Túróczy Zoltán

Kegyesek megtérése Máté 23,23-39
Ötvened vasárnap 1953. febr. 15.
Máté evangéliumának 23. fejezetében kora kegyeseivel, a farizeusokkal és írástudókkal számol le Jézus. Ebből a nagy beszédéből való a mai szent lecke. Ebből a felolvasott részletből is olyan szenvedélyes tűz csap ki, ami egészen szokatlan nála. Ugyanaz az indulat lobog benne, mint a templomtisztításkor. Amott a keze korbácsol, itt a szava csattog, mint ostor, a farizeusok és írástudók hátán. 1. Kik voltak ezek a kegyesek, akik ilyen indulatba hozták Jézust?
A közvélemény nagyon hamar el szokta intézni őket azzal, hogy képmutatók, báránybőrbe bújt ragadozó farkasok, vallásos gazemberek. Ez azonban tévedés. Még a Jézus szenvedélyes vádbeszéde is egy csomó kiváló tulajdonságot említ meg a farizeusok és írástudók életében. a) Pontos tizedfizetők. Izrael népének sohasem volt szabad megfeledkeznie arról, hogy a földnek, a nyájnak, a termésnek, s általában mindennek adója, s ura az Isten, a nép maga csak sáfár. Isten tulajdonának elismerése nyilvánult meg abban, hogy szabályosan, évről- évre megismétlődő módon Istennek kellett felajánlani a mező, szőlő, olajfa termésének tizedét (Sylvester). A föld termésén kívül az üzleti haszon és a hadizsákmány tizede is Istent illette. Ebből tartotta fenn akkor magát az egyház, a papok, a leviták, a templom. Tekintélyes adó volt ez a tized. Próbáld csak kiszámítani, hogy mennyit tenne ki nálad ez a tized, s hasonlítsd össze azzal az összeggel, amit Isten céljaira áldozol, akkor meglátod, mit jelent a tized fizetése!
Az írástudók és farizeusok példamutatóan pontos tizedfizetők voltak. Olyan aprólékos pontossággal fizették, hogy még abból is tizedet adtak, amiből mások nem szoktak s amiből az egyház sem kívánta: a kert veteményeiből, a mentából, a kaporból és a köményből (23. v.), csakhogy valamivel be ne csapják az Istent. És ezt mind jó szívvel tették. A fizetésre nem kellett őket felszólítani. Adószedőt nem kellett értük küldeni. Sok lelkész lenne boldog, sok gondnoknak nem lenne semmi gondja és sok gyülekezetnek lenne meg minden, mire e földön szüksége van, ha ilyen áldozatkész adófizetői lennének, mint ezek a sokat szidott írástudók és farizeusok! b) Pontosan betartják Isten tisztasági parancsait. Istennek ugyanis a törvényben különféle tisztasági intézkedései voltak. Nem csupán egészségvédelmi intézkedések voltak ezek, sőt elsősorban nem azok. Az úgynevezett kultikus tisztaságot akarták megőrizni, tehát azt az állapotot, amelyben az ember részt vehet a kultuszban, az istentiszteleten, odajárulhat Isten elé. Ezek a kegyesek mindezt pontosan betartották. Mosdatlan kézzel nem ettek. A poharat és tálat alaposan megtisztították. Sőt, hogy valamiképpen valami holttesttel ne kerüljenek érintkezésbe, még az ivóvizüket is átszűrték egy finom kendőn, hogy valamiképp benne ne maradjon egy muslica, egy szúnyog, s ennek véletlen megivásával tisztátalanokká ne váljanak (24-25.v.).
Oh, ha mi ilyen szentnek tudnánk tartani Istent, így tudnánk vigyázni arra, hogy mint állunk élébe, ennyire tudnánk irtózni mindentől, mit Isten tisztátalannak mond, mennyivel előbb volna a saját hitéletünk is, meg a gyülekezeté is! c) Ezek az emberek megbecsülik a múltat. Építik a próféták sírjait és ékesgetik az igazak síremlékeit (29. v.).
Az egyház áldott jelenének rendkívül fontos tényezője a történeti folytonosság tudata, a múlt megbecsülése, ismerete annak, hogy miképp vezette Isten egyházunkat és gyülekezetünket elmúlt évszázadok nehézségei közepette, kiken keresztül építette a mi jelenünket. Ha mi is így betartanánk azt, amit Zsid. 13,7 köt a lelkünkre: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét”, akkor nem vádolná kegyelet nélküliséggel a mai nemzedéket a temetőben annyi elhanyagolt papi, tanítói, kántori, felügyelői sír, s akkor a történelem ismerete nagyobb bátorságot adna nekünk a mai nehézségek elhordozásához. d) Ezek az emberek nemcsak ismerik a történelmet, hanem okulnak is belőle. A történelemnek mindig megvan az a veszedelme, hogy a távlatban megszépül. Az ember azt hiszi, hogy a régi idők mind jó idők voltak. Az írástudók és a farizeusok nem estek ebbe a hibába. Ők le tudják mérni a múltat, meg tudják látni annak hibáit, bűnbánatot tudnak tartani érte, s intő leckéjét megtanulják. Isten elnémított prófétáinak sírjánál bizonyosságot mernek tenni arról, hogy „Ha mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében” (30.v.). Mennyire más lenne a jelenünk, ha mi így tudnánk tanulni a múltból! e) Ezek az emberek a tantisztaság és az egyház békéjénekőrei. Szigorúan őrködnek afölött, hogy az egyházban minden ékesen és rendben legyen. A törvény megvetői, a hagyomány megrontói, a béke megzavarói iránt nem ismernek irgalmat. Még halálos ítélettől sem riadnak vissza velük szemben. Jézus koránakők az inkvizítorai.
Arról lehet beszélni, hogy szabad-e az egyházban erőszakot alkalmazni, de az kétségtelen, hogy erőszakuk mögött az egyik rugó az egyház féltése. És az is kétségtelen, hogy nem hullanék úgy szét az egyházunk, ha erősebb lenne benne az egyházfegyelem. 2. Hát mi baja van Jézusnak ezekkel az emberekkel?
Az, hogy meg nem tért kegyesek, újjászületés nélkül akarnak kegyesek lenni. a) Ennek a következménye az, hogy kis erényekkel nagy mulasztásokat takarnak. Nem az a baj, hogy a kert veteményeiből is dézsmát, tizedet adnak, sem az, hogy az ivóvizüket megszűrik, az a baj, hogy ezekre úgy tekintenek, mint valami rendkívüli teljesítményekre, amik által különbek másoknál. Nagyon meg vannak elégedve vallásos életük kínos pedantériájával s ennek következtében önmagukkal is. Ezért nem veszik észre, hogy elhagyják azt, ami a törvényben a nehezebb, az ítéletet, az irgalmasságot és a hívséget, vagy ahogy Jézus metsző gúnnyal mondja: elnyelik a tevét (23-24.v.). Mulasztási bűneik leginkább a felebaráti szeretet vonalán jelentkeznek. Istent kifizetik aprópénzzel, a felebarátnak pedig azt gondolják, éppen ezért semmivel sem tartoznak. Isten iránti teljesítményük gőggel tölti előket, s észre sem veszik, hogy megbámult, szigorú istenfélelmük mögött rút önzés és szeretetlenség húzódik meg. b) Hogy meg nem tért kegyesek, ezt mutatja kegyességük elkülsőiesedése. Nem az a baj, hogy a tisztasági szabályok betartására oly nagy gondot fordítanak, hanem az a baj, hogy ezzel megelégszenek. Két nagyon kemény képet használ leleplezésükre az Úr. Az egyik a lusta háziasszonyhoz hasonlítja őket, aki mindig csak annyit takarít a konyhában, amennyit a vendég láthat. Az edények kívülről tiszták, ragyognak, de belül nincsenek elmosogatva. Ha egyszer valamelyik vendégnek eszébe jutna, s belülről is megnézné valamelyik lábast, elszörnyülködve látná benne régi ételmaradékok légy lepte piszkát. A másik kép, amit használ, a meszelt sír képe. Amint nálunk a halottak napja táján rendbehozzák a sírokat, a zsidók húsvét közeledtekor hozták rendbe a temetőt. Ilyenkor nemcsak a házakat meszelték be frissen, hanem a sírköveket vagy a kripták ajtait is. Fehéren, tisztán várta a temető húsvét ünnepét, de az ünnepi fehér köntös alatt tovább rothadtak a holttestek, s tovább lakmároztak rajtuk a férgek.
Így lett külsőség náluk minden. A külső tisztaság alatt ragadomány és mértéktelenség, képmutatás és törvénytelenség tanyázott. Kívülről tiszták voltak, de bent a test szennyes kívánságai mértéktelenül, zabolátlanul uralkodtak rajtuk. Ennek kielégítésére nem riadtak vissza törvénytelen eszközöktől sem, attól sem, hogy ragadományként szerezzenek meg maguknak földi javakat. Így lett egész kegyességük képmutatás. Tisztaságuk nem a lélek belső tisztaságának volt a kivetítődése, hanem külső máz csupán. c) Nem bírták elhordozni a megtérésre intő szót. Kifogásolták, hogy atyáik mit cselekedtek hajdan a prófétákkal, de ők ugyanazt cselekszik a mai prófétákkal.
Törvénytipróknak, a hagyomány megrontóinak, az egyház békéje megbontóinak tekintik, üldözikőket s akit lehet, el is tesznek láb alól, hogy ne kellemetlenkedjenek. Virágokkal békítgetik a régi prófétákat, s tövissel szurkálják a maiakat. Pedig a próféták sohse virágokat kerestek, hanem mindig követőket. Mindegy, hogy ostorozó, kemény beszéddel fordul-e a próféta feléjük, mint Keresztelő János, vagy a tyúkanyó szelíd szeretetével gyűjtögeti őket, mint Jézus, a sorsuk ugyanaz. Felhördülnek, vérig meg vannak sértve, ha valaki azt meri mondani, hogy nekik is meg kell térni.
Ebben a gyülekezetben is bizonnyal vannak kegyes emberek, öntudatos evangélikusok, jó egyháztagok, áldozatkész hívek, szorgalmas templombajárók. Ha te is egy vagy ezek közül, mit gondolsz, nem kellene neked is megtérni? Ha felfortyansz erre a felhívásra, akkor ez a bizonysága annak, hogy te vagy az az ember, akiről az igében Jézus olyan haraggal beszél. Megtérés nélkül kegyességed dacára is elkárhozol, vagy talán épp azért kárhozol el, mert kegyességed az akadálya annak, hogy most is meghalld Jézus hívó és gyűjtő szavát.
Pár nap múlva itt a böjt. Jeruzsálem, Jeruzsálem, drága Sion! Akarsz-e megtérni? Ámen.

Két kérdés Időpont: Szentháromság utáni 18. vasárnap, 1956. szeptember 30.
Alapige: Máté 22,34-46.
A farizeusok pedig, hallván, hogy a sadduczeusokat elnémította vala, egybegyűlének; És megkérdé őt közülök egy törvénytudó, kisértvén őt, és mondván: Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták. Mikor pedig a farizeusok összegyülekezének, kérdezé őket Jézus, Mondván: Miképen vélekedtek ti a Krisztus felől? kinek a fia? Mondának néki: A Dávidé.
Monda nékik: Miképen hívja tehát őt Dávid lélekben Urának, ezt mondván: Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul.
Ha tehát Dávid Urának hívja őt, mi módon fia? És senki egy szót sem felelhet vala néki; sem pedig nem meri vala őt e naptól fogva többé senki megkérdezni.
Kérdésekről szól a mai ige. Minden kérdés annyit ér, amilyen mélyről jön s amennyire sorsdöntő a felelet, melyet reá várunk. Két kérdésről szól a mai ige. Az egyiket emberek teszik fel Jézusnak, a másikat Jézus kérdezi az emberektől. 1. Az emberek által Jézusnak feltett kérdés ez: Melyik a nagy parancsolat a törvényben?
Egy farizeus törvénytudó veti fel. Látszólag igen tiszteletreméltó, Jézushoz illő és fontos kérdés.
Isten tízparancsolatát ugyanis a farizeusok 613 rendelkezésre bontották fel. Ebből 248 parancs, 365 pedig tilalom. A parancsok száma állítólag egyezik az emberi tagok számával, a tilalmaké pedig az év napjainak számával. Ez a rendelkezéserdő olyanná tette az életet a törvénytisztelő és Isten akaratát kereső ember számára, mintha örök lelki aknamezőn járna. Sosem tudta, mikor lép rá valami tilalomra s ha rálépett, akkor jött a robbanás: a lelkiismereti furdalás, Isten kiengesztelésének keresése, a tisztulási ceremóniák. Ez a mindent szabályozni akaró törvénymagyarázat elvette az élet szabadságát, örömét, paragrafusok drótjain rángatott bábukká tette az embereket. Nem csoda, hogy ebből a vadonból szeretett volna szabadulni az ember s megpróbálta legalább fontossági sorrendbe állítani a parancsolatokat és tilalmakat s így kirostálni belőlük a kevésbé fontosakat. „Melyik a nagy parancsolat a törvényben?” Ha ez a kérdés mélyről jön és őszinte, akkor az üdvözítő emberi cselekedet után való kérdezősködés. Erre Jézus mindig a törvény összetörő követelésével felel. Leegyszerűsíti a törvényt a szeretet parancsára. Megkönnyebbülve hallja az ember, hiszen – gondolja – szeretni könnyű. Szeretni tud a tipegő kisgyermek, meg a tehetetlenül üldögélő aggastyán is. Azután az így leegyszerűsített törvényt egyszerre elmélyíti szédítő mélységűvé. Szeretni könnyű, de ki tudná Istent teljesen szeretni, teljes szívből, teljes lélekből és teljes elméből? Úgy, hogy senki és semmi más számára ne jusson hely a szívemben, lelkemben és elmémben. Ki tud ilyen, Isten szerelmével megtelített ember lenni? Ki tud minden és mindenki mást csak Istenért és Istenen keresztül szeretni? Önmagamat is, meg a felebarátomat is? Nincs erre a kérdésre más felelet, csak ez: Senki, én sem. Üdvösséget szerző emberi cselekedet nincs, nekünk csak kárhozatot szerző cselekedeteink vannak. A keresztyéneknél is jelentkezik ez a kérdés; nálunk ez a fogalmazása: Mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerjem? Az üdvözítő emberi cselekedet után való kérdezősködés nálunk a hitetlenség kérdése. Azt mutatja, hogy nem hiszünk abban, hogy a kereszten minden elvégeztetett s hogy engem elveszett és elkárhozott embert, a bűn foglyát, Jézus megváltott vérével. Magunk akarunk valamit cselekedni, nem pedig kegyelemből hit által üdvözülni. Lehet, hogy talán nem akarjuk kiérdemelni a mennyországot – ennyire azért mégis csak vagyunk evangélikusok –, de ki akarjuk érdemelni a kegyelmet. Elfelejtjük, hogy a kegyelem kiérdemelhetetlen, hiszen épp azért kegyelem és nem fizetés. A farizeusoknál a Jézusnak feltett kérdés sokszor nem az üdvözítő emberi cselekedet után való kérdezősködés volt, hanem egyszerű vezetés-kérdés. Tudni szeretnék, hogy Istennek mi az akarata az élet egyszerű kérdéseiben is. Isten vezető akaratának megismerése nem egyszerű dolog. Van úgy, hogy olyan világosan megmutatja vezetését, hogy a bolond sem tévedhet el rajta /Ézs. 36,8./, rendszerint azonban meg kell küzdeni érte. Nem lehet elmechanizálni. Igeolvasás, imádkozás, lelki testvérekkel való együtt-tusakodás között bontakozik ki és sokszor nagyon lassan tisztul fel a ködfátyol a szemünkről, míg felismerjük az Úr akaratát. Az Isten akaratát kereső farizeusok meg akarták takarítani maguknak az Isten akaratának meglátásáért végzendő tusakodást s valami lexikonszerű útmutatót szerettek volna, melyben minden elképzelt lehetőségre azonnal megvan Isten pontos és félreérthetetlen válasza. Ma is sokszor molesztáljuk Jézust ilyen kérdésekkel. Ügyvédet csinálunk belőle, aki ismerője a törvénynek, jártas a paragrafusok labirintusában s akihez elmehetünk minden ügyes- bajos dolgunkban ügyvédi tanácsot kérni.
A mai szent leckében azonban a farizeus kérdése mögött nem az Isten akaratát kereső s az engedetlenségtől félő ember szorongása van, hanem egy kísértés. /35. v./ Fogós kérdésnek szánja. Tőrt akar vele vetni Jézusnak. Ha nekünk nincsenek is ilyen vesztő-szándékú kérdéseink Jézushoz, de azért mi is molesztáljukőt sokszor olyan kérdésekkel, melyek istenkísértő kérdések. Ilyen például a kíváncsiság kérdése. Mikor Jézus a Genezáret tavánál megjövendöli Péter vértanú halálát, Péter hátratekintve meglátja Jánost s ezt kérdezi Jézustól: „Uram, ez pedig mint lészen?” Jézus ezt a kérdést a kíváncsiság kérdésének, molesztáló kérdésnek tekinti és így felel reá: „Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mi közöd hozzá? Te kövess engem!” /Ján. 21,21-22./ A kíváncsiskodás kérdését Jézus keményen visszautasítja. De ugyanígy visszautasítja a számonkérés kérdését is, mert az is kísértő és molesztáló kérdés. A mennybemenetel napján értetlenül állnak a tanítványok Jézus előtt. Nem tudják megérteni, hogyan mehet el dolgavégezetlenül e földről. Számon is kérik Tőle: „Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izraelnek?" Jézus így utasítja vissza a számon kérő kérdést: "Nem a ti dolgotok tudni.” /Ap. csel. 1,6-7./ Ne molesztáld Jézust a hitetlenség, az ügyvédi tanácskérés, a kíváncsiskodás és a vizsgáztató számonkérés kérdéseivel! Inkább alázd meg magad, mert te is épp oly jól tudod, mint én, hogy ezek mögött a kérdések mögött rendszerint a vonakodó és kibúvót kereső engedelmesség, vagy teljes engedetlenség van. 2. A másik kérdés, amit Jézus tesz fel az embernek, ez: „Miképpen vélekedtek ti a Krisztus felől?” /42. v./ Ez a kérdés nem tőrnek szánt kísértő kérdés, még csak nem is megszégyenítés végett feladott vizsgáztató kérdés, hanem ez az élet legnagyobb kérdése. Ez az egy szükséges dolog. Ezen d ől el a boldogságom. Mikor Jézus Cezárea Filippinél ezt a kérdést megtárgyalja tanítványaival, megkérdi tőlük, kinek mondjákőt az emberek s mikor a tanítványok hűségesen beszámolnak arról, hogy miket hallottak az emberektől, Jézus egyenesen nekik szegzi a kérdést: „Ti pedig kinek mondotok engem?” Erre mondja el Péter a nagy hitvallást: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” Ezt a hitvallást dicséri meg Jézus ezekkel a szavakkal: „Boldog vagy Simon, Jónának fia.” /Máté 16,13-17./ Nemcsak Péter boldogsága dől el ezen a kérdésen, hanem az enyém is. Aki hiszi, hogy Jézus Istennek Fia, Megváltó, az tudja, hogy Isten szeret s ez boldoggá teszi még akkor is, ha csupa boldogtalanító körülmény közepette él. Ezen a kérdésen dől el az egyház léte is. Ugyanennél a beszélgetésénél mondja el Jézus, hogy erre a kősziklára, erre a hitre építi fel anyaszentegyházát és akkor a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. /Máté 16,18./ Amíg az egyház ezt a hitet vallja és vállalja, addig rátörhet a pokol minden hada, belekerülhet ellenséges világnézetek pergőtüzébe, hatalmaskodhatnak felette börtönnel, gályával, máglyával, nem tudnak rajta diadalmaskodni.
De ha lelép az egyház ennek a hitnek sziklafundamentumáról, támogathatja e világ minden hatalmassága, bőségszaruból ömölhet felé arany és hatalom, menthetetlenül elpusztul, mert nem egyház többé. Ezen a kérdésen dől el az üdvösségem is. Ez az egyetlen kérdés az ítélet napján. Így vallotta Péter apostol is a főtanács előtt: „Nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.” /Ap. csel. 4,12./ Erre a nagy kérdésre a feleletet itt kell megadni e földön. A mai szent lecke is rámutat azonban arra, hogy a Krisztus-kérdésre lehet olyan feleletet is adni, mely biblikus ugyan, de mégsem igaz, vagy csak félig igaz. A farizeusok is biblikus feleletet adnak rá. Dávid fiának mondják. Jézus máskor másoktól el is fogadja a Dávid fia megszólítást, itt azonban nem elégszik meg vele. Rámutat arra, hogy Krisztus, a Megváltó, nemcsak fia Dávidnak, hanem Ura is. Ez a teljes bibliai igazság, a másik csak féligazság. Vallod-e, hogy Jézus a Krisztus, Istennek Fia, aki irántunk érzett szánalomból emberré lett, Dávid sarjából született, bűneinket magára vette, elszenvedte érettünk és helyettünk azoknak büntetését, a Benne hívőket vérével fehérre mossa s ezzel Urunkká lesz, hogy mint megkegyelmezett bűnösök az Ő országában Ő alatta éljünk és Neki szolgáljunk? Lehet, hogy az ajkad helyesen, biblikusan felel, mint a farizeusok. Lehet, hogy még helyesebben, mert Te már az egész igazságot ismered Jézusról. Jézus azonban tovább faggat: Mit felelsz az életeddel erre a kérdésre? Meg tudod-e mutatni a hitedet a cselekedeteidből?
Meglátszik-e rajtad, hogy Megváltód van neked? Látja-e a világ, hogy megváltott ember vagy?
Lehet, hogy te is kérdésekkel jöttél ma a templomba. Lehet, hogy őszinték, de lehet, hogy csak fontoskodók a kérdéseid. Akár ilyenek, akár olyanok, hagyd most a kérdéseidet! Nem fontosak.
Ellenben fontos az, hogy nézz szemébe annak a kérdésnek, amit Jézus ma neked is feltesz: Miképpen vélekedsz Krisztus felől? Ámen.

Mi az Istené?
Időpont: Szentháromság utáni 23. vasárnap, 1956. november 4.
Alapige: Máté 22,15-22.
Ekkor a farizeusok elmenvén, tanácsot tartának, hogy szóval ejtsékőt tőrbe. És elküldék hozzá tanítványaikat a Heródes pártiakkal, a kik ezt mondják vala: Mester, tudjuk, hogy igaz vagy és az Isten útját igazán tanítod, és nem törődöl senkivel, mert embereknek személyére nem nézel.
Mondd meg azért nékünk, mit gondolsz: Szabad-é a császárnak adót fizetnünk, vagy nem? Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, monda: Mit kisértgettek engem, képmutatók? Mutassátok nékem az adópénzt. Azok pedig oda vivének néki egy dénárt. És monda nékik: Kié ez a kép, és a felírás? Mondának néki: A császáré. Akkor monda nékik: Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek. És ezt hallván, elcsodálkozának; és ott hagyván őt, elmenének. „Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?” Ezt a kényes kérdést vetik fel Jézusnak ebben a történetben ellenségei, akik politikai és egyházi pártállásra való tekintet nélkül összefogtak, hogy szóval ejtsékőt tőrbe. Veszedelmes kérdés. Ha nem felel rá, vagy nemmel felel, fel lehet jelenteni Őt a római hatóságnál, mint politikai lázítót. Ha igennel felel, csalódottan otthagyják legkedvesebb hívei, a kegyes zsidók, akiknek számára ez a kérdés nem politikai, hanem vallási kérdés, mert szemükben a pogány felsőbbség elismerése Isten királyi jogainak megtagadása. Jézus azonban átlát a szitán s mindenkit leszerelő bölcsességgel adja meg reá a választ: „Adjátok meg ami a császáré a császárnak; és ami az Istené, az Istennek!” /21. v./ Ez a kérdés örök kérdése Isten népének s mindig kényes kérdés. Ma így áll elénk ugyanez a kérdés: Korlátlan-e az állam hatalma alattvalói fölött? Ha nem, meddig tart Isten népére az engedelmesség kötelezettsége s hol kezdődik az ellenállás joga? Az ellenállás jog-e csupán, mellyel – ha akar – él Isten népe, de amelyet kihasználatlanul is hagyhat, ha úgy tetszik neki, avagy pedig kötelesség, melynek elmulasztása Isten iránti engedetlenség és hittagadás? Jézusnak erre a kérdésre adott felelete is örök. Sokszor figyelmen kívül hagyjuk azonban, hogy Jézus felelete két mondatból áll. A világ Jézus válaszának első részét hangsúlyozza: Adjátok meg, ami a császáré, a császárnak! Érthető, hiszen ez a mondat a világra vonatkozik s az embert e világ mindig jobban érdekli, mint a túlvilág. Az is érthető, hogy e világ hatalmasainak az volt az érdeke, hogy kihangsúlyozza Jézus politikai engedelmességét s rámutasson arra, hogy Jézus nem vállalta a politikai lázadó és lázító szerepét, hanem pozitíve, lojálisan viszonyult az államhatalomhoz, a keresztyéneknek tehát hitbeli alapon is hű alattvalóknak kell lenniök. Magánál Isten népénél is bizonyos tekintetben hangsúlyosabb volt az első mondat. Ezért okozott számára mindig problémát a határ kérdése. A császár és Isten, az állam és Isten országa, az alattvalói hűség és a hitvalló kötelesség között ugyanis sokszor elmosódik a határ. Nem olyan egyszerű megmondani, hogy hol végződik az egyik s kezdődik a másik. Nincs köztük sorompó, nem állanakőrt mellette határőrök, nem jelzi az idegen területet idegen zászló. Néha csak egy jeltelen barázdán lépünk át s már idegen felségjog alatti területen vagyunk. Ezért van azután az, hogy néha egészen kicsinynek látszó dolgok válnak a hívő lelkiismeret számára a hitvallás, vagy hittagadás kérdésévé. Az első keresztyéneket arra akarta kényszeríteni az állam, hogy hajtsanak fejet a császár szobra előtt. Megtagadták s inkább vállalták a vértanúságot, mert ebben a fejbólintásban vallásos tiszteletet láttak, amellyel elismerték volna a császár istenségét. Ezt már nem adták meg a császárnak, mert ez egyedül Istent illette meg. Ambrosius püspöktől egyszer azt követelte a császár, hogy templomát engedje át a Jézus-tagadóknak. A püspök így felelt: „A föld palotái a császár tulajdonai, de a templom Isten háza. Annak küszöbén megszűnik a császár hatalma.” Inkább vállalta a száműzetést, mint a császári parancsnak való engedelmességet. Mikor a reformációkor a „könyvecské”-hez, a bibliához akart nyúlni az államhatalom, Luther világosan megmondta s követőivel is megmondatta: Nem, azt már nem! Itt állok, másként nem tehetek, még ha kiátkoznak is. Úgy látszik, mintha Isten népe is inkább így tette fel a kérdést: Hol lépek át a császár területéről Isten területére?, s nem így: Hol lépek át Isten területéről a császár területére? A császár területéről néz tehát Isten országába s nem Isten országa felől a császár birodalmába. Jézus feleletének ilyen beállítása azonban nem biblikus. Megcseréli a főhangsúlyt és a mellékhangsúlyt. Jézusnál minden alkalom evangelizációs célba torkollik bele s itt is az a fontos számára, hogy az ember adja meg Istennek, ami az Istené, nem pedig az, hogy a császár kapja meg a maga adóját. Aki megadja Istennek azt, amit Isten követel tőle, az megadja a császárnak is mindig, ami a császárnak jár; aki azonban megadja a császárnak mindazt, amit a császár követel tőle, az bizonyosan nem adja meg Istennek azt, ami az Istené.
Nem az a főkérdés tehát, hogy mi a császáré, hanem ez: Mi az Istené?
Ha így nézünk erre az igére, akkor az első, ami megvilágosodik előttünk, az, hogy az embernek olyan tartozása van Isten felé, aminek adójellege van. Az adófizetés nem olyan kötelesség, melynek teljesítése tetszésünktől függ. Még a gazdasági lehetőségeinktől sem. Az adó, ha nem fizetem, végrehajtás alá kerül. Próbáljuk kissé közelebbről megnézni, hogy mik azok, amikre így tart igényt Isten? 1. Adjuk meg Istennek pénzünk tizedét!
Aggeus 2,8 szerint „enyém az ezüst és enyém az arany, azt mondja a seregeknek Ura”. Ennek egy részét az ember kezére adja, hogy sáfárkodjék vele. Abból a tulajdonból, melyet Isten az ember kezére ad, jogelismerésképpen tizedet követel magának. A tized adójellegét mutatja az, hogy úgy követeli Isten, mint zsengét, vagyis ez a tétel minden mást meg kell, hogy előzzön a háztartásunkban. Nem úgy kell tehát beosztanunk a jövedelmünket, hogy első az élelem, azután jön a ruha, lakbér, világítás, fűtés, állami adó s ha marad a végén valami, abból megkaphatja Isten is azt, ami az Övé, hanem elsőnek a tizedet kell kivenni a jövedelemből s csak azután jöhet a többi szükséglet kielégítése abból, ami maradt. Az a tapasztalatunk, hogy ha nem zsenge a tized, ha csak abból jut Istennek, ami marad, akkor rendszerint nem lesz belőle semmi. A tized adójellegét mutatja az is, hogy Isten behajtja az emberen. Csalásnak tekinti, ha nem adja meg neki az ember. Malakiás próféta ajkán keresztül így szól Isten a tizedet ímmel- ámmal megadó népéhez: „Avagy az ember csalhatja-é az Istent?, ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval.” /Mal. 3,7-12./ Istenen tehát nem érdemes, de nem is lehet takarékoskodni. Megadod-e azt, ami az Istené, Istennek? Avagy talán sokallod? Ne felejtsd el, hogy Isten kilenctizedet hagy meg neked, sokkal többet, mint ami az Övé! 2. Adjuk meg Istennek időnk hetedét!
I. Mózes 2,3 szerint Isten a hetedik napot szent nappá tette a maga számára, a harmadik parancsolatban pedig ugyanazzá tette az ember számára. Az időnk hetedét tehát Isten magának követeli. Világos, hogy ez nem azt jelenti, hogy hat napig lehetünk pogányok, Isten-felejtők, csak a hetediken legyünk kegyesek. Isten minden napunkból kiköveteli a maga részét, az ünnepből pedig különösképpen is. Az időnk hetede tehát gyakorlatilag azt jelenti, hogy napi három és fél óránk kellene, hogy legyen Istené. A valóságban azonban még vasárnap sem jut ennyi Istennek, nemhogy hétköznap. Megdöbben az ember, ha egyszer felállítja időbeosztásának arányát: Mi az arány a munkára, szórakozásra, alvásra fordított idő és az Istennek szentelt idő között?
Pedig Isten időnk hetedére is úgy néz, mint adóra. Adójellegét mutatja, hogy nem engedi másra fordítani s ha az ember mégis másra fordítja, nem ad áldást a Neki járó és mégis másra fordított időre. Izrael népe a pusztában meg kellett, hogy tanulja: a pénteki manna elég szombatra is, szombaton azonban nincs manna a pusztán. Ezen a vonalon különösen sok tanulnivalónk van manapság. Akinek van szeme a látásra, ma is kénytelen meglátni, hogy Istenen nem lehet időt spórolni, de nem lehet időt elpocsékolni sem Reá. Irgalmatlanul elveszi tőlünk azt az időt, ami az Övé s bőkezűen adja vissza azt az időt, amit önként Neki szenteltünk. 3. Adjuk oda Istennek szívünk egészét!
Példabeszédek 23,26-ban ezt követeli Isten: „Adjad, fiam, a szívedet nékem!” Jézus pedig a nagy parancsolatot úgy magyarázza, hogy Istent teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével kell szeretnünk. /Máté 22,37./ Isten féltékeny Isten, aki senkivel és semmivel sem hajlandó osztozni rajtunk. /II. Mózes 20,5./ Megosztott szívet nem tűr. Vagy a bálvány távozik szívünk trónjáról, vagy Ő hagy el minket szomorúan. „Senki sem szolgálhat két úrnak”. /Máté 6,24./ Ha a szívünk csak részben Istené, kellemetlen adóteher számunkra minden anyagi érték, mit Neki kell adnunk s minden idő, mit Rá kell fordítanunk, de ha szívünk egészen Istené, egyszerre boldog hálaáldozat lesz a tized s minden Istennel töltött idő is. Az ilyen ember azután boldogan fogja megtapasztalni nemcsak azt, hogy Istent nem lehet megrövidíteni, Ő behajtja a magáét, hanem azt is, hogy Istent nem lehet megajándékozni sem. Bőséges kamattal adja vissza mindig azt, mit Neki adtunk. Adjuk meg hát Istennek, ami Istené! Ámen.

Csalódtam!
Időpont: 1959. június 7. Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap
Helyszín: Gy őr, Nádorváros
Alapige: Mt 22,1–14
És megszólalván Jézus, ismét példázatokban beszél vala nékik, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, aki az ő fiának menyegzőt szerze. És elküldé szolgáit, hogy meghívják azokat, akik a menyegz őre hivatalosak valának; de nem akarnak vala eljőni. Ismét külde más szolgákat, mondván: Mondjátok meg a hivatalosoknak: Ímé, ebédemet elkészítettem, tulkaim és hízlalt állataim levágva vannak, és kész minden; jertek el a menyegz őre. De azok nem törődvén vele, elmenének, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe; A többiek pedig megfogván az ő szolgáit, bántalmazák és megölékőket.
Meghallván pedig ezt a király, megharaguvék, és elküldvén hadait, azokat a gyilkosokat elveszté, és azoknak városait fölégeté. Akkor monda az ő szolgáinak: A menyegző ugyan készen van, de a hivatalosok nem valának méltók. Menjetek azért a keresztútakra, és akiket csak találtok, hívjátok be a menyegz őbe. És kimenvén azok a szolgák az útakra, begyűjték mind akiket csak találtak vala, jókat és gonoszokat egyaránt. És megtelék a menyegz ő vendégekkel.
Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, láta ott egy embert, akinek nem vala menyegzői ruhája. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgata. Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétekőt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás. Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.
Ima: Szentlélek Úr Isten! Koldusként jöttünk templomodba, és üres tenyerünket tartjuk eléd alamizsnáért. Nem ezüstöt, aranyat kérünk tőled, ennél sokkal többet, szent Fiadat, a Jézus Krisztust, vele meggyógyul minden kétfelé sántikáló életünk, s mindenki meglátja, hogy mássá lett a templomban életünk. Cselekedd meg ezt a csodát velünk irgalmadból.
Ámen. A királyi menyegzőről szóló példázat a nagy csalódás példázata. Egyszerű és fájdalmas csalódás van megörökítve ebben a példázatban: Isten csalódott az emberben. Ez a csalódás más és több, mint amiről olvasunk 1Móz 5. fejezetében az özönvíz története előtt, mikor a megkeseredett Isten kimondta: Bánom, hogy embert teremtettem, – mert akkor az emberiségben csalódott, itt az övéiben, azokban, akiknek az a nevük ebben a példázatban, a „hivatalosak”, akik hozzá tartoznak, hivatalból az ő népe. Ezekben csalódott. Ha az ember csak egy kicsit szabadjára ereszti fantáziáját, és elképzeli magát a jelenetet, akkor minden kész, a felterített és mindennel megrakott asztal roskadozva várja vendégeit, és nem jött senki, akkor megérti, hogy a példázat Isten nagy csalódásának szomorú példázata. Az azonban, aki a mögöttünk lev ő időben látta a gyülekezetben megrendezett „Hívás” című előadást, melyben a királyi menyegz őről szóló példázatot dolgozták fel irodalmi eszközökkel és evangélizáló céllal, annak – legalábbis nekem, de hiszem, másnak is – felejthetetlenül megmaradt emlékezetében sok minden, de különösképpen egy kép az utolsó jelenetből, amikor bezáratott az ajtó, s kívül a sötétbe a fényesen kivilágított teremből kiszűrődik a fény, kihallatszik zümmögve az ének, a menyegz őre bement emberek boldogan zengő Isten-dicsérete. Ott kint egymás után jönnek azok, akik nem fogadták el a hívást. Jönnek most már nem olyan hetykén, mint jöttek, mikor a hívást kézbesítették nekik, jönnek megfáradva, leverten, minden mozdulatukban benne van: eltévesztettem életemet! Csalódtam abban, amire rátettem mindent, még az üdvösségemet is!
Tönkrement az életem, mindennek vége, nem lehet újrakezdeni! Akinek emlékezetében ott él ez a megrázó jelenet, megérti, ha azt mondom: ez a példázat nemcsak Istennek, de a meghívást el nem fogadó embernek csalódásáról is beszél.
Most fordítsuk tekintetünket erre a második csoportra. Mert Jézus Krisztus nyilvánvalóan azért mondotta el a csalódásnak ezt a történetét, és íratta meg számunkra, hogy mi ne jussunk a csalódottak sorsára. Vegyük sorra ezeket a csalódott embereket. 1. Csalódnak a közönyösek.
Legelöl azok vannak, akikről azt lehetne mondani: jóllakott emberek. Közönyösek. A harmadik versben olvashatunk róluk, mikor közvetítik nekik a meghívást – így van feljegyezve: „Nem akarának vala eljönni”. Az Úr más szolgákkal sürget ő módon megismétli a hívást, de azt olvassuk: „De azok nem törődvén vele, elmenének...” Ezek a közönyös emberek, a jóllakottak.
Mindennel jól vannak lakva, talán még az élettel is. Semmi nem érdekli őket, cinikus, blazirt emberek. Lehet, csak felvett mázból, divatból ilyenek, azt gondolják, így előkelőbb, kulturáltabbak, a 20. század emberei, akik mindenre legyintenek egyet, s azt mondják: Nem érdekes, engem nem érdekel senki és semmi, unom ezt az egész életet! Lehet, hogy így is van, de az is lehet, csak az nem érdekli őket, ami Isten világa, ezenkívül azonban minden más érdekli, és ha hajlandók volnának a magunkfajta maradi emberrel szóba ereszkedni, akkor azt mondanák: Igen, minket érdekel a szórakozás, az életnek mámora, az a túlfeszített, felfokozott élet, és az mindegy, hogy hol találom meg. Egyik megtalálja a sportpályán, hatalmas tömegben, ahol eszeveszetten kiabálja a legkedvesebb sportbajnoknak nevét, biztatva rajtával. Lehet, megtalálja a mozi fülledt leveg őjében, a színház fényében vagy kulisszái mögött, a mulató parfümös leveg őjében vagy egy piszkos, sötét lebuj pálinkás gőzében, de csak a mámor felfokozott életkedve az, ami érdekli, a többi nem érdekes. Egyedül csak azért érdemes élni!
Lehet, van ezek között olyan is, akinek ez az életforma túl alacsony, és megpróbál magasabb életszintet képviselni, és azt mondja: Engem érdekel ebben az életben a kultúra, művészet, a zene és az irodalom, az ilyen azt mondja: Ha kezembe veszek egy jó könyvet, vagy végighallgatok egy szép zenét, úgy elfelejtkezem én az egész világról, minden rútsága eltűnik előlem, mintha hímes mezőn járnék, csak harmónia cseng szívemben. Olyan jó így élni! Ez élet, ezért érdemes élni! De Isten világa ... idegen nékem; ebben a világban olyan ügyetlenül mozgok, nem értek belőle semmit, idegen vagyok itt. Nem érdekel....
Lehet, vannak akik azt mondják, még ez is túlságosan alacsony emberi élet. Mert élet a maga szépségében, gazdagságában csak a hivatásban található meg. És igazán tiszteletre méltó erőlködéssel dobják bele magukat a munkába, életcélnak, és nem kenyérkeresetnek tartják a munkát. Elégnek benne, mint meggyújtott gyertyaszál, és nem érnek rá másra, mert csak ezért érdemes élni. Örökélet, üdvösség, mennyország? – ezek mind csak misztikumok, és engem a valóságok érdekelnek, nem a misztikum. Engem nem érdekel, mi lesz a halál után, az érdekel csak, ami a halálon innen van. Ezt a földi életet akarom a magam, szeretteim, barátaim, az emberiség számára szebbé, értékesebbé tenni!
Nem tudom, közöttetek – kik a Szentlélek hívásának engedelmeskedve itt vagytok – hányan vannak ebben a csoportban, akik jóllaktak már mindennel, s azt mondják: engem nem érdekel semmi, Isten sem kell, – ezekről van megírva: nem törődnek a hívással, nem akarnak eljönni. Hát vedd tudomásul, egyszer eljön a te életedben is az az utolsó jelenet, ami a színdarabban lejátszódott, hogy megállsz majd egy ajtó előtt, amelyen szeretnél bemenni, és nem tudsz, s ott fogod megérteni, hogy a világon senki és semmi nem érdekes, csak egyetlenegy valami, hogy én hogyan nyerhetem meg Isten kegyelmét. Ezenkívül semmi más nem érdekes!
Ösmered az özönvíz történetét. Tudod, míg 120 esztendeig építette Noé a bárkát, mennyi gúnynak volt kitéve, mert szárazföldön hajót épít a bolond Noé ebbe az állatseregletbe. Bolond Noé, ide is való! – mondták rá az emberek. Aztán egyszer csak megindul az es ő. Először csak onnét felülről kezd esni apró cseppekben, majd mindig jobban, zuhogni kezd, mintha dézsából öntenék. Jön a felh őszakadás. Aztán felnyílnak a mélység csatornái, jön-jön nap-nap után a víz, és egyszerre torkára fagy az embereknek a gúnyolódás, csúfolódás és kacagás, és megértik: Jaj! Egyetlen bölcs ember volt a világon, és ez Noé volt! először menteni próbálnak mindent, ami a földi életben drága volt, aztán már csak szeretteiket, s mikor torkig ér a víz, belekapaszkodnak a bárka oldalába, döngetik, rúgják, verik az ajtót, és ott megértik, hogy a világon csak egy szükséges dolog van, és minden más mellékes. Csak egy dolog érdekes, a többi mind jelentéktelen szürkeség, az ajtó, hogy nyitva legyen, és be tudjak rajta menni, és megmeneküljek.
Őrizzen meg téged, közönyös testvérem, Isten attól, hogy csak ott ébredj fel arra: Mindent elvesztettem! Mindent elpocsékoltam, és nem lehet újra kezdeni! 2. Csalódnak a földéhesek. A példázat nem csak közönyösekről beszél. Elmondja, hogy találkoznak a szolgák földmíves emberrel. Hívjákőt is, de az sem törődik vele, elment a maga szántóföldjére. Földéhes emberek nem csak Jézus korában voltak. Ma is vannak dacára annak, hogy megtanulhatták volna már, milyen csúszós talaj alattuk a föld. Mi mindent megtett a magyar ember egy barázda földért, hogy az övé lehessen! Hogy azt a barázdát ő munkálja, annak göröngyébe az ő ekéje szántson, a kasza az ő hullámos búzavetésében pengjen – ó, mi mindent feláldozott ezért! Ez volt az egyetlen, ami érdekelte. Ezért áldozta fel éjszakáját épp úgy, mint nappalát, ünnepjét és vasárnapját. Robot, robot, robot, örökké csak robot, hogy lehessen venni még egy darab földet a földhöz. Ezért áldozta fel családi békességét is. Nézd végig azokat a pereket, melyekben osztozkodó testvérek rángatják a földet, ki tud belőle nagyobbat elkaparintani. Feláldozta szerelmét is, mert nem azt vette el, vagy nem ahhoz ment férjhez, akihez szíve, hanem akihez a telekkönyve húzta. Aztán egyszer neki is rá kellett döbbenni, hogy csalódott. Amikor nem kell már neki több föld, mint csak annyi, amennyiben el lehet rejteni egy koporsót, és itt marad minden, jól megmunkált földje, gazdagon term ő szántója – másnak. A bolond gazdagnak mondja Jézus: „Bolond, ez éjjel elkérik tőled a te lelkedet, amiket pedig készítettél, kiéi lesznek?”
Őrizzen meg minden földéhes embert Isten attól, hogy csak mikor már belefér egy kicsike kis földbe koporsója, akkor ébredjen rá: Csalódtam! Rosszul számítottam, mikor a földet többre becsültem, mint az Istent!
Elvesztettem, tragikusan elvesztettem mindent! Mindent feláldoztam, és most itt vagyok mindenből kifosztottan. Nem maradt semmim, mert nincs Istenem és nem lehet, nem tudom az életet újrakezdeni. 3. Pénzéhes keresked ők is csalódnak. A példázat beszél arról is, hogy találkoznak a király szolgái keresked őkkel. Sürögtek-forogtak a maguk útján. Így állítja meg őket a királyi küldött: Jertek el a menyegz őre, a király vár! De ezek nem törődnek a hívással, és mentek a maguk kereskedésébe. Pénzéhes emberek, akár a földéhesek. És ha talán a földéhes embereket a világ kicsit ki is józanította, akkor is legfeljebb átváltottakők is a pénzéhes emberek csoportjába. A pénz, a mammon! Milyen drága kincs a sápadt arany csillogása! Ó, micsoda biztonság ez a láb alatt! Nagyobb biztonság, mint a föld, mert ezt nem veri el a jég, ezt nem viszi el az árvíz, csak azt már elfelejtették, hogy a devalváció ezt is elviheti. Gyűjtik, semmi áldozat nem drága érte, még a becsületük sem, a másoké még kevésbé, legázolnak, kifosztanak másokat azért, hogy nekik több legyen. Istenre? – ezek nem érnek rá. Csak az üzletre, ahol keresni lehet. Templomba menni? Minek, ott nem tudok keresni, az nem érdekes.....
Én nem tudom, a pénznek szerelme úrrá lett-e rajtad vagy nem, de mindenesetre a kísértésed neked is megvan. Ébredj fel arra, hogy egyszer számodra is elérkezik a pillanat, mikor a rozsda meg a moly megemészti azokat, a tolvajok és rablók ellopják kincsedet. Hát mi marad akkor neked, ha a pénzeszsákod kigurul alólad, és nincs Istened, akibe belefogóddzál?
A legenda Nagy Sándorról mondja el, hogy dúsgazdag ember volt, és – állítólag – azt parancsolta, hogy őt olyan koporsóba temessék, melynek jobb és bal oldalán nyílás van, melyen keresztül a bebalzsamozott két keze kifér, csak arra vigyázzanak, hogy tenyere kifelé fordulva nyitva legyen. Megkérdezték tőle: Uram, még senki így nem temetkezett el, miért kívánod, hogy így tegyünk koporsóba? Nagy Sándor így felelt: Azért, hogy lássa az egész világ, az egész birodalom, az én népem, hogy Nagy Sándor üres tenyérrel megy a halálba. Hát mi marad a te tenyeredben is, testvérem, ha még Istent is kiejted onnét? 4. Csalódnak a hatalmasok. Tovább beszél a példázat arról, hogy a többiek pedig megfogták a király szolgáit, bántalmazták és megöltékőket. Ezek a hatalmasok. Hatalmasok, mert fegyver van oldalukon, katonák állanak rendelkezésükre, s az ellen indítanak harcot, aki ellen akarnak.
Őket nem köti a jog, nekik nem parancsol törvény, az ő akaratuk a törvény, és az erőszak a jog. A királynak az ártatlan szolgáit felkoncolják. Ó, hány hataloméhes, hatalomtól mámoros ember van e világon! Micsoda démoni ereje van a hatalomnak! És aki azt gondolja, hogy megszerezte a hatalmat, az elvesztette hatalmát önmaga felett, mert annak van már hatalma felette. Ó, mi mindent feláldoznak emberek a hatalomért, hogy felülkerekedjenek másokon, mindenen, és az ő hatalmas szavuk legyen döntő mindenben, az ő véleményük legyen az egyetlen jó és igaz! Vannak emberek, akik csak tömjénfüstben tudnak élni, csak ott élednek, ott boldogok, ahol őket magasztalják. És egyszerők is rájönnek arra, hogy van náluk is hatalmasabb valaki. Valaki, aki a példázatban elküldi hadait, és irgalmatlanul felkoncolja a hatalmasokat. Egyszer rá kell jönni minden embernek, hogy hatalmasok is lebuknak előbb vagy utóbb. Ez volt a cézárok sorsa, Napóleon is efelett elmélkedhetett Korzika szigetén. A világ urai jönnek és mennek, és ha egyszer a trón megroppan, a korona lehull fejükről, a hadsereg elmarad hátuk mögül, a hatalom kiesik kezükből, hát mi marad akkor nekik, ha Istenük sincs? 5. Csalódnak az önigazak. A legborzasztóbb csalódás a példázatban mégis a legutolsó, csalódott emberek az önigazak. Erről az utolsó emberről azt olvassuk, hogy az is bement a többiekkel együtt, mikor tágra nyíltak a kapuk, és boldog-boldogtalant, jót és gonoszt befogadtak. Ez is bement a maga ruhájában. Mindnyájunk előtt világos, azt akarja ez jelenteni, hogy ez olyan ember, aki abban a meggyőződésben él, hogy ő méltó a király fiának menyegz őjébe. A koldusok, a rongyosok, betegek és piszkosak hajlandók voltak elfogadni a szolgától a tisztíttatást, a menyegzői ruhát, de ő kézzel-lábbal tiltakozott ellene. Én így is jó és méltó vagyok arra, hogy bemenjek a király fiának menyegz őjébe. Az én ruhám lehet, hogy nem olyan díszes és szép, mint a király udvaroncainak egyenruhája, de tisztes, becsületes ember voltam egész életemben, megadtam mindig az embernek, ami az emberé, császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené, ezért is jöttem el ide a király fiának menyegz őjébe. Az ilyen ember számára is jön egy rettenetes csalódás, és ez a legborzasztóbb, mikor valaki azt gondolja: majd mikor elérkezik az utolsó nagy pillanat, és el fog indulni innen, akkor tárva-nyitva fogja várni a menny kapuja, sorfalat fognak neki állni az angyalok, és ő kegyeskedik besétálni a mennyországba. Ekkor jön a rettent ő csalódás: Isten egyetlen kérdése – „Barátom, mi módon jöttél ide?” – összetöri egész önigazságát. Istenre nézve rögtön érzi: én kirívok ezek közül, mert nekem nincs Krisztus vérében megmosott fehér menyegzői köntösöm, én nem a kegyelem, hanem az érdemem, jócselekedetem, vallásos életem alapján akarok Isten országába bejutni, és akkor kénytelen lesz hallani: „Kötözzétek meg a lábait, kezeit, és vigyétek, és vessétekőt a külső sötétségre...” – ott elmélkedhetik azon: Csalódtam nemcsak magamban, hanem Istenben is. És ez a legborzasztóbb csalódás: Én azt hittem, Isten jó, a jószívű, szerető mennyei Atya el fog nézni nekem minden apró kis dolgot, amiben kicsit kétfelé sántikáltam e világon: ha valamiben nyugtalanított a lelkiismeret, az régen volt, én is elfelejtettem, meg Isten is elfelejtette már. Aztán itt egyszerre ráébred arra, hogy Isten nem az, akinekő elképzelte, hanem valami csodálatos Fenség, aki nem tréfál, és nem enged csúfotűzni magából. Akinek vannak hóhérai, akik az ítéletet végrehajtják.
Elhagytuk egyik részét a példázatnak és csak az emberek csalódásáról beszéltünk.
Testvérem! Ma még hív, ma még mondja néktek az Úr: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” Ma még mondja nektek: Jertek el a menyegz őbe, minden kész, várlak benneteket! Ma még meg lehet térni, ma még újat lehet kezdeni, de ki tudja, meddig? Ki tudja, mikor jön el a te számodra is az óra, amikor bezáratik előtted az ajtó, és többet nem lehet újat kezdeni? Tönkretett életedet akkor már hiába siratod, bűnbánó zokogással kegyelmét hiába várod, az ajtó zárva, te leroskadsz előtte, és a külső sötétségben tenyeredbe hajtott fejjel zokogva elmélkedhetsz: Mindenben csalódtam!
Azért mondottam el mindezt, hogy ne csalódj!
Ámen. Imádkozzunk: Örökkévaló Isten, szeret ő szent mennyei Atyánk! Hálát adunk neked azért, hogy te hívogatsz bennünket magadhoz, és nemcsak rapportra, ítéletre, hanem menyegz őre is hívsz, kegyelmed, szereteted megmutatására. Köszönjük, Urunk, hogy minket, engem is hívsz, pedig te hányszor csalódtál bennem, hányszor kellett neked felháborodottan megállani életemnek egy-egy mozdulata előtt összecsapva kezedet, azt mondva: Ezt nem gondoltam volna róla! Köszönöm, Uram, hogy kegyelmed nagyobb, mint az én bűnöm, s küldöd szolgáidat, és újra hívsz magadhoz fáradhatatlanul. Köszönjük mindazokat, akiket szolgákként használtál fel életemben erre a hívásra. Köszönjük, Urunk, azokat, akik a te igédet szólták nekünk: édesapánkat és anyánkat, tanítónkat, papjainkat, hitoktatóinkat és konfirmáló lelkészeinket, ennek a templomnak igehirdetőit. Ezen a napon, mikor 9 esztendővel ezelőtt elhunyt ennek a gyülekezetnek lelkipásztora, hadd köszönjük meg őt is. Köszönjük neked pásztori szívét, mindazt, ami rajta keresztül emberi szívek felé a te hívásod volt. Kérünk, Urunk, áldd meg mindenütt hívogató szolgáidat, hogy meg ne fáradjanak, és el ne kedvetlenedjenek miattunk, hanem hívjanak minket kitartó szeretettel.
Kérünk, Urunk, áldd meg kegyelmeddel mindazokat, akik tétováznak, nem tudják, menjenek vagy ne menjenek, mert hívja őket a világ és a te kegyelmes hívásod. Kérünk, Szentlelkeddel adj erős lökést arra, hogy tudjanak menni teutánad királyi menyegz őbe. És könyörgünk, Urunk, azokért, akik hívásodat elfogadták már, hadd tudjanak úgy élni, mint lakodalmas nép, hadd lássék meg rajtuk, hogy szívük mennyire tele van örömmel, és sugározzák tovább örömüket, hogy lássák, hogyan énekel, dalol a szívük. Urunk, taníts minket vonzó keresztyén életet élni, hogy azok, akik sötét éjszakában lidércfények után járnak, hadd keljenek fel, és jöjjenek velünk együtt a menyegz ő örömébe.
Köszönöm, Uram, hogy az asztal mellett nekem is van helyem, könyörülj rajtam, hogy ne várjon hiába, és már itt s majd ott egykor hadd lehessek mindig a te boldog vendéged.
Ámen. Úrvacsorai beszéd: Az oltári szentlecke az Ékes kapuban csodálatosan meggyógyított sánta ember története. Ebben a történetben olvassuk Péter ajkán ezt a mondatot: „Amim van, azt adom néked”. Ezt mondja Péter a koldusnak, és hozzá is teszi mindjárt: „Ezüstöm és aranyom nincsen nékem” – hogy hiábavaló felesleges várakozás ne érje. Amikor most az Úr szent oltárához állunk, ez a mondat jöjjön ajkunkra: Jézusom, amim van, azt adom néked.
Aranyam, ezüstöm nincsen nékem, mert amim van, az mind a te ajándékod. Tőled kaptam.
Nincs pénzem, erőm, egészségem, időmet, képességemet, hitemet, mindent tőled kaptam, Uram, nekem csak egy saját szerzeményem van, az én bűnöm. Ezt nem tőled kaptam, ezt magam szereztem magamnak. Nem úgy hoztam magammal, hanem úgy szereztem. Ezt adom neked.
Ne felejtsétek el, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztusunk, már egyszer elfogadta bűneinket, elfogadta az egész világ bűnét. Mind benne volt abban a keserű pohárban, melyet az angyal kínált a Gecsemáné kertben, egy iszonyúan borzalmas, bűzös pohár, benne volt minden gonoszsága e világnak, az én életemnek is. Még ő is megborzadt tőle, ő is szerette volna elhárítani magától, ezért imádkozott így: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár.
Aztán mégis elfogadta, és ez ad nekem bátorságot ahhoz, hogy mikor itt állok előtte annak dacára, hogy ő véres verítékkel tiltakozott először az én bűnöm ellen, odaálljak eléje, és azt mondjam: Uram, Jézusom, azt adom néked, amim van, az én bűneimet adom néked. Idehozom és lerakom, mint valami keserves terhet, leveszem vállamról, és a te válladra, a keresztet érettem hordozott megsebzett válladra teszem, és akkor te így szólsz ahhoz, aki bűnét adja néked: Én is, amim van, azt adom néked: néked adom a szívem szeretetét, bűnöshöz lehajló irgalmamat, bűnbocsánatomat adom néked, fehér ruhámat, a menyegzői köntöst adom néked, bűntörlő véremet, közbenjáró imádságomat, főpapi szolgálatomat, az én érdememet maradék nélkül, mindent adok néked. Ez legyen számunkra most törvény és evangélium: amim van, azt adom néked. Nem akarok semmit megtartani, Uram, mindent neked adok, és tudom, te sem tartasz vissza semmit, hanem amid van, mindent odaadsz magadból énnékem.
Ámen.

Megjegyzés Emlékeztetjük a prédikációk olvasóit a vízkereszt ünnepe utáni 3. vasárnapi igehirdetés elé írt Megjegyzésre. Ott jeleztük, hogy az év vége felé vissza kell térnünk az '55/'56-os és a mostani egyházi esztendő különbségeire. Most van ennek az ideje, mert az ott előre jelzett év végi eltérésekkel az előttünk álló hetekben találkozunk. A különbségekben való könnyebb eligazodás érdekében „látogatóink” figyelmébe ajánljuk az alábbi táblázatot is, mert bizonyosak vagyunk abban, hogy az említett Megjegyzésben írtakkal együtt elegendő segítséget ad az egyházi esztendő „rejtelmeiben” való eligazodáshoz. Arra külön felhívjuk a figyelmet, hogy a táblázat oszlopainak összevetésénél elsősorban nem a dátumokra (bár az is érdekes lehet), hanem a vasárnapok számozására kell figyelemmel lenni. Végül megemlítjük, hogy újabb rendünk szerint a reformáció ünnepét megelőző vasárnap – függetlenül attól, hogy hányadik vasárnapról van szó a Szentháromság ünnepe utáni időben – mindig „Bibliavasárnap”, amelyre külön igerendje van egyházunknak. Ez látható táblázatunkban is.
Az Úr áldása legyen az igehirdetések olvasóin! 1955/1956 2019/2020
Okt. 14. / Szth. ünn. ut. 20. vas. / Mt 22,1–14 Okt. 25. / [20.] Bibliavasárnap / Jn 20,30–31
Okt. 21. / Szth. ünn. ut. 21. vas. / Jn 4,46b–54 xxx (L. reformáció ünn. után)xxx Okt. 28. / Szth. ünn. ut. 22. vas. / Mt 18,23–35 xx xxxxx Okt. 31. Reformáció ünnepe / Jn 2,13–17 Okt. 31. / Reformáció ünn. / Mt 5,1–12
Nov. 4. / Szth. ünn. ut. 23. vas. / Mt 22,15–22 Nov. 01. / Szth. ünn. ut. 21. vas. / Jn 4,46b–54
Nov. 11. / Szth. ünn. ut. 24. vas. / Mt 9,18–26 xxx xxxx Nov. 18. / Szth. ünn. ut. 25. vas. / Mt 24,15–28 Nov. 08. / Utolsóelőttit megelőző vas. / Mt 24,15–31
Nov. 25. / Szth. ünn. ut. 26. vas. / Mt 25, 31–46 Nov. 15. / Utolsóelőtt vas. / Mt 25,31–46 xxxxxxx Nov. 22. / Az egyh. év utolsó vas. / Mt 24,37–51
Kire haragszik Isten?
Időpont: Szentháromság utáni 20. vasárnap, 1956. október 14.
Alapige: Máté 22,1-14.
És megszólalván Jézus, ismét példázatokban beszél vala nékik, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa a királyhoz, a ki az ő fiának menyegzőt szerze. És elküldé szolgáit, hogy meghívják azokat, a kik a menyegzőre hivatalosak valának; de nem akarnak vala eljőni. Ismét külde más szolgákat, mondván: Mondjátok meg a hivatalosoknak: Ímé, ebédemet elkészítettem, tulkaim és hízlalt állataim levágva vannak, és kész minden; jertek el a menyegzőre. De azok nem törődvén vele, elmenének, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe; A többiek pedig megfogván az ő szolgáit, bántalmazák és megölékőket. Meghallván pedig ezt a király, megharaguvék, és elküldvén hadait, azokat a gyilkosokat elveszté, és azoknak városait fölégeté. Akkor monda az ő szolgáinak: A menyegző ugyan készen van, de a hivatalosok nem valának méltók. Menjetek azért a keresztútakra, és a kiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe. És kimenvén azok a szolgák az útakra, begyűjték mind a kiket csak találtak vala, jókat és gonoszokat egyaránt. És megtelék a menyegző vendégekkel. Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, láta ott egy embert, a kinek nem vala menyegzői ruhája. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgata.
Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétekőt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás. Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak.
A mai ige a királyi menyegzőről szóló példázat. A közfelfogás szerint két dologról szól: Isten hívó szeretetéről s az embernek ezt a szeretetet visszautasító gonoszságáról. Van azonban a példázatban egy harmadik üzenet is, melyre kevésbé szoktak felfigyelni s ez Isten haragjáról beszél. Pedig ebben a példázatban épp ez a különleges üzenet. Isten hívogató szeretete és az ember visszautasító gonoszsága benne van ennek a példázatnak a testvérében, a nagy vacsoráról szóló példázatban is /Luk. 14,16-24./, de Isten haragja csak ebben a példázatban bontakozik ki a maga félelmetességében. A nagy vacsoráról szóló példázatban is megharagszik ugyan a gazda /Luk. 14,21./, de ez a harag nem büntet, csak elfordul azoktól, akik visszautasítják a hívást s odafordul azokhoz, akik szegények, csonkabonkák, sánták, vakok, csavargók, koldusok s őket ülteti le a hivatalosak helyére a vacsorázó asztalhoz. Ebben a példázatban azonban Isten haragja kimondottan büntető harag. Ez tehát a királyi menyegzőről szóló példázat különleges többlete a nagy vacsoráról szóló példázattal szemben. A példázatnak két eseménye mutatja be Isten haragját. Az egyik a meghívó szolgák bántalmazóiról mondja: „Meghallván pedig ezt a király, megharaguvék, és elküldvén hadait, azokat a gyilkosokat elveszté és azoknak városait felégeté.” /7. v./ A másik a lakodalomba menyegzői ruha nélkül betolakodott vendéggel történik, aki felől ezt a parancsolatot adja a király szolgáinak: „Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétekőt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” /13. v./ 1. Nézzük meg közelebbről, milyennek mutatja a király haragját ez a két esemény! A király haragja félelmetesen, mindent elsöprően szenvedélyes. Képtelen türtőztetni magát. Nem gondol arra, hogy menyegző és háború nem illik össze. Azt a gondolatot is elhessegeti magától, hogy vitézei mulatságra készültek s nem véres háborúra. Nem hajlandó haragját hidegre tenni addig, míg véget nem ér a lakodalom. Nem törődik azzal, hogy majd „vérnász”-ként fogják emlegetni kedves fiának menyegzőjét. Várjon a lakodalom, de a harag nem vár! Félbeszakítja a lakodalmat, riadót fúvat seregének. A konyha vár, az idő múlik, éjszakába nyúlik. Még annyi szolgája sem marad otthon, hogy addig új vendégekről gondoskodhassék, míg tart a háború.
Mindenkit elküld a csatába s csak mikor véresen, kormosan hazaér a sereg, akkor folytatódik a lakodalom. /8. v./ A király haragjának félelmetes szenvedélyességét mutatja kérlelhetetlensége is.
Számára nem a győzelem a fontos, hanem a megtorlás. Fegyvertelenek ellen küld fegyvereseket, kik nem válogatnak, hanem felkoncolják az embereket s felgyújtják a városokat. Haragjának megtorló szenvedélyességét mutatja az is, ahogyan a menyegzői ruha nélküli emberrel bánik. Nemcsak kiutasítja a lakodalomból, nemcsak kivezetteti, hanem kidobatja a gyötrelemre. Megkínoztatja őt. Mindezt súlyosbítja, hogy ez a haragvó ember király, kit méltóságra és önuralomra kötelez a hivatala és egyben örömapa is, kit engedékenységre kellene, hogy indítson a fia menyegzői boldogsága. Megborzadunk arra a gondolatra, hogy ez a példázatbeli király maga Isten. Hát tud így haragudni Isten? A szeretetnek Istene? A Jézus Krisztus által kijelentett Isten? Akármennyire nem tetszik nekünk, akármennyire elképzelhetetlennek, Istenhez méltatlannak tartjuk, nem változtathatunk azon a tényen, hogy az a Jézus Krisztus, aki szemtől szembe látta az Atyát, akinek Istenről szóló híradása egyedül megbízható, hiteles, ebben a példázatban arról tesz bizonyságot, hogy Isten tud haragudni, mégpedig félelmetesen. Most nem beszélek arról, hogy a biblia más helye is megerősíti ezt a tényt. Arról sem beszélek, hogy mi magunk is megtapasztalhattuk már, milyen rettenetes tud lenni az, ha az ember magára haragítja Istent. Csak arról az egyetlen tényről szólok, melyben e példázatbeli harag valóság lett, melyben Isten haragja kitöltetett az emberre. Ez a tény pedig a golgotai kereszt. Ott töltötte ki Isten haragját az emberre, az ember helyett az Ember Fiára, a Fiúistenre, magára Jézus Krisztusra, e példázat elmondójára. Ott folyik le a példázatbeli villámháború.
Nem is egészen egy nap alatt lehengerelik Jézust. Ott csattog a korbács. Ott kötözik meg az Embernek Fiát, ott csikorognak a fogak, ott kínozzák meg Őt. Ott dobják ki a vesztőhelyre s ott van a nagy külső sötétség. Borzadj meg arra a gondolatra, hogy ilyen rettenetes az, mikor haragszik az Isten. 2. Ez a példázat azonban nemcsak arról beszél, hogy Isten tud haragudni és rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni, hanem arról is, hogy kire haragszik így Isten.
A legkézenfekvőbb felelet erre a kérdésre ez: követeinek gyilkosaira. A meghívottak között ugyanis voltak olyanok, akik megfogták a király szolgáit, bántalmazták és megöltékőket. /6. v./ Ez a tény megint egy olyan többlet a királyi menyegzőről szóló példázatban, ami a nagy vacsoráról szóló testvérpéldázatban nincs meg. Érthető tehát, ha sokan az egyik többletet a másik többlettel akarják magyarázni s azt mondják, hogy Isten haragjának kiváltó oka a meghívottaknak ez a tettlegességre vetemedő, gyilkos magatartása. A 7. vers szerint is a gyilkosok ellen küldi ki hadait a király. Fogadjuk el most ezt a kézenfekvő magyarázatot, de ne fogadjuk el azt a szintén kézenfekvő gondolatot, hogy nekünk tehát nem kell félnünk Isten haragjától, mert mi nem vagyunk próféták gyilkosai! Gondoljuk meg, hogy Jézusnak egészen más a felfogása a gyilkosságról, mint a világnak! A hegyi beszéd szerint az is gyilkos, aki haragszik az atyjafiára.
Ezek a meghívottak is azért lettek gyilkosok, mert nyugalmuk megháborítóinak tekintették Isten küldötteit. Nem bosszankodtál te még sosem arra, akit Isten azért küldött utadba, hogy ne mehess nyugodtan a bűn és a kárhozat útján? Nem haragudtál arra, akin keresztül rád pirított Isten? Nem Isten hívogató szeretetét láttad bennök, hanem csak mindenbe beleavatkozó, okvetetlenkedő embert, akit félre kell tolni az útból. Ez Jézus szemében már Isten követének meggyilkolása. Azután ne felejtsd el, hogy nem csak úgy lehet elnémítani Isten követét, hogy fejét véteted, mint Keresztelő Jánosnak Heródes. Nyelvvel is lehet gyilkolni, sőt közönnyel is. Hány lelkipásztor vált már lehetetlenné azáltal, hogy szájára vette valami hamis pletyka! És hány lelkes igehirdető fásult meg s lett robotos béres amiatt a közöny miatt, mely gyülekezetéből feléje áradt! Isten nemcsak a papot teszi felelőssé a gyülekezetért, hanem a gyülekezetet is a papjáért. Te is felelős vagy azért, kit Isten küldött hozzád. Vigyázz, Isten saját sérelmének tekinti a papján esett sérelmet s lesújt haragja azokra, kik meggyilkolják a papok lelkét, akár közönnyel, akár azzal, hogy minden missziói megmozdulására bosszankodással felelnek, avagy gyilkos gúnnyal! Mindez azonban Isten haragjának csak egyik indokolása. Isten nemcsak a gyilkosokon tölti ki haragját, hanem a menyegzői ruha nélküli vendégen is. Hát erre miért haragszik? Ez az ember nem gyilkos. Törődik Isten hívásával. Engedelmeskedik Isten követeinek és követi őket.
Kívánkozik a menyegzőbe és be is jut oda. Miután mindez a példázatban lelki értelemben veendő, mondhatjuk, hogy ez az ember lelkileg rendben levőnek látszik.
A polgári becsület tekintetében is rendben van. Nem azért nincs menyegzői ruhája, mert csavargó, vagy koldus, akinek nincs tisztességes öltözete, hanem azért nem fogadta el a király szolgái által felkínált fehér menyegzői köntöst, mivel magának is volt megfelelőnek látszó ünneplő ruhája. Miért haragszik meg tehát Isten erre a derék, tisztességes, rendes, lelkileg is érdeklődő emberre s miért dobatja ki őt a menyegzőből? Azért, mert elfogadja ugyan Isten követeinek szavát, de csak a hívogatót, ellenben nem hajlandó hallgatni rájuk akkor, mikor a királyi palota ajtajában a bűnről és a kegyelemről kezdenek el beszélni. Nem akar hallani bűnről, legfeljebb a más bűnéről. A magáéról nem. Neki nincs bűne. Neki is lehet ugyan – ezt elismeri – gyarlósága, hiszen tévedni emberi dolog. Meg is botolhat, hiszen a lónak négy lába van s mégis megbotlik..., de bűne, az nincs. Ő derék, tisztességes, becsületes, vallásos ember, megadja Istennek s embernek egyaránt, kit mi illet. Ezért tolja el magától a palota kapujában a kegyelem felkínált fehér ruháját s a saját ruhájában akar besétálni a lakodalomba. Vajon nem bosszankodsz-e te is azon, hogy a templomban mindig a bűnről prédikálnak s nem az a véleményed-e önmagadról, hogy nem szorulsz kegyelemre, hanem megérdemled az üdvösséget? Vigyázz! A visszautasított kegyelem Isten haragját váltja ki. Ha meggondoljuk, hogy a menyegzői fehér ruhát Krisztus vére mosta fehérre, megértjük, hogy ily nagy kegyelem visszautasítása főbenjáró vétek.
Ez a példázat egyszer beteljesedett a zsidókon. Jeruzsálem romjai és a szétszórt zsidóság a bizonysága. Rajtad is, rajtam is beteljesedhetik. Isten haragja nem pedagógiai fenyegetés, hanem rettenetes valóság. Ámen.

Az éneklő gyülekezet Máté 21,14-17 Húsvét u. 4. vasárnap 1953. május 3.
A húsvét utáni 4. vasárnapnakősegyházi neve: Cantate! Énekeljetek! Ez a vasárnap tehát az ének vasárnapja. A mai ige által is éneklő gyülekezetté akar nevelni egyházunk minket.
Egy templomi gyülekezetet állít elénk az ige. Egy templomban vannak: a jeruzsálemi templomban, egy időben vannak ott: virágvasárnap, tehát egy templomban egy időben együttlevő gyülekezetről van szó, de ez a gyülekezet mégsem egy gyülekezet. Amint ma is ugyanannak az egy istentiszteletnek a hallgatósága nem alkot egy egységes gyülekezetet, hanem különböző csoportokra oszlik, ugyanígy a mai igében elénk állított gyülekezetben is tulajdonképpen három gyülekezet körvonalai bontakoznak ki előttünk éles elhatározottsággal. Van itt — egy éneklést elfelejtő — egy éneklő és — egy éneklésért haragvó gyülekezet. 1. Az igében leírt történet a jeruzsálemi templom előpitvarában zajlik le közvetlenül a templomtisztítás után Nincs már egyetlen jószág sem a templomban, a kufárok a templom környékén kergetik s próbálják összefogni megriadt s szétszaladt állataikat, a pénzváltók talán valamelyik utcasarkon számolgatják, s rendezgetik a pénzüket s próbálják felbecsülni a kárukat. Csendes a templom. A nagy tisztítás után vajon kik maradtak bent a templomban? Az ige szerint a vakok és sánták. Nem az ő érdemük, hogy bent maradtak. Nem valami hősi magatartás eredménye az ottlétük.
Szerettek volna ők is elfutni, de egyszerűen nem tudtak. A pitvar volt ugyanis nemcsak a szent vásár, hanem a koldusok tanyája is. Ott húzódtak meg a fal mellett. Aszott karral, szennyes kézzel nyújtogatták fatányérukat és siránkozó, éneklő hangon fáradhatatlanul kérték az alamizsnát. Templomba jövők, templomból jövők, a vásár árusai bele-bele- dobtak a fatányérba egy-egy pénzdarabot. Ilyenkor, a nagy páskaünnep alkalmából elég bő aratásuk szokott lenni. Ez volt a templom, a megtisztított templom egyik gyülekezete: a koldusok csapata. Mikor Jézus korbácsa elkezdett csattogni, s hangja átsüvített a pitvaron, a többiekkel együtt ők is szerettek volna elmenekülni, de a vak nem látott, félt, hogy a felkavart tömeg elsodorja, agyontapossa, a sánta látott ugyan, de épp azért nem mert megindulni, mert látta azt, amitől a vak csak félt. Abbahagyták az éneklést s szorosan a fal mellé lapulva várták, míg elvonul a vihar. Lehet, hogy riadt tekintetük mögött ellenséges gondolatok tanyáztak. Haragudtak Jézusra. Úgy néztek rá, mint a gazda a jégre, mely aratás előtt tönkreteszi a termést. Oda az ünnepi nagy alamizsnaszüret!
Egyszerre azonban valami nagy változás történik bennük. A szívükben bizalom támad. Nem tudni, miért. Talán az a nagy változás idézi elő, ami Jézuson megy végbe, miután csend lett a templomban. Nem piros már a szent haragtól az arca, nem szór villámot a tekintete, szeretet és szelídség sugárzik róla. Megindulnak feléje. A vak és a sánta támogatja egymást. A sánta pótolja a szemet, a vak a járni tudást. Nem félnek Jézustól. Bíznak benne. Hozzámennek. Jézus meggyógyítja őket. A rablók barlangjából az irgalmasság háza lett.
Ezzel azonban a koldusok csapata el is tűnik a történetből. Többet sem hallani, sem látni nem lehet őket. Míg koldusok voltak, a vásári zajon is áthallott siránkozó éneklésük, vagy hálálkodó szavuk, most, mikor nem alamizsnát, hanem az egészséget, az életet kapták ajándékba, miért hallgatnak? Elfelejtettek énekelni. A szívükben bizonnyal van hála, de nem juttatják kifejezésre. Az egyik talán a templomba megy be, a másik hazasiet az övéihez, a harmadik talán beleveti magát az ünneplő nagyváros szórakozásának forgatagába. Nagypénteken sem látni közülük egyet sem. A hamis tanúk mellé nem állanak oda bizonyságtevőnek. A keresztet nem segítik neki vinni. Nem találok minderre más magyarázatot, mint azt, hogy a hála elpusztul, ha nem jut kifejezésre. Ha ott a templomban hálaénekbe kezdtek volna, bizonnyal sok minden másképp alakult volna.
A hála nem akar néma maradni. Szólni akar, énekelni akar. Ne fojtsd el! Magadat szegényíted meg elsősorban, ha elfelejtesz énekelni. Az ének a túláradó szív kicsordulása. Minél több ömlik ki belőle, annál buzgóbban buzog a szív hálaforrása. 2. Nem maradtak volna magukra az éneklésben a koldusok. Volt ott a templomban rajtuk kívül egy másik gyülekezet is: a gyermekek éneklő gyülekezete A tehetetlen koldusokon kívül ugyanis ott maradtak a megtisztított templomban a gyermekek is. Egy pillanatig sem féltek Jézustól. Ott voltak már abban a sokaságban, mely a bevonuló Jézus királyi seregét alkotta. Szórták a virágokat az útjára, lengették feléje a pálmaágakat, s torkuk szakadtából kiáltották a Hozsannát. Nagyon tetszett nekik az egész. Hát még a vásár szétverésének hőstette. Imponált nekik Jézus. Gyönyörködtek benne. Amikor pedig a szegény, nyomorult koldusokat meggyógyította, amikor látták, mint ugrándozik örömében az éppé lett sánta, mily átszellemült arccal néz szét a soha nem látott világban a vak, kicsi szívük úgy megtelt örömmel, hogy nem tudtak tovább hallgatni. Ajkukon előbb talán csendesebben - hiszen a templom hangfogót tett az ajkukra -, azután mind hangosabban felcsendül az ősi köszöntés: Hozsánna a Dávid fiának! Ez a köszöntés tulajdonképpen ének. A 118. zsoltárból való. Nagy ünnepi ének. Állítólag az új templom felszentelésére készült, s akkor énekelték először. Azóta a nagy ünnepeken énekelték. A sátoros ünnepeken az oltár körüli ünnepélyes körmenetkor énekelték. A zsidó írástudomány a Messiásra is vonatkoztatta ezt a zsoltárt. A gyermekek is így használják. Dávid fiát, a Messiást ismerik fel a templomtisztító és gyógyító Jézusban, ezért csendül fel ajkukon az ének.
Bizonnyal hangzott már szebben is ez az ének a templomban. Ahogyan a gyermekek énekelték, az nyomába sem léphetett a templomi énekkar énekének. Nem is nagyon hangzott ének gyanánt. Inkább kiáltozás volt, ahogyan Máté feljegyzi, de így is öröm volt Istennek és Krisztusnak, hiszen ők nem a művészi teljesítményt nézik, hanem az éneklő szívet. Persze róluk is el lehet mondani, hogy ezzel eltűnnek a szent történetből. Nagypénteken őket sem látni, sem hallani sehol. Lehet, hogy talán aludtak még, mikor az egész kora hajnalban kezdődött. Lehet, hogy a szüleik nem engedtékőket az utcára, gondolva, hogy nem gyereknek való látvány ez. Akárhogyan volt is, tény az, hogy Jézus megdicséri, védelmébe veszi őket, s megállapítja róluk, hogy dicsőséget szereztek Istennek.
Ne törődj vele, hogy nem vagy énekművész. Énekelj úgy, ahogyan tudsz! Lehet, hogy kényes fülű karmester lekopogtatna a pálcájával, de Jézus nem az éneklő torkot figyeli, hanem az éneklő szívet, s Ő elgyönyörködik benned. 3. Mindig vannak ugyanis olyanok, akik diszkrétebbé szeretnék tenni, vagy talán egészen el is némítani Isten éneklő népét.
A megtisztított templomban is vannak ilyenek. Van ott egy harmadik gyülekezet is: a főpapok és írástudóknak az éneklésért haragvó gyülekezete.
A vásár szétkergetésének nagy lármájára, majd az arra következő nagy csendre, melyet a gyermekek kiáltozása vert fel, előkerülnek a templom urai: a főpapok és írástudók. Belülről izgalom fűti őket, de kívül méltóságteljes nyugalmat erőltetnek magukra. Szóvá sem merik tenni a templomtisztítást, elnéznek a csodák felett is. Csak minél kevesebb feltűnés, hogy a rómaiak be ne avatkozzanak! A gyermekek énekét azonban már nem bírják elhallgatni. Erre haragra gerjednek.
Kifogásolják, hogy Jézus elfogadja a csak a Messiást illető „Dávid fia” megszólítást. Ez már túl sok. El akarják hallgattatni őket.
Mindig is voltak ilyen tűzoltogatók az egyházban, akik azt gondolják, hogy a józanságot követelő bibliai igék hatálytalanítják azt az igét, mely szerint Istent teljes szívvel, teljes lélekkel kell szeretni. Túlzásnak tekintik a szív keresztyénségét, illetlenségnek azt, mikor a szív teljességéből megszólal a száj, különcségnek, ha valaki nemcsak a templomi gyülekezetben énekel, hanem otthon, munka közben is kicsordul a szíve, mely telve van az Úr szerelmével. Ám bosszankodjanak miattad ezek a hűvös előkelők, torkoljanak le, tartsanak bolondnak, te ne törődj velük! Azzal törődj, hogy Urad így szeret téged.
Ezek a kimértek, méltóságteljesek, túlságos mértéktartók is megkapják a magukét. A történet azzal fejeződik be, hogy Jézus otthagyja őket, s elmegy Bethániába. Akinek nem kell egészen Jézus, aki csak egy, az ő bölcsessége szerint való darabot akar belőle, az egyáltalában nem kell Jézusnak. Elmegy oda, s ott is marad ahol nyitott szívek várják.
Légy hát buzgó tagja az éneklő gyülekezetnek! Az éneklők lenézett, kicsiny csapata megnő egyszer. Olyan énekkar lesz belőle, melyben tízezerszer tízezer és ezerszer ezer ajak zengi odafenn a Bárány énekét. Ámen.

Adventi áldozat Időpont: Advent 1. vasárnapja
Alapige: Máté 21,1-14
És mikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bethfagéba, az olajfák hegyéhez jutottak vala, akkor elkülde Jézus két tanítványt, És monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, amely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat és vele együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nékem. És ha valaki valamit szól néktek, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rájuk: és legott el fogja bocsátani őket.
Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, aki így szólott: Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén.
A tanítványok pedig elmenvén és úgy cselekedvén, amint Jézus parancsolta vala nékik, Elhozák a szamarat és annak vemhét, és felső ruháikat rájuk teríték, és ráüle azokra.
A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pedig a fákról galyakat vagdalnak és hintenek vala az útra.
Az előtte és utána menő sokaság pedig kiált vala, mondván: Hozsánna a Dávid fiának!
Áldott, aki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!
És amikor bemegy vala Jeruzsálembe, felháborodék az egész város, mondván: Kicsoda ez?
A sokaság pedig monda: Ez Jézus, a galileai Názáretből való próféta.
És beméne Jézus az Isten templomába, és kiűzé mindazokat, akik árulnak és vásárolnak vala a templomban; és a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit felforgatá.
És monda nékik: Meg van írva: Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.
És menének hozzá vakok és sánták a templomban; és meggyógyítá őket.
Adventnek, a Krisztusra való várakozás időszakának első vasárnapján a reá való várakozás legszívdobogtatóbb pillanatairól, Krisztus dicsőséges bevonulásáról szól a szent lecke. Ez a bevonulás kereteiben jelentéktelenebb, mint honvédeink menetelése észak felé. Itt nem harsog vérpezsdítő, tüzes induló a zenekarok trombitáin, ütemeire nem dobban a földön díszlépést kivágó ezerek döngő lépte, félelmetes harci szekerek nem dübörögnek a menetben, a néző közönség sem rúg ezrekre. Pompájában is egyszerűbb. Zászlóerdők nem lobognak, tüzes paripák nem táncolnak. Polgári ünnepség az egész minden katonai dísz nélkül. Az is csak olyan meg nem rendezett, önként született. Kereteiben lehet jelentéktelenebb, pompájában egyszerűbb, de lelkesedésében nem szárnyalható túl, jelentőségében pedig teljesen egyedül álló s ezért tanulságaiban rendkívül fontos.
Ennek a dicsőséges bevonulásnak első jelenete mindjárt egy nagyon komoly tanulságot jelent a számunkra.
A bevonulás azzal kezdődik, hogy Jézus tanítványai rámutatnak egy idegen szamárra s ezzel az indokolással: „Az Úrnak van szüksége reá”, elviszik. Ez a parányi epizód világossá teszi előttünk, hogy amikor megmozdulnak a történelemformáló erők és az idők méhében már megmozduló, jöttét sejtető új világra feszült izgalommal vár az adventet élő világ, mely bizonyos abban, hogy határmezsgyén áll, hogy a régiek elmúltak, de még egyáltalában nem látja kibontakozni, hogy mi lesz, ilyenkor áldozat nélkül nincs beteljesedés. Ha az advent nem jár áldozattal, nem lesz belőle karácsony, a reményteljes várakozásból nem lesz boldog valóság.
Így volt ez a bibliai történet adventjében is. A bethfagei ember a szamarát áldozta fel, a tanítványok felső ruháikból csináltak puha nyerget, mások ugyancsak felső ruháikat vetették le és terítették le a porba díszszőnyeg helyett, a tömeg idejét és lelkesedését tette rá az áldozat oltárára, a pálmafák a gallyaikat, a virágok a szirmaikat adták hozzá, mint adventi áldozatot. Aki nem akart beállani az áldozatos seregbe, azt kemény eszközökkel tanították meg, hogy az adventi áldozat kötelesség. Mert voltak, akik úgy bele voltak merülve kufár életük üzleti zajába, hogy mit sem hallottak az új élet üdvrivalgásából. Jószágaikat dicsérgették, galambjaikat etetgették, pénzüket rakosgatták, régi kisded üzleteiket bonyolítgatták a templomban, mit sem sejtve arról, hogy a templom ura, az új élet fejedelme, Krisztus, már az előváros utcáin vonul befelé. Ezeket az adventet nem ismerő, adventi áldozatról tudni nem akaró embereket Krisztus korbáccsal tanította meg arra, hogy az Úrnak imádság házára van szüksége s nem tűri a latrok barlangját.
Krisztus dicsőséges bevonulása nyomán jószágja nélkül maradt bethfagei ember, felső ruha nélküli dísztelen sokaság, megcsonkított koronájú fák, virág nélkül maradt növényszárak, összetaposott felső ruhák, porba kevert virágszirmok, galambjaik után kapkodó emberek, jószágjaikat remegve cibáló vásárosok, elgurult pénzük után a földön kaparászó pénzváltók ijedt hada hirdeti: Erre járt, itt vonult be Krisztus. És elcsendesült templom, benne tisztán csengő Ige, meggyógyult vakok és sánták hirdetik: Itt van Krisztus. Advent után a beteljesülés.
Áldozatok nyomán az új élet. Érdemes volt érte áldozatokat hozni.
Nem lehet ez másképp a magyar adventben sem. Merthogy népünk ma adventben él, ki merné azt tagadni! Isten rátekintett az ő magyar népére. Nagy dolgokat cselekedett velünk, azért vagyunk örvendezők s tudjuk, hogy nagy dolgok előtt állunk még, ezért vagyunk adventi szorongásban.
Advent első vasárnapján azt üzeni Isten ennek a népnek: Áldozatok nélkül a magyar adventből sem lehet magyar karácsony. Ne húzódj tehát, ha valamire rámutat az advent ura és azt mondja neked: „A hazának van szüksége reá”, legyen az akár egy állás a több állásod között, vagy egy darab földed, vagy valami jogelőnyöd. Tedd le szívesen, mámoros hozsannával szívedben és ajkadon az út porába, hadd vonuljon be rajta diadalmasan egy új magyar élet.
Ti, kiktől elsősorban vár áldozatot a magyar advent, ne hívjátok ki magatok ellen a nemzet tisztító korbácsát! Ti pedig, kik úgy gondoljátok, hogy jogotok van marokra fogni a korbácsot, ne felejtsétek el, hogy csak annak van joga kezébe venni a nemzet korbácsát, akit a hazához való féltő szeretet emészt és csak az ellen, amire a hazának és nem neki van szüksége. Önzésnek nincs joga megbélyegezni egy másik önzést. Ne felejtsük el, hogy a templomtisztító Krisztus indulata szent indulat volt, s kik látták, ebben fogalmazták meg felejthetetlen élményük benyomását: Az Úr házához való féltő szeretet emészti őt. Nem lehet ez másképp a magyar evangélikus egyház adventéjben sem. Ki merné ugyanis tagadni, hogy ebben a vonatkozásban is adventben élünk. Csak aki nem akarja, az nem látja meg, hogy a Szentlélek munkába vette egyházunkat. Csak két munkájára utalok a Léleknek. A Szentlélek mindig gyűjt és gyújt. Ki ne látná, mint gyűjti a Szentlélek a híveket egyházunkban!
Hiszen az utolsó évtizedben a munka minden fogyatékossága dacára is több történt az elszórt hívek összegyűjtésére, mint a boldognak magasztalt békeidőkben egy évszázad alatt. Most pedig a szemünk előtt bontakozik ki, hogy mint gyűjti a Szentlélek a hívek között a hívőket, élcsapatát, pionírjait és követeit az Ő dicsőséges bevonulásának.
És itt van előttünk a Szentlélek gyújtó munkája is. Aki csak belekóstolt egy-egy konferencia, vagy evangelizáció levegőjébe, arcát bizonnyal megcsapta ez a tűz. Ennek a tűznek a kohójában a sokszor terméketlen és magát negatívumokban kiélő evangélikus öntudat pozitív, gyümölcstermő evangélikus hittudattá válik. Sok jel mutatja, hogy Sion elővárosában jár már az evangélikus ébredés, élén az Úrral!
Ebből az adventből sem lesz valóság adventi áldozat nélkül. Azért hát ne húzódozz, ha az egyház Ura rámutat valamidre és azt mondja: „Az egyháznak van szüksége reá…”, legyen az akár időd, akár munkád, pénzed, kényelmed, vagy régi formákhoz ragaszkodó maradiságod, vagy akár te magad is.
Ne kényszerítsd az egyház Urát arra, hogy templomtisztító korbácsot vegyen a kezébe s hogy abból az áldott borulásból, melyben új élet áldott permetét készítette el számunkra az Úr, viharfelhők gyűljenek össze, honnan csak mennydörgés, villámlás sújt alá s szakadó, lefutó zápor.
Sem nemzeti, sem egyházi advent nem válhatik beteljesedéssé az egyén adventje nélkül.
Nem újulhat meg a közösség, míg alkotó egyedei a régiek maradnak. Nekem magamnak is kell tehát adventemnek lenni. Ez az egyéni advent is délibábkergető álmodozás lesz azonban, ha hiányzik belőle az adventi áldozat.
Milyen áldozatot követel tőlem egyéni adventem beteljesedéséhez az Úr? Mire van neki ehhez szüksége? A bűneimre! Még pedig nemcsak általánosságban, hanem egészen konkrétan.
Én nem tudom, hogy mi az, ami benned Krisztus diadalát hátráltatja, de az Úr tudja s lehet, hogy a bűnöket felfedő Szentlélek épp ebben a pillanatban juttatott valamit az eszedbe s talán éppen az az, amire rámutat az Úr: Szükségem van reá, add nekem! Az a bűnöm, amit nem akarok kiszolgáltatni, hanem meg akarok tartani magamnak.
Testvér! Ne húzódozz az adventi áldozattól! Csak olyant követel tőled az Úr, ami már most is oka minden nyugtalanságodnak, egykor pedig vesztedet fogja okozni. Melletted hömpölyög az élet folyama, inkább senyvedsz tikkasztó szárazságban, semhogy felhúznád az akadályozó zsilipet, melynek következtében egyszerre eljönnének reád a felüdülés vizei!
Ne kényszerítsd korbácshoz a Krisztus kezét! Ne tedd bíróddá azt, aki kegyelmes akar lenni hozzád! Ma még üzeni neked: „Imhol jő néked a te királyod alázatosan…”, holnap már keményen pattog a szava és suhog a korbács a kezében. Vegyük tudomásul, hogy bűneinkkel nem tűr meg az Úr az Ő templomában. Vagy eldobjuk magunktól bűneinket, vagy azokkal együtt minket is eldob magától az Úr!
Sorsdöntő adventi időt élünk. Az advent sorsa attól függ, hogy az adventi áldozat lelke mennyire él bennünk. Most nemcsak hogy nem szabad folytatni a régi életet, még az sem elég, hogy hűvös tárgyilagossággal nézzük páholyból egy új élet bevonulásának kibontakozását, most rá kell lépnünk az áldozat útjára. Vajon, el lehet-e rólam s rólad mondani, mint a bethfagei emberről, hogy amire rámutatott az Úr: „Szükségem van reá”, legott odaadta?
Két levélhullás van minden esztendőben. Az egyikősszel, a másik tavasszal. Mit az őszi hervadás le nem ejtett, a hideg szél le nem cibált, mi megmaradt egy elmúlt év halott emlékeképp a fák ágain, tavasszal azokat tolja le szépen, csendesen az új élet rügye. Ez a tegnap áldozata a máért.
Engedd, hogy a duzzadó adventi rügy letolja rólad, mi ó és halott, hadd vonuljon be a dicsőség örök királya, Krisztus. Jövel Krisztus! Nekünk Reád van szükségünk!
Ámen.

Hozsánna!
Időpont: Virágvasárnap, 1956. március 25.
Alapige: Máté 21,1-9.
És mikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bethfagéba, az olajfák hegyéhez jutottak vala, akkor elkülde Jézus két tanítványt, És monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, a mely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat és vele együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nékem. És ha valaki valamit szól néktek, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rájuk: és legott el fogja bocsátani őket. Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, a ki így szólott: Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén. A tanítványok pedig elmenvén és úgy cselekedvén, a mint Jézus parancsolta vala nékik, Elhozák a szamarat és annak vemhét, és felső ruháikat rájuk teríték, és ráüle azokra. A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pedig a fákról galyakat vagdalnak és hintenek vala az útra. Az előtte és utána menő sokaság pedig kiált vala, mondván: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, a ki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!
Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásának történetét mondja el a mai szent lecke. A bevonuló Jézust szőnyegként leterített felső ruhákkal, pálmaágakkal s ezzel a kiáltással fogadja az ünneplő sokaság: Hozsánna! Ettől a szótól visszhangzik virágvasárnap az Olajfák hegye, ezt verik vissza Jeruzsálem falai, ezt zengi ma is Jézus felé az egyház népe. Nézzük meg ma kissé közelebbről, mit is mondunk mi akkor, mikor ajkunk Jézus felé hozsannát zengedez. 1. Hozsánna! Ez a kiáltás tulajdonképpen imádság.
Vannak szavak, mondatok, melyek születésükkor imádságok voltak, de azután lekopott róluk az imádság-jelleg. Ilyen például a köszöntésünk is. Vajon ki gondol ma arra, mikor az utcán találkozik valamelyik ismerősével s ráköszön: Jó napot!, hogy ő tulajdonképpen most imádkozott. Ez a köszöntés ugyanis eredetileg így hangzott: Adjon Isten jó napot!, tehát imádság volt. Mégpedig hangosan mondott imádság, mely barátunk és ismerősünk felé ezt a bátorítást közölte: Imádkozom érted. A megszokás azután kiüresítette ezt az imádságot. Lassan elmaradt a mondatnak az eleje s ezzel kikopott belőle Isten neve, megszürkült az imádság-jellege. Ekkor még megmaradt kívánságnak, de azután ez is elmaradt belőle s ma már nem más, mint tartalom nélküli udvariassági tény.
Ilyen imádság volt a Hozsánna köszöntés is. A 118. zsoltár 25. versében találjuk meg az értelmet adó egész mondatot: „Óh Uram, segíts most; óh Uram, adj most jó előmenetelt!”
Valószínű, hogy a virágvasárnapi sokaság egy részében nem volt tudatos a Hozsánna szó imádságtartalma s nem volt ajkukon más és több ez a szó, mint egy lelkes „Éljen!” kiáltás, de az igazi messiásvárók és Messiás-köszöntők ajkán és szívében imádság volt a Hozsánna Krisztusért, útjáért, ügyéért. Ott zengett bennük a 118. zsoltár, melynek egy szavát ajkukra vették s ez a szó azzal bátorította a nehéz útra lépő, a Kálvária első lépcsőire hágó Jézus Krisztust: Imádkozom Érted! Üres szólam, vagy Krisztus ügyéért mondott imádság-e az én mai virágvasárnapi Hozsannám?
Imádkozz Krisztus ügyéért! De hát rászorul-e Krisztus és az Ő ügye az én imádságomra? Ugyanezt kérdezhette volna a bethfagei gazda is, kinek szamarára vonatkozólag ezt üzenete Jézus: „Az Úrnak van szüksége rájuk.” Bizonyos, hogy Jézus gyalog is bevonulhatott volna Jeruzsálembe. Ha kibírta az utat az Olajfák hegyéig, azt a rövid utat is kibírta volna, ami még előtte volt. Mivel azonban Istennek az az akarata lett nyilvánvalóvá Zakariás próféta által, hogy a Messiásnak szamárháton kell bevonulnia, Jézusnak szüksége volt a szegény ember szamarára és annak csikajára. A Miatyánk első három kérése azt mutatja, hogy Istennek az az akarata, hogy az ember imádkozzék Isten nevének megszenteltetéséért, országa eljöveteléért s akaratának e földön való teljesüléséért.
Mindez megtörténnék nélkülünk is, de Isten azt akarja, hogy mindebben benne legyen a mi imádságunk is, Jézusnak tehát szüksége van az én imádságomra is.
Az egyháztörténelem azt mutatja, hogy Krisztus útjának diadala mindig szoros összefüggésben van az imádsággal. Bizonyos, hogy Saul megtérésében is szerepe van az általa üldözött keresztyének imádságának. A damaskusi keresztyének, mikor közeledésének hírét vették, bizonnyal nemcsak azért imádkoztak, hogy Isten akadályozza meg Saul dühöngését, rejtse el előle az övéit s ha mégis kezére kerülne valamelyikük, legyen bátorsága megállani a hitben, hanem imádkoztak azért is, ami emberileg teljesen lehetetlennek, elképzelhetetlennek látszott, Saul megtéréséért. Talán még rá is szólhatott egy-egy imádkozóra valaki a damaskusi imaórán: Ilyen kéréssel ne is molesztáljuk Istent!, Isten mégis ezt a lehetetlennek látszó kérést hallgatta meg és Saulból Pál lett.
Mikor Pétert Heródes elfogatta s meg akarta öletni, emberileg teljesen reménytelen volt, hogy ki tudjon a börtönből szabadulni. Két fegyőr volt a zárkájában, kikhez hozzá volt láncolva s külön őrök vigyáztak kint a zárka ajtaja előtt is. A gyülekezet egész éjszaka imádkozott érte, s megtörtént a „lehetetlen”, Péter kiszabadult. /Ap.Csel. 12,1-17./ Hogy Krisztus útja ebbe a világba diadalmenet lesz-e, mely egyre nagyobb sokaságot sodor magával, vagy szánalmas erőlködés, melyben folyton fogy a sereg s vége a kereszt, az sokban függ attól, hogy a mi Hozsannánk kitartó imádság-e Krisztus ügyéért. Imádkozz hát azért, hogy diadalra jusson Krisztus ügye benned: Imádkozz azért, hogy diadalra jusson Krisztus ügye másokban, a családodban, egyházunkban, gyülekezetünkben! Imádkozz Krisztusnak a mi gyülekezetünkben való e nagy heti útjáért! És imádkozz ne csak magad!
Virágvasárnap nagy sokaság kiáltotta együtt: Hozsánna! Óh Uram, segíts Jézusnak! Jézus, imádkozunk Érted! Keress imádkozó testvéreket s imádkozzatok együtt Krisztus ügyéért! 2. Hozsánna! Ez a kiáltás nemcsak imádság, hanem ének is.
Ez a mondat tulajdonképpen ellenmondás önmagában, hiszen az ének is imádság. Az egyházi ének nem zenemű, hanem az imádságnak egy különleges fajtája, melyben a lélek mondanivalóit dallam kapja szárnyára s viszi Isten felé. Sőt! A dallam nemcsak szárny, hanem a szöveg kiegészítése is. Minél mélyebbről fakad a mondanivalónk, annál kevésbé tudjuk szavakkal kifejezni. Ennek a szükségnek jön segítségére a dallam. Melyikünk nem tapasztalta még, hogy a dallam kifejezi a szavakban kifejezhetetlent! Persze a mi éneklésünkben sokszor elsikkad a szöveg s lesz tartalom nélküli zenemű a korál.
A Hozsánna is egy ilyen énekké lett imádság volt. A 118. zsoltárt, melyből származik, eredetileg az új templom felszentelésére írták. A zsoltár Hozsánna szavával üdvözölték a templomhoz közelgő menetet. Később azután több ünnepen is használták. A sátoros ünnepek alkalmával az oltár körüli ünnepélyes körmenetkor énekelték. A virágvasárnapi sokaság nem valószínű, hogy énekelte. Legalábbis erre enged következtetni, hogy az evangélista ezt írja: „a sokaság kiált vala, mondván...” De ha nem énekelték is, akkor is ez a kiáltás idézet az énekeskönyvből.
Tudsz-e te idézni az énekeskönyvből? Ha egy esti istentiszteleten kialszik a világosság, vajon mit tud énekelni kívülről a gyülekezet? Vajon te mit tudnál énekelni? Ha pedig énekelsz, Krisztusnak énekelsz-e, vagy csupán önmagadnak, mert gyönyörködsz a hangodban? Avagy másoknak, hogy vezesd az éneket s félre ne menjen a dallam? Azután: csak a templomban szoktál énekelni, vagy a virágvasárnapi tömeggel mernél az utcán is rázendíteni Krisztus dicséretére? Szoktál-e otthon is Krisztusról énekelni, vagy csupán az úgynevezett kultikus alkalmakra tartogatod a „szent” énekeket? Énekszóra nyílik-e szád, mikor szíved televan örömmel? Énekben zokogod-e el bánatodat? Kísértéseidben igénybe veszed-e Dávid fegyverét, az éneket, kinek hárfája zengésétől és éneke szavától elmenekült a gonosz lélek Saul királyról? Énekelsz-e, mikor bűnöd mardos, s el tudod-e hordozni énekszó nélkül a kegyelem örömhírét? Csak zengje, zengje szívünk, ajkunk: Hozsánna Néked, Krisztus! 3. Hozsánna! Ez a kiáltás nyílt bizonyságtétel.
Hozsánna önmagában még nem messiási köszöntés, de azért a királynak is ez a köszöntés járt s mikor a virágvasárnapi sokaság hozzáteszi: „a Dávid fiának”, ezzel nyíltan vallást tesz arról, hogy a bevonuló Jézusban a világ Megváltóját látja. Igaz ugyan, hogy a virágvasárnapi tüntetésnek lehet tömeglélektani magyarázatot is adni, de azért mégiscsak nagy dolog az, hogy olyan valaki mellett állanak ki, akin nem látszik semmi a Messiás-király méltóságából, hanem egy szerény, jelentéktelen vidéki rabbi képében jár. Az meg talán még nagyobb dolog, hogy olyan mellett foglalnak állást, aki akkor a hatalmasoknak – ahogy ma mondják – nem jól fekszik. Üldözött ember, akit el akarnak tenni láb alól, a virágvasárnapi tömeg mégis mellette tüntet.
Ki mersz-e te állani az üldözött Jézus mellé? Ki is álltál már. Konfirmációdban neki esküdtél örök hűséget. Bajok közötti fogadkozásaidban újra, meg újra megújítottad ígéretedet.
Úrvacsorádban meg-megbántad hűtlenségedet. De mindez meddig tartott? A virágvasárnapi tüntetés egy napig tartott. A Kálvária útján egymás után maradoznak el mellőle a „lelkes” hívek s a kereszt alatt már az ujjunkon meg lehet számolni, hányan maradnak mellette.
Meddig mersz elmenni a Krisztus útján? Csak addig, amíg ünneplikőt?
Gondolj arra, hogy Noé idejében az egész világon mindössze nyolc istenfélő ember volt: Noé, a felesége, három fia és három menye. Gúnyok céltáblája volt a kegyes család.
Ekkora kisebbségben nem élt még Isten népe sem azelőtt, sem azután. Noé és családja mégis megmaradt hűségesen Isten mellett, hitét nem rejtette véka alá s egy egész világ gúnykacaja között mert Istennek engedelmeskedve bárkát építeni.
Józsué és családja egy, Istentől elpártolt országban mert nyíltan kiállani az elhagyott Isten mellé s szembehelyezkedve a közvéleménnyel vallani: Én és az én házam népe az Úrnak szolgálunk.
Óh Urunk, segíts most, hogy Hozsánnánk ne hazugság legyen az ajkunkon! Ámen.

Készítsétek az Úrnak útját!
Időpont: Advent 1. vasárnapja; 1955. november 27.
Alapige: Máté 21,1-9.
És mikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bethfagéba, az olajfák hegyéhez jutottak vala, akkor elkülde Jézus két tanítványát, És monda nékik: Menjetek ebbe a faluba, a mely előttetek van, és legott találtok egy megkötött szamarat és vele együtt az ő vemhét; oldjátok el és hozzátok ide nékem. És ha valaki valamit szól néktek, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rájuk: és legott el fogja bocsátani őket. Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, a ki így szólott: Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén. A tanítványok pedig elmenvén és úgy cselekedvén, a mint Jézus parancsolta vala nékik, Elhozák a szamarat és annak vemhét, és felső ruháikat rájuk teríték, és ráüle azokra. A sokaság legnagyobb része pedig felső ruháit az útra teríté; mások pedig a fákról galyakat vagdalnak és hintenek vala az útra. Az előtte és utána menő sokaság pedig kiált vala, mondván: Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, a ki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban!
A mai vasárnappal új egyházi esztendő virradt reánk. Ismét itt van advent. Felhangzik az ősi adventi evangélium Jézus jeruzsálemi bevonulásáról s a gyülekezet ajkáról felcsendül az önvizsgálatra indító ének: "Óh miként fogadjalak, Világ Megváltója?' /111. ének./ Jézus jön. Nemcsak a szemléletesség kedvéért használt költői megjelenítése ez egy kétezer évvel ezelőtt lejátszódott eseménynek. Jézus valóban ma is jön. Nemcsak akkor jött, mikor a szent igében leírt esemény megtörtént. Ma is, most is, itt is jön. Most még békés szándékkal jön. Nem azért, hogy ítéljen élőket és holtakat, hanem azért, hogy megváltson. A váltság ténye megtörtént ugyan már kétezer évvel ezelőtt, de hogy abban én is részesüljek, ahhoz az szükséges, hogy a váltság története aktualizálódjék bennem, a jelen eseményévé váljék számomra. Ezért jön ma is Jézus. Jön Magyarországra. Jön a mi gyülekezetünkbe. Jön énhozzám.
Amiért jön, az az én hozzájárulásom nélkül nem valósítható meg. Ne értsük félre!
Nem én eszközlöm a váltságot. Egyedül Isten műve az. Még az együttműködésemre sincs Istennek szüksége. A Golgothán minden elvégeztetett. A közeledő Krisztus előtt azonban ajtót tárhatok, vagy elzárkózhatom Előle. Ajándékát hálás szívvel elfogadhatom, de gőgösen vissza is utasíthatom. Ezért hangzik Előtte az adventi kiáltás: Készítsétek az Úrnak útját! Egykor is úgy jött, ma is úgy jön, hogy előkészítteti az útját hozzám.
Nézzük a mai ige kapcsán: Mivel készíti elő az Úr az Ő útját hozzám? 1. Az ige által.
Mikor Máté elmondja a bevonulás történetét, ezzel indokolja: "Mindez pedig azért lett, hogy beteljesedjék a próféta mondása, aki így szólott: Mondjátok meg Sion leányának: Ímhol jő néked a te királyod, alázatosan és szamáron ülve, és teherhordozó szamárnak vemhén." /5-6. v./ Ézsaiás /62,11/ és Zakariás /9,9/ próféta ajkáról idézi az igét, melyeken keresztül Isten megjövendölte, miképp fog a Messiás bevonulni népe fővárosába.
Ez az ige előkészítés volt mindenekelőtt magának Jézusnak a számára. Igéből táplálkozó lelke mindig a bibliából kereste Isten akaratát s a megtalált igének engedelmeskedett akkor is, ha az nem volt könnyű. Egész lénye tiltakozott az ünnepeltetés ellen, ennek az igének való engedelmesség sem volt tehát könnyű. Messiási méltóságának ez a kikürtölése sem volt a kedve szerint való. Mégis megtette, mert engedelmeskedni akart az igének. Pontosan úgy cselekedett, amint szólt az ige.
Előkészítés volt ez az ige a nép számára is. Ezzel akarta figyelmeztetni Isten a népet arra, hogy ne várjon olyan Messiást, aki sereg élén táncoló paripán vonul be, hanem ismerje fel az alázatos Jézusban a Krisztust. Teherhordozó szamár hátán vonul be majd az, aki magára veszi e világ legnagyobb terhét, a bűnt.
Előkészítés ez az ige az én számomra is. Azt üzeni, hogy aki jön, az a "te királyod", tehát az én királyom is. Több ezer éve már ennek, hogy ez az üzenet elhangzott, de aki küldte, már rám is gondolt. Én is benne voltam ebben az üdvüzenetben. Az én üdvtörténetem tehát nem most kezdődik, még csak nem is nagypénteken. Sokkal korábban, a próféták ajkán már nekem szólt az evangélium üzenete, hogy készüljek fel s várjam megváltó királyomat.
Az ige azonban nemcsak előkészítő üzenet, hanem – tisztesség ne essék, szólván – az a jószág is, melyen Jézus közeledik hozzám. Az igében és az ige által Ő maga jön hozzám.
Mikor egy-egy ige szíven talál, mikor gerjedezni kezd a szívünk, Ő szól hozzánk, Ő kopogtat szívünk ajtaján. De Ő szól hozzánk akkor is, mikor megvetjük az igét s Ő kopogtat akkor is, ha nem vagyunk hajlandók a hívogató "szabad"-dal felelni reá. Most is, ebben az igében is Ő jön feléd. Ímhol jő néked a te királyod! Fogadd előt királyodnak s fogadd be Őt! 2. Az ige mellett az események által is készíti az Úr hozzám az Ő útját.
E világon mindennek rendelt ideje van. Jézus jeruzsálemi bevonulásának is. A húsvéti nagy ünnepre esik. Isten nem akarja, hogy a váltság valami zugolyában történő, jelentéktelen, észrevétlen esemény legyen. Azt akarja, hogy szerezzen róla tudomást az egész világ.
Lehetett-e erre alkalmasabb időpontot találni, mint épp a húsvéti ünnepet, mikor a szórványban élő zsidóság is a világ minden részéből elzarándokolt Jeruzsálembe, hogy ott egye meg a húsvéti bárányt? Az ünnepre Jeruzsálembe induló zarándokseregnek sejtelme sem volt arról, hogy a Messiás bevonulásának lesz szem- és fültanúja. Ugyanúgy mentek a szent város felé, mint – ki tudja, hányszor – máskor, de Isten többet gondolt felőlük s az ünnep eseményével a Megváltó útját akarta előkészíteni bennük.
Minden az idők teljességében történik. Az idők teljessége pedig akkor következik be, amikor Jézus a mi vidékünkön jár. Ilyenkor Isten úgy csoportosítja az eseményeket, hogy azokkal is rákényszerítsen arra az útra, melyen Jézussal lehet találkoznunk. Amikor utána vagyunk a nagy találkozásnak, akkor ismerjük fel rendszerint csodálkozva Isten rendező kezét, mely mindent olyan csodálatosan elkészített.
Nemcsak a Jeruzsálem felé vezető úton volt ez így. Így volt akkor is, mikor Jézus az apostolok bizonyságtételén keresztül rálépett a világ országútjára. Isten úgy formálta az eseményeket, hogy épp akkorra épült ki az ókor kultúrvilágának nagy egysége. Gibraltártól Babilonig nem volt akkor egyetlen politikai határ sem. Pál apostol egyetlen útlevéllel beutazhatta az egész kultúrvilágot. Ennek a politikai egységnek a következménye volt az egységes közlekedéstechnikai összefogás is az egyes államok között. Még ma is bámulattal adózunk a jól megépített római utaknak. A cézárok légióik számára építették, de Isten Krisztus evangéliumának továbbvitelére használta fel. Akkorra egységes nyelvről is gondoskodott. Krisztus életében a görög nyelv az egész világon használható nyelvvé vált. Ez a politikai, közlekedési és nyelvi egység sem azelőtt, sem azután sohasem állott elő a világtörténelemben. Csak akkor, mikor Krisztus elindult a világ országútján, hogy találkozzék minden néppel. [Abreisskalendarium 1955.] Mikor az események Krisztus felé sodornak, ne szegülj ellene ennek a szent sodrásnak! Krisztus akar jönni hozzád azokon keresztül! 3. Mindezeken felül emberek által is készíti az Úr az Ő útját hozzám.
A bethfagei gazdának, kinek szamarát elkérte, az üzenettel hozzáküldött két tanítvánnyal adja tudtára, hogy Jeruzsálembe megy. A szent város felé énekelve menetelő zarándokok arra lesznek figyelmesek, hogy a tanítványok zarándokcsapata megáll, leveti felső ruháját, ráteszi egy szamárra s arra ül fel Jézus. Jeruzsálem lakóit a Hozsánna-kiáltások csalják ki a kapuba s így látják meg a bevonuló Messiást. A menet láttára egyszerre megelevenedik bennök a régi prófécia: Jön a király alázatosan és szamáron ülve. Egyik emberről a másikra ragad a lelkesedés tüze, szinte öntudatlanul rakják le az útra szőnyeg helyett felső ruháikat, vagdalják le az útszéli fák gallyait s lengetik mámorosan Krisztus felé: "Hozsánna a Dávid fiának!" /9. v./ Nálad is bizonnyal sokszor járt már az Ő követe s mondotta neked: "A Mester itt van és hív téged." /Ján. 11,28./ Ne vesd meg ezeket az embereket azért, mert nincs rajtuk a király szolgáinak díszes egyenruhája s talán csak nagyon dadogva tudják elmondani a rájuk bízott üzenetet! Menj utánuk! Amerre ők járnak, arra jár Krisztus, aki hozzád jön s nálad akar szállni. 4. Mikor az ige azt mondja: Készítsétek az Úrnak útját, nemcsak arra indít, hogy másoknál egyengessük a Krisztus érkezését, hanem azt akarja, hogy önmagunknál is készítsük az Úrnak útját. Önmagunk útján is készíti az Úr az Ő útját hozzánk. Helyet kell készítenünk Számára a szívünkben. Ez nem megy másképp, csak úgy, hogy valamit ki kell dobnunk a szívünkből.
Valamit, ami annyira betölti szívünket, hogy miatta nem jut hely a hozzánk betérni akaró Krisztusnak. Az egyiknek talán a szamaráról kell lemondania, amelyhez tíz körömmel ragaszkodik, mint egyetlen megélhetési lehetőségéhez. A másiknak talán a felső ruháját kell letennie, melyre olyan büszke. A gazdag ifjúnak a vagyonát kell feltennie a felebaráti szeretet oltárára. Lévinek a vámszedő asztalt kell otthagynia. Sosem tud belépni életünkbe Jézus, ha van valamink, amiről, vagy akiről nem tudunk érte lemondani, de mindig betér hozzánk azon keresztül, amit, vagy akit érte feláldozunk. Senkit sem hagy kétségben az Úr afelől, hogy mi az, ami miatt nincs helye a szívünkben. Amire rámutat, add oda néki késedelem nélkül, Őt magát kapod helyette.
Advent van. Ímhol jő néked a te királyod. Most még alázatosan, bebocsáttatást kérve. Egyszer majd nem szamárháton, hanem fehér lovon jön. Akkor majd nem Ő kér Nálad bebocsáttatást, hanem te fogsz könyörögni: Uram, nyisd meg! Kinél hiába zörget ma Krisztus, az hiába fog majd zörgetni az utolsó adventkor Krisztusnál. Ámen.

Egy imádság története Máté 20,20-28
Böjt 2. vasárnapja 1953. március 1.
Az a kérés, melyet a mai igében Salome, Zebedeus felesége és két fia, Jakab és János apostol Jézus elé terjeszt, tulajdonképpen egy imádság. Szabad tehát ezt az egész igeszakaszt úgy tekintenünk, mint egy imádság történetét. 1. Ez az imádság egy nagyon szép imádság.
Nem abban az értelemben, mint ahogy például egy hívő költő tud írni szép imádságot, amelyben a ritmus zenéje és a szavak csengése öltözteti Istenhez méltó ünnepi ruhába az Úr elé járuló emberi gondolatot.
Nagyon szép a tartalma. Salome azt akarja, hogy gyermekei nagyok legyenek az Isten Országában s a legközelebb legyenek Krisztus szívéhez.
Mennyi szülőt megszégyenít ez az imádság! Hány édesanya van, akinek sokkal inkább szívén hordott vágya a leánya számára a jó parti, az ékes menyasszonyi koszorú, mint az örök élet hervadatlan koronája! Hány édesapa van, aki fia számára abban látja a fő boldogságot s ezért imádkozik, hogy fia nagy legyen ebben a világban, közel legyen a hatalmasok tüzéhez, s ha ennek elérésében akadálynak látja Krisztust, gondolkodás nélkül kidobatja az élethajóból, mint fölösleges terhet!
Nagyon szép az imádság indokolása. Nem áll elő azzal, hogy milyen nagy áldozatot hozott családjuk Krisztusért, mikor két kiváló fiát odaadta neki. Nem indokolja a két fiú kiválóságával. Nem hivatkozik arra, hogy a három oszlopapostol közül kettő az ő fia. Egyszerűen nem indokolja kérését. Ebben benne van a bizonyságtétel arról, hogy a kérés indokolása nem bennük, hanem Krisztusban van. Ő ígért Máté 19,28-ban tanítványainak 12 királyi széket. Az írástudók pedig Zak. 4. fejezetéből az arany gyertyatartó melletti két olajfa látomását magyarázták úgy, hogy a Messiás mellett lesz valami különleges méltóság két felkent számára, kik az egész föld ura mellett állnak. Az igére és az ígéretre alapozza kérését. Milyen megszégyenítő ez ránk nézve, kik annyit magyarázunk és érvelünk Istennek s annyi érdemre és szükségre hivatkozunk indokolásul, amikor imádkozunk.
Nagyon szép ennek az imádságnak alázatossága. Leborulnak Krisztus előtt s kérik, hogy kérhessenek valamit. Csak akkor terjeszti elő kérését mikor Jézus erre felbátorítja. Milyen megszégyenítő az ebben a térdreborulásban megmutatott imádat s hallgatásban kifejezésre jutó alázat reánk nézve, kik sokszor olyan tiszteletlenül megrohamozzuk Istent a kéréseinkkel!
Nagyon szép ebben az imádságban, hogy ez egy családi imádság. Az édesanya és két fia együtt imádkozik. Ha Isten oly drága ígéretet adott a meghallgatásra a közös imádságnak, milyen erős lehet előtte egy család közös imádsága! Gondold meg azt is, hogy itt nem kis gyerekkacsókat kulcsol össze az édesanya imádságra, hanem felnőtt fiaival, meglett emberekkel imádkozik együtt! Vajon van-e nálunk ilyen családi együttimádkozás? 2. Ebbe a nagyon szép imádságba mégis belecsúszik az emberi balgaság.
Jézus meghallgatja az imádságot s az első felelete ez reá: Nem tudjátok, mit kértek. Épp az előző versekben beszél azokról a szenvedésekről, amelyek felé indulnak, s ezek szegények a dicsőségről és méltóságról álmodoznak. Királynak kijáró hódolat káprázik a szemük előtt, holott hódolat helyett a szenvedés poharát kínálja már neki s vele együtt övéinek is az angyal. A királyi koronázás gyönyörű ünnepségére való gondolás melengeti már szívüket, holott az olajjal királlyá kenetés helyett vérkeresztség vár reá és az övéire. Olyanok, mint a harctéri menetszázadba beosztott katona, aki a bevagonírozáskor már arról álmodik, hogy mikor megint itt lesz az állomáson, amikor majd hazajön, mennyi medália csörög majd a mellén és mint fog majd feszíteni az utcán vele, mint fényesen dekorált vitéz, közben pedig nem gondol arra, hogy hősi halál is van a világon s lehet, hogy helyette csak egy halottcédula érkezik majd haza, esetleg egy szegény bicegő rokkant. Erre hívja fel Jézus a figyelmüket, de ők ennek dacára is vállalják Jézus poharát és keresztségét. Óh ha tudnák, hogy most a két lator helyét kérik, akik a kereszten, Jézus királyi trónusán jobbról és balról mellette voltak, akkor ijedten tapasztanák kezüket imádkozó ajkukra, s talán szeretnék vissza is szívni, amit kértek.
Beh jó, hogy Isten tudja, hogy mi sokszor nem tudjuk, mit kérünk, s nem büntet meg azzal, hogy teljesíti minden kérésünket, hanem megrostálja azokat szíve bölcs szeretetének rostáján! Gondolsz-e erre, mikor látszólag eredménytelen az imádkozásod, vagy csak keseregni tudsz az imádság értelmetlenségén? 3. Ebbe a szép, de balga imádságba belecsúszik a bűn.
Salome és két fia maga is érzi, hogy kérésükben valami nincs rendjén.
Különben miért titkolóznának? Miért nem mernek ezzel a kéréssel a többiek előtt előállani? Miért várják meg az alkalmas pillanatot, mikor a többi tanítvány kissé hátramarad valamiért? Miért mondják oly suttogva a kérést, hogy a közeledő tanítványcsapat csak Jézus válaszát hallja, s ebből következtet a kérésre, magát a kérést azonban nem hallja? (24.v.) Miért hívja segítségül a két fiú az édesanyját, hiszen sokszor fordultakők már közvetlenül Jézushoz? Minek most még egy külön közbenjáró is?
Amit csak sejtettek, az Jézus leleplező szavai nyomán és a többi tanítványnál kiváltott hatás láttán nyilvánvaló lett. Úrrá lett fölöttük az uralomvágy, hatalmába ejtette őket a hatalom lidérce, nagyravágyás. Nem volt nekik elég a többi tanítvánnyal egyforma királyi szék, amit Jézus megígért, ők föléje akartak kerekedni a többi tanítványnak.
Ez bűn. A bűn pedig bűnt szokott kiváltani. A tíz tanítvány is neheztel a két testvérre. Márk 10,14, ahol szintén olvashatjuk ezt a történetet, egyenesen azt mondja, hogy megharagudtak rájuk. Ne felejtsük el, hogy a tízben benne volt maga Máté evangélista is, tehát ő maga is őszintén megírja, hogy ő is neheztelt a két testvérre. Megszűnt tehát az összhang a tanítványok között, s felvetődött megint az áldatlan rangvita úgy, hogy Jézusnak komolyan elő kellett venni őket, (25.v.) s komoly tanításban részesíteni az egész csapatot. Szoktál-e te gondolni imádság közben arra, hogy más is van a világon nemcsak te, s elnémítja-e ez a gondolat ajkadon azokat a kéréseket, melyek mások érdekeit sértenék? Harcolsz- e a nagyravágyás ellen? Valaki egyszer azt mondotta, hogy a nagyravágyás az ember legalsó ruhája. Ezt veti le legutoljára, de ezt veszi fel mindig legelőször. A megszentelődés harcában ez a gonosz utolsó búvóhelye, s ha meglankadunk, ez üti fel legelőször újra bennünk a fejét. Mikor Pál Gal 6,26-ot írja, magát is beleszámítva így ír: „Ne legyünk hiú dicsőségkívánók, egymást ingerlők, egymásra irigykedők”. 4. Jézus az ilyen szép, de balga és bűnös imádságra is áldással felel.
Az imádságra az Úr nemcsak azzal felel, hogy teljesíti vagy nem teljesíti, vagy később teljesíti, hanem sokszor azzal is, hogy tanítást ad nekünk. Ez is áldás.
Salóménak és fiainak is kitérő feleletet ad, de azzal együtt csodálatos tanítást a szolgáló szeretet hatalmáról. Gondolsz-e te arra, hogy mikor az Úr nem teljesíti azonnal kérésedet, akkor mindig meg akar valamire tanítani?
Salome és fiai megtanulták a leckét. Salómét ott találjuk a kereszt alatt azok között az asszonyok között, akik kitartó hűségükkel és részvétükkel szolgálnak a tanítványaitól és híveitől elhagyott, árva Keresztrefeszítettnek (Márk 15,40).
Jakab és János többé nem indulatoskodnak, mint akkor, mikor a mennydörgés fiainak nevezte előket Jézus (Luk 9,54). Jakab egyike lesz a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek, de nem uralkodik a híveken, hanem szolgál nekik, Jánosból pedig a szeretet apostola lesz. Hát nem nagyobb áldás ez, mint az, ha Jézus ott iziben kinevezte volna őket személye körüli minisztereknek?
Ez a tanítás, amit kapnak, nemcsak ismeretbővítés, hanem egyben a Jézushoz való viszonyuk elmélyítése is. Eddig is beszélt Jézus arról, hogy meg fog halni, de eddig nem mondta meg, hogy miért fog meghalni. Most először jelenti ki a váltság titkát. Most először mondja meg, hogy halálával meg fogja váltani az emberiséget (28.v.). Mikor az Úr nem teljesíti azonnal kérésünket, akkor mindig mélyebbre akar vinni minket, közelebb magához és a váltság titkához. Hát nem csodálatos, áldott felelet ez az imádságra?
Egy évtized telt el az imádság elmondása után. Heródes Agrippa király 44- ben véres üldözésre szánja rá magát a keresztyének ellen. Az első, kit elfogat, Jakab. Ki kell innia a pohárt s megkereszteltetnie a vérkeresztséggel. Hóhér bárdja alatt hull feje a porba. Ő az apostolok között az első vértanú (Csel 12,2).
Eltelt azután újabb hosszú idő, több, mint egy fél évszázad, s a sokat szenvedett, számkivettetést is elhordozott agg János apostol (Jel 1,9) néz szembe a halállal, ő az utolsó élő apostol. Agg ajkai már nem tudnak mást rebegni, csak ezt mondogatják: Fiacskáim, szeressétek egymást! Mindketten átkerültek innen a másik világba. Hogy hányadik helyet kapták az Isten országában, nem tudni, de bizonnyal ők sem törődtek már ezzel a kérdéssel, s boldogok voltak, hogy ott lehetnek.
Próbáld te is végigkövetni így egy-egy imádságod történetét s meglátod, hogy mélyebbre jutsz a váltság titkában! Ámen.