Túróczy Zoltán

Nem válogat az ajtóban Időpont: 1960. december 24. Szenteste
Alapige: Lk 2,6-7
És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.
Az éjszaka mindig sötét, mindegy hogy milyen napról van szó, akár hétköznapokon vagy ünnepeken, egyformán sötét az éjszaka. Karácsony éjszakája azonban kivétel. Csodálatos fényességgel van tele karácsony éjszakája. Betlehemi pásztorok fölött kinyílik az ég, káprázatos szikrázó fény veszi őket körül s ettől a fényességtől még az alvó s bátor pásztorok is felriadnak s megfélemlenek tőle. Karácsony fényessége beragyogja az egész világot. Nemcsak a pásztorok, a messze napkeleten csillagvizsgáló bölcsek nézik az eget és kutatják a csillagokat a sötét égen. Egyszerre az egyik ujjongó ajakkal mutat az égre s felhívja a többiek figyelmét: Nézzétek! Milyen csodálatos új csillag ragyog az égen! Minden olyan csodálatosan fényes lesz karácsony éjszakáján, csak a betlehemi emberek szívében van vaksötétség. A betlehemi szívekben nincs hely Jézus Krisztus számára.
Megjövendölték a próféták, meg volt írva a szent könyvben, olvastak és prédikáltak róla, akár kívülről is fel tudták volna már mondani. A kegyesek vártak rá, akik nem tartoztak a kegyesek közé, azoknak szíve meg a nemzeti érzéstől zsongó várakozással volt tele s vágyakozva gondoltak arra, hogy egyszer eljön majd az idők teljessége, megszületik a szabadító, a megígért Messiás, Izrael népe számára. Megjött s nem volt számára hely! Ahogy Betlehem utcáin végigjár Mária és József s József a nehéz asztalos munkától bütykös ujjával megkopogtatja az ajtókat Betlehemben, az nem a názáreti ács kopogása volt, hanem azé, akit még Mária a szíve alatt hordoz, mégis maga a vándor Úr Jézus Krisztus kopogtat a betlehemi házak és szívek ajtaján. Hiszen Ő mondotta később, hogy az én sorsom, hogy az ajtó előtt állok! Érthető, hogy a vendégfogadónál kezdik a szállás keresését. Hova is menne idegen ember idegen városban, ahol nincs se ismerős, se barát s nem tudja hol van valahol talán valami szegről-végről való rokonság is. S nincs hely a vendégfogadóban. Ha lett volna, befogadták volna őket. Végigjárják egész Betlehemet, megállnak minden kapu előtt, megkopogtatnak minden ajtót, hiába! Nincs hely sehol Jézus számára.
Oh, mennyi ajtó, különféle kapu lehetett Betlehemben! Díszes, faragott kapuk, jól bezárt ajtók, lerítt róluk a gazda jóléte, gazdagsága! Voltak szegény viskók is Betlehemben, gyenge, rozzant venyigéből ajtaja, zár sem volt rajta, úgy szokták csak megnyitni, hogy belerúgtak és kinyílt. Nem válogattakők az ajtókban, kivétel nélkül minden ajtón kopogtak. Nem voltak előítélettel senki iránt sem, nem mondták: ide nem kopogunk be, itt gazdag emberek laknak, azok úgy sem adnak szállást szegény vándorok számára! Nem kerülték el a szegény ember hajlékát sem azzal, hogy ilyen szegénynél hogy is lenne hely az idegenből érkező emberek számára, jó, ha maga is megfér kicsiny viskójában. De ők nem tanácskoznak testtel és vérrel, nem mondanak eleve ítéletet a kapu mögött lévőkről, hanem válogatás nélkül kopognak Betlehem utcáinak minden kapuján.
Hát még a különböző ajtók mögött mennyiféle nép! Az ajtók nem különböztek annyira egymástól, mint az az élet, ami az ajtók mögött volt. Az egyik mögött már lepihentek, aludt már az egész család. Hiszen népszámlálásra jöttek Betlehembe a Dávid házából valók a világ minden részéről, sokan voltak közöttük olyanok is, akik még sohasem voltak Betlehemben, messziről jöttek, elfáradtak az úton, a vendéglátó gazdák meg elfáradtak a vendégeskedésben és aludták mindnyájan az igazak álmát. A szobából alvó emberek szuszogása hallatszott, s áporodott levegő ülte meg a benépesedett szobát. Minden aludt már odabent, odakint pedig akkor történt a nagy világesemény, Isten történetének legnagyobb eseménye, mely miérettünk emberekért történt. A házban levők minderről semmit sem tudnak, mert alusznak. A másik ajtó mögött még ébren volt a ház. Leszedték már az asztalt, talán kényelembe helyezték magukat, de a szó semmiképpen sem fogyott el ajkukról. Egyre beszélgettek, soha nem látott rokonok bogozták a családi szálakat, míg csak meg nem találták az egymáshoz fűző rokoni kötelékeket. Mennyi érdekes dolgokat mondhattak el egymásnak a messziről jött emberek! Mennyi élményről számoltak be, a családról, államról, kormányról, a világról, mennyit pletykálhattak emberekről!... Odakint pedig a világ legszenzációsabb eseménye történt, Krisztus megszületett! Oh, ha tudták volna kicsoda jár odakint, ki keres szállást s kopogtat az ajtókon az éjszakában, hogy valahol befogadják, akkor elszakadt volna a beszéd hosszú fonala, s abban a minutumban felugranak és rohannak ki, hogy lássanak valamit a ragyogó csillagból, a megnyílt mennyből s egy életre szóló szenzációval gazdagabban térjenek vissza otthonukba. De ők agyonfecsegték a karácsonyt!
A harmadik ajtó mögött nagyban folyt a viszontlátás hangos öröme. Csengtek a poharak, gyöngyözött benne a bor, emberek szemei csillogtak, jókedvvel tréfálkoztak, hangosan nevettek, nótára gyújtottak. Mulatnak… és semmit sem tudnak arról, hogy odakinn az ítélet jár, mert Jézus Krisztus nemcsak azért jön, hogy megkeresse azokat, akik elvesztek, hanem azért is jött, hogy legyen ítélő bírája élőknek és holtaknak. Oh, ha tudták volna a bent hangosan mulatók, hogy egyszer azon fog múlni boldogságuk vagy boldogtalanságuk, hogy annak a kopogtató vándornak térdet hajtanak-e, vagy közönyösek maradnak iránta. Oh, ha tudták volna ki van odakint, hogyan rohannak a kapuhoz és sietnek a rangrejtett királynak hódolatot és tisztességet adni! De ők minderről semmit sem tudnak! Jézusék meg tovább mennek, ők nem válogatnak az ajtókban. A másik háznál sötétség és csend fogadja őket. Józan értelmük azt mondja nekik: ezek úgysem ébrednek fel, a kopogásra nem nyílik meg az ajtó. Mégis addig kopognak a ház ajtaján, míg egy álmos fej vagy kócos, borzas haj ki nem hajol az ablakon s a szokott refrénnel ki nem szól: nincs hely! Ki törődik karácsony éjszakáján a humanizmus körébe tartozó kérdésekkel?
Az emberek magukkal vannak elfoglalva.
Aztán kopognak ott is, ahonnét nem jön felelet, egy nyomorult istálló ajtaján. Emberek feleltek a helyet kérő szóra, s feleletük elutasító volt. Az állat itt nem felel, de helyet enged a kint rekedt Jézus Krisztusnak, aki válogatás nélkül minden ajtón kopogtat karácsony éjjelén. A én számomra olyan megdöbbentő ezen az estén az, hogy Jézusék válogatás nélkül minden ajtón bekopogtak, mert ebben a kivétel nélkül minden ajtón való kopogtatásban benne van a karácsonynak az egész tragédiája! Nem a Jézusé, hanem az emberé. Dacára, hogy Jézusnak magának is egy életre szóló szomorú élményévé lett a karácsonyi hideg, kőkemény szívek rideg fogadtatása Betlehemben. Az a Jézus Krisztus, aki nem szokott panaszkodni, panaszosan emlegeti később: a rókáknak van barlangjuk, madaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs hova lehajtani fejét! János is, evangéliuma elején, ha nem is Jézus szavait idézi, de Jézus lelkétől áthatva írja: Övéihez jött s övéi nem fogadták be őt! Ezek a szavak is mutatják, hogy Jézus Krisztusnak nem közömbös, hogy megnyílik-e a szív ajtaja előtte, vagy zárva marad s kemény, rideg szóűzi el onnan s kergeti tovább. Mégis, nem Jézus tragédiája a karácsony szomorú története, hanem azoké, akiknek se szívében, sem házában nincs hely Jézus Krisztus számára. Ebben a válogatás nélküli ajtókopogtatásban azonban nemcsak tragédia van, hanem csodálatos evangélium is. Jézus válogatás nélkül kopog ma is és ezután is minden ajtón. Nem válogat az ajtókban, szegényé, gazdag-é e a hajlék, senki iránt nincs előítélettel, nem mond le senkiről, nem legyint kezével, hogy kár a fáradtságért, itt úgy sincs számomra hely! Zörget!
Oh, drága evangélium! Ebben van egyetlen reménységem s ebben lehet neked is reménységed, hogy bármi lehet is szívem bezárt ajtaja mögött, akár a világ fecsegése, mely mindig és mindenkinek érdekes, csak Jézus Krisztus ügye nem érdekes, - akár a világ gondjai és gyönyörűségei töltik meg szívemet, Ő válogatás és előítélet nélkül még az én ajtóm előtt is megáll, kopogtat és várakozik, hogy megnyissam az ajtót. Lehet, ha Jézus nem Jézus, hanem ember volna azt mondaná: ilyen ember ajtaján nem érdemes kopogtatni. Ő nincs élőítélettel irántam! Hányszor mondhatta már: kopogtattam nálad s nem nyitottál ajtót! Nem fogadtál be házadba és szívedbe, vagy ha befogadtál is, csak ideig- óráig adtál szállást. Pedig az, aki az istállóba is betért, az az én szívem és lelkem bűnös szobájába is hajlandó betérni, hogy ott szülessen meg és nálam maradjon örökre. Emlékezzél, Jerikó városában is vártak Jézus Krisztusra, híre eljött Jerikóba s minden házban megtiszteltetésnek vették volna, ha oda megy be szállásra és azt mondja: ma nékem a te házadnál kell maradnom! De Jézus Krisztus csak egyetlen szív ajtaján kopogtat Jerikóban, azon, amelyről az egész város meg volt győződve, hogy Jerikóban mindenki inkább megérdemli, hogy bemenjen hozzá, mint éppen Zákeus a fösvény, a vén zsugori, a rabló, a népzsaroló fővámszedő, népek nyomorgatója és kiszipolyozója. Mindegy! Akármennyire is mondogatták az emberek Jerikóban, hogy bűnös emberhez megy be szállásra, Jézus mégis ennek a bűnös embernek mondja: ma nekem a te házadnál kell maradnom! Hogy felelsz te ma este Jézus kopogtatására? Oh, ne felelj úgy, mint a betlehemi emberek, hidegen, közömbösen, keményen: nincs hely! Felelj te így, mint az ének mondja: Szívembe jöjj, szívembe jöjj, jöjj a szívembe Úr Jézus Krisztus. Oh, jöjj ma még, vendégem légy, jöjj szívembe most Úr Jézus Krisztus.
Ámen

Ne félj!
Időpont: Karácsony II. napja, 1927. december 26. [Helyszín: nincs megjelölve; Győr?]
Alapige: Lukács 2. fejezet Isten az embert józan gondolkodóvá teremtette. Ha valami öröm éri, amint örömének első kitörésén átesett, azonnal gondolkodni kezd, és megnézi mi haszna és előnye származhatik belőle. Karácsonyi örömünk immár harmadnapos és ősi természetünknél fogva nézzük meg mi haszna, jelentősége van ránk nézve a nagy karácsonyi örömünknek. Kedves testvéreim! Istent minden, a legaprólékosabb dolog is érdekli. Isten nem olyan, mint a szobatudós, akit csak nagy dolgok érdekelnek, Ő a legkisebb dolgokkal is törődik. Isten gyakorlati Isten, látjuk ezt a karácsonyi üzenet megfogalmazásából is: "Ne féljetek, mert íme hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen." (2,10) Mi talán első percben e mondatból csak a nagy öröm szót ragadjuk ki, holott a fő benne az állítmány – ne féljetek, a többi csak mellékszó, amelyek csak arra valók, hogy az állítmány annál jobban kidomborodjék. Ne féljetek... Ezzel kezdi Isten üzenetét. Ne gondoljátok, hogy e két szót az angyalok csak úgy maguktól odacsapták az embereknek, nem, Isten fogalmazta így meg a karácsonyi üzenetet, mert Ő erre a két szóra nagy súlyt helyez. Mikor Isten ezzel az üzenettel elküldi angyalait a pásztorokhoz, azt olvassuk – nagy félelem fogta előket. Isten úgy is tudtukra adhatta volna üzenetét, hogy azok meg ne rémülhessenek, például mikor csendesen pihennek és az álmodó pásztorok füléhez, mint édes dallam jut el az Isten üzenete. Nem gondoljátok, kedves testvérek, hogy ez tapintatosabb közlése lett volna a karácsonyi üzenetnek? Nem, kedves testvéreim, Isten súlyt helyez erre a két szóra. E két szót szeretném én is ma belevésni szívetekbe. "Ne félj!" Megvolt Istennek az oka arra, miért tette e két szót a karácsonyi üzenet legelejére, mert nemcsak a pásztoroknak volt erre szükségük, hanem az egész világ emberiségének. Vannak emberek, akik mindentől félnek, például a villámlástól is. Sokan annyira félnek a szenvedéstől, hogy félelmükben szinte belebetegednek. Vannak akik abba koldusodnak bele, hogy félnek attól, el fognak szegényedni. Félnek hatalmasságoktól, feljebbvalóktól, lesik parancsaikat, hogy kétrét hajolva tegyenek eleget azoknak, mert féltik a kenyerüket. Van aki fél a világ nyelvétől, retteg a megszólástól, az emberek véleményétől. És, kedves testvéreim, ha valaki egyszer elkezd félni, később már olyan dolgoktól is retteg, amelytől egyáltalában nem kellene félnie. Félelmünk legtöbbször abból ered, hogy az előttünk álló dolgokat nagynak és eltorzítva állítjuk magunk elé. Kedves testvéreim, a félelem nem olyan ártatlan dolog, mint sokan azt gondolják. Ne higgyétek, hogy ok nélkül van tele a Biblia ezzel a két szóval. Valaki egyszer azt mondotta nékem, 365-ször fordul elő a Bibliában, én nem olvastam utána, de milyen csodálatos az, hogy minden napra esik egy biztatás: ne félj! Mintha Isten minden napnak reggelén odatenné elibénk kérését: ne félj! Oh, Isten tudja jól, miért van nekünk erre a két szóra olyan nagy szükségünk. Nagy veszedelem rejlik abban, ha valaki állandóan fél. A félelem egész életünket tönkreteheti. A félelem belül rágja az embert, tehát veszedelmes a testi egészségünkre is, de még ennél is nagyobb baj az, hogy megkavarja gondolkodásmódunkat és emlékezőtehetségünket.
Egy példával igazolom ezt: A nagypénteki szomorú eseményt Jézus előre tudta. Tudta milyen hatást és félelmet fog kiváltani a golgothai kereszt tanítványai között, és készítgette lelküket.
Megjelentette előttük a keresztre feszítését. Kérte őket, ne féljenek, harmadnapra feltámad.
Megmondotta, hogy leronthatják a templomot, de három nap múlva felépíti. Ki akarta tanítványai szívéből küszöbölni a nagypénteki félelmet. És mi történt? Amikor beteljesedett minden, amit Ő megjósolt és bejelentett, a tanítványok félelmükben széjjelszaladnak. Mennek haza szomorú lélekkel Krisztus tanítványai a szélrózsa minden irányába, ki ahonnét jött, és nem jutott eszébe egyetlen-egynek sem, hogy Jézus azt mondotta: ne féljetek. A félelem megzavarta gondolataikat és emlékezőtehetségüket. A farizeusok közül jutott egynek eszébe Jézus ígérete, és őriztették a sírt, hogy valaki az övéi közül ott ne legyen, aki hírül viszi feltámadását, nehogy az utolsó hitetése nagyobb legyen a többi hitetésnél. Jézus szemükre is hányta tanítványainak mikor visszajött, hogy hiába kérte őket, ne féljenek, mert visszajön, elfelejtetett velük mindent a nagy félelem. Ugye, kedves testvéreim, a félelem hogyan eltompítja az emlékezőtehetséget?
Megzavarja teljesen gondolkodásunkat, kiveszi kezünkből az élet kormányrúdját és ide-oda lökdös bennünket. Vagy nézzétek meg Pétert, a kőszikla kemény Pétert, hogyan elveszíti fejét, pedig három évig járt Jézus oldalán. Mennyi drága szót, biztatást kapott Jézustól: ne félj Péter. És nézzétek, félelmében hogyan esküdözik, hogyan átkozódik a keleti ember vad átkozódó dühével, hogy ő soha nem ismerte a názáretit, azt a Jézust, akinek azt ígérte: Uram, ha mindenki elhagy, én nem hagylak el, én meg nem tagadlak Téged. Nézd Pétert, nézd, hogy szorul ökölbe a keze, nézd őt, s meglátod, hogy a félelem hogyan veszi el az eszét, és lesz újra ingadozó nádszál a kőszikla Péterből. Látod, kedves testvérem, milyen fontos a karácsonyi üzenetben ez a két szó: ne félj?
De nemcsak gondolatainkat és emlékezőtehetségünket kavarja meg a félelem, hanem kiforgat bennünket igazságérzetünkből is, pedig az ember ösztönszerűleg is szereti az igazságot, de a félelem még ebből is kiforgatja és hazuggá teszi őt. Tudjátok, hogy a gyermek mikor hazudik először, mikor fél a büntetéstől. Látod kedves testvérem, hogyan szedi le arcodról az Isten képére teremtett vonásokat a félelem? Mikor elkezdesz hazudni, először csak alkalmi hazugságokat mondasz, később már állandó hazugságban élsz, egész magaviseleted képmutatás lesz és örök álarcban fogsz járni az emberek előtt, a végén már magad előtt is. Pedig az ember csak szabadon tud élni, szabadon, mint a madár, drága ösztöne ez az életnek. Nem tudunk mi élni, kedves testvérem, szabadság nélkül. Olvasd csak el a Bibliában Sámson történetét, mikor megkötözik, inkább összedönti maga felett a házat, a halált választja, de megkötözötten, rab módjára nem tud élni. Aki fél, az sohasem lehet szabad ember! A félelem nemcsak egyéni értékünket teszi tönkre, hanem embertársainkhoz való bizalmunkat is megöli. Nem tudunk bízni senkiben. A félelem megbízhatatlanná is tesz bennünket. Péter is megbízhatatlanná vált. Jézus hogyan kérte: Péter, imádkozzatok, hogy el ne bukjatok, és Péter veri mellét: énbennem megbízhatsz Uram! Látod, kedves testvérem, milyen fontos számunkra ez a két szó, ne féljetek. Oh, mert ha te félsz, megbízhatatlanná válsz, mint Péter. Egy embert nem lehet jobban megbélyegezni, mintha azt mondják rá, megbízhatatlan, az az ember el van intézve örökre.
Még arra az utolsó gondolatra is rá kell mutatnom, hogy a félelem elveszi az ember méltóságát.
Hadd szolgáljon erre hatalmas példával Dávid király szomorú története: Mikor a zsidók a filiszteusokkal harcoltak, a filiszteusok táborából kiállt egy óriás és gyalázta Istent. A kis Dávid nem tudta hallgatni, hogy valaki Istent szidalmazza. Kiállt öt kővel és egy parittyával egymaga a nagy óriással szemben. Legyőzi. Dávid szívében nem volt félelem, mert érezte, vele az Isten. Felkerül Saul király udvarába. Egyszer rossz kedve volt Saulnak, valósággal őrjöngött, senki sem mert elébe kerülni. A kis Dávid citerával kezében bemegy hozzá és elkezd játszani Istent dicsérő zsoltárokat és énekével kíséri. Felzendül a zsoltár, a fel- alá járó bősz Saul király lassan-lassan elcsendesül, homlokán a redők kisimulnak, nézése megenyhül, a bátor kis Dávid megszelídítette. Pedig higgyétek el, könnyebb egy dühös oroszlánt megfékezni, mint egy dühöngő őrültet. Dávidnak sikerült, mert nem volt benne félelem. De eljött az üldöztetések ideje és hadd mondjam el Dávid szomorú történetét. A király el akarja fogatni Dávidot, mert féltette tőle hatalmát, és Dávid elmenekül. Felismerik és hírül adják a királynak, ki katonákat küld elfogatására. Mikor Dávid észreveszi, hogy figyelik, úrrá lesz rajta a félelem, és az, aki szembeszállt öt kővel és parittyával Góliáttal, aki lecsendesítette az őrültet, az most megretten, elhagyja búvóhelyét, végigfut az utcákon, szájából szakállára folyik a nyál, révedező szemekkel néz, őrültnek tetteti magát, hogy megmentse életét. A házakat telerajzolja, összefirkálja a kapukat, az emberek futnak előle. Jelentik a királynak, hogy megőrült, és a király egy kézlegyintéssel intézi el Dávidot: hagyjátok futni szegény bolondot, van énnekem elég ilyen őrültem. Oh, kedves testvéreim, de szeretném én Dávid király történetéből ezt a megszégyenítő fejezetet kitörölni. Dávid, aki soha nem félt, az most félelmében vásott utcagyerek módjára telefirkálja a házak falait azért, hogy megmentse életét. Lássátok, mivé lett Dávid a félelem miatt, kivetkőztette minden emberi méltóságából. És, kedves testvéreim, ha a félelem csak a földi életet tenné tönkre, még nem volna olyan nagy baj, hanem tönkreteszi az örökéletet is. Olvassátok el a Jelenések könyvét, ott meg van írva, hol lesz a helye a gyáváknak, a paráznák és gyilkosok között, sőt, nem ezek lesznek ott a listavezetők, hanem a gyávák. Mert jegyezzétek meg jól, a mennyországban nincs hely a gyávák részére. Ezért mondja, szinte könyörög Isten néked: ne félj, ne félj!
Beszédem végén rá akarok mutatni Valakire, mert úgy érzem, nem lenne e nélkül teljes a prédikációm. Mit gondolsz, kedves testvérem, Isten mivel akarja kiűzni a félelmet az emberek szívéből? Ad egy Embert, egy erős Embert, aki ma is itt lépdel mellettünk. Egy embert – az Úr Jézus Krisztust, aki mindig veled van, mert Isten elküldte a megígért Messiást, akinek a neve is Immanuel: veled az Úr! Ő az, aki a félelmet ki tudjaűzni lelketekből. Ha Vele jártok, szent mámor fog el benneteket. Az örömüzenet is úgy kezdődik: ne féljetek, azután jön a mámorító szó – nagy örömet hirdetek néktek. Egy utána jövő szent mámorral akarja Isten elűzni a félelmet. Ne féljetek és örüljetek!
Kedves testvérem, kérlek téged, tedd oda minden reggel asztalodra a karácsonyi üdvözlet két első szavát: Ne féljetek! Ámen.

Himnuszos keresztyénség Lukács 1,67-80.
Ádvent 3. vasárnapja 1952. december 14.
A felolvasott ige Zakariás hálaimádsága. Családi és papi várakozásának beteljesedésekor fakadt fel a szívéből. Megérkezett a már nem remélt, de Istentől megígért, várva várt gyermek, néma ajka visszanyerte beszélőképességét, s új jelet kapott mindebben arra, hogy a messiási reménység beteljesedőben van. Kőből van annak az embernek a szíve, aki még ilyen áldott helyzetben sem tudna hálaimádságot mondani. Hálaimádság és hálaimádság között azonban nagy különbség lehet. Sok magunkfajta ember elintézte volna pár szívből fakadó mondattal, talán ilyenformán: Uram, hálát adok azért, hogy meglátogattál nyomorúságomban, gyermeket adtál, bűnöm is megbocsátottad s feloldottál némaságom alól. Köszönöm mindazt a reménységet, amely eltölt minket, mikor arra gondolunk, hogy mi lesz ebből a gyermekből. Légy áldott, hogy útban van a Messiás, s hogy az én fiam lesz az útegyengetője! Kinek lehetne ez ellen kifogása? És mégis mennyivel szürkébb ez, mint az, amit Zakariás mond. Ez próza, a Zakariásé költészet, ez köszönet, a Zakariásé hódolat, ez egyszerű szavakban dadogó hála, a Zakariásé himnusz. Ez a himnuszos lelkület hiányzik nagyon a keresztyénségünkből. Vajon miért? Talán mi kevesebbet kaptunk Istentől, mint Zakariás? Avagy kisebb csodák azok, amiknek mi vagyunk szemtanúi, mint a Zakariás életében történtek? Nézzünk a szemébe ennek a kérdésnek! 1.
Zakariás himnusza azt mutatja, hogy azért nem eléggé himnuszos a mi keresztyénségünk, mert nem látjuk elég nagynak a váltságot.
Zakariást úgy eltölti a váltság gondolata, hogy mindjárt első mondataiban nem a beszélő képessége visszanyerése feletti öröm vagy a gyermeke által szerzett boldogság szólal meg, hanem a váltság gondolata. Így kezdődik az ének: „Áldott az Úr... megváltotta az ő népét” (68.v.). Nem kell nagy képzelőerő, hogy elgondoljuk, mit jelent egy papnak, ha megnémul, s mit jelent, ha újra szólhat. Bizonnyal Zakariás is nagyon örült és igen hálás volt ezért, de az egész énekben egy szó sincs erről a kegyelmi csodáról. Az is magától értetődő, hogy nagyon boldog lehet egy öreg ember, ha végre mégis gyermeke születik. Zakariás mégis csak zárójelben ad hálát a gyermekéért. A 76. és 77. versben beszél a gyermekéről, de ez is tele van messiási vonatkozással. Nem annak örül, hogy öregségében gyermeke született, hogy van életének folytatása, hogy felesége végre az édesanya boldogságával élheti életét, a gyermekének is azért örül, mert a váltság előfutárja. Imádságában háttérbe szorul az a csoda is, ami körülötte történik. Számára nem az a csoda, hogy egy néma megszólal, egy meddő asszonynak gyermeke születik, számára az a csoda, hogy meglátogatott minket a Naptámadat a magasságból.
Hol van ettől a lelkülettől a mi kenyérperspektívában élő keresztyénségünk? Lehet, hogy hordjuk a Luther rózsát, közepében a kereszttel, lehet, hogy a nyakunkban hordozzuk, lehet, hogy ott van a templomunk tornyán vagy a szántóföldünk végiben a kereszt, de a szívünkben nincs ott, a szívünk a kenyérkérdéssel, a mindennapi élet gondjaival van tele. Ezért olyan földhöztapadt, porban-csúszkáló az egész keresztyénségünk. 2. Zakariás himnusza azt mutatja, hogy azért nem eléggé himnuszos a mi keresztyénségünk, mert nem látjuk elég nagynak a bűneinket.
Zakariás abban látja gyermekének hivatását, hogy a 77. vers szerint: „Az üdvösség ismeretére megtanítsd... a bűnöknek bocsánatjában." Azt is világosan látja, hogy a bűnbocsánatot nem nyert emberek a sötétségben és a halálnak árnyékában ülnek (79.v.). Mindez nemcsak elméleti tudás a számára. Némaságát is a kételkedés bűnének büntetéséül kapta, s a rákényszerített csendben bizonnyal más bűnét is felfedte előtte a bűnöket felfedő és megfeddő Szentlélek. Ezért olyan nagy a szemében a bűnbocsánat, a kegyelem, a váltság, mert olyan nagy a szemében az ember bűne, a saját bűne.
A kegyelem csak ott látszik nagynak, ahol a bűnt is nagyon nagynak látják. Ha az Isten kegyelme számomra nem valami megmagyarázhatatlan, megfejthetetlen, elképzelhetetlen nagy csoda, annak csak egy magyarázata lehet: Nem látom a bűnömet olyan iszonyatos, utálatos, kárhozatot érdemlő, menthetetlen gonoszságnak, mint amilyennek Isten látja. Ha tehát azt szeretnéd, hogy legyen a Te keresztyénséged is olyan dinamikus, himnuszt zengő, mint a Zakariásé, menj a némaságba, Zakariás csendjébe, s kérd a Szentlélek feddését. Meg fogod kapni.
Vele együtt megkapod majd a kegyelmet is, meg a himnuszt is ezért a kegyelemért. 3. Zakariás himnusza azt mutatja, hogy azért nem eléggé himnuszos a mi keresztyénségünk, mert nem látjuk elég nagynak a kárhozatot.
Amikor Zakariás a váltságról beszél, beszél arról, hogy az az ellenség kezéből való szabadulást fogja hozni (74.v.), hogy az naptámadat lesz a sötétségben és a halálnak árnyékában ülőknek részére, mert megfoghatják az üdvösség oltárának a szarvát, amelyet ha valaki fog, nem bánthatja őt a vérbosszút lihegő ellenség (78-79,69.v.).
Valószínű, hogy itt Zakariás földi ellenségre is gondol, de az sem kétséges, hogy mögötte látja az ős ellenséget s a sötétség birodalmát, a kárhozatot is.
Valóság-e számodra az ördög és a pokol, tehát a kárhozat? Vagy az egészet csak afféle mumusnak tartod, melyet Isten pedagógiai fenyegetésnek szán csupán? Tudod-e, hogy Jézus miért nem tudott megmaradni a menny boldogságában s miért jött le erre a földre, miért vállalta az emberi sorsot, a szenvedést és a kínos halált? Azért, mert számára olyan valóság volt az Isten nélkül való lét, az örök kárhozat, hogy az nem hagyott neki békét. Nem bírta elhordozni, hogy az emberek elkárhozzanak. Eljött, hogy megmentse őket.
Tudod-e, miért nem tud nyugodni a törékeny testű, gyenge egészségű Pál, miűzi őt Kis-Ázsiából Görögországba, onnan a Római Birodalomba, azután meg Hispániába? Miért nem lehet elrettenteni sem kalodával, sem börtönnel, sem megvesszőztetéssel? Mert nem tudja elhordozni, hogy mellette emberek rohanjanak a vesztükbe, az örök kárhozatba.
Ha számomra a váltság nem az, aminek lennie kellene, az azért van, mert számomra a pokol sem az, aminek lennie kellene. Nem tudja, hogy mit cselekedett vele a Megváltó, aki nem tudja, hogy mi a pokol. 4. Zakariás himnusza azt mutatja, hogy azért nem elég himnuszos a keresztyénségünk, mert nem látjuk elég nagynak a váltság árát.
Zakariás még nem látta a golgothai keresztet, de azért ilyeneket énekel „Áldott... az ő népét” (68.v.). Ő is lát már annyit, hogy amikor Isten megváltja a népét, akkor meglátogat, tehát a felséges Úr, a szent Isten lejön a bűnös emberhez, a Teremtő a teremtményhez, a tiszta a szennyeshez. Azt is látja, hogy a Naptámadat lejön a sötétségbe, az Élet a halál birodalmába (77-78. v.) akkor, amikor a váltság történik. Mi már látjuk, hogy Istennek ez az alászállása, ez az önmaga-megüresítése a kereszten érte el a mélypontját. Ezt nem lehet megrendülés nélkül végiggondolni, még kevésbé elfogadni. Aki látja a kereszten megalázott Istent, az így kiált fel: „Bűneim, bűneim, milyen rettenetes, hogy Reád zuhantak, én Megváltóm!” — s az csak remegő ajakkal, mélyen meghatva tudja magasztalni Istent, aki engem nem arannyal, sem ezüsttel, hanem Szent Fiának ártatlan szenvedésével és halálával váltott meg. 5. Zakariás himnusza azt is mutatja, hogy azért nem eléggé himnuszos a mi keresztyénségünk, mert nem látjuk elég nagynak az üdvösséget.
Zakariás az üdvösséget nem egy kellemetlenségeitől megszabadított földi életben látja, hanem az Istennel való közösségben. Az az üdvösség, hogy Isten meglátogatta az ő népét, közösségre lépett vele, köztünk van, velünk van. Az üdvösség tehát maga Isten, a hozzánk személyesen érkező Isten, az enyémmé lett Isten, az én Istenem.
Istennel együtt lenni, Istennel egynek lenni, ez valami olyan boldogság, melyet nem lehet nyugodtan tudomásul venni s elhordozni. Ettől szinte kiugrik az ember szíve a helyéről, s így kiált fel a 73. zsoltárral: Isten közelsége oly igen jó nékem! 6. Zakariás himnusza végül azt mutatja, hogy azért nem eléggé himnuszos a mi keresztyénségünk, mert nem tudjuk elég távlatban nézni a váltság kérdését.
Amiről Zakariás énekel, az tulajdonképpen mind bibliai idézet, még pedig Isten ígéreteit tartalmazó vagy arra emlékeztető idézet. Ez az ember benne él Isten ígéreteiben, ezért látja olyan széles távlatban a váltságot. A váltság öröktől fogva benne van az Isten üdvtervében. Ez az én üdvösségemre is vonatkozik. Mielőtt lettem volna, ő már tervbe vette üdvösségemet s hűségesen munkálkodott azon. Lehet-e ezt magasztaló ének nélkül meggondolni?
Zakariás egy kis gyermek, az előfutár bölcsője mellett tudta énekelni a váltság himnuszát, mi a Megváltó keresztje alatt ne tudnánk? Ámen

Keresztelő János anyja Időpont: Advent; 1928. december 5. [Győr?]
Alapige: Lukács 1:24-25, 39-45, 56.
E napok után pedig fogada méhében Erzsébet az ő felesége, és elrejtőzék öt hónapig, mondván: Így cselekedett velem az Úr a napokban, a melyekben reám tekinte, hogy elvegye az én gyalázatomat az emberek között.
Fölkelvén pedig Mária azokban a napokban, nagy sietséggel méne a hegységbe, Júdának városába; És beméne Zakariásnak házába, és köszönté Erzsébetet. És lőn, mikor hallotta Erzsébet Mária köszöntését, a magzat repese az ő méhében; és betelék Erzsébet Szent Lélekkel; És fennszóval kiálta, mondván: Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse. És honnét van ez nékem, hogy az én Uramnak anyja jön én hozzám? Mert ímé, mihelyt a te köszöntésednek szava füleimbe hatolt, a magzat örvendezéssel kezde repesni az én méhemben. És boldog az, a ki hitt; mert beteljesednek azok, a miket az Úr néki mondott.
Marada pedig Mária Erzsébettel mintegy három hónapig; azután haza tére.
Juda hegyvidékén – talán valahol egy sziklafalnak nekitámaszkodva, szerényen húzódik meg egy kicsike hajlék, mint eresz alatt a fecskefészek. Olyan csendes ez a kicsi fészek, mert gyermekkacagás nem veri fel csendjét, csak két öreg lassú csoszogása hallatszik. Beszédjük is olyan halk, mert szívük is csendes. Most csak egyedül van otthon Zakariás felesége, a fehér hajú öregasszony, Erzsébet. Olyan csendes ő is, mert túl van már azon a koron, mikor a munka szenvedélyeűzi, hajtja az asszonyt. Nincs kiért dolgozzon, fáradozásának nincsen célja, most is csendesen ül az ablak mellett, Jeruzsálem felé néz és vár valakit. Ki az, akit olyan nehezen vár? Zakariást, a férjét, aki olyan ritkán megy el tőle, és mégis oly nehéz egy kis időre is megválni egymástól. A gyermektelen házaspár türelmetlenségével várja haza Erzsébet Zakariást Jeruzsálemből. Mikor végre feltünedezik alakja, el tudjátok-e gondolni, hogyan ugrik fel Erzsébet a székről, siet az almáriumhoz kivenni a fehér terítőt, hogy felterítse vele az asztalt, odarakva minden jó ételt? Már régen nem látta az urát, egy álló hete, oh, milyen nevetséges ez nekünk fiataloknak, az egymáshoz szokottaknak és az egymástól elszokottaknak. Nagy dolog volt az Erzsébetre nézve, hogy egy évben kétszer is el kellett urának menni Jeruzsálembe papi szolgálatot teljesíteni. Ezért siet most is fogadására olyan boldogan. Zakariás nagyon siet ma.
Nyílik az ajtó és belép a várva várt gazda. Oh, hogy örül Erzsébet, tárja szét karját, úgy üdvözli Zakariást, mint galamb a párját. Mennyi kérdést intézhetett hozzá, hol jártál, nem történt-e semmi bajod, mi újság Jeruzsálemben? Zakariás mosolygó, szelíd szeme belenevet Erzsébet szemébe és nem szól semmit. Erzsébet egyre unszolja, majd mikor nem felel, megkérdi urától: megnémultál talán? Zakariás egy táblát vesz elő s írni kezd. A két ősz fej a táblára hajol és Erzsébet kíváncsian kezdi olvasni az első mondatot: Erzsébet, meghallgatta Isten imádságunkat! Gondoljátok el mit érezhetett Erzsébet, mikor elolvasta. Lelkén talán egy titokzatos érzés futott keresztül. Valamit megérez, történt valami talán, megnémult az ura, elveszítette szólástehetségét? Hát ezért imádkoztak? Azután tovább nézi a betűket: Erzsébet, gyermekünk lesz! Oh, hogy pirul ki arca Erzsébetnek az örömtől. Nem olvassuk, hogy kételkedett volna az örömhírben. Majd jön a harmadik mondat: angyal mondta – azért némultam meg, mert nem hittem. Oh, ha Zakariás a legszebb prédikációban mondta volna el élete párjának az örömhírt, nem mondott volna annyit, mint az az odatartott fekete tábla azzal a pár mondattal: Isten meghallgatta imádságunkat, gyermekünk lesz, angyal mondta. Az az ember, akire ilyen hatalmas öröm szakad – az emberi természet szerint – nem tudja maga elhordozni örömét. Mikor lelkünk adventi reménysége örömmé változik, azt nem lehet magunkba temetni. És azt olvassuk erről az Erzsébetről, utána elrejtőzik öt hónapig. Szinte lélektani lehetetlenségnek érezzük, és mégis úgy van, mert meg van írva. Miért rejtőzik el Erzsébet, talán szégyellte, hogy abban a korban van, mikor más asszonytársai régen túl vannak már a gyermeknevelésen és ő ősz fejjel fog kacagni s apró kis gyermekét gügyögő ajakkal oktatni? Oh, kedves testvéreim! Az ótestamentumi asszonyok felfogása sokkal egészségesebb volt mint az Újtestamentum asszonyaié! Azok nem rejtőzködtek el házuk falai közé, mikor Isten a legdrágább ajándékkal ajándékozta meg őket. Felemelték fejüket, mint akik nemcsak mártíromságot, de koronát, szent királyi méltóságot hordoznak. Isten méltatta őket arra, hogy lelket hordozzanak – Isten lelkéből egy darabot – a szívük alatt. Az lett volna ugye természetes, ha Erzsébet boldogan szalad barátnőihez, akik meg-megcsipkedték meddőségéért és bűnösséggel vádolták. Az lenne természetes, ha büszke, szent elégtétellel újságolja: lám, nem volt igazatok, mert Isten meghallgatta imádságunkat. Ez az asszony elrejtőzik. Erzsébet, az elrejtőzködő asszony! Ebben a szóban benne van Erzsébet egész jelleme. Magára húzza az alázatosság láthatatlan köpönyegét, hogy senki ne lássa. Istennek Erzsébet lelkén nem az a legnagyobb diadala, hogy le tudja győzni diadala mámorát, hanem, hogy Erzsébeten diadalmaskodik az alázatosság, mert az elrejtőzködő édesanyának ez a palástja, az alázatosság köpönyege.
Erzsébetnek ezt az elrejtőzködő alázatosságát három irányban látjuk meg. 1./ Istennel szemben 2./ Emberekkel szemben 3./ Saját gyermekével szemben 1./ Erzsébet alázatos Istennel szemben.
Mikor meghallja, hogy gyermeke fog születni, egy árva szóval sem kételkedik Isten mindenhatóságában és erejében. Mikor Mária eljön hozzá, egy csodálatos kijelentést tesz: Isten meghallgatja a hívő lélek imádságát. Ez az elrejtőzködő Erzsébet szó nélkül elhiszi Isten üzenetét, és ez is az alázatosság jele, mert a bizalom alázatosság. Az aggódás bizalmatlanság, a kételkedés gőg Istennel szemben, mert az ember azt gondolja, bizonyos esetben jobban, biztosabban lát Istennél. Minden gond, mely lelkünket nyomja és álmatlanságot okoz, nem más, mint gőgös szembehelyezkedés a mi javunkat akaró, szerető mennyei Atyával. Ez a nagy, csendes némaság, amivel Erzsébet meghajtja fejét a mennyei evangélium szent üzenete előtt, mutatja, milyen alázatos Isten előtt. Valami szent bizalommal teszi le életét Isten kezébe. Nem akarja Istent megfosztani dicsősége egy sugarától sem, nem akar glóriát magának Isten fénysugarából. Milyen nagy győzelmet arat hiúságán, mikor öt hónapig elrejtőzik. De ne gondoljátok, hogy csak emberi, gyarló ösztönöket, melyeket a maga igazolására tudna felmutatni, kell Erzsébetnek legyőzni, hanem ennél nagyobb dolgokat is. Ösztönözte őt az üzenet elmondására az az érzés és boldog bizonyosság is, amely nemcsak az asszony számára volt örömüzenet, de minden hívő számára is: Isten imameghallgató Isten. Oh, hányszor mosolyoghatták ki barátnői: Erzsébet, úgyis hiába imádkozol. Erzsébet úgy érezte, ez az örömüzenet túlnő egy családi élet keretén. Ez nem egy család ügye és boldogsága, de minden hívő számára egy hitdöntő bizonyosság. Mikor Erzsébet a tábláról leolvasta az üzenetet, nem csak az asszony gyermeke utáni vágyának beteljesült öröme, de a hívő lélek öröme is sikoltott fel benne. Elmúlhattak évtizedek, fehérre válhatott a haj, mely koromfekete volt, mikor elkezdte az imádságot, de ha Isten késik is, soha, soha el nem késik. Érzed-e, testvérem, mikor Erzsébet emberi, gyarló érzését, hiúságát legyőzte, legyőzött még valami mást is, azt, hogy elmenjen bizonyságot tenni barátnőinek: lássátok, Isten meghallgatja a hívő ember imádságát. De volt még egy másik nehézsége is hallgatásának, a gyermekvárás boldogsága. Kedves asszonytestvéreim, emlékeztek-e, mikor vártátok az első gyermeket, volt-e még egy olyan boldog időszak életetekben, mint a gyermekvárás? A jegyesség is nagy boldogság és gyönyörűséges időszak, de nem is hasonlítható ahhoz az érzéshez, amellyel az édesanya várja első gyermekét. Kétszer csinál a nő stafírungot, az első a tied, asszonytestvérem, a másik az eljövendő gyermeké, és mondjátok meg, melyik fehérneművarrás mellett volt gyönyörűbb a gondolatotok? Oh, a menyasszony is mennyi drága álmot varr bele fehérneműjébe, de fele annyit sem, mint az édesanya az első kis pólyába és réklicskébe. Emlékezzetek rá, hogy kerestetek valakit, kinek boldogan mutathattátok meg, milyen ruha várja a kis eljövendőt! Oh, mit jelentett volna az öreg Erzsébetnek is, megmutatni fehérneműjét a kis Jánosnak, és soha senkinek nem mutathatta, soha senkinek nem beszélhetett róla. Ugye milyen csodálatos ez az elrejtőzködő öregasszony? Miért tette ezt? Semmi másért nem tehette, hogy annál nagyobb legyen az élő Isten dicsősége. Nem akarta, hogy megszokják a gondolatot, mielőtt beteljesülne Isten ígérete. Tudta, hamar elmegy a híre, hogy Erzsébetnek és Zakariásnak gyermeke születik, s mire megjön az apró kis jövevény, természetesnek fogják találni. Meg akarta őrizni azt a bizonyosságot, hogy lássák Isten dicsőítését, aki belenyúlt az öreg házaspár életébe, hogy elküldje a hajnalcsillagot, mint előfutárt, a fényes nap előtt. Egyszer, hat hónap múlva, mikor Erzsébet kinéz az ablakon, látja jönni egy messziről érkező nőrokonát, Máriát. Oh, milyen boldogság volt számára az a jövevény, kinek mindeneket el lehet mondani, mert nem idegen, és vele együtt érző lélek. Azt olvassuk, mikor belép Mária, Erzsébet megtelik Szentlélekkel, és megmozdul a drága teher szíve alatt, s megérezte Erzsébet, hogy jön valaki, akinek nem ő fog adni, de az ad ő néki. Megérezte, hogy az ő Urának anyja jön ő hozzá. Megint nem azt érzem csodálatosnak, hogy Erzsébet ezt előre megérezte, hanem az a csodálatos, mikor Mária kitárja két karját Erzsébet felé és Erzsébet is átkarolja Máriát meleg, alázatos szeretettel. Csodálatos találkozás volt ez. Egy ifjú leány és egy öregasszony találkozása.
Ott áll egy öregasszony, aki nem érzi magát öregnek, ki nem a múltban, hanem a jövőben él, mert élete nem befejeződő, de megkezdett élet. Elé lép egy üde, fiatal, viruló leány, aki még nagyobbra választatott ki, mint ő. Oh, milyen tragikus találkozás lehetett volna ez, ha Erzsébet nem alázatos, elrejtőzködő asszony. Ha Erzsébet elé odaáll a fiatal leány és azt mondja: enyém a jövő. Ha a két nő elkezd vitatkozni, melyik a nagyobb, az-e, aki későn, öregkorban szül fiat, vagy az-e, aki hajadon létére hozza a világra Isten Fiát. És ehelyett Mária csodálatos hallelujájába felzendül Erzsébet hálahimnusza: áldott az Isten, egeknek Ura, aki meghallgatja az imádságot. Mit jelentett Erzsébetnek, egy öregasszonynak megalázkodni a fiatal előtt? Az élet olyan változó és mulandó, jönnek-mennek az emberek. Eltűnnek az öregek, jönnek a fiatalok, s úgy érzi az ember, minél szürkébb lesz a háza, görnyedtebb a háta, annál kevesebb ismerőse a földön. Elmennek egymás után, akikkel együtt játszott, együtt élte át az életét. És eljön az idő, mikor olyan egyedül, árván érzi magát, nemcsak azért, mert elmentek a vele egykorú emberek, de mert jön egy új nemzedék, és a régi, csendes, megszokott mederben járó öregeknek egyengetik az útját kifelé. Oh, de sokszor van tragédia öreg és fiatal között. Te talán azt mondod, a te számodra az nem probléma, testvérem! De könnyen beszélsz ma, ám ha majd valóra fog válni a te életedben is és félretolnak az útból, te is másképp fogsz beszélni. 2./ Erzsébet alázatos az emberekkel szemben.
Erzsébet azt mondja Máriának: "az én Uram anyja jön énhozzám". Az egészen természetes, hogy mindenki a maga munkáját, foglalkozását értékeli legtöbbre, és tartja legnélkülözhetetlenebbnek a világon, és mikor az öreg Erzsébet meglátta élete egyetlen célját, megérezte, csak ezért a gyermekért kellett élnie, s azután már meghalhat, milyen csendesen, alázatosan megvallja Máriának, téged az Isten nagyobbra választott ki. 3./ Erzsébet alázatos saját gyermekével szemben.
Mária ott tud maradni Erzsébetnél három hónapig. Milyen csodálatos, a kisebb kegyelem együtt tud maradni a nagyobb kegyelemmel. Az én szememben ebben a legnagyobb Erzsébet! Nincs egy zúgolódó szava, panasza Isten ellen, nem enged a hiúság kísértésének, de boldog álmodozással, szent békességben élnek és töltik el együtt a három hónapot, ám itt nemcsak Erzsébetről és Máriáról van szó, itt szemben áll Mária fia és az "én" fiam! Vannak akik szelíden, alázatosan el tudnak bújni, amíg saját magukról van szó, de ha gyermekükről, akkor képesek síkraszállni bárkivel, mert az "én" gyermekemet ne merje senki bántani és egy másik gyermeket előbbre helyezni. Ha a mi számunkra elviselhetetlen gondolat az, – ha mindjárt semmi dicsfény sem veszi is körül gyermekünket – hogy lekicsinyeljék, fáj, ha nem a mienk az első, a legszebb, a legokosabb, gondold meg, mit jelentett az öreg Erzsébetnek az a tudat, hogy nem az övé az első, hanem Máriáé. Oh, milyen csodálatos, hogy ez a szerény, elrejtőzködő asszony be tudja látni, hogy Mária fia nagyobb lesz s az övé kisebb! Testvéreim! Ez Keresztelő János anyja arcának egyik szelíd vonása. Találnánk még több szép vonást rajta, de maradjunk meg ennél az egynél, mert ez a vonás minden édesanya arcán többé-kevésbé fellelhető. Mikor ma este a gyermekek lehajtják fejüket, hogy álmodjanak egy fehérszakállas emberről, a jó Mikulásról, nézzétek meg az édesanyákat, amint csendesen titkolóznak, és készítik az örömöt a gyermekeik számára. Úgy-e az édesanyák milyen elrejtőzködő asszonyok?
Ugye hogy kelnek fel éjjel, hogy betakargassák gyermekeiket és nem panaszkodnak reggel, hogy nyugtalan volt álmuk a gyermek miatt. Oh, az édesanyák olyan csendes, elrejtőzködő asszonyok. Karikás lesz szemük az álmatlan éjszakától, lejön a piros rózsa arcukról, hogy az gyermekük arcán nyíljon ki még pirosabban, és soha nem beszélnek arról, miért halovány az orcájuk.
Tudjátok-e, az édesanyáknak az a tragédiájuk, hogy úgy elrejtőzködnek, hogy még gyermekeik sem veszik észre őket? Tudjátok-e, ki az édesanya? Akik most még nem tudják, majd megérzik, mikor nincs többé, mikor nagyon szíven találja őket az élet. Majd mikor kellene valaki, akinek keblén kisírhatnák magukat, akinek kibeszélhetnék, ami fáj, majd akkor megérzik, hogy az a porladozó, kihűlt szív, amely ott pihen a sír mélyén, még ott is melegebb, mint azok az emberi szívek, amelyek körülöttük élnek. Oh, nincs még egy olyan sírgödör, amelyre több könnycsepp hullana, mint az édesanya sírjára, nincsen annyi elismeretlen élet, mint az övéké.
Kedves Testvérem! Most néked nem arra van szükséged, hogy keserűséggel gondolj elrejtőzködő életedre, amelyet senki nem vesz észre, de gondolj arra, neked is volt édesanyád.
Megláttad-e benne az alázatos, visszavonuló, elrejtőzködő édesanyát? Keresztelő János felnő, és látjukőt elrejtőzködni. Azt mondja: nekem alább kell szállanom, hogy felkeljen a fényes nap. Íme, itt van a megjelenő édesanya képe. Testvérem, ha neked keserű a szíved, ha nem értenek meg szeretteid, gondolj arra, ha majd nem élsz, ha a sírod egyenlő lesz már a földdel, gyermeked arcán egy vonás fog feltűnni, az elrejtőzködő alázatosság vonása, s odaát fel fog derülni az arcod és azt mondod: az én életem és imádságom nem volt hiábavaló, mert Isten meghallgatta az édesanya imádságát. Ámen.

A mennybemenetel előzményei és következményei Időpont: Áldozócsütörtök, 1956. május 10.
Alapige: Márk 16,14-20.
Azután, mikor asztalnál ülnek vala megjelenék magának a tizenegynek, és szemükre hányá az ő hitetlenségöket és keményszívűségöket, hogy azoknak, a kikőt feltámadva látták vala, nem hivének, És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangyéliomot minden teremtésnek. A ki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; a ki pedig nem hiszen, elkárhozik. Azokat pedig, a kik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöketűznek; új nyelveken szólnak.
Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak. Az Úr azért, minekutána szólott vala nékik, felviteték a mennybe, és üle az Istennek jobbjára. Azok pedig kimenvén, prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök, és megerősítvén az ígét a jelek által, a melyek követik vala. Ámen!
Mikor Márk evangélista elmondja a mennybemenetel történetét, nemcsak azt a pár pillanatot írja le, amikor Jézus szemük láttára felemelkedett s lassan eltűnt a felhőkben, még csak nem is egy napnak az eseményeit mondja el, az áldozócsütörtökét, hanem egy nagy történeti egységet fog össze. Végigtekinti az események sorozatát húsvéttól az egyháztörténetig, az őskeresztyénség missziói útjáig s ebbe a történeti egységbe ágyazza bele a mennybemenetel eseményét. Magáról a mennybemenetel eseményéről csak három szót mond: „Felviteték a mennybe” /19. v./, ellenben annál részletesebben tárgyalja az előzményeket és a következményeket. Az a meggyőződése, hogy csak az előtt bontakozik ki a mennybemenetel velünk kapcsolatos fontossága, aki nem áll meg magánál a kiragadott eseménynél, hanem történeti távlatban szemléli azt is, ami megelőzte s azt is, ami követte. Engedjük, hogy hadd vezessen ezen a szent ünnepen minket is Márk evangélista s nézzük azt, amit ő látott! 1. Nézzük, mi az, ami a mennybemenetelt megelőzte! Így kezdődik a szent lecke: „Mikor asztalnál ülnek vala, megjelenék magának a tizenegynek és szemükre hányá az ő hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy azoknak, akikőt feltámadva látták vala, nem hivének.” /14. v./ A mennybemenetelt tehát szemrehányás előzi meg. A szemrehányás nem tárgyilagos bírálat, hanem szenvedélyes fájdalomkitörés. Nem egy magatartás helytelenségének megállapítása csupán, hanem megmutatása annak a szívsebnek, melyet ez a magatartás a szemrehányón ejtett, melynek fájdalmát nem bírja elhordozni anélkül, hogy szóvá ne tegye. A szemrehányó szívében azért oly nagy a fájdalom, mert a fájdalmat okozó magatartásra nincs sem magyarázat, sem mentség. Jézus szemrehányásánál figyelembe kell vennünk, hogy Ő a kereszten semmit sem hányt ellenségei szemére, sőt védelmébe vette őket az Atya előtt, a tömegnek sem hányta szemére a nagy virágvasárnapi hódolatot, a hangos hozsannát. Mi lehetett hát az, amit feltámadása után nem tudott szemrehányás nélkül elhordozni? Szemére hányja tanítványainak, hogy nem hittek a feltámadásnak. Pedig Jézus előre megmondotta nekik. Három esetben is megmutatta, hogy Úr a halál fölött. Jairus leányát a halálos ágyról keltette fel. A naini ifjút a temető felé vezető útról parancsolta vissza. Lázárt a hullaszagtól bűzös sírveremből hívta elő. Bizonyság nélkül sem hagyta őket. Követeket küldött hozzájuk, akik láttákőt. Mária Magdaléna is mondta, az emmausi tanítványok is mondták, de nem hittek nekik. /Márk 16,9-13./ Inkább hittek a babonában, mint a feltámadásban. Mikor végül maga Jézus jelenik meg közöttük, akkor is valami kísértetnek, szellemnek gondolják, mint a feltámadott Úrnak. /Luk. 24,37./ Mindez nagyon fáj Jézusnak. Vajon nem érdemeljük meg mi is ugyanezt a szemrehányást? Szemtanúk szólnak hozzánk a biblia lapjairól, ma élő emberek is tesznek bizonyságot előttünk arról, hogy Jézus megmutatta nekik, hogy Ő él. Mégsem hiszünk. Emberek szólnak hozzánk, kik az életüket tették fel arra, hogy Jézus él, mi meg annyi fáradtságot sem veszünk magunknak, hogy komolyan foglalkozzunk a kérdéssel. Alázzuk meg magunkat a fájó szívű Jézus szemrehányása alatt! A tanítványok nem mentegetik magukat. Szíven találja őket a szemrehányás. Szégyenlik magukat s igazat adnak az Úrnak. Az ilyen tanítványoknál azután egész csodálatos folytatása van a szemrehányásnak. Egy parancs jön utána, kitüntető megbízatás: "Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!" /15. v./ Rábízza munkáját ezekre a feledékeny, gyáva, megbízhatatlan tanítványokra, kik csak szidalmat érdemelnek. Mégis rájuk bízza, mert azt akarja, hogy kegyelmet nyert bűnösök vigyék az evangéliumot a kegyelmet még nem nyert bűnösöknek. Luther mondja: ilyen parancs nem volt még. Minden uralkodó csak a saját országának határáig parancsol, Jézus azonban a föld szélső határáig. Fontos és sürgős ez a parancs, mert aki most elhagyja őket, azt mondja, hogy bármely pillanatban visszajöhet számon kérni a parancsot. Addig végre kell azt hajtani. A tanítványok életében még nem jött el a számonkérés ideje. A parancs továbbszállt a tanítványok tanítványaira, végül reánk is.
Valljuk-e ezt, s vállaljuk-e? Még mielőtt a tanítványok szóhoz jutottak volna a meglepetéstől, megszólal Jézus ajkán az ígéretek áradata: „Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: Az én nevemben ördögöketűznek; új nyelveken szólanak. Kígyókat vesznek fel; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nekik; betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak.” /16-18. v./ Az ígéretek elseje az üdvösség. Ez a legnagyobb ígéret, a legcsodálatosabb csoda. Azután jönnek a hitre segítő szeretet csodái: ördögökűzése, az új nyelveken szólás, az, hogy meg tudják magukat és Isten nagyságos dolgait értetni az emberekkel és a gyógyítás ajándéka. Nem öncélú csodák ezek, hanem jelek, melyek túlmutatnak önmagukon, Istenre mutatnak, az evangélium számára készítenek utat. Ehhez a munkához önfeláldozó készség kell, az önfeláldozó lelkeknek azonban az őrizet csodáit ígéri a mennybemenő Úr: kígyóharapás nem árt nekik, halálos méreg ártalmatlan ital a számukra. Ezek a mennybetávozó Jézus utolsó szavai: szemrehányás, parancs és ígéret. Ezután felviteték a mennybe és üle Istennek jobbjára. /19. v./ 2. Nézzük most már, hogy mi az, ami a mennybemenetelt követi! Így írja le Márk: „Azok pedig, tudniillik az apostolok, kimenvén prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velük és megerősítvén az igét a jelek által, amelyek követik vala.” /20. v./ Szögezzük le mindenekelőtt azt, hogy volt következménye. A távozó Jézus utolsó szavai nem peregtek le róluk hatástalanul, hanem átformálták az egész életüket. Meglátszott rajtuk, hogy volt áldozócsütörtökjük. Vajon a mi mai ünneplésünknek meglátszik-e valami következménye rajtunk? A parancsot a tanítványok életében engedelmesség követte. Kimentek – írja Márk.
Mikor ezt írja, akkor már világszerte járnak az apostolok és viszik az evangéliumot minden népnek, zsidónak, pogánynak egyaránt. És mi? Követi-e nálunk engedelmesség Jézus utolsó, missziói parancsát? Tudatában vagyunk-e annak, hogy ez a parancs adósává tesz minket minden embernek? Minden embernek adósa vagyok az evangéliummal. Sajnos, a jelek azt mutatják, hogy a missziói parancs iránt nem viseltetünk az utolsó kívánságnak kijáró tisztelettel és feltétlen engedelmességgel. Jézus szemrehányását a tanítványok életében prédikálás követte. Annyira szégyellték, hogy cserbenhagyták, megtagadták Jézust és ezzel fájdalmat okoztak neki, hogy most rettenthetetlen bátorsággal szólanak róla. Piacon, templomban, munkahelyen, nyilvános gyűléseken, magánbeszélgetésekben, ellenséggel való szelíd vitában, baráti beszélgetésben, mindenütt és mindenki előtt csak Jézus az egyetlen beszédtárgyuk. És mi? Gondolunk-e arra, hogy a pogányság egészen közel jött hozzánk? A ma keresztyénének nem kell Óperenciáson túli vadvilágba utaznia, hogy pogányokra és istentelenekre találjon. Itt vannak egészen a közelünkben. Érezzük-e a felelősségét annak, hogy a földről eltávozott Krisztus ma és itt ránk bízta az evangélium ügyét s a nehézségek nem mentenek fel a felelősség alól!? Jézus ígéreteit a tanítványok életében jelek követik. Teljesen fölösleges elszellemiesíteni Jézus ígéreteit. Kézzelfogható valóságok azok. A tanítványok bizonyságtételére emberek térnek meg, jutnak hitre, keresztelkednek meg és üdvözülnek, mert megszabadultak az Ördög hatalmából. Az apostolok cselekedeteiről írt könyv tele van ennek bizonyságaival. Pünkösdkor beteljesedett az az ígéret is, hogy új nyelveken szólnak majd. A sok mindenféle népből összeverődött tömegben mindenki a maga nyelvén hallotta őket szólni.
Arról is beszél az Apostolok Cselekedeteiről írt könyv, hogy az apostoloknak még a ruhájuk, sőt az árnyékuk is gyógyító hatású volt. Őriző csodáit is megmutatta az Úr. Pált mérges kígyó harapja meg, de semmi baja nem lesz tőle. /Csel. 28,3-6./ Amíg az Úrnak szüksége van a munkásaira, vagy amíg úgy nem látja, hogy halálával jobban prédikálhat, mint életével, addig mindig megőrzi. Sőt, az Úr még többet is ad, mint amennyit megígért. Mennybemenetelkor nem ígérte meg, hogy halottakat is fognak tudni feltámasztani, Péter azonban Tabeát, Pál pedig Eutikhust feltámasztja.
Felmerül persze a kérdés, hogy a mi munkánkat miért nem követik ma ilyen jelek. Először is azt kell meglátnunk, hogy ez az állítás így nem igaz. Ma is követik jelek az igét. Ma is megtérnek hallatára emberek s ma is üdvösségre jutnak általa a kárhozatra valók. Ez pedig minden más jelnél és csodánál nagyobb jel és csoda. De a többi jelek is tapasztalhatók. A hívő látja Isten belenyúlását az emberi nyomorúságba és észreveszi a csodát, a hitetlen elem tagadja.
S ezért inkább keres mindenféle zavaros magyarázatot. El ne felejtsük azonban, hogy ezeket a jeleket az övéivel együtt munkálkodó Úr cselekszi, az Ő kezét is megköti azonban a hitetlenség és az öncélú jelvárás. Ahol nem talál hitet, ott nem tehet csodát, ahol csak csodát várnak tőle, ott nem akar csodát tenni. A mennybe ment Úr nem tesz-e szemrehányást ma nekünk, hogy utolsó szavait nem fogadtuk meg? Ámen.

Barabbás Közzétételi időpont: Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap [Eredeti elhangzás dátuma: 1928. szeptember 2. (Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap)
Helyszín: Győr–Öregtemplom]
Alapige: Márk 15:6-15.
Ünnepenként pedig egy foglyot szokott vala elbocsátani nékik, a kit épen óhajtának. Vala pedig egy Barabbás nevű, megkötöztetve ama lázadókkal együtt, a kik a lázadás alkalmával gyilkosságot követtek vala el. És a sokaság kiáltván, kezdé kérni Pilátust arra, a mit mindenkor megtesz vala nékik. Pilátus pedig felele nékik, mondván: Akarjátok-é, hogy elbocsássam néktek a zsidók királyát? Mert tudja vala, hogy irígységből adtákőt kézbe a főpapok. A főpapok azonban felindíták a sokaságot, hogy inkább Barabbást bocsássa el nékik. Pilátus pedig felelvén, ismét monda nékik: Mit akartok tehát, hogy cselekedjem ezzel, a kit a zsidók királyának mondotok? És azok ismét kiáltának: Feszítsd meg őt! Pilátus pedig monda nékik: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig annál jobban kiáltanak vala: Feszítsd meg őt! Pilátus pedig eleget akarván tenni a sokaságnak, elbocsátá nékik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatván, kezökbe adá, hogy megfeszítsék.
Kedves Testvéreim!
A mi Urunk Jézus Krisztus váltsághalála minden igaz keresztyén ember számára nem saison gondolat. Ami azt jelenti, nem csak a böjti időben gondolkodik felette. A keresztyén ember szívében mindig ott van Jézus Krisztus keresztje és váltsághalála. Én is ma fogok beszélni Jézus Krisztus halálával kapcsolatban egy emberről, és ha nem is aktuális erről elmélkedni, egy ember képében állítom elétek a mi szomorú megkötözött állapotunkat. Egy emberről lesz szó, Barabbásról, akit Jézus helyett szabadon bocsátottak. Nem lesz cél nélkül való, hogy ha mi közelebbről megismerkedünk Barabbással. Azt mondja a Biblia, lázadó volt, és ebben a min ősítésben benne van az, hogy Barabbás nagystílű ember, aki tehát nem azért ül börtönben, mert nem szeretett dolgozni. Nem azért, mert ami keze ügyébe esett azt elcsente, merthogy azután a börtönben nyugodt megélhetést biztosítson magának.
Ő mások munkájából sem akart megélni, nem azon volt, mások verejtékéből verejték nélkül megéljen.
Barabbásnak sokkal nagyobb stílűek voltak céljai. Ő nem elégszik meg azzal, hogy csak egy családban csináljon felfordulást, az egész társadalom életét akarja megbolygatni. Barabbásnak az volt a szándéka, hogy ledöntse a hatalmon lev ő embereket a magas polcról, s helyettük saját magát ültesse oda. Tehát ez a jelző, lázadó, nagystílű bűnöst jelent.
Barabbás meggyőződéses és nem alkalmi bűnös volt. Sok ember azért ül börtönben, mert egy-egy pillanatban elvesztették akaraterejüket és beleszédültek a bűnbe. Alkalmi bűnös az, aki hirtelen haragban, felingerült állapotban gyilkol. Ezek nem fanatikus bűnösök, de sajnálatra méltó emberek, akik egy beszámíthatatlan pillanatban elbuktak. A lázadók azonban nem ilyen bűnösök. Ők céltudatosan csinálják munkájukat. A Biblia azt is mondja Barabbásról: nevezetes ember. Tehát nem a cs őcselék közül való csatornatöltelék, ki sohasem jön addig elő, míg valami forradalom zivatara fel nem kavarja a csatornákat is és felszínre nem hozza a söpredéket is. Barabbás nem ezek közé tartozott. Nem tartozott a politikai szélkakasok közé sem, kik mindig láthatatlanokká tudnak válni mikor kell, mert ügyesen tudnak úszni az árral és sohasem exponálják magukat. Ezek, amint megérzik, hogy nem tiszta számukra a leveg ő, azonnal visszamenekülnek biztos helyükre. Barabbás nem bujkált, ott élt a piacon, a forradalom élén. Nevezetes ember, tudnak róla nemcsak azok, akik felesküdtek zászlajára, de az egész nép. Még egy jelzőt olvasunk róla: gyilkos. Ez a jelző nem elméleti forradalmárt jelent, ebben benne van az is, hogy Barabbás nem idealista forradalmár volt. Azt mondják, a forradalmat az idealisták gondolják ki és a stréberek csinálják meg. Barabbás nem volt ilyen idealista, aki elgondol egy szép álmot és a szegény, naiv lélek azt gondolja, az emberek itt lent angyalok, és nem gondolnak arra, ha angyalok volnának, akkor nem volna szükség reformtervekre. Ezek a szegény álmodozó idealisták mindig megijednek, ha arra ébrednek, milyen torzszülött lett álmukból, és riadtan takarják el arcukat, mikor látják, véres forradalmat csináltak belőle az emberek. Barabbás nem ilyen álmodozó idealista volt.
Ő keresztülvitte száz százalékig akaratát.
Gyilkos ember nem riad meg attól sem, hogy valakinek – aki útjában áll – t őrét szívébe mártsa.
A gyilkosnak nincsenek nyugtalan álmai véres kezei láttára, mint Ágnes asszonynak a véres leped őtől. Lukács még azt is feljegyezte Barabbásról, hogy tolvaj volt. Nem veti meg küzdelmeiben a mellékalkalmak kihasználását sem. Le-lehajol az útszélre letépni az apróbb hasznos alkalmakat. Barabbás össze tudja egyeztetni egyéni célját hasznos dolgokkal is, és ezzel elvesztette a nagystílű forradalmárok iránt érzett bizonyos bámulatot. Márk felolvasott utolsó versében még azt is olvassuk, Barabbás meg volt kötözve. Miért?
Hisz rácsos börtönben ült és ajtaja s ablaka előtt állandóan katonák sétáltak? Mi szükség lehetett arra, hogy még külön meg is kötözzék? Csak egy magyarázata lehet, és pedig az, hogy Barabbás rabiátus ember lehetett, aki nem tudott belenyugodni kudarcába. Ki tudja, útközben, míg elfogták és börtönbe vitték, hány katona vérét ontotta ki.
Ilyen ember volt Barabbás, aki Pilátus palotájának börtönében élt. Tudta, hogy közeledik a húsvét, akkor akart valami fölfordulást csinálni, és teljes dühvel gondolt nagy kudarcára. Tudja, nincs olyan erő, amely börtönéből még egyszer kiszabadítsa, csak egy kivezető út áll előtte, de annak vége a Golgothánál van. Kezén lev ő kötelékeitől csak ott fog megválni, mert kezeit szétfeszítik, hogy keresztre szegezzék. Lábán a bilincstől csak azért szabadul meg, hogy szegekkel verjék a keresztre, s amint így végiggondolja halálát, egyszer csak hangokat hall beszűrődni börtöne ablakán. Először csak valami távoli zümmögést hall, majd mindig erősebb lesz a lárma, végre nagy tömeg kiabálása hallatszik. Oh, Barabbásnak olyan jó a füle, hogy meghallja, tömeg közeledik feléje, és megremegve sóhajt fel: az én népem sorakozik az utcán.
Nem tudja először kivenni, miről van ott kint szó, de egyszer csak tisztán felhangzik egy kiáltás: Barabbás! Barabbásnak felragyog a szeme, oh, az én népem értem jön. Oh, hogy ugorhatott fel a szenvedélyes természetű, rebellis Barabbás, hogy próbálhatta lerázni bilincseit, mikor egyre jobban hangzik feléje a kiáltás: Barabbás, Barabbás. Azután néma csend következik. Mi az?
Talán szétverték a tömeget? Barabbás figyelni kezd és kiveszi a kiáltozást: feszítsd meg, feszítsd meg! Barabbás megretten, megfagy erejében a vér. Behúzódik börtöne sarkába, de ott is egyre hallja a feszítsd meg-et. Hallja a vad indulatok szavát, tudja, hogy ma pirosra fogja festeni vére a kövezetet. Oh, ismeri ő az ő népét, annak nem kell más, mint egy jó megjelenésű férfi, egy új hangos szavú népvezér, ki a tömegnek másfelé irányítja gondolatát és akkor népe keresztülgázol előbbi vezetőjén. Majd hall lépéseket közeledni, valami csoszogó léptek azok, mellette egy-egy erőteljes bakancs kopogása. Oh, ez nem az ő népének járása. Megáll valaki az ajtó előtt, kinyitja és bekiált: Barabbás, szabad vagy! El tudjátok gondolni testvéreim, mit érzett abban a pillanatban Barabbás? Hogy akadhatott el gondolkodásának kereke? El tudjátok gondolni, mikor magához tér és lehull róla a bilincs, hogy ugrik talpra és a következ ő percben hogy lökhette szét a katonákat és repül, mint szárnyát kibontó rabmadár oda, ahova olyan régen vágyódott? Barabbás azt hitte, kívül vár rá népe, és őt egyenesen trónra emeli. Kiszalad az utcára és megáll. Látja a tömeget, és a tömeg látja a nagy Barabbást, a nevezetes embert, a népvezért, és Barabbással senki sem törődik.
Minden szem egy másik ember felé néz, Pilátus palotája erkélyének egy oszlopa mellett egy sápadt, agyongyötört, véresre korbácsolt ember áll szelíden, lehajtott fejjel. Arcában annyi a fájdalom, hogy elég lenne az egész világ fájdalmának. Szelíd korall szemei megtörve néznek a sokaságra, arcán durva katonák nyála folyik végig, roskadozó testét vértől csíkozott katonaköpeny borítja. És Barabbás nézi, nézi azt az embert, kire Pilátus rámutatva azt mondja: Íme az ember!
Barabbás megkérdez egy közelállót, aki megismeri ugyan a népvezért, a nevezetes embert, és mégis csak ennyit felel: ez az az ember, aki helyetted fog meghalni!
Ne menjünk tovább kedves testvéreim ezen a történeten, mert akkor már túlmennénk a felolvasott igén. Az bizonyos, azon a reggelen Barabbás nem ment oda az ő népéhez. Nem tudott megszabadulni attól a gondolattól: egy ember én helyettem fog meghalni! Látta magát helyette a katonaköpenyben, el-elbotló lábakkal a Golgotha felé menni, és Barabbás megy a roskadozó alak után, mint a holdkóros a hold után. Nézi, amint vonaglik a keresztfán, nézi, amint imádkozik, amint csúfotűznek belőle, és nem látja Krisztust, csak saját magát. Hallgat Barabbásról tovább az írás, nem szól róla többé a történet, mert ez az ember nem volt többé népvezér. Elcsendesedett Barabbás a lázadó, a gyilkos, a tolvaj és a megkötözött ember, eltűnik a jelentéktelen emberek seregébe. Te most azt mondod kedves testvérem: Mi közöm van nekem Barabbáshoz, ehhez az érdekes történethez? Szép volt, de én azért jöttem ide, hogy valami praktikus dolgot hallgassak.
Kedves Testvérem! Ez a történet éppen neked való. Ne is tiltakozz ellene, ha nem is ültél még börtönben és nincsenek láncok a kezeiden, bilincsek a lábadon. Én meg vagyok győződve arról, hogy ez a gy őri gyülekezet 80 százaléka rab, mint Barabbás. Nincs bezárva, nem őrzik szuronyos katonák, nincs felettük kimondva a halálos ítélet, és mégis meg vannak kötözve. Meg vannak kötözve, egyik az érzékisége, másik hiúsága, harmadik becsvágya által. Mondd, testvérem! Nem voltál még olyan állapotban, mikor érezted, hogy rab vagy? Mint Pál mondja, volt benned egy másik törvény, mely ellene szegült Isten törvényének? Szerettél volna szenvedélyedtől szabadulni, gátat vetni neki és nem tudtál? Hát mondd csak testvérem, nem rabság ez? Azt mondod, nincs segítség ellene, csak a halál? Oh, te börtönben ül ő, megkötözött Barabbás, halld meg az üzenetet: Azért jött le Krisztus, hogy te szabad légy! Azért halt meg érted Krisztus, hogy börtönöd ajtaja kinyíljon előtted. Azért ment a Golgothára, hogy téged, rabmadarat, szabadon engedjen a bűn. Nem remeg meg szíved erre a szóra: szabadság?
Egy hajó jött egyszer vissza Amerikából, mely hivatva volt meghozni a hírt az eredményről, a rabszolgák felszabadításáról. A kiköt őt embertömegek lepték el, mindenki kíváncsi volt, felszabadultak-e a rabszolgák. Mikor a hajó közeledett a parthoz, mikor a sziréna hangja felbúgott, a kapitány felment a hajó legmagasabb pontjára, egy nagy lélegzettel beszívta tüdejébe a tenger sós leveg őjét és teljes erejével beleszólt a szócsőbe: szabadság, szabadság, szabadság! Megmozdult a parton a fekete embertömeg és visszhangzott az örömüzenet: szabadság, szabadság, szabadság! A hajó megállt, recsegett-ropogott rajta minden, a hullámok oda-odacsapkodták a parthoz, de mindent elnyomott a tömeg ujjongó, szakadatlan kiáltása: szabadság! Kedves Testvérem! Szeretném, ha ma te is meghallanád a parancsnok szavát, szeretném, ha te is kezedbe vehetnéd a parancsnok szócsövét és beleszólhatnál az emberek fülébe: szabadok lettetek! Szeretnék még valamit egyes szám második személyben megmondani. Barabbásnak úgy mondták: Szabad vagy Barabbás! Ez a krisztusi üzenet, halld meg János, Anna, Sándor és Júlia: szabad vagy! Nyitva a börtönöd ajtaja. Nem érzed, hogy jön be a dohos börtön nyitott ajtaján a friss, tiszta leveg ő? Nem érzed, hogy hull le rólad megkötözöttségednek bilincse?
Szabad vagy, Barabbás!
Tudom, most azt kérdezed magadban, hogy történik ez meg? Olvasd majd el otthon Péter szabadulásának történetét. Olvasd el, hogy készítik Péter számára a keresztet, tizenhat katona hogyan őrzi Pétert. Oda van láncolva négy katonához és Péter alszik. Egyszer csak arra ébred, egy fényes alak áll előtte és így szól hozzá: jöjj utánam! Péter sem érti mi az, hogyan menjen utána, de engedelmeskedik. Katonák nem hallják léptüket és Péter egyszer csak úgy érzi, szell ő bodrozza fürtjeit, és kénytelen megállapítani: szabad vagy Péter! Odalép tehozzád is egy fényes alak és így szól hozzád is: jöjj utánam! Odalép hozzád Krisztus ma is a szentkönyv lapjaiban, egy-egy ember hívó szavában: jöjj utánam, ne törődj vele, hol viszlek ki, vasajtón-e, vagy vastag kőfalon keresztül, csak jöjj, és meglátod, szabad leszel, mint Barabbás. Ámen.

Önfeláldozó halál – önfeláldozó élet Időpont: 1957. március 3. Ötvened vasárnap Alkalom: Evangélikus rádiós félóra
Alapige: Mk 10,35-45
Az Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten nevében.
Ámen.
Imádkozzunk: Jóságos Isten, szerető Mennyei Atyánk! Hálát adunk Néked, hogy megint vasárnap van.
Köszönjük, hogy hallhatjuk a Te áldott beszédedet. Kérünk, magyarázd Te magad nékünk az írásokat, nekünk pedig adj halló fület és engedelmes szívet, hogy abból, ami most és itt történik, legyen egyháznak épülés, embernek üdvösség, Néked dicsőség.
Ámen.
Hallgassátok meg a mai vasárnapnak, úgy, mint Ötvened vasárnapnak az anyaszentegyház által az igehirdetés alapjául kirendelt szent leckéjét Márk evangéliumának 10-ik fejezetéből a 35. verstől a 45-ig: „És hozzájárulának Jakab és János, a Zebedeus fiai, ezt mondván: Mester, szeretnők, hogy amire kérünk, tedd meg nékünk. Ő pedig monda nékik: Mit kívántok, hogy tegyek veletek? Azok pedig mondának néki: Add meg nékünk, hogy egyikünk jobb kezed felől, másikunk pedig bal kezed felől üljön a te dicsőségedben.
Jézus pedig monda nékik: Nem tudjátok, mit kértek. Megihatjátok-é a pohárt, amelyet én megiszom; és megkeresztelkedhettek-é azzal a keresztséggel, amelylyel én megkeresztelkedem?
Azok pedig mondának néki: Megtehetjük. Jézus pedig monda nékik: A pohárt ugyan, amelyet én megiszom, megisszátok, és a keresztséggel, amelylyel én megkeresztelkedem, megkeresztelkedtek; De az én jobb és bal kezem felől való ülést nem az én dolgom megadni, hanem azoké lesz az, akiknek elkészíttetett.
És hallván ezt a tíz tanítvány, haragudni kezdének Jakabra és Jánosra. Jézus pedig magához szólítván őket, monda nékik: Tudjátok, hogy azok, akik a pogányok között fejedelmeknek tartatnak, uralkodnak felettök, és az ő nagyjaik hatalmaskodnak rajtok. De nem így lesz közöttetek; hanem, aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen: Mert az embernek Fia sem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” Urunk! Áldj meg minket a Te igazságoddal! A Te igéd igazság!
Ámen.
Szeretett Testvéreim! A mai vasárnapnakősegyházi neve: Ötvened vasárnap. Pár nap múlva, hamvazó szerdán, ránk köszönt a böjt s kereken 50 nap múlva itt vannak a nagyhét eseményei. A mai vasárnap igéjére előre veti árnyékát a nagyheti kereszt. Jézus arról a pohárról beszél tanítványainak, melyet fenékig ki kell ürítenie s arról a vérkeresztségről, mellyel meg kell keresztelkednie. Az egészet az önfeláldozás gondolatában foglalja össze, hiszen ami történik, abban Ő életét adja váltságul sokakért.
Jézus azonban ebben a beszédében különbséget tesz önfeláldozó halál és önfeláldozó élet között. A kettő közül az önfeláldozó halál könnyebb, mint az önfeláldozó élet. Amabban egy mámoros pillanatban, lehet, hogy csak a szesz mámorától elködösítve, vagy a tömeg lelkesedése által elragadtatva, de lehet, hogy egy önmagán felülemelkedő ihletett pillanatában odadobja életét az ember, emebben azonban apránként dobja el magától az életet, oltárra helyezi élete gyertyáját s meggyújtja, tudva, hogy míg másoknak világít, maga elégeti lassan az életét.
Meghalni sohasem könnyű. Mindig meg kell birkózni a halál előtt állónak az élet-vággyal és az élet akarattal, de sokkal könnyebb egyszer meghalni, mint minden nap meghalni, egyszer és végérvényesen diadalmaskodni az életösztön fölött, mint minden nap megfeszíteni a testet s odaáldozni az életet. Ezenkívül áll az is, hogy az önfeláldozó halálnak megvan a maga dicsősége, míg az önfeláldozó élet szürke szolgalelkűségnek látszik, amott nimbusz veszi körül a hősi halottat, koszorúk borítják a sírt, fegyverropogás tesz tiszteletet neki s impozáns tömeg tolakodik a sír partjánál. Az önfeláldozó életnek nincs nimbusza. Nem hős katona, csak szürke civil. Úgy néznek rá, mint akire természetszerűleg lehet mindig számítani. Lenézik, kihasználják, s jámborságát sokszor ki is csúfolják. A hősi halott neve márványtáblára kerül s onnan a történelem lapjaira, sírját utókor gondozza. A hősi élet sírját pedig gyom veri föl s behorpadva várja, míg a sírhant is eltűnik s nyoma sem marad az önfeláldozó életnek.
Jézus mind a kettőt vállalta. Az önfeláldozó életet is és az önfeláldozó halált is. Feláldozta idejét másokért. Ki tudja, milyen nehéz napja lehetett s milyen fáradtan tért pihenőre akkor, amikor éjnek-idején bezörgetett hozzá Nikodémus, a zsidók főembere, mert nyugtalan volt a lelke és békességet keresett. Nem küldte el magától, hanem átbeszélte vele az újjászületés nagy kérdéséről az éjszakát. Milyen fáradt lehetett, amikor a Júdeából Galileába vezető hosszú úton az utazástól elfáradva leült a Jákób-forrása mellé s ott csendben várta az árnyékban, míg a városba élelemért menő tanítványok visszajönnek. Mégis, mikor az asszony megjelenik a kútnál, elfeledve mindent, éhséget, szomjúságot, fáradtságot, szolgálatkészen próbálja megmenteni egy züllött asszony lelkét s rendbe hozni életét. Még az étkezését is feláldozza másokért. Volt úgy, hogy annyi volt körötte a gyógyulásra váró, megkeseredett szívű, a feloldozásra váró bűnös s a tanításra váró s a tanítást sóvárgó kétségeskedő, hogy még enni sem jutott ideje.
Más történetek is világosan mutatják életének ezt az önfeláldozó vonását. Mikor a pusztában negyven napig éhezik, hiába próbálja a Kísértő rávenni Őt arra, hogy a kövekből kenyeret teremtsen magának. De mikor az ötezer férfi megéhezik az igehirdetés hallgatása közben, gondoskodik arról, hogy mindenkinek legyen kenyere. Maga számára nem használja fel csodatévő erejét, de mások érdekében korlátlanul él vele. Ő maga szegényebb, mint az ég madara és a mező vadja. A rókáknak van barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs fejét hová lehajtania. De abba nem tud belenyugodni, hogy az övéinek ne legyen mennyei hajléka s azért – mint maga is mondja – elmegy a mennyei Atyához, akinek házában sok hajlék van, hogy ott helyet készítsen az övéinek.
A golgotai kereszt, amelyre a mai igében sejtelemszerűen figyelmezteti tanítványait, világosan mutatja, hogy még az üdvösségét is hajlandó feláldozni másokért. Vállalja az Istentől való elhagyatottságot, hogy ne legyen többé senki ezen a világon, akinek joga legyen elmondani: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?! Vállalja a halált, hogy másoknak élete legyen. Alászáll a poklokra azért, hogy mi felemelkedhessünk a mennyekbe. Ezt az önfeláldozó életstílust Jézus nemcsak éli, hanem követeli is az övéitől. Nem lehet letagadni, hogy a keresztyén élet területén kívül is vannak felemelő példái az önfeláldozó életnek. Vannak, akik egy személynek, vagy egy eszmének, vagy egy igazság felkutatásának oltárán áldozzák fel és égetik el apránként az életüket. Az édesanya, aki belerokkan abba, hogy gyermekei daliásak legyenek, a tudós, aki élete kockáztatásával éjt-nappallá téve búvárkodik laboratóriumában, hogy valamilyen betegség kórokozóját és gyógyszerét megtalálja, a fanatikus, aki egy eszme megszállottja, s aki könnyedén lerázza magáról a csúf jelzőt, hogy futóbolond s mindent vállal: csúfságot, börtönt is, csak azért, hogy eszméjének híveket szerezzen, ez mind-mind egy-egy megjelenési formája az önfeláldozó életnek. Az a tény, hogy a világ életének területén is találkozunk az önfeláldozó élettel, nem változtat azon a tényen, hogy az önfeláldozó élet ritkább, nagyobb, nehezebb s hősiesebb, mint az önfeláldozó halál. A felolvasott bibliai történet is ezt igazolja. Még Jézus tanítványai között is úrrá lett az érvényesülés vágya és a hiúság. Nem is tudja megvalósítani tartósan más ezt az önfeláldozó életet, csak az, akinél bekövetkezett az a súlyponteltolódás, amit az evangélium nyelvén megtérésnek nevezünk. Az ember életének súlypontja általában az én. Ez az alapállása, amelybe mindig visszamerevedik, akármennyire kilódítják is belőle. A megtért ember életének súlypontja Isten, de Isten parancsa ezt a súlypontot önmagáról áthelyezi a másik emberre s így válik a hívő ember önmagával törődő, saját dicsőségét kereső önző emberből szolgáló emberré, aki nem uralkodni akar és hatalmaskodni a másikon, hanem szolgálni akar a másiknak, javára akar lenni s abban látja életének nagyságát, hogy kicsiny tud lenni s dicsőségét abban, hogy észrevétlenül tud feloldódni a szolgálatban. Ti, a hétköznap egyszerű, poros közkatonái, másoktól észre nem vett, kevésre értékelt, sokszor kimosolygott, mindig kihasznált emberek emeljétek fel fejetek! Ha senki sem vesz is észre titeket, Jézus észrevesz s az élet alap-pillérének, a békesség és biztonság hordozóinak tekint titeket.
Ti pedig, hiú dicsőség-kívánók, nagyságot, hatalmat s emberek fölötti uralkodást kergetők, böjt kapujában vegyétek észre és halljátok meg a másiknak élő s mindenkinek szolgáló Jézus felhívását: alázzátok meg magatokat, hogy felmagasztaljon Isten annak idején!
Hősi élet, önfeláldozó élet, erre hív mindnyájunkat, aki életét s halálát egyformán nékünk ajándékozta.
Ámen.
Imádkozzunk: Úr Jézus Krisztus! Hajtsd füledet kegyelmesen hozzánk, mikor valljuk bűneinket.
Szégyelljük magunkat, hogy mikor Te darabokra törted földi életedet és szétosztottad az éhes lelkek és éhes testek között, a kereszten pedig véred hullásával pecsételted meg megváltó szolgálatodat, mi csak magunknak élünk s nem látszik rajtunk, hogy nékünk önfeláldozó Megváltónk van. Bocsáss meg nékünk!
Urunk! Hajtsd hozzánk füledet, mikor könyörgéssel Te elibéd járulunk. Kérünk, ajándékozz meg minket az önfeláldozás boldogságával, a másoknak szolgáló élet örömével.
Adj ilyen hősi életeket családba, gyülekezetbe, egyházba, hazánkba s ajándékozd meg vele ezt az egész világot is, hogy békessége ne csupán harmóniába hozott érdekeken, az egymás mellett való élés békén hagyásán, hanem az egymásért való élés Krisztustól tanult szent szolidaritásán nyugodjék.
Testünket, lelkünket, mindenünket irgalmadba ajánljuk.
Ámen.
Mi Atyánk! Ki a mennyekben vagy! Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod.
Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy itt a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké.
Ámen.
Az Úr áldjon meg és őrizzen meg titeket! Világosítsa meg az Úr az Ő szent orcáját rajtatok és könyörüljön rajtatok! Fordítsa az Úr az Ő szent orcáját tifelétek és adjon néktek békességet!
Ámen.

Kicsoda üdvözül?
Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap. [Eredeti elhangzás dátuma: 1955. augusztus 28. Helyszín: Gy őr–Nádorváros]
Alapige: Márk 10:17-27.
És mikor útnak indult vala, hozzá futván egy ember és letérdelvén előtte, kérdezi vala őt: Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?Jézus pedig monda néki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodjál; ne ölj; ne lopj; hamis tanubizonyságot ne tégy, kárt ne tégy; tiszteljed atyádat és anyádat. Az pedig felelvén, monda néki: Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.
Jézus pedig rátekintvén, megkedvelé őt, és monda néki: Egy fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet. Az pedig elszomorodván e beszéden, elméne búsan; mert sok jószága vala.
Jézus pedig körültekintvén, monda tanítványainak: Mily nehezen mennek be az Isten országába, a kiknek gazdagságuk van! A tanítványok pedig álmélkodának az ő beszédén; de Jézus ismét felelvén, monda nékik: Gyermekeim, mily nehéz azoknak, a kik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni. Azok pedig még inkább álmélkodnak vala, mondván magok között: Kicsoda idvezülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintvén, monda: Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges A mai napra, az igehirdetés alapjául kirendelt szentleckének közismert címe: "A gazdag ifjú" története. A gazdag ifjú történetét azonban sokszor használják eredeti célkitűzéséhez nem méltó módon és vízszintes síkban beszélnek az emberek a mammon szerelméről, hogy milyen viszonyba kerülnek a vagyonnal, miképpen lesznek a mammon rabjai és miképpen megy erre rá az ember lelke, élete és az örökélete is. Világos, hogy ez az üzenete is megvan a gazdag ifjú történetének, de eredetileg nem ezzel a célzattal hangzott el. Jézus nem vízszintes, hanem függ őleges vonalban húzta meg a történet tanulságát, nem a vagyonhoz való viszonyunk erkölcstanát adja, hanem a nagy kérdést veti fel, és arról beszél, hogy miképpen viszonyul ehhez a kérdéshez a gazdag ifjú. Ez a nagy kérdés, amit a tanítványok tesznek fel: "Kicsoda üdvözülhet tehát?" 1./ Az üdvösség kérdése az élet legfontosabb kérdése.
Ezzel a nagy kérdéssel megy a gazdag ifjú is Jézushoz: "Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?" Ez a nagy kérdés. Ez az, amiről a történet szól: Kicsoda üdvözülhet? Tudom jól, hogy vannak nagyon sokan, akik erre a kérdésre egy kézlegyintéssel válaszolnak és azt mondják: Nekünk nem kell az üdvösség! Nem kell nekik azért, mert abban a tévhitben élnek, hogy az üdvösség nem más, mint túlvilági boldogság, és ők itt a földön akarnak boldogok lenni. Az életnek kettéosztása, e világi és túlvilági sírvermekre, innen és túl való életre, emberileg indokolható, de lényegileg teljesen téves. Nincs két élet. Nincs halálon innen és halálon túl való élet. Egységes életben élünk, melynél jelentőségteljes állomás a halál és sírverem, de nem jelenti ennek az életnek megszűnését. Az élet kezdődik a születéskor és nem fejeződik be soha, mert erre a világra csak születni lehet, meghalni nem lehet. A Biblia ugyan beszél második halálról, az örök halálról, de a biblia kifejezése szerint egészen más e halál, mint amit mi halál alatt értünk, mert az, az Isten nélküli elkárhozott élet. Nem olyan egyszerű dolog az üdvösség kérdését kézlegyintéssel elintézni, mert az üdvösség kérdése az emberi életnek a legfontosabb kérdése, mégpedig az egységes emberi életnek a legnagyobb kérdése. Mert az, aki ott túl üdvözülni fog, aki a túlvilági élet boldogságának részese lesz, már itt a földön üdvözül, itt kell neki üdvözülnie, mert a halál után már az nem lehetséges. Aki üdvözül, az már itt is megtalálja Isten gyermekeinek békességét és boldogságát, aki pedig itt nem üdvözül, az ott túl sem fog üdvözülni. De ha nem akarom az üdvösség szót használni, mert túl bibliai szaga van, túl teológiai a megfogalmazása, hanem azt mondom, hogy a boldogság az emberi életnek legfontosabb kérdése, akkor ezt így mindenki elfogadja, de arra nem gondol, hogy ez a boldogság az Istenben megtalált üdvösség.
Ebben a történetben előttünk áll egy ember, akinek mindene megvan, ami a boldogsághoz szükséges. Ez az ember ifjú. Márk evangéliuma ugyan erről nem beszél, de Máté evangéliumában ifjú ember. Tehát nem valami kialudt tűzhányó, amely már csak pipálni tud, de erő, fortyogó tűz nincs benne. Nem olyan, mint valami fáradt vándor, aki lejárta az aznapi útját, leheveredik valami bokor árnyékába, s már csak pihenni vágy. Nem múltban élő, emlékeken mereng ő öreg, akinek már háta mögött van az élet, akinek sem kedve, sem lendülete, hogy tetterősen dőljön neki a jövőnek. Nem egy kijátszott kártya, de olyan valaki, aki előtt ott áll az élet, ifjú, aki tüzesen fog minden feladatához és előtte áll az élet gyönyörűségének és boldogságának. Ez az ember fiatalsága dacára – Lukács feljegyzése szerint – már főember, nincs szüksége arra, hogy vagyona révén törtessen magas polcra. Egészen fiatalon felkerül a dicsőség hegyére, főemberré válik és nem kell küzdenie már az érvényesülésért, hanem minden erejét belevetheti az alkotó munkába. Dúsgazdag ember. Ahogy itt olvassuk – sok jószága van. Régi magyar nyelv szerint, nem csupán négylábú állatott kell érteni jószág alatt, volt néki egyéb vagyona is. Tudjuk jól, hogy a gazdagság önmagában nem boldogít, mégis olyan valami eszköz, mely az öröm megszerzésére lehet őséget nyújt. Sok mindent meg lehet vele vásárolni. Vannak, akik azt mondják, mindent meg lehet vásárolni, csak az árát kell megadni. A gondfelh ők ismeretlenek a gazdag életének egén, s a holnap kérdése sosem izgatja őt. Azután szilárd erkölcsű fiatalember. Sem vagyona, sem korai magas méltóságra jutása nem viszi bűnös utakra. Zabolába tartja testét és vérét, nem dorbézol, nem szórja ki a pénzt, talán el sem tudná költeni vagyonát. Mikor Jézus szembesíti a 10 parancsolattal, akkor éppen a gazdag ember életének legkényesebb parancsolatával szembeállítva nyugodtan tud Jézus szemébe nézni és nyugodtan tudja mondani: mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ez az ember közszeretetnek örvend. Nem a vagyonáért, fiatalságáért, méltóságáért, az egész egyéniségéért. Márk azt is feljegyzi róla, hogy maga Jézus is nagyon megkedvelte. És ez az ember mégis boldogtalan. Az az ember, akire azt mondja a világ, hogy semmije sem hiányzik, mindene megvan, amit szíve, szeme, szája megkívánhat és fantáziája elképzelhet.
És ez az ember nagy hiányérzettel küszködik. Ez a hiányérzet az: Nincs örökéletem! Ma ezt így mondanák: Nincs üdvbizonyosságom! Ez az ember üdvbizonytalanságban van. Ez az ember azt szeretné, hogy az élet, melyet itt él, ne csak fizikailag legyen elszakíthatatlan része az örökéletnek, de az élet belenyúljon a halálon túl való életnek boldogságába. Az Istennel való együttélésre vágyik, az Isten országába akar bejutni, ahogyan később Jézus mondja a történetben a tanítványoknak. E fel ől nincs bizonyossága. Világosan látja, hogy valami hiányzik életéből. A kínzó kérdés elveszi az öröm ízét szájából. Arra gondol, ha most az egyik pillanatról a másikra lefordulnék a székről, ha hirtelen meg kellene halnom, s oda kellene állnom az Isten széke elé, nem vagyok bizonyos abban, hogy az Isten azt mondaná nekem: Ember, jer, lépj be a te örökségedbe! Ennek az embernek üdvbizonytalansága van, s őt, – azt kell mondani, nemcsak üdvbizonytalansága és üdvkételye van, hanem egyenesen kárhozatbizonyossága van.
Mert ebben a nagy kérdésben csak ez a két helyzet lehetséges. Vagy üdvösségbizonyosságom, vagy kárhozatbizonyosságom van! Vagy afel ől vagyok meggyőződve, hogy az én Uram, Jézus Krisztus érdeméért megbocsáttattak bűneim, Ő befedez engem az örökkévaló Bíró trónja előtt, Őáltala, az Ő vére által van nekem menetelem a mennyek országába, vagy pedig, ha efel ől bizonytalanságban vagyok, az azt jelenti, más választás nincs, tisztítótűz nincs, átmenet nincs, a másik út csak a kárhozatba vezet. Ez az, ami a gazdag ifjút olyan félelemmel tölti el. Mikor meghallja, hogy Jézus arra jár, mindenről elfelejtkezik, – azt olvassuk: odafutamodik hozzá. Nem törődik azzal, illik-e egy főemberhez, illik-e letérdelni egy egyszerű, poros rabbi előtt, most neki mindennél fontosabb, hogy az élet legfontosabb kérdésére kapjon feleletet: "Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?" Szinte Luther jut az ember eszébe, ő küszködött ezzel a nagy kérdéssel az ágoston rendű kolostorban. Neki is kárhozatbizonyossága volt üdvbizonyosság helyett.
Ő is úgy látta, hogy e világnak nincs fontosabb kérdése, mint ez: Kicsoda üdvözülhet? És az emberi életnek erre a legfontosabb kérdésére furcsa feleletet ad Jézus: 2./ Az üdvösség kérdése az élet legnehezebb kérdése.
Magának a gazdag ifjúnak így nem mondja, de a tanítványoknak utána egész határozottan megmondja: "Az embereknél lehetetlen..." Lehetetlen feladatra vállalkozik az az ember, aki az örökéletet el akarja nyerni. Ez az emberi élet legnehezebb kérdése. Erre a kérdésre, hogy kicsoda üdvözülhet, a világ egyszerű mondattal felel: A jó ember üdvözül. Ez a gazdag ifjú a világ szemében igaz, jó ember, akit Jézus is megkedvelt, aki mellé – meg vagyok győződve – közülünk senki sem merne odaállni, és szemébe nem merné mondani Jézusnak a 10 parancsolatra vonatkozólag, hogy mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. És mégis, jó ember nincs, – ezt a kategorikus kijelentést teszi Jézus Krisztus, mikor így szólítja meg az ifjú Jézust: Jó mester..., azon egyszeriben a kérdés közepébe vág bele Jézus: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten." Nincs jó, – ez tehát azt jelenti, hogy senki sem üdvözülhet, még te sem üdvözülhetsz, mondja Jézus. Igaz, hogy te azt tudod mondani a 10 parancsolatokra, én mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva, de neked is van még egy fogyatkozásod. Érdekes, itt jelentkezik Jézusnak nagy szeretete, melyet szívében érez az ifjú iránt. Az igazán szeretetreméltó fiatalembernek nem azt mondja – bűnöd van, csak fogyatkozásod van. Olyan szót használ, mintha azt mondaná: gyarlóságod van, amire mi azzal szoktunk védekezni: a lónak is négy lába van, mégis megbotlik. Ilyen fogyatkozásod van neked, de ez a fogyatkozásod elég ahhoz, hogy téged kizárjon a mennyek országából. Jézus nem beszél itt általánosságban, egész konkréte rá akarja vezetni a gazdag ifjút arra, miben van fogyatékossága. Később a tanítványoknak is megmondja, hogy a gazdagságban bízik.
Azt mondja neki: Ha örökéletre akarsz eljutni, eredj haza, tedd pénzzé minden vagyonodat, ne tarts meg magadnál egy fillért sem, s mint szegény utolsó, mindenről lemondott ember, jer vissza és kövess engem. Ez az üdvösség útja! És akkor a gazdag ifjú igen megszomorodék, – így olvassuk: "... elméne búsan, mert sok jószága vala." Nem tud lemondani, nem bír, nem tud szegénnyé lenni. Senki a világon nem gondolta volna, hogy rabja vagyonának, hiszen nem zsugori ember, mindenkinek bizonnyal megadta azt, amivel tartozott, de hogy egy gazdag emberből egyszerre szegény legyen, mint koldus kövesse Jézust, ezt a kockázatot nem meri vállalni. Mert mégiscsak jó az, ha van egy kis föld lába alatt, biztonságosabb, ha van fedél feje felett; mégiscsak jó, ha van a szekrényben pár darab ruha, cip ő, amit ha a rajtam levő elszakad, fel tudok venni. Mégiscsak biztonságos érzés, ha van kamrámban télre ennivaló, egy kis pénz félretéve, hogy semmiféle meglepetés ne érjen. Hogy nekem ne legyen más biztosítékom, csak Jézus Krisztus, aki előttem jár, s megyek utána koldusan – azt nem bírom vállalni. És itt lett nyilvánvalóvá, hogy a legelső parancsolattal rosszul áll az ifjú, mert a legelső parancsolat ezt mondja: "Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem." Márpedig mindenkinek az az istene, akiről, vagy amiről nem tud lemondani. Bálványimádónak pedig nincs helye ott, ahol Isten, az egy igaz Isten minden mindenekben. Ez a gazdag ifjú nem tud lemondani vagyonáról. Nem azért tette Jézus ezt a feltételt neki, mintha gazdagsága olyan kolonc lenne, mely önmagában megakadályozza, hogy üdvözüljön, de azzal akarta világossá tenni, hogy valamiről nem tudsz lemondani. És itt bontakozik ki előttünk egész tisztán az a tény, hogy az életnek a legnehezebb kérdése, kicsoda üdvözül, mert ez azt jelenti, Isten országában csak azoknak van helyük, akik Istenért mindenről hajlandók lemondani, és Istenről senkiért és semmiért sem. Nem egyszerű erkölcsi kérdés az, hogy én szabad vagyok-e vagyontól, más embertől, dicsőségvágytól, vagy ki tudja micsoda dolgától ennek a világnak. Ha az ember elindul gondolatban ugyanazon az úton, melyen elindult a gazdag ifjú, akkor meglátjuk, ha nem is pénzben kifejezve, de valamilyen gazdagsága minden embernek van, amelyen csüng a szíve, amelyhez ragaszkodik; sok mindenünk van nekünk, amikre azt mondjuk, fogyatékosság, vagy gyarlóság, amitől nem vagyunk szabadok – s akkor látjuk, hogy ez a történet kétségbeejt ő történet, mert azt jelenti, hogy erre rámegy földi életünk, örökéletünk, az üdvösségünk valami nyomorult, jelentéktelen kisebb dologra, mint a gazdag ifjú vagyona. Ha így áll a dolog, hogy amiről nem tudok lemondani, az kizár Isten országából, akkor senki sem üdvözülhet. Így is van. Maga Jézus állapítja meg: Embernél lehetetlen. És szemléltet ő példát is mond rá: Ugyanolyan lehetetlen, mint amilyen lehetetlen, hogy egy teve egy tű fokán át tudjon menni. Ezzel ő nem azt mondotta, hogy lehetséges a tű fokán a tevének átmenni, – az már mindegy, hogy valóságos varrótűre, vagy kis hegyszorosra gondolt, melyet tű fokának neveztek, de Jézus valami olyan példát akart mondani, ami egészen abszurd módon mutatja, hogy bármiben van a gazdagságom, nem fontos, mindegy, hogy mihez ragaszkodom jobban, mint Istenhez, de ez lehetetlenné teszi Isten országába való bejutásomat.
A gazdag ifjú története szomorú valóság, de valóság Jézus hozzáfűzött vigasztalása is. Ember számára az üdvösség kérdése az élet legnehezebb kérdése. Egyenesen megoldhatatlan. Ami azonban embereknél lehetetlen, az lehetséges Istennél, s mihelyt Isten belenyúl a dolgokba: 3./ Az üdvösség kérdése az emberi életnek legkönnyebb kérdése lesz.
A tanítványoknak csak ennyit mond Jézus: "Az embereknél lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges." Még az is lehetséges, hogy az ember üdvözüljön. A lehetetlen is lehetséges. A gazdag ifjú eseténél még Jézus nem ad közelebbi felvilágosítást arról, hogy Isten miképp teszi lehetségessé az ember üdvösségét, a bűnös ember megigazulását, utalás azonban van már reá. Azzal kezdődik a történet: "És mikor útnak indult vala." Jézus útban van Jeruzsálem felé, és ez az út a Golgothára visz, a kereszt felé, az élete szenvedése, az érettünk való halála felé. Van másik út is, amelyen Isten a lehetetlent lehetségessé teszi. Mikor Jézus visszautasítja a jó jelzőt, azt mondva a gazdag ifjúnak: "Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten." Visszautasítja, hogy én sem vagyok jó s bűntelen Istennek egyetlen, egyszülött Fia, akinek szájában álnokság nem találtatott, aki eredend ő bűn nélkül jöttem a világra, aki a Sátánnak minden támadását kivédtem, én sem vagyok jó ember! Nem azért nem vagyok jó ember, mintha bűnöm volna, hanem mert magamra vettem ennek a világnak minden bűnét és azonosítottam magam az üdvösségből kizárt gonosztevővel, a Golgothára megyek, hogy ott elszenvedjem érette és helyette bűnének minden büntetését. Itt még nem magyarázza meg, de a kereszten kitűnik a visszautasítás csodálatos magassága, borzalmas mélysége, Jézus lemond a jóságról, magára veszi a világ minden bűnét, hogy ő legyen a legutolsó, a leggonoszabb valaki ezen a világon. Így száll alá érettünk és helyettünk a pokolba, hogy ő kárhozzék el azért, hogy nekem lehessen üdvösségem, üdvbizonyosságom. Azóta, hogy a golgothai kereszten ez a hitünk feltárult, mi másképpen felelhetünk arra a kérdésre: Kicsoda üdvözülhet tehát? Mindenki! Mindenki üdvözülhet, a házasságtörő asszony éppen úgy, mint a halálra ítélt lator, a tolvaj Zákeus éppen úgy, mint a hét ördöggel megvert Mária Magdaléna, mint a Krisztus tagadó gyáva Péter. Mindenki üdvözülhet, aki hisz Jézus Krisztusban, mint személyes megváltójában, a benne megjelent kegyelemben. Abban a Jézus Krisztusban, aki érette le tudott mondani mindenről e világon, csakőróla nem, aki követni tudja árkon-bokron, sírvermen, halálon, poklon át az örökéletre. Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerjem? – kérdezi a gazdag ifjú. Nagypéntek óta úgy tudunk rá felelni: Semmit sem! A kereszten Krisztus mindent elvégezett. Nincs könnyebb dolog, mint üdvözülni. A kereszten Isten tágra nyitotta az üdvösség kapuját, csak el kell fogadni ezt a kegyelmet, csak hinni kell, hogy ez így igaz, és érette veszni hagyni mindent, s úgy fogadni el Isten országát, mint a bűntől kifosztott koldus. Hiszed-e te ezt? Amíg akár anyagilag, akár szellemileg, akár lelkileg gazdagok vagyunk, s adunk a gazdagságokra, addig, amíg igazaknak tudjuk magunkat, Isten nem tud minket megigazítani. Csak a lelki szegényeké az Istennek országa.
A történet nagyon szépen kezdődik és nagyon szomorúan végződik. Úgy kezdődik, hogy egy derék, reményteljes ifjú az üdvösség nagy kérdésétől gyötörve Jézushoz megy és felveti élete legnehezebb kérdését: "Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?" S úgy végződik, hogy mikor megkapja a feleletet, lehajtja fejét, és az örökélet kapujából visszafordul, elszomorodik, talán könnycsepp gördül szeméből és visszamegy az üdvbizonytalanságba és a kárhozatbizonyosságba. Futva jött, s magát vonszolva megy el, mert nem tud Jézusért mindenről lemondani. A tanítványok elálmélkodva, Jézus szomorúan néz utána. Engedi, hogy elmenjen. Nem állja útját...
Testvéreim! Ennek az istentiszteletnek két vége lehet. Az egyik az, hogy engedelmeskedsz és azt mondod: "Uram, én követlek téged, akárhova mégy! Elhagyok érted mindent és koldusan megyek veled. A másik vége pedig az lehet, hogy visszamegyek ahhoz, akiről, vagy amiről nem tudok lemondani. Az egyik végződésén nagy öröm van a mennyben a megtérő bűnös felett, a másiknál Jézus szomorúan magyarázza a tanítványoknak: Látjátok, milyen nehéz üdvözülni. Testvérem! Ez a szemrehányás még éget őbb a kereszt után, mint volt a kereszt előtt.
Mert Ő ott mindent elvégzett, és az emberek mégsem törődnek ilyen nagy üdvösséggel. Ámen.

Isten igazít meg Márk 10,17-27
Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap 1953. augusztus 23.
A gazdag ifjú történetének tanulságát Jézus nem vízszintes, hanem függőleges vonalban húzza meg. Nem a vagyonhoz való viszonyunk erkölcstanát adja, hanem azt a nagy kérdést veti fel, melyet Péter így fogalmaz meg: „Kicsoda idvezülhet tehát?” 1. Ez a kérdés az üdvösség kérdése az élet legfontosabb kérdése.
Azok, akik egy kézlegyintéssel szokták elintézni az üdvösség kérdését, s azt hajtogatják, hogy nekik itt a földön kell boldogság, nem pedig földöntúli üdvösség, el kell, hogy gondolkozzanak a gazdag ifjú történetén, amely világosan mutatja, hogy az üdvösség kérdése e földi életnek is legfontosabb kérdése.
Ennek az ifjúnak mindene megvan, ami a boldogsághoz szükséges. Ifjú.
Tehát nem kialudt tűzhányó, mely már csak hébe-hóba füstölög, élettüze azonban elhamvadt már. Nem poros vándor, aki fáradtan ül az út mentén és már csak pihenni vágy. Nem emlékeken merengő öreg, akinek háta mögött van már az élet, hanem ifjú, aki tüzesen, tetterősen dől neki a jövőnek, mint akinek előtte van még az élet.
Ifjúsága dacára is köztekintély már. Luk. 18,19 szerint már főember. Nem kell küzdenie már az érvényesülésért, hanem minden erejét belevetheti az alkotó munkába.
Gazdag. Sok jószága van. Mindent megengedhet magának, ami pénzért kapható. Pedig e világon sok minden eladó és megvásárolható, csak meg kell adni az árát. A gondfelhők ismeretlenek élete egén s a holnap kérdése sohasem izgatja őt.
Szilárd erkölcsű fiatalember. Zabolában tartja testét és vérét. A korán elnyert köztekintély nem teszi elbizakodottá, s gazdagsága nem csábítja bűnös örömökre. Szemébe meri mondani Jézusnak, hogy nem lop, hamis tanúbizonyságot sem tesz, kárt senkinek nem okoz, sőt azt is, hogy tiszteli szüleit és nem panaszkodik. Mindezt nemcsak a jelen időre állítja. Vallja, hogy mindezeket megtartotta ifjúságától fogva. Nem kell lesütött szemmel állnia Jézus tekintette előtt.
Csoda-e ha szeretikőt az emberek. Nem a vagyonáért, hanem önmagáért.
Jézusról is azt írja a szent író, hogy megkedvelte őt.
Ha valaki, akkor ez az ember boldog lehet, gondolhatjátok. Pedig a történet világosan mutatja, hogy ez az ember boldogtalan. Övé a földi élet, de nyugtalan a szíve afelől, hogy övé-e az örök élet. Nincs üdvbizonysága, hanem üdvbizonytalanságban van. Sőt, ami több, kárhozatbizonysága van. Világosan látja, hogy valami hiányzik az életéből. Örökösen ezen töpreng: „Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerhessem?” Szenved alatta. Ez a kínzó kérdés elveszi az öröm ízét a szájából. Emberek próbálják megnyugtatni.
Bizonyítgatják neki, hogy ilyen derék ember bizonyosan üdvözül. Mindhiába.
Mintha csak Luthert látnánk gyötrődni másfélezer év múlva a kolostorban.
Mikor meghallja, hogy Jézus arra jár, ott hagy mindent, s felkeresi. Nem bírja kivárni, míg gazdag főemberhez méltó ünnepélyességgel odaér. Úgy fut hozzá, mintha üldözné valaki. Úgy térdel le előtte, mintha az életéért könyörögne.
Minden bevezetés nélkül csak úgy kirobban belőle élete nagy kérdése: „Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?”
Ez-e a te életednek is a legfontosabb kérdése? Ha nem, vedd tudomásul, hogy nem menekülhetsz meg ettől a kérdéstől. Egyszer eléd fog állni, nem mint érdekes vagy érdemtelen elméleti kérdés, hanem mint a saját létkérdésed. Az üdv bizonytalanság és a kárhozattól való rettegés gyötrő kínjai között jöjj, térdelj a gazdag ifjú mellé, Jézus elé a porba, s várd Tőle a feleletet erre a fontos kérdésre. 2. Jézus nagyon meglepő feleletet ad: az üdvösség kérdése az élet legnehezebb kérdése.
Kicsoda idvezülhet? Erre a kérdésre a világ azt feleli: A jó ember. Jézus pedig azt feleli: Nincs jó ember. „Senki sem jó, csak egy, az Isten.” Nem elégszik meg azonban ezzel az általános felelettel, hanem egészen konkréten is alkalmazza a szóban forgó személyre, a gazdag ifjúra: Még ilyen derék, kedves ember sem mehet be az Isten országába. Meg is magyarázza. E világ szemében az olyan ember, mint ez a gazdag ifjú, már jó ember. Isten azonban nemcsak a parancsolatok megszegését tekinti bűnnek, hanem még az úgynevezett fogyatkozásokat is számon tartja. Mi emberek ezekre a fogyatkozásokra olyan megértő és elnéző tekintettel nézünk. Gyarlóságoknak nevezzük. Úgy tekintünk rájuk, mint amik együtt járnak emberi létünkkel. Nem tehetünk róluk. Nem felelhetünk értük, hiszen az ember ember és nem Isten. Ezekre szoktuk mondani, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik, hogyne botolnék meg tehát az ember! Isten ellenben úgy néz ezekre a fogyatkozásokra is, mint amik kizárnak minket az Isten országából.
A gazdag ifjú példáján mindjárt meg is mutatja Jézus ezt az igazságot. Mi a gazdag ifjú fogyatkozása? Nem az, hogy gazdag. Nem a sok jószág önmagában véve az akadálya annak, hogy örökélete legyen, hanem az - amint Jézus később maga is megállapítja -, hogy a gazdagságban bízik. Nem bír, nem tud szegénnyé lenni, mert nem meri életét rábízni arra a Jézusra, aki hívja őt. „Jer, kövess engem!” Nem meri vállalni a Jézusra hagyatkozás kockázatos bizonytalanságát.
Úgy érzi, mintha a szilárd talajról hullámzó tengerre hívná Jézus. Jobban bízik a földjeiben; a nyájában, a magtárában, a pénztárcájában, mint Isten ígéretében.
Nagyobb garancia számára a vagyon, mint Jézus.
Mindez most már betekintést ad abba is, hogy miért esik Istennél oly súlyosan latba az ún. fogyatkozás is. Amiben bízom, amiről nem tudok lemondani, azt Istennél is jobban szeretem, az tehát az Istenem, illetve az a bálványom. Bálbányimádónak pedig nincs helye ott, ahol Isten, az egy igaz Isten minden mindenekben.
Ha meggondoljuk, hogy az Isten országában csak azoknak van helyük, akik Istenért mindenről hajlandók lemondani, de Istenről senkiért és semmiért sem, ha hozzávesszük, hogy ha nem is pénzben kifejezhető, de valamilyen gazdagsága minden embernek van, amelyen csüng a szíve, amelyhez ragaszkodik, akkor megértjük, hogy ez a történet kétségbeejtő történet. Ha így áll a dolog, hogy amiről nem tudok lemondani, az kizár az Isten országából, akkor senki sem üdvözülhet. Így is van. Maga Jézus állapítja meg: Embereknél ez lehetetlen. Még szemléltetőbb példát is mond rá. Ugyanolyan lehetetlen, mint amilyen lehetetlen, hogy egy teve egy tű fokán át tudjon menni. 3. A gazdag ifjú története szomorú valóság, de valóság a Jézus hozzá fűzött vigasztalása is.
Ember számára az üdvösség kérdése az élet legnehezebb kérdése.
Egyenesen megoldhatatlan. Ami azonban embereknél lehetetlen, az lehetséges Istennél, s mihelyt Isten belenyúl a dolgokba, az üdvösség kérdése az élet legnagyobb kérdése lesz.
A gazdag ifjú eseténél még Jézus nem ád közelebbi felvilágosítást arról, hogy Isten miképp teszi lehetségessé az ember üdvösségét, a bűnös ember megigazulását, utalás azonban van már reá. Így kezdődik az ige: „És mikor útnak indult vala.” Ez az út már Jeruzsálembe vezet, s a Golgothára visz.
Azután Jézus nem fogadja el a gazdag ifjútól azt, hogy jónak mondja őt. Ez is azt mutatja, hogy Ő azonosítja magát a bűnös emberrel, az üdvösségből kizárt gonosztevővel s a Golgothára megy érte, hogy ott elszenvedje érette és helyette bűneinek minden büntetését. Így igazít meg az Isten. A golgothai kereszt óta tehát arra a kérdésre: Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem? ez a felelet: Semmit. A kereszten Krisztus mindent elvégezett. Azóta mindenki üdvözülhet. A házasságtörő asszony, a tolvaj Zakeus, a halálraítélt lator, a Krisztustagadó Péter. Mindenki, aki hisz a Krisztusban megjelent kegyelemben, s úgy fogadja Isten országát, mint a bűntől kifosztott koldus. Hiszed-e te ezt?
Amíg akár anyagilag, akár szellemileg, akár lelkileg gazdagok vagyunk, s adunk a gazdagságunkra, addig, amíg igazaknak tudjuk magunkat, Isten nem tud minket megigazítani. Csak a lelki szegényeké a mennyeknek országa. Énekeld hát te is: „Jövök semmit sem hozva, Keresztedbe fogózva, Meztelen, hogy felruházz, Árván, bízva, hogy megszánsz.” Aki így jön, azt megigazítja Isten.
A történet nagyon szépen kezdődik és nagyon szomorúan végződik. Úgy kezdődik, hogy egy derék reményteljes ifjú felveti a kérdést: „Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem?”, s úgy végződik, hogy az örökélet kapujából visszafordul. Elszomorodván, búsan visszamegy az üdvbizonytalanságba és a kárhozat-bizonyosságba. A tanítványok álmélkodva, Jézus szomorúan néz utána. Engedi, hogy elmenjen. Nem állja útját. Nem próbálja meggyőzni lépésének botorságáról. Nem kiált utána és nem hívja vissza, csak fáj a szíve nagyon utána.
Ma is hallottuk az üdvösség kérdését. Felvetette előttünk az Úr Jézus. Meg is felelt reá. Mit felelünk mi reá? Csak kétféle eset lehetséges. Vagy engedelmeskedünk neki, és követjükőt, vagy visszafordulunk a küszöbről a kárhozat felé kanyargó útra. Az előbbi esetben nagy öröm van a mennyben egy bűnös ember megtérésén, s megtelik a mi szívünk is az üdvösség örömével. Az utóbbi esetben megszomorítjuk Jézust, de önmagunkat is. Lehetetlen az, hogy itt és most öröm legyen? Embereknél lehetetlen, de Istennél lehetséges. Ámen.