Túróczy Zoltán

Új ének Időpont: Húsvét utáni 4. vasárnap, 1955. május 8.
Alapige: Zsoltár 96.
Énekeljetek az Úrnak új éneket; énekelj az Úrnak te egész föld!
Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét; hirdessétek napról-napra az ő szabadítását.
Beszéljétek a népek között az ő dicsőségét, minden nemzet között az ő csodadolgait; Mert nagy az Úr és igen dicséretes, rettenetes minden isten felett.
Mert a nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr pedig egeket alkotott.
Ékesség és fenség van előtte; tisztesség és méltóság az ő szent helyén.
Adjatok az Úrnak népeknek nemzetségei: adjatok az Úrnak dicsőséget és tisztességet!
Adjátok az Úrnak neve dicsőségét; hozzatok ajándékot és jőjjetek be az ő tornáczaiba!
Hajoljatok meg az Úr előtt szent ékességben; rettegjen előtte az egész föld!
Mondjátok a népek között: Az Úr uralkodik; megerősítette a földet, hogy meg ne induljon; ő ítéli meg a népeket igazsággal.
Örüljenek az egek és örvendezzen a föld; harsogjon a tenger és minden benne való!
Viduljon a mező és minden, a mi rajta van; örvend akkor az erdő minden fája is, Az Úrnak orczája előtt, mert eljön, mert eljön, hogy megítélje e földet. Megítéli majd a világot igazsággal, és a népeket az ő hűségével.
A mai vasárnap ősegyházi neve: Cantate! Énekeljetek! A mára kirendelt szent lecke azonban túlmegy ezen a felhíváson. Nemcsak arra buzdít, hogy "énekeljetek", hanem arra is, hogy "Énekeljetek az Úrnak új éneket!" /1. v./ Az új ének nem mindig új szerzemény, új szöveg és új dallam, hanem első sorban új szív. Nem az a fontos tehát, hogy az ének szövege és dallama legyen új, hanem az, hogy éneklő szív legyen új, friss, harmatos, hamvas. Ha a szív régi, öreg, megfáradt, elfásult, akkor a még soha nem látott és hallott ének is régivé válik az ajkán, unottan, lélektelenül, kötelességszerűen hangzik. Ha azonban a szív új, telve van az első szeretet tüzével, a megtérés friss élményével, egyszerre megelevenedik tőle a régi, megszokott s megkopott ének is, mondatai kigyúlnak a Szentlélek tüzétől, mint mikor a világító reklám poros betűi mögött felgyúl a villanyfény, dallama szárnyra kapja érzéseinket s egyszerre úgy énekeljük, mintha még sosem énekeltük volna.
Ilyen új ének volt az éneklő gyülekezet ajkán ez a 96. zsoltár is. Mind a két értelemben: új szerzemény, új költői alkotás volt és új volt a szív is, mely énekelte.
Bibliánkban a zsoltár felett ott áll: I. Krónika 16:23-33. Ha felkeressük, ott is rátalálunk erre a zsoltárra. A történeti helyzet, melybe ezen a helyen be van állítva a zsoltár, az, hogy Dávid király palotát építtet a maga számára fővárosában, úgy érzi azonban, hogy illetlen dolog saját magának fényes palotát építeni s ugyanakkor Isten házát meghagyni a régi kopottságában. Új szent sátort építtet tehát a szövetség ládájának, s mikor a ládát új helyére viszik, a nép szívét eltölti nagy öröm. Kürtökkel, trombitákkal, cimbalmokkal, lantokkal és citerákkal zengedeznek a frigyláda előtt. Maga a király is táncra perdül előtte túláradó örömében. /I.
Krón. 15:28-29./ Ekkor zendül meg ez a zsoltár Dávid király és a nép ajkán. Érthető, hogy akkor ez az ének igazán új ének volt.
De lehet-e ezt az állapotot tartósítani? Lehet-e mindig új éneket énekelni? Csak ünnepélyes alkalmakkor s csak különlegesen felajzott lelki állapotban zendül-e új ének az ajkunkon, vagy a hívő élet állandó szerves tartozéka az új ének? Erre a nagy kérdésre az ige azt feleli: Lehet mindig új éneket énekelni. 1. Mindig új Isten szabadítása. "Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét; hirdessétek napról napra az ő szabadítását!" /2. v./ – mondja a zsoltáríró. Minden nap rászorulunk tehát a szabadításra, de minden nap kapunk is szabadítást. Aki ezt imádságos lélekkel és Isten előtti elcsendesedéssel figyeli, az nem győz rajta álmélkodni s nem tud róla hallgatni. Beszél róla, hirdeti nemcsak missziói szándékból, hanem belső kényszerből is. Az ilyen ember számára minden szabadításban van valami új, valami meglepetés.
Bajban és bűnben szorulunk rá a szabadításra. Bajainkban néha egészen nyilvánvalóan nyúl bele életünkbe Isten szabadító keze. Csak, aki nem akarja látni, az nem látja, hogy csoda történt. Néha a körülményeinket formálja Isten úgy, hogy szabadítás születik belőle. Ezt már nem mindenki látja szabadításnak. Van, aki szerencsének tartja csupán, tehát az események személytelen alakulását és nem Isten rendező kezét látja benne. A legcsodálatosabb azonban az, amikor Isten azáltal szabadít meg, hogy nem szabadít meg. Ezt már a hívők közül is sokan csak utólag látják szabadításnak, de azután annál csodálatosabbnak tartják. Megvilágosodik előttük, hogy Isten előre látta azokat a veszedelmeket, azokat a nagyobb bajokat, melyek menthetetlenül ránk zuhantak volna, ha a kisebb bajból megszabadít Isten. Szabadítás lett az, hogy engedett beleesni a kisebb bajba, s ezáltal megmentett a nagyobb bajtól.
A bűnből való szabadításnak is ezer meg ezer válfaja van. Néha egyszerűen nem engedi a kísértést közelünkbe, néha az igéjét juttatja eszünkbe s teszi hathatós fegyverré a Sátán ellen, néha a jelenlétét teszi olyan reálissá, hogy megtörik rajta a Kísértő hatalma, néha megtölti szívünket Önmagával s kiszorítja onnan a gonoszt. Ahány szabadítás, annyiféle. A legcsodálatosabb azonban itt is az, mikor úgy szabadít meg, hogy nem szabadít meg. Enged elbukni, enged botrányba keveredni, mert csak így tud összetörni s a szabadító Jézus Krisztus keresztje alá kényszeríteni. Hogyne zengenénk erről mindig új éneket Neki! 2. A szabadítás mindig kegyelem. Épp ezért nemcsak a szabadítás új mindig, hanem mindig új Isten kegyelme is.
Így folytatódik a zsoltár: "Beszéljétek a népek között az ő dicsőségét, minden nemzet között az ő csodadolgait; mert nagy az Úr és igen dicséretes, rettenetes minden isten felett.
Mert a nemzeteknek minden istene bálvány, az Úr pedig egeket alkotott. Ékesség és fenség van előtte, tisztesség és méltóság az ő szent helyén. Adjatok az Úrnak népeknek nemzetségei: adjatok az Úrnak dicsőséget és tisztességet! Adjátok az Úrnak neve dicsőségét; hozzatok ajándékot és jöjjetek be az ő tornácaiba! Hajoljatok meg az Úr előtt szent ékességben; rettegjen előtte az egész föld!"/3-9. v./ Mindig új az Isten kegyelme. Aki ezt megrettent lelkiismerettel, a büntetés és harag elől szűkölve figyeli, az egyik álmélkodásból a másikba esik, mikor látja Isten kegyelmének hosszútűrését és teljességét, azt, hogy minden nap ismételten kegyesen megbocsát, nem fárad bele a kegyelembe. Még a legégbekiáltóbb bűnökre is van nála bocsánat, s úgy meg tud bocsátani, hogy el is tudja felejteni a bűnt.
A zsoltár egy kegyelmére gondol különösen Istennek: a hívogató kegyelemre. Arra, hogy Isten a pogányokat, a hiábavalóságok szerelmeseit, a bálványok imádóit is hívogatja Magához. Hirdetteti nékik a törvényt és evangéliumot, fenségét és kegyelmét.
Akinek van szeme a látásra, az a zsoltáríróval együtt csodálkozik ma is Istennek ezen a hívogató kegyelmén. Csak egy példát említek meg: Ez év elején egy Hicks nevű fiatal evangelizátor elkerült csodálatos módon Argentínába, ebbe a tiszta római katolikus országba.
Ott még csodálatosabb módon megnyerte az elnök teljes pártfogását. Két hónapig evangelizált a fővárosban, s a vége felé már estéről estére 400.000 ember hallgatta az evangéliumot. Nem tévedés! Estéről estére négyszázezer ember. Hát nincs okunk új éneket zengeni Istennek csodálatos hívogató kegyelméről ma is? 3. De nemcsak Isten szabadítása és kegyelme új mindig, hanem mindig új Isten bölcsessége is.
Így folytatódik a zsoltár: "Mondjátok a népek között: Az Úr uralkodik; megerősítette a földet, hogy meg ne induljon; ő ítéli meg a népeket igazsággal." /10. v./ Ezekben a szavakban arról tesz bizonyságot, hogy hite szerint a történelem Ura és kormányzója Isten. Csodálatos ez az Ő uralma. Rejtett, de mégis valóság. Látszólag a Gonosz és a gonosz emberek uralkodnak, a valóságban azonban mindig Isten viszi véghez az Ő akaratát. Csodálatos bölcsességgel és türelemmel engedi, hogy az emberek játsszák a maguk kisded játékaikat, végül azonban akarva, vagy akaratlanul mégis nekik is Istennek kell engedelmeskedniök. Nem pillanatokban, percekben, vagy órákban, sőt napokban sem gondolkozik, hanem években, évtizedekben, évszázadokban. Aki történelmi távlatban tudja nézni a történelmet, az kénytelen belátni, hogy még a gonosz is Istennek szolgál.
A zsoltár végén is visszatér még erre a kérdésre: "Megítéli majd a világot igazsággal és a népeket az ő hűségével." /13. v./ Bölcsessége tehát abban lesz nyilvánvaló, hogy ítéletei igazak és hűségesek. Igazak, tehát nem marad bűn büntetés nélkül. Minden bűnért büntetés jár. Vagy az igaz Krisztus szenvedte el érte a kereszten, vagy a bűnösnek kell elszenvednie érte. Nem büntet elhamarkodottan. Néha csak a nagy ítélet napján érik utol az embert a bűnei, de egyszer utolérik.
Hűségesek is az ítéletei. Hűségesek az emberhez. A bűnt bünteti, de a bűnöst meg akarja menteni. Minden ítéletében ott van ez a mentő szeretet. Látni ezt nem csupán az egyes ember életében, hanem a közösségekében is, az egyház és a nép történelmében is. Csodálatos bölcsesség! Hogyne zengenék Néki mindig új éneket!
A zsoltáríró nemcsak az embervilág kormányzásában látja Isten bölcsességét, hanem a természeti világban is. Így ír: "Örüljenek az egek és örvendezzen a föld; harsogjon a tenger és minden benne való! Viduljon a mező és minden , ami rajta van; örvend akkor az erdő minden fája is." /11-12. v./ Minél jobban behatol a kutató emberi elme az ég, föld, tenger, mező, erdő, az egész teremtettség titkaiba, annál csodálatosabban bontakozik ki előtte Isten bölcsessége és dicsősége. Az igazi természettudomány nem elvezet Istentől, hanem hozzávezet. Annyi meglepő bizonyítékot tár fel Isten bölcsességére, hogy az ember szíve megtelik Isten imádatával s rázendít az Isten-dicséret új énekére.
Énekeljetek az Úrnak új éneket! – hangzik a felhívás. Éneklek az Úrnak új éneket – hangozzék rá a válasz a te részedről is! Ámen.

Mélyebbre!
Időpont: Hatvanad vasárnap; 1955. február 13.
Alapige: 95. zsoltár Jőjjetek el, örvendezzünk az Úrnak; vígadozzunk a mi szabadításunk kősziklájának!
Menjünk elébe hálaadással; vígadozzunk néki zengedezésekkel.
Mert nagy Isten az Úr, és nagy király minden istenen felül.
A kinek kezében vannak a földnek mélységei, és a hegyeknek magasságai is az övéi.
A kié a tenger, és ő alkotta is azt, és a szárazföldet is az ő kezei formálták.
Jőjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!
Mert ő a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk; vajha ma hallanátok az ő szavát.
Ne keményítsétek meg a ti szíveteket, mint Meribáhnál, mint Maszszáh napján a pusztában: A hol megkisértettek engem a ti atyáitok; próbára tettek engem, jóllehet látták az én cselekedetemet.
Negyven esztendeig bosszankodtam e nemzetségen, és mondám: Tévelygő szívű nép ők, és nem tudjákők az én útamat!
A kiknek megesküdtem haragomban: Nem mennek be az én nyugalmam helyére.
Ennek a zsoltárnak a csúcspontja a 6. vers: "Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt!" Álljunk fel erre a hegycsúcsra, s próbáljunk onnan szétnézve tájékozódni az egész zsoltárban! Az első, ami megragadja figyelmünket, az a fokozat, amely ebben a versben van. Mintha csak azt mondaná: Még mélyebbre, még mélyebbre! Jó, hogy jössz az Úr elé, s megállsz Előtte; de nem elég. Mélyebbre! Hajolj meg Előtte! Jó, hogy alázatosan meghajtod fejedet Előtte, de nem elég. Mélyebbre! Borulj le Előtte! Jó, hogy leborulsz Előtte, s ezzel is megadod a tiszteletet Neki, de nem elég. Mélyebbre! Ess térdre az Úr előtt! Hullj a porba lábai elé! Egészen a földig. Amilyen mélyre csak tudsz, egészen addig, aminél mélyebbre ember már nem alázkodhat!
Ha ezt meglátjuk, akkor egyszerre kijegecesedik az egész zsoltár eköré a gondolat köré: Mélyebbre! 1. Jöjjetek! Ezzel kezdődik a zsoltár. Nincs megmondva, hogy kiket hív, tehát mindenki magára veheti, s mindenkinek magára kell vennie.
Jöjjetek ti is, kik legkevésbé gondoltok arra, hogy titeket is hív Isten! Jöjjetek ti istentagadók s Isten ellenségei! Nem perbe szólít, nem párbajra hív, nem hatalmát akarja veletek éreztetni, nem elpusztítani akar, hanem megmenteni és kibékülni veletek. Ő kezdi a békülést. Ő, a megsértett teszi meg az első lépést felétek, kik megbántottátokőt. Krisztusért járunk követségben. Isten kér általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel! /II.
Kor. 5:20./ Jöjjetek!
Jöjjetek ti is, ti közönyösek, kik nem törődtök Istennel, hanem nélküle éltek e világban! Benneteket nem érdekel Isten. Úgy látjátok, jól kijöttök az életben nélküle is. Hív Isten. Ő nem tud nélkületek élni. Akármily messze vagytok is Tőle, törődik veletek, s nagyon vár. Jöjjetek!
Jöjjetek ti is, ti nehézkesek, kik nem dobtátok még ugyan ki Istent, mint fölösleges terhet életetek hajójából, de nem értek rá időt szakítani a Számára! Neki egy egész világ gondjai közepette is mindig van ideje számotokra. Akármikor jöttök, mindig szívesen fogad, s minden időt, mit Vele töltötök, kamatos kamatostul visszafizet nektek a segítségével. Jöjjetek!
Jöjjetek ti is, ti megfáradtak és megterheltek! Talán haragot tartotok Istennel sorsotok nehézsége miatt. Mégis jöjjetek! Azt hiszitek talán, hogy nem szeret titeket, pedig hozzátok vonzódik a legjobban, s szívében részvét és vigasztalás vár rátok. Jöjjetek!
Jöjjetek ti is, ti életerőtől duzzadók, boldogan mosolygók! Azt gondoljátok, hogy életetek habzó serlege már színültig van, s nem fér bele több? Próbáljátok meg! Meglátjátok, hogy itt még bővelkedőbb az élet és maradandóbb az öröm. Szem nem látott, fül nem hallott, emberi elme elképzelni sem tudott olyat, mit Isten tartogat az övéi számára. Jöjjetek!
Jöjjetek ti is, élet hajótöröttjei, bűnök rabszolgái, botrányok szenvedő hősei! Isten nem azért hív, hogy kéjelegve turkáljon a szennyesetekben, sem azért, hogy nagyképűen pálcát törjön felettetek. Nagyon sajnál és bűnbocsánattal vár. Jöjjetek!
Jöjjetek ifjak és öregek, fiúk, leányok, férfiak és nők! Mozduljatok meg! Isten már megmozdult felétek. Siessetek elébe! Jöjjetek! Nem „Menjetek!”, hanem „Jöjjetek!” Én is veletek megyek. Nekem is szükségem van Istenre. Istennek reám is van szüksége. Engem is hív. Menjünk együtt! 2. Hajoljunk meg! Nem állhatunk meg Előtte kihúzott derékkal s felvetett fővel. Mélyebbre!
Hajolj meg, mert nagy Isten az Úr és nagy király minden istenen felül, akinek kezében vannak a földnek mélységei és a hegyeknek magasságai is az övéi, akié a tenger, és ő alkotta is azt, és a szárazföldet is az ő kezei formálták. /3-5. v./ Lehet, hogy fontos és nagy vagy önmagadnak, de Isten nagyobb és hatalmasabb. Hatalma fölötte áll minden földi és föld fölötti, meg föld alatti hatalomnak. Az egész teremtett világ az Ő uralma alatt áll. Hatalmát és fenségét nem fitogtatja. Sokszor még akkor is elrejti, mikor a mi emberi véleményünk szerint már igazán itt volna az ideje annak, hogy szétüssön a hatalmával e világon. Egy azonban biztos: a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád. /I. Péter 5:5./ „Valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” /Luk. 18:14./ Aki meghajol Előtte, ahhoz lehajol, s lehajtott fejét szeretettel felemeli. Aki emelt fővel akar előtte megállni, arra ránehezedik keze, s erről a kézről, mely az önteltekre ránehezedik, Péter apostol azt írja, hogy hatalmas kéz. Saját tapasztalatából tudja. /I. Péter 5:6./ Élete legönteltebb éjszakáján, mely tele volt nagyhangú ígéreteivel s mások hűségének lebecsülésével, ez a megalázó hatalom egy fájó tekintet volt csupán Jézus szeméből /Luk. 22:61./, de ez jobban fájt, mintha megverték, vagy összeszidták volna. Összetört alatta és keserves sírásra fakadt. /Luk. 22:62./ Addig hajolj meg az Úr előtt, míg önszántadból teheted, s nem úgy kényszerít rá összetörő hatalmával Isten! Addig hajolj meg, míg egy szemrehányó pillantással akar semmiséged tudatára ébreszteni, mert ha ez nem elég, akkor egyre nehezebb és nehezebb lesz a rád nehezedő kéz. Nem üt rád nagyobbat, mint ami szükséges ahhoz, hogy összetörj, de hogy ez milyen nagy kell, hogy legyen, azt a keménységeddel magad hívod ki Istenből!
Azért hát hajoljunk meg! Nem „Hajoljatok meg!”, hanem „Hajoljunk meg!” Nekem is szükséges a megalázkodás, Isten nagyságának és az én kicsinységemnek el- és beismerése.
Jöjjetek, hajoljunk meg együtt Isten előtt! 3. Jó dolog, hogy meghajolunk, de nem elég. Mélyebbre még! Lejjebb! Lejjebb! Boruljunk le! „Mert ő a mi Istenünk, mi pedig az ő legelőjének népei és az ő kezének juhai vagyunk.” /7. v./ Isten nem csak fenség, aki magasan fölöttünk van, hanem pásztorunk, aki velünk él, gondoskodik rólunk, mindennel ellát, amire szükségünk van, minden veszedelemtől megszabadít. Ő a mi szabadításunk kősziklája. /1. v./ Annyival tartozunk Neki, hogy erre válaszképp nem elég az alattvaló főhajtása. Több kell! Mélyebbre kell hajolnunk! Le kell borulnunk Előtte, s a gyermek hálájával kell megcsókolnunk atyai kezét. Nincs senki közöttünk, akinek nem volna igen sok megköszönni valója Istennek. Ha valaki úgy érzi, hogy ő ugyan nem tudja, mit köszönjön meg Istennek, s miért legyen olyan hálás, annál nem az Isten szeretetében van a hiba, hanem a saját feledékenységében. Rendkívül hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtkezzünk arról, ha valaki jót tett velünk. Saját magunkkal kapcsolatban is tapasztalhatjuk elég sokszor, hogy a hála ritka virág az emberi lélek kertjében.
Istennel kapcsolatban azonban még hálátlanabbak vagyunk.
Azért hát boruljunk le! Nem „Boruljatok le!”, hanem „Boruljunk le!” Engem is vádol sok hálátlanságom. Remegve gondolok arra, hogy mi lenne velem, ha egyszer Isten elvenne tőlem mindent, amit elfelejtettem neki megköszönni. Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le együtt Isten előtt! 4. Jó dolog, ha hálás szívvel leborulunk Isten jósága előtt, de nem elég. Mélyebbre még!
Mélyebbre még! Essünk térdre az Úr előtt! Isten ugyanis nem csak fenség, nem csak pásztorunk, szabadítónk és atyánk, hanem bíránk is. Mi pedig bűnösök vagyunk. Talán még nem is elég ez a szó. Azt kell mondanunk, hogy igen gonoszok vagyunk, akiknek térdre borulva kell kegyelemért könyörögnünk. A zsoltáríró nem általánosságban beszél az emberi nem bűnösségéről, hanem konkréte. Egy bűnt emel ki: a keményszívűségünket, s ennek két következményét leplezi le. Az egyik az, hogy nem becsüljük meg Isten szavát, a másik pedig az, hogy engedetlenségünkkel bosszantjukőt. Ezért írja: „Vajha ma hallanátok az ő szavát.
Ne keményítsétek meg a ti szíveteket, mint Meribáhnál, mint Masszáh napján a pusztában; ahol megkísértettek engem a ti atyáitok; próbára tettek engem, jóllehet látták az én cselekedeteimet. Negyven esztendeig bosszankodtam e nemzetségen és mondám: Tévelygő szívű nép ők, és nem tudjákők az én utamat!” /7-10. v./ Konkrét vád konkrét esettel kapcsolatban. Az esemény, melyre utal, a víz után szomjúhozó nép lázadása, mely nem tudott bízni Istenben, holott háta mögött volt már a vörös tenger csodája, a víz megédesítése, a manna és a fürjek. /II. Móz. 17:1-7./ Rólunk is mennyi ilyen szomorú történetet tudna elmondani a mindentudó Isten! Azért hát essünk térdre és könyörögjünk kegyelméért!
Mit felel Isten minderre? Nagyon megdöbbentő a felelete: Megesküdtem haragomban: Nem mennek be az én nyugalmam helyére. /11. v./ Aki nem alázta meg magát elég mélyen, azt még mélyebbre veti Isten: a halálba és a kárhozatba. Ez a legnagyobb mélység. Krisztus azonban épp azért jött, hogy a mi életünknek ne legyen ilyen szomorú vége, mint ennek a zsoltárnak. Helyettünkő szállt le a halál és kárhozat mélységébe, hogy mi bemehessünk a nyugodalomba. Istennél Krisztus vére által a megtérő számára van bocsánat. Vajha ma hallanánk az Ő szavát és meg nem keményítenénk a szívünket, míg számomra is van bocsánat! Ámen.

Dávid, a megfáradt Időpont: 1932. szeptember 8.
Alapige: 61. zsoltár Az éneklőmesternek hangszerre: Dávidé.
Hallgasd meg, oh Isten, az én kiáltásomat; figyelmezzél az én könyörgésemre. E föld széléről kiáltok te hozzád; mert szívem elepedt: Vígy el engem innen a sziklára, ahova én nem jutok.
Mert te vagy az én menedékem, s erős tornyom az ellenség ellen. Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké; hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá! Szela.
Mert te, oh Isten, meghallgattad az én fogadásaimat; a te neved tisztelőinek örökségét megadtad nékem. Adj napokat a király napjaihoz, esztendeit nemzedékről nemzedékre nyujtsd.
Isten előtt lakozzék örökké; kegyelmedet és hűségedet rendeld ki, hogy őrizzék meg őt. Így éneklem majd a te nevedet szüntelen, hogy beteljesítsem az én fogadásaimat minden napon.
Ennek a zsoltárnak keletkezési és személyi körülményeiről maga a zsoltár csak annyit árul el, hogy ez Dávid zsoltára. A tudósok, akik a zsoltárokat be akarják illeszteni írójuk életébe, ezt a zsoltárt Dávid életének abba az időszakába teszik, amelybe Absolon lázadása esik. Ez a zsoltár azonban egészen sajátságos zsoltár. Egészen más, mint a többi, ebből az időből eredő zsoltára Dávidnak. A többi, ez időben keletkezett zsoltárból átok, keserűség csendül ki. Beszél az emberekben való csalódásáról. Megtalálja az ember bennük a nemzeti fájdalom, a népért való aggodalom hangját, mikor egy áldatlan polgárháború előtt látja azt. Mindebből azonban semmi sincs ebben a zsoltárban.
Ez egy megfáradt ember zsoltára. A többi inkább harci riadó, ez egy harctérről hazajövő fáradt ember kéztördelése. Azok tornyosuló hullámok, melyek felkorbácsolják az érzéseket, és a szív salakját az ember arcába szorítják, ez mint megtört hab a parton, mikor vihar után a hullámok utolsót csapódnak a sziklákon, és lesz nagy csendesség.
Dávid egy darabig állta a harcot, de nem sokáig. Úgy látszik, belefáradt a küzdelembe, és szeretett volna békességet. Ez a zsoltár egy megfáradt ember sóvárgása a békesség után. „Vígy el engem innen a sziklára!” Így nem a harcra kész ember szokott beszélni, hanem a megfáradt ember.
Ő maga is megmondja: „szívem elepedt.” Így fejezi ki, amit mi úgy mondanánk: az idegeim felmondják már a szolgálatot, olyan vagyok, mint az agyonhajszolt, elepedt szarvas, mely elalél víz híján. Még arra sincs erőm, hogy elmenjek innen, vígy el engem, Uram! A teljes letargia, az elfáradás lelki vonásai vannak e zsoltár arcán.
De az is mutatja Dávid megfáradását, hogy hová kívánkozik: „Sziklára”, „erős toronyba”, „a te sátradba”, „a te szárnyaid árnyéka alá” vígy el engem, óh Uram! Mindegyik kép a biztonságot, a békességet akarja kifejezni. Jellemzők a képek, amiket használ. „Vígy el engem a sziklára!” Én most úgy érzem, ingoványon járok. Nem bírom ezeket az örökös, új meg új idegizgalmakat. Vígy el engem biztos fundamentumra, sziklára vígy el engem! Nem bírom tovább, hogy így föl- s alámenjen életem hullámvonala! „Erős toronyba zárj” be engem, hogy ne halljak semmit kívülről. El akarok szakadni ettől a világtól. Nem akarok többet csalódni az emberekben, toronyba akarok becsukódni, nem akarok látni senkit, csak a ragyogó kék eget és téged, akiben még soha nem csalódtam! „Hadd lakozzam a te sátorodban mindörökké!” Ez az élet, amit most élek, mindennek nevezhető, csak nem veled való életnek. Sátorodban akarok lakni, veled egyedül, ahol nem lakik többé még a fiam, a családom sem velem, csak te, Isten, egyedül! „Hadd meneküljek a te szárnyaid árnyéka alá!” Ez a tyúkanyó képe. Akiknek alkalmuk volt megfigyelni, láthatták, hogy a kiscsirkék mindig fejükkel befelé bújnak a tyúkanyó szárnyai alá, nem akarnak látni semmit a világból. Dávid is az Úr szárnyai árnyékába akar menni, ahol békesség, puha, meleg fészek vár rá. Ez egy nagy sirám. Mintha mondaná: Uram, olyan hideg ez a világ, nem bírom ki szeretet nélkül, mindenkiben csalódtam. Éhes héják keringenek felettem. Ments meg engem! Hadd meneküljek szárnyaid alá, óh Uram!
Ezek a képek világosan mutatják, hogy ez az ember megfáradt ember, aki kidőlt a harcban.
Mikor az ember meglátja a fáradtság vonását e zsoltár orcáján, nem szabad arra gondolni, hogy ennek oka csupán Dávid külső körülményeiben van, abban, hogy fia fellázadt ellene, hogy csalódott népében, és polgárháborúba kell bocsátkoznia vele. Bizonyos, hogy elfáradásának ez is oka, de van valami más is, ami miatt ilyen halálosan megfáradt.
A fogadásai miatt! Sokszor beszél erről: „Mert te, óh Isten, meghallgattad az én fogadásaimat,… hogy beteljesítsem az én fogadásaimat minden napon.” Tehát nemcsak az bántja, hogy fia elárulta, hogy elvesztette a királyságát, hanem bántja valami bent. Úgy érzi, hogy elvesztette becsületét. Ígéreteket, fogadásokat tett, és nem tartotta meg. Nem bírja megtartani itt ezen a világon, hol minden a porba vonja, hol kísértések veszik körül, melyek kirángatják legszentebb feltételeiből.
Tudjuk, hogy az Ótestamentumban milyen nagy szerepet játszott a fogadalom. Igaz, hogy sokszor egészen üzleti jellege volt. Nem volt más, mint megvesztegetési kísérlet, olyan, mint mikor az üzletben a kijárónak százalékot akarnak adni. De voltak olyan fogadások is, melyek az ember szívének mélyéből fakadtak fel egy-egy nagy lelki megrendülés után, mikor azt mondotta: Uram, én nem áldozatokat ajánlok fel neked, hanem magamat, a szívemet adom teneked. Nézzétek, Dávidnál milyen sajátságosan jelentkezik a fogadalomnak ez a típusa: „Így éneklem majd a te nevedet szüntelen, hogy beteljesítsem az én fogadásaimat minden napon.”
Másutt is vannak neki ilyen fogadásai.
Ezek a fogadások mutatják, hogy Dávidnak vívódó lelki élete volt. Nem volt kiegyensúlyozott lélek. Nem tartozott azok közé, akik egy nagy odalendüléssel odafordultak Isten felé, és neki adták szívüket, s ha voltak is apró-cseprő kilengések életükben, mégis megmaradtak állandóan Isten mellett. Nem ezek közé tartozott Dávid, hanem azok közé, akik egy nagy, szent nekilendüléssel odadobták életüket Isten oltárára, és akkor megindult a másik oldalról a Sátán csatlósainak támadása, hogy letépjék Isten kebeléről, és a melységbe rántsák.
Lezuhant, és onnét a mélységből kiáltott fel: Szabadíts meg, óh Isten! És akkor egy kétségbeesett erőfeszítéssel megint kibontotta szárnyait, melyeket megpörkölt a Sátán tüze, és fellendült olyan magasságba, ahova csak azok tudnak felemelkedni, akiknek igen sok bűnt bocsátott meg az Isten.
Ilyen vívódó lélek volt Dávid, és ebbe a vívódásba fáradt bele. „Uram, ezt nem bírom tovább. Hányszor megfogadtam, le is írtam a zsoltáraimban, de nem tartottam meg. Újra ott vagyok, ahol voltam. Érzem, nincsen énbennem semmi jó, az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok. Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Uram, én ezt nem bírom tovább! Vígy el engem erős toronyba, ahová nem jöhet utánam a Sátán, ahol nem érnek el a kísértések, a test csábításai, és csak a tied lehetek!
Vígy el engem sziklára, mert szívem elepedt! Fulladozom a posványban, vígy el egy kősziklára, hol végre megvethetem lábamat! Vígy ki engem innét, itt nem tudom fogadásaimat megtartani. Vígy be sátorodba, hadd lakozzam ott „mindörökké!” Ilyenkor érzi az ember, hogy mi van e mögött a szó mögött: „mindörökké” Mindörökké ott legyek! Ne csak mint vendég, mint műkedvelő legyek ott. Azt akarom, hogy engem sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény el ne szakíthasson tőled! Hadd meneküljek szárnyaid alá, zárj el engem oda, hogy ne tudjak onnan kiszabadulni, és hadd teljesítsem be fogadásaimat „minden napon!” Mennyi fájdalom van ebben a két szóban: „minden napon.” Teljesítem fogadásom, de nem minden napon. „Így énekelem majd a te nevedet szüntelen.” Tehát szüntelen, nemcsak hébe-korba.
Egy megfáradt ember beszél itt, aki nem bírja tovább ezt a kétlaki életet, a kétfelé sántikálást, hogy az egyik pillanatban odaálljon Isten elé a bűnbánat széttépett rongyaiban, és a következ ő pillanatban húzza tovább a világ muzsikáját a fülébe.
Nem Dávid az egyetlen, aki belefáradt az istenes életbe. Illés is belefáradt egyszer, mikor Jezábel elől menekülve leül a pusztába egy fenyőfa alá mondván: „Elég! Most, óh Uram, vedd el az én lelkemet!” (1Kir 19,4) Keresztel ő János is belefáradt a várakozásba, mikor börtönéből ezt kérdezteti Jézustól: „Te vagy-e az, aki eljövend ő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3) János Márk is belefárad hamar a missziói munkába, Páfusnál cserbenhagyja Barnabást és Pált, s visszamegy Jeruzsálembe. (ApCsel 13,13) Ez a fáradtság volt az egyik legfőbb szülőoka a keresztyén ókor remeteéletének, a középkor kolostorainak és zárdáinak. Ez vonultatja vissza ma is a keresztyéneket a bizonyságtevés harcteréről és az Isten országáért folytatott munka mezejéről a magánkeresztyénség fellegvárába.
Pedig a megfáradás veszedelmes tévedésekkel teletűzdelt lelkiállapot.
A megfáradt ember azt gondolja, hogy szereti az Istent, s ezért unt reá erre a világra, és ezért vágyik ki belőle. Ez tévedés. Nem az Istent szereti, hanem önmagát. A világmegtagadás és az Istennel való teljes közösség kegyes álarca alatt rút vallásos önzés rejtezik a lelkében.
A megfáradt ember azt gondolja, hogy minden fáradtságának a világ az oka. Tévedés. Nem a világ az oka, hanem a bűn, a saját bűne.
A megfáradt ember azt gondolja, hogy ha a világból kijön, kevesebb lesz a kísértése.
Tévedés. Legnagyobb ellenségünk a Sátán, velünk jön mindenüvé. Ugyanígy második legnagyobb ellenségünktől, önmagunktól sem tudunk megszabadulni. Bűnös életünket magunkkal visszük a remetebarlangba is.
Tévedés az is, ha az elfáradt ember azt gondolja, hogy az elfáradás jogot ad a pihenésre és arra, hogy ne érezzünk felelősséget a világgal szemben. Nem lehet. Isten mindig visszaküld a világba, ahonnét jöttél. Mikor Illés elfárad, és visszavonul a barlangba, egyszerre megszólal Isten hangja: Mit csinálsz itt? Itt nincs helyed, eredj vissza oda, ahol Jezábel halálra keres téged! Menj vissza a porondra, és emeld fel magasra az én zászlómat! A szegény gadarénus is, kit Jézus légió ördögtől szabadított meg, könyörög Jézusnak, hadd szálljon be csónakjába, hadd hagyja itt ezt a világot, ahol őt csak csúfolni tudják, és minden régi életére emlékezteti, hadd menjen vele, ki egyedül szereti őt. És akkor hangzik a válasz: „Eredj haza a tieidhez, és jelentsd meg nekik, mely nagy dolgot cselekedett veled az Úr!” Nem lehet elmenekülni a kapott talentumokkal a felelősség alól, azt hordoznunk kell.
A 61. zsoltár lelkiállapota nagyon közel áll a mai ember lelkiállapotához. El vagyunk fáradva. Úgy szeretnénk több csendességet! Elmenekülni e világ zajából, közelebb Istenhez!
Isten ügyének harcosain is sokszor lesz úrrá ez a vágy: „Vígy el engem a sziklára, erős toronyba, a te sátorodba, rejts el engem szárnyaid alá!” Pedig nem szabad a kovásznak kimenni a tésztából. Nem szabad visszavonulni Isten frontjáról, mikor a másik oldalról folyton támadnak. Nem szabad elfáradni, pihenni, mikor ember kell a gátra. A próféta felhívása hangzik ma is: Rés van a falon! Emberek, a gátra!
Atyámfiai! Ne engedjétek, hogy a Sátán elfárasszon titeket! Ne engedjétek, hogy az Istenhez menekülés örve alatt katonaszökevényekké tegyen benneteket! Nem szabad abbahagyni a harcot sem a saját bűnünk, sem a más bűne ellen. Nem szabad a béke csalfa ábrándvilágába menekülni a véres harc józan valósága elől. Pálnál jobban senki a világon el nem fáradhatott a küzdelemben. Ezért is mondotta: „Kívánván kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert az sokkal inkább jobb – mégis hozzátette –, de e testben megmaradnom szükségesebb tiérettetek.” (Fil 1,23–24) Megfáradt lelkek! Ölbe tett kezeteket emeljétek fel! Rogyadozó térdeteket egyenesítsétek ki! Bátran előre a Krisztusért! Nekünk nem szabad meghátrálni. „Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei!” (Zsid 10,39) „Hát nem tudod-e és nem hallottad-e, hogy az Úr nem fárad és nem lankad el; végére mehetetlen bölcsessége! Erőt ád a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja.
Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el!” (Ézs 40,28–31) Ámen.

A Szentlélek munkája Időpont: Pünkösd hétfő, 1963. június 3. [Helyszín: Győr–Nádorváros]
Alapige: Zsolt. 51:12-15.
Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem. Ne vess el engem a te orczád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem. Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség lelkével támogass engem. Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád.
A Szentlélek nem pünkösdi kiváltság. Szentlélek volt pünkösd előtt is, Szentlélek van pünkösd után is és lesz is mindörökre. Nemcsak azért, mert pünkösd egy történeti esemény, hanem azért is, mert a Szentlélek állandóan munkálkodik. Munkálkodott már a teremtés hajnalán, amikor az írás szerint Isten Szentlelke ott lebegett a nagy káosz felett és az összevisszaságból egy rendezett világot teremtett. A Szentlélek ott lesz, amikor megszólalnak a trombiták Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelekor – ahogy a Biblia végén olvassuk – és azt mondja a Lélek és a menyasszony: Jövel! E között a két véglet között a Szentléleknek állandóan ott van a munkája. Ne érezd, hogy nem idő- és alkalomszerű, hogy az egyház ilyen ótestamentombeli szakaszt vett elő, mert ez az ótestamentombeli szakasz is a Szentlélek munkájáról beszél. A Szentlélek munkái: 1./ A Szentlélek imádkozni tanít!
Mindenekelőtt azt mondja, hogy a Szentlélek megtanít imádkozni. Ez a zsoltár – mint fejléce is mutatja – Dávid zsoltára. Dávid imádkozó ember volt, hiszen a zsoltárok könyve, melyben a legtöbb zsoltár az ő szívéből, tollából született, imádságos könyv, és mégis, mégis azt kell mondanom, Dávidot a Szentlélek tanította meg igazán imádkozni. Úgy van, hogy mi is tudunk imádkozni. Ma is vannak – hála Istennek, hogy vannak – édesapák és édesanyák, akik megtanítják gyermekeiket mielőtt iskolába kerülnek a reggeli, esti, étel előtti és utáni imádságra.
Ez is imádság, de tényleg imádság az, amit ezek a gyermekek mondanak? ... Nagy kérdés ez!
Idősebbek, mi magunk is tapasztaljuk, akiket úgy neveltek még, hogy az imádkozás beletartozik az élet rendjébe, hányszor vesszük észre, hogy nem merünk nem imádkozni. Még akkor is, mikor a munkánk annyira összetornyosodik, hogy nincs elegendő időnk imádkozásra, legalább egy égre tekint ő pillantással, egy szívünk mélyéből fakadó sóhajtással, rövid mondattal mégiscsak imádkozunk. De általában mégis az a tapasztalat, hogy az emberek csak imádságokat mondanak. Ha sokan is vannak, akik imádságokat is mondanak, mégis mindig kevesen voltak azok, akik imádkozó emberek. A legtöbb ember csak a nyomorúság által tanult meg imádkozni és nem a Szentlélek által. E között a két imádság között pedig ég és föld különbség van. Figyeld csak meg akár magadat, akár másokat: ha a nyomorúság tanít meg imádkozni, akkor lényeges, nélkülözhetetlen, újra és újra visszatérő vonása van az imádságnak. Egyik: szabadulásért könyörgöm, a magam szabadulásáért; a másik: meg akarom vesztegetni Istent fogadalmaimmal meg ígéreteimmel. Ha azonban minket a Szentlélek Úristen tanít meg imádkozni, akkor ebben az imádságban nem ez a vezérszó. Dávidot a nyomorúság is tanította imádkozni, de a Szentlélek tanította meg a nyomorúságban igazán imádkozni. Mi az a nyomorúság, amiben Dávid volt? Az 51. zsoltárt Dávid akkor írta, amikor őhozzá ment Nátán, a próféta, minekutána Bethsabéval vétkezett. Dávid életének egy igen nagy mélységébe vezet el ez a zsoltár. Dávid, a király, elfelejtkezett királyi voltáról és méltóságáról, megkívánt egy asszonyt, ki férjnél volt és megszerezte magának. Hogy őt ebben a kéjes gyönyörűségében senki és semmi ne zavarja, akadályozza, miután a házasságtörés bűnét elkövette, félretette az útjából az asszony törvényes férjét. Alattomos módon, titkos királyi paranccsal fővezéréből – ez volt Bethsabé férje – hősi halottat csinált. Mikor már minden el volt a törvény látszata szerint intézve, akkor magához vette hivatalosan Bethsabét. Látszólag nem lehetett semmi kifogást tenni Dávid cselekedete felett, egy özvegyasszonyt feleségül vett. Semmi jele nem volt annak, hogy ez valamikor is kiderülhet és kritikával illethetik Dávid királyt. Dávid király ezután is éppen olyan méltóságban és pompában ült királyi trónusán, fényes vigyázzállásban hallgatták meg rendeleteit. Az új asszonynak, Bethsabénak is mindenki megadta a királynőt megillető tiszteletet. És amikor minden olyan szépen ment s rendezettnek látszott, akkor beleszólt az Isten, az az Isten, aki úgy látszott, mintha hallgatott volna. Ha nem hallgatott volna is, Dávid nem lett volna akkor sem kíváncsi Isten véleményére. Nem mondom, hogy Dávid, életének ebben a nehéz időszakában ne imádkozott volna, de talán csak imádságokat mondott. Reggeli, esti imádságait elvégezte.
Templomba is járt, elmondotta az anyaszentegyház előírt imádságait, de nem imádkozott, csak imádságokat mondott. Ahogy elhalványodhatott benne az igazi imádság, úgy süllyedt, züllött egyre mélyebbre. Ez mindig így volt, így van és lesz is e világon. Az imádság ugyanis az, amivel Istent keressük, amivel belekapcsolódunk és kapaszkodunk a megtartó Istenbe az élet viharos tengerének kísértéseiben. Abban a pillanatban, melyben imádkozó életünk meglazul, már lazul Istenhez való viszonyunk is és eleresztjük kezét. Nem is lehet csodálkozni már azon, ha akkor a hullámok átcsapnak fejünk felett és elkezdünk süllyedni a mélybe. Dávid is elfelejthetett imádkozni, azt gondolta, Isten elhanyagolható mennyiség, hiszen az élet, a tapasztalat mind ezt mondotta. Nem így volt, beleszólt az Isten.
Nem tudjuk, hogy milyen sorrendben történt mindez, de egyik tényezője az volt, hogy szerelmük gyümölcse, a gyermek, gyógyíthatatlanul megbetegedett és meghalt. Isten ezzel ütötte először szíven Dávidot. Azután megjelent a királyi palotában egy ember. Nem királyi ember, nem volt rajta fényes, csillogó uniformis, e világban nem volt rangja, de Isten előtt méltósága volt: Nátán, a próféta! Odaállt Dávid elé, akinek senki nem merte volna szóvá tenni bűnét, Isten prófétája szóvá merte tenni, Isten, emberek és az ország nevében. Akkor Dávid szívén valami rettent ő félelem vett erőt. Kitudódott a dolog! Ez a Nátán nem fog hallgatni! Ennek az embernek nem lehet bedugni a száját! Lehet, hogy neki is végigviharzott agyán valami olyan gondolat, hogy úgy csináljon, mint későbbi utóda: Heródes; torkára forrasztja a szót, lefejezteti, mint Heródes Keresztelő Jánost. Aztán elveti magától ezt a gondolatot, talán azért, mert irtózik az ártatlan vértől, talán, mert látta, hogy ez semmi jóra nem vezethet, hiszen kitudódott a dolog!
Nyilvánvalóvá lett a titkos parancs is, amit ő fővezérének küldött, melyben benne volt a gyilkosságra felbiztató parancs. Ez valahogyan közkézre került. Hogyan ... miképpen? Nincsen benne a Szentírásban, de a levél benne van, ez nem mendemonda, Dávid gyilkos, itt a dokumentum, a bizonyíték, ez a levél.
Ő tétette el Bethsabé férjét! Ebben a nagy nyomorúságban, melyben érzi, teljesen beborult felette az ég, összedőlt körülötte és benne minden, ingadozni érzi maga alatt még trónját is, becsületét, mindent, akkor megszólal a Szentlélek Úristen és tanítja Dávidot imádkozni. Az 51. zsoltár ugyanis imádság és nem történetírás. Nem arról van szó, hogy amit Dávid cselekedett, azt engedi, hogy feljegyezze a történelem, neki szégyenére, Istennek dicsőségére, hanem arról van szó, hogy egy összetört ember kitárja Isten előtt szívét, most nem rigmusba szedi gyönyörű mondatait, most nem költ, most vall, imádkozik, a Szentlélek tanítja imádkozni. Nem tudom, testvérem, milyen a te imádságos életed?... Nem tudom, őrzöd-e drága hagyományként a szüleid ajkáról megtanult imádságokat? Nem tudom, van-e lelkiismeret- furdalásod azért, hogy el-elmarad egy-egy imádságod?... De azt tudom, hogy a Szentlélek Úristen meg akar tanítani téged is imádkozni, mikor ilyen kilátástalan helyzetbe kerülsz, mint Dávid. Hidd el, hogy akkor a Szentlélek Úristen meg akar tanítani imádkozni – nem arra: milyen ügyes fogással kerülhetnél ki a kutyaszorítóból, sem arra nem akar megtanítani, hogy miképpen némítsd el a kritikát, mert ha nincs kritika, nincs bűn sem. Arra sem akar megtanítani, hogy ebből a botrányból miképpen lehet kikerülni, hanem meg akar tanítani igazán imádkozni.
Testvér! Ne kergesd el magadtól, hagyd magadat, ha meg akar a Szentlélek tanítani imádkozni, mert azt akarja, hogy borulj le, s engedd, hogy ajkadra toluljon mindaz, amire a Szentlélek akar megtanítani.
Hát mire akarja indítani a Szentlélek Dávidot? 2./ A Szentlélek bűnbánatra indít!
Bűnbánati zsoltárt ad a Szentlélek Dávid ajkára. A Bibliában hét bűnbánati zsoltár van és ez a negyedik. Miben mutatkozik ez a bűnbánat? Szavakban, de nem mindenekelőtt szavakban.
Jegyezzük meg, hogy az igazi bűnbánat nem bőbeszédű, az nagyon keveset beszél. A tékozló fiú is, mikor hazajött, tudta, hogy mit cselekedett, bánta a bűnét, ki tudja mi mindent gondolt el magában, mikor elindult a disznóvályútól, mit mond, ha majd megáll édesapja előtt, hogyan fogja átölelni térdét, szépen cizellált mondatok alakulhattak ki benne a hazatérés útján, ismételgethette, mint iskolás gyermek a leckét, de mikor a látóhatár szélén feltűnt az atyai ház, látja, nyílik a kisajtó és kilép, dehogy kilép, kirohan rajta az Atya, siet eléje kitárt karral! ...
Akkor mindent elfelejt a gyönyörű mondatokból, melyeket megfogalmazott, csak egy mondat maradt s ezt az egyet zokogja el: "Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!" Az Atyának pedig ez elég volt. Milyen szűkszavú ebben a zsoltárban Dávid király bűnbánata! Először is nem mentegeti magát. Olvashatod újra és újra ezt a zsoltárt, belemerülhetsz gondolatainak mélységeibe, érzéseit, gondolatait átengedheted szíveden száguldani, nem találsz benne egy szót sem, amivel Dávid mentegetni akarná magát. Pedig mentegethetné magát... Hiszen az ügyvéd, ügyes védőügyvéd adja nekünk a szépen megformált mondatokat, érveket, amivel védhetjük magunkat. Az első bűnesetnél is így történt. Mikor Ádámot és Évát számon kéri az Úr a tiltott fáról való evés után, akkor nem az történt, mikor azt kérdezi Isten: "Ádám hol vagy"?..., hogy Ádám előlép s azt mondja: itt vagyok, Atyám! Úgy szégyellem magamat, megszegtem parancsodat, ettem a tiltott fa gyümölcséből, bánom, nagyon bánom! Nem ez történt. Tudod mi történt? Ádám megszólal rejtekhelyéből és azt mondja: az asszony, akit te nekem adtál, az adott nekem enni! A tényt nem meri letagadni, hisz jól tudja, hogy Isten is jól tudja, mi történt, mint ő, azért mentegetni kezdi magát: Uram, nem mondom, hogy nem vagyok az oka, de ez az asszony csábított el, végeredményben te vagy az oka, miért adtál ilyen asszonyt nekem!... Látod, ezekből az emberi gondolatokból egy árva szó sincs az 51. zsoltárban! Dávid nem mondja: Uram, te teremtettél engem húsból és vérből, testből és lélekből való valakinek, te tudod, hogy a test sokszor erősebb, mint a lélek, értsd meg Uram, a testben ott a bűnös, gonosz kívánság is! Bethsabét is vádolhatta volna: miért fürdött olyan helyen ez az asszony, ahol az ő hívogató mezítelenségét megláthatta a király... Nem hárít bűnéből semmit körülményekre, sem Bethsabére, azt mondja: én vagyok a bűnös! Ezt a Szentlélek Úristen végezte el benne. A Szentlélek Úristen imádságra tanító kegyelme nélkül Dávid idáig el nem tudott volna jutni! Figyeld tovább, nemcsak, hogy nem védi és mentegeti magát Dávid, hanem látja bűnének függőleges vonalát is. Mindaz, amit ő cselekedett, az vízszintes vonalon sok botrányt okozott: vétkezett önmaga, Bethsabé, a királyi méltósága, nemzete ellen, ezt ő mind nagyon jól tudja, azonban a zsoltár 6. versében azt olvashatjuk: "Egyedül te ellened vétkeztem és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt..." Nem azt akarja mondani, hogy nem vétkeztem a "többiek" ellen is, – ebben a szóban: "egyedül", a többiek is benne vannak, de az én legnagyobb bűnöm Uram, te ellened történt! Látod, milyen csodálatos a Szentlélek által tanított és felkeltett bűnbánat? Aztán figyeld, a mai napra kijelölt szakaszban, annak első versében így ír: "Tiszta szívet teremts bennem, óh, Isten..." Óh, Uram, nem a körülményekben van a baj, nem a testem kívánságaiban, a szívemben van a baj! Amíg ez a gonosz, kívánságokkal teli szív új szívvé nem lesz, addig minden hiába! Ha szívemet ki nem cseréled, nem lesz jó vége! Én tudom, hogy elromlottam szívestől, mindenestől, teljesen, hogy engem kireparálni nem lehet, csak újjáteremteni lehet, egészen újjá, hogy a régiek elmúljanak, újjá legyen minden! Új szívet teremts bennem, óh, Isten!... Mondd, testvérem, mikor a Szentlélek meg akar győzni bűn, igazság és ítélet tekintetében, védekező álláspontra helyezkedsz-e, próbálsz-e szembeszállni a Szentlélek vádjával? Akkor jaj neked, ha erre az útra lépsz! Járj Dávid útján, mikor a Szentlélek leleplez, megmutatja bűnös cselekedeteid mögött Isten ellen való vétkedet, hadd törje össze a Szentlélek a tökéletesen megromlott szívedet és valljad: a szívemet cseréld ki, óh, Isten, ne a kísértésektől óvj meg engem, a szívemtől szabadíts meg engem!… 3./ A Szentlélek tisztaságra tanít!
A Szentlélek mikor imádságra tanít, nemcsak bűnbánatra, tisztaságra is tanít. Érdekes, ebben a zsoltárban nagyon kevés van abból, amit Isten felel a bűnbánó könyörgésre. Ez nem jelenti azt, hogy Dávid nem érzi, hogy milyen nagy dolog az, hogy Isten megbocsátott neki, ő attól fél, hogy Istennek ez a bűnbocsánata nem fogja megteremteni életében azokat a gyümölcsöket, melyeket a bűnbocsánatnak meg kellene teremnie. Valami olyasmitől fél, ami később bekövetkezik az adós szolgánál: tökéletesen elmerül az adósságban, eltékozolja Ura vagyonát, mely rá volt bízva. Mikor a király elengedi adósságát, nem az következik, hogy könnybe borult szemmel elmegy a király színe elől, s mikor találkozik régi adósával, aki neki száz pénzzel adós, megöleli, s azt mondja: barátom, örülj velem! A király minden adósságomat elengedte, minden bűnömet megbocsátotta, tartsd meg te is a száz pénzt, amit eddig nem tudtál megadni! Ugye, de szép lett volna, ha ez így történik? De nem így történt... Mikor kilép a királyi váróterembe, elkezdi fojtogatni szolgatársát és követeli tőle a száz pénzt, amivel neki tartozott.
Valami ilyesmitől fél Dávid, ezért imádkozik így: Tiszta szívet teremts bennem, óh, Isten! – hogy a bocsánat gyümölcse tiszta szív és új élet lehessen benne. Ugye érzel valamit abból, hogy ez nem fogadalom, nem ígéret, nem Istennek szánt megvesztegető ajándék, hanem valami egészen más: a kegyelemért érzett hála, mely az új élet tisztaságában szeretné megmutatni Istennek a kegyelemért érzett háláját. Milyen tisztaságot szeretne Dávid? Teljes, a szívnek tisztaságát. A zsoltár első részében beszél arról /9. vers/, Uram, ha másképp nem lehet, izsóppal tisztíts meg engem! Ez volt a legradikálisabb tisztítószer abban az időben, a bélpoklosokat szokták ezzel megtisztítani. Azért könyörög itt, moss meg engem izsóppal és fehérebb leszek a hónál! Dávid még csak a tisztító vizet ismerte, mi már ismerjük a tisztító vért is.
Ő csak a bűnbánat könnyének tisztító vizét ismerte, mi már tudjuk, hogy a bűnbánat tisztító könnye csak olyan, mint a maszatos gyermek arcán aláperdül ő könnycsepp. Mikor a szülő meglátja maszatos gyermekét s megkérdi: miért jártál olyan helyen, tele vagy piszokkal! A megszidott gyermek maszatos arcán talán végig pereg a könny, de attól nem lesz tiszta, az alápergő könny csak egy kissé megtisztított vonást hagy maga után, ahogy végigfolyik a gyermek arcán. A tisztító vér egészen más. Az egészen meg tud tisztítani. Mikor Dávid a tisztító vér ismerete nélkül imádkozik tiszta szívért, ebben benne van az: teljes tisztaságot adj nekem, óh, Uram! Nem tudom, testvérem, szenvedsz-e bűneid miatt? Érzed-e, hogy az szenny, s szeretnél- e tőle szabadulni? Imádkozz érte! Ha ezt az imádságot mondod, ezért imádkozol, akkor nem a szennytől való irtózás tanít téged imádkozni, hanem a Szentlélek Úristen tanít téged tisztaságért imádkozni. 4. A Szentlélek erőt ad!
Tovább tanítja a Szentlélek Dávidot erőért imádkozni. "... az erős lelket újítsd meg bennem.”
Dávid világosan látja, hogy csak egyik oka volt elbukásának szíve megromlottsága és tisztátalansága, az is volt az oka, hogy nincs erőm! Nem okvetlen kell elbukni mindenkinek minden kísértésben. Akinek ereje van a kísértés legyőzésére, az le tudja győzni a kísértőt. Jézus Krisztus ember volt, éhes ember, a kísértő megkísértette a pusztában. Negyven napig éjjel- nappal koplalt, mégis volt ereje, hogy visszautasítsa a Sátán támadásait. Az a baj, hogy nincsen erőnk. Mivel nincsen erőm, nem tudok megállni a kísértések között s nem tudok megállni ezután sem, hiába van bűnbánatom, hiába bocsátottad meg bűneimet Istenem, melyeket elkövettem, amit végtelenül szégyellek s bocsánatot is kérek értük, hiába tisztítottál meg fehérre, mint a hó, újra piszkos leszek, mert nincsen erőm nékem. És ha te ezt az erőt nem adod meg, akkor nem leszek más Uram, mert belőlem ez nem telik. Én a magam erejéből az Én Uramhoz Jézus Krisztusomhoz eljutni nem tudok, erőt adj nekem, óh, Uram!... El tudom képzelni, hogy velem együtt te is sokszor gyötrődsz amiatt, hogy olyan erőtlen vagy, nincs erőnlét életedben. Kettős életet élünk. Reggel nekiindulunk nagy nekibuzdulással az Írás útmutatása, a Szentlélek vezetése alatt, s mikor este van és visszanézünk az eltöltött időre, az agyunkon átfutó gondolatokra, szívünk érzéseire, szégyennel kell megállapítanunk: minden maradt a régiben, nem vagyok új ember, mert nincs erőm nékem! Azt gondolod, ebből azt a következtetést kell levonnod: kár minden erőlködésért, úgysem fogok tudni bűneimből szabadulni sohasem? A tisztaság, amiért imádkozom, az csak olyan, mint valami utópia, ábránd, ami jó volna, ha bekövetkezne, de soha nem fog bekövetkezni életemben! Erről a kettőségről, ami alatt szenvedünk, ír Pál a rómabeliekhez írt levelében /7:18./ "Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó, mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom." Az erőért való imádság, a Szentlélektől tanult imádság. Meglátod, testvérem, ha te a Szentlélekre hallgatsz minden bukásod előtt és után, akkor nem a kétségbeesés, nem a dolgok abbahagyása következik be életedben, hanem valami csodálatos, felülről való erőt kapsz ajándékba. Aki gyárak udvarán jár, az látja a hatalmas daru munkáját, emelve hatalmas vastömeget, de amíg nincs áram alatt, addig ócskavasnak való erőtlen semmi. De amint a daruvezető bekapcsolja az áramot, akkor a megmozdíthatatlannak hitt hatalmas gerendákat, vastömegeket játszi könnyedséggel rakja át vagonokba valami erő. Ez az erő nem önmagától való, ezt az erőt felülről kapja. Tudod-e, hogy amikor a Szentlélek Úristen tanít keserves könnyhullatások között erőért imádkozni, akkor kezét ott tartja már a mennyei kapcsolón, be akar kapcsolni az erőnek, hatalomnak csodálatos áramkörébe, amit aki megkap, az azt tudja mondani: nekem mindenre van erőm a Jézus Krisztusban, aki engem megerősít!? Az megtapasztalja, amit egyszer Jézus mondott Márk evangéliumában: minden lehetséges a hívőnek! 5./ A Szentlélek hűségessé tesz!
A 13. versben így folytatja Dávid a Szentlélektől tanult imádságát: "Ne vess el engem a te orcád elől és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem!" Milyen csodálatos dolog az, hogy Dávidnak egyetlen mondata sincs ebben az imádságban, amely így hangozna: Uram, ne vedd el királyságomat! Nincs olyan mondata, amivel azért könyörögne: ne vedd el tőlem gyermekemet!
Uram, ne vedd el Bethsabét!
Ő azért könyörög: ne vedd el magadat éntőlem! Nem attól ijed meg, hogy rászakad a gyász, hogy földönfutó lesz, mint detronizált király. Mind e nélkül meg lehet élni! Letaszítanak a trónról?... Leszek szegény pásztorember újra, mint voltam valamikor!
Elmegy Bethsabé?... Itt hagy engem?... Fogom élni tovább magányos életem! Meghal a gyermekem?... Maradok olyan, mint megszedett szőlőtő... De nélküled, óh, Isten, nem tudok élni!... Ne vedd el magadat tőlem Uram, ne vess el engem orcád elől, óh, Isten! Nem látta ezt a kérdést Dávid mindig így! Mikor a kísértés mámorában könnyen élt, akkor odadobta Istent a pillanat mámoráért, most már érzi, milyen rettenetesen balga volt.
Nemcsak balga, oktalan is volt, aki igazgyöngyöt adott oda kavicsért. Most már azt mondja: Uram, mindent veszni hagyok, csak te maradj meg nekem! Hűségért imádkozik, mert tudja, Isten nem hagyja el őt, csakő hagyja el Istent. Azért ezt az imádságot úgy is lehetne mondani: Uram, kapcsolj magadhoz, fogd olyan erősen kezemet, mint a veszedelmes úton az édesapa fogja gyermeke kezét és nem engedi el, akárhogyan akarja is kirántani kezét kezéből, hogy el ne gázolja valami az úton. Uram, tarts engem nagyon keményen, nagyon szorosan magad mellett! 6./ A Szentlélek örvendezővé tesz!
Azután a Szentlélek Úristen a 14. versben tanítja imádkozni Dávidot azért, hogy örülni tudjon. "Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét..." Uram, én jól tudom azt, hogy az öröm útján csalogatott el tőled az ördög azt mondva: az az öröm, ami téged Bethsabénál vár! Buta voltam!...
Nem igaz, a Sátán mondta, hazudott! Hiába kínált múló örömet, ha a tebenned való örömöt és az örök élet boldogságát általa elveszítettem! Azóta csak sírni tudok, nem tudlak dicsérni téged!
Óh, Uram Istenem, hová lett az én örömöm a bűnök útján!?... Add vissza nékem az én elvesztett örömömet! Rabságnak éreztem, hogy fogtad kezemet, most tudom, milyen öröm az, milyen biztonságérzet, ha nem a Sátán, hanem te fogod erősen kezemet. Azelőtt úgy éreztem, a korlátok, tilalmak, amiket életem útja mellé odaállítottál, rabság. Úgy éreztem, mint a tékozló fiú, aki az otthoni terített asztalt, az atya parancsait rabságnak tartotta, de mikor az atyai háztól távol járva rájött nyomorúságára, s hazament, akkor már azt mondotta: nem kell nekem a régi fiúság, nem kívánom, hogy terített asztalodhoz üljek, csak a szolgák között lehessek, nyugvóhelyem az istálló dikója legyen s én leszek a világ legboldogabb embere! Dávid pedig azt mondta: Add vissza nekem elveszett örömömet, szabadításodnak örömét, Istenem! Én tudom, testvérem, hogy a te szívedben is sokszor ott sóvárgott már az öröm után való vágy, mint Dávid szívében. Benned is ott van az emlékezés az elvesztett öröm után, hát tudd meg, igaza van a Szentléleknek: nem azért veszítetted el az örömöt, mert Isten elvette tőled, te magad dobtad el és életed minden könnyhullatásának, nyomorúságának az az oka, hogy Istent eldobtad magadtól! Óh, add vissza Uram tennen magadat, akkor visszakapom örömömet is! 7./ A Szentlélek engedelmessé tesz!
Ugyanennek a 14. versnek másik felében Dávidot arra az imádságra tanítja a Szentlélek: "... és engedelmesség lelkével támogass engem." Dávid szomorúan tapasztalta meg míg a mélységek útját járta, hogy az engedelmesség útján járni nem könnyű. Nemcsak azért nem könnyű, mert az engedelmesség útja keskeny út, hanem azért is, mert akkor, mikor úrrá lesz felettünk a bűn mámora, nem tudunk többé egyenesen járni, tántorgunk, mint a mámoros ember. A mámoros embert lábai viszik, s nem oda megy, ahova akar. Támogató nélkül nem tud megmaradni az egyenes úton. Ezért tanulgatja Dávid ezt az imádságot: az engedelmesség lelkével támogass engem! Mikor a Szentlélek támogat minket az engedelmesség útján, akkor olyan engedelmességre tanít, mely nem rabszolga engedelmesség – annak indítóoka a félelem; nem csupán erkölcsi engedelmesség – mert annak indítóoka a kötelesség; hanem hitbeli engedelmesség az, amely mögött Isten iránt való hálás szeretet van. Mikor a Szentlélek a széles úton való sétálgatásod alkalmával szomjúságot támaszt szívedben és az engedelmesség keskeny útján akar támogatni, a félelemtől engedelmeskedsz-e, vagy a kötelességérzet indítását követed, avagy az Isten bűnbocsátó kegyelme iránt való hálás szeretetből akarsz járni a néki tetsző úton?… 8./ A Szentlélek bizonyságtevővé tesz!
A 15. versben azt mondja Dávid: "Hadd tanítsam a bűnösöket utadra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád." Testvérem, ez azt jelenti, hogy a Szentlélek tanítja őt bűnvallásra és a bűnösök tanítására. Eddig milyen szépen, óvatosan rendezte el életét, hogy titkos életéből semmi ki ne tudódjék. Aki eddig tusolta bűneit, az most megírja zsoltárát, odaadja az éneklőmesternek: szerezz rá melódiát, aztán énekeljétek el gyalázatomat, hogy milyen mélyre süllyedtem. De úgy énekeljétek, hogy akik hallgatják vagy éneklik, azoknak a kísértés órájában jusson eszébe: az ordító oroszlán szertejár keresvén, hogy kit nyeljen el /I. Péter 5:8./ és még Dávid is elbukott. Vigyázzatok és imádkozzatok! Uram, taníts engem, hadd tudjam tanítani a bűnösöket nem arra, hogy hogyan kell vétkezni, hogyan jár az ember a vétek útján, hanem arra, hogyan kell és lehet megtérni belőle.
Ez a bizonyságtétel munkája. Megfigyelted testvérem, hogy Dávid nem olyan bizonyságtétel munkáért könyörög Istenhez, hogy legyen neki elég bölcsessége ahhoz, hogy a bajba jutott embereket tanáccsal tudja segíteni, nem teológiai előadásokat akar tartani, ő bátorságot kér, hogy oda merjen állni az emberek elé s merje vallani bűnét, amit elkövetett, és merjen vallani Isten kegyelméről, amivel az Isten megbocsátott. Nem érzel valamit abból, hogy ez is csodálatos pünkösd volt? Itt nincs hatalmas sokaság, itt csak egy ember van, meg a Szentlélek Isten, de ez is pünkösd, csodálatos pünkösd! Most már ki mer állni Dávid a nép elé. El mer menni arra az istentiszteletre, melyen először fogják énekelni az 51. zsoltárt. Nem szegi le fejét, amikor a rászegeződő tekintetek alatt érzi, hogy mindenki azt mondja: te vagy ez az ember! Igen, én vagyok ez az ember, de én vagyok a másik ember is, akinek új, tiszta szívet teremtett kebelébe az Úr és erőt adott, aki azért vagyok itt, hogy tanítsam a bűnösöket Isten útjára, hogy megtérjenek és éljenek neki tetsz ő életet. Nem látod, hogy ez a kiállás is olyan kockázatos, mint Péter kiállása volt első pünkösdkor? Az első pünkösdi történet alkalmával is mennyivel észszerűbb lett volna – emberi elgondolás szerint –, ha az embereknek, főpapoknak, a hivatalos egyháznak, az Urat meggyalázóknak, megölőknek a szelíd János prédikálta volna: lássátok, én kitartottam mellette, én ott voltam a főpap udvarán, elmentem vele még a kereszt alá is, én támogattam fájdalmában összetört édesanyját és én fogadtam őt házamba, kísértem őt haza! Ehelyett odaállítja Isten Pétert. És Péter vállalta a kockázatot, hogy valaki ismerős a tömegből oda fogja kiáltani: Mit beszélsz te Péter, fogd be a szád, hiszen te a főpap udvarán azon az éjszakán háromszor rútul hazudtál, megtagadva Mesteredet, megtagadtad hangos szóval, hogy valamikor is láttad, ismerted Jézust! Mit beszélsz te bűnbánatról?... Te olvasod fejünkre bűneinket, mikor te magad sem vagy különb?!...
Ő nyugodtan vállalta ezt a kockázatot, mert a Szentlélek Úristen minden bizonnyal, mielőtt elkezdte ezt a prédikációt, vele is elmondatta ezt az imádságot: "Hadd tanítsam a bűnösöket a te utadra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád." Dávidnak pünkösdje volt, mikor megszületett az 51. zsoltár. Mondd, testvérem, van-e neked pünkösdöd, amikor olvasod és hallgatod az 51. zsoltárt? Ámen.

A Lélek gyümölcsei Időpont: Pünkösd II. ünnepe, 1955. május 30.
Alapige: Zsoltár 51: 12-15.
Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.
Ne vess el engem a te orczád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem.
Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség lelkével támogass engem.
Hadd tanítsam a bűnösöket a te útaidra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád.
A mai ünnep szent leckéje, az 51. zsoltár, a Zsoltárok könyvében a negyedik bűnbánati zsoltár. A bűnbánati zsoltárok között a legmegragadóbb. Drága egy ige, de vajon pünkösdre való-e? Pünkösd az erő ünnepe, a bűnbánati zsoltár pedig az elesett ember gyásza. Pünkösd a győzelem harsonája, a bűnbánati zsoltár a legyőzött ember keserves siráma. Bármennyire igaz is mindez, mégis jó ez a zsoltár pünkösdre, hiszen alapjában véve ez a zsoltár is egy nagy győzelem gyümölcse. A Szentlélek legyőzte Dávidot s így született meg ez a zsoltár. Ezért alkalmas ez a zsoltár arra, hogy megmutassa nekünk, pünkösdölő gyülekezetnek, a Lélek gyümölcseit. 1. A Léleknek éppen ez a bűnbánat a legelső gyümölcse.
Mikor Dávid ezt a zsoltárt írja, nagyon mélyen van. Királyi trónról a nőcsábászok, házasságtörők és gyilkosok bandájába züllött le. A pillanatnyi kéjért odadobta királyi méltóságát, hitének becsületét, igazságosságának hírnevét. Mióta elszállt szívéből a mámor, nincs öröme. Látja, hogy múló örömért feláldozta a tartós örömöt. Csak emlékeibe jár vissza a régi öröm, Isten szabadításának öröme. /14. v./ Ellenben tele van rettegéssel. Isten már megkezdte büntetését. Náthán próféta megdorgálta, bűnös szerelmének gyümölcse, gyermeke súlyos beteg, talán már meg is halt. Mégsem attól remeg, hogy elveszti Betsabét, vagy a gyermeket, esetleg népének bizalmát, talán még a királyi trónt is. Az szorítja össze a szívét, hogy elveszti Istent. Attól retteg, hogy Isten elveti őt orcája elől s elveszi tőle Szentlelkét. /13. v./ Tudja, hogy minden büntetést megérdemelne. Ismeri bűnét. Egy árva szóval sem mentegeti magát. Csak vádolni tudja magát. Bírálni sem meri Isten ítéletét. Rájön arra, hogy nem egyes bűnei vannak, hanem ő maga egészen bűn. Bármily nagyok is egyes bűnei, azok csak vétkes szívének gyümölcsei. /7. v./ Rajta csak új teremtés segíthet. /12. v./ Ez az igaz, Isten szíve szerint való szomorúság, mely megtérésre keserít meg. Erre keseredtek meg az első pünkösdkor is a jeruzsálemiek. /Csel. 2:37./ Erre a bűnlátásra magától senki el nem juthat. Ez csak a Szentlélek gyümölcse lehet. Meg tudta-e teremteni már benned is a Szentlélek ezt a gyümölcsöt? 2. A bűnbánó Dávid ajkára ezt az imádságot adja a Szentlélek: "Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten!" /12. v./ A bűn szennyében bemocskolódott emberben vágyat ébreszt a tisztaság után, mégpedig a teljes tisztaság után. Dávid a legerősebb tisztítószer alkalmazását kéri, mikor az izsóppal való megtisztítást kéri. /9. v./ Izsóppal tisztították meg a bélpoklost, mikor meggyógyult, s csak ezután térhetett vissza az emberek közé. A legnagyobb tisztaság után sóvárog, mikor fehérebb szeretne lenni a hónál. /9. v./ Azért könyörög, hogy egészen mossa ki Isten őt álnokságából.
Nem egy kicsit, nem félig, hanem egészen! Annyira megutálta a szennyet, hogy kevesebb már nem elég neki.
A Szentlélek mindjárt felel is az Önmaga által diktált imádságra. Nemcsak vágyat ébreszt a tisztaság után, hanem adja is a tiszta szívet. A Lélek gyümölcse a tisztaság. Ez a tiszta szív nemcsak Isten teremtette új szív, hanem megtisztított szív is. Az új szívet is hamar bemocskolnánk mi megint. A Szentlélek azonban állandóan tisztítja a szívünket. Az izsóp, amit használ, a bűnbánat könnye és a Krisztus vére. A bűnbánat könnyét Ő sajtolja ki szemünkből, Krisztus vérével Ő hint meg minket. A bűnbánat könnye, akármilyen nagy folyam lenne is, még nem tisztítana meg. Csak olyan ez, mint az utca porában játszó, sírva fakadt gyermek arcán a könnypatak. Csak elmázolja a piszkot, de nem tisztít meg. E nélkül azonban nem hull ránk a Krisztus tisztító vére, mely megtisztíthat minket minden bűntől. Így lesz a bűnös szív a Szentlélek által bűnei bocsánata felől megbizonyosodott, megtisztított új szív.
Szenvedsz bűneid szennye alatt? Kérd, s te is megkapod ezt a tisztaságot! 3. "Az erős lelket újítsd meg bennem!" – így diktálja tovább a Szentlélek a bűnei miatt áldott módon megkeseredett embernek a bűnbánó imádságot.
Az elbukott, sárban fetrengő s felállni nem tudó ember tudja jól, hogy minden bajnak ez az oka: Nincsen erőm nékem. Kénye-kedvére packázik velem a Gonosz. Úgy játszik velem, mint macska az egérrel. El-elbocsát néha, s mikor már azt hiszem, hogy megszabadultam, egy gyors mozdulattal rám csap éles karmaival. De nemcsak a Gonosszal szemben nincsen erőm, hanem a saját testemmel szemben sem. Talán még azt sem mondhatom, hogy a lélek kész, de a test erőtlen, hanem azt kellene mondanom: a lélek erőtlen, de a test kész, tudni illik minden rosszra. Mikor összeütköznek bennem, a test győz, a lélek elbukik. Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak ebből a testéből? Új, erős Lélek kellene belém.
Erre a Szentlélektől tanított imádságra is felel a Szentlélek. Erőt ajándékoz. A Lélek gyümölcse erő. Úgy járunk Vele, mint a mágneses daru. Áram nélkül holt vasdarab. Nincs emelő ereje. Mihelyt azonban mágnesessé teszi az áram, játszva emel fel tonnányi terheket.
Miért gyötrődnél tehetetlenül, mikor a tied is lehet az erős Lélek?! 4. "Ne vess el engem a te orcád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem" – így imádkoztatja tovább a Szentlélek a bűnbánó Dávidot.
Dávid attól fél, hogy elhagyja őt Isten. Bezzeg akkor nem félt, mikor ő hagyta el Istent! Attól remeg, hogy ködbe veszik előle Isten orcája. Bezzeg akkor nem remegett erre a gondolatra, mikor engedte, hogy a mámor köde fedje el előle Isten orcáját! Megborzad arra a gondolatra, hogy elvétetik tőle a Szentlélek. Bezzeg akkor nem borzadozott, mikor maga kergette el magától az emlékeztető Szentlelket, mikor az meg akarta állítani a bűn útján! Dávid szenved életének kettőssége alatt, mely egyszer égig lobogó lánggal zeng zsoltárt Istennek, máskor meg az ördög muzsikájára táncol, egyszer a Szentléleknek eszköze, máskor a Gonosz Léleké.
Most belekapaszkodik Istenbe: Nem eresztelek el. Maradj velem! Úgy szeretnék hűséges lenni Hozzád!
Erre az imádságra is felel a Szentlélek. Adja nemcsak a vágyat a hűség után, hanem magát a hűséget is. A Lélek gyümölcse hűség. /Gal. 5:22./ Kezébe veszi emlékezetünket s eszünkbe juttatja Istent, mikor szeretnők félretolni, mert utunkban van. Szavával belebeszél a Kísértő csábító szavaiba s visszaveri azt. Miért hányódnál Isten és a Gonosz között, mikor tiéd lehetne a hűség lelke is?! 5. "Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét" /14. v./ – imádkozik tovább Dávid.
Ennek az imádságnak igen keserű a szájíze. Dávid fenékig ürítette a világ habzó örömserlegét, de most undorral dobja el magától. Visszasírja régi szent örömeit, melyeket sohasem kellett senkinek megsiratni, sem neki magának, sem másnak. Ezeket a régi szent örömöket Isten szabadítása örömének nevezi. Mik ezek az örömök? Isten-élmények. Felejthetetlen pillanatok, melyekben Isten belenyúlt életünkbe s találkozásunk volt az élő Istennel. Lehet, hogy egy ige talált szíven, vagy imádságunkra jött nyilvánvaló felelet. Lehet, hogy valami emberileg reménytelen helyzetből szabadított meg hozzánk lehajló hatalma. Mindegyiknél nagyobb élmény volt azonban, mikor kegyelme a bűneinkből szabadított meg. Ezt a fájó emlékezést a Szentlélek ébreszti a bűnbánó emberben, s ezzel már vezérli is vissza az elvesztett örömhöz.
Így lesz az öröm a Lélek gyümölcse. /Gal. 5:22./ Engedd, hogy téged is visszavezéreljen ezekhez az elhagyott örömforrásokhoz! 6. "Engedelmesség lelkével támogass engem" – imádkozik tovább Dávid.
Nagyon gyenge az engedelmességben. Olyan, mint a mámoros ember. Nem oda megy, ahová szeretne, hanem ahová a lábai viszik. Támogató kellene neki. Valaki, aki biztosabban áll a lábán, mint ő és erősebb nála, aki a hóna alá nyúl és viszi őt az egyenes úton. Szégyenli magát, hogy olyan sokszor nem sikerül az engedelmessége, s ha sikerül is, annyi harcba kerül.
Vonakodó és vontatott az engedelmessége. Azután vágyódik, hogy egyszerő is elmondhassa: Isten parancsolatai nem nehezek. /I. Ján. 5:3./ A Szentlélek épp az ilyen engedelmesség lelke.
Ez az engedelmesség a Lélek gyümölcse. Nem rabszolga-engedelmesség, melynek a félelem a rugója. Még csak nem is az erkölcsi engedelmességé, melynek a kötelesség az indító ereje, hanem a hitbeli engedelmesség lelke, melynek mozgatója az Isten iránt való szeretet. Nem hiszem, hogy neked nem volna szükséged az engedelmesség lelkére. 7. A Lélek gyümölcse végül a bizonyságtevés.
Mindezért Dávid a célból imádkozik, hogy "Hadd tanítsam a bűnösöket a te utaidra, hogy a vétkezők megtérjenek hozzád". /15. v./ Míg kegyelmet nem kapott, el akarta tussolni a bűneit.
Mióta kegyelemben részesült, nyíltan mer beszélni róla. Odaadja zsoltárát az éneklőmesternek, hadd tanítsa a bűnösöket erre az énekre. Ma előttünk tett bizonyságot. Ma minket akart tanítani megtérésre. Nem a bűnre, hanem a megtérésre. Vétkezni ugyanis, mint Dávid, sokan tudnak, de vétket megbánni s a bukásból megtérni, mint Dávid, ezt már kevesen tudják. Erre akar ma minket Dávid, s rajta keresztül a Szentlélek megtanítani. Ha megtanulnánk, ez lenne a Lélek legszebb gyümölcse. Ámen.

Örök imádság – örök felelet Időpont: Szentháromság utáni 6. vasárnap, 1955. július 17.
Alapige: Zsoltár 51:9-11.
Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.
Hallass örömet és vígasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, a melyeket összetörtél.
Rejtsd el orczádat az én vétkeimtől, és töröld el minden álnokságomat.
Imádkozó ember mindig volt és mindig lesz. Imádságának külsőségei, formája, kifejezési módja, még mondani valója is változhatik a változó idővel, de az imádság maga, mint tény, megmarad. Vannak azonban minden idővel dacoló, örök imádságok is. Nyelvezetük talán patinásan ódon, de mégis a mi mai imádságunknak érezzük. Örök imádságok, mert az ember örök létkérdéseivel foglalkoznak. Ilyen örök imádság az 51. zsoltár. Luther azt mondotta erről a zsoltárról, hogy ezt többször imádkozták és énekelték az egyházban, mint bármelyik más zsoltárt. Kimeríthetetlen a gazdagsága. Mathesius János 1558-ban 25 hatalmas bűnbánati prédikációban dolgozta fel ennek a zsoltárnak az üzenetét.
Abban a részletben, mely ebből az imádságból a mai szent lecke, három örök emberi vágy szólal meg: Vágy a tisztaság, az öröm és az Isten után. 1. Vágy a tisztaság után, erről szól és ezért könyörög a 9. vers: "Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet, és fehérebb leszek a hónál.”
Az ember vágyódik a tisztaság után. Ha néha feszélyezőnek érzi is, mert a tisztaság vigyázásra kötelez, mégis szereti a testi tisztaságot is. Kellemes érzés tölti el fürdés után, jól esik felvennie vasárnap reggel a friss fehérneműt s új ruhájában gyönyörködve szemléli magát a tükörben. Szívesen van együtt olyan emberrel, akinek minden mesterséges illattól mentes, úgynevezett tisztaság-szaga van.
Szereti az erkölcsi tisztaságot is. Lehet, hogy a kísértés bódult pillanatában kívánatosnak tetszik előtte a bűn, de az undor, mely az elbukás után eltölti, ékes bizonysága annak, hogy világos pillanataiban nagyon szeretne erkölcsileg tiszta lenni. Az az erkölcsi undor, mely a bűn elkövetése után a bűnösön erőt vesz, ugyanaz az undor, mint ami eltölti a tisztaságra kényes embert akkor, mikor piszokba lép, vagy történetesen valami beszennyezőhöz ér.
De legjobban vágyódik a lelki tisztaság után. Ebben a lelki tisztaságban benne van a testi és az erkölcsi tisztaság is, de van benne valami, ami ennél több. Valami belső tisztaság ez, mely kiül az arcra, benne ragyog a szemek zavartalan tekintetében, kerüli a szennyet és iszonyodik a gonosztól. Ezek azok az emberek, akik mellett könnyebb jónak lenni.
Ez a tisztaság utáni vágy mindig elégedetlen. Sohasem érzi magát eléggé tisztának az az ember, aki fölött úrrá lett ez a vágy. A tiszta ruhán a legkisebb piszok is azonnal feltűnik, a szennyes ruhán a nagy folt is eltűnik a többi piszokban. Dávid sem tud megelégedni akármilyen tisztasággal. Az a vágya, hogy hófehér legyen. Sőt! Még a hónál is fehérebb szeretne lenni. Ne felejtsük el, hogy ezt a képet egy keleti ember használja, aki ritkán lát havat, s akkor nem tud betelni a fehérbe öltöztetett tájék tiszta szépségével!
Ezt a tisztaságot magunkból kitermelni, erős akarattal megszerezni nem lehetséges.
Csak kérni lehet attól, aki maga a tisztaság. Csak imádkozni lehet érte Dáviddal: "Tisztíts meg engem..., moss meg engemet!" Erre az örök imádságra a tiszta, szent Isten örök felelete így hangzik: "Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek, és ha vérszínűek, mint a karmazsin, olyanok lesznek, mint a gyapjú". /Ézs. 1:18./ Jézus pedig, akinek vére megtisztít minket minden bűntől /I. Ján. 1:7./, így ajánlja nekünk ezt a drága áron, vére árán számunkra megszerzett tisztaságot: "Azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága!" /Jel. 3:18./ Bánt a tisztátalanságod, amint bántotta Dávidot is? Akkor hagyj fel minden hiábavaló kísérletezéssel! Az élet piacán nagyhangú árusok által magasztalt tisztítószerek mit sem érnek. Kezdj el egyszer már igazán imádkozni: "Tisztíts meg engem, moss meg engemet!" s hidd, hogy fehérebbé tehet Krisztus vére a frissen esett hónál! Meg fogod tapasztalni, hogy fehérebb leszel a hónál! 2. A másik örök emberi vágy, ami ebben az imádságban megszólal: vágy az öröm után. Ezért könyörög a 10. vers: "Hallass örömet és vigasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, amelyeket összetörtél.”
Az ember olthatatlan szomjúsággal eped a vidám életöröm után. Ebből a test öröme sincs kivéve. Dávid is nemcsak olyan örömért könyörög, melyben vigadni tud majd a szíve s lelke, hanem olyanért is, melynek a csontjai is örvendezni tudnak majd. Józanság nélkül való rajongás tehát a test minden örömét már eleve bűnnek bélyegezni s önsanyargatással küzdeni ellene. Lehetnek és vannak is a testnek is szent örömei. Ezeknek megvetése hálátlanság a nekünk örömet szerezni akaró mennyei Atyánkkal szemben. Istentől belénk oltott vágynak engedelmeskedik tehát az ember, mikor szomjúhozik a lélek és a test örömforrásai után.
Sokszor azonban rossz helyen keresi ezeket az örömforrásokat. Dávid is rossz helyen kereste, mikor érzéki vágyai után indulva házasságtörésbe és gyilkosságba keveredett. Neki is, mint mindenkinek, aki ezen az úton indul el, meg kellett tapasztalnia, hogy ezek a pillanatnyi örömök elveszik az örök örömöt.
Ő is keservesen megsiratta a bűn örömeit. Úgy érezte utánuk magát, mint valami összetört ember. A tiltott öröm összetöri csontjainkat, lelkünket, testünket, mindenünket. Összecsuklunk utána, mint a tört-csontú ember.
Mi az az öröm, ami után szíve mélyén tudatosan, vagy öntudatlanul vágyódik az ember, s ami egyedül képes kielégíteni szívét, lelkét, testét? Dávid így imádkozik: "Hallass örömet és vigasságot velem!" Ez az öröm tehát hallható öröm. Ez az Istentől jövő, hallható, örömöt szerző ajándék az örömhír, az evangélium, Isten beszéde, az ige. Mintha csak így imádkoznék Dávid, az összetört ember: Szólj hozzám újra, óh Uram! Aki már megtapasztalta, hogy milyen rettenetes, mikor egy házban felborul a béke s már a veszekedést sem tartják érdemesnek, hanem valami borzalmas csend ül a házra, tesznek-vesznek, együtt élnek, kerülgetik egymást, de egy árva szót sem szólnak egymáshoz, az tudja, mily rettenetes az, mikor elhallgat Isten s nem szól többé hozzánk. De aki megtapasztalta azt is, hogy mily csodálatos felszabadulás az, mikor a békétlen, néma házban valaki végre megtöri a csendet s kimondja az első hangos szót, az tudja azt is, hogy milyen öröm az, amikor végre megint megszólal Isten.
Isten igéje lelki-testi örömforrás. Így látta és tapasztalta ezt a zsoltáríró, mikor ezt írta: "Gyönyörködöm a te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált" /Zsolt. 119:162./, s a Példabeszédek írója is, mikor emberi bölcsesség helyett Isten félelmét ajánlja és így szól: "Egészség lesz ez a te testednek és megújulás a te csontaidnak". /3:7-8./ Dávid, a bűnei miatt összetört zsoltáríró, azonban nemcsak általánosságban vágyódik Isten igéje után. Egy szó az, amit szorongva vár s amelyen – úgy érzi – minden eldől. Ez a szó: Megbocsátok. A kegyelem igéje az az örömhír, az az evangélium, amelyre nekünk is szükségünk van, s amely nélkül hiányzik a legnagyobb öröm az életünkből. Erre az örök emberi imádságra Istennek egy örök felelete van: Krisztus s benne ez a drága mondat: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy!" /Ézs. 43:1./ De csak az összetört szívűek számára! Hallottad-e már te is egészen személyesen neked szólóan ezt a drága örömhírt: Megbocsátok? 3. Vágy az Isten után – ez a harmadik örök emberi vágy, amely megszólal ebben az imádságban. Így imádkozik a zsoltáríró: "Rejtsd el orcádat az én vétkeimtől, és töröld el minden álnokságomat!" /11. v./ Isten az embert a maga számára teremtette, mint ahogy a víz számára teremtette a halat s a föld számára a virágot. Mindennek az az életeleme, ami számára teremtetett. A hal csak a vízben tud élni, a szárazon egy-kettőre elpusztul. A virág is csak a földben fejlődhet, a vázában meg vannak a napjai számlálva. Ugyanilyen életelem az ember számára Isten.
Nélküle csak tengődhet, de nem él. Igen ám, de lehet-e az ember számára kilépni a mindenütt jelenlévő Istenből? Világos, hogy nem. Dávid imádsága azt mutatja, hogy az ember nem általában vágyódik Isten után, hanem azután vágyódik, hogy zavartalan legyen közössége Istennel. Az a vágya, hogy békében legyen vele Isten s ő is békében legyen Istennel. Luther ezt így fejezte ki: Hogyan juthatok el a kegyelmes Istenhez? Isten és az ember békés összhangját tehát a bűn zavarja meg, s ezt a zavart csak a kegyelem szüntetheti meg. Az a kegyelem, mely nem tartja többé számon a megbocsátott bűnt. Nem látja többé, mert elfordítja tőle orcáját s még emlékezetéből is kitörli.
Erre az örök emberi imádságra is Krisztus az örök isteni felelet. Krisztus fedezi el Isten szeme és haragja elől a bűnbánatban összetört ember bűnét úgy, hogy a bűnös ember helyébe lép irgalmával. Isten nem a vétkes embert látja többé, hanem egyszülött szerelmes Fiát, amikor ránk néz, s nem a mi skarlátpiros, égre kiáltó bűneink haragítjákőt, amikor ránk néz, hanem egyszülött szerelmes Fiának engesztel ő vére lepi el bűneinket és szól szelíden Isten atyai szívéhez.
Dávid imádsága állt elénk a mai szent leckében. A te imádságod-e ez az örök imádság?
Vágyódsz-e te is tisztaság, öröm és Isten után? Ne elégedj meg a vágyódással, hanem kezdj el buzgón imádkozni is érte, s akkor neked is felragyog majd Krisztus, Isten egyetlen és örök felelete erre az imádságra. Fehérebb leszel, mint a frissen esett hó. Olyan öröm tölt el majd, hogy repesni fog tőle lelked, tested, mindened. S mindez azért, mert tiéd lett Krisztus engesztel ő vére, bűnt eltörlő érdeme. Ámen.

Miért csüggedsz el én lelkem és miért nyugtalankodol énbennem Időpont: 1944. június 25. Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap
Helyszín: Elhangzott a rádióban
Alapige: Zsolt 43,5
Miért csüggedsz el lelkem, miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.
A 43. zsoltár és a vele legszorosabb kapcsolatban lévő előtte levő 42. zsoltár egy bajba jutott ember vallomása. Ellenség támad reá, amely hatalmasabb volt, mint a rendelkezésére álló erő. Belpolitikai zavarok álltak elő, melyek megzavarták nyárspolgári nyugalmát. Úgy érzi, hogy elhagyta őt az Isten, és elhagytákőt az emberek. Ebben a keserves lelkiállapotban írja ezt a két lírai költeményt, amely a líra őszinteségével tárja fel előttünk a bajba jutott ember különböző magatartását. Három magatartásról beszél, mint a saját tapasztalatáról ennek a zsoltárnak az írója.
Az egyik a csüggedés lelkiállapota és magatartása. A bajba jutott ember mindig küzd és harcol, amikor a kudarcok elől megpróbál menekülni, és amikor a menekülést is hiábavalónak látja, akkor úrrá lesz rajta a csüggedés lelkiállapota. Ez a pillanat az, amikor holtpontra jut az ember lelkiereje, amikor többé nincs már ereje sem ahhoz, hogy átkozódjék, sem ahhoz, hogy imádkozzék, legkevésbé ahhoz, hogy valamit cselekedjék, csak egyet tud, menekülése országútjának szélén leül az árokba, s a minden mindegy fásult lelkiállapotában várja, hogy mi történik, hiszen sorsát senki el nem kerülheti. Ha zuhog a zápor, amellyel eddig küzdött, most már nem törődik vele, csak zuhogjon, ha körülötte csapkodnak a villámok, rájuk sem hederít, meg sem rebben már tőlük, csapjon bele, ha úgy jön, úgy gondolja: hamarabb lesz vége ennek a nyomorult életnek.
Az elcsüggedt embernek ez a magatartása antiszociális magatartás, mert nemcsak maga pusztul bele ebbe a magatartásba, hanem belepusztulnak azok is, akikőt látják, mert a csüggedés a legragályosabb betegség ezen a világon. Egyik emberről átragad a másikra, s akkor belepusztulnak mindazok, akiket pedig talán ő nem is akarna magával együtt egy összeomló világ romjai alá temetni. Ez az egyik magatartás.
A másik magatartás a nyugtalanság, éppen az ellenkezője az elcsüggedésnek. A nyugtalan emberen ideges izgalom vesz erőt. Elveszíti benne és miatta józan ítélőképességét s megfigyelőerejét, nem tud meggondoltan cselekedni, hanem elkezd idegesen kapkodni. Nem bír fegyelmezetten várni, mert az ő meggyőződése szerint a hatóságok sohasem eléggé óvatosak, és az intézkedések sohasem eléggé gyorsak, ezért mindig egyéni akciókat kezd, és a maga türelmetlenségével, ideges nyughatatlanságával, fegyelmezetlen magatartásával pánikot kelt. Elpusztítja önmagát, és elpusztítja vele együtt bajba jutott sorstársait ez a bajba jutott ember.
A harmadik magatartás a bizalom, a bizalom, mely sem nem csüggedés, sem nem nyugtalanság. Nem lehet csüggedés, mert lényege, hogy reménységét fel nem adja. Hiába van körülötte minden, ami nála erősebb és nagyobb, ő valakiben bízik, aki mindennél és mindenkinél erősebb, a hatalmas és erős Istenben. Nem lehet tehát csüggedés, de nem is lehet a csüggedés tétlensége. Nem lehet azért, mert jól tudja és látja, hogy ha Istennek van is hatalma, hogy emberi életekbe bele tudjon nyúlni közvetlenül az ő csodálatos bölcsességével, mégis úgy intézi a világ sorsát, hogy embereken keresztül nyúl bele ment ő szeretetével a világba. És jól tudja, hogy ezeknek a megoldandó emberi feladatoknak a félretolása nélkül az Isten csodájának várása mindig istenkísértés, amit pedig a Szentírás tilt.
De nem is lehet nyugtalanság, hiszen miért nyugtalankodjék, amikor a legjobb helyen tudja Isten kezében az egész világ és önmaga sorsát. Milyen természetesen és magától értetődőnek látszik, hogy a bajban ez az egyedül értelmes és emberhez méltó magatartás.
Hát vajon mi az oka akkor, hogy mégis olyan nagyon nehéz bízni. Mert hogy nehéz bízni, azt a zsoltár írója is jól látja. Aki ismeri a 42. és 43. zsoltárt, az látja, hogy ebben a zsoltárban háromszor biztatja magát a zsoltáríró ugyanezekkel a szavakkal, mint valami csodálatos refrénnel: „Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatalankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.” Önmaga előtt is érthetetlen, hogy miért nem tud eléggé bízni az Istenben, miért hullatja ölébe csüggedten kezét, vagy miért kezd el akadékoskodni nyugtalan lélekkel. Vannak ennek, testvéreim, emberileg indokolható okai is.
A baj mindig látható, kézzelfogható. Az Isten pedig, akinek a segítségében bízunk, láthatatlan, a baj mindig időszerű, de az Isten segítsége eljövendő.
A baj most van, a segítség majd lesz, és ezt a nagy időkülönbséget a most és a majd között a bajba jutott embernek nagyon nehéz kivárni. Mert az ember órája mindig másképpen jár, mint Isten órája, de a bajba jutott ember órája különösképpen is másképpen jár, mint az Istené. A bajba jutott ember azt gondolja, hogy az Isten órája nagyon késik.
Ha valaki azonban azt gondolja, hogy csak ezek az okai annak, hogy az ember olyan nehezen tud bízni az Istenben, az nem lát ennek a kérdésnek a mélyére. Mi világosan látjuk azt, testvéreim, hogy nem ez az oka annak, hogy az emberek nem tudnak bízni az Istenben. Nem azért, mert nagyobbnak, reálisabbnak érzik a bajt, mint a segít ő, mentő Istent, nem azért, mert talán gyenge a hitük, nem azért, mert nem tudnak bízni Istenben, hanem azért, mert nem mernek bízni az Istenben. A zsoltáríró is egészen világosan látja ennek a kérdésnek a mélységét, azért kezdi a 43. zsoltárt ezzel az igével, amely az egyik böjti vasárnapnak, a szenvedések időszaka egyik vasárnapjának az egyházi bevezető igéje: „Ítélj meg engem, ó, Isten”.
Miért nem mer az ember bízni Istenben? Azért, mert Isten igéje és a saját lelkiismerete együtt tesz bizonyságot neki arról, hogy ő az Isten segedelmére méltatlan. Hogyha az Isten igazságos Isten, aki meg akar fizetni mindenkinek az ő cselekedetei szerint, akkor én büntetésnél egyebet tőle nem érdemlek. Nekem nincs jogom várni az Isten segítségét, csak azt, hogy az Isten hagyjon el engemet. Akkor, amikor az ember lelkiismeretét felkorbácsolja az Isten Szentlelke, akkor beszélhetnek akármit a jó Istenről, a mi áldott mennyei Atyánkról, a kegyelmes, irgalmas Istenről, a lelkiismeretünk békétlen, nyugtalan. Ezért nem tudunk bízni az Istenben. Ezért van az, hogy Istenben csak az az ember tud bízni, aki találkozott a golgotai kereszttel, ahol nem egy királyi gesztussal engedtetik el az ember bűne, és töröltetik el a bűnnek következménye, hanem ahol az Isten kézzelfogható áldozatot hozott azért, hogy a megrettent lelkiismeretű embernek legyen békessége és bizonyossága afelől, hogy megbocsáttattak néki az ő bűnei. Nincs békessége annak az embernek, és nincs bizodalma sem az ítélet napjához, sem az Isten segítségében, aki a kereszten meg nem látta a saját bűnének minden büntetését, amint azt érette és helyette elszenvedte az Isten egyszülött fia, Jézus Krisztus.
A kereszt tövében, a Krisztus vérével áztatott földben terem meg egyedül a bizalom virága.
A bizalomnak az a virága, amelyik tud hinni Isten szeretetében akkor is, amikor semmit sem lát belőle mást, mint ami a kereszten történt: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” És aki az ő Fiát, az egyszülöttet nem sajnálta énérettem odaáldozni, miképpen ne adna meg vele együtt mindent nekem, amire szükségem van, és nekem üdvösséges. Krisztus keresztje alatt tanul meg egyedül bízni az ember. Ó, mennyit harcolt a zsoltár írója azért, hogy tudjon bízni Istenben akkor is, ha nincsen semmi, ami emberileg alá tudná támasztani, nem tudta elérni. Hányszor biztatta lelkét. elővette értelmi indítóokait, drága szent emlékeit, csodákra emlékezett vissza, és mégis újra meg újra visszaesett a csüggedés és nyughatatlanság lelki állapotába, mert a bizalmat nem lehet kitermelni az ember szívéből. A bizalom csak a kereszttel szemben álló ember szívében tud megszületni. Az az ének, amit második éneknek énekeltünk, Gerhardt Pál éneke. Sokat szenvedett ember volt, a 30 éves háború idején élt, hányszor elveszített mindent és mindenkit, aki és ami drága volt életében. Mikor eltemették a lützeni templomban, joggal írhatták sírja fölé ezt a mondatot: „a sátán rostáján megpróbált teológus”, és tudjátok, hogy énekeskönyvünkben mégis tőle vannak a legszebb vigasztaló énekek. Bajba jutott ember hányszor törölte le könnyeit, míg énekeit énekelte. Ebben az énekben is olyan diadalmasan csendül a kereszt tövében megtanult, elvehetetlen isteni bizalom: „Én lelkem, miért csüggedsz el, van neked Istened”. Igaz volt-e ez az ének a te ajkadon, amikor most énekelted?
Ámen. Ima: Urunk, Istenünk, bocsásd meg nekünk minden csüggedésünket, minden nyughatatlanságunkat, amellyel annyiszor megnehezítettük számodra, hogy segíts rajtunk.
Bocsásd meg minden bizalmatlanságunkat, amellyel megsértettük atyai szívedet, amikor úgy viselkedtünk, mintha mostohánk volna az égben és nem édes mennyei Atyánk. Tudjuk, hogy erre nekünk sem okunk, sem jogunk nem volt, nincs és nem is lesz soha. Ez csak kivetítése lelkiismeretünk nyugtalanságának, amely azt mondja nekünk, büntetésnél egyebet nem érdemlünk. Urunk! Ajándékozz meg bennünket Szentlelkeddel, hogy mi nem a bajból, hanem a bűnből akarjunk menekülni, ne nyugalmat, hanem békességet keressünk, Veled megbékélt szívet. Köszönjük Neked, hogy ezt Te lehetővé tetted fiadnak a keresztfán hozott áldozata által, melyben van a mi bűneinknek bocsánata, életünk és üdvösségünk. Bízom Benned, Uram Jézus, Benned bízom egyedül. Ezzel a bizalommal ajánljuk szent kezedbe ezt a mai napot, benne magunkat, családunkat, házunkat, hazádat, hazánkat, egyházunkat, kormányzónkat, harcoló véreinket határainkon, megígért mindennapi kenyerünket addig is, míg hitünk szerint majd egyszer hálát adhatunk Neked, a mi szabadítónknak és Istenünknek.
Ámen.

A kegyelem himnusza Időpont: Reformáció napja, 1955. október 31.
Alapige: Zsoltár 36:6-10.
Uram, az égig ér a te kegyelmességed; a te hűséged a felhőkig!
Igazságod, mint Isten hegyei; ítéleteid, mint a nagy mélységek; az embert és barmot te tartod meg, Uram!
Oh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek.
Dúslakodnak házadnak bőséges javaiban; megitatod őket gyönyörűségeid folyóvizéből.
Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot.
A reformáció napját kétféleképpen lehet megünnepelni.
Lehet történeti emlékünnepet csinálni belőle s akkor színesen megelevenedik előttünk az a hősi jelenet, amelyben 438 évvel ezelőtt 1517. október 31-én egy egyszerű szerzetes kiszögezte a wittenbergi vártemplom ajtajára 95 tételét s ezzel forradalmasította a világot, mert az ige világosságának csóváját vetítette oda a sötétség birodalmára.
De lehet úgy is ünnepelni, hogy a reformáció üzenetére helyezzük a hangsúlyt s nem a személyre, akin keresztül a reformáció történt s nem az eseményekre, amelyekben jelentkezett, hanem arra az új világosságra, arra az új látásra, amit Isten a reformáción keresztül ajándékozott ennek a világnak. Lehet, hogy ez nem lesz olyan érdekes, színes, élményszerű ünnep, talán több lesz benne a száraz tanítás, mint a lelkesítő emlék, de bizonyos, hogy Luther jobban örül annak, ha a reformáció ünnepe nem Luther, hanem a reformáció ünnepe. A mai ige is ilyen ünneplésre kényszerít.
A reformáció új üzenete: hit által való megigazulás, Isten kegyelmének új látása. Nem soha nem hallott új dolog ez. Másfél évezreddel azelőtt is ez szólalt meg Isten igéjében, de a dicsőségét féltő, érdemeire büszke ó-ember megalázónak érezte a kegyelmet, arany ékszert csinált a véres gerenda-keresztből, hatalmi jelvényt a legalázatosabb szolgálat keresztjéből s példaképet a Megváltóból. Ezt a megmásított, átértelmezett keresztet állította vissza a reformáció régi helyére s tette újra Isten kegyelme kinyilatkoztatásává, az üdvösség egyetlen kapujává.
Ez a 36. zsoltár is Isten kegyelmének magasztalása, a kegyelem himnusza. Arról beszél, hogy meddig ér a kegyelem. 1. A kegyelem a magas égig ér. Így énekel a zsoltáríró: "Uram, az égig ér a te kegyelmességed; a te hűséged a felhőkig!" /6. v./ A zsoltár előző verseiben az emberi romlottság nagyságát és mélységét gondolja végig és rajzolja meg a zsoltáríró. Olyan nagynak látja az ember romlottságát, hogy nyugodtan mondhatjuk rá: Az égre kiált az ember bűne.
Tulajdonképpen minden bűn az égig ér és az égre kiált. Nemcsak Kainé. Mikor megölte Ábelt, a kiontott vér az égre kiáltott. /I. Móz. 4:10./ Nemcsak a Dávid házasságtörése és gyilkossága, melyet így vall be Istennek: "Egyedül teellened vétkeztem". /Zsolt. 51:6./ Nemcsak a tékozló fiúé, aki így gyónja atyjának sokszor megbánt vétkét: "Vétkeztem az ég ellen és te ellened". /Luk. 15:21./ Tulajdonképpen minden bűn hatása túlmegy a föld határán.
Minden bűn két irányban hat. Vízszintesen önmagam és a másik ember felé és függőlegesen Isten felé.
Erre az égre kiáltó, égig érő bűnre így felel a zsoltáríró: "Az égig ér a te kegyelmességed." Nemcsak a bűn hatása megy túl a föld határán, hanem a kegyelemé is.
Bántanak a bűneid? Igen nagynak érzed? Úgy érzed, hogy égbenyúló hegyóriás a bűneid terhe, mely porba roskaszt? Halld meg a bűnösök evangéliumát! Ezt vette ajkára a reformáció.
Ezt harsonázta hangszóróval a kétségbeesett bűnösök világába: Van még számodra is bocsánat! Égig érnek a bűneid? Égig ér Isten kegyelme is! 2. A kegyelem az utolsó baromig ér – folytatja a kegyelem himnuszát a zsoltáríró, mikor így folytatja a zsoltárt: "Igazságod, mint Isten hegyei; ítéleteid, mint a nagy mélységek; az embert és barmot te tartod meg, Uram!" /7. v./ A kegyelemnek egy különleges megjelenési formájáról szól itt a zsoltár. Van bűnbocsátó kegyelem és van megtartó, eltartó, gondviselő kegyelem. A kettő szorosan összefügg. Az egyik előzmény, a másik következmény. Az egyik ok, a másik okozat. Mert bűnbocsánat van, azért van megtartás. Az a tény tehát, hogy megvan mindenünk, ami az élet fenntartásához szükséges, nem egyszerűen a teremtés gépies rendjének a következménye, még csak nem is az ember önfenntartó munkájának gyümölcse csupán, sőt még Istennek, mint mennyei Atyánknak családfenntartói kötelezettségével sem magyarázható csupán. Kegyelem ez a legapróbb részletekig. Kegyelem a falat kenyér, a pohár víz, a lábbeli, a ház, udvar, a család, a jó szomszédok, a békés világrend,... minden, minden, amit Luther az első hitágazat magyarázatában oly bőven felsorol, de amelyet így fejez be: "Mindezt csupán atyai, isteni jóvoltából és irgalmasságából cselekszi, és én arra sem érdemes, sem méltó nem vagyok." Az özönvíz példája világosan mutatja, hogyha elfogy a kegyelem, elfogynak az élet lehetőségei is e világon s jön a világkatasztrófa.
Ez a megtartó kegyelem átfogja az egész teremtett világot. Benne van a kis fűszál éppúgy, mint az óriási tölgy, a csörgő csermely éppúgy, mint a hatalmas óceán, a csúszó féreg éppúgy, mint a szálló sas, a barom éppúgy, mint az ember. Jó nekünk megpróbálni átfogni ezt a kérdést a maga óriási távlatában. Egyszer Luther elnézegette a szabadban tanyázó madarak sokaságát. Elgondolkozott azon, hogy erről mind Isten gondoskodik és így szólt: "Senki sem számíthatja ki, mennyit költ Isten csak arra, hogy az ég madarait eltartsa, még azokat is, amelyek semmi hasznot nem hajtanak. Én azt hiszem, hogy csak a verebek táplálása is többe kerül egy év alatt, mint amennyi évi jövedelme van Franciaország királyának. Hát még a többiről mit mondjunk?" Hiszed-e, hogy mindez bizonnyal igaz? Áll ez az igazság, mint a hegyóriás s változhatatlan, mint a mély tenger. 3. A kegyelem a hatalmas ellenségig is elér – folytatja tovább a kegyelem himnuszát a zsoltáríró, mikor így szól: "Óh Isten, milyen drága a te kegyelmességed; az embernek fiai a te szárnyaidnak árnyékába menekülnek." Erről a megőrző kegyelemről így tanít Luther az I. hitágazat magyarázatában: "Megoltalmaz minden veszedelem ellen. Megvéd és megőriz minden gonosztól." Saját magán tapasztalta mindezt. Ez adott neki rettenthetetlen bátorságot.
A zsoltáríró olyan képet használ mindennek szemléltetésére, mely Jézus ajkán is megszólal /Máté 23:37./, a csibéit féltő anyamadár képét. Mikor a baromfiudvaron végigfut a földön a héja árnyéka, riadtan figyel fel a kotlós, elkezdi kétségbeesetten hívni szerteszét kapirgáló csibéit s elrejti őket szétterpesztett szárnyai alá a fenyegető veszedelem elől. Így rejtette el Isten Illés prófétát az éhhalál elől a Kerith patakja mellé. /I. Kir. 17:3./ Így rejtette el Pétert a kivégzése előtti éjszakán a börtönőrök elől. /Ap. csel. 12:7-10./ Így rejtette el Luthert is a wormsi birodalmi gyűlés után Wartburg várába, hogy rá ne találhasson a birodalmi átok által felbátorított ellenségeinek pusztító serege.
Ez az elrejtő kegyelem még nagyobb, mint az ellenség fölött győzelmet adó kegyelem.
Odáig sem engedi fajulni a dolgokat, hogy harcra kerüljön a sor. Egyszerűen befedez, elrejt ellenségeink elől. Ezt a kegyelmet látja meg legkevésbé az ember. A kis csibe biztonságban bújik meg anyja szárnyai alatt. Nem is látja a veszedelmes héját s mikor újra szabadon futkoshat a veszedelemtől megszabadult udvaron, sejtelme sincs arról, hogy halálos veszedelemtől szabadult meg.
Szoktál-e te hálát adni Istennek azért, ami nem történt meg az életedben, aminek veszélyes lehetőségét nem is láttad? 4. A kegyelem elér a szorongató ínségig is.
Mai szent leckénk így fejeződik be: "Dúslakodnak házadnak bőséges javaiban; megitatod őket gyönyörűséged folyóvizéből. Mert nálad van az életnek forrása; a te világosságod által látunk világosságot." /9-10. v./ Isten bűnbocsánata tehát nem valami szűkös, ínséges kegyelemkenyeret juttat a megkegyelmezettnek, melynek keserű a szájíze, mert megalázó s állandóan arra emlékeztet, hogy: ki ne merd nyitni a szádat panaszra, amit kapsz, azt is csak irgalomból kapod! Isten kegyelme dúslakodó bőséget, pazar fényt jelent a megkegyelmezettnek s mindez nem ideig-óráig tartó szeszélyes boldogság, hanem bővizű forrás, mely szárazság idején sem apad ki. Csóválod a fejedet s azt mondod magadban: nem nagyon tapasztalom ezt? Nézd meg a 23. zsoltárt! Írója szorongató ínségben él. Harctéren tartózkodik, állandóan farkasszemet nézve az ellenséggel, a halál árnyékának völgyében bujkál, Isten vesszeje és botja nehezedik reá s mégis ezt mondja: "Nem szűkölködöm..., asztalt terítesz nekem az én ellenségem előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam." A rajvonalban is ünnepi lakomán érzi magát.
Vagy nézd meg Pál apostolt! Börtön fenekén, láncok között, éhezve és fázva írja levelét a filippibeliekhez, mégis így ír: "Örüljetek az Úrban mindenkor!" /Fil. 4:4./ Bizony leér a kegyelem a szorongató ínségig is és bővölködő élettel ajándékoz meg a hitben a nyomorúság közepette is!
Pedig a zsoltár még nem is ír, mert nem is írhat a golgothai keresztről, amelyen megjelent, nyilvánvalóvá lett Istennek ez a csodálatos kegyelme, mely a pokolba is leér. Ezt látta meg, ezt emelte fel magasra a reformáció. Erről zengte himnuszát Luther, mikor a Kis Kátéban így írt: "Ahol bűnbocsánat van, ott élet és üdvösség van." Ahol nincs bűnbocsánat, ott halál és sötétség van, a kegyelemben miénk az élet forrása és a világ világossága. Ámen.

Várjad az Urat!
Időpont: Advent, 1928. december 15. (Helyszín: nincs megjelölve; Győr?)
Alapige: Zsolt. 27:7-14.
Halld meg, Uram, hangomat - hívlak! Irgalmazz nékem és hallgass meg engem!
Helyetted mondja a szívem: Az én orczámat keressétek! A te orczádat keresem, oh Uram!
Ne rejtsd el orczádat előlem; ne utasítsd el szolgádat haraggal; te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene!
Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem.
Taníts meg engem a te útadra, oh Uram! Vezérelj engem egyenes ösvényen, az én üldözőim miatt.
Ne adj át engem szorongatóim kivánságának, mert hamis tanúk támadnak ellenem, és erőszakot lihegnek.
Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén!
Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.
Keresztyén gyülekezet, szeretett testvéreim a Jézusban!
Szeretném, ha mindnyájunk előtt ott lehetne kinyitva a Biblia, hogy jobban meg tudnánk érteni a mai Igét. Szeretném, ha nemcsak papíron lennének előttünk ezek a mondatok, hanem látnánk magunk előtt a zsoltáríró arcát is, aki e verseket nagy nyomorúságában írta le. Mindjárt a második versben azt írja: gonoszok jöttek ellenem, és pusztító szándékukat a vérszomjas állatokéhoz hasonlítja. Úgy érzi a zsoltáríró, ellenségei, mint tűzokádó sárkány, mint lihegő oroszlánok jönnek feléje, hogy gyönyörködjenek kínjában, mikor felfalják testét. "Tábor fog körül", tehát nem egy-két ember magánakciója, hanem hatalmas szervezet munkája az, mely mindenáron tönkre akarja tenni. Oh, mily nehéz lehetett helyzete, hogyan kívánkozott ez a szegény, agyonnyomorgatott ember Isten tornácai után. Nem azt kéri Istentől, ne hagyja el az igazat, nem azt kéri, szabadítsa meg ellenségeitől, hanem azért esedezik, hogy lehessen az Úr közelében, lakhasson az Úr házában élete minden idejében. Egy külön fájdalma a 27. zsoltár írójának, hogy elfordultak tőle azok is, akikre – emberi számítás szerint – nehéz időkben számíthatott volna. Arról panaszkodik, "ha apám és anyám is elfordulnának". Az lehet, hogy itt nem is testi szüleiről beszél, de az bizonyos, olyanokra gondol, kikkel vérkapocs köti össze. E zsoltáríró azonban Istenben bízó, hívő lélek, aki nyomorúságában is az Úrhoz kiált és így biztatja magát: "az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől remegjek?" Ez a bizakodása és reménysége végighúzódik az egész zsoltáron.
Pedig keresztyén testvéreim, nemcsak az emberek tették próbára, hanem Isten maga is, azzal, hogy nem felelt kiáltásaira. Hiába kérdezi az Urat, nem felel, nincs válasza arra az imádságra, mellyel ostromolja az eget. Hiába kiáltja: "Halld meg Uram hangomat, hívlak! Irgalmazz nekem és hallgass meg engem." Nem felel. Azt olvassuk: "helyetted mondja a szívem", tehát Isten helyett a saját szíve tanácsaihoz kell fordulnia. Ennek az embernek lelki állapotában nem az a veszedelem, hogy ellenségektől van körülvéve, hogy hozzátartozói is elfordultak tőle, hanem a legnagyobb probléma számára az, hogy Isten miért nem felel imádságára. Az Isten várat magára. Ennek az embernek problémája adventi probléma: miért várat Isten magára? Sokszor az ember úgy érzi, minden összeomlik körülötte, és Istennek csak közbe kellene lépni, hogy megfogja egy család kormánykerekét, és Isten nem teszi, vár. Miért várakoztatja meg Isten az embert, miért nem felel imáira? A zsoltáríró könyörgése is csak pusztába kiáltott szó, pedig hallja az Úr és nem felel. És ez az ember mégis várja, egyre várja az Urat. Szeretném, ha ebben az órában szembe néznénk azzal a kérdéssel, ami nemcsak ennek az embernek lelkét sanyargatja, hanem a mienkét is, hogy miért van oly sok tapasztalatunk nekünk is arról, hogy az ég nagyon messze van tőlünk és igen sokáig tart, míg egy imádság felér és visszajön rá a válasz? Nem ismerem, keresztyén testvérem, a lelkedet, de tudom biztosan, hogy volt életedben is időszak, mikor ellenség veszedelme háborgatta lelkedet és így kiáltottál fel: Irgalmazz nékem, hallgass meg engem, Uram, miért nem felelsz? Oh, miért vársz? Mikor erre a kérdésre meg akarunk felelni pozitív adattal, akkor e kérdés megvilágítását nem az teszi szükségessé, hogy arról beszéljünk, miért várat magára Isten, hanem azt nézzük meg, miért nem várat! Azokat a tévhiteket, melyekben az emberek élnek Isten felől és gondolkodnak az ima késedelmes meghallgatásáról, azokat szeretném a gondolatok világából kiküszöbölni. 1./ Isten nem kényelemszeretetből várakoztatja meg az embereket. Mikor erről beszélünk, újra elemberesítjük az Istent, mint a múltkori prédikációban, mikor az Isten bánatáról beszéltünk, de mivel gyarló emberek vagyunk, azért nem tudunk másképp gondolkodni, minthogy magunkból indulunk ki. Ha valakit megvárakoztat egy ember, azt gondolják felőle, kényelmes.
Az igaz, vannak emberek, akik nem nagyon kedvelik a munkát, méltóságteljesen, kimért, lassú tempóval járják az életet és nem jönnek ki akkor sem nyugalmukból, mikor körülöttük rohanó léptekkel, őrült sebességgel száguld az élet. Mindennek a könnyebb oldalát keresik, azt sem bánják, az az elvük, amit megtehetsz holnap, ne tedd meg ma. Azért igen sok ember gondolatvilágában úgy él az Isten, mint fényes királyi trónusán, keleti kényelemmel ülő nagy úr, aki nem törődik itt lent rohanó élettel, ő ráér. Keresztyén testvéreim, az Úr Jézus beszédéből világosan látjuk azt, hogy ez egy teljesen hamis életkép Istenről, mert nekünk szorgalmas Istenünk van. Mikor Jézus erről bizonyságot tesz, ott áll szombati napon a Bethesda tavánál és ott hangzanak el azok a szavak, mellyel hivatkozik Istennek szüntelen munkálkodására.
Istennek nincs ünnepe sem, saját magától még azt is megtagadja. Nincs éjszakája, pihenője, azt sem engedi meg magának, hogy behunyja szemét és elszunnyadjon. Tehát, ha a te lelked állapota olyan, mint a 27. zsoltár írójáé volt, hívod az Istent és hiába kiáltozol nem nyúl bele életedbe, akkor ne mondd azt keresztyén testvérem, hogy nem segít Isten, mert kényelmes és mit törődik a te nyomorult életeddel. 2./ Talán azt következteted ebből, hogyha Isten ennyire el van foglalva, akkor talán ezért várakoztat. Sok embernek ambíciója a munka, teljesen neki élnek, és rendszerint úgy járnak vele, hogy a munkahalmaz túlnő képességeiken, elvesztik nyugodtságukat, kapkodnak, és azért nem tudják elvégezni munkájukat. Ha te azt gondolod, Isten azért nem tud felelni imádságodra, mert nagyon el van foglalva, akkor ne felejtsd el azt, hogy a mi Istenünk munkaképessége és bírása csodálatos nagy és hatalmas. Mikor Jézus azt mondja, nincs pihenése, ezzel megállapítja Isten csodálatos munkateljesítményét is. Figyeljétek meg, a munkával agyonhalmozott emberek hogyan irtóznak minden újabb munkatöbblettől. És nézd, a munkával agyonhalmozott Isten könyörög hozzád, adj neki még többet, add oda még a gondjaidat is. És az az Isten, akihez az élet minden pillanatában millió és millió ember imádsága száll fel, az biztat téged azzal, zörgess és megnyittatik, hívj segítségül a te nyomorúságod idején és én megnyugosztlak tégedet. Oh, látod mennyire nem igaz az, hogy Isten azért várat, mert el van foglalva! 3./ Nem nemtörődömségből várat magára. Nem olyan hatalmas Úr ő, kinek számára semmi egy nyomorult ember élete. Nem olyan Úr, akinek lelkében nagyobb világtervek koncepciói élnek, semhogy egy porszemmel törődjön. Ha te azt gondolod, olyan jelentéktelen senki, elhanyagolható mennyiség vagy Isten szemében, akkor vedd tudomásul, hogy Isten törődik veled, mert nagyon szeret téged és mindig ráér veled foglalkozni. Két újtestamentumi történet is igazolja ezt. Az egyik a kisgyermekek története, mikor az édesanyák viszik Jézushoz a gyermekeket, ki ott ül a zöld pázsiton, behunyja szemét, hogy kissé pihenjen s elnémítsa öntudatát, de mikor el akarják a tanítványok kergetni őket, kinyitja fáradt szemét, szelíd szemével belenéz a világba, és rögtön elfelejt minden fáradságot, s hívja magához a kisdedeket.
Oh, látjátok, milyen ráérő Istenünk van nekünk? A másik történet a vérfolyásos asszony története. Mikor Jézus megy Jairussal, hogy leányát meggyógyítsa, már közvetlen közelében vannak Jairus házának, mikor egyszerre megáll az Úr és azt kérdezi hátrafordulva, kicsoda illetett engem. Akkor egy szegény asszony borul le előtte, és elmond Jézusnak mindent, igazán.
Ott áll mellette Jairus tűkön, meghal a leánya, és Jézus, mikor egy lélek megmentéséről van szó, ráér egy másik lélekkel törődni, ügyes-bajos dolgaival foglalkozni. Oh, keresztyén testvérem, életmentő, nagy utak küszöbén is megálló nagy Istenünk van nekünk.
De hát akkor miért várat meg bennünket? Az igehirdetésnek második, pozitív részében azt kell legelőször mondanom, hogy Isten nem véletlenségből, hanem készakarva várakoztatja az embert, és nem azért, mert aktáink a királyi palota előszobájában elkeveredtek. Ismét egy újtestamentumi példázatra hivatkozom.
Ott van a kananita asszony története. Annyira kiáltoz Jézus után, hogy már a tanítványoknak rossz hallgatni keserves könyörgését és kérik Jézust, bocsássa el, hogy ne kiabáljon utánuk. És az Úr megy tovább. Válaszol ugyan – de, hogy úgy mondjam – csak foghegyről beszél az asszonyhoz, szinte sértőn. Mennyire mutatja ez a történet is, hogy Isten tervébe bele van iktatva az embereknek megvárakoztatása. Bartimeus példája is mutatja. Jézus után kiáltoz: Mester, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! Jézus hallja és megy tovább. A körülállók csitítják, ne zavarja a menetet, de Bartimeus tovább kiált. Mind a két esetben az Úr készakarva várakoztatja meg a könyörgő embereket. Isten nem engedi, hogy sürgessükőt. Látjuk ezt a kanai menyegző történetéből is. Ugye tudod keresztyén testvérem, milyen keményen utasítja vissza Máriát, szinte alig tudjuk megérteni, hogy tudta Jézus megsérteni édesanyját, de ha figyelmesen olvassuk, rögtön megértjük, hogy itt nem Máriát utasítja vissza, hanem a sürgető lelket, amit Mária is megértett, mert szelíden mondja a szolgáknak, hogy amit majd parancsol, megtegyétek.
Kedves testvérem, neked is azt mondja Isten, várj és ne sürgess, mert amíg el nem jön az én órám, addig nem cselekszem veled. Nem gondolod, testvérem, ha Isten készakarva várakoztat meg, akkor célja lehet ezzel? Mikor Isten rajtunk hagyja a keresztet, hogy tovább roskadozzunk alatta, Istennek ezzel az egyik célja, hogy megtanítson bennünket annak megismerésére, hogy milyen nehéz várakozni. Mi is megvárakoztatjuk az Istent és Isten hasonszerű gyógyszerrel dolgozik, várakoztatást várakoztatással, bűnt bűnnel büntet. Azt hiszem, nem kell arról beszélnem, hogy nemcsak a hitetlen ember várakoztatja meg Istent megtérésével, hanem a hívő is engedelmességével. Hányszor kell Istennek egyet elmondani, míg egyszer meghalljuk és mennyi türelemmel kell bennünket hordozni, míg végre engedünk akaratának. Nem szabad azt gondolni, hogy Istennek nem fáj ez a várakozás. Nézzétek Jézust virágvasárnapi bevonulásakor, könnyeket hullat Jeruzsálem felett, mert fájt neki, hogy ez a nép megvárakoztatja az Istent.
Isten vár a segítségével azért, mert rá akar bennünket nevelni az alázatos imádkozásra. A kananita asszonytól is szándékosan visszahúzódik, hogy teljesen összetörve, mélyebb alázatossággal könyörögjön hozzá. Nincs még egy olyan erény, amelyre olyan nagy szüksége lenne az emberiségnek, mint az alázatosság erényére, és Isten kemény eszközöktől sem riad vissza, hogy gyermekeit erre az erényre megtanítsa. Isten megvárakoztat azért is, mert növelni akarja örömünket. Csak éppen érinteni akarom Péter apostol történetét. Az Úr ott is azért késik az imádság meghallgatásával, hogy annál nagyobb legyen az öröm. Istennek van még egy célja ezzel, tapasztalatokat akar általa adni, meg akar tanítani a várakozás bölcsességére. Akiknek azonnal szokott sikerülni minden, azoknak nincsen tűrő erejük, csak akik soká hordozzák az élet nehéz keresztjét, azoknak van tapasztalatuk arról, hogy az Isten soha el nem késik. A várakozás kétféle lehet: kényelmetlen nyűg s gyötrelem, vagy nagy boldogság, egy előlegezett öröm. Sokféle példát lehetne mondani e kétféle várakozásról. Ugye milyen nehezen várja a rab szabadulása óráját, ólomsúllyal nehezedik rá a várakozás gyötrelme, és nézzétek meg a diákot, hogyan várja a karácsonyi vakációt, számlálja és húzogatja ki minden nap az elmúlt napokat. Minden nappal ragyogóbb lesz a szeme és nagyobb az öröme. Látod, testvér, az egyik embert a várakozás boldoggá teszi, a másikat összetöri. A kettő között hol van az a pont, ahol eldől a várakozás állapota: gyötrelem- e, avagy boldogság lesz-e számunkra? Ott dől el ez, hogy bizonytalanra, vagy bizonyosságra várakozunk-e. Mikor olyan helyzetben vagyok, hogy nem tudom mi lesz velem, érzem tehetetlenségemet és nem tudok mást csinálni, mint várni, ez a várakozás a kétségbeesésbe kergeti az embert. De mindig boldogság és öröm lesz a várakozás számomra, ha tudom, nem hiába várok, jön a segítség, olyan bizonyosan jön, mint a diák számára a karácsonyi vakáció, mint az a vonat, amely hazaviszi édesanyja két karja közé. Ha így várakozol, boldog lesz a várakozásod. Isten tehát azért is várakoztat, hogy tanulj meg bizonyosat várni, légy biztos arról, hogy a segítség nem késik el, jön a nagy szabadulás. Isten azt akarja, hogy nyomorúságok idején is felemeljük fejünket, s boldogan nézzünk a jövőbe azzal a szent meggyőződéssel, hogy jön az Úr, bizonyosan jön. Oh, kedves testvérem, hidd el, nem volna nagyobb karácsonyi öröme Istennek, mintha te a sok évnyi nyomorúságos ádventedben többé nem vonszolnád az élet terhét, hanem felemelnéd fejed, és könnyektől ragyogó szemekkel néznél a titokzatos fekete jövőbe, és azt mondanád: Jön az Úr, bizonyosan jön.
Nem tudom azt, kedves testvérem, mi az, amivel téged várakoztat az Isten, de tudom azt, hogy a 27. zsoltár írója azért tudott várakozni, mert az utolsó előtti verset vallotta lelkében: "Bizony tudom, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén." Körülötte ellenséges hadsereg lándzsái csillognak, mellette nincs senki, aki megvédje ellenük, Isten hallgat, kiáltozásaira nem jön válasz, imádsága pusztába elhangzott beszéd, és ő mégis azt mondja: Bizony hiszem, hogy meglátom az Isten jóságát. Szabadulását nem látja, de felfelé néz és megtelik reménységgel lelke, s ki tudja mondani az utolsó szavakat: Várjad az Urat, légy erős, bátorodjék szíved és várjad az Urat! Ámen.

Az eljövendő Fiú Időpont: 1931. szeptember 11.
Alapige: 22. zsoltár Az éneklőmesternek az ajjelethassakhar szerint; Dávid zsoltára.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava. Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg; éjjel is és nincs nyugodalmam. Pedig te szent vagy, aki Izráel dícséretei között lakozol. Benned bíztak atyáink; bíztak és te megszabadítottad őket. Hozzád kiáltottak és megmenekültek; benned bíztak és nem szégyenültek meg.
De én féreg vagyok s nem férfiú; embereknek csúfja és a nép útálata. Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejöket: Az Úrra bízta magát, mentse meg őt; szabadítsa meg őt, hiszen gyönyörködött benne! Mert te hoztál ki engem az anyám méhéből, és biztattál engem anyámnak emlőin. Születésem óta a te gondod voltam; anyám méhétől fogva te voltál Istenem. Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. Feltátották rám szájokat, mint a ragadozó és ordító oroszlán. Mint a víz, úgy kiöntettem; csontjaim mind széthullottak; szívem olyan lett, mint a viasz, megolvadt belső részeim között. Erőm kiszáradt, mint cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, és a halál porába fektetsz engemet. Mert ebek vettek körül engem, a gonoszok serege körülfogott; átlyukasztották kezeimet és lábaimat.
Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek s bámulnak rám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.
De te, Uram, ne légy messze tőlem; én erősségem, siess segítségemre. Szabadítsd meg lelkemet a kardtól, s az én egyetlenemet a kutyák körmeiből. Ments meg engem az oroszlán torkából, és a bivalyok szarvai közül hallgass meg engem. Hadd hirdessem nevedet atyámfiainak, és dicsérjelek téged a gyülekezetben. Ti, akik félitek az Urat, dicsérjétekőt! Jákób minden ivadékai dicsőítsétekőt, és féljétekőt Izráel minden magzata! Mert nem veti meg és nem útálja meg a szegény nyomorúságát; és nem rejti el az ő orcáját előle, és mikor kiált hozzá, meghallgatja. Felőled lesz dicséretem a nagy gyülekezetben. Az én fogadásaimat megadom azok előtt, akik félikőt. Esznek a nyomorultak és megelégesznek, dicsérik az Urat, akikőt keresik. Éljen szívetek örökké! Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is. Esznek és leborulnak a föld gazdagai mind; ő előtte hajtanak térdet, akik a porba hullanak, és aki életben nem tarthatja lelkét.
Őt szolgálják a fiak, az Úrról beszélnek az utódoknak. Eljőnek s hirdetik az ő igazságát az ő utánok való népnek, hogy ezt cselekedte!
A 22 zsoltárt két félreértés szokta helytelen megvilágításba helyezni. Az egyik félreértés azok részéről történik, akik csak történelmi szempontból tudják értékelni. Ezek csak a Dávid zsoltárát látják benne, s gyönyörűen ki tudják magyarázni minden titokzatos mondatát a Dávid helyzetéből. A másik félreértés azok részéről éri, akik csak teológiai szempontból tudják értékelni. Ezek éppen az ellenkező hibába esnek bele. Csak Krisztus zsoltárát látják benne. Ezt a zsoltárt – mondják – Krisztus írta. Dávid csak az íródeákja volt. Eszköz, akivel megfogatta a pennát, és lediktálta neki gondolatait. És szépen eltüntetnek minden olyan mondatot, mely a történelemre vonatkozik, és gyönyörűen beállítják az egész zsoltárt, mint Krisztus próféciáját.
Az igazság az, hogy ez a zsoltár Dávidé és Krisztusé. * * * Mit jelentett ez a zsoltár Dávidnak?
Rajzoljuk meg először is azt a helyzetet, amelyben ez a zsoltár valószínűleg keletkezett.
Ezt a zsoltárt nem palotában írták. Ez a zsoltár a nyomorúságban keletkezett. Nem a körülrajongott, koronás király írta, hanem az elhagyott Dávid. Dávidot abban az időben sok minden elhagyta. Elhagyta a királyi korona, amit Isten ígért neki, amiért mindent feláldozott, s ami oly hosszú várakozás után került Saul halálával a fejére. És elhagyta a gyermeke. Koronáját nem ellenség verte le fejéről, hanem a fia, saját édes gyermeke – Absolon –, aki pártot ütött ellene. Elhagyatottságát, nyomorúságát növelte az a mód, amellyel ezt Absolon tette. Nem azt mondta: „Nézd, apám, öreg vagy már, add nekem át a trónt”. Nem volt benne bátorság, hogy odaálljon apja elé: „Nekem most kell a trón, nem pedig akkor, amikor öreg leszek”. Nem volt annyi bátorsága, mint a tékozló fiúnak, aki követelni merte az örökséget. Így is fájt volna atyjának, de bizonnyal mégsem annyira, mint az az alattomosság, mellyel gyalázta édesapját, rágalmakat terjesztett felőle és mikor elfordította tőle a nép szívét, sereggel támadott ellene. És elhagyta Dávidot nemcsak a fia, de népe is, mely hitelt adott a gonosz fiú rágalmainak. 2Sám 16-ban van elmondva egy szomorú részlete a nép elfordulásának. Mikor Dávid búcsúzik a királyi palotától, és lent menekül már a völgyben, jön vele szemben egy Sémei nevű ember, és elkezdi őt kővel hajigálni, és így szidalmazza: „Eredj, eredj, te vérszopó és istentelen ember”.
S Dávid a trónfosztott, szidalmazott, elhagyott ember megy csendesen a bujdosás útján.
Hullanak rá a kövek meg a szitkok, ő pedig megy, mint akinek már úgyis mindene elveszett.
És mikor Efraim erdeje mellett ki kellett adnia másnapra a parancsot az összeütközésre, lelkét megtölti valami borzasztó sejtelem, hogy örökre el fogja őt hagyni Absolon, hogy soha többé nem tudja átölelni és megcsókolni gonosz fiát, akit mégis annyira szeretett. És akkor írja, azon a szomorú napon, a 22. zsoltárt.
Ez a zsoltár egy csatatér. Borzalmasabb harc folyik benne, mint ami ott folyt le Efraim mezején. Dávid harcol benne Istennel s önmagával Istenért. Ki akarja harcolni magának azt a hitet, hogy „Az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is.”
Nem könnyű Dávidnak ezt az Istenbe vetett nyugodalmas hitet kiharcolnia. Dávidnak súlyos problémája az, hogy tényleg az Úré-e a hatalom? „
Ő választott engem királynak. Nekem ígérte, nekem adta a trónt és most elveszik tőlem. Megengedte, hogy elvegyék tőlem. Hát Isten nem tudja keresztül vinni akaratát? Hát Absolon erősebb, mint Isten?” Ilyen gondolatok gyötörhettékőt. És nehéz lehetett neki kiharcolni a nyugodalmat azért is, mert nem tartozik azok közé az emberek közé, akik könnyen túl tudják tenni magukat ilyen kérdéseken. Hogyan beszél a maga nyomorúságáról: „féreg vagyok, emberek csúfja, nép utálata”. (7. vers) És hogyan beszél ellenségeiről? Egész sereg állatnevet sorakoztat fel a megbélyegzésükre: tulkok, bikák, oroszlánok, ebek, kutyák, bivalyok. Nem tud elég kemény szavakat találni, mikor róluk beszél. Ó, ez az ember nem hajlamos a megnyugvásra, hanem olyan valaki, akinek ereiben szenvedélyes vér tombol és mégis el tudja végül mondani: „Az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon is”.
Ezt a meggyőződést mutatja már az első vers is: „Én istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Ebben a versben már bizonyos kiharcolt meggyőződés van: Az Isten hagyott el.
Nem a koronám, nem a népem, nem a fiam, az Isten. Ezt mutatja az is, hogy mikor Sémei szidalmazza, s egyik vitéze azt mondja a királynak: „Hogyan szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat?”, Dávid lecsendesíti őt: Hadd szidalmazzon, mert az Úr mondotta neki: Szidalmazd Dávidot, és ki mondhatja néki: „Miért míveled ezt?” Ebben benne van az a hite, hogy minden Istentől jön, a szidalmazás, a detronizálás, a lázadás, a menekülés is. Ó, milyen csodálatos diadalt arat Dávid saját maga felett, mikor kivívja a maga számára azt a hitet, hogy nincsen olyan rossz, mit nem Isten kezéből kellene venni.
Dávid ebben a zsoltárban egy másik meggyőződést is kiharcol magának: „Isten szeret engem.” Ez is igen súlyos problémája Dávidnak. Hát ha szeret, miért hívott ki a nyugodalmas pásztoréletből, hogy világéletemben üldözött legyek, s gonosz emberek nyelvüket köszörüljék énrajtam? Hát ha szeret, miért nem kapok feleletet imáimra? „Kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg, éjjel is és nincs nyugalmam.” (2. vers) Dávid mégis kiharcolja diadalát. Azt mondja a 11. versben: „Születésem óta a te gondod voltam, anyám méhétől fogva te voltál Istenem”. Figyeld meg, hogyan próbálja megmenteni azt a hitét, hogy Isten szereti őt. Vissza akar emlékezni a jó időkre. Nem akarja látni azt, ami most van. Behunyja a szemét, hogy ne lássa, hogy nincs már körülötte királyi palota márványoszlopa, egy-két ember lézeng csupán már mellette, hogy a fia is elhagyta. „Dávid vagyok, kicsiny gyermek, akit te szerettél, és látom, hogy te voltál, ki annyiszor megoltalmaztál engem. A te gondod voltam.” Menekül múltjának emlékeihez, Istennek megtapasztalt szeretetéhez és jóságához, hogy kivívja magának e jelen nyomorúságában is a hitet: Szeret engem az Isten!
Azután nemcsak saját emlékeihez, hanem a történelem emlékeihez is menekül. „Benned bíztak atyáink… és nem szégyenültek meg.” Nem akarja látni, hogy most mi történik népével, hanem visszanéz, hogyan vezette Isten népét Kánaán felé. És kivívja a diadalt, mely a múlt emlékeinek fundamentumán épül fel. Nem azt mondja, amit a hitetlen, panaszkodó ember: „Te Isten!…”, hanem azt mondja: „Én Istenem, én Istenem”. Ha nem törődsz is velem, én mégis így hívlak: „én Istenem! Ha elhagysz is, én mégsem hagylak el”. Ez a kiáltás odamenekülés Istenhez. Rohan Isten után. „Ne hagyj el, Uram, te szerettél, a te gondod voltam mindig, nem engedlek el, ó, ne hagyj el engem!”
Dávid ezen a harctéren még egy harmadik meggyőződést is kivív magának, azt, hogy Isten diadalmaskodik. Nézzétek meg a zsoltár végét, hogyan csendül fel benne a megdönthetetlen meggyőződés: Isten diadalmaskodik. „Most én féreg vagyok, embernek csúfja, mint ebet vesznek körül, de ti, akik félitek az Urat, dicsérjétekőt, mert az Úré a királyi hatalom!”
Néha nagyon nehéz kivívni azt a hitet, hogy a diadal az Úré. Nem mindig könnyű elimádkozni, „mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség”. Dávid azonban, mikor minden elhagyta, azt tudja mondani: „Az Úr uralkodik, övé a diadal! Dicsérlek téged!”
Látjátok, milyen sokat jelentett Dávid számára a 22. zsoltár! * * * Mit jelentett ez a zsoltár Isten számára?
Írja Dávid a 22. zsoltárt, és amíg írja, belekerül az ihletettség állapotába. Öntudatlanul felülemelkedik az adott körülményeken, és ajka tolmácsolójává válik Isten akaratának. Figyeld meg így ezt a zsoltárt, és elfelejted egyszerre az Efraim mezején lúdtollal író detronizált királyt, és magad előtt látod a golgotai kereszten a töviskoronás királyt, aki így kiált fel: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? … Akik engem látnak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejöket: Az Úrra bízta magát, mentse meg őt!… Átlyukasztották kezeimet és lábaimat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek és bámulnak reám. Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek.” /8., 9., 17- 19. vers/ Ki mondja mindezt? Dávid? Nem. Ezt Isten üzeni. Míg Dávid írta, mit jelenthetett ezeknek a gondolatoknak megszületése Isten számára?
Ez a zsoltár Isten gyónása. Nagy titkáról, a váltságról beszél benne. Isten titkolódzó Isten ugyan, de ezzel úgy tele van a lelke, hogy nem tud hallgatni róla.
Ez a zsoltár Isten felháborodása. Míg Dávid írja, Isten látja Fiát, amint ott függ a kereszten, és a legborzalmasabb kínok között felsikolt nagypéntek sötétségében: „Én Istenem, én Istenem” (Mt 27,46). És mikor írja Dávid: „Én féreg vagyok, nem férfiú, emberek csúfja és utálata”, látja, hogy a kereszt körül állók hogy csúfolják, hogy öltögetik rá nyelvüket: „Ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről” (Mt 27,40). És amint azt írja Dávid: „Nyelvem az ínyemhez tapadt”, hallja távolból, amint egyszer a fia fog felsóhajtani kicserepesedett ajakkal: „Szomjúhozom!” (Jn 19,28). És amint írja Dávid: „Átlyukasztották kezeimet és lábaimat” – hallja Isten, amint felemeli a porkoláb a hatalmas kalapácsot, amint rázuhan a kalapács Jézus kezére, lábára, amint ropognak a csontok… És amint Dávid írja: „Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak néznek és bámulnak rám”, Isten látja függni fiát a kereszten, és látja a kíváncsi csőcseléket a kereszt tövében, amint látványosságot csinál a váltsághalálból. (Lk 23,35) Felforr ereiben a vér, amint írja Dávid: „Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek”, látja, hogy a kereszt alatt katonák kockáznak, hogy kié legyen varratlan köntöse, melyet a szeretet készített számára, s amelyhez boldog volt, ha valaki hozzáérhetett. (Jn 19,23– 24).
Ez a zsoltár azonban Isten diadala is. Mikor mindez elvonul Isten szemei előtt, azt mondja: „Én mindezek dacára mégis küldelek, fiam, a keresztre. Eredj, váltsd meg a világot!” S míg Dávid írja: „Leborul előtted a pogányok minden nemzettsége”, Isten látja az első pünkösdöt.
Látja, amint 3000 ember kétségbeesetten kiált fel: „Mit cselekedjünk?”. Aztán lát egy poros embert, Pál apostolt, aki országúton, börtönben, rablók között hirdeti, hogy Krisztus mindenkié, a pogányoké is, teérted is meghalt, s ekkor arca felragyog, mint égen eső után a szivárvány: „Enyém a diadal. Fiam, neked fogok adni minden hatalmat földön és égen, és meghajol előtted minden térd, és vallani fogja minden ajak, hogy te, töviskoronás Jézus, emberek csúfja és utálata, te vagy az Úr!” * * * Mit jelent ez a zsoltár Krisztus számára?
Ez Krisztus kedvenc zsoltára. Tudjuk, hogy legtöbbet ebből a zsoltárból idéz. Kívülről tudta. A kereszten is ebből idéz, legborzalmasabb fájdalmai között ez az imádsága. Az idézetek sokasága és ideje mellett mutatja még valami más is, hogy nagyon közel volt szívéhez ez a zsoltár. Az eredetiben héberül van: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”. Jézus azonban anyanyelvén idézi a kereszten: „Éli, Éli lama sabaktáni”. Azon a nyelven, amelyen imádkozott, amelyen mint kisgyermek az édesanyjával beszélt. Érzed-e, hogy az idézésbeli pontatlanság bizonyítja legjobban, hogy mennyire vérévé vált ez a zsoltár Jézusnak? Azon a nyelven idézi, melyen az ember legbensőbb gondolatait szokta kifejezni. Elkerülhetnél nagyon messzire, olyan messzire, hogy évtizedekig nem hallhatnál magyar szót, de ha nagyon tele volna szíved, hidd el, te sem tudnál más nyelven imádkozni, csak magyarul. Jézus úgy szerette ezt a zsoltárt, hogy lefordította az anyanyelvére, és így idézte.
De vigasztalása is ez volt. Hányszor ülhetett e zsoltár mellett, és érezhette, hogy róla szól.
Könnyeivel öntözhette, és tusakodhatott felette: „Uram, ez a te akaratod?” És hányszor mondhatta el felette: „Úgy legyen, Atyám, ahogy te akarod”. S így lett ez a zsoltár a Bárány életprogramja. * * * Mit jelent ez a zsoltár számunkra?
Csak egy példával mutatom meg. Luther egyszer egyetemi előadásaiban a zsoltárokat magyarázta. Mikor a 22. zsoltárra készült, bezárta magára az ajtót. S aki a nyíltság, a szolgálatkészség, a család embere volt, bezárta az ajtót még a családja előtt is, hogy őt ne zavarja senki. Három álló napig volt benn. Akkor rátörték az ajtót, és ott találták asztala mellett könyökölve, nyitva előtte a 22. zsoltár. Arcán ott volt a három nap minden tusakodása, a három éjjel minden átvirrasztott fáradtsága, de szemében csodálatos tűz égett, csak a keresztet látta, ami a 22. zsoltárból olyan magasan emelkedett fel előtte. És mikor megrázták, hogy térjen magához, rájuk kiáltott: Mit zavartok engem, mikor a 22. zsoltárt olvasom?
Ez volt a 22. zsoltár Luther számára.
Ó, milyen drága volt ez a zsoltár Dávid számára! Milyen drága volt Isten számára! Milyen drága, megkönnyezett Krisztus számára! Drága-e neked? Mikor súlyos harcaid vannak, és Isten akarata nem tud diadalmaskodni akaratod felett, vedd elő, s ez a zsoltár megtanít téged a gecsemánéi imádságra. Fel fogsz kelni majd térdeidről, arcod verejtékes lesz, de mégis azt fogod mondani: Atyám, legyen meg a te akaratod! (Mt 26,42) Ámen.