Miért olvassuk a Bibliát?

Egy kisfiúnak nagyon megtetszett az iskolájában egy festmény, ami már 70 éve lógott a könyvtárban, de senkinek sem tűnt fel igazán. Egy nap azonban ez a kisfiú elmesélte az édesapjának, hogy mi látott a könyvtárban. Az édesapja elkezdett gyanakodni, hogy ismerős neki valahonnan ez a festmény, és kíváncsiságából elment az iskolába, hogy jobban szemügyre vegye. Már látszott rajta a 70 év, nem nagyon foglalkoztak vele. Rájött arra, hogy ez egy híres művésznek, Walter Crane-nek az alkotása, ami átszámítva akkor több mint 300 millió forintot ért.
Nem gondolom, hogy a nappalink falán ilyen festmények lennének, de azt biztosan állítom, hogy mindannyian birtokában vagyunk egy felbecsülhetetlen értékű kincsnek, amely rosszabb esetben a könyvespolcunkon porosodik, jobb esetben az ágyunk mellett, de legjobb esetben elhoztuk magunkkal.
Az előző alkalommal is arra a kérdésre kerestük a választ, hogy miért olvassuk a Szentírást. Rögtön a 16. versben már három dolgot megállapítottunk, most ezeket csak röviden elismétlem, pár mondatban.

Először, hogy „[a] teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra”. A Szentírás sok helyen használja a tanításra azt az analógiát, hogy a tanítás olyan, mint a táplálás. Valójában itt a tanítás azt is jelenti, hogy Isten szava naponta táplál bennünket, olyan, mint egy eledel. Ahogyan naponta magunkhoz vesszük az ételt és az által el tudjuk végezni a feladatokat, ugyanígy napi lelki táplálékra is szükségünk van ahhoz, hogy lelki dolgokban meg tudjunk állni.
Másodszor a Szentírás szembesít a bűneinkkel: „… hasznos a tanításra, a feddésre”. Amikor kinyitjuk, mintha egy vádló ügyvéd szólalna meg belőle, aki elmondja, hogy miben vétettünk. Olyannyira szembesít ezzel bennünket, hogy talán nem is tudnánk ezeket tagadni, mégis sokszor megtesszük. Ez egy nagyon szomorú dolog. Ennek sajnos az a következménye, hogy az ember folyamatos tagadásban, állandó bujkálásban él. Sokszor ezért sem veszi elő az ember a Szentírást, mert kényelmetlenül érzi magát, hogy megint szembesül a bűneivel. Egy idő után emiatt sokan
nek, akkor ott megint valamilyen úton-módon Isten rámutat az ő szívükre. Akár egy testvéren keresztül, akár a Szentíráson keresztül, ha a kezükbe veszik.
Harmadszor a Szentírás nemcsak szembesít a szívünkkel, a bűneinkkel, hanem megadja a megoldást is: „… hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra”. Tehát a Szentírás nem olyan, mint általában az emberek, hogy rámutatnak egy ember bűneire, majd otthagyják. Pár óra múlva jut csak eszükbe, hogy ingerültségből mondtak neki sok-sok dolgot, de pont a lényeget, az evangéliumot felejtették el elmondani.
Nem is olyan régen néztünk a fiatalabb ifivel két példázatot: az egyik a házépítésről szólt, a másik a hadba vonulásról. Mindkét esetben az ember elkezd számolgatni. Jézus így kezdi ezeket a példázatokat: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét, és nem jön utánam, az nem lehet az én tanítványom.” A vége felé mond egy ilyet is: „Így tehát, aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom.” Tehát a Szentírás rámutat arra is, hogy mi a te problémád. És itt nagyon sok dolgot felsorol.
Probléma az, hogy nagyon szereted önmagadat. Azt mondja, hogy nem követhetsz engem addig, amíg meg nem gyűlölöd önmagadat. Aztán ilyet mond: nagyon szereted a vagyonodat. Aki közületek nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom. És aztán mond egy ilyet: nagyon szereted az emberi kapcsolatokat is. Aki „nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom”. Sok mindenre rámutat itt a Szentírás: nagyon szereted önmagadat, nagyon szereted a dolgaidat, a tárgyaidat és nagyon szereted a kapcsolataidat. És azt mondja, hogyha ezek ott vannak a szívedben, akkor nem tudsz engem követni. Gyűlöld meg ezeket. Könnyen kimondjuk ezt a mondatot, de nagyon nehéz megtennünk.
Ha tovább olvassuk ezt a szakaszt, akkor a házépítés és a hadbavonulás példázatával ezt akarja szemléltetni. Ez után mondja el az elveszett juh, az elveszett drachma és a tékozló fiú példázatát. Hogyan tudja az ember beismerni azt, hogy neki ezekkel problémája van? Hogyan tudja az ember meggyűlölni önmagát, a kapcsolatait, a vagyontárgyait? Úgy, hogy először Istennek meg kell találnia azt az illetőt. Rá kell lelnie Istennek. A tékozló fiú példázatában ez nagyon szépen előjön. A tékozló fiú elkezdi tékozolni, szétszórni a vagyonát, és amikor az összes vagyona elfogyott, akkor ismerte be azt, hogy milyen helyzetbe került. Elhatározta magában, hogy mit fog mondani az édesapjának, beismeri, hogy ő milyen: „nem vagyok méltó
de ez csak úgy lehetséges, ha Isten először az elveszett állapotodban megtalál téged. Az embert szembesíti azzal, ami elválasztja Tőle, de megmondja a megújítás lehetőségét is. Ez nem egy egyszerű folyamat, nagyon is nehéz.
Tehát rámutat egyrészt az ember szívére, de elmondja a megoldást is a Szentírás. Nemhiába fogalmaz így: „… hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra”. Magyarán fordulj oda Istenhez, ismerd meg őt. Amikor az ember odafordul Istenhez, akkor valójában megismeri a szívét és megismeri a bűneit is. És azután milyen nagy kegyelem, hogy felmutatja az evangéliumot, hogy pontosan ezért halt meg a kereszten.
Negyedszer pedig a Szentírás nemcsak fedd, int, nemcsak megjobbít vagy táplál, hanem „hasznos […] az igazságban való nevelésre” is. Ez a kifejezés pedig arra mutat rá, hogy Isten szava segít bennünket ezen az úton meg is maradni. Tehát ha már Isten megfeddett, megjobbított és most már táplál, akkor maradj is ezen az úton, ne térj le róla. Eddig pont arról volt szó, hogy a Szentírás helyrehozza azt, ami elromlott. Az itt használt ’nevelés’ szó pedig a ’gyermeknevelést’ jelenti – a pedagógus szavunk is ebből a szóból származik –, ami egy hosszas folyamatra mutat rá. Egy pedagógus viszont csak akkor tud tanítani, nevelni, feddni, ha folyamatosan ott vagyok az óráján. Tehát ha nem vagyok ott, akkor nem fog tudni tanítani, nevelni.
Itt arra mutat rá a Szentírás, hogy elvégzi azt is az ember életében, hogy maradjon is ezen az úton.
Ugyanúgy, mint egy gyermek nevelése. Az is többéves folyamat, nem úgy történik, hogy megszületik egy gyermek és felneveljük egy hét alatt, hanem hosszú évek fáradtságos munkája. Próbáljuk a gyermekeket különféle szociális dolgokra nevelni. Például, ha Sári lányom a játszótéren lekever valakinek egy pofont, akkor elmondom neki, hogy ilyet nem csinálunk. Vagy ha látja azt, hogy valaki a homokozóban szomorú, azt meg kell vigasztalni. Tanítjuk a gyerekeket és ez egy sok éves folyamat.
A Szentírás is egy hosszadalmas folyamaton keresztül tanítja meg számunkra a lelki készségeket. Ezek sem egyik napról a másikra történnek meg, hanem egy folyamatos munka eredményei. Olvasok egy hosszabb igeszakaszt a testvéreknek az Ószövetségből. „Ezt az igét mondta az ÚR Jeremiásnak: Menj el a fazekas házába, mert ott akarom közölni veled igéimet. Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen dolgozott a korongon. De rosszul sikerült az edény, amelyet a fazekas agyagból készített a kezével. Ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta. Ekkor így szólt hozzám az ÚR igéje: Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? Így szól az ÚR: Hi4
kezében. Megtörténik, hogy kimondom egy népről vagy országról, hogy kitépem, kiirtom és elpusztítom. De ha megtér gonoszságából az a nép, amelyről beszéltem, akkor én is megbánom, hogy veszedelmet akartam hozni rá. Megtörténik, hogy megígérem egy népnek vagy egy országnak, hogy felépítem és beültetem. De ha azt műveli, amit rossznak tartok, és nem hallgat a szavamra, akkor megbánom, hogy jót akartam vele tenni.” (Jer 18:1-10).
Az agyagnak két dolgot kell tennie. Egyrészt érzékenynek kell lennie a fazekas kezére, hogy formálható legyen. Nem mindegy, hogy milyen agyagból készítenek bögrét vagy tálat, azt meg kell válogatni, hogy milyen agyagot tesznek oda a korongra. Az agyagnak tehát érzékenynek kell lennie és csak ez után tudja a mester elkészíteni az általa kigondolt eszközt.

Másrészt az agyagnak viszont a fazekas kezében is kell maradnia. Még akkor is, ha elkészült. Hiszen amikor a mester elkészíti az adott eszközt, az nem képes azt csinálni, amit akar. Például az elkészített bögrét a fazekas emeli fel a kezével, ha inni akar belőle. A bögre nem képes önmagától megitatni valakit. Tehát a bögrének ott kell maradnia a fazekas kezében, ahogyan nekünk Isten kezében. Ott kell maradni ahhoz, hogy tudjon használni úgy, ahogy ő akar.
A Timóteushoz írt levélnek ebben a részében is erről van szó. Ahhoz, hogy a tanár tanítani, nevelni tudja a diákot, ahhoz ott kell lennie a diáknak. Az igazságban való nevelés is csak úgy fog megtörténni, hogyha folyamatosan Isten jelenlétében vagy. A kérdés mindig az, hogy hogyan lehetek érzékeny Isten formáló kezére, hogyan tudom biztosítani a magam életében azt, hogy ennek a teremtő Istennek a kezében maradjak.

Amikor feltettem magamban ezeket a kérdéseket, akkor meg kellett vallanom őszintén, hogy erre egy nagyon egyszerű válasz létezik. Olyan egyszerű, hogy én magam is alig hittem el. Úgy, hogy kinyitom a Bibliámat és elkezdem olvasni, tanulmányozni, alkalmazni és engedelmeskedni annak. Olyan egyszerűnek hangzik ez a válasz, hogy sokan el sem hiszik és éppen ezért nem is lépnek rá erre az útra. Pedig, ha ilyen egyszerű?! Az életben nagyon sok probléma és nehézség van, és ennyi lenne? Igen, enynyi lenne! Kinyitod és olvasod, mert a Szentírásból maga Jézus Krisztus szólal meg és ezáltal formálja a szívedet. Ilyen egyszerű.
És mégis azt látom, hogy a többség fut mindenféle emberi megoldás után és a nehézségeik nemhogy megoldódnának, hanem inkább felhalmozódnak. Vagy ha részben meg is oldódnak és talán boldogok is bizonyos értelemben a földi dolgokkal kapcsolatban, de később rá kell jönniük, hogy ez nem valódi boldogság. Ha valamit be is tud tölteni ideig-óráig, az el fog tűnni, el fog múlni.
A János evangéliuma egy nagyon fontos célt mond: „Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20:3031). Azt mondja, hogy „hitben életetek legyen az ő nevében.” Tehát a Szentírásnak az a célja, hogy élj, hogy már most életben legyél. Át akar formálni téged valamiről valamire, akar valamit a szíveddel. Egyrészt táplál, fedd, int, aztán megjobbít, napról-napra ezen ez úton tart téged és itt valójában ugyanerről van szó: üdvözít, megment. Tehát a célja az, hogy üdvösséged és életed legyen, ne a sötétségben élj, ne a saját dolgaid után futkározz, hanem térj meg, borulj le Isten előtt.
Miért akar bennünket Isten naponta táplálni? Miért akarja feltárni bűneinket? Miért akar helyreállítani bennünket? Miért akarja, hogy ezen a helyrehozott úton éljünk? Ezt olvassuk a 16. versben: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; – és akkor a 17. versben így folytatja – „hogy”, és ez olyan kötőszó, ami nagyon fontos. Pontosan így lehetne visszaadni: ’avégett hogy’, ’abból a célból hogy’. Ez egy célhatározó a szövegben, tehát van egy célja ezzel Istennek: „… hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.”
Itt vigyáznék ezzel a tökéletes szóval. Itt szó szerint az ’érettség’ szerepel. A tökéletesség mögött mi talán egy bűn nélküli állapotot feltételezünk, hogy tökéletes az, akiben nincs bűn. Itt nem ez a szó szerepel egyébként, hanem ez az ’érett’, ’nagykorú’, ’felnőttkorú’. Tehát ez a célja a Szentírásnak, hogy az ember felnőjön, ne legyen kiskorú.
Mit jelent ez az Isten embere kifejezés? „… hogy tökéletes legyen az Isten embere”. Sokféleképpen nevezünk embereket, különféle jelzőkkel illetjük őket. Például, ha valakire azt mondjuk, hogy „városi ember”, akkor az negatív jelző, mert ő talán egy elkényeztetett ember. Aztán a városi meg a falusira azt mondja, hogy „falusi ember”, az meg azt jelenti, hogy ő talán egy kicsit butácska. Sokszor oda-vissza megy az adok-kapok. A városi embernek lehet, hogy a városi dolgok vannak az élete középpontjában, a falusinak meg a falusiak, de ez az Isten embere jelző is mondani akar valamit számunka. Azt akarja megmutatni, hogy ennek az embernek élete középpontjában valójában maga Isten áll, nem más. Számára Isten személye az, aki és ami a legfontosabb. A Krisztuskövető ember életében Istennek valójában az a célja, hogy a Szentírás olvasásán, tanulmányozásán, alkalmazásán keresztül az önközpontú életünkből Istenre összpontosítsunk.

Valaki így határozta meg a bűn fogalmát: „A bűn lényege, hogy az emberek énközpontúak”. Mindig önmagukra koncentrálunk, büszkék va6
bízunk, hogyha valaki elmondja nekünk, hogy valamit nem jól csinálunk, akkor teljes mértékben összeomlunk.
Viszont milyen az az élet, amelynek középpontjában Isten helyezkedik el? Őbenne bízunk, teljes mértékben tőle függ az életünk olyannyira, hogy mindent tőle várunk. Alázatosak vagyunk előtte, megtagadjuk önmagunkat. Ez azt is jelenti, hogy először az ő igazságát és országát keressük, minden helyzetben azt nézzük, hogy ő mit akar.
Ezzel kapcsolatban pedig létezik egy mondás: „Az ember olyan, mint egy pohár. Csak akkor tudod meg, hogy mi van benne, amikor felkavarod.” Az, hogy mi van az életünk középpontjában, az mindig az élet egy bizonyos helyzetében derül ki. Én-központú vagyok, én állok a középpontban, vagy pedig Isten? Ezt mindig a nehéz szituációk fogják megmutatni.
Mózes 5. könyvének 8. fejezete így fogalmaz: „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az ÚR, már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged, megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait, vagy sem?” (8:2). Amikor valamilyen próbába kerülsz, mi derül ki a szívedről? Mit tudnál megfogalmazni? Egy adott szituációban feltett kérdésed miről árulkodik? Ha önmagad körül forogsz, akkor ezt a kérdést fogod feltenni magadban: „Miért engem Uram?” ha pedig Istenre összpontosítasz akkor ez a kérdés fog elhangozni: „Mit akarsz ezzel Uram?”
Ahhoz, hogy Isten legyen az életed középpontjában, bizony időt kell szánnod arra, hogy kinyisd Isten igéjét. Bízom benne, hogy mindannyian vágyunk arra, hogy az „Isten embere” jelzőt használják ránk. Ne a „munka embere”, a „viszály embere” vagy a „divat embere” legyünk. Fordítsunk időt arra, hogy kicsoda Isten, ismerjük meg őt úgy, ahogyan kijelentette magát a Szentírásból.
Mi a célja még a Szentírásnak? Így fogalmaz: „… minden jó cselekedetre felkészített.” Felkészít a jócselekedetre. Még középiskolában volt egy olyan tantárgyunk, amit érintésvédelemnek neveztek. De mit is jelent pontosan az érintésvédelem? „A villamos berendezések érintéseiből származó áramütéses balesetek.” Tehát ha a testvérek megérintenek egy hűtőszekrényt vagy egy mosogatógépet és az megrázza a testvéreket, akkor ezeket az eszközöket nem látták el olyan védelemmel, hogy ez ne történjen meg – ezért szükséges az érintésvédelem. Ha megérintem, ne történjen baleset. Rengeteg ilyen történet keringett az iskolánkban és ezekkel kapcsolatban mindig valamilyen furfangos kérdéseket tettek fel.
Az egyik történet így hangzott: „Az építkezésen dolgoztok, és arra lesztek figyelmesek, hogy az egyik munkatársatok folyamatosan rángatózik a betonkeverő mellett. Mit csináltok ebben a szituációban?” Persze min7
en kihúzzuk a 220-ból. Vagy jó esetben a betonkeverőn van egy jó nagy piros gomb, arra rányomok, mert az egy vészleállító gomb, az mindent leállít a betonkeverőn.” Más valaki: „Felhívom a 112-t”. Felhívhatod, de akkor már inkább hívd a mentőt, mert mire kiér, addigra csak azt állapítják meg, hogy mikor halt meg az az illető. Aztán volt egy másik, aki azt mondta, hogy megfogná a lapátot és valahogy azzal próbálná megszüntetni a kontaktust a munkás és a betonkeverő között. Ez is egy jó ötlet egyébként, csak kérdés, hogy működik-e. A helyes megoldás furfangos volt: „Győződj meg először arról, hogy tényleg áramütést szenvedett-e az illető!” Miért? Mert volt olyan valaki, aki nagyon komolyan vette az érintésvédelem órát az iskolában, és amikor azt látta, hogy valaki rángatózott a betonkeverő mellett, akkor fogta a lapátot és úgy rávágott a munkatársára, hogy eltört egy bordája. A probléma az volt, hogy nem azért rángatózott mert az áram megrázta volna, hanem csak homok került a csizmájába és azt próbálta kirázni, úgy, hogy a betonkeverőnek támaszkodott. Mi volt a helyes válasz erre a furfangos kérdésre? Először győződj meg arról, hogy tényleg rázza a munkatársadat az áram.
Ettől függetlenül jó az ilyenekre felkészülni és tudni azt, hogy ilyenkor mi a teendőnk. Valami ilyesmiről van itt is szó. Miért olvassuk a Szentírást? Azért, mert ha találkozol bizonyos szituációkkal, tudd, hogy mit kell tenned. „… minden jó cselekedetre felkészített.” Itt megint csak pontosítanék egy kicsit, mert ez szó szerint a következőképpen hangzik: ’minden jó cselekedetre felszereltetett’. Legyünk olyan lelki ajándékok birtokában, amiket bizonyos helyzetben használhatunk.
Például eljövünk a gyülekezetbe és látjuk, hogy az egyik gyülekezeti tagunk olyan szótlan. Hamar kiszúrjuk ezt, mert talán érzékenyek vagyunk az ilyesmire. A feladatunk nem az, hogy kiverjük a fejünkből, amit láttunk, hanem hogy beszélgessünk azzal az emberrel. Ugyanis ebben a helyzetben mire is van szükségünk? Olvasok néhány igét.
„Titeket pedig az Úr gyarapítson és gazdagítson a szeretetben egymás iránt és mindenki iránt”. (1Thessz 3:12). Mire van szükségem? Szeretetre. Tehát ha meglátom azt az illetőt, akkor menjek oda hozzá és szeressem. Hogyan tudom szeretni? Megkérdezem őt: Mi a baj? Hogy vagy? Hogyan tudok segíteni? Erre készít és szerel fel bennünket a Szentírás.
„Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak.” (1Pét 3:8). Vagy: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” (1Jn 3:18). Ez a célja a Szentírásnak. Felkészít a jó cselekedetre. Amikor belekerülünk bizonyos szituációkba, akkor tegyünk is így.
héz szeretni, mert olyan a természete. Talán az illető tagja is a gyülekezetünknek és talán már megtért Krisztushoz, csak éppen a gyümölcs az életében áfonya nagyságú. Mit mond Isten igéje? „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amelylyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel.” (Ef 4:1-2). Nem könnyűek ezek a dolgok, de valójában a Szentíráson keresztül maga Jézus Krisztus az, aki munkálkodik az életünkben, és ellát bennünket azokkal az erkölcsi tulajdonságokkal vagy biblikusan nevezve gyümölcsökkel, amikre szükségünk van akkor, ha egy nehéz természetű emberrel találkozunk. Ezt magunktól nem fogjuk tudni megteremni, magunktól nem leszünk türelmesek, nem fogjuk jobban szeretni azt, aki egyébként mindent megtesz annak érdekében, hogy ne szeressük.
„Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15:45). Vagy máshol így fogalmaz: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne.” (Jn 6:56).
A Szentírásnak valójában az a célja, hogy kapcsolatban legyél Jézus Krisztussal, és ebben a kapcsolatban ő munkálkodik a szívedben. Amikkel ő megajándékoz, azokat tudd használni a különféle helyzetekben. A gyümölcsöket úgy tudod megélni, úgy tudod megmutatni, hogy szereted a másikat, türelmes vagy felé, együttérző vagy vele, bátorítod őt Krisztusban. Ez nem egyszerű feladat, ehhez naponta le kell ülni és elővenni a Szentírást, hogy folyamatos kapcsolatban lehess azzal a Krisztussal, aki meghalt éretted a kereszten. Ezt a kapcsolatot a Szentíráson keresztül tudjuk fenntartani vele.
Szerintem mindannyian voltunk betegek és nagyon jól ismerjük a működését. Ha elkapunk egy fertőzést, az valószínűleg az egész szervezetünkre hatással lesz, mert szétterjed, és másokat is megfertőz. Éppen ezért mostanában sokkal többször lemondunk találkozókat. Ha a családunkban mondjuk a gyermekünk elkap egy fertőzést, akkor valószínűleg mi is elkapjuk. Még nem vagyunk betegek, de már most számítunk arra, hogy azok leszünk.
Ugyanez igaz a gyülekezetben is. Egy test vagyunk. Ha valakinek fáj valamilye, az nekünk is fáj. Ha valamelyikünk boldog, akkor vele együtt mi is boldogok vagyunk. Ha valaki beteg, az az egész gyülekezetben szétterjedhet, fertőzővé válhat. A kérdés persze csak az, mit terjesztünk? Keresztyénként bizonyos tekintetben hordozóknak kell lennünk – „fertőzők9
a békesség, a szeretet, a másik felé való odafordulás. Reménykedem benne, hogy nem rossz értelemben vagyunk fertőzőek, és nem olyan dolgok terjesztésében játszunk szerepet, mint a békétlenség, a szeretetlenség, a viszálykodás, a harag, a pletykálkodás.
Testvérem, ha ezekben az utóbbiakban munkálkodsz, akkor arra bátorítalak, hogy először borulj le Jézus előtt és valld meg ezeket előtte. Arra kérlek, hogy ismerd meg Jézus Krisztust, akit csak a Szentírásból tudsz megismerni, amelynek az a célja, hogy életed teljes mértékben megváltozzon.
Tedd föl bátran ezeket a kérdéseket magadban: Érett vagyok, kész minden jó cselekedetre? Honnan veszem ehhez az erőt, honnan veszem azt, hogy ezek a gyümölcsök növekedjenek bennem? Előveszem-e a Szentírást, olvasom-e azt egyáltalán? Mert ha nem, akkor nem leszek felnőtt sem, jót sem fogok tudni tenni, mert Isten nem fog munkálkodni bennem. Bátorítalak téged. Borulj le és ha eddig ezt nem tetted meg, akkor valld meg, hogy: „Uram, én rossz dolgokat terjesztettem, azokban munkálkodtam, úgy éltem, hogy a Szentírás nem volt az életem része.”
Ebben figyelmeztet most bennünket Isten igéje, hogy immár legyen az életed része és kívánd te is őszintén, hogy az Úr munkálkodjon benned. Ha ezt akarod, ez a kívánságod, akkor vedd elő a Szentírást, mert csak így tud munkálkodni az az Úr, aki a kereszten meghalt a bűneidért, és most a te életedben is munkálkodni akar. Éppen ezért ne bujkálj, hanem gyere elő, valld meg a bűneidet, fordulj hozzá, mert Krisztus így vár, hogy az életed teljes mértékben megváltozzon.

Egy fiú az esküvőjére kapott a nagyapjától külön erre az alkalomra készített Bibliát. Nagyon szép bőr borítású volt, a belső lapjára pedig ráírva szép betűkkel az unokának és a feleségének a neve. Egy faragott kis dobozt is kapott ez a Biblia, hogy megvédje az idő múlásától. A nagypapa minden egyes alkalommal, amikor találkozott az unokájával, megkérdezte: – Elővetted már a Bibliát, amit kaptál? – Sokszor füllentettek, egy levélben is megköszönték neki: – Nagyon szépen köszönjük ezt a szép ajándékot! – De minden egyes alkalommal, amikor találkoztak, nagypapa újra megkérdezte: – Elővettétek a Szentírást? – Az unoka, egy idő után már kényelmetlenlenül érezte magát, és gondolva egyet, kinyitotta. – Nemsokára találkozom a nagyapámmal, azért tudjak neki mégis mit mondani, hogy legalább beleolvastam – és azt vette észre amikor kinyitotta, hogy rögtön Mózes első könyvénél ott volt benne egy ötezer forintos. Ahogy lapozott tovább, minden egyes könyvnek az elején ott volt egy ötezer forintos. Ez is a nagypapa ajándéka volt, de ami igazán szomorú az egész tör2
Még szomorúbb, hogy sokunkkal kapcsolatban is így van ez. Van Bibliánk, de nagyon kevésszer nyitjuk ki, vagy inkább soha, és éppen ezért nem ismerjük meg a benne lévő kincseket, amikkel Isten akar minket megajándékozni. A Bibliában bizony sokkal nagyobb értékek vannak öt-, tíz-, meg húszezer forintnál. De valljuk meg őszintén, hogy sokszor mégis az utóbbiakat hajszoljuk. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ezeket a földi kincseket megszerezzük. Pedig Urunk biztosított számunkra egy sokkal nagyobb kincset, ami ráadásul ingyenes, mert semmibe sem kerül. Mert ennek az árát Jézus Krisztus már megfizette helyettünk és érettünk, pontosan ezért vált ingyenessé.
Valljuk be azt is őszintén, hogy a Szentírás kezünkbe vételének sokszor nem fizikai akadályai vannak, sokkal inkább lelki eredetűek. Mások a céljaink, és ezek annyira lefoglalnak bennünket, hogy valahogyan eszünkbe sem jut kinyitni a Bibliát. Annyira siker orientáltak vagyunk, hogy azoknak a dolgoknak, amiknek az életünk első helyén kellene szerepelniük, sokszor huszad –, harmincad– vagy akár századrendű helyre sorolódnak. Egy idő után azt vesszük észre, hogy a Szentírás olvasása életünk utolsó helyére kerül, majd el is tűnik, és lassan nem is fog hiányozni. Sokszor észre se vesszük, hogy eltűnt, az idő pedig telik. Nincs bennünk hiányérzet, hogy de jó lenne olvasni a Szentírást, de jó lenne Istent megismerni, szeretni, követni, mert már valami teljesen mást követünk és szeretünk.

Most arra a kérdésre szeretnék válaszolni a testvéreknek, hogy miért jó és érdemes olvasni a Szentírást, mi lesz annak a következménye, hogyha valaki a kezébe veszi. Nem fogok itt mindenre kitérni, mert ez egy kétrészes alkalom lesz. Ma a két versnek az elejéről fogok beszélni, a következő alkalommal pedig a másik feléről. 1. Hasznos a tanításra:
Így hangzik az első megállapítás: „… hasznos a tanításra”. Létezik egy mondás, amit mindannyian ismerünk. Ezt egy picit most máshogy fogom értelmezni, így hangzik: „Azok vagyunk, amit megeszünk”. Nem azt értem ez alatt, hogy ha egészségeset eszünk, akkor egészségesek leszünk, ha meg egészségtelent, akkor egészségtelenek. Hoztam két embert – de bárkit lehetett volna ide hozni, akár még saját magamat is –, két nagyon ellentétes embert. Az egyik legyen Adolf Hitler, a másik pedig Luther Márton. Mindketten tanulók voltak, komolyan vettek egy filozófiát, egy életmódot, és azt kezdték el tanulni. Hitler igen hamar kapcsolatba került Nietzsche filozófiájával, majd tanulmányozta a különféle pogány isteneket, és tudjuk, hogy mindennek mi lett az eredménye. Luther is tanulmányozta a
majd az egész Biblián, amely aztán megváltoztatta az egész életét.

És ez így működik velünk kapcsolatban is. Mindannyiunkat formálnak az olvasott könyvek, a művészet, amivel körülvesszük magunkat, a zene, amibe beleéljük magunkat, a tanárok, akik előtt meghajlunk. És a tanulás valójában olyan, mint az evés: rágás, lenyelés, emésztés. Olyan, mint amikor az ember elkezd valamilyen gondolaton elmélkedni, merengeni, elkezdi beépíteni azt az életébe, és aztán elkezd aszerint is élni.
A Szentírás nagyon sokszor használja az evést a tanulás metaforájaként. Jeremiás prófétánál ezt olvassuk: „Tudd meg, hogy érted hordozok gyalázatot: szavaidat ahol értem, ettem; és beszéded örömömre volt, és szívemnek vigasságára; mert a te neved neveztetett felettem. Ó Uram, Seregek Istene” (15:16) – Ezékiel prófétánál pedig: „Ezt mondta nekem: Emberfia, edd meg, amit itt találsz! Edd meg ezt a tekercset, azután menj, és szólj Izráel házához!” (3:1). Mit mond először Ezékielnek? Azt mondja, hogy először egyél, és utána menj és beszélj erről. Először te táplálkozz és utána hirdesd azt, amit Isten a szívedre helyezett. Jézus így fogalmaz: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam.” (Jn 6:56-57). Itt alapvetően a Jézussal való kapcsolatról van szó. Ez a naponkénti evés fontos a keresztyén ember életében, hogy kapcsolatban legyen Jézus Krisztussal.

De hogyan tudunk vele kapcsolatban lenni? Imádsággal és Bibliaolvasással. A Bibliaolvasáson keresztül ismerjük meg Jézus Krisztust, ezen keresztül ismerjük meg őt és aztán pedig imádságban el tudjuk azt mondani, amit megértettünk vagy ami nehézség számunkra. Tehát a Biblián keresztül Isten szólít meg, mi pedig imádságban Istent. Ez olyan, mint ahogy mi is beszélgetünk egymással. Nagyon sok helyen megjelenik tehát ez a metafora a Szentírásban, hogy a tanulás olyan, mint az evés. Timóteusnak így írja az apostol: „Ha ezeket tanítod a testvéreknek, jó szolgája leszel Krisztus Jézusnak, hiszen a hit és az igaz tanítás igéivel táplálkozol, amelynek követőjévé lettél.” (1Tim 4:6).
A kérdés persze az, hogy mit eszel, mivel táplálkozol. „Azok vagyunk, amit megeszünk.” És bizony mindannyian tápláljuk valamivel az elménket, a szívünket, és amivel tápláljuk, azzal fogunk foglalkozni. Ha valaki a szexualitással táplálkozik, akkor egy idő után óhatatlanul is ki akarja élni ezt a vágyát. Aki a pénzzel, a hatalommal táplálkozik, mindent megtesz annak érdekében, hogy még több legyen belőlük. De ez nem hullik egyszer csak az ember ölébe, hanem nagyon sokat kell tennie érte. Ebbe viszont annyira bele tud mélyülni, hogy sokszor minden mást elfelejt, félreteszi, mert éppen nem annyira fontos.
néznek. A fiatalok talán rögtön bekapcsolják a telefont. Mi az, amit rögtön megnézünk, amivel rögtön foglalkozunk, amivel táplálkozunk? A hírekkel, vagy Isten igéjével? Valamivel telítődünk, valamivel táplálkozunk. És meglehet az is, hogy kinyitom a Szentírást, elolvasom az aznapi szakaszt, szánok rá öt percet. Aztán meg nézem a híreket és azt veszem észre, hogy már egy fél órája azt olvasom. Ez szerintem egy óriási kontraszt. Mivel tápláljuk magunkat? Mert mindegyiknek megvannak a gyümölcsei.

Aki pedig Isten dolgaival foglalkozik, azon elmélkedik, annak is megvannak a gyümölcsei. Itt ne arra gondoljanak a testvérek, hogy mindenkinek teológusnak kellene lennie, aki több órát elmélkedik az íróasztal fölött – bizonyos szempontból igaz, amikor készülünk –, de hadd mondjak egy példát ezzel kapcsolatban.
Talán többen ismerik Henry Ironside nevét. Híres prédikátorvolt az 1800-as években az Egyesült Államokban. Sokat utazott a szolgálata során, így ismerkedett meg egy idős, súlyos beteg bácsival, aki már beszélni is alig tudott. Bement hozzá, bemutatkozott neki és azt mondta, hogy ő egy prédikátor, aki szeretné feltárni az emberek előtt a Szentírást. Az öreg kinyitotta a Bibliáját, felolvasott belőle egy részt és elkezdte mondani azt, amit ő abból megértett. A prédikátor megdöbbenve kérdezte tőle, hogy hol tanulta, hol olvasta ezeket, mutassa meg neki azt a könyvet. Akkor az idős bácsi csak ennyit mondott, most szó szerint idézem: „Kedves barátom! Térden állva tanultam meg ezeket egy írországi kis kunyhó padlóján. Azon a helyen, amikor ott volt előttem nyitva a Biblia, kértem Isten Szentlelkét, hogy tárja fel előttem Krisztust és nyissa meg az igét a szívemnek. Többet tanított térden állva azon a padlón, mint amennyit valaha is tanulhattam volna a világ összes főiskoláján.” Nem kell tehát valakinek teológusnak lennie ahhoz, hogy Istentől tanított legyen. Sőt, kérdés az, hogy mennyire Istentől tanított teológus valaki, ha nem térdel le naponta Isten előtt.

Tehát az Írás hasznos a tanításra, a táplálásra. De miért is táplálkozunk? Miért eszünk? Szerintem azzal mindannyian tisztában vagyunk, hogy a testünknek szüksége van naponkénti táplálékra. Ha nem eszem, akkor a szervezetem nem fog jól működni. Legyengülök; ha valami nagyobb terhet kell cipelnem, könnyen elfáradok vagy talán nem is leszek képes hordozni. Ezért fontos a táplálkozás. Nehéz helyzeteket tud elhordozni az ember fizikailag, de ez lelkileg is igaz: hogyha valaki nem táplálkozik, akkor lelki nehézségeket sem fog tudni elhordozni. Ez egy nagyon fontos megállapítás. Tisztában kell lennem azzal, hogy bizony szükségem van lelki táplálékra.
Néhányan szeretik az ételkülönlegességeket, amik ma már nagyon könnyen elkészíthetők. Megnézünk egy-egy videót vagy megnyitunk egy
húsz évvel még nem ismertünk. Sőt, az összetevőkhöz is könnyen hozzájuthatunk a boltban, egyszerűen megvásárolhatók. A feleségem már a hét közepén bejelenti, hogy mit eszünk a jövő héten. Elkezdi sorolni, hogy melyik napra mit tervezett, én meg örülök, hogy mindez milyen jól hangzik. Később csak annyit látok, hogy elmegy a boltba, bevásárol, megszerzi hozzá az alapanyagokat, én meg csak gyönyörködöm benne, élvezem, a finom ételeket.
Ebben az az érdekes, hogyha ennyire foglalkozunk a testi táplálkozással, akkor milyen jó lenne lelki téren is ez az igényesség. Mondjuk már a hétvégén bejelenteni, hogy mit fogunk olvasni jövő héten, és annak megértéséhez milyen párhuzamos igeszakaszt kell még elolvasni. És amikor arra a napra odaérünk, akkor gondolkozzunk el azon, hogy ezek hogyan függenek össze, elmélkedjünk rajta, imádkozzunk felette, hogy lelki táplálékul legyen. Azt gondolom, hogy sokkal többet foglalkozunk a fizikaival, mint a lelkivel, pedig Isten szava táplál bennünket.
A táplálás analógiájából kiindulva jutunk el a másik megállapításra is, mégpedig arra, hogy Isten szava meg is elégít bennünket. Ahogyan a fizikai étel elfogyasztása után is jóllakik az ember, úgy a lelki étel elfogyasztása után is új erőre kap. A 119. Zsoltárból fogok néhány verset idézni a következőkben.
„Ez a vigasztalásom nyomorúságomban, mert beszéded megelevenít engem.” (119:50). Isten szava nehéz helyzetben megelevenít vagy reménységet ad. Szíven tud ütni, megszólít bennünket. Szerintem sokan tudnánk felidézni évekkel ezelőtti történetet, amikor az Úr szava szíven ütött, és még most is bele kapaszkodom, még most is reménységem.
„Gyönyörködöm parancsolataidban, mert szeretem őket. Elfogadom parancsolataidat, mert szeretem őket, és elmélkedem rendelkezéseiden.” (119:47-48). Tehát gyönyörködöm, szeretem és elfogadom. Miért? Mert már a zsoltáríró is megtapasztalta azt a saját életében, hogy Isten megszólította őt és az milyen bátorítást, reménységet adott neki.

„Ébren vagyok virradatkor, és fohászkodom, igédben reménykedem. Ébren van szemem az éjszakai őrváltáskor is, és elmélkedem ígéreteiden.” (119:147).
De mi történik akkor, ha egy keresztyén ember számára nem fontos Isten szava? Ott valószínűleg nem lesz lelki megelégülés, nem lesz bátorítás, vigasztalás, remény, öröm, békesség. Lehet, hogy valami másba kapaszkodik ilyenkor az ember, és abban az adott pillanatban más valamivel akarja megelégíteni az életét, ami betölti, de ez igazából nem ad valódi megelégülést. Hadd mondjak erre egy illusztrációt.
lőkhöz Monorra. Egyedül maradtam otthon egy estére és megvallom őszintén, hogy ilyenkor nem nagyon figyelek oda a helyes táplálkozásra. Bár minden van otthon, de sokszor bemegyek a boltba is, veszek egy túrórudit, talán chipset is. Ezeken az egészségtelen ételeken is felnőhetne az ember: reggel egy Kinder Pingui, délben egy McDonald’s-os, gyorséttermi ételt. De kérdés az, hogy mi lesz ennek az eredménye, a következménye. Lehet, hogy csak hetven- vagy nyolcvanévesen érzi meg az ember. A családunkban többen is vannak, akik fiatalabb korukban sok mindent ettek – csülköt csülökkel, meg kolbászt kolbásszal –, most hetvenévesen pedig már nem ehetnek ilyesmit. Vagy túl sok cukrot evett fiatal korában, hetvenévesen pedig naponként mérnie kell a cukrát és diétázni.
Bizony lelki téren is ugyanez az elv érvényes. Lehet, hogy ma úgy érzed, hogy egy-egy adott dolog megelégíti az életedet, de ennek nem feltétlenül most jön el a következménye. Mindannyian meg fogunk állni Isten előtt, de amit mi most jó dolognak tartunk, azt vajon Isten is jónak tartja? A következőt kérdezi most Isten tőlem és tőled: „Mivel táplálkozol és mi az, amivel megelégíted a te szívedet? Mit üldözöl, mit hajszolsz, mi az, ami a számodra a legfontosabb?” Ebben az egy mondatban az „… Írás […] hasznos a tanításra”, ez a kérdése hangzik Istentől. Mert Isten szava táplál, Isten szava az éltető eledelünk, ő az, aki megelégít bennünket. A kérdés csak az, táplálkozol-e ezzel? 2. Hasznos a feddésre:
A másik gondolat pedig így hangzik: „hasznos a feltárásra…”. Tehát Isten szava feltár. Miért olvassuk a Szentírást, miért vesszük azt a kezünkbe, miért van erre szüksége egy keresztyén embernek? Azért, mert feltárja, leleplezi a szívemet önmagam előtt. A görögben ez a szó ’bizonyítást’ jelent. Amikor egy tárgyaláson az ügyvéd előhozza a bizonyítékokat ellenem és megmutatja a bírónak. A Szentírás képes feltárni a bűnt az életünkben és meggyőzni minket, hogy milyenek vagyunk. De miért akarnánk, hogy ez megtörténjen? Azért, mert a bűn tönkreteszi az életünket, és ahhoz, hogy azt el tudjuk hagyni, először fel kell tárni és be kell ismerni.

A Példabeszédek 19. részében ezt olvassuk: „Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.” (Péld 19:3). Ez egy nagyon érdekes mondat. Sokszor van ilyen téves elképzelésünk Istenről, meg az egész életünkről, és azt gondoljuk, hogy nagyon jó a mi kis életünk, de közben az embert a saját bolondsága vezeti félre.
Megint szeretnék egy illusztrációt használni. Tételezzük fel, hogy van otthon a spájzunkban valamilyen édesség, amire bizonyos időközönként rájárok. A feleségem hallja, ahogyan a kamra ajtaját kinyitom és becsu7
Mit eszel? – én pedig válaszolok: – Semmit! – de utána belenézek a tükörbe és azt veszem észre, hogy a szám csokoládés.
Isten szava is sokszor szól hozzánk és szembesít azzal, hogy milyenek vagyunk. Az én számszéle a csokis és nem a másiké, nem a szomszédé, és hiába próbálom letagadni az egészet, mégis én voltam az, aki ezt csináltam. Felfedi előttünk a szívünket és belátjuk, hogy itt nem a szomszédról van szó vagy nem azokról a rokonokról, akik átvertek bennünket, és még évtizedek után is rájuk mutogatunk, hogy ők tehetnek minden rossz dologról az életünkben. Nem is a feleségemről van szó, aki, ha itt lett volna és hallotta volna ezt, akkor minden megváltozna a házasságunkban. Itt az én szívemről van szó és arról, hogy engem személyesen mivel akar most Isten szembesíteni.
A Szentírás olyan, mint egy tükör. Jakab levélben, ezt olvassuk: „Mert ha valaki csak hallgatója az igének, de nem cselekszi, olyan, mint az az ember, aki a tükörben nézi meg az arcát. Megnézi ugyan magát, de elmegy, és nyomban el is felejti, hogy milyen volt.” (Jak 1:23-24). Azt gondolom, ha reggel belenézek a tükörbe és azt látom, hogy a hajamat elaludtam, mindannyian igyekeznénk megigazítani azt. Ha folt van az arcomon, akkor lemosom azt. Meglátjuk, észrevesszük, hogy milyenek vagyunk, akkor Isten igéje abban bátorít bennünket, hogy így is cselekedjünk. Ha megláttad, hogy mi a bűnöd, akkor azt hagyd el és borulj le Isten előtt, mert Isten azt akarja, hogy minden hívő ember, aki belenéz a tükörbe és észrevesz valamit magán, akkor azon munkálkodjon, hogy az ne legyen ott.

„De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.” (Jak 1:25). Amikor belenézünk, ne felejtsük el, hogy milyenek vagyunk, vagy milyennek láttuk magunkat. Ha az javításra szorul, akkor azt javítsuk is meg, és bízzunk Isten Szentlelkében, hogy ami javításra szorul, azt ő meg is javítja. 3.Hasznos a megjobbításra:
Így jutunk el a következő mondanivalóhoz és ezt most csak röviden fogom érinteni, máskor pedig majd bővebben kifejtem. Ez így hangzik: Isten szava meg is javít minket. Tehát nem csak felfedi a szívünket, hanem meg is javítja azt. Valójában már a feltárással is az a célja Istennek, hogy ő hozzá meneküljünk, és őtőle kérjünk segítséget. Azért mutat rá a szívünkre, hogy megmutassa azt, hogy mi képtelenek vagyunk azt megjavítani. Erre egyedül csak ő képes.
A napokban többször elém jött a néma fiú apukájának a története, aki odament Jézushoz és azt kérte tőle, hogy gyógyítsa meg a gyermekét. Így
segíts rajtunk!”. Nagyon szép ez a kérése: – Ha van elég erőd vagy ha képes vagy rá, akkor tedd meg – és Jézus ugyanezzel válaszol neki: „Ha lehet valamit tennem?”. Ez szó szerint így hangzik: – Ha valamire képes vagyok, ha valamire elég erős vagyok? Hogyne lennék ehhez erős! „Minden lehetséges annak, aki hisz” – így folytatja Jézus – »Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”« (Márk 9:22-24). Tehát nagyon szép példáját látjuk annak, amikor Jézus rámutat egy apukának arra, hogy mi van a szívében. Az igazi probléma az, hogy hitetlen. Amikor ezt feltárta Jézus, akkor az apa ezt őszintén be is vallotta: –Igen, ez én vagyok – és nem kezdett el elbújni valami mögé, hogy: – De Uram! Miért mondod azt, hogy én hitetlen vagyok? Idejöttem, a tanítványok elé hoztam a fiamat, de azok nem tudták meggyógyítani – tehát nem kezdett el kibújót keresni, hanem azonnal felkiáltott, és azt mondta: – Légy segítségül hitetlenségemen! – tehát beismerte. – Igen Uram, amit te mondtál, az bizony igaz – és leborult Isten előtt és kérte a segítségét.
„Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (ApCsel 2:21) – így mondja máshol Isten szava. Tehát fontos tudni azt, hogy milyen a szívem. Ahogyan az orvosnak is meg kell tudnia a betegség helyét, mert csak akkor tudja meggyógyítani. Nem is olyan régen voltam fülorvosnál, mert nem jó a bal fülem. Elhitte, amiket mondtam, de ezekről neki is meg kellett győződnie, ezért elküldött különböző vizsgálatokra. Fel kellett vennem egy fülhallgatót, amin különböző csipogó hangok szóltak, amit kézfelemeléssel kellett jelezni. A bal kezemet nem nagyon tettem föl, a jobbat annál inkább. Készült egy diagram, amit vissza kellett vinnem az orvoshoz megmutatni, és meglátta ő is, hogy igazam van, ez tényleg ilyen.
Isten szava is pontosan ezt teszi: mindig a szívre mutat rá, feltárja előttem, hogy hol a probléma, mit kellene meggyógyítani. Ezután boruljak le Isten előtt, tudjam, hogy egyedül Jézustól várhatok segítséget. Az apa tisztában volt ezzel. „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül.” De az se mindegy, hogy hogyan hívta őt segítségül. Elismerte azt, amit Jézus mondott és alázattal leborult előtte. „… Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” (Jak 4:6; 1Pét 5:5).
Ez ma is ugyanígy működik. Jézus ma is rá akar mutatni minden problémádra, minden nehézségedre és mindezek okára, a szíved állapotára. Rá akar mutatni, hogy egyedül őrá van szükséged. Fordulj oda őhozzá. Nem kell tagadni, nem kell másokra mutogatni – ezt már elégszer megtetted az elmúlt években –, ismerd be azt, hogy ez a te szíved. Térdelj le alázattal Isten előtt és valld meg imádságban azt, amit feltárt előtted, mert valódi változás csak így fog történni. Bátorodjunk meg azon, hogy Isten
hogy ami elromlott, az megjavuljon. Ami halott, az éljen. Ami nem egészséges, az egészséges legyen. Jézus ezt akarja. Így hívlak, bátorítalak titeket, hogy ezt lássátok meg. A feltárás, Istennek ez a munkája ma is éppen így történik, ezért történik és ezért olvassuk a Szentírást. Ezért szembesüljünk mindig Isten szavával.
Utoljára bátorításul egy részletet olvasok Ézsaiás próféta könyvének 55. fejezetéből: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem. […] A tövis helyén ciprus nő, a csalán helyén mirtusz nő. Az ÚR dicsőségére lesz ez, örök jelül, amely nem pusztul el.” (Ézs 55:10-13). Ámen.