Túróczy Zoltán

Isten szerelme Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap [Eredeti elhangzás dátuma: 1942. augusztus 16. Helyszín: Nyíregyháza]
Alapige: Róma 8:33-39.
Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, a ki megigazít; Kicsoda az, a ki kárhoztat?
Krisztus az, a ki meghalt, sőt a ki fel is támadott, a ki az Isten jobbján van, a ki esedezik is érettünk: Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? A mint megvan írva, hogy: Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek mint vágó juhokat. De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, a ki minket szeretett, Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Első hallásra is világos előttünk, hogy ez az ige Isten szerelméről beszél. Kétféleképpen érthető ez a kifejezés: Isten szerelme. Isten szerelme az az érzés is, amely Isten szívében van miirántunk, de az is Isten szerelme, amikor az én szívem szereti Istent. Az apostol itt mindkét vonatkozásban gondol Isten szerelmére, s megállapítja, hogy Istent őtőle és őt Istentől e világon semmi hatalom elválasztani nem tudja.
Nézzük meg, hogyan gondolja Pál ezt a ünnepélyes kijelentést mindkét vonatkozásban!
Azt mondja, hogy Isten szerelmét tőlem senki el nem veheti. Gondoljátok, hogy senki és semmi nincs ezen a világon, ami Isten szeretetét lehűtené az ember iránt? Hiszen igaz az, hogy én Istennek nemcsak teremtménye vagyok, de gyermeke, akit saját kezével formált és akibe lelkéből lehelt lelket, akiért sok áldozatot hozott, hogy megtarthasson magának, s amiképpen a szülő nem felejtkezik el gyermekéről, akképpen nem lehet elszakítani Isten szeretetét az embertől, – azonban csak azok az emberek beszélhetnek így erről a kérdésről, akik nem ismerik, hogy mi a bűn. Akik tudják a maguk életéből, hogy mi a bűn, azok tudják azt is, hogy milyen kimondhatatlanul szereti Isten az embert, de azt is, hogy milyen kimondhatatlanul gyűlöli Isten a bűnt. Isten és a bűn nem férnek meg egymás mellett. Ezért kellett Istennek az Édenkertből kiűzni az első emberpárt.
Pál jól ismeri a bűnt a maga és a mások életében is. Világjáró útján sokszor szerzett tapasztalatot arról, hogy milyen utálatos tud lenni az ember. Nem lehet csodálkozni azon, hogy éppen Pál apostol beszél legtöbbet Isten haragjáról, amely a bűnösön van, s amelyet az ember magáról elhárítani nem tud. Pál ezt magára vonatkozólag is jól látja. Megtérése előtt sok és súlyos bűn terhelte Pál lelkét, s ő ebből nem csinált titkot. Tudja, hogy Isten kegyelme megbocsátja bűnét, de azért ő nem felejtheti el. Hányszor írja leveleiben Pál, hogy ő üldözte az anyaszentegyházat, börtönbe hurcolta Isten gyermekeit, s ezért megérdemelné, hogy Isten elvesse őt. Látja azt is világosan, hogy nemcsak a múltjának volt kérdése a bűn, hanem az örök jelen kérdése is a bűn. A római levélben megrázó módon beszél arról, hogy nem azt cselekszi, amit szeretne, hanem azt, amit gyűlöl. Gyönyörködik az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaiban másik törvényt lát, amely rabul adja őt a bűnnek. Ezért kiált így fel: "Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?!" Pál önmagáról adott nyilatkozataiból látjuk, hogy ő tudja, hogy a bűnösök között ő az első, és mégis azt mondja itt, hogy Isten szerelmét tőle senki el nem veheti. Kicsoda vádol engem, mint az Isten választottját?! Isten kegyelme által engem megtisztított. Kicsoda kárhoztat engem?! Én tudom, hogy méltó volnék a kárhozatra, de tudom, hogy értem meghalt Krisztus, fel is támadott, és most ott van az Atya jobbján hatalommal és dicsőséggel, a szívében szeretettel és szánalommal irántam, esedezik értem, és tudom, hogy végezetre eltétetett nékem az üdvösség koronája. Mi lehetett Pál életében ennek a megdönthetetlen bizonyosságnak a fundamentuma, hogy Isten úgy szereti az embert, hogy még bűneivel sem tudja elszakítani Isten szeretetét önmagától? Ennek magyarázata a golgotai kereszt, amelyről Pál olyan csodálatosan beszél. Igen, Isten gyűlöli a bűnt kimondhatatlanul, – látjuk ezt sokszor a magunk életében is.
Büntetés nélkül Isten nem hagy egyetlen bűnt sem. De mi nemcsak ezt látjuk, hanem a keresztet is, ahol a bűnt gyűlölő Isten haragját önmagára vette és minden büntetést szent Fiában önmaga szenvedett el. Aki a kereszt alatt megáll, az tudja, hogy beszélhetnek akármit az emberek arról, hogy Isten nem szereti e világot, én tudom és hiszem, hogy Isten szeret engem, mert aki egyszülött Fiát nem sajnálta értem, az olyan bizonyítékát adta szíve szeretetének, amelynél nagyobbat, gazdagabbat nem adhatott volna senki. Tudom, hogy Isten szeretetét tőlem senki el nem szakíthatja.
Mondtam, hogy az apostol beszél Isten szerelméről abban az értelemben is, amelyet az ember érez Isten iránt. Amíg az előbbi vonatkozásban azt láttuk, hogy a bűn az, amely Isten szerelmét el akarja szakítani tőlem, most meg kell látnunk, hogy a nyomorúság az, amely el akarja az én szívem szeretetét szakítani Istentől. Valahányszor az ember nagy megpróbáltatásokon megy keresztül, felmerül lelkében a gondolat: szeret-e engem Isten? Miért van annyi szenvedés az életemben, miért csupa megpróbáltatás az osztályrészem, miért nem mutatja meg Isten jobban, hogy igazán szeret? Kereszt alatt roskadozó emberek ajkán mindig ott van ez a kérdés. Pál élete szenvedésekkel teljes élet.
Ő nem sokat beszél róla. Egyetlen egyszer, a II. korinthusi levélben nyitja meg szívét és sorolja el szenvedéseit, itt csak céloz reá, hogy nyomorúság, üldözés, éhség, fegyver az ő osztályrésze. "Olybá tekintenek, mint vágó juhokat.”
Mindezek azt akarják felébreszteni benne: Pál, dobd el magadtól tévhitedet, hogy Isten szeret.
Ha szeretne, akkor rólad, – aki életed szentelted oda néki, s őérette lemondtál dicsőséges pályádról, s mentél megvetett pogányok közé, – jobban kellene gondot viselnie. Ezeket a lelki állapotokat használja fel az Ördög arra, hogy elszakítsa a szívünk szeretetét Istentől. De Pál azt mondja, hogy ezek sem tudnak elszakítani Isten szerelmétől, én tudom, hogy szeret engem Isten. Mi lehet az, amire Pál ezt a meggyőződését építi? Megint azt kell mondanom, hogy a kereszt a titka ennek a meggyőződésnek, mert ezt mondja: "... amely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban." Pál látta azt, hogy Isten szereti őt, úgy szereti, hogy a legdrágábbat ajándékozza neki: bűnbocsánatot és örök életet ad neki. Hát hogyne kellene szeretnem nékem azt az Istent, aki tőlem egyszülött Fiát sem sajnálta?! Így látja az apostol csodálatos üdvbizonyosságának magyarázatát. Szeret engem Isten és én is szeretem Őt. Tudom, hogy Isten szeretetem sokszor próbára teszi, de tudom, hogy semmi erő el nem veheti tőlem ezt a szeretetet, mert a kereszten Isten örökre kimutatta kegyelmét. Sok megpróbáltatás jöhet rám, de a kereszt mindig elég arra, hogy az örök élet se legyen elég zengenem az Ő dicséretét. Ez Pál apostol meggyőződése és bizonyságtétele. Milyen csodálatos az, hogy Pál azt mondja, mintha ez volna a kijelentése mindenkinek; a végén azonban áttér egyes szám első személyre, mert mindenütt ezt mondja: "senki sem szakaszthat el minket", s később: "mert meg vagyok győződve." Ezt a meggyőződést helyetted testvérem senki meg nem szerezheti. Ezt néked kell megszerezned. Pál csak magára vonatkozólag mondhatta el, hogy: engem Istentől senki el nem választhat. Vajon el mered-e te ugyanezt mondani? Pál apostol ünnepélyes bizonyságtétele arra akar rábírni minket, hogy vele együtt valljuk minden szenvedéssel dacolva: én meg vagyok győződve, engem a kereszt meggyőzött, hogy Istennek szerelmét tőlem senki el nem veheti, az én szívem Isten iránt senki le nem hűtheti, Isten és én örökre egymáséi lettünk, áldassék az Ő szent neve érette. Ámen.

Protestantizmus Időpont: 1929. április 20, a speyeri protestáció négyszázados jubileuma.
Alapige: Róm 8,38–39
Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Ez a szentírási szakasz egy bibliai protestáció.
Mégpedig ünnepélyes protestáció. Érzitek-e, milyen ünnepélyesen hangzik? Nem hiába van a Bibliában is vastag betűkkel írva, de azt hiszem, hogy Pál is, mikor leírta ezeket a sorokat, erősebben fogta a pennát. Az ember szinte érzi, hogy milyen forró levegő csap előre belőle arcunk felé! Mintha látná, hogy szegi hátra fejét a nagy apostol, hogy gyullad fel arcán az elszántság tekintete, mikor leírja!
Ennek az ünnepélyes protestációnak értékét növeli a protestáció időpontja. Mikor Pál ezt a kijelentést teszi, nem előtte áll még a szenvedéseinek, nem ott áll a damaszkuszi úton, amely után elindul Krisztusért harcolni, hanem ott írja már a harc mezején. Rajta van már a Krisztusért vívott harcnak minden botütése és sebe. Kijelentése tehát nem a tapasztalatlan újonc nagyhangú hősködése, hanem a harctéren élő ember megfontolt nyilatkozata, aki tudja, mire vállalkozik, mikor azt mondja: „Semmi sem szakaszthat el az Istennek szerelmétől”.
Növeli ennek a protestációnak az értékét a protestáció helye is. Pál apostol akkor írja le e sorokat, mikor ellenség veszi körül. A Krisztus ellenségeinek egész hadserege sorakozik fel ellene: halál, élet, angyalok, fejedelemségek, hatalmasságok, jelenvalók, következendők, magasság, mélység… s ez az egyedül álló ember oda mer állni az ellenség elé, és ki meri mondani: Csináljatok velem, amit akartok! Én a Krisztusé vagyok!
Ez a bibliai protestáció.
S most hallgassuk meg az 1529. évi április 19-én tartott speyeri birodalmi gyűlésre benyújtott protestáció szövegét: „Alulírottak, mint ahogyan elődeik is, a császári felségnek és a birodalomnak, amelynek nagysága, jóléte és virágzása szívünkön fekszik, mindenkor készséggel és hűséggel alávetették magukat, és életük végéig erre ezután is hajlandóak lesznek, de azokban a dolgokban, amelyek Istennek tiszteletére s a lélek üdvére vonatkoznak, s melyekben Isten parancsolata s lelkiismeretük szerint egyedül Istent tekinthetik a keresztség és az Isten igéje alapján minden urak Urának és a szent keresztyén hit fenntartójának, ezekben a dolgokban a királyi felségnek és a többségnek semmiképpen sem engedelmeskedhetnek, s azt a határozatot úgy magukra, mint utódaikra nézve érvénytelennek kell nyilvánítaniok. Protestálunk és bizonyságot teszünk nyilvánosan Isten előtt, hogy mi mindabba, ami Isten, az ő szent igéje, mindnyájunk lelki üdve, jó lelkiismerete s a korábbi speyeri birodalmi végzés ellen határoztatnék, bele nem egyezünk, hanem azt semmisnek és érvénytelennek tartjuk.”
Másfélezer év van e két protestáció között, de ugyanaz a Lélek lüktet mind a kettőben.
Ma az utóbbit ünnepli az egész protestáns világ. Az ünnepelteknek mindig sok barátja van.
A mai napon is bizonnyal sok ember veri büszkén a mellét, hogy én protestáns vagyok.
Nézzünk szembe azzal a kérdéssel, hogy kinek van joga e bibliai és speyeri protestáció alapján a protestáns elnevezésre! *** Protestáns csak az lehet, akinek van meggyőződése. Pál is azzal kezdi protestációját: „Meg vagyok győződve…” A speyeri protestációban is a protestáns rendek meggyőződése ütközik össze a római katolikus többség meggyőződésével. A speyeri protestálóknak olyan erős a meggyőződése, hogy nem tudják eltitkolni. Hány embernek van ellenvéleménye az előtte elhangzott nyilatkozattal szemben, mégis csak nyel egyet, és elhallgatja a véleményét. A speyeriek nem tudnak hallgatni. A határozat ellen nemcsak magukban dohognak, hanem kiállnak a porondra. Olyan erős a meggyőződésük, hogy még akkor sem tudják elhallgatni, mikor a józan ész azt diktálná, hogy hallgassanak. A józan ész azt parancsolta volna, hogy hat fejedelemség és 14 birodalmi város ne álljon szembe a birodalmi gyűlés óriási többségével, de ezek az emberek nem hajlandók a józan eszükre hallgatni. Nem fontolgatnak, nem mérlegelnek, nem alkudoznak a meggyőződésükkel.
A speyeri protestálóknak oly erős a meggyőződése, hogy merevségük nélkülöz minden diplomáciai hajlékonyságot. A speyeri többség kénytelen volt számolni azzal, hogy az evangélikus vallás erősebb, semhogy azt csak úgy egyszerűen be lehessen tiltani, s ezért hajlandó volt bizonyos engedményekre. Van például egy olyan pontja is a határozatnak, mely olyan helyeken, hol olyan többségben vannak az evangélikusok, hogy e tant lázadás, nehézségek és veszedelmek nélkül többé onnét kiirtani nem lehet, nem tiltja meg az evangélikus vallást, csupán azt követeli, hogy a legközelebbi zsinatig, amennyire csak lehetséges, tartózkodjanak minden újítástól. Az ilyen helyeken a mise el nem törölhető ugyan, de a mise hallgatására nem szabad senkit sem kényszeríteni. Eltiltotta továbbá az erőszakos vallási zaklatást, térítgetést, üldözést is. Tehát a római katolikus többség itt-ott hajlandó volt engedményeket tenni a kisebbségben lévő evangélikusok részére. De ezek mégsem hajlandók tárgyalásba bocsátkozni és az engedményeket elfogadni. A meggyőződésnek lelkükben égő csodálatos, hatalmas máglyatüze felégetett minden felkínált diplomáciai engedményt.
A speyeri protestálóknak oly erős a meggyőződése, s olyan boldogító igazságnak érzik, hogy nem tudnak lemondani a terjesztésről. Ők magukra és városukra megkapták volna az engedélyt, de azután továbbmenniök nem lett volna szabad. És ha ezt elfogadják, akkor kész a béke. Ámde ezek az emberek hallani sem akarnak arról, hogy másokat ne tehessenek evangélikussá.
A protestánsság tehát nem egy történelmi egyházhoz való, keresztlevélbe bejegyzett felekezeti hovatartozás, hanem lelki alkat. Lelki nagykorúság. Nem lehet valaki protestáns, ha nincs személyes meggyőződése. Nem lehet meggyőződés nélkül protestáns valaki még akkor sem, ha minden őse vértanú volt is. Nem lehet protestáns az, aki személyes meggyőződését elhallgatja. Nem lehet protestáns, aki csak a tanítványok között veri mellét, de hallgat akkor, mikor ellenségei között áll. Nem lehet protestáns az, aki akkor tesz lakatot szájára, mikor nyitogatni kellene a száját. Nem protestáns az, aki megelégszik a maga protestáns voltával, s nem akar misszionáriusa lenni a protestantizmusnak.
A protestánsság lelki nagykorúság. Lehet, hogy ebben van veszedelem is, hiszen vele jár a fegyelem meglazulása is. De nem lehet letagadni a benne rejlő áldásokat sem. Ez a protestantizmus teremtette meg a gondolat szabadságát. Ez a protestantizmus indította újra a civilizáció vívmányait. Ez a protestantizmus termelte ki a nyájemberek helyett az egyéniséget. *** Mi az, ami személyes meggyőződése a protestáns embernek?
Ha megnézzük mindkét protestáció tartalmát, meg kell látnunk mindkettőben a vallásos tartalmat. Pál apostol protestációjában természetesnek találjuk e vallásos tartalmat, mert hiszen teológus volt, de akik a speyeri protestációt aláírták, azok között nem volt egy teológiát végzett ember sem. Egytől egyig világi emberek voltak, kik különböző társadalmi osztályokhoz tartoztak. És mégis hitbeli meggyőződésről tettek bizonyságot.
Protestáns ember tehát csak az lehet, akinek van hitbeli meggyőződése! Nem tudom, igen sokak számára nem volna-e kellemetlen, ha egyszer vallásukra vonatkozólag műveltségi vizsgát kellene tenni! Pedig a protestáció tette minden ember fejére az egyetemes papság koronáját, és ez nagy elkötelezettséget jelent minden protestáns ember számára. Úgy kell ismernie a maga és más hitét, mint a papnak, úgy kell törődnie a mások lelki életével, mint a papnak. Ha te azt mondod erre, hogy neked nincs szükséged a mindennapi életben hitbeli meggyőződésre, akkor vedd tudomásul, hogy menthetetlenül megyünk olyan világ felé, mikor az érdeklődés, sőt az érdek homlokterébe kerülnek a hitbeli kérdések, s jaj lesz akkor annak, aki a meggyőződések világnézeti harcában fegyvertelenül áll a saját hitének védelmében! *** Harmadszor, csak az az ember lehet protestáns, akinek megvesztegethetetlen lelkiismerete van. Ez a lelkiismeret protestál Pálban, ezért protestálnak a speyeri hősök is, mert belülűzi őket ez a csontjukba rekesztett tűz. Ez hajtotta Luthert is a wormsi gyűlésre, ez mondatta vele, mikor vissza akarták vonatni meggyőződését: „Nem tanácsos, hogy az ember a lelkiismerete ellen cselekedjék”. A protestáns ember lelkiismerete élő. Nem lehet megnyugtatni, nem lehet elaltatni. Az az ember, aki rábírható arra, hogy lelkiismerete ellen cselekedjék, az, aki megalkuszik olyan dolgokkal, melyek ellen lelkiismerete felsikolt, az az ember lehet minden ezen a világon, de protestáns soha, soha nem lehet! *** Protestáns végül csak az lehet, aki a maga hitbeli meggyőződéséért és lelkiismeretéért kockázatot mer vállalni. Pál és a speyeri hősök a hitük mellett való megállásukkal és kiállásukkal sokat, mindent kockáztattak, de mégis megálltak meggyőződésük mellett, és vállalták a következményeket.
Egyszer szűkebb körben kiemeltem a lator alakját azokkal szemben, akik a kereszt körül állottak, és akkor egy intelligens hallgatóm azt mondotta – és ebben igaza is volt –, hogy egy óriási előnye volt a latornak a többiekkel szemben: nem volt veszteni valója a földi életben, akár megtér a keresztfán, akár nem. Bizony, nehéz dolog a kockázat vállalása. Ezért olyan nehéz a gazdag ifjúnak Jézust követni, mert igen sok a veszteni valója. Ezért olyan nehéz olyan sok embernek is Jézus mellett kitartani, mert kockára kell tenni érte sok mindent.
Aki alku, gondolkodás és megfontolás tárgyává teszi azt, hogy milyen vesztesége lehet Krisztus mellett a világban, társadalmi életben és családjában, az lehet minden, csak protestáns nem lehet, és ha itt erősen annak is tartja magát, majd odaát a másvilágon a speyeri hősök meg fogják tagadni őt.
Ez a vasárnap a „Jubilate” nevet viseli. „Jubilate” – örömöt jelent. Szeretném, ha ennek a „Jubilate” vasárnapnak nem csak az lenne az eredménye, hogy kimenve a templomból kihúzzátok derekaitokat büszkén, hogy ilyen őseink vannak. Ez az ünnep ne legyen csupán dicsekedés, hanem legyen vallástevés is. Szeretném, ha elhatároznád magadat: „Én igazán protestáns akarok lenni, én Krisztus mellett akarok kitartani, és én személyes meggyőződésemet nem fogom feláldozni semmiért és senkiért, mert nem tanácsos és nem becsületes dolog a lelkiismeret ellen cselekedni”. Akkor lesz e vasárnap örömünneppé, ha a gyávák ki mernek állni az ajtó mögül, és az eddigi zárt ajtók mellett, maguk között dohogó tanítványok odaállanak az élet piacára az ellenség tábora elé, és kezdik nyelveken beszélni, hogy kicsoda nekik Krisztus. Akkor, csak akkor lesztek majd protestánsok.
Ámen

Nem hagy el Isten Időpont: Nagycsütörtök – 1964. március 26.
Alapige: Róm 8,31-37 „Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?
Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, a ki megigazít; kicsoda az, a ki kárhoztat? Krisztus az, a ki meghalt, sőt a ki fel is támadott, a ki az Isten jobbján van, a ki esedezik is érettünk: kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? A mint megvan írva, hogy: Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek mint vágó juhokat. De mindezekben felettébb diadalmaskodunk Az által, a ki minket szeretett.” Ebben az esztendőben a nagyheti esti áhítatok vezérfonala a 181. számú énekünk, amit most is énekeltünk: „Jézus, szenvedésedről mostan elmélkednem…” Legalább pár mondatot hadd mondjak el erről az énekről, hogy ezzel is közelebb jöjjön hozzánk! Maga az ének régi, kerek háromszáz esztendős. Szerzője Birken Zsigmond nürnbergi tudós, költő s énekköltő. Papgyerek. Édesapja lelkész volt Csehországban, de nem sokáig. Hite miatt száműzték, és kénytelen volt feleségével és hároméves kisfiával együtt felesége szülőföldjére, Nürnbergbe menekülni. Ott kapott diakónusi állást, ami ma megfelel a másodlelkészi állásnak. Nem sokáig élt. Halála után fia teológusnak ment, de amellett jogot is tanult. Mikor tanulmányait elvégezte, nem ment lelkésznek, neveléssel kereste kenyerét. Nürnbergben telepedett meg ő is. A városban akkor divatos volt a költészet, ő is írt költeményeket, és neves költő lett. Az akkori idők barokk ízlésének megfelelő verseit már rég elfeledték, befedte őket a feledés pora, s ma már csak az irodalomtörténészek ismerik csupán, de az akkor énekelt egyházi lelki énekei – ezeket is írt – túlélték híres verseit. Ezeket ma is éneklik. Énekeskönyvünkben csak ez az egyetlenegy ének van tőle. Dallama a cseh testvérektől való, magyarra Zábrák Dénes fordította. Jó ezeket szem előtt tartani, mikor ezt az éneket énekeljük. Igaz, ezek az énekek megszületésük pillanatában tulajdonképpen elváltak szüleiktől, a költőtől, s elkezdenek különálló életet élni, különállóan munkálkodni az éneklő gyülekezet szívében és lelkében, de azért mindig sokat jelent számunkra az, ha tudjuk kitől, milyen körülmények között, hogyan születtek meg. Ezeket az énekeket Isten gazdagon megáldotta, nemcsak születésüket, hanem életük folyását is. Legyen áldott érette Isten!
A mai estére a sorozat összeállítója ez éneknek 5. versét jelölte meg az igehirdetés témájául, hadd olvassam fel még egyszer: „Ha bűnöm miatt rettent kárhozat gyötrelme, Jézus, érdemed megment, s nem árthat sérelme. Szenvedésed lelkemet méltán megnyugtatja: a kit Isten szeret, azt el nem hagyhatja.”
Ez énekversnek utolsó két sora az, amire különösképpen kell figyelmünket irányítani: Akit Isten így szeret, azt el nem hagyhatja. Ez igehirdetés témáját az összeállító így állapította meg: nem hagy el Isten!
A kirendelt ige is azzal kezdődik, hogy Isten velünk. Ebben a megfogalmazásban, ahogy Pál apostol itt megírta, Istennek nem elháríthatatlanul mindenütt jelenlevőségét akarja dokumentálni, mert nyilvánvaló, hogy az az Isten, aki mindenütt jelen van, az velünk is jelen van, akár látszik, akár nem, akár örülünk ennek, akár zavar bennünket jelenléte – velünk van. Pál apostol azonban úgy látja, hogy itt többről van szó, mint Isten jelenlétéről. Ez nem fizikai jelenlétet akar jelenteni, hanem állásfoglalást. Isten velünk van, ez azt jelenti: pártunkon van. A mi pártunkon van, ha az érdekek – Isten érdeke meg az ember érdeke – össze is ütköznek egymással. Isten akkor sem a maga, hanem a mi pártunkon van!
Merész dolog ezt állítani. A tapasztalat ugyanis igen sokszor az ellenkezőjét látszik bizonyítani. Pál apostol mégis ezt merte mondani, mégpedig olyan ünnepélyes formában, mint a Római levél 8. fejezetének végén van megírva, ahol szinte szárnyal a himnusz, a győző vitézek diadalmas himnusza: Isten a mi pártunkon van!
Három oldalról szeretném ennek az igének kapcsán ez igazságot közelebb hozni hozzánk, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek Úristen a mi pártunkon van. Igaz, az anyaszentegyháznak a Szentháromságról szóló tanítása ebben az igében közvetlenül nincs megfogalmazva, de majd meg fogjuk látni, hogy benne van ebben az igében is az Atya, Fiú és Szentlélek Úristennek a mi pártunkon való állásának bizonyságtétele. 1. Az Atya a mi pártunkon van!
Így kezdődik az ige: Isten velünk! Érted? Isten nem a Fiának pártján, hanem a mi pártunkon van. „A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” Úgy intézi a világ sorsát, hogy nem Fiának, az egyszülöttnek akar kedvezni, annak, aki neki mindig csak örömöt szerzett, hanem nekünk, embereknek, akik megszegtük parancsát, akik bánatnál egyebet nem okoztunk atyai szívének, minket szeret így, tékozló gyermekeit, a Fiával, az egyetleneggyel szemben.
Testvéreim, nagycsütörtök estéje kényszerít bennünket a visszaemlékezés kapcsán arra, hogy ezt a nagy kijelentést megpróbáljuk történetileg is alátámasztani, s meg fogjuk látni, milyen csodálatosan igaz ez az elragadtatott himnusz arról, hogy Isten tulajdon fiának nem kedvezett, hanem nekünk.
Gondoljunk a Getsemáne kerti jelenetre! Itt azért harcol Isten Fiával, hogy vállalja a váltságot.
Vállalta tudva azt, hogy a váltság az ember méltó büntetésének magára vállalása, tehát a halált, szenvedést, kárhozatot fogja jelenteni. Mindig más dolog valamit elméletben vállalni, igaz, ez is nagy dolog, de még nagyobb, mikor komolyra fordul a dolog, s nem szavakon fordul meg a kérdés, de vállalni kell tettben is. Nem akarom túl elemberesíteni Jézus Krisztust, de mikor a mi Urunk Jézus Krisztusunk a Getsemáne kertjében elérkezett ahhoz a pillanathoz, mikor vállalnia kellett azt, amit az Atyának megígért, akkor nézd meg, milyen véres verítéket izzad, s hogy könyörög az Atyának, nem egyszer, háromszor újra és újra visszatér ehhez a gondolathoz: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár! Nem tudom, nem lehetne másképp megváltani az emberiséget? Atyám, megértem, hogy hiányoznak neked gyermekeid, az emberek, akiket életre hívtál, megteremtettél, szeretnéd magad mellett tudni őket, hiányoznak, azért küldesz engem, hogy vállaljam érettük mindazt az elégtételt, mely számodra is elégtétel. Tudom, megígértem, Atyám, a váltság munkáját, de mégis remeg a szívem, veríték gyöngyöz arcomon, Atyám, nem volna mégis más mód a világ megváltására? Keress, kérlek, valami más módot, hogy ezt a keserű poharat ne kelljen kiinnom, csak ezt a nagypénteket, ezt a Golgotát vedd el tőlem!
Megrendítő az, amit Jézus tusakodásában végigharcol a Getsemáne-kertben. De nem kevésbé megrendítő az Atya számára sem. Aki tulajdon Fiát olyan kimondhatatlanul szerette, látni őt, ahogy megtorpan az utolsó lépések előtt. Látni, amint véres verítéket izzad, gyötrődik, és újra s újra könyörög: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár!
Nem tudom, szabad-e nekünk Istenről egyáltalában úgy beszélni, mint emberről, de mi emberek nem tudunk másképpen fogalmazni, nem tudunk dolgokat másképp el sem képzelni, nem is szeretném Istent elemberesíteni, de sokszor gondolok arra, ha Isten abban a pillanatban azt mondta volna: Álljon meg a váltság munkája! Nem engedem Fiamat gyötrődni azokért, akik nekem mindig csak keserűséget, fájdalmat okoztak! Maradjon befejezetlenül a váltság! – s lehajol Fiához, felemeli, keblére szorítja, hazaviszi, s azt mondja: Hát vesszen a világ, csak te maradj meg nekem! Ha ezt mondta volna, lehetne ezen csodálkozni? Nem csodálkozhatnánk, testvéreim.
Pedig ez még csak az egyik próbatétele volt az Atyának és Fiúnak. Amikor keresztre került a mi Urunk Jézus Krisztusunk, miután vállalta a Getsemáne-kertben az Atya megmásíthatatlan akaratát, akkor ott a kereszten a legmélyebb szenvedésből így kiáltott fel: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?! Jézus Krisztus az Atyától soha nem kérdezte: miért? Számára mindig az volt a helyes, ahogy az Atya akarta. Ha ő akarja, én teljesítem, de amikor az Istentől való elhagyatottság pokoli kínja szakadt rá, ártatlanul érettünk s helyettünk, akkor a nagypénteki koromsötétségben, a kiterjedt nagy csendességben a középső keresztről egy kétségbeesett férfihang kiáltott: én Istenem, én Istenem… És most hadd mondjam meg, ha el is tudom képzelni azt, hogy az Atya megkeményítette szívét, mikor látni kellett fiának a Gecsemánéban való gyötrődését, és azt tudta mondani: nem másítom meg akaratomat, végig kell vinni a váltságot, de amikor kereszten a Fiú, s a mélybe zuhant alá, akkor én nem csodálkoznék azon, ha itt végét szakítja Isten a nagypéntek déli koromsötétségnek, egyszerre felragyogna az ég, lenyúlna Isten, akit provokáltak a kínzók azzal, hogy azt mondják: Ha Isten Fia vagy, szabadítsd meg magad, szállj le a keresztről! Ha akkor megtörtént volna a világ legnagyobb csodája, és Isten lenyúl a kereszthez, letépi róla Fiát, s ahogyan van, véresen, leköpdösötten, meggyalázva, mezítelenül hazaviszi magához a mennybe, mondván: Vesszen a világ, de téged nem hagylak elveszni, én szerelmes fiam, akiben egyedül gyönyörködöm!
Két mozzanat csupán az, amit elmondottam a szenvedés történetéből, de nem látod belőle, hogy az Atya jobb szeret minket, mint a Fiút, egyszülöttjét? Neki nem kedvezett, hogy nekünk kedvezhessen.
Hát csodálkozol azon, hogy amikor Pál apostol erre gondol, szívéből himnusz születik, mert az Atya pártunkon van? Pedig ez még csak az igének egyik versszaka. 2. A Fiú a pártunkon van!
Nem csak az Atya, a Fiú is pártunkon van. A 34. versben ezt olvassuk: „Krisztus az, a ki meghalt, sőt a ki fel is támadott, a ki az Isten jobbján van, a ki esedezik is érettünk…” Mikor vége lett a szomorú nagyhétnek, s a húsvéti diadal pontot tett a nagypénteki gyalázat után, mikor eltelt e földön tartózkodásának még negyven napja, és utána Jézus, az egyszülött Fiú megdicsőült, itt hagyva a földet, mely neki csak otthontalansággal, gyötrelemmel fizetett, tanítványait, akik sokszor rútul cserbenhagyták, itt hagyta a testben való lét minden korlátozottságát, megkötözöttségét, felment az Atyához.
El tudod-e képzelni azt, hogy mit jelentett Jézus Krisztus számára az, hogy hazamehetek? Igaz, hogy földi életében is az Atyával együtt élt, vele beszélt meg mindent imádságában, számára egészen konkrét, reális volt az Atya jelenléte, mégis milyen más volt az, amikor hazaérkezett. Az Atyaisten ott megtisztelő helyet adott néki, isteni trónusán jobbjára ültette, angyalok jöttek mindenfelől, s zengték az éneket: Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen tisztességet és dicsőséget és áldást! Tízezerszer tízezer, ezerszer ezer angyal zengte úgy az éneket, ahogyan csak angyalok tudnak énekelni a szívnek mélységéből.
És akkor mit csinált a Fiú? Az ember megint csak emberileg tud beszélni a kérdésről. Azt várnánk, hogy ott a Fiú így kiált fel: nem akarok hallani semmit a földről, sem az emberekről! Hátam mögé vetem a főpapokat, írástudókat, a csőcselék népséget Pilátussal, hóhérlegényekkel, a velem együtt megfeszített latrokkal együtt, a tanítványokat, az áruló Júdást, a cserbenhagyó Pétert s a többi gyáva anyámasszony katonáját, és élvezem az otthont, ahol szeretnek, megbecsülnek, ahol az Atya jobbján ülök, az angyalok serege tisztel és dicsőít, s élvezem a menny gyönyörűségét.
Ugye mi ezt így tudjuk elképzelni, s valószínűleg így is csináltuk volna. Krisztusról azonban ezt olvassuk: a mennynek dicsőségében ülve az Atya jobbján „esedezik érettünk”! Rendülj meg, testvérem, a Fiú a mi pártunkon van! Pártunkon volt nemcsak akkor, mikor vállalta a váltságot, hanem akkor is, mikor végrehajtotta érettünk, és visszament a mennybe, akkor is a mi pártunkon maradt. Akkor sem a mennynek dicsőségét, hanem a földnek nyomorúságát látta. A mennyben nem az angyalok szent seregét szemlélte, nem bennük gyönyörködött, hanem az embert látta bűnökben gyötrődve, kárhozat útján járva, veszedelembe rohanva, és nem bírta háta mögé dobni mindazt, amit a földről magával vitt, a mennyben is kísérti, mint valami rossz álom. E földnek boldogtalansága eltakarja a menny gyönyörűségét, és ajkán egy könyörgés van: Atyám, szánd meg az embert, akikért meghaltam! Szánd meg a gyáva Pilátusokat, a főpapokat, akik méltatlanok arra, hogy szolgáid köntösében járjanak! Szánd meg a nyomorult és gyáva tanítványokat, szánd meg a sok hálátlan beteget, a bűnök útjára visszatérő gonoszokat, és könyörülj rajtuk! Olyan jó nekem veled és az angyalokkal együtt lennem, de olyan üres a menny, ha ember testvéreim nincsenek itt. Könyörülj rajtuk, és szerezd meg nekem azt az örömöt, hadd térjenek meg, hadd legyenek velem együtt örökre!
Testvérem! Tudom, hogy sok a fantázia abban, ahogy mindezt elmondottam, de tudom azt is, hogy nem tudom másképp érzékeltetni veletek azt, mit jelent számunkra az, hogy az én Uram Jézus Krisztusom az Atyának jobbján, a hatalmas mennyei sereg hódolása közben is ránk gondol és érettünk esedezik, a mi pártunkon van. Nem fél attól, hogy az Atya azt fogja mondani: Fiam, hát nem elég az, hogy én itt vagyok neked, és itt vannak az angyalok is? Nem elég a mennynek minden dicsősége, miért kellenek neked még az emberek is? És itt lesz most valósággá az, amit elmondott a földön példázatában a jó pásztorról, aki otthagyja a kilencvenkilenc bárányát, és elmegy megkeresni az eltévedt századikat, mert hiányzik neki az az egy. Én hiányzom neki, és te is hiányzol neki, és ezért esedezik érettünk.
Pártunkon a Fiú Isten! 3. A Szentlélek is a mi pártunkon van!
A harmadik gondolatról már csak pár mondatot szólunk. Pártunkon van a Szentlélek Úristen is! „…kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? A mint megvan írva, hogy: Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek mint vágó juhokat. De mindezekben felettébb diadalmaskodunk Az által, a ki minket szeretett.” Úgy hangzik ez a bizonyságtétel ebben az igében, mintha valami emberi döntésnek lenne a következménye. Igaz, hogy benne is van az ember döntése, de az embernek ezt a döntését a Szentlélek Úristen munkálja benne. A Szentlélek Úristen, aki azt akarja, hogy senki és semmi sem szakaszthasson el minket attól, aki minket annyira szeretett.
Nagycsütörtök estéje van, az utolsó vacsora emlékünnepe, az utolsó napé, melyen Jézust mindenki elhagyta. Elhagyták a tanítványok, egyik elárulta, másik megtagadta, többiek gyáván szétfutottak.
Elhagyták az általa meggyógyított betegek, senki nem mert azok közül sem Jézus védelmére kelni, akik hozsannával magasztalták virágvasárnapján. Megnémultak, olyan árva, elhagyatott Jézus, mint a megszedett szőlőtőke.
S ebben az igében előáll egy ember, aki valamikor maga is üldözője volt Jézus Krisztusnak, és vallást tesz: Én nem hagylak el téged, Jézus! Vajon mi ad erőt Pálnak arra, hogy ezt a nagy fogadalomtételt el meri mondani: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (38–39. v.) Az, hogy ő látta azt, amit a tanítványok és a többiek nem láttak, amit Pállal együtt mi is láthatunk. A tanítványok és a többiek Jézus szeretetét csak abban látták, hogyan viselt róluk gondot, mennyi szeretettel, tanítgatással nevelte őket. Mi már Pállal együtt tudjuk, hogy meghalt értünk a kereszten kínos halállal. Ezért nemcsak nagy hangú szóval fogadkozunk, hanem egy élettel pecsételjük el ezt a vallomástételt: Nem hagyott el Isten! Nem hagy el Isten! Én sem hagyom el Istent! Ámen.

A teremtett világ beszéde Időpont: 1952. július 6. Szentháromság ünnepe után 4. vasárnap
Alapige: Róma 8,18-23.
Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.
Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette.
Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára.
Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.
Nemcsak ez pedig, hanem magok a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását.
Vajon tud-e beszélni az emberen kívüli teremtett világ? Erre a kérdésre kapásból azt feleli a mai ember: Csak a mesében. Különösen határozottan cseng a válasz, ha a kérdést közelebbről így határozzuk meg: Tud-e az emberen kívüli teremtett világ érthető módon szólni az emberhez? A mesében mesél az erdő, útbaigazítja a sötétben eltévedt gyermeket az okos bagoly, sír a kavics, mikor rátaposnak, szóló szőlő csüng a tőkén. Mindez azonban csak költészet, mese.
A felelet azonban mégsem ilyen egyszerű. A biblia nem mesekönyv s mégis beszél a teremtett világ beszédéről. A 19. zsoltár írója így beszél a nap, hold és csillagok beszédéről: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, amelynek hangja nem hallható: Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk.” /2-5a/. Jézus is tolmácsolja hallgatóinak a mező liliomainak és az ég madarainak tanítását Isten gondviseléséről, mikor a hegyi beszédet mondja (Máté 6,25-30). Pál apostol is a mai beszédben arról szól, hogy a teremtett világ sóvárog, fohászkodik, nyög.
Van tehát a teremtett világnak beszéde, csak hívő, költői fül kell ahhoz, hogy meghallja és megértse az ember. A hitetlen, prózai lélek füle süket a hallásra. Mivel ő nem hallja, tagadja, hogy van a teremtett világnak beszéde. Ez azonban épp úgy nem bizonyíték, mint ahogy a süket ember hiába bizonygatja, hogy a fülemile nem tud énekelni, hiszen ő nem hallja.
Jöjjetek, hallgassuk meg, mit hall Pál apostol a teremtett világ beszédéből! 1. Négy kifejezést használ az apostol a teremtett világ beszédére: Sóvárog, fohászkodik, nyög és vár. Mindegyik kifejezés a szenvedők szótárából való. Az emberen kívül az egész világ tehát, az élő épp úgy, mint az élettelen, ezt mondja sóvárogva, fohászkodva, nyögve, nehezen várva, folyton: Szenvedek.
Azt is mondja az apostol, hogy miért szenved a teremtett világ: hiábavalóság alá és a rothadandóság rabságába vettetett. Szenved az alatt, hogy a halál martaléka lett. Ezt susogja a virág, mikor egykor ékes, de már fonnyadt sziromruháját csendben, szemérmesen leengedi a földre, mint aki nekivetkőzik a halálnak. Ezt sírja a mezőnek harmatos füve, mikor a kasza suhintása alatt rendre egymásra dől, mint a kedves holttestére ráboruló gyászoló. Ezt kiáltja ég felé a jégverte szántó s a dércsípte kert, amely olyan, mint valami tömegsír. Ezt zengi az a zuhanás, mellyel a vihar által derékba tört, vagy a féreg által elpusztított hatalmas tölgy végigvágódik az erdőn. Ez tükröződik az igavonó barom fáradt, szomorú tekintetében, a vackába visszahúzódó csonttá aszott vad megüvegesedő szemében, ez villódzik a hullócsillag szántotta égen, ezt mondja méltóságteljesen a porló szikla.
Ne tévesszen meg bennünket, hogy a teremtett világ olyan szépen tud meghalni.
Halálhörgésével nem zavarja az élőket s az őszi erdő olyan színpompás díszbe öltözik halála előtt, mint a menyegzőre készülő menyasszony. A rothadandóság rabsága szenvedéssel teli börtön akkor is, ha virágdíszbe öltözik.
A hiábavalóság azonban nem csak a mulandóság szenvedését jelenti. A hiábavaló elvesztette életcélját s elvadult. Ez a teremtett világ másik szenvedése. Nézd meg a sivár pusztát a maga homoktengerével, az örök hó és jég hazáját, a csupa-szikla karsztot, a gyomvert kertet, a hernyórágta erdőt, az ártó férgeket, a vérengző fenevadakat s meglátod, hogy olyan ez a világ, mint egy elhagyott kastély, melyet az idő vasfoga megrágott, s amelynek elvadult vidékén már csak romok beszélnek a régi dicsőségről. Bizony, szenvedő világ van körülöttünk. Virágfedte koporsó s repkénybefutotta romantikus várrom, de mégis csak rothadandóság és hiábavalóság. 2. A teremtett világnak ez az elvadult s halál martalékává lett állapota nem magától értetődő. Nem természetszerű. A 20. vers szerint nem önként történt, hanem azért, mert eltűntek e földről az Isten-fiak. Az ember Isten-fiből Sátán-fi lett. A teremtett világ második szava tehát az ember felé egy vádbeszéd. Te vagy az oka mindennek!
Ez a vád igaz. Az ember bűnbeesése nemcsak az embervilágot rontotta meg, hanem kihatott az egész teremtett világra is. 1Mózes 3,17-ben a bűnesetkor így mondotta ki ezt Isten az ember előtt: „Átkozott legyen a föld temiattad…” Azóta terem tövis és bogáncskóró a földön, azóta kell verítékes munkával kisajtolni belőle a mindennapi kenyeret, azóta vadultak el az állatok, azóta nem legelhet együtt a farkas és a bárány, azóta kell szalma helyett vér és hús az oroszlánnak (Ézs 65,25). Az egész teremtett világ együtt szenved a bűn miatt az emberrel, pedig ártatlan az ember bűnében. A teremtett világra tehát nemcsak a szenvedőnek kijáró részvéttel kell tekintenünk, hanem benne bűneink következményét is szemlélnünk kell. Minden lehullott virágszirom, minden zörrenő avar, minden vadállat, minden elvadult vidék tulajdonképpen tetemre hív s azt kiáltja felénk: Te vagy a gyilkos!
Pár héttel ezelőtt az egyik, egyházi kezdeményezésre összehívott világkonferencián, amelyen 27 japán is részt vett, felállott dr. Moon Róbert, a chicagói egyetem tudós professzora, egyike azoknak az amerikai tudósoknak, akik annak idején a második világháború alatt részt vettek az atombomba készítésében s a következőket mondotta: „Mint tudós, bocsánatot kérek azért a pusztításért, melyet Nagasakiban és Hirosimában az oda ledobott, általunk készített első atombombák okoztak. Egyáltalában nem vagyunk büszkék ezekre a cselekedeteinkre.
Sorakozzunk fel egy új világ építéséhez, mely az atomkorszak előnyeit élvezheti majd. Isten a békének és nem a háborúnak teremtője.” Ez a tudós sem gondolta, mikor laboratóriumában az atombombán dolgozott, hogy mi lesz ennek a cselekedetének a következménye, mikor azonban meglátta az általa okozott pusztulást, úgy megrendült, hogy belső indításra bocsánatkérésre kényszerült. Pedig ő csak két város elpusztításához nyújtott segédkezet, mi azonban egy egész világot tettünk tönkre. Van-e valami a szívünkben az amerikai atomtudós megrendült bocsánatkéréséből? 3. Istennek az a csodálatos ígérete, hogy nem lesz ez mindig így. Amikor Ján 3,16-ban Jézus megfogalmazza dióhéjban az egész evangéliumot, akkor nem azt mondja, hogy úgy szerette Isten az emberiséget, hanem azt, hogy úgy szerette Isten a világot, a kozmoszt. A váltság tehát nemcsak az emberért történt, hanem az egész teremtett világért. Jézus nemcsak azért halt meg a Golgothán, hogy nekünk, embereknek bűnbocsánatunk, életünk és üdvösségünk legyen, hanem azért is, hogy az egész teremtett világ megszabaduljon a rothadandóság és a hiábavalóság rabságából. Amikor majd eljön a teljes váltság, akkor megváltatik a növény-, állatvilág, sőt az élettelen anyagi világ is. Új ég és új föld lesz. Akkor lesz ez, amikor majd megjelenik Isten egyszülött Fia dicsőségben és hatalommal s vele együtt megjelennek Isten hazatért s kegyelembe fogadott tékozló fiai is. Pál úgy látja, hogy ezt várja sóvárgó reménységgel a teremtett világ /19.v./.
A teremtett világ 3. mondata tehát így fogalmazható meg: Várom az Isten fiainak megjelenését.
Hogy mi lesz a várva várt dicsőség, arról Pál keveset beszél. Pedig ő 2Kor 12,2-4 szerint látott már valamit ebből a dicsőségből, mikor elragadtatott – ahogy ő mondja – a harmadik égig, a paradicsomba.
Azt mondja, hogy minden földi nyomorúsághoz képest hasonlíthatatlanul nagyobb lesz /18.v./. Ha az egész földi életünk szenvedés lenne, akkor is csak rövid lenne az örökkévaló dicsőséghez képest s akkor is kicsiny lenne a dicsőség nagyságához képest.
Azt is mondja, hogy ebben a dicsőségben együtt fog részesedni az ember és az emberen kívüli teremtett világ /19-21.v./. A teremtett világ együtt szenved az emberrel a bűn következtében, de együtt is dicsőül meg az emberrel a kegyelem által.
Ez a csodálatos jövendő a teljes váltság lesz. Rothadandóság helyett örök élet, rabság helyett szabadság, tékozló fiak helyett a kegyelemből hazafogadott gyermekek boldogsága, az elveszített fiúság visszanyerése, a bűn teste helyett a megváltott test /21-23.v./.
Mindezt a teremtett világ nem Istentől várja, hanem az embertől. Istentől nem kell várnia.
Isten elkészítette már, csak még el van rejtve. Egyszer meg fog jelenni /18.v./, akkor, amikor az ember megtérésének kegyelmi ideje lejár. Emberek megtérésére sóvárog tehát a teremtett világ, hogy mielőbb jöjjön el Isten Országa.
A teremtett világ szól az emberhez. Mit felel reá az ember? Pál felelt. Ebben az igében felelt. Vállalod-e feleletét? Mondd: Szegény szenvedő világ! Nagyon sajnállak. Bocsásd meg, amit ellened vétettem! Veled együtt szenvedek én is bűneim miatt. Veled együtt adok én is hálát a golgothai kegyelemért. Megtérek, hogy velem is több legyen az Isten fiainak száma s azután veled együtt várom az új eget, az új földet s benne az új embert, a teljes váltságot.
Ámen.

A fiúság lelke Időpont: 1952. augusztus 3. Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap
Alapige: Róma 8,12-17.
Annakokáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk: Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek.
Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!
Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.
A mai napra kirendelt szentírási szakaszban Pál apostol az istenfiúságról beszél. 1. Az istenfiúság lelke a kegyelem lelke, ez az apostol alapmegállapítása az istenfiúságról.
Erre a fundamentumra épül fel egész tanítása. Ez a fundamentum kifejezetten nem tűnik ugyan elő a szakaszból, hiszen a fundamentum általában mindig rejtett, de – amint fundamentum nélkül nem állhat a ház – éppúgy e nélkül az alaptanítás nélkül érthetetlenné válik Pál egész tanítása az istenfiúságról.
Erre az alapra utal a szakasz első versében ez a megállapítás: „nem vagyunk adósai a testnek.” Egy közös nagy élményre emlékeztet tehát az apostol: az adósságtól való megszabadulásra. Aki hordott már valamikor nyomasztó adósságterhet, az tudja, mit jelent ez.
Az ismeri a nyugtalan éjszakákat, amikor felriad az adós s kalapáló szívére szorítva kezét így kiált fel: Jaj, összecsapnak a fejem felett a hullámok! Az ismeri a gondterhelt estéket, mikor asztalára hajolva számol az adós. Összead, kivon, szoroz, oszt, költségvetést készít. Egyre idegesebben, mert a megoldás csak nem akar sikerülni. Az ismeri azt a riadt járást, mellyel az adós hitelezői elől bujkál, azt a sok szégyenletes hazugságot, mellyel a bajba jutott ember felelőtlenségével ígérget, holott tudja, hogy képtelen az ígéretet valóra váltani. De az ismeri azt a kifejezhetetlen boldogságot is, amint az adósságtól való szabadulás jelent, ami akkor tölti el az ember szívét, amikor így szólhat: Nem vagyok többé adós. Egyenesben vagyok. Van olyan ország, ahol ezt az ünnepélyes pillanatot meg is ünnepelik. Ha egy templomépítés után még fennmaradt adósság s azt a gyülekezet letörlesztette, adós levelét visszakapta, ünnepélyes istentisztelet keretében zúgó hála- és diadalének kíséretében égetik el a templomban az adóslevelet.
Mindennél sokkal nagyobb dolog azonban az, amikor az ember a bűn adósságától szabadul meg, amikor Isten elengedi az adósságunkat, megbocsátja bűneinket. Erre a kereszten végbement nagy váltságra utal az apostol, amikor az istenfiúságról beszél. Az az istenfiúság tehát, amiről az apostol beszél, nem a teremtésen, hanem a váltságon alapszik. Nem azért vagyok Isten gyermeke, mert ő az atyám, aki életre hívott, megteremtett engem. Ezt a jogomat régen elvesztettem. A tékozló fiú is jól látja, hogy nem méltó arra, hogy az atya fiának neveztessék. Maga az atya is megállapítja, hogy a bűn útjára tért fia meghalt a számára. – Csak a kegyelem, a váltság alapján lehetek Isten gyermeke. Úgy, amint a tékozló fiú. Atyám irgalomból visszafogad az elhagyott atyai házba. Az istenfiúság lelke ezért mindenekelőtt a kegyelem lelke. 2. A kegyelmet azonban sohse azért kapjuk, hogy lustaságunk pihenő párnája legyen. Az adósság terhétől megszabadító kegyelem a saját adósaivá tesz bennünket. Elkötelez. Az a kötelezettség, melyre Isten kegyelme elkötelezi a kegyelembe fogadott embert: a test cselekedeteit a lélekkel meg kell öldökölni! Az istenfiúság lelke tehát a harc lelke.
Harcolni kell a test ellen, még pedig vérre menő harcot, életre-halálra való gyilkos harcot!
Vajon miért? Ennél a kérdésnél elég Gal 5,19-21-re utalnunk, ahol Pál ezt írja: „A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás. Bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, Irígységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, amiképpen már ezelőtt is mondottam, hogy akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek.”. Ide visz a test uralma. S mindez a szégyenletes dolog nem marad titokban. Titokban kezdődik, de nyilvánvalóvá lesz. Gal 5,19 szerint a test cselekedetei nyilvánvalók. Szégyenbe visznek, botrányba fúlnak. Lehet, hogy te ezt most még nem látod, nem hiszed. Játszol a tigriskölyökkel s nem gondolsz arra, hogy az minden nap nő s egyszer rád támad, és szétmarcangol.
Vérre menő módon kell harcolnom ezt a harcot, mert a test is így harcolja. Valakinek a porondon kell maradnia. Vagy én ölöm meg a testet (persze nem az öngyilkosság értelmében, mert ez nem oldja meg a kérdést, sőt a testet segíti célhoz, a kárhozathoz), vagy a test öl meg engem. Azt mondja az ige: „Ha test szerint éltek, meghaltok.” /13.a/ Ez a harc nagyon nehéz. Az apostol szerint halálig tartó. A testet nem lehet megölni, csak megöldökölni. Nem lehet egyszer s mindenkorra elintézni, hanem minden nap újra fel kell venni vele a harcot. Nem lehet gyökeresen kiirtani. Bár harcolnunk kell a gondolataink tisztaságáért is s bűnös kívánságaink ellen is, mégis adjunk hálát Istennek, ha a test cselekedeteit sikerül megöldökölni, vagyis a rajtunk átröppenő gondolat nem rak fészket a fejünkben s a bűnös kívánságból nem születik meg a bűnös cselekedet.
Harcolod-e ezt a harcot? Vagy tűröd, hogy a test uralkodjék feletted s ne te uralkodj tested felett? Csak úgy tessék-lássék harcolod-e, vagy pedig gyilkos elszántsággal? Erre kötelez minket a fiúság lelke. 3. Ebben a harcban a magunk erejére hagyatkozva csak elbukhatunk. A test cselekedeteit csak a lélek által lehet megöldökölni /13.v./, a Szent Lélek által megszállt lélek által. Ezért folytatja az ige így: „akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.” /14.v./ A fiúság lelke ezért az engedelmesség lelke.
Isten Lelke „vezérel”. Nem parancsokat osztogat, mint valami vezér, nem kényszerít, mint a rabszolgahajcsár, hanem tanácsol, mint a barát s kézen fogva vezet, mint az édesapa a gyermekét. „Urunk sohasem ragaszkodik a tekintélyéhez; sohasem mondja: Cselekedj így, vagy úgy! Tökéletesen szabadon hagy minket, olyan szabadon, hogy akár arcába is köphetünk, ahogy cselekedték is már emberek; olyan szabadon, hogy meg is ölhetjükőt, amint már tették is egyesek.” /Chambers/ Melanchthon is azt mondja: Isten nem kényszerít úgy, hogy az akarat ne tudna ellenállani, de azt, aki maga is akar, magával ragadja. Ezért fontos, hogy a Lélek vezérlése az emberi akarat engedelmességével találkozzék. Nem a megfélemlített s a büntetéstől félő ember ijedt és gyáva engedelmességével, nem a muszáj előtt meghajló ember vonakodó engedelmességével, nem a katona bedresszírozott engedelmességével, hanem azzal az engedelmességgel, amellyel a gyermek megy, amerre édesapja keze szelíden vonja, vagy amellyel a barát követi barátja tanácsát, akinek felsőbbrendűségét és jóakaratát feltétlenül elismeri.
Engedelmeskedsz-e így a Lélek vezetésének? Vagy hiába szól a Lélek, hiába int, biztat, tilt, vonz, vagy taszít, te eleresztesz mindent a füled mellett s mégy a magad feje után? Akkor ne csodálkozz, ha végül is a veszedelembe zuhansz! 4. Isten vezetését csak azok értik meg, akik állandó közösségben vannak vele. Ezért folytatódik tovább így az ige: „Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” /15.v./ Az Istennel való állandó közösség tehát az imádságban válik valóra, az istenfiúság lelke épp ezért az imádságnak a lelke is.
A fiúság lelke által adott imádságok egészen különleges imádságok. Nem a szolga áll benne remegve félelmetes ura előtt előterjesztve kérését s várva urának döntését, hanem a gyermek beszélget benne édes atyjával boldog csevegéssel, örökös kérdezősködéssel, minden gondolatot eláruló őszinteséggel s minden feleletet igaznak elfogadó tisztelettel. Ez az imádság kiáltani is tud. Nemcsak a bajba jutott gyermek atyja után kiáltó segélysikoltásával, hanem az atyját meglátó gyermek kiáltó repesésével is: Atyám! Pál itt arám kifejezést is használ. Azt, ahogyan a korabeli gyermekek szokták atyjukat szólongatni, utánuk kiáltani, feléjük repesni.
Így imádkozol-e, vagy tanult mondatok s méltóságos szertartások tömkelegében elvész a benned levő örök gyermek, ki atyja után kiált? 5. Mindebben már benne van az is, hogy a fiúság lelke a reménység lelke. Így fejeződik be a kirendelt szakasz: „Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” /16-17.v./ Lehet, hogy nehéz a harcunk, sok a szenvedésünk, de bármilyen nehéz is a harcunk a bűnnel, mégis Isten gyermekei vagyunk, bűnösök, de kegyelmet nyertek, méltatlanok, de kegyelembe fogadottak.
S lehet nagyon sok a szenvedésünk, elvehet tőlünk ez a világ sok mindent, mégis örökösök vagyunk, örököstársai Krisztusnak, egyszer ott leszünk, ahol Ő van s miénk lesz vele minden, ami az Övé.
Mindezt pedig nem úgy kell kinevelni magunkból. A fiúság lelkét kapjuk. /15.v./ Méltatlanul és ingyen, kegyelemből. Épp úgy, mint a tékozló fiú. Most is ezt kínálta neked Atyád. Tudod, hogy szolgasorsra sem vagy méltó az atyai házban, azt is csak kegyelemből kaphatnád meg s lám Atyád irgalommal siet feléd s kezében drága ajándékképp ott van a fiúság!
Kiálts felé a rég nem mondott gyermeki szóval: Atyám, s borulj a kebelére! Ajkán elhangzik majd a rég nem hangzott szó: Fiam.
Ámen.

A Lélek elevenít meg Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap – 1954. szeptember 19.
Alapige: Róm 8,6–11 „Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Hogyha pedig Krisztus ti bennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért. De ha Annak a Lelke lakik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, a ki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által.” Testben élni, de nem test, hanem Lélek szerint járni, ez mindenkinek örök nagy kérdése, aki komolyan szeretne keresztyén lenni. Lehetséges-e ez? Pál apostol a mai igében azt feleli erre a kérdésre: Lehet!
Csodálatos örömhír ez. Örömhír volna akkor is, ha felszólító módban írná, így: Járjatok Lélek szerint!, hiszen Isten minden parancsában benne van a lehetőség ígérete. Azt szoktuk mondani, hogy Isten nem kíván tőlünk olyat, ami lehetetlen, csak olyat, ami méltó hozzánk. Pál azonban nem felszólító módban hív fel arra, hogy Lélek szerint járjunk, hanem kijelentő módban egyszerűen megállapítja a római keresztyénekről: „Ti lélekben vagytok.” Ami lehetséges volt a rómabeli keresztyéneknek, miért ne volna lehetséges nekünk is! Hogyan volt a rómaiak számára lehetséges? Úgy, hogy Szentlelket kaptak, s a Lélek úgy körülvette őket, mint az embert a levegő. Mi benne vagyunk a levegőben, de a levegő bennünk is van. A római keresztyénekben is benne volt a Szentlélek, s ők benne voltak a Szentlélekben (9. v.). Ez az állapot azonban nem valami rendkívüli, csodálatos külön esemény által következett be náluk. Pál úgy látja – s ebben van a mai igének különösképpen az örömüzenete –, hogy a Szentlélekkel való ilyen megtöltekezés nem csupán kiváltságosaknak jutó elragadtatás, hanem a keresztyén ember normális állapota. Az ember, mikor keresztyénné lesz, megtérésével egy időben kapja ajándékul a Szentlelket. Az apostol úgy látja, hogy nincs keresztyén ember Szentlélek nélkül: „A kiben pedig nincs a Krisztus lelke, az nem az övé.” (9. v.) Aki tehát keresztyén, abban Szentlélek van, akiben pedig nincs Szentlélek, az nem keresztyén. Így is van. A keresztyénség azzal kezdődik, hogy az ember megbánja bűnét, és hisz a kegyelemben. Erre magától senki sem képes. A Szentlélek győz meg minket bűneinkről, s ő dicsőíti meg előttünk Krisztust (Jn 16,8–9.14). A harmadik hitágazat kátémagyarázata is világosan megmondja, hogy megtérésünk egészen a Szentlélek munkája. A Szentlélek azonban nem csak megtérít, s azután magunkra hagy, hogy küszködjünk, ahogy tudunk, hanem velünk, bennünk marad, megelevenít minket, s új élettel ajándékoz meg. Erről a Lélektől megelevenített új életről beszél mai igénk. 1. Új ez az élet, mert új urunk van: a Lélek.
Az ember sohasem a maga ura. Mindig gazdája van. Megtérésünk előtt a test uralma alatt élünk.
Nem csak testben, de a test uralma alatt! Megtérésünk után is testben élünk, de már új urunk van: a Lélek. Az ige úgy fejezi ki ezt a gazdaváltást, hogy a keresztyén emberben benne lakik Isten Lelke (9. v.). Nem időszaki vendég tehát, aki hébe-hóba meglátogat, s eltölt egy kis időt nálunk, vagy akit olykor- olykor hajlandók vagyunk beereszteni és fogadni, hanem lakó, aki velünk együtt él éjjel és nappal, munkában és pihenésben, akit sohasem rázhatunk le a nyakunkról, sohasem hagy magunkra minket.
Sőt nem is lakó csupán. Inkább háziúr. Nem ő alkalmazkodik hozzánk. Nekünk kell hozzá alkalmazkodni. Egész életünkre rányomja a bélyegét. Állandóan és folyamatosan cselekszik, és állandóan, folyamatosan dolgoztat minket is.
Ezért van az, hogy Isten gyermekeinek életében mindig megfigyelhető ez az állandóság. Nem csak ünnepnapon mennek templomba, hanem ott lakoznak az Úr házában (Zsolt 84,5). Nem csak istentiszteleten hallgatják az igét, hanem abban gyönyörködnek éjjel és nappal (Zsolt 119,147–148).
Nem csak az előírt imaórákon imádkoznak, hanem szüntelen (1Thessz 5,17). Nem csak akkor örülnek az Úrban, mikor valami nagy ajándékot kapnak tőle, hanem mindenkor (Fil 4,4). Nemcsak akkor szeretnek, mikor könnyű szeretni, hanem akkor is, mikor csak az tud szeretni, aki meg tud bocsátani (Mt 18,21–22), mégpedig újra meg újra is. Amikor Pál Gal 2,20-ban azt mondja: „él bennem a Krisztus”, ugyanazt mondja, mikor a mai igében ezt írja: „…Isten Lelke lakik bennetek.” (9. v.) A Szentlélek Úristen, de nem zsarnok kényúr, mint a test. Nem kényszerít, hanem vezérel. De azért úr. Jeremiás úgy érzi parancsát, mint csontjaiba rekesztett tüzet, mely felrobban, ha utat nem enged neki (Jer 20,9). Péterre is úgy száll pünkösdkor, mint tüzes nyelv és zúgó szélvihar, mely Jeruzsálem piacára sodorja őt. Pálban úgy működik, mint Krisztus szorongató szerelme (2Kor 5,14), s úgy érzi, hogy jaj neki, ha nem engedelmeskedik (1Kor 9,16).
Úr-e fölötted a Lélek? Ne felejtsd el, hogy vagy Úr, vagy megszomorodva félreáll! Osztozkodni nem hajlandó. Hadd legyen egészen úrrá fölötted! Hadd lakozzék benned és te őbenne! Nem fogod megbánni. Jó gazdád lesz. 2. Új ez az élet, mert új életirányunk van: a Lélek.
Minden életnek van valamilyen gondolata, vágyódása, törekvése, szóval életiránya. Ez minden megnyilatkozásának indítóoka és célja. Ez egész életének a magyarázata. Pál is beszél a mai igében a test gondolatáról és a Lélek gondolatáról. Mai igénk előtt egy verssel írja le közelebbről, hogy mit ért ez alatt. „Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira.” (5. v.) A testi ember tehát önmaga körül forog. Vezérlőeleme az én. Ebből a szempontból néz, és ennek rendel alá mindent. Általában három irányban szokott az „én” érvényesülést keresni: a gyönyör, a vagyon és a hatalom irányában. Ne gondoljuk azonban, hogy minden test szerint járó ember durva, érzéki élvhajhász, fösvény mammonimádó s a hatalmi téboly megszállottja! Vannak közöttük derék, becsületes, melegszívű, sőt vallásos emberek is, de életirányuk ezen a területen is mindig az „én”. Derék, becsületes emberek, akik jól megállják helyüket e világban, de nem maga a munka vagy az általa elérendő közjó ambicionálja őket, hanem az „én becsületem”, az „én dicsőségem”. Melegszívű emberek, de ha egy kicsit megkaparjuk a szeretetüket, kitűnik, hogy mögötte önzés van. Szeretnek, mert szeretnék, ha őket is szeretnék. Szeretik azokat, akikből hasznuk van, vagy akikkel kellemes együtt lenni. Még vallásos életüknek is az „én” a központja, és nem Isten. Nem Istenért magáért vállalja Istent, hanem azért, mert tőle várja a boldogságát. Ő tartja tőle távol a bajt, s ő ad neki mindenben szerencsét. Még ha szabadulni tud is ettől az önző boldogságkereséstől, s törekszik az üdvösségre, akkor is nem Isten dicsősége számára a fontos, hanem az „én üdvösségem”. Legszentebb törekvéseiben is érdemekre vadászik, saját igazságát építi farizeus módra.
Ezzel szemben a Lélek gondolatai Isten körül forognak. Még a leghétköznapibb dolgokban is ez szabja meg az életirányát. Ha eszik, az Úrért eszik (Róm 14,6), ha dolgozik, az Úrnak munkálkodik (Ef 6,6). Első számára Isten országa, minden más mellékes (Mt 6,33). Minden kincset kárnak és szemétnek ítél, csak hogy ezt megnyerhesse (Fil 3,8). Irgalmatlanul leamputál életéről mindent és mindenkit, aki vagy ami ebben akadályozza (Mt 18,8–9). Isten dicsősége még a saját üdvösségénél is drágább (Róm 9,1–3). Embertársai sokszor állanak értetlenül gondolatai, szavai és cselekedetei előtt, különcnek és balgának tartják, de ő a Lélek belső bizonyságtételével célegyenest előre fut, s tudja, hogy nem hiába.
Mi a te életirányod: én vagy ő? 3. Új ez az élet, mert új az eredmény is. Aki más-másfelé indul, más-máshova jut. A testnek gondolata halál − mondja Pál. Romlás, pusztulás jár a nyomában. Nem is lehet másképp. Az önzés feldúlja a családi életet, forradalmasítja a társadalmat, háborút szít a népek között. A rettentő zűrzavarban mindenki harcol mindenki ellen.
A test gondolata ellenségeskedés Isten ellen – folytatja tovább. Az önző ember félretolja Istent, függetleníteni akarja magát tőle, fellázad ellene. Ezért nem lehet kedves Isten előtt.
A test eredménye rabság, minthogy Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.
Képtelen reá. Rabja a bűnének.
Ezzel szemben a Lélek gondolata élet. Nem rabság, hanem szabadság. Nem vereség, hanem Krisztus győzelme. Nem gyötrelem, hanem elvehetetlen öröm.
A Lélek gondolata békesség is. Eredménye az Istennel megbékélt, bűnbocsánatot nyert ember nagy belső harmóniája. Ézs 66,12 szerint úgy terjeszti ki rá Isten ezt a békességet, mint egy folyóvizet és mint kiáradott patakot. Ellepi a békesség árvize, mely minden zugot megkeres, mindenüvé behatol. Azt is mondja róla az apostol: A Lélek élet az igazságért. A Lélek szerint való járás tehát megigazult élet. A vég tehát az üdvösség. Ebben az üdvösségben a test is megdicsőül. Előhívja Isten a halálból, mint egykor Krisztust (11. v.). Aki meg akarja tartani a testet, elveszíti azt, aki elveszíti, megtalálja azt.
Persze mindez nem megy harc nélkül, de ez a harc végeredményben a kereszten már eldőlt, s a Lélek ezt a győzelmet érvényesíti bennünk. „Hogyha pedig Krisztus ti bennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a Lélek ellenben élet…” Így adta Isten ma elibéd az életet és a halált. Melyiket választod? Válaszd a Lelket, s vele az életet választod! Ámen.

Kétéltűség Időpont: Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap. [Eredeti elhangzás dátuma: 1933. augusztus 6. Helyszín: Rádiós istentisztelet]
Alapige: Róma 7:14-25.
Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. Mert a mit cselekeszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekeszem. Ha pedig azt cselekszem, a mit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekeszem, a mit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.
Manapság sokat hall az ember az öntudathasadásról. Hogy lehetséges-e az ember olyan kétéltűsége, melynél az egyik élet semmit sem tud a másikról, egyik a másik erényeiért meg nem dicsérhet ő, hibáiért felelősségre nem vonható, én nem tudom, azt döntsék el az elmeorvosok – azt azonban tudom, hogy van az emberi életnek olyan kétéltűsége is, mely nem az elmeorvosok és a szenzációéhes tömeg érdeklődését felcsigázó ritkaság, hanem általános emberi élettünet. Már régi pogány vallások rámutattak arra a tapasztalatra, hogy a világban s az emberi életben két hatalmasság küzd egymással: a jó és a rossz, a világosság és a sötétség. Az emberi tapasztalatnak ezt a tapogatódzó bölcsességét az isteni hitelesítés pecsétjével látta el a Biblia, amikor Isten és a Sátán, Krisztus és Béliál nagy küzdelmének kulisszatitkairól lebbentette fel a fátylat. De nekünk magunknak is vannak tapasztalataink ide vonatkozólag. Néha egyenesen megdöbbent ő módon áll elibénk az a tény, hogy minden emberben két élet van. Két élet!
Minden emberben van egy aszkéta meg egy szatír, egy Cato meg egy szélhámos, egy emberbarát meg egy uzsorás, egy nyárspolgár meg egy forradalmár, egy lakáj meg egy diktátor, egy apostol meg egy apostata [hitehagyott]. És sajnos, minderről nem csak mások életében, hanem a magunkéban is vannak megdöbbentő tapasztalataink. Néha alig ismerünk önmagunkra.
Néha egy nap alatt is annyi orcánkat látjuk, hogy nincs az a Fregoli, aki oly megdöbbent ő bűvészkedéssel tudna szerepeket cserélni. Az elébb még talán az istenfiak komoly méltóságával jártunk, a következ ő pillanatban már a Sátán muzsikájára ropjuk eszeveszetten a táncot. Erről a kétéltűségről szól az az ének, amit énekeltünk. /414./ Erről beszél az apostol is a felolvasott szent igében. Erről szeretném én is most tolmácsolni a gyülekezetnek, hogy mit üzen a Lélek. Ez az ének s ez az ige mindenekelőtt azt teszi világossá előttünk, hogy ez a kétéltűség nagy fájdalom. Az ének csendesen sír és imádkozik miatta, az ige a börtöne vasrácsát feszeget ő férfi vad kétségbeesésével lázadozik ellene. Nem tudom, hogy te mint tekintesz a saját kétéltűségedre. Lehet, hogy cinikus egykedvűséggel állapítod meg magadról. Lehet, hogy tetszelegsz magadnak a rejtélyesség pózában és érdekesnek találod a kiszámíthatatlanságodat, de hidd el, hogy ez csak narkotikus állapot, a fájdalom mesterséges elnyomása, s egyszer te is tudatára ébredsz majd annak, amit mi már tudunk, hogy erkölcsi küzdelmeink minden kudarca innen ered, bűnbánatnak minden könnye ezért hull, s önmagunkról alkotott véleményünkben ezért annyi az önutálat: "Oh, én nyomorult ember!" De hát mi közelebbről a kétéltűség fájdalma?
A felolvasott ige legelső általános benyomása szerint a kétéltűség nagy maradhatatlanság. Az ember elveszítette egyensúlyát. Nem találja sehol a helyét. Ha Isten mellett él az atyai házban, dologházinak érzi annak fegyelmét, keserű szájízzel beszél arról, hogy itt minden álombakó, alomalja, fokos. Hívogatja a város a maga kultúrájával, fényes palotáival, izzó gyönyöreivel. S mikor azután benne van nyakig mindenben, egyszer csak a vidám pohárcsengés közben megcsendül lelkében a honvágy ezüst harangja, izzó, rafinált gyönyörök között egyszer csak úgy érzi, hogy sír a lelke az atyai ház egyszerű patriarchális, tiszta örömei után, s a kacagó ajkon megfagy a mosoly, s a festett orcán végigcsorog a könny a régi gyermekkor után. Szegény maradhatatlan ember! Addig siet két lelke között ide s oda, míg végül is belefáradva leül a Jordán partján. Mozdulni nem tud már. Kánaánba nem mer bemenni, mert ott óriások laknak.
A pusztába nem mer visszamenni, mert ott meg a nyomor karmai leselkednek reá. Két ország határán ölbe esett, fáradt kezekkel ül a kétéltű, hontalan ember.
Ezzel elérkeztünk már a kétéltűség második nagy fájdalmához, az akaratgyengeséghez. A kétéltű ember ajkán újra meg újra felsír az ige panasza: "Azt cselekszem, amit nem akarok" és "Nem azt mívelem, amit akarok." Maradhatatlanságában fel őrlődött idegrendszere, idegrendszerével ítélőképessége s ítélőképességével akaratereje. Már csak álmában tud akarni.
Álmaiban dúsgazdagnak érzi magát, de ha felébred, koldustarisznya zörög csak az oldalán. Ha behunyja a szemét, királyi koronát érez a homlokán, ha felnyitja, robotosok olajos zubbonya lóg le róla. Képzeletében h ős, ki diadalról-diadalra száguld, a valóságban vert csapat szomorú gyászmagyarkája. Míg térdre hullva, imádságra összekulcsolt két kezébe hajtja a fejét, magasan szárnyaló próféta, de ha feláll térdeiről, nyomorult féreg, mely a porban csúszik tovább a földön.
Lelkében színes, tüzes szavak formálódnak szárnyaló mondatokká, de mire ajkára kerül a szó, olyanná lesz minden, mint a hímporától megfosztott pillangó. Tragikus az álmoknak és valóságnak ez a kettészakadása. Az álmok arról beszélnek: Ez lehetek! A valóság pedig goromba ököllel arcon vágja az álmokat, s azt harsogja: Ez vagy. Szegény, gyengeakaratú ember! Úgy vergődik az álmában élő egyik lelke s a valóságban diadalmaskodó másik lelke között, mint törtszárnyú madár, mely sóvárogva néz a magasba, hol valamikor élesen szelte a leveg őeget, s szánalmas vergődéssel próbálja feldobni magát még egyszer oda, de minél jobban akar, annál jobban belekeveredik a porba, ahonnan menekülni akar. Éjjel és nappal szürke határán bódult fővel, sápadt betegen fekszik álmainak ágyán a kétéltű, elgyengült ember.
És ezzel elérkeztünk a kétéltűség harmadik nagy fájdalmához: a rabsághoz. Az igében csak egy versben fordul elő kifejezetten ez a fájdalom: "Látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban." De más szavakkal más versekben is kifejezésre talál az a megállapítás, hogy a kétéltű ember akaratgyengesége több már, mint betegség, az már rabság. Ide-oda ugrándozó maradhatatlanságában pókhálókat font maga köré, melyek jelentéktelen hajszálvékonyaknak látszottak, de melyekbe azután egyszer belecsavarodott, s csak úgy megkötözték ezek a vékony szálak, mint szegény pillét az igazi pókháló. Tudatára kellett ébrednie annak, hogy nem tud mozogni. Láthatatlan erők fogják s noszogatják, lökdösik, sodorják ismeretlen világ felé. Mint az elrabolt ember, kivel bekötött szemmel robog a rablók autója, szorongva, félelemmel érzi: "Amit cselekszem, nem ismerem." S mikor megnyíló szemével látja a fert őt, hova ezek az ismeretlen erők be akarják lökni, rúg, kapálódzik, földre veti magát, ordít, mint valami dacos, rakoncátlan gyerek: "Nem akarom! Nem akarom!", s azután mégis alázuhan, s a bűzhödt pocsolyában fogcsikorgatva mondogatja: "Amit gyűlölök, azt cselekszem". Szegény rab ember!
A sivatag királyának született, s állatkerti oroszlán lett belőle, kíváncsi emberek látványossága.
Rabtartói minden szükségletéről gondoskodnak. Nem kell harcolnia érte. Néha talán egész kényelmesnek is érzi ezt az állapotot. Nem rabnak, hanem úrnak érzi magát, akit kiszolgálnak.
De mikor a tavaszi szellő elhozza puszták illatát, felemeli fejét, izgatottan kezd fel s alá járni, s egyszer csak felordít, nekiugrik a rácsnak, s elkezdi eszeveszetten rázni: "Eresszetek! Nem akarok itt maradni! Nem bánom, ha a pusztában éhezni fogok is. Nem bírom tovább itt!" De a rabkalitka rácsa erősebb, mint a rab. Egyre halkabb lesz az ordítás, s végül is vérz ő fejjel, kimerült erővel ott hörög az épen maradt rács tövében: "Jaj! Nem lehet!" Börtöne rácsa tövében, vérz ő homlokkal így nyöszörög a kétéltű, rab ember!
S most itt vagyunk a kétéltűség negyedik nagy fájdalmánál: az önutálatnál. "Oh, én nyomorult ember!" – kiált fel az igében a kétéltű ember. Ez a felkiáltás nem helyzetrajz, hanem jellemrajz.
Olyan, mint a részeges ember önutálata egy-egy átdorbézolt éjszaka után, mikor reggel kábult, tompa aggyal felébredve szétnéz maga körül, s látja mocskos sárban meghengergetett ruháját, az összetört bútorokat, a kékre vert feleségét s a szepeg ő gyermekeket, az üres pénztárcáját, és szeretné a fejét nekiverni a falnak, szeretné végigkorbácsolni önmagát: Oh, én nyomorult ember!
Hogy csinálhattam megint ilyen gyalázatosságot! Ez a felkiáltás nem panaszkodás, vád a világ ellen, hanem önvád. Olyan, mint a züllött zseni öntudata, aki tudja, hogy lelke mélyén soha nem látott képek színei tobzódnak, de sohase fog tovább jutni, mint egy pár karikatúra a korcsma asztalon, vagy egy-egy cégtábla valamelyik szatócsüzleten, hogy éppen éhen ne kelljen halnia... Aki tudja, hogy szimfóniák hangjegyei kergetik egymást az agyában, de sohase fog továbbjutni, mint egy pár utcai gúnydal... Aki, ha behunyja a szemét, forradalmi formákat lát az építészetben, kőbe faragott költeményeket, de tudja, hogy legfeljebb malterhordó lesz belőle, s mindez azért, mert eltévesztette egyszer az életét, egyszer egy ostoba, meggondolatlan lépést csinált, és az tönkretette. Oh, én nyomorult ember! Különösen akkor jelentkezik ez az önutálat a kétéltű emberben, mikor másokra néz, akik kevesebb talentummal is kikerülték az életnek azokat a szakadékait, melyekbe ő belezuhant.
Annak az éneknek, amit énekeltünk, az egyik verse így szól: „Kislelkűen, míg én tétovázok, / Megindulnak és el is hagynak mások. / S megszégyenülve / Öntöm bánatom sűrű könnybe.” Ilyenkor ez a felkiáltás a szégyenkez ő ember öntudatává lesz. Szegény ember! Eltorzult orcával néz a szeme mindig befelé. Minden mások részéről ért elismerést gyanakodva fogad.
Célzást, kihívást, gúnyt, vádat érez benne. Komédiának látja az egész életet, amellyel torkig van már tele. Szeretné letépni fejéről a babért, mit ráaggattak, a melléről az érdemrendeket, melyekkel kitüntették, s szeretné belekiáltani a világba: Nem ez vagyok, más, egészen más vagyok. Szegény, mindenkitől sajnált, önmagától megutált kétéltű ember!
A kétéltűség ötödik nagy fájdalma a haláliszony. Az igében így sikolt fel ez a fájdalom: "Kicsoda szabadít meg engem a halálnak testétől?" Amit valamikor csak játéknak gondolt a kétéltűség, egyszerre borzalmas, véres élet-halál kérdéssé lett számára. Úgy érezte magát, mintha mozdonyon lenne, melyet ostoba gyermekcsínyből elindított, s mely sisteregve robog.
Úgy szeretné megállítani, de nem ért hozzá. Leugrani nem mer, mert az biztos halál.
Továbbmenni épp úgy nem mer, mert előtte is halál csontarca vigyorog. S míg alatta zakatol, a váltók, a sisterg ő mozdony robogását, kerekek csattogását túlharsogja kétségbeesett kiáltása: Mentsetek meg! Szabadítsatok meg! Úgy érzi magát, mintha kézigránát lenne a kezében, melynek hallgatagon meghúzta a gyújtózsinórját. Körötte mindenki ordít: Dobd el! Ne tartsd a kezedben, s ő mintha meg volna bűvölve, görcsösen szorítja a kézigránát nyelét. Tudja, hogy a következ ő pillanatban robbanni fog s szét fogja tépni, de nincs ereje eldobni. Csak sikoltani tud: Kicsoda szabadít meg? Szegény nyomorult ember! Iszonyodik a haláltól, eltakarja a szemét, hogy ne lássa, mi vár reá, de rogyadozó térdekkel mégis vánszorog a saját maga által megépített veszt őhelye felé a saját maga által halálraítélt kétéltű ember!
Mersz-e hát még cinikus egykedvűséggel beszélni a kétéltűségedről? Kiálts az apostollal s velem együtt: Oh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Oh, de borzasztó lenne, ha csak ennyit tudna az apostol s az igehirdet ő mondani a kétéltűségről, ha csak a nyomorúság diagnózisát tudná adni, de semmit sem tudna mondani a szabadításról, az orvosságról, mely a bajt meggyógyítja!
Az apostol azzal fejezi be a kétéltűségről írt megdöbbentő sorait: "Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által." Van tehát szabadulás a kétéltűségből. Oh, halld meg, testvérem, ezt az evangéliumot! Akárhol vagy. Ha röpke pillangó módjára repkedsz még csupán, két életed virágkelyhei között, vagy ha már kaptál egy pár kijózanító ökölcsapást az arcodba az akaratod erőtlenségéről, sőt, ha már látod, érzed, s véres kézzel rázod is börtönöd rácsait, ha már szidod, s gyalázod is magadat önutálatodban, még akkor is, ha már a halál félelmei rettentenek, ha már minden kötél szakadt, ... még akkor is van szabadulás! Van orvosság, mégpedig nem kábítószer, mely eltünteti ugyan a fájdalmakat, de gyógyítatlanul hagyja magát a bajt, hanem valódi orvosság, mely után a kétségbeesett ember háladalba kezd. Pál apostol szerint ez az orvosság: Krisztus. Kétéltűségünkből tehát nem nagy elhatározások, vagy pedagógiai mesterfogások elsajátítása, sem valamin ő intézmény tud minket megszabadítani, csak egy személyiség: Krisztus. Vele kell személyes kapcsolatba jutnunk. A Biblia ezt a lelki folyamatot megtérésnek nevezi. Ezért van az, hogy Keresztel ő János előkészítő munkájának vezérszólama és Krisztus igehirdet ő munkájának első akkordja ugyanaz: "Térjetek meg!" Kétéltűségünknek tehát nem az az oka és magyarázata, hogy eredend ő bűnben születtünk és testben élünk, hanem az, hogy nem hallgattunk erre a felszólításra és nem tértünk meg. Fejezzük ki ezt az igazságot egy kicsit köznapibb módon. Az igazság az, hogy mi tulajdonképpen nem akarunk szakítani a kétéltűségünkkel. Sopánkodtunk, szidtuk magunkat, nagy fogadkozásokat tettünk. Úgy mutattuk, mintha óriási erőfeszítéseket tennénk a bűn ellen, pedig a szívünk mélyén szerettük a bűnt, sóvárogtunk utána, reszkettünk érte. Nem a bűn volt kellemetlen, oh, az gyönyörűség volt, csak a bűn következménye: az önvád, a lelkiismeret-furdalás, a szégyen, a leleplezéstől való félelem, az Isten haragjára való gondolás. Ezektől szerettünk volna szabadulni. Erkölcsi küzdelmeink álarca alatt tulajdonképpen csak utakat kerestünk arra, mint lehetne a bűnt elkövetni a bűn következményei nélkül és formulákat kerestünk a magunk megnyugtatása végett arra, hogy mint lehetne bűnben élni anélkül, hogy az ember bűnösnek érezné magát. A másik oldalon pedig nem akartunk egészen a jobbik énünké, a Krisztusé lenni. Úgy gondoltuk, hogy kár volna úgy megszűkíteni az életterületünket s úgy leegyszerűsíteni az életünket.
Féltünk, hogy Krisztus megfoszt a bűneinktől. Valljuk be, hogy nem akartunk komolyan, igazán szakítani a világgal. Könnyeink műkönnyek, felháborodásaink műharagok, fogadkozásaink csak szavalatok voltak. Úgy voltunk, mint a szegény vendég, aki folyton szabadkozik, kínáltatja magát, pedig odabenn majd eleped azért, hogy csak egyszer jól lakhatna abból, ami előtte van.
Imádkoztunk azért, hogy Isten ne engedjen minket kísértésekbe és szabadítson meg, ha beleesünk, de lent, a szívünk mélyén remegve gondoltunk arra a lehet őségre, hogy Isten meghallgatja imádságunkat.
Sohase fog megszabadulni kétéltűségétől az, aki nem hajlandó kitépni szívéből a bűn szerelmét, és nem hajlandó teljesen, irgalom nélkül szakítani a másik életével. De sohasem fog tudni szakítani a bűn szerelmével az, aki oda nem adja szívét a nagy felszabadítónak, Krisztusnak. És sohasem fogja tudni odaadni a szívét az Úr Jézusnak az, aki nem látta meg, hogy mit cselekedett érte a Golgothán, mikor meghalt a bűneinek bocsánatáért. Ennek a szívéről azonban lehullanak a láncok, s megtelik a Krisztus szerelmével, s egyszer csak úgy érzi, hogy az Ő parancsolatai – igaza van az írásnak – tényleg nem nehezek, mert mindig könnyű annak engedelmeskedni, akit nagyon szeretünk. Jöjj hát és énekeld velünk: „Jer azért, Uram, jer közelembe, / Ruhád szélét kezem hadd illesse, / Jer drága vendég, / Veled tér be hozzám a békesség.” "Oh, én nyomorult ember!" Ez a kétéltű ember kétségbeesése. "A Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és halál törvényétől." Ez a kétéltűségétől megszabadított ember bizonyságtétele. "Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által." Ez a kétéltűségétől megszabadított ember himnusza.
Nem tudom, hogyan beszélsz te a kétéltűségedről, de azt tudom, hogy Isten Szentlelke azt akarta most, hogy te is megtanuld Isten egyéltű gyermekeinek boldog himnuszát. Ámen.

Egymást kizáró ellentétek, egymást megtűrő valóságok.
Időpont: 1952. július 27. Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap
Alapige: Róma 6,19-23.
Emberi módon szólok a ti testeteknek erőtlensége miatt. Mert amiképpen oda szántátok a ti tagjaitokat a tisztátalanságnak és a hamisságnak szolgáiul a hamisságra: azonképpen szánjátok oda most a ti tagjaitokat szolgáiul az igazságnak a megszenteltetésre.
Mert mikor a bűn szolgái valátok, az igazságtól szabadok valátok.
Micsoda gyümölcsét vettétek azért akkor azoknak, amiket most szégyenletek? mert azoknak a vége halál.
Most pedig, minekutána felszabadultatok a bűn alól, szolgáivá lettetek pedig az Istennek: megvan a gyümölcsötök a megszenteltetésre, a vége pedig örök élet.
Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.
Az élet sokkal komplikáltabb, semhogy csak úgy egyszerűen érthető legyen. Amik az emberi értelem számára egymást kizáró ellentétek, azok az életben sokszor egymást megtűrő valóságok. Amit az emberi gondolkodás elképzelhetetlennek tart, azt az élet sokszor valóra váltja. Ezért olyan nehezen magyarázható meg az élet. Még olyan kiváló képességű apostol is, mint Pál, keményen birkózik ezzel a feladattal. A mai napra kirendelt igében is erről tesz bizonyságot. Előtte áll a szolgaság és szabadság, valamint a fizetés és ajándék gondolatpárja.
Jól tudja, hogy ezek az emberi gondolkodásban egymást kizáró ellentétek. Vagy szolga az ember, vagy szabad, vagy megszolgált fizetést kap, vagy ajándék hull az ölébe, de nem lehet egyszerre szolga is, meg szabad s járandóságai tekintetében sem helyezkedhetik egyszerre a jog és a kegyelem álláspontjára. Jól látja azonban, hogy ami elméletben elképzelhetetlen, az az életben valóság. Ezt szeretné valamiképpen megmagyarázni a rómaiaknak. Megpróbál alkalmazkodni gondolkodásmódjukhoz. Képeket használ, melyek világossá tehetik előttük azt, ami különben homályban maradna. Ahogyan az igében mondja: Emberi módon szól testüknek erőtelensége miatt. 1. Az első kép, amit az apostol használ, a rabszolga és a szabad ember képe. A kép nagyon szemléletes. Ahogy kifejti az apostol, olvasói előtt megjelenik a szegény, meggyötört, lerongyolódott, agyonhajszolt rabszolga képe. A szeme földreszegzett, az ajka néma, keze görcsösen szorongatja a munkaszerszámot, de a szívében lázadó indulatok tűzhányó hegye fortyog. Szeretne megszökni s valahol az emberrengetegben új életet kezdeni, emberhez méltóbb, szabad életet. De nem lehet. Háta mögött rabszolgahajcsár figyel minden mozdulatára, kezében korbáccsal. Körötte vérebek csaholnak. Nyomukba eresztenék, mihelyt valamiképp sikerül megszöknie. Tudja, hogy kisemmizett. Az egész társadalmi rend, a jog, a karhatalom, a bíróság, mind rabtartó urát védi, s annak érdekeit szolgálja. Reménytelen a helyzete. Rút rabszolgasorsban kell elpusztulnia.
Ilyen rabszolgája az ember a bűnnek /20.v./. Tagjai tisztátalanságot és hamisságot kénytelenek cselekedni. Eddig érthető a kép. Ott válik azonban a helyzet emberileg érthetetlenné, amikor az apostol rámutat arra, hogy a bűnnek ez a nyomorult rabszolgája azt hiszi magáról, hogy szabad. „Mikor a bűn szolgái valátok, az igazságtól szabadok valátok.”, mondja a 20. versben.
Tényleg így van. A bűn mindig úgy indul, mint valami nagy felszabadulás. A tékozló fiú is ezt érezte, mikor becsapta háta mögött az atyai ház kapuját és elindult a lejtőn. Otthon a parancsok és tilalmak útvesztőjében ténfergett. Sohse csinálhatta – legalábbis így gondolta – azt, amit szeretett volna. Az atyai ház fegyelme korlátozta szabadságát s bilincsbe verte önrendelkezési jogát. Most végre szabad ember. Mehet, ahová akar. Mulathat, ahogyan a vére diktálja. Szórhatja a pénzét, ahogyan neki tetszik. Senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit csinál.
Még erkölcsi gátlásai sincsenek. Ez az igazi szabadság!
Ilyen szabadnak gondolta magát, mindaddig, míg egyszer abba nem akarta hagyni ezt az életet. Mikor először ébredt tudatára annak, hogy fogyóban van a pénze, mikor először csömörlött meg a bűn szabadságától, mikor először szeretett volna újra tisztes, munkás életet kezdeni, akkor vette észre, hogy nyomorult rabszolga. Nem volt ereje olyan korán és frissen kiugrani az ágyból hajnalok hajnalán, mint valamikor otthon. Elpuhult kezének sehogy sem ízlett a munka szerszáma. Barátai csúfondáros magatartását nem bírta kemény szóval kikérni magának s az emberi közvélemény is, mely züllöttnek kiáltotta ki, képtelennek tartotta őt becsületes munkára. Mindez visszahúzta és visszalökte a régi életbe. Most már világosan látta, hogy a bűnt el lehet emberi odaszánással /19.v./ kezdeni, de semmiféle emberi odaszánással nem lehet abbahagyni. A bűn bilincseit rákattanthatom a tagjaimra, a kezemre, a lábamra, de a bilincs kulcsa nincs a tulajdonomban.
Szabadságnak érzed-e még a bűnt és szolgaságnak az Isten parancsainak való engedelmességet? Mihelyt szabadulni szeretnél majd a nagy „szabadságból”, te is rájössz majd arra, hogy nyomorult, reménytelenül rab, szolga vagy. 2. A másik kép, mit az apostol használ, a rabszolga szabadító képe. A rabszolgasorsból önerőnkből nincs szabadulás, de kívülről jöhet szabadító. Jöhet valaki, aki az emberpiacon megvásárolja a kihajtott rabszolgát, akit a gazdája is bizonnyal azért akar eladni, mert neki már annyit sem ér, amennyit megeszik. A szabadító mégis megvásárolja, azután szabadon bocsátja őt.
Az apostol nem nevezi meg név szerint a szabadítót. Csupán a munkájára utal, mikor ezt írja: „felszabadultatok a bűn alól.” /22.v./ Nem ezt írja: „Felszabadítottátok magatokat a bűn alól”, hanem: „felszabadultatok”. Mi tudjuk s a levél olvasói is tudják, hogy ez a szabadító nem valami dúsgazdag királyfi, aki történetesen épp arra járt és megsajnálta a szegény kizsigerelt rabszolgát s egy szeszélyes gesztussal odadobta az árát a rabszolga kereskedőnek, hanem Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, aki épp azért jött e földre, hogy a bűn szegény foglyainak szabadulást hirdessen s ezt a szabadulást nem arannyal, sem ezüsttel hajtotta végre, hanem ártatlan szenvedésével és halálával. A szabadulás ára mindig vér. A bűnből való szabadulásé is: A Golgothán kiontott Krisztus-vér.
És most következett be a keresztyén ember életében egy csodálatos fordulat. A szabad ember szolgává lett. Maga magát tette szolgává. Még pedig rabszolgává. Aki megváltotta a rabszolgasorsból, annak lett önként a rabszolgájává. Neki szánja oda minden tagját. Így bíztatja magát az énekkel: „Szent Uradat, ember, Hát te is szeressed, Általadva áldozatra Egész lelked, tested. Élted érte follyon, Nyelved róla szóljon És a szíved, hálás szíved Érte verjen folyton.”
Sokan sajnálhatják, sokan gúnyolhatják, sokan érthetetlenül néznek rá, ő azonban boldog s tudja, hogy ez a szabad szolgaság. 3. A harmadik kép, amit az apostol használ, a katona képe, még pedig a zsoldos katonáé.
Nem az állítási kötelezettség törvénye szólítja őt sor alá, nem a hazáját fenyegető veszély, vagy valami eszme az, amiért fegyvert fog. Mestersége a katonaság. Ahogyan az egyik földműveléssel, a másik kereskedelemmel, a harmadik valami iparral, a negyedik valami értelmi foglalkozással keresi meg a mindennapi kenyerét, ő pedig a katonáskodásból tartja fenn magát. Nem fontos, hogy Galliában, vagy Afrikában, Hispániában, vagy Kánaánban folyik a harc, színesek-e, vagy fehérbőrűek az ellenfelei, neki csak az a fontos, hogy katonáskodásáért megkapja a megígért zsoldot. Pénzért katonáskodik. Fizetését biztosítja a törvény s a vezér jól felfogott érdeke.
Ahogyan a katonáskodásnak megvan a maga zsoldja, a bűn szolgálatáért is kijár a fizetség.
Ez a fizetség az apostol szerint a tisztátalanság és hamisság, a szégyen és a halál, tehát mindenféle testi-lelki nyomorúság.
Hogyan nézel te mindezekre? Felháborító sorsnak, mely ellen tiltakoznod kell, sérelemnek, melyet nem érdemeltél, vagy úgy nézel rá, mint az apostol: A bűn zsoldja mindez, az én bűnömé. Rászolgáltam, megérdemeltem.
Az igazság szolgálatának is megvan a következménye: az igazság, a megszenteltetés és az örök élet. Ez azonban nem zsoldként jár ki, ez nem fizetség, melyet meg lehet szolgálni, ez ajándék, még pedig kegyelmi ajándék, a megajándékozottnak tehát semmi érdeme sincs reá, csak kegyelemből kapja. Az írás szerint tehát a szenvedés, a halál, a kárhozat az én bűnöm zsoldja. Ezt mind megérdemeltem. Az áldás, az örök élet, az üdvösség mind Isten ajándéka, melyhez jogot nem formálhatok, hiszen a kegyelem nem követelhető. Ha elkárhozom, egyedül magamnak köszönhetem. Ha üdvözülök, egyedül Istennek köszönhetem.
Ez az ajándék számomra ingyen kegyelemből adatik, Isten számára azonban nem ingyen való. Nagy ára van. Nem a fölöslegéből ajándékozott meg. Krisztus Jézusban ajándékozott meg az örök élettel. Az ajándék ára tehát egyszülött Fia volt.
Jog és kegyelem, az emberi gondolkodásban nem férnek meg egymás mellett. Van jog, van kegyelem. A keresztyén ember életében mégis együtt és egyszerre jár a kettő. Jog szerint szenvedünk, és kegyelem szerint szabadulunk a bűneink jogos következménye alól. Ez a keresztyén igehirdetés tartalma. Ezért van az egyház. Ennek hirdetése a papi szolgálat lényege. Rabok! Halljátok meg! Van szabadulás! Megszabadultak! Ne felejtsétek el, egész életünkkel hálára vagyunk kötelezve a szabadító vérért! Örök életetekért remegők, ne féljetek!
Miénk a Krisztus, és akié Krisztus, azé az örök élet!
Ámen.

Meghaltam Időpont: 1952. július 20. Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap
Alapige: Róma 6,3-11.
Avagy nem tudjátok-é, hogy akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg? Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképpen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.
Tudván azt, hogy a mi ó emberünkő vele megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek teste, hogy ezután ne szolgáljunk a bűnnek: Mert aki meghalt, felszabadult a bűn alól. Hogyha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élünk is ő vele. Tudván, hogy Krisztus, aki feltámadott a halálból, többé meg nem hal; a halál többé rajta nem uralkodik, Mert hogy meghalt, a bűnnek halt meg egyszer; hogy pedig él, az Istennek él.
Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Mindenki, aki komolyan szeretne keresztyén lenni, szenved az alatt a kettősség alatt, amiről Pál apostol a római levél 7. fejezetében ír: „…az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok.” /18-19.v./. Tudjuk, hogy mi a jó, csak erőnk nincs a megvalósításához.
Elméletileg tisztában vagyunk azzal, hogy milyennek kellene lenni az igazi keresztyénnek, a gyakorlatban azonban vagy semmi nyoma sincs mindennek, vagy a gyakorlat erősen sántít és cáfolja az elméletet. Úgy látszik, mintha az értelemnek nem volna hatalma az élet fölött, a gondolatok falrahányt borsóként pattannak le az akadályok sziklafaláról. Az bizonyos, hogy az új élet útja nem értelmi, nem az ismeretek elsajátításától függő, nem a gondolatok formálják, de az is bizonyos, hogy mindennek dacára a Szent Lélek emlékeztető munkája nyomán bennünk támadt gondolatok az ismétlődés által úrrá tudnak válni fölöttünk és jelentős segítséget tudnak adni a megszentelődés harcában.
Maga Luther is tapasztalta ezt. Ezért gyakorolta azt, hogy amikor nagyon nehéz volt valamiért keresztyénnek maradnia, odaírta maga elé s újra meg újra elmondogatta: Meg vagyok keresztelve. A keresztségre, közelebbről a saját megkereszteltetésére való gondolat segített neki győzni a keresztyén életharcban. A mai szent lecke 11. versében Pál apostol is egy gondolatot ajánl a keresztyénségükért tusakodóknak. Ezt írja: „Ezenképpen gondoljátok ti is.” A gondolat maga pedig, amit ajánl, szintén a keresztségre való gondolás. Egész részletesen kifejti a keresztségre való gondolat tartalmát is. Nem egy időpontra akarja emlékeztetni olvasóit. Nem azt ajánlja - bár volna ebben az ajánlásban sok biblikus igazság -, hogy ne névnapot ünnepeljünk, még születésnapot sem, hanem a keresztelésünk évfordulóját ünnepeljük meg. Bizonyos, hogy az ujjunkon meg tudnánk számolni ebben a templomi gyülekezetben is azokat, akik meg tudnák mondani a megkeresztelkedésük dátumát, holott nyilvánvaló, hogy az örök élet szempontjából sem a névnap, sem a születésnap nem jelent semmit, de a megkereszteltetésünk igen. – Azt sem ajánlja, hogy olvasói, akik, mint az őskeresztyén gyülekezet tagjai, óriási többségükben felnőtt korban kapták a keresztséget, gondoljanak vissza arra a komolyságra, mellyel a keresztelés ünnepségére készültek, arra az áhítatra, mely szívüket az ünnepségen eltöltötte s arra a felszabadult örömre, mely eltöltötte őket akkor, mikor megtörtént a keresztelés. – A lényegre akarja emlékeztetni őket, arra, hogy mi történt velük a keresztségben. „Akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusba, az ő halálába keresztelkedtünk meg”, mondja az apostol a 3. versben. A keresztyén keresztelés tehát a Krisztussal együtt való meghalás s – amint a 4. vers mondja – vele együtt a halálba való eltemettetés. Különösen könnyen érzékelhető jelképe volt ennek az alámerítés. Az alámerített ember elmerült a hullámsírban, jelképesen tehát meghalt és eltemettetett. Luther is így értelmezi a keresztséget a kis kátéban, mikor arról beszél, hogy a keresztségben az ó ember vízbe fojtatik. A keresztségben tehát én is meghaltam a bűnös világ számára. Ezt a gondolatot akarja Pál megerősíteni a keresztyénekben.
Ezért írja: „Ezenképpen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek” /11.v./.
De hát miért kell a halottnak újra meg újra arra gondolni, hogy halott? A halott vagy halott s akkor nem kell tudatosítania magában a halál állapotát, vagy nem halott s akkor hiába próbálja bebeszélni magának, hogy halott. A keresztségben mégis ez a lehetetlennek látszó eset áll fenn.
A keresztségben tényleg meghaltam a bűn számára, ebből a halálból azonban csak annyi lesz a valóság bennem, amilyen egységben maradok azzal a Krisztussal, akivel együtt temettettem el a keresztség által a halálba /4.v./. Ha egész életemben benne tudnék maradni, akkor megmaradna a keresztségbeli állapot: Jézus Krisztus halála által eleget tett az én bűneimért, megszűnt tehát a bűn igényjogosultsága és hatalma fölöttem. Bűnbocsánatot kaptam.
Adóslevelem a keresztfára szegeztetett s ott megsemmisíttetett. Élhetek most már Istennek.
Mivel azonban a megkeresztelt ember nem marad meg a Krisztussal való egységben, az ó emberünk újra meg újra kidugja fejét a hullámsírból, jelentkezik s élni akar. Amilyen mértékben lazul a Krisztussal való egység, olyan mértékben jelentkezik a megholt ó ember. Ezért akarja tudatosítani Pál is a keresztyénekben, hogy a keresztségben meghaltam, s ezért beszél Luther is arról, hogy a keresztségre való emlékezéssel ó emberünket naponként újra meg újra víz alá kell fojtani. A finn keresztyének is sokszor beszélnek tréfásan arról, hogy az ó ember kitűnő víz alatti úszó. Alábuktathatom a víz alá s egy óvatlan pillanatban, itt, vagy amott, mindig másutt felüti a fejét. Résen kell tehát lenni, s ha valamilyen ponton élni akar, irgalmatlanul víz alá kell nyomni: Aki megholt, az maradjon a sírban!
Lehet, hogy sokak számára mindez nagyon is elméleti fejtegetésnek, elvont teológiának tetszik, aminthogy sokan így futhatták át Pál leveléből is a mai szakaszt, vagy Luther kis kátéjában a keresztségről szóló részt. Pál és Luther számára azonban mindez nem elmeélesítő fejtegetés, hanem a bűn elleni harcban erőnek bizonyuló gondolatról szóló pásztori bizonyságtétel. Próbáljuk meg mi is felváltani a gyakorlati keresztyénség aprópénzére ezt a gondolatot!
A káté szerint három oldalról támadja az embert a bűn: az ördög, a világ és a saját testünk.
Nézzük meg, mit jelent ezekben a támadásokban az a gondolat: Én a keresztségben meghaltam! 1. A halott nem hall. Költögetheti az édesanyja szerető szóval, csábító mondatokkal súghat fülébe szerelmese, dörgedelmes hanggal osztogathat parancsokat neki a gazdája, egyikre sem reagál. Máskor édesanyja szavára álmában is elmosolyodott boldogan, szerelmese hívására ment, mint a megigézett, s ura parancsára úgy ugrott, mint valami rugóra járó gép. Most egyik sincs hatással reá. Meghalt. Nem hall. Mikor az ördög el akar csábítani, szóba akar állani velünk. Egyszer úgy lép fel, mint bölcs tanácsadó, ki a javunkat akarja, máskor, mint forróvérű szerelmes, aki tiltott gyönyörök édes ízével csalogat. Néha a gúnyolók kara zeng szavából, mely hahotázvaűz csúfot belőlünk s élhetetlenségnek, gyávaságnak pellengérezi ki erkölcsi magatartásunkat. Ó emberünk ilyenkor azonnal kidugja fejét a keresztség hullámsírjából s elkezd fülelni. Jaj nekünk, ha ilyenkor szóba állunk a minket megszólító Sátánnal! Aki szóba ereszkedik vele, az már elbukott. Jézus nem állott szóba vele, hanem elkergette: Távozz tőlem! (Máté 4,1-11). Éva szóba állt vele, párbeszédbe kezdett s ez lett a veszte. Aki a Sátánnal vitatkozik, az mindig alulmarad. Azért, ha meg akar szólítani a Sátán, gondolj arra, mondd magadban, ismételd újra és újra: Meghaltam.
Nem hallhatom, hogy beszélnek. Nincs jogom hallani. Nem hallom. Meglátod, hogy ez a gondolat meg fog süketíteni a Sátánnal szemben. A gondolatot adó, a gondolatra emlékeztető Szent Léleknek van hatalma arra, hogy győzzél. 2. A halott nem szól. Szidalmazhatják, becsületébe gázolhatnak, nem védekezik.
Bántalmazhatják, nem jajgat miatta. Megátkozhatják, szótlanul tűri. A halott nem szól. Nem tud beszélni.
Mikor a világ ránk öltögeti a nyelvét, csúfol, kinevet, pletykába kever, rágalmaz, ó emberünk azonnal kidugja fejét a keresztség hullámsírjából s önérzetesen nagyra tátott szájjal elkezdi, kiáltani akarja a visszhang mondókáját. Aki ilyenkor szóhoz engedi az ó embert, annak tönkremegy a békessége. Szelet vet, vihart arat. Amikor tehát úgy érzed, hogy ezt már nem lehet szó nélkül hagyni, utóvégre is nem engedhetem meg, hogy rajtam táncoljanak, akkor elszánt mozdulattal nyomd vissza a víz alá a felbukkanó ó embert s mondd magadban: Meghaltam, nincs jogom szólni, nem tudok szólni, nem szólok. Meglátod, hogy ez a gondolat meg fog némítani a világgal szemben. A gondolatot adó, a gondolatra emlékeztető Szent Léleknek van hatalma arra, hogy győzzél. 3. A halottnak nincs kívánsága. Nem érez éhséget, szomjúságot, fáradtságot, irigységet, bosszúságot, haragot. Máskor követelte az életjogait. Most csendben fekszik. Semmi kívánsága sincsen. Halott.
Mikor a saját testünkben jelentkeznek a kívánságok, mikor megszólal a vér szava, ó emberünk dugta ki fejét a keresztség hullámsírjából. Jaj nekünk, ha nem nyomjuk rögtön irgalmatlanul víz alá! „A kívánság megfoganván, bűnt szűl; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (Jakab 1,15). Azért hát mondd csak ilyenkor, erősen mondd: Meghaltam. Nem lehetnek kívánságaim. Nincsenek kívánságaim. Meglátod, hogy ez a gondolat, illetve a gondolatot adó Szent Lélek le fogja győzni a tested bűnös kívánságait.
A keresztség azonban nemcsak Krisztussal együtt való meghalás, hanem vele együtt való új élet is. A kettő összefügg. Amilyen mértékben meghaltam a bűnnek, olyan mértékben élek Istennek, nyílik meg fülem az Ő szavára, szívem az odafennvaló kincsek felé.
Elmondhatja-e rólam Isten: Az én fiam meghalt és feltámadott?
Ámen.

A kegyelem Időpont: 1934. szeptember 23. Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap Oltári ige: Lukács 14,1-11.
Igehirdetési alapige: Róm 5,20-21, 6,1-2.
A törvény pedig bejött, hogy a bűn megnövekedjék; de ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik: Hogy miképpen uralkodott a bűn a halálra, azonképpen a kegyelem is uralkodjék igazság által az örök életre a mi Urunk Jézus Krisztus által.
Mit mondunk tehát? Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen?
Távol legyen: akik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?
Ima: Úr Jézus Krisztus! „Jertek hozzám!” – így hívtad egykor magadhoz mindazokat, akik gondok és bűnök terhe alatt roskadoztak. Ennek a hívásnak engedünk mi is, mikor eljöttünk ide hajlékodba e napon. Jöttünk Hozzád, mint egykor a bibliai vízkóros a bűn és gond terhe alatt roskadozva, szemünkben remegő rimánkodás, ajkunk csendesen mondogatja: nem bírom tovább! Urunk, kérünk, nézz le kegyelmes szemmel mireánk, és aki egykor meggyógyítottad a bibliai vízkórost, gyógyíts meg minket is! És mi, akik eljöttünk ide roskadozó térdekkel, ajkunkon a „nem bírom tovább” panaszával, könyörgünk azért, hogy el tudjunk innen menni felvévén vállunkra a nehéz keresztet, a szent vigasztalás és biztatás erejével: elbírod még!
Könyörgünk mi, akik megaláztuk magunkat, hadd várjuk a felmagasztaltatást. Urunk, de ne minket magasztalj fel, hanem magadat, hogy ajkunkon Téged dicsérjen minden ének és a Te segítség készségedet magasztalja egész életünk.
Ámen.
Keresztyén Testvéreim! A kegyelemről szól ez az ige. A kegyelem mindig két tényező eredője. Az egyik tényezőt az alkotja, aki adja a kegyelmet, a másik tényezőt az, aki kapja.
Ebben az igében olyan valaki ír a kegyelemről, aki kapja a kegyelmet és mikor ír róla, akkor kétfelé tekint orcájával. Egyik orcája felfelé irányul arra, akitől a kegyelmet kapja, és ajka tele van magasztalással. A másik arca önmagára tekint, aki kapja a kegyelmet és szíve tele van komoly elhatározással és ajka a kegyelemről szóló tanítással. Így válik ez az ige kettős tanítássá számunkra, a kegyelem nagyságáról és a kegyelem elkötelezéséről. 1. A kegyelem nagysága!
Van-e megalázóbb ténye e világnak, mint a kegyelem? Kérdezzétek meg azokat, akik jobb időkben csendes polgári viszonyok közt éltek és nemcsak nekik volt meg a mindennapi kenyerük, hanem jutott az ő kenyerükből másoknak is, akiknek nem adatott meg a mindennapi falat. Aztán az idő előrehaladásának vagy a viszonyok változásának következtében, öregségükre kegyelemkenyérre szorultak – legyen az akár az állam, akár saját gyermekük által juttatott kegyelemkenyér –, kérdezzétek meg őket és megfogjátok hallani, milyen sós íze van annak a kegyelemkenyérnek és életük legborzasztóbb tragédiájának érzik, hogy olyan megalázó a helyzetük. Mert az ember méltóságának nem kegyelem kell, hanem jog kell és igazság kell.
De kérdezzétek meg azokat a bűnösöket is, akik kegyelmet kaptak. Azok egész másképp beszélnek. Azoknak a kegyelem a legcsodálatosabb ténye az életnek. Kérdezzétek meg, de nem azokat, akik a törvény adta lehetőség szerint jó magaviseletük miatt feltételes szabadságot kaptak és így nyertek kegyelmet. Ne azokat kérdezzétek, kik amnesztia által külső körülmények összejátszása folytán kaptak büntetés elengedést. Ne azokat kérdezzétek, akik vizsgálati fogságban voltak és mikor felragyogott az igazság napja, ártatlanságuk beigazolódott, teljes elégtételt kaptak és emelt fővel léphettek újra ki az emberek közé. Ne azokat kérdezzétek, akiknek feje fölött a bitófa meg volt már ácsolva és halálos ítéletüket életfogytiglani fogházra változtatta a kegyelem. Hanem azokat kérdezzétek meg, kiknek halálos ítélete egészen elengedtetett. Kérdezzétek meg azt a Barrabást, aki ott volt nagypénteken Pilátus börtönében, aki tudta, hogy nem fog a nap lenyugodni addig, míg a kereszten ott nem lóg teste eleven bizonyságául annak, hogy mi a büntetése az emberi társadalom ellen fellázadt embernek.
Kérdezd meg őt, mikor kinyílik a börtön ajtaja és ott áll Pilátus tornácán és nem tudja, ébren van-e vagy álmodik, úgy próbálja megfogni a napsugarat, mely felragyogott előtte, az embereket, kik körülötte állanak, hogy meggyőződjék, hogy valóság-e az, hogy nekem, Barrabásnak kegyelem adatott, megbocsátották minden bűnömet, elengedték minden büntetésemet és most szabad vagyok, egészen szabad! Kérdezd meg őt és azt fogja mondani, hogy nincs felemelőbb tény, mint kegyelmet kapni.
Kedves Testvérem! A kegyelem lealázó vagy felmagasztaló volta mindig attól függ, hogy mennyi szeretet van abban, aki a kegyelmet adja és mennyi alázat és bűntudat abban, aki a kegyelmet kapja. Minél nagyobb a szeretet, mely lehajol és minél kevesebb a megalázási szándék abban, aki adja a kegyelmet és minél több a bűntudat és alázatosság abban, aki kapja, annál csodálatosabb ujjongással telik meg a kegyelmet kapott ember szíve.
Nincs senki, akinek kegyelmében való részesedés oly csodálatos boldogságot jelentene, mint az Isten. Mert nincs senki, akiben annyi szeretet volna a bűnös iránt, mikor kegyelmet gyakorol, mint az Isten. Nem csak úgy hánya-veti módon dobja oda a kegyelmet, nem nagy úri gesztussal nyitja ki a börtönünk ajtaját. Akkor, amikor a mi Urunk kegyelmet gyakorol, áldozatot hoz értünk. Mert a börtönünk kulcsa nincs úgy hatalmában, hogy csak leakasztja a szegről és minden nélkül kiengedje a bűnöst börtönéből. Amikor kienged bennünket, büntetésünket magára veszi és az ő szent Fiát küldi a mi börtönünkbe, a mi keresztünkre. Mikor ott áll az ember a keresztnek tövében, akkor megérzi, hogy ez a kegyelem, mely ott megjelent, felemelni akar, nem nagy úri gesztus, hanem egy érettünk dobogó szív csodálatos nagy szerelme.
Az isteni kegyelem, a legcsodálatosabb kegyelem azért is, mert nincs még egy kegyelem, melyre oly méltatlannak éreznénk magunkat. Minden bíró ismeri az elítélt bűnét, de senki sem ismeri úgy, mint az örökkévaló Isten, aki előtt életünk minden cselekedete nyilvánvaló, ki ismeri legelrejtettebb gondolatunkat, ki előtt nincsen semmi titok, ki úgy el tudna árasztani bennünket vádbeszédével, hogy meg se tudnánk mukkanni. És ez az Úr gyakorol felettünk kegyelmet. Óh, milyen mélységes megalázkodás kell, hogy úrrá legyen szívünkön, mikor ennek az isteni kegyelemnek részesévé leszünk, mennyire kell éreznünk, hogy nincs felemelőbb dolog, mint Istentől kegyelmet kapni.
De Isten kegyelmének van még egy jellemvonása, mely megmutatja még nagyobb értékét, hogy a kegyelem nem egyszeri ténye neki. Nem egyszer bocsátja meg bűnünket. „… Ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik.” Tehát az apostol mindenkor jelenvaló cselekedetről beszél. Isten kegyelme tehát egy visszatérő mindennapi jelenség. Épp ezért oly csodálatos, mert napról-napra, óráról-órára, percről-percre gyakorolja. Isten velünk szemben nem kegyelmet gyakorló Isten csupán, hanem k e g y e l m e s Isten.
Isten kegyelméről beszél az apostol önmagával kapcsolatban. És akkor így fogalmazza meg csodálatos tapasztalatát: „Ahol megnövekszik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik.”
Hogy nem lehet olyan nagy a mi bűnünk, hogy még nagyobb ne legyen Isten kegyelme. Mikor Luther ezt az éneket írta, amit most énekeltünk (349. [Bűnösök hozzád kiáltunk / A mélységből nagy Isten]), ugyanazokon a lelki tapasztalatokon ment keresztül és ugyanazokra az élményekre gondolt, mint Pál apostol, mikor ezt leírta. Ebben az énekben is ott van az ujjongó szent bizonyosság. Akár milyen sok a mi bűnünk, még több az Úr kegyelme.
Nézd testvérem, ezt hirdeti most énekünk, igénk szárnyain Istennek Szentlelke, hogy nem lehet olyan nagy a bűnünk, hogy Isten kegyelme még nagyobb ne lenne. Lehet akármilyen szennyes a múltad és szennyes a jelened, Istennek van hatalma arra, hogy fehérre mosson, mint a frissen esett hó. Embervér szennyezheti be kezedet, lábad alatt eltiport boldogságok vonaglanak – Isten kegyelme minden bűnödet el tudja törölni. Lehet, hogy önmagad előtt is utálatos ember vagy, aki azt tartottad magadról, hogy te volnál az isten, rég elvetetted volna az ilyen embert magadtól, mert érdemtelen vagy kegyelmére. Akármilyen sok életed terhe, és bármennyire is megveted magadat, halld meg az Úr üzenetét: „Nem lehet olyan nagy a te bűnöd, hogy az én kegyelmem még nagyobb ne volna!” És lehet, hogy nemcsak önmagad alkotsz magadról ilyen véleményt, hanem a világ is.
Lehet, hogy kitaszított magából a világ, nem mersz nappal kijönni az utcára, csak este, mert nem mersz emberekkel találkozni, félsz, hogy elfordítják a fejüket és nem akarnak megismerni azok, akikkel a legjobb viszonyban voltál és minden könyörgésed elől elzárják a szívüket és házukat – nézd, az atyai hajlék nyitva áll előtted, a küszöbén ott áll atyád és nagy szeretettel vár. Jöhetsz rongyokban, pedig valamikor királyi ruhában mentél el, jöhetsz koldusan, pedig valamikor gazdagon hagytad előt, ő megismer, megölel, és bevisz királyi hajlékába. Nem lehet olyan nagy a bűnöd, hogy Isten kegyelme még nagyobb ne tudna lenni. Óh, érzed-e, milyen csodálatos vigasztalás ez? Az ember ajkára rákívánkozik a zsoltáríró hallelujája: „Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.” (Zsolt. 32,1). 2. Azonban az ige a kegyelem elkötelezéséről is beszél. A kegyelemmel vissza lehet élni.
És minél nagyobb a kegyelem, annál inkább. Így állítja elénk az apostol: „Mit mondunk tehát?
Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen…” Tehát azok, akik a kegyelem nagyságát arra magyarázzák, hogy az jogosítvány és felhatalmazás arra, hogy éljünk tovább a bűnben, hogy hiszen Isten úgyis megbocsátja azt, azok nagyon félreértik ezt az igét. Különösen a mi evangélikus egyházunk az, mely sokszor kénytelen szembenézni ezzel a váddal, mert gonosz lelkek próbálják kicsavarni a hitből való megigazulásról szóló tanát.
Hogy mi az alatt azt értjük, hogy csak éljünk a bűnben, Isten kegyelme úgyis elfedezi azt.
Testvéreim! Akik így gondolkodnak, azok nem ismerik Isten kegyelmét és azért élnek vele vissza. Tehát ezek bűnökre való felhatalmazást látnak benne. Itt felmerül egy olyan gondolat, melyet más bibliai helyek állítanak elénk, amelyek beszélnek megbocsáthatatlan bűnökről.
János evangélista beszél levelében halálos bűnökről, aki azt cselekszi, azért imádkozni is feleslegesnek tartja, mert ezeknél az irgalom és kegyelem nem játszik szerepet. És Jézus is beszél a Szentlélek ellen való bűnről, mely meg nem bocsáttatik.
Itt van két fajta bűn, mely látszólag, mintha ellentmondana annak a megállapításnak, hogy minél nagyobb a bűn, annál nagyobb Isten kegyelmessége is. De nem szabad elfelejteni, hogy ez a bűn tulajdonképpen más, mint amit az emberek értenek alatta.
A „halálos bűn” nem rangsorolás, nem a bűn szortírozása. Isten nem rangsorolja a bűnöket, nála nincs kis bűn, meg nagy bűn. Nem mondja sehol, hogy a füllentés kisebb bűn, mint a gyilkosság, a kívánság kisebb bűn, mint a rablás. Ellenben elég állítás van Isten igéjében, hogy Isten nem tesz különbséget bűn és bűn között. Mindegyikben egyformán az Ő akaratának megszegését látja. A bűn mindig bűn marad. És aki egyik törvény ellen vétkezik, az vétkezik az egész törvény ellen. Halálos bűn alatt olyan bűnt ért az ige, amelynek következménye a halál.
És minden bűnnek lehet következménye a halál. A helyzet az, hogy akik kegyelmet kaptak, azok a bűnnel szemben ellenséges álláspontot foglalnak el. Újra meg újra elbuknak, hiszen nem szentek, és nem angyalok, de nem érzik jól magukat a bűnükben. Abban a pillanatban, mihelyt elkövetik, utálatot éreznek és utálattal fordulnak el önmaguktól és sietnek vissza a kegyelem forrásához. Harcolnak ellene, sebeket kapnak, el is buknak benne, de újra meg újra talpra állanak és újra felveszik a küzdelmet ellene.
És vannak, akik barátságos álláspontot foglalnak el a bűnnel szemben, akik szövetségeseivé válnak a Sátánnak. És ezeknek a bűne halálos bűn. Mert minden bűn, amit engedek úrrá lenni magamon, ami ellen nem harcolok, lelkiismeretem szavát tompítja, ellenálló képességemet gyöngíti és az által mindig mélyebbre sodor és belevisz abba a lelkiállapotba, ahol teljesen megszűnik minden erkölcsi ítélőképességem, ahol nem tudok már különbséget tenni jó és rossz között, amikor nincs már bennem semmi, ami rezonálna Istennek bűnből kihívó szent szavára.
Ez a halál állapota, vagy a megkeményedés állapota, mikor zúghat a vihar, tépheti az orkán a ház fedelét felette, - ő nem hall semmit, mert halott állapotban van. És ebből következik, hogy minden bűn, amelynek átengedem magamat, halálos bűnné válhatik, mert ez teszi be az ajtót a bűn ellen való harcom és Isten felé való tájékozódásom mögött. A másik megbocsáthatatlan bűn a Szentlélek ellen való bűn. Ez nem a Szentlélek megszomorítása, még csak nem is a megoltása, amiről a biblia beszél, hanem ez a bűn mellett való nyílt állásfoglalás. A megtért és Isten akaratát követő ember életében teljes hátat fordítás mindannak, amit megtérésében vallott. És ebből következik, hogy azok, akik hátat fordítanak Istennek, akik a bűnökre akarnak bátorítást találni Isten kegyelmében, azoknak nem szól Isten kegyelme. Csak azoknak szól, akik úgy látják, hogy megsokasodott a bűnük. Tehát a kétségbeesetteknek szól, akik bűneik miatt nyugtalankodnak. Már pedig a megkeményedett szívűeknek, sem a Szentlélek ellen vétőknek nincs lelkiismeret furdalásuk, azok mennek nyugodtan a bűnök útján.
Ez az Isten kegyelmével való visszaélés. a. De ez az ige rámutat, hogy mégis vannak emberek, akik ezt meglátják. A kegyelem azért van, hogy uralkodjék bennünk. A kegyelemnek van valami csodálatos bizalmi jellege. Annak részéről, ki azt gyakorolja. Ha Isten kegyelmes hozzám, akkor bízik bennem, hogy az az én bűnöm, az én esendő voltom a földi élet következménye és hogy lelkileg távol állok tőle, rosszul érzem magamat benne, szeretnék tőle megszabadulni. Isten bízik abban, hogy ha megtisztítja életemet, az Ő akarata szerint fogok élni.
Nem érzed, hogy milyen nagy elkötelezés ez az ember számára? Isten bízik bennem és nekem nem szabad megszégyenítenem bennem helyezett bizalmát. b. A kegyelem másik elkötelezése, hogy szeretetet és hálát ébreszt abban, aki kapja az iránt, aki adja. Aki tudja, hogy ez az én életem áron vétetett meg, az dicséri és magasztalja az Istent.
Nem az enyém az életem többé, hanem azé, aki a kegyelmet adta. Tied, Uram, fogadd el örök hálaadásul. c. Harmadik elkötelezése a kegyelemnek, hogy a kegyelem nem örökkévaló. A kegyelem visszavonható jóság. Aki méltatlanná válik rá, attól a kegyelem visszavonatik és nem csak az a bűn lesz terhére róva, ami által méltatlanná vált, hanem a régi megbocsátott bűneiért is számadásra vonatik. Ezért kér az apostol, hogy „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket”! (Fil 2,12) Kegyelem! Ennek a szónak kétféle hangsúlya lehet. Ha úgy érzi valaki, hogy Istennel jogviszonyba léphet, hogy ő számíthat rá, hogy érdemeit érvényesítheti vele szemben, az lássa meg: minden kegyelem! Kegyelem, hogy élsz. Kegyelem, hogy kenyered van, kegyelem, hogy az Úr annyit adott, amennyid van. Minden kegyelem! Ne panaszold fel a keveset, amid van, és ne próbálj szembeszállni az Istennel, mert „ha te mindazt számba veszed, amit vétettünk ellened, ki állhat meg előtted?” – énekeltük az előbb. Elbizakodott, saját polgári tisztessége fundamentumán, mint biztos fundamentumon álló beképzelt ember, halld meg az Úr szavát: Minden csak kegyelem!
De te, aki feljöttél ide, szegény publikánus módjára, ki vered a melled és nem mered szemedet sem felemelni, aki ott jársz a bűnökkel való küzdelem borzalmas csataterén, ahol hol elbukol, hol felállsz, aki úgy érzed, nem bírod már tovább és segítség sehonnan nem jön – halld meg ezt az igét úgy, mint mikor kivégzés előtt a bitófa alatt áll az elítélt és jön tajtékos lovon fehér kendőt lobogtatva a kegyelmi futár: „…ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik”!
Ámen.
Ima: Jóságos Istenünk! Kérünk Téged, mutasd meg a mi bűneinket, mert mi igen sokszor nem látjuk azokat. Szükségünk van Szentlelkedre, hogy feddjen meg bennünket, bűn, igazság és ítélet tekintetében. Sok minden van életünkben, ami felett behunyjuk szemünket. Sok bűn, amit meglátunk, de kimagyarázzuk és eltakarjuk. Kérünk, Urunk, törd össze bennünk Szentlelkeddel az ilyen kimagyarázni akarást, alázz meg és törj össze egészen bennünket, hogy ne merjük felemelni fejünket, de sírva tudjunk könyörögni: „Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!” (Luk 18,13) És amikor önutálattal megalázzuk magunkat, jöjj elénk felmagasztaló kegyelmeddel, mutasd meg, hogy a megtérő bűnösnek minden bűnét megbocsátod, kinyitod börtöne ajtaját és engeded, hogy én helyettem, halálra ítélt, bűnös Barrabás helyett Krisztus menjen a Golgotára.
Hadd magasztaljalak érte Téged, „ártatlan Bárány, ki érettünk meghaltál! A keresztfa oltárán nagy engedelmes voltál, viselvén bűneinket, megváltottál minket, irgalmazz nekünk, óh, Jézus, óh, Jézus!” Óh, könyörgünk Urunk azért, hogy amikor meg vagyunk magunkkal elégedve és úgy érezzük, nincs szükségünk kegyelemre, akkor beszélj velünk nagyon keményen. És mikor senkiknek, alávalóknak érezzük magunkat és kegyelmedre szomjúhozunk, kérünk, nézz reánk szelíd, meleg tekintettel és mondd nekünk: Akármilyen nagy is a te bűnöd, az én kegyelmem annál nagyobb! Könyörgünk azért, hogy a Hozzád és önmagunkhoz való viszonyunk helyes legyen. Taníts meg bennünket, hogy akármilyen morzsákban hull is csak alá az áldás a kegyelem asztaláról, nekünk az is kegyelem és irgalom. Könyörgünk azokért, akik a teherhordozás nehéz keresztje alatt Veled perbeszállni akaró gondolatokkal viaskodnak.
Könyörgünk azokért, akik elhunyt hozzátartozóik emlékezésére jöttek ma fel hajlékodba.
Engedd, hogy legyen a Veled való találkozásuk teljes meghajlás Te előtted, mint akik tudják, hogy Te vagy az élet és halál szabados ura és mind jó az, amit Te cselekszel. Könyörgünk, hallgasd meg közbenjáró imádságunkat egy eltűnt gyermekért, kinek hozzátartozói az imádság szárnyán velünk együtt könyörögnek Hozzád, hogy Urunk, aki mindent látsz és tudsz, lásd meg a gyermek és testvér után kesergő család nagy bánatát. Lásd meg azt, aki bujdokol előlük és vezesd haza!
Imádságunkba foglaljuk hazánkat, annak minden rendű és rangú polgárát, kormányzóját, kormányát és minden népét, mely itt a Duna-Tisza táján a Te kegyelmedbe veti minden reménységét.
Kérünk, Urunk, hallgasd meg imádságunkat! Mi tudjuk, hogy nincs semmi érdemünk, de kijelentett kegyelmedért, egyszülött szent Fiadért, a mi Urunk Jézus Krisztusunk érdeméért kérünk: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.
Ámen.