Pasaréti Református

Nem is olyan régen olvastam egy bírósági ügyet, amelynek a megítélése nem volt könnyű a bíráknak. Egy háromtagú család vendégségbe ment a saját gépkocsijával. Az apuka az utcában megállt a járművel, hátramenetben hagyta a sebességváltót, viszont a kéziféket nem húzta be megfelelően. Amikor vége volt a vendégségnek és a család beszélgetett kint a kapuban, akkor az apuka megengedte a három és fél éves gyermekének, hogy beüljön a vezetőoldalra és a slusszkulcsot betegye a helyére. Viszont a gyermek többet tett. A slusszkulcsot el is fordította és az autó elindult hátramenetben. Közel két métert haladt csak, de az pont elég volt, hogy elüssön valakit. Az a valaki meg is halt. A bíróság azt mérlegelte, hogy ki a hibás. Elsőfokon nem ítélték el az apukát, mondván, hogy nem ismerte a helyzetet, nem tudhatta, hogy mi fog belőle következni, mi lesz ennek az eredménye. Másodfokon viszont elítélték. Egy másik bíró már másképp látta a dolgokat, s az indoklása szerint nem kellett volna odaadni egy három és fél éves gyermeknek az autó kulcsát és megengedni, hogy beüljön a vezető oldalra vele. Számíthatott volna a történtekre, és mivel nem kellő óvatossággal járt el, ezért gondatlanságból elkövetett emberölés lett az ítélet.
Miért mondtam el ezt a történetet? Azért testvéreim, mert sajnálatos módon, történnek ilyen események. Tragikus események, amiket sokszor nem is gondolunk végig, vagy legalábbis az előzményeket nem vesszük végig. Teszünk valamit, aminek aztán az eredménye ez vagy az lesz, és nem gondoljuk végig, hogy akár ilyen katasztrófa is lehet. Sajnálatos módon lelkileg is létezik egy olyan gyilkosság, amit így neveznék, hogy „gondatlanságból elkövetett öngyilkosság”, és ezt lelkileg tesszük. Amikor olyan eseményekbe kerülünk bele, olyan dolgokat teszünk, aminek az lesz a következménye, hogy önmagunkat öljük meg lelkileg. Eltávolodunk Krisztustól, egyre kevésbé halljuk az ő szavát, és lehet, hogy ez egyszerűen már nem is érdekel minket. A Zsidókhoz írt levél 3. fejezetében ezt olvassuk: „Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől. Sőt buzdítsátok egymást minden egyes napon, amíg tart a ma, hogy meg ne keményedjék közületek valaki a bűn csábításától.” (Zsid 3,12-13). Tehát ez a szakasz azt mondja, hogy van olyan csábítása a bűnnek, aminek az lesz a következménye, hogy az ember szíve megkeményedik. Hiába beszél Isten, hogy ez vagy az bűn az életedben, már annyira megkeményedtél, hogy nem is akarod meghallani. Aminek aztán a következménye, „hogy elszakadsz az élő Istentől”. Ez megtörténhet egy keresztyén emberrel is, aki talán már évek óta ismeri Krisztust. Megnyugodott a bűnében, nem harcolt vele többet, hagyta, hogy ott maradjon az életében, azaz lelki öngyilkosságot követett el.
Hogyan lehet ezt megtenni? Mi kell ahhoz, hogy belekerüljünk ebbe a helyzetbe, és mik ennek a jelei? Vizsgáljuk most meg ezeket ebben a három versben! 1. Hogyan tekintesz önmagadra?
Hogyan látod önmagadat? Mit mond itt az apostol, vagy rajta keresztül Isten Szentlelke, és kiknek szól ez? „…az Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van, a Krisztus Jézusban megszentelteknek”. Tehát elmondja azt, hogy kié a korinthusi gyülekezet: Istené. Nem az enyém, nem a szolgáké, hanem Istené az a gyülekezet, mint ahogy a pasaréti gyülekezet is Isten tulajdona. Elmondja azt is, hogy hol található ez a gyülekezet: Korinthusban. Istennek személyesen van üzenete számukra, el akar mondani valamit. Ez azt jelenti testvéreim, hogy Istennek ma is van személyes üzenete akár a pasaréti gyülekezet számára is. Nagyon érdekes, ahogyan a keresztyéneket nevezi a Korinthusi gyülekezetben: a ’megszenteltetteknek’. A szenteknek küldi ezt. Azt mondja ezzel a Szentírás, hogy egy Krisztusban hívő ember helyzete, státusza ez: szent. De kapcsolódik egy nagyon fontos kitétel is hozzá: „a Krisztus Jézusban megszenteltetteknek.” Kimondhatjuk az ellenkezőjét is: aki nincs Krisztus Jézusban, az nem szent, arra Isten nem így tekint, még mindig a bűneiben van. Azért nem szent, mert Jézus Krisztus váltsága nem érvényes az ő életére nézve, függetlenül attól, hogy tagja-e a gyülekezetnek. Akár itt a pasaréti gyülekezetben is lehetnek szentek és lehetnek olyanok, akik nem szentek. Vannak olyanok, akik ismerik Krisztust – őbenne elrejtett az életük –, és vannak olyanok, akik még nincsenek Krisztusban. Tehát csak Jézus Krisztusban fogjuk megkapni a szentség állapotát.
Már rögtön itt a bevezetésben, Isten igéje ezt a kérdést intézi felénk: Hol van a te életed? Krisztusban van elrejtve? Az utolsó ítéletkor Jézus váltsága által akarsz megállni Isten előtt, vagy azt gondolod, hogy nélküle meg tudsz majd állni? Mert nagyon sok helyen mondja a Szentírás, hogy Isten csakis Jézus Krisztusban látja szentnek az embert. Ez azért nagyon fontos, mert még a keresztyén ember is nagyon távol áll ettől. Úgy tekintesz-e Jézus Krisztusra, mint személyes Megváltódra, aki meghalt teéretted? Ha nem vagy Krisztusban, ismerd meg őt, és akkor szent leszel. Ha pedig már Krisztusban van az életed, akkor bátorodj meg, hogy Isten szentnek lát téged Krisztusért, mert ő meghalt érted a kereszten. Krisztusra néz, amikor rád tekint, őt látja és nem azt, hogy reggel hogyan kiabáltál a feleségeddel vagy a gyerekeiddel. Az más dolog – és ez szomorú tény –, hogy van egy helyzetem és van egy gyakorlatom. Ha Isten rám néz, a helyzetem az, hogy mennyei polgár, a mennyország tagja vagyok. A gyakorlatomban
pedig az a kérdés, hogy mennyire alkalmazkodom ehhez a helyzetemhez. Ebben Isten igéje nagyon sokszor figyelmeztet.
De hogyan tud egy Krisztusban megtért ember lelki öngyilkosságot elkövetni? Úgy testvéreim, hogy elfelejti azt, hogy Isten mivé tette! Elfeledkezik arról, hogy ő szent. Ha egyszer átadtad az életed Krisztusnak, többé már nem élhetsz úgy, ahogyan azelőtt. Ha meghalt érted Krisztus, akkor már az ő tulajdona vagy, neki kell élned, nem élhetsz a bűneidben. Ha még mindig a bűneidben élsz, akkor ez azt is jelenti, hogy valószínűleg megfeledkeztél arról, hogy mivé lettél. Nincs a szemed előtt, nem anynyira fontos számodra, amit ő elvégzett a kereszten, mert elkezdesz úgy gondolkozni, úgy élni, mint a világ, mint az ördög gyermeke, pedig Jézus Krisztus ebből mentett meg.
És ezt látjuk a következő versekben is. Itt rögtön az elején azzal bátorítja a testvéreket, hogy Krisztusban szentek, de ha tovább olvassuk az első fejezetet, akkor sajnos azt látjuk, hogy a korinthusi gyülekezet gyakorlatában ez nem látszik: „Mert azt a hírt kaptam rólatok, testvéreim, Khloé embereitől, hogy viszálykodások vannak közöttetek. Úgy értem ezt, hogy mindenki így beszél köztetek: „Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé.” Hát részekre szakítható-e Krisztus? Talán Pál feszíttetett meg értetek, vagy Pál nevére keresztelkedtetek meg?” Ha rátok néz az ember, akkor viszálykodást lát közöttetek. Elmondja, hogy szentek vagytok, de sajnos a gyakorlatban ez nem látszódik. Mennyire igaz ez ránk nézve testvéreim? Ha Isten szentnek nevez bennünket, mennyire igaz az, hogy szent vagy, és mennyire éled eszerint az életed?
Ez olyan testvéreim, mintha most levenném az ujjamról ezt a gyűrűt, és eljátszanám azt, hogy nincs feleségem. Mintha nem lennék házas, és udvarolni kezdenék valakinek a gyülekezetben. Persze ezt nehezen tudnám megtenni, hiszen mindannyian tudjátok, hogy házas ember vagyok, vannak gyerekeim is. De megtehetném akkor, ha olyan helyre megyek, ahol erről nem tud senki.
Ezt csinálja a keresztyén ember is. Akiért meghalt Krisztus, eljátssza azt, mintha már nem Krisztusé lenne, és elkezd úgy is élni. Isten igéje lelki értelemben abban is bátorít bennünket, hogyha te szent vagy, akkor élj is aszerint. De sajnos eljuthatunk lelkileg abba az állapotba, hogy megfeledkezünk arról, kihez tartozunk, és már nem foglalkozunk vele, pedig az Úr folyamatosan szólítgat. Ha tovább olvassuk a korinthusi levelet, akkor a 3. fejezetben meg is nevezi ezt az életstílust, ezt az életet: „Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz.” Sajnos a Szentírás ismeri azt a helyzetet, hogy egy keresztyén ember is tud testi lenni, olyan, aki még mindig a régi élete szerint él. Erre mondja azt, hogy testi keresztyén.
Te mennyire vagy testi, testvérem? Mennyire ragaszkodsz a saját elképzeléseidhez, vágyaidhoz, ehhez a világhoz, és mennyire feledkeztél meg arról, hogy kihez tartozol, kinek a tulajdona vagy?
Ez azért nagyon fontos, mert ebből következik egy másik gondolat is! Mennyire ismered Isten célját az életedre nézve? Hogyan mutatkozik be az apostol, rögtön a levél elején? „Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Szószthenész, a testvér…”. Tehát az apostol tisztában van azzal, hogy Istennek van egy célja az életére vonatkozóan. Mi volt ez a cél? Az, hogy az emberek megismerjék Jézus Krisztust, hogy ő meghalt érettük a kereszten. Hirdette, hogy: „Igen, bűnös ember vagy, de az evangélium, a jó hír pontosan arról szól, hogy nem neked kell meghalnod a bűneidért, mert Krisztus meghalt éretted a kereszten. Ezt fogadd el, kapaszkodj bele ebbe! Ezt hidd el!” Isten erre a szolgálatra hívta el Pál apostolt, és ő ezt megértette: „Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola.” Ezért ment el Korinthusba is, hogy az ott élő emberek megismerjék az evangéliumot. Sokan megtértek, majd írtak egy levelet az apostolnak, és ő pedig válaszolt rá. Tudta, hogy vannak problémák a gyülekezetben, vannak nehézségek és elmondja, hogy mi a megoldás. Tehát Isten arra választotta ki őt, hogy az emberek rajta keresztül megismerjék az evangéliumot.
Testvérem! Ha megfeledkezel arról, hogy kihez tartozol, hogy mivé lettél Jézus Krisztusban, akkor alapvetően arról is meg fogsz feledkezni, hogy mi Isten célja az életedre nézve, mi az ő terve és szándéka. Ez az akarat már nem lesz úgy a szívedre helyezve, nem fogod fontosnak tartani. Tehát ha már nem úgy tekintesz magadra, mint szentre, ha már megfeledkeztél arról, hogy Isten mit tett a kereszten, akkor már nem lesz annyira fontos számodra az ő ügye sem.
Mi Isten célja az életedre nézve? Bátran tedd föl magadban ezt a kérdést. Most direkt sarkalatosan fogalmazok egy kicsit. Nem az a célja Istennek, hogy jobb életet élj, vagy hogy gazdagabb és boldogabb legyél, vagy hogy a meglévő autód mellé ő válassza ki a másodikat. Istennek az a célja az életedre nézve, hogy felmutasd Krisztust. Ezt kétféleképpen tudod megtenni. Az egyik kizárja a másikat. Az egyik, hogy beszélsz róla – hogy kicsoda Krisztus, mit tett –, a másik pedig, hogy megéled Krisztust. Azért mondom, hogy az egyik kizárja a másikat, mert ha valaki látja az életeden, hogy nem éled meg ezt a szentséget, amire Krisztus elhívott, akkor hiába beszélsz róla. Akkor mondhatod, hogy térjen meg Krisztushoz, ő azt fogja mondani, hogy te sem éled meg azt a Krisztust, akiről beszélsz. Ez egy nagyon fontos gondolat. Az egyik kizárja a másikat.
Hogyan élünk testvéreim? Szent a mi életünk? Krisztusban el tudjuk mondani, hogy igen, szent, de a gyakorlatban is ehhez alkalmazkodunk?
A mi célunk ugyanaz, mint Krisztusé? Fontos nekünk, hogy mások is megismerjék az evangéliumot, azt, hogy ő mit tett? Ugyanis Isten nemhiába helyezett erre a Földre és nemhiába nem jött még el ítélni. Isten türelmes, még vár, mert tudja jól, hogy vannak olyan emberek, akiknek még meg kell térniük. És ebben a munkában téged és engem tud felhasználni. A kérdés csak az, hogy ez mennyire van a szívemre helyezve? Mennyire tartom fontosnak, hogy ahol dolgozom, ahol vagyok, vagy a családom más tagjai is megismerjék Krisztust? Mennyire van a szívemben ez a féltő szeretet, hogy mielőbb megtérjenek hozzá, mert bármikor visszajöhet? Az Úr ma még kegyelmes, vár, de lesz olyan pillanat, amikor nem vár tovább.

Visszatérek a házasság képéhez. Ha már levettem a kezemről a gyűrűt, és nem annyira fontos a házasság, már nem tekintek magamra úgy, mint egy házas emberre, akkor már az sem fog érdekelni, hogy a feleségem mit szeret. Például ebben a nyári időszakban el akar menni valahová nyaralni, és elmondja a helyszíneket, amiket kinézett. Hogyan fogok rá reagálni? Ez engem már nem érdekel, hiszen igazából nem is vagyunk már házasok. Már nem válik fontossá az, amit ő szeretne, már nem ugyanaz a vágyam, mint az övé.
Testvéreim, ezt most azért mondom el, mert az Istennel való viszonyunk is valójában egy kapcsolatról beszél, mint ahogy a házasság is. Itt arról van szó, hogy ha a feleségemnek fáj valami, az nekem is fáj, mert nem szeretem látni, hogyha ő szenved. Ha ő boldog, az nekem is boldogságot okoz, mert annyira örülök neki, hogy engem is megörvendeztet. Lehet, hogy nem is tudom, mi az a boldogság, de én is örülök neki. Egy kapcsolatban vagyunk. Lelki értelemben is ugyanígy kérdés, hogy ilyen kapcsolatban vagyok-e az Úrral? Amit ő akar, azt én is akarom, ami őt elszomorítja, az engem is elszomorít, ha egy bűn van az életemben, amiatt én is szomorkodom, mert az őt is elszomorítja. Ha valaminek örül, annak én is örülök.
Például nagyon sokszor mesélem a kislányomnak az elveszett bárány történetét. Amikor megtalálja a pásztor azt az egy elveszett bárányt, akkor mindenki örül neki. Összefutnak a pásztorok, a bárányok, mindenki megörül annak, hogy meglett az az egy elveszett bárány. Ugyanilyen öröm van a mennyben akkor, ha egy ember megtér őhozzá. Így örül a mennyben Isten és az angyalok, hogy az az egy elveszett megtaláltatott.
Tehát ebben bátorít, figyelmeztet minket Isten igéje: Milyen kapcsolatban vagy Jézus Krisztussal? Pál apostol olyan kapcsolatban volt, hogy megértette, mi Isten akarata őrá nézve. Ebben nem volt egyedül, ott volt Szószthenész, a testvér is, és sokan mások, akik megértették ugyanezt az akaratot, és beálltak ebbe a szolgálatba, Krisztushoz hívogatni az embereket.
Azért legyünk őszinték magunkhoz testvéreim! Tény és való, hogy nem vagyunk tökéletesek, sőt nagyon távol állunk ettől az állapottól. Hányszor és hányszor feledkezünk meg arról, hogy mit tett Krisztus a kereszten? Hányszor látszódik meg ez a feledékenység a mindennapi életünkben? Nem vagyunk bűntelenek, ezt fogadjuk el, de kevesebbet vétkezhetünk, mert Isten adta az ő Szentlelkét, aki által munkálkodik az életünkben. Ezért bátorít: ő szentnek lát téged, akkor igyekezz is szentként élni. „Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek” – mondja a Galatákhoz írt levél 5. fejezete.
Itt pedig azt látjuk, hogy a Korinthusi gyülekezet elbukott ebben, nem tett meg mindent ennek érdekében, amit tehetett volna. Voltak olyanok a gyülekezetben, akiknek életét látva a kívülállók azt mondták, hogy ezek nem keresztyén emberek, úgy tűnik, nem ismerik Krisztust. Beszélnek valakiről, de ha ránéztek az életükre, az elriasztotta őket. Ez nagy ítélet felettünk. A kérdés az, hogy a világi emberek hogyan látnak bennünket? Nyilván nem ezért élünk szentként, de az is legyen előttünk, hogy figyelnek bennünket. Ők sem a tökéletességet keresik, csak azt, hogy visszatükrözzük Krisztust. A kívülállók eredményt akarnak látni, változást, valamit, ami releváns számukra… reményt! „Ha te, akit ismerek meg tudtál változni, akkor ez azt jelenti, hogy nekem is van erre lehetőségem? Én is meg tudok változni? Krisztus tud úgy munkálkodni bennem, hogy másképp éljem az életem, mint ahogy eddig?” Igen, lehet! Vannak keresztyének, akik elbuknak – ez szomorú dolog. Az is szomorú, amikor hitetlen emberek ezt látva, meggyűlölik a keresztyénséget, meggyűlölik Krisztust. Ez felettünk, keresztyének felett lesz majd ítélet. Nagy kérdés, hogy amikor egy világi ember bejön közénk, akkor nem az a gondolat fogalmazódik-e meg benne, mint amit az angyalok mondtak az asszonyoknak, amikor odamentek a sírhoz: „Miért keresitek a holtak között az élőt?” (Lk 24,5). „Ez a gyülekezet tele van halott emberekkel! Itt akarom keresni Jézus Krisztust?! Inkább az élők között keresem, akiket Jézus Krisztus életre hívott!” 2. Hogyan tekintesz a keresztre, Krisztusra és másokra?
Ha lelki öngyilkosságot akarsz elkövetni testvérem, akkor felejtsd el azt, hogy kicsoda Jézus Krisztus, felejtsd el azt, hogy mit tett éretted a kereszten. Nem tudom, hogy észrevettétek-e mit mond az apostol a harmadik versben? „…Isten akaratából elhívott apostola, […] Isten gyülekezetének, […] Jézusban megszentelteknek, azoknak, akiket ő elhívott és saját népévé tett;” – tehát végig Isten van a középpontban. Istené a gyülekezet, ő az, aki cselekedett, ő az, aki elhívta az apostolt, ő az, aki munkálkodik a gyülekezetben. Végig Isten cselekedeteire mutat. Ez azért nagyon fontos,
mert ha megfeledkezel arról, hogy Krisztus mit tett éretted a kereszten, és megfeledkezel arról, hogy mi a helyzeted, arról, hogy szent vagy, akkor bármilyen eredményes szolgálatot is végzel a gyülekezetben, azt nem Istennek, hanem önmagadnak fogod tulajdonítani. Hogyan mutatkozik be itt Pál apostol? Ő csak egy szolga, egy elhívott apostol, de a gyülekezet Isten gyülekezete, nem az övé. Hiába rajta keresztül ismerték meg a korinthusiak az Urat, az apostol még mindig Istenre mutat, „Isten gyülekezetének” címez. Sajnos a bűneink ezt sokszor elfeledtetik velünk, és az elismerést inkább önmagunknak akarjuk adni, pedig mindig Istenre kellene mutatni: milyen jó, hogy Isten ezt elvégezte, és hálásan köszönöm, hogy méltónak talált arra, hogy ezt rajtam keresztül tegye. 3. Hogyan tekintesz az imádságra?
Kiknek írja ezt? „…mindazokkal együtt, akik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, az ő Uruk és a mi Urunk nevét bárhol segítségül hívják.” Az apostol azoknak küldi a levelet, akik bárhol, bármikor imádkoznak az Úrhoz, segítségül hívják őt. Nyilvánvaló módon, ha az ember megfeledkezik Krisztusról, az ő munkájáról, ebből következően azt sem fogja fontosnak tartani, hogy az Úrhoz imádkozzon. Mert az fejeződik ki az imádságban, hogy rászorulunk az Úrra. Magamtól nem tudom megoldani a dolgokat, cselekedj te Uram. Ha pedig örömöm van, azt is elmondom neki, mert minden tekintetben csak rá hagyatkozhatok. Viszont, ha az ember megfeledkezik arról, hogy Krisztus mit tett, arról, hogy szent, akkor ebből következően megfeledkezik arról is, hogy mi a feladata, de az imádságról is.
Megint visszatérek a házassághoz. Ha már levettem a gyűrűt és a kapcsolatunk már ennyire megromlott, hogy már nem ugyanazok a céljaink, akkor óhatatlanul az is következik ebből, hogy már nem fordulok a feleségemhez segítségért. A megromlott kapcsolat lényege pont az, hogy próbálom bebizonyítani magamnak és a másiknak is, hogy nincs rá szükségem. Ha ezt mindketten kimondtuk, akkor kimondhatjuk azt is, hogy legyen vége ennek az egésznek. Erről szól a megromlott házasság.
Ez lelkileg nézve is ugyanígy igaz. Ha már nem annyira fontos Isten személye, ha már nem tekintek magamra úgy, mint szentre, akkor miért kérnék Istentől bármit is? Már nem vagyok ráhagyatkozva, nincs rá szükségem, majd én megoldok mindent. Nincs szükségem Istenre.
Testvérem, mi fejeződik ki az imádságodban? Egyáltalán az Istenre utaltság mennyire van jelen az életedben? Ez talán azért nincs meg az életedben, mert már Krisztus személye sem fontos számodra? Már elfelejtettem az Ő munkáját és ebből fakadóan azt is, hogy mivé lettem Őbenne!
Egyszer az elnök fiát ittas vezetésen kapták. Leintette a rendőr és megállt az autója mellett. Kérte az iratokat. A fiú erre nem volt hajlandó, helyette egy kérdést tett föl neki: Nem tudod ki vagyok? A rendőr ezen kicsit felhúzta magát, és azt gondolta, hogy ezért fogom megbüntetni ezt a fiút. Meg is tette. Mert ennek a fiúnak úgy kellett volna viselkednie, mint az elnök fiának. Úgy kellett volna, de nem úgy viselkedett.
Ugyanez érvényes ránk, keresztyénekre is. Ha Istenről szenteknek neveznek bennünket, akkor éljünk is úgy, mint egy szent ember. Ez a néhány vers a korinthusi levélből is erre akar rámutatni.
Persze vannak bukdácsolások, el tudunk bukni, de ez nem azt jelenti, hogy ebben megmaradok, hogy én már csak ilyen vagyok, engem már csak így kell szeretni. Ha el is buktam, nem nyugszom bele ebbe az állapotba, hanem akkor is az Urat hívom segítségül. Ebben is az Úrra való rászorultságom fejeződik ki. Ha magamtól kellene szent életet élnem, akkor abból csak kudarc következne, de ezért könyörgök az Úrhoz segítségért! „Közel van hozzád az ige, a te szádban és a te szívedben”, mégpedig a hit igéje, amelyet mi hirdetünk. Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk. (Róm 10,8-10). Ez arról beszél testvérem, hogy először a szívedben végződik el valami, ami aztán megjelenik az ajkadon is. Ez lehet imádság, de lehet az is, hogy Krisztust hirdeted. „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” Amivel csordultig van a te szíved, arról fogsz beszélni. Ezt is mondja: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” (Róm 10,13). Először szívben el kell jutni odáig, hogy Uram, nekem szükségem van a segítségedre, és aztán tudja az ember kimondani, hogy segíts Uram.

Kérdés csak az, beismerem-e, hogy segítségre van szükségem, mert vétkeztem és bűnös vagyok? „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm 7,24). Ki szabadít meg ebből az állapotomból? Uram, ha én akarok szentként élni, nem tudom megtenni, képtelen vagyok rá. De ki tud ebben segíteni? Így folytatódik a Római levél: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Róm 7,25). Rá van szükségünk – neked is, nekem is –, hogy szent életet tudjunk élni. Ha elbukunk, az valószínűleg azért van, mert nem rá tekintettünk, valahogy megfeledkeztünk őróla és már elkezdődött egyfajta lelki öngyilkosság.
Legyen ez előttünk testvéreim, és ne legyünk olyanok, akik szívesen végzik ezt az öngyilkosságot. Erre figyeljünk, és ha jelen van az életünkben, akkor azt rögtön vegyük észre, ítéljük meg és boruljunk le az Úr előtt. Kérjük az ő segítségét, mert hála az Istennek, hogy Urunk, Jézus Krisztus az, aki meg tud szabadítani ebből. Később, a 8. fejezetben így folytatódik a levél: „Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik
a Krisztus Jézusban vannak…” Nincs kárhoztató ítélet. Legyen ez előttünk, bátorodjunk meg, hogy nekünk csak egyvalakire kell nézni, magára Krisztusra. Ámen.

Létezik egy történet, amiben egy gazdag ember elhatározta, hogy amikor meghal, magával viszi a vagyonát. Azt mondta a feleségének, hogy szedje össze az összes megspórolt pénzüket, tegye bele egy zsákba és akassza fel a padláson egy gerendára. Majd a következőket mondta: „Amikor a lelkem felszáll a mennybe, akkor útközben megragadom a zsákot és magammal viszem.” Pár nappal később meg is halt. Az aszszony felrohant a padlásra, hogy megnézze a zsákot, ami természetesen ott maradt felakasztva a gerendán. Az asszony a következőket mondta: „Tudtam, hogy a zsákot a pincébe kellett volna tennem.”
Remélem, mi nem leszünk ilyen helyzetben, hogy amikor azt gondoljuk, hogy a mennybe kerülünk, a halálunk után valami teljesen más fogad minket.

A bibliai alapigénk két teljesen ellentétes emberről szól. Az egyik mérhetetlenül gazdag, a másik pedig ezzel ellentétben mérhetetlenül szegény volt. A történet rengeteg mondanivalóval rendelkezik számunkra, de most csak az első három verset fogjuk megnézni, és a kettejük közötti kontrasztból próbálunk meg néhány gondolatot megfogalmazni a mára, a magunk életére nézve.
Földi életünk (16,19-21. versek)
Nézzük meg először a gazdag embert. „Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett.” A Szentírás ezzel a leírással, ezzel az egyetlenegy verssel akarja megmutatni nekünk ennek az illetőnek a gazdagságát. A bíbor ruha arra utal, hogy ezt a ruhaneműt különleges festékkel festették, amihez nagyon nehéz volt hozzájutni. A bíbornak ezt az árnyalatát egy kagylófajtából tudták kinyerni, ami azt is jelentette, hogy az előállítása olyan drága volt, hogy ilyet csak egy király tudott hordani. Éppen ezért ekkoriban a bíbor a gazdagság és a királyság szimbóluma is volt. A másik tulajdonság, amivel jellemzi őt a Szentírás, hogy „… mindennap fényes lakomát rendezett.” Egy kicsit pontosítanék a fordítással kapcsolatban, mert nagyobb általánosságban fogalmaz a szöveg. Nem azt mondja, hogy lakomát rendezett, hanem itt egy olyan szó szerepel, amit egyébként nagyon nehéz lefordítani. Arra utal, hogy ő a ’jó elérésére törekedett’. Persze itt nem a pozitív értelemben vett jóról van szó. Saját magának akart örömet szerezni, erre törekedett. Ebből kiindulva pedig a szó ilyeneket is jelent: örömet szerezni, megörvendeztetni, örülni, kedvre derülni, vigadni, de alapvetően ez a jóra törekvést jelenti, hogy ő az örömszerzésre törekedett.
És ez lehetett bármi. Olyan dolgokat keresett itt a földön, amik a szívét megörvendeztették. Ezek az örömök nyilván csak ideig-óráig tartottak és ezért szerepel a Szentírásban az, hogy naponta akarta ezt elérni, mert ha valami örömet is szerzett neki, az igen hamar elmúlt. Új nap, új öröm. Új dolgot kell keresni, ami megörvendeztette. Lehetett ez a ruházkodás, ahogy mindenki látta, hogy bíborba öltözött. Lehetett a paráznaság, a szexualitás, a részegeskedés, de lehetett akár a hivatalért való versengés is. Itt egyébként azokat sorolom a testvéreknek, ami a Galatákhoz írott levélben szerepel. A test cselekedetei ugyanis nyilvánvalók. Ott is szerepel a hivatalért való versengés, amikor valaki nagy dolgot akar elérni, elismert munkát akar végezni. Örömszerzés lehet a magas beosztás, de ennek aztán az az egyik következménye, hogy az ember önzővé válik. Még magasabb beosztás, még több pénz, még nagyobb hatalom, még nagyobb elismertség, hogy érezzem, hogy vagyok valaki.
rintem nagyon érdekes dolog, ami talán feltűnt mindannyiunknak, hogy a gazdag nincs néven nevezve. Jézus kimondja Lázár nevét ebben a történetben, ami arra utal, hogy érdemesnek tarja megemlíteni. A gazdagot viszont nem. Az eredetiben sokkal személytelenebb a gazdag megnevezése: „… volt egy gazdag ember.” Egyébként így hangzik szó szerint, az eredeti szórendben: ’ember pedig, aki volt gazdag’. Tehát egyszerűen csak egy embernek nevezi, akiről megemlíti, hogy nagyon gazdag volt. Ez azért fontos számunkra testvéreim, mert ha mi ugyanilyen örömöket üldözünk az életünkben, amilyeneket ez a gazdag ember is, akkor lehetünk akármilyen befolyásosak, akármilyen gazdagok is, Jézus előtt ez semmit sem fog számítani. Lehet, hogy sokan hajszoljuk a világi dolgokat, az elismertséget, hogy legyünk még gazdagabbak, még befolyásosabbak. Talán keresünk különféle örömöket, akár testi élvezeteket és örömöket, de lássuk azt meg, hogy aki ezeket üldözi, azt Jézus odaát nem fogja néven nevezni. A mennyei világból nézve ez az ember említésre sem méltó.

Értsék jól a testvérek, nem a gazdagsággal van a probléma. Ha valaki gazdag, még nem jelenti azt, hogy automatikusan elkárhozik és ha valaki szegény, nem jelenti azt, hogy automatikusan üdvözül. Több probléma is van a gazdagsággal, amiről egyébként a Szentírás is beszél. Az egyik az, hogy mit teszek ezzel a gazdagsággal – a pénzemmel, a dolgaimmal, a vagyonommal –, a másik probléma pedig az, hogy mit fog velem tenni maga a gazdagság. A pénzem, amim van, mennyire fogja befolyásolni az Istennel és az emberekkel való kapcsolatomat. Ezzel az emberrel pedig leginkább az volt a probléma, hogy a vagyona vakká tette. Nem vette észre a szegény embert, aki ott koldult és nem volt tisztában lelki dolgokkal sem. Nemcsak Istennel kapcsolatban, hanem Lázárral kapcsolatban sem. Gazdagon is lehet szolgálni az Úrnak, nagy vagyonnal is lehet szeretni az Urat. Azt viszont tudni kell, hogy a gazdagság hajlamos elfordítani az Úrtól. Nemhiába mondja Timóteuson keresztül a Szentlélek: „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak.” (1Tim 3,19).

Ez a szakasz arra akar rámutatni, hogy bizony nagyon sokan elfordulnak Krisztustól azért, mert világi dolgokat üldöznek, szeretnének elérni valamit. Amikor valaki ilyen életet él és figyelmeztetik rá, akkor az a legrosszabb, hogy még próbálja meg is magyarázni. De nem a gazdagsággal van a probléma, hanem a hozzáállással, amit a gazdagság okozott. Nem odafordulni az emberekhez, és Istenhez. Mi a baj azzal, hogyha földi dolgaink vannak? Mi a baj, ha mondjuk a második nyaraló mellé veszünk egy harmadikat is? Értsék jól a testvérek: semmi. A probléma inkább ott van, amikor egy gyülekezeti közösségben éhezik a mellettünk lévő ember és ezt észre sem vesszük. Ne tegyen vakká az, amivel Isten megáldott. Legyek őszinte magamhoz és valljam meg, hogy hány embernek segítettem mondjuk az elmúlt egy évben fizikailag, anyagilag? Hány embernek adtam enni a gyülekezetben, akiről nagyon jól tudtam, hogy szegény? És testvéreim, ha ezt őszintén megvalljuk, akkor azt gondolom, hogy ebben azért elmarasztalhatók vagyunk. Mindannyiunknak vannak dolgaink, szerzeményeink, lakásunk, pénzünk. Mit csinálunk ezekkel? És mi történik azzal a szegény emberrel mellettünk a gyülekezetben? A gazdagság nemcsak Isten felé tesz vakká, hanem a másik felé is. Legyen előttünk, hogyha szeretjük Istent, az abban látszódik meg, hogy hogyan viszonyulunk a másikhoz, a testvérhez.
rázni, mennyire vagyok őszinte magamhoz ezzel kapcsolatban. Lássuk meg, hogy hová vezet ez a fajta élet. A gazdag, aki nem törődött Istennel és emberrel, a pokolra jutott. Élhetjük úgy az életünket, hogy a Jézus Krisztussal való kapcsolatot felcseréljük valami mással, de lássuk meg a következményeit is.
Tehát először ezt a kérdést tegyük fel magunknak: ha mennyei szférába kerülünk, vajon említésre méltók leszünk-e? Néven fog-e bennünket nevezni az Úr? Vagy csak annyit fogunk hallani, hogy itt van ez az ember, aki… Mit hajszoltam ebben az életben? Mit tartottam nagyon fontosnak? Ha a földi élet dolgai elfordítanak minket Istentől, akkor vegyük magunkra kicsit ezt a figyelmeztetést. De milyen nagy az öröm akkor, amikor az Úr néven nevez minket. Amikor felkerülünk a mennybe és elhangzik a nevünk. „Uram, annyira hálás vagyok ezért! Néven neveztél! Én erre nem is gondoltam. Az angyalok előtt is be akarsz mutatni, olyan hálás vagyok!”
De nézzük meg egy picit a szegény embert is, mit tudunk meg róla ebben a néhány versben. „Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele, és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit.”
Tehát meg van említve Lázár neve. Ebből a szempontból ez egy pozitív dolog, mert a nevének fontos jelentése van, amivel az Úr szintén mondani akar nekünk valamit. Ugyanis az ő neve ennyit jelent: ’Isten megsegít’ vagy ’Isten a segítségemre jön’. Ezt látjuk a történetben is, hogy Lázár egy olyan valaki, akin majd Isten fog segíteni. A gazdagnak nem kellett Isten segítsége, nem is gondolta, hogy ez szükséges számára. A név jelentése tehát arra mutat, hogy minden embernek – gazdagnak, szegénynek – csak Isten tud segíteni, csak ő tud segítségül lenni. De itt azt is feltételezhetjük, hogy Lázár nevével Jézus arra akar rámutatni, hogy Lázár a szegénysége ellenére Istenbe kapaszkodott. Tehát volt hite Lázárnak, ezért került Ábrahám keblére. Vegyük magunkra is ezt a figyelmeztetést, amit Lázár valószínűleg még nem ismert a Máté evangéliuma 10. fejezetéből: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” (Mt 10,28). Lázár fizikailag szenvedett, ami a testét tönkretette, de a lelkét nem. Ebben a helyzetben is egyedül Istenben bízott, aki majd ezt a földi nyomorúságát is jóra tudja fordítani, ezért beszédes az ő neve.

A kérdés az, mi tudunk-e így Istenben bízni, hinni azt, hogy minden helyzetben megsegít minket? Van bennünk olyan hit, mint amilyen Lázárban volt? Ő a nehéz helyzetben valószínűleg Istenbe kapaszkodott, mi a nehéz helyzetben kibe kapaszkodunk? Ha valami anyagi nehézség jön az életünkben, mi az első, amit megteszünk? Valami új vállalkozásba kezdünk, az majd megoldja a helyzetet? Az állami támogatásokban bízunk? Megnézzük milyen támogatások lehetségesek, és ha megfelelünk a feltételeknek, akkor majd nyerünk tízmillió forintot, megoldódnak az anyagi problémáink, azok kihúznak minket a csávából. Mire indít bennünket egy nehéz helyzet? Mert ez mindig arra mutat rá, hogy kiben bízunk.
Azt is elmondja ez a szakasz, hogy ez a szegény ember hol ült, hol volt a helye. Azt olvassuk, hogy „ott feküdt a gazdag előtt”. Nagyon szép a fordítás, szó szerint úgy hangzik az eredetiben, hogy ’a gazdag kapuja előtt feküdt’. Bármikor, amikor a gazdag kiment vagy hazament, akkor neki látnia kellett a szegényt és ezért fogalmaz így a fordítás, hogy „ott volt a gazdag előtt”. Bárhová ment, őneki mindig látnia kellett, mindig ott volt a szeme előtt, akin egyébként segíthetett volna. És ezt ő soha nem vette észre.
emberek, akiken segítenünk kellene. Vannak olyan emberek, akik nap mint nap a szemünk elé kerülnek, akiket nap mint nap látunk, akiket Isten azért helyez elénk, hogy foglalkozzunk velük. Isten mindannyiunk életébe helyez ilyen embereket, a kérdés csak az, hogy mit teszünk velük? Talán elmegyünk mellettük úgy, mint a gazdag is tette, vagy lehajolunk melléjük és segítünk az ő nyomorúságukon? Ha ezt őszintén végig gondoljuk, akkor meg kell vallanunk, hogy ebben is elmarasztalhatók vagyunk. Hiszen hány olyan alkalom volt előttünk, amikor rohantunk a dolgaink után? Miközben vannak olyanok, akik szegények a gyülekezetben és simán elmegyünk mellettük. Persze mindannyian sietünk, megyünk vasárnap a nagy családi ebédre, ahol ott van mindenki, ahová sietni kell. Nem érünk rá azzal a szegénnyel foglalkozni, aki egy pár percre megállított bennünket a templom kapujában. Itt volt egy „Lázár”, akit észre kellett volna vennünk, csak siettünk a gazdag családi ebédre.
De mondok egy másik példát. A péceli gyülekezetben volt egy néni, aki nagyon hűséges volt az Úrhoz. Az idősebb lánya sok mindennel küzdött az életében, lelki és fizikai dolgokkal egyaránt. Rákos volt. Megbeszéltem a nénivel, hogy szívesen beszélgetek a lányával, ha szeretné. Az elején a lánya hallani sem akart róla, mert a betegségéért Istent vádolta. Az egyik nap, bibiaóra után a néni azt mondta, hogy most már lehetne vele beszélgetni. Az pont egy olyan időszak volt Pécelen, amikor a hittanoktató súlyos balesete miatt én ugrottam be órákat tartani egy katolikus iskolában. Dupla óraszám minden évfolyamban, ami azt jelentette, hogy reggeltől délutánig ott voltam, aztán még mentem a gyülekezetbe. Volt olyan, hogy reggel nyolckor indultam el és este kilenckor vagy fél tízkor értem haza. Előfordult, hogy meg sem fürödtem, csak reggel. Az ember gyártja a kifogásokat, pedig ott volt bennem, hogy beszélgetnem kellene vele. Nem telt el pár nap és a lány meghalt. Azt nem tudtam, hogy ennyire előrehaladott volt a betegsége. Nagyon rám nehezedett, hogy ő ott volt előttem és rögtön cselekedni kellett volna. Nem ezt tesszük mi is folyton? Ott vannak előttünk a „Lázárok”, akik kívánják, hogy foglalkozzunk velük és az ember gyártja a kifogásokat. Nem érek rá, nem jó az időpont, sok dolgom van, most nem jó, majd valamikor máskor... És egyszer csak eltűnik az illető.
Megfogalmazzuk a kifogásainkat. Sőt, amikor találkozunk egy ilyen emberrel, sokunkban benne van az is, hogy biztosan ő tehet a szegénységéről: valami ostobaságot tett, az ő baja… És onnantól már nem kell vele foglalkozni, mert az ő hibája, mi nem tehetünk róla. Leráztam magamról a terhet, a felelősséget, kész, el van intézve. Csak azért, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalásom, mert ez mindig arról szól, hogy van egy emberem, foglalkozni kellene vele, de kimagyarázom.
„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak,
ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” (Mt 25,34-46).
A mulasztott bűnök:
De egy másik dologra is szeretnék rámutatni, amiben igazán bűnös volt a gazdag. Ugyanis azt nem olvassuk a gazdagról, hogy megátalkodott volt, hogy nagyon gonosz dolgokat tett volna a földi életében. Nem az emberek kirablásával vagy megölésével szerezte a vagyonát. Ilyet nem mond Jézus. Viszont mégis tett valamit, vagyis inkább semmit nem tett. Ezt nevezzük a „mulasztás bűnének”. Mindig azt gondoljuk, hogy amiatt a bűn miatt vagyunk elmarasztalhatóak, amit teszünk. Viszont nem kell valami nagy ocsmányságot tenni ahhoz, hogy az ember elmarasztalható legyen. A gazdag azért lett elmarasztalva, mert mulasztott. Ezt nagyon jól ismeri a Szentírás, Jakab levélében például így fogalmaz: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jak 4,17). Tudnánk jót tenni, de nem tesszük, ez a mulasztás bűne. A gazdag ember kapujában ott volt a szegény, akit naponta látott, de nem segített rajta és ez lett a bűne. „Aki pedig világi javakkal rendelkezik, de elnézi, hogy a testvére szükséget szenved, és bezárja előtte a szívét, abban hogyan lehetne az Isten szeretete?” (1Jn 3,17).
Tehát nem kell ahhoz kifejezetten gonosznak lennie valakinek, hogy bűnt kövessen el. Ez a gazdag ember sem volt kifejezetten gonosz, egyszerűen csak nem tette meg azt, amit megtehetett volna. Hányszor, de hányszor vagyunk mi magunk is ennek a bűnnek részesei. Nem teszünk semmit annak érdekében, hogy békességben legyünk valakivel, akivel békétlenségben vagyunk. Amikor szeretnünk kellene valakit, de nem teszünk semmit annak érdekében, hogy kimutassuk a szeretetünket. Amikor adnunk kellene valakinek, de nem adunk semmit, mert azt gondoljuk, hogy van a gyülekezetben olyan, akinek többje van, mint nekem, adjon az. És nem adok semmit, nem teszek semmit. Hányszor mentünk el úgy valaki mellett, hogy de jó lett volna vele beszélgetni, de oda sem mentünk hozzá, mert nem tudtuk, hogy hogyan kezdjük a beszélgetést.
Hányszor volt már, hogy valakinek szólni kellett volna egy bűnével kapcsolatban, de nem szóltunk semmit, mondván, hogyha megszólalunk, akkor biztos szeretetlenek leszünk. És ő éli tovább az életét ahogy neki tetszik, de „aki a testének vet, az a testből arat majd”. Mi pedig elmegyünk mellette úgy, hogy hagyjuk élni az égbekiáltó Istentelenségében. Legyen az is előttünk, hogy Isten ezt számon fogja kérni tőlünk. Hiába mentegetőzünk és mondjuk azt magunkban, hogy én alkalmatlan vagyok arra, hogy Krisztusról beszéljek. Isten tőlünk kéri számon annak az embernek a vérét. Olvassuk el Ezékiel próféta könyvének 33. fejezetét, az őrálló felelősségéről. Ott arról van szó, hogy az őrálló feladata, hogy figyelmeztesse a városban lakókat, ha jön az ellenség. Mi történik akkor, hogyha az őrálló nem figyelmeztet és betörnek a városba, majd mindenkit leölnek? Kitől kérik számon a városlakók életét? Azt mondja a Szentírás, hogy az őrállótól, mert nem szólt. Mi is ugyanilyen őrállók va6
getünk. Bennünk van-e ilyenkor, hogy ez az illető el fog veszni, a kárhozatba tart? Jön rá a veszedelem és az is lehet, hogy többet nem fogunk vele találkozni? Néha bennünk van az hang, hogy minek beszéljünk neki Krisztusról, úgyis eredménytelen. Igen, csakhogy Isten nem az eredményt nézi, hanem azt, hogy mi engedelmeskedünk-e neki. Ő nem azt nézi, hogy hányan tértek meg, hanem azt, hogy amit ránk bízott, azt elmondtuk-e. Beszéltünk-e Krisztusról annak az embernek vagy sem?
Mert lássuk meg testvéreim, hogy a gazdag is így élte az életét és a halála után döbbent rá erre, de akkor már késő volt, már nem volt lehetősége arra, hogy változtasson. Hiába akarta Lázárt ugrasztani a mennyből a pokolba vagy az élő rokonaihoz. Ez így nem működik, ez már késő gondolat. Mennyire van bennünk ez a féltő szeretet a másik felé? Ha úgy éljük az életünket, hogy mulasztunk, arról az Úrnak kell számot adnunk, előtte fogunk megállni!
Legyenek komolyan előttünk a mulasztásos bűneink. Ha felismertem, nem az a megoldás, hogy kimagyarázom, vagy azt mondom magamban, hogy ilyen vagyok, így kell engem elfogadni, hanem igyekszem többé nem elkövetni. Uram, köszönöm, hogy erre rávilágítottál, köszönöm, hogy adtál erre látást és azt kérem tőled, hogy ebben többé ne legyek bűnös. Akkor van baj, amikor megkeményedem ebben és folyamatosan vétkezek, amikor nem teszek semmit. Amikor nagyon jól tudom, hogy szeretnem kellene, segítenem kellene, békességre kellene törekednem, de jól elvagyok ebben az állapotban. Az Úr valamire rámutat és a megoldást is megadja, de én nem teszek semmit. Ez pedig engedetlenség az Úrral szemben.
De álljon előttünk az Úr kegyelme és bátorítása is a mulasztásos bűnökkel kapcsolatban. Ha most le is vagyunk sújtva, ilyenkor is az ő igéjébe tudunk kapaszkodni: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1,9). Nagy kegyelem, hogy ezzel is az Úrhoz menekülhetünk. Ha ezek a bűnök teherként nehezednek rád, akkor az Úr Jézus ezekből is meg tud szabadítani. Azért szép ez a mondat, amit én nagyon szeretek, hogy „megtisztít minket minden gonoszságtól”, mert a megtisztítás szó szerint ’leemelést’ jelent, hogy valamit leemel rólunk Jézus Krisztus. Mert a bűneink úgy nehezednek ránk, mint egy súly. Amikor ezt észrevesszük, akkor ez persze lenyom bennünket és el tudunk szomorodni, de milyen jó, hogy ő ezt leveszi rólunk. Ezért van itt egy ilyen jelentése, hogy megtisztít, megszabadít ettől a dologtól. Tehát egyedül az Úr az, aki ebből szabadulást tud adni. Amit eddig hordoztam, ami eddig lenyomott, azt egyedül az Úr tudja levenni rólam. Ezért jött el Krisztus, ezért halt meg a kereszten, ebben a helyzetben csak Őbelé tudok kapaszkodni. Ha az Úr Jézus most megláttatta velem a bűneimet, akkor boruljak le előtte imádságban és kérjem tőle a szabadítását, hogy Szentlelkével munkálkodjon az életemben, hogy megszentelt életben tudjak járni.

Egy kislány az édesanyjával első alkalommal ment el egy esküvőre. Nagyon megtetszett neki, amit ott látott, a díszek, az esemény, a soksok ember, a ceremónia. A szertartás egyik pontján megkérdezte az édesanyjától, hogy miért van a menyasszony fehér ruhába öltözve. Az anyuka arra gondolt, hogy olyan választ ad neki, amit ő is megért: „Azért,
mert a fehér a boldogság színe és ez ma élete legboldogabb napja.” A kislány megértette, de ő is elkezdett gondolkozni és egy kis idő után a következő kérdést tette fel: „Akkor a vőlegény miért hord feketét?”

A viccet félretéve nyilván az esküvő a vőlegénynek is boldog pillanat az életében. De azzal szerintem mindannyian tisztában vagyunk, hogy egy esküvő sokszor a ruházatról szól, hogy mit vegyünk föl, főleg a vőlegénynek és a menyasszonynak. Sőt, ha csak meghívottak vagyunk, akkor is veszünk valamilyen új ruhát erre az alkalomra. Nem mindegy, hogy egy esküvőn hogyan jelenünk meg!
Voltam már egy pár esküvőn, de még egyiken sem történt olyan, hogy kiraktak volna valakit a ruházata miatt. Olyanon már voltam, ahol a menyasszony ruhája a határát súrolta ennek és lehet, hogy nem illett egy templomi alkalomhoz, de még akkor sem mondták ki, hogy öltözzön fel másképp.
Azt gondolom, mindannyian tisztában vagyunk azzal, milyen egy esküvő és az azt követő lakodalom. Ebben a példázatban Jézus egy király fiának, egy hatalmas embernek az esküvőjéről beszél. Manapság általában szombaton kezdődik egy esküvő és hajnalig tart, de voltam már olyanon, ahol másnap délután háromig tartott a lakodalom. Igen ám, de egy zsidó esküvő az egy teljes hétig szokott tartani, amire mindenkit meghívnak. Ráadásul itt nem akárkiről van szó, hanem a király fiáról. Lehet, hogy ez tovább is tartott, mint egy hét, a legjobb ételekkel és italokkal.

Ha ezt át szeretném ültetni a mai korunkra, akkor ez olyan, mintha az angol királynő meghívna bennünket a fia esküvőjére. Küld egy nagyobb csomagot a ruhánkkal, amiben meg kell jelennünk az esküvőn, és ott van benne a repülőjegyünk is, oda-vissza. Kérdés, hogy ki az, aki elmenne erre az esküvőre. Vagy ki az – ha a példázatot nézzük –, aki nem menne el erre az esküvőre. Minden kész, de én inkább nem megyek. Vagy ha el is megyek, nem veszem fel a ruhát. Erről szól a példázat. Néhány gondolatot szeretnék elmondani a testvéreknek, a végén pedig egy-egy bátorítást is.
Miért nem mennek el az emberek erre az esküvőre?

Válaszoljunk erre a kérdésre és legyünk magunkhoz őszinték, valljuk majd meg imádságban, ha valamelyik csoporthoz tartozunk és kérjük Isten Szentlelkét, hogy szabadítson meg minket ettől.
- Akiknek nem ugyanaz a kívánságuk, vágyuk (3. v.)

Nézzük meg az első csoportot: „Elküldte szolgáit, hogy hívják öszsze a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak elmenni.” Ér3
dekes ez a kifejezés, ez a „nem akartak elmenni”. Az ’akarni’ ige nagyon sok mindent jelent a görögben: akar, kész, szívesen tesz valamit, elhatároz, szándékozik, dönt, óhajt, kíván, kívánkozik, vágyakozik, szeretne valamit a jövőben megtenni. Ebből a felsorolásból csak kettőt szeretnék kiemelni, ez a ’kívánság’ vagy ’vágyakozni valami után’.
Általában, amit akarok, abban benne van a vágyam is, azért akarok valamit, mert arra vágyakozok is. Amikor meg akarok enni egy csokoládét, akkor az azt is jelenti, hogy szeretném megenni, vágyakozom utána.

Tehát ezt így is lehet fordítani, hogy azok az emberek, akiket meghívott a király, azok nem vágyakoztak, nem kívántak menni, nem is akartak elmenni. Jézus hív minden embert, hívja az övéit a lakodalomra. Akarsz-e menni? Mi a vágyad és mi a kívánságod? Ugyanazt akarod a saját életedre nézve, mint amit Isten is akar? Mert ha teljesen más a kívánságod és a vágyad, akkor nem fogsz elmenni arra a lakodalomra.

Nézzünk meg még néhány igeszakaszt a János evangéliumából, ahol megjelenik ez a kívánság, vágyakozás, ez az akarat.
„Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar.” Mit akar Jézus tenni? Életre kelteni azokat, akik halottak. Ez a kívánsága, ez a vágya Jézus Krisztusnak, hogy akik halottak, azok éljenek. Akarsz-e élni? Nagyon sokan nem akarnak élni, nem is kívánkozzák azt az életet, amit Jézus akar adni számukra.
„Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.” Itt ugyanezt mondja Jézus. Nem kívánkoztok hozzám jönni, pedig az élet nálam van és mégsem jöttök. Vagyis egy ember azért fog elveszni, mert el akar veszni, mert már halott. Meghalt, bűneiben van és ebben nagyon jól érzi magát. Jézus pedig hívja, mert életet akar adni neki.
„Ti atyátoktól, az ördögtől származtok, és atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni.” Itt már nagyon keményen fogalmaz Jézus. A ti kívánságotok, a ti vágyatok ugyanolyan, mint az ördög kívánsága, vágya és ezért nem jöttök Jézushoz.
Tehát ez a kérdés hangzik felétek és felém: Mi az én kívánságom, mi az én vágyam? Élni akarok, Jézushoz akarok menni? Mert ha nem, akkor hiába hangzik a hívás, nem fogok menni.
- Akik ugyanúgy folytatják az életüket, mint eddig (3-4. v.)

Nézzünk meg egy másik csoportot: „Ekkor más szolgákat küldött, akikhez így szólt: Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, elkészítet4
tem az ebédet, ökreim és hízott állataim levágva, és minden készen van: Jöjjetek a menyegzőre! De azok, mit sem törődve ezzel, elmentek: az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe.” Itt már azt látjuk, hogy amiatt nem mennek a lakodalomra, mert már van valami más az életükben. Ilyeneket olvasunk: „… az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe”. A földi élet dolgai, a megélhetés, a világ gazdagsága annyira megfojtja az igét a szívükben, hogy nem mennek a hívásra.
„Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, és nem hoz termést.” Hangzik a hívás, de a világ gazdagsága, csábítása erősebb és nem hoz termést. Nevezhetjük ezt világias életnek. Annyira benne vagyok a mindennapi élet forgatagában, hogy hangzik a hívás, talán még valamit meg is értek, de ahogy kimegyek a gyülekezetből, átlépem a templom küszöbét, vagy amint becsukom otthon a Bibliát egy reggeli csendesség végén, már el is felejtem. Rögtön azon jár az agyam, hogy mit kell csinálni a mai nap, hová kell menjek, mivel kell foglalkozzak, mi az első dolog, amit meg kell tennem. Például az az első dolgom amikor felkelek, hogy elolvasom a híreket, mert ez az, ami érdekel, ami foglalkoztat. Mi van most a világban? De az, hogy mit mond Isten, az mellékes. Persze mondhatjuk ilyenkor, hogy háború van, készülünk a választásra, sok minden történik... A kérdés viszont az, hogy ugyanúgy folytatjuk-e az életünket, ahogy eddig. Mert ha igen, akkor hiába hangzik a hívás, nem történik semmi. Mert már benne vagyunk az élet forgatagában.
Az a legszomorúbb testvéreim, hogy az elveszettségre vezető út alapvetően nem gonoszsággal van kikövezve, hanem egyszerűen nemtörődömséggel, az élettel való megelégedéssel. „Nem érdekel.” Hangzik a hívás, meghallottam, tudok róla és aztán megyek tovább. Nem vagyok ellenséges, nem vagyok gonosz, egyszerűen csak folytatom tovább az életem úgy, ahogy eddig. Ugyanolyan elveszett vagyok, csak sokkal egyszerűbb ezen az úton járni.
Ez körülbelül olyan – ne történjen ilyen –, mintha a kislányom súlyos betegen kórházba kerülne. Fölhívnak, hogy mi történt és elmondják, hogy itt és itt meg tudom őt látogatni. Mit csinálok erre? Megértettem, leteszem a telefont és ugyanúgy élem tovább az életemet, vagy ha meghallom ezt a hírt, akkor mindent félretéve sietek hozzá, mert szeretnék ott lenni mellette, hogy láthassam.
Ha nem foglalkozom vele, az valójában azt jelenti, hogy maga a személy nem is nagyon érdekel. Azt gondolom, hogy mind a két csoporttal kapcsolatban ez a fő probléma, hogy a személy, aki küldte a meghívót, az nem annyira fontos a számukra, nem érdekli őket. A király meghí5
vója, a hihetetlenül nagy gazdagság, amivel várja őket a lakodalomra, egyiküket sem érdekelte igazából, azaz a meghívó személyére mondták ki azt, hogy nem fontos számukra, nem szerették igazán, mint királyt.

Mondok erre egy személyes példát. Nagyon szeretek vízitúrázni, a nomád dolgokat, a sátorozást, szeretem az ilyen helyzeteket. Ha egy olyan személy hív vízitúrázni, akit nem nagyon kedvelek, akkor lehet, hogy kétszer is végiggondolom, hogy el akarok-e menni. A vízitúrát szeretem, de magát a személyt, aki szervezi, azzal nem szívesen töltök el egy hetet. Jön a meghívás és inkább azt mondom, hogy mást fogok csinálni abban az időpontban – szerintem ezt mindannyian ismerjük. Alapvetően a személlyel van a probléma, a hozzá való viszonyulásunkban.

Amikor Isten hív minket az ő országába, de arra nem válaszolunk és ugyanúgy éljük tovább az életünket, akkor azzal valójában azt fejezzük ki, hogy valójában Isten személye az, ami nem érdekel minket. Ha valóban érdekelne, ha fontos volna számunkra Isten személye, akkor mindent az ő akaratának vetnénk alá: a pénzügyeinket, a családunkat, a munkánkat, az egész életünket.
- Akik ellenséges érzületűek
Ők konkrétan nem szeretik a királyt, mert amikor elküldi hozzájuk a szolgákat, akkor ellenségesen lépnek föl, megölik őket. Ennél a csoportnál inkább csak arra szeretnék rámutatni, hogy azok, akik a figyelmeztetést figyelmen kívül hagyják, nem jobbak azoknál, akik a figyelmeztetést elutasítják. Megint egy vízitúrás képpel élve, tételezzük fel, hogy egy hajóban ülünk és sodródunk. A partról néhányan kiabálnak nekünk, hogy jöjjünk ki, mert egy hatalmas zúgó felé közelítünk. Megtehetem azt, hogy befogom a fülem és nem foglalkozok ezekkel a hangokkal, a víz úgyis elvégzi a munkáját, visz a veszedelem felé. Ha pedig visszakiabálok nekik, hogy mennyire ostobák és próbálom elhallgattatni őket, a víz akkor is elvégzi a maga munkáját és szépen sodródom tovább a zuhatag felé. Tehát az evangélium figyelmen kívül hagyása éppen olyan veszélyes, mint annak nyílt elutasítása.
Itt a példázat nagyon keményen fogalmaz: elmegy a király és megöli azokat az embereket, akik megölték a szolgáit. De ne gondoljuk azt, hogy ezek rosszabbak voltak az előzőeknél, hiszen a végeredmény ugyanaz, ők sem lesznek ott a menyegzőn.
- Akik végül méltatlanokká váltak (8. v.)
„A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók.” Jézus mindhárom csoportról kimond egy konklúziót: nem voltak mél6
tók. De miért nem? Szeretnék rámutatni egy másik dologra: a ’méltó’ melléknevet a görög a ’vezet’ igéből képezi.
Hadd mondjak erre egy kis magyarázatot. Például: „Méltó a diák a dicséretre.” Miért mondjuk ezt valakire? Nyilván azért, mert egy kimondatlan iskolai szabály alapján éli az életét: ha nagyon jól tanul, ha szorgalmas, ha mindig figyel, ha nem rosszalkodik, akkor mondjuk rá, hogy „méltó”. Van a fejünkben egy elképzelés a méltó diákról.
Vagy például elolvasunk egy könyvet vagy nézünk valamilyen filmet és a végén azt mondjuk „elnyeri a méltó jutalmát”. Miért nyeri el a méltó jutalmát az a valaki? Ha jót tett, akkor a méltó jutalom valamilyen jó dolog lesz. Aki pedig gonoszt tett, az valami rossz dolgot fog kapni a végén. Méltó rá. Miért? Azért, mert valamilyen módon éli az életét, valami betölti, vezeti, kormányozza. Ezt jelenti ez a szó.
Például akkor leszek méltóvá a tanáromra, hogyha azokat csinálom, amiket ő csinált, ha úgy élek, ahogyan ő élt, ha olyan publikációkat adok ki, amiket ő kiadott vagy talán még jobbakat. Akkor méltó leszek az ő nevére. Itt a ’méltóság’ ugyanezt jelenti, ez a kérdés fogalmazódik meg benne: ki vagy mi irányítja az életedet? Mert aki irányítja az életedet, ahhoz válsz méltóvá, attól fogsz dicséretet kapni. Itt Jézus ebben figyelmeztet bennünket.
Ezek a csoportok azért váltak méltatlanná, mert az életüket valami teljesen más irányította. Az első csoportnál láttuk, hogy megjelent a vágy, a kívánság; a második csoportnál megjelent a világhoz való viszony, az irányította az életüket; a harmadik csoportot már annyira betöltötte az ellenséges érzület, hogy amikor jött a hívás, „élből” elutasították, már annyira kemények voltak.
A kérdés így hangzik: ki vagy mi irányítja az életedet? Kinek vagy minek engedelmeskedsz? Ha nem Jézus Krisztus vezeti az életedet, akkor nehogy feletted is elhangozzon Jézustól ez a mondat: „nem voltál rá méltó”.
Az Úr kegyelme megmutatkozik a folyamatos hívásban:

Legyen bátorításul számunkra, hogy Isten folyamatosan hív, az ő kegyelme jelenik meg a folyamatos hívásában. A példázatban azt látjuk, hogy a király több szolgát is küldött, de a hívásukra nem akartak jönni. Más szolgákat is küldött, de a meghívottak közül az egyik a földjére, a másik a kereskedésébe ment, mások pedig bántalmazták, megölték a szolgákat. Aztán a király újra elküldte a szolgáit, de már mindenkihez.

Többen megpróbálják időrendi párhuzamba állítani ezt a háromszori kiküldést az ószövetségi prófétákkal, ami azt gondolom, hogy he7
lyes párhuzam. Ez a történet folytatása a gonosz szőlőművesek példázatának, majdnem ugyanazt mondja a két példázat. Úgy próbálják meg párhuzamba állítani az Ószövetséggel, hogy az első két elküldött csoport az ószövetségi prófétákat jelképezi, a harmadik csoport pedig az Újszövetséget, ahol Isten már mindenkihez küldi a szolgákat, mindenkit hív a menyegzőre. Ebből csak azt az egy dolgot szeretném kiemelni, hogy Isten hív.
Nincs leírva a történetben, de az is egyértelműen benne van, hogy a menyegző előtt a király már küldött egy meghívót a hivatalosaknak, hogy emlékeztesse őket. Ha most kapunk egy esküvői meghívót, azon jó esetben rajta van a dátum és a kezdési időpont. Ez abban az időben nem így volt. Miután már kaptak egy meghívót, a király felelőssége volt, hogy figyelmeztesse őket, hogy amire előzőleg meghívást kaptak, az immár elkészült.
Tehát azt látjuk, hogy a király folyamatosan hívogatja az embereket. Pedig már az első csoportnál mondhatná, hogy „Ne haragudjatok, én király vagyok! Miért nem jöttök?!” Nem, ehelyett még egyszer, meg még egyszer küldi a szolgákat. Én ebben Isten kegyelmét látom. Nagyon sokszor nem foglalkozunk Isten hívásával, elmegyünk mellette, pedig sokszor megállít és újra meg újra hív bennünket.
Hogyan szokott Isten figyelmeztetni bennünket, hogyan szokott hívni? Felírtam néhány dolgot, nem tudom, hogy tapasztaljuk-e ezeket a saját életünkben is? Amikor reggel felkelünk és lelkiismeretfurdalásunk van azért, mert talán már több napja nem vettük elő a Bibliát, esetleg az is lehet, hogy már több hete nem imádkoztunk – ez is Istennek egy hívása. Azért ezzel egy picit vigyáznék, mert a lelkiismeretet el lehet hallgattatni, be lehet csapni, de ezáltal is tud Isten hívni bennünket. Felhív egy testvér és megkérdezi „Hogy vagy, mi újság veled?” – ez is Istennek egy hívása. Amikor egy igehirdetésben azt érzed, hogy szíven ütött a hallott ige vagy a mondottak neked szólnak – az is Isten hívása. Amikor elővesszük a Szentírást és olvassuk belőle Isten igéjét és az szíven üt bennünket egy csendességben – az is Istennek egy hívása.

Isten folyamatosan hív. Kérdés csak az, hogy erre hogyan válaszolunk. Mi az, ami eltántorít bennünket őtőle, ettől a hívástól? Mi az, ami miatt azt mondjuk, hogy én erre nem megyek, nem akarok ott lenni ezen az esküvőn? Isten nagyon jó dologra akar hívni minket, az örökkévalóságra. A világ dolgai mérhetetlenül kicsik ehhez mérten. Az én vágyam, az én kívánságom, hol van ahhoz képest, amit Isten ajánl föl nekem az Evangéliumban?! A kettő össze sem hasonlítható, de mégis azt mondják némelyek, hogy ők márpedig nem mennek el erre a lakodalomra.
Akik azt gondolják, hogy saját ruhával lehetséges bemenni (11-13. v.)
Szeretnék még egy csoportot kiemelni és majd ezen keresztül valamire utalni is. Ezekben a versekben arról az emberről van szó, aki ott van a lakodalmon, ránéz a király és látja, hogy nincs rajta megfelelő öltözék. Mit jelent ez? Első olvasásra úgy tűnik, hogy a király tette eléggé kegyetlen. Miért dobja ki ezt az illetőt? Nem olvastuk a példázatban, hogy az útszélére küldte a szolgákat, onnan szedték föl azt a szerencsétlent, honnan lenne neki méltó esküvői ruhája, hiszen lehet, hogy egy szegény ember?!
Érthetővé válik a történet, hogyha tudjuk, hogy az ókorban egy királyi esküvőn szokás volt ruhát ajándékozni a meghívottaknak. Ez azt jelenti, hogy amikor a király meghívta ezeket az embereket – még az útszélén lévőket is –, mindegyiknek adott egy ruhát, hogy ne abban a piszkosban legyenek, hanem szép, tiszta ünneplőben. Itt arra mutat rá az ige, hogy ez az illető ezt nem vette föl. A király adott neki is egy ruhát, de ő nem foglalkozott vele.
Egy képpel szeretném ezt illusztrálni a testvéreknek. Tételezzük fel, hogy meghalunk és megállunk a mennyország kapujánál. Nem hinném, hogy ez így lesz, de éljünk mi is a mások által oly sokszor használt képpel. Ott állunk Péterrel a kapuban és nyilván úgy gondoljuk, hogy be fogunk kerülni a mennyországba. Péter azt mondja nekünk: – Itt pontrendszer működik. Ha harmincezer pontot elérsz, akkor bejutsz. – A pasaréti gyülekezetbe jártam, az hány pontot ér? – Megnézi Péter az írásait, azt mondja: – Ötöt. – Ötöt? Azért az nem túl sok a harmincezerhez képest. Sok jót is cselekedtem: voltak a rokonaim, barátaim, testvéreim, nagyon sokszor segítettem rajtuk. Adakoztam is, ez hány pontot ér? – Péter újra megnézi a feljegyzéseit, azt mondja: – Hetet. – Öt meg hét, az tizenkettő, azért ez elég messze van a harmincezertől! És mi van Isten kegyelmével? – Na – válaszolja Péter – az a maradék 29988 pont.
Értsék jól a testvérek: bármit tehetünk, nem a tettek alapján történik a bejutásunk, hanem Isten kegyelméből. Mi az a ruházat, amit Isten elfogad? „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.” Tehát milyen ruhát fogad el Isten? Azt, amelyiken ott van Jézus Krisztus vére. Csak Jézus igazsága tud felruházni bennünket és csakis ez az igazság tudja a bűneinket elfedni. Semmi más. Itt erről a ruházatról van szó, amit Isten ad. Ez az egyetlen ruházat amelyre, ha Isten ránéz, azt mondja, jöjj! Ha nem ez van rajtad, akkor
az történik, ami ezzel az illetővel is. „Én adtam neked ezt a ruházatot, miért nem vetted föl?!”
Hadd mondjak egy figyelmeztetést is a testvéreknek, a 11. vers alapján: „Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve;” – „… hogy megtekintse a vendégeket…” Ez nem azt jelenti, hogy nagyjából végignézett az embereken, hanem ez egy komoly végigmérés volt. Ez a szó az eredeti görögben azt is jelenti, hogy ’meglátogat’, ’szemlét tart’. Például a hadvezér megvizsgálta a seregen, hogy minden rendben van-e: megnézte a páncélzatot, hogy megvan-e a kardja, jó-e az a kard, jól néznek-e ki, nem éhesek-e a katonák, megnézett mindent. Végigmérte őket. Ez azt jelenti testvéreim, hogy az Úr Isten így nézi meg mindannyiunk életét. A kérdés csak az, hogy amikor az Úr Isten megvizsgál bennünket, meglátogat, akkor mit fog találni? Fel vagyunk-e öltözve abba a ruhába, amit ő adott nekünk az ő ingyen kegyelméből?
Még évekkel ezelőtt a testvéremmel elmentünk az Andrássy útra. Neki az volt az egyik hóbortja, hogy szeretett nagyon drága ruházati üzletekbe menni. Amikor az egyik ilyen üzletbe bementünk, egy kicsit kényelmetlenül is éreztük magunkat, mert rögtön megkínáltak bennünket kávéval. Körülnéztünk és egyik ruhára sem volt kitéve az ára. Az ide bejövő embernek természetesen a pénz nem kérdés. Tippelgettünk is a testvéremmel, hogy egy-egy ruha hányszorosa lehet a fizetésünknek, valószínűleg még egy zoknit sem tudtunk volna megvenni… Milyen jó, hogy van egy mennyei Atyánk, aki a mérhetetlenül drága ruhánkat kifizette. Az ára az volt, hogy Jézus meghalt a kereszten. A legcsodálatosabb ebben az egészben, hogy mindezt ingyen adja.
Ma este hangozzon Istentől ez a kérdés hozzánk: ha megállunk Isten előtt, milyen ruhát lát rajtunk? Mit hordunk? Figyelmeztet bennünket, nehogy méltatlanok legyünk, amikor megjelenünk előtte. Lássuk meg az ő kegyelmét, mit végzett el a kereszten, és lássuk meg azt is, hogy Isten folyamatosan hív bennünket. Most is hív. Amikor a testvérek előveszik a Szentírást, Isten azon keresztül is hív, ne legyünk olyanok, akik erre befogják a fülüket. Nagyon sokszor figyelmeztet is, ne legyünk olyanok, akik erre nem figyelünk. Szeressük a mi Urunkat annyira, hogy amit ő mond, azt tegyük is meg, mert ő az életét adta érettünk a kereszten. Ámen.

Élt egyszer egy ember, aki minden rosszat elkövetett az életében, amit csak tudott. Meglopta egy komolyabb összeggel a munkahelyét és amikor a rendőrségen kérdőre vonták, hazudott. Rábizonyítani nem tudták, így elengedték. Feleségét már többször megcsalta és amikor ez kiderült, azt is tagadta. Az alkohollal is sokat küszködött. Egy nap gondolt egyet, elment a helyi gyülekezetbe, és ott sokak előtt nyilvánosan tanúbizonyságot tett, hogy már gyerekkorában ebbe a gyülekezetbe járt, ide tartozott és nagymamája sokszor elhozta. Ezek az életében olyan meghatározó események voltak, amik miatt igyekezett szent életet élni. Csakhogy ez nem volt igaz.
A felesége Istenfélő asszony volt és nagyon megharagudott a férjére. Megmondta neki, hogy amit tett, az képmutatás. Menjen vissza a gyülekezetbe és vallja be mindenki előtt, hogy kicsoda ő valójában. Isten felhasználta a feleségét, mert a férje beismerte azt, amit tett. Így hát visszament, kiállt mindenki elé a gyülekezetben, elmondva, hogy kicsoda is ő valójában és eddig miket csinált. Az egészet nagyon sajnálja és szeretne segítséget kérni a gyülekezettől. Erre visszavonták a gyülekezeti tagságát. Amikor kiment a templomból, egy érdekes dolog jutott az eszébe: „Ezek a keresztyén emberek nagyon furcsák. Amikor hazudtam befogadtak, amikor igazat mondtam, akkor kitagadtak.”
Urunk Jézus Krisztus elmond nekünk egy történetet a felolvasott igében. Két férfiről van benne szó, akiknek az életük teljes mértékben eltérő. Az egyikőjük megpróbálta magát „beimádkozni” Isten országába, de nem sikerült neki. A másik pedig megpróbálta „kiimádkozni” magát Isten országából, annak sem sikerült.
Lukács világossá teszi számunkra, hogy Jézus kiknek vagy kinek mondja ezt a példázatot: „Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta…”.
zatot neked mondja-e vagy sem, akkor arra kérlek, hogy őszintén válaszolj a következő kérdésekre.
Előfordult már veled az, hogy jobbnak tartottad magadat azoknál az embereknél, akik nem járnak templomba? Ha igen, akkor Jézus Krisztus neked szánja ezt a példázatot.
Volt már olyan veled, hogy úgy néztél a börtönben lévő rabokra, hogy te jobb vagy náluk? Ha igen, akkor Jézus ezt a példázatot neked akarja elmondani.
Szoktál úgy tekinteni az elvált emberekre, hogy te jobb vagy náluk, mert te nem váltál el? Ha igen, akkor Jézus ezt a példázatot neked szánja.
Volt már olyan, hogy valakit lenéztél csak azért, mert bizonyos kérdésekben nem úgy gondolkozott, mint te? Ha igen, akkor Jézus neked szánja ezt a példázatot.
Volt már olyan, hogy bárkit, bármilyen okból lenéztél és arról akartad önmagadat meggyőzni, hogy te jobb vagy nála? Ha igen, akkor Jézus ezt a példázatot neked üzeni.
Rögtön az elején szeretnék tenni egy pontosítást a fordítással kapcsolatban: „A farizeus megállt, és így imádkozott magában…”. Miért mondja a Szentírás ezt az egy szócskát, hogy ’magában’? Miért olyan fontos ez? Alapvetően a legtöbb imádságot magunkban mondjuk el. Itt mégis megjegyzi a Szentírás, hogy ’magában’ mondta ezt az imádságot. Ez azért fontos, mert ha megnézzük az eredeti görög szöveget, itt nem a ’magában’ hangzik. Ugyanis az itt használt prepozíció teljesen mást fejez ki: az imádság irányát mutatja meg, hogy kihez imádkozik ez az illető. Szó szerint így hangzik: ’önmagához’, ’önmaga felé’ vagy ’önmagának’ mondja ezt az imádságot, tehát nem önmagában.
Azt gondolom, hogy sokszor tudunk ilyenek lenni lelki téren. Ez körülbelül olyan, mint amikor még évekkel ezelőtt élt a nagymamám és néha küldött nekem névnapra egy levelet. Érdekes volt, hogy a levelet nekem címezte, de a tartalma nem nekem szólt, hanem az édesapámnak. Az állt benne, hogy amikor elmegyünk hozzá, akkor mit vigyen édesapám, mire készüljön, mi fogja őt várni, mit kell felújítani, elvégezni. Odaadtam édesapámnak a levelet és annyit mondtam, hogy a nagymama küldött neked egy levelet, amit nekem címzett, de szerintem neked szól.
Mi is szoktunk így beszélgetni egy-egy emberrel, hogy a mondandónknak igazából nem is ő a címzettje, hanem egy harmadik fél, aki talán ott áll mellettünk. Ezt mondhatjuk „ügyes húzásnak”, de inkább al3
ma, amikor Istenhez imádkozunk, talán szerepel is Isten neve a mondatainkban, de a címzettje mégsem ő. Hogyan juthatunk keresztyénként abba az állapotba, hogy amikor leülünk imádkozni, akkor valójában az imádságunk címzettje nem Isten, hanem valaki teljesen más? Valójában az imádságimat nem is Istenek mondom el, hanem saját magamnak? Tegyük fel őszintén magukban a kérdést: mi a célja az imádságomnak? Kinek akarom elmondani azt? Ez a szentírási szakasz abban figyelmeztet bennünket, hogy jól vigyázzunk, nehogy mi is eljussunk ebbe az állapotba. Hogyan juthatunk abba a helyzetbe, hogy az imádságunknak a címzettje valójában én magam leszek?
Amikor a szeretet meghidegül és megjelenik a gőg
Amikor azt gondoljuk, hogy nagyon sok mindent tudunk Istenről, nagyon jól ismerjük a Szentírást, akkor annak ezek a következményei: az egyik a szeretetlenség, a másik pedig a gőg. Korinthusiakhoz írt 1. levél 8. rész, 1. vers: „… az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.” Vagy egy másik példa a Máté evangéliumának 2. fejezetéből: »Öszszehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: „A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.”« Heródes király hívatta a főpapokat és az írástudókat, akik nagyon okosak voltak, nagyon jól ismerték a Szentírást. Rögtön meg tudták mondani, hogy hol kell megszületnie, de nem mentek el tisztelni Jézust, nem borultak le előtte. Ott volt a nagy tudásuk, a nagy ismeretük, de a szeretet hiányzott belőlük. Az ismeretük előrébb való volt az Isten szereteténél és a másik szereteténél is, és ez határozta meg őket. A bölcsek pedig eljöttek több ezer kilométert megtéve megtudakolni, hogy hol kell megszületnie Jézusnak, hogy leborulhassanak előtte, pedig ők nem ismerték a Szentírást annyira, mint a farizeusok és az írástudók.
Azt gondolom, hogy az írástudók számára nagy-nagy figyelmeztetésnek kellett lennie ennek a történetnek: „Nézzétek meg! Ti nagyon jól ismeritek a Szentírást és mégsem szeretitek az Urat!” Nekünk is lehet ez figyelmeztetés, ha nagyon sok mindent tudunk a Szentírásból, vagy azt gondoljuk, hogy sokat tudunk. Kérdés, hogy a szeretetem igazodike ehhez a vélt ismerethez? Vagy ha egy rajzzal kellene szemléltetni a mi Isten imádatunkat, akkor az valójában úgy nézne ki, mint egy nagy fejű
meretemet. Ezzel nagyon kell vigyázni, mert ennek lehet az az egyik következménye, hogy az ember szeretetlenné válik, és amikor leül imádkozni, akkor az imádsága nem Istent fogja megcélozni.
A másik következmény pedig, hogy gőgössé válik az ember. Mi volt itt a probléma a farizeussal? Így fogalmaz: hálát adok – nem vagyok olyan – böjtölök – tizedet adok abból – amit birtoklok. Egy mondatában mind az ötször megjelenik az, hogy ’én’. Én, én, én mit teszek, mit csinálok. Egyébként jó a fordítás, mert ez a görögben is megjelenik, mindig így fogalmaz: én, én, én, én, én, ötször elmondja. Megjelenik a gőg.

Még évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet C. S. Lewis-tól, most néhány gondolatot fogok kiemelni belőle, ami akkor sok dologban elgondolkoztatott. Nem mindennel értek egyet, amit mond, de van, amin érdemes elgondolkozni. Szerinte minden bűnnek a fő gyökere a gőg – és mindjárt el is mondja, hogy miért. „Ha meg akarjuk tudni, hogy menynyire vagyunk büszkék, akkor annak tulajdonképpen az a legkönnyebb módja, ha feltesszük magunknak a kérdést: „Mennyire tudom elviselni, ha mások rendreutasítanak, vagy nem akarnak rólam tudomást venni, beavatkoznak a dolgaimba, lekezelnek vagy hencegnek velem szemben?” Arról van szó, hogy minden egyes ember gőgje szemben áll mindenki más gőgjével. – Én akartam a társaság központja lenni egy összejövetelen, és azért éreztem rosszul magam, mert más valaki játszotta ezt a szerepet. Ugyanannak a szakmának két képviselője soha sincs egy véleményen. Mindenkinek tisztán kell mármost látni azt, hogy a gőg lényegileg természetéből eredően jelent szembenállást, míg a többi bűn, hogy úgy mondjam, csak véletlenül. A gőgös embernek nem telik öröme abban, ha van valamije, csak akkor, ha többje van, mint a szomszédjának. Azt mondjuk, az emberek azért és arra büszkék, hogy gazdagok, okosak vagy jó külsejűek, de nem így van. Arra büszkék, hogy gazdagabbak, okosabbak, jobb külsejűek, mint mások. Ha mindenki egyformán gazdag, okos vagy csinos volna, nem volna mire büszkének lenni. Az összehasonlítás az, ami gőgössé tesz bennünket; annak az öröme, hogy a többi fölött állunk. Mihelyt megszűnt a szembenállás, a vetélkedés lehetősége, a gőg is eltűnik.”
Aztán elmondja, hogy miért akarnak az emberek nagyon sok pénzt szerezni. Például, ha valaki tízezer font jövedelemmel rendelkezik, miért sóhajtozik a húszezer után? Miért annyira fontos ez, hiszen akkoriban amikor ezt írta Lewis, tízezer fonttal is nagyon jól meg lehetett élni. „Nem a több élvezetért való sóvárgás. Tízezer fontból előteremtheti mindazt a luxust, amit egyáltalán élvezni tud. A gőg az, amiért gazda5
kissé, mert nem gondolom, hogy valaki azért akar meggazdagodni, mert a másikkal szemben aztán gőgös akar lenni. Egy igeszakasszal indokolnám a testvéreknek, hogy miért gondolom így. „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” C. S. Lewis a gőgöt nevezi meg gyökérproblémának, de a Timóteusi levél a pénzszeretetet. „Ha gőgös vagyok és akad a világon akár egyetlen ember, aki hatalmasabb, gazdagabb vagy okosabb, mint én, az a vetélytársam lesz és ellenségem.” Lewis szerint ez a gőg.
De ettől függetlenül teljes mértékben igaz az, hogy könnyen gőgössé tudunk válni. Lewis szerint a világon minden nyomorúság fő oka a gőgösség. A családban is, mert nem akarok megbocsátani a másiknak és gőgös maradok. Valamit tesz a másik és nem bocsátok meg neki. „Más bűnök néha még össze is hozzák az embereket; jó cimboraságot, tréfálkozást, szívélyességet tapasztalhatunk iszákos vagy erkölcstelen emberek körében. De a gőg mindig ellenségeskedést jelent, a gőg maga az ellenségesség.”
Méghozzá nemcsak ember és ember között, hanem Istennel szemben is. Vannak, akik nagyon könnyen összejönnek, együtt isznak, ivócimborák, de a gőgben viszont ellenségévé válnak a másiknak. Ha büszkén közeledünk Istenhez, akkor annak az az egyik következménye, hogy az imádságban magunkhoz kezdünk el beszélni. Nem ennyire egyértelmű ez a gőg és a szeretetlenség amikor leülünk imádkozni, csak azt fogjuk tapasztalni, hogy imádságaink nem találnak meghallgatásra. Miért nem? Azért, mert az imádságot valójában nem Istennek mondjuk el és a szívünkben ott van a gőgösség, a szeretetlenség, a vélt tudásunk, hogy milyen okosak vagyunk.
Amikor megelégszünk a külső igazsággal
Máté evangéliuma 23. fejezetének 25. verse: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül pedig tele van rablásvággyal és féktelenséggel.” A külsőség fontosabb lett számukra, mint az, hogy Isten a szívükben munkálkodjon. Ennek is lehet az a következménye, hogy amikor leülünk imádkozni, akkor az imádságunk címzettje nem Isten, hanem mi magunk.

Kívülről lehet, hogy szép az életünk, nem vagyunk megátalkodott gazemberek, de ha nem vagyunk kapcsolatban megváltó Urunkkal, ha csak a külsőségekre fókuszálunk és szívünkben nem történik változás, nem munkálkodik az Úr, akkor egyáltalán nem vagyunk jobbak a megátalkodott gazembereknél.
tával és rábeszélésével megöli Duncant a skót királyt. Lady Macbethet később elkezdi emészteni a bűntudata. Elkezdi mosni a kezét, de nem tud megszabadulni a vérszagtól. Így fogalmaz: „Itt mégis érzik a vérszag. Arábiának minden illatszere sem édesíti meg e kis kezet!” Lady Macbethnek igaza van: a szappan, a víz, a parfüm nem képes megtisztítani külsőképpen, de hála Istennek a Szentírás a következőket mondja: „… Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.”
Amikor csak azért imádkozunk, hogy megnyugtassuk magunkat
Ha már hetek vagy hónapok óta nem imádkoztunk és érezzük is a hiányát, tudjuk, hogy ez az állapot nem jó, tenni kellene valamit, bennünk van a vágy, hogy ez a helyzet oldódjon meg, ne legyen maradandó. Gondolunk egyet és elmondunk egy imádságot, amire eltűnik a lelkiismeretfurdalás. Viszont ez az imádság nem Istent szólítja meg, hanem a lelkiismeretünket. Megnyugszik a lelkiismeretünk, majd eltelik egy-két nap, egy-két hét, talán egy-két hónap, aztán újra megszólal: „Látod, megint így éled az életedet, már jóideje megint nem imádkoztál!” És akkor az ember újra leül imádkozni…
Amikor az Istennek való engedelmesség másodlagossá válik
Most már több mindent láttunk: ahogy megjelenik az emberben az ismeret, elkezd szeretetlen, gőgös lenni, Istentől eltávolodni és nem is biztos, hogy észreveszi. Elkezd hetente, talán csak havonta imádkozni és az engedelmesség is kezd eltűnni az életéből, és olyan dolgokra fókuszál, amik nem a legfontosabbak.
„De jaj nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhanyagolni!” (Lk 11,42). Mit mond itt Jézus? Szeress – ez a fő parancsolat, de ti nem ezt teszitek. Mire fókuszáltok? Böjtöltök és tizedet adtok. Az Ószövetség csak azt határozta meg a zsidó embernek, hogy a jövedelme tíz százalékát adja oda, de a farizeusok nem csak a fizetésük tíz százalékát adták oda, hanem mindennek, amit vásároltak.

Ők hetente kétszer böjtöltek. Az Ószövetség évenként egy böjtöt írt elő, az engesztelés napján, de ők évente 104 alkalommal böjtöltek. Azzal nincs semmi baj, ha többet adunk Istennek, mint a tizedünk. Azzal sem, ha többet böjtölünk. A probléma ott kezdődött, hogy az Istennek
Jézus, hogy ezeket sem kellene elhanyagolni, de ami igazán fontos, azzal foglalkozzanak.
Miben foglalja össze Jézus a törvényt? „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,37-39). Itt jelentkezik az, hogy nem voltak engedelmesek, mert valamilyen törvényi előírást fontosabbnak tartottak és elfeledkeztek arról, hogy szeressék a másikat.
Volt egy nagyon jó szokás az egyik régi gyülekezetemben. A gyülekezet térségét felosztották régiókra. Mindegyiknek volt egy vezetője, akinek az volt a feladata, hogy ezt a néhány utcányi területet felügyelje. Neki kellett a gyülekezeti tagokat látogatni, velük beszélgetni és foglalkozni. Nyilván a lelkész is végezte ezt a szolgálatot, de neki kifejezetten ez a terület volt a feladata. Ha egy új család érkezett a gyülekezetbe, amely pont az ő „területén” lakott, akkor neki kellett meglátogatni azt a családot. Egyik alkalommal egy fiatal hívő család a környékre költözött és elkezdtek a gyülekezetbe járni. A gyülekezet területi képviselője (most nevezzük így) meglátogatta őket és az első dolog, amit mondott nekik a következő volt: „Akkor most légyszíves fizessetek egyházfenntartói járulékot!” Istennek hála ez a fiatal házaspár nem akadt ki ezen a dolgon, de azért fura volt számukra az egész. Azután ezt a dolgot mind a két féllel megbeszéltük, a családdal is és a „területi képviselővel” is. Nem az egyházfenntartói járulék az elsődleges, hanem hogy szeressük, bátorítsuk őket, Krisztusra mutassunk nekik. A probléma az, amikor valamilyen törvényi előírást fontosabbnak tartunk – akár a gyülekezeti életünkben –, mint azt, hogy ezt az illetőt, aki ott van, annak az evangéliumot mutatnánk fel.
Ezzel szemben Jézus mit tett egy ilyen helyzetben? „Egy másik szombaton bement a zsinagógába, és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze sorvadt volt. Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust: gyógyít-e szombaton; hogy ily módon találjanak valamit, amivel vádolhatják. Ő azonban, ismerve gondolataikat, ezt mondta a sorvadt kezű embernek: „Kelj fel, és állj a középre!” Az felkelt és odaállt. Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Megkérdezem tőletek: szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni, életet menteni vagy kioltani?” És végignézve mindnyájukon így szólt a beteghez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Ő kinyújtotta, és meggyógyult a keze. Azokat pedig esztelen indulat szállta meg, és arról beszéltek egymás között, hogy mit tegyenek Jézussal.” (Lk 6,6-11). Ott volt a szombatnapi törvény betartása, Jézus
Előfordulhat az, hogy amikor leülünk imádkozni, akkor nem Istent szólítjuk meg, hanem önmagunkat, mert valójában nem a szeretetre fókuszálunk, hanem csak a külsőségekre. Ebben legyen nekünk figyelmeztetésül ez a szakasz, hogy jól vigyázzunk, hogyan imádkozunk!
Az alázatosságra odafigyel Isten!
Most nézzük meg egy kicsit a vámszedőt, hogy milyen is volt ő. Azt gondolom, hogy mindannyian ismerjük a vámszedőket, nagyon sokat hallottunk már róluk. Sok mindent elkövettek azért, hogy gyűlöljék és megvessék őket, ami nyilván abból fakadt, hogy egy vámszedő sokkal többet kért be egy zsidó társától, mint amennyit kellett volna, és ezért már nem hittek a szavuknak. Ennek az volt az egyik következménye, hogy nem tölthettek be állami hivatalt, sőt, zsidó bíróság előtt nem is tanúskodhattak, mert a szavuk teljesen hiteltelen volt egy zsidó ember számára. A farizeusok szemében egy vámszedő törvényen kívüli embernek számított.
De mégis furcsa fordulatot vett a történet. A farizeus ugyanis megpróbálta lenyűgözni Istent és nem sikerült neki. A vámszedő meg egyáltalán nem akarta lenyűgözni Istent, csak egyszerűen alázatos volt, és azt olvassuk vele kapcsolatban: „Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.”
Már a vámszedő megszólalásában is érezni lehet az őszinteséget, amikor így kezdi: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Két dolgot fogalmaz meg ebben a mondatában. Egyrészt elismeri azt, hogy bűnös, másrészt azt kéri, hogy „légy irgalmas”. Itt is pontosítanék egy kicsit, mert ez szó szerint így hangzik: ’engesztelődjél ki velem’ bűnössel vagy ’szelídülj meg’, ’békülj meg velem bűnössel’, Vida Sándor újszövetségi fordításában is így szerepel. Tehát ez a vámszedő azt mondja ki ebben a mondatban, hogy tisztában van azzal, hogy Istent ki kell engesztelni. Hogyan tud kiengesztelődni az Atya? Csak is egyedül Jézus Krisztus által. Nagyon érdekes, hogy itt megjelenik az evangélium. Tehát ezzel az egy mondatával két dolgot fejez ki: bűnös vagyok és tudom, hogy csak Jézus által tud az Atya kiengesztelődni. „Uram, légy hozzám irgalmas! Könyörülj rajtam Uram!” Ennek pedig az lett a következménye, hogy „megigazíttatván ment haza”, passzív szerkezetben áll ez a szó. Isten volt, aki megigazította, igaznak nyilvánította. Igazzá lett, igazzá tétetett ez az illető, nem úgy, mint amaz. Tisztában volt azzal, hogy hányadán áll Istennel.
tört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” Pontosan ez volt a különbség a farizeus és a vámszedő között. A farizeus úgy ment Isten elé imádságban, hogy tele volt a keze: én, én, én, én, én. A vámszedő pedig üres kézzel ment oda Isten elé, nem tartott semmit sem. Tisztában volt azzal, hogy bűnös és azzal, hogy az Úrnak ki kell engesztelődnie vele kapcsolatban.
Valaki így fogalmazott: „Isten egyetlen embert sem küld el üres kézzel, csak azt, aki telve van önmagával.” Ez a mondat nagyon bennem maradt. Csak azt küldi el Isten, aki telve van önmagával és nem üres kézzel megy hozzá.
A kérdés az testvérem, hogy mi hogyan megyünk Istenhez imádságban. Hogyan imádkozunk? Mennyire van telve a szívünk önmagunkkal, a mi dolgainkkal, vágyainkkal, érzéseinkkel? Nyilván ezeket is el lehet mondani Istennek, de kinek akarom mondani az imádságot? Kit akarok megcélozni vele? Úgy ülök le imádkozni, hogy tisztában vagyok azzal, hogy kicsoda Isten és ki vagyok én, és milyen hatalmas különbség van közöttünk? Csakis úgy jöhetek elé imádkozni, hogy ott van közöttünk Jézus Krisztus, aki engesztelő áldozat volt énérettem.
Egy történettel szeretném befejezni. Sok évvel ezelőtt a kínai császár zenekarába bekerült egy ember, aki nem tudott sem énekelni, sem hangszeren játszani. Amikor a zenekar gyakorolt vagy fellépett, akkor a fuvolát csak odatartotta a szájához, de nem fújt bele soha, csak imitálta. Sok évig jó fizetést kapott, kényelmes életet élt.
Egy napon azonban a császár minden zenésztől egy magánszámot kért. A fuvolás emberünk ettől igencsak megijedt, hiszen már nem tanulhat meg hangszeren játszani, ahhoz már késő. Úgy tett, mintha beteg lenne, de a császár orvosát nem tudta megtéveszteni. Ezért azon a napon, amikor neki kellett volna előadnia a zeneszámát, mérget vett be és megölte magát. Nem mert így megállni a császár előtt.
Ahhoz, hogy Isten meghallgassa imádságainkat, ebben az életben szembesülnünk kell azzal, hogy milyenek vagyunk valójában. Ha most szembesülünk vele, akkor tagja lehetünk egy mennyei kórusnak. Ha később szembesülünk ezzel, akkor jól vigyázzunk, mert akkor másnak a kórusához fogunk tartozni.
Jézus Krisztus arra figyelmeztet bennünket ebben a történetben, hogy jól vigyázzunk, hogyan imádkozunk, kinek mondjuk az imádságot, mi van a szívünkben! Harag, gőg, szeretetlenség, vélt tudás? Esetleg csak önmagunkat akarjuk meggyőzni arról, hogy az életünkben minden rendben van és ezért imádkozunk hetente, kéthetente vagy havonta egy10
oda hozzá. Megmutatja azt, hogy hol vétettünk, milyen a mi szívünk. Mondjuk el bátran mi is: „Légy irgalmas nekem, bűnösnek! Tudom azt, hogy rád szorulok, tudom azt, hogy távol vagyok tőled és te vagy az egyedül, aki segíteni tudsz ebben a helyzetben.”

Létezik egy régi vicc, ami a következőképpen hangzik. Egy lelkész és egy taxisofőr meghalnak és a menny kapuja előtt állnak sorban, hogy vajon bekerülnek-e. A taxis napszemüvegben, bőrdzsekiben, farmernadrágban vár a sorára. Amikor rákerül a sor megnézik a nagykönyvben, hogy szerepel-e benne. Megtalálják a nevét és adnak neki egy aranybotot és egy selyemköpenyt: – Vedd el ezeket és lépj be a Mennyeknek Királyságába! – hangzik a felszólítás számára.
meg is találják: – Tessék, itt van egy fa bot és egy vászonköpeny, vedd el és lépj be a Mennyeknek Királyságába! – Miközben elveszi ezeket, csak nem hagyja nyugodni egy gondolat, így a következőt kérdezi: – Bocsánat, hogy szólni merek, de az előttem álló férfi taxisofőr volt és aranybotot, selyemköpenyt kapott. Én több mint negyven évig szolgáltam lelkészként és egy fa botot és egy vászonköpenyt kaptam. Hogy lehet ez? – Úgy, kedves barátom, hogy amíg te prédikáltál, addig az emberek aludtak, amíg ez a taxis vezetett, addig mindenki imádkozott.
Persze ez csak egy vicc, de érdemes őszintén elgondolkozni azon, hogy milyen a szolgálatunk a Pasaréti Református Gyülekezetben. Legkevésbé szeretném azt, hogy bármilyen szolgálatban álljunk is, az teljes mértékben hatástalan legyen. Azt hiszem egyikünk sem akarja elaltatni az embereket egy külső vallásossággal. Mindannyian szeretnénk az embereket az élő Krisztushoz vezetni, és szeretnénk, ha az emberek szívében valódi változás történne.
Az igazi kérdés pedig az, hogy hogyan tud ez megtörténni. Hogyan érhetünk el valamilyen eredményt a sajátunk és mások életében? Hogyan vezethetünk embereket Krisztushoz? Hogyan tudunk mi hívő emberekként, de gyülekezetként is gyümölcsöt teremni Isten dicsőségére?

Ezekre a kérdésekre válaszol itt maga Jézus Krisztus, amikor ebben a felolvasott történetben a gyümölcstelen vallásról, ennek a problémájáról beszél. Ehhez a terméketlen fügefa képét mutatja meg a tanítványainak és velük együtt nekünk is. Nézzétek meg, itt a terméketlen fügefa, ez olyan, mint a terméketlen vallás.
„Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett, és meszsziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje. Jézus megszólalt, és ezt mondta a fának: „Senki ne egyék rólad gyümölcsöt, soha többé.” A tanítványai is hallották ezt.” Amikor Jézus ezeket a mondatokat mondja – nagyon jól tudjuk, hogy már közeledtek húsvéthoz –, április környéke lehetett, és ez az időszak nem a fügeérés ideje volt. Tudni kell, hogy Palesztinában már március környékén megjelennek kis ehető rügyek a fügefákon, de még nem teljesen érettek. Ez akkoriban a szegényemberek egyik szokásos étele volt.
Jézus tehát meglát egy ilyen fát, ami nagyon zöldellő, sok levél van rajta és amikor odamegy, nyilván azt várja, hogy lesz rajta egy kis ehető rügy. De nem talál rajta semmit. Ez azt jelenti, hogyha még áprilisban sincs semmi a fügefán, akkor valószínűleg ebben az évben már nem is fog teremni. Nincs rajta kis rügy, nem lesz rajta később az érés idején sem ehető, finom, zamatos gyümölcs. Hiába vannak rajta nagy, zöld levelek, sen3
Jézus megátkozta, hogy a tanítványainak és ezen keresztül nekünk is tanítson valamit. Négy nagyon egyszerű felszólítást fogalmaztam meg arról, hogy Jézus Krisztus mit vár tőlünk. Így hangzik az első felszólítás:
Légy gyümölcsöző!
Jézus azt akarja, hogy a követői olyan életet éljenek, amely gyümölcsöző: olyan életet éljünk, amely mások életében is változást hoz, hogy az embereket odavezessük őhozzá.
Jézus korának zsidó vallása teljes mértékben gyümölcstelen volt és a terméketlen fügefa képével azt akarja szemléltetni, hogy maga Izrael gyümölcstelen. Sőt, a vallásukkal valójában nemhogy közelebb vitték az embereket, hanem inkább eltávolították őket Istentől. Amikor pedig Jézus megátkozza a fügefát, azzal valójában azt átkozza meg, amit az jelképez. A fügefa Jézus idejében a gyümölcstelen vallást jelképezte és ezzel együtt testvéreim Jézus átka alatt van ma is az a vallás, amely nem terem gyümölcsöt! Miben akadályozták a zsidók ezeket az embereket, milyen falakat emeltek az emberek és Isten közé? Ezt látjuk abban a történetben, amikor Jézus megtisztítja a templomot.
Jeruzsálembe egész évben zarándokok érkeztek az ország minden részéről főleg húsvétkor, hogy áldozatot mutassanak be a templomban. Sokan közülük nagyon-nagy távolságot tettek meg, ezért számukra egyszerűbb volt, ha helyben vették meg az áldozati állatot, mint egész úton, akár több száz kilométeren keresztül húznák maguk után. De mi volt ebben az üzlet? Az, hogy akik esetleg mégis hoztak magukkal áldozati állatot, azt megvizsgálták, hogy alkalmas-e áldozatra. Szigorúan meghatározták, hogy milyennek kell lennie, nagyon sok kitétel volt és így könnyen lehetett „hibát” találni. Ezért csak azt áldozhatták föl, amire azt mondták, hogy alkalmas rá, és természetesen a legtöbb állatot alkalmatlannak találták. Így a templomban van annak környékén kellett megvenni ezeket az áldozati állatokat, amiket nyilván sokkal drágábban adtak. Egy galambpár normál ára, amit egy szegényember tudott vinni, egy napi bérnek felelt meg, viszont a templomban ez lehetett a negyvenszerese is. Ez volt ebben az egyik nagy üzlet.
Mindenkinek kötelező volt éves „templomi adót” fizetni, ezért pénzváltók is voltak a templom területén, hiszen a római és görög érméket nem használhatták fel. Azokon ott díszelgett a császár vagy a király jelképe, ami már faragott képnek minősült, ezért át kellett váltani azokat templomi érmékre. Ma is vannak költségei az átváltásnak, viszont abban az időben ez körülbelül huszonöt százalék lehetett, tehát a teljes összeg egynegyedét levették. A Szentírásból azt is tudjuk, hogy ezek a pénzváltók, adó4
csaltak az érmék átváltásánál, ahogy ezt Zákeus történetéből is ismerjük. A szegény- vagy a vidékről jött ember pedig nem ismert minden fortélyt, cselt, őket úgy verték át, ahogy akarták.
Mi volt a legnagyobb probléma? Az, hogy ezt a piacot a templomon belül, a pogányok udvarában helyezték el. Gondoljanak bele a testvérek, hogy amikor egy pogány szerette volna megismerni Istent, szeretett volna imádkozni, bement a templom pogányoknak fenntartott részébe és konkrétan egy piacot talált. El tudjuk képzelni, hogy milyen nagy lehetett ott a hangzavar. Próbáltak üzletelni, érvelni, alkudozni, miközben még a másik hangját sem lehetett hallani, és közben volt egy-két ember, akik meg szerettek volna imádkozni, de nem tudtak leülni, elcsendesedni. Az egyetlen hely, ahol egy pogány találkozhatott volna Istennel, konkrétan egy forgalmas piactér lett. Egy történész leírta, hogy a Krisztus után 66. évi húsvétkor a pogányok udvarában több mint 250.000 állat volt a pogányok udvarában. Képzeljük csak el, hogy ennyi állatnak milyen hangja lehetett.

Évek óta megakadályozták a pogányokat, hogy Istenhez jöjjenek, mindezt a vallás nevében. Persze sokak számára jövedelmező volt az üzlet – leginkább a vezetőknek –, de nem vették észre a lényeget, méghozzá azt, hogy miért is épült a templom. És erre emlékezteti őket Jézus a 17. versben: „Nincs-e megírva: Az én házam imádság háza lesz minden nép számára?” A templomnak egy olyan helynek kellett volna lennie, ahol zsidó és pogány együtt imádkozhat Istenhez. De hogyan folytatta Jézus? „Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Ezután megtisztította a Templomot, kiűzte onnan az árusokat.
Hogyan válaszoltak rá a vallási vezetők? „Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el.” Tehát itt arról van szó, hogy a vezetők nem engedték, hogy Jézus megtisztítsa a gyümölcstelen, üres vallásosságukat. Mindennek pedig az lett a következménye, hogy negyven évvel később az egész templomot lerombolták.
Kedves testvéreim! Velünk ne történjen így! Hogyan olvastuk az elején? „[M]essziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit.” Mindannyiunk életében bekövetkezik az a pillanat, amikor Jézus ránéz az életünkre és eljön, hogy megvizsgáljon minket. A kérdés csak az, hogy mit lát? Azt látja, hogy csupán zöldellő fák vagyunk gyümölcs nélkül? Azt látja, hogy olyan hagyományokhoz ragaszkodunk, amik bennünket is és másokat is távol tartanak Krisztustól?
Látható az életünkben valamilyen gyümölcs, amit ő munkált ki, mondjuk az elmúlt néhány évben? Mert ha nem, akkor csak zöldellő fák vagyunk, amik külsőleg jól néznek ki, de a lényegük hiányzik. Ne felejtsétek el azt sem, amit már mondtam az elején, hogy a zöldellő fügefa megátko5
künk sem szeretne Isten átka alatt lenni. És ha mindannyian lelki gyümölcsöt akarunk teremni Isten dicsőségére és Istenhez vezetni az embereket, akkor az első feladatunk az, hogy engedjünk Krisztus tisztításának. Amire azt mondja, hogy az nem jó, arra mi is mondjuk azt, és ne úgy legyünk, ahogy itt olvassuk, hogy nem értünk vele egyet: „Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el.”
Ne legyél képmutató!
Így hangzik a következő felszólítás. A 17. versben Jézus azzal vádolja a vallásos embereket, hogy a templomot rablók barlangjává tették. Ezt egyébként Jeremiás prófétától idézi a 7. fejezetből, ami így hangzik: „Vajon rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amelyet az én nevemről neveztek el?” (Jer 7,11). 600 évvel Jézus születése előtt már Jeremiás is ezzel korholta az övéit, a népet. Mivel? „Ti hazug szavakban bíztok, amelyek semmit sem érnek. Loptok, gyilkoltok, paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baalnak tömjéneztek, és más isteneket követtek, akiket nem ismertek. Azután idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet az én nevemről neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk!” (Jer 7,910). Micsoda képmutatás?! Loptak, házasságot törtek, gyilkoltak, aztán elmentek a Templomba, mintha mi sem történt volna. Megpróbáltak elbújni a vallási rituálé mögé, de Jeremiás nagyon világossá teszi, hogy Isten figyel és mindent lát.
Ma minket is figyelmeztet Jézus, hogy mi ne legyünk ilyenek. Ne legyünk olyanok, akik valamilyen életet élünk otthon, a családban, a munkahelyen, az iskolában, aztán eljövünk a templomba és eljátsszuk azt, mintha minden rendben lenne. Zöldell az életed? Jól néz ki az életed? A gyülekezetben úgy nézel ki, mintha semmi probléma nem lenne? Viszont, ha közelről megvizsgáljuk, akkor mit látunk? Ha Jézus megvizsgál bennünket, azt látja, hogy csupán képmutatóak vagyunk?
Mert bizony a vallási rituálék nem képesek elfedni a bűneinket. Nem bújhatunk el a templomba járásunk mögé. Nem bújhatunk el a tizedünk mögé. Nem bújhatunk el az énekléseink és az imádságaink mögé. Nem arról van szó, hogy ezek rossz dolgok lennének, de ezek nem tudják elrejteni a bűneinket. Egyedül Jézus tud azoktól megszabadítani. Képmutatás – nagyon aljas és romboló dolog.
Évekkel ezelőtt, amikor még vízitúráztunk, volt egy fiú, aki csatlakozott hozzánk. Azzal próbált imponálni az ottani lányoknak, hogy ő már nagyon sokat evezett, majdnem minden folyót ismer Magyarországon. Emlékszem egyik nap, pont ő evezett előttem egy másik hajóban. Egy nehezebb szakaszon eveztünk akkor: egy kanyar, rögtön utána még egy, bedőlt fa és még
nekült ki a vízből – ami derékig ért, ha ismeri valaki az Ipolyt, az áradáskor sem egy mély folyó –, hogy a két lányt, akik vele voltak egy hajóban egyszerűen félrelökte és kifutott a partra. Odaeveztünk, összeszedtük a vízben levő dolgokat, a hajóból kifordítottuk a vizet.
Megkérdeztük a fiút, hogy mi történt. Kiderült, hogy azért ijedt meg, mert nem tudott úszni. Megkérdeztem, hogyha olyan nagyon sok folyón volt, akkor ez hogyan lehetséges? Ha nem tud úszni, úgy szerintem egy kicsit „meredek” bevállalni ezeket a vízitúrákat. Azután bevallotta azt is, hogy eddig kétszer volt vízitúrán, ez a második alkalom, csak imponálni akart a lányoknak. Mondanom sem kell, hogy azok a lányok, akik vele eveztek, teljesen fel voltak háborodva. Ez a két szegény lány, akik először voltak vízitúrán, bíztak ebben a fiúban. Ha bármi gond történik, ő meg tudja oldani – gondolhatták magukban, hiszen sok vízitúrán volt, de kiderült, hogy ez egy hazugság. Gondoljanak bele a testvérek abba, hogy két nappal később a Dunára mentünk. Mi történik, ha ott borulnak be? Nagyon veszélyes a képmutatás.
Lelki értelemben is ugyanilyen veszélyes, amikor azt a képet mutatom magamról, hogy minden rendben, de közben semmi sincs rendjén. Jézus ebben figyelmeztet bennünket, hogyha ilyen az életed, akkor állj meg és figyelj rá. A farizeusok, a vallási vezetők nem figyeltek Jézusra, de te ne legyél ilyen, hiszen Jézus meg akar bennünket tisztítani a képmutatástól és meg akar tisztítani bennünket a gyümölcstelen élettől.
A következő két gondolat már összetartozik, ne lepődjenek meg a test- vérek, ha lesznek átfedések.
Legyél imádkozó lelkületű!
Elsőre úgy tűnik, mintha nem lenne összefüggés az imádság és a fügefa elszáradása között. Péter azt mondja: „Mester, nézd: a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus így válaszolt nekik: „Higgyetek Istenben! Bizony, mondom néktek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magadat tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik –, annak meg is adatik az. Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek.” Tehát Jézus összefűzi. Miért? Mert Jézus ezzel azt fejezi ki, hogy a gyümölcstelen vallás egyik jellemzője az imádság nélküli élet. Vagy ha van is benne imádság, akkor más a célja. Látjuk más történetből, hogy a farizeusi imádságnak az volt a célja, hogy lássák mások, hogyan imádkoznak, lássák azt, hogy milyen az Istenkövetésük, miközben a valóság ettől nagyon távol állt.
ben bízik, mindent tőle vár. Az imádságában is az fejeződik ki, hogy teljes mértékben rá hagyatkozom, azért imádkozom hozzá, mert tudom nagyon jól, hogy bármit teszek, nem történik semmi, csak ha benne bízok. Ha látni akarjuk, hogy hegyek mozdulnak meg az életünkben, akkor boruljunk le imádsággal. De nem a mi imádságunkra mozdulnak meg a hegyek, hanem azért, mert Krisztusban bízunk és ő fogja azokat mozgatni, ő fogja azokat a tengerbe vetni. Ebben bátorít bennünket, hogy bízzunk így benne, abban a Jézusban, aki képes erre. Ha bármilyen hegybe is ütköztél, ő tudja egyedül eltávolítani. Tehát a gyümölcstelen vallású ember egyik tulajdonsága, hogy nem imádkozik, vagy ha imádkozik is más céllal teszi azt.
De nem mindegy, hogyan imádkozunk, milyen lelkülettel, ezért a kö- vetkező felszólítás így hangzik:
Bocsáss meg a másiknak!
„És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. Ha pedig ti nem bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket.” Az imádság és a megbocsátás összetartozik. Ha a szívem haraggal és keserűséggel van tele, nem fogom tudni meghallani mennyei Atyámnak a hangját, nem fogok tudni vele kapcsolatot létesíteni.

Kicsit másképpen fogalmazok. Mi Isten szívének a vágya? Szerintem ezt mindannyian tudják a testvérek: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,37-39). Isten szívének az a vágya, hogy szeresd az Urat mindenestől. De ez a szeretet úgy fejeződik ki, hogy viszontszereted a másikat. Ez Isten szívének a vágya, mert Isten a szeretet.
Ha szívünk keserű és indulatos, ha ez tölt be, akkor nem fogunk tudni Istenre figyelni, nem leszünk olyan helyzetben, hogy tudjunk rá hallgatni. Miért? Mert külön hullámhosszon vagyunk. Az én szívemben harag és indulat van, Isten pedig teljesen más hullámhosszon van, mert ő a szerető Isten. Ez olyan, mintha földi antennával akarnánk fogni a digitális adást. Évekkel ezelőtt az ember még összeeszkábált egy egyszerű antennát, felrakta a tetőre, a végét pedig bedugta a tévébe és fogott három adást. Szerintem már mindegyik tévécsatorna átállt digitális adásra, de ebben nem vagyok biztos, mert nem nézünk tévét…
De értik a testvérek? Külön hullámhosszon vagyunk, ezért nem tudunk kapcsolatot létesíteni Istennel, mert a szívünkben haragot táplálunk valaki ellen.
telni valakire és folyamatosan arra emlékeztetni magamat, hogy mit tett az a másik. Mert a keserűség és a harag miatt nem tudok imádságos kapcsolatban lenni az Atyával, akinek természete a szeretet, viszont ezzel együtt Isten hegyeket mozgató hatalmas munkáját sem fogom megtapasztalni az életemben.
Samuel Chadwick lelkész az imádsággal kapcsolatban a következőket írta: „Az ördög egyetlen célja, hogy a keresztyéneket visszatartsa az imádkozástól, hogy imádság nélkül tanulj, imádság nélkül dolgozz, imádság nélkül légy jelen a családodban, imádság nélkül legyél keresztyén. Mert ilyenkor nevet a fáradozásunkon és kigúnyolja bölcsességünket, viszont remeg, amikor imádkozunk.”
Az ima az az eszköz, amellyel megtapasztalhatjuk Isten hatalmának valódiságát az életünkben. Ha hatékonyak akarunk lenni az imádságban, akkor olyan embereknek kell lennünk, akik képmutatás nélkül, haragtól mentesen, szív szerint odaadóak vagyunk Istenünk iránt, őt szeretjük, imádjuk, mindig benne bízunk és mindent neki mondunk el. Tudom, hogy nagyon „sűrű” ez a mondat, de ez így összetartozik.
„Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek.” (Jn 15,7). Az imameghallgatás egyik feltétele, hogy Jézus Krisztusban maradjunk, a másik pedig, hogy az ő beszédei is megmaradjanak mibennünk, azaz ismerjük a Szentírást annyira, hogy Isten akarata szerint tudjunk imádkozni és a kérésünk ne csak a vágyainkat, gondolatainkat tükrözze vissza. A kérdés: mennyire ismerjük Istent, mennyire ismerjük a vágyát, az ő akaratát a saját és a másik ember életére nézve?
„Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket.” (1Jn 5,14). Ha így imádkozunk, imáink nem a saját vágyainkat fogják tükrözni, hanem azt, hogy Isten vezet, irányít bennünket. Imáink nem énközpontúak lesznek, hanem Isten szerintiek.
Így a végéhez közeledve nem tudom mennyire vették észre a testvérek a gyümölcstermés, az imádság és a megbocsátás közötti összefüggést. Jézus azt mondja, hogy a gyümölcstermésnek két feltétele van: az imádság és a megbocsátás, és amikor Jézus a terméketlen fügefára mutat, azzal valójában e kettőnek a fontosságát akarta nekünk megmutatni.

Ma az építészeti képességnek olyan birtokában vagyunk, hogy a világon bárhol képesek vagyunk épületet felhúzni, még a legzordabb helyeken is. Hegyeket tudunk átfúrni csak azért, hogy két várost összekössünk, vagy akár hegyeket eltüntetni, hogy aztán oda valamit felépítsünk. De bármilyen bravúrosak is legyünk egy hegy mozgatásával kapcsolatban, sajnos
jól mozgatni. Dicsekszünk azzal, amit a gépeinkkel képesek vagyunk elérni, de a lelki hegyekkel kapcsolatban mindent megteszünk annak érdekében, hogy kikerüljük, átmásszuk, átfúrjuk vagy épp tudomást se vegyünk róla. Sokszor eszünkbe sem jut, hogy ezeknek a hegyeknek a mozgatásához van egy út. Ez pedig nem más, mint a Jézus Krisztusban való hit és a térdreborulás. Ugyanis mind a hitben, mind az imádságban az fejeződik ki, hogy képtelenek vagyunk magunktól ezeket elmozdítani. Erre egyedül ő képes.
Tanulmányozzuk, hogyan lehetne megkerülni ezeket a hegyeket, amikor Jézus azt mondja, hogy a tengerbe is vetheted. Találékonyak vagyunk abban, hogyan fúrjuk át magunkat rajta vagy nagy elszántsággal megpróbáljuk átmászni. Talán a bibliakörökön mindenféle okos tervet hallunk arról, hogy milyen módon lehet ezeket a hegyeket mozgatni. Aztán azt tapasztaljuk, hogy semmi sem történik. Pedig csak két dolog kellene: teljes mértékben Istenre hagyatkozni, hinni őbenne és imádságban térdre borulni. És ez a kettő már kevésbé szerepel a hegyeket mozgató gépezeteink között. Tiszteljük azokat, akik sokat imádkoznak és azokat, akik minden tekintetben az Úrba vetik bizodalmukat, de mégis azt látjuk, hogy a magunk életében ezek a hegyek nem akarnak mozdulni.
Ebben a szakaszban Jézus erre figyelmeztet bennünket. Ha nem mozdul a hegy, akkor tarts önvizsgálatot. Zöldellő az életed? Semmilyen gyümölcse sincs? Vallásosak vagyunk csupán, akik a külsőségekhez ragaszkodunk, de belül, szív szerint semmi változás nem történik? Akkor hiába imádkozunk, ha egyáltalán imádkozunk. És hogyan imádkozunk? Úgy, hogy közben haragot táplálunk valaki iránt? Ott van bennünk a keserűség valaki iránt? Akkor sem lesz változás, és akkor sem fognak hegyek elmozdulni, mert képmutatóak vagyunk. Leülünk úgy imádkozni, mintha semmi sem lenne a mi életünkben, a mi szívünkben, pedig meg kellene szabadulnunk azoktól. Jézus úgy tanít bennünket a hegyibeszédben, hogyha úgy megyünk oda felajánlani az áldozati ajándékunkat, hogy közben valakivel haragban vagyunk, előbb béküljünk meg vele. Erre ő maga többször is figyelmeztet. Vizsgáljuk meg testvéreim és vegyük észre, hogy milyen a mi életünk.
De azt is vegyük észre, hogy bármennyire is csodálatosak a mozgó hegyek, nem ez a legfőbb dolog: „… és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (1Kor 13,2). Persze fontos a hegyeket mozgató hit, de azt hiszem azzal mindannyian egyetértünk, hogy nem a hit által elmozdult hegyektől szenvedünk, hanem sokkal inkább annak a szeretetnek a hiányától, amelyet ki kellene nyilvánítanunk Isten és az embertársaink felé. Végül álljon itt az
meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” (1Jn 4,9-12). Hogyan tudunk szeretni? Úgy, hogy ha már a saját életünkben megtapasztaltuk azt, hogy Isten megbocsátott nekünk, hogy szeret. Így tudunk megbocsátani a másiknak, így tudjuk szeretni a másikat. „Istent soha senki sem látta”, de hogyha te szereted a másikat, ahogyan viszonyulsz a másikhoz, maga Isten rajzolódik ki. Miért? Mert Isten a kereszten így viszonyult hozzánk.
Ebben bátorítom a testvéreket! Vegyék észre azt, hogy Krisztus mit tett a kereszten, hogyan viszonyult hozzánk és mi is így viszonyuljunk másokhoz, az ellenségeinkhez, gyülekezeti tagjainkhoz, családunkhoz és azokhoz is, akikkel kapcsolatban valamilyen tüske van a szívünkben. Mert ha úgy imádkozunk, hogy az ott van, akkor nem lesz változás az életünkben. Tanuljunk meg megbocsátani, elengedni, ahogyan Krisztus is ezt tette velünk. És az erőt abból tudjuk venni, amit Krisztus tett a kereszten.

A pisai ferde tornyot mindannyian ismerjük. Ha nem is láttuk a saját szemeinkkel, akkor valószínűleg valamilyen kép felelevenedik vele kapcsolatban. A világ egyik leghíresebb épülete, amivel van egy kis probléma. A talaj gyengesége miatt a torony megsüllyedt és elkezdett dőlésnek indulni. További dőlés történt akkor amikor egy építész kiásatott egy utat a torony körül, hogy az alapja látható legyen. 1990-ben építészek elkezdtek azon dolgozni, hogy ez az elhajlás megszűnjön. 2001-ben nyitották meg újra a nagyközönség előtt a tornyot és állítólag úgy javították meg, hogy újabb 300 évig biztosan állni fog. Ennek ellenére tartanak attól, hogy a torony eldőlhet.

Mindez azért történt, mert nem lett jól megalapozva az épület. „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves az Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” Zsid 11,6. A Jézussal való kapcsolatunknak az alapja a hit, és ha ebben a kapcsolatban nem gyakoroljuk a hitet, akkor a kapcsolatunk ővele sekélyes lesz. Hajlamosak leszünk elhajolni a középponttól, és hívő keresztyénekként akár el is bukhatunk.
Hit és hitetlenség ereje és hatása végighúzódik az egész Bibliában. Nagyon jól látható ez a Máté evangéliuma 13. fejezetében is, ahol Jézus összesen nyolc példázatban tanítja a tanítványokat. Talán ezek közül az egyik legfontosabb a magvető példázata – amit lehet, hogy fejből is tudnánk idézni.
Ebben ugyanis Jézus világossá teszi, hogy lesznek, akik hinni fognak az evangéliumnak és lesznek, akik nem; és ebben a példázatban Jézus felkészíti a tanítványokat arra, hogy ha valakinek beszélnek az evangéliumról arra négy lehetséges válasz fog érkezni az emberek részéről. A 13:53-tól kezdődően egészen a 16. fejezet első részéig 8 olyan eseményt ír le Máté, amelyben ezeket a válaszokat szemlélteti.

Máté a 13. fejezet az 53. versétől kezdve a 16. fejezetig nyolc történetben mondja el nekünk, hogy milyen válaszadási lehetőségek vannak a gyakorlatban. Jézus ezt először tanítja a magvető példázatában és azután látjuk a gyakorlatban, hogy mindez hogyan is működik.
Az első példa Jézus szülővárosa, Názáret, ahol azt látjuk, hogy a lakosságnak nagyon kemény a szíve. Ők a kemény talajt szimbolizálják a magvető példázatában (13,54-58).
A második történetben Heródest látjuk, akinek szintén kemény volt a szíve. Benne van valamilyen érdeklődés az evangélium felé, hiszen mindig felhozatja magához Keresztelő Jánost. Meghallgatja, de nem lesz eredménye, sőt a végén ki is végezteti (14,1-12).
A harmadik csoportban két történet is szerepel: az egyik az az 5000 lélekszám, akiket Jézus csodálatos módon megvendégel (14,13-21), a másik csoport pedig azok az emberek, akik a betegeiket vitték Jézushoz mindenhonnan (14,34-36). Ezeknél az embereknél megfigyelhető egy kezdeti rajongás, de ez igazából nagyon is felületes. Az első csoport azért követte Jézust, mert enni adott nekik, a második pedig azért, mert meggyógyította őket. Érdeklődésük azonban elhervadt, mint az a növény, amelyiket kikelés után nem sokkal megsüti a nap.
A negyedik történet a tanítványokról szól, akikhez odamegy Jézus a tengeren járva, és lecsillapítja a tengert (14,22-33). Ők szemléltetik a jó földbe hullott magot.

Az ötödik történetben az írástudók és a farizeusok próbálnak ürügyet találni Jézus elítélésére (15,1-20). Ez újra a kemény szívet szemlélteti, amely ellenséges érzületben nyilvánul meg.
urának és könyörgött hozzá azért, hogy a kislányát szabadítsa meg a gonosz lélektől (15,21-28). Szívének talaja olyan volt, amelyben gyökeret vert és termést hozott az Ige magva.
A hetedik történetben Jézushoz viszik a betegeiket, de nem vállalnak valódi közösséget vele (15,29-39). Itt a sekély és a tövises talaj keveréke jelenik meg, amely során az evangélium részben befogadásra kerül, de nem teljes mértékben.

Az utolsó történetben újra a farizeusokat és szadduceusokat látjuk, akik jelet kérnek Jézustól, de Jézus nem volt rá hajlandó (16,1-4). Szívük keménysége nyilvánvaló volt.
Az Úr Jézus tanítása során a tanítványok hallották a magvető példázatát és az az után következő történetekben pedig az evangéliumra adott válaszokat is megtapasztalhatták. Ezekben a történetekben pedig a hit és a hitetlenség ereje egyaránt feltárult előttünk.
Sajnálatos módon a hitetlenség erejét is bemutatja a Szentírás és ennek a listája is igen hosszú. Kezdődik mindez Ádám és Éva történetével, akik nem hittek Istennek és az egész világ átkozott lett. A világ nem hitt Noé figyelmeztetésének és így 8 ember kivételével mindenki meghalt az özönvízben. A fáraó hitetlensége miatt elvesztette elsőszülött gyermekét és egész hadseregét. Izráel nem hitt abban, hogy Isten képes őket bevinni az ígéret földjére, aminek a következményeképpen 40 évig vándoroltak a pusztában. Sok tanítvány nem hitt Istennek az Újszövetségben, mert Krisztus tanítása bántotta őket. A gazdag ifjú nem hitte el, hogy Isten képes vagyon nélkül gondoskodni róla és így szomorúan távozott el. A legtöbb írástudó, farizeus és szadduceus nem volt hajlandó hinni Istennek, aminek következményeként az örök élet lehetőségét elvesztették. Félix, Festus és Agrippa nem voltak hajlandók hinni Pál apostol bizonyságtételének, ami miatt ők is elvesztek.
Ahogyan tehát van hatalma a hitnek, sajnos ugyanígy a hitetlenségnek is nagyon nagy az ereje. A hitetlenségnek nagy az ereje arra vonatkozóan, hogy az embert a bűneiben és az örök kárhozatban tartsa. Ugyanígy a hitnek is megvan az ereje arra, hogy örök életet és békét adjon azoknak, akik Istenben bíznak.
Ebben a mostani felolvasott részben pedig azt látjuk, hogy annak ellenére, amiket eddig tett, nem hajlandóak hinni benne az emberek. Pedig eddig meggyógyított egy leprást (Mt 8,1); meggyógyította a római százados szolgáját (8,5); Péter anyósát (8,14); feltámasztott egy lányt a halálból (9,25); vakoknak meggyógyította a szemét és újra láttak (9,29); egy néma lélektől megszállott gyermeket is meggyógyított (9,32). És mégis azt látjuk, hogy Názáretben nem tud olyan csodákat tenni, mint máshol.

De mégis mi volt az akadálya annak, hogy nem tett csodákat itt? Nem más, mint a hitetlenség! „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt.” Zsid 11,6. Hit nélkül Isten áldásait az ember nem fogja tudni elfogadni, és hit nélkül a keresztyénségednek nincs szilárd alapja. Ha mindez pedig megtörténik, akkor a keresztyénséged egy olyan talajra épült, ami ingoványos, ami mindennek nevezhető csak nem szilárdnak.
Tegyünk fel magunkban néhány kérdést és próbáljunk meg ezekre válaszolni csak azért, hogy aztán mi magunk ne essünk ugyanebbe a csapbába.

Az első kérdésem nagyon egyszerű.
Miért nem hittek a názáretiek Jézusban?
Az elején rögtön így fogalmaz: »Elment hazájába, és tanította őket a zsinagógában, és álmélkodva ezt mondták: „Honnan van ebben ez a bölcsesség és ez a csodatevő erő?”« Mit látunk ebben a fél versben? Azt, hogy intellektuálisak voltak. Nagyon sok mindent tudtak Jézusról: például azt, hogy hatalmas cselekedetre képes és az ő szava hatalmas erőt rejt magában. Tehát tudtak bizonyos dolgokat Jézusról.
De nézzük meg a következő mondatot is: „Hát nem az ács fia ez? Nem Máriának hívják-e az anyját, testvéreit meg Jakabnak, Józsefnek, Simeonnak és Júdásnak? Nem közöttünk élnek-e nővérei is mind?” 57-verben pedig ezt olvassuk: „És megbotránkoztak benne…”
Kezdődik azzal, hogy elismernek valamit Jézusból, elismerik a hatalmát, aztán eszükbe jut a származása. Ismerik a szüleit, a testvéreit és képtelenek ezen túllátni, meglátni, hogy kicsoda valójában Jézus. Intellektuális keresztyének és azt gondolom, hogy ettől mi sem állunk távol. Tudunk bizonyos dolgokat Jézusról, talán ezeket ki is tudjuk mondani, meg is tudjuk vallani. Tisztában vagyunk azzal, hogy Jézus képes csodákat tenni akár mai is. De tényleg megteszi az én életemben is? Lehet, hogy nagyon sok imádságot elmondunk bizonyos dolgokkal kapcsolatban, tudva, hogy ő képes erre, de mégis ott van a kételkedés a szívünkben. Ezt nevezem intellektuális hitnek. Ésszel tudom, de szívben nem hiszem. Nyilván imádságban kimondom, mert ki kell mondjam, de mégsem hiszem azt, hogy Isten tényleg képes rá.
Valaki úgy fogalmazta meg, hogy „az intellektuális hit elmossa a nyilvánvalót”. Annyira az eszünkre támaszkodunk, hogy amire Isten rámutat, azt nem vagyunk hajlandóak észrevenni. Bizonyos dolgokat tudhatunk Jézusról, de a nehéz helyzetben sajnos elkezdünk a láthatókra nézni és vakok leszünk arra, hogy lássuk Jézus valódi hatalmát.
Mondok egy kicsit személyesebb példát. Sokszor imádkozom édesapámért és hiszem azt, hogy Isten tud munkálkodni az ő szívében. Nagyon makacs és bármit is mondok neki az lepattan róla. Hiába beszélgetek vele, semmi értelme az egésznek. Az egyik fülén be, a másikon pedig ki. Aztán már én is elkezdem megkérdőjelezni, hogy az Úr tényleg van-e olyan hatalmas, hogy tud akár az ő szívében is munkálkodni úgy, hogy odaforduljon hozzá. De nekem nem a láthatókra, nem arra kell néznem, hogy ő milyen kemény, hanem azt kell meglátnom, hogy Isten milyen hatalmas és képes arra, hogy az ő szívében is munkálkodjon.
Az intellektuális hit mindig a láthatókra néz, és ha a láthatókra nézünk, akkor mindig kétségbeesünk és az jut eszünkbe, hogy: „Ó, akkor az biztos nem fog működni, olyan nagyok a bajok, ó akkor te itt biztos nem fogsz tudni munkálkodni Uram.”

Körvezetőként küzdünk az embereknek a jelenlétével, kevesen járnak egy ifire vagy egy házaskörbe. Természetesen imádkozunk érte, meg hisszük azt is, hogy Isten képes vágyat adni az emberek szívébe, hogy járjanak a különböző körökbe, alkalmakra és ismerjék meg egyre jobban Krisztust. De mikor azt tapasztaljuk, hogy mindig csak ugyanaz a 2-3 ember jön, akkor elkezdünk aggódni: „Uram olyan régóta hordozom imádságban ezt a kört és nem történik semmi. Mit kell tennem? Hogyan tudom ezt a kört jobbá tenni?” Értsék jól a testvérek, nyilván mindent megteszünk, amit tudunk annak érdekében, hogy az emberek ott legyenek, beszélgetünk velük, felhívjuk őket... De ha azt látjuk, hogy mindenkiről minden lepattan, akkor elkezdünk aggódni és elkezdünk a láthatókra nézni.
szeomlik körülöttünk. Akkor is mire tekintünk? Sokszor a láthatókra, nem? „Itt már minden összeomlott, itt már senki sem tud segíteni”. Ez az intellektuális hit. „Itt már Isten se tud segíteni.” A valódi hit azonban arra néz, hogy Isten még ebben a helyzetben is tud segíteni, csak higgy őbenne. Aztán számtalan példát tudnék arra is mondani, hogy akiknek ténylegesen összezuhant már az életük, a házasságuk és egy utolsó lehetőségként, mentsvárként elmentek a gyülekezetbe. Mit veszíthetnek? Ha nem működik, akkor ugyanott vannak, mint most, ha meg működik, akkor meg de jó. És működött nagyon sokak életében.
Mennyire látjuk Jézus hatalmát? Mennyire vagyunk meggyőződve arról, hogy bármire képes, még arra is, amit mi el sem tudnunk képzelni? Tud munkálkodni a mi életünkben is és ugyanúgy mások életében is. Csak ezt hidd el! Az ebben való hit csak akkor derül ki, amikor nehéz helyzetbe kerülsz, amikor ott vagy egy konkrét nehézségben. „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott” Róm 8,28. Minden a javunkra van, még a nehéz helyzetek is. Isten abból is tud jót kihozni. Hisszük-e ezt? Miért nem hittek a názáretiek Jézusban? Mert intellektuális hitük, ész hitük volt!
– Mert lényegtelen dolgokra építették az életüket.
Ez volt a másik probléma, amiért nem hittek Jézusban. Mit olvasunk? „Nem Máriának hívják-e az anyját, testvéreit meg Jakabnak, Józsefnek, Simonnak és Júdásnak? Nem közöttünk élnek-e nővérei is mind?” Tehát Jézus megítélésével kapcsolatban olyan erősnek bizonyult az, hogy ismerik a szüleit meg a testvéreit, hogy ennek eredményeképpen nem voltak képesek hinni benne. Tehát lényegtelen dolgokra kezdtek el fókuszálni. Olyan jelentéktelen dolgokat nagyítottak fel, hogy aztán ez akadályát képezte a hitüknek. Azok számára, akik gyermekként meg ifjúként ismerték őt, Jézus egyszerűen csak egy ács fia volt és nem több. Lehetetlennek találták, hogy Jézus lenne az a Messiás, akit vártak.
Tragikus dolog az, amikor kis dolgokra fókuszálunk, kis problémákból nagy ürügyet csinálunk annak érdekében, hogy a hitetlenségünket megmagyarázzuk. A názáretiek olyanok voltak, mint az egyháztörténelem során azok az emberek, akik mindenfélét kitaláltak azért, hogy ne higgyenek az evangéliumban. Gyártjuk ezeket a lényegtelen dolgokat: „Nem tetszett az illető, aki az evangéliumról beszélt nekem, mert fekete cipője volt, a másiknak meg fehér… Találkoztam egy emberrel, aki keresztény és miket csinált… Két mondatot mondott és teljesen ki vagyok rajta akadva”. Persze lehet, hogy vannak olyan esetek, amikor igazunk van, de azt gondolom, hogy amikor folyamatosan gyártjuk ezeket, az már inkább csak kifogás azért, hogy ne kelljen hinni, ne kelljen a bűnt letenni, ne kelljen Jézus előtt leborulni. Lehet, hogy valaki ilyenkor meg tudja magyarázni nekem ezeket, de aztán jön az újabb és újabb kifogás.

Volt egy régi osztálytársam, akivel már nagyon régen találkoztam, de amikor megejtettük az aktuális találkánkat, valahogy mindig feljött a beszélgetésben a kereszténység – lehet, hogy a munkámból kifolyólag. Mindig elkezdett a papokról rossz dolgokat mondani, hogy azok milyenek és hogy ő miért nem hisz a keresztyénségben. Aztán megkérdeztem tőle, hogy engem is ilyennek ismert-e meg? Azt mondta, nem. De akkor mi a probléma? Gyártjuk a kifogásokat azért, hogy ne kelljen hinni.

Természetesen az igazi keresőnek is nagyon sok kérdése merül fel az evangéliummal kapcsolatban, mielőtt készen állna arra, hogy elköteleződjön Krisztus mellett.
és megmagyarázzák. Minden egyes kis fénysugár közelebb viszi az üdvösséghez. Ezzel szemben a hitetlennek pont az a problémája, hogy ő is felteszi ugyanazokat a kérdéseket, de amikor arra válaszolnak, akkor ő mond egy következőt, és mindig jön a következő, a következő, a következő… Ezekkel a kérdésekkel nem kerül közelebb az evangéliumhoz, hanem inkább egyre távolabb kerül az üdvösségtől, és mindig arra készteti önmagát, hogy valamilyen ellenvetést fogalmazzon meg.
Sajnos még a hívő emberek is képesek beleesni ebbe és kifogásokat gyártanak. Amikor Isten feltár valami igazságot az életükben, akkor elkezdenek védekezni és valami jelentéktelen dolog mögé bújnak. „Ott nem én voltam a hibás Uram, megértheted.” Ha otthon elcsattan egy pofon vagy verés a gyereken, akkor jön a magyarázkodás: „Uram megértheted, a munkahelyen sok volt a feszültség, meg ott van egy kolléga is, a gyerekem meg már az utolsó volt, ott már nem tudtam mit csinálni”. Jön a kifogás és ahelyett, hogy az ember leborulna és azt mondaná, hogy ebben vétettem, inkább takargatja azt, elbújik valami mögé, mert a jelentéktelent látja. Mindig a lényegtelen dolgokra építjük az életünket, az van előttünk, e mögé bújunk, ahelyett, hogy leborulnánk és azt mondanánk, hogy Uram itt én voltam a ludas, ne haragudj. És ne csak Istentől kérjek bocsánatot, hanem a másiktól is, akivel szemben ezt elkövettem.

Higgyem el, hogy Isten tud munkálkodni az én életemben is, meg a másik életében is, hogy meg tud engem is változtatni, meg őt is. Itt nem az a megoldás vagy nem az a magyarázat, hogy „én már csak ilyen vagyok, engem így kell szeretni, így fogadjatok el, én már öreg vagyok, engem már senki nem fog megváltoztatni”. Ez megint csak valami jelentéktelen dolog mögé való elbújás. Isten elég hatalmas ahhoz, hogy mindenkit meg tudjon változtatni, még idősként is.
Mi lett mindennek a következménye? – hangzik a második kérdés.

„Nem is tett ott sok csodát, hitetlenségük miatt”. Nagyon sok esetben azt látjuk a Szentírásban, hogy Jézus akkor tett csodát, amikor az emberek valamilyen formában megvallották a hitüket.
Például az apa, aki a néma lélektől megszállott fiát vitte Jézushoz, leborult előtte és a következőket mondta: „Hiszek, segíts hitetlenségemen” Mk 9,24. Jézus elmondta neki, hogy a hitetlensége a problémája és erre válaszul kérte, hogy „Uram itt vagyok, akkor segíts a hitetlenségemen”. Kifejezett egyfajta hitet, azután Jézus megszabadította a fiát a néma lélektől.
Vagy amikor a kánaáni asszony elment Jézushoz, hogy a lányát gyógyítsa meg és ezt mondta: „Uram, segíts rajtam!”. Jézus a következőképpen válaszolt: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Mire az asszony: „Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek uruk asztaláról hullanak.” Kifejezi a hitét: – Igen Uram, én elismerem azt, hogy ez vagyok, amit te mondasz, de azért mi is eszünk valamit – és mit mond Jézus? »„Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!” És meggyógyult a leánya még abban az órában.”« (Mt 15,21-28).
Jairussal kapcsolatban mit olvasunk? »Ide jött hozzá az egyik zsinagógai elöljáró, név szerint Jairus, aki meglátva őt, lába elé borult, és esedezve kérte: „Kislányom halálán van, jöjj, tedd rá a kezed, hogy meggyógyuljon, és életben maradjon.” « Mk 5,22. Hitte, hogy Jézus képes rá és Jézus meg is tette. Természetesen Jézus képes a hitetlenség ellenére is csodát tenni, hiszen neki erre is megvan a hatalma.
rá a kezedet a szolgámra, hanem azt mondta, hogy – Uram tudom, hogy hatalom alá rendelt vagyok én is, ha szólok, akkor az egyik ide megy, a másik oda, és Uram tudom jól, ha te szólsz, akkor az úgy lesz – nagyon érdekes, hogy mindkettő kifejezett valamilyen hitet: tedd rá a kezedet vagy mondd ki, gyógyítsd meg és úgy tette meg.

A kérdés az, mi hogyan hiszünk? Hiszünk-e egyáltalán? Ha bármilyen nehéz helyzetbe kerülünk elhisszük, hogy Jézus tud munkálkodni? Mert ha nem, akkor ugyanaz lesz a következménye, mint itt is: „Nem is tett ott sok csodát a hitetlenségük miatt.” Ha én magam a saját életemre nézve sem hiszem el, akkor hogyan várhatom el tőle, hogy rajtam keresztül mások életében is munkálkodjon? Hogyan áldaná meg a szolgálatunkat, akár csoportvezetőként vagy bármiként? Akkor a munkahelyemen vagy az iskolában egy beszélgetésben hogyan gondolom azt, hogy Isten majd tesz valamit rajtam keresztül a másik életében?
Nagy kegyelem az, hogyha tesz valamit, mert Isten megteheti még a hitetlenség ellenére is, neki ez is hatalmában áll. Viszont azt látjuk a Szentírásban, hogy nagyon sok történetben Isten úgy cselekszik, hogy először valaki megvallotta a hitét: – Igen, én ezt hiszem Uram, és én ebbe belekapaszkodok mindenestől – nem csak intellektuálisan hiszem, hanem mindenestül. Szívemben hiszem, hogy te ezt képes vagy megtenni és ettől nem tágítok. Akkor ott munkálkodik Isten, ezt látjuk nagyon sok bibliai történetben.
Verdi neve szerintem mindannyiunk előtt ismeretes. Zenei pályafutását azonban nem ilyen nagy sikerrel kezdte. Már fiatal korában megvolt a zenei tehetsége, de 1832ben a milánói konzervatóriumba nem vették fel, mert nem volt megfelelő képzettsége és zenei előélete. Idővel viszont világhírű lett a munkássága és nagyon érdekes, hogy ezt az iskolát, ahova nem vették fel, később Verdi Konzervatóriumnak keresztelték át.

Gondoljatok bele, hogy Jézus Krisztust is elutasították azért, mert azt gondolták róla, hogy képzettsége, előélete nem megfelelő ahhoz, hogy Isten Fiának nevezzék. Annak ellenére, hogy Jézus egész földi pályafutása arról tanúskodott, hogy kicsoda ő, a tettei megmutatták, hogy ő valóban a Messiás, mégsem kapta meg a megérdemelt elismerést, nem hittek benne. Mégis azt olvassuk a Filippibeliekhez írt levél 2. fejezetében, a Krisztus himnusz végén, hogy egy napon viszont minden térd meghajol előtte és megadja azt a dicsőséget, ami jár neki. Mindenki.
A kérdés az, hogy hiszed-e ezt egyáltalán? Valóban hiszek-e Istenben, Jézus Krisztusban úgy, hogy a hitem nem csak valamiféle intellektuális hit és nem is valamilyen jelentéktelen dologra épült, hanem biztos alapra, magára Jézus Krisztus személyére? Hiszem-e azt, hogy Isten ezt képes megtenni az én életemben is, tud munkálkodni, tud csodát tenni? Sokszor talán csak átlapozzuk, gyorsan átolvassuk, mintha csak egy átvezetőszakasz lenne, hogy „[n]em is tett ott sok csodát hitetlenségük miatt”, pedig mennyi mindenben figyelmeztet bennünket!
Igen testvéreim, lássuk meg azt, hogy a hitetlenségnek nagyon nagy az ereje. Láthatjuk a Szentírásban, hogy nagyon sokak életében munkálkodott, de a hit erejére is nagyon sok pozitív példát találunk. Ahol Jézusnak megvallották a hitüket, ott Jézus munkálkodott.
Ebben bátorítalak benneteket is, hogy higgyetek, ne intellektuálisan, hanem szív szerint. Sok esetben tud munkálkodni Isten a hitetlenség ellenére is, de nagyon sok esetben azt látom, hogy azért nem munkálkodik, mert hitetlenek vagyunk. Nagyon sok család azért megy tönkre, mert hitetlenek vagyunk arra nézve, hogy Isten képes
Tekintsünk mindig Krisztusra, akinek minden a hatalmában áll! Tud munkálkodni a te életedben is, a te családodban is, az én szívemben is, az én édesapám életében is, de a te rokonod életében is. Ezen bátorodjunk meg és így legyünk imaközösségben.

Ha megkérdezném a testvéreket, hogy az imádságban mi a legnehezebb, mint mondanának? Én talán a kitartást nevezném meg. Bármilyen imádságról is legyen szó, akár hálaadásról, dicsőítésről, közbenjárásról azt hiszem mindegyikkel kapcsolatban a legnehezebb a kitartás. Kitartónak lenni a hálaadásban, abban, hogy mindennel kapcsolatban Istennek vagyok hálás. Kitartónak lenni a dicsőítésben, amit sokszor talán még meg sem tudunk fogni, és talán nem is nagyon gyakorlunk. De kitartónak lenni a közbenjáró imádságban is még akkor is, ha talán sokszor azt tapasztaljuk meg, hogy Isten nemet mond ezekre az imádságainkra.

Imádkozunk egy szerettünkért, akivel kapcsolatban kérjük az Urat, hogy térjen meg. Talán már több éve hordozzuk így imádságban, de azt gondolom nem kell évekre gondolni, akár már pár hónap alatt megfogalmazódik az emberben, hogy ennek mégis mi értelme van? Hiszen azt tapasztalom, hogy nem történik semmi sem. Sőt, sokkal ellenségesebb Istennel kapcsolatban, mint ahogyan eddig bármikor.
Egy másik szerettünk pedig súlyos betegségben szenved. Őt hordozzuk imádságban, talán hallottunk már olyan történeteket is, hogy mások, akik valamilyen gyógyíthatatlan betegségben voltak, most valamilyen csoda folytán mégis meggyógyultak. Ezért elkezdünk reménykedni, hogy ha mi is imádkozunk azért az adott illetőért, akkor talán meggyógyul. Aztán mégis azt tapasztaljuk, hogy nem lesz jobb az egészsége, sőt még romlik is. Még rosszabb esetben meg is hal.
A sokadik alkalom után felteszi magában az ember azt a kérdést, hogy miért is imádkozzak ezekért az emberekért? Valamit talán rosszul csinálok? Óhatatlanul is megjelennek ezek a kérdések bennünk.
Az egyik gyülekezetben egy idős néni lánya súlyos beteg volt. Ez az idős néni az egyik alkalommal elmondta, hogy Isten kijelentette neki, hogy a lánya meg fog gyógyulni. A gyülekezet imádságban hordozta a lányát, aki azonban két hónap leforgása alatt súlyos rákbetegségben meghalt. Mit mondunk ebben a helyzetben az idős néninek? Nem vágjuk a fejéhez, amit Isten kijelentéséről mondott, inkább elkezdjük őt bátorítani. És mit mondunk akkor, amikor még az illető nem halt meg, de azt látjuk, hogy rosszabbodik az állapota? Úgy hiszem, hogy ezt a testvérek is ismerik, voltunk ugyanilyen helyzetben. Nagyon nehéz szembesülni Isten válaszával, amikor egy-egy imádságra azt mondja: nem. Nem tér meg a szerettünk, nem gyógyul meg a közeli hozzátartozónk és a szívünk szakad meg, amikor el kell engednünk valakit. Nagyon nehéz elhordozni Istentől ezt a nemet.
Amikor Isten nemmel válaszol egy imádságra:
Pedig a Szentírásban nagyon sok igeszakasz beszél arról, hogy bizony Isten néha nemmel válaszol az imádságokra. Most csak felelevenítem ezeket a testvéreknek, aztán majd megnézzük a dolgok pozitív oldalát is.
Például amikor Jeremiás próféta imádkozott a népéért. Ezt olvassuk a 3. és az 5. fejezetekben: „Láttad, hogy mit művelt az elpártolt Izráel? Eljárt minden magas hegyre, minden bujazöld fa alá, és ott paráználkodott.” „Járjátok be Jeruzsálem utcáit, nézzetek szét, tudakozódjatok, kutassátok át tereit! Található-e, van-e olyan ember, aki törvény szerint él, és igazságra törekszik? Akkor megbocsátok ennek a városnak!” (5,1), de a 7. fejezetben ezt olvassuk: „Te pedig ne imádkozz ezért a népért, ne mondj értük esdeklő imádságot, ne is kérlelj engem, mert nem hallgatlak meg!” (7,16). Ezek nagyon kemény szavak, főleg egy imádkozó ember számára. Imádkozik valamiért, a népéért, akik közel állnak hozzá, akik közül sokakat ismer is és Isten azt mondja, hogy most már ne imádkozz tovább ezekért az emberekért. Isten egy nemmel válaszolt Jeremiásnak.
Vagy amikor Isten Sámuelnek a következőket mondta: „Megbántam, hogy királlyá tettem Sault, mert elfordult tőlem, és nem teljesítette, amit meghagytam neki. Sámuel haragra gerjedt, és egész éjjel jajgatott az Úr előtt.” (1Sám 15,11). Aztán a következő fejezetben így szól: „Meddig bánkódsz még Saul miatt, hiszen én elvetettem, és nem marad Izráel királya? Töltsd meg olajjal a szarudat, és indulj! Elküldelek a betlehemi Isaihoz, mert ennek a fiai közül szemeltem ki a királyt.” (16,1). Tehát ő imádkozott Saulért, de ő is azt a választ kapta, hogy többé már ne imádkozzon érte. Most már állj meg, menj Dávidhoz és kend fel őt királlyá. Isten itt is egy nemmel válaszolt.
Egy másik nagyon nehéz helyzet, amikor Dávid a gyermekéért könyörög – talán ezt is sokan ismerjük. „Dávid könyörgött Istenhez a gyermekért; böjtöt tartott Dávid, és amikor bement, a földön fekve töltötte az éjszakát.” (lásd.: 2Sám 12,16-23). Hét napig volt ebben az állapotban, majd a hetedik napon meghalt a gyermeke. Nem merték elmondani neki a szolgálók, így Dávid kérdezte meg – hallva a sugdolózásukat –, hogy meghalt-e a gyermek? Azt mondták, hogy igen. Hét napig imádkozott a gyermekéért és Isten nemmel válaszolt rá.
Vagy ott van például Jónás története. Ninivéről azt olvassuk, hogy Isten el akarta pusztítani, de végül könyörült a városon. Jónás ezért megsértődött és kérte, hogy „vedd el az én életemet”. De Isten nem teljesítette, nem vette el Jónás életét (lásd.: Jónás könyve 1-4).
Aztán nézzünk az Újszövetségből is kettőt. Amikor Pál háromszor imádkozik Istenhez, hogy vegye el testéből a tövist. Isten csak a következőket mondta: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2Kor 12,9). Vagy például a gazdag és Lázár történetében, amikor a gazdag kéri Istent, hogy küldje el Lázárt a még élő rokonaihoz, hogy figyelmeztesse őket, akkor a következőket kapta válaszként: „Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra! […] Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.” (Lk 16,29; 31)
Mi lehet az oka annak, hogy Isten „nemmel” válaszol az imádsága- inkra?
Tehát azt látjuk, hogy nagyon sok igehely szól arról, hogy Isten bizonyos imádságokra nemmel válaszol. De miért válaszol Isten nemmel egy imádságra? Most főleg a közbenjáró imádságra gondoljunk, amikor imádkozunk valakiért,
kérünk egy gyógyítást vagy egy megtérést, újjászületést. Miért nem teszi ezt meg Isten?
Négy dolgot fogok nagyon röviden felsorolni, de már rögtön itt az elején legyen az előttünk, hogy a dolgok nem ilyen feketék és fehérek, mert a Szentírásban nagyon sokszor olvasunk az ellenkezőjéről is. Mindjárt elmondom, hogy mit értek ez alatt. Tehát mi az, amiért Isten nemmel válaszolhat egy adott imádságra?

Például a Zsoltárok könyve 66. fejezetében ezt olvassuk: „Ha álnok szándék lett volna szívemben, nem hallgatott volna meg az Úr.” (66,18). Tehát ha valamilyen álnok céllal mondom az imádságot, akkor azt nem hallgatja meg Isten. A Példabeszédek 15. fejezetében így mondja: „Távol van az ÚR a bűnösöktől, de az igazak imádságát meghallgatja.” (15,29). Talán ezt az indoklást is sokszor szoktuk hallani, hogy Isten azért nem hallgatja meg az imádságainkat, mert valami bűn van az életünkben. Erre azt mondom, hogy igaz is, meg nem is. Ezért mondtam azt, hogy nem feketék és fehérek a dolgok.
Gondoljunk bele, hogy mindenki, aki elmondta élete első imádságát, azt alapvetően még bűnös helyzetében tette. Lehet, hogy nem is történt bűnbocsánat az életében, Isten mégis meghallgatta. A Szentírásban azt is nagyon sokszor látjuk, hogy Isten meghallgatja a bűnös emberek imádságát és amikor kérik, hogy vegye el ezt a bűnt, akkor elveszi. Érdemes elgondolkodni ezen, de vigyáznék arra, hogy valakire azt mondjam, hogy Isten azért nem hallgatta meg, mert valamilyen bűn van az életében. Ezt inkább a magunk életére kellene lefordítani, hogy mi van a mi szívünkben, amikor imádkozunk valakiért. Ne a másik életét vizsgálgassuk, hanem a sajátunkat. Van valami bűn az életemben? Valami, ami miatt Isten folyamatosan nemet mond az imádságaimra? Ha nem látom, akkor imádkozzunk azért, hogy mutassa meg!
Egy másik ok, ami miatt Isten nem hallgat meg egy imádságot, az a hitetlenség. Máté evangéliuma 13. fejezetének 58. verse: „Nem is tett ott sok csodát a hitetlenségük miatt” (Mt 13,58), tudniillik maga Jézus. Mialatt Jézus fent volt a megdicsőülés hegyén, a tanítványokhoz hoztak egy néma lélektől megszállott gyermeket és a tanítványok nem tudták kiűzni belőle. Amikor Jézus lejött a hegyről, akkor a gyermek apja odafutott Jézushoz és kérte, hogy segítsen rajta. Jézus meggyógyította a gyermeket, kiűzte belőle a néma lelket. Ezután a tanítványok külön odamentek Jézushoz és megkérdezték, hogy ők miért nem tudták kiűzni. Erre két indokot is mondott Jézus. Az egyik az volt, hogy ez „csak imádságra és böjtölésre” távozik el, Máté evangéliumában pedig így indokolta, hogy: „Kishitűségetek miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” (Mt 16,20). Tehát a hitetlenségük miatt nem tudták kiűzni, de a legszebb az egész történetben, hogy Jézus a végén mégis meggyógyítja ezt a gyermeket. Tehát jön Jézus és segít. Ebben az esetben pont az ellenkezője történik. Jézus munkálkodik a hitetlenség ellenére is.
Az imádságról szóló rész nem ugyanott helyezkedik el Márknál, mint Máténál, de Márk párhuzamos szakasza nagyon szépen fogalmaz: „Bizony, mondom néktek, hogy aki azt mondja ennek a hegynek: Emelkedjél fel, és vesd magadat
tengerbe! – és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik –, annak meg is adatik az. Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek.” (Mk 11,23-24). Ezt az utolsó mondatot az eredetiből egyébként így lehetne fordítani: „Akármiért imádkoztok is, higgyétek, hogy már megkaptátok, amit kértek és meglesz nektek.” Tehát nem úgy fogalmaz, hogy „amit kértek, megkapjátok”, hanem amit kértek, azt már megkaptátok. Múlt időben fogalmaz. Az már a tiétek. Így mondd el az imádságod. Ne hitetlenkedve, kételkedve.
Mondjuk azt el tudom képzelni, ahogy a tanítványok próbálják kiűzni a néma lelket és amikor nem történik semmi, akkor azonnal megjelenik bennük a kételkedés, hogy „Urunk, te küldtél bennünket, hogy tegyünk csodákat, de nem történik semmi”. Jézus pedig figyelmezteti őket és rámutat arra, hogy ez a kicsinyhitűségük meg a kételkedésük miatt van. Tegyük fel bátran ezt a kérdést magunkban, hogy amikor imádkozunk valakiért, akkor azt hogyan, milyen szívvel tesszük?
Megvallom őszintén, hogy amikor imádságban hordozzuk a feleségemmel édesapámat, azért, hogy térjen az Úrhoz vagy adjon bölcsességet akkor, amikor meglátogat minket, hogy mit is mondjunk neki, az imádság közben mégis van egy hitetlenség az emberben. Amikor évek, évtizedek telnek így el, akkor az emberben felvetődik a kérdés, hogy miért nem történt semmi? Nagyon sokat beszélgettünk vele, de nem történt odafordulás. Miért? Nyilván az Úr az, aki munkálkodik a szívben, nem mi és nem a módszerek vagy a mi terveink azok, amik valakit megtérítenek, mert az egyedül az Úr munkája. De felvetődik az a kérdés is, hogy amikor imádkozunk valakiért, nincs-e bennünk eleve kételkedés és hitetlenség, hogy ha eddig nem történt semmi, akkor valószínűleg ezután sem fog. Kötelességből elmondom az imádságot, de ott van a kételkedés és nem hiszem el, hogy az Úr olyan hatalmas, hogy bármire képes. Ismerem azt az adott illetőt és tudom menynyire makacs, olyan, mint az öszvér, hiába mond neki az ember bármit, úgysem fogja meghallgatni. Hinnem kell, hogy akármilyen kemény is egy emberi szív, az Úr tud munkálkodni és még a legkeményebbet is magához tudja fordítani, és ne abban bízzak, hogy én mit meg hogy fogok neki mondani.
A következő gondolat hangozzon így: mi az imádságunk célja? Jakab levele így fogalmaz, a 4. fejezetben: „Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket? Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” (4,1-3). Milyen céllal imádkozunk? Amit kérünk Istentől, az lehet, hogy csak a mi kényelmünket szolgálja? Ha közbenjáró imádságról beszélünk, akkor nagyon nehéz ezt kimondani.
Elgondolkoztam azon, hogy milyen lenne, ha Sári lányom vagy akár a feleségem rosszul lennének. Nyilván imádkoznék értük, hogy Uram, ha lehetséges, akkor gyógyuljanak meg. De valójában miért is akarom, hogy meggyógyuljanak? Nem azért, hogy ne fájjon nekem az ő elvesztésük? Ezt nagyon nehéz kimondani. Vagy azt kérem az imádságomban, hogy mutassa meg, neki mi ezzel a célja, mit akar
cselekedni ebben a helyzetben? Ne az én vágyam és ne az én szívem kívánsága teljesüljön be ebben a helyzetben.
Talán a leggyakoribb indok az imádságainkra adott válaszként a következő vers: „Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket.” (1Jn5,14). Ha az ő akarata szerint kérünk valamit, akkor meghallgat minket. Az eredetiben az akarat jelenti a vágyat is. Ez a nagy kérdés: ugyanaz az akaratom, ugyanaz a vágyam azzal a másik emberrel kapcsolatban, mint Istennek az akarata és vágya? Ezt nagyon nehéz kimondani bárkiről is, hogy én tudom mi Isten akarata az ő életére nézve. Mert valljuk meg őszintén, hogy sokszor még a saját életünkre nézve sem tudjuk Isten vágyát, hát még másik életére nézve? Nagyon nagy kegyelem Istentől, hogyha velem kapcsolatban Isten ezt. Ezért is nehéz közbenjárnunk egy másik emberért, mert kérdéses, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy abban a helyzetben, ott és akkor, mit akar Isten cselekedni vele, mert sokszor ebbe nem látunk bele.
Persze vannak dolgok, amiket őszintén kimondunk: imádkozunk gyógyulásért, megtérésért. De a valódi kérdés mindig az, hogy mit akar Isten? Valóban ez a célja neki is? Ezért történik sokszor, hogy Isten mégis nemmel válaszol egy-egy imádságra, mert nem ismerjük az akaratát, vágyát vagy rosszul ismerjük.
Imádkozni az ellenségért is:
Még egy gondolat figyelmeztetésként: nagyon fontos imádkozni az ellenségekért is. Ugyanis erre sokszor figyelmeztet bennünket a Szentírás. Ha közbenjárásról, a valakiért való imádságról beszélünk, akkor gondoljanak a testvérek arra a személyre, akit nagyon-nagyon nem szeretnek és aki ezen a „nemszeretem” listán az első helyen szerepel. A Szentírás, Isten igéje, maga a Szentlélek azt mondja, hogy imádkozz érte, hordozd imádságban azt az illetőt. „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket” – majd így folytatja, mert – „[h]a azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik.” (Lk 6,27-28).
Az legyen előttünk testvéreim, hogy a szeretet nem közömbösséget jelent, nem is azt, hogy titkos gyűlölet van bennem a másik felé, mert ezeknek egyike sem szeretet. A szeretet a következőképpen válik tökéletessé: „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.” (1Kor 13,4-6). Az igazi szeretet a másikat mindig többre tartja önmagánál, még az ellenségét is. Soha nem szűnik meg imádkozni azért, hogy Isten munkálkodjon a másik életében és soha nem szűnik meg a jót keresni annak irányában. Miért? Mert ezt tette Jézus Krisztus is a mi irányunkban. Amikor még az ellenségei voltunk, akkor ő meghalt értünk a kereszten. Mert ilyen Urunk van. Ahogyan Isten viszonyul hozzánk, mi is így viszonyuljunk másokhoz.
De miért imádkozzunk így?
És így jutunk el a következő részre. Miért imádkozzunk így? Azért, mert Krisztus is így imádkozik értünk. Fenn a mennyben, Isten jobbján kimondhatatlan esedezésekkel imádkozik miértünk. A főpapi imádságban is – amely egyike Jézus utolsó imádságainak – azért imádkozik, hogy az övéi olyan kapcsolatba kerüljenek az Atyával, amilyenben ő is van vele. Még a földi szolgálatának utolsó óráiban sem magáért, hanem másokért imádkozik és miután felment a mennybe, ott is érettünk imádkozik.
Így fogalmaz a Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetének 26. verse: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” Majd pár verssel később így folytatja: „Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?” Jézus nemcsak a földi életében imádkozott érettünk, hanem a mennyben is ezt teszi. Mi is így imádkozzunk mindenkiért, a szeretteinkért és az ellenségeinkért is.
Bátorodjunk meg a meghallgatott imádságokon:
De bátorodjunk meg azon is, hogy a Szentírásban nagyon sok történetet ol- vasunk arról, hogy Isten sok-sok imádságot meghallgatott.
Gondoljanak a testvérek például Mózesre, aki azért kiáltott, hogy mentse meg Izraelt az egyiptomi seregtől és Isten teljesítette a kérését azáltal, hogy kettéválasztotta a Vörös-tengert. (2Móz 14). Vagy amikor Mózes fönn van a hegyen és Isten elmondja neki, hogy mi történik a hegy lábánál, hogy a nép az aranyborjút imádja. Azt is elmondja, hogy kiírtja a népet és Mózesen keresztül egy új népet fog támasztani. Mózes imádkozik és Isten kegyelmet gyakorol.

Vagy Ezékiás király könyörgése, amikor Isten az asszír sereg támadásától megmenti őt, meg a népet is, megölve száznyolcvanötezer embert az ellenségből. (2Kir 18-19).
Vagy amikor a százados arra kéri Jézust, hogy gyógyítsa meg a haldokló szolgáját. Jézus arra is igent mondott és meggyógyította. Még abban a pillanatban meggyógyult. (Lk 17,1-10).
Vagy amikor az édesapa könyörög Jézushoz a gyermekéért, hogy a holdkóros fiát gyógyítsa meg. Őt is úgy meggyógyította, hogy soha többé ne menjen vissza belé. (Mk 9,14-29).
Vagy amikor a zsinagóga vezetője arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg a súlyosan beteg kislányát, aki addigra már meg is halt. Jézus nemhogy meggyógyította, hanem föl is támasztotta. (Mk 5,21-43).
Tehát bátorodjunk meg testvéreim és imádkozzunk. Azért, mert ezt teszi Jézus is, kimondhatatlan fohászkodásokkal imádkozik érettünk ott fönt a mennyben. Azért is, mert rengeteg igeszakasz beszél arról, hogy Isten meghallgatja az ember imádságát, az igaz ember könyörgését. Jakab levelében olvassuk, hogy az igaz ember könyörgése nagy, erős és hatalmas. (Jak 5,16).
Bátorodjunk meg ezeken, de vizsgáljuk meg azért az életünket, hogy mi van a szívünkben és milyen szándékkal tesszük mindezt, amikor imádkozunk valaki7
ért. Nincs-e esetleg hitetlenség ezzel kapcsolatban az életünkben vagy nem a magunk vágyának teljesüléséért imádkozunk-e, vagy valóban ismerjük-e ezzel kapcsolatban Isten akaratát, szándékát, vágyát. Ismét mondom, hogy nem minden ilyen fekete és fehér.
De bátorodjunk meg azon, hogy Isten bizonyosan meghallgat minden imádságot és imádkozzunk bátran. Amikor most közösen imádkozunk, közbenjáró imádságokat próbáljunk meg elmondani, imádkozni szeretteinkért, hozzátartozóinkért.

Egy kisfiúnak nagyon megtetszett az iskolájában egy festmény, ami már 70 éve lógott a könyvtárban, de senkinek sem tűnt fel igazán. Egy nap azonban ez a kisfiú elmesélte az édesapjának, hogy mi látott a könyvtárban. Az édesapja elkezdett gyanakodni, hogy ismerős neki valahonnan ez a festmény, és kíváncsiságából elment az iskolába, hogy jobban szemügyre vegye. Már látszott rajta a 70 év, nem nagyon foglalkoztak vele. Rájött arra, hogy ez egy híres művésznek, Walter Crane-nek az alkotása, ami átszámítva akkor több mint 300 millió forintot ért.
Nem gondolom, hogy a nappalink falán ilyen festmények lennének, de azt biztosan állítom, hogy mindannyian birtokában vagyunk egy felbecsülhetetlen értékű kincsnek, amely rosszabb esetben a könyvespolcunkon porosodik, jobb esetben az ágyunk mellett, de legjobb esetben elhoztuk magunkkal.
Az előző alkalommal is arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért olvassuk a Szentírást. Rögtön a 16. versben már három dolgot megállapítottunk, most ezeket csak röviden elismétlem, pár mondatban.

Először, hogy „[a] teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra”. A Szentírás sok helyen használja a tanításra azt az analógiát, hogy a tanítás olyan, mint a táplálás. Valójában itt a tanítás azt is jelenti, hogy Isten szava naponta táplál bennünket, olyan, mint egy eledel. Ahogyan naponta magunkhoz vesszük az ételt és az által el tudjuk végezni a feladatokat, ugyanígy napi lelki táplálékra is szükségünk van ahhoz, hogy lelki dolgokban meg tudjunk állni.
Másodszor a Szentírás szembesít a bűneinkkel: „… hasznos a tanításra, a feddésre”. Amikor kinyitjuk, mintha egy vádló ügyvéd szólalna meg belőle, aki elmondja, hogy miben vétettünk. Olyannyira szembesít ezzel bennünket, hogy talán nem is tudnánk ezeket tagadni, mégis sokszor megtesszük. Ez egy nagyon szomorú dolog. Ennek sajnos az a következménye, hogy az ember folyamatos tagadásban, állandó bujkálásban él. Sokszor ezért sem veszi elő az ember a Szentírást, mert kényelmetlenül érzi magát, hogy megint szembesül a bűneivel. Egy idő után emiatt sokan
nek, akkor ott megint valamilyen úton-módon Isten rámutat az ő szívükre. Akár egy testvéren keresztül, akár a Szentíráson keresztül, ha a kezükbe veszik.
Harmadszor a Szentírás nemcsak szembesít a szívünkkel, a bűneinkkel, hanem megadja a megoldást is: „… hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra”. Tehát a Szentírás nem olyan, mint általában az emberek, hogy rámutatnak egy ember bűneire, majd otthagyják. Pár óra múlva jut csak eszükbe, hogy ingerültségből mondtak neki sok-sok dolgot, de pont a lényeget, az evangéliumot felejtették el elmondani.
Nem is olyan régen néztünk a fiatalabb ifivel két példázatot: az egyik a házépítésről szólt, a másik a hadba vonulásról. Mindkét esetben az ember elkezd számolgatni. Jézus így kezdi ezeket a példázatokat: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.” A vége felé mond egy ilyet is: „Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom.” Tehát a Szentírás rámutat arra is, hogy mi a te problémád. És itt nagyon sok dolgot felsorol.
Probléma az, hogy nagyon szereted önmagadat. Azt mondja, hogy nem követhetsz engem addig, amíg meg nem gyűlölöd önmagadat. Aztán ilyet mond: nagyon szereted a vagyonodat. Aki közületek nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom. És aztán mond egy ilyet: nagyon szereted az emberi kapcsolatokat is. Aki „nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom”. Sok mindenre rámutat itt a Szentírás: nagyon szereted önmagadat, nagyon szereted a dolgaidat, a tárgyaidat és nagyon szereted a kapcsolataidat. És azt mondja, hogyha ezek ott vannak a szívedben, akkor nem tudsz engem követni. Gyűlöld meg ezeket. Könnyen kimondjuk ezt a mondatot, de nagyon nehéz megtennünk.
Ha tovább olvassuk ezt a szakaszt, akkor a házépítés és a hadbavonulás példázatával ezt akarja szemléltetni. Ez után mondja el az elveszett juh, az elveszett drachma és a tékozló fiú példázatát. Hogyan tudja az ember beismerni azt, hogy neki ezekkel problémája van? Hogyan tudja az ember meggyűlölni önmagát, a kapcsolatait, a vagyontárgyait? Úgy, hogy először Istennek meg kell találnia azt az illetőt. Rá kell lelnie Istennek. A tékozló fiú példázatában ez nagyon szépen előjön. A tékozló fiú elkezdi tékozolni, szétszórni a vagyonát, és amikor az összes vagyona elfogyott, akkor ismerte be azt, hogy milyen helyzetbe került. Elhatározta magában, hogy mit fog mondani az édesapjának, beismeri, hogy ő milyen: „nem vagyok méltó
de ez csak úgy lehetséges, ha Isten először az elveszett állapotodban megtalál téged. Az embert szembesíti azzal, ami elválasztja Tőle, de megmondja a megújítás lehetőségét is. Ez nem egy egyszerű folyamat, nagyon is nehéz.
Tehát rámutat egyrészt az ember szívére, de elmondja a megoldást is a Szentírás. Nemhiába fogalmaz így: „… hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra”. Magyarán fordulj oda Istenhez, ismerd meg őt. Amikor az ember odafordul Istenhez, akkor valójában megismeri a szívét és megismeri a bűneit is. És azután milyen nagy kegyelem, hogy felmutatja az evangéliumot, hogy pontosan ezért halt meg a kereszten.
Negyedszer pedig a Szentírás nemcsak fedd, int, nemcsak megjobbít vagy táplál, hanem „hasznos […] az igazságban való nevelésre” is. Ez a kifejezés pedig arra mutat rá, hogy Isten szava segít bennünket ezen az úton meg is maradni. Tehát ha már Isten megfeddett, megjobbított és most már táplál, akkor maradj is ezen az úton, ne térj le róla. Eddig pont arról volt szó, hogy a Szentírás helyrehozza azt, ami elromlott. Az itt használt ’nevelés’ szó pedig a ’gyermeknevelést’ jelenti – a pedagógus szavunk is ebből a szóból származik –, ami egy hosszas folyamatra mutat rá. Egy pedagógus viszont csak akkor tud tanítani, nevelni, feddni, ha folyamatosan ott vagyok az óráján. Tehát ha nem vagyok ott, akkor nem fog tudni tanítani, nevelni.
Itt arra mutat rá a Szentírás, hogy elvégzi azt is az ember életében, hogy maradjon is ezen az úton.
Ugyanúgy, mint egy gyermek nevelése. Az is többéves folyamat, nem úgy történik, hogy megszületik egy gyermek és felneveljük egy hét alatt, hanem hosszú évek fáradtságos munkája. Próbáljuk a gyermekeket különféle szociális dolgokra nevelni. Például, ha Sári lányom a játszótéren lekever valakinek egy pofont, akkor elmondom neki, hogy ilyet nem csinálunk. Vagy ha látja azt, hogy valaki a homokozóban szomorú, azt meg kell vigasztalni. Tanítjuk a gyerekeket és ez egy sok éves folyamat.
A Szentírás is egy hosszadalmas folyamaton keresztül tanítja meg számunkra a lelki készségeket. Ezek sem egyik napról a másikra történnek meg, hanem egy folyamatos munka eredményei. Olvasok egy hosszabb igeszakaszt a testvéreknek az Ószövetségből. „Ezt az igét mondta az ÚR Jeremiásnak: Menj el a fazekas házába, mert ott akarom közölni veled igéimet. Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen dolgozott a korongon. De rosszul sikerült az edény, amelyet a fazekas agyagból készített a kezével. Ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta. Ekkor így szólt hozzám az ÚR igéje: Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? Így szól az ÚR: Hi4
kezében. Megtörténik, hogy kimondom egy népről vagy országról, hogy kitépem, kiirtom és elpusztítom. De ha megtér gonoszságából az a nép, amelyről beszéltem, akkor én is megbánom, hogy veszedelmet akartam hozni rá. Megtörténik, hogy megígérem egy népnek vagy egy országnak, hogy felépítem és beültetem. De ha azt műveli, amit rossznak tartok, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom, hogy jót akartam vele tenni.” (Jer 18:1-10).
Az agyagnak két dolgot kell tennie. Egyrészt érzékenynek kell lennie a fazekas kezére, hogy formálható legyen. Nem mindegy, hogy milyen agyagból készítenek bögrét vagy tálat, azt meg kell válogatni, hogy milyen agyagot tesznek oda a korongra. Az agyagnak tehát érzékenynek kell lennie és csak ez után tudja a mester elkészíteni az általa kigondolt eszközt.

Másrészt az agyagnak viszont a fazekas kezében is kell maradnia. Még akkor is, ha elkészült. Hiszen amikor a mester elkészíti az adott eszközt, az nem képes azt csinálni, amit akar. Például az elkészített bögrét a fazekas emeli fel a kezével, ha inni akar belőle. A bögre nem képes önmagától megitatni valakit. Tehát a bögrének ott kell maradnia a fazekas kezében, ahogyan nekünk Isten kezében. Ott kell maradni ahhoz, hogy tudjon használni úgy, ahogy ő akar.
A Timóteushoz írt levélnek ebben a részében is erről van szó. Ahhoz, hogy a tanár tanítani, nevelni tudja a diákot, ahhoz ott kell lennie a diáknak. Az igazságban való nevelés is csak úgy fog megtörténni, hogyha folyamatosan Isten jelenlétében vagy. A kérdés mindig az, hogy hogyan lehetek érzékeny Isten formáló kezére, hogyan tudom biztosítani a magam életében azt, hogy ennek a teremtő Istennek a kezében maradjak.

Amikor feltettem magamban ezeket a kérdéseket, akkor meg kellett vallanom őszintén, hogy erre egy nagyon egyszerű válasz létezik. Olyan egyszerű, hogy én magam is alig hittem el. Úgy, hogy kinyitom a Bibliámat és elkezdem olvasni, tanulmányozni, alkalmazni és engedelmeskedni annak. Olyan egyszerűnek hangzik ez a válasz, hogy sokan el sem hiszik és éppen ezért nem is lépnek rá erre az útra. Pedig, ha ilyen egyszerű?! Az életben nagyon sok probléma és nehézség van, és ennyi lenne? Igen, enynyi lenne! Kinyitod és olvasod, mert a Szentírásból maga Jézus Krisztus szólal meg és ezáltal formálja a szívedet. Ilyen egyszerű.
És mégis azt látom, hogy a többség fut mindenféle emberi megoldás után és a nehézségeik nemhogy megoldódnának, hanem inkább felhalmozódnak. Vagy ha részben meg is oldódnak és talán boldogok is bizonyos értelemben a földi dolgokkal kapcsolatban, de később rá kell jönniük, hogy ez nem valódi boldogság. Ha valamit be is tud tölteni ideig-óráig, az el fog tűnni, el fog múlni.
A János evangéliuma egy nagyon fontos célt mond: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20:3031). Azt mondja, hogy „hitben életetek legyen az ő nevében.” Tehát a Szentírásnak az a célja, hogy élj, hogy már most életben legyél. Át akar formálni téged valamiről valamire, akar valamit a szíveddel. Egyrészt táplál, fedd, int, aztán megjobbít, napról-napra ezen ez úton tart téged és itt valójában ugyanerről van szó: üdvözít, megment. Tehát a célja az, hogy üdvösséged és életed legyen, ne a sötétségben élj, ne a saját dolgaid után futkározz, hanem térj meg, borulj le Isten előtt.
Miért akar bennünket Isten naponta táplálni? Miért akarja feltárni bűneinket? Miért akar helyreállítani bennünket? Miért akarja, hogy ezen a helyrehozott úton éljünk? Ezt olvassuk a 16. versben: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; – és akkor a 17. versben így folytatja – „hogy”, és ez olyan kötőszó, ami nagyon fontos. Pontosan így lehetne visszaadni: ’avégett hogy’, ’abból a célból hogy’. Ez egy célhatározó a szövegben, tehát van egy célja ezzel Istennek: „… hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”
Itt vigyáznék ezzel a tökéletes szóval. Itt szó szerint az ’érettség’ szerepel. A tökéletesség mögött mi talán egy bűn nélküli állapotot feltételezünk, hogy tökéletes az, akiben nincs bűn. Itt nem ez a szó szerepel egyébként, hanem ez az ’érett’, ’nagykorú’, ’felnőttkorú’. Tehát ez a célja a Szentírásnak, hogy az ember felnőjön, ne legyen kiskorú.
Mit jelent ez az Isten embere kifejezés? „… hogy tökéletes legyen az Isten embere”. Sokféleképpen nevezünk embereket, különféle jelzőkkel illetjük őket. Például, ha valakire azt mondjuk, hogy „városi ember”, akkor az negatív jelző, mert ő talán egy elkényeztetett ember. Aztán a városi meg a falusira azt mondja, hogy „falusi ember”, az meg azt jelenti, hogy ő talán egy kicsit butácska. Sokszor oda-vissza megy az adok-kapok. A városi embernek lehet, hogy a városi dolgok vannak az élete középpontjában, a falusinak meg a falusiak, de ez az Isten embere jelző is mondani akar valamit számunka. Azt akarja megmutatni, hogy ennek az embernek élete középpontjában valójában maga Isten áll, nem más. Számára Isten személye az, aki és ami a legfontosabb. A Krisztuskövető ember életében Istennek valójában az a célja, hogy a Szentírás olvasásán, tanulmányozásán, alkalmazásán keresztül az önközpontú életünkből Istenre összpontosítsunk.

Valaki így határozta meg a bűn fogalmát: „A bűn lényege, hogy az emberek énközpontúak”. Mindig önmagukra koncentrálunk, büszkék va6
bízunk, hogyha valaki elmondja nekünk, hogy valamit nem jól csinálunk, akkor teljes mértékben összeomlunk.
Viszont milyen az az élet, amelynek középpontjában Isten helyezkedik el? Őbenne bízunk, teljes mértékben tőle függ az életünk olyannyira, hogy mindent tőle várunk. Alázatosak vagyunk előtte, megtagadjuk önmagunkat. Ez azt is jelenti, hogy először az ő igazságát és országát keressük, minden helyzetben azt nézzük, hogy ő mit akar.
Ezzel kapcsolatban pedig létezik egy mondás: „Az ember olyan, mint egy pohár. Csak akkor tudod meg, hogy mi van benne, amikor felkavarod.” Az, hogy mi van az életünk középpontjában, az mindig az élet egy bizonyos helyzetében derül ki. Én-központú vagyok, én állok a középpontban, vagy pedig Isten? Ezt mindig a nehéz szituációk fogják megmutatni.
Mózes 5. könyvének 8. fejezete így fogalmaz: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az ÚR, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem?” (8:2). Amikor valamilyen próbába kerülsz, mi derül ki a szívedről? Mit tudnál megfogalmazni? Egy adott szituációban feltett kérdésed miről árulkodik? Ha önmagad körül forogsz, akkor ezt a kérdést fogod feltenni magadban: „Miért engem Uram?” ha pedig Istenre összpontosítasz akkor ez a kérdés fog elhangozni: „Mit akarsz ezzel Uram?”
Ahhoz, hogy Isten legyen az életed középpontjában, bizony időt kell szánnod arra, hogy kinyisd Isten igéjét. Bízom benne, hogy mindannyian vágyunk arra, hogy az „Isten embere” jelzőt használják ránk. Ne a „munka embere”, a „viszály embere” vagy a „divat embere” legyünk. Fordítsunk időt arra, hogy kicsoda Isten, ismerjük meg őt úgy, ahogyan kijelentette magát a Szentírásból.
Mi a célja még a Szentírásnak? Így fogalmaz: „… minden jó cselekedetre felkészített.” Felkészít a jócselekedetre. Még középiskolában volt egy olyan tantárgyunk, amit érintésvédelemnek neveztek. De mit is jelent pontosan az érintésvédelem? „A villamos berendezések érintéseiből származó áramütéses balesetek.” Tehát ha a testvérek megérintenek egy hűtőszekrényt vagy egy mosogatógépet és az megrázza a testvéreket, akkor ezeket az eszközöket nem látták el olyan védelemmel, hogy ez ne történjen meg – ezért szükséges az érintésvédelem. Ha megérintem, ne történjen baleset. Rengeteg ilyen történet keringett az iskolánkban és ezekkel kapcsolatban mindig valamilyen furfangos kérdéseket tettek fel.
Az egyik történet így hangzott: „Az építkezésen dolgoztok, és arra lesztek figyelmesek, hogy az egyik munkatársatok folyamatosan rángatózik a betonkeverő mellett. Mit csináltok ebben a szituációban?” Persze min7
en kihúzzuk a 220-ból. Vagy jó esetben a betonkeverőn van egy jó nagy piros gomb, arra rányomok, mert az egy vészleállító gomb, az mindent leállít a betonkeverőn.” Más valaki: „Felhívom a 112-t”. Felhívhatod, de akkor már inkább hívd a mentőt, mert mire kiér, addigra csak azt állapítják meg, hogy mikor halt meg az az illető. Aztán volt egy másik, aki azt mondta, hogy megfogná a lapátot és valahogy azzal próbálná megszüntetni a kontaktust a munkás és a betonkeverő között. Ez is egy jó ötlet egyébként, csak kérdés, hogy működik-e. A helyes megoldás furfangos volt: „Győződj meg először arról, hogy tényleg áramütést szenvedett-e az illető!” Miért? Mert volt olyan valaki, aki nagyon komolyan vette az érintésvédelem órát az iskolában, és amikor azt látta, hogy valaki rángatózott a betonkeverő mellett, akkor fogta a lapátot és úgy rávágott a munkatársára, hogy eltört egy bordája. A probléma az volt, hogy nem azért rángatózott mert az áram megrázta volna, hanem csak homok került a csizmájába és azt próbálta kirázni, úgy, hogy a betonkeverőnek támaszkodott. Mi volt a helyes válasz erre a furfangos kérdésre? Először győződj meg arról, hogy tényleg rázza a munkatársadat az áram.
Ettől függetlenül jó az ilyenekre felkészülni és tudni azt, hogy ilyenkor mi a teendőnk. Valami ilyesmiről van itt is szó. Miért olvassuk a Szentírást? Azért, mert ha találkozol bizonyos szituációkkal, tudd, hogy mit kell tenned. „… minden jó cselekedetre felkészített.” Itt megint csak pontosítanék egy kicsit, mert ez szó szerint a következőképpen hangzik: ’minden jó cselekedetre felszereltetett’. Legyünk olyan lelki ajándékok birtokában, amiket bizonyos helyzetben használhatunk.
Például eljövünk a gyülekezetbe és látjuk, hogy az egyik gyülekezeti tagunk olyan szótlan. Hamar kiszúrjuk ezt, mert talán érzékenyek vagyunk az ilyesmire. A feladatunk nem az, hogy kiverjük a fejünkből, amit láttunk, hanem hogy beszélgessünk azzal az emberrel. Ugyanis ebben a helyzetben mire is van szükségünk? Olvasok néhány igét.
„Titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt”. (1Thessz 3:12). Mire van szükségem? Szeretetre. Tehát ha meglátom azt az illetőt, akkor menjek oda hozzá és szeressem. Hogyan tudom szeretni? Megkérdezem őt: Mi a baj? Hogy vagy? Hogyan tudok segíteni? Erre készít és szerel fel bennünket a Szentírás.
„Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak.” (1Pét 3:8). Vagy: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” (1Jn 3:18). Ez a célja a Szentírásnak. Felkészít a jó cselekedetre. Amikor belekerülünk bizonyos szituációkba, akkor tegyünk is így.
héz szeretni, mert olyan a természete. Talán az illető tagja is a gyülekezetünknek és talán már megtért Krisztushoz, csak éppen a gyümölcs az életében áfonya nagyságú. Mit mond Isten igéje? „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amelylyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel.” (Ef 4:1-2). Nem könnyűek ezek a dolgok, de valójában a Szentíráson keresztül maga Jézus Krisztus az, aki munkálkodik az életünkben, és ellát bennünket azokkal az erkölcsi tulajdonságokkal vagy biblikusan nevezve gyümölcsökkel, amikre szükségünk van akkor, ha egy nehéz természetű emberrel találkozunk. Ezt magunktól nem fogjuk tudni megteremni, magunktól nem leszünk türelmesek, nem fogjuk jobban szeretni azt, aki egyébként mindent megtesz annak érdekében, hogy ne szeressük.
„Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15:45). Vagy máshol így fogalmaz: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.” (Jn 6:56).
A Szentírásnak valójában az a célja, hogy kapcsolatban legyél Jézus Krisztussal, és ebben a kapcsolatban ő munkálkodik a szívedben. Amikkel ő megajándékoz, azokat tudd használni a különféle helyzetekben. A gyümölcsöket úgy tudod megélni, úgy tudod megmutatni, hogy szereted a másikat, türelmes vagy felé, együttérző vagy vele, bátorítod őt Krisztusban. Ez nem egyszerű feladat, ehhez naponta le kell ülni és elővenni a Szentírást, hogy folyamatos kapcsolatban lehess azzal a Krisztussal, aki meghalt éretted a kereszten. Ezt a kapcsolatot a Szentíráson keresztül tudjuk fenntartani vele.
Szerintem mindannyian voltunk betegek és nagyon jól ismerjük a működését. Ha elkapunk egy fertőzést, az valószínűleg az egész szervezetünkre hatással lesz, mert szétterjed, és másokat is megfertőz. Éppen ezért mostanában sokkal többször lemondunk találkozókat. Ha a családunkban mondjuk a gyermekünk elkap egy fertőzést, akkor valószínűleg mi is elkapjuk. Még nem vagyunk betegek, de már most számítunk arra, hogy azok leszünk.
Ugyanez igaz a gyülekezetben is. Egy test vagyunk. Ha valakinek fáj valamilye, az nekünk is fáj. Ha valamelyikünk boldog, akkor vele együtt mi is boldogok vagyunk. Ha valaki beteg, az az egész gyülekezetben szétterjedhet, fertőzővé válhat. A kérdés persze csak az, mit terjesztünk? Keresztyénként bizonyos tekintetben hordozóknak kell lennünk – „fertőzők9
a békesség, a szeretet, a másik felé való odafordulás. Reménykedem benne, hogy nem rossz értelemben vagyunk fertőzőek, és nem olyan dolgok terjesztésében játszunk szerepet, mint a békétlenség, a szeretetlenség, a viszálykodás, a harag, a pletykálkodás.
Testvérem, ha ezekben az utóbbiakban munkálkodsz, akkor arra bátorítalak, hogy először borulj le Jézus előtt és valld meg ezeket előtte. Arra kérlek, hogy ismerd meg Jézus Krisztust, akit csak a Szentírásból tudsz megismerni, amelynek az a célja, hogy életed teljes mértékben megváltozzon.
Tedd föl bátran ezeket a kérdéseket magadban: Érett vagyok, kész minden jó cselekedetre? Honnan veszem ehhez az erőt, honnan veszem azt, hogy ezek a gyümölcsök növekedjenek bennem? Előveszem-e a Szentírást, olvasom-e azt egyáltalán? Mert ha nem, akkor nem leszek felnőtt sem, jót sem fogok tudni tenni, mert Isten nem fog munkálkodni bennem. Bátorítalak téged. Borulj le és ha eddig ezt nem tetted meg, akkor valld meg, hogy: „Uram, én rossz dolgokat terjesztettem, azokban munkálkodtam, úgy éltem, hogy a Szentírás nem volt az életem része.”
Ebben figyelmeztet most bennünket Isten igéje, hogy immár legyen az életed része és kívánd te is őszintén, hogy az Úr munkálkodjon benned. Ha ezt akarod, ez a kívánságod, akkor vedd elő a Szentírást, mert csak így tud munkálkodni az az Úr, aki a kereszten meghalt a bűneidért, és most a te életedben is munkálkodni akar. Éppen ezért ne bujkálj, hanem gyere elő, valld meg a bűneidet, fordulj hozzá, mert Krisztus így vár, hogy az életed teljes mértékben megváltozzon.

Egy fiú az esküvőjére kapott a nagyapjától külön erre az alkalomra készített Bibliát. Nagyon szép bőr borítású volt, a belső lapjára pedig ráírva szép betűkkel az unokának és a feleségének a neve. Egy faragott kis dobozt is kapott ez a Biblia, hogy megvédje az idő múlásától. A nagypapa minden egyes alkalommal, amikor találkozott az unokájával, megkérdezte: – Elővetted már a Bibliát, amit kaptál? – Sokszor füllentettek, egy levélben is megköszönték neki: – Nagyon szépen köszönjük ezt a szép ajándékot! – De minden egyes alkalommal, amikor találkoztak, nagypapa újra megkérdezte: – Elővettétek a Szentírást? – Az unoka, egy idő után már kényelmetlenlenül érezte magát, és gondolva egyet, kinyitotta. – Nemsokára találkozom a nagyapámmal, azért tudjak neki mégis mit mondani, hogy legalább beleolvastam – és azt vette észre amikor kinyitotta, hogy rögtön Mózes első könyvénél ott volt benne egy ötezer forintos. Ahogy lapozott tovább, minden egyes könyvnek az elején ott volt egy ötezer forintos. Ez is a nagypapa ajándéka volt, de ami igazán szomorú az egész tör2
Még szomorúbb, hogy sokunkkal kapcsolatban is így van ez. Van Bibliánk, de nagyon kevésszer nyitjuk ki, vagy inkább soha, és éppen ezért nem ismerjük meg a benne lévő kincseket, amikkel Isten akar minket megajándékozni. A Bibliában bizony sokkal nagyobb értékek vannak öt-, tíz-, meg húszezer forintnál. De valljuk meg őszintén, hogy sokszor mégis az utóbbiakat hajszoljuk. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezeket a földi kincseket megszerezzük. Pedig Urunk biztosított számunkra egy sokkal nagyobb kincset, ami ráadásul ingyenes, mert semmibe sem kerül. Mert ennek az árát Jézus Krisztus már megfizette helyettünk és érettünk, pontosan ezért vált ingyenessé.
Valljuk be azt is őszintén, hogy a Szentírás kezünkbe vételének sokszor nem fizikai akadályai vannak, sokkal inkább lelki eredetűek. Mások a céljaink, és ezek annyira lefoglalnak bennünket, hogy valahogyan eszünkbe sem jut kinyitni a Bibliát. Annyira siker orientáltak vagyunk, hogy azoknak a dolgoknak, amiknek az életünk első helyén kellene szerepelniük, sokszor huszad –, harmincad– vagy akár századrendű helyre sorolódnak. Egy idő után azt vesszük észre, hogy a Szentírás olvasása életünk utolsó helyére kerül, majd el is tűnik, és lassan nem is fog hiányozni. Sokszor észre se vesszük, hogy eltűnt, az idő pedig telik. Nincs bennünk hiányérzet, hogy de jó lenne olvasni a Szentírást, de jó lenne Istent megismerni, szeretni, követni, mert már valami teljesen mást követünk és szeretünk.

Most arra a kérdésre szeretnék válaszolni a testvéreknek, hogy miért jó és érdemes olvasni a Szentírást, mi lesz annak a következménye, hogyha valaki a kezébe veszi. Nem fogok itt mindenre kitérni, mert ez egy kétrészes alkalom lesz. Ma a két versnek az elejéről fogok beszélni, a következő alkalommal pedig a másik feléről. 1. Hasznos a tanításra:
Így hangzik az első megállapítás: „… hasznos a tanításra”. Létezik egy mondás, amit mindannyian ismerünk. Ezt egy picit most máshogy fogom értelmezni, így hangzik: „Azok vagyunk, amit megeszünk”. Nem azt értem ez alatt, hogy ha egészségeset eszünk, akkor egészségesek leszünk, ha meg egészségtelent, akkor egészségtelenek. Hoztam két embert – de bárkit lehetett volna ide hozni, akár még saját magamat is –, két nagyon ellentétes embert. Az egyik legyen Adolf Hitler, a másik pedig Luther Márton. Mindketten tanulók voltak, komolyan vettek egy filozófiát, egy életmódot, és azt kezdték el tanulni. Hitler igen hamar kapcsolatba került Nietzsche filozófiájával, majd tanulmányozta a különféle pogány isteneket, és tudjuk, hogy mindennek mi lett az eredménye. Luther is tanulmányozta a
majd az egész Biblián, amely aztán megváltoztatta az egész életét.

És ez így működik velünk kapcsolatban is. Mindannyiunkat formálnak az olvasott könyvek, a művészet, amivel körülvesszük magunkat, a zene, amibe beleéljük magunkat, a tanárok, akik előtt meghajlunk. És a tanulás valójában olyan, mint az evés: rágás, lenyelés, emésztés. Olyan, mint amikor az ember elkezd valamilyen gondolaton elmélkedni, merengeni, elkezdi beépíteni azt az életébe, és aztán elkezd aszerint is élni.
A Szentírás nagyon sokszor használja az evést a tanulás metaforájaként. Jeremiás prófétánál ezt olvassuk: „Tudd meg, hogy érted hordozok gyalázatot: szavaidat ahol értem, ettem; és beszéded örömömre volt, és szívemnek vigasságára; mert a te neved neveztetett felettem. Ó Uram, Seregek Istene” (15:16) – Ezékiel prófétánál pedig: „Ezt mondta nekem: Emberfia, edd meg, amit itt találsz! Edd meg ezt a tekercset, azután menj, és szólj Izráel házához!” (3:1). Mit mond először Ezékielnek? Azt mondja, hogy először egyél, és utána menj és beszélj erről. Először te táplálkozz és utána hirdesd azt, amit Isten a szívedre helyezett. Jézus így fogalmaz: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam.” (Jn 6:56-57). Itt alapvetően a Jézussal való kapcsolatról van szó. Ez a naponkénti evés fontos a keresztyén ember életében, hogy kapcsolatban legyen Jézus Krisztussal.

De hogyan tudunk vele kapcsolatban lenni? Imádsággal és Bibliaolvasással. A Bibliaolvasáson keresztül ismerjük meg Jézus Krisztust, ezen keresztül ismerjük meg őt és aztán pedig imádságban el tudjuk azt mondani, amit megértettünk vagy ami nehézség számunkra. Tehát a Biblián keresztül Isten szólít meg, mi pedig imádságban Istent. Ez olyan, mint ahogy mi is beszélgetünk egymással. Nagyon sok helyen megjelenik tehát ez a metafora a Szentírásban, hogy a tanulás olyan, mint az evés. Timóteusnak így írja az apostol: „Ha ezeket tanítod a testvéreknek, jó szolgája leszel Krisztus Jézusnak, hiszen a hit és az igaz tanítás igéivel táplálkozol, amelynek követőjévé lettél.” (1Tim 4:6).
A kérdés persze az, hogy mit eszel, mivel táplálkozol. „Azok vagyunk, amit megeszünk.” És bizony mindannyian tápláljuk valamivel az elménket, a szívünket, és amivel tápláljuk, azzal fogunk foglalkozni. Ha valaki a szexualitással táplálkozik, akkor egy idő után óhatatlanul is ki akarja élni ezt a vágyát. Aki a pénzzel, a hatalommal táplálkozik, mindent megtesz annak érdekében, hogy még több legyen belőlük. De ez nem hullik egyszer csak az ember ölébe, hanem nagyon sokat kell tennie érte. Ebbe viszont annyira bele tud mélyülni, hogy sokszor minden mást elfelejt, félreteszi, mert éppen nem annyira fontos.
néznek. A fiatalok talán rögtön bekapcsolják a telefont. Mi az, amit rögtön megnézünk, amivel rögtön foglalkozunk, amivel táplálkozunk? A hírekkel, vagy Isten igéjével? Valamivel telítődünk, valamivel táplálkozunk. És meglehet az is, hogy kinyitom a Szentírást, elolvasom az aznapi szakaszt, szánok rá öt percet. Aztán meg nézem a híreket és azt veszem észre, hogy már egy fél órája azt olvasom. Ez szerintem egy óriási kontraszt. Mivel tápláljuk magunkat? Mert mindegyiknek megvannak a gyümölcsei.

Aki pedig Isten dolgaival foglalkozik, azon elmélkedik, annak is megvannak a gyümölcsei. Itt ne arra gondoljanak a testvérek, hogy mindenkinek teológusnak kellene lennie, aki több órát elmélkedik az íróasztal fölött – bizonyos szempontból igaz, amikor készülünk –, de hadd mondjak egy példát ezzel kapcsolatban.
Talán többen ismerik Henry Ironside nevét. Híres prédikátorvolt az 1800-as években az Egyesült Államokban. Sokat utazott a szolgálata során, így ismerkedett meg egy idős, súlyos beteg bácsival, aki már beszélni is alig tudott. Bement hozzá, bemutatkozott neki és azt mondta, hogy ő egy prédikátor, aki szeretné feltárni az emberek előtt a Szentírást. Az öreg kinyitotta a Bibliáját, felolvasott belőle egy részt és elkezdte mondani azt, amit ő abból megértett. A prédikátor megdöbbenve kérdezte tőle, hogy hol tanulta, hol olvasta ezeket, mutassa meg neki azt a könyvet. Akkor az idős bácsi csak ennyit mondott, most szó szerint idézem: „Kedves barátom! Térden állva tanultam meg ezeket egy írországi kis kunyhó padlóján. Azon a helyen, amikor ott volt előttem nyitva a Biblia, kértem Isten Szentlelkét, hogy tárja fel előttem Krisztust és nyissa meg az igét a szívemnek. Többet tanított térden állva azon a padlón, mint amennyit valaha is tanulhattam volna a világ összes főiskoláján.” Nem kell tehát valakinek teológusnak lennie ahhoz, hogy Istentől tanított legyen. Sőt, kérdés az, hogy mennyire Istentől tanított teológus valaki, ha nem térdel le naponta Isten előtt.

Tehát az Írás hasznos a tanításra, a táplálásra. De miért is táplálkozunk? Miért eszünk? Szerintem azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a testünknek szüksége van naponkénti táplálékra. Ha nem eszem, akkor a szervezetem nem fog jól működni. Legyengülök; ha valami nagyobb terhet kell cipelnem, könnyen elfáradok vagy talán nem is leszek képes hordozni. Ezért fontos a táplálkozás. Nehéz helyzeteket tud elhordozni az ember fizikailag, de ez lelkileg is igaz: hogyha valaki nem táplálkozik, akkor lelki nehézségeket sem fog tudni elhordozni. Ez egy nagyon fontos megállapítás. Tisztában kell lennem azzal, hogy bizony szükségem van lelki táplálékra.
Néhányan szeretik az ételkülönlegességeket, amik ma már nagyon könnyen elkészíthetők. Megnézünk egy-egy videót vagy megnyitunk egy
húsz évvel még nem ismertünk. Sőt, az összetevőkhöz is könnyen hozzájuthatunk a boltban, egyszerűen megvásárolhatók. A feleségem már a hét közepén bejelenti, hogy mit eszünk a jövő héten. Elkezdi sorolni, hogy melyik napra mit tervezett, én meg örülök, hogy mindez milyen jól hangzik. Később csak annyit látok, hogy elmegy a boltba, bevásárol, megszerzi hozzá az alapanyagokat, én meg csak gyönyörködöm benne, élvezem, a finom ételeket.
Ebben az az érdekes, hogyha ennyire foglalkozunk a testi táplálkozással, akkor milyen jó lenne lelki téren is ez az igényesség. Mondjuk már a hétvégén bejelenteni, hogy mit fogunk olvasni jövő héten, és annak megértéséhez milyen párhuzamos igeszakaszt kell még elolvasni. És amikor arra a napra odaérünk, akkor gondolkozzunk el azon, hogy ezek hogyan függenek össze, elmélkedjünk rajta, imádkozzunk felette, hogy lelki táplálékul legyen. Azt gondolom, hogy sokkal többet foglalkozunk a fizikaival, mint a lelkivel, pedig Isten szava táplál bennünket.
A táplálás analógiájából kiindulva jutunk el a másik megállapításra is, mégpedig arra, hogy Isten szava meg is elégít bennünket. Ahogyan a fizikai étel elfogyasztása után is jóllakik az ember, úgy a lelki étel elfogyasztása után is új erőre kap. A 119. Zsoltárból fogok néhány verset idézni a következőkben.
„Ez a vigasztalásom nyomorúságomban, mert beszéded megelevenít engem.” (119:50). Isten szava nehéz helyzetben megelevenít vagy reménységet ad. Szíven tud ütni, megszólít bennünket. Szerintem sokan tudnánk felidézni évekkel ezelőtti történetet, amikor az Úr szava szíven ütött, és még most is bele kapaszkodom, még most is reménységem.
„Gyönyörködöm parancsolataidban, mert szeretem őket. Elfogadom parancsolataidat, mert szeretem őket, és elmélkedem rendelkezéseiden.” (119:47-48). Tehát gyönyörködöm, szeretem és elfogadom. Miért? Mert már a zsoltáríró is megtapasztalta azt a saját életében, hogy Isten megszólította őt és az milyen bátorítást, reménységet adott neki.

„Ébren vagyok virradatkor, és fohászkodom, igédben reménykedem. Ébren van szemem az éjszakai őrváltáskor is, és elmélkedem ígéreteiden.” (119:147).
De mi történik akkor, ha egy keresztyén ember számára nem fontos Isten szava? Ott valószínűleg nem lesz lelki megelégülés, nem lesz bátorítás, vigasztalás, remény, öröm, békesség. Lehet, hogy valami másba kapaszkodik ilyenkor az ember, és abban az adott pillanatban más valamivel akarja megelégíteni az életét, ami betölti, de ez igazából nem ad valódi megelégülést. Hadd mondjak erre egy illusztrációt.
lőkhöz Monorra. Egyedül maradtam otthon egy estére és megvallom őszintén, hogy ilyenkor nem nagyon figyelek oda a helyes táplálkozásra. Bár minden van otthon, de sokszor bemegyek a boltba is, veszek egy túrórudit, talán chipset is. Ezeken az egészségtelen ételeken is felnőhetne az ember: reggel egy Kinder Pingui, délben egy McDonald’s-os, gyorséttermi ételt. De kérdés az, hogy mi lesz ennek az eredménye, a következménye. Lehet, hogy csak hetven- vagy nyolcvanévesen érzi meg az ember. A családunkban többen is vannak, akik fiatalabb korukban sok mindent ettek – csülköt csülökkel, meg kolbászt kolbásszal –, most hetvenévesen pedig már nem ehetnek ilyesmit. Vagy túl sok cukrot evett fiatal korában, hetvenévesen pedig naponként mérnie kell a cukrát és diétázni.
Bizony lelki téren is ugyanez az elv érvényes. Lehet, hogy ma úgy érzed, hogy egy-egy adott dolog megelégíti az életedet, de ennek nem feltétlenül most jön el a következménye. Mindannyian meg fogunk állni Isten előtt, de amit mi most jó dolognak tartunk, azt vajon Isten is jónak tartja? A következőt kérdezi most Isten tőlem és tőled: „Mivel táplálkozol és mi az, amivel megelégíted a te szívedet? Mit üldözöl, mit hajszolsz, mi az, ami a számodra a legfontosabb?” Ebben az egy mondatban az „… Írás […] hasznos a tanításra”, ez a kérdése hangzik Istentől. Mert Isten szava táplál, Isten szava az éltető eledelünk, ő az, aki megelégít bennünket. A kérdés csak az, táplálkozol-e ezzel? 2. Hasznos a feddésre:
A másik gondolat pedig így hangzik: „hasznos a feltárásra…”. Tehát Isten szava feltár. Miért olvassuk a Szentírást, miért vesszük azt a kezünkbe, miért van erre szüksége egy keresztyén embernek? Azért, mert feltárja, leleplezi a szívemet önmagam előtt. A görögben ez a szó ’bizonyítást’ jelent. Amikor egy tárgyaláson az ügyvéd előhozza a bizonyítékokat ellenem és megmutatja a bírónak. A Szentírás képes feltárni a bűnt az életünkben és meggyőzni minket, hogy milyenek vagyunk. De miért akarnánk, hogy ez megtörténjen? Azért, mert a bűn tönkreteszi az életünket, és ahhoz, hogy azt el tudjuk hagyni, először fel kell tárni és be kell ismerni.

A Példabeszédek 19. részében ezt olvassuk: „Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.” (Péld 19:3). Ez egy nagyon érdekes mondat. Sokszor van ilyen téves elképzelésünk Istenről, meg az egész életünkről, és azt gondoljuk, hogy nagyon jó a mi kis életünk, de közben az embert a saját bolondsága vezeti félre.
Megint szeretnék egy illusztrációt használni. Tételezzük fel, hogy van otthon a spájzunkban valamilyen édesség, amire bizonyos időközönként rájárok. A feleségem hallja, ahogyan a kamra ajtaját kinyitom és becsu7
Mit eszel? – én pedig válaszolok: – Semmit! – de utána belenézek a tükörbe és azt veszem észre, hogy a szám csokoládés.
Isten szava is sokszor szól hozzánk és szembesít azzal, hogy milyenek vagyunk. Az én számszéle a csokis és nem a másiké, nem a szomszédé, és hiába próbálom letagadni az egészet, mégis én voltam az, aki ezt csináltam. Felfedi előttünk a szívünket és belátjuk, hogy itt nem a szomszédról van szó vagy nem azokról a rokonokról, akik átvertek bennünket, és még évtizedek után is rájuk mutogatunk, hogy ők tehetnek minden rossz dologról az életünkben. Nem is a feleségemről van szó, aki, ha itt lett volna és hallotta volna ezt, akkor minden megváltozna a házasságunkban. Itt az én szívemről van szó és arról, hogy engem személyesen mivel akar most Isten szembesíteni.
A Szentírás olyan, mint egy tükör. Jakab levélben, ezt olvassuk: „Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt.” (Jak 1:23-24). Azt gondolom, ha reggel belenézek a tükörbe és azt látom, hogy a hajamat elaludtam, mindannyian igyekeznénk megigazítani azt. Ha folt van az arcomon, akkor lemosom azt. Meglátjuk, észrevesszük, hogy milyenek vagyunk, akkor Isten igéje abban bátorít bennünket, hogy így is cselekedjünk. Ha megláttad, hogy mi a bűnöd, akkor azt hagyd el és borulj le Isten előtt, mert Isten azt akarja, hogy minden hívő ember, aki belenéz a tükörbe és észrevesz valamit magán, akkor azon munkálkodjon, hogy az ne legyen ott.

„De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1:25). Amikor belenézünk, ne felejtsük el, hogy milyenek vagyunk, vagy milyennek láttuk magunkat. Ha az javításra szorul, akkor azt javítsuk is meg, és bízzunk Isten Szentlelkében, hogy ami javításra szorul, azt ő meg is javítja. 3.Hasznos a megjobbításra:
Így jutunk el a következő mondanivalóhoz és ezt most csak röviden fogom érinteni, máskor pedig majd bővebben kifejtem. Ez így hangzik: Isten szava meg is javít minket. Tehát nem csak felfedi a szívünket, hanem meg is javítja azt. Valójában már a feltárással is az a célja Istennek, hogy ő hozzá meneküljünk, és őtőle kérjünk segítséget. Azért mutat rá a szívünkre, hogy megmutassa azt, hogy mi képtelenek vagyunk azt megjavítani. Erre egyedül csak ő képes.
A napokban többször elém jött a néma fiú apukájának a története, aki odament Jézushoz és azt kérte tőle, hogy gyógyítsa meg a gyermekét. Így
segíts rajtunk!”. Nagyon szép ez a kérése: – Ha van elég erőd vagy ha képes vagy rá, akkor tedd meg – és Jézus ugyanezzel válaszol neki: „Ha lehet valamit tennem?”. Ez szó szerint így hangzik: – Ha valamire képes vagyok, ha valamire elég erős vagyok? Hogyne lennék ehhez erős! „Minden lehetséges annak, aki hisz” – így folytatja Jézus – »Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”« (Márk 9:22-24). Tehát nagyon szép példáját látjuk annak, amikor Jézus rámutat egy apukának arra, hogy mi van a szívében. Az igazi probléma az, hogy hitetlen. Amikor ezt feltárta Jézus, akkor az apa ezt őszintén be is vallotta: –Igen, ez én vagyok – és nem kezdett el elbújni valami mögé, hogy: – De Uram! Miért mondod azt, hogy én hitetlen vagyok? Idejöttem, a tanítványok elé hoztam a fiamat, de azok nem tudták meggyógyítani – tehát nem kezdett el kibújót keresni, hanem azonnal felkiáltott, és azt mondta: – Légy segítségül hitetlenségemen! – tehát beismerte. – Igen Uram, amit te mondtál, az bizony igaz – és leborult Isten előtt és kérte a segítségét.
„Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (ApCsel 2:21) – így mondja máshol Isten szava. Tehát fontos tudni azt, hogy milyen a szívem. Ahogyan az orvosnak is meg kell tudnia a betegség helyét, mert csak akkor tudja meggyógyítani. Nem is olyan régen voltam fülorvosnál, mert nem jó a bal fülem. Elhitte, amiket mondtam, de ezekről neki is meg kellett győződnie, ezért elküldött különböző vizsgálatokra. Fel kellett vennem egy fülhallgatót, amin különböző csipogó hangok szóltak, amit kézfelemeléssel kellett jelezni. A bal kezemet nem nagyon tettem föl, a jobbat annál inkább. Készült egy diagram, amit vissza kellett vinnem az orvoshoz megmutatni, és meglátta ő is, hogy igazam van, ez tényleg ilyen.
Isten szava is pontosan ezt teszi: mindig a szívre mutat rá, feltárja előttem, hogy hol a probléma, mit kellene meggyógyítani. Ezután boruljak le Isten előtt, tudjam, hogy egyedül Jézustól várhatok segítséget. Az apa tisztában volt ezzel. „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” De az se mindegy, hogy hogyan hívta őt segítségül. Elismerte azt, amit Jézus mondott és alázattal leborult előtte. „… Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (Jak 4:6; 1Pét 5:5).
Ez ma is ugyanígy működik. Jézus ma is rá akar mutatni minden problémádra, minden nehézségedre és mindezek okára, a szíved állapotára. Rá akar mutatni, hogy egyedül őrá van szükséged. Fordulj oda őhozzá. Nem kell tagadni, nem kell másokra mutogatni – ezt már elégszer megtetted az elmúlt években –, ismerd be azt, hogy ez a te szíved. Térdelj le alázattal Isten előtt és valld meg imádságban azt, amit feltárt előtted, mert valódi változás csak így fog történni. Bátorodjunk meg azon, hogy Isten
hogy ami elromlott, az megjavuljon. Ami halott, az éljen. Ami nem egészséges, az egészséges legyen. Jézus ezt akarja. Így hívlak, bátorítalak titeket, hogy ezt lássátok meg. A feltárás, Istennek ez a munkája ma is éppen így történik, ezért történik és ezért olvassuk a Szentírást. Ezért szembesüljünk mindig Isten szavával.
Utoljára bátorításul egy részletet olvasok Ézsaiás próféta könyvének 55. fejezetéből: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. […] A tövis helyén ciprus nő, a csalán helyén mirtusz nő. Az ÚR dicsőségére lesz ez, örök jelül, amely nem pusztul el.” (Ézs 55:10-13). Ámen.

A korai kelésnek bizonyos szempontból vannak rossz oldalai. A rossz oldala az, hogy még ilyenkor sötét van, és ha az ember elkezd a sötétben sétálni, óhatatlanul is bele fog rúgni valamibe attól függetlenül, hogy egy nagyon jól ismert környezetben sétál.
Egyik alkalommal, amikor ki akartam menni a konyhába, és keresztül kellett mennem a fürdőszoba két ajtaján, az első ajtót lefejeltem. A másikat pedig egy fadarabbal szoktuk kitámasztani, mert különben mindig becsukódik és ezt a kis támasztékot pedig elrúgtam a küszöbig, aminek jó nagy hangja lett. Reggel a feleségem meg is kérdezte tőlem: „Mit csináltál hajnalok hajnalán?” Én pedig a következőket válaszoltam: neki: „Gondoltam, ha már én nem alszom, akkor ti se aludjatok.”
Egy másik alkalommal Sári lányom a játék babakocsit hagyta az útban, mi pedig elfelejtettük eltolni onnan. Korán reggel, amikor felkeltem és elindultam a szobában, gondolva magamban, hogy úgy is ismerős terepen sétálok, jól keresztül estem rajta. Persze a családban mindenki fölkelt, én meg ott sajnálkoztam, hogy ne haragudjatok, már itt se vagyok.
Persze van választási lehetőségem, folytathatom ezt az éjszakai játékot, aminek valószínűleg a családom nem minden tagja fog örülni, hogy minden reggel hajnali négy órakor felrúgok valamit, aztán meg napokig sajog
lekedjek éjszaka, egy elemlámpával, hogy lássak is valamit. Ebből van otthon kettő is, pont erre a célra.
Ettől függetlenül a baj – velem és a többséggel is –, hogy nem tanulunk a botlásainkból. Nem teszünk óvintézkedéseket annak érdekében, hogy megbirkózzunk a sötétséggel. Folyamatosan csak botladozunk ahelyett, hogy bekapcsolnánk a fényforrásunkat és a fényben járnánk.
A lelki botladozók is ilyenek, ugyanis figyelmen kívül hagyják a fényt és a sötétségben járnak. Ugyanis a lelki botladozók nagyon sok információnak a birtokában lehetnek arról, hogy pontosan hol található ez a fényforrás, hol nyerhetnek igazán betekintést a keresztyén járáshoz. De mégis úgy döntenek, hogy lámpájukat kikapcsolt állapotban hagyják, és nyilván ekkor megbotlanak. Felmondhatjuk fejből akár Izrael és Júda összes királyát, elmondhatjuk visszafelé a boldogmondásokat, esetleg idézhetünk nagy teológusoktól, de ettől függetlenül még mindig az életünk tele lehet bukásokkal.
Ezért Pál intése nagyon fontos a számunkra, és éppen ezért hallgassuk meg azt, hogy rajta keresztül mit akar nekünk ma üzeni Isten Szentlelke. Mert azt hiszem, sokan ismerjük az igazságot, és én meg vagyok győződve arról, hogy itt a testvérek közül sokan kapták Istennek a Szentlelkét, így hát járjunk a Lélek által a világosságban ahelyett, hogy állandóan a sötétségben botladoznánk.
A sötétségben való járás:
Ha figyelmesen követték a testvérek a felolvasott szakaszt, akkor feltűnhet az, hogy Pál apostol azonosítja számunkra azokat a tárgyakat, amelyek az utunkba kerülnek, amelyekben nagy valószínűség szerint megbotlunk, ha úgy döntünk, hogy a lámpánkat nem visszük magunkkal. Először a 3. versben olvassuk ezeket a tárgyakat, amelyek a következők: paráznaság, tisztátalanság, nyerészkedés. Majd az 5. versben ezeket újra megismétli, de sokkal keményebben fogalmaz: „Hiszen jól tudjátok, hogy egyetlen paráznának, tisztátalannak vagy nyerészkedőnek, azaz bálványimádónak sincs öröksége a Krisztus és az Isten országában.”
Azt hiszem, hogy ez a hármasság ma a világban nem egy új keletű dolog, és azt látom, hogy sok keresztyén ember is ezekkel küszködik vagy ezek közül valamelyikkel. Sok fiatal testvért ismerek is, akik a szexszualitással küzdenek, főleg ebben a mai világban, ahol a fiataloknak elég néhány kattintás a számítógépükkel és az interneten azt néznek, amit csak akarnak. Ha pedig egy fiatal küzd a szexualitással, és éppen a sötétségben jár, akkor óhatatlanul is ebben meg fog botlani, mert ez az ő gyengesége. És ez egy nagyon fontos megállapítás, hogyha éppen sötétségben
geségünk. Valakinek a szexualitás, valakinek a többet bírás vagy ahogy az én fordításom így fogalmaz: nyereségvágy. Ez lehet bármi. Ez lehet a pénz is, lehet a hatalom is, többet szeretnék bírni, mert éppen, ami van, az nem elég.
Amikor pedig ezeket választjuk, ezek szerint élünk, ezeket űzzük, akkor ennek az egyik következménye az, hogy nyilván figyelmen kívül hagyjuk Istent, mert igazából ebben az fogalmazódik meg, hogy én jobban tudom azt, hogy nekem mire van szükségem. Jobban tudom azt, hogy nekem mi kell. Pálon keresztül pedig Isten Szentlelkének kell figyelmeztetnie és bátorítania bennünket, ahogyan a 8. versben is teszi: „Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei.” Sajnálatos módon a keresztyén ember is el tud botlani, és ekkor figyelmeztet bennünket: álljatok meg, emlékezzetek arra, hogy Isten honnan mentett meg benneteket, és ti egyébként most már a világosság gyermekei vagytok. Ne a sötétség szerint éljetek.
A 4. versben pedig megint látunk néhány tárgyat, amikben éjszaka felbukhatunk. Ez így hangzik: „se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás” – tehát itt meg a beszéd jelenik meg. Ebben sajnos, úgy hiszem, mindannyian meg tudunk botlani, amikor éppen úgy fogalmazunk, vagy olyat mondunk a másiknak, a szerettünknek, amit talán nem kellett volna.
Amikor Pál ezeket megemlíti, akkor valójában azt akarja megmutatni, hogy van választási lehetőségünk. Azzal, amit mondasz, valójában békességet teremthetsz vagy pusztíthatsz. A szavainkkal, amiket kimondunk, kegyelmet adhatunk a másiknak, de halálos fegyverként is használhatjuk – ez pedig a te választásod. Ne válaszd hát a sötétséget és ne botorkálj abban úgy, hogy esztelen módjára beszélsz és mindenkit magad körül elmarsz, amikor a beszéd ajándékával valami értékesebbet is adhatnál. És sok-sok beszélgetés van előttem is, amikor ostobaságokról beszélgettem valakivel. Lehetett volna valami sokkal kellemesebb témákat is felhozni, lelki dolgokat, amik a másikat abban a pillanatban felemelték volna, de az ostoba beszédet választottam én is és én is megbotlottam. Járjunk, hát a világosságban, mint a világosság gyermekei és ítéljük meg, hogy mi kedves az Úrnak.
Világosságban való járás:
De most nézzük meg mit is jelent a világosságban járás: „Ellenben paráznaság, bármiféle tisztátalanság vagy nyerészkedés még szóba se kerüljön közöttetek, ahogyan ez szentekhez méltó; se szemérmetlenség, se ostoba beszéd vagy kétértelműség: ami nem illik, hanem inkább a hálaadás.”
írás azonban rámutat arra, hogy a paráznaságnak, a tisztátalanságnak és a nyerészkedésnek mi az alternatívája: a hála.

Nézzük meg először a paráznaságot. Akár, ha egyedülállóak itt a testvérek vagy akár házasok, miért fordul valaki a paráznaság felé? Belekerül valaki valamilyen helyzetbe és talán ez már évek óta húzódik, talán imádkoztunk is Istenhez ezért, hogy ez a helyzet oldódjon meg. Például az egyedülálló azért, hogy ne legyen egyedül. A házas pedig azért, hogy a nehéz természetű házastársa megváltozzon. Egy ilyen szituáció pedig nagyon sokáig elhúzódhat, telnek az évek és az egyedülállóság meg még jobban ránehezedik az emberre. A házasságban a másik fél meg még rosszabb, mint amilyen volt. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben pedig az ember nyílván elkezd eltávolodni Istentől, a világosságtól, elkezd a sötétségben járni. Aminek mi a következménye? Egy olyan dologban fog megbotlani, ami számára a legkönnyebb megbotlási lehetőség.
Ha a szexualitásról van szó akkor ő abban fog megbotlani és az eltávolodás egyik következménye, hogy az ember elkezdi saját maga a kezébe venni a dolgok irányítását. Ha egyedülálló vagyok? Akkor megoldom ezt a helyzetet, szerzek valakit. Ha házas vagyok? Akkor nézek valaki mást, aki talán sokkal kedvesebb, sokkal szebb, sokkal alázatosabb.
Egyébként a pénzüggyel kapcsolatban is ugyanez a képlet. Évek óta benne vagyok valamilyen rossz anyagi helyzetben, imádkoztam is érte nagyon sokat, de nem oldódott meg. Abban a pillanatban pedig, amikor eltávolodok a világosságtól és elkezdek sötétségben járni, óhatatlanul is a pénzügyekben fogok megbotlani. Ha az életemben a legnagyobb kísértést az anyagiak okozzák, akkor abban fogok megbotlani. Az ember pedig szintén elkezdi a kezébe venni az irányítást: majd én megoldom okosban – hangzik a megoldás.
A Sátán megkísértette Évát azzal, hogy valójában Isten egy nagyon jó dolgot vont meg tőle. Ha szakítasz a fáról, akkor valójában egy nagyon jó dolgot teszel! Ma is ugyanígy kísértődik meg az ember. Sokkal jobban tudom Istennél, hogy mire van szükségem.
Ezzel szemben a Szentírás abban bátorít minket, hogy ezekben a nehéz helyzetekben adjunk Istennek hálát. Ha egyedülálló vagy és égsz a szexuális vágyadban, imádkozz a párodért. Ha házasok vagytok, köszönjétek meg egymást Istennek, és dolgozzatok a kapcsolatotokon. Ha rossz körülmények között vagy, keresd meg azokat a dolgokat, amikért hálát tudsz adni.

Én is voltam egyedülálló helyzetben sokáig, persze az is igaz, hogy én férfi vagyok, a lányoknak ez sokkal nehezebb. Én is voltam rossz anyagi helyzetben, de mindig megtalálhatjuk azokat a dolgokat, amikért lehet hálát adni. Formáljuk ezt ki magunkban.
nyek között volt. El sem tudnám képzelni, hogy én ebben, hogy tudnék meglenni. De az volt számomra nagyon érdekes, hogy mindig hálát tudott adni Istennek. Ez számomra is mindig olyan bátorító volt amikor találkoztam vele, mindenért hálát adott az életében.
Ha rossz körülmények között vagy? Keresd meg azokat a dolgokat, amikért hálát tudsz adni. Ha egyedül vagy? Keresd meg azokat a dolgokat, amikért hálát tudsz adni. Úgy hiszem, sok mindenért hálát tudunk adni Istennek, köszönjük meg neki ezeket.
Ha olyan feleségem vagy férjem van, akkor imádkozzak érte. Úgy hiszem, őérte is hálát lehet adni. Persze nyilván ilyenkor nehezebben látja meg az ember azokat a dolgokat, amikért hálát tudna adni, de dolgozzunk azért, hogy mindenkor egy hálaadó szívünk legyen Isten felé.
Egy bátorítást is szeretnék ezzel kapcsolatban megfogalmazni a testvéreknek. A Márk evangéliuma 4. fejezetében olvassuk azt, amikor a tanítványok Jézussal együtt a hajóban vannak, és egy hatalmas vihar lecsap rájuk, Jézus pedig alszik a hajóban. Felébresztik a tanítványok, és a következőket mondják: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” (4,39). Pontosan a következőképpen lehet fordítani: – Nincs gondoskodásod arra nézve, hogy mi elveszünk? Te nem gondoskodsz? Jézus egy szót sem szól ekkor még, feláll és ráparancsol a szélre meg a vízre, azok meg elhallgatnak. A tanítványok meg ott állnak csodálkozva, hogy mégis mi történt. Jézus közelében a nehéz helyzetek is így szoktak megoldódni. Odamegy ezzel a nagy kérdésével az ember, hogy: – De hát Uram, neked nincs gondoskodásod rám nézve? Hát ott vagyok ebben és ebben a helyzetben!? És aztán Isten egyszer csak megoldja. Utána pedig ott állunk mi is ledöbbenve és a csak a következőt tudjuk mondani neki: köszönöm, Uram. Csak ámulunk, amikor Isten cselekszik. Bízzunk így Istenben, aki most is cselekvő Isten, és igen, van gondoskodása ránk nézve, törődik velünk.
Tehát az első gondolat, ami jellemzi a világosságban járó embert, az az, hogy hálás szívű, mindenért hálát ad Istennek.
A következő gondolatot pedig az 6. versben olvassuk, ami így hangzik: „Senki meg ne tévesszen titeket üres beszédével, hiszen éppen ezekért sújtja Isten haragja az engedetlenség fiait.” Az itt használt engedetlenség szó nem pontos fordítása a görögnek. A Máté 27,20-ban a következőket olvassuk: „A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el.” Rávették, rábírták, rábeszélték a sokaságot, ezeket jelent a szó és a görög nagyon sokszor képez úgy szavakat, hogy egy meglévő szó elé tesz egy fosztóképzőt, és akkor teljes mértékben az ellentétjét jelenti annak az adott dolognak. Tehát olyan valaki, akit semmire nem lehet rábeszélni, semmire nem bírható rá. Erre lé6
Amikor beszélünk valakivel, és érti is azt, de egyszerűen nem hajlandó úgy cselekedni, ahogyan esetleg figyelmeztetjük. Az itt lévő kifejezést lehetne a következőképpen is fordítani: rábeszélhetetlenség vagy a makacsság fiai.
Tehát mi jellemzi a világosság fiait szemben a sötétség fiaitól? Egy nagyon egyszerű dolog, amikor Isten szól, akkor ő rá tud bírni bennünket, hogy amiben vagyunk, az nem jó. Aki pedig a sötétségben jár, az nem bírható rá erre a dologra. Ez jellemzi őket. Az engedetlenség már igazából ennek a következménye. Nem rossz a fordítás, de nem pontosan ezt jelenti, mert a világosságban való járást az jellemzi, hogy amikor Isten szól és legyünk akár paráznák, legyünk akár nyerészkedők, de Isten szavára a következőket válaszoljuk: – Uram, mivel te mondtad, én azt elfogadom, és szeretném ezt elhagyni. Kérlek, hogy jöjj segítségemre. A világosságban járó embernek egy jellemzője az, hogy Isten részéről meggyőzhető.
A családomban sajnos többen küzdenek az alkohollal. Volt egy távolabbi család, akiket egy kivételével mindet az alkohol vitte el. Először a lányuk halt meg rákban. Aztán meghalt a fiuk, őt a májbetegség vitte el. Aztán meghalt a férj, őt is a májbetegség vitte el, és a feleség maradt egyedül. Emlékszem rá, amikor beszélgettünk vele, próbáltuk meggyőzni őt erről az állapotról. Alkoholista vagy és a lányod kivételével mindenki ebben halt meg. A lányod ezért nem tartotta veletek a kapcsolatot. Értette, amit mondtunk neki, felfogta, de egyáltalán nem érdekelte. Nem emlékszem már rá pontosan, de talán két vagy három év múltán ő is meghalt ugyancsak májbetegségben. Szomorú volt látni ezt a helyzetet, meg azt, amikor beszél az ember és egyszerűen nem hallja meg.
Lelki téren is nagyon szomorú ez az állapot, amikor valakihez beszél az Isten folyamatosan, az ember meghallja, meg is érti, de igazából nem érdekli. Annyira makacs a bűneivel kapcsolatban, hogy képtelenség őt meggyőzni arról.
De vannak előttem pozitív példák is. Emlékszem egy fiúra, akiről többen tudtuk, hogy feketén dolgozik. Ha feketén dolgozik, akkor nyilván többet kap, több fizetést. Amikor pedig ezt többen megtudtuk azzal küzdöttünk, hogy hogyan mondjuk el neki. Az egyik ifistársam ugyanezekkel a gondolatokkal küzdött és amikor megtudtam, hogy egy cipőben járunk, akkor felajánlottam ennek a fiúnak, hogy menjünk oda hozzá ketten, úgy bátrabbak is vagyunk. Találkoztunk vele egy megbeszélt időpontban és elmondtuk neki, hogy mégis mit helyezett Isten a szívünkre. Egy érzékenyebb fiúról volt szó, de nagyon örültem annak, ahogy fogadta az egészet és elmondta azt őszintén, hogy ő igazából ezzel az egésszel eddig nem fog7
tartottuk elmondani számára pozitív volt. Talán egy héttel később ott is hagyta a munkáját. Ennek én annyira örültem, és emlékszem rá, hogy napokig küzdöttünk azon, hogy most mit mondjunk, mert nem akartuk megbántani se, azt se akartuk, hogy aztán többet a gyülekezet felé se jöjjön. De ő mégis jó szívvel vette ezt a dolgot.
És így jutunk el a harmadik dologra is, hogy mi jellemzi még a világosságban való járást? Az az ember, aki a világosságban jár valójában őt magát is áthatja a világosság és naponként megítéli a szívét, ezt elfogadja, mert Istentől jön, de ő maga is, ha meglátja a sötétség cselekedeteit, akkor nem megy el mellette szó nélkül, leleplezi azokat. „… ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket”.
Évekkel ezelőtt egy fiú azért kezdett el a gyülekezetbe járni, mert az egyik ifis lánynak udvarolt. Sokat beszélgettünk vele Krisztusról és az egyik beszélgetés alkalmával kiderült, hogy neki konkrétan mi a nehézsége Krisztussal kapcsolatban. Az egyik gyülekezeti tagot jól ismerte, ugyanis mindketten az építőiparban dolgoztak és sokszor felkérték őket valamilyen munkára. Ez a fiú látta azt, hogy ez az illető hogyan beszél a munkatársaival. Amikor pedig meglátta a gyülekezetben teljesen meglepődött. Ez az ember gyülekezetbe jár? Hát ez az utolsó dolog, amire gondolt volna róla és ráadásul pozíciót is betöltött a gyülekezetben. Ezzel nagyon sokat viaskodott magában, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Amikor a beszélgetésben erről beszélgettünk nagyon örültem annak, hogy ezen keresztül tudott lendülni és később Krisztushoz tudott fordulni. Az úgynevezett keresztyének élete akadálya volt ennek a fiúnak. Ezeknek a keresztyén tanúknak az élete olyan volt, amire Pál a következőket mondja: ezek még szóba se kerüljenek közöttetek.
De miért élnek így a gyülekezetben az emberek? Azért, mert senki sem szól, senki sem tesz semmit. Látjuk az életét, tisztában vagyunk vele, de elmegyünk mellette szó nélkül. Mondván, hogy nem az én dolgom, az az ő élete, én miért szóljak bele. Eltelnek évek, évtizedek, ő éli ugyanúgy az életét, senki nem szól, és közben ezek csak akadályai lesznek azoknak, akik csatlakozni szeretnének a gyülekezethez. Sokszor inkább az egyszerűbb utat választjuk: befogjuk a szemünket, a szánkat és a fülünket.
Pedig gondoljanak bele abba a testvérek, hogyha van egy bankrabló, aki ténylegesen bemegy egy bankba, hogy azt kirabolja. Van két társa: az egyik kint őrködik és figyeli a rendőröket. Konkrétan nem megy be a bankba és nem ő rabolja ki. A másik társa pedig az autóban várakozik, természetesen járó motorral. Ő sem ment be bankba és konkrétan nem ő volt az, aki kirabolja. A két társ a konkrét bűncselekményt nem követ8
ték a rabló számára, hogy a pénzt elvigye, a feltételeket megteremtették neki.
Egy-egy ember bűnével kapcsolatban is a gyülekezetben partnerekké válunk. Konkrétan nem mi követjük el, de megteremtjük annak a lehetőségét, hogy nyugodtan cselekedje és senki nem szól. „Testvéreim, ha valaki közöttetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti valaki, tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez.” Jak 5,19-20. A világosságban való járásnak az egyik tulajdonsága, hogy nemcsak a magam életében lepleződik le a bűn, hanem a másik életében is. Meglátom azt a bűnt, és szólok, nem megyek el mellette.
Egy másik tulajdonságát is látjuk a világosságban való járásnak, ami a 10. versben így hangzik: „ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak” vagy mi tetszik az Úrnak. Tehát folyamatosan azt keresi a keresztény ember, hogy mi van az Úrnak a tetszésére. Miből fakad ez? Abból a szeretetből, ahogyan az Atya szeretett minket és ezt legteljesebben a kereszten mutatta meg. Az Úr meghalt értem és én ezért olyan hálás vagyok neki, hogy az Ő akaratát keresem.
Ez olyan, mint amikor a feleségem mond nekem valamit, hogy milyen jó lenne, hogyha valamit elkészítenék neki. Én erre azt mondom neki: szívesen, megcsinálom neked. Miért? Mert szeretem. Ha ugyanezt mondja egy másik lány, akkor nyilván arra másképp reagálok, nem? Ő elmondja azt, hogy valamit meg kéne csinálni, akkor én azt mondom neki, hogy: jó, csináld meg te. Miért? Mert nyilván másképp viszonyulok hozzá, mint a feleségemhez. Ez egy teljesen egyértelmű dolog. A feleségemnek mindig keresem azt, hogy mi van a tetszésére.
Megvallom őszintén a születésnapi és a karácsonyi ajándékokkal nagyon küszködök, mert mindig azt nézem, hogy mi az, amit a feleségem tudna használni, meg persze nem utolsó sorban, aminek örülne. Szomorú vagyok akkor, amikor hogyha valamit kap, az annyira nem tetszik neki. De mennyire jó az, amikor olyan dolgot adok neki, aminek meg szívből örül. Mert ezt keresi az ember. Miért? Mert szereti a feleségét.
Lelki téren is ugyanígy működik ez: azt keresem, amit az Úr kedvel, szeret, ami neki jótetszésére van. Miért? Mert szeretem az Urat. De miért szeretem az Urat? Mert ő már meghalt érettem, az életét adta a kereszten.

Tegyük fel bátran magunkban a kérdést, hogy amikor nem az Úr akaratát keressük, hanem mondjuk a világ tetszését, akkor miért van ez? Nem azért, mert az Isten felé való szeretetünk egy kicsit elhalványult, úgy megszürkült. Az Urat már nem olyan mértékben szeretem, mint mondjuk a világ dolgait. Ez egyébként a kapcsolatokban is nagyon jól látszódik. A há9
Azért, mert a másik felé való szeretetem már elhalványult. Akkor abban buzdítsam magamat, hogy miért lehetek hálás érte, amiért tudom őt még jobban szeretni. A házasságban is és a lelki téren is így működik ez. Ha pedig ezt megtesszük, akkor nyilván az ember kevésbé fog világi dolgok felé odafordulni, és kevésbé fogja azt nézni, hogy mi tetszik a világnak. És inkább azt nézi, hogy mi tetszik az Úrnak, mi az, amit ő akar.
Az utolsó gondolatot pedig egy másik igeszakaszból szeretném felolvasni, ami nem jelenik így meg ebben a szakaszban, de kimondatlanul benne van. Talán már több testvéremnek is a szívében csengett ez a vers, ami a következőképpen hangzik: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár a sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” Jn 8,12. A világosságban való járásnak a legfontosabb része az, hogy mindig Krisztusra nézünk. Mivel ő a fényforrás, ő fogja megvilágítani a mi életünket és ő fog rajtunk keresztül másokat is megvilágítani.
Figyelmeztet de egyben bátorít is azután az efézusi levél minket: „Ébredj fel, aki alszol…” – aki szunyókálsz, aki éppen valami lelki alvásban vagy – „… támadj fel a halálból”. De hogyan tud feltámadni meg hogyan tud felébredni egy ember? Úgy, hogy Krisztusra tekint. Nyilván ezt itt nem mondja ki, de benne van a szövegben. Ezt Krisztus adja, őáltala tud bárki fölkelni, felébredni. Akár, ha már évek óta ismered Krisztust és talán most egy lelki alvó állapotban vagy, akkor is Krisztusra kell tekintened, mert ő fogja adni azt a fényt, ami által aztán tudunk mi is világítani.
Erre bátorítom a testvéreket, bármilyen helyzetben is vannak. Akár olyan helyzetben is, hogy még nem ismerik személyesen Jézus Krisztust, akkor is Jézusra tekintsünk, aki az egyedüli fényforrás ebben a sötét világban.
Ha pedig már ismerjük Krisztust, akkor tanulnunk kell azt is, hogy hogyan tudunk a fényben járni. Úgy, hogy hálás szívet formálunk ki magunkban; úgy, hogy folyamatosan megszólíthatóak vagyunk Isten részéről, meggyőzhetőek vagyunk a bűnünkkel kapcsolatban; úgy, hogy mi magunk is leleplezzük a bűnt mások életében; és folyamatosan azt keressük, hogy mi az ő akarata, mi van az ő tetszésére. És ha ezekre figyelünk, akkor talán kevésbé fogunk megbotlani vagy kevésbé leszünk rá hajlamosak.