Túróczy Zoltán

Járjunk a hit harcában!
Márk 9,14-29
Szentháromság ünnepe u. 21. vasárnap 1953. október 25.
A hit nem elveszíthetetlen emberi birtokállomány, hanem mindig veszedelemben forgó isteni ajándék. Nemcsak olyan tehát, mint az egyiptomi gazdasági élet, melyben bő és szűk esztendők váltogatják egymást, nemcsak olyan, mint a hold járása, mely hol kerek arccal mosolyog ránk, holdtöltekor, hol meg a holdsarló bágyadtságával birkózik az éjszaka sötétjével, de mindig megvan. A hitet nemcsak táplálni, növelni, hanem védeni is kell, mert szüntelen életveszedelemben forog. A hit és a hitetlenség annyira egymás mellett van az ember szívében, mint a mai szentleckében az édesapa imádságában, aki így kiált fel: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.” (24.v.) A hívő olyan, mint a kötéltáncos, aki a hitetlenség és a halál mélységei fölött egy árva kötélszálon egyensúlyozza magát. Vagy olyan, mint a gyertyavivő, aki puszta kézben viharos éjszakán viszi a lángot, birkózva pajzán szellő és süvítő orkán oltogató dühével. A hitért harcolni kell! Erről üzen ma a szentlecke nékünk, még pedig nem csupán tanításban, hanem egy történeti esemény szemléltető példájában, melyben emberek hányódnak-vetődnek, küszködnek a hit és hitetlenség harcában a hitért.
Az ördöngős néma meggyógyításának történetében elénk áll ebben a harcban mind a támadás, mind a védelem. 1. Nézzük először a támadást! a) A hitet mindig veszélyezteti a szenvedés. A történetbeli atyának egyetlen fia van (Luk 9,38), s az is beteg. Egész gyűjteménye van a betegségekből. A különböző evangéliumok különböző nyomorúságokat sorolnak fel. Mi ma maradjunk csak a mai szentleckével Márk leírásánál, aki szerint a gyermek gyermeksége óta siketnéma, nyavalyatörős, ördögmegszállta. Gondold el ennek a szegény apának a szívfájdalmát! Hogyan összeszorulhatott a szíve, mikor látnia kellett, mint rángatódzik, tajtékzik rohamában, a siketnémák idétlen ordításai közepette a gyermeke és nem tudott rajta segíteni! Mit érezhetett, mikor látta játszani az utca porában a napbarnította, egészséges kacagó gyermekeket! Mind a másé. Az ő egyetlene meg valahol ott kuksol a kuckóban, mint valami rögtön földre kókadni készülő penészvirág.
Ilyenkor felmerül lelkében a nagy „miért”? Akárhogy akarta, nem tudta elhessegetni magától. Ha van Isten és Ő az igazság Istene, hol van akkor itt az osztó igazság? Ha van Isten és Ő a szeretet Istene, hol akkor itt a szeretet? Ha van Isten és Ő a bölcsesség Istene, hol van akkor itt a bölcsesség? Miért születik ilyen ember a világra, szívfájdalmára magának és másoknak? Ha van Isten és Ő a hatalom Istene, miért nem gyógyítja meg akkor ezt a szegény gyermeket?
Ha ilyen megtámadott hitű emberekkel akadsz össze, ne törj fölöttük nagyképűen pálcát, ne tanítgasd őket fölényeskedve, hanem sajnáld őket, szeresd, imádkozz értük, hogy el ne fogyatkozzék a hitük és amit csak tudsz, segíts rajtuk. Nem tudhatni, mikor kerül a te hited a szenvedés pergőtűzébe, s ki tudja, hogy állod majd te a harcot? b) A hitet mindig veszélyezteti a megváratás.
Beteg gyermekével végre is sok sikertelen kísérletezés után Jézusnál próbál szerencsét az atya. Nem kell sokat magyaráznia a betegségéről. Jézus előtt rájön a gyermekre a roham, leesik a földre, s tajtékot túrván ott fetreng Jézus lábai előtt (20.v.). Jézus megsajnálja s ajkán elhangzik a királyi parancs: „Te néma és siket lélek, én parancsolom néked, menj ki belőle, és többé bele ne menj!” (25.v.) Az atya érzi, a szíve súgja, a hite mondja: Itt a gyógyulás pillanata! És akkor a várt gyógyulás helyett még egy váratlan rettenetes roham következik. Máskor a roham után fáradtan, elaléltan aludt a gyermek, most az előbbi roham után pár percre megint rákezdi. Valami rettentő kiáltás hagyja el ajkát, rángatódzik, tajtékzik, mint még soha máskor, s mikor véget ér a rettenetes roham, csukott szemmel, sápadtan elnyúlik a porban. Csendesen mondja valaki a sokaságból: Meghalt. Többen is rámondják: Vége van. Az atya pedig ott áll szinte kővé meredten. Agyán egy rettentő gondolat száguld végig: Megcsalt a hitem! Nehéz és kínos pillanatokat kell átélnie addig, míg Jézus keze megmozdul, felemeli a gyermeket s egészségesen átadja neki.
Isten sokszor csinál így. Elhangzik a felelet a nyomor kiáltására, ki van mondva a mindent megoldó hatalmas szó, de a végrehajtás késik. Isten megvárakoztat. Ilyenkor óráknak tűnik fel a pillanat, s napoknak az óra. Nagy támadás ez mindig a hit ellen. Az vesse az ilyenkor megingókra az első követ, aki még sohasem sürgette Istent, s nem próbálta meg erőszakosan előbbre tolni az Isten óráját. Nincs ilyen közöttünk. c) A hitet mindig veszélyezteti a kudarc.
A történetben nem csupán az édesapa az egyetlen megtámadott hitű ember.
A tanítványok hitét is megtámadja a kudarc. Hozzájuk viszi az atya beteg gyermekét és kéri őket, hogy gyógyítsák meg. Jézus ugyan nincs közöttük, mert Ő az oszlopapostolokkal a megdicsőülés hegyén van, a tanítványok azonban fölöslegesnek érzik, hogy megvárakoztassák a hozzájuk forduló édesapát Jézus visszajöveteléig. Mikor Jézus kiküldte őket, Mt 10,1 szerint hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat és gyógyítsanak minden betegséget és minden erőtelenséget. Ebben a megbízatásban s az ebben rejlő ígéretben bízva mernek vállalkozni a beteg gyermek meggyógyítására. És nem sikerül. Hiába mondja az egyik a betegnek: Gyógyulj meg! Hiába mondja a másik: Gonosz lélek távozz belőle! Hiába szólal meg nagy hangon a harmadik: A Jézus nevében parancsolom néked, kelj fel! A gyermek ott fekszik tovább is a porban ugyanúgy, ahogyan volt. Szégyenletes kudarc. Szégyenletességét növeli a nagy nyilvánosság. Elgondolható, hogy a tanítványok szívében milyen érzések viharzottak: Miért neműzhettük ki? Nem áll már az ígéret? Megcsalt a hitünk?
Mikor a hívő életében beállanak a kudarcok, s hite tehetetlennek bizonyul, akkor mindig a megtámadott hit esetével állunk szemben. Az vesse rájuk először a követ, aki hitének minden próbáját meg tudta állni akár a Sátán támadta, akár az Isten próbálta. 2. Hitben megtámadott szegény testvérem, ne merülj el a hited tehetetlensége felett érzett fájdalmadban, hanem lásd meg, hogy ez a történet nemcsak a támadásról, hanem a védelemről is beszél a hit harcában. a) A hit megtartására a védelem első szabálya ez: realizáld a magad számára Jézus jelenlétét. A tanítványok azért vallanak kudarcot, mert nincs velük Jézus. Mikor nélküle mennek át egy este hajón a Genezáret taván, akkor is kudarcot vallanak és nem bírnak a szembefújó széllel (Mt. 14,24), míg csak hozzájuk nem megy Jézus. Halld meg ennek a történetnek nagy vigasztalását: Jézus leszáll a hittel küszködők közé. Nem marad a megdicsőülés hegyén, ahol jó néki lenni, hanem felkeresi azokat, akik között szenvedés neki lenni (19.v.), a megtámadott hitű embereket. Hited megtámadtatása idején gondolj arra, hogy Jézus távolléte csak földi életében történhetett meg, mennybemenetele óta ez az ígéret áll: Veletek vagyok minden napon (Mt 28,20). b) A hit megtartásáért folytatott védő-harc második szabálya: fogadd el a hited kritikáját! Jézus megdorgálta a megtámadott hitű embereket, mondván: Ó hitetlen nemzedék, meddig szenvedlek még titeket (19.v.)? Ez egyformán szól az atyának és a tanítványoknak is. Mind elfogadta a dorgálást. Az atya hitetlenség állapotában levőnek ismeri el magát, s a tanítványok sem kérkednek hitükkel, hanem tanítást kérnek a kudarcukra (28.v.) Jézus kritikája önkritikát vált ki. Ez a megtámadott hit megerősödésének, a hitben való növekedésnek az útja. Aki ellenben azt hiszi, hogy áll, az vigyázzon, hogy el ne essék! c) A hit megtartásáért folytatott védő-harc harmadik szabálya: imádkozz! Jézus a tanítványok kérdésére ezt válaszolja: „Ez a fajta semmivel seműzhető ki, csupán könyörgéssel.,, (29.v.) A tanítványok kudarcának oka tehát az, hogy nem eleget, vagy nem jól imádkoztak. A hit megtámadtatásának idején mindig nagy a kísértésünk arra, hogy abbahagyjuk az imádkozást, mert nem látjuk többé annak értelmét. Ez a biztos elbukás útja. Jézus ezzel szemben azt mondja, hogy minél jobban inog a hited, annál buzgóságosabban imádkozzál!
Nem elmenekülni kell tehát az imádkozástól a hit megtámadtatásának idején, hanem bele kell menekülni az imádkozásba és meg kell tanulni az egyetlen szükséges imádságot. A beteg gyermek édesatyja Máté 17,15 szerint így imádkozott térdrehullva Jézus előtt: „Uram könyörülj!” Ez lett az egyház ősi imádsága: Kyrie eleison. Ez a megtámadott hitű hívők harci kiáltása. d) a hit megtartásáért folytatott védőharc negyedik szabálya: böjtölj! Jézus a megtámadott hitű tanítványoknak a böjtölést ajánlja. Ez a böjtölés nem bizonyos ételektől való tartózkodás, hanem az életnek Istenre való összpontosítása. A megtámadott hívőnek nagy a kísértése arra, hogy mint Péter a bukása után, visszatérjen a halászáshoz (Jn 21,3). Jézus azt mondja, hogy ilyenkor nem a mindennapi élet gondjaiba és robotjába kell beletemetkezni, hanem az Istenbe kell beletemetkeznünk.
Aki így védi hitét, annak megadja az Úr a hit igazolását, mint ahogyan megkapja a történetben is a beteg gyermek édesatyja hite igazolását a gyógyulásban.
Megtámadott hitű testvérem, halld meg a kiáltást: Tartsd meg a hitet, s a hit megtart téged! Minden lehetséges a hívőnek (23.v.). Elmondhatod-e majd Pállal: a harcot megharcoltam, a hitet megtartottam? (II. Tim 4,7). Ámen.

A kenyércsoda Időpont: Szentháromság utáni 7. vasárnap, 1956. július 15.
Alapige: Márk 8,1-9.
Azokban a napokban, mivelhogy fölötte nagy volt a sokaság, és nem volt mit enniök, magához szólította Jézus az ő tanítványait, és monda nékik: Szánakozom e sokaságon, mert immár harmad napja hogy velem vannak, és nincs mit enniök; És ha éhen bocsátom haza őket, kidőlnek az úton; mert némelyekő közülök messzünnen jöttek. Az ő tanítványai pedig felelének néki: Honnan elégíthetné meg ezeket valaki kenyérrel itt e pusztában? És megkérdé őket: Hány kenyeretek van? Azok pedig mondának: Hét. Akkor megparancsolá a sokaságnak, hogy telepedjenek le a földre. És vevén a hét kenyeret, és hálákat adván, megszegé, és adá az ő tanítványainak, hogy eléjök tegyék. És a sokaság elé tevék. Volt egy kevés haluk is. És hálákat adván mondá, hogy tegyék eléjök azokat is. Evének azért, és megelégedének; és fölszedék a maradék darabokat, hét kosárral. Valának pedig a kik ettek mintegy négyezeren; és elbocsátá őket.
A kenyércsodának három szereplője van: a sokaság, Jézus és a tanítványok. Vegyük sorra őket! 1. A sokaság egészen csodálatos. Nem tömeg, hanem Jézus által eggyé kovácsolt család. Pedig „fölötte nagy” a sokaság. /1 .v./ Az apostol hozzávetőleges becsléssel négyezerre teszi a létszámát. Nem valami szervezet mozgósította, nem agitátorok, vagy postai meghívók gyűjtötték össze. Úgy verődött össze. Némelyik közülük messzünnen jött. /3. v./ Még sincs benne semmi félelmetes. Máskor a tömegben mindig van valami félelmetes. Rendszerint valami szenvedély fűti s nem lehet tudni, mikor tör át ez a szenvedély a józanság korlátjain s lesz pusztító árrá. Ezt a tömeget lecsendesítő szenvedély tölti el: az ige után való szomjúság. Milyen öröm lehetett Jézus számára: ilyen hatalmas tömegnek hirdetni az igét! Amilyen szomorúság lehet sokszor az Ő számára az, ha látja, hogy az igehallgatók csapata olyan gyér, olyan öröm számára a teli templom s az igére éhes sokaság. Hozzá még az a sokaság nem csak testileg van jelen az ige hirdetésénél. Szívvel-lélekkel figyel. Nem un rá a hosszúra nyúlt prédikációra, hanem kitartóan hallgat. Emberileg majdnem azt lehetne mondani, hogy hamarább fárad bele Jézus az igehirdetésbe, mint a sokaság az ige hallgatásába. Mikor a kenyércsoda történik, már harmadnapja tart a prédikáció. Olyan ez a sokaság, mint a telhetetlen gyermek, aki mindig csak azt hajtogatja: Még...még! Milyen öröm lehetett Jézus számára ilyen csupa fül, csupa szív hallgatóságnak hirdetni az igét! Ez a feszült figyelem kordában tartja a testet. Ezért olyan illedelmes ez a sokaság. Egyik óra múlik a másik után, egyik nap a másik után, de senki sem izeg-mozog, senki sem ásítozik, senki sem nyújtózkodik, senki sem indul hazafelé, pedig nem boltíves templom hűs padjain ülnek, hanem pusztában vannak. /4. v./ Felülről tűz a nap, alulról süt a homok, a földön üléstől elzsibbadnak a tagok, mégsem suttog senki oda a szomszédja fülébe: Egy kicsit soká tart már. Ez az illedelmesség nem csak megtanult lelki finomság és jó magaviselet. Fegyelmezett marad a sokaság akkor is, mikor Jézus befejezi prédikációját s azt parancsolja a sokaságnak, hogy telepedjék le a földre, tegye magát kényelembe. /6. v./ A lelki feszültség feloldásakor nem szaladnak szerteszét haza, vagy a munkába, hanem engedelmeskednek Jézusnak s továbbra is ott maradnak szép rendben, csoportosan letelepedve. Ha elgondolom, hogy ma nálunk milyen kevesen szomjaznak Isten igéje után, mennyire nem tolong tömeg Jézus körül s akik eljönnek, azok is sokszor mily figyelmetlenek és türelmetlenek, az istentisztelet végén pedig mint rohan mindenki a maga útjára, szégyenlem magam a keresztyén gyülekezet nevében és helyett, emellett a zsidó sokaság mellett. 2. A történet második szereplője, egyben főszereplője: Jézus.
Róla azt mondja a történet, hogy szánakozik a sokaságon. /2. v./ A szánakozás oka a fájdalom, mégpedig a más fájdalma. Ez a más-fájdalom a szánakozás révén a szánakozó egyéni fájdalmává lesz. Az édesanyáknál láthatjuk ezt legjobban. Az édesanya együtt szenved beteg gyermekével. Úgy sajnálja gyermekét, annyira szánakozik rajta, szeretetével úgy a szívébe zárta, hogy a gyermeke fájdalma neki is személyes kínjává válik. Hát mi fáj ennek a sokaságnak? Emberi megítélés szerint inkább irigylésre méltó, mint szánalomra. Mai nyelven szólva: háromnapos konferencián van, melynek egyetlen előadója Jézus Krisztus. A Jézussal való együttléten kívül élvezheti a testvérekkel való együttlét drága örömét, a nagy sokaság szárnyakat adó erejét. Ő maga is úgy érzi, hogy életének legboldogabb napjai ezek. Jézus szánakozása azonban olyan csodálatos, hogy érzi azt, amit még a másik sem érez. Ezért szól így tanítványaihoz: „Szánakozom e sokaságon, mert immár harmadnapja, hogy velem vannak, és nincs mit enniök.” /2. v./ Fáj neki a más éhsége, amit még maga az illető sem érez. Azután így folytatja: „Ha éhen bocsátom haza őket, kidőlnek az úton; mert némelyekőközülük messzünnen jöttek.” /3. v./ Jézus tehát nemcsak a jelennel törődik, hanem a jövőre is gondol. Nemcsak azt látja, ami van, hanem azt is, ami lesz. Most még nem dőlnek ki az emberek, az éhség még nem hatalmasodott el rajtuk, de majd ha hazafelé mennek, útközben kidőlnek.
Jézus jobban törődik velünk, mint saját magunk. Előre látja nehézségeinket s együtt érző szánakozó szeretete előre gondoskodik a megoldásról. Ez a szánalom ebben a történetben az igazi csoda. Nem a hét kenyér és kevés hal megsokasítása s belőle négyezer ember megvendégelése az igazi csoda. Az csupán folyománya az igazi csodának, Jézus szíve szánakozó szeretetének. Pedig még nem értünk a végére e szánakozó szeretet csodás vonásainak. Az is olyan csodálatos, hogy Jézus szánakozó szeretete az egész embert átöleli. Nemcsak a lelket, hanem a testet is. Szánakozik a halál és kárhozat felé sodródó lelkeken és ezért hirdeti nekik az élet és üdvösség igéit, de szánakozik az éhség és kidőlés veszélyének kitett emberi testeken is s a hatalmas, lelket tápláló prédikáció után ezért eteti meg a sokaságot testi eledellel is. Nemcsak az örökéletünkkel törődik, hanem a földivel is. Nemcsak a kárhozatunk fáj neki, hanem a boldogtalanságunk is. Még egy csodálatos vonását tárja elénk az ige Jézus szánakozó szeretetének. A biblia tanúsága szerint a kenyércsoda ismétlődő csoda. Két fejezettel előbb, Márk 6. fejezetében találjuk az ötezer férfi megvendégelésének csodáját, pár lappal később pedig itt találjuk a négyezer ember megelégítésének történetét. Felmerülhet az a kérdés, hogy a különben nagyon szűkszavú Márk miért ír le két hasonló történetet. Pedig mi nagyon hálásak lehetünk ezért, mert épp ez mutatja, hogy ez a csoda nem valami rendkívüli, soha többé elő nem fordulható csoda, hanem ismétlődő csoda, számíthatok tehát én is arra, hogy Jézus szánakozó szeretete felém is fordul, én is rábízhatom lelki-testi szükségeimet s megoldhatatlan kérdéseimben hittel ráhagyatkozhatom. Hiszed-e te ezt? 3. A kenyércsoda harmadik szereplője a tanítványok.
Számuk jelentéktelen a sokasághoz képest: 12 a 4000-hez. Jelentőségük elenyésző a Jézuséhoz képest. De mégsem egyszerű, néma statiszták az eseménynél. Munkatársai Jézusnak. Nem nélkülözhetetlenek. Jézus egyedül is meg tudta volna vendégelni a sokaságot, de kitüntetésképp igénybe veszi a tanítványok közreműködését. Jézusnak van olyan munkája, amelyet minden emberi közreműködés nélkül egymaga végez, és van olyan, melyet emberek által visz végbe.
Az üdvözítés munkájából ki van zárva minden emberi közreműködés. Nincs semmiféle társ- megváltó. A boldogítás munkájából azonban mindig ki kell vennie az embernek is a maga részét.
Ebben a történetben is. Jézus mindenekelőtt azt akarja, hogy ugyanaz az indulat legyen az övéiben, mint Őbenne magában. Olyan szánakozással nézzenek tehát az övéi a más ember meglévő és elkövetkezendő nehézségeire, mint Ő maga. Ezért mondja el tanítványainak, hogy milyen szánalom van a szívében s ezért tárja fel előttük a sokaság éhségproblémáját. /2-3. v./ Ez a szánakozás azonban nem szabad, hogy tétlen elérzékenyedés legyen csupán, mint ahogy Jézusnál sem az. A krisztusi szánalom felelősségérzetet ébreszt és tettre serkent. Nehéz lecke ez. A tanítványok sem tanulták meg egyszerre. Mikor az ötezrek jóltartása történt, már akkor is világosan megmondta Jézus, hogy a más ember nyomora és nehézsége fölött nem siránkozni kell, hanem segíteni kell rajta. Akkor egész határozottan ezt mondta: „Adjatok nékik ti enniök!” /Márk 6,37./ Ugyanakkor megláthatták azt is, hogy a kevés is mennyire elég tud lenni Jézus kezében. Most mégis újra a régi hibába esnek s így szólnak: „Honnan elégíthetné meg ezeket valaki kenyérrel itt e pusztában?” /4. v./ Ezzel a józan számításnak, szükséges valóságérzéknek látszó, valójában azonban csak magára gondoló önzéssel szemben Krisztus népének meg kell tanulnia a szent tékozlást, mely nem érzi magát felmentve a segítés kötelezettsége alól, ha nincs fölöslege, hanem a szükségesből is akar, mer és tud adni. Nem túlzó rajongás ez. A szentségtelen rajongás indítóoka maga az ember, a szent tékozlásé a Krisztus szánalma. Amaz meggondolatlan cselekedet, emez a hit gyümölcse. Abból kudarc születik, ebből csoda. Akiket azonban Jézus ebben a szeretetszolgálatban fel akar használni, azoknak a szent tékozlás mellett meg kell tanulnia a szent takarékosságot is. A szent takarékosság nem a földiekhez való ragaszkodás, hanem az Isten ajándékainak megbecsülése, nem fösvénység, hanem a hála gyümölcse. Nem másokon akar takarékoskodni, hanem önmagán s nem azért, hogy neki többje legyen, hanem azért, hogy másnak többet adhasson.
Bízd rá magad s minden nehéz lelki-testi ügyedet a Krisztus szívében irántad is lakozó szánakozásra s légy ennek a krisztusi szánakozásnak hűséges és engedelmes eszköze a mások nehéz lelki-testi ügyeiben! Ámen.

Effata!
Időpont: Szentháromság utáni 12. vasárnap, 1956. augusztus 19.
Alapige: Márk 7,31-37.
Aztán ismét kimenvén Tírus és Sídon határaiból, a galileai tengerhez méne, a Tízváros határain át. És hozának néki egy nehezen szóló siketet, és kérik vala őt, hogy vesse reá kezét. Ő pedig, mikor kivitte vala azt a sokaság közül egy magát, az újjait annak fülébe bocsátá, és köpvén illeté annak nyelvét, És föltekintvén az égre, fohászkodék, és monda néki: Effata, azaz: nyilatkozzál meg. És azonnal megnyilatkozának annak fülei: és nyelvének kötele megoldódék, és helyesen beszél vala. És megparancsolá nékik, hogy senkinek se mondják el; de mennél inkább tiltja vala, annál inkább híresztelék. És szerfelett álmélkodnak vala, ezt mondván: Mindent jól cselekedett; a siketeket is hallókká teszi, a némákat is beszélőkké.
Vannak a bibliában le nem fordított arám szavak. Ilyen például: Talitha kumi! /Márk 5,41./, vagy: Éli, Éli! Lama sabaktani? /Mt. 27,46./. Mindkettő Jézus szava. Ilyen ez is: Abba! Így szólította Jézus is Istent /Mk. 14,36./, meg Pál apostol is. /Róma 8,15., Gal. 4,6./ Ilyen a mai szent leckében is ez a szó: Effata! Ha megfigyeljük ezeket a helyeket, akkor kitűnik, hogy a szent írók mindig akkor nem elégedtek meg a fordítással s közölték az eredeti szavakat, mikor valami rendkívüli élmény, vagy sorsfordulat fűződik a szóban forgó szavakhoz. Talitha, kumi! Ez a mondat Jairus leányának ravatala fölött hangzott el. A ravatalon ott feküdt a drága gyermek. Hiába költögette zokogó anyai szó, sirató asszonyok fülsértő jajgatása.
Nem hallotta. De mikor Jézus ajkán elhangzott ez a rövid mondat, azt meghallotta s életre tért.
Lehet-e csodálni, hogy ez a két szó ott zengett elfelejthetetlenül a tanítványok és Jairusék lelkében? Éli, Éli! Lama sabaktani? Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet? Ez a mondat ott hangzott el a kereszt legborzalmasabb pillanatában a szenvedő Jézus ajkán, mikor az Istentől való elhagyatottság, a kárhozat mélységébe zuhant alá értünk és helyettünk. Lehet- e a szemtanúknak és fültanúknak ezt a mondatot elfelejteni? Nem. Valahányszor eszükbe jut, mindig maguk előtt látják a kíntól vonagló Jézust s hallják, nem fordításban, hanem úgy, ahogy mondta, eredetiben Jézus sikoltását. Abba, Atya! Így szólította Jézus Istent az imádságában. Bizonnyal nem is egyszer. A sok közül azonban csak egy rögződött kitörölhetetlenül a tanítványok lelkébe. Mikor Jézus a Gethsemáné kertjében gyötrődött s véres verítéket izzadva könyörgött a keserű pohár eltávoztatásáért, akkor is így szólította meg Istent: Abba! Megrendítő és felejthetetlen élmény volt hallani, hogy Jézus a keserű poharat kínáló Istent is Atyának látta és vallotta. Mikor Pál apostol Saul korában reszketve várta Isten ítéletét s ítélet helyett kegyelmet kapott, a megtérés kegyelmét a Szentlélek által, és először látta meg az Úristenben a szerető mennyei Atyát, s merte így megszólítani imádságában: Abba! Atyám!, azt a pillanatot sohasem fogja elfelejteni. Évek múlva is még így cseng a fülében a szó: Abba!, tele remegéssel és bizalommal, ujjongással és szeretettel. Ilyen élmény és sorsfordulat fűződik a mai történetben is ehhez a szóhoz: Effata! Ez a Jézus ajkán elhangzó szó volt az első, amit életében meghallott a történetbeli süket ember. Ez a szó lehetett az első, amit az utánzás törvénye szerint a néma értelmesen kiejtett az ajkán. Ez a szó jelentette életében a nagy fordulatot: a csendből a hangok világába, az értetlenség kínjából a gondolatközlés szabadságába, a koldussorsból az emberi életbe. Nem csoda, hogy ez hangzik benne folyton s ez visszhangzik Márk evangélista ajkán is. Effata, azaz: nyilatkozzál meg! Legyen ez ma a mi életünkben is ilyen sorsdöntő szó.
Mintha csak nekem magamnak mondaná egészen külön, elválasztva a templomi sokaságból. A siketnémánál két irányban szólt a parancs: a fülnek és a szájnak, mi szűkítsük le ma a szó célját s csupán úgy figyeljünk reá, mint amit szájunknak mond Jézus: Effata! Nyilatkozzál meg! 1. Effata! Nyíljék meg szájad közbenjáró imádságra! „És hozának néki egy nehezen szóló siketet és kérik vala őt, hogy vesse reá kezét”. /32. v./ Így történik Jézus és a beteg találkozása. Nem tudjuk, kik vitték a nyomorékot Jézushoz. Szülei-e, vagy testvérei, barátai, vagy ismerősei, vagy csupán névtelen lelkek, kik hittek Jézusban és szívből sajnálták a nyomorékot? Akárki vitte, jól tette. Közbenjáró szolgálatot végzett vele. Nem gondolod, hogy ma is fennáll ennek a szolgálatnak a kötelezettsége? Akik hisznek Jézusban, ismerik hatalmát és kegyelmét, azoknak ma is kötelessége, hogy odavigyék Hozzá azokat, akik nyomorognak, holott Jézus segíthetne rajtuk. Ne mondd: ma már nem lehet, Jézus már eltávozott e földi térekről! Ma is lehet. Ha valakit a közbenjáró imádság karjain odaviszünk Jézus elé, annál a Jézussal való találkozás nem kevésbé valóságos, mint a bibliai történet siketnémája számára. A mi szívünk és szánk azonban olyan nehezen nyílik meg erre a szolgálatra. Nem mondom, hogy nem imádkozunk másokért, de előbb rendszerint megpróbálunk minden emberit, azután panaszkodunk, ha nem jön megoldás, talán még zúgolódunk is Isten és a sors ellen, némelyikünk talán még átkot is szór. Ez mind előbb jön s csak a sor végén, legutoljára jön, mint a fuldoklónak a szalmaszál, a közbenjáró imádság. Ez az imádság is – megfigyelhetjük – Istenhez szól és nem Jézus Krisztushoz. Közérthetően fejezem ki magamat: Isten gondviselő szeretetéhez folyamodunk s nem a Krisztusban kijelentett kegyelemhez. Gyermeki jogunk alapján várjuk mennyei Atyánk segítségét s elfelejtjük, hogy ezt a jogot már régen elveszítettük s csak a bűnbocsátó irgalomban lehet reménységünk. Pedig a közbenjáró imádság földrengető hatalom. Péter és János fogsága idején közbenjáró imádságban vitte a gyülekezet az evangélium veszélyeztetett ügyét Isten elé. „És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, ahol egybegyűltek, és betelének mindnyájan Szentlélekkel, és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala”. /Csel. 4,31./ A közbenjáró könyörgésre megrendül a föld, megnyílik az ég, tűnik a félelem, felbátorodik a bizonyságtevés.
Miért hagynád parlagon ezt a csodálatos lehetőséget? Effata! Nyíljék meg szájad közbenjáró imádságra! 2. Effata! Nyíljék meg szájad bizonyságtételre is!
A siketnéma meggyógyítása történetének olvasásakor önkéntelenül felmerül az emberben, hogy miképp tudta meg Márk a gyógyítás történetét. Nem a gyógyítás tényét, mert az mindenki előtt nyilvánvaló volt, hanem a gyógyítás történetét, mert az meg teljes titokban történt. Jézus kivitte a nyomorékot a sokaság közül egymagát. A gyógyításnak tehát nem volt idegen szem- és fültanúja. Csak Jézus és a nyomorék tudhatta, hogy mi történt. Világos, hogy Jézus nem mondta el, mi történt, hiszen mikor az egész köztudomású lett, akkor is tiltotta, hogy híreszteljék a dolgot. /36. v./ Nem mondhatta el tehát más, mint maga a meggyógyított. Abban, ahogy Márk elmondja, a siketnéma elbeszélésének két vonására lehet következtetni. A nagy dolgon keresztülment, izgatott ember bőbeszédű részletességével mondja el a történteket. Egészen aprólékosan mondja el, hogy mit csinált vele Jézus. Így lett azután ez a történet egyike azoknak a ritka gyógyítás-történeteknek, amelyekben nemcsak a gyógyítás ténye van megörökítve, hanem annak módja is le van írva. A másik, ami a leírásból kitűnik, az, hogy a siketnéma elbeszélésének egy vezérszava van: Effata! Mindig ehhez tér vissza. Mindig ezt ismételgeti. Ezért marad oly feledhetetlen a hallgatói számára. Nem csak a siketnéma ajka nyílik meg bizonyságtételre. Ráragad a sokaságra is. Oly elemi erővel tör ki ajkukon az, ami a szívükben van, hogy fel sem lehet tartóztatni. Még Jézus tilalma sem tudja megakadályozni. Igaz ugyan, hogy Jézus nem a bizonyságtételt tiltja el szavaiban, hanem a reklámot, nem a lélek feltárulását, hanem az ó ember fontoskodását, nem a betegek Jézushoz való hívogatását, hanem a Megváltónak csodadoktorrá való lealacsonyítását, tilalmát azonban mégis lehetett volna úgy értelmezni, hogy hallgatni kell az egészről.
Milyen nehezen nyílik meg a mi szánk is bizonyságtételre! S ha megnyílik, akkor is mennyire inkább csak kötelességből és nem szívből, önként! Milyen nehezen, ügyetlenül, értelmetlenül beszélünk Krisztusról. Pedig világos, hogy Ő nem prédikációt vár tőlünk, sem teológiai fejtegetést, vagy vallásbölcseleti nagyképűsködést, hanem egyszerű tanúbizonyságot arról, amit velünk tett. Ne foszd meg magad Krisztus áldásának tudatosításától, rögzítésétől, másokat a veled való örvendezéstől és az útmutatástól, hanem Effata! Nyíljék meg szájad bizonyságtételre! 3. Effata! Nyíljék meg szájad Krisztus magasztalására!
Az igazi bizonyságtétel nyomán mindig Krisztus lesz naggyá és nem a bizonyságtevő. Nem az lesz a fontos, hogy mit tett velem az Úr, hanem az, hogy mit tett velem az Úr. Ez történik a siketnéma bizonyságtétele után is. A sokaság egészen eksztázisba jut, magánkívüli állapotba kerül s álmélkodva kiáltja: „Mindent jól cselekedett; a siketeket is hallókká teszi, a némákat is beszélőkké.” /37. v./ Egyetlen tény áll előttük, de ez az egyetlen tény elég ahhoz, hogy fénybe borítsa a múltat, jelent és a jövőt: Mindent jól cselekedett! Mindent jól cselekszik! Mindent jól fog cselekedni!
Előtted is ott áll egy tény. Nem egy a sok közül, mint a sokaság előtt, hanem egyedülálló. Sokkal nagyobb, mint a siketnéma meggyógyítása. Ez a tény: a kereszt. Amit Jézus a kereszten tett érted és veled, elég-e az neked ahhoz, hogy fényárba borítson múltat, jelent és jövendőt és szíved megtöltse hálaadással, ajkad magasztalással? Higgy és magasztald Őt akkor is, mikor eltűnik előled a segítő Jézus és valahová félremegy. Nem azt jelenti ez, hogy nem segít, hanem azt, hogy már folyik a segítés. Ebben a történetben csak pár perc talán a várakozási idő, Saulnál Damaszkuszban három nap, Mózesnél a pusztában 40 év. Higgy és majd látsz, de addig is Effata!
Nyíljék meg szájad Krisztus magasztalására! Ámen.

Mindent jól cselekedett Időpont: 1965. szeptember 5. Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap
Helyszín: Győr - Nádorváros
Alapige: Márk 7,31-37.
Énekek: 323, 376, 788.
Aztán ismét kimenvén Tírus és Sídon határaiból, a galileai tengerhez méne, a Tízváros határain át.
És hozának néki egy nehezen szóló siketet, és kérik vala őt, hogy vesse reá kezét.
Ő pedig, mikor kivitte vala azt a sokaság közül egy magát, az újjait annak fülébe bocsátá, és köpvén illeté annak nyelvét, És föltekintvén az égre, fohászkodék, és monda néki: Effata, azaz: nyilatkozzál meg.
És azonnal megnyilatkozának annak fülei: és nyelvének kötele megoldódék, és helyesen beszél vala.
És megparancsolá nékik, hogy senkinek se mondják el; de mennél inkább tiltja vala, annál inkább híresztelék.
És szerfelett álmélkodnak vala, ezt mondván: Mindent jól cselekedett; a siketeket is hallókká teszi, a némákat is beszélőkké.
A mai vasárnapra az igehirdetés alapjául kirendelt szentlecke Jézus egy csodatételét, a süketnéma meggyógyításának történetét mondja el. Nem egyedülálló eset ez Jézus életében.
Bizonnyal sokkal több süketnémát gyógyított meg Jézus, mint amennyi írásbeli dokumentum maradt az evangéliumokban. Ez a gyógyítás tehát csak egy eset a sok közül. Felmerül a kérdés, miért csak ezt az egyet jegyezte fel az evangélista és miért éppen ezt választotta ki a gyógyítások közül? Talán azért van megörökítve ez az eset, mert a gyógyítás formája ebben a történetben különleges. A 33-dik versben azt olvassuk, hogy Jézus nem a sokaság előtt gyógyította meg, hanem kivitte a sokaságból s négyszemközt maradt vele. Nemcsak a magány rendkívüli a gyógyításban, hanem a mód is. Jézus ujjait a beteg fülébe bocsátotta és köpvén, illette a nyelvét.
Különleges forma, amit Jézus e gyógyításnál használ. Vagy talán azért örökítette meg ezt az esetet az evangélista, mert a gyógyítás következménye is rendkívüli. A történet utolsó versében azt mondja az Ige: „szerfelett álmélkodnak vala, ezt mondván: …a siketeket is hallókká teszi, a némákat is beszélőkké.” Jézus egy süketet tett hallóvá s egy némát beszélővé, de a sokaság annyira hatása alá kerül a csodatételnek, hogy általánosítja ezt az esetet Istennek az emberekhez való bánásmódjára s ezt a tanulságot vonja le: „Mindent jól cselekedett.” A történetnek ez a vallomása hadd legyen bizonyságtétel hitünkről és arról, hogy mi mit kaptunk és kaphatunk Jézustól.
Mindent jól cselekedett. Ennek a mondatnak az állítmánya az, hogy cselekedett. Kell, hogy ez megállítson minket. Isten cselekvő Isten. 1. Cselekedett!
Nem mindig látszik, hogy Isten cselekszik. Néha úgy tűnik fel, mintha nem cselekednék.
Isten negatív magatartásának nemcsak az a magyarázata, hogy a beteg mindig türelmetlen, mindig sürgetni szeretné Istent, hanem Istennek sokszor ez a tényleges magatartása is. Néha úgy tűnik fel - talán te is tapasztaltad ezt már –, mikor nagyon sürgős volna Isten segítsége, mégsem cselekszik. A süketnéma és családja így ugyanezt a magatartást tapasztalta. Nem tudjuk, kik voltak a süketnéma szülei s hogyan hordozták gyermekük némaságát, de az a tény, hogy voltak, akik odavitték Jézusoz és ő megy, abban benne van, hogy nehezen hordozza ő is a süketséget. Emberek, akiknek van nyelvük a szólásra, fülük a hallásra, fel sem tudják fogni, mit jelent egy süketnéma nyomorúsága. Természetesnek tartjuk, mikor emberekből a szeretet szólal meg felénk, s mi azt hallhatjuk s azt is, mikor mi mondhatjuk el Isten és emberek felé a hálaadást, amelynek el nem mondása kibírhatatlan volna számunkra. El sem tudjuk képzelni, milyen lehet az, hogy van fülünk, de nem hallunk vele és van nyelvünk, de nem tudunk értelmesen beszélni. A magára hagyatottság érzése van minden süketnéma emberben, aki szeretne szólni, de nem tud, szeretné hallani a mások szavát, de csak szájuk mozgásáról tudja leolvasni, mit beszélnek, hallani nem hallja őket.
Sokkal több süketnéma van a világon, mint amennyiről orvosok tudnak. Nem különleges esemény ez, mint általában sokan gondolják. Van nemcsak testi süketnémaság, de lelki süketnémaság is. Ez sokkal nagyobb nyomorúság, mint a testi süketnémaság. Bizony, van úgy, hogy nem hallunk semmit Istentől és nem tudunk semmit sem mondani Istennek. Mi különbség van e között és a között az állapot között, amellyel a szegény süketnéma élte az életét? Aki ismeri az Igét, az tudja, hogy sokszor mi vagyunk az okai annak, hogy süketek vagyunk, de nem mindig. Van úgy, hogy nem azért nem halljuk, mit szól Isten, mert bedugjuk a fülünket és nem azért vagyunk némák, mert nem tudunk, és nem akarunk imádkozni, hanem azért, mert belső gátlás megakadályoz ebben. Van úgy – félve fogalmazom ezt a mondatot, mert félreérthető -, hogy nem én, az ember vagyok elsősorban az oka annak, hogy szól az Isten és nem hallom s én szólok Istenhez, s azt tapasztalom, hogy nem hallja. Erről a lelkiállapotról nem emberi filozófia beszél, nem a teológia magyarázza, hanem az Írás beszél róla egyszerű képies nyelven így: „az Isten elutazott”. Nem egy példázatban mondja Jézus: a király, vagy a gazda elutazott és magukra maradtak az alattvalók és szolgák felelősséggel és számadásra való kötelezettséggel. Van úgy, hogy Isten van, de nem nyúl bele életünkbe. Ez az az állapot, mikor süketnémák vagyunk, mert nem hallunk semmit abból, amit Isten mond, és mi sem tudunk mondani neki semmit. Elapadt az imádság forrása a szívünkben, meg az ajkunkon is.
Tudom, hogy van a bölcseletnek egy formája, melyet a deizmus bölcseleti iránynak nevezünk, mely hisz Istenben, csak abban nem hisz, hogy Isten élő személy, aki lát, hall mindent, hozzászól mindenhez és cselekszik minden emberrel és minden ember által is. Ma ez az átlagvallásosság. Van istenfogalom, de nincs személyes Isten, Isten nem tud szólni és hallani, olyan, mint egy néma bálvány. Van, de nem törődik velünk, s mi sem törődünkővele. Nélküle éljük életünket. Érzed, hogy mennyivel közelebb jön hozzánk a süketnéma meggyógyításának a története, ha így nézünk reá, mint ami az emberre olyan nagyon jellemző. Süketnéma minden ember, aki úgy éli életét, mint akinek életéhez nincs köze Istennek, és akinek nincs semmi köze Istenhez.
Ezek az emberek is hisznek, vagy hihetnek Istenben. Hisznek Isten létezésében, de nélküle élik le életüket. Ha pedig az Isten mégis cselekszik, akkor azt mondják, jobb lenne, ha nem tenné, mert nem úgy cselekszik, ahogy ők szeretnék. Mert az ember azt szeretné, hogy Isten az ember szolgája legyen, hatalmával teljesítse minden kívánságát és igazgassa úgy az ember sorsát, hogy mindig minden jól sikerüljön. Az az Isten, aki az Írásban kijelentette magát, az nem a nékünk való engedelmesség ígéretével, hanem a tőlünk kívánt engedelmesség parancsával közeledik hozzánk.
Akkor lesz a probléma legnehezebb, ha mi cselekvésre szeretnénk bírni Istent, s Ő nem cselekszik. Vagy nem akkor cselekszik, amikor mi szeretnénk. Ezek azok az idők, amikor a nagy „miért”-ek elkezdődnek életünkben. A süketnémának is bizonyára ez volt a legnagyobb problémája, de nekünk is ezek az idők a legnehezebbek az életünkben.
Néha az a felelet, hogy Isten az Ő dicsőségére halasztja el közbelépését. Hiszed te ezt? … Hiszed-e, hogy Isten nem hagyott el akkor sem, amikor úgy érzed és tapasztalod, mintha elhagyott volna? … Isten akkor is cselekvő Isten, mikor nem cselekszik láthatólag semmit nyomorúságodban. Az életünkbe való belenyúlás időpontja az Ő felségjogai közé tartozik.
Istent nem lehet sürgetni, de nem lehet késleltetni sem. Ő mindent a maga idejében cselekszik, nem pedig a mi időnkben. Ez lehet nagyon fájó, lehet teher, melyet keservesen érzünk, amelyről úgy gondoljuk, hogy nem méltó az Isten képére teremtett emberhez, de változtatni rajta nem lehet. Isten cselekedett. Ez ennek a történetnek első üzenete. 2. Jól cselekedett!
A nép, mely látta a csodálatos gyógyulást, mást is mond, mint azt, hogy cselekedett. Azt mondja, hogy jól cselekedett! A süketnéma hozzátartozói, a sokaság, meg a beteg is azt állapítja meg, hogy jól cselekedett. Ha ezt a mondatot nem értjük másra, mint Istennek erre az egyetlen cselekedetére, amit a szegény süketnémán hajtott végre, akkor nem okoz problémát ez a mondat. De ezek az emberek azt mondják – túlnézve ezen az eseten -, hogy mindaz, amit Isten velük cselekszik és cselekedett, azt Ő mind jól cselekedte. Nemcsak akkor cselekedett mindent jól, amikor aktív volt és meggyógyította a süketnémát, hanem jól cselekedett akkor is, mikor még passzív maradt. Ő nemcsak benne volt a süketnémaságában – mert nem történik semmi e világon Isten akarata és engedélye nélkül -, hanem Ő jó szándékkal volt benne süketnémaságában, ezt látja világosan a sokaság. Jót akart cselekedni. Ez az állapot a süketnéma számára lehet, hogy nem volt jó, de a vége jó lett.
Magam is úgy látom, de bizonnyal Neked is van tapasztalatod arról, hogy Isten sokszor csinál olyat, ami nem látszik jónak, de a végén mi is rájövünk, hogy úgy volt jó.
Ne siesd el ítéletedet Isten világkormányzása, se a saját magad életét kormányzó intézkedései fölött. Várd meg a végét és akkor hitedet igazolni fogja a tapasztalat. A hit előre néz, és amikor még semmit sem lát, tudja mondani: Jól cselekedett. Ezt a hitet igazolja a tapasztalat.
Van a sokaság véleménynyilvánításának egy harmadik szava is: 3. Mindent jól cselekedett!
Nemcsak azt mondja, hogy jól cselekedett, azt is mondja: Mindent jól cselekedett. Nem általánosítás ez a megállapítás? Az ember szeret általánosítani és ezzel minden bizonnyal sokszor eltúlozza az egyes esetek jelentőségét. Itt jól cselekedett. De, hogy Ő mindent mindig jól cselekszik, ez nem túlzás? … Nem olyan általánosítás ez, amely nem fedi a valóságot? Hát volt több süketnéma Izrael egész országában akkor és volt azelőtt is, mielőtt ez az eset történt!
Hogy lehet azt mondani, hogy Ő mindig mindent jól cselekedett! Nagyon emberileg gondolkozunk, mikor ezekkel a kételyekkel birkózunk. Az ember egyes cselekedetéből nem lehet általános következtetést levonni. Aki most segített rajtunk, nem biztos, hogy mindig fog segíteni. Az emberek ma ilyenek, holnap olyanok, de meg van írva, hogy Istennél nincs változás, sem változásnak árnyéka. Ha Jézus egyetlen süketnémát meggyógyított, akkor minden ilyen körülmények között élő embernek szabad hozzá a meggyógyulás reménységével imádkozni. Egy meggyógyult, ezért nekünk szabad és kell hinni, hogy Ő mindent mindig jól cselekedett.
Az az ének, amit az előbb énekeltünk, olyan lelkiállapotban született meg, amelyben nem könnyű vallani: Mind jó, amit Isten tészen. Ennek az éneknek a szövegét egy súlyos beteg kántor vigasztalására írta barátja. Mikor a beteg megkapta a szöveget, könnyes lett a szeme.
Éppen vasárnap volt. Odakint megszólaltak a harangok. Ablaka alatt siető léptekkel mentek a hívek a templomba. Megszólalt az orgona is s énekelni kezdett a gyülekezet. A beteg kántor szíve összeszorult arra a gondolatra, hogy más ül az orgona mellett, más játszik rajta, ő meg ott fekszik tehetetlenül a betegágyán, halálra szántan. És akkor, ebben a rettenetes fájdalmas pillanatban megszületett ez az ének. Elkezdett muzsikálni benne ez a kapott vers: mind jó, amit Isten tészen. Előbb magában dúdolni kezdte, azután reszkető kézzel kottalapot vett elő és sietős kézmozdulatokkal, a halálra váró ember reménységével írta le a lelke mélyén megszületett dallam hangjegyeit és kezdte énekelni: Mind jó, amit Isten tészen… Igen, mind jó. Lehet, hogy nem mindig jó akkor, ami történik, de minden jól van, a lehető legjobban. Ennek bizonyossága nem ez a történet, nem az Isten csodatevő hatalmának megmutatása a süketnéma meggyógyulásában, hanem ennél sokkal nagyobb bizonyítéka van, a golgotai kereszt. Nagyobb bizonyság ez mindennél. Aki megtapasztalta már, hogy Isten az Ő Fiát őérte, a bűnösért halálra adta, az Pállal együtt csak azt tudja kérdezni minden nyomorúságában: „Aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Bizonnyal megtapasztalta közületek is mindezt sok ember már. Aki megtapasztalta, lett-e nála ebből a tapasztalatból hit? … És aki nem tapasztalta még, vajon tudja-e hordozni minden nyomorúságát előlegezett hittel? … Ez a mondat: mindent jól cselekedett, egy sokaság vallomása. Ott vagy-e te is ebben a sokaságban s ott vagyok-e én is mindig ebben a sokaságban, amely szívében mély megrendüléssel tudja mondani mindenre, amit Isten velünk cselekszik: Mindent jól cselekedett, mindent jól cselekszik és mindent jól fog cselekedni!
Ámen.
Imádkozzunk!
Világot kormányzó hatalmas Istenünk, szerető Atyánk! Bocsásd meg minden zúgolódásunkat, mellyel olyan nehezen hordozzuk a keresztet. Tudjuk, hogy megérdemeltük, büntetésnél egyebet nem érdemlünk, és mégis zúgolódunk, telve a szívünk panasszal, hogy hiába kiáltunk, Te nem felelsz, segítséget kérünk, és nem segítesz. Kérünk, ajándékozz meg hittel, hadd lássuk, semmi nincs e világon, amit sajnálnál tőlünk. Kérünk, hadd meneküljünk minden nyomorúságunkban kereszted alá, ajándékozz meg a keresztfa tövében támadt hittel s hadd keljünk fel onnan azzal a boldogító bizonyossággal, hogy Te mindenkor mindent jól cselekedtél s jól fogsz cselekedni. Könyörülj azokon, akiknek tapasztalata azt mutatja, hogy nem cselekedtél mindent jól, hadd legyen hitük erősebb minden emberi keserves tapasztalatnál és mindennek ellenére tudják mondani és vallani Neked, önmaguknak és minden szenvedőnek: Mind jó, amit Isten tészen.
Ámen.
Oltári ima: Hálát adunk Neked Urunk, kegyelmes Istenünk azért, hogy szabad nekünk hálánkat Irántad kézzel foghatóan bemutatni. Neked nincs szükséged sem aranyra, sem ezüstre, mert tiéd a hatalom, nekünk van szükségünk arra, hogy megmutassuk hálánkat. Tedd hálássá szívünket mindazok ellenére is, amit cselekszel és cselekedni fogsz, hogy tudjunk bizonyságtétellel is Neked énekelni: mind jó, amit Isten tészen!
Könyörgünk azokért, akiknek különösképpen nehéz ezt énekelni és elmondani.
Könyörgünk azokért, akik a fájdalmak útján járnak. Könyörgünk egy családért, akik felbontatták szerettük sírját, hogy átvigyék más pihenőhelyre. Add Urunk, hogy mind az a megrendülés, amit ennek következményeképpen átélnek, teremje meg életük számára az örökéletbe vetett hit megerősödésének gyümölcsét. Hadd tudjákők is, hogy nemcsak a jelenben és múltban, hanem a jövőben is minden jó lesz, amit cselekszel.
Így tesszük le kezedbe gyermekeinket, akik elkezdték az iskolába járás kötelességét. Adj nékik szorgalmat, kitartást azoknak, akik tanulnak, és bölcsességet azoknak, akik tanítjákőket.
A családi kör pedig hadd adja meg azt, amit másutt nem tudnak megkapni, a keresztyén hitet, szeretetet és Hozzád való ragaszkodást.
Áldd meg az anyaszentegyházat, hallgasd meg könyörgésünket, amikor mi így imádkozunk: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.
Ámen.

Új kezdet: megtérésre hívó szó Márk 1,1-5
Ádvent 1. vas. 1952. nov. 30. Börcs.
Ma ádvent első vasárnapja van. Ezzel a vasárnappal új egyházi esztendő kezdődik. Amikor az ember új életkeretbe lép, mindig szeretne abba új emberként belelépni. Van ebben a vágyban ítélet a múlt fölött: nem jól volt, ahogy volt, másképp kellett volna csinálnom; de van benne ugyanakkor elpusztíthatatlan vágy és reménység is egy szebb, jobb és igazabb élet után.
Ebben az irányban indít el az egyház is minket, amikor ádvent prófétájának, Keresztelő Jánosnak alakját és üzenetét állítja elénk, s az új kezdetet akarja munkálni akkor, mikor az ő megtérésre hívó szavát hirdetteti nekünk. 1. Új kezdetet akarsz? Lásd meg a bűneidet!
Ezt hirdeti nekünk mindenekelőtt az ádventi, megtérésre hívó szó.
Keresztelő János hivatása az új élet útegyengetése. Az új kezdet tehát nem érkezhetik meg egyszerű könnyedséggel hozzánk. A hozzánk vezető úton akadályok meredeznek eléje, amiket előbb el kell az útból takarítani. Ez az akadály a múlt. Az új kezdetbe mindig belekapaszkodik a múlt; abba, ami lesz, az, ami volt. Nem tudunk csak úgy egyszerűen szabadulni a múltunktól. Amint a nyugalmi helyzetéből kimozdított inga előbb-utóbb visszakerül a régi nyugalmi helyzetébe, éppúgy az újat kezdő embernek is utána nyúl a múlt.
Megszokottságunk, kényelemszeretetünk fékezi az új kezdet nagyszerű lendületét. A mindig kéznél levő szokás utánunk nyúl, s mi is könnyen utána nyúlunk a mindig kéznél levő szokásnak. A múlt tehát nem a megsemmisülés sírverme, hanem a jelenben is dolgozó hatalom. Azt is lehetne mondani, hogy a múlt élő személy. Kísér minket lépten-nyomon. Úgy jár utánunk, mint az utcaseprő az úton. Felszedegeti, összegyűjti, amit elhullattunk az úton. Nem a babérokat, a szép emlékeket, hanem a szemetet, a bűneinket, s mikor más útra akarunk térni, újat akarunk kezdeni, kiönti elénk, hogy megbátortalanítson.
Mikor így egy szemétrakáson elénk áll a múltunk, magunk is elborzadunk tőle.
Útközben nem is gondoltuk volna, hogy ennyi szemét marad utánunk.
Elhisszük, hogy igaza van a nagy utcaseprőnek, a Sátánnak, amikor azt mondja, hogy ilyen ember, mint én is, hiába próbál újat kezdeni.
Akármilyen kellemetlen is, mégis igaz: új kezdet nincs a régi bűnök felismerése nélkül. Ezért ostorozza Keresztelő János a bűnt, mégpedig nem általánosságban, hanem az újat kezdeni akaró embernek a saját bűnét. A csak magával törődő embernek megmondja: „Akinek két köntöse van, egyiket adja annak, akinek nincs.” Az adócsaló vámszedőnek fejére olvassa: „Semmi többet ne követeljetek, mint ami előtökbe rendeltetett.” A hatalmával visszaélő katonára ezzel pirít reá: „Senkit se háborítsatok, se ne patvarkodjatok és elégedjetek meg a zsoldotokkal!” (Luk 3,10-14) Csak állj oda a Szentlélek elé, mint a sokaság Keresztelő János elé, s kérdezd meg: Mit cselekedjem? — a bűnt felfedő Szentlélek Neked is meg fogja mutatni bűneidet! 2. Új kezdetet akarsz? Valld be bűneidet!
Ez az adventi, megtérésre hívó szó második üzenete.
A Keresztelő János hallgatására a pusztába tóduló sokaság nem bosszankodással hallgatja a fejmosást, nem próbál védekezni a vádak ellen, hanem elfogadja az igehirdetés reá vonatkozó ítéletét, s vallást tesz bűneiről (5.v.). Megrázó jelenet lehetett ez. Hatalmas sokaság tolong a próféta körül.
Csupa férfi. Köztük sokan a fővárosból valók, előkelők, gazdagok, hatalmasok, rangtartók. A próféta ajkán ostorcsattanásként hangzik az ige. Nem kertel. Nevén nevezi a bűnt. Csontos mutató ujját nekiszegzi az embernek: Te vagy az az ember. Az egyik férfi arca elpirul. Talán gyerekkorától nem pirult el már egyszer sem. A másik szeme elfátyolosodik, a keze fejével szégyenkezve törli ki szeméből a könnycseppet. Nemcsak azt szégyenli, hogy férfi létére sír, hanem azt is, ami miatt sír. A harmadik már nem is akar uralkodni magán. Szabad folyást enged könnyeinek. Hatalmas mellkasát csak úgy rázza a zokogás. A negyedik világgá kiáltja bűneit. Nem törődik most azzal, hogy leleplezése megtépázza a tekintélyét. Egyszerűen nem bírja tovább hordozni. Rettentő mélységek tárulnak fel. Mindenkire átragad a bűnvallás. Az ige szerint senki sem tudja kivonni magát a hatása alól. Mindnyájan (5.v.) mennek az új kezdet útján a Jordán hullámaiba, hogy benne megfojtassék a „régi ember”, s újat kezdhessen az, aki a hullámokból előjön.
Új kezdetet akarsz? Valld meg te is bűneidet. Az a tapasztalatunk, hogy a bűnnel való szakítás enélkül nem megy. Ez töri meg a bűn hatalmát rajtunk. 3. Új kezdetet akarsz? Fogadd el a bűnbocsánatot!
Ez az ádventi, megtérésre hívó szó harmadik üzenete.
A 4. vers szerint Keresztelő János a megtérés keresztségét prédikálta a bűnöknek bocsánatára. A keresztség tehát, melynek a sokaság aláveti magát, nem az emberi elhatározás komolyságának pecsétje. Nem egyszerű jelképe annak, hogy a bűnét megismerő, megbánó, megvalló ember szakítani akar a bűnnel, betemeti régi életét a hullámsírba, s új életet kezd. Még eddig mindenki kudarcot vallott, aki saját erejéből akart új életet kezdeni. A bűneinket nem lehet egyszerűen a hátunk mögé vetni s elfelejteni, nem lehet jóvátenni, sem levezekelni. Ami megtörtént, azt nem tudom meg nem történtté tenni. Nincs más megoldás a bűneinkre, mint a bűnbocsánat. Vagy megbocsáttatnak a bűneim, s akkor minden el van intézve, vagy nem bocsáttatnak meg, s akkor minden hiába.
Sok alázat kell annak belátásához, hogy rá vagyunk szorulva a kegyelemre és sok hit ahhoz, hogy el tudjuk a kegyelmet fogadni. Keresztelő János hallgatóinak sem volt könnyű. Az, ahogyan Keresztelő János munkájában közeledett feléjük a bűnbocsánat, valami egészen új és szokatlan volt. Kerestekők eddig is bűnbocsánatot, de mindig az áldozat útján. Minél nagyobbak voltak a bűneik, vagy minél nagyobbaknak éreztékőket, annál nagyobb áldozatot vittek fel az Úr házába. Hitték is, hogy áldozati oltárról alácsorgó vér elégtétel Istennek. Most azonban nem veszi körül őket a templom, nincs áldozati oltár, nincs pap, aki közbenjárjon a bűnös és a megbántott Isten között. A kezük is üres. Nem hoztak áldozni valót. Ennek a bűnei miatt kesergő, Istennek semmi elégtételt adni nem tudó, üreskezű népnek hirdeti Keresztelő János a bűnök bocsánatát, Isten kegyelmét. Ezt kell hittel elfogadnia.
Ez Jézus Krisztus, az Isten fia evangéliumának a kezdete (1.v.). Ez az örömhír hirdettetik ma is a bűnei fölött kétségbeesett embernek: Jézus Krisztus, az Isten Fia azért jött erre a világra, hogy egyetlen nagy golgothai áldozatával eltöröljön és fölöslegessé tegyen minden bűnért való áldozatot, s ingyen adja a hívőknek a bűnbocsánatot. Hidd és fogadd el ezt. 4. Új kezdetet akarsz? Tekintsd Isten hozzád küldött angyalának az egyházat!
Isten a régiek felszámolását s az új kezdetet, a bűnök leleplezését, az azok megbánására, megvallására és elhagyására való felhívást, a bűnbocsánat felkínálást emberen keresztül végzi. A mai igében Keresztelő János az az ember, aki mindebben a Szentlélek eszköze a judabeliek számára. Márk az Úr követének, az eredeti szöveg szerint, az Úr angyalának (2.v.) nevezi őt. Nem volt könnyű Keresztelő Jánost az Úr angyalának tekinteni. Nem volt rajta semmi a mennyei seregek dicső fényességéből. Aszkéta vonású, szegény ruhájú, torzonborz ember volt. Szava sem édes méztől csepegő. Nem veszikőt körül emberi szemnek imponáló csodák. Ez a világ ugyanis nem látja, hogy a legnagyobb csoda ezen a világon egy bűnös ember megtérése. Mégis ezen a szegény, szőrcsuhás, nyersbeszédű emberen keresztül lép be Judea életébe az új kezdet, Jézus Krisztus, az Isten fiának evangéliuma.
Ma is így van. Emberi eszközön, az egyházon keresztül akar belépni a te életedbe is Jézus Krisztus, Isten fia, az új kezdet. Jézus Krisztus akkor már 30 éve élt a zsidók között. Közöttük volt, de nem jelentett számukra semmit.
Keresztelő Jánoson keresztül lépett be az életükbe. Velük élt az új kezdet, de Keresztelő János nélkül megcsontosodtak volna az utált régiben. Közel volt hozzájuk, a kezükkel elérhették volna a bűnbocsánatot, de ők Keresztelő János nélkül elvesztek volna bűneikben. Ezért tekinti Márk Jézus evangéliumának kezdetéül Keresztelő János fellépését, nem pedig karácsonyt, Jézus megszületését. A meglevő Jézus akkor lesz számomra élő, amikor egy emberen keresztül belép az életembe.
Ne vesd hát meg az egyházat, mert szegény, hatalom nélkül való, s mert talán pusztában él! Ne bosszantson, ha talán szava kissé nyers a hízelkedéshez szokott füled számára! Isten hozzád küldött angyala ő, hogy nem hiába született, élt s halt meg éretted Krisztus. Menj hozzá, mint Judea népe, még a pusztába is, és hallgass reá, ha kemény is a szava!
Enyém is lehet tehát az új kezdet? Az igében az új kezdet két tényen alapszik: Isten ígéretén és Isten ajándékán. Az ígéret Keresztelő János (2.v.), az ajándék Jézus Krisztus. Keresztelő János által tehát nem eltaszítani akar Isten, hanem ép magához hívogatni, Jézus Krisztus pedig szintén nem egy igaz, hanem egy bűnös néphez jön. Ebben lehet az én bizodalmam is. Kezdődjék hát el bennem is az új egyházi évvel Jézus Krisztus, az Isten fiának evangéliuma, s fejeződjék majd be azzal a bizonyságtétellel, mellyel Márk evangéliuma befejeződik: Az Úr együtt munkálkodott velük, megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala. (Márk 16,20). Ámen.

Húsvéti félelem Időpont: Húsvét I. ünnepe, 1956. április 1.
Alapige: Máté 28,1-10.
A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak. Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.
Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr. És menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátokőt, ímé megmondottam néktek. És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak. Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé szembe jöve ő velök Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő lábait, és leborulának előtte. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.
Húsvét ünnepe az élet diadalünnepe a halál fölött, az elnyomott igazság győzelme a gonoszság hatalmasságai ellen, a vigasztalódás szivárványa a bánkódó szeretet könnycseppjein, hogyne volna hát az öröm ünnepe még akkor is, ha semmi közünk sincs a húsvétkor feltámadott Jézus Krisztushoz s ezért elszimbolizáljuk az egész húsvéti eseményt!
Húsvét ünnepe mégis tele van félelemmel. 1. Az első húsvét is ezt mutatja. Abban a rövid tudósításban is, melyet Máté írt meg a húsvéti eseményről, négyszer van szó félelemről.
Bizonyos mértékben érthető az első szemtanuk ijedelme. Húsvét kísérő jelenségei ijesztően meglepőek. Semmi sem jelzi előre, hogy az öreg föld megrázza a hátát. Békén bóbiskolnak az őrök. Ha az ég megzendül, távoli morgás jelzi, hogy közeledik a zivatar, itt azonban egyik pillanatról a másikra rendül meg a föld, nyitja ki az elhantolt sírokat és dobálja fel a halottakat. Az angyal sem kopog előbb a sírt elzáró sziklán, hogy bejelentse érkezését.
Nesztelenül, ahogyan csak angyalok tudnak járni, egyszerre ott toppan szemvakító fényességgel. Igazán nem lehet csodálkozni, hogy félholtra válnak az őrök s megszeppent remegéssel, földbegyökerezett lábbal állanak az asszonyok. Kisebb dolgok is megrezzentenek, ha hirtelen lepnek meg.
A megijedés reflex mozdulat. Senkinek sem tehetünk érte szemrehányást. Ha azonban az ijedtség félelemmé tudatosul, ott már baj van a bátorsággal. Az első húsvétkor az ijedelemből félelem lett. Egy kis jóakarattal erre is hozhatunk fel valami mentséget.
Tagadhatatlan, hogy húsvét kísérő jelenségei félelmetesek. Mikor az ember lába alatt megmozdul a szilárd talaj, amikor az angyali jelenéssel a láthatatlan világ beletör a láthatóba, akkor a halál suhintása érinti meg az embert, aki létében érzi megtámadva magát. Csoda-e, ha a pillanatnyi ijedelem után elkezd remegni, mint a nyárfalevél?
Mégsem lehet a külső eseményekből teljesen megmagyarázni a húsvéti félelmet. Az őrök katonák voltak. Nem besorozott békés polgárok, akiket pár évre bekényszerítettek az egyenruhába, hanem zsoldos katonák, akiknek élethivatásuk volt a harc, harcban pedig mindig készen kell lenni hirtelen eseményekre s ott mindig a halál kaszája közelében jár az ember.
Hát az asszonyok miért félnek? Az angyal szelíden szólítja meg őket s jó hírt mond nekik: „Feltámadott, amint megmondotta volt!”
Nincs más teljes magyarázat: Mindig az fél, akinek rossz a lelkiismerete. A félelem nem kívülről, hanem belülről fakad. Ezek is féltek, de végeredményben nem a földindulástól, vagy az angyaltól, hanem a Krisztussal való találkozástól.
Az őröknél ez első pillanatra is világos. Krisztust az a hatóság gyilkolta meg, amelyet most ők képviselnek a sírnál. A kivégzéssel azonban – lám – nem tették ártalmatlanná.
Feltámadt, mégpedig nem oly szelíden, megadóan, mint a tárgyaláson viselkedett, hanem hatalommal és dicsőséggel. Lába alatt reng a föld, angyalsereg áll rendelkezésére. Jön, hogy számon kérje mindazt, amit vele cselekedtek. Lehet, hogy ebben a tekintetben ezeknek az őröknek is volt valami egyéni félni valójuk. Talán ők is részt vettek Krisztus megkínoztatásában és kicsúfolásában. Jaj nekünk, feltámadott Krisztus!
De hát az asszonyoknak is rossz volt a lelkiismeretük? Bizony, rossz lehetett. Az angyal céloz is arra, hogy feltámadását előre megmondotta az Úr. Miért nem emlékeztek erre vissza a nehéz órákban és miért gyászoltak úgy, mint a pogányok, akiknek nincs reménységük? Miért futottak szét gyáván, mint vezér nélküli megvert sereg, vagy pásztor nélkül maradt nyáj, holott tudniok kellett volna, hogy harmadnapra visszajön Krisztus? Ha pedig mindez eszükbe jutott, mért nem hittek abban, hogy akinek szájában álnokság nem találtatott, ebben is igazat mondott? A megholt Jézusnak könnyű volt végtisztességet tenni, de ezek után az élő Jézusnak szemébe nézni nagyon nehéz lehetett. Joggal félhettek a szemrehányásoktól, amit majd szégyenszemre kapni fognak. /Márk 16,14./ A húsvéti félelem fő oka az, hogy rossz a lelkiismeretünk Krisztussal kapcsolatban. 2. A mai húsvét is ezt mutatja.
Akik nem elégszenek meg azzal a vigasztalással, amit húsvét jelképes magyarázata nyújt nekik, hanem szembe mernek nézni a húsvéti eseménnyel magával, azzal a ténnyel, hogy a megölt Jézus feltámadott, él és uralkodik mindörökké, azokban sokszor felmerül ilyen gondolat: Nem szép, hogy a világ ilyen hálátlan volt Jézus iránt, gonoszság volt, hogy ártatlanul megölték, de ha már egyszer megtörtént ez a szomorú eset, akkor ne háborgassák többé. Meghalt. Hagyják nyugodni békében! Ne izgassanak engem sem feltámadásának bizonygatásával. Nem akarok vele találkozni. Ennek a mai húsvét-félelemnek egyik jele épp a húsvét tagadása. Nem új jelenség ez. Akiknek legtöbb okuk volt félni a Krisztussal való találkozástól, a főpapok és farizeusok is már ez alá az álarc alá rejtették félelmüket.
Egyszerűen letagadták a feltámadást. Azt az ostoba mesét terjesztették el, hogy a tanítványok éjjel ellopták Jézus holttestét s elhíresztelték, hogy feltámadott. Mintha csak gyerekjáték lett volna egy fegyveresekkel őriztetett sírból a holttestet elrabolni! Épp ez az átlátszó hazugság mutat rá a húsvéttagadás igazi okára: félnek a Krisztussal való találkozástól.
Ma sem az az igazi oka a feltámadás tagadásának, hogy megmagyarázhatatlan, hihetetlen, lehetetlen. A tényeknek nagyobb bizonyító ereje van, mint minden emberi gondolatnak. A feltámadás pedig tény. Ezt negatíve igazolja az, hogy Jézus holtteste nem került elő. Elképzelhető, hogy ellenségei nem próbálták mindenképpen előkeríteni? Megvolt a hatalmuk hozzá, meg az igyekezetük is. Súlyos érdekük fűződött hozzá. Az lett volna az igazi győzelem Krisztus és hívei fölött, ha bemutatják Jézus holttestét s ezzel beigazolják a tanítványok csalását. Nem tudták.
A negatív tény mellett pozitív tények is vannak. Szemtanuk igazolják, hogy találkoztak vele, látták, hallották, beszéltek vele, köntösét érintették. Parancsot is kaptak tőle.
Pál I. Kor. 15,5-8-ban több, mint 500 szemtanúra hivatkozik, akik közül többen a levél írásakor még élnek s így ki is hallgathatók.
A félelem azonban inkább letagadja a tényeket is, homokba dugja a fejét azzal a gyerekes gondolattal, hogy a letagadott tény nem tény s a nem látott veszedelem nem következik be. Vajon nem ez a félelem van-e tudva, vagy tudatlanul a te húsvét-tagadásod mögött is? 3. Eddig is próbáltuk már ezt a kérdést személyessé tenni, végül azonban próbáljuk meg tudatosan is személyes oldalról nézni ezt a kérdést. Mit mutat az én húsvétom? Van-e bennem is húsvéti félelem?
Nem hiszem, hogy lenne közöttünk olyan valaki, akit ne fogna el szent remegés, ha vele ismétlődnék meg a húsvéti esemény s egyszerre találkoznia kellene az élő, diadalmas Jézus Krisztussal. Ismerem én jól azokat az igéket, amelyek arról beszélnek, hogy a hívő a menyasszony örömével várja Krisztust, vagy hogy a megváltottak felemelik majd a fejüket, mert elközelgett a teljes váltságuk, tudom, hogy Krisztus vérében bűnbocsánat, élet és üdvösség vár, mégis elfog valami remegés, ha az én húsvétomra gondolok. Nekem sem jó a lelkiismeretem Vele kapcsolatban. Hogy merjek én a szemébe nézni annak, akit oly sokszor megtagadtam, akivel oly sokszor nem törődtem, véleményére fittyet hánytam, tanácsait nem fogadtam meg, a felém közelgő veszedelem miatt fölöttem hullatott könnyei nem hatottak meg. Rám is áll az a szemrehányás, amit Júdásnak tett: Vele együtt, az Ő asztaláról ettem a kenyeret s felemeltem a sarkamat Ellene, hogy megtapodjam Őt. Pedig ez a találkozás elkerülhetetlen. Ha itt elbújok is előle, az utolsó napon meg kell jelennem Előtte.
De mégis van lehetőség arra, hogy ne maradjak benne a húsvéti félelemben. A történet szerint mindenki félt, aki a feltámadott Krisztussal találkozott, de az egyiket benne hagyta az Úr ebben a félelemben, a másiktól elvette és örömmel töltötte el. Az őröket ott hagyta félholtan a földön, de az asszonyoknak ezt üzente az angyal által: „Ti ne féljetek!” /5. v./ Mintha az egyiknek ezt mondaná: Ti féljetek!, a másiknak meg: Ti ne féljetek! Vajon ezt a templomi gyülekezetet melyik csoporthoz számítja az Úr? Azt mondja-e nekünk, nekem, neked: Ti féljetek!, vagy mikor furdaló, rossz lelkiismerettel, remegve ott állunk Előtte, így szól hozzánk: Ti ne féljetek!?
Azoktól veszi el a húsvéti félelmet, akik a megfeszített Jézust keresik. /5. v./ Akik magukról csak azt tudják és vallják, hogy bűnösök, de a Megfeszítettről azt tudják és vallják, hogy a bűnösök barátja és megváltója.
Engedd, hogy a bűneinkre emlékeztető Szentlélek hadd töltsön el téged is húsvéti félelemmel s a Megfeszítettől érkező angyali üzenet pedig húsvéti örömmel! Ámen.

Közelebb a kereszthez!
Időpont: 1937. március 26. Nagypéntek
Alapige: Mt 27,55 „Sok asszony vala pedig ott, akik távolról szemlélődnek vala, akik Galileából követték Jézust, szolgálván néki.” A magyar ember, ha még nem vetkőzött ki vele született faji tulajdonságaiból, nagy tisztelettel áll meg mindig a halál előtt. Megállítja szekerét, és félreáll az útról, mikor temetési menettel találkozik. Leszáll kerékpárjáról, nem robog el mellette, leveszi kalapját, és állva marad, míg elhalad mellette a koporsó. Csendben tiszteleg a halál előtt. Természetes, hogy amikor nagypénteken megállunk a golgotai kereszt előtt, amelyen a mi Urunk Jézus Krisztus kiszenvedett, akkor különösen érezzük, hogy csendben kell lennünk. Áhítattal, hódolattal, imádattal kell megállanunk a kereszt tövében.
És én mégis, bármennyire elismerem ennek igazságát és jogosságát, e nagypéntek reggelén nem akarok csendben állni a kereszt tövében. Vannak ugyanis halálok, melyeknél nem tud az ember csendben maradni, mert felháborodásában elveszíti ráerőltetett nyugalmát, és ajkát áttöri, mint gátját elönt ő megáradt víz, a lelke mélyén felgyülemlett indulat.
Ne csodálkozzatok hát, ha ma nagypéntek reggel nem a buzgó áhitat, csendes imádság és mélységes tisztelet szavát halljátok erről a szószékről a kereszt tövében. Ez az ige maga épp azzal háborít fel, hogy olyan végtelenül csendes. S épp ezért érzek olyan felszólítást felém csendülni belőle, melyet tovább kell adnom számotokra. * * * Az első felszólítása ennek az igének: „Férfiak! Közelebb a kereszthez!”
Úgy szól az ige: „Sok asszony vala pedig ott…” Hát a férfiak hol voltak? A férfiak is ott voltak. Férfiak voltak a hóhérok, kik az ítéletet végrehajtották. Férfiak voltak azok a vitézeknek csúfolt katonák, akik kockajátékot tudtak játszani a kereszt tövében. Férfiak voltak a farizeusok és főpapok, akik gúnyolták azt, aki haláltusában ott vergődött a kereszten. És bizonnyal voltak számosan férfiak a csúfolódó tömeg között is. És mégsem voltak ott férfiak.
Mert ezek méltatlanok arra, hogy férfiaknak nevezze és tartsa őket bárki is, aki tudja, hogy férfinak lenni nemcsak nembeli hovatartozást, hanem jellemet és erkölcsi elkötelezést is jelent.
Lehetett ott sok, magát férfinak képzel ő ember, de férfi, talpig férfi csak három volt ott. Az a pogány százados, akinek volt bátorsága egy kezébe adott, kivégzésre rendelt ember holtteste mellett megállni, és azt mondani: „Bizony, Istennek Fia vala ez!” És férfi volt az a lator a kereszten, kinek volt bátorsága egy ellenséges indulatú néptömegnek kiszolgáltatva bizonyságot tenni, hogy Istennek Fia méltatlanul szenved. És férfi volt az a tejfeles szájú ifjú, János, ki az asszonyok csoportja közt elvegyülve leste Jézus utolsó szavait, és szeretettel támogatta fájdalmas anyját a Megváltónak.
Pedig nem lehet letagadni, hogy Jézus kimondhatatlanul vágyódott a férfiak után.
Elfelejthetetlen, meghálálhatatlan szolgálatot tett ő a női nemnek is, de az asszonyok szolgálatát csak elfogadta, a férfiakat hívta magához tanítványnak. Az asszonyoknak érette való munkáját csak megengedte, de a férfiakat küldte, hogy menjenek, és tegyenek tanítvánnyá mindeneket. Egy sereg szentírási helyet lehetne felhozni, melyek világosan mutatják, hogy az Úr mennyire vágyódott az után, hogy az övéi között ott legyenek a férfiak, és az övéi férfiak legyenek. És az is bizonyos, hogy az Úr joggal várhatta el, hogy a férfiak meg fogják látni az ő férfiasságát, és meg fogja ragadni őket az ő férfiassága. Az Úr Jézus orcájára az elmúlt századok sok nőies vonást rajzoltak, azonban bizonyos, hogy aki a kereszt alatt úgy állt meg, mint az a pogány százados, és úgy nézi az Úr szenvedését, az jól látja, hogy az engedékenységnek, megbocsátásnak, szeretetnek nőiesnek mondott tulajdonságai sokkal több erőt, férfiasságot követelnek, mint bármilyen hadvezéri tett, vagy kardot rántó h ősies cselekedet. Bizony, az Úr férfi volt ott a kereszten. Ember, egész ember. Férfi a talpán. A többi hitvány, gyenge báb.
És nem látjátok-e, hogy az a gyülekezet, mely a kereszt körül azóta is évről évre összegyűl, újra meg újra ezt a nagypénteki tünetet tárja elénk, és ezt a nagypénteki fájdalmat szerzi Krisztusnak: „Sok asszony vala pedig ott…”?
Testvéreim! Férfiak! Közelebb a kereszthez! Testvéreim! Asszonyok! Álljatok a kereszt tövébe, de érezzétek meg, hogy tőletek is többet vár az Úr. Azt várja, hogy azokat a férfiakat, akik nem akarnak az Úr keresztjéhez jönni, fogjátok kézen, és mutassátok meg nekik, hogy a keresztyénség nemcsak az asszonyok vallása, Krisztus nemcsak a n ők Megváltója, hanem az emberé, akit Isten férfiúvá és n ővé teremtett. Ne engedjétek, hogy a kereszten körültekint ő Úr megint csak azt lássa, hogy „sok asszony vala pedig ott…”, férfiak pedig nem valának ott. És te, testvérem, aki magad férfiúnak tartod, érezd meg azt, hogy a kereszt tövében felháborítón és lázítón szól e rövid kis mondat; korbácsolni akar téged. Férfiak! Közelebb a kereszthez! * * * A másik mondat, amit a kereszt tövében hangossá tesz ez az ige: „… távolról szemlélődnek vala…” Távollátók! Jertek közelebb!
Az Úr keresztjének közelében csak az ellenségei voltak. Barátai „távolról szemlélődnek vala.” Ami akkor ott történt, az ismétlődik meg azóta kimondhatatlanul sokszor. Távol vannak a kereszttől azok, akik magukat Krisztus barátjának mondják, és közel vannak azok, akik az ő ellenségei. Távolállók! Jertek közelebb! Ne elégedjetek meg azzal, hogy odaáll elétek ilyenkor nagypénteken a kereszt, mint a múlt egy nagy történelmi eseménye, melyről az egyház leporolja kétezer esztendő porrétegét, s képzeletünk elé odaállítja, hogy újra lássuk. A kereszt lehet nagyon tanulságos a tárgyilagos tudománynak, lehet nagyon érdekes a szemlélődő művésznek, de a kereszt nem tanulság és nem érdekesség akar lenni, hanem váltság akar lenni számunkra, és nem tud mást megváltani, mint csak azt, aki egészen közel jön hozzá. Közel jönni a kereszthez nagyon nehéz, mert nagyon fájdalmas. A távolság mindent megszépít, még a keresztet is. Távolról lehet a kereszt nagyon romantikus, nagy elérzékenyít ő, de közelről olyan valóságízt, olyan borzalmas színt kap, mely örökre emlékezetessé teszi az ember számára.
Jöjj hát közelebb, még közelebb, mint most vagy itt, lássad, hogyan vonaglik, verítékezik Jézus teste, hogyan hull, hogyan ömlik sebeiből forró, piros vére. Hadd lássad leköpdösött orcáját, kicserepesedett ajkát. Állj egészen oda a kereszt tövébe, hadd hulljon rád a piros vér, mert senkin máson a kereszt segíteni nem tud, csak azon, aki egészen a tövében áll, csak akire ráhullhat az a forró, éget ően forró piros vér.
Úgy szeretném, ha e nagypéntek reggelen Isten Szentlelke véghez tudná vinni rajtatok azt, amit Pál apostol így ír le a galáciai levélben: „…mintha ti közöttetek feszíttetett volna meg…” Testvéreim! Távol valók! Akik olyan messze álltok Krisztus egyházától, kiket nagypénteken csak természet szerint visszatér ő erkölcsi kényszere hoz közelebb a kereszthez, testvéreim, jertek közelebb a kereszthez, mert a keresztet távolról nézni nem használ sem nektek, sem Krisztusnak. * * * Van harmadik felszólítása is ennek az igének, mely ebben a szóban van benne: „szemlélődnek”. Szemlélődők, cselekedjetek! Ábrándozók, ébredjetek fel! Tétlenek, lépjetek mozgásba!
Akik Krisztuséi voltak, távol állottak, és „szemlélődnek vala.” Mit csinálhattak volna mást? Kivonják kardjukat? Nekimenjenek azoknak a katonáknak? Krisztus visszaparancsolta kardját a tanítványnak. Hát mit csinálhattak volna? Hisz a következ ő percben új kereszteket fektettek volna le, s azokra őket feszítették volna fel. Vajon érdemes kockára tenni meglév ő életet elmúló életért? Hisz Krisztusnak is inkább az az érdeke, hogy életben maradjanak.
A szemlélődők gondolkozhattak így, de aki nem tud megállani a szemlélődésnél, nem tud ennyivel megelégedni. Jól van, Krisztus visszaparancsolta volna a kardot, fegyverrel nem mehettek segítségére, de azt senki meg nem tiltotta nekik, hogy bizonyságot tegyenek Krisztusról. Senki meg nem tiltotta, hogy a csúfolódókhoz odamenjenek, és számon kérjékőket: „Mit bántjátokőt? Íme, én vak voltam, és visszaadta szemem világát, süket voltam, és megnyitotta fülemet, sánta voltam, s most újra járok, kitaszított bélpoklos voltam, s most meg vagyok tisztulva.” Ezt senki meg nem tiltotta nekik. Senki meg nem tiltotta, hogy ott a kereszt tövében, mikor a tömeg szitkokat szór az Úrra, énekelni kezdjenek dicsénekeket Isten dicsőségére és a Bárány tisztességére. Senki meg nem tiltotta nekik, hogy leboruljanak a kereszt tövében, és ha kell, meghaljanak vele együtt.
Szemlélődés! Ez örök nagypénteki vonása sokaknak a kereszt körül. A szemlélődők, tétlenek, érzéketlenek gondolkodásmódjukból hiányzik a Krisztus iránti szeretet minden magával ragadó, átüt ő ereje. Szemlélődők! Hát nem látjátok, hogy a kereszt körül ma is hogyan tolong az ellenség? Hol a bátor kiállás, a nyílt vallástétel ajkadon, ha kell, kínok között is, a mártírok éneke? Szemlélődők! Életre, cselekedetre, bizonyságtételre fel a kereszt körül! * * * Úgy szeretném, ha ma fel tudnálak lázítani benneteket a kereszt körül, mert lehet tisztelettudó a nagy csendesség itten, de lehet felháborító és tiszteletlen a kereszten szenved ővel szemben. Férfiak, jertek hát közelebb a kereszthez! Ti távolállók, lépjetek közelebb hozzá! Ti szemlélődők, ki a színre; a bizonyságtétel szent harcára!
Ezt várja tőlünk az, aki szenvedett és meghalt érettünk ezen a napon a kereszten.
Ámen.

Úrvacsorai gyülekezet Időpont: 1960. április 14. Nagycsütörtök este
Helyszín: Győr - Öregtemplom
Alapige: Máté 26,17-30
A kovásztalan kenyerek első napján pedig Jézushoz menének a tanítványok, mondván: Hol akarod, hogy megkészítsük néked ételedre a husvéti bárányt? Ő pedig monda: Menjetek el a városba ama bizonyos emberhez, és ezt mondjátok néki: A Mester üzeni: Az én időm közel van; nálad tartom meg a husvétot tanítványaimmal. És úgy cselekedének a tanítványok, amint Jézus parancsolta vala nékik; és elkészíték a husvéti bárányt.
Mikor pedig beestveledék, letelepszik vala a tizenkettővel, És amikor esznek vala, monda: Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem. És felettébb megszomorodva, kezdék mindannyian mondani néki: Én vagyok-é az, Uram? Ő pedig felelvén, monda: Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az embernek Fia jóllehet elmegyen, amint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem született volna. Megszólalván Júdás is, aki elárulja vala őt, monda: Én vagyok-é az, Mester? Monda néki: Te mondád.
Mikor pedig evének, vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván, megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem. És vevén a poharat és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik bűnöknek bocsánatára.
Mondom pedig néktek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában. És dícséretet énekelvén, kimenének az olajfák hegyére.
Ima: Hívtál Urunk, eljöttünk! Vendégségbe hívtál magadhoz, Hozzád jöttünk. Kérünk, részeltess bennünket vendégséged elkészített drága ajándékából. Köszönjük, hogy igédben és szentségedben önmagadat akarod nyújtani. Kérünk, Szentlelked által adj erőt ahhoz, hogy ne csak a szánk énekében és imádságában dicsérjünk és magasztaljunk Téged, hanem amiképpen Te önmagadat adtad ez estén igédben és szentségedben, mi is önmagunkat adjuk szívünkben és lelkünkben.
Ámen.
A nagyheti igesorozatban, Máté evangéliumának passió-történetéből nagycsütörtök estére az úrvacsora története van kijelölve és az igehirdetés címéül ez adatott: Úrvacsorai gyülekezet.
Mindenesetre alkalmas ez az ige arra, hogy szemébe nézzünk annak a kérdésnek: Mi az úrvacsora, milyen volt az úrvacsorai gyülekezet és annak is, hogy mi akar ez a nagycsütörtök esti úrvacsora lenni a mi számunkra is. 1. Ha sorba vesszük, amit az ige mondani akar erről a nagy napról, azt látjuk, hogy az Úrvacsora a történeti emlékezés napja s ezzel együtt az úrvacsorai gyülekezet is emlékező gyülekezet és így mi is emlékezésre gyűltünk össze.
Jézus azt a parancsolatot adja tanítványainak, hogy a húsvéti bárányt meghatározott helyen készítsék el. A kovásztalan kenyér, a páska, a húsvéti bárány ünnepe a zsidók számára nagy szabadság-ünnep volt. Ezen az estén családi-körben emlékeztek meg az egyiptomi nagy szabadulásról, amikor Isten megszabadította őket az öldöklő angyaltól, aki végigjárt annak idején Egyiptomban éjjel minden ajtót, és amelyik ajtón nem találta meg a védő bárányvért, ott bement és megölte az első fiú-gyermeket. Ettől a rettentő csapástól, amelyben egy éjszaka alatt minden családban az elsőszülött fiú meghalt, Izrael népe a bárány vére által megszabadult nemcsak az öldöklő angyaltól, hanem a zsarnok embertől is. Mikor az ő fia is áldozatul esett az angyalnak, a fáraó keményszívűsége is megtörik azon az éjszakán, elengedi Izrael népét, hogy elinduljon a szolgaság házából a szabadság földjére, a megígért Kánaánba.
Voltak azóta is szabadulások Izrael történetében, nem ez volt az első és az egyetlen Isten választott népe életében, de nyilvánvaló, hogy akármilyen szabadulás jött is utána, akármilyen nyomorúságtól mentette is meg Isten őket, akármilyen dicsőséges győzelmet arattak is az ellenség fölött, az újabb szabadítások annak az egykori szabadításnak a fényét nem tudták elhomályosítani, nem tudták rárakni a feledés porát és azért minden évben ez volt az egyetlen szabadulási ünnep, a kovásztalan kenyér ünnepe.
Akárhol volt a zsidó ember ezen a napon, megünnepelte a páska ünnepét. Elkészítették a húsvéti bárányt, megterítették az asztalt, az elkészített bárány mellé odatették a korsóba a bort, mellé a kovásztalan kenyeret, a páskát emlékezésül arra, hogy amíg Isten szabadítása a pusztában végbement, addig csak ilyen szárított kenyérrel táplálkozott a nép, és mellé keserű füveket rágtak, emlékezvén arra a sok keserűségre és nyomorúságra, melyen keresztül kellett menni a negyven esztendő alatt. Ezen az estén törvényben előírt kötelessége volt a család fejének, vagy a család legidősebb tagjának elmondani a nagy szabadítás történetét. Nem volt elég, hogy vacsorával ünnepeljenek, hanem ápolni kellett az utánuk következő nemzedék lelkében az emlékezést, hogy el ne felejtsék azt, hogy Isten milyen csodálatos dolgot cselekedett velük. Az emlékezés éjszakáján felgyúltak Izrael fiainak szemei és látták a csodálatos történetet, kigyúlt arccal hallgatták a nagyapák beszédét a késői unokák, véres kardú angyalokról álmodtak és a kígyómarás kísérteties varázslatából ijedtek fel álmukból a gyermekek. Nem tudtak tőle szabadulni és fel-fel sikoltottak álmukban, de az öregek azt mondták: nem baj, hagyjátok, csak hadd hánykolódjanak és sikoltsanak, csak hadd emlékezzenek… jól teszik.
Ezért volt ez a nap Jézus és az első úrvacsorázó gyülekezet számára is az emlékezés napja.
Nyilvánvaló, hogy az ótestamentum története ugyanúgy a miénk, mint az újtestamentum története, mégis, számunkra van valami, ami a nagycsütörtök estének az emlékét átszínezi, a régit elhomályosítja és új tartalmat ad annak, amit Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek írt levelében így fejez ki: „Valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok a pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljő.” Mi nékünk tehát ezen az estén az a kötelességünk, hogy emlékezzünk arról a nagy szabadításról, amelybe belehalt Isten egyszülött Fia azért, hogy nekünk ne kelljen meghalni Isten haragjától, hogy emlékezzünk a Bárány vérére, mely megoltalmaz minket Isten pusztító haragjától.
Milyen nagy dolog, hogy Isten megadja az emlékezés nagy ajándékát és ezen az estén a sokezer éves múltat jelenné tudja tenni. Lássuk meg mi is ma este a nagyon szerény jeruzsálemi felsőházat, amelynek terített asztala mellett ott ül Jézus mind a tizenkét tanítványával és emlékezik Isten nagy egyiptomi győzelmes szabadítására.
Azonban ahogyan elénk áll a történet, nem azzal folytatódik, hogy az emlékezés történik meg az úrvacsora keretében, hanem így folytatja Jézus a beszélgetést: „… Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul engem.” Tehát: 2. Az úrvacsora a bűnbánat alkalma.
Az úrvacsorázó gyülekezet bűnbánó gyülekezet és nekünk is ezt az estét Isten Lelke a bűnbánat alkalmává akarja tenni.
Nem akármilyen bűnbánat az, ami ezen az estén a tanítványokon úrrá lesz. Mindenekelőtt azért nem, mert Jézus maga kelti bennük ezt a bűnbánatot. Van úgy, hogy az embert bántják bűnei, fél Istentől, a büntetéstől, sorsától, ami utol fogja érni, fél bűnei következményétől, de azután ki-ki a maga természete szerint megrázza magát és kirázza a fejéből a kellemetlen gondolatokat. A másik megpróbálja szépíteni a bűnt, amit a lelkiismerete vádként helyez rá. A harmadik talán odaáll a farizeus mellé és beszél a másik bűnéről és a maga erényeiről, de vannak viszont olyanok is, akik arról beszélnek, - a zsoltáríróval együtt – „utolértek engem az én bűneim.” Vagy, amint Dávid mondja: „… az én vétkem szüntelen előttem forog.” – vagyis nem tudok szabadulni. Utolértek, megragadtak és letiportak engem bűneim. Nem tudom a Szentlelket elkergetni, aki megítél bűn tekintetében.
Jézus a tanítványok számára is egy ilyen felejthetetlen, bűnnel szembenézés alkalmává akarja tenni a nagycsütörtök estét, de a mi számunkra is, akik az Úr asztalához készülünk és a többiek számára is.
Figyeld csak meg, milyen bűnök nehezednek rá az első vacsorázó gyülekezetre, amelyeket a mi szemünk elé is tár az ige.
A bűnöket általában három síkon követjük el: vétkezünk Isten ellen, embertársaink ellen és önmagunk ellen. Figyeld csak meg, amikor Jézus szembesíti tanítványait a bűnnel, akkor nem arról beszél, amelyet az Atya-Isten ellen vétettek, még arról sem, amelyekkel felebarátaik ellen vétkeztek s még arról sem, amit önmaguk ellen követtek el. Csak egyről beszél, amit Jézus Krisztussal kapcsolatban követtek el: Elárultok engem! Hűtlenek voltatok, hűtlenek lesztek és hűtlenek maradtok hozzám. Jézus az ellene elkövetett bűneiket akarja ezen az estén szemünk elé állítani s ezek között is azt, hogy eláruljukőt.
Ne törjünk pálcát Júdás felett, aki harminc ezüstpénzért, egy rabszolga áráért eladja Mesterét. Most sokkal kisebb árfolyama van Jézus Krisztusnak. Még harminc ezüstpénz haszna sincs talán a ma Júdásainak, de áruba bocsátják Krisztusukat, keresztyénségüket és vallásukat, saját létük, úgynevezett egzisztenciájuk biztosításáért. Ezen az estén ezeket az embereket Jézus odaállítja Júdás mellé. De ne csak ezekre gondoljunk. Nem az a feladatunk, hogy azokról beszéljünk, akik nincsenek itt, hanem az, hogy azokhoz szóljunk, akik itt vagyunk, a jeruzsálemi felsőházban, e templomban, az úrvacsorázó gyülekezetben, akik az Úr népéhez tartozónak tartjuk magunkat.
Hányszor megtagadjuk Mesterünket! Hányszor vagyunk hűtlenek hozzá! Hányszor tudott minket a kísértő elcsábítani! Hányszor mondtunk igent, mikor Ő nemet parancsolt és hányszor mondtunk nemet, mikor az engedelmesség igent parancsolt volna. Hányszor jártuk azt az utat, amit azon az éjszakán Péter járt, csak messziről követtük Jézust és egyre jobban közeledtünk a világhoz és melegedtünk annak tüze mellett. Hányszor figyelmeztetett bennünket is – mint Pétert – és elfelejtettük, hogy ennek a vége mindig a Krisztus megtagadása.
Figyeljük meg, hogy mikor Jézus szembesíti tanítványait az ellene elkövetett bűnnel, akkor nemcsak azokról a bűnökről szól, amit elkövettek ellene, hanem arról is, amit el fognak követni ellene. Vajon miért? Azért, mert Ő fel akarja tárni a tanítványai előtt, hogy a vele kapcsolatos hűtlenség nem a külső körülményekből születik meg, hanem ott bent a szívünkben van baj.
Mikor az ember valakihez, kihez a hűség köti, hűtlen lesz a másik, akkor nem az egyik nem szeretetreméltó voltában van a bűn, hanem a saját szívünk bűnös vágyában. Jézus azt akarja megmutatni, hogy micsoda képessége van az emberi szívnek a bűnre. Világossá akarja tenni, hogy nincsen olyan gonosztette e világnak, melynek elkövetésére az ember és én is, képes ne volnánk.
Csodálatos dolog, hogy mikor Jézus csak általánosságban mondja, hogy egy ti közületek ezen az éjszakán elárul engem, akkor nem az történik, hogy a tanítványok felugrálnak egymásután helyükről, leteszik kezükből az ételt és a poharat és tiltakoznak, hogy: Uram, ez ki van zárva! Mi téged el nem árulunk, megyünk oda, ahova te mégy: ha te a halába mégy, akkor veled mi is. Nem törnek ki ünnepélyes, nagy fogadkozásokba ennél a jelenetnél, mint ahogy Péter annyiszor megtette. Itt lehajtja mindegyik a fejét és azt kérdezi: „Én vagyok-e az, Uram?”
Vagy, amint Márk evangélista feljegyezte: „Csak nem én?” Érzed-e testvérem azt a megdöbbenést, ami ezeknek a tanítványoknak a szívén úrrá lett, mikor Jézus leleplezte őket és ők kénytelenek voltak igazat adni, hogy úgy van Uram, én is képes volnék megtagadni, elárulni és cserbenhagyni téged, mert én olyan nyomorult ember vagyok. Emlékszem Uram, mikor kemény beszédedet nemcsak a sokaság, mi is nehezen hordoztuk el, akkor én is majdnem elhagytalak téged, csak az állított meg, hogy reánk néztél, kiolvastad szemünkből a szándékunkat és azt mondtad: Ti is el akartok-é menni? Emlékszem Uram… Kétféleképpen lehet reagálni a bűnre, mikor Jézus szembesít vele bennünket. Lehet úgy, mint a tanítványok és lehet úgy, mint Júdás reagált. Képzeld el és borzadj meg attól a szemtelenségtől, hogy mikor a tanítványok sorban kérdezik: „Én vagyok-e az, Uram?” – és Jézus erre azt feleli, hogy „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem.” – akkor Júdás belemártja kezét a tálba és úgy kérdezi: „Én vagyok-é az, Mester?” Pedig Jézus azt is hozzáfűzi: „…jobb volna annak az embernek, ha nem született volna.” És Júdás mégis meg meri kérdezni: „Én vagyok-é az, Mester?” Lehet így is reagálni a bűnnel való szembesítéskor, ilyen keményen, kihívó és elutasító magatartással, mint ahogyan Júdás megátalkodottan megy a maga útján, még ha Jézus, mint élő tilalomfa szeretetével oda is áll gonosz útja elé.
Az Úr tudja, hogy ti meg én hogyan felelünk és milyen álláspontot foglalunk el akkor, amikor Jézus szembesít minket az ellene elkövetett bűnökkel. 3. Az úrvacsora a bűnbocsánat ünnepe.
Az úrvacsorázó gyülekezet bűnbocsánatot nyert gyülekezet. Nagycsütörtök este minket a bűnbocsánat drága ajándékára akar figyelmeztetni. Nem ez az egyetlen alkalom, mikor Jézus a bűnbocsánatról beszél önmagával kapcsolatban, de egészen különleges többlete van a nagycsütörtöki esemény úrvacsorai szereztetésének. Akit utolértek bűnei és aki a bűnnel való szembesítésnél el kezd nyugtalankodni, mikor hallja a bűnbocsánatról szóló evangéliumot, - csak legyünkőszinték – mindnyájunkban erősebben vagy gyengébben megszólalt egy kis belső nyugtalanság: mi a garanciája annak, hogy én igazán kapom a bűnök bocsánatát? Igaz, hogy ez csúnya dolog, mert ez azt jelenti, hogy kételkedünk Jézus szavában, aki azt mondotta, hogy az Ő szolgáinak abbeli ténykedésével, mikor azok a bűnök bocsánatát hirdetik, Ő azonosítja magát, tehát, ha én a velem egyformán nyomorult pap ajkán hallom, hogy „megbocsátattak néked a te bűneid”, akkor meg vannak bocsátva a mennyben is, tehát szabad úgy fogadnom, mintha Jézus maga állna ott és mondaná ugyanezt. Igen, igen – mondjuk mi, mégis nagy különbség az, ha felnyitom szememet és Jézust látom magam előtt és nem egy nyomorult szolgáját csak, akinek velem együtt bűnbocsánatra szorultságát látom. Milyen más volt azoknak a helyzete, akiknek Jézus maga mondotta ezt. Akik hallották szavát, mondatának melódiáját is.
Hiszen a tanítványok kiérezhették Jézus szavaiból a csodálatos szeretetet, amellyel lehajol a bűnösökhöz, mint a bűnösök barátja. Jézus jelenléte olyan garanciája volt a bűnök bocsánatának, ami utolérhetetlen. De ez nékünk nem adatott meg. Tőlünkő elvétetett. Tudjuk jól, hogy Ő azt mondta, hogy velünk van a világ végezetéig, de számunkra szellemi valóság.
Reális, de szellemi. Érzékszerveinkkel nem érzékelhető, meg nem tapintható.
Testvérem! Gyúljon fel a szíved csodálatos örömre, mert meg van írva, hogy a mi Urunk csupa lélek, csupa szeretet, meg tud indulni minden gyarlóságunkon, mert Ő tudja mi az embernek lenni, tudja mi ez a küzdelem a bűnbocsánat garanciájáért, hogy egészen rá tudjunk állni, arra az ígéretre, hogy elég nékem az Ő kegyelme. Ezért szerzi az úrvacsorát, veszem az ostyát és a bort, hogy érzékelhető legyen a bűnbocsánat, hogy a szemem lásson, a kezem megfoghassa, az ajkam érezhesse, hogy letagadhatatlan valóság legyen, hogy Jézus belém költözött és így ha az Atya rám néz, nem engem lát, az én bűnömet, hanem egyszülött szent Fiát, mert élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Rám borítja fehér palástját és eltakarja életem minden rútságát.
Ez a szentség többlete és nem tudja az, aki megveti a szentséget és nem veszi, hogy mitől fosztja meg magát, mikor Jézusnak az úrvacsorában elénk jövő, érzékelhető bűnbocsánat kegyelmének garanciáját dobja el magától.
Testvérem! Hadd legyen ez az este a bűnbocsánat estéje! Te tudod, hogy néked mi elég.
Én csak azt érzem, hogy nekem nagyon drága az ige, amely hirdettetik és én hiszem, hogy a nyomorult emberi ajak szava, mikor azt mondja: „megbocsátattak néked a te bűneid”, az az én Uram által hitelesített bűnbocsátó kegyelem is és azt mondom, hogy sokkal, megmagyarázhatatlanul sokkal több az, mikor vehetem az ostyát és a bort és ott a garanciája annak, hogy az én Uram, Jézus Krisztusom által bűnbocsánatot kaptam, Krisztus az enyém, én a Krisztusé vagyok és vele együtt enyém a bűnök bocsánata. 4. Közösség Krisztussal, közösség egymással.
Még egy utolsó verse van ennek az igének. Amikor befejezte a vacsora kiosztását Jézus, akkor azt mondotta: „Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből, mind ama napig, amikor újra iszom azt veletek az én Atyám országában. És dicséretet énekelvén, kimenének az Olajfák hegyére.” Jézus Krisztus világosan megmondja ebben a titokzatos igében, hogy az úrvacsora jelkép is. Nem a bűnbocsánat jelképe, annak valósága, hanem jelképe a mennyek országa nagy menyegzőjének. Azt mondja, hogy mindez csak árnyék, ami valamire utal. Egyszer majd együtt leszünk még, amikor eljövök hatalommal és dicsőséggel, akkor majd megint együtt leszünk, magamhoz veszlek titeket. Színről-színre látni fogtok engem és én is titeket és akkor a menyegző boldogságában miénk lesz a közösség mennyországa: közösség Krisztussal, közösség egymással. Ez az, amit a teológia idegen szóval a kegyelem eucharisztiájának nevez.
Ez nem más, mint az, amire az úrvacsora mindig utal, a mennyei menyegzőre. Oh, hányszor hiányzik belőlünk, mint a tanítványokból is, akik csak a szomorúságát és félelmetes voltát érezték az elválásnak, de nem éreztek semmit a menny előízéből, hiányzik belőlük az öröm a dicsőséges vacsorán való részvétel előíze, az oda való meghívottság öröme és inkább uralkodik rajtuk a letörtség a bűn miatt. Az Úr azt szeretné, ha mi már itt dicsérnénk, menyegzői dalokat énekelve, a lakodalmas násznép örömével vigadva tudnánk járni nagycsütörtök éjjelen a kálvárián is.
Mikor a tanítványok dicséretet énekelve kimentek az olajfák hegyére, ez azt jelentette, hogy odamentek, ahol Jézust a legnagyobb küzdelem várta, ahol a tanítványokra várt a megcsúfoltatás, a szétszéledés, ahol kezdődött az egész nagypénteki tragédia.
Nem tudjuk, hogy a tanítványoknak csak a szája énekelte-e, vagy a törvény parancsának engedelmeskedett, mikor a páska bárány vacsorája után a kijelölt zsoltárokat énekelte, vagy a szíve is mondta-e ezt a dicséretet, mindegy, - az azonban bizonyos, hogy a mi Urunk azt akarja, hogy aki vele közösségben van, vagy aki a vele való közösségre készül és ezt ápolja itt és valóságban kapja majd odaát, az tudjon járni már itt e földön az éjszakában jelenlévő ellenségek között is dicséretet énekelve.
Így szól az ige. Mit felelünk mi rá testvéreim?
Mit jelent a mi számunkra ez a nagycsütörtök este?
Ámen.
Ima: Mi Urunk Jézus Krisztusunk! Nagyon a lelkünkre nehezedik, amit Ellened vétettünk.
Nemcsak az, hogy megvetettük igédet, nem vettük kezünkbe a bibliát, nem figyeltünk rá és úgy jártunk, mint Péter, aki hallotta, amit mondtál és mégis elbukott, mert a Sátán rostáján mindent elfelejtett. Mennyiszer vétkeztünk, hűtlenek lettünk Hozzád, meghidegült a szívünk és nem a Hozzád való közeledésben, hanem a világ tüzénél melegedtünk. Bocsáss meg, hogy mikor áldozatot jelentett volna a Hozzád való hűség, amikor a bizonyságtétel kockázatát kellett volna vállalni, akkor rongy életünket mentettük és becsületünket elvesztettük. Köszönjük Néked Urunk, hogy Te nem csak a szívünk hűtlenségét tárod fel, hanem a Te szíved hűségét is megmutatod. Köszönjük, hogy Te közeledsz hozzánk kegyelemmel, meg akarod bocsátani bűnünket, be akarsz költözni szívünkbe és azt akarod, hogy Veled, tieiddel együtt már itt miénk legyen a mennyország kóstolója.
Kérünk, áldd meg minden emlékezésünket, magunkba szállásunkat és minden nyert kegyelem felett való ujjongásunkat. Áldd meg a holnapi napot is. Őrizz meg magad mellett.
Hadd tudjanak Melletted lenni azok is, akiket hétköznapi kötelességük távol tart hajlékodtól.
Add, hogy legyen mindig áldott nagypéntekünk, Te tőled megáldott szent ünnepünk.
Ámen.

Krisztus visszajön!
Időpont: Szentháromság utáni 26. vasárnap, 1956. november 25.
Alapige: Máté 25,31-46.
Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe. És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg. Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, a mely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem.
Akkor ezek is felelnek majd néki, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, vagy szomjúhoztál, vagy hogy jövevény, vagy mezítelen, vagy beteg, vagy fogoly voltál, és nem szolgáltunk volna néked? Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mondom néktek, a mennyiben nem cselekedtétek meg egygyel eme legkisebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg. És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre; az igazak pedig az örök életre.
Az egyházi esztendő utolsó vasárnapja van ma. Minden utolsó az elmúlásra figyelmezteti az embert. Ezért beszélnek a mai napra kirendelt szent igék a világ elmúlásáról, a világ végéről. Minden utolsó hátranézésre kényszeríti az embert. Minden búcsúzkodás ezért mérlegkészítés, értékítélet-alkotás s ezért beszélnek a mai igék is az utolsó ítéletről.
Minden utolsó egy eljövendő „új” küszöbe. Ezért csendül meg a mai szent igében is már az eljövendő új egyházi esztendő első hangfoszlánya, advent üzenete az eljövendő Krisztusról.
Mikor ég és föld elmúlnak, mikor minden megítéltetik, mikor újjá lesz minden, akkor s ezekkel egyidejűleg visszajön Krisztus. 1. Krisztus visszajön.
Visszajövetelét nem bizonyítják természeti törvények, mint az égi bolygók visszatérését körforgásuk pályájának egy-egy pontjára. Visszajövetelét nem támogatják észokok, melyek a logika vaskövetkezetességével kényszerítik az embert a matematikailag be nem bizonyítható igazságok előtt való meghódolásra. Visszajövetelét tagadhatják emberi tekintélyek, nagyképű tudósok, cinikus életművészek, mégis visszajön. Tagadhatja visszajövetelét a világ minden tudósa, nevetségessé teheti a Reá várakozókat e világ minden reálpolitikusa, neki szegezheti ágyúit e világ minden hadserege az égnek, hogy ha mégis megnyílnék a kék kárpit és vissza akarna jönni Krisztus, erőszakkal is megakadályozza Őt e földre jövetelében..., mégis visszajön. Miért? Csak azért, mert megmondotta. Reá való várakozásunknak nincs semmi más kézzel fogható fundamentuma. De ez nekünk elég. Krisztus sohasem hazudott. Minden ígérete igen és ámen. Eljön tehát, mert megmondotta: „Eljő az embernek Fia”. /31. v./ 2. Krisztus dicsőségben jön vissza.
Ezt mondja ugyanis az ige: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok, akkor beül majd az ő dicsőségének királyi székébe és elébe gyűjtetnek mind a népek”. /31-32. v./ Az Ő hatalmának angyalaival jelenik meg az égből. /II. Thess. 1,7./ Nem úgy jön tehát, mint azon az emlékezetes betlehemi éjszakán, szelíden s alázatosan kérve helyet magának, hanem fényes udvartartással vonul be. Most már nem azért jön, hogy szolgáljon, hanem azért, hogy a jogait érvényesítse. Mikor megjelenik, kiüresedik a menny.
Minden angyal a háta mögé áll. És üressé lesz a föld. Elébe gyűl egy helyre, trónja elé a föld minden népe. Visszajön dicsőségben és megmutatja majd, hogy Ő még nem intézte el a világot és a világ még nem intézte előt. 3. Krisztus ítélni jön vissza.
Míg e földön járt, olyan volt, mint egy védőügyvéd. Megértette a bűnösöket, pártjukat fogta, megbocsátott nekik. Most már nem védőügyvéd, most már bíró. Míg e földön járt, olyan volt, mint az áldozati bárány. Mindent eltűrt. Szidalmazván nem szidalmazott. Most már nem tűr többé. Most már fizetni akar és bosszút állani. /II. Thess. 1,6./ Ennél a bírónál nincs többé irgalom. Csak két ítéletet ismer: élet, vagy halál, üdvösség, vagy kárhozat, juhok, vagy kecskék s eszerint állítja az embereket jobb, vagy bal keze felől s egyik oldalról a másikra nem lehet menni többé. Ítélete megfellebbezhetetlen és megváltoztathatatlan. Ez a bíró mindent tud rólunk. Milyen jelentéktelen dolgokra hivatkozik ebben az igében is: koldusnak adott karéj kenyér, szomjas vándornak nyújtott pohár víz, utasnak megnyitott ajtó, mezítelenre rádobott ruhadarab, beteg feje alatt megigazított párna, meglátogatott fogoly. Akik csinálták, már maguk is rég elfelejtették, de Krisztus tudja és számon tartja. Mindent tud rólam.
Gondolataimat, melyeket magam is elhessegettem fejemből, érzéseimet, melyeket magam előtt is tagadtam, cselekedeteimet, melyeket gondosan rejtegettem minden kíváncsi tekintet előtt.
Nincs előtte titkom. 4. Krisztus leleplezni jön vissza.
Kényes ügyeknél a bíróság zárt tárgyalást szokott elrendelni. Kell-e kényesebb ügy, mint mikor egy embert a szó legszorosabb értelmében mezítelenre vetkőztetnek? Lehet-e jogosultabb valahol is a zárt ajtók mögötti tárgyalás, mint ott, ahol felboncolnak egy embert, de nemcsak úgy, hogy megmutatják mi van a gyomrában, hanem úgy, hogy megmutatják, mi van a gondolataiban, a szívében s feltárnak benne mindent, egészen a velők oszlásáig. Krisztus a bíró azonban nem ismer zárt tárgyalást. Le akar leplezni mindent, mégpedig a legnagyobb nyilvánosság előtt. Minden ember ott van bírói széke előtt. Állok a bírói szék előtt. Hátam mögött nagy sokaság. A hallgatóság között ott van az édesanyám, akinek én voltam egyetlen reménysége. Az édesapám, aki annyi szeretetteljes szigorral nevelt, a hitvestársam, aki rendületlenül bízott bennem, a gyermekeim, akik olyanok szerettek volna lenni, mint én..., s most Krisztus mindent kitereget s nekik látni kell, hogy mennyire csalódott bennem az édesanyám, milyen más vagyok tulajdonképpen, mint amilyennek mutattam magam s mint amilyennek gondolt az édesapám, hitvestársam, gyermekem, lelkipásztorom! Ajkam elnémul. Szólni nem tudok. Krisztus leleplezett! 5. Krisztus a hozzá való viszonyom megállapítására jön vissza.
Egyházunk a hit által való megigazulást hirdeti. Üdvösségünk egyházunk tanítása szerint Isten kegyelmén, Krisztus váltságán, az isteni kegyelem által elkészített váltságot elfogadó hitünkön alapszik. Azok, akik ezzel szemben az emberi cselekedetek által való üdvözülést hirdetik, sokszor szoktak hivatkozni mai szent leckénkre. Ezt mondják: Íme itt van az utolsó ítélet egyik jelenete. Világosan kitűnik belőle, hogy mikor az üdvösségről van szó, Isten az ember cselekedetei alapján mondja ki az üdvözítő szót s a cselekedetek hiányával indokolja az örök kárhozatra való küldést. Akik így beszélnek, valamit nem látnak meg ebben a jelenetben. Azt tudniillik, hogy az utolsó ítéletkor Krisztus tulajdonképpen mindig az embernekőhozzá való viszonyát állapítja meg. Nem azért mennek üdvösségre a jobb kéz felől állók, mert szeretik az embereket, hanem azért, mert szeretik Krisztust s a másik oldalon lévők nem azért kárhoznak el, mert nincsenek jó cselekedeteik, hanem azért, mert nem szeretik Krisztust. Ez a jelenet tehát nem ellenérv a hit által való megigazulás ellen, hanem éppen bizonyítéka annak, hogy üdvösségünk Krisztushoz való viszonyunk alapján dől el s cselekedeteink csak annyiban jönnek tekintetbe, mint a mi Krisztushoz való viszonyunk jelei, Krisztus-szerelmünk és hitünk gyümölcsei. Aki ugyanis megtapasztalta Krisztus hozzánk való nagy szerelmét, az lehetetlen, hogy ne szeresse embertársait is s aki átélte a Krisztus bűnbocsátó irgalma fölött való örömöt, az evangéliumot, lehetetlen, hogy irgalmatlan legyen embertársaihoz. Mindez fordítva is áll.
Aki nem szereti atyjafiát, nem szereti Istent sem, hiába állítja az ellenkezőjét. Aki irgalmatlan az emberekhez, annál nincs még rendben a Krisztushoz való viszony sem. Ha a nagy ítéletkor minden lehámlik életemről, amihez Krisztusnak nem volt köze s csak az marad meg, ami Krisztus iránt érzett szeretetemből született meg, mi marad meg akkor az életemből? 6. Mit jelent számodra Krisztus visszajövetele?
Krisztus visszajövetele kétféle hatást válthat ki az emberekből. A Jelenések könyve 6. fejezetének 15-17. verse beszél a föld királyairól és fejedelmeiről, a gazdagokról és a vezérekről, a hatalmasokról és szolgákról, meg a szabadokról s azt mondja, hogy ezek Krisztus visszajövetelekor elrejték magukat a barlangokba és a hegyeknek kőszikláiba s azt mondják: „Essetek mireánk hegyek és rejtsetek el minket annak Színe elől, aki a királyi székben ül és a Bárány haragjától!” Lukács 21,28-ban pedig maga Jézus beszél olyanokról, akik visszajövetele hírére felemelik fejüket, mert elközelgett az ő váltságuk. Nem tudom, mit érzel te minderre. De azt tudom, hogy én mit érzek. Hiszem azt, hogy amikor meg kell majd állanom a királyi szék előtt, rajtam lesz az a hófehér menyegzői ruha, melyet Krisztus kegyelme készített nekem a Golgothán s mely eltakarja mezítelenségemnek minden rútságát. /Jelen. 3,18./ S így nem lesz nekem kárhoztatásom, mint ahogy nincs semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. /Róma 8,1./ Nem azért, mintha nem lennének bűneim, hanem azért, mert el vannak törölve. S míg csendesen hallgatom, mint állapítja meg Uram és Bírám hitem gyümölcseit, szívem megtelik szent álmélkodással.
Csodálkozom, mint ahogy csodálkozik az Úr előtt a szentigében is mindenki. S míg fej lehajtva lassan átsétálok a jobb oldalra, elcsodálkozom, hogy sok embert találok ott, akikről nem gondoltam volna, hogy ott lesznek a Krisztus jobbján. Elcsodálkozom, hogy sok embert nem találok ott, akikről pedig bizonyosan hittem, hogy ott fogom őket látni. A legjobban azonban azon csodálkozom, hogy ilyen nyomorult bűnös ember is, mint én, ott van az üdvözültek között. "Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel, Uram Jézus!" /Jelen. 22,20./ Ámen.

Ítélet-idők.
Időpont: Szentháromság utáni 25. vasárnap, 1956. november 18.
Alapige: Máté 24,15-28.
Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, a melyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen (a ki olvassa, értse meg): Akkor, a kik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre; A ház tetején levő ne szálljon alá, hogy házából valamit kivigyen; És a mezőn levő ne térjen vissza, hogy az ő ruháját elvigye. Jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak azokon a napokon.
Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon: Mert akkor nagy nyomorúság lesz, a milyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha. És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok. Ha valaki ezt mondja akkor néktek: Ímé, itt a Krisztus, vagy amott; ne higyjétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. Ímé eleve megmondottam néktek. Azért ha azt mondják majd néktek: Ímé a pusztában van; ne menjetek ki. Ímé a belső szobákban; ne higyjétek. Mert a miképen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugtáig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is. Mert a hol a dög, oda gyűlnek a keselyűk.
Ebben az igében keveredik egy sereg ítélet. Jézus mindenekelőtt a Jeruzsálem pusztulásában jelentkező ítéletről beszél, de szavaiba beleszövődik az utolsó ítélet, a világ nagy ítéletének napja is s a kettő között ott van az ember és a világ életében újra meg újra sokszor bekövetkező ítéletidőkről szóló tanítás. Nem olyan ítéletekről szól Jézus, amelyek már bekövetkeztek és nyilvánvalók, hanem olyanokról, amelyek még előttünk állnak és el vannak rejtve.
Mondanivalóinak célja tehát nem történeti ismeretek nyújtása, még csak nem is a történelem eseményeiből levonható tanulságok megállapítása, hanem figyelmeztetés és felkészítés az előttünk álló ítéletidőkre. Ebből következik, hogy mondanivalójában nem a fenyegetés dörgedelme uralkodik, hanem a mentő szeretet, amely minket az ítéletidők viharában megtartani szeretne. 1. Mik az ítéletidők figyelmeztető jelei?
Mindenekelőtt az egyház elvilágiasodása. Így kezdi Jézus ebben az igében figyelmeztető szavait: „Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel szólt, ott áll a szent helyen.” /15. v./ Hogy ki, vagy mi az a pusztító utálatosság, amiről Jézus itt beszél s amelyről már Dániel próféta is szólt, sok fejtörésre adott már okot. Vannak, akik egy már megtörtént eseményre való utalásnak látják az egészet. Krisztus előtt 168-ban Antióchus Epifanes rendeletére felállították a jeruzsálemi templomban Zeusz pogány istennek a szobrát.
Ezt a zsidók a templom megszentségtelenítésének tekintették. Nem tartották többé templomukat templomnak s az elnéptelenedett és pusztasággá lett. Vannak, akik egy, még a Jézus szavait hallgató emberek előtt álló eseményre gondolnak. A Krisztus utáni 39. esztendő telén Caligula császár a saját szobrát akarta felállíttatni a jeruzsálemi templomban s emiatt a zsidó népben óriási felháborodás támadt. Vannak, akik a pusztító utálatosság alatt a világ végén megjelenő Antikrisztusra gondolnak, aki majd Krisztusnak adja ki magát, csalhatatlanságot igényel s imádatot követel. Vannak akik nem egy személyre gondolnak, hanem más, a templomot megszentségtelenítő s Isten és emberek előtt utálatossá tevő jelenségre, például azokra a pártharcokra, amelyeket a zsidók még a templomban is vívtak s amelyek bizony Isten előtt mindenképpen, de sok ember előtt is utálatossá tették a templomot. Vannak, akik a jeruzsálemi ostrom alkalmával a pogány római hadsereg zászlain lévő felségjelvénynek, a sasnak, a templomban való megjelenésére gondolnak. /28. v./ Akárhogyan nézzük is ezt a kérdést, mindenképpen az tűnik ki, hogy az ítélet az Isten házán kezdődik el. Az egyházba betolakodik a világ s ebben a házasságban nem a világ egyháziasodik el, hanem az egyház világiasodik el. Megtanulja a világ módszereit s bűvöletébe esik a világ célkitűzéseinek s uralkodni akar, nem pedig szolgálni. Ez az alapvető megromlása mindig az egyháznak, a tanításbeli rendszerint ennek folyománya. Valahányszor az egyház megszűnik egyház lenni, az mindig felvillanó vészjele az elkövetkezendő ítéletidőnek. Az ítéletidők másik figyelmeztető jele a nagy nyomorúság. Jézus azt mondja: „Akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mindeddig és nem is lesz soha”. /21. v./ Áll ez a zsidónép ítéletidejére, Jeruzsálem pusztulására is. Több mint egymillió pusztul el a háborúban éhség, járvány és kard által, 90.000-et hurcoltak el rabszolgaságra, százakat feszítettek keresztre. Az utolsó ítélet napját megelőző idő is Jézus jövendölése szerint a nagy nyomorúság ideje, de a Jeruzsálem pusztulása és az utolsó idők nyomorúságai közötti időben is a nyomorúság és az ítéletidő mindig együtt jár. Nemcsak azért, mert Isten ítéletében mindig van büntetés és a büntetésben mindig van nyomorúság, hanem azért is, mert a nyomorúság elkeseredést, az elkeseredés forradalmat szül s a forradalmi idők mindig ítéletidők. Minden nyomorúság, amelyen egy népnek, vagy az emberiségnek keresztül kell menni, figyelmeztetőjel arra, hogy az ítéletidő lépései egész közel kopognak már hozzánk.
Az ítéletidőkre figyelmeztető jelek közé tartoznak a hamis Krisztusok. Azt mondja Jézus: „Hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is”. /24. v./ A nyomorúság idején mindig nagy a veszedelem arra, hogy hamis Messiások támadnak s a könnyen hívők elkezdenek rajongani értük. Minél önteltebb egy ilyen hamis Messiás s minél vadabb az elképzelése, amellyel e világ nyomorúságát megoldani próbálja s minél lehengerlőbb és erőszakosabb a propagandája, annál nagyobb tömeg esküszik rá s adja fel önálló véleményét, szabad gondolkozását, vállalva az eléje tárt fanatikus megváltó eszméket. Vajon nem hitetnek-e el minket is ilyen hamis próféták? Ezek mind keselyűk – Jézus szavaival élve – a dög felett. „Mert ahol a dög, odagyűlnek a keselyűk”. /28. v./ Hogy a hegyek között valamelyik szakadék fenekén hol rejtőzik egy-egy oszladozó holttest, azt mindig elárulja az, hogy felette saskeselyűk keringenek a magasban. 2. Milyen magatartást kíván tőlünk Jézus az ítéletidőkben?
Ne jajveszékeljetek, hanem imádkozzatok! Azt mondja ugyanis Jézus: „Jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak azokon a napokon. Imádkozzatok, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon!” /19-20. v./ Elsősorban ne magunkért imádkozzunk. Világos, hogy szabad a magunk megmeneküléséért is imádkoznunk s szabad imádkoznunk Isten ítéletének enyhüléséért is, de Jézus azt köti szívünkre, hogy elsősorban másokért imádkozzunk. A nyomorúságba jutott embernek mindig nagy a kísértése arra az önző magatartásra, hogy csak magával törődjék. Jézus azt akarja, hogy saját életveszedelmünk közepette is tudjunk törődni másokkal. Jézus szívét összeszorítja az a gondolat, hogy mi lesz az ítéletidőkben a menekülő édesanyákkal és azokkal a kínos pedánsan kegyeskedő szombatosokkal, akik inkább elpusztulnak, semhogy megtörjék a szombatot. Szorongva gondol arra az eshetőségre, hogy a téli esős időszakban zúdul rá Izrael népére az ítéletidő s ez még jobban megnöveli nyomorúságát s pusztítja sorait. Veszedelmek idején példát mutatunk-e a másokkal törődő önzetlen szolgálatra s a közbenjáró imádság csendességére, vagy együtt jajveszékelünk a többiekkel? Ne kísértsétek Istent, hanem meneküljetek! Ezt is parancsolja Jézus: „Akik Judeában lesznek, fussanak a hegyekre”. /16. v./ A maradás nem mindig hősiesség s a menekülés nem mindig gyávaság. Ezt a kérdést az Istennek való engedelmesség szempontjából kell néznünk. Ne hősködjünk, mikor Isten még el akar rejteni minket, de ne is bujkáljunk akkor, mikor Isten elérkezettnek látja a vértanúság idejét. Egy hegyen mindig van számunkra óvóhely az ítéletidők idején: a Golgotha hegyén!
Ne töprengjetek, hanem cselekedjetek! Ítéletidők idején nincs idő sok töprengésre. „A ház tetején levő ne szálljon alá, hogy házából valamit kivigyen és a mezőn levő ne térjen vissza, hogy az ő ruháját elvigye” – mondja Jézus. /17-18. v./ Mikor Isten meg akar menteni, akkor a menekülés tempóját nem szabad befolyásolnunk. Isten jobban tudja, miért sürget. Aki visszatér, vagy akárcsak vissza is néz az Isten által megítélt világra, úgy jár mint Lót felesége: Isten kimentette, mégis elpusztult a halálraítéltekkel együtt. Ne csináljatok pánikot, hanem bízzatok és terjesszétek a reménységet! Jézus nagyon komoly szavakkal festi le az ítéletidő nyomorúságát, de vele egy mondatban, szinte egy lélegzetre mondja el a maga reménységét is, mikor így szól: „Ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember se menekülhetne meg, de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok”. /22. v./ A választottak, akikért a nyomorúság idejét Isten megrövidíti, Isten gyermekei, a hívők, akik pedig maguk is abban a veszedelemben vannak, hogy hamis Krisztusok elhitethetikőket. /24. v./ Reájuk való tekintettel rövidül meg az ítéletidő, csak addig tart, míg a választottak bírják, de amíg tart, addig a választottaknak bírniok kell, mert Isten senkit sem enged feljebb kísérteni, mint elszenvedheti. /I. Kor. 10,13./ Ne felejtsétek el, hogy az ítéletidőkön át Jézus Krisztus jön felénk!
Ezt mondja ugyanis Jézus: „Amiképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az emberfiának eljövetele is”. /27. v./ Persze ez a tudat nem mindenkinek örvendetes. Van, aki ettől még jobban fél, mint magától a pusztító ítéletidőtől, de a megváltottak felemelik fejüket, mikor arra gondolnak, hogy elközelgett teljes váltságuk ideje. Mikor Jézus a hullámzó tengeren a tanítványok csónakja felé ment, előbb azt hitték, hogy kísértet és megijedtek Tőle, de azután, mikor megszólalt, egyszerre megteltek bizalommal és örömmel.
Lehet, hogy te is ott hányódsz most az élet viharzó tengerén s küszködsz szembefújó széllel s elsöpörni készülő hullámokkal, de ne felejtsd el, hogy ezeken keresztül is Jézus jön feléd, aki e világnak ítélő bírája, de a hívőnek Megváltója. Pusztulást hoz-e rád az ítéletidő, vagy Megváltódat hozza közelebb hozzád? Ámen.