Sarkadi Nagy Pál Dr.

Jézus a vallató-teremben van, Péter a tűznél melegszik, ahonnan olykor ránézett Jézusra. Jézus megérezte ezt a tekintetet, hátrafordult és kettejük tekintete találkozott. És Jézus egyetlen tekintettel, anélkül, hogy szólt volna, Péter lelkében csodálatos lelkigondozást végzett. Benne volt ebben a tekintetben egy vád: Nem ismersz, Péter? Letagadtad, hogy ismersz, mondd a szemembe! Benne volt a tekintetében szeretete: Péter, a történtek után még mindig szeretlek. És benne volt Krisztus ereje, mely vele csodát végzett: összetört egy szívet és mozgásba hozta Péter lelkiismeretét. Lelkigondozás egyetlen szó nélkül. Tekintetük találkozását rajtuk kívül senki nem vette észre. A kegyelemnek, mely egy szívet elér, nincs lármája. Senki nem érzi, csak az, aki elfogadja. Ha a templomban az Ige eléri a szívünket, senki nem veszi észre. Még az sem, aki mellettünk ül. Péter otthagyja a tüzet. Jobb fázni, ha a lelkünk veszélyben van, mint a bűn tüzénél melegedni. Isten megverte a pásztort és elszéledtek a juhok. De Krisztus az elszéledt nyájat már kezdi a kereszthalála előtt összegyűjteni. Ennek az új gyülekezetnek Péter az első tagja. Amikor tanítványnak elhívta, elérte a szavával, amikor a tengeren süllyedni kezdett, elérte a kezével, és most, amikor a halál felé megy, elérte a szemével. Egy ilyen Ur hogyne tudna megszabadítani engem.

Péter tagadása emberileg szinte érthetetlen. Az az ember, aki néhány órával előbb a Gecsemáné kertjében karddal védte, egy szolgálólány előtt megtagadta. Mi történt vele? Valaki kiáll Jézus mellett egy nehezebb helyzetben és egy könnyebb helyzetben elbukik. Miért? Mert változás nemcsak a Péter környezetében történt, hanem Péterben magában is. A Gecsemáné kertjében azt hitte, hogy még van lehetősége a győzelemre. A főpap udvarában már úgy látja, hogy Jézus ügye teljesen elveszett. Egy tényt nem hagyhatunk figyelmen kívül: Péter a történtek ellenére a főpap udvarában tartózkodik. Mondhatnánk: kíváncsiságból? Itt többről lehet szó. Nem hihette Péter azt, hogy hátha az utolsó percekben Isten közbelép és bekövetkezik a fordulat? Hiszen elfogatásakor hallotta Jézus saját szájából, hogy kérhetne az Atyától tizenkét sereg angyalt, akik úgy elfújták volna az ellenséget a színtérről, mint a szél a faleveleket. Péter nem várhatta ezt az angyali sereget? Bármit gondolunk róla, egy bizonyos: Ebben az időben a főpap udvarában a tanítványok közül csak ő volt ott. Ez arról beszél, hogy Urától nem tudott teljesen elszakadni akkor sem, amikor megtagadta. Nem erről beszélt húsvét után, amikor megkérdezte Jézus? Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem?" És Péter így felelt? Igen. Uram. te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged."

Péter a Gecsemáné kertben Krisztus védelmére kardot ránt. Milyen oktalan tanítvány! Urát karddal akarja megvédeni. Ennyit tanult a legjobb tanító iskolájában három év alatt... Pedig ennek a tanítónak az iskolájában a tanulónak elsőrendű módszert kellett megtanulnia. Péter úgy cselekszik, mintha nem hallgatta volna a Hegyi Beszédet: Aki arcul üt jobb felől, fordítsd oda a másik orcádat. Péter itt kardot ránt, pedig meg sem ütötték. Péter levágja az egyik szolga fülét. A legszentebb ember közelében vér folyik a tanítvány miatt. Mi lett volna a Krisztus ügyéből, ha Ő megálljt nem parancsol? A Gecsemáné kertjében a tanítványok kis csapata a nagyobb ellenséggel szemben felmorzsolódik. Ez lett volna a világ Megváltója munkájának a vége. Még elgondolni is rettenetes! Mi lett volna Krisztus ügyéből? Az ellenség azt mondta volna, hogy a tanítványok kis csapata a rómaiak ellen harcoló fegyveres közösség és nem több. Jézus ügye eltűnt volna a világ színpadáról. Milyen tanuló vagyok Krisztus iskolájában? Megbukom-e, vagy jól vizsgázom? Nem elég, hogy életemben a Jézus ügyében valahogy ott vagyok. Ennél sokkal fontosabb az, hogy hogyan vagyok ott. Ottlétemmel szégyent, vagy dicsőséget hozok-e az Ő nevére?

Amikor a fegyveres katonák Jézus elfogására megérkeztek, nem rejtőzött el előlük. Még a Hold fénye sem volt szükséges, hogy Őt az ellenség megismerje. Önként jelentkezett. Azt olvassuk az evangéliumokban, hogy többször kitért az ellenség elől. De most eljött Jézus órája és elindult a Golgota felé. Milyen nagy Lélek! Ezekben a válságos pillanatokban is a tanítványaira gondol, őket védi nem magát., Ezeket bocsássátok el!" Tanítványait meg akarja kímélni az ellenség bántalmaitól. Nekik ne jusson semmi belőle! Ezt mutatta meg, amikor a legnehezebb órában nem magával törődik, hanem az övéivel. Beteljesedett rajta, amit ellenségei mondtak róla, amikor a kereszten függött: Másokat megtartott, magát nem tudta megtartani. Jézus már a kereszthalál előtt szabadulás az övéi számára. Ő a szabadító. Azért jött, hogy az övéit megszabadítsa. Itt azokat szabadítja meg, akik később cserbenhagyták és megtagadták. Az elfogatás így lett előképe a golgotai keresztnek. Őt azért fogták el, hogy mi szabadok legyünk. Azért halt meg, hogy éljünk. A helyünkre lépett. Minden szenvedés Őt érte, melynek reánk kellett volna hullani.

Milyen szerencséje volt Júdásnak. Neki sikerült az, ami előtte senkinek sem sikerült. Sem Heródesnek, sem a farizeusoknak. Sikerült elfogatni az Isten Fiát. Azt, aki lecsendesítette a háborgó tengert, aki öt kenyérből és két halból tudott táplálni ötezer embert, aki feltámasztotta a halottakat: Júdás el tudta fogatni. A tanítványok közül egyedül Júdás származott Júdeából, a többi tanítvány mind galileai volt. A tanítványok között volt egy belső kör, melyhez csak Péter és János tartoztak. Nem fájt Júdásnak, hogy ő nem tartozott közéjük? Nem égette az irigység, hogy mások magasabban állnak, mint ő? De nem azért tudta elfogatni Júdás Jézust, mert erős volt és bölcs, hanem azért, mert Isten engedte magát, gyengének" lenni. Ha Isten akarta volna, Júdás Jézus ellen semmit sem tudott volna tenni. Azért tudta elárulni, mert az Atya megengedte. A sikert Júdásnak Isten adta. Azt a Jézust fogatta el. aki őt elhívta, aki egyszer elment utána és megkereste. Az Ige megjegyzi: Egy a tizenkettő közül. Jézus lelki szenvedései felülmúlták a testi szenvedéseket és lelkének a legjobban fájt, hogy az egyik tanítvány adta Őt az ellenség kezére. Júdás akkor jött, amikor jönnie kellett. Sem előbb, sem később. Nemcsak a hitvalló, hanem az áruló 1s az Isten kezében van.

Júdás tette mögött a sötétség hatalma áll, melyet a Szentírás jelképesen a gonosz megjelölésére használ. Számunkra megdöbbentő, de ugyanakkor csodálatos és érthetetlen, hogy Isten a mi üdvösségünket akkor szerezte, amikor úgy látszott, hogy a sötétség diadalmaskodott. A szenvedés egész történetén érezzük a Jézus szenvedésének titkát: Isten győz és megszabadít a sötétségben úgy, hogy a sötétség hatalmába adja Fiát. A sötétséget azért lehet eltűrni, mert Isten tervének a beteljesítéséhez vezet. Nincs óra, melyben Isten elfelejtene kormányozni, melyben a sötétség Őt el tudná tőlünk szakítani. Nincs olyan helyzet, mely hatalmát korlátozná és meg ne tehetné a csodát: akkor van a legjobban velünk, amikor úgy látszik, hogy a legjobban elhagyott. Itt érkeztünk el egy megtanulandó leckéhez: Isten a sötétséget is használja a világban céljai kivitelezéséhez. Áldott dolog Istennel együtt lenni a hegytetőn a napfényben, de még nagyobb dolog diadalmasan Vele lenni a sötétségben. A sötétség elviselhetetlen Nála nélkül, de elviselhető győzedelmesen együtt Vele. Én hogyan viselem magamat a sötétségben? Úgy-e, mint a zsoltáríró? A sötétség nem borít el előled, fénylik az éjszaka, mint a nappal, és a sötétség olyan, mint a világosság".

Jézus szenvedésének a történetében olyan eseményekkel állunk szemben, melyek felülmúlják értelmünket. Milyen imádsága volt Jézusnak, mely azt okozta, hogy homlokáról vércseppek hulljanak le? Nem értjük meg ezt addig, amíg az Atyának és a Fiúnak egymáshoz való viszonyát meg nem értjük. Miért szenvedett Jézus ennyire? Azért, mert félt a haláltól? Hiszen találkozhatott már olyan emberekkel, akik rendíthetetlenül álltak meg a halállal szemben. Hogyan remeghetett az, aki olyan erővel és hatalommal hirdette az Isten országát fellépésétől kezdve? És akit olyan bizonyossággal töltött meg az utolsó vacsorán. Márk elmondja, hogy Jézus a földre esett, Máté azt, hogy arcára borult. Valóban egy rettenetes küzdelem folyt itt le. Miért? A kísértés ellen? Lehetséges lett volna ez, amikor a tanítványokat óvta attól, hogy kísértésbe essenek? A Fiúnak el kellett fogadnia, hogy a megváltás útja nem lehet más. Ezért szenvedett Jézus. Isten nem kímélte saját Fiát. Kálvin ezt mondta erről a küzdelemről: Ez volt Urunk pokolra szállása. Ennyibe került Istennek, hogy megváltson minket. De ez a harc nem a kételkedésnek, hanem a hitnek a harca volt. Annak a harca, aki azt akarta, hogy legyen meg az Atya akarata. Ezért jelent meg egy angyal a mennyből, hogy erősítse Őt.

Ez az éneklés az utolsó vacsora után történt. Amikor Jézus ezt mondta? Nem iszom a szőlőtőke terméséből addig, amíg veletek iszom az Isten országában." Ezért ez az ének diadalének. Számunkra meglepő és nagyon tanulságos, hogy Jézus a szenvedéstörténetben mennyire ura a helyzetnek. Akkor is, amikor úgy látszik, hogy az ellenség az úr. Ura a helyzetnek akkor is, amikor bántják, ütik, leköpik, amikor Pilátus elé viszik. Nem a körülmények uralják Őt, hanem Ő uralja a körülményeket. Nem akárhogyan ment át az eseményeken, hanem diadalmasan. Azt is mondhatnánk, hogy az akadályok inkább előre lendítették az ügyét. A pusztai kísértéseken sem akárhogy ment át, hanem mennyei erővel. Nem mutatja ezt a diadalt az utolsó vacsora? Azon az éjszakán, amelyen elárultaték, vette a kenyeret. Az árulást a sákramentum szerzésére fordította. Az árulás elmúlt, a sákramentum megmaradt. Ezért ment ki énekelve az Olajfák hegyére. Milyen áldott lenne az életem, ha nyomdokaiba tudnék szegődni!

Jézus földi vándorlásában egyszerűen, szegényen élt. Minden csillogás és pompa nélkül. De most az utolsó vacsorán kivételt tett! Egy tágas, szép termet vett igénybe. Az eredeti szöveg alapján egy kárpitozott, szépen elkészített teremre kell gondolni. Eddig nem volt hová fejét lehajtania, de most ünnepelni akar. Ez a vacsora valóban úrvacsora. Ellentétben a szegények étkezésével bor is van az asztalon. Ez a vacsora nem egy tragikus, lehangoló vacsora. Bár a kereszt árnyéka rávetődik erre a vacsorára, de felette a húsvéti fény ragyog. Jézus ezért ünnepelt. Aki ezt a húsvéti fényt az úrvacsora felett nem látja, az az utolsó vacsora értelmét nem értette meg. Az is meglepő, hogy Jézus az utolsó vacsorán halálának gyümölcseiről beszél. Úgy ünnepel, mintha a győzelmet már megnyerte volna. Az Ő vére sokakért kiontatik. Bizonyos volt a kereszt felől, de bizonyos volt a dicsőség felől. Igen! A halálba menő úr a győzedelmes Ur! Olyan új szövetséget köt tanítványaival, melyet a halál sem tud megsemmisíteni. És aki így látta Isten országának ügyét halála előtt, hogyan ne látnánk mi is úgy, mint Ő feltámadása, mennybemenetele után? Ne szégyenüljünk meg kicsinyhitűségünkkel!

A legmegrendítőbb számunkra, hogy Jézust nem a hitetlenek, a pogányok, hanem Isten népe, a vallás képviselői ölték meg. Jézus magáról is beszélt, amikor ezt mondotta: Aki megöl titeket, azt hiszi, hogy istentiszteletet cselekszik. Jézus szenvedéstörténetében az egyház képviselői állnak papi ruhában. Tettüket Isten nevében végzik el. Olyan nagy a sötétség hatalma, hogy az embereket ennyire meg tudta vakítani. És a történelem folyamán az ember a legkegyetlenebb tetteit a vallás nevében akarta igazolni. Saul a keresztyéneket Isten nevében üldözi. A szenvedéstörténetben a gonosz a szentség ruháját ölti magára. Miért? Azért, mert Isten népének kellett Isten ellen fordulni, kegyelmét elutasítani, hogy Isten az engedetlen kegyességet megítélje és új utat kezdjen. Le kellett rombolni Istennek a régit, hogy az ember önző kegyessége helyére Isten országát tegye. A vallásos ember Isten ellen fordul, hogy Isten érte lehessen és hogy kijelentse: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Nem takarja-e el szemem elől a vallásoskodásom Isten útját, amellyel életemet el akarja érni?