Túróczy Zoltán

Nem vagyok a magamé Időpont: 1958. október 19. Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap
Helyszín: Gy őrújfalu Alapige: Róm 14,1–9 A hitben erőtelent fogadjátok be, nem ítélgetvén vélekedéseit. Némely ember azt hiszi, hogy mindent megehetik; a hitben erőtelen pedig zöldséget eszik. Aki eszik, ne vesse meg azt, aki nem eszik; és aki nem eszik, ne kárhoztassa azt, aki eszik. Mert az Isten befogadta őt. Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik. De meg fog állani, mert az Úr által képes, hogy megálljon.
Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot egyformának tart.
Ki-ki a maga értelme fel ől legyen meggyőződve. Aki ügyel a napra, az Úrért ügyel: és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel. Aki eszik, az Úrért eszik, mert hálákat ád az Istennek: és aki nem eszik, az Úrért nem eszik, és hálákat ád az Istennek. Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.
Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon mind élőkön uralkodjék.
Ima: Itt állunk előtted, napfényes orcájú, lángtekintetű Jézus, kinek szájából kétélű kard jön ki, ruhánk ünnepl ő, de szívünk hétköznapi bűnökkel van telve. Szentséges jelenléted tudatában le kellene esni a földre, mint egy holt, mégis szemedbe nézünk, leülünk boldogan lábaidhoz, mint a bethániai Mária, mert nem magunkra nézünk, hanem a te ígéreteidre: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek.” Te mondtad, hogy jöjjetek el, mert minden kész, tudjuk, hogy e hívogatás mögött dúsan megterített asztal vár ránk, azért merünk reád nézni az éhes nép kenyérváró tekintetével. Urunk, segíts meg minket, add meg nekünk, amire szükségünk van, hisszük, hogy ígéreteidet semmi és senki erőtlenné nem teszi. Legyen nekünk a mi hitünk szerint.
Ámen. Aki nem csak a történelem eseményeit figyeli, de keresi az események mögött az eszme vezet ő gondolatát, a rejtett vagy nyílt indokokat, rájön arra, hogy az élet tulajdonképpen nem más, mint egy nagy szabadságharc. Igaz, hogy túl szép kifejezés ez az egész életre, de ha közelebbről megnézzük, meg fogjuk érteni, ha van szent szabadságharc, akkor van átkos szabadságharc is. Az egyik éppen úgy, mint a másik, az embernek az ős törekvése arra, hogy szabad, a saját ura legyen, hogy neki ne parancsoljon senki, ne gátolja meg terveinek végrehajtásában. Önnönmagáé lehessen.
Ennek a szabadságharcnak érdekében mi mindenre vállalkozik az ember! Tulajdonképpen minden vagyongyűjtés mögött az a gondolat húzódik meg, hogy az ember szabadságban akar élni. Szabadulni akar minden gátlástól. Ó, a szegénység mennyi álomnak lett már temet ője! Az ember azért akar valami olyan anyagi fundamentumot maga alá teremteni, amely függetleníti őt az időjárás változásától, az árak alakulásától s azt akarja, legyen valami olyan szilárd fundamentuma, amelyen biztonságban élheti életét, függetlenül az élet külső körülményeitől, azoknak alakulásától.
Ha az ember közelebbről megnézi azokat a próbálkozásokat, amellyel az ember lázad más uralma ellen, azt akarva, hogy ő ne legyen senkinek alárendeltje, saját útjain járhasson, akkor látja, hogy az embernek a rabszolgaság kiszolgáltatottságából való szabadulása mögött is ez az önállósulási vágya húzódik meg.
Az embernek van egy harmadik szabadságharca is. Ez ugyan nem méltó arra, hogy ezt a nevet hordozza, mert az embernek az a próbálkozása ez, mellyel Istentől akar megszabadulni.
Mert bizony az Isten néha nagyon kellemetlen tud lenni követeléseivel, felállított mértékével, mellyel mér bennünket, melyhez életünket szabja. És a kellemetlen Isten nem kell nekünk. Ez az Isten beleszól életünkbe, nem hagy bennünket saját fejünk után járni, saját utainkon. Nem elégszik meg azzal, hogy csak a templomban élje életét, s csak hébe-korba álljanak szóba vele.
Ő velünk akar jönni a templomból ki az utcára, velünk a családi életbe. Bele akar szólni abba is, hogy otthon hogyan él férj és feleség, szülő és gyermek, hogy mit csinálnak kint a munkamez őn, a szántóföldön. És az embernek ez a szolgaság nem tetszik, önálló, független akar lenni. Az egyik nyíltabban és finomabban, a másik rejtetten és durvábban, de mindegyik fél Istentől, és szeretne szabadulni tőle, hogy a magáé lehessen.
Mit mond erre az őstörténelemre, az ember örök történelmére ez a mai ige? Azt mondja rá: Lehetetlen próbálkozás! Amíg ez a világ világ lesz, ember nem tudja megvalósítani ezt az Istentől és mindenkitől, külső körülményektől, emberektől függetlenített életét, mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának. „Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.”
Nincs tehát szabad és független ember e világon. Az a Pál apostol, aki ezeket a mondatokat leírta a rómaiaknak, nem egy vakondtúrásról nézte az életet, az akkor ismert világot ismerte.
Ismert különböző embereket, a társadalmi életnek különböző ranglistáján álló embereket; előkelő helytartóktól börtöntöltelékekig, és mégis úgy látja az életet, senki sem független, nincs szabad ember a világon!
Vagy talán azt gondolod, hogy a gazdag ember szabad ember? 1Tim 6. fejezetében ír Pál arról, milyen sok rabszolgája van a vagyonnak. Úgy szokott kezdődni az egész, hogy az ember azért akar magának valamit összegyűjteni, hogy ne legyen kiszolgáltatva a helyzet alakulásának, másoknak, ne legyen kénytelen kegyelemkenyeret enni. Épít magának házat, hogy soha egy házigazda neki fel ne mondhasson, vesz magának földet, azért túrja, hogy mindig legyen számára betev ő falat. Így kezdődik, de nem így folytatódik. Először úgy indul, hogy az ember ura a vagyonnak, aztán úgy folytatódik, hogy a vagyon lesz ura az embernek.
Pál így ír róla: „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg t őrbe és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik.”
Nézd meg azokat az embereket, akiknek megvan a betev ő falatjuk, de nincsen pihenésük, mertűzi, hajtja őket a legrettenetesebb rabszolgahajcsára ennek a világnak, a meggazdagodás vágya. Isten sok minden úton tanította meg ezt a nemzedéket arra, hogy mi mindent megemészt a moly és rozsda – így mondja a földi vagyon mulandóságáról szóló tanítását az Úr Jézus Krisztus a Hegyi beszédben. De mindeddig nem tudta kiirtani az ember szívéből a mammon imádatát. Azt gondolod, hogy az a szabadság útja, hogy te függetleníted magadat az élet külső változásaitól a vagyonban, élére rakott bankódban, a hombárba gyűjtött gabonában, istállóba beterelt sok jószággal, és erre a fundamentumra állva szabadon élhetsz? Nem független és szabad az ilyen ember, hanem a mammon rabszolgája.
Azt gondolod, azok az emberek, akik fittyet hánynak az erkölcsnek, tisztességnek, azok szabad emberek? Azért mert őket az illem, erkölcs, még tán a törvény sem köti, egészen szabadok talán? Dehogy szabadok! Saját énüknek rabjai. Ez is úgy kezdődik, az ember saját kiagyalt fondorlatát, tervét akarja megvalósítani, és egyszerre rájön, hogy én nem én vagyok már, hanem bennem valami külön hatalom, az parancsol nekem, és csinálnom kell, akár tetszik, akár nem. Gondolj arra, hogy Pál apostol ennek a levelének 7. fejezetében beszél erről a titokzatos kett ősségről az ember életében, amikor ezt mondja: „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” „Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint”. De látok egy másik törvényt, az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. „Ó, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből!” És úgy lehetne tovább folytatni: Ó, kicsoda szabadíthatna meg engem önnönmagamtól? Pál világosan megmondja, hogy ez az én, amelyet magamnak gondolok, szabad, független énemnek gondolok, az rettent ő lidércnyomás lesz bennem. Az a másik ember bennem, az óember, a megromlott, bűnös emberem engem rabul ád, és nem azt csinálom, amit szeretek, hanem amit gyűlölök, utálok, és mégis megcselekszem.
Azt gondolod, hogy azok az emberek, akik felmondtak Istennek, és felszabadították magukat Isten járma alól, azok talán a maguk emberei, szabadok? Az írás megmondja: ezek az emberek nem szabadok! Csak az uruk más, mint az Isten.
Ők nem a szabadság útjára léptek, amikor szakítottak Istennel, hanem a Sátán szolgálatába állottak.
Luther is világosan látta, hogy nincs szabad ember, mert mindenki valakinek vagy valaminek a szolgája. Vagy Istennek, vagy egy bálványnak, vagy az ördögnek szolgája. Isten nekünk csak választási szabadságot adott. Választhatunk valakit urunknak, de akit urunknak választottunk, nyakunkra ül.
A paripa, ameddig szabad, csak azt engedi hátára, akit akar. Addig megválogatja, kit enged a hátára ülni, addig levetheti magáról azt, aki a hátát akarja megbirtokolni. De ha egyszer felengedett hátára valakit, és az kezébe fogta a gyepl őt, oldalába vágta sarkantyúját, többé nem szabad, azt kell neki csinálni, oda kell menni, ahova a hátán ül ő lovas parancsolja neki.
Ez az ige azt teszi világossá, hogy nincs szabad ember, hanem mindenki valakinek vagy valaminek szolgája. Mi nem önmagunknak élünk, nem önmagunknak halunk meg. Ez ellen tiltakozhatom, lázadozhatom, mondhatom, hogy Isten nem jól teremtette e világot, ha ilyennek teremtette, és ezen változtatni nem tudok, és te sem tudsz változtatni rajta. Mindig parancsol valaki vagy valami. Van Urunk. Ha ez a helyzet, és ezt kell nekünk józanul látni, akkor meg kell nekünk gondolni, amíg lehet, amíg szabad, kit választunk Urunknak. És ez az, amiről Jézus Krisztus hű tanítványa, Pál apostol megmondja: Emberek! Egy valakinek érdemes szolgálatába állni, Istennek! Isten szolgasága az egyetlen szabadság e világon. Ezért mondja azt: „... közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának.” „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg...”
Mire építi ezt a tulajdonjogot az írás? Mindenekelőtt arra, hogy: Istené vagyok a teremtés jogán.
Ő teremtett bennünket, az ő kezének formálása vagyunk. Igaz, hogy az ember világra való jövetelének megvan a természetes útja, amelyen figyelemmel tudjuk kísérni, hogyan születik egy gyermek e világra, de azt mindenki nagyon jól tudja, hogy nem mindig születik gyermek, amikor gyermeket szeretnének, és sokszor születik gyermek, amikor nem szeretnék, hogy gyermek szülessék. Az ember, míg emberi úton e világra jött és született, teremtmény, Isten teremtménye. Minden ember. Azért mondja Luther a Kátéban, mikor magyarázza az első hitágazatot: Hiszem, hogy Isten teremtett engem...” Tehát, hogy én vagyok, hogy te vagy ezen a világon, az nem egyszerűen egy emberpár elhatározásának következménye, hanem isteni teremtési aktus. Az Ótestamentumban Jeremiás úgy beszél erről, mint a fazekas edénykészítéséről. A fazekas az agyagot formálja a korongon. Ha látja, hogy néha valami kavics vagy erősebb homokszem kerül bele, és az egész elromlik, akkor gondolkodás nélkül félredobja az anyagot, s újat formál belőle. Szabad vele. Akármilyen művészi alkotás is jön létre keze munkája nyomán, ha neki valamiért nem tetszik, földhöz vághatja, összetörheti, senki nem kérheti számon, hogy miért. Övé, azzal akármit cselekedhetik. Egyetlen edény sem kérheti számon, miért ezt csináltál belőlem. Lehet, hogy az egyikből virágvázát készít, szép rózsacsokorral öblén, a másikból szemetesvödröt, egyik edényt tisztességre, a másikat becstelenségre készít. Szabad vele. Éppen így mi is Isten tulajdonai vagyunk, őnéki élünk, mert ő teremtett bennünket.
Isten nemcsak teremtés jogán gazdánk, a megváltás jogán is. Mi fellázadhatunk Isten uralma ellen, elindulhatunk saját magunk útján, lehetünk a bűn rabszolgái, az Atya Isten elküldte egyszülött Fiát erre a nagy rabszolgapiacra, erre a világra, bennünket megvásárolt ugyanúgy, ahogy egykori rabszolgákat megvásároltak. Nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szenvedésével, drága vérével, halálával váltott meg bennünket. Az a rabszolga, akit gazdája felvitt a piacra, hogy eladja, s azt megvette valaki, az attól a pillanattól kezdve új gazdájáé lett, az rendelkezett vele haláláig. Rendelkezett erejével, életével, halálával, éjjelével nappalával, minden tudományával és képességeivel. Minden a gazdájáé volt.
Nem magatokéi vagytok – mondja az írás. Áron vétettetek meg. Drága áron, a Krisztus vérén vétettetek meg.
Van Istennek egy harmadik indoka is, amire felettünk való tulajdonjogát alapítja. Övé vagyok a megszentelődés jogcímén. Az ő Szentlelke nevel bennünket, aki formál, vezet minket a keresztyén élet útján. Tehát Isten maga nevel magának bennünket Szentlelke által. Ezért mondja az írás: neki élünk.
Neki halunk is, övé vagyunk az ítélet jogán is. Mert mikor földi éltünk befejeztük, akkor mi nem porba hullunk vissza, az anyaföld ölébe, és azzal vége mindennek, hanem Urunk, mennyei Gazdánk ítélőszéke elé megyünk! Neki halunk meg, és ő kér számon bennünket. Övéi vagyunk!
Nem mindenki tudja ezt, és még többen nem akarják tudni, mert nem akarják vállalni. Az apostol vállalta. Tudta, hogy mióta őmellette döntött, elismerte maga fölött Isten örök tulajdonjogát, azóta szabad ember.
Az ige egy csodálatos mellékvágányra is terel bennünket. Az igének csak vége beszél arról, hogy nem élünk önmagunknak, hanem Istennek, s nem halunk önmagunknak, hanem Istennek, előzőleg azonban olyan dolgokról van szó, amelyek látszólag semmi összefüggésben nincsenek azzal, hogy neki élünk és neki halunk. Mi van az előző versekben? Különbség ember és ember között. Különbség van hívő emberek között is. Vannak hitben erősebb és hitben gyöngébb emberek is. Nem az egyik hívő, a másik hitetlen, hanem egyik hitben erősebb, a másik hitben gyengébb. Miben jelentkezik ez a római gyülekezetben? Bizonyos aggályoskodó lélek lett úrrá közöttük. Jól tudták, a pogány áldozatokat mindig lakomával szokás befejezni.
Meghívták a családból a rokonokat, barátokat, és az áldozati húsból megmaradó részt közösen fogyasztották el az ünnepi lakomán. Azt is jól tudták, vannak olyan emberek, akik az áldozati húsból nekik jutó részt eladják és kiárusítják. Ezeknek az embereknek elhordozhatatlan volt az a gondolat, hogy ők egyenek a pogány áldozati húsból. Nem a hús ellen volt kifogásuk, amikor azt mondták, hogy ilyet nem esznek, de attól féltek, hogy ők nem tudják, az a hús, melyet feltálalnak részükre a vendéglátó gazda asztalán, vagy megvásárolnak a piacon, és elkészítenek az ünnepi ebédhez, vajon nem pogány áldozatból való hús-e. Már pedig az abból való részesedés a pogány istentisztelet tartozéka, s mint ilyen, a bálványimádásban való közösség vállalása.
Ők inkább semmiféle húst nem ettek, csak zöldséget. Vegetáriánusok.
Megint mások, ugyanabban a gyülekezetben, komoly hívő keresztyének mosolyogtak ezen. Vajon mit kell ezen skrupulizálni? Hús, húsétel, étel, nem veszünk mi részt a bálványimádásban, azért akár tudok róla, akár nem, a felkínált hús a bálványáldozatnak egy darabja vagy sem, azzal semmiféle közösséget nem vállalok, és nyugodt lelkiismerettel meg tudom enni a húst.
Itt van az egyik differencia közöttük. A másik differencia nem étellel, hanem ünneppel van összefüggésben. A római gyülekezet egyes tagjai zsidókból lettek keresztyénekké, mások pogányokból. Ezek az ünnep kérdésében voltak egymással bizonyos feszültségben. Akik zsidókból jöttek, vagy zsidó hatás alatt voltak, azoknak vérében volt a szombat megünneplése.
Mikor elérkezett a szombat, nem a pihenés, hanem Istennek szentelt nap, megtartották a szombatot. Akiknek nem volt ilyen lelki élményük, minden további nélkül átvették a pogányokból lett keresztyének gyakorlatát. Azt mondották, mi a vasárnapot ünnepeljük meg, mert ez a nap Jézus Krisztus feltámadásának napja. Az első pünkösd, a gyülekezet megalapításának emléknapja is, ezt ünnepeljük, és minden további nélkül szombaton is elmentek munkájuk végzésére, és vasárnap jöttek össze ünnepelni. Az ő számukra a vasárnap volt a nagy, Jézus Krisztus ezen a napon született, támadott fel, és ment fel a mennyekbe, és ünnepelték a keresztyén ünnepeket. Ebből támadt a feszültség a keresztyén gyülekezetben.
Ezt értjük. De mi köze van ennek ahhoz, amit az előbb mondottam? Az a köze, hogy Isten, mikor megállapítja, hogy az ember az enyém, akkor ezt az embert átadja felebarátjának. Isten azt a szeretetet, azt a vele való törődést, amely őt joggal megilleti, azt átcedálja a másik emberre. Engem akarsz szeretni? Szeresd felebarátodat! Nekem akarsz áldozatot hozni? Hozz áldozatot felebarátodért! Amit velük cselekszel, amit velük nem cselekszel, velem és velem nem cselekedted, azt mondja Isten. Az ember az enyém, és ennek az embernek, aki ezt vállalta, azt mondom: én pedig téged odaadlak a felebarátodnak. Ez a magyarázata, hogy az előbb említett feszültségekre miért talál az írás olyan megoldást, mint amelyet talált. Azt mondja: a hitben erőtlent fogadjátok be, és ne vitatkozzatok vele. Ez nem üdvkérdés, mert ha valaki zöldséget eszik, azért nem fog bejutni a mennybe, és ha valaki húst eszik, azért nem fog még a pokolba jutni. Aki a szombatot ünnepli meg, azért még nem lesz tárva előtte a mennyek ajtaja, és ha valaki nem tartja a szombatot, mert a vasárnapot tartja, azért még senki nem fog a pokol martalékává válni. Ne élezzetek ki olyan kérdéseket, amik nem üdvdönt ő kérdések. Hagyjátok rá, hadd legyen mindenki a maga értelme szerint meggyőződve. „Aki ügyel a napra, az Úrért ügyel, és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel. Aki eszik, az Úrért eszik, mert hálákat ad az Istennek; és aki nem eszik, az Úrért nem eszik, és hálákat ad az Istennek.” Csak az Úrért cselekedje, az a fontos. És te, aki lemosolygod a másikat, hogy te mennyire felvilágosodottabb, erősebb keresztyénnek tartod magadat, mondj le jogaidról azért, hogy ne botránkozzon a másik, akiért szintén meghalt Jézus Krisztus. Ezért mondja az apostol neki: inkább te sem egyél húst, ha a gyengébbnek ez megbotránkozás. Inkább te is tartsd meg a szombatot, ha a másik nem bírja elhordozni azt, hogy te nem a szombatot ünnepled. A jogaidról, a nagyobb felvilágosodottságodról mondj le szeretetből. Így adja oda Isten a neki tulajdonul felkínált embert a felebarátnak.
Így áll előttünk most a mai napra igehirdetés alapjául kirendelt szakasz. Nem érezzük, hogy minden üzenete ez igének olyan, amelyet jó nekünk megtanulni, amire nagyon rá vagyunk szorulva? Neki élünk, neki halunk, akár akarjuk, akár nem, mert Krisztus mind az élőkön, mind a holtakon uralkodik, és ha ezt vállalom, akkor vállaljam a másikat is, hogy én a felebarátomé vagyok, és a felebarátom érdekében mindent vállalok, és az ő boldogsága és üdvössége számomra fontosabb, mint az én jogom, minden felvilágosodottságom, minden én hitbeli fölényem.
Ó, mennyivel más lenne az élet, ha az ember feladná ezt az ő szabadságharcát, és egyszer behajtaná fejét Isten igájába és a felebarát igájába boldogan.
Ámen. Ima: Hálát adunk neked, felséges Úr Isten, hogy te nem érvényesíted erőszakosan jogaidat. Pedig neked jogod volna, ahogyan valamikor az embereknek joguk volt arra, hogy rabszolgáikat visszacipeltessék hatósági segédlettel, megbüntessék, kényszerítsékőket még nehezebb munkára, mint amelyet addig kellett végezni, mielőtt elszöktek. Mint ahogyan minden katonaságnak megvan a joga, hogy kerestesse a szökevényeket, elővezettesse, megbüntesse, főbe is lövesse. Köszönjük, hogy te nem ilyen gazdánk vagy, te utánunk küldöd követeidet, hívogatsz minket, mint a királyi menyegz őbe, hívogatsz embereket igéd s ennek magyarázatán keresztül. Hívogatsz a Szentlélek noszogatásával. Nem csak egyszer, napról napra újra meg újra, mindig csodálatos hűséggel, türelemmel hívogatsz újra magadhoz magadénak. Bocsáss meg nekünk, Urunk, hogy mi ezzel a hosszútűréssel olyan sokszor visszaéltünk, és mi szabadok akartunk lenni tőled. Bocsásd meg azt is, ha vállaltuk imitt-amott a te szolgálatodat, de a felebarát szolgálata nem kellett nekünk. Bocsásd meg, hogy oly sokszor megtagadtuk a neked való engedelmességet, és elfelejtkezünk arról, hogy ezzel téged tagadunk meg akkor. Bocsáss meg, Urunk, mikor jogaink fundamentumára álltunk felebarátainkkal szemben a szeretet helyett, amikor követeléseinket akartuk érvényesíteni a kegyelem helyett.
Bocsásd meg, Urunk, hogy olyan sokszor könyörögtünk neked a tízezer talentumnyi kifizethetetlen adósság elengedéséért, azután nyomorult 100 pénzért fojtogattuk szolgatársainkat. Taníts minket, Urunk, boldog örömmel neked szolgálni a felebaráton keresztül.
Hálát adunk, Urunk, mindazért, amit minden mi nyomorult lázadásunk dacára is újra meg újra ajándékozol nekünk. Köszönjük a mostani vasárnapot is. Köszönjük templomodat, igédnek hirdetését és hallgatását. Köszönjük mindazt, amit ebben az esztendőben szorgalmas munkánkra kint a mez őn adtál. Köszönünk minden betakarított termést, minden elvetett magot, a jövő esztendő reménybeli kenyerét, és kérünk téged, taníts minket az egyetlen igaz szabadságra, élni neked, élni a te tenyeredből, s egyszer meghalni neked.
Ámen.

Adventi harsona Időpont: 1956. december 2. Advent 1. vasárnapja
Alapige: Róm. 13,11-14
Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az idvesség, mint amikor hívőkké lettünk. Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett; vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit. Mint nappal, ékesen járjunk, nem dobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és írigységben: Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust, és a testet ne tápláljátok a kívánságokra.
A régi időkben, mikor valahová bevonult a király, heroldok jártak előtte. Harsonákkal, kiáltásokkal, kézmozdulatokkal tisztogatták s egyengették az utat a király előtt. Adventben az ég és föld királya vonul be egyházunkba. A mai szent ige ilyen előtte járó herold, adventi harsonás, aki egyengetni akarja az utat ahhoz, hogy bevonulhasson szívünkbe az advent királya, Jézus Krisztus. 1. Az adventi harsona első üzenete: Ébredj !
Igy kezdődik az ige: "Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk." /11. v./ Az alvás természetes és éppen ezért senki által sem kifogásolható életjelenség, de csak addig, amíg rendelt ideje van. Veszedelem idején egyenesen katasztrófa az alvás. 1917 tavaszán Szombathelyről Győr felé utaztam gyorsvonattal.
Gyönyörű tavaszi idő volt. Jól esett a vonatablakon besütő napsugárban sütkérezni s gyönyörködni az üdezöld határban. Ütemes zakatolással robogott a gyors. Egyszerre csak egy nagy rántás, a csomagok repülnek, az emberek összeütődnek, a fékek csikorognak, még pár métert csúszik a vonat, azután nagy zökkenővel megáll. Szerencsétlenség történt. Egy szegény, kis, rongyos, pásztorgyerek legeltette teheneit a vasúti töltésen. Elálmosodott s lefeküdt a sínek közé a talpfákra, párhuzamosan a sínekkel. Tehenei békésen legeltek a töltés oldalan, ő pedig elszenderedett. Olyan mélyen elaludt, hogy a közeledő vonat dübörgését sem hallotta. A mozdonyvezető látta ugyan, hogy valami van a sínek között, de messziről csak olyannak látszott mintha csak valami ócska ruhadarabot dobott volna oda valaki. Mikor már egészen a közelében volt, akkor mozdult meg a rongyos ruhadarab. Felriadt a pásztorgyerek, felemelte a fejét, a mozdonyvezető fékezett, de akkor már minden késő volt. A mozdony lefejezte a gyermeket.
A testi alvás nem mindig vezet ilyen katasztrófához, annál inkább azonban a 1elki alvás.
Az ítéletnek fekete mozdonya robog az ember felé s az emberek alusznak, semmit sem tudnak a fenyegető veszedelemről. Talán szép álmokat álmodnak, pedig csak egy lépés van köztük és a halál között. Hát lehet-e mindezt csak úgy egyszerűen elnézni? A tehén legelhet békén, míg pásztorát elgázolja a vonat…, de az ember! Nem ember az, aki ilyenkor nem sikolt, nem rázza meg az alvó embert s nem ordítja a fülébe: Ébredj! Jézus sem tudta elnézni a halálveszedelemben forgó s álomba merült embert. Ezért sietett le hozza a mennyből a földre, hogy felébressze. Ezért küldi ma is tanítványait hozzá, ébresztő harsonaszóval.
Kiknek szól ez az adventi harsona: Ébredj!? Nem csak az istentelen, vagy sem Istennel, sem üdvösséggel, sem kárhozattal nem törődő közönyös világnak. Pál a római gyülekezethez intézi, tehát egy hívő sereghez, mely egyszer már felébredt a bűn álmából. A tíz szűzről szóló példázat /Máté 25/ is mutatja, hogy nemcsak a balgákat kísérti az álom, hanem az okosok is elalszanak. Te se vond ki tehát magadat ennek a felszólításnak hatálya alól. Én sem vonom ki magam. Elveszítettük az első szeretet frissességet, elfáradtunk a hit nemes harcában, elálmosodtunk. Jaj! Törüljük ki gyorsan szemünkből az álmot, míg bele nem bóbiskolunk a halál és kárhozat katasztrófájába! Isten elfáradt, elalélt, elgépiesedett, álmos népe, könyörögj a zsoltáríróval: "Uram, Istenem, világosítsd meg szemeimet, hogy el ne aludjam a halálra." /Zsolt.13,4/ 2. Az adventi harsona második üzenete: Siess!
Így folytatja az ige: "Ideje már, hogy az álomból felserkenjünk, mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk" /11.v./ Csak aki nem akarja, az nem hallja meg ezekből a szavakból a sürgetést: Siess! Ébredj! Kelj fel! Nincs ideje tovább az alvásnak.
Olyan alkalom kínálkozik, melyet nem szabad elszalasztanunk. Itt van, egészen közel hozzád az üdvösség.
Isten alkalmai mindig sürgetők. Jönnek és mennek, s nem tudni, életünkben visszajönnek- e még. Ilyen alkalom az üdvösség hozzánk való közeledésének drága alkalma, az adventi időszak is. Karácsony veti rá fényét, Isten szeretete és az ember szeretete. Megszaporodnak a templomi alkalmak, adventi koszorúk kerülnek a házba, egymás után gyúlnak meg rajta az adventi gyertyák, a karácsonyra va1ó készülődés izgalma tölti el a szíveket, elárad rajtuk a jóság, az örömszerzés vágya. A lélek dolgaival való foglalkozásra, elcsendesedésre, elmélyülésre indító erők lépnek sorompóba. Közelebb van hozzánk az üdvösség, mint máskor.
Az egyházi új esztendő arra bíztat, hogy kezdjünk újat, vagy kezdjük újra. Siess és élj ezekkel az alkalmakkal! Nem tudod, visszatér-e még meglátogatásod ideje. Advent lesz még, de nem tudod, lesz-e még neked is.
Aki az alkalmat nem ragadja üstökön, azután hiába kapkod már utána. Aki a vonatról lekésik, mindegy, hogy azért késik-e le, mert egyáltalán nem is gondol arra, hogy jár a vonat, vagy azért, mert addig halogatja az indulást, míg végül is minden csendes már az állomáson, mire kiér s nyoma sincs már annak, hogy ott vonat járt valamikor, avagy csak egy percen múlik minden, s mikor lihegve kiér, a külső vágányokon csattog már a vonat kereke s ő már csak az utolsó kocsit láthatja. Tökéletesen mindegy. Lekésett. Ezért kiáltja füledbe az adventi harsona: Siess és ragadd meg az alkalmat, míg az üdvösség vonatjára felkapaszkodhatsz! 3. Az adventi harsona harmadik üzenete igy szól: Szakíts a bűnnel!
Ismét felhívom figyelmeteket, hogy ez az üzenet nem hétpróbás gazembereknek szól, sem cégéres gonoszoknak, hanem Isten gyermekeinek, olyanoknak, akik átmentek a szoros kapun s járnak a keskeny úton. Ezek az emberek újjászületettek s letették életüket a Golgotha tövébe, de azután erőt vett rajtuk a lelki álmosság, csökkent az éberségük s a gonosz visszalopakodott a szívükbe. Ilyeneknek szól ez az üzenet: "Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett, vessük el azért a sötétségnek cselekedeteit, és öltözzük fel a világosság fegyvereit!" /12.v./ Az apostol nemcsak általánosságban beszél. Az a bűnlista, amit felsorol, megrendítő mélységeket tár fel: "Mint nappal, ékesen járjunk, nem dobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és irigységben.” /13.v./ Ilyen mélyre süllyedhet a hivő is, ha úrrá lesz fölötte az álom s nem ragadja meg sietve azokat az alkalmakat, melyekben Krisztus közeledik hozzá. Mindez nem csak elképzelt lehetőség az apostol számára. Bizonnyal szomorú példák jelennek meg előtte, mikor erről a kérdésről ír. Az elbukottak ebbe a szomorú sorába bárki belekerülhet. Senki sincs bebiztosítva semmiféle bűn ellen. Az apostol magára is vonatkoztatja ezt, ezért ír erről a kérdésről többes első személyben: mi.
Hogyan juthat idáig egy hivő? Az apostol úgy látja, hogy azért bukik el a hívő, mert belekerül a sötétség hatalmába. A sötétség hatalma az a balga hit, hogy el lehet rejtőzni, Isten es emberek előtt lehet titokban maradnunk. Mihelyt ez a gondolat úrra lesz fölöttünk, elhomályosodik előttünk Isten jelenlétének tudata s elkezdjük cselekedni a sötétség cselekedeteit.
Az egyik gyermekistentiszteleten a lekész Isten mindenütt jelenvalóságáról beszélt a gyermekeknek. Egyszerre csak az egyik kis gyermek hangosan megszólalt: Tisztelendő bácsi, ne tessék ilyen borzasztókat beszélni. Ez a kis gyermek ösztönösen megérezte, hogy mit jelent mindig mások szeme előtt, mindig kirakatban élni, mindig ellenőrzés alatt állni. Aki ezt még nem tudatosította magában, az még nem szakított radikálisan a bűnnel.
A bűnnel való szakítás másik radikális módja: fékezd a testet! Már az előző igékben is beszélt erről az apostol, az utolsó mondatban azonban még egyszer visszatér erre a kérdésre s ezt írja: „A testet ne tápláljátok a kívánságokra” /14. v./ Evangélikus keresztyénségünk nem tulajdonít különleges jelentőséget az aszkétikus törekvéseknek, azt pedig egyenesen tagadja, hogy a test sanyargatása érdem lenne Isten előtt, de azt világosan látja, hogy a testet fegyelem alatt kell tartani, mert ha nem mi parancsolunk a testnek, akkor a test parancsol nekünk és veszedelembe visz. 4. Az adventi harsona negyedik üzenete így szól: „Öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust!” /14. v./ Világos, hogy az apostol itt egy képet használ. A kép szerint Krisztushoz úgy kell viszonyulnunk, mint a ruhánkhoz. Olyan közösségre kell lépni vele, mint a ruhánkkal. Úgy kell Krisztusban élni és járni, mint ahogy az ember a ruhájában jár. Nem arról van tehát itt szó, hogy krisztusi tulajdonságokat öltözzünk fel és sajátítsunk el, hanem arról, hogy magával az élő és személyes Krisztussal kerüljünk közösségbe.
A ruha képe még valami mást is jelent. A ruha az, amit lát a világ rajtunk. Az apostol tehát azt akarja, hogy amikor ez a világ Krisztus népére tekint, akkor magát Krisztust lássa. Nem az embert a maga gyarlóságaival, hanem Krisztust a maga megváltói hatalmával és szentségével.
Az adventi Király heroldjai megfújták harsonájukat az egyházi újesztendő küszöbén: A nagy Király jön, Hozsanna! Hozsanna! Készítsétek az Úrnak útját! Mit felelsz reá? Bedugod a füled s bemenekülsz házadba, hogy ott folytasd régi életedet, vagy leborulsz előtte s így hódolsz Neki: Kitárom előtted szívem, Óh jőjj, légy vendégem nékem!?
Ámen

Minden ember előtt Időpont: 1952. január 27.
Helyszín: Budapest – Fasori templom, (a rádiónál nem került adásba).
Alapige: Róm 12,17-21 Senkinek gonoszért gonosszal ne fizessetek. A tisztességre gondotok legyen minden ember előtt.
Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek. Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr. Azért, ha éhezik a te ellenséged, adj ennie; ha szomjuhozik, adj innia; mert ha ezt míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő fejére. Ne győzettessél meg a gonosztól, hanem a gonoszt jóval győzd meg.
Keresztyén gyülekezet! Testvéreim az Úrban!
Ne utasítsd el magadtól ezt az igét azzal, hogy ez erkölcstan, az istentiszteletnek pedig nem az a feladata, hogy az emberi erkölcsről beszéljen, hanem az, hogy Isten titkait és a hit kérdéseit tárja a gyülekezet elé. Ne felejtsd el, hogy ezt az igét Pál apostol írta, aki a szent írók között leginkább volt teológus, s ez az ige a Pál iratai közül abból a levélből való, mely leginkább tele van teológiával. Azt se felejtsd el, hogy a Római levél 12. fejezete, amelyből a mai szentlecke való, az egyház szemében olyan fontos, hogy a vízkereszt utáni három egymás után következ ő vasárnapon a válogatott szentleckék között folyamatosan ebből van kijelölve az egész fejezetet felölel ő módon a vasárnapi levélbeli szentlecke. Ezek a tények önmagukban is eléggé igazolják, hogy hit és erkölcs elválaszthatatlanul összetartoznak, mint a gyümölcsfa gyökere és termése. Haszontalan, kivágni való fa az, amelynek nincs gyümölcse, s ráaggatott fonnyadó gyümölcs az, amelynek nincs szerves összeköttetése a gyökérrel. A szívben elrejtett hit az ember erkölcsében lesz nyilvánvalóvá. Ahol ez nem következik be, ott halott, tehát oszlásra ítélt a leghangosabb hit is.
A felolvasott igében újra meg újra előkerül ez: „minden ember előtt”. A 17. versben: „a tisztességre gondotok legyen minden ember előtt”. A 18. versben: „minden emberrel békességben éljetek.” Amikor a szentlecke végén az ellenség szeretetéről beszél az apostol, abban, ha nem is szó szerint, de tartalmilag benne van ez a követelés: minden embert szeressetek!
A hit gyümölcseiként jelentkez ő keresztyén magatartás tehát minden ember elé való. Nem melegházi növény, melyben a tulajdonos gyönyörködik, vagy amely csak kiváltságosoknak lehet osztályrésze. Nem csupán az egyházon belül élő emberek felé követeli tőlünk Isten, hanem az egész világ felé. A minden emberben ugyanis benne van az egész világ. A hit tehát erre a világra való. Odaát nincs szükség hitre. Ott a hit megszűnik. Látássá válik. A hitre itt van szükség ebben a világban és e világ számára érzékelhet ő módon. „Minden ember előtt” - ez azt is jelenti, hogy az igazi hit nem képmutató. Nincs más orcája a szentek közösségében és megint más a kívülálló világban. Nincs kettéosztott élete, melyből az egyiket a templomban, csendes óráiban, bibliaórákon és konferenciákon éli, a másikat pedig a hétköznapok szürkeségében. Magatartását nem teszi környezetének függvényévé, hanem engedelmeskedik Isten parancsának, függetlenül attól, hogy magatartását megérdemli-e a környez ő világ, vagy pedig nem.
Ebben az elvi keretben a keresztyén hit három gyümölcsét tárja konkrétan elénk az apostol.
Ez a három: a tisztesség, a békesség és a szeretet. „A tisztességre gondotok legyen minden ember előtt!”
A tisztesség általában az emberek rólunk alkotott jó véleménye. A keresztyén ember általában független az emberek véleményétől, ennek azonban csak az üdv kérdésében szabad jelentkeznie. Minden más kérdésben, mely e világra vonatkozik, dönt ő módon kell, hogy befolyásoljon bennünket az, hogy magatartásunk mit vált ki a másik emberből. Sajnos, általában inkább az ellenkez ő eset a gyakoribb. Az üdvösség kérdésében óvatosan vigyázunk magatartásunk akusztikájára, e világ kérdéseiben azonban önös érdekeink sokszor tolják gátlás nélkül félre a mások érzékenységét.
A keresztyén tisztesség azonban ennél több: erkölcsi normák által megkötött magatartás.
Ebből következik, hogy az igazi tisztesség mindig hűség, a hűség pedig mindig megbízhatóság.
Az ige szerint gondunk kell, hogy legyen arra, hogy minden ember ilyennek ismerjen meg bennünket. A más tisztességtelen volta tehát nem mentség a mi számunkra. Kérdezd meg magadtól, hogy mások hűtlensége nem hűti-e le a te lelkesedésedet is. Más embernek a munkához való helytelen viszonyulása nem lazítja-e a te munkafegyelmedet is. „A tisztességre gondotok legyen minden ember előtt.”
A másik, amit lelkünkre köt az ige: a békesség. „Minden emberrel békességben éljetek.”
Lehetséges ez? – kérdezi az ember. Hiszen a békesség nem olyan, mint a tisztesség.
Tisztességes egymagában is lehet az ember, a békességhez azonban kett ő kell. Ezért mondja Pál is: „Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll…” Félremagyarázza azonban az írást az, aki ebből a közzétételből a békétlenségre való feljogosítást akarja kiolvasni. Pál nem azért írta ezt, hogy azt vésse olvasóinak szívébe, hogy a békének vannak olyan korlátai, amelyeknek eltávolítása nincs hatalmunkban, hanem éppen azért, hogy a békéért kitartóbb harcra buzdítsa olvasóit. Mindenki, aki igaz lelkiismerettel méri le ezt az igét, rájön arra, hogy a békéért sose lehet eleget tenni. Pál szerint vannak ugyan a békére törekvésnek korlátai, és ez az ige látása szerint az Isten dicsősége és a felebarát üdvössége, de bizonyos, hogy ha mindenki minden lehet őt elkövetne, ami rajta áll, akkor meg lehetne őrizni az emberek között a békességet.
Szeressetek minden embert! Ez az ige harmadik parancsa. A minden emberben nemcsak általánosságban van benne az emberiség, hanem személy szerint is benne vannak azok, akik nem szeretnek engem, akik gyűlölnek, akiket nehéz szeretnem.
Egy magyar költ ő írta nemrégiben: Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog, mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd, tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet.
Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek? de Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel: Tedd meg ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet. Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne, és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar. Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna, s míg elveszítenéd, bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.
Akinek Isten Krisztusban megbocsátotta vétkét, annak mindez nem lehetetlen. Lehet, hogy ez a világ azt mondja ránk: élhetetlen, gyáva, gyámoltalan, naiv, szentimentális, - az Úr azt mondja: jól vagyon, hű szolgám. És nekünk ez a fontos.
Ámen.
Imádkozzunk!
Hálát adunk néked, szeret ő mennyi Atyánk, a békesség evangéliumáért. Köszönjük, hogy ez minden embernek megjelent, mint a te üdvözít ő kegyelmed. Bocsáss meg nékünk, hogy olyan kevéssé látszik ez meg tieidben, mirajtunk is. Kérünk téged, tégy minket tisztességesebbekké, békességesebbekké és szeretettel teljesebbekké ebben a világban.
Könyörgünk néked anyaszentegyházunkért. Szentlelked formálja benne ilyenné a te népedet.
Könyörgünk hazánkért, népünk elöljáróiért. Támogasd őket bölcsességeddel, s váltsd valóra rajtuk keresztül is országépít ő akaratodat.
Könyörgünk néked a világ békességéért. Magasztalunk téged azért, hogy ami rajtad állt, azért mindent megtettél szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalála által.
Ámen.

A tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek Alkalom: Esküvőn elhangzott igehirdetés
Alapige: Róma 12,10 „Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.” Lótartó ember ismeri a ló természetét: Nem szereti, ha megelőzik. Minél nemesebb vér van benne, annál kevésbé tűri, hogy elébe kerüljenek. Ha országúton megelőzi egy szekér, nekidől a hámnak, hogy ő legyen az első. Ez a megelőzési vágy meg van igen sok emberben is. Hány ember élete fúl bele abba a küzdelembe, amelyet azért folytat, hogy nagyobb legyen kenyere, mint a másiknak, több legyen a pénze, tisztelete, tisztsége, tekintélye, mint a másik embernek.
Mennyi fájdalom és keserűség származik ebből a versengésből. – De benne vannak ebben a világban a nők is, akik abban akarják megelőzni egymást, hogy szebb legyen az arcuk, drágább a ruhájuk. Nem tudják eltűrni, hogy valaki ebben megelőzze őket. A Szentírás megállapítja, hogy ez az élet: az emberek könyökkel törtetnek előre és nem törődnek vele, ha vonagló emberi szívek maradnak a porban. De azt is megállapítja a Szentírás, hogy az Úr Jézus nincs benne ebben a versenyben. Az Úr Jézus szelíden, alázatosan jött erre a világra, Ő nem törekedett nagyobb darab kenyér után, Ő inkább éhezett mikor másnak nem volt, Jézus nem akarta az embereket megelőzni azért, hogy nagyobb birtoka legyen, Ő lemondott egyetlen birtokáról, a mennyországról, hogy az is az embereké lehessen. És mindazok, akikőt szeretik, lemondanak, távol tartják magukat e versengéstől.
Jézus azt mondotta: Boldogok a szelídek és alázatosak, mert örökségül bírják a földet.
Jézus arra tanította az övéit, ha valaki téged egy mérföldre kényszerít, menj vele kettőre; ha el akarja venni a te alsó ruhádat, engedd oda neki a felsőt is; aki arcul üt téged jobb felől, fordítsd felé a másik orcádat is. Ő mindig engedni akart, nem akart senkit megelőzni.
Így viselkedett Pál apostol is. Pál, ha tülekedni akart volna, bejutott volna bárhova a legeslegelsőnek: meg voltak képességei, nagy akaratereje, Istentől sok talentummal megáldott ember volt, de abban a pillanatban, mikor a damaszkuszi úton megismerte a töviskoronás Királyt, belépett a csendesen hátul lépkedő engedelmesek seregébe, akikre azt mondja az Úr: Boldogok a szelídek, mert övék a mennyeknek országa. – Éppen ezért látszik csodálatosnak, hogy Pál itt arra biztatja a rómaiakat, hogy előzzék meg egymást, legyen köztük egy határozott, szent verseny. Nem olyan, melyet az iskolás gyermekek rendeznek, ki tud a célhoz érni, és ha győz, jó, ha lemarad az sem baj. Nem versenyjátékra akarja Pál apostol biztatni őket, hanem komoly, határozott versenyre: Meg kell egymást előzniök a tiszteletadásban.
Úgy szeretném, ha ti most megéreznétek, hogy itt egy nagy versenyfutó pályán, indulás előtt álltok és abban a pillanatban, mikor elhangzik az Ámen, elkezdődik a futás egy szent versenyre.
Kinek való tiszteletadásban kell egymást megelőznötök? 1./ Mindenekelőtt abban a tiszteletadásban, amivel Isten iránt tartoztok.
Senki a világon úgy meg nem érdemli a tiszteletet, mint az örökkévaló Isten.
Feljebbvalóink is megérdemlik, de hányszor csalatkozunk bennük, - Isten még soha nem volt méltatlan erre a tiszteletre.
Hogyan lehet Isten iránti tiszteletünket megmutatni? Úgy, ha szeretjük Isten dolgait, a templomot, Isten lakóházát, Igéjét, drága üzenetét és a Vele való beszélgetést, az imádságot. – Ti olyan hajlékból indultatok el, amelyben tisztelik az Istent, - mind a két hajlék úgy fog rátok nézni, hogy vajon melyiktek fogja ebben a versenyben megelőzni egymást, melyiknek arca fog ragyogóbban sugározni a másik arcának ragyogása miatt. Melyiktek fogja jobban szeretni Istent, melyik nem veszi hiába Isten szent Nevét, melyik fog több időt szakítani arra, hogy elmerüljön az Igében? Melyik fogja tudni a másiknak engedelmeskedésével jobban szeretni Istent? Hadd kérjelek arra benneteket, hogy az Isten iránti tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek! 2./ Versenyezni kell abban a tiszteletadásban is, melyet Isten mindjárt a negyedik parancsolatában azok számára követel, akikő utána a legelső sorban megérdemlik ezt a tiszteletet: „Tiszteld Atyádat és Anyádat, hogy jól legyen dolgod és hosszú életű légy e földön!”
Hadd kérjelek meg benneteket kedves testvéreim a családi hajlék falai közül való első szárnyrebbenés pillanatában, hogy szüleitek iránt való tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek. Sokszor megtörténik az életben, hogy a gyermekek elfelejtkeznek szüleikről, - azt szokták mondani, mindaddig nem tudja igazán megbecsülni a gyermek szüleit, míg ő is szülővé nem válik, mikor az ő szívét is átjárja az aggódás, mikor már ő is tusakodik imádságában egy bölcsőre hajolva, akkor tudja meg, ki volt az ő édesapja és édesanyja. – De ne felejtsétek el ezt a tiszteletadást az egymás szülei iránt sem. Ha boldogok vagytok, gondoljatok azokra is, akik egymásnak neveltek benneteket. A ti élettársatok édesapja és édesanyja ugyanolyan munkának és szeretetnek gyümölcse árán nevelte fel egymás számára gyermekét. Ebben a tiszteletadásban is egymást megelőzők legyetek! 3./ De egymással szemben is versenyezzetek a tiszteletadásban!
Nem lehet boldog a házasság, ha nincs tisztelet. Azt hiszik az emberek, hogy a boldog házassághoz csak szeretet szükséges, pedig minden szeretet lassacskán átváltozik azzá a szeretetté, amit ez a világ tiszteletnek nevez. Akit én nagyon tisztelek, azt szeretem legjobban.
Tudja hát tisztelni a feleség férjét, aki feje is neki, és tudja tisztelni feleségét a férj, aki számára egy istenfélő, szorgalmas asszony, a legnagyobb áldás. Ez a tisztelet biztosítja a családi életben a figyelmet, gyengédséget, ez dönt el kérdéseket, még azt is, ki legyen az úr a házban. A tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek!
Azt mondottam beszédem elején, milyen borzalmas e világ versenyfutása, ahol egymást gázolják halálra az emberek, - de Pál apostol azt mondja, van egy másik versenyfutás is, ahol nem a porba tapostatnak, de porba esett emberszívek emeltetnek fel, ahol virágtiprás helyet virágokat ültetnek az országutak szélén. – Erre a csodálatos versenyre indít el benneteket az Úr, Pál és az anyaszentegyház üzenete. Induljatok hát neki e szent versenynek, óh melyiktek fog majd nagyobb tiszteletet adni Istennek, szüleiteknek és egymásnak?
Abban a másik tülekedő versenyben a győztes valami kimondhatatlan gőggel és büszkeséggel néz a legyőzöttre és a vesztett fél haraggal és bosszúsággal a győzőre, - ebben a versenyben boldogan néz a vesztett a társára, egyforma boldogan néznek egymásra, mert tudják, nekik nyereség, ha a másik megelőzi őt.
A ti házaséleteteket és versenyfutástokat sokan fogják nézni, nemcsak szüleitek, az egyház, a szomszédok, hanem egy áldott szent néző is a másik világból: az Úr Jézus Krisztus, aki titeket úgy szeretett, hogy mindenről lemondott, csakhogy ti az örökösei legyetek. Óh, boldog az az ember, és boldog az Úr Jézus, aki látja, hogy ti a tiszteletadásban egymást megelőzitek.
Ámen.
Imádság eskü előtt: Hálát adunk örökkévaló Istenünk minden kegyelmedért, amivel életünket körülvetted.
Köszönjük minden áldásodat és jóságodat, amely onnét száll alá, honnét minden tökéletes ajándék. De köszönjük azokat az áldásokat is, melyeket embereken keresztül adtál nekünk. Ó, kérünk, hallgasd meg imánkat és áldd meg mindazokat, akik ma imádsággal gondolnak reánk és szeretetükkel vesznek körül. – Óh, Urunk, mi úgy szeretnénk boldogok lenni, a tiszteletadásban egymást megelőzni tudni, egy szent versenyben sietni a Te ölelésre kitárt karjaid felé: könyörgünk, áldj meg bennünket irgalmad szerint.
Ámen.
Eskü Imádkozzunk: Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Hálát adunk azért a boldog szent érzésért, ami eltölti most szíveinket, hogy Te megáldottál minket. Óh, Atyánk, akit Te megáldasz, meg van az áldva. Nem kérünk most semmit, semmit Atyánk, csak Téged magadat: kérünk, te légy velünk örömünkben, hogy az nagyobb legyen, bánatunkban, hogy kisebb legyen, légy velünk életünkben és halálunkban, mert ha Te velünk, ugyan ki lehet ellenünk? Bizonnyal senki sem!
Megyünk Urunk, megyünk Veled egészen addig, amíg a Te hajlékodba érünk, és ott futunk, boldogan futunk egymást megelőzve, míg mind a ketten Hozzád nem érünk, hogy ott örökre együtt maradjunk.
Ámen.

Csodálatos Isten Időpont: 1952. június 8. Szentháromság ünnepe
Alapige: Róma 11,33-36.
Óh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai!
Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa?
Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt?
Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké. Ámen.
Szent Háromság ünnepe nem azért van, hogy az egyház bebizonyítsa a tagadóknak, vagy kételkedőknek a Szent Háromság tanát, hanem azért, hogy ünnepelje az Atya, Fiú, Szent Lélek, Szent Háromság egy igaz Istent. Ez a nap tehát a vallástétel napja, nem pedig a védekezésé. A kirendelt levélbeli szent lecke is épp ezért nem tanítás, hanem himnusz. Akik hiányolják a tanítást és a bizonyítást, azoknak legyen elég annyi, hogy ezt a himnuszt az az apostol írta, aki az apostolok között leginkább volt értelmi beállítottságú, s aki ellensége volt a keresztyénségnek, aki tehát nem úgy nevelődött bele a Szent Háromság tiszteletébe, hanem akinek kemény értelmi harcot is meg kellett vívnia addig, míg szívében és ajkán ez a himnusz megszülethetett.
Ez a himnusz a csodálkozás himnusza.
I. Az apostol elcsodálkozik az Atya Isten teremtő, gondviselő és kormányzó munkáján. a./ „Óh Isten gazdagságának mélysége”, így kiált fel az apostol. Így is fogalmazhatná: Milyen gazdag az Isten! Azért látja ilyennek Istent, mert széles látókört ölel fel tekintetével. Az ember mindig hajlamos arra, hogy csak önmagát szemlélje, pedig a Kis Kátéban is az első hitágazat azzal kezdődik, hogy mikor az Atya Isten teremtő, fenntartó, gondviselő, kormányzó működéséről elmélkedünk, akkor magunkat és minden teremtményt együtt kell szemlélni.
Néztél-e már valamikor úgy körül a nagy világban, mint a 8. zsoltár írója, hogy látókörödbe befért az egész magasságos ég s ebben a nagy távlatban szemlélted önmagadat? Ha igen, akkor te is bizonnyal csak csodálkozni tudtál a zsoltár írójával: „Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél: Micsoda az ember - mondom - hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?” /Zsolt 8,4-5/. Vagy tudtad-e már valamikor átfogni tekinteteddel az egész földet, mint a 104. zsoltár írója, aki szétnézve egyszerre látja a hegyeket, erdőket, mezőket, tengereket, az erdő vadjait, az ég madarait s így kiált fel: „Mindazok tereád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben.” /Zsolt 104,27/. Lásd meg a növény, állat és embervilágot, Isten nagy családját és csodálkozz el azon, hogy Isten mindezt nemcsak megteremtette, hanem fenn is tartja! Milyen gazdag az az Isten, aki ilyen nagy családot tud eltartani! b./ „Óh Isten bölcsességének és tudományának mélysége!”, így folytatja tovább himnuszát az apostol. Így is fogalmazhatná: Milyen bölcs az Isten! Azért látja ilyennek Istent, mert nemcsak távcsővel nézi széles látóhatárt felölelő tekintettel a világot, hanem mikroszkóppal is aprólékosan vizsgálja a kicsiny dolgokat. Megláttad-e már kis dolgokban az Isten munkáját?
Vedd a kezedbe a virágot, nézd meg kecses alakját, színpompás ruháját, szagold meg láthatatlan illatát, gyönyörködj el a pillangó szárnyának cirádás rajzain, figyeld meg a pók hálószövő, vagy a madár fészekrakó művészetét, az emberi szervezet felépítettségét s akkor te is elkezded énekelni: Nagy vagy te Isten, nagy a bölcsességed, mindent mi szépen s bölcsen alkotál! Milyen bölcs az Isten! c./ „Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei és kinyomozhatatlanok az ő utai!”, így csodálkozik tovább az apostol. Így is fogalmazhatná: Milyen igaz az Isten! Azért látja ilyennek Istent, mert nemcsak a térben szemléli Isten munkáját, hanem az időben is. Nemcsak a dolgokat látja, hanem az eseményeket is. Történeti távlatba állítja azt, ami most történik. Végiggondolja azt, ami előtte volt s hitével keresi, ami utána lesz. Mindez pedig nem valami elvont történelembölcselet nála. A római levél 9., 10. és 11. fejezete épp egy olyan kérdéssel foglalkozik, amely az apostolt egészen közelről, személy szerint is illeti. Izrael népének rejtélyével viaskodik ezekben a fejezetekben. Isten választott népe megölte Isten Fiát. Igazán választott nép volt-e, ha ezt a gyilkosságot elkövette? Ha az volt, a nagypénteki esemény nem változtatja-e meg Isten megmásíthatatlan kiválasztását? Efölötti töprengésében bontakozik ki előtte Isten világkormányzásának csodálatossága. A jelenben minden olyan nagy összevisszaság, érthetetlen zűrzavar, de a végén minden kitisztul, s akkor kiderül, hogy mindig Istennek van igaza. Ítélete is, míg el nem hangzik az utolsó ítélet harsonája, mindig rejtett kegyelem s utai mindig üdvösségre vezérlők. Ezért mondja tovább: „”Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa?” /34.v./ Ezért látja be, hogy Istennek nincsenek kormánytanácsosai. Nem szorul rá senki tanácsára. Ezért szakít az ó ember magatartásával, aki bírálgatja Isten világkormányzását s tanácsokat osztogat neki, hogy mint is kellene csinálnia. Nem bírálja, hanem imádja az Atya Istent.
II. Az apostol elcsodálkozik az Isten nagy ajándékán, a Fiú Istenen. „Kicsoda adott előbb neki, hogy annak visszafizesse azt?”, teszi fel a kérdést az apostol s a kérdés feltevésében már benne van a felelt is: senki.
Isten lekötelezhetetlen. Őt nem lehet megvesztegetni. Nemcsak erkölcsi okokból, hanem egyszerűen azért sem, mert Isten megajándékozhatatlan. Neki semmire sincs szüksége, nekünk pedig semmink sincs, amit nem tőle kaptunk volna. Csak olyat adhatok neki, amit előbb tőle kaptam. Ha minden vagyonomat az Úr oltárára teszem, akkor is csak visszaadom neki, amit tőle kaptam. Még ha életemet áldozom is fel érte, akkor sem én vagyok az ajándékozó, hanem csupán adósságomat törlesztem.
Mindez azonban nemcsak Isten felségét mutatja, hanem szeretetének is dicsérete. Istenünk ajándékozó Isten. Nem mostoha, aki sajnálja tőlünk a száraz kenyérhéjat is, nem zsugori tőkés, akiből úgy kell kipréselni mindent, amire szükségünk van, hanem bőkezű atya, aki boldog, ha adhat, s aki épp ezért mindenét ránk tékozolja.
Szeretetében megelőzhetetlen. Minden esetben az az igaz, hogy ő előbb szeretett minket.
Nemhogy megelőzni nem lehet, de még utolérni sem tudom. Nemhogy az ajándékaimmal, hanem a hálaadásommal sem. Abban a szent versenyfutásban, melyben az ajándékozó Isten és a hálaadó ember versenyez egymással, mindig az ember marad le. Megszámlálhatatlanok Isten ajándékai. Igaza volt annak, aki egyszer azt mondotta: Nem érek rá panaszkodni, mert a hálaadással sem tudok készen lenni.
Szeretetében felülmúlhatatlan. Róma 5,8-ban Pál így ír: „Az Isten a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt.”
Ennek a szeretetnek felülmúlhatatlanságát az előző versben így fogalmazza meg: „Bizonyára igazért is alig hal meg valaki, ám a jóért talán csak meg merne halni valaki.” Nem lehet, elképzelhetetlen, hogy lehessen nagyobb szeretet annál, amit Isten cselekedett velünk akkor, mikor bűneinkért, megigazulásunkért, üdvösségünkért, kínos kereszthalálra s pokolra adta egyszülött Fiát. Olyan nagy ez az ajándék, hogy eltakarja Isten minden más ajándékát.
Egyszerűen nem látszanak tőle. II.Kor. 9,15-ben Pál így ad hálát: „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.” Nem ajándékaiért, hanem ajándékáért, a Krisztusért.
Olyan nagy ez az ajándék, hogy belefér Isten minden ajándéka. Róma 8,32-ben erre alapítja Pál Isten minden ajándékába vetett reménységét: „Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Tudsz-e így nézni a neked is ajándékozott Fiú Istenre s tele van-e a szíved ezért boldog magasztalással?
III. Az apostol elcsodálkozik a Szent Lélek Istent dicsőítő munkáján. „Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké.” Ez Pál himnuszának utolsó strófája. Isten, aki minden mindenekben, legyen is minden mindenekben! Ez ennek a strófának az értelme. Erre az Isten-központú, Istennel telített, Isten dicsőségét szolgáló életre mi a magunk erejéből képtelenek vagyunk. Ezt csak a Szent Lélek munkálhatja bennünk. Róma 5,5-ben is így ír az apostol: „…az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe a Szent Lélek által, ki adatott nékünk.”.
A harmadik hitágazat Kis Kátébeli magyarázata mutatja, hogy milyen nagy munka ez a Szent Lélek számára. Hirdetteti az evangéliumot, ezzel kihív csak magammal törődő, én központú életemből, megvilágosítja előttem bűneimet és Isten kegyelmét, hitet ébreszt bennem, ezt a hitet őrzi, életemben megszentelő erővé teszi s beépít engem az anyaszentegyházba, a szentek közösségébe. Mindezt pedig nemcsak egyszer kell megcselekednie. Újra meg újra elbukó életem bűnét megbocsátva újra meg újra elkezdi, néha sokszor egészen elölről, megtérésem munkáját. Óh, csodálatos, hűséges és kitartó Szent Lélek Úristen!
Ámennel, azaz a sziklaszilárd meggyőződés bizonyságtevő pecsétjével fejeződik be a himnusz. Tudod-e te is együtt énekelni az apostollal s az anyaszentegyházzal ma ezt a himnuszt s rá tudod-e mondani: Ámen, ámen, ez bizonnyal igaz?
Ámen.

Megtartatás Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap – 1954. június 20.
Alapige: Róm 10,12-17 „Mert nincs különbség zsidó meg görög között; mert ugyanaz az Ura mindeneknek, a ki kegyelemben gazdag mindenekhez, a kikőt segítségül hívják. Mert minden, a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik. Mimódon hívják azért segítségül azt, a kiben nem hisznek? Mimódon hisznek pedig abban, a ki felől nem hallottak? Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkül? Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek? A miképen meg van írva: Mily szépek a békesség hirdetőknek lábai, a kik jókat hirdetnek! De nem mindenek engedelmeskedtek az evangyéliomnak. Mert Ésaiás azt mondja: Uram!
Kicsoda hitt a mi beszédünknek? Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által.”
A megtartatásról szól a mai szentlecke. Ez a szó: megtartatás, semmit sem jelent azoknak a számára, akik biztonságban vannak, de élet-halál kérdés azok számára, akik veszedelemben vannak. Aki a hegyek között elvesztette egyensúlyát egy sziklán, s elkezdett zuhanni a mélybe, de közben el tudott kapni egy kiálló fagyökeret, az tudja, mit jelent ez a gondolat: vajon megtart-e a gyökér, vagy kiszakad a súlyom alatt, vajon kitart-e a hangom, mellyel kiabálok segítségért, vagy egészen berekedek, mielőtt bárki is meghallhatná segélykiáltásomat; vajon kitart-e az erőm, míg valaki jön, vagy elfogy, s akkor alázuhanok a szakadékba, és végem van.
Még izgatóbb ez a kérdés, ha a veszedelembe került ember nem – amint mondani szokás – ég és föld között lebeg, hanem ég és pokol között függ, amikor nem csak életről vagy halálról, hanem üdvösségről és kárhozatról, mennyről és pokolról van szó. Ilyenkor sikolt csak igazán segítségért az ember, s figyel minden idegszálával arra, hogy jön-e valaki segítségül, hallja-e valaki a mélységből küldött kiáltását.
Olyan valaki, aki meg tudná tartani őt.
Pál apostol a mai igében ilyen veszedelembe jutott, ég és pokol között lebegő, segítséget hívó, megtartásért sikoltó emberekről beszél. Azt gondolod, hogy mindez nem tartozik reád? Így kezdődik az ige: Nincs különbség. Minden ember megtartásra szoruló ember, csak nem mindenki tud róla. Az egyik még nyugodtan sétál a sziklák között, gyönyörködik a kilátásban, s nem néz a lába alá, észre sem veszi a mellette tátongó szakadékot, amelybe pár pillanat múlva belezuhan. A másik talán már ott függ ég és föld között, de egyelőre annak örül, hogy megkapaszkodhatott valamiben, s bízik abban, hogy erejével és ügyességével fel tudja újra tornászni magát a biztos talajra. A harmadik talán már ott hever a szakadék alján aléltan, s ezért nincs tudomása arról, hogy már elveszett. Különbség azonban nincs.
Te is, én is a kárhozat szakadéka fölött hajszálon csüngő emberek vagyunk. Elveszünk, ha nem jön valaki, aki megtarthat bennünket.
Ne úgy hallgasd hát a mai igét, mint valami elméleti fejtegetést! Még úgy sem, mint amiben Pál mondja el saját megmenekülésének történetét, hanem úgy, mint amiben rólad, a te legnagyobb kérdésedről van szó. 1. Bűneid miatt kétségbeesett, ügyedet elveszettnek, magadat elkárhozottnak látott ember, ne ess kétségbe, van Megtartó! Ez az apostol első üzenete. Saját tapasztalatából tud egy valakiről, akit Úrnak nevez, aki kegyelemben gazdag mindenekhez, akikőt segítségül hívják. Figyelj föl erre az örömhírre, mint a veszedelembe jutott, ég s föld között lebegő ember, mikor lépéseket hall! Jön valaki. Errefelé tart. Valaki, aki segíteni tud rajtad. Ne félj, nem úgy jön feléd, mint a jerikói sebesült felé a pap és a lévita, csak magával törődve, téged óvatosan kikerülve, rád sem hederítve. Úgy jön, mint a hegyek között eltévedt bárányát kereső pásztor. Nevedet kiáltja. Keres téged. Nem haraggal jön, pedig tudod, hogy ezt érdemelnéd. Kegyelemmel jön. Mégpedig gazdag kegyelemmel. Akármily sok a mi bűnünk, még több az ő kegyelme. Tudod, ki ez az Úr? Pál csak egy Urat ismer. Jézus Krisztus az. Ő a Megtartó. 2. Tudom – feleled erre –, hogy Isten segíthet rajtam. Azt is tudom, hogy csak Isten segíthet rajtam, de azt nem tudom, hogy akar-e rajtam segíteni. Mi biztosít engem arról, hogy ügyemmel törődik még Istenem, hogy nem büntető expedíciót indít ellenem, hanem felmentő sereget küld szabadításomra? Az ige. Ezt feleli reá az apostol (17. v.). Az ige mondja, hogy Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen. Az ige mondja, hogy Jézus Krisztus nem azért jött, hogy kárhoztassa ezt a világot, hanem azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami és aki elveszett. Minden kötél szakad fölötted és körötted? Kapaszkodj a Bibliába! Lehetetlen, hogy Isten hazudjék. A Biblia az ő szava. Az ige igazság.
A bajba jutott ember minden szalmaszálba belekapaszkodik. Lehet, hogy a Bibliát sok ember tartja szalmaszálnak. Lehet, hogy te is kimosolyogtad azokat, akik ebbe a szalmaszálba kapaszkodtak. Most ne törődj velük. Naámán is kimosolyogta a prófétát, mikor azt tanácsolta neki, hogy fürödjön meg a Jordánban, s akkor megtisztul bélpoklosságából, de amikor szolgái biztatására mégis megcselekedte, be kellett látnia, hogy sem Isten, sem az Isten embere nem hazudik.
Próbáld meg te is, s meglátod, hogy a Biblia ma is igazság! 3. Tudom, tudom – feleled reá –, de honnan tudhatom, hogy mindez nemcsak elvi állásfoglalás Isten részéről, hanem velem kapcsolatos gyakorlat is? Mi biztosít engem arról, hogy mindez személy szerint reám is áll? Az igehirdetők – feleli az apostol. A megtartatásnak eszköze a prédikátor. Őt küldi Isten, hogy az egyes emberhez elvigye a kegyelem igéjét, a jó hírt, s hirdessen békességet a meggyötört lelkiismeretnek. A megtartatásban Isten munkatársa a másik ember. Kornéliushoz Pétert küldi el Isten a kegyelem prédikátorául, Kandaké komornyikjához Filepet. Maga Pál is ezen az úton nyert kegyelmet.
Mikor Damaskusban súlyos lelki gyötrődések közepette kínlódott vakon, étlen, szomjan, Isten Anániást küldte hozzá, hogy hirdesse neki a kegyelemről szóló jó hírt.
Hozzád is elküldi a maga prédikátorát. Ne vesd meg azért, hogy ő is csak olyan kegyelemre szoruló ember, mint te! Ne zárkózz el mondanivalója elől csak azért, mert olyan régi, sokszor ódonnak tetsző mondatokat mond! Isten követe ő. Neki ez nem méltóság, csak felelősség, de neked kell, hogy méltóság legyen. Isten alázza bele magát nyomorult emberi alakjába. Nézz tehát rá úgy, amint meg van írva, s amint Pál is néz rájuk: „Mily szépek a békesség hirdetőknek lábai, a kik jókat hirdetnek!” Isten hozzád küldött követe ő. 4. Az apostol külön is lelkünkre köti, hogy hallgassuk a prédikáló beszédét, tehát a prédikációt. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy járjunk szorgalmasan az igehirdetési alkalmakra. Az Istennel való összeköttetés telefonvonalát vágja el az az ember, aki nem jár rendszeresen templomba.
A templomban azonban sokféleképp lehet hallgatni. Lehet úgy hallgatni, hogy semmit sem hall meg az ember, s lehet hallgatni figyelő engedelmességgel. Sajnos ma is igaz az apostol szomorú megállapítása: „De nem mindenek engedelmeskedtek az evangyéliomnak.” (16. v.) És ma is helytálló a régi prófétai panasz: „Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek?” Ne azzal a lelki beállítottsággal ülj tehát itt a szószék alatt, mely azon töpreng: Mit szólok én ehhez a prédikációhoz?, hanem azzal, mely arra figyel: Mit szól ez a prédikáció hozzám? S ha meghallod az üzenetét, ne azt firtasd, hogy értelmed józannak és megvalósíthatónak találja-e az igehirdetés követelését, hanem vállald engedelmesen!
Az ilyen engedelmes hallásnak van egy drága ajándéka: hit születik belőle. Tulajdonképpen ez a figyelő, engedelmes hallgatás maga is már hit. Előlegezett hit ez, melyet azután Isten az engedelmes életben mindig igazol utólag. Ne panaszkodjék tehát senki azért, hogy nincs hite, vagy hogy gyenge a hite, vagy hogy összeroppant a hite, ha elzárkózik azok elől az alkalmak elől, melyekben Isten hittel akarja őt megajándékozni!
Isten mindent megtett és megtesz azért, hogy mi megtartassunk. Csak rajtunk múlik, hogy megtartatunk-e. Ha megtartatunk, Istené a dicsőség, ha elveszünk, miénk a felelősség és a gyalázat. Az ég és a pokol között a kárhozat borzalmas szakadéka fölött csüngő bűnös sohasem azért zuhan alá, mert kevés volt az ereje, vagy túl súlyos volt a bűne, hanem mindig csak azért, mert nem ragadta meg Krisztusnak a magasból érte is lenyúló átszegezett kezét.
Ne lógj hát tovább hajszálon a kárhozat fölött! Hívd segítségül Krisztust! Krisztus nemcsak ura mindeneknek, hanem – amint meg van írva – kegyelemben is gazdag mindenekhez, akikőt segítségül hívják. Az is meg van írva: „Mert minden, a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik.” (13. v.) Bengel, a régi híres tudós és hívő bibliamagyarázó írta oda ehhez a vershez: Ez a „minden” szócska drágább, mint az egész világ. Ebben a szócskában mindenki benne van személyválogatás nélkül. Te is, én is. Kiálts hát segítségért! Úgy, ahogyan a 130. zsoltár írója kiáltott: A mélységből kiáltok Hozzád, Uram! Kiálts úgy, mint az ereje fogytán levő szerencsétlen hegyi utas a szakadék fölött! Figyeld csak!
Lépések zaja hallszik! Valaki jön feléd. A Megtartó, a szabadító, Krisztus. Most jön. Nézz fel hittel rá, s azután kapaszkodj erősen érted lenyúló szent kezébe! Bizonnyal megtartatol. Ámen.

Isten szabad kegyelme Időpont: 1968. szeptember 1. Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap
Helyszín: Gy őr, Öregtemplom
Alapige: Róm 9,15–16 Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörül ő Istené.
Minden eseménynek két oldala van. Egy nyilvánvaló és egy titkos. A nyilvánvaló oldala az, amit érzékszerveinkkel érzékelni tudunk, a másik oldala a történés lelki háttere, indító oka, célja, értelme és magyarázata. Ez az esemény titka. Spekulálhatunk fölötte, visszakövetkeztethetünk reá, de azért mindig bizonytalanságban maradunk hacsak az esemény szerz ője fel nem tárja előttünk a titkot. Így van ez minden emberi eseménynél, s még inkább így van akkor, mikor Isten cselekszik.
Abban az igében, amit most felolvastam, Isten fellebbenti a titok fátylát az üdvösség lelki hátteréről. Megmondja, hogy üdvösségünk mögött nem emberi erőlködés van, hanem Isten szabad kegyelme. Nehéz ezt az igét elfogadni az üdvösséget megszerezni akaró ember számára, de nincs más megoldás. Üdvösségünk mögött Isten szabad kegyelme van. Nem én mondom ezt, nem is az egyház, hanem a Biblia mondja, és benne maga Isten mondja. Egészen személyesen kell néznem ezt a kérdést, úgy, ahogyan Pál apostol nézte azokban a fejezetekben, amelyeknek összefüggésébe tartozik a felolvasott ige is. Minden azon fordul meg az üdvösség kérdésében, hogy kapok-e kegyelmet, vagy nem.
Igénkben azt mondja az apostol, hogy nem azé, aki akarja, az üdvösség. Isten nem üdvözít ugyan minket akaratunk ellenére, nem igáz le bennünket, hanem úgy bánik velünk, mint emberrel. Isten igazít meg minket, de mi ellenállhatunk neki.
Ő csak a mi hozzájárulásunkkal – majdnem azt mondhatnám, az ember engedelmével – üdvözíthet. Akaratunk tehát nem eszközl ője üdvösségünknek, még csak nem is társszerzője Isten mellett, hanem Isten üdvözítő kegyelmének a csatornája. Ezért mozgósítja Isten üdvözít ő munkájában az ember akaratát a megtérésre hívó szózattal. Ezért bánkódik Isten, ha az ember üdvözül ő akarata nem találkozik az ő üdvözítő akaratával. Annyira szíven üti Istent az ember ellenkez ő magatartása, hogy Mt 29,37 történeti tanúsága szerint sírva fakad a megátalkodott és megkeményedett szívű Jeruzsálem fölött. Az ember akarata tehát ellenállhat Isten mindenható akaratának. El is zárkózhat Isten kegyelme elől, s fel is tárulhat előtte. Az ember elzárkózása a hitetlenség, feltárulása pedig a hit megtartása. Az emberi akarat elegend ő Isten ellen, de nem elegendő a Sátán ellen. Isten szelíden rábeszél, a Sátán ellenben ránk tör, és leigáz bennünket. Nem harcolt még igazán a bűn ellen, nem akarta még igazán üdvösségét megszerezni az az ember, aki ezt a fájdalmas tényt önmagán még nem tapasztalta, és meg nem siratta.
Igaza van Istennek az igében, mint ahogy mindig igaza van az igének, és nem az embernek.
Isten azt mondja, hogy nem azé, aki akarja, de nem is azé, aki fut, … Az akarás az elmélet, a futás a gyakorlat az üdvösség dolgában. Az akarás a futás lelki háttere, a futás pedig nem egyéb, mint apró lépésekben megvalósuló akarat. Az akarat futás nélkül ábrándozás, lelki álmodozás.
Céltalan és rendszertelen erőlködés. A kettő együtt azonban nagy dolgok születésének Isten igéjében megjelölt útja.
Az akaratról valamikor egy magyar költ ő azt írta, hogy igen nagy dolog, mert előbb-utóbb diadalt arat. Ez azonban csak költői látás, mert az üdvösségben, a világ legfontosabb dolgában ez nem áll meg. Nem azé az üdvösség, aki akarja, s nem azé, aki fut, hanem a könyörül ő Istené – így van megírva.
Az ember kárhozatnál egyebet nem érdemel, éppen ezért a bűnnek más megoldása nincs, csak a kegyelem. Ha meg vannak bocsátva bűneim, s kegyelmet kapok, minden rendben van, ha nem kapok kegyelmet, akkor minden igyekezetem hiábavaló, tökéletesen elvesztem. Mikor ezt a bibliai kijelentést a maga mélységes igazságában nem felfogja, csak megsejti az ember, akkor világossá válik előtte, hogy az a tény, hogy kegyelmet kapok-e Istentől, az egyedül Isten akaratán fordul meg.
Ő pedig azt mondotta: „Könyörülök azon, akin könyörülök.” Vagyis Isten akarata szuverén. Senki, az érdekelt ember sem befolyásolja. A kegyelem kérdését Isten az ő felségjogai közé sorolja. A kegyelem kérdésébe nem enged beleszólást az embernek. A kegyelmet nem lehet megvásárolni. Isten olyan gazdag, hogy neki semmit sem lehet ajándékba adni. Isten az emberi részről megajándékozhatatlan. Mindenemet, amim van, Istentől kaptam.
De ha volna is mit adni, Isten akkor is megvesztegethetetlen. A kegyelmet nem lehet kiérdemelni, de a bűnt sem lehet levezekelni.
Isten kegyelme szabad kegyelem. Nem én mondom, maga az Úr mondja, hogy azon könyörül, akin akar, s nem azon, aki megérdemli, mert senki sem érdemli. A kegyelmet kikényszeríteni sem lehet, mert a kegyelem szabad kegyelem. Könyörül, akin akar. Ez a tanítás Istenről nagyon kemény és rettenetes, de a Biblia ilyennek jelenti ki, s ő nem lesz mássá azért, mert én rettenetesnek tartom őt. Minden és mindenki ki van szolgáltatva neki. Könyörül azon, akin akar!
De a szabad kegyelmen való emberi felháborodás erkölcsi értékét nagyon leszállítja az, hogy a lelki háttér nem az Isten igazságáért való küzdelem, hanem az ember nyomorult irigysége. Látszólag azt követeljük, hogy Isten legyen igazságos, s megbotránkozunk, ha nem az. Pedig épp ez a bajunk, hogy igazságosan bánik velünk. Mikor nem bocsátja meg bűneinket, csak azt adja, amit megérdemlünk, a kárhozatot! Ha én az ő magatartását igazságtalanná bélyegzem, az még nem változtatja meg őt. Nem az a bajunk, hogy ő nem igazságos, hanem kegyelmes Isten, hanem az a bajunk, hogy a kegyelme másfelé mutatkozik meg, mint amerre mi szeretnénk irányítani. Nem kifogásoljuk, ha kegyelme előnyeit mi élvezzük, de felháborodunk, ha hátrányunk lesz belőle. Pedig itt is igaz az, amit az Úr ott mond azoknak, akik kifogásolták cselekedeteit: A te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?!
Mindezek után az a nagy kérdés. hogy akar-e Isten nekem kegyelmezni. Erre én kötelezni őt nem tudom. Kegyelmét és ítéletét teljesen önkéntes szabadsággal határozza meg. Ő a szabad kegyelem szabad Ura. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. Így írja meg Pál 2Tim 2,4-ben. Eszerint ő mindenkinek meg akar kegyelmezni. Hogy mennyire akarja, mutatja, hogy egyetlen Fiát is hajlandó volt értem feláldozni. A legnagyobb áldozattól sem riadt vissza. Nem a megszámlálhatatlan angyal-sokaságból áldozott fel egyet, hanem Fiát áldozta fel, akiből csak egy van! A kereszt Isten szabad kegyelmének legnagyobb bizonyítéka. A kegyelemben mindig Isten a kezdeményez ő. Kegyelme nem következménye az ember magatartásának, hanem megelőzi az ember magatartását. Isten kegyelme elénk jövő, minket megelőző csodálatos szeretet. Ezért lehet a kereszt óta reménykedni a kegyelemben. A kereszt előtt nem volt joga és oka az embernek reménykedni, a kereszt óta azonban nincs joga az embernek kétségbe esni.
A kereszt óta nem riasztó rémhír a kegyelem szabadságáról szóló bibliai üzenet, hanem örömhír. Ezért tanácsolja Luther a bűnei miatt felháborodott és kétségbeesett embernek: Menekülj Krisztus sebeibe, s add meg magad a kegyelemre!
Nem azért igazít meg Isten, mert megtértél, hanem Krisztusért néked adja halála gyümölcseit. Tégy vallást előtte bűneidről! Hű és igaz Isten ő, hogy megbocsásson, és megtisztítson minden hamisságtól. Olyan ember írta ezt, aki ennek igazságát saját magán tapasztalta meg.
Nehéz és sokszor elvont elméleti igazságnak tűnik fel a mai igeszakasz. De nagyon jó, hogy kijelölte igehirdetésre ezt egyházunk. Nekünk hirdetni kell az igét nemcsak alkalmas és alkalmatlan időben, hanem aszerint, ahogyan azt Isten nékünk adja. A mai vasárnap ezt a kemény igét adta nekünk. Kemény beszéd ez akkor nekünk mikor mi akarunk üdvözülni, de legyen ez az ige nagyon igaz nekünk, mikor minket Isten akar üdvözíteni.
Vallást teszünk előtte bűneinkről, és hisszük, hogy ez az ige azért íródott meg, mert arra a hitre Isten biztat fel bennünket, akiről meg van írva: Hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minden hamisságtól!
Lehet, hogy neked ez az ige nagyon nehéz, elvont. El fog jönni az idő, amikor ez a leggyakorlatibb kérdés lesz számodra: Miképpen nyerhetem el én Isten kegyelmét? Boldog ember az, aki Lutherral együtt felelhet erre a kérdésre így: Jézus Krisztus, az én Megváltóm által!
Ámen.

Isten szabad kegyelme Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap – 1954. szeptember 5.
Alapige: Róm 9,15–16 „Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörűlök azon, a kin könyörűlök, és kegyelmezek annak, a kinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörűlő Istené.”
Az eseményeknek két oldala van: egy nyilvánvaló és egy titkos. A nyilvánvaló az, ami történik a szemünk előtt, amit érzékelhetünk az érzékszerveinkkel, amit látunk, hallunk, tapintunk, érzünk. A másik az, ami a történés lelki háttere, indítóoka, célja, értelme, magyarázata. Ez titok. Spekulálhatunk fölötte, visszakövetkeztethetünk reá, de azért mindig bizonytalanságban maradunk felőle, hacsak az esemény szerzője maga fel nem tárja előttünk ezt a titkot. Így van ez az emberi eseményeknél.
Mennyivel inkább így van akkor, mikor Isten cselekszik! És mennyivel inkább így van az emberi élet legnagyobb eseményénél, Isten legnagyobb cselekedeténél, az üdvösségnél! A mai szentleckében maga Isten lebbenti fel az üdvösség lelki hátteréről a titok fátyolát, s mondja meg nekünk, hogy üdvösségünk mögött Isten szabad kegyelme van. 1. Egészen személyesen nézve a kérdést, ez azt jelenti: minden azon fordul meg, kapok-e kegyelmet!
Az üdvösség – így kezdődik a szentlecke – „nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörűlő Istené”.
Annak okáért tehát nem azé, aki akarja. Isten nem üdvözít minket akaratunk ellenére. Senkire sem kényszeríti rá az üdvösséget. Nem igáz le minket, hanem úgy bánik velünk, mint emberrel. Isten igazít meg, de – s ezt félve mondom ki, mert tudom, hogy félreérthető – csak a mi hozzájárulásunkkal.
Akaratunk nem eszközlője üdvösségünknek, még csak nem is társszerzője Isten mellett, de csatornája Isten üdvözítő kegyelmének. Ezért mozgósítja Isten üdvözítő munkájában az ember akaratát a megtérésre hívó szózattal. Ezért bánkódik, ha az ember üdvözülő akarata nem találkozik az ő idvezítő akaratával.
Ezért sír a megátalkodott Jeruzsálem fölött: „Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, a kik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad.” (Mt 23,37) Az ember akarata tehát ellenállhat Isten mindenható akaratának. Elzárkózhat vagy feltárulhat a kegyelem előtt. Az elzárkózás a hitetlenség, a feltárulás a hit magatartása. Megborzadok, ha arra gondolok, hogy az emberi akarat elegendő az Isten ellen, de nem elegendő a Sátán ellen. Isten szelíden rábeszél, meg akar győzni, a Sátán ellenben rámenősen ránk ront és leigáz. Nem harcolt még igazán a bűn ellen, nem akart az még igazán üdvösségre jutni, aki ezt a fájdalmas tényt önmagán meg nem tapasztalta, s meg nem siratta. Sok nagy akarásunknak, eget vivő elhatározásunknak romjain keseregve tanuljuk meg, hogy igaza van Istennek: nem azé, aki akarja.
De sem nem azé, aki fut. Mi az akarás és a futás között a különbség? Az akarás elmélet, a futás gyakorlat. Az akarás az elhatározás, a futás annak megvalósítása. Az akarás a futás lelki háttere, a futás az apró lépésekben megvalósuló akarat. Az akarás futás nélkül ábrándozás, lelki álmodozás, a sült galambot tátott szájjal váró tétlen vágyódás, a futás akarás nélkül céltalan és rendszertelen erőlködés.
A kettő együtt nagy dolgok születésének útja. Igaza van a költőnek, mikor az erőre ezt mondja: akarat, mely előbb vagy utóbb, de diadalt arat. Csak egy dologban nem. A legnagyobban: az üdvösségben.
Hányszor vágyódtunk tiszta, Istennek tetsző élet után, hányszor határoztuk el, hogy ma megváltozom, hányszor próbáltuk nagy fogadkozásunkat hűséggel teljesíteni, céltudatosan harcolni a bűn ellen, módszeresen leszoktatni magunkat a gonoszról, nem sikerült!
Nem azé, aki akarja, se nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. A bűnnek nincs más megoldása, mint a kegyelem. Minden azon fordul meg, kapok-e kegyelmet. Ha kapok, akkor meg vannak bocsátva a bűneim, s minden rendben van, ha nem kapok, akkor minden jó igyekezetem hiába, elvesztem, végem van. 2. Az, hogy kapok-e kegyelmet, Isten akaratán fordul meg. „Könyörűlök azon, a kin könyörűlök, és kegyelmezek annak, a kinek kegyelmezek” – mondja Isten már Mózesnek az Ótestamentumban s Pálon keresztül az Újszövetség népének. A kegyelem kérdését eszerint Isten a felségjogai közé sorolta, melyben mindenkitől és mindentől függetlenül önmaga dönt. A kegyelem kérdésébe tehát Isten nem enged beleszólást embernek. A kegyelmet nem lehet megvásárolni.
Akármilyen nagy áldozatot teszek is le Isten oltárára, ha mindenemet neki adom is, ha koldusszegény maradok is utána, pénzem csörögve hull vissza, áldozatom füstje, mint Káiné, e földön gomolyog, és nem száll az ég felé. Isten olyan gazdag, hogy neki semmit sem lehet adni. Egyszerűen megajándékozhatatlan. Én pedig szegény koldus vagyok, akinek semmije sincs, amit nem Istentől kapott volna, én tehát egyszerűen ajándékozásra képtelen vagyok. De ha volna is mit adnom, Isten megvesztegethetetlen.
A kegyelmet nem lehet kiérdemelni. Akármilyen súlyos vezeklést szabnék is magamra múltam bűneiért, a bűnt nem lehet levezekelni. Még a pokolban is csak vezekelni lehet érte, de nem lehet levezekelni. Akármilyen elszántan igyekeznék is új életben járni, az ige világosan megmondja, hogy ezzel sem tudom meghatni Istent. Kegyelme szabad kegyelem. Azon könyörül, akin akar.
A kegyelmet még kikönyörögni sem lehet. Könyörögni lehet érte, de kikönyörögni nem lehet. Porba vethetem magam Isten előtt, könnyeimmel öntözhetem lábait, követ is megindító szavakkal ecsetelhetem nyomorúságomat, idézhetem ígéreteit, apellálhatok isteni jóságára… még szemtelenül követelőzhetem is, ahogyan csak az életéért tud szemtelenkedni egy ember, imádságom nem lesz varázsszer, melynek elmondására megnyílik az ég, és alászáll fejemre a bűnbocsánat. Isten kegyelme szabad kegyelem. Azon könyörül, akin akar.
De hát akkor rettenetes Isten a Biblia Istene! – mondod. Ez az Isten nem tökéletes, szent, igaz, jó és atya, hanem rettenetes zsarnok, kőszívű kényúr, kinek szeszélye a világkormányzó elv, melynek minden és mindenki ki van szolgáltatva. Mondhatsz még súlyosabbakat is, nem változtatsz a helyzeten. Isten nem olyan, amilyennek te elképzeled. Nem írhatod elő neki, hogy milyen legyen. Olyan, mint amilyen, s hogy milyen, azt a kijelentésben mondja meg, a kijelentés szerint pedig kegyelme szabad kegyelem.
Azon könyörül, akin akar.
A szabad kegyelmen való emberi felháborodás erkölcsi értékét azonban nagyon leszállítja az, hogy lelki háttere nem az Isten istenségéért való küzdelem, hanem nyomorult, önző irigység. Látszólag azt követeljük, hogy Isten legyen igazságos, valójában pedig épp az a bajunk, hogy Isten igazságosan bánik velünk, s mikor nem bocsátja meg bűneinket, csak azt adja, mit megérdemelünk. Igazában nem az a bajunk, hogy nem igazságos, hanem kegyelmes az Isten, hanem az, hogy más felé mutatkozik ilyennek, nem pedig mifelénk. Semmi kifogásunk sincs a szabad kegyelem ellen, ha annak előnyeit mi élvezzük, csak akkor háborodunk fel, ha hátránya jut nekünk osztályrészül. Nagyhangú és nagyképű felháborodásunkra megérdemeljük azért a szőlőművesek példázatának feleletét: „Barátom, nem cselekszem igazságtalanúl veled (…). Avagy nem szabad-é nékem a magaméval azt tennem, a mit akarok? avagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok?” (Mt 20,13–15) 3. Mindezek után az a nagy kérdés, hogy akar-e Isten nekem kegyelmezni.
Nézzük, mit felel reá maga Isten, a szabad kegyelem szabados Ura! 1Tim 2,4-ben így szól az Isten igéje: Isten „azt akarja, hogy minden ember idvezüljön, és az igazság ismeretére eljusson”. Isten tehát mindenkinek meg akar kegyelmezni, nekem is. Hogy mennyire akar, azt mi sem mutatja jobban, mint a golgotai kereszt. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne veszszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16). Annyira akarja tehát Isten, hogy én bocsánatot kapjak minden bűnömre, hogy a legnagyobb áldozattól sem riadt vissza ennek érdekében. Egyszülött Fiát küldte le e földre, reárakta minden én bűnömet, ő elszenvedte értem és helyettem minden bűnömnek büntetését, vérével tisztára mosott engem. Ez óta a kereszt óta egészen más megvilágításban áll előttünk Isten szabad kegyelme. A kereszt Isten szabad kegyelmének legnagyobb bizonyítéka. Ez mutatja legjobban, hogy a kegyelemben mindig Isten a kezdeményező. Szeretete nem visszhang a mi szeretetünkre, kegyelme nem következménye a mi bűnbánatunknak, könyörgésünknek vagy igyekezetünknek, hanem ő a mindent megelőző szeretet, aki előbb szeretett minket, mint mi őt. Ezért lehet a kereszt óta reménykedni a kegyelemben. A kereszt óta nem riasztó rémhír a kegyelem szabadságáról szóló bibliai üzenet, hanem örömhír, evangélium a kegyelemre szoruló s arra magukat méltatlannak érző bűnösök számára. Ezért tanácsolja Luther is a kegyelem szabadságától megrettent lelkiismeretű embernek: Menekülj Krisztus sebeihez! Add meg magad kegyelemre, mint aki méltatlan vagy a kegyelemre! Add meg magad Isten önkényére, hogy cselekedjék veled úgy, amint neki jólesik.
És akkor bízhatsz abban, hogy neki jólesik megbocsátani bűneidet.
Nem azért igazít meg Isten, mert megtértél, bánod bűneidet és hiszel, hanem Krisztusért, ki neked adja halálának gyümölcseit. Ezt pedig nem azért teszi, mert könyörögsz érte, hanem azért, mert szeret téged, s ő maga akar részesíteni halála gyümölcseiben. Tőled csak egy kívántatik: tégy vallást előtte bűneidről! Meg van írva: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket, és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9; Hallesby mondása) Ámen.

Szeressétek ellenségeiteket!
Időpont: 1930. november 9. Szentháromság ünnepe utáni 21. vasárnap
Helyszín: Budapest. Bethánia konferencia
Alapige: Róm 9,1–5
Igazságot szólok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szent Lélek által, Hogy nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma; Mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakasztva a Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint; Akik izráeliták, akiké a fiúság és a dicsőség és a szövetségek, meg a törvényadás és az isteni tisztelet és az ígéretek; Akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus, aki mindeneknek felette örökké áldandó Isten. Ámen.
Ebben a részben Pál apostol arról beszél, hogy atyafiai, test szerinti rokonai iránt milyen érzéssel viseltetik. Hogy azonban ennek a viselkedésnek az értéke teljes nagyságában állhasson előttünk, meg kell rajzolnunk azt is, hogy Pál atyafiai milyen viszonyban voltak Pállal.
Pállal nagyon csúnyán bántak az atyafiai. Fil 3,5-ben beszél arról, hogy milyen volt azelőtt: buzgó farizeus, törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen. Ma már látja, hogy atyafiai félrevezették a lelkét, hamis életeszményt állítottak eléje, mely a törvény dróthálói közé szorította. Olyan életre nevelték, melyben üres kagylóhéjak közt élt, s a lényeget elengedte maga mellett. A halál és kárhozat útjára vezették az üdvösség és élet útja helyett. Pedig nevelhették volna másmilyennek is, hisz kész engedelmességgel állott mindig rendelkezésükre.
Gondoljuk meg, mi lehetett Pál számára annak világos meglátása, hogy test szerinti rokonai kárt vallattak lelkével!
A második súlyos bűn, mit ellene elkövettek az, hogy bűnbe sodorták, mégpedig olyan bűnbe, mely egész életére szóló szomorú emlékkel terhelte meg lelkét. Mikor visszagondol előbbeni életére, azt mondja, hogy istenkáromló, üldöző, erőszakoskodó és hitetlen volt. (1Tim 1,13) Szomorú emlékek elevenednek fel lelkében, mikor erre gondol. István vértanú megkövezésére gondol talán, mit sohasem tud elfelejteni. Nem tudjuk pontosan, miben állott szerepe ennél a kivégzésnél, de az bizonyos, hogy lelkiismerete értelmi szerzőséggel, vagy legalábbis tettestársnak vádolja (ApCsel 8,1. 26. 10.) és a kivégzők vezérüknek tekintették (ApCsel 7,58). Vagy talán damaszkuszi útjára gondol, melyen „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” sietett a Jézus tanítványainak kiirtására! (ApCsel 9,1) Gondoljuk meg, mi lehetett Pál számára annak világos meglátása, hogy üdvösséget kereső lelkének e rettenetes szégyenfoltjait az atyafiainak köszönheti!
Azután meg akarták ölni nemcsak a lelkét, hanem a testét is. Mikor ezeket a verseket írja, már tapasztalat van a háta mögött arra vonatkozólag, hogy halálára törekszenek. Izrael gyermekei keresztyén életének küszöbén köszörülték már késeiket, hogy amelyik kapunál elhagyja Damaszkuszt ez a renegát, ugyanannál a kapunál hagyja el földi életét is. (ApCsel 9,23–24) És ezt nem ellenségei csinálták vele, hanem atyafiai és test szerint való rokonai.
Azután nyilvánosan megszégyenítették. (2Kor 11,24) „A zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy híján”. Gondoljuk meg, mi lehetett az számára! Én el tudom képzelni, hogy sok magyar ember ökölbe szoruló kézzel gondol a románokra, és sohasem tud elfeledkezni arról, hogy huszonötöt kapott tőlük valamelyik község piacán nyilvánosan megszégyenítve.
De nemcsak üdvösségét, földi életét, tisztességét akarták elpusztítani, hanem munkáját is tönkre akarták tenni. Tudjuk, hogy vannak emberek, kiknek a szolgálat még az életnél is drágább. Ha elemésztődnek is a szolgálatban, mint két végén meggyújtott gyertya, boldogan lobbannak utolsót, csak gyúljon világosság abban a hajlékban, ahová állíttattak. Az ilyen emberek számára nem lehet nagyobb kín, mint munkájuk megsemmisítésének a látása. Pál is ezek közé tartozott. Az efézusi vénekhez így szól: „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nekem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, amelyet vettem az Úr Jézustól…” (ApCsel 20,24). És Pálnak mindig maga előtt kellett látnia a konkoly példázatát. Mindig ott járt utána settenkedve az ellenség, hogy konkolyt hintsen a vetésbe. Alig tette ki lábát az egyik városból, máris ott volt az ellenség a nyomában.
Újra meg újra számolnia kellett azzal, hogy régi munkamezején hamis atyafiak járnak, s az evangélium szent ügye szenved kárt.
Nem tudom, kire gondoltál, míg ezeket hallgattad. Lehet, hogy a hitvestársadra vagy a gyermekedre vagy a barátaidra, talán az egyházadra, vagy azokra, kikkel az élet kötelességei kötöznek össze, vagy erre a nyomorult, meglátogatott magyar nemzetre, és ráült a lelkedre valami lélegzetfojtó nagy köd: Mennyit kell szenvednem az emberektől! De hidd el, ha csordultig tele van is szíved panasszal, be kell látnod, hogy minden panaszod semmi Páléhoz képest. Akárhogy bánnak is veled a te atyádfiai, nyomukba sem léphetnek azoknak, akik Pált majd elkárhoztatták. Nem érzed-e, hogy ez maga elég arra, hogy visszafojtsd panaszodat, hogy ne szórd fel könnyeidet az égre eget ostromló nagy panasszal: Borzasztó, hogy nincs szeretet, nincs megértés az én atyámfiaiban.
Most nézzük meg azt, hogy Pál hogyan bánik ezekkel az atyafiakkal?
Először is egy rövid szóra akarok rámutatni: „szüntelen” (2. vers), Pál szüntelen gondol az ő atyafiaira. Nem intézi el a fájó ellentétet azzal, hogy hát nem férünk meg egymással, váljunk el, semmi közünk egymáshoz. Menjetek ti a magatok útján, én is megyek a magamén, megtagadlak titeket! Közülünk hányan próbálják a fájó tövist így kihúzni a szívünkből: „Nem fogok rátok gondolni, nem akarom, hogy energiáim fogyasztódjanak ebben a küzdelemben!”
Ha valakinek lett volna joga és módja erre, Pálnak lett volna. És milyen könnyen el is kerülhette volna őket, ha csak a pogányokra korlátozza működését! És ez a Pál, akit emberi természetének minden porcikája arra indít, hogy szakítson atyafiaival, és aki erre isteni pecsétet is kapna, hisz Isten a pogányok apostolául rendelte őt, azt mondja: Nem tudok tőletek elszakadni. Kezetekben ott van az éles tőr, és én mégis megölellek titeket puszta kézzel, én atyámfiai! Megvesszőztetek.
Ha letépem ruháimat, itt van a vállaimon a szégyen nyoma, de korbáccsal sem tudjátok kiverni belőlem a szeretetet. Én mégis szeretlek benneteket, én atyámfiai! Életemből kiszakítottatok egy darabot. Gonoszok útját járattátok velem, és mégis szüntelen a tiétek vagyok, és szeretlek titeket, ó én atyámfiai!
Egy másik figyelemre méltó vonás Pál viselkedésében a 4. és 5. versben van. Már az az egy szó is, „szüntelen”, mutatja szíve szeretetének kijózaníthatatlanságát. Itt azonban még jobban részletezi ezt a gondolatot. Hogyan elismeri ellenséges atyafiai minden értékét: „izraeliták, akiké a fiúság és a dicsőség és a szövetségek, meg a törvényadás és az istentisztelet és az ígéretek; akiké az atyák, és akik közül való test szerint a Krisztus.” Ó, tudnád-e te annak, aki veled így bánik, így elősorolni az értékeit? Azt hiszem, nagyon el tudnád sorolni a bűnlajstromát, de aligha tudnád így összeállítani az erény-, az áldáslajstromát annak, aki téged lélekben, testben, becsületben megkárosított.
Felmerülhet a gondolat, hogy talán nem volt érzékeny természetű Pál apostol. Bizonyos, hogy vannak emberek, kiknek idegrendszerük erősebb szálakból van összefonódva, s hogy a bántalmak eltűrése sok esetben az érzéketlenségnek, és nem a keresztyénségnek a függvénye, ez nem így van Pálnál. Azt írja: „nagy az én szomorúságom”. (2. vers) Ne gondoljuk tehát, hogy ő csak úgy egyszerűen túl tudja magát tenni ezeken a dolgokon, hogy mindez nem okozott neki átsírt éjszakákat. Figyeljünk fel erre a szóra: „szomorúságom”. Akkor szokott az ember így beszélni egy fájdalomról, ha a megbocsátás álláspontjára helyezkedik, vagy legalábbis olyasminek tekinti fájdalmát, amiért nem lehet senkit felelősségre vonni. Mikor koporsók mellett áll meg az ember, könnyei folynak, a szíve vérzik, akkor mondja: nagy az én szomorúságom! És ebben nincs semmi perbeszállás, semmi zúgolódás, semmi vád, csak csendes megállapítás. De ha valaki veled úgy bánik, mint Pállal az ő atyafiai, nem azt mondod- e: „Nagy az én haragom?” Tudod-e mondani: „Nagy az én szomorúságom”? Mennyi megértés, mennyi megbocsátás, mennyi számon nem kérés, mennyi mentegetés van ebben! Érzed-e, hogy Pál ott van egészen közel ahhoz a kereszthez, hol elhangzott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek”. (Lk 23,34) Azután azt olvassuk: „szüntelen való az én szívemnek fájdalma”. Ez más, mint mikor azt mondja: „nagy az én szomorúságom”. Itt Pál nem embereknek panaszkodik a panaszkodó ember jellegzetes bőbeszédűségével s ismétléseivel, hanem Krisztus színe előtt beszél, egy felesleges szó sincs tehát beszédében. Tehát ha ezt külön elmondja, valami új dolgot akar vele mondani. Mi a különbség a szomorúság és a fájdalom között? A szomorúság rossz közérzet.
Kóvályog az ember feje, úgy el van fáradva. Ha megkérdeznék: mi baja? – nem tudná meghatározni, csak levertségét hangoztatná. A fájdalom pozitív érzés. Meg tudom mondani, hogy majd szétpattan a halántékom, vagy majd megszakad a szívem, vagy nem bírom tovább, úgy elfogy a levegő a tüdőmből.
Miért fáj Pál szíve? A magyarázata ennek (Fil 3,18): „Mert sokan járnak másképpen, kik felől sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei”. Nem elég, hogy kijózaníthatatlan szeretettel gondol rájuk, hogy maga elé állítja áldáslajstromukat, nemcsak ráborítja a szemfedőt fájdalmára szíve mentegető szeretetével, hanem keservesen sír is atyafiaiért. És hadd utaljak rá arra is, hogy itt az van írva: atyafiaiért, és nem: miatt. Nem amiatt sír, hogy ilyen atyafiai vannak, nem a méltatlan bántalmak sokasága az ok, mely miatt könnye hull, hanem atyafiai állapotáért hull a könnye. Nem magát siratja, hanem őket. Érzed-e, hogy Pál ott van egészen közel ahhoz a Krisztushoz, kinek készítik már a keresztfát, és aki a hozsannázás közt könnyezik az Olajfák hegyén, és siratja nem magát, hanem az ő népét, amelyik nem ismerte meg meglátogatásának idejét.
Még van egy vonás Pál viselkedésében: „mert kívánnám, hogy én magam átok legyek, elszakadva a Krisztustól, az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint”. (3. vers) Átok legyek!
Könnyű ez a beszéd annak, aki nem tudja, micsoda az átok. Könnyű a vásári kupecnek azt mondani, hogy ha nem ad ez a tehén ennyi meg ennyi liter tejet, akkor átkozott legyek; de borzasztó annak, aki tudja, mi az átok. Itt Pál az üdvösségét kínálja fel atyafiaiért. Odalép Isten elé: „Uram, itt van a te néped! Megölték fiadat, mennek a pusztulás útján. Én tudom, hogy én is csak kegyelemből vagyok, ami vagyok, de ide teszem eléd életemet, üdvösségemet. Elhagytam mindent érted. Csak te kellesz egyedül. És most nézd, téged kínállak fel. Itt van az üdvösségem!
Megyek a kárhozatba, és nem fogok panaszkodni! A fogamat össze fogom szorítani a pokol kínjai között. Csak az én atyámfiait vidd rá az üdvösség útjára!”
Mózes is megpróbálta egyszer felajánlani magát (2Móz 32,32). „…Bocsásd meg bűnüket, ha pedig nem, törölj ki engem a te könyvedből, melyet írtál.” Másutt pedig, mikor kibírhatatlannak érzi már a népet, így szól: „Ölj meg, ha kedves vagyok előtted, hogy ne lássam az én nyomorúságomat.” (4Móz 11,15). Bizonyos, hogy volt valami Mózesben Pál lelkéből, de ne felejtsük el, hogy Mózes a földi életét kínálja fel, Pál pedig az örök üdvösséget.
Érzed-e, hogy ott áll az ember a szentek szentjében, egészen közel ahhoz a Krisztushoz, aki egyszer meglátta atyafiait, téged meg engem, akik pedig mindig csak fájdalmat okoztunk neki, de akit mégsem tudunk kijózanítani irántunk való nagy szeretetéből, és odalépett Isten elé: „Atyám, én nem tudom elnézni tovább, mint mennek atyámfiai a kárhozat útján. Te tudod, mennyire szeretlek. Odateszem üdvösségemet teelibéd. Megyek, alászállok a poklokra, elszenvedek minden büntetést, boldogan kárhozok el, csakők, az én gonosz atyámfiai üdvözüljenek! Ha kell, ott maradok a kárhozatban, és nézni fogom, mint lesznek atyámfiai az Ábrahám kebelén, és nem fogom mondani, hogy küldd le őket, hadd mártsák ujjuk hegyét a vízbe, hogy égő ajkamat hűsítsék. Boldog leszek, hogy boldogtalanságom által boldoggá lesznek az én szerelmes atyámfiai.”
Amit Pál csinál, nem lehetetlenség, hanem valóság. Tudja, hogy e lelkiállapotára azt fogják mondani: ez extatikus elragadtatás. Azért kezdi így: „Igazságot szólok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szent Lélek által”. S ezért fejezi be az ünnepélyes bizonyságtevő pecséttel, az ámennel. Egyenesen félelmetes ez az ünnepélyesség, mellyel Pál tiltakozik a nagyotmondás vádjának a gondolata ellen. S aki ismeri életrajzát, tudja, hogy erre a szerelmére tényleg rátette az egész életét is.
Keveset beszéltem magunkról. Arról beszéltem, hogy milyen viszonyban volt Pál az atyafiaival. De kérem az Istent, könyörüljön rajtunk, hogy személyes ügyünkké tegyük Pál viszonyát az ő atyafiaihoz.
Ámen.