogjunk, kínlódjunk. Miért tudja az Isten elnézni, hogy mi eddig jussunk?! Bölcsen teszi. Az Istennek egyik nagy kegyelme, hogy engedi, hogy sötétségbe, nyomorúságba kerüljünk. Ha az Isten segítsége mindig készen állana számunkra, ha azonnal segítene, mihelyst eljajgatnánk magunkat, nem volna számunkra olyan drága. Így is olyan természetesnek vesszük, hogy Ő segít, hátha még azonnal segítene! Akkor az Isten segítsége milyen értéktelen, becsület nélkül való lenne! Nekünk érdekünk, hogy az Isten ne segítsen azonnal. Ha ezt végiggondoljuk, nehéz várni nekünk az Isten segítségére, de talán még nehezebb az Istennek nem segíteni, hogy engedje hadd menjünk a sötétségben, kerüljünk a megaláztatások mélységébe, és mikor egészen a mélyben vagyunk, akkor jöjjön segíteni. További gondolat az, hogy az Isten sokszor azért is késik – nemcsak hogy jobban megbecsüljük -, hogy jobban megmutassa az Ő dicsőségét. Vannak nyomorúságok, amelyek egyenesen arra valók, hogy az Isten dicsősége nyilvánvalóvá legyen rajtunk. Soha sincs jogunk azt mondani, hogy elhagyott bennünket az Isten. Egyetlenegy embernek volt joga ezt mondani és ez az Úr Jézus Krisztus volt, Őt is azért hagyta el, mert Őbenne büntette meg az egész emberiséget. Benne juttatta az egész emberiséggel szemben kifejezésre, hogy joga volna bennünket elhagyni. Senkinek sincs joga azt mondani, hogy az Isten elhagyta. Még nem vagyok minden erőm végén, még nem tudok egészen Istentől várni minden segítséget, míg kapkodok jobbra-balra. Az Isten csak akkor tud bennünket segíteni, amikor tehetetlenek vagyunk.
Vízbefúlókat csak akkor lehet megmenteni, ha egészen tehetetlenek, mikor nem kapkodnak már minden szalmaszál után. Hivatásos életmentők a vízbe esett embereket először fejbe ütik, hogy kábuljanak el, s mikor elvesztik minden ellenálló képességüket, akkor meg lehet menteni. Az orvos se tud operálni, míg a beteg tehetetlenné nem válik, csak akkor tud segíteni, ha a beteg teljesen mozdulatlanul fekszik előtte. Senkit nem hagyott el az Isten, ha úgy érezzük, hogy elhagyott, legfeljebb azért van, mert még nem érkezett el az utolsó pillanat. Az Isten mindig akkor segít, amikor eljön az idő teljessége. 2./ Hogyan segít Isten? Mindenekelőtt azt kell megjegyeznünk, hogy az Isten csodálatosan segít. Kétféle vonatkozásban lesz ez nyilvánvalóvá: először csodás eredménnyel segít, másodszor csodás eszközzel. Az Isten azzal kezdi, hogy először megalázta Zebulon és Naftali földjét, azután megdicsőítette. A megalázás és dicsőítés között van egy sereg lépcsőfok, a legalsóról a legmagasabbra emelte Zebulont és Naftalit. Nemcsak Zebulon és Naftali önmaga szerzi vissza becsületét, hanem dicsőséget szerez a Jordán túlsó partján, a tenger útján és a pogányok határán, egyszerre világhíressé teszi azt, aki a legutolsó, a legmegalázottabb volt. A második versben ugyanez jut kifejezésre: a nagy sötétségből nagy világosság lesz. Az Isten nem úgy segít, hogy elkezd derengeni és a nép előtt úgy világosodik meg, nem, az a nép lát nagy világosságot, fény ragyog fel előttük, előttük nem világosság dereng, hanem fény ragyog fel. A 3. versben ugyanez a csodálatos eredmény van elmondva: „Te megsokasítod e népet, nagy örömöt szerzesz néki, és örvendeznek előtted az aratók örömével, és vígadoznak, mint mikoron zsákmányt osztanak.” Két olyan állapotot rajzol meg a próféta, amelyik az emberi élet egyik legnagyobb örömei közé tartozik: az egyik az aratás, a másik a győzelem öröme.
Mindkettő a befejezett munka után való boldog örvendezés, ezt adom én ennek a népnek. Az Isten csodálatos módon segít, nem végez félmunkát, az Isten művész, ahol segít, egészen és tökéletesen van végezve. Ha ezt többször tartanánk szemünk előtt, akkor kevesebbet panaszkodnánk az Isten ellen. Ahogyan az Isten segít, úgy van az jól. Ha úgy látjuk, még valahol hiányos az Isten segítsége – az nem hiányos, az mindig csodálatos, mindig tökéletes és az Isten segítsége mindig kegyelem.
Hogyan segít az Isten? Csodálatos eszközzel segít. A 6., 7. vers messiási prófécia. A segítséget így fejezi ki: „…gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk…”. Nem volna jobb, ha nem gyermeket, de felnőtt férfit adna? Ha azt mondaná az Úr: adok nektek férfit, aki lelkeket tud belétek önteni, aki összegyűjti a katonaságot és felszabadítja a népet. De azt is lehetne mondani: Uram, nem ez kell nekünk, nekünk ember kell, katona kell, anyagi jólét kell, ezen egy gyermek nem segíthet. Az Úr pedig azt mondja: nektek egy gyermek születik és ő fog rajtatok segíteni. Ezen is látjuk az Isten segítségének csodálatosságát. Egy tehetetlen, gyámoltalan, önmagában is segítségre szoruló gyermeken keresztül adja a segítséget. Ne vessük meg az Isten eszközeit. Csodálatos kis eszközzel csodálatos nagy dolgokat tud az Úr végezni. 3./ Miért segít az Úr? A 7. vers utolsó mondata ez: „A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!”. Az Isten nem azért segít rajtunk, mintha megérdemelnénk. Nincs ember ezen a világon, aki megérdemelné, közülünk sincs egy sem, aki megérdemelné, hogy az Isten egyetlen ujját nyújtsa neki, egyetlen vigasztaló szót mondjon. Ez azt jelenti, ha az Ő segítsége elmarad, nincs jogunk számon kérni az Istentől, nincs jogunk perbe szállni, megkérdezni: miért nem segítettél. Azt is meg kell látnunk, hogy nemhogy mi érettünk nem segít, hanem az ügyért sem segít. Nem az ügyet segélyezi, amelyet képviselünk. Sokszor az ember azt gondolja, mivel én jó szolgálatban állok, megsegít az Úr. Imádságainkban sokszor visszatér az a gondolat: a Te nevedért, a Te ügyedért, a Te dicsőségedért segíts, hallgass meg. Nem, az ügy sem érdemli meg a segítséget, azért nem, mert ezt az ügyet rosszul képviseljük. Nem, csak az Úrnak nagy szerelme a segítés oka. Nem bennünk van a segítés oka, nem a mi érdemünk, nem az ügy, amelyet képviselünk, nem is a nyomorúság, amelyben más van, az Istenben van mindennek az oka, azért segít, mert szeret.
Milyen csodálatos, hogy itt is mintha nem elégednék meg az író, hogy azt mondja, azért segít a seregek Ura, Istene, mert szeret, hanem azt mondja: a seregek Urának „szerelme”, de még ez sem elég számára, jelzőt állít melléje, s azt írja: „a seregek Urának „buzgó szerelme” míveli ezt. Jó nekünk észben tartani ezt nemcsak akkor mikor nyomorúságban vagyunk, hanem mikor segítséget kapunk. Ha ezt megláttuk, akkor nem fogjuk fitymálni, bírálgatni az Ő segítségét, mert az az Ő szeretetének megmutatása, nem fogjuk kétségbe vonni, hogy Ő másképp is segíthet. Hiszen Ő nem úgy bánik velünk, ahogy szentsége, igazsága, törvényt látó igazsága diktálta volna, hanem buzgó szerelme szerint. Mi mindnyájan segítségre szoruló, sötétségben botorkáló emberek vagyunk. Isten senkit el nem hagyott, de mindig csak utoljára segít, mindig csodálatos eszközzel és csodálatos eredménnyel segít, és mindig a seregek Urának buzgó szerelme van a segítés háta mögött.
Ámen.

Jaj!
Időpont: Szentháromság utáni 2. vasárnap, 1955. június 19.
Alapige: Ézsaiás 5:20-24.
Jaj azoknak, a kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; a kik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé! Jaj azoknak, a kik magoknak bölcseknek látszanak, és eszesek önnön magok előtt!
Jaj azoknak, a kik h ősök borivásban és híresek részegítő ital vegyítésében; A kik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlük: Ezért, mint a polyvát megemészti a tűznek nyelve, és az égő széna összeomlik: gyökerök megrothad, virágjok mint a por elszáll, mert a seregek Urának törvényét megvetették, és Izráel szentjének beszédét megútálták.
Ézsaiás könyvének 5. fejezete elejétől végig fájdalmas fejezet, Jaj-fejezetnek lehetne nevezni épp úgy, mint Máté evangéliumának 23. fejezetét, ahol Jézus mondja el nagy beszédét ezzel az újra meg újra visszatér ő bekezdéssel: Jaj néktek! Ézsaiás könyvének 5. fejezetében hat jaj fordul elő, belőlük a három utolsóról szól a mai szent lecke.
Jaj! Ez a szó lehet a fájdalom és a fenyegetés szava. Néha úgy hangzik, mint a meggyötört szív sóhaja, vagy a ránk törő, észbontó fájdalom sikoltása. Ilyenkor remeg az ajak, imádságra kulcsolódik a kéz, könnybe borul s égre néz a szem. Néha azonban úgy hangzik, mint a bosszú tűzhányójának kitörése. Ilyenkor dühtől remeg az ajak, fenyegető ököllé szorul össze a kéz, szikrát hány s ellenséggel néz farkasszemet a szem. A fájdalom így szól: Jaj nekem! A fenyegetés így: Jaj néktek!
A mai igében mind a kett ő benne van. A fájdalom is, a fenyegetés is, de az uralkodó benne nem a bosszú, hanem a szeretet. Nemcsak ítéletet hirdet, hanem feltárja az ítélet mögött a fájdalmas bírói szívet is. Nem pusztítani akar, hanem menteni. Az ítéletet is azért hirdeti, hogy megrettentsen és megtérítsen.
Kiknek szólnak ezek a jajok? 1. Jaj a moderneknek! – így lehetne az első jaj üzenetét összefoglalni. Ezt mondja róluk Isten: "Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak és a jót gonosznak mondják; akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé!" Hát ez a modernség? Nem! Ez moderneskedés. Modernség és moderneskedés között különbség van.
Modern az az ember, akit a megismert igazság elfogadásában és megvallásában nem feszélyez a múlt. Függetleníteni tudja magát a közvéleménytől. Számára nem igazságot bizonyító érv az, hogy valamit sokáig és sokan igazságnak vallottak. Életmódjának kialakításában sem nehézkesen maradi. Örömmel ragad meg minden újítást, amivel szebbé, kényelmesebbé, örömteljesebbé lehet tenni az ember életét. Jézusról is el lehet mondani, hogy modern volt.
Nem félt attól, ami új. Amit mondott s ahogy mondta, abban igen sok újszerű volt. Életstílusa pedig különösen nem volt maradi. Ahogyan leült a vámszedőkkel egy asztalhoz, ahogyan bűnös asszonyokhoz irgalommal lehajolt, attól égnek állt a hagyományokat képvisel ő farizeusok, a szemforgató kegyesek s a nagyképű erkölcs-csőszök minden haja szála.
Ma sem lehet istenfélelem és maradiság közé egyenlőségi jelet tenni. Persze a keresztyénség és a haladó modernség közé sem. Ahol az istenfélelem nevében a kultúrát mindenestül az ördög munkájának tekintik, ott baj van a hittel, s félő, hogy bálvány lett a hagyományból, törvényeskedés az evangélium szabadságából. De a modernséget is csak egy hajszál választja el a moderneskedéstől. Az új ugyanis mindig feltűnő, a modernség tetszik, főképpen magának a modern embernek, s ettől már csak egy lépés az, hogy öncél legyen a modernség, ez pedig már moderneskedés. A hagyomány gátló hatásának meglátásától rövid az út a hagyomány elvetéséig s ahhoz a véleményhez, mely szerint minden rossz, ami régi és minden jó, ami új. Ez pedig már kapunyitás a korszellemnek, mely az "új" cégére alatt a régi erkölcsöt akarja aláásni, s a szabadság jelszavával szabadosságra akar rávenni. Itt lép azután munkába a nagy összekeverő, az ördög.
Az ige ebből az összekeverő munkából kettőt leplez le. Az egyik az, hogy szép köntösbe öltözteti a gonoszt, a másik az, hogy meggyanúsítja a jót. A bűn szolgálatát életművészetnek, a kegyességet keserű robotnak tűnteti fel. Különösen az elsőben tűnik ki.
Észrevétlenül hozzászoktatja az embert a gonoszhoz. Amin előbb felháborodva botránkozott, később csak bosszankodik, majd hideg, értelmi ítélettel elítéli, később már mentséget talál rá, megérti, azután már nem is találja olyan nagy dolognak, s végül fejetetejére állítva minden eddigi meggyőződését együtt fújja a nótát a gonoszokkal. Nem csak az egyéni életben található meg a bűnöknek ez az átkeresztelése, hanem a közösség életében is. Ilyenkor a háború nem tömeggyilkosság, hanem szent kötelesség, a paráznaság nem erkölcsi métely, hanem fizikai szükségszerűség, országok elrablása nem lopás, hanem szent misszió.
Jaj azoknak, akik megvetik Isten törvényét azért, mert régi! Krisztus nem azért jött, hogy a törvényt eltörölje, hanem azért, hogy a régi törvényt új tartalommal töltse be. /Máté 5:17./ Bölcs Salamon örök tapasztalatot mond el, amikor így figyelmeztet: "Aki a gyepűt elhányja, megmarja azt a kígyó." /Préd. 10:5./ Az őskígyó! 2. Jaj az észimádóknak! Ez a második jaj. Így mondja Isten: "Jaj azoknak, akik magoknak bölcseknek látszanak, és eszesek önnön magok előtt!”
Nem az emberi értelem lebecsüléséről van ebben a figyelmeztetésben szó, hanem az emberi ész túlbecsülésétől való óvásról. Isten népe mindig becsülte az emberi értelmet. Isten ajándékának tartotta, talentumnak tekintette, mellyel felelősen sáfárkodnia kell. Ezért voltak Isten emberei mindig intelligens emberek. A tanítványokról fel van ugyan jegyezve, hogy írástudatlan, közönséges emberek voltak /Csel. 4:13./, de éppen azzal kapcsolatban, hogy a főtanács elcsodálkozott a szólásban való bátorságukon, azon, hogy milyen talpraesett módon beszéltek kihallgatásuk alkalmával. Nem is beszélek Pál apostolról, aki jellegzetesen értelmi beállítottságú ember volt, arra azonban rámutatok, hogy a tapasztalat szerint a megtéréssel rendszerint együtt jár valami nagy, szent tanulni vágyás, erőteljesebb szellemi élet, amelynek eredménye sokszor elképeszti e világot, s amelyre nincs más felelet, mint ez: Istentől tanított emberek ezek.
Isten népe azonban mindig jól ismeri az emberi ész korlátait is. Tudja jól, hogy rész szerint van bennünk az ismeret /I. Kor. 13:9./, s hogy Isten gondolatai magasabbak, mint a mi gondolataink. /Ézs. 55:8-9./ Ez megóvja őt minden beképzeltségtől és elbizakodottságtól.
Nem az ész az Istene, hanem az Isten az esze. Isten igéjéhez való viszonyában mutatkozik ez meg legszemléletesebben. Egy evangelizátor szellemes megjegyzése szerint: szereti a bibliakritikát, de nem azt, amellyel az emberi ész kritizálja a bibliát, hanem azt, amellyel a biblia kritizálja az embert.
Ahol ezt a korlátot az ember félrelöki, ott kezdődik az észimádat, s vele mindaz a nyomorúság, ami ennek a következménye. Az észimádónál elhallgat az Isten. Nem kijelentés többé számára a biblia. Az emberi értelem a dönt ő előtte minden tekintetben, s ennek pisla fénye mellett kénytelen sokszor botorkálni ott, hol biztos léptekkel jár Isten embere.
Nem erő többé számára a hit, csak ismeret, mely épp akkor hagyja cserben, mikor erőre volna szükség az élethez.
Nem kikezdhetetlen törvény számára Isten akarata, hanem viszonylagos életszabály, melynél az ő esze esetleg okosabbat és jobbat is ki tud találni. Csoda-e, hogy azután Istentől függetlenített élete katasztrófába, az Isten-nélküliség katasztrófájába zuhan alá? Ezért figyelj fel a figyelmeztet ő jajra! 3. Jaj az élvhajhászóknak! Ez a harmadik jaj. Így mondja Isten: "Jaj azoknak, akik hősök borivásban és híresek részegítő ital vegyítésében; akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlük!”
Az öröm utáni vágy Istentől adott természetünk. Isten maga is örvendezőknek akar látni minket. Nem sajnálja tőlünk, sőt nyújtja nékünk az örömöt, de nem minden áron. Isten csak egyet akar minden áron: az üdvösségünket. Az élvhajhászó pedig csak egyet akar minden áron: a gyönyört, s egyet nem akar semmi áron, ami véleménye szerint ebben akadályozza: az üdvösséget. Pedig a gyönyör hajszolása mindig züllésbe visz. Elveszi akaraterőnket. Nem mi parancsolunk többé szenvedélyünknek, hanem ő parancsol nekünk. Megyünk, mint a barmok, utána, pedig tiszta pillanatainkban tudjuk, hogy a vágóhídra visz. A virtuskodóknak nincs többé erkölcsi gátlásuk. Arra van erejük, hogy másokat legyőzzenek az ivásban, de arra nincs, hogy önmagukat legyőzzék. Arra van erejük, hogy igyanak, de arra nincs, hogy ne igyanak.
Ha másképp nem megy, még hamis úton is előteremtik a hozzá szükséges pénzt. A disznóvályú mellett, a kórházban, vagy a börtönben azután elmélkedhetnek életük romjai felett: Jaj nekünk, mert a seregek Urának törvényét megvetettük és Izrael szentjének beszédét megutáltuk! /24. v./ Olyan vég vár ezekre az emberekre, amelyet még Isten is csak hasonlatokkal tud érzékeltetni: Mint a polyvát megemészti a tűznek nyelve, és az égő széna összeomlik: gyökerük megrothad, virágjuk mint a por elszáll. Ez vár mindenkire, aki megveti Isten beszédét. Ez fáj Istennek. Úgy szereti az embert, mint a szőlő szerelmese kedves szőlőjét.
Mindent megtett azért, hogy ezt a sorsot az ember elkerülje. Még Fia vérét is ontotta érte!
Mégis ez a vég! Miért legyen ez a te véged is, mikor lehetne más? Addig halld meg Istened jajszavát és fenyegetését, míg nem késő! Egyszer majd Isten fenyegető jajszava valóra válik, s akkor te fogsz jajgatni fájdalmadban, de akkor már késő! Meg ne vessétek azt, aki ma még itt is érted fájó szívének ment ő szeretetével szól! Ámen.

A békesség útja Időpont: Szentháromság utáni 17. vasárnap, 1955. október 2.
Alapige: Ézsaiás 2:1-5.
Ésaiásnak, Ámós fiának beszéde, a melyet látott Júda és Jeruzsálem felől. Lészen az utolsó időkben, hogy erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok; És eljönnek sok népek, mondván: Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert tanítás Sionból jő, és Jeruzsálemből az Úrnak beszéde; Ki ítéletet tesz a pogányok között, és bíráskodik sok nép felett; és csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul. Jákóbnak háza! jertek járjunk az Úrnak világosságában!
Ez az ige gyönyörű látomás. Olyan világbiztonsági helyzet tárul elénk benne, melyben le lehet szerelni minden nemzetnek az utolsó szál katonáig, át lehet állítani minden hadianyag-gyárat béke-iparra s családi otthonokká lehet átépíteni minden kaszárnyát.
Ne intézd el az egészet azzal, hogy ez csak látomás. Igen, látomás, de nem álom. Az álom a józan ész korlátai közül szabadjára engedett, féktelen, merész emberi képzelet szüleménye, melyben a leglehetetlenebb is természetesnek tűnik fel. A látomás azonban nem az emberi képzelet szüleménye, hanem Isten tervének feltárulása. Épp ezért az álom irreális, a látomás reális.
Azzal se tompítsd le az ige élét, hogy mindez az utolsó időkben lészen. /2. v./ Igaz, hogy Istennek ez a terve a világ végén fog a maga teljes dicsőségében kibontakozni, de nem előzmények nélkül. Isten az utolsó idők üdvkincseiből mindig ad kóstolót az övéinek s ez egyben záloga is a későbbi teljességnek. A világbékébe belekóstolni is nagy dolog s a világbéke minden rész-győzelme egy sereg nyomorúság-felleget oszlat el az emberiség feje felől.
Az ige tettekre indító szándékát se semlegesítsd le azzal, hogy mindez Isten ajándéka.
Igen, Isten ajándéka, de Isten ajándéka mindig emberi feladat is egyben. Isten egyetlen ajándéka sem sült galamb a tétlen emberek szájába, hanem olyan, mint a kenyér, melyet Ő ad, de amelyért emberi verítékkel kell megdolgoznunk. A békesség ajándékából is annyi lesz a miénk, amennyire hajlandók vagyunk járni az Úrnak világosságában. /5. v./ Mi a békesség útja, amelyen járnunk kell? 1. Megtérés Istenhez – ez az ige első felelete. "Erősen fog állani az Úr házának hegye, hegyeknek felette, és magasabb lészen a halmoknál, és özönleni fognak hozzá minden pogányok" /2. v./ – szól a látomás. A látomás szerint a nagy békességet nagy lelki ébredés előzi meg. Istenhez tódul a nép. Az Ő háza magasan föléje emelkedik mindennek s központjává válik az egész életnek. Erre hív ez a látomás minden embert, zsidót és pogányt, jót és gonoszat, boldogot s boldogtalant egyaránt. Mikor Ézsaiás mindezeket elmondja, Júda és Jeruzsálem a külső jólét boldog biztonságában él még, de belsőleg már romlott s érik Isten ítéletének kaszája alá. A pogányok bálványaik rabságában sínylődnek s nem törődnek az igaz Istennel. Ebbe az Istennel nem törődő világba kiált bele ez a látomás: Térjetek meg az Istenhez! Nem Jeruzsálemhez, nem a zsidósághoz verbuvál, hanem Istennek toboroz alattvalókat.
E nélkül az Istenhez való megtérés nélkül nincs békesség sem ember és ember, sem nemzet és nemzet között. Embertől a másik emberhez, egyik nemzettől a másik nemzethez az út csak Istenen keresztül vezet. Meg lehet próbálni közvetlenül is keresni a békesség útját, de előbb vagy utóbb olyan akadályokra bukkanunk, melyek emberi erővel áthághatatlanok. Az emberek és nemzetek egymás közti viszonyát megrontó önzést olykor-olykor sikerül félretenni, mikor rájövünk arra, hogy közös az érdekünk avval, akivel eddig szemben állottunk, de ez nem az önzés kikapcsolása, hanem épp felfokozása. Az egyéni önzés így köz- önzés lesz. Előbb vagy utóbb azután ugyanez az önzés megint szembeállít egymással.
Sokszor mérgezi meg a levegőt ember és ember, nemzet és nemzet között a megfizetés, a bosszú, a reváns gondolata is. A józan belátás ezt is hidegre tudja tétetni olykor, mikor belátjuk, hogy az erőviszonyok nagyon aránytalanok és ostobaság lenne fejjel nekimenni a falnak. Ez azonban nem megbocsátás, nem a bosszú felszámolása, hanem épp konzerválása a gyűlöletnek, mely csak az alkalmas pillanatra vár, mikor annál nagyobb erővel törhet ki, minél hosszabb ideig volt elfojtva.
Csak Isten tud megtanítani minket arra, hogy kicsiny magunkkal törődő önzésünk helyett nagyobb egységekben gondolkodjunk. Csakő tud erőt adni arra, hogy el tudjuk szenvedni egymást. Csak az Ő minden nap megtapasztalt kegyelme képesít minket is a megbocsátásra. Csakő tud kijózanítani minket a hatalom mámorából és megláttatni velünk a szolgáló élet gyönyörűségét.
Békességben vagy-e a te atyádfiával? Ha nem, nem azért van így, mert a felebarátod igen gonosz. Lehet, hogy tényleg olyan gonosz, mint amilyennek te mondod, de mégsem ez a békétlenség oka. Azért nincs békességed, mert Istenhez való viszonyod meg van zavarva.
Nincs békességed emberrel, mert nincs békességed Istennel. Nem az a békesség útja, hogy a másik ember változzék meg, hanem az, hogy én változzam meg. A békesség útja: megtérés Istenhez. 2. A békesség útja megtérés Isten döntéséhez. Ez az ige második üzenete. Így folytatódik a látomás: "És eljönnek sok népek, mondván: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein, mert tanítás Sionból jő, és Jeruzsálemből az Úrnak beszéde; Ki ítéletet tesz a pogányok között, és bíráskodik sok nép felett". /3-4a. v./ Emberek és népek egymás közötti életében elkerülhetetlenek az összeütközések, de elkerülhetetlen az összeütközések elintézése is. Nem lehet elkenni, szépségtapasszal leragasztani, mert akkor elmérged. El kell dönteni. Csak az a kérdés, hogy miképp? Júda és Jeruzsálem hatalmi tényező volt s úgy érezte, hogy a döntést hatalmi szóval lehet és kell elintézni. Vagyona volt és kitűnően felszerelt hadserege. Ezek birtokában úgy érezte, hogy ahol a pénz és a fegyver, ott a döntésre való jog is. Ez azonban nagy tévedés. A kicsinyt, szegényt, erőtelent, ha a hatalmasok útjába kerül, félre lehet rúgni, ráripakodással meg lehet félemlíteni és le lehet torkolni. Látszólag megszűnik ezzel az összeütközés, de mindez csak látszat. A leigázott ember és nép szíve rejtekében forradalmi tüzek égnek s ezek előbb-utóbb lángba borítják a tekintély trónusán biztonságban ülők körül a világot.
Az összeütközéseket úgy elintézni, hogy abból ne gyűlölet, hanem békesség szülessék, csak Isten döntőbíráskodása tudja. Ezért látja a látomás az igében úgy, hogy a nagy békevilág akkor és annyiban jő el, amikor és amennyiben elfogadja az emberiség a Sionból jövő tanítást, s Isten tesz majd ítéletet és bíráskodik sok nép felett.
Így van ez az emberiség alapközösségében, a családban is. Minden családban felmerül az a kérdés, hogy ki az Úr a házban s mindenütt a család minden tagja magának követeli, hogy ő legyen az úr a házban. Csodálatos leleményességgel tud érvelni mindenki a saját uraságának igazolása mellett. Ezért nem lehet ezt a kérdést vitatkozással elintézni. Abból csak veszekedés lesz. De nem lehet hatalmi szóval sem. Abból csak lázadás lesz. Csak úgy lehet, ha mindegyikünk lemond a saját uraságáról s együtt tanuljuk mondogatni Istennek: Legyen meg a Te akaratod! Ahol Isten döntése alá bocsátják a dolgokat és ügyeket, s alázatosan senki sem akarja a maga akaratát Isten akaratának álcázni, ott születik meg Isten békéje. Így van ez nálatok is? 3. A békesség útja megtérés a felebaráthoz. Ez az ige harmadik üzenete. Így folytatódik a látomás: "És csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul". /4. v./ Fegyverre azért van szükség s háború azért van, mert az emberiség nem ébredt még eléggé tudatára annak, hogy egy családba tartozik. Áthidalhatatlannak látszó szakadékok tátonganak az emberiség testén. Olyanok, mint amilyen Ézsaiás korában a zsidó-pogány ellentét volt. Az egyik lenézte a másikat, a másik az egyiket. Szinte emberszámba sem vették egymást. A próféta úgy látja, hogy a fegyverek szava helyett a testvériség szavára van szükség. A zsidónak fel kell számolnia azt az önhittséget, melyben azt gondolja, hogy az egy igaz Isten csak az ő külön Istene s a Messiás csak a zsidó nép Megváltója. A pogánynak fel kell számolnia azt az előítéletet, hogy jöhet-e Názáretből valami jó. Ha az emberiség egy nagy családdá forr össze, melyben egymást egy Atya gyermekeinek, testvérnek tekintik, akkor nem lesz többé szükség fegyvergyártásra. Egymás leigázása helyett egymás jólétének emelése lesz akkor a cél, mert azt kívánja az igazi testvéri lelkület. A Bábelnél szétszaladt nép ismét összesereglik, a részekre szakadt emberiség egy családdá kovácsolódik.
Nem pacifizmus ez? – kérdezhetné valaki. Nem. A pacifizmus az úgynevezett etikai idealizmus alapján áll. Nem számol a bűnnel, mint adottsággal, s korlátlan lehetőséget lát az emberi akaratban és belátásban. Ezért ábrándozás az egész. Ezzel szemben Isten népének béketörekvése számol az ember romlottságával, de Isten újjászülő erejével is, s erre épít.
Tudja, hogy Krisztusban e földre jött a békesség fejedelme. Karácsonykor zászlót bontott, melyre fel van írva: Békesség e földön! Nagypénteken vére hullásával békítette össze Istent és az embert, meg az embert és az embert. Meg van adva tehát a béke minden lehetősége, nekünk csak fel kell használnunk. Jertek, járjunk az Úr világosságában! Családi életünkben, munkatársi viszonyainkban, nemzeti közösségünkben, világviszonylatban! Amennyi ránk ragyog ebből a világosságból s amennyi rólunk kiragyog belőle, annyi lesz a békességünk.
Ámen.

Az istentisztelet visszhangja Időpont: Hetvened vasárnap; 1955. február 6.
Alapige: Ézsaiás 1:12-17.
Ha eljöttök, hogy színem előtt megjelenjetek, ki kivánja azt tőletek, hogy pitvarimat tapossátok? Ne hozzatok többé hazug ételáldozatot, a jó illattétel útálat előttem; újhold, szombat s ünnepre-felhívás: bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek. Újholdaitokat és ünnepeiteket gyűlöli lelkem; terhemre vannak, elfáradtam viselni. És ha kiterjesztitek kezeiteket, elrejtem szemeimet előletek; sőt ha megsokasítjátok is az imádságot, én meg nem hallgatom: vérrel rakvák kezeitek. Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát, szünjetek meg gonoszt cselekedni; Tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét.
A mai igében az istentiszteletet bírálja meg Isten. Szempontjai egészen mások mint a mieink.
Az Ő szemében nem az dönti el a kérdést, hogy hányan vesznek rajta részt, hogy ékesen és rendben megy-e minden, hogy tisztán és igazán szól-e az ige, lelkesen énekelnek és buzgón imádkoznak-e a hívek. Ezeket is mérlegeli, de a döntő az Ő szemében mégis az, hogy milyen visszhangja van az istentiszteletnek. Álljunk mi is ezen az istentiszteleten ez alá az isteni mérce alá s közben ne felejtsük el, hogy amit itt Isten Ézsaiás próféta által mond, az nem az istentisztelet elmélete, még csak nem is egy, a tapasztalat alapján általánosított istentiszteleti sablon bírálata, hanem egy konkrét istentiszteletről van benne szó, melybe a prófétán keresztül beleszól Isten! 1. Az első kérdés, ami ennek az igének a kapcsán bennünk felmerül, ez: Mi az istentisztelet visszhangja nálunk?
Ézsaiás korának az ige szerint virágzó istentiszteleti élete volt. A hívek a templomot szorgalmasan látogatták. Mégpedig nem csak nagy ünnepeken, mikor messzi szórványterületről is eljöttek a hívek a templomba, hanem minden szombaton. Sőt, abból, hogy az ige a bőséges jó illattételről beszél, arra lehet következtetnünk, hogy a hétköznap reggeli és esti istentiszteletnek is szép gyülekezete lehetett. Az illattétel áldozatát ugyanis minden nap reggel és este mutatták be. A templomhoz vezető utat nem verte fel a gyom, bőségesen taposták azt az emberek. /12. v./ A templomba tóduló nép nem jött üres kézzel. Nem koldulni jött a gazdag Istentől, hanem adni akart Istennek és az egyháznak. Áldozatkész nép volt az istentisztelet népe. A véres áldozatok sokaságát hozta magával, kosokat, hizlalt barmokat, tulkokat, bárányokat, bakokat /11. v./, ételáldozatot, jó illattételre való füstölő szereket. /13. v./ Ha valaki felértékelte volna anyagilag az áldozatokat, szédítően hatalmas összeg jött volna ki az összeadás végén minden esztendőben.
Ezenkívül az istentisztelet népe imádkozó gyülekezet volt. Maga Isten állapítja meg, hogy „megsokasítjátok az imádságot”. /15. v./ Ott állnak a templomban annak a kornak szokása szerint ég felé terjesztett tenyérrel, s ebben a fárasztó testtartásban mormolják órák hosszat imádságaikat.
Érthető, hogy ennek az istentiszteleti életnek a visszhangja a papok lelkében nagy megelégedés volt. Ma is boldog lenne minden lelkész, ha az általa gondozott gyülekezetnek az istentiszteleti élete ilyen lenne. Országszerte is azt mondanák arról a gyülekezetről, hogy élő gyülekezet.
A hívekben is ugyanilyen megelégedés volt az istentisztelet visszhangja. Jóleső érzéssel vették fel ünneplő ruhájukat, csendes büszkeséggel szemlélgették az áldozatot, amit vittek, vagy vezettek a templom felé, ősöktől örökölt hagyományos áhítatos mozdulatokkal hajlongtak az oltár előtt, mormolták az atyáik imádságát, s kiegyenesedett derékkal mentek haza, mint akik derék ember módjára eleget tettek vallásos kötelességeiknek is. Nem volt bennük semmi a publikánus [vámszedő] megrettent lelkiismeretéből és békességkereséséből, de bennük volt a farizeus lelkülete, s ha talán nem is mondták ki, de bizonnyal megvolt bennük ez az érzés: Hálát adok Neked, óh Isten, hogy ilyen ember vagyok. Valami olyan lelki beállítottság lehetett bennük, mint amit gyermekeknél lehet megfigyelni, akiket rászoktattak az esti imádságra. Ha valamikor a fáradtságtól elalusznak úgy, hogy elmarad a megszokott esti imádság, nyugtalanul forgolódnak fekhelyükön, ez a belső nyugtalanság fel is ébreszti őket. Akkor eszükbe jut, hogy még nem imádkoztak, gyorsan álmosan elhadarják, s azután befordulnak, s most már elégedetten, csendben azonnal elalusznak.
Nem kell sokat töprengeni, hogy rájöjjünk, bennünk is mily sokszor és mennyire megvan a templomlátogatás után ez az önmagunkkal való belső megelégedettség. 2. Az ige rámutat arra is, hogy mi az istentisztelet visszhangja Istennél. Azt gondolnók, hogy Isten örül az ilyen zsúfolt templomnak, s az ilyen áldozatos és imádkozó gyülekezetnek. Ezzel szemben az ige megdöbbentő isteni visszhangról beszél. Isten bosszankodik a templomba tolongó népen, s ezzel az indulatos mondattal fogadja a templomba jövőket: „Ki kívánja azt tőletek, hogy pitvarimat tapossátok?” /12. v./ Azután ránéz az áldozatokra, s így szól: „Utálat előttem.” /13. v./ „Ne hozzatok többé!” /13. v./ „Ünnepeiteket gyűlöli lelkem; terhemre vannak, elfáradtam viselni. Az imádságot én meg nem hallgatom.” /14-15. v./ Vajon mi háborítja fel annyira Istent, hogy így visszakergeti a templomból a népet, így visszadobja ajándékait, s így elutasítja minden imádságukat? Nyilvánvaló, hogy olyan valamit lát bennök, amit mi nem látunk. Mi csak a külsőt látjuk, Isten azonban belát a lelkünkbe is.
Az háborítja fel, hogy lélektelen az istentisztelet. Nem a buzgóság lelke, az Isten iránti szeretet hajtja az embereket, hanem a megszokottság. Így látták nagyapáiktól, apáiktól.
Hozzászoktak ahhoz, hogy az istentisztelet hozzátartozik az ünnephez épp úgy, mint az ünnepi ebéd, meg a pihenés. Rosszul éreznék magukat, ha elmaradna, mert ez kizökkenést jelentene a megszokott sínpárról. Az áldozat sem a hála gyümölcse náluk, hanem valami olyan megszokott mozdulat, mint az adófizetés. Míg imádságukat mormolják, otthoni gondjaikon, vagy az üzleten jár az eszük. Ezzel a kemény szóval bélyegzi meg Isten az egész istentiszteletet: Hazug. /13. v./ Hazugság az egész. Utálatos képmutatás. Csak a testük van a templomban, a szívük, lelkük, gondolataik egészen másutt vannak.
Felháborítja Istent az az önző üzleti szellem, mely megfertőzi az istentiszteletet, s hazuggá teszi az áldozatot is /13. v./, sőt egyenesen utálatossá. Amit a nép istentiszteletnek tart, egészen evilági vállalkozás. Ez a nép nem tisztelni akarja Istent, hanem lekenyerezni. Jó lesz az Istennel jóban lenni – gondolja magában. Fél nem vinni ajándékot Neki, mert hátha magára haragítja vele Istent.
Felháborítja Istent a szívek kettéosztottsága, melyben együtt akarják egy lakásba kényszeríteni az ünneplést és a bűnt. Egy óráig Istennel akarnak lenni, hogy azután joguk legyen véleményük szerint egy egész hétig Isten nélkül élni. Alamizsnát dobnak oda Istennek, hogy azután – mint akik teljesítették Isten iránti kötelességüket – egészen odadobják magukat e világnak. Imádságra kulcsolják kezeiket, hogy azután – mint akik ennek is eleget tettek – zavartalanul csinálják ugyanazokkal a kezekkel véres üzelmeiket. Isten az ilyen, templomra korlátozott istentiszteletet nem tudja elhordozni. Bűnt és ünneplést el nem szenvedhet. /13. v./ Nem kell sok szót vesztegetni az alkalmazásra. Mindenki tudja, mennyi lélektelen igehirdetés, igehallgatás, ének, imádság van a mi istentiszteleteinken is. Hányszor akarjuk mi is Isten jóindulatát valami fontos ügyünkhöz egy-egy templomlátogatással, imádsággal, vagy ajándékkal biztosítani! És mennyire külön világ nálunk is a templom és a templomon kívüli világ! Nem tudom, ha Isten odaállt volna ma a templomajtóba, s csak azokat engedte volna be, akiknek istentisztelete nem utálat Előtte, a többit pedig elkergette volna, hogy ne tapossák pitvarait, hányan maradhattak volna a templomban, s vajon megtűrt volna-e köztük engem is. 3. Az eddigiekből is kitűnik, hogy Isten szerint az istentiszteletet az teszi igazi istentiszteletté, ami előtte van, s ami utána következik, ahogyan jövök, s ahogyan utána visszamegyek az életbe szolgálni. Az igazi istentiszteletnek tehát az életben is visszhangjának kell lennie. Mi az istentisztelet visszhangja az életben? Isten szava így foglalja össze igénkben: „Mosódjatok, tisztuljatok meg, távoztassátok el szemeim elől cselekedeteitek gonoszságát, szűnjetek meg gonoszt cselekedni; tanuljatok jót tenni; törekedjetek igazságra, vezessétek jóra az erőszakoskodót, pártoljátok az árvák és özvegyek ügyét.” /16-17. v./ E szerint az ige szerint minden igaz istentisztelet egy nagy fejmosás és egy nagy tisztába tétel. Isten fejünkre olvassa a bűneinket, felráz hamis békességünkből, kiforgat önmegelégedettségünkből, s mikor összetört, megbocsát nekünk, s Fiának, a Jézus Krisztusnak vére által megtisztít minket minden bűntől. Aki igazán volt istentiszteleten, annak az életében meglátszik, hogy megkegyelmezett bűnös.
A több tisztaság mellett több szeretetben jelentkezik az életben az igaz istentisztelet visszhangja. Az a szeretet, mellyel Isten megbocsátotta bűneinket, a gyengék és szorongatottak, az árvák és özvegyek mellé állít minket. Jakab apostol is ezt szögezi le, mikor így szól: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” /Jak. 1:27./ Vajon meglesz-e ez a visszhangja ennek a mai istentiszteletünknek is? Átvezet-e minket a képmutatásból a szolgálatra? Ámen.

Énekek éneke Időpont: 1968. november 15. Bibliaóra
Helyszín: Gy őr
Alapige: Énekek éneke 8,6
Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.
Ima: Hálát adunk néked, Urunk, a világosságért. Köszönjük, hogy kegyelmedből világosságot adtál, és ebben szabad nekünk olyan ajándékot látni, amit meg kell köszönni.
Köszönjük neked, hogy amikor nehezen tűrjük el a sötétséget, akkor adsz világosságot. Urunk Jézusunk, könyörgünk hozzád, világíts nekünk minden napon egészen életünk végéig.
Ámen. Bibliaóránk tárgya az „Énekek éneke”. Ez a Biblia egyik legnehezebb része. Ebből a nehéz könyvből csak egy verset olvasok fel most nektek, még pedig a 8. fejezet 6. versét. „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.”
Az „Énekek éneke” a Biblia egyik legismertebb könyve. Ritkán prédikálnak róla.
Alapigének jóformán alig kerül rá sor.
Régebben nem így volt. Az eredeti héber Bibliában az öt bibliai tekercsből ez az első. A zsinagógában a páskaünnep alkalmával szokták felolvasni. Tárgya Salamon király és a bájos Sulamit szerelme.
Salamont Sulamit tökéletes szépsége és gyermeki tisztasága Sulamit hódolójává teszi. A könyv tárgya tehát a nagy király és a nép egyszerű leánya közötti szerelem.
Wettstein mutat rá arra, hogy keleten még mindig divatban vannak menyegz ők alkalmával ezek az énekek. Az „Énekek éneke” tehát eredetileg valami menyegzői dalgyűjtemény lehetett.
Ennek többségét Salamon király írta. Nem szabad elfelejteni, hogy a keleti ember képzelete sokkal termékenyebb, mint a nyugati ember képzelete. A nyugati ember sokkal kevesebbet tart az ember számára megengedhetőnek. A keleti egészen természetesnek tartja, hogy egy ilyen menyegzői dalgyűjteményben szabadjára engedi képzeletét. A nyugati ember nem szokott ilyeneket leírni. A keleti ember számára ez természetes.
Az idők folyamán allegorikus értelmet nyert ez a dalgyűjtemény. Salamon, a felkent király, Isten képe, aki aláhajol népéhez, akit Sulamit képvisel. Ebben az értelemben szabad nekünk tanulmányozni azt, hogy mit mond ma számunkra az „Énekek éneke”. 1. Arról beszél, hogy az Isten szeret minket. 2. Ez a szeretet nem általános emberszeretet, hanem személyes viszony. A testi ember számára minden további nélkül ez azt jelentette, hogy Isten úgy szeret bennünket, mint a vőlegény szereti a kedvesét. Ebben a szeretetben nem természetes velejáró az a különbség, ami férfi és n ő között van, tehát a nemi különbség. Isten nem nélkül szeret bennünket. Isten úgy szeret bennünket, mintha más ember nem is volna a világon. Úgy szeret, mint férfi szereti a jegyesét.
Ezért van ez a bibliai könyv olyan közel azokhoz a zsoltárokhoz, amelyekben a nagy király szerelme van megörökítve. 3. „Isten közelsége oly igen jó nékem.” Zsolt 73,28 verse. 4. Ugyanaz a hang a zsoltár hangja, mint amit az „Énekek éneké”-ben hallunk: „Isten számomra egyetlen ajándék.” 8,6 „Tégy engem mint egy pecsétet a szívedre”. Pecséttel azt szokták ellátni, aminek állandóságát akarják mutatni. Isten és ember egymáshoz való viszonya a jegyesek boldog szerelme. Mindez állandó jellege a keresztyén életnek. Amikor ezt nézzük, világossá válik előttünk az, hogy teljesen méltatlanná váltunk Isten szeretetére. Amivel Isten viseltetik irántunk, az nemcsak kezdeményez ő szeretet, hanem benne van a mi hálátlanságunkkal szemben Isten kegyelme.
Aki ezt testiségnek találja, az nem ismeri ki úgy magát ebben az igében, mint a keleti ember. Szabad nekünk ezt az igét nem a nyugati ember erős képzelőtehetségével és megbotránkoztató képzeletével néznünk, hanem úgy, ahogyan a keleti ember vonzódott, és ahogyan a jegyes viselkedett abban az időben.
Ez nem kezd ő állapot, hanem állandó jellege a keresztyén életnek.
Ez a zsoltár, ha nem is volna benne a Bibliában, azt hirdetné, hogy Isten szerelme állandó.
Az ember cserbenhagyja az Istent, de Isten nem hagyja magára az embert, hanem ostromolja örök szerelmével.
Nézzünk úgy erre a zsoltárra, mint amely hozzásegít minket és megpróbálja igénket megközelíteni.
A keleti ember nem talált annyi érzékiséget ebben, mint a nyugati ember. Ezt nemcsak a földrajzi viszonyok, nemcsak az akkori emberek boldog szerelme, hanem mindennek állandó jellege mutatta. Eszerint a keresztyén életnek és Isten és ember viszonyának is állandó jellegűnek kell lenni. Isten úgy szereti az embert, mint az ember szereti az Istent. Igaz, hogy ez a kett ő azért nem hasonlítható össze. Az Isten mindig kezdeményez ő, az ember mindig viszonzó szeretettel viseltetik.
Amikor ezt az igét olvassuk, látjuk, hogy milyen nagyon vágyódik az Isten és az ember.
De amikor így látjuk, akkor a jegyesek boldog szerelmét kell látnunk. Aki Istent szereti, nem maradhat közömbös az iránt, ahogyan Isten szereti őt. Mert az ember méltatlanná vált Isten szeretetére. Még ha meg is volt Isten és ember között az első boldog szerelem, az ember Isten szeretetére méltatlanná tette magát, mert Isten szeretete több és más, mint amit az ember kifejezésre tud juttatni Isten felé.
Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy Isten és az ember egymáshoz való viszonya nem lehet úgy, hogy az Isten szeret, és az ember nem szeret. Isten viszonzást keres.
Isten szereti az embert, de az ember Istenhez való viszonya nagyon messze esik a boldog szerelemtől. A kezdő állapot mindig más, mint a folytatás. Kezdetben még csak megvan, de minél tovább tart, annál természetesebbnek tartjuk, és követelésekkel lépünk fel. Pedig mi büntetésnél egyebet nem érdemlünk. Mi sokszor megcsúfoltuk magatartásunkkal azt a szerelmet, amivel Istennek tartozunk. Mit szólnál hozzá, ha a jegyesek egymáshoz való viszonya azt jelentené, hogy úgy viselkednek, ahogyan azt Isten és ember egymáshoz való viszonya mutatja?
Az ember mindig hálátlan Isten iránt, pedig a szerelmes ember a kicsi dologért is végtelenül hálás és boldog, mert a kicsi dolog is nagy számára.
Másodszor, Isten nem elégszik meg azzal, hogy azt a szeretetet képviseljük feléje, amely a sokáig együtt élő emberek között van, hogy megszokják egymást, amikor az első szerelem boldog állapotán túl vannak. Ha Isten felé is így van, az fáj neki. Fáj, hogy az ember az első szerelmét elhagyta.
Jó minékünk ezt a zsoltárt magában úgy venni, hogy Isten nem elégszik meg kevesebbel, mint a teljes szerelemmel, a szív odaadásával. Ha ezt nem kapja meg, hiábavaló minden buzgólkodásunk. Nem szerelem az, amit úgy érzünk, hogy ez elég.
Szeretném, ha úgy éreznénk, hogy minden, amivel Isten felé viseltetünk kevesebb, mint amellyel a jegyesek boldog szerelmét példázza az „Énekek éneke”.
Itt nem lehet azt mondani, hogy Isten boldog szeretetéről beszél a bűnös embernek. Aki ezt el akarja magától távolítani, és úgy érzi, hogy ebben az igében több a testiség, mint amivel szabad Istent szeretni, az elfelejtkezik arról, hogy ebben látta Isten népe Isten iránti szeretetének kifejezését. Kevesebb nem volt elég! Teljességet kíván attól a néptől, amelyet az övének tart. Ne felejtsük el, hogy sokkal könnyebb nekünk Istent szeretni, mint Istennek az embert szeretni.
Hát még ha az Énekek éneke írója látta volna a nagypénteki keresztet! Hogy Isten nemcsak azzal mutatta meg szeretetét, hogy mindennel megajándékozott, hanem azzal mutatta meg igazi szeretetét, hogy meg tudott bocsátani népének, pedig ez sokba került neki. Egyszülött Fiát kellett halálra adnia. Aki a golgotai kereszt alatt keresi Isten szeretetét, az megtalálja azt. Lehet, hogy felfedezi szívünkben a vágyakat, amelyek bennünk iránta élnek. De hogy Isten a legtöbbet és a legdrágábbat adta, az nyilvánvaló, és ennél többet nem adhat.
Az „Énekek éneke” írója felveti azt a kérdést, hogy mindaz a szeretet, amellyel Isten szeret, és a lelkünket akarja körülvenni, üdvözít ő szeretet, és ez elég-e ahhoz, hogy boldogítson itt és az örökkévalóságban?
Nem volt célom az, hogy az Énekek éneke verseit sorra vegyem tartalom szerint. A szerelmes embernek mindig van mondanivalója a másikhoz, de ennek tartalma mindig ugyanaz. Akárhogyan olvassuk, azt látjuk, hogy mindig egyről szól. Az ember azt mondja Istennek: szeretlek téged! És Isten is azt mondja: Szeretlek téged! Más az Isten szeretete, és más az ember szeretete. De aki meglátja Isten szeretetét a golgotai kereszten, az most is tudja és látja, hogy Isten szeretete ott a legnagyobb és örökkévaló, ahol a bűnöket meg tudta bocsátani. A szentséges Isten csak így, a golgotai úton tudta megszerezni az ember számára a bűnbocsánatot. Így szeret bennünket! Ebben válik példájává az Énekek éneke az Újtestamentum üzenetének. – Bár tudnánk mindezt a nagy szeretetet megérteni, amellyel mi Istennek mindig adósai vagyunk!
Ámen. Ima: Urunk, Istenünk, hálát adunk azért a szeretetért, amellyel mindazzal megajándékoztál, amire életünkben szükségünk van. Amit nem adtál meg, azt nem azért tetted így, mert nincs rá szükségünk, hanem azért, hogy jobban rád szoruljunk. Fogadd el szívünk hálaadását azért a kegyelemért, hogy megtűrsz bennünket, hogy bűnünket megbocsátod, és áldozatot hozol azért, hogy az emberrel kibékülj. Köszönjük, hogy felmentél a keresztre, Isten áldott Fia! Köszönjük, hogy bűneink büntetéseképpen meghaltál a Golgotán. Kérjük, hogy valahányszor úgy látod jónak, hogy kevesebbel ajándékozz meg minket, tudjunk azért hálát adni, mint legdrágább ajándékodért.
Áldott Atyánk, aki az áldozatot értünk meghoztad, és szerelmes Fiú, aki mindezt vállaltad, hallgasd meg könyörgéseinket! Add, hogy tudjunk mindig magasztalni téged, míg az angyalsereggel együtt zenghetjük dicséretedet mindörökké!
Ámen.

A közösség áldása Időpont: Szentháromság utáni 19. vasárnap, 1955. október 16.
Alapige: Préd. 4:8-12.
Van oly ember, a ki egymaga van és nincs vele másik, sem fia, sem atyjafia nincs; mindazáltal nincs vége minden ő fáradságának, és az ő szeme is meg nem elégszik gazdagsággal, hogy azt mondaná: vajjon kinek munkálkodom, hogy az én lelkemet minden jótól megfosztom? Ez is hiábavalóság és gonosz foglalatosság! Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek; mert azoknak jó jutalmok vala az ő munkájokból. Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje. Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegszenek; az egyedülvaló pedig mimódon melegedhetik meg? Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak; és a hármas kötél nem hamar szakad el.
Bölcs Salamon kétféle álláspontot foglal el az emberi együttélés, a közösség kérdésében. Mai igénkben így szól: "Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek" /9. v./, a Példabeszédek könyvében azonban ugyanő ilyen elkeseredett nyilatkozatot tesz: "Jobb a tető ormán lakni, mint háborgó asszonnyal, és közös házban". /21:9./ Az előbbiben ez az ősi isteni megállapítás visszhangzik: Nem jó az embernek egyedül lenni /I. Móz. 2:18./, az utóbbiban pont az ellenkezője szólal meg: Jó az embernek egyedül lenni, még ha a tető ormára kell is költöznie a magányért, ahol ugyan veri a zápor, süti a nap, didergeti az éjszaka, de legalább csendben lehet. Azt szoktuk mondani, hogy ezt a két ellentétes véleményt az hozza összhangba, hogy ez a kérdés mindig személyi vonalon dől el. Embere válogatja. Az egyikkel jó együtt lenni, a másikkal pokol az együttlét. Az a baj azonban, hogy a közösség megbontásáért mi mindig a másik emberre toljuk a felelősséget s közben elfelejtkezünk arról, hogy velünk sem lehet könnyű együtt élni. Az emberek együttélését ugyanis a bűn teszi nehézzé s mindegyikünkben benne van az az önzés, mely a másik emberben szolgát keres a maga szeszélyei számára és nem szolgálati alkalmat a másik boldogítására.
Bölcs Salamon jól látja a közösség nehézségeit, de azt is, hogy ezeknek a nehézségeknek a dacára is mégis sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek.
Érdemes tehát vállalni a közösség korlátait és nehézségeit azokért az áldásokért, amik vele járnak. A hétköznapi életből vett példák hosszú sorával igazolja állítását. 1. A közösségnek az az áldása, hogy a közösségben a dolgozó ember célt kap. "Van olyan ember – mondja az ige – aki egymaga van és nincs vele másik, sem fia, sem atyjafia nincs; mindazáltal nincs vége minden ő fáradságának, és az ő szeme is meg nem elégszik gazdagsággal, hogy azt mondaná: vajon kinek munkálkodom, hogy az én lelkemet minden jótól megfosztom? Ez is hiábavalóság és gonosz foglalatosság! Sokkal jobban van dolga a kettőnek, hogynem az egynek; mert azoknak jó jutalmuk van az ő munkájukból." /8-9. v./ A munka hozzátartozik az emberi élethez, lendülete azonban mindig függvénye annak, hogy mi a célja. A magányos ember könnyen magának való emberré lesz. Munkájának célja lesüllyed az önfenntartás színvonalára. Csak azért dolgozik, hogy ehessen s csak annyit dolgozik, amennyi ehhez muszáj. Ha van benne valami kis törekvés, akkor még egy időre fel tud emelkedni a vagyongyűjtés céljáig s dolgozik azért, hogy szilárd anyagi fundamentuma legyen az élete alatt, hogy biztosítva legyen minden meglepetésszerű eshetőségre, de azután ebbe is belefárad. Minek is törje magát? Kinek gyűjtse a vagyont? Azért robotoljon, hogy halála után majd egyszerre előbukkanó ismeretlen rokonok veszekedjenek koporsója körül, mint koncon marakodó ebek? A magány szárnyát szegi a munka lendületének. Ebben a szűklátókörűségben megáll a termelés, kátyúba jut a kultúra és a civilizáció. Vagy – amint az ige mutatja – a Mammon rabjává lesz az ember.
A közösségben egyszerre szárnyra kap a munkakedv. Van értelme és célja a munkának: a család, a gyermekeim jövője, a községem, az egyházam, a hazám. Ebben a széles látókörben egyszerre egymásra utalt, egymásért és egymásnak dolgozó munkaközösséggé válik az egész emberiség. Mégpedig nemcsak térben, hanem időben is.
Nemcsak az egyszerre és együtt élők dolgoznak együtt, hanem az egymás után élők is, az egymást felváltó nemzedékek. Mi is sokban élünk abból, amit az előttünk élők dolgoztak s az utánunk következők is fognak élni a mi munkánk gyümölcséből. Ezen a talajon virágzik a termelés, szárnyra kap a kultúra és civilizáció s az ember nem azért dolgozik, hogy egyék, hanem azért eszik, hogy dolgozzék.
Milyen látókörben látod te a munkád célját? 2. A közösségben az elesett ember felemelő kezet kap – ez az ige szerint a közösség második áldása.
Ezt mondja a prédikátor: "Ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, aki őt felemelje". /10. v./ Az élet síkos ösvény. Egyik énekünk is ezt mondja: "Lelkem, vigyázz serényen, Buzgón fohászkodjál, Hogy a síkos ösvényen Meg ne csuszamodjál." /457. sz./ Olyan síkos az élet útja, mint mikor ólmos eső esik s hirtelen megfagy az úttesten. Lehetetlen rajta elesés nélkül végigmenni. Aki ezt tagadja, az vagy naiv, vagy nagyképű képmutató.
Minden lépésünk az elesés kockázatával jár. Az a fontos, hogy végleg el ne bukjunk.
Ehhez pedig szükségünk van a másik emberre. A magányos ember úgy elterül, hogy nem tud többé feltápászkodni. A közösségben élő ember mellett ott van a másik ember. Van, aki felemelje. Nem bukik el végleg.
Nagy kincs a lelki testvér az ingadozó lábakkal bukdácsoló ember számára. Felemeli intő ujját, mikor az én szemem nem látja a rám leselkedő veszedelmet, de az ő féltőn szerető szíve megsejti. Józan tanácsokkal segít, mikor én a gondolatok és érzések zűrzavarában úgy eltévedek, mint valami ködben. Közbenjáró imádságai ott repdesnek köröttem hűségesen.
Küzdelmeimben megértő szeretettel vesz körül, elesésemen nem kárörvendezik, hanem meg tud bocsátani, talpra állít, s új kezdetre bíztat.
Ne mard el magadtól azt, kit Isten lelki testvérként ajándékoz neked! Lehet, hogy kellemetlen gyámkodásnak érzed, amit szeretetből csinál, míg állsz a magad lábán, de majd kapkodnál keze után, ha elesel! 3. A közösségben a didergő a szeretet melegét kapja – így látja tovább a prédikátor a közösség áldásait, mikor így szól: "Hogyha együtt feküsznek is ketten, megmelegesznek; az egyedül való pedig mi módon melegedhetik meg?" /11. v./ Ezeknél a szavaknál a mai ember elsősorban házastársakra gondol, akik kemény télben fűtetlen szobában nem tudnak elaludni a hidegtől s egymáshoz bújnak, hogy felmelegedjenek s elszenderedjenek. A keleti ember azonban másra is gondolhatott s lehet, hogy elsősorban is másra gondolt. Talán két vándorra, akik jó barátok s egy cél felé mendegélnek, miközben a pusztán rájuk borul az este, vele az éj dermesztő hidege. Nincs, csak egy takarójuk s mikor nem bírják már tovább az utat, lefeküsznek a hideg földre, egymáshoz bújnak s betakaróznak az egyetlen takaróval, hogy meg ne vegye őket Isten hidege.
Bizony, az élet meleg nappalok és fagyasztó éjszakák változata. Egyszer boldogan sütkérezünk a szeretet verőfényében, máskor majd megfagyunk a jégcsapemberek között.
Méghozzá sokszor ugyanazok az emberek azok, akik között egyszer majd elolvadunk a felénk áradó szeretetben, máskor pedig érthetetlenül látjuk, mint árad belőlük felénk a nemtörődömség, a közöny fagyasztó részvétlensége. Pedig a szeretet úgy kell nekünk, mint a falat kenyér. Sőt jobban. Kenyér nélkül tovább bírja az ember az életet, mint szeretet nélkül.
Kell, hogy legyen valakink, aki szeret, de épp úgy kell az is, hogy legyen valakink, akit szeretünk. Ezt kapjuk a közösségben. 4. Persze ez a szeretet nem valami szirupos szeretet, hanem harcos szeretet. A másik ember, akit áldásul ad mellém Isten, nem szoptatós dajka, aki dédelget és minden kívánságomat teljesíti, sem szerelmes jegyes, aki szép és hízelgő mondatokat sugdos a fülembe, hanem bajtárs. A közösségben a megtámadott ember bajtársat kap. Így mondja a prédikátor: "Ha az egyiket megtámadja is valaki, ketten ellene állhatnak annak". /12a. v./ Az élet tehát harctér, melyben állandó veszélyzónában élünk. Mindenütt, láthatóan vagy álcázva ellenség leselkedik reánk. Sokszor önmagam vagyok önmagamnak legnagyobb ellensége. Sokszor az ördög futkároz köröttem, mint ordító oroszlán s el akar nyelni. Sokszor egy másik ember, vagy emberek azok, akik talán létemben, vagy becsületemben, vagy megélhetésemben törnek reám.
Jaj ilyenkor az egyedül valónak! Veszély idején még a különben bátor embernek is inába száll, vagy legalábbis csökken a harci kedve, ha egyedül van. Milyen drága kincs ilyenkor egy hű barát, aki segít győzni. Segít legyőzni önmagam. Imádságával felfogja a Sátán rám lövöldözött tüzes nyilait. Kiállásával síkraszáll érdekeimért, megvédi becsületemet. Nincs védtelenül kiszolgáltatva ellenségeinek, kinek bajtársa van. Becsüld meg hát a közösséget!
Hátvéd az életharcban. 5. A közösség mellé odaáll Isten. Az ige utolsó mondata ez: "A hármas kötél nem hamar szakad el". /12b. v./ Előzőleg a prédikátor mindig csak kettőről beszél. Ki ez a titokzatos harmadik, aki két ember sokszor megbomló közösségét erőssé teszi? Lehet, hogy itt a prédikátor egyszerűen csak azt akarja mondani, hogy minél nagyobb a közösség, annál nagyobb a benne rejlő erő, nekünk azonban szabad ebben a titokzatos harmadikban Krisztust látni. Nélküle felbomlik a közösség, mint ahogy szétgurul menthetetlenül két gyűrű, ha nincs egy harmadik gyűrű, mely a kettőt összekapcsolja és lánccá formálja. Krisztus tanít meg minket elszenvedni egymást szeretetben. /Kol. 3:13./ Ő ad erőt arra, hogy meg tudjunk kölcsönösen bocsátani egymásnak. Ő tesz minket mindig kegyelemre szoruló és mindig kegyelemben részesülő testvérekké. Odaáll a közösség mellé szent harmadiknak. Erre számíthatsz.
Szabadítson meg a Szentlélek attól, hogy mindezt ítéletté tedd embertársaid ellen, akikkel együtt kell élned! Engedd, hogy a Szentlélek hadd tegye mindezt ítéletté önmagad ellen, akivel másoknak kell együtt élni! Vajon elmondhatja-e az, akivel élek: Sokkal jobban van dolga a kettőnek, mint az egynek!? Ámen.

Éjjeli őrszem Időpont: 1941. október
Helyszín: Kolozsvár, Reményik Sándor temetésén
Alapige: Zsolt 130,6 Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.
A 130. zsoltár írója egy névtelenné magasztosult költő. Nevét e földön senki nem tudná megállapítani, de alkotását mindenki magáénak érzi. Nem szerzője nevéről nevezik többé, hanem hívják bűnbánati zsoltárnak, páli zsoltárnak. Luther is annyira magáénak érzi, hogy éneket formál belőle. Benne sírják bűnbánó lelkek keserves könnyüket, mélységbe zuhant kétségbeesettek szavain keresztül kiáltanak segítségért, s a jobb jövő virradatát nehezen váró őrállók benne kiáltják bele a sötétségbe: Meddig még az éjszaka? Nincs nagyobb ellensége egy költőnek, mint az, ha ő maga ennyire belehull a mulandóságba, alkotása pedig ennyire belelép az örökkévalóságba. A költőt nem ismeri senki, költeményét ellenben közkincsként magáénak érzi mindenki.
Nem tudjuk, volt-e a 130. zsoltár írója katona. Lehet, hogy személyes élményei fűződnek ahhoz a képhez, amit a katonai életből a nemzet néptelen költőjére, magára alkalmaz, lehet, hogy csak hallomás vagy költői látomás a kép alapja, tény azonban, hogy akkor, amikor a nemzeti költő számára képet keres, az éjjeli őrszem alakján akad meg tekintete. Mikor most megrendült lélekkel megállunk a névtelennek indult, hírnevesnek befutott s eszmévé vált Reményik Sándor koporsójánál, érezzük, hogy a 130. zsoltár írójának tollát Isten ihlette meg akkor, amikor a nemzet költőjét éjjeli őrszemhez hasonlította. Reményik Sándor is a magyar éjszaka őrálló vitéze volt.
Az éjjeli őrszem mindig adatik. Nem a maga elhatározásából áll ki az őrhelyre. Parancsnak engedelmeskedik. Akik békén pihennek addig, amíg ő a tábor előtt, talán hunyó parázsnál vagy teljes sötététségben lándzsájára támaszkodva kémleli az éjszakát, ajándékba kapják attól, aki felelősséget érez irántuk s a tábor nyugalma iránt.
Reményik Sándor sem maga kereste hivatását. Ajándékba adta őt Isten a sötétségben ülő magyar népnek. Most, amikor elvétetik tőlünk, akkor látjuk ezt legvilágosabban. Ilyenkor az ember mindig megpróbáljaűrmértékkel mérni az értéket. Most is megpróbáljuk elképzelni az elképzelhetetlent. Mi lett volna velünk a Trianonnál reánk boruló magyar éjszakában Reményik Sándor nélkül? Mint került volna bele nélküle a magyar irredenta költészet és vele a nemzeti gondolat az erőszak vonta új határokon innen és túl is pogány átkozódások terméketlen zsákutcájába! Mint kergette volna bele a forrófejű, elkeseredett magyart a magyar szalmaláng és meggondolatlanság kiszámíthatatlan következményű kalandos vállalkozásba, ha Reményik Sándor nem fogalmazta volna meg a magyar politikát ebben a fanatikus, de mégis józan adottságokkal számoló, semmit le nem alkudó jelszóban: „Ahogy lehet!” És mint kergette volna bele a másikat ugyanaz az érzés nagyon is kiszámítható következményű szomorú megalkuvásba, ha nem állott volna útja elé tilalomfaként aszkéta alakjával s messze távlatokban néző szemével Reményik Sándor ezzel a pár szóval: „Eredj, ha tudsz!” Isten azért adta őt nekünk a sötét, lidérces álmú magyar éjszakában ajándékul, hogy tudjunk lenni magyarok Magyarország nélkül is. Ő maga is jól tudta ezt.
Csodálatosan szerény költői önérzete, mely egyéniségének egyik legnagyobb gyémántszeme volt, úgy érezte, hogy a Himaláját csak egy-egy porszemmel növeli munkája révén. Mi tudjuk, hogy ez a porszem Magyarország volt.
Az éjszakai őrálló mindig magános ember. Mögötte táborban élnek az emberek, ő egyedül áll a vártán. Ezért volt Reményik Sándor olyan nagyon magára maradt lélek. Életének ezt a szomorú sorsát bánatos szívvel hordozta, de sohasem érezte a kivert eb sorsának, hanem mindig rendeltetésnek és kitüntetésnek. Értünk volt magányos, kik mögötte pihentünk.
Az éjszakai őrálló mindig töprengő ember. A sötét csendben megszólalnak gondolatok, miket a lármás nappal nem enged szóhoz. Mikor a szem nem lát, szárnyra kel a képzelet, s lát álmokat és képeket. A sötétségben megnő és jelképpé válik sok minden. Ezért lett Reményik Sándor számára is minden valóság képpé, mely mélyebb jelentést hordoz, s minden kép valósággá, mely erővé vált a hétköznapok számára. Más nem látta, csak a készet s ő maga is álmélkodva figyelte, mint lesz a gyöngeségből erő és költemény.
Az éjszakai őrálló hős. Másokért s másokra vigyázást vállal. Így lett Reményik Sándorból is, ki a költő szent magányába húzódott minden politikától, a szó legnemesebb értelmében politikus költő. „Mikor a lét pillérei ingtak És mint a viasz minden elhajolt, Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, Egyetlen tett: a költő álma volt.” (Az egyetlen tett) Bizony „Elszántság volt Élőhalottak élén menni, Elnyomott s néma tömegeknek Felszakadó sikolya lenni.” (Nagy áron) E koporsóban bizony hősi halott pihen. Idegei porcikánként emésztődtek fel a nagy virrasztásban, vére költeménycseppekben folyt el, míg végre összeomlott.
A 130. zsoltár írója hívő lélek volt, aki várta az Urat. Reményik Sándor ebben is utódja volt a zsoltár írójának. A lélek költője volt. Szinte egyoldalúan ez volt. Hitét nem örökölte pap- és egyház ősöktől, hanem úgy harcolta ki személyes tusakodásokban. Hite őszinte volt tusakodásaiban, kételyeiben és diadalmaiban egyaránt. Sokszor hitetlenül hitt, sokszor hívén hitetlenkedett, amint ez a hit életében mindig úgy is van, ahogyan a beteg gyermek atyja kiált Jézushoz: „Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek!” Az, amit a kegyelemről írt költeményében megírt, az a színtiszta evangélium véres veríték között kiharcolt boldog hitvallása.
Az éjszakai őrálló a reggelt várja. Ha megvirradt, pihenni térhet. A magyarra megvirradt.
Reményik Sándor úgy érezte, hogy immár leléphet a vártáról. Mi abban a meggyőződésben éltünk, hogy mikor Kolozsvár végvár lett, hivatása van még a végvári vitézek elejének. Nem tudjuk Talán neki volt igaza, mikor korszerűtlennek érezte magát s céltalannak életét ma.
Elindult az akácsoron át, s jön vele szemben, aki másképp hordta a koronát.
Végén nyíljék meg előtte „magától” az ég!
Ámen

Túróczy püspök úr irásmagyarázata 1950. március 21 - FÉBÉ Anyaház Zsolt. 130:4. Ének: Dunántúli É.K. 349. "Hiszen Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!" A 130. zsoltár beletartozik az u.n. bűnbánati zsoltárok so rába, Luthernek kedves zsoltára volt. Az az ének is, amit énekeltünk, ebből a zsoltárból készült. Ennek a zsoltárnak a középső verse, de tartalmilag is a középpontja ez a negyedik vers: "Hiszen tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!”
Ez a zsoltár a kegyelemre szorult embernek a zsoltára, azé az emberé, aki olyan mélységekbe zuhant alá, melyből nincs út kifelé és nincs út fölfelé. Ha valaki egyszer könyörül rajta, ha valaki egyszer lejön érette a sziklák közé, mint ahogyan a mélységben heverő szegény bárányhoz a példázat szerint alászállott a pásztor, akkor lehet, hogy még megmen ekülhet, de ha az irgalmazó szeretet nem hajol le hozzá, ha a kereső kegyelem nem keresi, akkor számára csak egy vég lehet, a rettentő pusztulás.
A mélységből kiált fel szabadulásért. Figyeljük meg, hogy semmi mással nem tud érvelni a maga kiáltásának a meghallgatása érdekében, mint csak ezzel az eggyel: "Hiszen tenálad van a bocsánat...". Ennek az embernek nincsen semmi érdeme és érve az Isten előtt, pedig egészen bizonyos, hogy ez a zsoltáríró is fel tudott volna sorakoztatni sok mindent az életéből, amivel alátámaszthatta volna azt, hogy miért várom az Urat, mint az őrök a reggelt.
Elmondhatjuk azt is, hogy a mélységből k i á l t az Úrhoz, nem elégszik meg egy felröppenő sóhajjal, hanem kiált hozzá, ben ne van egész egzisztenciája az ő imádságában. Érvelhetne azzal, hogy nézd Uram, hisz az én szívemből zsoltárok fakadnak. Igaz ugyan, hogy mélyre zuhantam, de mégis zsoltárokkal dicsérlek téged! Nem találunk a zsoltárban semmi érvelést. Ez az, amiről Luther így énekel: Nálad nincs is másnak hel ye, mint csak a kegyelemnek. Nekünk nincs semmi érdemünk. Hadd kérdezzem meg tőletek kedves Diakonissza Test vérek, hogy vállaljátok-e ti a 130. zsoltárt, amiről Luther azt mondta, hogy a leg-"pálibb" zsoltár, mondhatnám úgy, a leg-evangélikusabb zsolt ár? Vállaljátok-e a kegyelemre szorult ember állapotát? Nékem nincs semmi érdemem, én nem hivatkozhatok az Isten előtt semmire és senkire, csak az Ő kegyelmére. Ő irgalmaz annak, akinek irgalmaz, Ő felemel, akit felemel, és én ki vagyok neki egészen szolgáltatva, én semmivel nem indokolhatom a kérésemet mással, csak ezzel az eggyel, hogy "... nálad van a bocsánat".
A kegyelemre szorultság állapota, kedves testvérek, ebben a zsoltárban világosan mutatja nekünk azt, hogy a kegyelemre szorult világosan látja, hogy a bűnöknek egyetlen lehetséges megoldása van és ez a kegyelem. Nincs más megoldása. Ebben a zsoltárban nincsen ígéret. Nem mondja azt a zsoltáríró, hogy csak most az egyszer ments ki és én ezután olyan óvatosan fogok járni.
Nincs más ebben, csak a kegyelem. Nem lehet ígéretekkel elintézni a bűnt, nem lehet vezekléssel elintézni a bűnt. Vagy megbocsát az Isten és akkor el van minden intézve, vagy pedig nem kapok bocsánatot , és akkor minden hiábavaló. Vállaljátok-e Testvéreim a magatok számára is, hogy az én bűnöm és a te bűnöd számára nincs más megoldás, csak egye dül és kizárólag a kegyelem?
Azt mondottam, hogy ez a zsoltár a kegyelemre szor ultságnak a zsoltára és próbálom kutatni, hogy miben áll ez? A kegyelemr e szorultságnak a lelkülete mutatkozik abban, hogy ebben a zsoltárban nincsen semmi abból a törekvésből, ami az embernek azt a meggyőződését akarja alátámasztani, hogy mindig nekem van igazam. Mi hányszor szenvedünk ebb en a bűnben, mert s z e n v e d ü n k benne. Mert hiába vagyunk mi benne ebben a bűnben, ez a világ nagyon jól tudja, hogy mibennünk is rész szerint van az ismeret és tudtunkra adja, hogy "nincsen igazatok". A kegyelem re szorult ember is képviseli a maga által vallott igazságot, de nem ölti elvi köntösbe a maga önigazságának a gőgjét és az igazságot nem a kritika élével fordítja az emberek felé. A kegyelemre szorult ember mindig a bizonyság tevésnek az alázatosságával jár.
Van valami, ami ugyan nincs benne a zsoltárban, de el kell mondanom.
Én mindig azon mérem meg magamat, hogy benne vagyok -e a kegyelemre szorultság állapotában, hogy mennyire vagyok érzékeny, mert az az ember, aki a kegyelemre szorultság állapotában van, az nem érzékeny. Az az ember tudja nagyon jól, hogy én büntetésnél egyebet Istentől nem érdemlek, én nem várhatom, hogy az emberek a tenyerükön hordjanak en gem, én nekem nem lehetnek igényeim, én nem várhatom azt, hogy mindenki nekem adjon igazat, hogy mindenki szeressen. A kegyelemre szorult ember nem érzékeny. A magam diakonissza-lelkészi szolgálatából tudom jól, hogy a diakonissza közösségi életben, mint minden közösségi életben, jó megmérni magunkat ezen a mérlegen, hogy vajon nem estünk-e ki a kegyelemből. Ez nem jelenti azt, hogy a kegyelembe nem lehet visszakérezkedni. Sokszor lehet. De nem mindig lehet.
A kegyelemre szorultság állapotából való kiesés tünete az, ha az embert érzékenyen érinti egy bántó szó, vagy ferde tekintet, vagy hirtelen intézkedés, amelyet érthetetlennek tartok, az érdekeimmel nem e gyezik. Mindez azt mutatja, hogy nem vagyok benne a kegyelemre szorultságnak az állapotában és nem mondhatom el, hogy ez az életem középpontja, amint hogy ennek a zsoltárnak is ez a középpontja: ‘'Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged.”
Ez a zsoltár azonban nem csak a kegyelemre szorultságnak a zsoltára, hanem ez a kegyelemre talált embernek a zsoltára. Ez a zsoltár két részre osztható és a negyedik vers a fordulópont. "A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat; legyenek fül eid figyelmetesek könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, k icsoda maradhat meg?!" Ez a kegyelemre szorult embernek a kiáltása. ”Várom az Urat, várja az én lelkem és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt. Bízzál Izrael az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem és bőséges nála a szabadítás! Meg is szabadítja Ő Izraelt minden ő bűnéből.”
Ez a kegyelemre talált embernek a zsoltára és sarok, amelyen megfordul az egész zsoltár, ez a negyedik vers: Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged. Számomra ebben a zsoltárban sokáig zavaró volt az, hogy a negyedik versnek a második fele az: ...hogy féljenek téged. Olyan természetes dolog volt az, hogy "tenálad van a bocsánat" de "hogy féljenek téged" ez legyen a bocsánatnak a következménye, ez engem nagyon zava rt. Azután világosan megláttam, hogy először ne arra nézzek, hogy mi van azután a mondat után, hogy Tenálad van a bocsánat, tehát nem lehet az, hogy ezzel be legyen fejezve az én keresztyénségem, hogy "Tenálad van a bocsánat ". Nem lehet következmények nélkül az Isten bocsánatában részesü lni. És akkor rögtön mélységesen meg kellett alázkodnom és meg kellett látnom azt, hogy hányszor kérem, és hányszor kapom a bocsánatot úgy, hogy ami kor kérem, nem gondolom, hogy ennek következménye is kell, hogy legyen. A bocsánatnak következményei kell, hogy legyenek.
Jézus egyik legfájdalmasabb példázata az adós szolgáról szóló példázat.
A szolga kegyelmet kap, és egyáltalán nem látszik m eg az életén, hogy kegyelmet kapott. Ó hányszor van ez így, hogy mi is torkunk szakadtából kiáltunk kegyelemért, de amikor megszabadultunk, ak kor nincs semmi következménye, látható következménye az életünkben annak, hogy kegyelmet kaptunk. Sőt hányszor vagyunk kénytelenek meglátni azt, hogy a kegyelemnek az a következménye, hogy felszabadít minket új bűnökre. Ez még borzasztóbb, mint az, hogy a kegyelemnek nincs köve tkezménye, mert a kegyelmet kitűnően fel tudja használni az ördög arra, hogy bebeszélje nekünk, hogy hiszen Istennél van a bocsánat, hisz Isten olyan jó, olyan megértő, látja, hogy esendő ember vagyok, azután esténként menj oda a Bárány vére alá és majd mindent eltöröl. Melyikünk az kedves Testvérek, aki ebben nem bűnös?
Én nem merem magamról elmondani, hogy én ebben nem vagyok bűnös.
Mennyiszer vettem könnyelműen a kegyelmet s lett a kegyelem biztatássá és bátorítássá az ördög kezében a további bűnre. Rettenetes!
A megnyert kegyelemnek kell, hogy következménye leg yen és ezt a zsoltáríró így fejezi ki: ...tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged. Tehát a kegyelemnek olyan következménye kell, hogy legyen a mi életünkben, hogy mi jobban féljünk az Istentől. Tenálad van a bocsánat, hogy - szeressenek téged, ez lenne a természetes. Hát miért van itt az, hogy "Tenálad van a bocsánat, hogy f é l j e n e k téged"?
Vannak szentírás magyarázók, akik ezt a látszólagos ellentétet úgy akarják kiegyenlíteni, hogy ezt a félelmet hódolatnak, tiszteletnek, gyermeki félelemnek magyarázzák, s a magasabbrendűség iránti szeretet kifejezésének tartják. Lehet. El tudom képzelni azt, hogy tényleg vannak olyan szentírási igék, amelyekben az ember szívéből sugárzó szeretet és hála fakad. De a magam számára, amikor újra ás újra elgondolkoztam azon, hogy mit jelent az, hogy "Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged", akkor arra gondoltam, hogy az Isten iránt való szeretet nem jelent a mi életünkben annyi bűntől megóvó erőt, mint amennyit jelent az Istentől való félelem. Az Isten iránti szeretet belső erőforrásként jelentkezik a mi életünkben, a félelem ezzel szemben külső erőforrás. De melyikünk nem tapasztalta, kedves Testvérek, hogy jobban tudtunk a szentség útján járni, amikor az Isten megmutatta az ő félelmetes szentségét. Az Istentől való félelem jobban tud minket óvni a bűntől, mint az Ő szeretete. Ez nem normális állapot. Ezt az Istennek fájdalommal kell látnia. De sajnos, hogy így van. És az, aki ezt így meglátja, az egyszerre tudatára ébred annak, hogy Isten a legfélelmetesebb nem akkor, amikor haragszik, hanem akkor, amikor megbocsát. Gondoljunk Lukács 5-ben a nagy halfogás történetére. Simon Jónának fia nem abból a fából volt faragva, aki olyan nagyon hamar összetörik. /..?../ Amikor Simon Jóna fia újra kegyelmet kap, amikor nem Keresztelő János aszkéta alakja pré dikál az ő bűneiről, hanem érdemtelenül elébe hull a nagy halfogás drága ajándéka, leborul a csónak lucskos fenekére és így könyörög: "Uram, eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok." Hát nem az lett volna a termés zetes, hogy a Gadarénussal mondja: Uram, ne menj el éntőlem, vagy az emmausi tanítványokkal: "Uram, maradj velünk, mert immár beestvéledék"? Nem, ő azt mondja: Uram, eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok.
Nekünk sokkal jobban lehet látnunk Isten szeretetén ek a félelmetességét, mint akár a 130. zsoltár írója, akár Simon Jóna fia látta, mert ők még nem látták a keresztet, az Isten szerelme félelmetességét. Hogy Isten úgy szeret, hogy folyik a vér, de nem az én szívemből, hanem az övéből. Isten úgy szeret, hogy Ő tartja a maga orcáját oda, hogy gyalázók gyalázásai hulljanak, de ne énrám, hanem reá, hogy Őt verjék, őt üssék, őt köpjék le, az ő fejébe nyomják a töviskoszorút. A kereszten válik olyan óriásivá az Isten szerelme, hogy az ember ajkán csak ez a mondás faka dhat: Uram, eredj el éntőlem, mert én bűnös ember vagyok!
Mondd, kedves Testvérem, a te életedben jelentkezik-e az Isten kegyelme ilyen félelmetesen, ilyen elképzelhetetlenül, ilyen megmagyarázhatatlanul, mint a kereszten? "Tenálad van a bocsánat, hogy féljenek téged" ebben benne van az is, hogy az Istennek a kegyelme, a bocsánata az úr és a szolga, a feljebbvaló és az alattvaló viszonyát teremti meg közöttünk. Ez nem változtat azon a tényen, hogy ő általa van nekünk menetelünk Istenhez, mint a mi Atyánkhoz, s azon a tényen, hogy a kegyelmet nyert ember nyeri a Szentlelket, aki által kiáltja: Abbá, Atyám!
Aki kegyelmet kapott, az, amennyiben ez a kegyelem a félelem megrendülésével jár az ő szívében, az rabszolgájává válik annak, aki neki megkegyelmezett. Mégpedig önkéntes rabszolgájává. A régi rabszolga világban sokszor előfordult az, hogy egy-egy felszabadult rabszolga önként, hálából és szeretetből továbbra is ura szolgálatában maradt. A z ilyen szolgának odaszögezte a gazda a füle cimpáját az ajtófélfához egy árral, azután kihúzta az árt. Ez volt a jele annak, hogy "önkéntes rabszolga" vagyok. Nem azért vagyok ebben a házban, mert engem megvásárolt. Én ö nként vagyok, mert annyi jót tapasztaltam ettől az én gazdámtól, hogy engem bottal nem lehet innen elkergetni. Örömmel és boldogan szolgálok az én uramnak.
Kedves Testvérek! Vajon ilyen átlukasztott fülű rabszolgái vagytok-e ti a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak? Annak, aki olyan kegyelmes volt hozzánk, akinél van a bocsánat?
Nem mindegy, hogy miképpen szolgálunk az Úrnak. Ist ent nem lehet kielégíteni azzal, ha valaki mogorván és morogva teljesíti az ő akaratát. Nem tudom, gondolkoztatok-e azon, hogy mit jelent a Miatyánknak az a mondata, hogy "legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is”? Nekünk imádkoznunk kell azért a módért is, ahogyan Isten akaratát teljesítjük. És mi azért könyörgünk, hogy úgy teljesítsük Isten akaratát, mint a mennyben az angyalok. Mint a mennyben, úgy legyen meg itt a Fébé-ben is az Isten akarata.
Gondolkoztatok-e ti már azon, hogy hogyan szolgálnak az angyalok? Ebben az egy mondatban fogalmazhatom meg, hogy az angyaloknak egészen bizonyosan semmit sem kell kétszer mondani. És nekünk hányszor kell nem kétszer és nem tízszer és nem százszor, hanem ezerszer elmondani ugyanazt! Hol van a mi szolgálatunkból az angyalok szolgálatának szent és boldog öröme? "Nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged”. A kegyelem meghatározza az egész életünket. "Mert úgy szerette Isten a világot..." Így van János 3-ban megírva. És amikor mi János 3:16-ot idézzük, rendszerint ki szoktuk belőle hagyni ezt az egyszerű kis kötőszócskát "mert". És ez a "m e r t” az, ami hiányzik a mi életünkből. Minden cselekedetünknek, minden szolgálatunknak, minden ténykedésünknek ez kell, hogy legyen az indító oka és célja: ”M e r t” az Isten úgy szeretett engem, hogy az Ő egyszülött fiát adta érettem. Mert kegyelmet kaptam.
Számomra ezt jelentette a mai reggeli igének ez a mondata és én nem akartam most mást cselekedni veletek, mint azt, hog y repedt korsómból megkínáljalak titeket és mondjam néktek boldogan, örömmel és mégis valami remegő, félelmetes szeretettel megállva böjtben a kereszt előtt: ”Tenálad van a bocsánat, hogy /tényleg/ féljenek téged".
Még egy pár mondatot hadd mondjak el a zsoltár végéről is.
Olyan csodálatos, hogy ezután a sarokvers után az k övetkezik, hogy”várja az én lelkem az Urat”. Nem látod-e Testvérem, hogy a kegyelemre szorult ember állapota nem befejezett állapot, az mindig várakozó állapot? A kegyelmet kapott ember mindig a várószobában van. És minekünk tudnunk kell, hogy nagy dolog, kimondhatatlanul nagy dolog az, hogy a pitvarban vagyok, ahonnan egyszer majd megnyílik az ajtó és a kegyelemre szorult és a kegyelmet kapott ember megkapja a teljes váltság drága ajándékát. Ámen. Ének: D. Ék: 90.