Túróczy Zoltán

Úrvacsorai közösség Időpont: Böjt 4. vasárnapja – 1954. március 28.
Alapige: 1Kor 10,15-17 „Mint okosokhoz szólok, ítéljétek meg ti, a mit mondok. A hálaadásnak pohara, a melyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-é? A kenyér, a melyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-é? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.” A korinthusi gyülekezetnek kérdésévé lett az elhagyott világgal való érintkezés. Ez a világ számukra a görög pogányság volt. Isten kegyelme kihívta őket ebből a világból, hitre juttatta s megtérítette, de ugyanakkor benne hagyta ebben a világban. Nem vitte őket valami keresztyén szigetre, ahol csak hívők élnek, hanem továbbra is ott kellett élniök a pogány görög világban. Az világos volt előttük, hogy Isten nem akarja a kegyes elzárkózottságot, de az már vitás volt, hogy hogyan és meddig mehetnek az érintkezésben. A szövevényes társadalomban ezer szállal voltak egymással kötözve. Az elhagyott világban ott voltak a rokonok, barátok, szomszédok, munkatársak. Érezték, hogy megtérésük nem oldja fel őket a társadalmi illendőség kötelezettségei alól. Egy ponton vált ez a kérdés különösen égetővé, s ez a bálványáldozati lakoma volt. A bálványáldozatnak ugyanis volt egy kultikus és egy profán része, így is mondhatnánk: egy templomi és egy otthoni vagy egy istentiszteleti és egy társadalmi része. Ma talán a búcsút lehetne hasonlítani hozzá. Ennek is van egy kultikus része: a mise a templomban, de van azután egy társadalmi része: a vendégeskedés, az eszem-iszom, dínomdánom, este talán még bál is, s a végén esetleg egy kis parázs verekedés és szurkálás is. Az volt a kérdés: mit csináljanak a korinthusi keresztyének, ha egy ilyen bálványáldozati lakomára meghívja őket valaki a hitetlenek közül? Nem olyan egyszerű ez a kérdés. Egyszerű volna, ha a pogány templomba az áldozathoz hívnának. Akkor gondolkodás nélkül nemet lehetne mondani. Ők azonban nem az áldozathoz hívják a keresztyéneket, s nem kívánják tőlük, hogy tisztességet adjanak a bálványoknak, hanem az áldozat utáni családi lakomához kérikőket. Lehet-e ezt a gőg látszata és bántó sértés nélkül visszautasítani? Igen ám, csakhogy az áldozat bemutatása utáni lakoma nem csak egyszerű ünnepi ebéd! Az áldozati oltáron bemutatott állat húsának egy részét az áldozó visszakapta, s ezen az ünnepi lakomán azt fogyasztja el ünnepélyesen a háznép. Ez a lakoma sem volt tehát egészen társadalmi együttlét, mégis összefüggött az áldozattal. Szabad-e keresztyén embernek a bálványnak áldozott állat húsából enni? Nem is alakult ki ebben a kérdésben egységes gyakorlat a korinthusi keresztyének között. Voltak szabadelvűek, s voltak visszahúzódók, s ezért volt sok botránkozás és vita is. Ezt a kérdést veszi elő az apostol a mai szentleckében.
Az apostol véleménye szerint keresztyén ember ne vegyen részt a pogány áldozati lakomán. Nem csinál azonban ebből törvényt. Ha valaki úgy érzi, hogy nem zárkózhatik el a meghívás elől, ám menjen el, s egyék-igyék ott nyugodtan mindent, de ha valaki az egyik ételre ezt mondja: „Ez bálványáldozati hús”, ne egyék abból (27–28. v.). Ezt az álláspontját sem akarja tekintélyi alapon ráerőszakolni a korinthusiakra. Szeretné, ha meg tudná győzni őket, s ők saját belátásuk alapján helyezkednének ugyanerre az álláspontra. Ezért is kezdi így: „Mint okosokhoz szólok, ítéljétek meg ti, a mit mondok.”
Fejtegetésében arra mutat rá, hogy az dönti el a kérdést: mi történik az oltár körül? A pogány áldozati lakomát az úrvacsorához hasonlítja. Merész hasonlatnak látszik, de érthető, ha meggondoljuk, hogy valamikor az úrvacsora tulajdonképpen a szeretetvendégség záró mozzanata volt. Az úrvacsorában is az oltárról kap valamit Isten népe: kenyeret és bort, de az a kenyér és bor nem csupán kenyér és bor, hanem Krisztus teste és vére. Az úrvacsora tehát nem egyszerű étkezés, hanem az Úrral való közösség. Mivel pedig nem egyedül vesszük, hanem a többi hívővel együtt, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy kenyérből és egy pohárból részesedünk, az úrvacsora nemcsak az Úrral való közösség, hanem az Úr népével is. Ugyanez történik a bálványáldozati lakománál is. Bálvány azonban csak az ember képzeletében van, a valóságban nincs, a bálvány mögött a hazugság és megtévesztés atyja, az ördög van.
A bálványáldozati lakoma tehát közösség az ördöggel és az ördögimádókkal. Ezért állapítja meg: „Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.” (21. v.) Épp az a tény, hogy ennek az igének a történelmi helyzetét ilyen hosszan kellett magyarázni, mutatja, hogy ez a probléma nekünk ma nem problémánk. A lényeg azonban ma is kérdés és örök kérdés: Hogyan érintkezzék a keresztyén ember az elhagyott világgal? A gőgös elzárkózottság és az Istent megtagadó barátkozás között hogyan található meg az az út, melyen nem vétkezünk sem az Isten-hűség, sem a felebaráti szeretet ellen? Mai szentleckénk azonban nem öleli fel az egész kérdést, csak az úrvacsora hasonlatát ragadja ki belőle, maradjunk meg hát mi is ennél a részletnél, s lássuk meg, hogy az úrvacsora közösség az Úrral és közösség az Úrban. 1. Az úrvacsora közösség az Úrral.
Erről az úrvacsorázó nép is sokszor elfelejtkezik. Lehet, hogy a római katolikus kovásztól való félelem idézte elő, s így történetileg érthető, de semmiképp sem menthető, hogy az úrvacsorában a fő gondolat nálunk a bűnbocsánat lett. Ezért járulunk hozzá, s ennek örülünk benne. Ez helyes, csak nem elég. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az úrvacsora nem önmagában szerzi és nyújtja a bűnök bocsánatát, hanem épp Krisztus által. Krisztus lép velünk közösségre az úrvacsorában, s végrehajt egy csodálatos cserét: magára veszi szennyünket, s nekünk adja tisztaságát. Bűnné lesz helyettünk, s mi szentekké leszünkőhelyette. Az átlag evangélikus azonban, ha mindezt látja is, rendszerint csak arra gondol, hogy Krisztus hozzálép az úrvacsorában, a pap kezével az ő átszögezett keze nyugszik meg bűnbánattal lehajtott fején, s a pap ajkán felcsendülő feloldozás a Krisztus feloldozása. Mindennek pedig érzékelhető pecsétje a kenyér és a bor.
Közben elfelejtkezik, hogy az úrvacsorában nemcsak bűnbocsánatot kapunk, hanem Krisztust és bűnbocsánatot. Aki erről elfelejtkezik, vagy ha gondol is közben arra, hogy az ostya Krisztus teste, a bor Krisztus vére, de nem tud ezzel a gondolattal mit kezdeni, annál csak az úrvacsora hátra néző arca úszik fényárban, de az előre néző arca árnyékban van. A múltat eltörli, de a jövőt legfeljebb csak annyiban munkálja, amennyiben a tiszta ruha a gyermeket nagyobb tisztaságra, fokozottabb vigyázásra serkenti, vagy a kapott kegyelemért érzett hála harcol az emberben a további bűnözés ellen. Ez az oka annak, hogy az úrvacsora után sokszor nem következik az az új élet, amit joggal elvárhatnánk.
Gondoljunk például mindjárt az első úrvacsora történetére! Mi történik az első úrvacsora után? A legkiválóbbak is elalusznak, nem tudnak Jézussal vigyázni. Gyáván megfutamodnak. Péter élete legnagyobb mélységébe zuhan alá: megtagadja urát. Hitük meginog. Tamás kételkedik. Egy pár óráig sem hat az első úrvacsora. S csak valljuk be, hogy nálunk is sokszor így van. Miért? Mert nem gondolunk arra, hogy Krisztust kaptuk az úrvacsorában. Ő lépett közösségre velünk. Ő él bennünk, és ő akar munkálkodni bennünk. Nem mondjuk: Élek többé nem én, hanem Krisztus él bennem.
Pál az igében egy félelmetes oldalát is megmutatja ennek a kérdésnek: Minden úrvacsorázó Krisztust kapja. A hitetlen is, nem csak a hívő. Az egyik üdvösségre, a másik ítéletre, mert nem becsülte meg őt.
És erre nem megoldás az, hogy akkor inkább nem járulok az Úr asztalához, mert akkor meg az elkészített vacsorára hívó szót vetem meg, s ez ugyanaz a bűn: nem becsülöm meg őt. Úgy élj tehát az úrvacsorával, hogy a hálaadásnak pohara a Krisztus vérével való közösségünk, s a kenyér, amelyet megszegünk, a Krisztus testével való közösségünk! (16. v.) 2. Az úrvacsora nemcsak Krisztussal, hanem emberekkel való közösség is. Az úrvacsora közösség az Úrban. Így fejeződik be a szentlecke: „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.” Akikkel tehát egy oltárnál térdelek, vagy akikkel egy oltárnál kellene térdelnem, azokkal asztalközösségben vagyok, vagyis egy családhoz tartozunk, a Krisztus családjához, azok testvéreim az Úrban. Az úrvacsorának ez az emberek felé irányuló, úgynevezett vízszintes része elég tudatos népünkben. Ápoljuk még a régi szokást, hogy úrvacsora előtt a családtagok megcsókolják egymást, s bocsánatot kérnek egymástól, és így indulnak el a templomba. Arra is van indítás bennünk, hogy mielőtt az oltárhoz mennénk, elébb békéljünk meg atyánkfiaival. Hála Istennek, sok bocsánatkérés és sok megbocsátás születik meg még ma is úrvacsorák előtt, és sok rendezetlen viszály rendeződik el, mert megvilágosodott az emberek előtt, hogy aki kegyelmet akar kapni, annak tudni kell kegyelmet adni is.
Sajnos azonban sokan vannak olyanok is, akiknél mindez nem a panaszos felebarát felé hajtó erő, hanem az úrvacsorától visszatartó hatalom. Szegény, szerencsétlen emberek! Azt gondolják, hogy nem vétkeznek, ha nem mennek úrvacsorához, mert nem tudnak vagy nem akarnak bocsánatot kérni vagy megbocsátani.
A Miatyánkból is kihagyják talán ezt a kérést: És bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek?! Avagy mit csinálnak az ilyen igékkel: „Ha meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket” (Mt 6,15)? A haragtartás bűn úrvacsora nélkül is.
Az úrvacsora közösség függőlegesen Krisztussal, vízszintesen a felebarátainkkal. Ez az úrvacsora igazi öröme. Így teljesedik be a mai vasárnap ősegyházi igéje: „Örüljetek Jeruzsálemmel, és örvendjetek fölötte mind, a kikőt szeretitek!” (Ézs 66,10a) Ámen.

Amire a történelem tanít.
Időpont: 1952. augusztus 10. Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap
Alapige: 1Kor 10,6-13.
Ezek pedig példáink lőnek, hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, amiképpen azok kívántak. Se bálványimádók ne legyetek, mint azok közül némelyek, amint meg van írva: Leüle a nép enni és inni, és felkelének játszani. Se pedig ne paráználkodjunk mint azok közül paráználkodtak némelyek, és elestek egy napon huszonháromezeren. Se a Krisztust ne kísértsük, amint közülök kísértették némelyek, és elveszének a kígyók miatt. Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülök zúgolódának némelyek, és elveszének a pusztító által.
Mindezek pedig példaképpen estek rajtok; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett. Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.
Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.
Az úgynevezett történelmi időkben nem sok becsülete van a történelemnek. Amikor a történelmet csinálják, nem nagyon érnek rá a történelem írására. Amikor nem javítgatni, foltozgatni akarják a világot, hanem nagy látások bűvöletében új világot akarnak teremteni, sokszor csak útban levő akadéknak tűnik fel az, ami régi. A történelmi érzék nélküli korok és emberek azonban rendszerint hamarosan kénytelenek megérezni, hogy a múlt hatalom, s hogy a történelem nélkülözhetetlen tanító mestere az életnek.
A mai ige szerint is, akik előttünk éltek, példáink lőnek /6.v./ s amik róluk megirattak, a mi tanulságunkra irattak meg /11.v./. Hallgassuk meg hát mi is ez ige alapján: mi az, amire a történelem tanít? 1. Az ige szerint a történelem Isten ítéleteire tanít.
Izrael népének, közelebbről a pusztai vándorlásnak történetéből négy nagy istenítéletet ragad ki az apostol.
Az első az aranyborjú története. Ezt idézi a 7. versben: „Se bálványimádók ne legyetek, mint azok közül némelyek, amint meg van írva: Leüle a nép enni és inni, és felkelének játszani.”
A Sínai-hegyen az Úrral beszélő Mózest nem győzi kivárni a nép s bálványt készít, egy aranyborjút. Istenéről elfeledkezve, őt megtagadva ennek áldoz s körülötte mulat. Isten haragra gerjed a hűtlen nép felett s parancsára - enyhített ítéletként - Lévi fiai kerek háromezer férfiút ölnek meg a bálványnak áldozók közül.
Próbáld egy kicsit elképzelni ezt a rettenetes ítéletet (2Mózes 32,26-28)! Háromezer összekaszabolt holttest egy rakáson a vértől vörös homokon! Rájuk borulva édesanyák, hitvesek, gyermekek, szívet tépő jajveszékeléssel! Körülöttük az ítéletből kimenekedett nép földbegyökerezett lábakkal, szemükben az iszonyat tekintetével! Bizony, „Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni.”! (Zsid 10,31) A második ítéletről a 8. versben beszél: „Se pedig ne paráználkodjunk mint azok közül paráználkodtak némelyek, és elestek egy napon huszonháromezeren.” Az az esemény, amelyre az apostol itt emlékezik, s amelyre emlékeztetni akar, 4Mózes 25. fejezetében van leírva. Az út vége felé jár már az ígéret földje felé vándorló nép, mikor Moáb leányai elcsábítják a bálványáldozatokhoz s a vele kapcsolatos fajtalan mulatozásokhoz a népet. Ekkor – így olvassuk - felgerjede az Úr haragja Izrael ellen. Valami, közelebbről meg nem jelölt rettenetes csapást bocsátott a népre, melynek következtében egy napon 23.000 ember pusztult el.
Ráadásul a nép főembereit külön kivégezteti még úgy, hogy Mózes könyve 24.000-re teszi (4Mózes 25,9) az elpusztultak számát. Rettenetes ítélet! Egy napon, egyszerre 24.000 holttest!
Mintha valami rettenetes halál-aratógép vágna rendet a nép soraiban! Bizony, „a mi Istenünk megemésztő tűz.”! (Zsid 12,29) A harmadik ítéletről a 9. vers beszél: „Se a Krisztust ne kísértsük, amint közülök kísértették némelyek, és elveszének a kígyók miatt.” Az az esemény, amelyre az apostol itt emlékezik, s amelyre emlékeztetni akar, 4Mózes 21. fejezetében van leírva. A nép, melyről hűséges atyaként gondoskodik Isten a pusztában, megkeseredett lélekkel fitymálja az Úr ajándékát, a mannát.
Ilyeneket mond: „…e hitvány eledelt útálja a mi lelkünk.” Ez a hálátlanság és szemtelenség felháborítja Istent. Mérges kígyókat bocsát a táborra. A kígyók támadása ellen semmiféle emberi erőfeszítés nem használ. Hiába ütnek agyon a férfiak százat, újabb száz bújik ki a homokból. Hiába bújnak a sátorokba, utánuk kúsznak. Édesanyák hiába védik saját testükkel gyermekeiket, őket is halálra marják a kígyók, de utánuk a gyermeket is megölik. Az áldozatok számát nem jegyezte fel a történelem, csak annyit ír róla Mózes könyve: „…sokan meghalának Izráel népéből.” (4Mózes 21,6) Rettenetes ítélet! Rettenetes maga a halál is, de még sokkal rettenetesebb lehet végignézni, mint kúszik az utálatos halál feltartóztathatatlanul a kedveseink felé! Bizony, igaz: „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg;”! (Gal 6,7) A negyedik ítéletről a 10. versben beszél az apostol: „Se pedig ne zúgolódjatok, miképpen ő közülök zúgolódának némelyek, és elveszének a pusztító által.” Az az esemény, amelyre az apostol itt emlékezik, s amelyre emlékeztetni akar, két esemény is lehet. Az egyik 4Mózes 14. fejezetében van leírva. Az ígéret földjéről visszatérő kémek elmondják a népnek, hogy tejjel- mézzel folyó ország az, ahová menniök kellene, csak az a baj, hogy óriások lakják. A nép egy egész éjszakán át sír a rossz hír fölött, másnap azután Józsuén és Káleben kívül egy emberként fellázad Mózes ellen és Áron ellen. Isten döghalált akar bocsátani a népre (12.v.), de Mózes könyörgésére nem pusztítja el a népet, csak a népet felzúdító tíz kémet (36-38.v.), a népet pedig visszakergeti a pusztába (25.v.), ahol 40 év alatt elpusztul a lázadó nemzetség s új nemzedék nő fel, mely bízni tud Istenben. Ez is rettenetes ítélet. Egy egész nép pusztul el benne. A tíz kém csak elkezdi a sort, de utána 40 év alatt az egész nép ott találja sírját a homoktengerben.
A másik esemény, amire gondolhat az apostol, Kóréh csoportjának lázadása. 4Mózes 16. fejezete mondja el, hogy Koréh és vele 250 fejedelem, tanácsbeli híres ember fellázad Mózes és Áron ellen azon a címen, hogy magukat az Úr gyülekezete fölé emelik. Isten azzal bünteti meg a lázadókat, hogy elnyeli őket a föld (32-35.v.) és megemészti a tűz úgy, hogy a körülöttük állók ijedtükben mind szétfutnak. Rövid idő múlva azonban újabb lázadás támad. Erre Isten 14.700 embert pusztít el (49.v.). Ilyen rettenetes módon áll ki Isten az Ő szolgái mellett. 2. A másik, amire az ige szerint a történelem tanít minket az, hogy az ítéletből nem tanul az ember.
Négy ítéletről beszél az ige. Az egyik borzalmasabb, mint a másik. Azt gondolhatnánk, hogy egy is elég lenne közülük arra, hogy felejthetetlen lecke legyen a bűn következményeiről.
Nem elég. Isten kénytelen újra meg újra elővenni ítéletét, hogy a népet figyelmeztesse. Az ítéletek ismétlődése mind azt mutatja, hogy az ítéletből nem tanul az ember.
Van azonban ennek a szomorú ténynek még megdöbbentőbb bizonyítéka is. Az ítéletek ismétlődésének esetében lehet valami gyönge mentséget felhozni az ember javára: azt, hogy az élet rugalmassága következtében elfelejti az ítéletet. A történelem azonban azt mutatja, hogy a bűn az ítélettel egyidőben is jelentkezik. 4Mózes 25,6 elmondja nekünk, hogy mikor a Moáb leányaival való paráználkodás miatt javában folyik az ítélet, melynek 24.000 áldozata van, akkor hoz egy izraelita férfi Mózes és az egész gyülekezet szeme láttára egy pogány asszonyt a sátorába. Körülötte halottak, egy síró gyülekezet, ő azonban nem törődik semmivel, sem szégyennel, sem ítélettel, sem halállal, csak megy bűnös szenvedélye útján. Nem tanul a körülötte zúgó ítéletből. 4Mózes 16,36-50 pedig elmondja, hogy mikor Kóréh lázadó csoportját elnyeli a tűz és a föld s a nép riadtan menekül még a közelből is, másnap az egész gyülekezet felzúdul Mózes és Áron ellen (41.v.). Még szemük előtt van a megnyílt földszakadék, még tele van a levegő az égett emberhús émelyítő szagával, de ők már ugyanazon az úton járnak.
Az ítéletnek tehát nincs megtérítő ereje. Hogyan lehet ez? A bűn vakká és süketté teszi az embert, s ha ez talán egészen nem sikerül neki, akkor azt hiteti el vele, hogy ő kivétel lesz. Az igében a 8. és a 10. vers is beszél arról, hogy az ítéletben „némelyek” pusztultak el. Tehát voltak, akik megmaradtak. Vigyázz! Amikor Isten Szent Lelke az ítéletre figyelmeztet, a gonosz lélek pedig azt súgja neked, hogy ne félj, kivétel leszel, gondolj arra, hogy akik erre számítottak, azok nem lettek kivételek! 3. A harmadik, amire a történelem tanít minket, az, hogy Isten a szeretetével akar rábírni minket arra, amire ítéletével nem tud.
Mivel a félelem nem elég kísértéstörő hatalom, a szeretetével próbál meghódítani és magánál tartani minket. Ezért menekülnek meg némelyek az ítéletből. Halált érdemelnének, de kivételt tesz velük az irgalmas szeretet. Hányszor cselekedte ezt meg már Veled is! Ezért nem engedi szabadon garázdálkodni a kísértőt, hanem határt szab neki. Erőn felül senkit sem enged kísérteni. Ezért áll a kísértés ködös órájában a megkísértett mellé s kínálja, mutatja, megadja neki a kimenekedés útját. Ezért cselekedte meg a legnagyobb szeretetet, amire az érckígyó története utal. Fiában magára vette a Golgothán az ítélet minden borzalmát s elszenvedte érettünk és helyettünk a bűnnek minden büntetését. Ítéleteken át, de mégis az ígéret földjére vezeti be arra érdemtelenné vált népét. A korinthusi gyülekezetre nem kellett alkalmazni ezt a tanítást. Ők megértették. Vajon megértette-e ez a gyülekezet is? Vajon megértetted-e te? Megrettentél-e Isten ítéletétől s megrendültél-e Isten szeretetének láttán? Figyelmeztetlek az ige 12. versével: „…aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.”!
Ámen.

Pál apostol intése a rothadatlan koronáért való küzdésre Időpont: 1931. január18. Vízkereszt utáni 2. vasárnap, délutáni istentisztelet
Helyszín: Győr
Alapige: 1Kor 9,24-27
Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek.
Mindaz pedig aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.
Kedves Testvéreim! Mit gondoltok, ha Pál apostol ma élne és végigmenne Győr városának utcáin és meglátná a hatalmas plakátokat, melyek hirdetik, hogy ezen és ezen a versenypályán futballmeccs lesz – mit gondoltok elmenne-e Pál apostol erre a meccsre? Könnyű volna erre felelni, ha az a volna ott nem volna! Mindig nehéz arra a kérdésre felelni, ahol a volna ott van.
Én azonban azt hiszem, ha Pál látna egy ilyen versenyt, ha látná, mennyi benne a durvaság, a bálványimádás, a szenvedélyek felkorbácsolása, akkor kérdés, hogy elmenne-e? Azt hiszem nem menne el. De hogy ő ott Görögországban részt vett egy ilyen versenyen, az minden valószínűség szerint biztos. Ebben a képben a kifejezések olyan szakszerűek, hogy csak olyan ember írhatta le, aki egy ilyen versenyen maga is részt vett. Elment, mert egész nyugodtan elmehetett erre a futóversenyre, mert nem érezte másokra nézve megbotránkoztatónak azt, hogy ő ott jelen van és mert nem érzett önmagában semmi olyat, ami veszedelmet jelentett volna számára. Pál apostol elmehetett a világ minden részére, azokra a helyekre, ahová mások nem mehettek el, mert az ő élete koncentrált, sűrített élet volt. Akár aludt, akár a szövőszék mellett ült, akár az oltárnál állott, ő mindig ugyanaz a keresztyén ember volt. Őt nem lehetett kimozdítani keresztyén életéből, mert a súlypontja volt az ő életének a keresztyénsége. Tehát akárhová ment, nem ő alkalmazkodott környezetéhez, hanem az ő központosított, sűrített egyéniségéhez kellett alkalmazkodni minden környezetének. Ő elmehetett a korinthusi versenypályára, az ő figyelmét nem a pálya hatalmas nagysága kötötte le, nem az atléták izmai gyönyörködtették, őt nem izgatta az, hogy melyik fog nyerni, ő nem kiáltott, hogy „szorítsd!” annak, amelyik az ő jelöltje, az ő tippje volt. Gondolatai akkor is, ott is megmaradtak központosított keresztyén gondolatnak. Akármerre járt, gondolatai mindig a Krisztus, az Isten, annak országa és az evangélium körül jártak.
Kedves Testvéreim! Csak azok képesek arra, hogy mindenütt és mindenben épülési alkalmakat keressenek és lássanak, akiknek élete ilyen központosított élet, mindig és mindenben Istent és Krisztust látja. Nézzétek meg Jézus Krisztust. Ott jár a Genezáret partján és amint nézi a szántóvetőt, az neki üzenetet tolmácsolt abból a másik világból és így születik meg a magvető példázata. Mikor a liliomra tekint, abban a pillanatban az Istenre gondol, a liliom gyönyörűséges szirmai emlékeztetik a mindenről gondoskodó Isten szerelmére. Mikor meglátja az út szélén kapirgáló madarakat, rögtön megérzi azt, amit Isten ezek által üzen, hogy sem nem vetnek, sem nem aratnak, a mennyei Atya mégis eltartja azokat. Nincs Jézus életében egy olyan alkalom, akár szerető szívek közt, akár ellenség között volt, hogy mindig és mindenben Istent ne látná, Isten üzenetét ne olvasná el. Milyen csodálatos, hogy Jézusnak ezt a koncentrált, összpontosított életét hogyan örökölte Pál apostol is. Akárhová megy, mindenben Istent látja és Ő tőle fogad el tanítást. Képzeljétek el azt a versenypályát, ahová Pál apostol egyszer megváltotta a jegyét.
Képzeljétek el, amint bemegy arra a pályára. Ott mindenki el van foglalva, ott mindenki mindenre gondol, csak Krisztusra, Isten országára nem gondol más, csak az a poros vándor, az az egyszerű takácsmester. Hogy azon a mérkőzésen mik voltak Pál apostol sportélményei, arról beszél ez a szentlecke.
Az első élménye a mi számunkra, hogy Pál apostol mindenkor és mindenütt Istenre tudott gondolni. A verseny alatt az első percben észreveszi, hogy ott mindenki fut ugyan, de csak egy veszi el a jutalmat. Szinte magam előtt látom, amint nézegeti a futókat, ahogy egy nyílegyenes vonalban ott helyezkednek el a startnál és feszült figyelemmel várnak a jeladásra, hogy nekilóduljanak és amint nekilendültek az az egyenes, amiben indultak, hogyan válik mindig görbébbé. Vannak, akik lemaradnak, de újra összeszedik erejüket. Pál apostol elnézi, mennyire változik a futók sorrendje és megállapítja, hogy mindezek között csak egy tud befutni. És amint elnézi őket, nem arra gondol, hogy vajon melyik fog befutni, az a neki szimpatikus fiatal-ember- e, vagy aki a kezdettől fogva vezet, vagy talán az, aki spórol az erejével s majd csak a célnál adja bele minden erejét a futásba. Erre nem is gondol. Gondolatai másutt járnak. Eltűnik szeme elől a nagy stadion, a hatalmas tribünök, az izgatott közönség, a futók, s arra gondol, hogy az élet is egy ilyen futás! Hányan megindulnak a keresztyén életbe és mennyien lemaradnak.
Gondolatai szertejárnak gyülekezeteiben és látja azokat, akik lábai előtt ültek és aztán lemaradtak, visszamentek a világhoz és szívében annyi szánalom van ezek iránt. Oh, nem érzitek-e, hogy abban a rövid kis mondatban melyben Pál apostol első sportélményét mondja el, benne van az a szent sürgetés, hogy – fussatok! De benne van az a fájdalmas sürgetés is, hogy elmaradt keresztyének, Lót feleségének ivadékai, kik mindig hátranéztek és örökre búcsúzkodni akartak – vigyázzatok, lemaradtok! Mit jelent ez az élmény a te számodra? Gondolj arra, hányan jártak veled az iskolába, talán nem is tudod merre vannak? Vajon megtudnád-e mondani, hol vannak azok, akikkel konfirmációkor itt együtt álltál az oltár előtt, mikor megkezdődött a komoly versenyfutás a keresztyén életpályán. Hova lettetek, merre maradtatok? Hol vagy te most a sorban? Ne arra gondolj, hogy az egyik gazdag lett, te szegény vagy, az egyik úr lett, te szolga vagy, hanem hogy a keresztyén életed területén Istenhez való viszonyod területén hol vagy te most? Ott rohansz-e az első sorban, vagy ott kullogsz hátul, mint rokkant, aki már csak becsületből futod végig a pályát, hogy ne mondják, hogy kiálltál? Helyezze Isten Szentlelke a te lelkedre ezt a kérdést, hogy a konfirmációkor együtt induló társaid közt a keresztyén versenypályán hányadik vagy? Első vagy-e, a közepén botorkálsz, vagy hátul kullogsz? Második élménye Pálnak: „Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető” legyen. Lehet, hogy Pál apostol elkezdett beszélgetni azokkal, akik futottak, és talán a győztes teljesítménye bámulatba ejtette és érdeklődött tőlük, hogyan szerezték ezt a nagy teljesítőképességet? És akkor azok azt mondhatták neki, hogy ne gondold ám, hogy az csak úgy megy, hogy egyszerűen odaállunk a starthoz, nekünk egész életünket erre a szolgálatra kell ráhelyeznünk. Aki versenyezni akar, annak egész életrendje meg van szabva, egész élete a sportszabályok drótsövényei közt folyik le. Örömökről, szórakozásokról kell lemondaniok, élvezetektől megfosztania magát. Mikor kigyúlnak a nagy város fényszórói és a többi fiatalság dorbézol és mámoros gyönyörök után jár, őt akárhogyan húzza a szíve, akárhogyan hajtja a vágya, pihennie kell. Le kell pihennie, magatürtőztetőnek kell lennie, másképp nem lesz győztes. Vagy mikor barátai habzó serleggel koccintanak feléje, neki nem szabad máshoz nyúlnia, mint üdítő kristálytiszta vízhez, mert ha nem magatürtőztető, nem nyerhet. És mikor Pál ezt hallja, egyszerre eltűnik előtte megint a sportpálya és arra gondol – és ez lesz a második élménye – hogy ezek mi mindenről le tudnak mondani, hogyan tudják koncentrálni, összpontosítani minden erejüket arra, hogy győzni tudjanak. Megjelenik előtte a keresztyén élet területe és látja benne, hogy azok a futók, akik kétfelé sántikálnak soha-soha nem fognak, nem tudnak győzni. Csak az, aki egész életét rászánja. Elgondolja, mennyi gúnyt kell azoknak a versenyzőknek elszenvedniök. Mennyi kísértés érheti őket és nem törődnek vele, elkergetik maguktól csak azért, hogy övék legyen az a hervadó babérkoszorú. És akkor gondol arra, hogy mennyi keresztyén ember van, aki nem tudja beleágyazni életét abba a gondolatba, hogy nekem győznöm kell. Nem bírja elviselni, hogy különcnek, túlzónak mondják és megy a világgal, lemarad a versenypályán.
Oh, helyezné rá Isten Pál apostolnak ezt a második élményét is a lelkedre. Lásd meg, ha te lemaradtál, ha az utolsók között vagy konfirmációi társaid között, az azért van, mert kétfelé sántikáló élettel akartad kikerülni ennek a világnak gyalázatát, mely győztes korodban a legjobban tapsolt volna neked. Harmadik sportélménye Pál apostolnak amit így fejez ki: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos”. Kedves Testvérem! Pál itt már nem mondja meg magát a tényt, ami ezt az élményét felkeltette. Csak magát az elhatározást, amit benne ez a tény kiváltott. De el tudjuk képzelni mi váltotta ki ezt az élményt és az bizonyára a futók céltudatossága volt. Elnézte őket, amint odaállnak starthoz. Abban a pillanatban megszűnik számukra minden, nem látnak mást, csak a célt, amit el kell érniök. Amint rohannak, mindenhonnan kiáltások hangzanak feléjük, sokan integetnek nekik, de ők nem hallanak, nem látnak semmit, csak mennek előre. Lehet, hogy valamelyik egy pillanatra félrenéz és Pál szomorúan látja, hogy az az egy félrepillantás mennyivel lemarasztalta. Ez a céltudatosság volt az az élmény, mely kiváltotta azt az elhatározást benne, hogy „Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem.” Kedves Testvérem! Azzal kezdtem igehirdetésemet, hogy Pál élete koncentrált keresztyén élet volt. Központja Krisztus volt. Ő uralta egész életét. Ő róla gondolkodott és ez erősítette.
Ha valaki közületek azt mondja, hogy lehetett ilyen egyoldalú életet élni, annak hadd mondjam meg, hogy minden ember élete ilyen egyoldalú. Van egy ilyen központ életében, ahova minden gondolata irányul, minden ebből az irányból érdekli. Nem lehet ezt kikerülni. Vannak emberek, akik életének középpontja a saját „énjük”, annak a dédelgetése. Akárhova mennek mindig, mindenben az „én”-t látják. Elmennek egy hangversenyre és ott nem hallanak zenét, csak azt nézik, ki ül mellettük, ki bókol, ki udvarol nékik, mert az „én” az életük középpontja és mindent ebből a szempontból néznek. Vannak emberek, akik életének talán a művészet a központja.
Bemennek egy egyszerű kis falusi templomba és nem hallanak semmit a kövek beszédéből, a halhatatlan Isten igéjéből, csak azt látják, milyen ízléstelen az az épület. Kedves Testvérem! Hadd kérdezzem meg tőled és legyen ez számodra Pál apostol negyedik élménye – mi a te életed középpontja? Ahova gondolataid mindig visszatérnek, amiben minden növekszik, amit mindenben megtalálsz és meglátsz. Keresd meg és ha úgy látod, hogy az nem az a Krisztus, aki volt Pál életének középpontja, aki el tudta mondani: „én többé nem élek, de él bennem a Krisztus”, - ha nem az a Krisztus a központ nálad, akkor vigyázz, mert te benne vagy a bálványimádás állapotában, nem az az Istened, akihez imádkozol, hanem amihez mindig visszajár a gondolatod. Jaj annak az embernek, kinek középpontja nem a Krisztus. Ott áll a versenypályán indulás előtt, nem néz a kendőre, ami az elindulást jelzi, hanem elbámészkodik, nézi a sokaságot és lemarad. Az nem tragikus, ha nem vagy, ha nem leszel az első, nem lehet mindenki az. Az a tragikum, ha valaki lemarad, ha nem tud befutni az aranyváros kapujába, ahol várja őt az Úr Jézus Krisztus. Oda csak azok tudnak befutni, kik életének középpontja az Úr Jézus Krisztus.
Ámen Ima: Jóságos Istenünk, szerető mennyei Atyánk! Tudjuk, hogy Te mindenben tanítasz bennünket. Az ég, millió csillagzatával nagyságodat hirdeti. A zúgó patak arról beszél, hogy gondviselő Atyánk vagy. Minden teremtményed Hozzád akar vezetni. De csak azokat tudják Hozzád vezetni, akik életének középpontja Te vagy. Oh, mennyi üzenet mellett megyünk el naponként, és semmit nem hallunk azokból és nem lett élmény számunkra. Nem hallottuk meg, mert nem Tereád voltunk berendezve. Bűntudatunk alatt meghajtjuk fejünket és bevalljuk, milyen sokat gondolunk másra és nem Reád. Oh, bocsáss meg, mert nem csak irántad vétkezünk, hanem saját magunk ellen is. Taníts meg bennünket úgy látni, mint Pál, hogy mindenben, mindenkor Téged lássunk. Oh, Urunk mi olyan lusta versenyfutók vagyunk, csak pihenni, jobbra-balra nézegetni akarunk és elfelejtjük, hogy hervadhatatlan koronával ott vársz bennünket a célnál. Oh, adj erőt, hogy az apostollal tudjuk mondani ezt az elhatározást: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos, hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem” - mert én be akarok futni, oda akarok érni Tehozzád.
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Ámen.

Tiszta húsvét Időpont: 1947. április 6. Húsvét vasárnap
Helyszín: Nyíregyháza
Alapige: 1Kor. 5,6-8
Nem jó a ti dicsekedéstek. Avagy nem tudjátok-é, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja.
Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.
Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak és gonoszságnak kovászával, hanem tisztaságnak és igazságnak kovásztalanságában.
Talán ahány ember van e világon, annyiféle a húsvét. Most nem beszélek azokról, akiknek húsvéttal csak naptári kapcsolatuk van, de az érettük halálba ment és feltámadott élő Jézus Krisztussal semmi kapcsolatuk nincsen. Azokról beszélek most, akiknek van valami kapcsolatuk az Úrral és hogy köztük is ahány ember, annyiféleképpen ünnepli húsvét ünnepét.
Egy sereg ember húsvétjára nem lehet mást mondani, mint hogy az az emlékezés ünnepe. E napon visszagondol, talán nagyon tiszteletreméltó őszinteséggel és buzgósággal, az eseményeket megelevenítő képzelettel a 2000 év előtti húsvétra. Szinte látja maga előtt, amint mennek az asszonyok a sírhoz és közben tanakodnak azon, hogy jutnak hozzá a holttesthez, hiszen egy nagy kő zárja el a sír száját, amely asszonyi erő számára megmozdíthatatlan. Talán látja a riadt félelmet is az asszonyok arcán, mikor látják a követ elhengerítve és ott állani az Úr angyalát s talán látja az örömöt is az asszonyok arcán, amint mennek vissza elmondani a nagy örömhírt, amit az angyaltól hallottak: Feltámadott Jézus!
Sokan lehetnek olyan emberek is, akik az emlékezésen túlmenőleg a hallelujah ünnepét ülik húsvétkor. Ezeknél nem az értelmi elem az uralkodó, hanem az érzelmi elem, a szív megmozdulása. Valami csodálatos felszabaduló érzés vesz erőt rajtuk. Úgy érzik, hogy húsvét a tavasz ünnepe, vége a tél zordságának és nélkülözésének, a meleg napsugár csókolgatja már a fákon a rügyeket s a diadalmas élet hirdeti az élet diadalát.
Megint lehetnek mások, akik annak örülnek, hogy az elnyomott igazság napfényre került és diadalt aratott. Gondolnak talán a maguk sorsára, a saját ügyük elnyomására; a farizeusok és írástudók örök elnyomó társadalmi rendjét látják maguk körül és úgy érzik, hogy azért kell ma hallelujázni, mert az igazság kitört a sírból és helyet kért magának.
Vannak olyanok, akik azért hallelujáznak, mert úgy érzik, hogy húsvét ünnepe legyőzte a legborzalmasabb ellenségét az embernek: a halált. Elvette annak félelmét. Nincs immár szívük félelmére nézni a sír fenekére, mert Jézus előttük járt már ott és kijött onnan. A vigasztalás, a megbékélés élethallelujáját zengik ezek az emberek. De milyen kevesen vannak azok, akik húsvét ünnepét a maga egyszerűségében és gyakorlatiasságában ünneplik meg! Akiknek a húsvétját nem az értelem emlékezete, nem a szív hallelujája, hanem az emberi életet megtisztító megszentelődés utáni vágyódás buzgósága szenteli meg. Ez a tiszta húsvét a megtisztított húsvét. A húsvéti erkölcsi követeléseket vállaló húsvét olyan ritka az emberek életében. Ez a magyarázata annak, hogy a keresztyén egyház ősidőktől fogva ezt a szentírási szakaszt jelölte ki húsvéti perikópának.
Nagyon sok botránkozást okozott már ez a szakasz. Nagyon sokan mutattak rá arra, hogy ennek a szakasznak a húsvét üdvtényével jóformán egészen mellékes kapcsolata van csupán.
Hogy hiányzik belőle az a diadalmas öröm, mely el kell, hogy töltse az anyaszentegyház szívét és ehelyett milyen szürke, hétköznapi, ilyen erkölcsi tartalmú szakaszt ad nekünk. Az anyaszentegyház vállalta ezeket a botránkozásokat, mert úgy érezte, hogy szükségünk van nékünk arra is, hogy emlékezzünk a nagy üdvtényre, arra is, hogy a lehangolódott húrokat újra felhangolva megtanuljuk újra énekelni Istennek a halleluját, - de úgy látta, hogy arra van legnagyobb szükségünk, hogy vállaljuk a húsvéti nagytakarítást. Mert ez az ige, amit Pál a korinthusiaknak ír, erre emlékezteti a gyülekezetet: a húsvéti nagytakarításra.
Gondolj arra testvérem, hogy minden háziasszony, aki ad valamit magára, a becsületére, a házatájára, az ünnepek tisztességére, a régi hagyományokőrzésére, az mennyit dolgozik ünnepek előtt. Hogyan próbálja házát kitakarítani minden szennytől, amely a hosszú télen összegyűlt. Még amit mások úgy látnak is, hogy az igen takaros így is, ő ünnepek előtt azt is úgy látja, hogy igen rászorul a takarításra és jön a meszelő és minden szennyes munka, csak azért, hogy az ünnepekre tiszta legyen minden a házban. Izrael gyermekeinek számára ez a húsvéti nagytakarítás külön vallásos jelentőséggel is bírt.
Nemcsak az ünnephez méltó keret a cél a nagytakarításban, hanem az is, hogy mikor a húsvéti bárányt megölik, akkor semmi u.n. kovásznak, tehát semmi tisztátalanságnak, nem volt szabad maradnia a házban, mert abból a legkisebb az egész ünnepet tönkre teszi. Hiába áldozták fel a bárányt, hiába tartották meg az ünnepek előírásos külső részét, hiába énekelték a húsvéti énekeket, hiába ették meg a húsvéti ételeket, minden hiábavaló volt, ha megtűrtek a házban valamit a régiből. Ezért beszél Pál és rajta keresztül az egyház nekünk arról, hogy az igazi húsvét egy nagytakarítás az ember szívében-lelkében és egész életében.
Vajon miért olyan fontos az, hogy éppen az ünnepek első napján kelljen erről beszélni?
Hiszen érthető, ha ezt el akarja mondani nekünk az egyház, de ráérne ezt elővenni másodnapon is, miért fontos, hogy első nap hangozzék ez el? Azért, mert aki nem így ünnepli a húsvétot, az megveti Isten üdvtényét. Megveti azt a tényt, hogy Isten Fia meghalt a kereszten a mi bűneinkért és feltámadott húsvétkor a mi megigazulásunkért. Mind enélkül a nagytakarítás nélkül értelmetlenné válnék Isten üdvténye.
De hát akkor miért halt meg Krisztus és támadott fel, ha minden úgy marad, ahogyan volt.
Ha semmi meg nem változik bennünk és körülöttünk, akkor mire való volt ez a tékozlás?
Nyugodtan fel lehet tenni azt a kérdést, amit Júdás tett fel akkor, amikor Mária Jézusra öntötte a drága nárdus-olajat. Ne felejtsük el, hogy az erkölcsi nagytakarítás nélkül való húsvéti ünnep Isten számára kimondhatatlanul fájdalmas, mert ez azt jelenti, hogy az áldozat tényleg tékozlás volt. Nem volt értelme, célja. Egyszer már elmondotta Isten ezt a keserű mondatot az özönvíz előtt: Bánom, hogy embert teremtettem erre a világra! S nekünk meg kell, hogy remegjen a szívünk arra a gondolatra, hogy egyszer Isten elmondja majd ez a rettentő mondatot: Bánom, hogy megváltottam ezt a világot! Nincs értelme annak, hogy én ezért a világért meghaltam, poklokra alászálltam s feltámadtam és megmutattam az új élet diadalmas lehetőségét az egész világnak! Nincs az egésznek semmi látszata!
Egyszer nekem egy idegen nemzetiségű ember beszélt arról a sok kihasználatlan energiáról, amelyeket Isten Magyarországnak adott, s amelyet mi engedünk tönkremenni, tékozló módon pocsékolunk esztendőről esztendőre. Beszélt arról, hogy Magyarország vízhálózata, ha kellőképpen használnák ki, milyen csodálatos energiát tudna biztosítani az ipar számára. A folyóvizek mozgási energiájából mennyi fény áradhatna akkor falvakba, mennyi szépség, kultúra megy veszendőbe esztendőről esztendőre azért, hogy a hatalmas víztömeg folyik a folyókban anélkül, hogy turbinát hajtana csak egyet is.
Isten ennek a világnak odaajándékozta a legcsodálatosabb energia-forrást, nem hömpölygő folyam, vagy hegyről alázuhanó vízesés formájában, hanem a legdrágább folyamot, a legmagasabbról áramló patakot: az Ő egyszülött Fiának a szívéből aláfolyó drága vért, hogy a bűnös ember megtisztuljon, a kétségbeesett ember megvigasztalódjon, a poklos ember egészséges legyen. Folyik a vér napról-napra, beissza a föld, mert nincs szív, amelyre ráhulljon, amelyet megtisztítson, nincs erkölcsi nagytakarítás húsvét ünnepén!
Gondold el testvérem mindezt akkor, mikor ezt az igét hallod és gondold el, hogy a te és az én lelkemben mennyi minden van, amire az ige azt mondja: „Nem jó a ti dicsekedéstek.
Avagy nem tudjátok-é, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja. Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk.” Még valamiről beszél ez az ige. Nemcsak azért kényszerít bennünket húsvéti erkölcsi nagytakarításra, mert enélkül értelmetlen az egész nagyhét és enélkül a mi húsvéti ünneplésünk fájdalom Isten számára, hanem azért, mert világosan látja Pál és tesz róla bizonyságot, hogy minden m e g tű r t bű n t ö n k r e t e s z i a z e m b e r t. Említettem már, hogy a húsvéti nagytakarítás Izrael asszonyai számára nagy jelentőséggel bírt. Egy parányi kovász az egész ünnepet tönkretette. Értelmetlenné és érvénytelenné tette Isten szabadító kegyelmét. Ez azt jelenti számunkra, hogy minden megtűrt bűn érvénytelenné teszi a mi számunkra Isten szabadító kegyelmét. Hiába vettük akkor a kegyelmet! „Egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja!” Azért hát testvéreim, nézzünk ezen az ünnepen magunkba befelé s míg befelé nézünk, Isten Szent Lelke meg fogja nékünk világosítani, hogy hol van a régi kovász, mi az a megtűrt bűn, amelyet még nem takarítottunk ki és akkor ne legyünk annak irgalmasak, mert Isten sem lesz irgalmas nekünk. Öljük meg, mert különben nem lesz feltámadásunk! Nagypénteken rejtsük el Krisztus sebeibe, mert enélkül nem lesz diadalmas új életünk!
Erkölcsi nagytakarítás simogatással nem oldható meg. Sopánkodással még kevésbé. Aki tisztaságot akar a házában húsvétra, annak mindent fel kell forgatni a házában, mindent el kell mozdítani a helyéből, annak éles seprűvel kell söpörnie, annak lúggal kell súrolnia, mosnia, mert különben nincs tisztaság. Ezt akarja tőlünk az anyaszentegyház: tiszta húsvétot. Ezt vigyük oda a mi Urunknak, ezt kérjük tőle ajándékba, a megtisztított, kovásztalan húsvétot.
Ámen.

Dicséret napja Időpont: 1956. december 16. Advent 3. vasárnapja
Alapige: 1Kor 4,1-5
Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék. Rám nézve pedig igen csekély dolog, hogy ti tőletek ítéltessem meg, vagy emberi ítéletnaptól; sőt magam sem ítélem meg magamat. Mert semmit sem tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva; aki ugyanis engem megítél, az Úr az. Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait; és akkor mindenkinek az Istentől lészen a dícsérete.
A mai igeszakasznak nagyon sötét háttere van. A korinthusi gyülekezetben viszály támadt.
A viszály oka a személyi kultusz volt. A gyülekezet egyik része egyik, másik része a másik, harmadik része a harmadik igehirdetőre esküdött. Pártoskodás és ítélkezés bontotta meg a gyülekezet egységét. Ebbe az áldatlan harcba Pál apostol személyét is belevonták. Igazságtalan vádakkal illették, sőt kicsinyítettékőt ellenfelei. Kétségbe vonták apostolságát, a korinthusi gyülekezethez való szeretetét, sőt még igazmondását is. Az apostol kénytelen ezek ellen a személyi támadások ellen védekezni s az ellenpárt igazságtalan ítéletét megfellebbezni az igazságos Istenhez, aki az ítélet napján fel fogja ragyogtatni az ő igazságát. Erről a kérdésről beszél a felolvasott szakaszban is. Érdekes, hogy a nagy adventet, Krisztus visszajövetelének napját, nem csupán úgy állítja be, mint az igazság felderítésének napját s nem úgy beszél róla, mint a harag ama napjáról, hanem egész szokatlan módon azt mondja róla, hogy „akkor mindenkinek az Istentől lészen a dicsérete”. Pál apostol ebben a szakaszban tehát a nagy második adventet a dicséret napjának nevezi. 1. Van dicséret azon a napon. Ezt meg kell állapítanunk Pál apostoltól függetlenül magának Jézus Krisztusnak kijelentéseiből is. Amikor Jézus a talentumokról szóló példázatot mondja el, az öt talentummal másik öt talentumot szerző szolgának a nagy számonkérés napján azt mondja: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe” (Mt 25,21). Szóról-szóra ugyanezt a dicséretet kapja az a szolga, aki két talentumával más két talentumot nyert (Mt 25,23). A girákról szóló példázatban az a szolga, aki tíz girájával másik tíz girát nyert, azt a dicséretet kapja: „Jól vagyon jó szolgám, mivelhogy kevesen voltál hív, legyen birodalmad tíz városon” (Luk 19,17). Az a szolga, aki giráival öt girát nyert, hasonlóképen kap dicséretet, de kisebb a jutalom, amiben részesül. Azt mondja neki az Úr: „Neked is legyen birodalmad öt városon” (Luk 19,19). Mikor pedig az utolsó ítéletről magáról mond el Jézus egy jelenetet Mt 25,31-46-ban, akkor is azok, akik neki enni, vagy inni adtak, akik befogadták és felruházták, vagy meglátogatták, szintén dicséretet kapnak. Azt mondja nekik az Úr: „Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek az országot, mely számotokra készíttetett” (Mt 25,34).
Ezek az igék azt mutatják, hogy az utolsó ítéletkor nemcsak dicséret is lehetséges, hanem jutalom is van, még pedig különböző jutalom s a jutalmak különbözősége tagadhatatlanul összefüggésben van az emberek különbözőségével s bizonyos tekintetben munkájuk eredményével. 2. Bennünket, evangélikusokat rendszerint idegenül érintenek az ilyen gondolatok. Nekünk a vérünkben van a kegyelemből, hit által való megigazulás tanítása. Ez egyházunk tanításának sarkalatos pontja. Isten előtt én csak bűnösként állhatok meg s csak kárhozatot érdemlek, nem dicséretet. Ha bejutok a mennyek országába, csak kegyelemből juthatok be. Ennek a tanításnak a világosságában hogyan állhat meg a dicséretről szóló tanítás? Úgy, hogy az apostol meggyőződése szerint van ugyan dicséret, de nincs érdem. Ezt egészen személy szerint magára vonatkoztatva állapítja meg mikor azt mondja: „Semmit sem tudok magamra, de nem ebben vagyok megigazulva” /4.v./. Az apostol tehát különbséget tesz az emberi ítélet előtti ártatlanság és az Isten előtti megigazulás között s a kettő között nem lát kapcsolatot. Vízszintes vonalban abban a kérdésben, amellyel a korinthusiakőt vádolják, nyugodt lélekkel meri állítani, hogy tudatos bűn nem terheli őt, de tudja, hogy függőleges vonalban, Istenhez való viszonyában nem állhat meg igazként. A korinthusiak részéről ért vádakkal szemben felemelt fővel áll, de Isten előtt lehajtja fejét, s úgy várja kegyelemből a megigazulást.
Evangélikus hitünk előtt azonban még így is marad egy kérdés: Igaz, hogy Pál látja a dicséret lehetőségét Isten előtt, tudja emberi érdemnek az utolsó ítéletkor való lehetetlenségét, hogyan várhatja akkor mégis a dicséretet Istennél? S ha ő is csak kegyelemből kerül Urunk jobboldalára, miért mond akkor Isten egyáltalában dicséretet? Nagyon emberi képpel felelek erre a kérdésre. Úgy látom, hogy az Isten részéről az utolsó ítéletkor elhangzó dicséret nem az emberi jóság és érdem tényének megállapítása, hanem Isten jóságának és örömének kifejezése.
Talán furcsán hangzik, de mégis igaz, hogy mi emberek egyáltalában nem kényeztetjük el Istent a hitünkkel és életünk szentségével. Ha azután Isten mégis felfedez valahol valakiben valamit, ami a szeretetben munkás, hálás hit gyümölcse, örömmel fordul feléje, s boldogan állapítja meg, ha van. Isten, aki szeretne örülni teremtményeinek és teremtményeiben, boldogan ragadja meg erre a legkisebb alkalmat (Zsolt 104,31).
Az is igazolja ezt, hogy csak azok kapnak dicséretet és jutalmat, akik ezt nem is várják s nincsenek is tudatában annak, hogy ilyet várhatnának (Mt 25,37-39). Akik azonban az Úr előtt az utolsó ítéletkor nagy tetteikkel akarnak hivalkodni s igényelik a dicséretet és jutalmat, azok gyalázatot kapnak, mert így szól hozzájuk az ítélet Ura: „Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők” (Mt 7,22-23). 3. Az utolsó ítéletnek ez a dicsérete egészen más, mint az embereké. Az embereket ugyanis könnyen félre lehet vezetni, de Isten félrevezethetetlen. Az emberek ugyanis kitűnő színészek.
Megjátsszák a szelíd bárányt, holott belül ragadozó farkasok. Akik áldozatul esnek ennek a félrevezetésnek, rendszerint csak későn és keserűn ébrednek fel a valóságra. Azért lehet minket, embereket félrevezetni, mert mi az embernek csak a cselekedeteit ismerjük, de magát az embert nem. Magára az emberre csak a cselekedetekből kutatunk vissza.
Az emberi cselekedeteket sem ismerjük azonban egészen. Csak egy részét, azt, ami nyilvánosan történik. Az ember nyilvános élete azonban életének csak egy kis része, sokkal nagyobb része az emberi tekintetek elől elzárt magánélet. Ha mind ismernénk a cselekedeteket, azokat, amik lehúzott függöny, bezárt ajtó mögött, vagy a sötétség leple alatt titokban történnek, akkor sok emberről kellene egészen megváltoztatni a véleményünket.
Még ha minden emberi cselekedetet ismernénk is, s nem borulna nagy részükre a sötétség titka, még akkor is sokszor alkotnánk helytelen ismeretet a másik emberről. Nem az teszi az embert, amit cselekszik, hanem az, ami a cselekedet mögött, mint szándék, akarat, vagy vágy meghúzódik. Ez pedig egészen el van zárva előlünk. Csak annyit tudhatunk meg belőle, amennyit maga az ember elárul. Ő pedig nem árulja el azt, ami megítélésében ránézve hátrányos. Ezért csalódunk mi olyan sokszor emberekben. Ezért dicsérünk meg dicséretre méltatlanokat és ezért gáncsolunk el olyanokat, akik dicséretet érdemelnének.
Az utolsó ítélet napján, a nagy adventkor egészen másképp lesz. Mikor eljő az Úr, Ő „egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait és akkor mindenkinek az Istentől leszen a dicsérete” /5.v. /. Vajon az, aki ennyire ismer engem, fog-e tudni találni rajtam valami dicsérni valót? 4. Az utolsó ítélet dicsérete nem az eredményt, hanem a hűséget méri. Így beszél erről a kérdésről Pál apostol egészen személyes vonatkozásban: „Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék” /1-2.v./ Ez az álláspontja azoknak a többi igéknek is, amelyeket előbb említettem Isten dicséretével kapcsolatban. Nem a munka eredményét nézi, hanem a munka mögött levő lelkületet.
Ez a mérték az egyedül igazságos. Az eredmény ugyanis nem mindig függ az embertől.
Függ az Istentől kapott képességektől s függ az Isten által teremtett körülményektől. Mindkettő független magától az embertől. Több képességgel megáldott s kedvező körülmények között dolgozó ember eredményét s egy kevesebb képességgel megáldott és kedvezőtlen körülmények között dolgozó emberét egyszerűen számszerűen mérni s eszerint dicsérni, vagy kifogásolni, méltánytalan és igazságtalan. Pál hűsége a korinthusiaknak nem volt elég, nekik az Apollós ékesszólása jobban imponált. Isten előtt azonban nagyobb volt Pál hűségének értéke. Ez a mérték méltányos ugyan, de szigorú. Senkitől sem kíván többet, mint amire képességet kapott, de mindenkitől a maximális teljesítményt kívánja. A hűség nem elégszik meg félmunkával, látszateredménnyel. Egészen adja magát s teljesen teszi azt, ami tőle telik. Hogyan fogok én megállni azon a nagy adventi napon? Tudom, hogy csak kegyelemből, mégis kimondhatatlanul vágyódom azután, hogy kapjak valami dicséretet is akkor. Nem hiúságból. Nem azért, hogy én nagy legyek. Csak azért, hogy annak az én Uramnak, akinek annyi szomorúságot okoztam, lenne egy kis öröme is.
Ámen

Az egyedül szükséges és elégséges Golgotha Eredeti elhangzás dátuma: 1947. október 6, hétfő, az aradi vértanuk napja.
Helyszín: Nyíregyháza Közzétéve a „Válogatás 1915-1968” sorozatban: Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap
Alapige: I. Kor. 2:1-2.
Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről.
Pál korinthusi leveléből ez a két vers különösen két dolgot állít elénk. Az egyik Pálnak önmagáról való bizonyságtétele; az ő értelmi képességeiről való meggyőződése. A másik az, hogy mi az, amiről ő nem akar tudni és mi az, amiről ő egyedül tudni akar.
Az első vers nyilvánvalóvá teszi, hogy Pál tudja magáról, hogy ő intelligens ember. Van képessége arra, hogy bölcsességgel hirdesse az igét. Pál tudása nagyon sokoldalú. Pár vonással állítsuk magunk elé, hogy Pál mi mindenről tud, s hogy mi mindenről nem akar tudni azért, hogy csak egyről tudjon. Pál születésétől fogva intelligens ember. Isten különböző talentumokat osztogat szét az emberek között. Némely embernél már gyerek korában megmutatkozik az, hogy ő születésénél fogva intelligens. Minden iránt érdeklődik, hamar felfogja a dolgok értelmét és következtetéseket von le belőle. Miből következik az, hogy Pál apostol ilyen intelligensnek teremtett ember? Ezt két dolog mutatja. Az egyik az, hogy az apostol minden iránt érdeklődik.
Nem olyan tudós, akit csak egy dolog érdekel, az ő tudománya, hanem ő minden iránt érdeklődik. Olyan dolgok iránt is érdeklődik, amelyek iránt szellemi beállítottságú emberek nem nagyon érdeklődnek, például a sport iránt. Éppen a korinthusi levélben olvassuk, hogyan adja tovább a sportpályán lelkében megfogalmazott képet az apostol. Ez is mutatja, hogy Pál az olimpiai játékokra is úgy tudott nézni, mint az emberi élet kultúrmegnyilatkozásaira. Ez nem azt jelenti, hogy ha Pál ma élne, akkor mindig a futballpályán drukkolna. Bizonyos, hogy nem ott töltené a vasárnap délutánjait. De hogy ő nem néz lenézéssel erre, az látható a korinthusiakhoz írott levelének ebből a parányi részletéből is. /I. Kor. 9:24-27./ Még világosabban mutatja Pál születésétől fogva szellemi beállítottságát csodálatos logikája.
Mikor leveleit olvassuk, amelyből 13 maradt fenn, láthatjuk, hogy mondanivalóját milyen rendszerbe foglalva írja le. Amit leír, előbb végiggondolja. A rendszer és logika érvényesül ott is, ahol a legnehezebb dolgokat tárgyalja. Mindez szintén azt mutatja, hogy az apostol születésétől fogva ilyen szellemi beállítottságú teremtménye Istennek. Ezenkívül Pál apostol nyelveket tudott. Ha végignézünk a tanítványokon, azt látjuk, hogy a többi nem tudott más nyelven, csak az anyanyelvén, vagyis arámul. Ez a héber nyelvnek egy tájszólása, népnyelv. Pál ezzel szemben tud zsidóul, arámul, görögül és nagy a valószínűsége annak, hogy beszélhetett latinul is, hiszen ő római állampolgár volt. Ebből is látható, milyen toronymagasságban áll Pál tudása az összes többi apostolok felett. Pál apostol iskolázott ember volt. Ez a megállapítás egy emberről ma kevesebbet jelent, mint abban az időben. Akkor még nem ismerték a kötelező iskoláztatási rendszert. Ha a szülők szegényebbek voltak és nem is volt érzékük ahhoz, hogy mit jelent gyermekük részére az iskola, akkor nem járatták iskolába. Pál korának egyik legkiválóbb iskoláját látogatta. Gamáliel iskolájába járt Jeruzsálemben.
Ő Ciprus szigetéről való volt és szülei elküldték mégis idegen országba, a fővárosba azért, hogy megfelelő neveltetést adjanak gyermeküknek. Ímé az iskolázott Pál.
Azután rá kell még mutatnom arra, hogy ő önmagát is mindig tovább képezte. Vannak, akik jó bizonyítványt szereznek az iskolában, de azután abbamarad szellemi fejlődésük. Gondoljuk csak el, Pál apostol milyen nehézségek árán tudta magát tovább képezni. Egészsége sem volt jó, nagyon sokat utazott, alig volt pihen ője. Ha letelepedett valahol, akkor a két kezével kereste kenyerét, mint sátorponyva-készít ő, az éjszakákat igehirdetéssel töltötte, és mégis tudott magának időt szakítani a tovább művelésére. Még arra is van adatunk, hogy ő ismerte a görög irodalmat. Mikor átjön Európába és megszólal a piacon, ott a beszédében idéz a görög irodalomból. Végignézte ott a szobrokat is, amit onnan tudunk, hogy beszédében elmondja, hogy látott egy szobrot ezzel a felírással: az ismeretlen Istennek. Ilyen tudós, intellektuális lény Pál. Pál világlátott ember is, aki nemcsak könyvekből meríti műveltségét, hanem saját tapasztalatai alapján is. Bejárja jóformán az akkor ismert egész világot. Járt Ázsiában, Görögországban, a Római Birodalomban, Rómában és átment Hispániába is. Tág látókörű ember, aki nyitott szemmel nézett országokat, embereket és kultúrákat.
Pál apostol csodálatos emberismerettel is meg volt áldva. Ahol ő megfordult, ott elsősorban nem a szobrokat és a műalkotásokat nézte, hanem legfőképpen mindig az emberrel foglalkozott.
És nem azt nézte elsősorban, hogy milyen fajhoz tartoznak, vagy mivel foglalkoznak, hanem mindig azt nézte, hogy mi van az emberben belül. Pál apostol Istentől olyan pásztori képességekkel megáldott ember volt, aki előtt megnyíltak az emberi szívek. Betekintést kapott a zsidó ember életébe épp úgy, mint a kisázsiai, vagy a görög és római ember életébe. Közel kerültek hozzá hatalmas urak és szökött rabszolgák. Csodálatos emberismerete volt.
Mindaz, amit eddig mondottam el Pál apostolról, inkább e világ vonalába esik. Bármennyire értékeljük is a nagy emberismeretet és világismeretet, mégis meg kell kérdeznünk, hogy az Isten tudományából ismer-e valamit. Mert ha övé e világ minden tudománya, de Isten tudományában nem járatos, az nem fogja őt megtartani. De Pálnak bibliatudománya is volt. Sőt elsősorban az volt. Ez a magyarázata annak, hogy mennyire ismeri az Ótestamentumot. Mikor vetekedik a zsidókkal, mindig azzal szereli le őket, hogy kénytelenek belátni, hogy a prófétáktól ez a Krisztus ígértetett meg, mint Messiás. De ő nemcsak az Ó-, hanem az Újtestamentum területén is járatos. Nincs ugyan még akkor Újtestamentum a mai értelemben, hiszen az ő levelei a legrégibb újtestamentumi könyvek, de Jézus tanítványaitól és mindazoktól, akik hallották Jézust és látták munkásságát, azoktól ő magába szívta mindazt, amit tovább akart adni. Pál apostolnak csodálatos teológiai tudománya is volt, nemcsak biblikus tudománya. Ez a kett ő nem feltétlenül jár együtt. Vannak emberek, akiknek nagy a bibliai tudásuk, ismerik a Bibliát nagyon jól, tudják azt maguk és mások számára használni, de nem látják a nagy összefüggéseket a Biblia mozaikjai közt, hogy mint tevődik azokból össze a váltság. Ez külön tudomány. Pálnak ez is megadatott. Csodálatos teológiai rendszerben látja az egész Bibliát.
Tudja, hogy mi benne a lényeges és mi benne a periférikus. Ezért olyan határozott az ő biblikus látása.
Készakarva beszéltem Pál szellemi beállítottságáról ennyit, mert ha nem látnánk így Pál apostolt, akkor nem látnánk a súlyát sem annak, amit ő itt a korinthusiaknak írt.
Korinthus az erkölcstelenségéről híres város. Hatalmas kikötői vannak és óriási kereskedelme.
Kikötőibe azonban nemcsak különféle árukat hoztak a világ minden részéből, hanem behozták az árukkal az erkölcstelenséget is, amely mint import ott volt minden korinthusi korcsmában és az utcán is. Korinthus lakói ezenkívül nagy nyelvismeretük és nagy gazdagságuk révén intellektuális életet éltek. Mikor azért Pál apostol odamegy missziói útján, akkor összeszedi magát és úgy beszél, hogy lássák meg, hogy ő felveszi a versenyt a logikus ékesszólás terén bárkivel. De ennek dacára hirdeti, hogy az, amit ő hirdet, az az igazság az egyetlen tudomány.
Természetes az, hogy Pál művelt emberek előtt azzal akarja az igazságot hirdetni, hogy megmutatja műveltségét. Itt azonban mégis ezt mondja: "Mikor hozzátok mentem atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről." Hadd húzzam alá különösen is ezt a szót: én nem végeztem. Tehát az ő számára nem volt könnyű ez az elszánás. De ez volt az ő végső konzekvenciája, hogy én Korinthusban nem beszélek sem irodalomról, sem művészetről, én nem mutogatom, hogy nekem mennyi van a koponyámban, én nem akarok másról tudni, mint Jézusról, mégpedig mint megfeszítettről. Két korlátot emel. Az egyik az, hogy csak Krisztusról akarok beszélni, a másik, hogy csak Krisztusról, mint megfeszítettről. Ő tudott volna másról is beszélni és azon keresztül jutni el Krisztushoz, de ő nem akar másról tudni, csak Jézusról. Gondoljunk a Hegyi beszéd filozófiai magasságaira. Mennyi hirdetnivalót adott volna ez Pálnak. De ő hallgat minderről. Hallgat Jézus csodálatos születéséről, csodálatos gyógyításairól, nem akar másról tudni, csak Krisztusról, mint megfeszítettről. Nem lehetett ez könnyű Pálnak. A hallgatósága két dolgot gondolhatott: az egyik, hogy nagyon korlátolt ember lehet, mert csak egyről tud beszélni, a másik: bizonyára rögeszméje van, azért tér vissza mindig újra ugyanahhoz a kérdéshez, akár érdekli az a többieket, akár nem. Tudja, hogy ezzel a kockázattal jár ez az igehirdetés, ez az elhatározás, hogy nem akarok másról tudni, csak Krisztusról, mint megfeszítettről, és mégis vállalja. Így merül fel az a kérdés, hogy ez a művelt Pál, akinek ennyire a szívén van az Isten országa terjedésének vágya, miért teszi ki magát ilyen félreértéseknek?
Ha erre felelni akarunk, az első felelet így hangzik: az apostol világosan látja, hogy az egy szükséges dolog ezen a világon az üdvösség. Sok minden érdekli őt ezen a világon. Ő nem élt aszkéta módon, mint akit nem érdekel semmi, mégis azt mondta, hogy egy a szükséges dolog és ez az üdvösség. Nem az a fontos, hogy te milyen nevet hordasz, hogy szegény vagy-e, vagy gazdag, hogy palotában élsz-e, vagy kunyhóban, nem az a fontos, hogy fórumon állasz, ahol embermilliók csodálnak téged, vagy szürke közkatona vagy, és mikor meghalsz, nem fognak díszsírhelyre temetni. Nem ez a fontos, hanem az, hogy mikor e földi életünk befejeződik, akkor ezt mondhassa nékem az életnek Ura: jöjj én Atyám áldotta és örököljed az országot, mely számodra készíttetett. A földi életnek Pál szerint egy célja van: hogy ebben a földi életben találjam meg az üdvösségre vezet ő utat. Mert vagy itt találom meg, vagy soha. Halál után megtérni nem lehet, csak itt. Ezt látja világosan Pál apostol, ezért nem foglalkozikő kulturális és szociális kérdésekkel, ezért nem akar ő új társadalmi újítást hozni. Csinálják ezt mások.
Énnekem az a feladatom, hogy az embereket rádöbbentsem arra: mit ér néked az a pár évtized, amit itt élsz, ha utána a kárhozatba jutsz.
Ebből következik azután a másik világos látása. Nemcsak azt látja, hogy az embereknek ezt a kérdést kell feltenni nagyon személyesen és komolyan: hol fogod te tölteni az örökkévalóságot? –, hanem meg kell mondani azt is, hogy az üdvösség útja egyedül a kegyelem. Nincs más út. Aki ismeri Pál leveleit, az tudja jól, hogy Pál beszéde mindig két pont körül jegecesedik ki: az egyik az én bűnöm, a másik az Isten kegyelme. Erről beszél állandóan. Ezt akarja az emberek előtt világossá tenni: lehet, hogy te tisztességes és becsületes ember vagy, s példaként fognak az utódaid emlegetni, mégis az a helyzet, hogy neked nincs más neved az Isten előtt, mint az, hogy bűnös ember. Ha te ezt nem érzed, annak nem az az oka, hogy nem vagy bűnös, hanem az, hogy úgy állasz Isten elé, mint a farizeus, aki önvizsgálatot tart ugyan, de nem Istenhez méri magát, hanem a többi bűnös emberhez: a paráznákhoz és a vámszedőkhöz. És akkor érzi azt, hogy ő milyen derék ember. Ezért akarja az apostol azt, hogy az önhitt, magával megelégedett, erkölcsi életében hamisan álló embert odaállítsa a szent Isten elé, aki minden bűnt halálos bűnnek tart. Aki mindent tud és lát és minden gondolatainkat ismeri. De amikor az emberek összetörnek, ugyanakkor meg akarja mondani azt: tudjátok, hogy az üdvösségnek más útja nincs, mint a kegyelem. Akármit fogsz cselekedni, ha megfeszíted minden erődet, ha bármilyen eszközzel próbálod a bűnt megfékezni, akármennyire menekülsz is a kísértés elől és ragaszkodsz azokhoz, akik között könnyű jónak lenni, végül is meglátod, hogy a bűn fölött az embernek nincs hatalma. Meg vagyok kötözve, rab vagyok. Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?! Mindenki, aki még nem harcolt bűnével, azt hiszi, hogy szabad ember. Próbáld meg testvérem, harcolni a bűneiddel, és meglátod, hogy rab vagy és nem tudsz szabadulni. Az egyiket leveted, de a másik bűnöd elgáncsol. Ezért látja világosan az apostol: nincs más megoldása az üdvösségnek, vagy kegyelmet kapok, vagy elkárhozok. Én nem érdemelhetek ki Istentől semmit. Én magamat méltóvá nem tehetem. Vagy kegyelmet kapok, vagy elkárhozok.
A harmadik dolog, amit világosan lát az apostol, az, hogy a kegyelem egyetlen útja a kereszt.
Isten az ő kegyelmét nem abban jelentette ki e világnak, hogy Ő hajlandó megbocsátani minden bűnét megsirató embernek, hanem abban jelentette ki, hogy a szent Isten szent Fiát adta e földre, s rárakta minden ember bűnét, és ezzel szolgáltatott magának igazságot. Ő elszenvedte bűneink büntetését, meghalt, hogy életünk legyen, poklokra szállott alá, hogy utam legyen a mennyországba. Ez a kegyelem egyetlen megnyilatkozása. Ez tehát azt jelenti, hogy vagy az lesz számomra a kereszt, aminek Isten szánta, és akkor az életem kérdése megoldódott, vagy nem lesz, és akkor hiába minden, ami drága és szép az életemben. Ezért nem akar Pál másról tudni, mint csak Krisztusról, akiben hirdettetik a kegyelem, a bűnök bocsánata minden ember számára, aki ezt hittel elfogadja, és aki ezt a megalázó tényt hajlandó elfogadni, hogy az én bűneimért Isten Fia megy a kárhozatba. Pál még ezen túlmen őleg is elhatározta azt, hogy ő nem akar másról tudni, csak a Krisztusról. Tudja, hogy a kereszt az ó-embernek mindig botrány és bolondság. Most nem beszélek arról, hogy az ember jogérzése és igazságérzete számára mennyire botrány és bolondság a kereszt, de kell beszélnem arról, hogy az ember mindent hajlandó elfogadni, csak a kegyelmet nem. A kegyelem az nem kell. Gondolj, testvérem, öreg szülőkre, akik mindenüket ráíratták gyermekeikre és minden nélkül maradtak, mennyiszer panaszkodnak a "kegyelem kenyér" miatt. Az ember úgy érzi, hogy az önérzete tiltakozik az ellen, hogy kegyelmet kapjon.
Az ember hajlandó mindent megtenni az üdvösségéért. Nézzétek a történelmet. A pogányok vagyonokat áldoznak fel, hogy kiengeszteljék Istent, egész nyájakat áldoznak fel Istennek ég ő áldozatul, csak hogy kiérdemeljék az üdvösséget. Csak kegyelemből ne kapja, mert kegyelem az nem kell. A saját erejéből akar minden ember üdvösséget. Nézzétek meg a középkor kolostorait, a barátokat és apácákat, amint egy életre engedelmességi fogadást tesznek, mint csúsznak a kápolna hideg kövén és mormolják imádságaikat. Miért teszik mindezt? Csak azért, hogy ne kegyelemből kelljen kapni az üdvösséget, hanem rá tudjon mutatni arra, hogy mennyit korbácsolta magát, mennyi jót cselekedett, még a vagyonát is felétette másokkal. Ezért csak bejuthat a mennyországba. Az embernek nem kell a kegyelem. Ezért van az, hogy ma is az a felekezet hódít a legjobban, amely a kegyelmet el akarja takarni, ahol az embernek lehet ősége van arra, hogy ő is hozzájáruljon az üdvösséghez. De ezért nem akar az apostol tudni másról, mint a kegyelemről, mert ez a világ minden másról akar tudni, csak a kegyelemről nem, csak a megváltó Krisztusról nem.
És végül azért nem akar Pál másról tudni, mint a keresztre feszített Krisztusról, mert ez az egyetlen, amit ezen a világon a Sátán el akar takarni. Nemcsak az ember akarja kikerülni a kegyelmet, amely megjelent a Golgothán, hanem az Ördög is ezt akarja. Mert tudja, hogy aki odakerül, az felszabadul az ő rabsága alól. Az Ördög megengedi azt, hogy járj szorgalmasan a templomba, még biztat is erre. Biztat arra, hogy olvasd a bibliádat, élj keresztyén életet, szeresd az embereket, élj tiszta, becsületes és erkölcsös életet, csak egyről hallgat: hogy Krisztus a kereszten meghalt éretted, és ott kegyelmet adott neked az Isten. Mindig odatol valamit a kereszt elé, hogy azt ne lássa az ember. Mert mindenki a Sátáné, akinek a kereszt nem kell.
Hadd mutassak rá csak egy pár egészen egyszerű dologra a Sátán praktikájából.
Nemrégiben volt beszélgetésem valakivel, aki nagyon komolyan és őszintén akart keresztyén lenni és feltette nekem azt a kérdést, hogy járhat-e ő spiritiszta szeánszokra? Azt kérdeztem: volt-e? Volt. Tetszett? Nagyon. Miért? Mert asztalt táncoltattak? Nem, hanem azért, mert az egész vallási alapon ment. Hát nékem éppen ez az, ami nem tetszik – mondottam. Figyelje meg, hogy a spiritisztáknál mindenről van szó: biblia, Isten, Lélek, halhatatlanság, imádság, becsületes, tiszta élet. Volt ez a testvérünk olyan szeánszon, ahol azt állították, hogy megjelenik hetenként Pál apostol és ő maga magyarázza az igét. Én elolvastam ezt a "magyarázat"-ot, de ott mindenről volt szó, csak arról nem, hogy ember, te nyomorult bűnös vagy, aki nem állhatsz meg másként Isten előtt, csak ha kegyelmet kapsz, ezt pedig csak a kereszten kaphatod. Lám, az Ördög praktikája: csak járj oda, ott is bibliát magyaráznak és azt mondják, hogy legyetek jók. De ne felejtsd el, hogy az Ördög a kárhozat útjára akar vinni, mert azt akarja, hogy kerüld ki a keresztet. A múltkoriban valaki azzal a célkitűzéssel jött hozzám, hogy engem meggyőzzön az én nagy tévedésemről, mert én veszedelmes tévelygésben vagyok azzal, hogy vasárnapot ünneplek, holott meg van írva, hogy szombatot kell ünnepelni. Elmondja azután sok minden tudományát, amit a tévtanítóktól szedett össze, én is elmondtam a magam világosságát, de láttam, hogy mi egymást sohasem fogjuk tudni meggyőzni. Ezért a következő kérdést tettem föl neki: Ha most mi mind a ketten az utolsó napon az Isten ítélőszéke előtt állnánk és én kerülnék először sorra és azt mondanám Istennek: én nyomorult bűnös ember vagyok és tudom, hogy kárhozatnál egyebet nem érdemlek, de hiszem azt, hogy Jézus az én bűneimért is meghalt és az én szennyes szívemet is fehérre mosta s ebben van egyedül az én reménységem, azért kérem, hogy add meg nekem kegyelemből az üdvösséget. És akkor a testvérem elmondaná ugyanezt, de hozzátenné, hogy: én szombatot ünnepeltem, de ez az ember vasárnapot ünnepelt. Hát mit gondol testvérem, hogy előnye lenne az magának, hogy szombatot ünnepelt és nekem hátrányom lenne a vasárnap?
Ő azt felelte, hogy neki előnye volna bizonyosan az, hogy szombatot ünnepelt, és nagy szerencse lenne, ha én is üdvözülnék. Látod, testvérem, itt van a kereszt előtt a szombat. Én szombatot ünnepelek, azért nyisd meg előttem Uram az üdvösséget. Így lehetne végigmenni az Ördög ezer praktikáján. Mindenről másról szabad tudni, csak a megfeszített Krisztusról nem, az üdvösség egyetlen lehet őségéről nem.
Kedves testvéreim! Ha most közületek valaki azt gondolja, hogy mindaz, amit én mondottam, az lehet elméleti kérdés, de az engem személy szerint nem érdekel, annak hadd mondjam meg, hogy néked is kell tudnod azt, amit az Írás mond, hogy nincsen senkiben másban üdvösség és nem is adatott az emberek között más név, aki által lehetne nékünk megtartatni, mint a mi Urunk Jézus. A Bárány vére, a kegyelem vére az, amire meg kell adnom magam.
Vállalod-e te ezt az alázatos, csendes, magamban sok jót nem találó meghódolást az Isten Báránya előtt, aki hordozta a világ minden bűnét, a tiedet is, meg az enyémet is? Áldassék az Isten, hogy volt Pál apostol, aki nem akart másról tudni, mint a kereszten kijelentett kegyelemről. Áldassék Isten azért, hogy bárhogyan akarja az ember vallásossága és az Ördög praktikája azt az egy szükséges dolgot eltakarni, Istennek ma is vannak gyermekei, akik magasra emelik a keresztet és azt mondják, hogy vagy ezzel, vagy sehogy sem! Ezzel üdvösségre, – e nélkül kárhozatra! Ámen.

Találkozás Istennel Időpont: 1958. február 16. Ötvened vasárnap
Alapige: 1Kor 1,21–31 Mert minekutána az Isten bölcseségében nem ismerte meg a világ a bölcseség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfel ől a görögök bölcseséget keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; Ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát és Istennek bölcseségét. Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél. Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, atyámfiai, hogy nem sokan hívattak bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek; Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket; És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjékő előtte egy test sem.
Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, ki bölcseségül l őn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul: Hogy, amint meg van írva: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék.
Isten keresi az embert, az ember is többé-kevésbé keresi őt, miért olyan kevés Isten és ember között az üdvösséges találkozás? Sok oka van ennek. A sok ok közül a mai ige alapján csak egyet említünk, s ez: más úton jár Isten, és más úton az ember. Más úton keresi Isten az embert, s más úton az ember Istent. Már Ézsaiás megmondotta: „Nem a ti utaitok az én utaim, mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál.” (55,8–9) Ezért találkoznak olyan ritkán össze. 1. Pál úgy tapasztalta, hogy az ember útja a jelkívánás útja. „A zsidók jelt kívánnak” – mondja az apostol (22.v) Nemcsak akkor, hanem ma is és nemcsak a zsidók, hanem faji és vallási jellegtől függetlenül sok ember. Azt akarják, hogy Isten érzékelhet ő módon jelentse ki magát. Lépjen elő rejtekéből és bizonyítsa be, hogy van, ekkor majd sokan fognak hinni benne.
Ezek a jelkívánók tulajdonképpen egy bűvész Istent szeretnének látni, aki szemfényvesztő mutatványokkal képeszti el a népet; megsokasítja a kenyeret, leugrik a templom tetejéről és semmi baja nem lesz, rászól a viharra és az menten lecsendesedik. Isten nem zárkózik el egészen, s eleve ezektől a csodatételektől de csak akkor, ha segítő szeretetének van szüksége rá. Magának nem hajlandó a kövekből kenyeret teremteni, de hallgatói számára elégségessé szaporítja a keveset. Saját dicsőségére nem hajlandó leugrani a templom tetejéről, de a kárhozat szándékában gyötrődő ember megmentésére sokkal magasabbról száll alá: a mennyből a földre.
Amaz nem lett volna halálugrás, ez azonban az lett. Tőle a vihar is tombolhat, ha úgy tetszik neki. De ha a hullámok között tanítványok kicsiny csapata küzd az élet nehézségei ellen, akkor visszaparancsolja odújába a vihart. Mutatós cirkuszi látványosságra nem hajlandó. Nem csoda, ha ezen az úton nem lehet vele találkozni.
A jelkívánók ha nem bűvész Istent keresnek, akkor erőpolitikus Istent szeretnének látni.
Nem tudnak hinni – mondják – egy olyan Istenben, aki csak úgy engedi, hogy csúfotűzzenek belőle. Bizonyítsa be, hogy van. Mutassa meg az öklét! Hirdessen statáriumot! Csak egy pár istentelent vagy Istenkáromlót büntessen meg lesújtó kezével. Rögtön komolyabban fogják venni őt az emberek. Isten azonban nem hajlandó statáriumra, hanem hosszan tűr... várná a gonosz megtérését. A jelkívánók nem gondolnak arra, hogyha Isten megtenné azt, amit követelnek tőle, annak világpusztulás lenne a vége. Abból élünk, hogy nem ilyen Isten, hanem hosszútűrő. A jelkívánók, ha méltatlannak látják Istenhez a bűvészmutatványokat, megbüntető énjének fitogtatását, akkor rendszerint cseléd Istent szeretnének látni. Olyan Istent, aki kiszolgálja az embert. Megad neki mindent, ami életéhez szükséges, megoltalmazza minden veszedelemtől. A jel, amit kívánnak, éppen az, hogy tegye Isten őket boldoggá. Bizonyos, hogy Isten megad nekünk mindent, amire az életben szükségünk van. Amiről úgy látja, hogy szükségünk van rá, s nem amiről mi gondoljuk, hogy nélküle nem élet az élet. Meg is adja, de mindez nem kötelessége. A Káté első hitágazata szerint is csupán atyai-isteni jóvoltából és irgalmasságából cselekszi ezt.
De hát miért is nem megy elébe Isten a jelkívánóknak? Azért, mert a csoda nem teremt megigazító hitet. Sokszor még hitet sem teremt. A meglév ő hitet erősíti, de a meg nem lévőt nem ébreszti fel. Jézus első csodája után nem az egész kánai násznép hitt benne, hanem csak a tanítványai, akik eddig is hittek benne (Jn 2).
A csoda nem segít hitre, mert az óemberünknek nincsen szeme sem a csoda meglátására.
Vagy letagadja, vagy – ha nem tudja letagadni – bonyolult magyarázatokat keres rá, hogy csodajellegétől megfossza az eseményt. Ha másképp nem megy, még arra is hajlandó, hogy az ördög csodájának min ősítse Jézus jeleit (Jn 8,48).
A csoda nem segít, mert a jelkívánó folyamatos csodákra éhes. Mindig új és mindig más és mindig nagyobb csoda kell ahhoz, hogy valamit is higgyen. Az az igénye, hogy Isten állandóan bizonyítgassa, hogy van. Nem csoda tehát, hogy ezen az úton nem lehet Istennel találkozni. 2. Pál úgy tapasztalta, hogy van az embernek egy másik útja is: a bölcsesség kívánás útja. „A görögök bölcsességet keresnek” – mondja az apostol (22.v). Nemcsak akkor, hanem ma is.
Nem csak a görögök, hanem nemzeti hovatartozástól függetlenül sok ember. Azt akarják, hogy Isten az emberi értelem számára felfogható módon bizonyítsa be, hogy van és hogy igaza van.
Ezek az emberek egy bölcsész istent keresnek, még pedig nem valami elvonultan élő, nagy gondolatokkal birkózó és azokban elmerül ő szobatudóst, aki néha-néha jelenik meg a nyilvánosság előtt valami nagyszabású tudós könyvvel, hanem épp az élet piacán forgolódó vitatkozó bölcsészt, valakit, aki nemcsak bölcsességével van fölényben az emberek fölött, hanem félelmetes szavakészségével is.
Akinek van szeme a látásra, és füle a hallásra, meg értelme a megértésre, az előtt világos, hogy Krisztus Jézus bölcsességéül l őn nekünk Istentől (30.v.) Tanításának bölcseleti mélysége, költői szárnyalása, erkölcstanának utolérhetetlensége és felülmúlhatatlansága mind csodálattal töltik el a tárgyilagos olvasót. Emellett félelmetesen vitatkozó. Az ártani akaró, ravasz kérdések fogójából mesteri ügyességgel csúszik ki. Gondoljunk pl. az adópénz politikailag kényes kérdésére (Mt 22,15–22), vagy az özvegyek másvilági házasságának teológiailag kényes kérdésére. (Mt 22,23–33) Még sincs eredménye ennek a bölcsességnek. Pál így fejezi ezt ki: „Az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent” /21.v./ Elcsodálkoznak rajta (Mt 22,23–33), de ott hagyjákőt és elmennek ahelyett, hogy nála maradnának, és követőiül szegődnének. Vagy nem merik többé megkérdezni (Mt 22,46) ahelyett, hogy az igazságra szomjúhozva ostromolnákőt további magyarázatokért.
Mi az oka ennek? Többek között az, hogy a bölcsesség csak a felszínét borzolja fel az ember lényének: a szórakozási vágyat, mely csupán gyönyörködni akar a bölcsben, a kíváncsiságot, mely a titkok fátyolát szeretné fellebbenteni; a rosszindulatot, mely fogós kérdésekkel akar diadalmaskodni a másik fölött. Nem száll le az ember lelkiismeretéig.
Függetleníteni akarja és tudja magát a bűn kérdésétől a saját bűnétől is. Ma is az a tapasztalatunk, hogy a hitnek nem értelmi síkon vannak a legnagyobb akadályai, hanem az erkölcs vonalán. Nem azért nem akarnak hinni, mert sok mindent nem értenek Isten titkaiból, hanem azért, mert ösztönösen vagy tudatosan látják, hogy a hit vállalása esetén kedvenc bűneikkel szakítani kellene. Az értelmi kifogások kulisszái között a bűn szerelme lappang, s ezért meggyőzhetetlenek. A hit érvei meggyőzőek, és megerősítők a hívő számára, de leperegnek hatás nélkül a hitetlenről. Ezért nem lehet rendszerint ezen az úton sem találkozni Istennel. 3. Hála Istennek, Istennek is van útja, melyen keresi az embert, s amelyen találkozni lehet vele. Isten útja a keresztről szóló igehirdetés bolondsága. Ezt írja az apostol: „Tetszik az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.” (21.v) Már maga az igehirdetés is sokszor bolondsággá és botránkoztatóvá lesz a világ szemében.
Nem bölcsek, hatalmasok, nemcsak hirdetik az igét, hanem tudatlan „bolondok”, erőtlenek, nemtelenek, senkik (1,26–28). Maga a korinthusi gyülekezet is ilyen volt, a társadalom legalsóbb rétegeiből verbúválódott. Mit akar egy ilyen iskolázatlan, gyülevész népség prédikálni a bölcseknek, hatalmasoknak és erőseknek?!
Nemcsak az igehirdet ő alacsony személye teszi sokszor bolondsággá és botránkoztatóvá az igehirdetést a világ szemében, hanem maga az igehirdetés is. Egyhúrú hegedű az igehirdetés, mely nem akar másról tudni, csak Krisztusról.
Ő minden: bölcsesség, igazság, szentség, váltság (30.v). Ez a rögeszméje.
A legnagyobb bolondság, és a legmegbotránkoztatóbb azonban a keresztről szóló igehirdetés. Egy veszt őhelyen kivégzett gonosztevőt Istenként imádni csak bolond képes.
Akár így, akár úgy, mégis ez az egyetlen hely, ahol rá lehet találni Istenre. Az emberi élet vízszintes vonalába itt tör bele Isten függ őleges vonala, s ebből születik meg a golgotai kereszt.
Ahol ez a két vonal találkozik, ott függ Krisztus véres teste, mely a mi bűneinkért adatott halálra. Ott jelenti ki Isten szentséges igazságát, mely kárhozattal sújtja a bűnöst, de csodálatos kegyelmét is, mellyel Fiában magára vállalta a bűnös ember kárhozatos ítéletét. A kereszten nem hatalmával döbbent meg, nem a bűnösségével győz meg, hanem a szeretetével. Mindezt az ezredévek távlatában történt eseményt egyszerű emberi bizonyságtételen keresztül teszi naivvá és nekem szólóvá.
Csak így, és itt lehet találkozni az igaz Istennel. Minden más úton csak az embercsinálta Istennel lehet találkozni, az pedig nem tud rajtunk segíteni. A kereszt Krisztusa az egyetlen jel, mely adatik e világnak, s Jónás jele (Mt 16,4). Ha nem volt még Istennel igazi dönt ő találkozásod, azért nem volt, mert ez neked nem volt elég, s nem hittél benne.
Ámen.

A hála Időpont: 1952. október 12. Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap
Helyszín: Győrújfalu
Alapige: 1Kor 1,4-9.
Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott, Mivelhogy mindenben meggazdagodtatokő benne, minden beszédben és minden ismeretben, Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel.
Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök, várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését, Aki meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.
Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre A mai szent lecke Pál apostol imádságos életébe enged betekintést. Nem ez az egyetlen kirendelt szentírási szakasz, amely az imádkozó Pált állítja elénk. A Szent Háromság vasárnapjára kirendelt szakasz, Róma 11,33-36 s a nem régen, a Szent Háromság utáni 16. vasárnapra kijelölt ige, Efezus 3,13-21, szintén az imádkozó Pálról beszél. Amaz Pál dicsőítő imáságaiba, emez a kérő imáságaiba, a mai szent lecke pedig a hálaadói imádságaiba enged betekintést.
Mire tanítja a hálaimádságot mondó Pál apostol a mai imádkozó embert? 1. Kezdd az imádságot hálaadással!
A korinthusi első levél tulajdonképpen a mai szakasszal kezdődik. Az a 3 vers, ami előtte van, a szokványos levélforma: a levélíró, a címzett megnevezése és az üdvözlet. A levél maga tehát így kezdődik: „Hálát adok az én Istenemnek”. Érdekes egybevetnünk ezt a tényt Pál előbb említett két imádságával. A dicsőítő imádság egy gondolatsor végén fakad fel az apostol szívéből, a kérő imádság a középen foglal helyet, a hálaadás azonban az elején van. Ezzel kezdi az imádságát. Pedig lett volna elég oka arra, hogy másképp kezdje a levelet. Emberileg teljesen érthető lett volna, ha Isten felé panasszal, emberek felé pedig intéssel kezdi a levelet. A levél ugyanis oly időben keletkezett, amikor az Efezusban tartózkodó apostol aggasztó értesüléseket kap a korinthusi gyülekezet állapotáról. Pártoskodások szaggatják szét a gyülekezetet, az istentiszteleti életbe rendetlenkedő visszaélések csúsznak be, az erkölcsöket fajtalanság mételyezi. Ez mind elő is kerül majd a levélben, de csak a hálaadás után. Az apostol hálaimádsággal kezdi a levelet.
Te se lépj sohse másképp Isten elé! Kezdd mindig hálaadással! Keresd meg a megköszönni valót. Meglátod, kevesebb lesz a panaszod, még ha ugyanannyi marad is a panaszra való okod.
Nincs olyan sürgős baj, mely ne várhatná meg a hála végét. 2. Adj hálát mindenkor!
Ez az apostol második tanítása az imádkozó embernek. „Hálát adok az én Istenemnek mindenkor”. Így folytatja imádságát az apostol. Mindenkor, tehát nemcsak a jó napokban, az Istentől való megajándékozottság állapotában, hanem mindenkor, mert nincs olyan helyzet, amelyben ne lenne megköszönni valónk. A 34. zsoltárban is Dávid egy kilátástalan életveszedelemből való szabaduláskor mondja: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!” (2.v.). Jeremiás is a siralmai között énekli: „Minden reggel meg- megújul; nagy a te hűséged!” (Sir 3,23). Ha sötét felhő takarja is az Úr jóságát s vaksi szemeddel semmit sem látsz belőle, kérd a Szent Lélek világosságát s meg fogod találni, mit kell megköszönnöd akkor is Istennek. 3. Adj hálát a múltért!
Ez az apostol harmadik tanítása az imádkozó ember számára. „Hálát adok az én Istenemnek mindenkor…. az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott”. Így folytatja imádságát az apostol. A jelenből visszanéz a múltba, a korinthusi helyzetről a Golgothára.
Ahhoz, hogy a szívünk megteljék hálával, szükséges ez a hátranéző tekintet is. Aki csak a jelent látja, az mindig csak egy parányi részletét látja Isten jóvoltának. Ami van, ahhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik az is, ami volt. A hálára való kötelezettség alól nem ment fel az a körülmény, hogy a hálára kötelező tény régen volt, sőt épp arról tesz bizonyságot, hogy Isten jóvolta nem pillanatnyi szeszély, hanem állandó jóindulat.
Nincs ma semmi megköszönni valód? Nem hiszem. De ha így volna is, ha ez a lehetetlen helyzet előállana, akkor is van elég megköszönni valód a múltadban. Azért, ami adatott neked, ami ma is a tied, ha nem ma kaptad is meg, ma is hálásnak kell lennünk. A hálás szív lényegéhez tartozik az, hogy jól tud emlékezni s nem felejt. 4. Adj hálát a kegyelemért!
Ez az apostol negyedik tanítása az imádkozó ember számára. A jelenből a múltba visszatekintő apostol a korinthusi helyzetről a Golgothára néz s hálát ad Istennek ama kegyelméért, mely a Krisztus Jézusban adatott. Számára a bűnök bocsánata, a kegyelem a legnagyobb ajándéka Istennek. Nemcsak azért, mert ez az ember számára a legfontosabb, fontosabb, mint a mindennapi kenyér, fontosabb, mint maga az élet…, hanem azért is, mert Istennek ez az ajándéka került a legtöbbe. Minden mást egyetlen parancsoló szavával előteremt a számunkra, a bűnbocsánat azonban áldozatba került, Jézus Krisztusba. Egyszülött Fiát kellett halálra adnia azért, hogy elhangozhassék felettem: „Ember, megbocsáttattak néked a te bűneid.”. Ezért mondja 2Kor 9,15-ben is: „Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért.”! Egy ajándékért. A legfőbbért. Jézus Krisztusért, aki mellett minden más ajándék eltörpül. Ha semmi mást nem kaptunk volna soha Istentől, akkor is egy örök élet sem lesz elég zengeni érte dicséretét. Ezért zengik a mennyei seregek mindig a Bárány énekét. Nem unnak rá, mert minél jobban magasztalják a kegyelmet, annál nagyobbnak, annál csodálatosabbnak, annál érthetetlenebbnek, annál újabbnak tűnik fel előttük. Ezért tud az apostol is, függetlenül attól, hogy mi van most Korinthusban, hálát adni Istennek Jézus Krisztusért. A legnagyobbal vagy adósa még Istennek, ha nem ismered a hálát a kegyelemért. 5. Adj hálát azért is, amit Isten másokkal cselekedett!
Ez az apostol ötödik tanítása az imádkozó ember számára. „Hálát adok az én Istenemnek mindenkor ti felőletek az Isten ama kegyelméért, mely néktek a Krisztus Jézusban adatott”. Így imádkozik az apostol. Hálát ad Istennek azért, hogy Krisztus a korinthusiakért is meghalt s hogy ez a régi kegyelem jelenvaló valóság lett a korinthusiak számára. Ez a kegyelem tartotta s tartja őket minden napon. Nemcsak azokat, akik a gyülekezetben Pálhoz ragaszkodnak, hanem azokat is, akik ellenségei neki, akik nem tekintik apostolnak s fitymáljákőt.
Próbáld csak egyszer végigjárni gondolatban azokat az áldásokat és kegyelmeket, amelyeket mások kapnak, a családod tagjai, a barátaid, a munkatársaid, az ismerőseid, számold közéjük Pál példájára az ellenségeidet is s meglátod, hogy sohse fogsz tudni kifogyni a hálaadásból. 6. Adj hálát Isten Országa előmeneteléért!
Ez az apostol hatodik tanítása az imádkozó ember számára. Az apostol így folytatja imádságát: „Mivelhogy mindenben meggazdagodtatokő benne, minden beszédben és minden ismeretben, Amint megerősíttetett ti bennetek a Krisztus felől való bizonyságtétel. Úgy, hogy semmi kegyelmi ajándék nélkül nem szűkölködtök” /5-7a. vers/. Látja a korinthusi gyülekezet bajait, de látja a jó oldalt is. Nemcsak azt látja, amit emberek elrontottak az ő munkájából, hanem azt is, amit Isten cselekedett velük és rajtuk. Az egyházért való aggódás szorongásai közepette sem vakult meg a szeme Isten Országa győzelmeinek meglátására. Látja, hogy vannak, akik meggazdagodtakőbenne, vagyis a Krisztussal való közösségben; a beszédben, azaz Isten beszédében, az igében; az ismeretben, vagyis a kijelentés, az ige megértésében, Isten titkai feltárultak előttük. Meggazdagodtak a bizonyságtevő erőben s a kegyelmi ajándékokban.
Semmiben sem látnak szükséget. Mindenük megvan, ami az üdvösséghez szükséges. Mindez nem általános gondolat az apostolnál. Míg írja, konkrét személyek jelennek meg előtte, lelki szemeivel látja őket s a szíve megtelik hálával.
Az egyház élete mindig konkolyos volt s a világ végéig az is marad. Aki csak tiszta búzát látja benne, az álmodozó, aki csak a konkolyt látja, az igazságtalanul elkeseredett és vádaskodó.
Aki mindkettőt látja, mint az apostol, annak tud fájni a konkoly, de az tud örülni is minden szál búzának s hálát ad érte. 7. Adj hálát azért, ami lesz!
Ez az apostol hetedik tanítása az imádkozó számára. „…várván a mi Urunk Jézus Krisztusnak megjelenését” /7b. vers/. Így folytatja hálaimádságát az apostol. Szeme a múltból a jelenen át a távol jövőbe tekint. Látja Krisztus dicsőséges visszajövetelét. Míg mások reszketve gondolnak erre, a világ végére, ő felemeli fejét, mert tudja, hogy ezzel elközelget a teljes váltság. Vége lesz nyomornak, bűnnek, felszárad minden könny s mienk lesz teljességében a menny, melynek csak zálogát kóstolgatjuk idelenn. Számára ez nem vágyálom, hanem bizonyosság, nem vigasztaló mákony az életfájdalom ellen, hanem örvendező reménység.
Adtál-e már valamikor hálát Istennek azért, hogy visszavárhatjuk Krisztust s vele az Úr dicsősége megjelenését? 8. Adj hálát Isten őriző hatalmáért és hűségéért!
Ez az apostol mai hálaimádságának utolsó tanítása az imádkozó ember számára. Aki (tehát itt Jézus Krisztus a Szent Lélek által) meg is erősít titeket mindvégig feddhetetlenségben, a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján. Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre” /8-9. vers/. Így fejezi be hálaimádságát az apostol. Tudja, hogy a Jézus Krisztus napja után nincs többé veszély számunkra, akkor már célnál vagyunk, de a célig… addig minden el is veszhet. Isten hatalmas ereje és hűsége őriz azonban minket az üdvösségre. Harcol velünk, értünk, ha kell, még ellenünk is, hogy megmaradjunk a hitben. Pál áhítattal áll meg Isten hitet őrző e munkája előtt s megtelik a szíve hálával érte. Nagy dolog a hitetlent hitre vezérelni, de nem kisebb a hívőt a hitben megtartani. Magunkról tudhatjuk.
Adjunk hálát érte az erős és hűséges Istennek! Hála, hála, örök hála! Ez a mai ige tanítása. Csak zengje, zengje hálánk, mit tett az Úr velünk! Megváltónk van nekünk! Megváltónk van nekünk! Hallelujah ! /30. ének./ Ámen.

Adventi figyelmeztetések Időpont: 1956. december 9. Advent 2. vasárnapja
Alapige: Róm 15,4-13
Mert amelyek régen megirattak, a mi tanulságunkra irattak meg: hogy békességes tűrés által és az írásoknak vígasztalása által reménységünk legyen. A békességes tűrésnek és vígasztalásnak Istene pedig adja néktek, hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus szerint: Hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.
Mondom pedig, hogy Jézus Krisztus szolgája lett a körülmetélkedésnek az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyák ígéreteit; A pogányok pedig irgalmasságáért dicsőítik Istent, amint meg van írva: Annakokáért vallást teszek rólad a pogányok között, és dícséretet éneklek a te nevednek. És ismét azt mondja: Örüljetek pogányok az ő népével együtt. És ismét: Dícsérjétek az Urat minden pogányok, és magasztaljátokőt minden népek.
És viszont Ésaiás így szól: Lészen a Jessének gyökere, és aki felkel, hogy uralkodjék a pogányokon; ő benne reménykednek a pogányok. A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hivésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szent Lélek ereje által.
A mai ige nem jellegzetesen adventi ige, csupa figyelmeztetés, de mikor adventben olvassuk, akkor figyelmeztetései egyszerre adventi figyelmeztetésekké válnak. Ezek a figyelmeztetések ugyanis a keresztyény gyülekezet evilági életére tartoznak. Arra az életre, amely Krisztusnak e földről való eltávozása és e földre való visszatérése között van. Ez az idő lényegében advent. Áldozó csütörtök óta Krisztus népe visszavárja urát, tehát adventben él.
Milyen figyelmeztetéseket ad nékünk az apostol erre a tágabb értelemben vett adventi időszakra? 1. Ez az idő az igéhez való ragaszkodás ideje. A mai napra kirendelt szakasz sok bibliai idézetet tartalmaz. A szakasz első verse rámutat az előző vers egy zsoltár-idézetére. A szakasz vége pedig négy bibliai idézetet tartalmaz. Már maga ez az egyszerű számszerű tény mutatja azt, hogy a mennybemeneteltől a Krisztus visszajöveteléig terjedő idő az ige ideje.
Az ige ideje Isten számára is. A mennybemenetellel megszűnt az élő kinyilatkoztatás, az élő ige. Ettől kezdve az írott ige az, amin keresztül Isten Szent Lelke munkálkodik. Ez az írott ige nem holt betű. Ez is élő ige. Isten Szent Lelke teszi számunkra élővé és maivá a betűkbe rögzített régi igét. Azoknak, akik azt gondolják, hogy Isten korlátozása az, ha azt mondjuk, hogy Szent Lelke az igéhez van kötve és csak azon keresztül munkálkodik, csak azt tudjuk mondani, hogy Istennek az igéhez való ragaszkodása nem szegényíti meg a kijelentést, csupán mederbe tereli annak gazdagságát.
Ez az idő azonban nemcsak Isten számára, hanem az ember számára is az ígérethez való ragaszkodás ideje. „Amelyek régen megírattak, a mi tanulságunkra írattak meg.” /4.v./ Aki tehát megveti az igét, az tanulatlan marad. Sötétben botorkál, mint az az ember, akinek nincs mécsese, mert megvetette az igét, amit Isten lábainak szövétnekéül és ösvényeink világosságául rendelt. Becsüld meg tehát az igét, amit Isten neked is drága ajándékként kínál a Krisztus visszavárásáig tartó nagy adventre! 2. Ez az idő a türelem ideje is.
Az apostol két vonatkozásban beszél az igében a békességes tűrésről. Az egyik az ember békességes tűrése /4b.v./, a másik az Isten békességes tűrése /5.v./. Mindkét vonatkozásban a türelem ideje ez a nagy advent.
A türelem ideje Isten számára, mert Isten vár a pogányok megtérésére. Irgalmassága miatt tolja ki az ítélet idejét. Ezért dicsőítik Istent a pogányok irgalmasságáért. /9.v./. Ha nem volna türelmes, már régen elérkezett volna az utolsó ítélet ideje. 2Péter 3,9 is így látja, mikor erről a kérdésről beszél: „Hol van az Ő eljövetelének ígérete”, hogy „nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják, hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek.”
Ez a nagy advent az ember számára is a békességes tűrés ideje. Mikor Urunk visszajön, s vele Isten országa, addig sok nyomorúságon kell keresztül mennie Isten népének. Személyesen is, meg Isten ügye szempontjából is. A történelemnek azokat az eseményeit, amelyek vagy Isten ügyét hátráltatják, vagy Isten gyermekeit nyomorgatják, s ezek bizony sokan vannak, Isten gyermekeinek békességes tűréssel kell elhordozni. Ezért mondja az apostol: „Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak, mert meg van írva: enyém a bosszúállás, én megfizetek, azt mondja az Úr” (Róma 12,19). Ha Isten ebben a hosszú adventben el tudja tűrni békességgel a gonoszt, s várni tud addig, míg betelik a mérték, hogyne kellene békességes tűréssel hordozni mindazt, ami nehéz ebben az életben! 3. Az az idő, mely Krisztus e földről való eltávozása és odavaló visszajövetele között van, a reménység ideje is. Az apostol ezt írja: „Békességes tűrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.” /4.v./ Az utolsó vers pedig így szól: „A reménységnek Istene pedig töltsön be titeket minden örömmel és békességgel a hívésben, hogy bővölködjetek a reménységben a Szent Lélek ereje által.” /13.v./ Az apostol tehát a reménységről is két vonatkozásban beszél. Beszél Isten reménységéről és beszél az ember reménységéről.
Jézusnak e földről való távozása és ide való visszajövetele közötti idő Isten számára is a reménység ideje. Amíg reménysége van a pogányok megtéréséhez, addig nem jön el a vég.
Mihelyt elfogy ez a reménysége, bekövetkezik az ítélet.
Az ember számára is a reménység ideje ez a hosszú advent. Még pedig egészen csodálatos reménységé. Ez a reménység isteni, tehát nem emberi, nem a bajba jutott ember szalmaszálba kapaszkodása. Ez a reménység bővölködő. Olyan, mint a bővizű patak, mely nem függvénye az időjárás szárazságának. Nem az eső biztosítja folyását, hanem a mélyből fakadó forrás. Ez a reménység épp ezért vigasztalás is. /4.v./ Nemcsak ezt tudja mondani: Jó lesz minden!, hanem ezt is: Jól van minden! Ezért jár együtt ezzel a reménységgel a békesség /13.v./, sőt az öröm is.
Olyan biztos abban, amit remél, hogy már előre tud örülni neki, s előre meg tudja köszönni Istennek. Így lesz ez a reménység a hívő életében erő, a Szent Lélek ereje. Nem a gyenge ember áltató délibábja, hanem az erejét meghaladó feladatok előtt álló embernek az erős Istenbe való kapaszkodása.
Hogyan adja nekünk a reménység Istene ezt a csodálatos reménységet? Ebben az adventi időben csak egyre mutatok rá: Jézus Krisztus visszavárása által. Tudjuk, hogy a történelem e felé megy, s a történelem felé ez jön. Lehet, hogy sok minden eltakarja előlünk ezt a tényt, de a hívő számára ez mégis tény. Úgy vagyunk, mint a tanítványok, mikor a viharzó tengeren hullámok taraján feléjük jött Jézus. Jaj nekünk, ha szemünk megakad a tornyosuló hullámhegyeken, beleszédül a vihar kavarta mélységekbe, elveszíti fejét a dióhéjként táncoló sajkában és nem látja meg, hogy mindezek fölött s mindezeken keresztül jön felénk az ég, föld, vihar s tenger Ura! Aki ellenben a visszavárt s felénk jövő Krisztus felé megy, annak van bátorsága még a csónakból is kilépni, s járni hullámok taraján is. Van-e nekem ilyen reménységem? 4. Az az idő, ami Jézus Krisztus eltávozása és visszajövetele között van, a szeretet ideje is. Az apostol így szól: „Ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek az Istent és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyját. Ezért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.” /5b-7.v./ Ez a hosszú advent Isten számára is a szeretet ideje. Az, hogy igéjében kijelenti magát nekünk, hogy türelemmel és reménységgel vár megtérésünkre, már maga is a szeretet jele. Pál azonban még egy dologra hívja fel a figyelmet: Isten Krisztus által befogad minket. Nemcsak elfogad, hanem befogad. Nemcsak elfogadja bűnbánatunkat, dacára annak, hogy későbbi életünkkel sokszor meghazudtoltuk bűnbánatunk komolyságát, nemcsak elfogadja hitünket dacára annak, hogy olyan ingadozó sokszor, mint a változó hold, nemcsak elfogadja fogadkozásunkat dacára annak, hogy már sokszor volt kénytelen megtapasztalni, mennyire nem lehet számítani ígéreteinkre..., hanem befogad. Befogad úgy, mint a tékozló fiút befogadta az Atya s visszahelyezte fiúi méltóságába.
Aki szeretetet kap, attól joggal lehet megkövetelni azt, hogy adjon is szeretetet. Ezért kell, hogy ez a hosszú advent az ember számára is a szeretet ideje legyen. Az apostol épp a környező igékben beszél arról a sok válaszfalról, ami a keresztyéneket egymástól elválasztja. Az egyik zsidóból lett keresztyén, a másik pogány volt azelőtt. Az egyik erős a hitében, a másik gyenge.
Az egyik kínosan vigyáz a régi törvény betartására, a másik boldogan él a Krisztus által szerzett szabadsággal. Arra figyelmeztet, hogy emberi kicsinységek fölötti civakodás helyett mi is fogadjuk be egymást. Ne csupán szenvedjük el egymást, hanem fogadjuk be Krisztustól tanult szeretettel! Tudjunk egyek lenni Isten dicsőítésében s abban a vágyban, hogy életünk szolgáljon az Ő dicsőségére. Ma is nagyon ránk fér ez a tanítás. 5. Az az idő, ami Jézus Krisztus eltávozása és visszajövetele között van, a misszió ideje. Zsidókról és pogányokról beszél az apostol. Zsidókról, akiknek szolgája lett Jézus Krisztus /8.v./ és pogányokról, akiknekő a reménységük. /12.v./ Ebbe a két csoportba sorolta bele az akkori világ a világ minden népét. Másutt is mondja az apostol, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,4). Ezért a misszió ideje ez az idő Isten számára. Isten azonban ezt a missziót emberek által akarja elvégeztetni, mégpedig addig, amíg vissza nem jön Fia. Ha majd üt az utolsó ítélet órája, akkor már sem téríteni, sem megtéríteni többé nem lehet. A misszió egyetlen lehetősége a világtörténelmi viszonylatban vett advent ideje. Erre használod-e fel?
Az időt lehet agyoncsapni, s lehet áldottan felhasználni. Minden idő kárba veszett, amit nem arra használtunk fel, amire rendelte Isten. Ne vedd hiába advent idejét!
Ámen

Legnagyobb a szeretet Időpont: Húsvét utáni 6. vasárnap – 1954. május 30.
Alapige: Róm 14,13-19 „Annakokáért egymást többé ne kárhoztassuk: hanem inkább azt tartsátok, hogy a ti atyátokfiának ne szerezzetek megütközést vagy megbotránkozást. Tudom, és meg vagyok győződve az Úr Jézusban, hogy semmi sem tisztátalan önmagában: hanem bármi annak tisztátalan, a ki tisztátalannak tartja. De ha a te atyádfia az ételért megszomorodik, akkor te nem szeretet szerint cselekeszel. Ne veszítsd el azt a te ételeddel, a kiért Krisztus meghalt. Ne káromoltassék azért a ti javatok. Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm. Mert a ki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek, és az emberek előtt megpróbált. Azért tehát törekedjünk azokra, a mik a békességre és az egymás épülésére valók.”
A Bibliában a hit tartalmilag mindig ugyanaz, de forma szempontjából különböző. Van kis hit. Olyan, mint a tanítványoké a háborgó tengeren (Mt 8,26). Van nagy hit. Olyan, mint a kananita asszonyé (Mt 15,28). Van gyermeki hit. Olyan, mint azé a gyermeké, akit Jézus a tanítványok közé állított (Mt 18,23).
Van férfias hit. Olyan, mint amit Pál követel a korinthusiaktól (1Kor 16,13). Van kételkedő hit. Olyan, mint Tamásé (Jn 20,27–28). És van állhatatos hit. Olyan, mint Jánosé, aki a Golgotára is elkísérte Urát.
A mai szentleckében is kétféle hitről van szó. Gyenge hitről és erős hitről. Mindegyik hit. A Biblia nem tagadja meg tőlük azt, hogy mindegyik hit, s Pál is úgy beszél a kétféle hívőről, hogy az egyik hitben erőtelen (Róm 14,1), a másik pedig hitben erős (Róm 15,1). 1. Mit mondanak a hitben erőtelenek magukról?
A keresztyén életben sokszor vitás kérdés az úgynevezett közömbös dolgok. Közömbös dolog alatt azt értjük, amit Isten sem nem parancsol, sem nem tilt, ami tehát nem üdvdöntő kérdés, hanem az úgynevezett természetes emberi élethez tartozik.
A hitben erőtelenek abban a meggyőződésben vannak, hogy közömbös dolog nincs. Isten úr akar lenni életünk minden apró mozzanatában. Megszentelődési harcunkban tehát nincs senki földje, amelyen sem Isten, sem a Sátán nem úr. Hogy ezekben az úgynevezett közömbös dolgokban mit cselekedjünk, abban a lelkiismeret igazít el minket, s a hitben erőtelenek lelkiismerete azt mondja, hogy minden, ami nem segíti elő üdvösségünket, hátráltatja azt.
Ezért szabályozzák ezek az emberek az étkezésüket is. Nem esznek húsételt, csak zöldséget. Mert Rómában a húsételeknél mindig fennforog az a gyanú, hogy valamelyik pogány áldozat húsát mérik ki (Róm 14,1–2).
Szabályozzák az ivást is (Róm 14,17). Nem isznak bort, mert a bornál is félős, hogy nincs-e valami köze a pogány italáldozathoz.
Külön nagy kérdés számukra a napok kérdése (Róm 14,6). Lelkiismeretük arra indítja őket, hogy a zsidó szombatot továbbra is megünnepeljék, valamint a többi zsidó ünnepet is. Ünneplésükben mindig komoly lelkiismereti kérdéssé teszik azt, hogy ünnepen mit szabad csinálni, és mi jelenti már az ünnep megrontását.
Komoly, fegyelmezett, önmegtartóztató élet ezeknek az embereknek a keresztyénsége – így ítél róluk a világ. 2. Mit mondanak a hitben erőtelenekről a hitben erősek? „…Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm.” (17. v.) A hitben erősek azt mondják, hogy a hitben erőteleneknek nincs igazságuk. Nemcsak azért, mert amit vallanak és amit gyakorolnak, az nem helyes, hanem azért is, mert nem megigazult emberek Isten előtt. Isten előtt ugyanis csak kegyelemből, hit által igazulhat meg az ember, ezek pedig a Krisztus érdemét a saját cselekedeteikkel támasztják alá, s üdvbizonyosságuk nem abban van, amit Krisztus tett értük, hanem abban, amit ők nem tesznek, amit nem esznek, és amit nem isznak.
A hitben erősek azt is mondják a hitben erőtelenekről, hogy nincs békességük. Szorongó emberek.
Örökös lelki aggályokban élnek. Tilalomfák között bujkálnak, mint a farizeusok.
Szűklátókörűségükben mindig csak egy kérdés izgatja őket: szabad-e, nem szabad-e?
A hitben erősek azt is mondják a hitben erőtelenekről, hogy nincs örömük. Az örökös tilalmak, amiket állandóan szemük előtt tartanak, egész sereg olyan örömtől fosztják meg őket, amelyek Isten teremtési rendjébe tartoznak. Ezenkívül örökös lelki aggságoskodásuk megszaporítja életük komorságát, s mivel mindig botránkoznak azokon, akik a legkisebb részletkérdésben is nem követik az ő felfogásukat, közösségi életük is tele van szomorúsággal (15. v.).
A hitben erősek azt is mondják a hitben erőtelenekről, hogy nincs Szentlelkük. A Szentlélek nem a szomorúságnak és a félelemnek lelke, hanem a fiúságnak lelke (Róm 8,15). Ők pedig még mindig a törvény szigorúsága és rettegtetése alatt állanak. 3. Mit mondanak a hitben erőtelenek a hitben erősekről?
A hitben erőtelenek visszafordítják a hitben erősek felé ugyanezt a vádat.
Azt mondják: nincs igazságuk. Nemcsak abban, amit vallanak és gyakorolnak, abban a könnyelműségben, amellyel az úgynevezett közömbös dolgokat kezelik, hanem abban sem, hogy Isten előtt nincs igazságuk. Isten, mikor a hitet keresi nálunk, a hit gyümölcseit keresi, mert a hívő a mindennapi élet gyümölcseiben mutatja meg háláját az elnyert kegyelemért. Aki a megszentelődést nem veszi komolyan, annak nincs élő hite.
Azt is mondják róluk, hogy nincs igazi békességük. Igaz, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül csinálják azt, amit a hitben erőtelenek lelkiismerete tilt, de lelkiismeretük csak azért van békén, mert elaltatták, békességük tehát hamis békesség.
Azt is mondják róluk, hogy nincs igazi örömük. Mert az az öröm, amit ők természetes életben élveznek, nem szent öröm. A megtért embernek más örömei vannak, s ha még e világ örömei után vágyik, az azt mutatja, hogy nem igazán öröm számára az Isten nyújtotta szent öröm.
Azt is mondják róluk, hogy nincs Szentlelkük, mert a Szentlélek vezérlő lélek (Róm 8,14), tehát életünk minden mozzanatát ő akarja irányítani. Megtérésüket tehát kétségbe vonják, s keresztyénségüket felületesnek és komolytalannak bélyegzik. 4. Mit mond mindkettőről Pál apostol?
Mindenekelőtt azt köti a lelkükre, hogy ne kárhoztassák egymást (13. v.). A vitatkozás a keresztyén életben semmit sem használ. Csak árt, mert alulról jövő szenvedélyeket ébreszt fel és civódást kelt, minek következtében nem épít, hanem rombol. Pártok, egymástól elzárkózó s egymást gáncsoló csoportok alakulnak, s megbomlik a gyülekezet egysége. A világ ennek mindig örül, mert alkalmat ad neki arra, hogy kárörvendve káromolja a keresztyénséget (16. v.).
A másik, amit lelkükre köt: tartsátok tiszteletben egymás lelkiismeretét! Hogy mit szabad, és mit nem, vagy ahogyan az ige mondja, mi tiszta és mi tisztátalan, az sokszor nem olyan egyszerűen, elvi általánosságban elintézhető kérdés. Vannak dolgok, amelyeket Isten ezekből az úgynevezett közömbös dolgokból az egyiknek megenged, de a másiknak megtilt. Megengedi annak, aki hitében erős, belsőleg szabad, de megtiltja annak, ki hitében erőtelen, s nincs belső szabadsága, miért is az a dolog őt bűnre csábítja. Valaki például minden további nélkül megihatja azt a kis bort, melyet egészségi okból vagy szórakozásból el szokott fogyasztani, de a másiknak egy korty bort is megtilt Isten, mert az rabja az italnak, s az őt bűnre csábítja. A lelkiismeretben igazít el ezekben a kérdésekben minket Isten. Ami ellen lelkiismeretünk tiltakozik, azt nem szabad megtennünk. Kövesse tehát mindenki szabadon a saját lelkiismeretét, a másik pedig tartsa tiszteletben a másik ember másképp tanácsoló lelkiismeretét!
A harmadik, amit az apostol lelkére köt a gyülekezetnek: legfőbb a szeretet. Pál a római gyülekezet többségét a hitben erősekhez számítja. De szeretete mégis a gyengék pártjára állítja. Szeretet szerint kell mindenben eljárni! Az aggályos lelkiismeretűek iránt tehát megértéssel kell viseltetni! Nem kioktatni vagy meggyőzni, hanem szeretni kell őket! Ezért ne tegyenek a hitben erősek olyat, amit a hitben gyenge bűnnek tart, s ami miatt megszomorodik! A gyengék megbotránkoztatása a szeretet megsértése. Csak a szeretet szerint cselekvő ember kedves Istennek és embereknek. 5. Mit mond mindez minékünk?
A közömbös dolgok kérdése ma is kérdés. Az étel, ital, színház, mozi, szórakozás, sport, divat mind olyan kérdések, amelyek újra meg újra előkerülnek abban a vonatkozásban, hogy mi szabad, és mi nem.
Ezekben a kérdésekben nem a hitünk által nyert jogosultság, hanem a szeretet által parancsolt kötelezettség a döntő. Nem arról van szó, hogy kinek van igaza, és nekem mihez van jogom, hanem arról, hogy mi szolgálja a békességet és az egymás épülését. A felebarátért önként le kell tudnunk mondani a jogainkról! Az, aki nem felejti el, amit Pál olvasói lelkére köt, s úgy néz a felebarátra, mint akiért Krisztus meghalt, az a másik ember iránti gyöngéd figyelemmel éli majd keresztyén életét.
Mindehhez a Szentlélek ad erőt, s általa örömmel fogjuk tudni járni az önként lemondó szeretet békességet szolgáló és építő útját. Ámen.