Pasaréti Református

Egy ismerős meglátogat egy családot, ahol a kisgyermek pár hónapos. És az ismerős meglátva az anyukát a következőt mondja: – Nagyon jól nézel ki, úgy látom, hogy a terhességi súlyod nagy részét leadtad. Mire az anyuka a következőket mondja: – Köszönöm, nagyon kedves vagy, a lányunkat örökbe fogadtuk.
Amikor végre rendesen feloldják ezt a járványhelyzetet, akkor ajánlom minden kedves látogatónak, hogy ilyet ne mondjanak a kisgyermekes anyukáknak.

De látható ebből a kis történetből is, hogy bizony a beszédünkkel nagyon sokat tudunk ártani. És azt hiszem, ha a férjek és feleségek a házasságukban az Efézusi levélnek ezt a 29. versét megtartanák, akkor nagyon ritkán találkoznánk válással. Ha a szülők ezt a verset gyakorolnák gyermekeik felé, akkor sokkal kevesebb keresztyén családban felnövekedő gyermek lázadna a szüleivel szemben. Ha a gyülekezetben alkalmaznánk ezt egymás felé, akkor sokkal kevesebb gyülekezetet látnánk a megosztottság problémájával küszködni. Magyarán, hogyha ezt a verset következetesen és lelkiismeretesen alkalmaznánk az életünkre, azt hiszem, komoly változás következne be kapcsolatainkban.
A 4,22-24-ben a következőket olvassuk: „Vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott, újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert…” Az új ember felöltözése pedig a beszédünket is jelenti, amelyben onnantól kezdve nincs harag, indulat, keserűség, kiabálás, rágalom, hazugság stb. Valójában a beszédünk egy olyan területe az életünknek, ahol az evangélium feltűnő változást tud hozni. Az, amit mond a Krisztus követő ember, ami kijön a szájából, azt most már nem arra használja, hogy másokat romboljon, másoknak ártson, hanem arra használja, hogy másokat építsen vagy másoknak áldásul legyen.
Nem is olyan régen itt sétáltam az utcában Sári lányommal, és egy beszélgetésnek lettünk a fültanúi. Az utca egyik felén egy idős néni beszélgetett az utca túl oldalán lévő fiatal házaspárral. Nem tudom, miről beszélgettek, nem is arra figyeltem, csak az tűnt fel, hogy az idős néninek nagyon erős amerikai akcentusa volt. Hallás után általában meg lehet mondani azt, hogyha valaki külföldön töltött el huzamosabb időt, mondjuk 20, 30, 40 vagy 50 évet. Akkor nagyjából az ember be tudja tájolni, hogy az az illető hol tartózkodott vagy élt sokáig. Például, ha valaki Oroszországban lakott huzamosabb ideig, az is feltűnik, mert ennek is egy jellegzetes akcentusa van.

Lelki értelemben is, ha valakivel beszélgetünk, hamar kiderül az, hogy az illetőnek valójában milyen akcentusa van. Valójában milyen ruhát hord. Még a régit hordja és annak a szagát árasztja, vagy pedig újjáteremtett a Szentlélek által és annak az illatát árasztja, mert bizony az is látszódni fog az ő beszédében. Annak a lehetőségét se akarom kizárni, hogy vannak néhányan, akik egy bizonyos közegben töltenek el sok időt és természetesen akkor annak a jellegzetességei fognak megmutatkozni rajta. Ha egy magyar ember elutazik külföldre és több évig ott tartózkodik, akkor nyilván egy akcentus meg fog jelenni rajta.
Gondolkodjunk el most az elején azon, hogy létezik-e lelki értelemben olyan állapot, hogy valaki vagyon sokáig volt a világban – és tételezzük fel azt, hogy egy keresztyén emberről van szó –, de mégis valahogyan világi jellegzetességeket vett föl külsőképpen. Létezik az az állapot, hogy valaki a szívében megtért, de külsőképpen mégis világi jellegzetességeket hord magán? Mondhatni így: akcentusa van. Fogalmazzunk nagyon egyszerűen: nincs!
Szavaink negatív használata:
De nézzük meg először a negatív részét ennek a mondatnak. Azt gondolom, hogy a szavainknak ezt a fajta használatát mindannyian ismerjük. Nem feltétlenül csak a káromkodásra vagy a csúnya beszédre gondolok itt, hanem minden olyan beszédre, amivel a másikat bántjuk. Amikor egy-egy kimondott szó után az fogalmazódik meg bennünk, hogy ezt talán nem kellett volna kimondanom, valószínűleg erősen fogalmaztam. Persze az sokkal rosszabb, amikor ezt észre sem vesszük és nem értjük, hogy miért kerülnek minket az emberek.
Például nekem van egy olyan ismerősöm, akivel nem szívesen beszélgetek, mert folyamatosan azt próbálja érzékeltetni, hogy ő felsőbbrendű és én csak azért vagyok, hogy szolgáljam őt. Nem beszél egyáltalán csúnyán, nem is káromkodik, de ez folyamatosan érzékeltetve van. Te azért vagy, hogy azt csináld, amit én szeretnék. Én meg olyan vagyok, hogy csak akkor szólok, hogyha már nagyon felhúztam magam. Egy ilyen állapotomban pedig nem biztos, hogy nekem kellene őt figyelmeztetnem, mert hajlamos vagyok ekkor úgy fogalmazni, hogy valószínűleg az lesz az utolsó beszélgetésünk. Egyébként az is lehet, hogy nincs azzal tisztában, hogy ő ilyen.
De először is határozzuk meg pontosan, hogy mit is jelent a bomlasztó beszéd. A szó szerinti jelentése: korhadt vagy rothadt. Ezt a Károli fordítás próbálja meg visszaadni: „Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék…”
De nézzünk meg két igeszakaszt, ahol a Szentírás használja ezt a szót. „Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt.” A fordításomban a „rossz fa” „rossz gyümölcs” jelzők a görögben külön szavak. Talán pontosabb lenne a következő fordítás: „így minden jó fa szép gyümölcsöt terem, és pedig minden rothadt fa beteget (gyengét, rosszat, gonoszat) terem.”
A másik igeszakasz: „Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett kerítőhálóhoz is, amely mindenféle halfajtát összegyűjt. Amikor megtelik, kivonják a partra, és leülve a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig kidobják.” A „hitványakat pedig kidobják” szó szerinti fordításban: a rothadtakat kidobják.
Rothadt gyümölcs, rothadt hal – szerintem mindannyian jól ismerjük a képet. Mi történik akkor, hogyha az ember ezeket megeszi? Megbetegszik. Senkit sem táplál, rossz a szaga, és aki a közelébe kerül, igyekszik elkerülni.
Nagyon sok időt töltöttem a nagyszüleimnél nyáron. Amikor eljött a nyári időszak azonnal elutaztam hozzájuk. Amikor édesapámmal pedig csak tehettük elmentünk horgászni a Tiszára. Egy ilyen alkalommal le is mentünk a Tiszára, és a parton azzal szembesültünk, hogy rengeteg elpusztult hal úszik a víz felszínén. Természetesen vissza is fordultunk és még a víz közelébe se mertünk menni, mert tudtuk, hogy itt valami nagy baj lehet. Ez volt a tiszai ciánmérgezés 2000-ben, amit mi is csak később tudtunk meg a hírekből.
Azt hiszem, romlott gyümölcsöt meg valamilyen mérgezésben elpusztult halat senki sem fog megenni. Arra mindenki undorral tekint és ha lehet meg sem érintem.

Pál apostol pedig azt mondja ebben a részben, hogy ugyanígy tekints a bomlasztó beszédre is, mint egy rothadt hal vagy egy rothadt gyümölcs. Azt senki sem fogja megfogni, azt senki sem akarja megenni, attól mindenki távol akar maradni. Ugyanígy legyél távol te is ettől a magatartástól. Miért? Mert te már új teremtés vagy, mert Krisztus már adta az új, fehér ruhát és te már eszerint élj és így beszélj, ne jöjjön ki a szádon semmi ilyesmi.
Szerintem nagyon kellemetlen az, amikor valakinek olyan ételt adunk, ami meg van romolva. Amikor valakinek adunk egy ételdobozt tele étellel és amikor ő azt kinyitva megérzi, hogy ezzel valami nem stimmel. Ez egy nagyon kellemetlen helyzet lenne a számunkra. Én nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni, hogy úgy adok valakinek ételt, hogy az megposhadt.
De sajnálatos módon a bomlasztó, rothadt beszédet sokszor továbbadjuk, odaadjuk a másinak, edd csak meg. Nyeld le és a forgasd csak a szívedben. Ahogyan a rothadt étel megmérgezi a testet ugyanezt teszi a rothadt beszéd is. Megmérgezi a másik szívét.
Szavaink pozitív használata:
De nézzük meg inkább a pozitív meghatározást, és nézzük meg azt, hogy mivel akar bátorítani bennünket az apostol. Hogyha ilyenek voltunk eddig, ilyen volt eddig a nyelvünk, akkor milyen legyen most már, hogyha megtisztított bennünket Isten Jézus Krisztus által, mit jelent a szavaink pozitív használata.
Először ennek a mondatnak a végét szeretném megnézni a testvérekkel, ami így hangzik: „csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják”. Nem rossz a fordítás, de szó szerint nem ezt jelenti, hogy „áldást hozzon azokra, akik hallják”, hanem szó szerint így hangzik, hogy „örömöt vagy kegyelmet hozzon azoknak, akik hallják”. Itt a kegyelemnek a szava áll. Szó szerint az öröm a jelentése, de átvitt értelemben kegyelmet is jelent. Valójában ez a kettő kéz a kézben jár együtt: amikor Jézus Krisztusban kegyelmet kaptunk, akkor az az örömben is megnyilvánul.
De mi a célja a beszédünknek? Egy megtért keresztyén embernek mi kell, hogy legyen a célja? Mit akar továbbadni? Nagyon egyszerűen: kegyelmet és örömöt. Ez a célja. Ezt akarjuk átadni a másik embernek, akivel beszélgetünk. Itt pedig nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy miért tesszük mindezt: mert Krisztusban ezt mi már megtapasztaltuk. Krisztus ugyanezt tette velünk kapcsolatban. Úgy szólított meg bennünket, úgy szólt hozzánk, hogy abban a kegyelmét nyilvánította ki, aminek aztán mi nyilván örültünk, amikor hitre jutottunk. És valójában a másik emberrel való beszélgetésünkben is az evangéliumot akarjuk felmutatni. Mi már ezt megtapasztaltuk Krisztusban, ezt is akarom továbbadni. A világ sajnos nem ilyen, de a keresztyén ember igenis ilyen, új teremetés.
Ez pedig egy nagyon nehéz feladat, és valljuk meg őszintén, hogy sokszor nem is szívesen végezzük ezt a fajta munkát. Mert ha valaki megbánt bennünket, akkor nem kegyelmet meg örömöt próbálunk neki adni a szavainkban. Mondván, hogyha nem vágok vissza, akkor el fognak tiporni. Akár a munkahelyemen vagy az iskolában. Én nem viselkedhetek így. Ha keményen szólnak hozzám, én is keményen szólok vissza.
Az egyik körben a gyereknevelésről volt szó. Én akkor nagyon megörültem annak, amit az egyik csoporttag mondott. Nem fogom pontosan idézni őt, de valahogy így fogalmazott: jó volna a gyermekeink számára azt adni, amit nem érdemelnek meg. Ez a kegyelem: azt adni, amit nem érdemel meg.
Krisztusban ugyanezt kaptuk, Isten ezt tette velünk szemben: azt kaptuk, amit nem érdemeltünk meg. És de jó lenne, ha ez lenne érvényes a gyereknevelésünkre, ez lenne érvényes a házasságunkra és ez lenne érvényes a gyülekezetünkben minden kapcsolatunkra: azt adjuk a másiknak, amit nem érdemelnek meg. Gondolja4
nak bele a testvérek, milyen lenne az, hogyha Isten is egy-egy engedetlenségünkre, egy-egy hitetlenségünkre úgy válaszolna, ahogyan mi válaszolunk másoknak. Akkor valószínűleg semmi és senki sem maradna ezen a földön. De milyen csodálatos, hogy nem ilyen Urunk van, hanem egy nagyon is kegyelmes Urunk. Tehát a lényeg: a beszédünkben valójában az evangélium mutatkozik meg. Azt igyekszünk továbbadni, amit Krisztus által mi is kaptunk.
De nézzük meg pontosan, mik lehetnek azok a szavak, amik jók, szükségesek az építésre.
Így fogalmaztam meg az elsőt: bátorítás és dicséret. „Bátorítsátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.” (1Thesszalonika 5,11)

Én nem tudom, hogy szülőként mennyire szoktuk kritizálni a gyermekeinket. De sokszor van, hogy ide a játszótérre szoktam kihozni Sári lányomat, és nagyon sokszor fél füllel hallom az embereknek a beszélgetését, vagy a szülőknek a beszédjét a gyermekeikhez vagy amikor sétálok visszafelé, akkor is nagyon sok szülővel találkozom, ahogyan beszélgetnek a gyerekekkel az utcán. És próbáltam összeszedni, hogy eddig miket hallottam szülőktől. Ezek a következők voltak: semmit sem tudsz jól csinálni, mi a bajod; ezt miért nem tanulod már meg végre; ezt majd én megcsinálom, mert te úgysem fogod tudni – és még folytathatnám a sort. Szerintem érdemesebb lenne inkább bátorítani a gyermekeinket, és rámutatni arra is, hogy ez egy nagyon jó dolog, hogy te ezt most így megcsináltad, és ez egy óriási dolog, hogy te erre képes vagy. Egyébként erre is szokott példa lenni, amikor itt vagyok kint a játszótéren. Nem akarom most itt a játszótéri szülőket leírni. Sokszor hallok olyat is, hogy a szülők próbálják bátorítani a gyermekeiket, hogy miben voltak nagyon ügyesek.

A következő így hangzik: hála. „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket.” (Lukács 6,27-28) Ha az ellenséggel kapcsolatban így fogalmaz Jézus, hát mennyivel inkább a szeretteinkkel kapcsolatban.
Kivétel nélkül mindenki először a negatív dolgokat veszi észre a másik életében. Akár a házasságban is, mi az, amit a másik nem tett meg, amit elvártam tőle, mi az, amire már megint nem képes, pedig már százszor mondtam el neki, hogy ebben vagy abban az esetben mi lenne a megoldás.
A napokban gondolkoztam el rajta, hogy mi mindenért hálát adhatok a feleségemért és ezek egyébként eszembe sem jutnak, mert sajnos én is először azt veszem észre, hogy mi az, ami nincs, mi az, ami nem jó. Az, hogy ő mindennap azon gondolkodik, hogy milyen finom ebédet készítsen, hogy elmegy bevásárolni és azt elkészíti, én megvallom őszintén erre nem lennék képes. Ha őt utánozva ugyanazokkal a mozdulatokkal készíteném el az ebédet, állítom az enyém akkor is ehetetlen lenne. Mindezt ő megteszi, a ház körül mindent elvégez, hetente kitakarít úgy, hogy közben egy Sárikának nevezett matrica van rajta folyamatosan. Ezt valahogyan természetesnek tekintem és eszembe sem jut megköszönni neki mindezt. Pedig nem lenne egyszerűbb ezekért hálát adni imádságban és elmondani neki is ezt? Köszönöm, hogy egész nap helyt álltál. És miért nem tesszük ezt? Mert ilyen az emberi szív!
Nem lenne egyszerűbb mindenkivel kapcsolatban a következőképpen fogalmazni: azért vagyok hálás érted, mert… – és elkezdem mondani, ami eszembe jut vele kapcsolatban. Vagy bátorítom őt. Mert sokszor mit vesz észre az ember? Hazamegy, és már megint mi nem lett elvégezve otthon. Persze ezt szóvá is kell tenni és nincs
azzal tisztában, hogy miért nem végződött el az a feladat. De persze szóvá kell tennünk, bántanunk kell a másikat ahelyett, hogy segítenénk, és azt mondanánk: itt vagyok, drágám, segítek neked, ezért vagyok most itt. És köszönöm azt is, hogy egész nap helytálltál. Bátorítás, dicséret és hálaadás.
A harmadik így hangzik: türelem a szavainkban. 1Korinthus 13,4: „A szeretet türelmes.” Én nagyon szeretem ezt a görög szót, már többször hallhattak tőlem a testvérek. Ez egy szóösszetétel, amiben a „messze” és az „indulat” szavak vannak egyben. Szó szerint a következőket jelenti: messzire elmenni valakivel szemben az indulatban. Valami olyasmit jelent, hogy messzire elmegyek valakivel szemben akár a haragomban is. Valaki mond nekem valamit, megbánt engem és nem azonnal ugyanezzel a stílussal válaszolok vissza, hanem türelmes vagyok vele szemben. Azt hiszem, mindannyian szeretnénk a szavainkkal ajándékozni, szeretnénk mindannyian örömöt meg kegyelmet adni. Itt az apostol azt mondja, hogy az építéssel valójában a célunk az, hogy a másik annak örüljön, hogy kegyelmet halljon ki abból. A türelmetlenségnek egyáltalán nem ez a célja.
Negyedik megállapítás: akkor szóljunk, amikor szükséges. „Csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre”. Azt hiszem ez alapján az egyetlen vers alapján máris leborulhatnánk, mert hányszor beszéltünk úgy, hogy nem is kérdeztek, és hányszor beszéltünk úgy, hogy mi se értettük, hogy mit akarunk mondani. Példabeszédek 25,11: „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” Vagy Példabeszédek 15,23: „Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó!” Ezek szerint van nem idején mondott szó is, és van olyan, amikor nem kellene megszólalni.
Gyülekezeti szolgálatom során rengeteg megbeszélésen voltam már, nem is számolom mennyin, de érdemes lenne azt is tisztázni, hogy mennyi volt ezeken a felesleges hozzászólás, akár a magam vagy mások részéről. Számtalan hozzászólás alkalmával tapasztaltam már azt, hogy valaki már vagy 10 perce beszél, de szerintem ő sem tudja mit akar mondani, csak éppenséggel nem tudja nem hallatni a hangját. Emlékszem egy csendeshétre is, ahol a csoportbeszélgetésre rátelepedett egy ilyen ember, aki nem hagyta, hogy mások megszólaljanak. Kellett is figyelmeztetni testvérünket, hogy ezzel álljon le, hiszen a csoportbeszélgetés nem arról szól, hogy ő van a középpontban.

Egy mesemondó a következőképpen fogalmazott: „A jóisten, ha adott egy nyelvet, adott hozzá két fület. Mint amennyit beszélsz, két annyit hallgass. A nyelvedet is harminckét léc közé zárta, hogy ügyelj, mikor megpendíted” – szerintem érdemes ezen elgondolkozni.
Utolsó gondolatként: a beszédünk legfontosabb helye. Hol van ennek a helye? Nagyon egyszerűen így fogalmaztam meg: az imádságban lenne a helye. Milyen jó lenne egyébként, ha annyit imádkoznánk, mint amennyit feleslegesen beszélünk, nem? Szerintem az nagyon áldásos lenne. Máté 26,41: „Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” Ha annyit imádkoznánk, mint amennyit feleslegesen beszélünk, a próbatételekben is meg tudnánk állni. Legalábbis e vers alapján. Efézusi levél 6. fejezet 18. verse: „Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által. Éppen azért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért.” vagy Theszszaloniki levél 5. fejezetének 17. verse: „szüntelenül imádkozzatok”. Ez a szüntelen szó négyszer szerepel a Szentírásban, mind a négy alkalommal az imádsággal kapcsolatban használja. Háromszor itt a Thesszaloniki levélben és egyszer a Római levélben.
Bárcsak annyit imádkoznánk, mint amennyit feleslegesen beszélünk. És bárcsak amikor valamivel megbántanak bennünket, nem arra használnánk a szavainkat, hogy visszavágunk, hanem imádkozunk azért az illetőért, hogy Isten munkálkodjon az ő szívében, és imádkoznánk magunkért, hogy nekünk meg adjon nagyobb türelmet, alázatot és szeretetet a másik felé. Azt hiszem, kapcsolataink ebben az esetben sokkal áldásosabbak lennének.
Egy lelkész ezen szakasz alapján egy történetet mesél el, amivel most én is szeretnék élni. A következőképpen hangzik: Egy király elküldte két udvari bolondját, azzal a feladattal, hogy az egyikük hozza el neki a világ legjobb dolgát, míg a másiknak az a feladatot adta, hogy ő meg a világ legrosszabb dolgát hozza el neki. Kis idő elteltével mindketten visszatértek és az az udvari bolond, akinek a legjobbat kellett hoznia a királynak a következőket mondta: Uram, íme itt van a világ legjobb dolga! És a táskájából elővett egy nyelvet. A másik ezt látva felhorkant és gyorsan a csomagjába nyúlva a következőket mondta: Uram, íme a világ legrosszabb dolga! És ő is elővett a táskájából egy nyelvet.
A nyelvünk egyszer áldásul hathat a hallgatóságra, máskor pedig átkot szórhat azokra. A kérdés persze az, hogy mi van a szívben? Amivel éppen tele van, azt fogja hangoztatni. Lukács evangéliumának ezen részét szerintem mindannyian ismerjük fejből: „A jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45). Az egyetlen módja annak, hogy jót szóljunk az az, hogy új szívet kapunk hozzá. Magyarán meg kell térnünk, újjá kell születnünk Isten Szentlelke által. Miután pedig valaki újjászületett, újjáteremtett szívet is kapott és ez által akar élni.
Természetesen fog küzdeni a régi természetével, de akik már megtapasztalták az Úr irgalmát, arra törekednek, hogy a régi élet szerint való ó embert levetkőzzék. „Vessétek le a régi élet szerint való ó embert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.”
Még a 2000-es években az Andrássy úton nyílt egy nagyon híres ruházati bolt. Most a márkáját nem akarom mondani, hiszen nem az a lényeg, de ez egy olyan bolt volt, ahol a ruhákra az árakat sem rakták ki, hiszen aki oda bemegy az nem az árakat nézi. A testvéremmel mentünk be és azonnal kávéval kínáltak minket. Kicsit kényelmetlenül is éreztük magunkat és tudtuk nagyon jól, hogy semmit sem fogunk vásárolni, egyszerűen csak a kíváncsiság hajtott. De milyen lett volna, hogy ha egy gazdag ember is bejött volna velünk és a következőket mondja: – Ti nagyon szimpatikusak vagytok nekem, veszek nektek két ruhát.
Jézus Krisztus ugyanezt tette. Mi nem lettünk volna képesek megvenni, nem is akartuk. Odajött Jézus és a következőket mondja: – Tessék, itt van, nektek adom, ez a ti új ruhátok. Én fizetem ki az én vérem által, ezt hordjátok. Mérhetetlenül drága ez a ruha, de ezért jött Jézus és halt meg a kereszten. De itt most figyelmeztet minket Isten Szentlelke, hogy ha ezt a ruhát megkaptátok, akkor hordjátok is. Ugyanis, ha ezt felveszitek az egyik következménye az lesz, hogy a beszéded megváltozik. A kérdés persze adott: megkaptam Jézus Krisztustól ezt a ruhát? Ha beszédemben nincs változás, akkor valószínűleg a szívben sem történt.
Ugyanis a beszédünk az életünknek egy olyan területe, ahol az evangélium nagy mértékben látszódni fog. Ha egy ember szívében munkálkodik Isten az evangélium által, az megmutatkozik a beszédünkben.
Álljunk meg egy percre és gondolkozzunk el azon, hogy miket mondunk valójában. Mennyire romboljuk a másik embert a szavainkkal, amikor dühöt, ingerültséget, haragot, nemtetszést fejezünk ki vele? Mennyire felesleges az, amit kimondunk. Egyáltalán alkalmat adunk arra, hogy a másikat meghallgassuk? És mennyire dicsőítjük mennyei Atyánkat a szavainkkal? Milyen gyakran szoktunk hálát adni neki? Ezeken érdemes elgondolkozni. És legyünk kemények egy kicsit, szív szintjén is tegyük fel ezeket a kérdéseket. Valóban megtértünk és kaptuk Istentől az ő új ruháját? Ez látszódik a beszédünkön.
Ezt is tegyük mérlegre, gondoljuk ezt végig, testvéreim. És ha tisztában vagyunk azzal, hogy igen, rajtunk könyörült Jézus Krisztus, akkor hordjuk is azt a ruhát, mert Isten lehetővé tette számunkra, hogy olyan szavakat mondjunk ki, amelyek építik a másikat és nem csak a levegőt töltik meg, hiszen új teremtések vagyunk, és adta az ő Szentlelkét, aki munkálkodik a mi szívünkben. És imádkozzunk közösen Dáviddal együtt, aki a következőképpen fogalmazott a 141. Zsoltárban: „URam, tégy zárat a számra, őrizd ajkaim nyílását!”

Szerintem mindannyian ismerjük az előtte és utána műsorokat, amikor egy ágrólszakadt embert bemutatnak nekünk a műsor elején, akit talán mindenki messziről kerülne, ha az utcán meglátnám, persze aztán a műsor végén úgy megváltoztatják ezt az illetőt, hogy mindenki csak ámul rajta, aki csak meglátja. Divatos ruhákat, sminket kap az illető és olyan mintha teljese új lenne. Ezt az előtte utána átváltozást sokszor filmvászonra is vitték. Talán a leghíresebb film ebben a témában a „Beépített szépség”, amit szerintem sokan ismerünk is.
Az ilyen vígjátékokon persze nevetünk egy jót, de ha egy kicsit elgondolkodunk rajta, akkor azt kell látnunk, hogy a világban sajnos ez egy teljesen komolyan vett dolog. Hogyan tudsz új ember lenni? Tegyél magadra egy kis sminket, vegyél fel magadra egy kicsit divatosabb ruhadarabot és máris sokkal jobban fognak viszonyulni hozzád az emberek. És milyen szomorú dolog is az, amikor a külsőnk alapján akarnak megítélni minket.
Emlékszem az egyik munkahelyemre úgy vettek fel valakit, hogy a munkája minőségével kapcsolatban nem voltak meggyőződve, de mivel jól volt kiöltözve és jó volt a szövege, ezért hamar az ujjai köré csavarta a főnököt. Viszont az első héten kiderült, hogy nem tudott kapcsolási rajzot olvasni. Ami abban a munkában igen fontos volt, hiszen a szekrényben a kábelek egy adott rajz alapján kerülnek bekötésre. A szekrényben lévő sokszor több száz kábelt nem fejből kötjük be a helyükre, hanem egy műszaki tervező által megadott kapcsolási kötés alapján. Külsőleg megnyerő volt az illető, de valójában belül híjával volt azoknak a képességeknek, amikkel rendelkeznie kellett volna ehhez a munkához.
A mai divatnak az egyik problémája pont az, hogy az emberek szívébe azt a hazugságot táplálja, hogy ezeknek a segítségével egy teljesen elfogadott ember lehetsz, ha rád néznek, akkor vágyakozni fognak utánad és szeretnének veled beszélgetni. Miért? Mert nagyon jól nézel ki. És valljuk meg őszintén, hogy ebbe a hazugságba mi magunk is belekerülünk. Mindannyian szeretünk szép ruhákat felvenni, hogy azután a következőket halljuk vissza: Milyen csinos! főleg istentisztelet alkalmával mégis ki kell néznünk valahogyan.
A mai napon viszont egy másik fajta ruházkodást szeretnék megnézni a testvérekkel, amik lelki jellegűek. Nem olyan ruhákat fogunk most megnézni, amelyek a testünket fedik el, hanem olyanokat, amelyekkel valójában a szívünket takargatjuk. Ha úgy tetszik, létezik egy lelki-ruhásszekrényünk, amibe helyezzük ezeket a lelki ruhadarabokat, és attól függően, hogy éppen hol vagyunk, ezeket a ruhadarabokat vesszük fel. Hordja ezt hitetlen ember is meg a hívő ember is. Persze reményeink szerint azért a kettő között óriási különbség van, mert a megtért, újjászületett ember olyan ruhadarabot visel, amit nem fogunk megtalálni a divatmagazinok lapjain. A földi divat folyamatosan változik, a ruhadarabjai az idővel elhasználódnak, viszont ez a
lelki ruhadarab örök, soha el nem múló, és nem is a divat határozza meg. A kérdés persze az, hogy hordjuk-e ezt a ruhadarabot vagy pedig azt gondoljuk, hogy hordjuk?

Volt egy kedvenc melegítőm, amit nagyon szerettem, és ha lehetett, otthon mindig ezt vettem fel, mert nagyon kényelmes volt. A problémája az volt, hogy hát több helyen lyukas volt. A feleségem többször is rám szólt, hogy jó volna kidobni, mert már több helyen az enyészet kezdte enni. Több helyen ugyanis lyukas volt: volt egy nagyobb a könyökén, egy a hasán és egy a hátán is. Persze én mindig azt mondtam, hogy azért nem dobom ki, mert a munkára még jó lesz. Lehet ez olajos, piszkos, nem fogom sajnálni. A probléma ott jelentkezett, hogy a munkára általában nem ezt a darabot vettem fel. Idővel a feleségem meggyőzött és megszabadultam ettől a ruhadarabtól: törlőrongy lett belőle.
Azt hiszem kevesen vagyunk olyanok, akik ilyen módon használnánk a ruháinkat, még kevesebben, akik talán szennyes ruhát veszünk fel egy-egy alkalommal. De azért valljuk meg őszintén, hogy előfordulhat, ha mondjuk egy-egy ing nincs kimosva, gyorsan szükség van egyre. Akkor az ember hová nyúl? A szennyesbe, aztán valamit még rávesz az ingre, hogy azért valami takarja el. Megtörténik ilyesmi.
Sajnálatosan lelki értelemben sokkal többször nyúlunk a lelki szennyesbe, és sokkal többször veszünk fel piszkos, szennyes ruhát, mint a való életben. Milyen alkalommal hordjuk ezeket a szennyes ruhákat? Mikor vesszük ezeket fel? Erre szeretnék röviden válaszolni, aztán pedig az igeszakaszt is megnézzük részletesebben.
Amikor nincs más
Ki hord lelki értelemben piszkos ruhát? Mondjuk ki őszintén: a nem megtért ember, aki nincs újjászületve. Az az ember, aki nincs újjászületve, az lelki értelemben nem is tud másféle ruhát hordani azért, mert nincs más, amit fel tudna venni. Érdekes az is, hogy sokszor ez az ember azzal is győzködi magát, hogy nem is kell mást fölvennie. Nincs is rá szüksége, jó ez a ruha. Sőt, ez Istennek is biztosan tetsző.

Nem is olyan régen beszélgettem egy 94 éves bácsival, aki a szocializmus alatt hírszerző tiszt volt és az volt a feladata, hogy beépüljön egy-egy csoportba és beszámoljon arról, hogy mennyire rendszerellenes a tevékenységük. Így került kapcsolatba egy családdal, ahol az apuka tagja volt egy rendszerellenes csoportnak. Ez a most 94 éves bácsi akkor elmondta a családnak, hogy kicsoda is ő és kérte az apukát, hogy hagyja ott ezt a tevékenységet, mert megfigyelik és ebből valószínűleg baja is származhat. Az apuka hallgatott a szóra és otthagyta ezt a csoportot.
A beszélgetésünkben viszont ez a bácsi folyamatosan ezzel takarózott. Ő a szocializmus alatt igazából embereket mentett, mert ő emberszámba vette az embereket és nem jelentette fel őket. Neki Istennel sem volt soha semmi baja. Miért kellene tiszta ruhát felvenni? Miért kellene megtérni? Miért kellene újjászületni? Sajnos a hitetlen ember a vélt jóságáról sokszor azt gondolja, hogy az majd elég lesz. Elég lesz, mert igazából nem tettem semmi rosszat!
Pedig a Szentírás többször is beszél a fehér ruha szükségességéről, és arról, hogy e nélkül nem lehet megjelenni Isten előtt. A Jelenések könyvében – most csak egy igaszakaszt olvasok fel a testvéreknek –, a Jelenések könyvének 7. fejezetében így olvassuk: „Ekkor megszólalt egy a vének közül, és megkérdezte tőlem: Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek? Ezt mondtam nekik: Uram, te tudod. Mire ő így válaszolt: Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében.”
Hogy kerültek oda ezek az emberek Isten színe elé? Úgy, hogy megfehérítették, megmosatták Jézus Krisztus által a ruhájukat. Ha ezt valaki nem teszi meg vagy nem történik meg ez az életében, nem fog tudni Isten előtt megjelenni. Erre van szüksége az embernek, erre van szüksége a hitetlennek is.
Amikor annyira szeretjük a piszkos ruhát, hogy nem akarjuk felvenni az újat:
Ez a csoport már egy kicsit továbbmegy az előzőnél, hiszen már valamilyen szinten ismeri az újat, de még sajnos a régit is szereti. Valójában még olyannyira vonzódik a régihez, hogy sokszor ezt hordja. Ismét mondom, nem tudom, hogy a való életben fel szoktuk-e venni a szennyes ruháinkat, amiket nagyon szeretünk, de lelki értelemben ezt nagyon sokszor megtesszük. Amikor olyan közegben, olyan barátok, olyan család között vagyunk, akik nem ismerik Jézus Krisztust, felvesszük a világi melegítőnket és senkinek nem tűnik fel, hogy Krisztushoz tartozunk, mert ugyanazok az értékeink, ugyanazok a céljaink, ugyanazok a vágyaink, mint a világi nem megtért embereknek.
És így találkozhat az ember olyan életekkel, történetekkel, amiket hallgatva sokszor az ember elszomorodik és azon gondolkodik, hogy ezekben a helyzetekben hogyan tudna segíteni. Azon a keresztény házaspáron, akik éppen válni készülnek; azon a fiún, aki annyi pornót nézett a számítóképén, hogy az alaplapja vírusos lett és ki kellett azt dobnia; egy másik fiún, aki a barátnőit úgy cserélgeti, mint más a zokniját; egy asszonyon, aki sokszor úgy beszél más emberekkel, hogy semmi köszönet sincs abban és a gyülekezeti tagok sem látogatják ezért szívesen és még folytathatnám a sort. Ezek mind olyan történetek, amikkel nem ebben a gyülekezetben találkoztam, de milyen lenne, ha ezeket is most felhoznám? Nyilván nem fogom, de azt hiszem mindenki érti mire akarok kilyukadni.
Azt mondjuk, hogy megtértünk, újjászülettünk, de valójában ez egyáltalán nem látszik az életünkben. A péceli ifisek mindig azzal viccelődtek, amikor átköltöztem a felújított lakásba, amit egy idős néni hagyott a gyülekezetre, hogy valójában az egy megfigyelő-állomás. A szoba egyik fala el tud fordulni, amely tele van monitorokkal és a szobájukba elhelyezett miniatűr kamerákon keresztül figyelem meg őket. Egy kattintással tudok változtatni a személyek között és ha valami olyasmit látok, akkor azt ki tudom rakni a nagyképernyőre. Erre mindig azt válaszoltam, hogy jobb nektek, ha én ezekkel nem vagyok tisztában.
Viccesen hangzik, de érdemes azon elgondolkoznunk, hogy amikor nem látnak bennünket a gyülekezeti tagok, akkor éppen milyen ruhát veszünk fel?
Amikor felöltözve is mezítelenek vagyunk:
Itt szeretnék egy igeszakaszt segítségül hívni a Korinthusi 2. levél 5. fejezetéből: „Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek.” Megtörténhet az, hogy magunkban azt hisszük, hogy felöltöztünk, de közben teljesen mezítelenek vagyunk. Ilyen a vallásosságnak az öltözete, amit felvéve azt gondoljuk, hogy minden rendben van velünk, holott valójában semmi sincs rendben. Vagy akár ilyenek lehetnek a szavaink. Amikor felveszünk olyan külső viselkedést, amire azt gondoljuk, hogy ez teljes mértékben jó Istennek, Istennek tetsző lesz, pedig csak egy külső viselkedést veszünk föl.
Olyanok leszünk, mint az a kisfiú, akit meglátogatott egy helyi gyülekezeti lelkész. Ez a kisfiú egy farmon élt a családjával, és a lelkész a nappaliban egy olyan helyen ült le, ahol nem volt rögtön észrevehető annak, aki belépett a nappaliba. A kisfiú éppen berohant és az apjának elújságolta az új hírt. Fogott egy rágcsálót a pajtában, mit csinált vele. Jól fejbe verte, és mi mindent csinált vele mielőtt elpusztult volna. Viszont a szeme sarkából észrevette a lelkészt és így fejezte be a mondókáját: – És tiszteletes uram, aztán hazahívta az Úr.
Sajnálatosan mi is sokszor egy viselkedünk időnként, attól függően, hogy ki a hallgatóságunk. És ez a kisgyermek nagy bölcsességgel bír ma felénk, mert amikor talán imaközösségben vagyunk, nyilván beszélünk valahogyan. Vagy amikor utcasarkon beszélgetünk valakivel vagy amikor valaki a boltban felidegesít bennünket, mert túl közel állt hozzánk, vagy amikor éppen Áldás, békesség!-et adunk át valakinek beszélgetve, kérdés, hogy milyen ruhadarabot hordunk éppen.
Jó lesz megjegyeznünk, hogy az Újszövetség idejében a farizeusok és az írástudók voltak ilyenek, akik azt gondolták, hogy ha felvesznek valamilyen ruhadarabot, a vallásnak a köntösét, akkor az hatással lesz a szívükre. Viszont azt szerintem mindannyian ismerjük, hogy a keresztyénség nem a külsőségekben gyökerezik, hanem abban, hogy az emberi szív újjászületik Isten Szentlelke által, a Lélek gyümölcse pedig úgyis megjelenik külsőképpen. Nem a külsőségekre kell fókuszálni, hanem arra, hogy szív szerint imádjuk Jézus Krisztust és aztán majd ebből fakadnak a külsőségek.
Most nézzük meg egy kicsit ezt az igeszakaszt. „Vessétek le a régi élet szerint való ó embert” – Mire van szüksége az embernek Isten szava szerint? Megtérésre. Újjászületésre. De itt az ige – „vessétek le” – valójában passzív alakban van megfogalmazva.
A következő mondatban így fogalmaz, hogy „öltsétek fel” –, de valójában ez is passzív alakban van. Szó szerint így fogalmaz: levettetni és felöltöztetni – ezt mi nem tudjuk megtenni. Sőt, a felöltözésre nagyon szép a görög, mert elmondja a forrását, hogy ezt honnan tudjuk felölteni. Szó szerint így hangzik: felülről felölteni vagy felülről megújíttatni. Tehát elmondja a forrását, hogy honnan tud megújulni az ember: Istentől. Attól a Jézus Krisztustól tud megújulni, aki ott van az Atyaistennek jobbján, ott ül és imádkozik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.
De szeretnék még két igét igét segítségül hívni. A Római levél 12. fejezetéből: „és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes” – ez is valójában a réginek a levetése, az újnak a felöltözése. Majd aztán a Korinthusi 2. levél 10. fejezetéből: „hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre”.
Nagyon érdekes, ahogyan fogalmaz. Azt mondja, hogy: hadakozásunk fegyverei nem testiek, erődítmények lerombolására alkalmasak. Mik ezek az erődítmények? Azok a gondolkozásmódok, ahogyan az emberek gondolkoznak Istenről, önmagukról, a világról. Viszont mi ezeknek az embereknek beszélünk Jézus Krisztusról, aki meghalt a kereszten, az evangéliumról, és ez olyan fegyver, ami minden okoskodást képes legyőzni. Lerombolja ezeket az erődítményeket, amiket az emberek fölemel5
tek magukban, ahogyan gondolkoznak és ahogyan élnek. És amikor az ember megismeri Jézus Krisztus kegyelmét, akkor ezek az erődítmények lerombolódnak.

Magyarán a megtérés egyébként egy gondolkozásmódot jelent. Maga a megtérésnek a szava is pontosan ugyanez: másképpen gondolkozik az ember, másképpen értelmez dolgokat. Valamilyen gondolkozást, például a bűnnel kapcsolatban. Gondolkozásváltást jelent, mondjuk az otthonoddal, a feleségeddel, általában a nőkkel kapcsolatban. Gondolkozásváltozást jelent a vállalkozásodban, a pénzügyeidben. Azzal kapcsolatban, hogy mire költekezel. Az energiáddal meg az időddel kapcsolatban.

Tehát ezt a megújulást mi nem tudjuk elvégezni. A Kolossé levél a következőképpen foglamaz: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” Miért foglalkozzatok az odafennvalókkal? Egyrészt azért, mert meghaltatok, ti már Krisztusban halottak vagytok, meghaltatok a világ számára. A ti életetek már ott van elrejtve Krisztusban. És ezért az odafennvalókkal törődjetek, mert ott van a megújulásnak a forrása is. A megújulás megtörtént az újjászületéskor egyszer – ez tény és való –, de naponként is meg kell történnie. Nyilván nem az újjászületés, hanem a folyamatos változás az ember életében.
De alapvetően miért nem tud a keresztyén ember megújulni? Azért, mert alapvetően emberi eszközöket keres és kutat. Még az alkalmak hallgatása terén is sokszor azt látom, hogy az ember sokkal jobban szeret olyat hallgatni, amelyek emberi eszközöket kínálnak.
Voltam már olyan ifjúsági találkozón, ahol nagyon sok fiatal volt. Egy lelkészt hívtak meg, aki jó dolgokat mondott egyébként, jó emberi dolgokat, de pont a lényeget hallgatta el, az egésznek a forrását, hogy hogyan tud egy fiatal megváltozni, hogyan tud egy fiatal megújulni. Pont a fegyelmezésről volt szó, és amikor kimentünk többen beszélgetni az alkalomról, akkor a lelkész is kijött közénk, egy kicsit arrébb ment és elkezdett dohányozni. Mi pedig többen ott álltunk és néhányan meg is fogalmazták, hogy azért ebben az időben megfegyelmezhette volna magát ebből az alkalomból, ha már itt van közöttünk, de valahogy mégsem tette meg. Szomorú is volt az egész helyzet és emlékszem rá többen fel is háborodtak rajta és a résztvevők fele el is ment a csendesnapról. Azt mondták, hogy ők ezt nem hajlandók hallgatni. Egyébként joggal, mert hát valaki ilyesmiről beszél, és aztán magára mégsem volt igaz.
Miért nem tud az ember megújulni sokszor? Mert ezeket az emberi eszközöket keresi. Az emberi lehetőségeket. Az ember hajszolja ezeket a megoldásokat, de azt kell látni, hogy nem tud megújulni. Miért? Mert nem fölfelé figyel, nem az odafennvalókkal törődik. És most nem akarok senkit sem bántani, csak nyilván arra kérem a testvéreket, hogy gondolkozzanak el ezen, és nem mondom azt a testvéreknek, hogy mit hallgassanak, mit ne hallgassanak. Azt hallgatnak a testvérek, amit akarnak, azt néznek meg, amit akarnak. De gondolják végig azt a testvérek: ha emberi eszközöket keresünk, akkor megújulás nem fog történni az életünkben. Jézus Krisztus az egyedüli, aki valóban megújulást hozhat, megtérést hozhat az életünkben.
Emlékszem, még édesapámnak volt egy régi Opel Kadettje. Sokat jártunk vele mindenfelé. Horgászni is mindig ezzel jártunk és volt egy hely, amit nagyon szerettünk, viszont csak földúton lehetett megközelíteni. Ezen a földúton sokszor nagygépekkel is jártak, ami egy nagyobb esőzés után, azért eléggé megváltozott. Az egyszerű személygépkocsival sokszor nem is lehetett ott közlekedni, mert a munkagépek olyan nagy keréknyomokat hagytak. Egyszer el is akadtunk és egy traktor húzott ki
bennünket. Ezután jobbnak láttuk, ha az autót a földút elején hagyjuk és gyalog közelítjük meg a helyet. Ha szerettük volna, hogy az Opel Kadett menjen azon az úton, teljesen át kellett volna alakítani. Olyannyira, hogy aztán nyilván az országúti közlekedésre válik alkalmatlanná. Egy kicsit a kasztnin kellett volna változtatni, nagyobb felfüggesztés alá rakni, ezzel együtt megemelni az autót, hogy azután a nagyobb kerék is aláférjen. Lehet, hogy a motort is le kellett volna cserélni egy erősebbre, hogy a terepviszonyokkal könnyebben megbirkózzon. De nyilván ezt a szegény autó önmagától nem tudja megtenni, hogy ilyen szinten lecserélődjön
Ugyanígy működik az ember is. Ahhoz, hogy változás történjen, bármiféle megújulás, ahhoz Jézus Krisztusra van szükségünk. De nagyon érdekes, hogy azzal tisztában vagyunk, hogy a megtérésünk pillanatában, az újjászületésünkkor Jézus Krisztusra volt szükségünk, ő végzett mindent a szívünkben, de sokszor valahogy évekkel később ezt elfelejtjük, és mégis emberi eszközökhöz nyúlunk. Pedig most is egyedül őrá van szükségünk és ha szeretnéd, hogyha valami változás legyen az életedben, akkor most is Jézus Krisztusra kell nézni. Az autó nem tudja önmagát off-roados verzióra változtatni, külső emberi kéz szükséges hozzá. Lelki értelemben is így működünk: külső segítségre van szükségünk, magára Jézusra.
A 21. versben így fogalmaz: „ha valóban úgy hallottatok róla”. Itt az eredeti szöveg másképpen: „ha valóban őt hallottátok”. Ha valóban őt hallottátok akkor mi történik? Az, ami a 22. versben: akkor le tudjátok vetni a régi élet szerint való ó embert és akkor meg tudtok újulni lelketekben. De így kezdi: ha valóban őt hallottátok. Ez egy nagy kérdés, hogy valóban őt hallgatjuk-e vagy ő az, aki formálja a mi életünket és szívünket.
Egy történettel szeretném befejezni. Abraham Lincoln idejében volt a rabszolgafelszabadítás. De nagyon sok rabszolga még mindig úgy élt, mint hogyha rabszolga lenne. Nyilván ennek az egyik oka az is volt, hogy nem tudtak hová menni, nem volt házuk, nem tudták hová lehajtani a fejüket, ezért maradtak a régi uraiknál és még mindig rabszolgaként éltek. Földi uraik persze mindent megtettek annak érdekében, hogy ezek a felszabadult emberek még mindig rabszolgáknak érezzék magukat. De ezeket az embereket abban kellett bátorítani, hogy ti már nem vagytok rabszolgák, hiszen felszabadítottak benneteket és igazából már nem is kellene, hogy így éljetek. Nem kellene így tenned, de nyilván sokaknak nem volt más lehetőségük.

Alapvetően azt látom, hogy lelki értelemben is sokszor olyan, mintha rabszolgák lennénk. Még mindig ugyanaz az élet határoz meg bennünket, még mindig ugyanúgy gondolkodunk, mint a megtérésünk elején, ugyanazok az értékrendjeink, és azt gondoljuk, hogy mi még rabszolgák vagyunk, holott már nem, mert Krisztus megszabadított bennünket.
És jó volna, hogyha ebben tudnánk önmagunkat bátorítani, hogy igen, ha valóban őt hallottad, akkor már szabad vagy, és nem kell a piszkos ruhát hordanod újra és újra, nem kell ezt folyamatosan felvenned. Miért? Kolossé levélre szeretnék megint rátérni: „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.”
Bátorodjunk meg ezen, testvéreim, legyünk így imaközösségben is akár majd, és vegyük ezeket a szívünkre. Gondoljuk végig azt, hogy milyen ruhadarabokat hordunk otthon, a munkahelyünkön, itt a gyülekezetben. És ezt valljuk meg imádságban, és kérjük Urunkat, hogyha nincs új ruhánk, akkor ő maga adjon és ő maga újítson meg bennünket.

Nem igazán szoktam a képernyő elé leülni csak azért, hogy valamilyen sportot nézzek, de tudom jól, hogy velem ellentétben vannak olyanok, akik szeretik nézni azt. Mondjuk focit, Forma 1-et – vagy nem is tudom, még milyen sportok léteznek még –, meg szeretnek bizony rangosabb eseményeket is megnézni, mondjuk focival kapcsolatban Eb-t vagy vb-t. Most persze a fociszezon egy kicsit szünetel, ezért talán többen is szomorúak lehetnek. De függetlenül attól, hogy én nem nézem a focit, természetesen, ha a magyar válogatott kijutna a vb-re, akkor valószínűleg azt én is megnézném.
A focival kapcsolatban egyszer egy újságírótól olvastam a következő mondatot: „Huszonkét ember a pályán, akiknek nagyon is szükségük van a pihenésre, és ötvenezer ember a lelátón, akiknek nagyon is szükségük van a mozgásra.”
Az egyik nagy probléma az, hogy évszázadokkal ezelőtt elhitették az emberekkel, hogy az egyháznak is így kell működnie. Van néhány ember, akik fizetést kapnak a szolgálataikért, míg mindenki más ül a pálya szélén és éppen attól függően, mennyire izgalmas a játék, vagy nagyon örülnek annak vagy lefütyülik azt.
Nagyon sok keresztyén ember képes leélni úgy az életét, hogy semmit sem tett a gyülekezetében. És itt most nem nagy dolgokra kell gondolni, de alapvetően a lelkiséget látom akkor is, amikor egy csendeshét után, mondjuk az éppen aktuális tábort kitakarítjuk. Minden embernek ki van osztva a feladat, ki mit takarít, ki mit tölt fel. És vannak olyanok, akik nem szívesen végzik ezt a munkát, mert amikor a maguk részfeladatát elvégezték, akkor egyszerűen eltűnnek, nehogy megtalálják őket, egy újabb feladattal. Viszont vannak néhányan, akik ha végeznek a maguk feladatával, akkor megkeresik azokat az embereket, akik még épp a munka kellős közepén vannak és megkérdezik tőlük: – Miben segíthetek? A két lelkiség között óriási a különbség. Az egyik azt várja, hogy őt szolgálják ki, a másik pedig annak a lehetőségét keresi mindenkor, hogy mikor tud szolgálni másoknak a javára.
És amikor a testvérek kinyitják a Bibliát, akkor sok helyen azzal fognak találkozni, hogy a krisztuskövető ember mit tegyen vagy hogyan éljen, mit cselekedjen. De ez valójában fakad valamiből, igazából abból, hogy Krisztus már előbb tett valamit. És ez a kettősség folyamatosan megfigyelhető a Szentírásban. Isten többször is mondja ezt felszólításként, hogy tedd ezt
ezt én tettem érted. A legtöbb újszövetségi levél is a következő gondolattal kezdődik: mit tett Krisztus éretted. Ha például az Efézusi levelet olvassuk, akkor az 1-3. fejezet ezzel kezdődik: mit tett Krisztus. Vagy a testvérek kinyitják a Római levelet, az 1-11. fejezete ugyanerről szól: mit tett Krisztus. Vagy Galata levél 1-4. fejezetét kinyitják a testvérek, az is erről szól: amit Krisztus tett érettünk
Tehát alapvetően a keresztyénség nem csak arról szól, hogy mi megismertük megváltó Urunkat, hogy innentől kezdve mit kell tennünk, hogyan kell élnünk. Mert ez inkább arra adott válasz, hogy mit tett Isten érettünk, tehát valójában ez már csak egy válasz valamire. Ez egyébként az evangéliumnak a lényege: mit tett Krisztus. Ha pedig az evangéliumot egy szóval szeretnénk összefoglalni, akkor azt úgy hiszem, nagyon sokan meg is tudnánk fogalmazni, ami nem más, mint a kegyelem. „A kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott.” Tehát a keresztyén életet valójában nem az határozza meg, hogy nekünk mit kell tennünk, hanem az, hogy mit tett Isten.
Ha pedig ennél a témánál maradunk még egy kicsit, akkor érdemes azzal tisztában lennünk, hogy a Biblia sokkal többet tud az adásról, mint valaminek a megszerzéséről. Mert Isten természetéhez tartozik az, hogy ő ad, ajándékoz. Pál apostol szavain keresztül maradt fenn Jézusnak egy mondata. Ami a következőképpen hangzik: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35). Tehát valójában a kegyelem abban fejeződik ki, hogy ad. Ez a kegyelem cselekvése. A kegyelem az evangéliumnak a szíve és a kegyelem abban mutatkozik meg, hogy ad.
„A kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott.” Az itt szereplő „adást” lehet „ajándéknak” is fordítani. Tehát ajándékoztatott vagy adatott nekünk – ez igazából ugyanazt jelenti. Adás vagy ajándék – a kegyelemnek a cselekvése ez. Ezért is beszélünk kegyelmi ajándékokról, karizmákról, mert a kegyelem mindenkit megajándékoz. De nem azért, hogy ezt valaki magának használja, hanem azért, hogy azután mi is adjunk valamit, szolgáljunk a gyülekezetben. Tehát a kegyelem ad a megtért embernek lelki ajándékokat, úgy, hogy azt meg sem érdemli. Ez tehát az evangélium szíve és magja.
De menjünk még ennél is egy kicsit tovább. Ha kegyelemről beszélünk, akkor talán még jobb meghatározása lenne a következő: önmagamat adom. Tehát nem annyira valamilyen tárgynak az adását jelenti a kegyelem, hanem azt, hogy önmagamat adom oda. Például a testvérek az utcán találkoznak egy hajléktalannal, valószínűleg a hajléktalan nagyon fog örülni annak, hogyha a reggelinket vagy az ebédünket odaadjuk neki. De szerintem annak még jobban örül, ha leülünk mellé és elkezdünk vele beszél3
Nemcsak úgy, hogy odaadom neked az ebédemet, aztán el is megyek, hanem beszélgetek vele. Leülök mellé és perceket vagy ha kell, akár órákat is szánok annak az illetőnek. Önmagamat adom oda. Persze ezt nem sokan szeretik megtenni. Ha leülünk egy ilyen ember mellé, akkor valószínűleg megérezzük a több napja fürdetlen állapotát és ezt nem mindenki tudja elviselni arcrezdülés nélkül. Ha pedig beszélgetünk egy ilyen emberrel, akkor valószínűleg mi is egy idő után ugyanolyan illatúak leszünk. De gondoljanak bele a testvérek, mennyire örül egy ilyen ember annak, hogy valaki beszédbe elegyedik vele, mert senki nem teszi ezt meg vele, mindenki csak elkerüli.
Tehát a kegyelem leginkább abban tud megmutatkozni, hogy önmagamat adom. A kegyelem tette pedig legszebben és leginkább abban mutatkozott meg, hogy Krisztus önmagát adta a kereszten. Tehát ő se egy tárgyat vagy ajándékokat adott nekünk. Ő önmagát adta. Ez a kegyelemnek a legszebb kifejezése: Isten megajándékozott bennünket önmagával. Valaki így is határozta meg a kegyelmet: „Jótétemény valaki iránt, aki az ellenkezőjét érdemelné. Ez elsősorban Isten tette, amely a Golgotán lett nyilvánvaló Krisztus halálában.” A kegyelem azt jelenti, hogy Krisztus önmagát adta értem, érdemtelen bűnösért.
Most ha körbe nézek a testvérek között, nem tudom igazából ki házas és ki nem. De azt kijelenthetjük, hogy az emberek éveken át fáradoznak azon, hogy házastársat találjanak maguknak. Vágyakozunk arra, hogy odaadjuk magunkat valakinek, megosszuk az örömeinket, bánatainkat valakivel. De persze csak úgy nem fogom odaadni magam bárkinek is. Szeretném először megismerni azt a másikat, megszeretni őt és aztán úgy beleadni magam ebbe a kapcsolatba. Ez a keresés pedig sokszor hosszadalmas és fáradságos lehet. A szülőktől talán el is hangzik a fiúk felé a következő bölcs figyelmeztetés: – Bölcsen válogass, jól figyelj oda, hogy kinek adod oda magadat. És egy fiú szívében ahogyan megfogalmazódik a vágy, hogy egy lányt megismerjen, elkezd keresni.
Nagyon érdekes ahogyan valaki egy imádságban Istennel kapcsolatban a következőképpen fogalmazott: „Istenem, ha lenézel rám, akkor csak egy bűnös embert pillanthatsz meg. És mégis mi késztetett téged arra, hogy önmagadat add értem, hogy kapcsolatba lépj velem?” Ez annyira gyönyörű! Mintha egy házasságról lenne szó.
Emlékszem, középiskolában a fizika tanárnőmre. Egy nagyon szép tanárnő volt. Talán akkor annyi idős lehetett, mint én most. Persze a fiúk a fizika órán az első sorokba ültek és nem a fizika miatt. Tudtuk, hogy házas és kíváncsiak voltunk milyen lehet a férje. Nyilván úgy képzeltük el a férjét, mint a tanárnőt: biztosan valami izmos, macsó ember lehet, aki állan4
előtt a férje. Teljesen az ellenkezője volt annak, amit mi elképzeltünk. Vékony, szemüveges volt és valamilyen lerobbant autóval jött a felesége elé.

Milyen a szeretet? Ilyen. Bármilyen is volt az az illető, ez az én fizika tanárnőm nagyon szerette a férjét. Egyébként többször is említette őt az órán, és ezért is voltunk rá ennyire kíváncsiak. A mi szemünkben a férj egyáltalán nem volt jóvágásúnak mondható, de ilyen a szeretet: bármilyen is az illető, szereti, függetlenül attól…
Mi férfiak valljuk meg őszintén, hogy amikor egymás között beszélgetünk, és a baráti köreinkben valaki szeretne egy feleséget magának, akkor úgy is fogalmazzuk meg neki, hogy a „saját súlycsoportodban keresgélj.” Ha szép vagy – ha mondható ilyen egy férfira –, akkor a szép lányok között keresgélj. Viszont érdekes volt ilyen fiatalon látni ezt a kontrasztot, hogy a valódi szeretet az nem így gondolkozik.
Gondoljanak most a testvérek Isten szeretetére és kegyelmére. Amikor ránk néz, akkor csak ennyit lát, hogy mennyire csúnyák vagyunk, mennyire nem illünk hozzá, mennyire eltérünk Tőle, de mégis kegyelmes és adja önmagát és kapcsolatba lép velünk. Miért? Mert ez Isten természete, hogy ő önmagát adja. János 3,16 – szerintem nagyon sokan ismerik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Aztán később a János evangéliumának a 14. fejezetben a következőt olvassuk: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (14,9). A szeretet és a kegyelem miben fejeződik ki? Abban, hogy Jézus önmagát adta. De kicsoda Jézus? Maga Isten, aki önmagát adja azért, hogy nekünk kapcsolatunk legyen Ővele.
És ez többször is megjelenik a Szentírásban. Nem is olyan régen olvastuk: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,54). Vagy: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” (Jn 7,37). Jézus önmagát adjam, mint aki az étel, pontosabban önmagával akar megelégíteni bennünket.
Amikor a János 4-ben a bűnös asszonnyal találkozik Jézus ott is vizet akar adni az asszonynak, de nem olyat, amit az asszony elképzel magában. Jézus ránéz az asszonyra és megmondja neki, hogy öt férje volt és akivel most együtt van az nem a férje, tehát egy bűnös kapcsolatban van, de Jézus olyan vizet akar neki adni, amely örök életre buzgó víz forrásává lesz benne és ha ebből iszik soha többé nem fog szomjazni. Ki volt ez a víz? A János 7-ben megtudjuk, hogy maga Jézus! Valójában Jézus egész szolgálata során önmagát adta az embereknek!
Tehát Isten természetéhez hozzátartozik, hogy ő ad és adni akar azért, hogy aztán az ember éljen. Legszebben ezt Pál apostol fejezi ki: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére sze5
(2Kor 8,9). Ez nagyon gyönyörű! Megint csak arról van szó, hogy Isten adta önmagát azért, hogy ti meggazdagodjatok, mert egyébként mérhetetlenül szegények voltatok.
És végre most jutunk el a legfontosabb részhez, az alkalmazáshoz. És talán azzal egyetértünk, hogy a keresztyénség mintája, képe maga Jézus Krisztus. De ha azt akarjuk, hogy az ismerőseink, barátaink, rokonaink úgy tekintsenek az evangéliumra, mint ami igaz, és azt akarjuk, hogy higgyenek benne, akkor nekünk is úgy kell élnünk. Nagy kérdés azonban az, hogy a körülöttünk lévők mit is látnak valójában. Mert szerintem nagyon sokan úgy tekintenek az egyházra, mint egy lelki bevásárlóközpontra: a lényeg az, hogy adjon valamit az egyház. Lelki felüdülést, bíztatást, néhány jó gondolatot. De odáig nem jutunk el, hogy esetleg mi adjunk valamit az éhezőknek meg a szomjazóknak. Pedig erre hív bennünket Jézus Krisztus. Azért kegyelmezett, hogy mi is kegyelmezzünk másoknak és azért adott ajándékokat, hogy azzal éljünk mások javára.
Én már több alkalommal is a következő megfogalmazást: – Fontos, hogy a lelki tankot feltöltsük. Értem a kifejezést és azt is teljes mértékben megértem, hogy az ember vágyakozik Krisztus közelségére, de alapvetően több probléma is van ezzel.
Az egyik az, hogy ilyenkor a csendeshetek, csendeshétvégék szerepe az életünkben felértékelődnek, mert ott töltekezünk fel, azután egy fél év múlva, amikor megint lesz egy csendeshét vagy csendeshétvége, akkor megint feltöltődünk. És valahogy a kettő közötti töltekezés nem történik meg, mert valójában elmerülünk a világban, élünk úgy, ahogyan a Krisztus megismerése előtt éltünk.
Olyanok vagyunk, mint az autó, amit talán elég havonta kétszer teletankolni vagy még annál is ritkábban. Gondoljanak bele a testvérek milyen az, amikor lelkiekkel is csak havonta kétszer töltekezünk? A keresztyén élet nem évi egy hétről és két hétvégéről szól, hanem az egész életünket meghatározó Jézus Krisztusról, aki elé naponta leborulok imádságban. A valódi Krisztus követés a mindennapjainkban és a kapcsolatainkban mutatkozik meg, amelyek abból táplálkoznak, hogy napi szinten kapcsolatban vagyok megváltó Urammal, aki az életét adta érettem.
Egy írótól szertetnék idézni most néhány mondatot: „Ki az én felebarátom? Erre Jézus elmondta az irgalmas samaritánus példázatát. Nemcsak arról beszélt, hogy bánjunk jól mindenkivel, akivel csak találkozunk, akár a mi társadalmi rétegünkhöz tartozik az illető, akár nem, akár beszéli a nyelvünket, akár nem, akár olyan a bőrszíne, mint a miénk, akár nem. Mindenkivel úgy kell bánnunk, mint aki csakugyan Isten képmására lett teremtve, és így kell megvalósulni az emberi kapcsolatok szépségének.
valakivel egy forgóajtónál. Mennyi ideig vagyok a közelében? Talán tíz másodpercig. Jól kell bánnom vele. Piros lámpához közeledünk? Ugyanez a probléma áll elő. Talán soha nem fogjuk újra látni azokat, akik most ott vannak a kereszteződésnél, de észben kell tartanunk, hogy méltósággal rendelkeznek. Amikor pedig rátérünk a hosszabb távú kapcsolatokra, például a munkaadó, munkavállaló kapcsolatára, ott is minden személyt méltósággal kell kezelnünk. A férj-feleség kapcsolatában, a szülő-gyermek kapcsolatában, a politikai vagy gazdasági kapcsolatokban, az élet minden egyes kapcsolatában, akármilyen mértékben is kerülök kapcsolatba egy másik emberrel időnként rövidebb, máskor hosszabb időre. Úgy kell bánnom vele, hogyha elgondolkodik rajta, el tudja mondani: – Nahát, milyen rendes volt velem ez az ember! Mármost, ha Isten felszólít bennünket arra, hogy úgy szeressük felebarátainkat mint önmagunkat, akkor is, ha nem keresztyén, akkor a valóban bibliahívő keresztyének között mennyivel inkább. Tízezerszer jobban jelen kellene lennie a kapcsolatok szépségének, valami olyan gyönyörűségnek, hogy a világ szája tátva maradjon. Mármost, ha Isten erre szólított, akkor nyilván, ha a külső szemlélő ránéz, mondjuk a gyülekezetre, meglássa az emberi kapcsolatok szépségét, merő ellentétben álljon azzal a szörnyű csúfsággal, amit a modern ember művészetben megfest, szobraiban megalkot, a mozikban bemutat, és ahogyan egymással bánik. A modern embernek a gyülekezetekben merész alternatívát kellene látnia ahhoz képest, ahogy ma az emberek néha állatként vagy gépként viszonyulnak egymáshoz. Akkora különbséget kell látniuk, hogy felfigyeljenek rá, akkora különbséget, hogy az az evangélium ajánlólevele legyen a számukra.” Úgy hiszem, ezért bocsánatot kérhetünk az Úrtól és megvallhatjuk azt, hogy bizony akármilyen kapcsolatba kerültünk is másokkal, sokszor mi magunk is azt néztük, hogy abból hogyan tudunk meggazdagodni. Mindig a magunk javát nézzük.
Egyszer egy nagyon jó barátom viccelődött azzal, hogy ő miért is akar megházasodni: azért, mert akkor jobb lesz anyagilag és több fog jönni a konyhára. Persze mi nevettünk egymást között ezen, de amikor az ember tényleg olyan házasulandókkal találkozik, akiket ez motivál, akkor az ember ledöbben. Amikor a házasság előtt képesek azon összeveszni, hogy a milliókat mire költsék, akkor föl kell tennem azt a kérdést, hogy: – Ember, miért akartok valójában megházasodni? Azért, hogy a másikon keresztül jó legyen nekem? Ez még szörnyűbb akkor, amikor ezt keresztyén emberek életében látom. Amikor keresztyén emberek akarják kihasználni a másikat, ha kell, akár a házasságban is. És ez egy nagyon szomorú állapot, mert sajnos azt látom, hogy sokszor keresztyén ember is mindent megtesz azért, hogy még többet, még többet és még többet szerezzen. Mert nem
hogy ezeket a dolgokat, amiket Isten adott, azokat még inkább gyarapítsam. És képtelen észrevenni azokat az embereket, akik ott vannak a gyülekezetben, akik meg azon küszködnek, hogy egyáltalán legyen mit enniük. Szomorú ez az állapot.
Nem is olyan régen beszélgettem egy nyugdíjas lelkésszel. Elmondta azt, hogy hogyan került összetűzésbe régen egy gyülekezeti taggal. Ennek a gyülekezeti tagnak rengeteg vállalkozása volt. Egyik alkalommal el is dicsekedett azzal, hogy milliárdok futnak át a kezén és milyen nyereségesek ezek az év végén. Egyik alkalommal, amikor a gyülekezetnek szüksége volt fűnyíróra, akkor ő intézkedett, de úgy, hogy nem beszélte meg előtte se a gondnokkal, se a lelkésszel. Vett egy fűnyírót, de az olyan drága volt, hogy azt a gyülekezet nem tudta kifizetni. A lelkész és a gondnok megmondta ennek a bácsinak, hogy nem tudják kifizetni a gépet, vigye vissza. Ezen ez az illető annyira fölháborodott, hogy nem volt hajlandó onnantól kezdve szóba állni se a lelkésszel, se a gondnokkal. Így kezdődött el közöttük az ellentét és szomorúan állapította meg ez a lelkész, amikor beszélgettünk, hogy hiába futnak át a kezén milliárdok és hiába nyereséges a cége, képtelen volt akár egy forintot is adakozni a gyülekezetnek.
És most én itt nem azt akarom mondani, hogy mindenki a gyülekezetnek adjon több százezer forintot, csak a lelkiségre szeretnék rámutatni. Isten adott valamit – akár materiális, akár lelki dolgot –, de képtelenek vagyunk azt továbbadni. Ott van egy ember, aki ott küzd anyagiakkal, nem tud mit enni és képtelenek vagyunk adni. Miért? Mert gyűjtögetünk. Mi bújik meg ezek mögött? Hadd mondjam ki: a hitetlenség. Mert képtelenek vagyunk Istenben bízni, és hogyha átadnánk valakinek az anyagi dolgainkat, akkor ugye Istenre kellene teljes mértékben támaszkodnunk, és erre az ember képtelen. Mert ha megtennénk akkor az olyan lenne, mintha egy szék négy lába közül az egyiket kirúgták volna alólunk. De ugye ma sokkal biztosabb egy családnak, egy életnek több lábon állnia. Persze, bízok Istenben és győzködöm is magam ezzel, de ha közben ott vannak a milliók félretéve és ebben látjuk a valódi biztonságunkat, akkor valójában milyen az Istenbe vetett hitünk.
Érdekes módon még az Istennel való kapcsolatunkhoz is úgy viszonyulunk, mint egy adok-kapok viszonyhoz vagy mint egy munkaszerződéshez. Van bizonyos tehetségem, tanultam is ezzel kapcsolatban akár az egyetemen, és nyilván olyan munkahelyet keresek, ahol a tehetségemet, a munkámat jól megfizetik. Nyilván ez egyértelmű, hogyha a munkahelyen nem fizetnek meg, akkor az ember elkezd gondolkozni, hogy ezzel valójában a tehetségemet és a hozzáértésemet nem becsülik meg. Inkább elmegyek egy olyan munkahelyre, ahol megbecsülnek és megfizetnek.
kapok kapcsolatban vagyunk. Leülök csendességet tartani, időt, energiát fordítok rá és ha nem szólal meg Isten, akkor egy idő után megszólal az adok-kapok viszony: én adtam valamit és az nem térült meg. Isten nem szólalt meg, nem vezetett, nem válaszolt a kérdéseimre, amikor én azokat feltettem. Ebben az állapotban pedig eltelhetett akár már több év is, akkor én is elkezdek valahogyan hozzáálni ehhez a helyzethez.
Kétféleképpen lehet ehhez a helyzethez hozzáállni. Az egyik az, amikor egyszerűen nem foglalkozok lelki dolgokkal. Ha Isten nem szólít meg, akkor egyszerűen már elő sem veszem a Szentírást. Ugye adok-kapok viszony van: a ráfordított idő és energia nem térült meg, akkor én se foglalkozok vele. Ez egy sajnálatos állapot egyébként, aminek általában az lesz a következménye, hogy az ember elmerül világi dolgokban. Nem tagadja azt, hogy Isten létezik, nem tagadja a megváltást sem az ember alapvetően, de egyszerűen elkavarodik a világ dolgaiban.
A másik lehetőség az, amikor Isten nem válaszol, az, amikor a kéréseimmel máshova fordulok. Ez is egy szomorú állapot, mert ilyenkor a Szentírás vagy Istennek a tekintélye nem lesz olyan hatalmas az életemben. A kérdéseimre a választ, megtalálom máshol és azokkal teljes mértékben egyet értek még akkor is, ha teljesen ellentétesek a Szentírással. Ezzel öszszefüggésben pedig elkezdem az életemet is ehhez. Megint csak nem tagadom azt, hogy Isten létezik vagy meghalt értem, de már nem olyan fontos Istennek a szava és bizonyos kérdésekkel kapcsolatban elkezdek Tőle elfordulni. Bizonyos esetekben ez kis eltérést jelenthet, de bizonyos esetekben óriási eltéréseket. Mind a két állapot nagyon súlyos állapot, amelyek megváltásra szorulnak.
Arra viszont had mutassak rá a testvéreknek, hogy ha ilyen adok-kapok viszony van az Istennel való kapcsolatunban, akkor lássuk meg mit is adott vagy mivel is ajándékozott meg minket Isten. Olyan mérhetetlen gazdagságot adott, hogy azt el sem tudjuk képzelni. Ha arra vágyakozunk, hogy Isten megszólítson vagy vezessen, ez egy teljesen természetes reakció, de Isten már ennél sokkal többet adott. Ugye beszéltük az elején: önmagát adta.
Én ezt úgy tudom elképzelni, mint azt a királyi háztartást vagy azt a királyi kincstárat, amibe bemegy a király és halmokban ott hever mindenhol az arany, ezüst, drágakő, és a király nincs tisztában azzal, hogy pontosan mennyi a vagyona. Bemegy a kincstárba és elkezd egy kicsit kutakodni, és észreveszi, hogy a birtokában van egy olyan gyémánt, amiről addig nem is tudott. A sok arany és drágakő mellett ezt észre sem vette.

Valahogy így tudom elképzelni a keresztyén életet is: mérhetetlenül gazdagok vagyunk, ezt senki fel nem tudja fogni, egy egész életet rászán9
megérteni teljes mértékben. Amikor a kezünkbe vesszük a Szentírást, akkor azzal fogunk találkozni, hogy Isten mennyire kegyelmes. Amikor ezt elkezdem megismerni, akkor egy másik alkalommal azt veszem észre, hogy még ennél is sokkal.
Ez olyan, mint amikor a szegény ember kap egy bankkártyát, aminek a számláján milliárdok találhatóak. A kártyára valaki még a PIN-kódot ráírta. Ez a szegény ember nem biztos hogy tudja mit is kezdjen ezzel a kártyával és zsebre vágja. Ezután pedig úgy éli továbbra is az életét, mint egy hajléktalan, pedig mérhetetlenül gazdag. Amikor pedig meghal ez az illető és megáll Isten előtt, akkor a következő párbeszéd fog elhangozni: – Uram, miért nem segítettél rajtam? Annyira szegény voltam egész életemben! – Biztos vagy benne? – hangzik majd a válasz. – Vedd elő a farzsebedből a a kártyát és nézzük meg, hogy mennyi is volt rajta. Csak egyszerűen nem éltél vele. Be kellett volna helyezni az ATM-be, beütni a PINkódot és mérhetetlenül gazdag lettél volna.
Sokszor a keresztyén ember is így éli az életét: mérhetetlenül gazdag, Isten megajándékozta őt mindennel, amire szüksége van a keresztyén életre, de az ember nem él vele. Sokszor elfárad a Krisztus-követésben, fásult lesz, lelkileg kimerült és a következőt fogalmazzuk meg imádságban: – Urunk, olyan szegények vagyunk! Nem adtál semmit. Pedig Ő mindent odaadott, kegyelme az, hogy önmagát adta.
Szeretnék egy igét is bátorításul felolvasni a testvéreknek, amit a 2. korinthisi levélben olvashatunk: „Mi azonban nem mérték nélkül, hanem annak a határnak a mértéke szerint dicsekszünk, amelyet az Isten szabott ki nekünk mértékül, hogy eljussunk hozzátok is.” (10,13). Mivel dicsekszünk? Azzal, amivel Isten megajándékozott bennünket. És ezzel legyünk tisztában. Mérhetetlenül gazdagok vagyunk. Ne azzal dicsekedjünk, hogy milyen gazdagok vagyunk földi értelemben véve, hanem magával Krisztussal dicsekedjünk, aki mindezt adta. Azzal a Krisztussal, aki kapcsolatba lépett velünk és akivel ma is kapcsolatba lehet lépni, aki önmagát adta, hogy örök életünk legyen.
Ne azt nézzük, hogy mink nincs, hanem azt, hogy mink van. Ne azt nézzük, hogy félig üres a pohár, hanem azt, hogy félig az tele van, mert Krisztus önmagát adta és ezzel is azt akarja nekünk mondani, hogy mérhetetlenül gazdagok vagyunk. Sokkal gazdagabbak vagyunk a világ leggazdagabb emberénél,
„Mi azonban nem mérték nélkül, hanem annak a határnak a mértéke szerint dicsekszünk, amelyet az Isten szabott ki nekünk mértékül, hogy eljussunk hozzátok is.” Ővele dicsekedjünk és őrá nézzünk minden helyzetben, magára Jézus Krisztusra, aki önmagát adta.

Talán a testvérek hallottak már Howard Hughes nevéről. Amerikai milliárdos volt, aki filmrendezéssel is foglalkozott, de emellett volt egy repülőgép gyártó cége is (egy repülőgépet például róla neveztek el). 1976-ban halt meg és a halála napján a Las Vegas-i kaszinók egy perces csenddel tisztelegtek előtte ugyanis kaszinótulajdonos is volt. Kényelmetlen hatvan másodperc volt ez a kaszinók életében. Az egyik kaszinó főnöke – amikor letelt az egy perc – a következőket mondta: Jól van, dobd a kockát! Megvolt az egy perce.
Vajon nem így vagyunk-e mi is Istennel, mint ezek az emberek a Las Vegas-i kaszinókban. Néha egy órára félretesszük a mindennapi elfoglaltságainkat, rohanunk a számítógépek elé, még talán ilyenkor is hajlamosak vagyunk elkésni. Gondolatban még mindig ott vagyunk, ahonnét jöttünk, és az istentisztelet alatt is sokszor azon gondolkozunk, hogy mikor lesz már vége, mikor telik már el ez az egy óra, mert mennék vissza és folytatnám a dolgaimat ott, ahol abbahagytam. És tegyük fel bátran a kérdést, hogy a mi imádatunk milyen? Éljük az életünket úgy, ahogyan mi azt elgondoltuk, majd mi eldöntjük, mi lenne jó nekünk, hová menjünk akár dolgozni, hová menjenek a gyermekeink óvodába, iskolába, mire költsük a pénzünket, milyen tartalmakat nézegessünk akár az interneten. Éljük úgy az életünket, ahogyan mi azt elképzeltük. Isten pedig egy-egy alkalommal, a héten egy istentisztelet alkalmával lehetőleg szólítson meg, érezzük azt, hogy jó kapcsolatban vagyunk vele, de az egész életvitelünkre azt gondoljuk, hogy az teljesen jó, semmilyen tekintetben nem akarunk azon változtatni. Milyen a mi imádatunk? Egy óráról szól, van, akinek lehet, hogy kettőről, mert nem csak istentiszteletet hallgat, hanem más bibliacsoportban is részt vesz. Hogyan imádjuk mi Istent? Ezekre az időkre korlátozódik vagy az egész életünket meghatározza istenimádatunk?
Ez az asszony nagyon jó példa erre. Nézzük meg először az ő életén keresztül a negatív oldalt, majd pedig válaszoljunk arra a kérdésre, hogy mit is jelent „lélekben és igazságban” imádni Istent.
Lehet rosszul is imádni:
Az a tény, hogy Isten igazi imádókat keres magának, az azt is feltételezi, hogy vannak olyanok, akik nem jól imádják őt. Megkísérlik Istent imádni, de rossz módon teszik ezt. Gondoljanak bele a testvérek, hogy a legtöbb vallásnak az imádói őszinte imádók, de az őszinte imádat nem jelenti azt, hogy igaz is. Például, vannak őszinte imádók a Jehova tanúi között, vannak őszinte imádók a krisnások között is, és még lehetne sorolni sok-sok gyülekezetet, szektát, de ezek között hiányzik az igazság, mert nem azt az Istent imádják, aki kijelentette magát a Szentírásban. Az őszinteség nem jelenti azt, hogy ezzel együtt igaz is. Ugyanebben az értelemben a keresztyének között is lehetnek olyanok, akik nem helyesen imádják Istent, függetlenül attól, hogy mindezt őszintén teszik.
A samáriai asszony esetében azonban mind a lélekben, mind pedig az igazságban való imádással problémák voltak. A „lélekben” való imádásnak a hiánya látszik az életében akkor, amikor Jézus rámutat arra, hogy egy házasságtörő életet él (1718. vers). Azonban még egy dologra rámutat a Szentírás az asszonnyal kapcsolatban, ami az emberi léleknek egy egyetemes viselkedésére mutatja be, akkor amikor Jézus valakinek az életében a bűnére mutat rá. Ugyanis minden ember igyekszik elkerülni azt, hogy megítéljék! Az asszony kénytelen elismerni Jézus hatalmát: „Uram,
amit Jézus mutat neki – jelen esetben a bűnvallás útjára –, ehelyett bedob a beszélgetésbe egy teológiai jellegű kérdést, ezzel is elfordítva a figyelmet a házasságtöréséről. „A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol Istent imádni kell.” (20. vers).
Valaki a következőképpen fogalmaz ezzel kapcsolatban: „A csapdába esett állat, akár a saját lábát is leharapja, hogy megmeneküljön. A csapdába esett bűnös szétmarcangolja saját elméjét és cafatokra tépi a logika szabályait. Hát igen, ha már az én házasságtörésemnél tartunk, mi a véleményed arról, hogy hol kell az embereknek Istent imádniuk. Ez a csapdába esett bűnösökre jellemző köntörfalazó halandzsa.”
Szerintem nagyon szépen leírja, hogy milyen az asszony, és ezzel együtt sajnos mi magunk is sokszor, keresztyén emberek. Jézus rámutat a szívre, az ember pedig igyekszik menekülni és nem beszélni arról. „Higgy nekem asszony, hogy eljön az óra, amikor nem is ezen a hegyen, nem is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát.” Nem szabad leragadni lényegtelen kérdéseknél. Lehetséges hiába imádni Istent mind a két helyen, nem? Isten a következőket mondja: „ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat” (Ézs 29,13). Jeruzsálemben ott voltak ezek az imádók, de szív szerint mégsem imádták Istent. Tehát lehetett hiába imádni Jeruzsálemben is, de Samáriában is.
Sajnálatosan sok olyan emberrel beszélgettem már az évek alatt, akik az istenkeresésükben bizonyos szempontból nagyon pozitívnak mondhatóak voltak. Keresték Istent és kíváncsiak voltak arra, hogy kicsoda igazából a Biblia Istene. Viszont egy ponton túl azt kell látni, hogy aki elkezd a Biblia Istenével foglalkozni, akkor az elkezd személyessé válni. Tehát a Biblia Istenével nem tudunk úgy foglalkozni egy idő után, hogy az ne váljon személyessé és ne szólítson meg bennünket úgy, hogy az rólam ne szóljon. Isten engem akar személy szerint megszólítani és megmutatni milyen a szívem állapota. És lehet rajta filozofálgatni, nagy elméleti kérdéseket feltenni, de egy idő után személyessé fog válni. A Szentíráson keresztül ő maga fog közel jönni hozzánk és ő maga fog személyesen megszólítani. Olyan húsba vágó kérdéseket fog feltenni nekünk, amelyeken nem lehet csak úgy továbbmenni és úgy filozofálgatni Istenről, hogy kicsoda ez az Isten. És számomra minden pozitívummal egyetemben ugyanilyen szomorú az is, amikor egy ilyen érdeklődő lélek nem képes a filozófiai kérdéseken túllátni és az Istennek a hozzá intézett személyes kérdéseire nem akar szívből válaszolni. És még mindig az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket teszi föl magában és másoknak: miért engedte Isten a bűnt? Miért van szenvedés? Miért teremtett Isten egy olyan világot, amelyikben ezrek halnak meg még ma is? És ezeket a kérdéseket az emberek fölteszik és sokszor azt gondoljuk még keresztén hívő emberekként, hogyha ezekre tudunk válaszolni, akkor majd Istenhez fogjuk közelebb vinni őket. De nem! Mert valójában érzékeli ez a lélek azt, hogy Isten megszólította, de ezekre a személyes kérdésekre nem akar őszintén válaszolni. Valójában köntörfalaz.
Természetesen a magát hívő embernek valló is, az az ember is, aki már évek óta ismeri megváltó Urát, ő maga is hajlamos Jézusnak a szívre mutató kérdései elől kitérni. Ezt talán legegyszerűbben úgy lehet megtenni, hogy az életünkben igyekszünk minden olyan helyzetet kiiktatni, amelyben Isten képes lehet megszólítani minket. Ez
mutat rá egy bűnre és az számomra kényelmetlen, akkor egy idő után elkezdem hanyagolni a személyes imádságot, a bibliaolvasást, ezek mid-mind olyan részterületei az életünknek, amit mások nem látnak, úgymond láthatatlan részei a mindennapjainknak.
Ezután jelennek meg látható részeknek az elhagyása: kerülöm a testvéreket és azokat a lehetőségeket, amelyek során beszélgetésbe tudunk elegyedni. A mostani online térben pedig egy ilyen elég kifordult helyzetben vagyunk. Ha például egy csoport szervez online alkalmat, akkor ott sokszor a másikkal való személyes beszélgetésre lehetőség sem adódik, mert a másik tíz ember előtt nem fogok annak az illetőnek egy személyes kérdést feltenni. Amikor pedig vége az alkalomnak, akkor ugye mindenki búcsúzkodik, meghallgattuk az alkalmat és megyünk a dolgunkra. Ott vagyunk az alkalmon, részt veszünk rajta, de mégis szív szerint távol vagyunk Istentől. A „lélekben” való imádás, a szív szerint való odafordulás, az Istenhez való visszafordulás nem történik meg.
Persze ezt sem szabad általánosítani, mert nagyon jó, hogy vannak ezek az alkalmak és így is meg tud bennünket szólítani Isten. Inkább azt a kérdést szeretném a testvérek szívére helyezni, hogy ebben a helyzetben mennyire vagyunk képesek elrejtőzni, mennyire vagyunk képesek azt mutatni, hogy minden rendben van életemben, de közben semmi sincs rendben.
Az egyik alkalommal valaki úgy vett részt egy online alkalmon, hogy nagyon jól lehetett látni, hogy valójában a háttérben nézett valamit a monitorán, mert a mögötte lévő falról visszatükröződtek a fények. Fel lehet tenni ilyenkor a kérdést magunkban: Van ennek így értelme? Azt mutatom mindenkinek, hogy ott vagyok és az Istennel való kapcsolatomban minden rendben, de valójában semmi sincs rendben.

De miért volt rossz az asszonynak az „igazságban” való imádása? „Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad.” Ezek kemény szavak. Viszont amikor életről és halálról van szó, akkor egy ponton ki kell mondani az igazságot. A samáriaiak ugyanis elvetették az Ószövetséget. Pontosabban nem az egészet, Mózes öt könyvét tartották meg, az összes többit vetették el. Éppen ezért az istenismeretük hiányos volt, és ezzel együtt az Isten felé való imádatuk is hiányos volt. Föltehetjük tehát a kérdést, hogy ezek szerint az imádatban fontos az ismeret? Igen, fontos. Fontos megismerni azt az Istent, akit imádunk. Ugye az ismeretünk részben a megtérésünkkel kezdődik, az újjászületésünkkel, mert ott Istennek a kegyelmét ismerjük meg. Azután pedig még jobban elkezdjük megismerni Istennek a kegyelmét, és aztán elkezdjük őt még jobban imádni. Tehát fontos az ismeret és az imádat, ezek összetartoznak.
Gondoljanak bele a testvérek, mondjuk a feleségemnek azt mondom, hogy szeretem, de nem ismerem őt. Ez egy fura megállapítás lenne, hogy egy olyan valakit szeretek, akit nem ismerek. A szeretetben az is kifejeződik, hogy azt a másik illetőt ismerem. Persze vannak dolgok, amikben még jobban megismerem őt, de azért vettem el feleségül, mert már előzőleg megismertem. Tehát az ismeret és a szeretet (vagy az imádat) összetartozik. Ha olyat szeretek, akit valójában nem ismerek, akkor az valójában nem szeretet, hanem egyfajta vonzalom az irányába. Mondjuk jól néz ki, szép a termete, férfi szemmel azt mondom, hogy csinos és szép, mint lány, de itt még nem mondhatom vele kapcsolatban azt, hogy szeretem is. Mert mi van akkor, hogy ha kiderül róla, hogy egy hárpia és minden, ami él és mozog abba beleköt és egy elhor4
meret összetartoznak.
Hogyan kell imádni Istent?
De most már térjünk rá a pozitív részre. Hogyan kell imádni Istent? Mire volt szüksége leginkább ennek az asszonynak? Természetesen első renden újjászületésre, megtérésre. Ugye erre akarja Jézus elvezetni, hogy vedd észre, hogy mire van szükséged. Erre az igazságra akarja eljuttatni, hogy bűnös és Megváltóra van szüksége és Jézus pontosan ezért jött, hogy megmentse őt. De nemcsak a bűn büntetésétől, hanem az uralmától, erejétől, mindenestől megmentse, szőröstül-bőröstül. Mit tehetne ezért az asszonyért ez a hegy, meg Jeruzsálem? Hát nem tudnak érte semmit sem tenni.
Remélem mindannyiunk számára egyértelmű, hogy az imádattal kapcsolatban nem a hol kérdés a fontos, hogy hol imádjuk Istent. A legfontosabb kérdés a kit és hogyan. És nem utolsó sorban: mit kezdünk a bűneinkkel? Miképpen üdvözülünk? Milyen megkönnyebbülést tud kínálni mondjuk a pasaréti gyülekezetnek a helye, ez az istentiszteleti hely a megterhelt szívnek és a bűnös lelkiismeretnek? A hely ebből a szempontból lényegtelen, mert az a fontos, hogy kit és hogyan imádjuk. Találhatok-e üdvösséget, mondjuk a Garizim hegyén vagy szerezhetek-e békességet a jeruzsálemi templomban? Talán nem először üdvösségre van szüksége az embernek, hogy aztán imádhassa Istent? Dehogynem! Ebből a szempontból mégis egy ismerettel kezdődik: megismerem a bűnömet és megismerem Isten kegyelmét – ez egy ismeret. Itt kezdődik el a lélekben való imádás. Nem az a lényeg, hogy milyen liturgiát tartunk meg, hogy milyen körülmények között tartjuk meg akár az istentiszteletet, hanem az, hogy mi hangzik és kit mutatnak föl. Kit és hogyan imádunk?
A lélekben való imádás és az ismeretben vagy az igazságban való imádás elválaszthatatlanok egymástól. Ha a feleségemmel kapcsolatban valaki feltenné azt a kérdést, hogy miért szeretem őt, akkor talán azt tudnám megfogalmazni, hogy a szeretetem vele kapcsolatban nem az érzelmeimre épülnek, hanem sokkal inkább arra, hogy elköteleztem magamat az irányába. Vannak benne érzelmek, nehogy azt mondják a testvérek, hogy én érzéketlenül szeretem a feleségemet. Nem, szó nincs erről. De ha elkezdek azon gondolkozni, hogy kicsoda a feleségem számomra, akkor megjelennek az érzelmek is. Tehát gondolkodom, használom az eszemet, agyamat és jön az érzelem, mert szeretem őt.
Ugyanígy Istennel kapcsolatban is, amikor olvassuk a Szentírást, bizonyos szempontból van gondolati része. Olvasom a Szentírást és amit elolvastam azon elkezdek gondolkodni, hogy az mit jelent nekem személy szerint és megjelennek az érzelmek: – Uram, te ilyen kegyelmes vagy hozzám? – Igen. – Uram, akkor én nagyon szeretlek! Te így könyörültél rajtam? – Igen, így könyörültem rajtad. És ezzel találkozunk mindig a Szentírás lapjain, hogy kicsoda Isten, és őt egyre jobban megismerjük, és ezzel együtt egyre jobban elkezdjük szeretni is. Tehát ez a két dolog összetartozik: lélekben és igazságban (vagy ismeretben) imádni Istent.
Az igazságban való imádás, azt is jelenti, hogy megismerjük Istent, aki kijelentet- te magát, de másrészt azt is jelenti, hogy amivel megszólít bennünket vagy akár meg1 A keresztyén szemmel talán érdemes megtenni azt a kölönbségtételt, hogy imádni Istent imádjuk elsőrenden és ezután jön minden más, pl. a feleség „imádata”.
„nyíltságot, őszinteséget” is. Nemcsak igazságban, hanem nyíltan és őszintén imádni Istent. Tehát amikor Isten mond valamit, elfogadom, mert ő mondja, mert igaz, amit mond, és beismerem őszintén: – Igen, Uram, ezt te mondtad és most rámutattál a szívemre – és nem kezdek el sumákolni és nem kezdek el menekülni előle, mintha semmit sem mondott volna.
Egy házaspár történetét olvastam John MacArthur-tól a napokban, ami a következőképpen hangzik: „Egyszer egy asszony hívott fel és így szólt: – Most hagyott el a férjem, mert egy másik nővel akar együtt élni. Megkérdeztem tőle a nő nevét, amit meg is mondott. Kikerestem a hölgy telefonszámát és felhívtam. Éppen annak az asszonynak a férje vette föl a telefont, aki felhívott. Bemutatkoztam: – John vagyok a Grace Gyülekezetből. Krisztus nevében felszólítalak, hogy költözz el annak a nőnek a lakásából, mielőtt vétkeznél Isten, a feleséged és a gyülekezet ellen. Megrendülten kijelentette, hogy rögtön visszamegy a feleségéhez. Következő vasárnap odajött hozzám, megölelt és így szólt: – Köszönöm. Nem is akartam én ott lenni, csak kísértésbe kerültem és azt gondoltam, hogy úgysem törődik vele senki. Megrovásom nem riasztotta el, sőt visszatért a közösséghez és az engedelmességhez.”
Nagyon jó példája ez annak is, hogy amikor valakin keresztül megszólít Isten, akkor arra nem felháborodva válaszolok, hanem elismerem, hogyha igaza van. Ez az illető a telefonban mondhatta volna a következőket is: – Boldogtalan vagyok a feleségem mellett és annyi év után már végre megérdemlek egy kis boldogságot.

Ez az illető elfogadta Istennek a szavát, megjelent egyfajta tisztelet Isten felé, de az imádat is megmutatkozik, mert akit imádunk, annak elfogadjuk a szavát és elfogadjuk azt, amit mond. Ő mondta, akkor úgy teszek. Az igazságban való imádás pontosan ezt jelenti: Isten szól és meghajlok az ő akarata előtt és kész vagyok mindent elfogadni tőle. De ebben az is benne van, hogy mindezt nem kényszerűségből teszem, hogy közben összeszorítom a fogamat. Ez az illető se így tett, hogy akkor nagy nehezen összeszedem magam és visszamegyek a gyülekezetbe. Valójában ráébresztették a bűneire és ő azoktól menekülni akar, mert a szívében is ez van.
Például a feleségemmel kapcsolatban nem kell felszólítani engem arra, hogy szeressem őt, az jön magától. Ha kötelességből szeretném őt, hát akkor az olyan fura lenne, nem?
Az évfordulónkon az egyik alkalommal elmentünk egy étterembe, de nyilván nem kötelességből mentem oda. Persze tudtam nagyon jól, hogy finomak ott az ételek, tehát volt egy ilyen oldala is, de valójában azért vittem el a feleségemet, mert szeretem, és az örömöt okoz nekem, hogy együtt lehetünk. Ha kötelességből tettem volna mindezt, az megszégyenítő válasz lenne. Ha örömmel, akkor az már sokkal szebben hangzik, mert valójában ezzel a megbecsülésemet fejezem ki.
Örömmel teszem azt, amit az Úr mond. Miért? Mert bennem van egyébként az, hogy én is szeretnék abba az irányba elindulni, amerre Isten akar vinni. Megmutatja, hogy ne balra, hanem jobbra menjek és ezt azért teszem, mert már a Szentlelke elkezdett munkálkodni az életemben. Persze bizonyos esetekben akár évtizedek is eltelhetnek mire valaki odáig jut, hogy igen Uram, igazad volt akkor, most már örömmel megyek. Egészen eddig nem ismertem be, de most már tudom, hogy igazad van. Tehát sokszor éveknek kell eltelnie, hogy az emberi szív így megváltozzon és kövesse Urát. És milyen csodálatos, hogy Isten Szentlelke munkálkodik az életünkben. Tehát nem kell ezen erőlködni, Isten munkálkodik.
veken szólást és a prófétálást hasonlítja össze. Most nem is erre akarok kitérni, hanem hogy a prófétálással kapcsolatban mit említ az apostol: „Ha tehát összejön az egész gyülekezet, és mindnyájan nyelveken szólnak, és közben bemennek oda az avatatlanok vagy a hitetlenek, nem azt fogják-e mondani, hogy őrjöngtök?” És most jön a lényeg: „De ha valamennyien prófétálnak, és bemegy egy hitetlen vagy be nem avatott, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megvizsgálja, és így szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja az Istent, és hirdeti, hogy az Isten valóban közöttetek van.” (1Kor 14,23-25). A prófétálás alatt ne valami jövendőmondásra gondoljanak a testvérek. A szó a következőket jelenti: „Isten kijelentését hirdeti, közvetíti, tolmácsolja, megmagyarázza”. Konkrétan az igemagyarázatot jelenti. Tehát bárki, aki tanít a gyülekezetben, az prófétai szolgálatot végez. És amikor valaki Isten kijelentését ilyen módon magyarázza, annak mi lesz a következménye? „Annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megvizsgálja, és így szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja az Istent, és hirdeti, hogy az Isten valóban közöttetek van”. A Csia fordítás nagyon érdekesen próbálja megoldani a fordítást: „De ha akkor megy be valamilyen hitetlen vagy beavatatlan, amikor mindnyájan prófétáinak, akkor mindenki meg fogja a belépőt győzni, mindenki nyomoz benne úgy, hogy szívének rejtett dolgai láthatókká lesznek, és az arcára borulva fogja imádni az Istent, hirdetve, hogy valóban köztetek az Isten!” Nagyon érdekes. Tehát mit tesz Isten szava, amikor magyarázzák azt? Lelepleződik az ember szíve. Tehát amit rejtegettünk, titkoltunk, az kiderül. És mi lesz a következménye? Arcra borulnak és imádják az Istent. Tehát ahol Isten szava hangzik, Isten megszólal, ott emberi szívek lepleződnek le. Mert Isten beleszól embereknek az életébe, és ott emberek azt mondják, hogy itt Isten munkálkodik, itt valami olyan hatalom van jelen, ami nem földi, hanem mennyei. Egy ember szól, de mögötte valaki más áll. Ez annyira csodálatos és hihetetlen, hogy Isten így használ szolgákat. Legyünk őszinték: ezek a szolgák teljes mértékben alkalmatlanok erre.
Tehát az imádatnak az előzménye egyrészt a megtérés, de ennek is van egy előzménye, méghozzá az, hogy Isten szavára kezd el valaki figyelni. Esetleg igemagyarázatot hallgatnak, amin keresztül pedig Istent hallgatják. Magyarán Istennel kerülnek kapcsolatba az emberek, aminek során Isten személyesen beleszól az életünkbe, megvilágítja a szívünket, folyamatosan szól hozzánk.
Egy utolsó gondolattal fogom zárni, talán egy bátorításként is meg talán egy figyelmeztetésként is a testvéreknek. A Jakab 4,8-ban olvassuk a következőket: „Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” Ugye, ha közeledünk Istenhez, ő is közeledni fog hozzánk. Azonban sokszor, nem tudom, mennyire rettenünk meg Istennek a közelségétől. Hát, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyenek vagyunk, és azt vesszük észre, hogy Isten közeledik hozzánk, akkor ezen én szerintem sokszor megrettenünk, és inkább megelégszünk a felszínes kapcsolattal vagy a felszínes imádattal. De így is folytatja: „Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek.” Tehát, ha közeledünk Istenhez, akkor annak a következménye az lesz, hogy az ember felismeri, hogy milyen a szíve, milyen is valójában. Elkezdünk abból kapizsgálni valamit, hogy milyen távol is vagyunk tőle és éppen ezért alázzuk meg magunkat Isten közelében. De a Jakab 4,10-ben mond egy ígéretet is, ami ehhez fűződik: „és ő felmagasztal titeket.” Közeledjetek Istenhez, ő köze7
föl fog magasztalni benneteket.
Tehát ha Isten szól, természetes, hogy szól, hiszen beszélő Istenünk van. Ha kinyitjuk a Bibliát, abban Isten fog személyesen megszólítani bennünket és ne meneküljünk előle. Legyünk tisztában azzal, hogy milyenek vagyunk. Valljuk meg Istennek azt, hogy ezek vagyunk és kérjünk tőle segítséget: – Urunk, ha te nem segítesz, akkor nem fog megváltozni a szívünk. Ne meneküljünk Isten elől és ne legyen az ránk jellemző, hogy állandóan csak futunk, menekülünk, és egyébként éljük az életünket úgy, ahogyan eddig is éltük. Közben meg Isten jön folyamatosan és szólítgat, a következőképpen: – Állj meg, ember! Mert olyan Istenünk van, aki nem akar magunkra hagyni. Vegyük komolyan Istent és magasztaljuk őt, ne legyünk én-központúak, hanem Isten maradjon imádatunk és életünk középpontja.

Azt hiszem, sokan olvasunk híreket, főleg talán az utóbbi időkben, és sokszor találkozunk olyan cikkekkel, amelyek bizonyos szempontból elszomorítanak.

Bírókkal kapcsolatban olvastam nem is olyan régen, hogy ezek a magas beosztású emberek, olyan erkölcsi életet éltek, amelynek a következménye az lett, hogy el
kellett hagyniuk a bírói hivatalt. Itt nem feltétlenül csak szexuális dolgokra kell gondolni, hanem anyagi természetűekre, egyszerűen lefizethetőek voltak és egy üggyel kapcsolatban például nem olyan döntés született, amely igazságos volt. Egy másik bírónak, például tartózkodnia kellett minden ítélethozataltól, mert etikai szabálysértések miatt indítottak ellene eljárást. De mi lett mindennek a következménye? Az, hogy az emberek joggal elkezdtek kételkedni a bírói hivatalban, annak igazságosságában. A méltó szó jelen esetben azt jelenti, hogy méltatlanná váltak a bíráskodásra, visszaéltek a hivatallal. A probléma ilyenkor az, hogy az emberek alapvetően sokszor nem az emberekben csalódnak, abban az adott személyben, hanem alapvetően az egész hivatalban, az egész rendszerben. És hiába választanak egy új bírót, akivel erkölcsi szempontból semmi probléma, de az emberek szívében akkor is ott marad a kétely: Legközelebb igazságos ítéletet fog hozni ez a hivatal?
A lelkészi élet is lehet ilyen. Ha egy szolgálati vezetőnek az életét erkölcsileg kifogásolhatónak tartják, és bizonyítják, talán a palástot leveszik az illetőről, de alapvetően az emberek sokszor nem a lelkészekben csalódnak, hanem az egész lelkészi rendszerben. Ha egy krisztuskövető embernek az élete kifogásolható és sok tekintetben vádolható azzal, hogy világi vagy testi életet él, akkor általában az emberek nem abban az adott keresztyén személyben csalódnak, hanem az egész keresztyénségben. Pedig valójában a személyes keresztyén élet és maga a keresztyénség az két különböző dolog. A lelkészi élet és a lelkészi rendszer is két különböző dolog, de az emberek ezeket sokszor magukban összekötik és általánosítanak. Ha egy valaki elbukik, akkor az egész rendszer úgy, ahogy van, rossz. Ha a keresztyénségben látok egy embert, aki elbukott, akkor a keresztyénség rossz. Sokszor találkozom olyan emberekkel, akik egyetlen keresztyén életből kiindulva tesznek megállapításokat az egész keresztyénséggel kapcsolatban. Azt pedig sokszor nehéz megértetni valakivel, hogy két krisztuskövető ember között nagy különbségek vannak. Alapvetően is két ember között sok különbség van, de a krisztuskövetésünkben is különbségek vannak, és sajnálatos módon az megtörténhet, hogy az egyik keresztyén ember méltatlanná vált Krisztusához.

Éppen ezért fogalmazza meg itt Pál apostol ezt a részt egyfajta figyelmeztetésként: éljetek méltóan. És ezzel még mindig csak a felszínt kapargatjuk, mert a ’méltó’ szót a görög a „vezet” igéből képzi. Talán ez a magyar szóhasználatunkban nem anynyira egyértelmű, annál inkább a görögben, mert a szóban egész egyszerűen az van benne, hogy ami vezet, irányít, ahhoz méltó az életem. Egész egyszerűen ahhoz igazítom a mindennapjaimat, aki irányít engem. Ha valakit a világ, a pénz vagy a hatalomvágy vezet, akkor nyilván ahhoz fogja igazítani a dolgait. Pénzügyileg, mondjuk lehet nagyon sikeres valaki, talán sokan kérnek tőle tanácsot, hogy mibe érdemes befektetni. Pénzügyileg sikeres is lehet aztán mindenki, akinek tanácsot ad, de föl kell ilyenkor tenni azt a kérdést, hogy ebben a helyzetben nem méltatlanná vált-e ez az illető Krisztusához? Persze nem azt akarom mondani, hogy mindenki, aki pénzügyileg sikeres egyenesen arányosan méltatlan Krisztusához. A kérdés inkább az, hogy ebben a kérdésben kinek vagy minek engedelmeskedem? Tehát ki vezeti vagy irányítja az életemet? Mert bizony mindig ahhoz leszek méltó.
Egyébként ez a gondolat az 1. versben nagyon jól megjelenik az apostol életében. Mit olvasunk ott ugyanis? „Én, aki fogoly vagyok az Úrért”. Tehát az apostol méltatlanná vált a világ számára, hisz most éppen börtönbe zárták. Miért? Mert ő Krisztust követi. És Krisztus az, aki bizonyos kérdésekben dönt az apostol életében. Ő Krisztust követi, őhozzá vált méltóvá, de emiatt a világ számára meg méltatlanná lett.
den más dolog számára méltatlanná válsz. Ha viszont minden más dolog fontosabb az életedben, és ezek határozzák meg a döntéseidet, akkor valószínűleg a krisztuskövetésre méltatlannak bizonyultál. Tegyük fel hát bátran magunkban a következő kérdéseket: ki vagy mi irányítja az életemet? Ki az, aki vezet bizonyos kérdésekben? Mi alapján döntöm el, hogy egy-egy helyzetben jobbra vagy balra menjek?

Egy író nem sokkal halála előtt az alábbi sorokat fogalmazta meg: „Mindenki imád valamit. Az egyetlen választásunk annak eldöntése, hogy mit akarunk imádni. És a meggyőző érv amellett, hogy imádatunk tárgyául valami jó lelki jellegű dolgot válasszunk az, hogy gyakorlatilag minden más, amit imádunk, elevenen fölfal minket. Ha a pénzt vagy a vagyon imádjuk, ha ezek azok, amelyektől az életünk valódi értelmét reméljük, akkor soha nem lesz belőlük elég. Soha nem fogjuk azt érezni, hogy elég. Ha a testünket és a szépséget, a nemi vonzerőt imádjuk, akkor mindig csúnyának fogjuk érezni magunkat. És amikor az idő és kor jelei mutatkoznak, millió halált halunk még mielőtt végül minket gyászolnának. Ha a hatalmat imádjuk? Végül gyengének fogjuk érezni magunkat és tele leszünk félelemmel. Egyre több hatalomra lesz szükségünk a másik fölött, hogy ne érezzük a saját félelmünket. Ha az értelmünket imádjuk és szeretnénk, ha okosnak tartanának? Végül ostobának fogjuk érezni magunkat. Egy leleplezéstől rettegő szélhámosnak. Azért alattomosak az imádatnak ezen formái, mert nem is tudatosulnak. Alapértelmezett beállításunk ez.” Nagyon érdekes ez az utolsó két mondata. Sokszor nem is tudatosul bennünk, hogy mit imádunk és ki vezeti az életünket, mi felé haladunk, mi alapján hozunk döntéseket.
Emlékszem egy testvérre, akiről hiszem, hogy hitre jutott és Krisztusban elrejtett az élete, de sokszor, ha az életére nézek, akkor azt kell látnom, hogy a gyakorlatban a lelki gazdagságtól hihetetlenül távol van. A munkájában egy igen elismert ember lett, a tévében többször is szerepelt, ahol a szakmájáról kérdezték. Világi szempontból nézve nagyon jó és sikeres lett az élete. Szerintem sokan vágynak a munkájukkal kapcsolatban egy ilyen elismerésre. De a kérdés ilyenkor mindig az, hogy mi a helyzet Jézus Krisztussal az életemben? Ha a világ számára elismert lettem, a Krisztus követésére mennyire maradtam méltó? És mennyire látszik az az életemen, hogy én most is Krisztust követem a mindennapjaimban?
A Krisztushoz méltó élethez pedig hozzátartozik az, hogy „igyekszünk megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.” A 2. versben pedig arról olvasunk, hogy ezt az egységet hogyan lehet fenntartani: „teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel...”
Mit jelent a Lélek egysége?
Milyen egységről van itt szó és mit kell ez alatt érteni? Olyan dolgot nyilván, ami bizonyos szempontból a miénk, de bizonyos szempontból még nem és erre törekedni is kell. Csak az Efézusi levelet nézzük meg és azt, hogy az egység ebben a levélben mit is: „Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor „távol” voltatok, „közel” kerültetek a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget egygyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önma3
Viszont ezt az egységet valamilyen módon ki kell fejezni. Hol lehet ezt megtenni? Nagyon egyszerűen a gyülekezetben, helyi szinten a Pasaréti Református Egyházközségben. Amikor valaki megérti, felfogja Krisztus kegyelmét, megváltatik, újjászületik, eljön a pasaréti gyülekezetbe, ahol mindenféle emberek vannak: lányok, fiúk, idősek, fiatalok, vannak színesek, nem színesek, vágott szeműek – fogalmazhatunk úgy, ahogy akarunk –, de Krisztusban egyek vagyunk. Ezt az egységet valósítottam meg Krisztus, amikor meghalt a kereszten.
Egy másik fajta egységről is olvashatunk, ahol azt látjuk, hogy Isten ad némelyeket prófétákul, evangélistákul és a következő versekben megmagyarázza, hogy miért adja Isten ezeket a tanítókat: „hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőtt korra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak…” (4,13-14). Mi a célja Istennek azzal, hogy pásztorokat küld a gyülekezetbe? Az, hogy a tagokat felkészítse a szolgálatra, a Krisztus-test építésére és arra, hogy az ismeretben egységesek legyenek, hogy Krisztust megismerjék egyre jobban. És amikor összegyűlünk, akár egy istentisztelet alkalmával, akár egy más alkalommal, mondjuk egy kiscsoportban és ott tanítás hangzik el, akkor ez történik: közösen növekszünk az istenismeretben. Aminek mi lesz aztán a következménye? Nagykorúak leszünk és nem történik az az életünkben, hogy a különféle tanításoktól majd ide-oda hánykódunk. Így folytatja a következő versekben: „hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától”. Mert ha valakit folyamatosan Krisztus kegyelmére tanítanak és ő ebben sziklaszilárdan bízik, ebbe veti bizalmát, akkor mondhat bárki bármit: – Bocsánat, én Krisztusban hiszek és az ő kegyelmében, az nem érdekel, hogy te mit mondasz, nem fogok ide-oda hánykolódni. Ez a tanításnak az egyik célja és ebben kell, hogy erősödjünk.
Persze azt is érdemes megjegyezni, hogy az ismeret és a bizalom az kéz a kézben járnak. Minél inkább megismerek valakit, annál inkább bízom benne. Például a feleségemmel minél több időt töltök, minél jobban megismerem őt, annál inkább a felé táplált bizalmam is növekszik. Az Istennel kapcsolatban is ugyanígy működik: minél inkább megismerjük az ő kegyelmét Jézus Krisztusban, annál inkább növekszik a belé vetett bizalmunk is. Ismeret, bizalom kéz a kézben járnak.
Nem is olyan régen olvastam egy pásztor kisfiúról, akit nagyon hajtott a kíváncsiság és a környéken dolgozó botanikusok lába alatt sertepertélt. Ezek a botanikusok a távcsövükkel a szemben található hegyoldalban megpillantottak egy addig ismeretlen növényfajt, viszont a probléma az volt, hogy nehezen megközelíthető helyen nőtt. A kíváncsi kisfiúra vetődött minden tekintet, akitől a következőt kérdezték: – Ha átmegyünk a túloldalra, mit szólsz ahhoz, hogyha leeresztünk téged egy kötélen és felhozod nekünk azt a növényt? A kisfiú végigmérte ezeket a botanikusokat, és következőket mondta: – Várjatok, egy perc múlva visszajövök. Egy idős öreg bácsival tért vissza: – Lemegyek, ha ő fogja a kötél végét, ő az édesapám benne bízok, titeket nem ismerlek.
Ismeret és bizalom kéz a kézben járnak. Minél jobban megismerjük Jézus Krisztust, az ő kegyelmét, annál jobban bízni is fogunk benne. Tegyük fel ezeket a kérdéseket magunkban egy nehéz helyzetben: Mennyire bízom Istenben? Mennyire lankad el a bizalmam ezekben a helyzetekben? Mert ha elkezdek nem bízni benne, akkor
tudatában annak, hogy ő kicsoda? Mennyire ismerem úgy Istent, ahogyan kijelentette önmagát? Mert ha a benne való ismeretben növekszem, akkor annak hatása lesz az életemre nézve is. Belekerülök egy nehéz helyzetbe és a következőket mondom: – Uram, én meg vagyok győződve arról, hogy te az vagy, akinek kijelentetted magadat és én benned bízom és téged szeretlek.
Viszont pár mondat elejéig érdemes kitérni arra is, hogy mindezt ki végzi az ember szívében? Így fogalmaz: „a lélek egységét.” Valójában a Szentlélek az, aki a szívünket megszabadítja az előítéletektől, attól, hogy furán nézzünk a másikra és azt a csodálatos dolgot végzi még el az életünkben, hogy akire addig előítélettel tekintettünk, arról most gondoskodni akarunk; a Szentlélek az, amely tanít is bennünket, meggyőz bizonyos dolgokkal kapcsolatban (lásd: 2Tim 2,7); és a Szentlélek az, amely adja mindannyiunk szívébe az Isten felé való bizalmat, amely által Istent Atyánknak nevezhetjük (lásd: Mt 6,9; Lk 11,2).
Hogyan lehet ezt fenntartani?
Az első így hangzik: alázatossággal. A szó eredetileg egy szóösszetétel, amely a következőt jelenti: alacsonyságban való gondolkozás. A keresztyén ember alapvető jelleme fogalmazódik itt meg, ugyanis amikor találkozom a Megváltóval és az ő kegyelmével, akkor rájövök arra, hogy ő milyen hatalmas és én milyen távol vagyok tőle, milyen kicsi vagyok hozzá képest. Teljesen erőtlennek tartom magamat, Istent pedig hatalmasnak. De ez egyfajta istenismeretből táplálkozik. De ebből az is következik, hogy ez a felfogás nemcsak az Istennel való kapcsolatomban mutatkozik meg, hanem az emberekhez való viszonyulásomban is. Nem fogom magamat nagyobbnak tekinteni a másiknál. Miért? Mert ami most vagyok, az Isten kegyelmének köszönhető. Tisztában vagyok az alacsony helyzetemmel, de tisztában vagyok Isten nagyságával is, és azzal, hogy milyen hatalmas az Ő kegyelme. Ezt jelenti az alázatosság és erre törekszik az ember. Ez egy alapvető jelleme a keresztyéneknek. És pontosan ezért fog a keresztyén ember dicsőítésben kitörni és magasztalni az Urát, mert látja ezt a hatalmas különbséget. Tisztában van a közte és Isten közötti nagy távolsággal, de tisztában van Isten kegyelmével is. Milyen csodálatos ez, nem? Az emberi szív ebben a helyzetben csak egyféleképpen tud kitörni: köszönöm, Uram. És pontosan ezért fog a keresztyén ember mindenfajta önnön imádattól távol maradni, mert minden öröme ebben a Krisztusban van, aki kegyelmezett neki. Valójában Krisztusban vagyok valaki.
Hogyan lehet fenntartani még az egységet? A második így hangzik: szelídséggel – ez is egy érdekes szó! Valaki így próbálta meghatározni a szót: mentes mindenféle szélsőségtől. Ez egy kicsit talán nehéz megfogalmazás, de azt jelenti, hogy bármilyen helyzetbe kerülök is, a szélsőségektől mentes vagyok, tehát nem leszek haragos, nem indulatos, nem fogok földhöz dobni semmit. Talán ez karácsonykor nem egy olyan tulajdonság, amivel mindannyian rendelkezünk. Ilyenkor igyekszünk mindenhová eljutni, mindenkivel találkozni, ezt kell csinálni, azt kell csinálni, be kell vásárolni, meg kell főzni, gyerekekre kell vigyázni, ide vinni őket, oda vinni őket. Azután persze jön egy kis apróság, ami ebbe az egészbe beleszól, és olyankor bizony nem a szelídség jellemző ránk, hanem sokszor kiborulunk, kiakadunk dolgokon, ezt már megint miért nekem kell csinálnom. A szelídség ezt jelenti, hogy minden szélsőségtől mentes, haragtól, indulattól.
valójában ha nincs bennem alázat és szelídség, akkor Isten nem fog tudni megszólítani, a bizalmam Istenben nem fog növekedni. Miért? Mert ezekkel a tulajdonságokkal igazából az ember azzal van tisztában, hogy Isten szavára van szüksége. Ő az, aki bele tud szólni az életembe, ő az, aki erőt tud adni és nem én vagyok az, aki megoldom a dolgokat, a helyzeteket, hanem egyedül Isten. És ehhez óriási alázatra van szükség.

Hudson Taylorról, aki a Kínai Belföldi Missziót alapította a gyermekei a következőket írták: „Változatos életvitele miatt Mr. Taylornak nem volt egyszerű időt szakítani az imádkozásra és a Biblia tanulmányozására, de tudta, hogy az elengedhetetlen. A szerzők jól emlékeznek arra, hogy amikor hónapról hónapra az ő társaságában utaztak Észak-Kínában szekéren és kordén a legszegényebb fogadókban szállva meg. Sokszor csupán egyetlen nagy helyiség volt a kulik és az utazók számára. Itt különítettek el egy sarkot apjuk, egyet pedig saját maguk számára mindenféle függönyök segítségével. És aztán, amikor az álom némi csendet teremtett, hallották a gyufa sercenését és meglátták a pislogó gyertyafényt, amely arról árulkodott, hogy Mr. Taylor akármilyen fáradt volt is, a mindig kezénél lévő kis két kötetes Bibliáját bújja. Általában a hajnali 2 és 4 közötti időt szánta imádkozásra. Ilyenkor lehetett a leginkább biztos abban, hogy zavartalanul keresheti Istent.”
Érdekes, amit a gyermekei fogalmaznak meg vele kapcsolatban. Egy Istentől áldott ember volt egyébként, óriási szolgálatot végzett Kínában és mégis ő is nagyon jól tudta, hogy neki Istenhez kell fordulnia, őrá van szüksége és kell időt szánni arra, hogy Isten mit akar mondani az ő életére nézve. Ehhez pedig alázat, szelídség és bizony nagy türelem kell.
Gondoljanak bele a testvérek, amikor előveszik a Szentírást, talán már hetek óta olvasgatják és még mindig nem szólalt meg belőle Isten. Hogyan gondolkozik ilyenkor az ember? Becsukja a Bibliáját. Miért? Mert alapvetően úgy gondolkozunk, hogy amennyi időt ráfordítok valamire, annak legyen ugyanannyi hozama is. Ha sok időt fordítok az imádságra meg az igeolvasásra, akkor annak legyen valamilyen eredménye. Ha nincs, akkor becsukom a Bibliát, mert nem látom értelmét. Viszont ez a keresztyén életben mérhetetlenül fontos. Ahhoz, hogy tudjunk növekedni az ismeretben, az Istenben való bizalomban, ahhoz óriási szükség van a türelemre és a kitartásra. Nagy-nagy szükség van erre. Valaki a következőképpen fogalmazott: az alázatosság a türelem előfeltétele. Akiben nincs alázat, abban türelem sem lesz.
Pár héttel ezelőtt a feleségemnek mentem ajándékot vásárolni. Be is jutottam egy üzletbe, ahol éppen egy hangos kiabálásra lettem figyelmes. Egy vevő teljesen ki volt akadva egy szegény eladóra, aki egy fiatal kislány volt, talán diákmunkás, nem tudom pontosan. De szegény kislányt elhordta mindennek, mert ő a cégnek a weboldalán talált egy kamerát, amit szeretett volna megvenni és a weboldal szerint még volt belőle az üzletben. Így hát ő fogta magát és elment, hogy megvegye, de a kamera már egyáltalán nem volt kapható. Ezen volt teljesen kiakadva ez az vevő, de anynyira felhúzta magát azon, hogy most ő feleslegesen eljött az üzletbe, hogy szegény kislányra öntötte minden haragját. Természetesen szegény semmit nem mert mondani és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát. Úgy kellett odamenni és figyelmeztetni az illetőt, hogy állítsa le magát. Végül aztán a biztonsági őr tessékelte ki. Nagyon szomorú volt látni az egész eseményt, amely számomra azt mutatta meg mennyire híjával vagyunk a türelemnek. Ami valójában az alázat hiányából fakad. Ez az illető semmibe nézett egy tizenéves lányt és elvárta tőle, hogy azonnal menjen el valahová
már nem kapható. Sajnálatosan ez a mentalitás az élet minden területén jelentkezik: a házasságban férj-feleség között, a munkahelyen a kollégák között, iskolában a diákok között, stb.
Miért vagyunk ennyire türelmetlenek a mai világban? Mert hiányzik az alázat. Ez sokszor összetartozik. Ha alázatos vagyok, egyre inkább türelmesebb is. Ezek is kéz a kézben járnak. Mert valójában azt érti meg ilyenkor az ember, hogy nem vagyok jobb a másiknál!
Hogyan lehet fenntartani az egységet? Következő kifejezés így hangzik: „viseljétek el egymást szeretettel”. Ez az utolsó gondolat. Úgy hiszem, hogy a tökéletes embereket nem kell elviselni a gyülekezetben és nem kell megbocsátani nekik. Pál viszont tisztában volt azzal, hogy a gyülekezetekben milyen emberek vannak, és bizony ott sokszor megtalálhatóak a kritikusak, a lelkileg nehezen elhordozhatóak, a megbízhatatlanok, és bizony a lelkészek is, akik szintúgy nem tökéletesek. Itt nem azt mondja az apostol, hogy ti tökéletesek, éljetek egységben, hanem azt, hogy a tökéletlen emberek a pasaréti gyülekezetben hogyan tartsák fenn az egységet: szeretetben. Így lehetünk méltóak Krisztus Urunkhoz.
Steven Cole lelkipásztortól olvastam egy történetet, aki a prédikációi végén sokszor egy nagyon jó történettel illusztrálja az elmondottakat. Sokszor elég csak a végét elolvasni és az ember tudja, hogy miről volt szó az egész prédikációjában. Egy egyetemista fiúnak a történetét írja le, aki bennem olyan képet illusztrál, mint egy filozófiai hallgató, aki teljesen ápolatlanul, rongyos ruhákban járkál. Ez az illető még azzal is tetézte a dolgokat, hogy cipőt sem hordott. Ha esett, ha fújt, akkor is mezítláb járt. Viszont hitre jutott és megtért viszont a kinézete semmit sem változott. Egyik alkalommal gondolta bemegy az egyetem melletti templomba imádkozni vasárnap délelőtt. Azonban olyan sokan voltak a templomban, hogy ahogyan haladt előre a szószék felé, nem talált ülőhelyet magának sehol. Végül már legelőre sétált és a szőnyegen foglalt helyet. Természetesen mindenki meglepett ez a jelenet és persze sokan ki voltak akadva a külsője miatt, hiszen ezen a napon szépen kell felöltözni. Egy idős presbiter ment utána, és már sokan elgondolták magukban, hogy mi fog lejátszódni, persze senki sem fog semmit az idős presbiter szemére vetni, ha ezt a fiút kitessékeli. Az idős bácsi megállt felette és egy pár másodperces csendet követően ő is leült mellé imádkozni.
Ez az idős presbiter testvér azt gyakorolta, amiről Pál beszélt: Isten hívására méltó módon élt, alázatosságot, szelídséget, türelmet tanúsított szeretetben.

Egy utolsó gondolat maradt még hátra. Azzal egyetértünk, hogy a nevünk, amit viselünk, amit kaptunk a szüleinktől a születésünk pillanatában valójában megkülönböztet másoktól. Ez felelősséggel is jár. Én mivel a Czakó családba születettem nyilván ezt a nevet kaptam, amikor világra jöttem. A Czakó család tagjaként jó volna ezt a nevet nem megcsúfolni és nem szégyent hozni rá. A hívő embereket, akiket Jézus Krisztus mentett meg, azoknak is van egy nevük: keresztyéneknek hívják őket. És az Újszövetségben az antiókhiai testvéreknek adták először ezt a nevet. Két dolog határozta meg ezeket a keresztyéneket: Jézus Krisztusról beszéltek, az evangéliumról bárhová mentek, és lelkesen tanulmányozták a Szentírást. A keresztyén név szó szerint krisztusit jelent. Arra az emberre használták, aki minden tekintetben Krisztus Urára hagyatkozott, Krisztushoz ragaszkodott. Ma sok ember hívja magát keresztyénnek. De valóban annak kellene őket nevezni? Ha keresztyénnek hívod magad,
vagy Isten szavára és vágyakozol arra, hogy egyre jobban megismerd azt, aki az életét adta éretted? Az életed, a tetteid, a gondolataid dicsőséget vagy szégyent hoznak a keresztyén névre.
Gondolkozzunk ezen testvéreim és ha kell, akár imádságban valljuk is ezeket meg.

Az 1940-es években élt egy L. Ron Hubbard nevű illető. Talán valakiknek ismerős a neve, ugyanis ő volt az, aki a szcientológia egyházát megalapította. De nemcsak ez fűződik az ő nevéhez, bár inkább erről ismeretes. Én úgy tudom, hogy a bűnözőkkel kapcsolatban ő volt az, aki a rehabilitációt is megfogalmazta a 40-es években, és ezért van az, hogy ma a bűnözők rehabilitációja összefonódott a szcientológia egyházával. De én úgy hiszem nagyon jól látta annak a szükségességét, hogy a bűnözőkkel valamilyen úton-módon foglalkozni kell, hogyha azt szeretnénk, hogy a társadalomba visszailleszkedjenek.
És már akkor is a hagyományos büntető igazságszolgáltatási rendszer úgy működött, hogy az elkövetőt megbüntették, leült jó néhány évet, kiengedték menj amerre látsz, csinálj, amit akarsz. Viszont az teljesen természetes volt, hogy az emberek tudták miért is ült börtönben és nagyon sokan nem kaptak munkalehetőséget, nem tudtak dolgozni. De nyilván mindenkinek kell élni valamiből, és a szabadult emberek is szeretnének enni valamit, és ha kell, akkor újra lopott, újra csalt vagy újra hazudott, mert éppen erre volt szükség. Ezt a helyzetet pedig meg kellett oldani, hogy amikor kiszabadulnak a börtönből, tudjanak munkát vállalni anélkül, hogy életük végéig megbélyegeznék őket, függetlenül attól, hogy egyébként már leült x évet.
Persze nyilván kérdés az, hogy működik-e ez a fajta rendszer, ez a rehabilitáció. Nem is olyan régen olvastam egy hírt, hogy Angliában a rabok összetűzésbe keveredtek, ugyanis azok a rabok, akik a rehabilitáción vettek részt és újra visszakerültek a börtönbe, azok sokkal agresszívebbek voltak azoknál, akik először voltak börtönben. És hát azok, akik először ültek bör2
tönben feljelentették az egész angol kormányt, mert az általuk támogatott rehabilitációnak a következménye, hogy rabtársaik sokkal agresszívabbak.
Viszont ugyanígy a Krisztus követő életben is nagyon fontos az, hogy a keresztyén ember a megtérése után arra helyezze a hangsúlyt, hogy most már mennyei polgárként éljen a földön. Ez egy nagyon fontos dolog. És gondolom, mindannyiunknak fontos az a kérdés, hogy mégis ezt hogyan lehet megtenni itt a földön élve, hogyan tudjuk valóban Jézus Krisztust követni, mire kell fókuszálnunk, mire kell figyelnünk, és mire ne figyeljünk. Ezek nagyon fontos kérdések. Hogyan tudjuk Krisztust követni ebben az életben? És ez a néhány vers erre válaszol, hogy mire figyeljek és mire ne figyeljek a keresztyének. 1. Emlékeztetés:
„Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal…” Valójában a keresztyén életben nagyon fontos az emlékezés vagy az emlékeztetés. Az, hogy arra emlékezzünk honnan is jöttünk és mivé lettünk. Éppen ezért egyáltalán nem kell nehézségnek felfogni azt, hogy többször halljuk az evangéliumot, mert az bennünket megerősít.
Talán ezt a házassághoz tudnám hasonlítani. Én valahogy így tudom elképzelni a több éve házasokat is, hogyha valami nagyon kedves eseményt akarnak az életükben felidézni, akkor visszaemlékeznek, mondjuk az udvarlás időszakára vagy talán az esküvőre. Persze mind a két félnek ennek következtében egy nagy öröm költözik a szívébe, hogy hát igen, ez egy nagyon szép és kedves esemény volt, és tudom, hogy én akkor ott mennyire szerettelek és most is ugyanúgy szeretlek. Persze sok-sok minden változott, már több év eltelt, talán lehet, hogy a kapcsolatunk most már nem olyan, mint akkor, de az egy nagyon kedves esemény volt és valójában most is ugyanúgy szeretlek. Tehát fontos a házasoknak is visszaemlékezniük.

A feleségem egyébként engem többször szokott emlékeztetni az udvarlás időszakára, mert az mind a kettőnknek egy nagyon kedves időszak volt. Megvallom őszintén a testvéreknek, hogy akkoriban, amikor találkozgattunk, sokszor úgy jöttünk össze, hogy rögtön valamilyen igét olvastunk, imádkoztunk és aztán arról beszélgettünk akár órákat, és ez egy nagyon kedves esemény volt mindkettőnknek. Ma pedig ott tartunk, hogy jó, ha két naponta le tudunk ülni vagy három naponta és ezzel foglalkozni, mert ahogy fölkelünk, mindannyian belekerülünk egyfajta darálógépbe – talán így tudnám a legjobban megfogalmazni. Viszont nekünk is meg kell állnunk és emlékeztetni magunkat, hogy álljunk meg egy picit, álljunk meg az Úr előtt, imádkozzunk és olvassunk. Ez egy nagyon fontos dolog.
Miért imádkozzunk és miért olvassunk igét? Mert meghaltunk, meghaltunk Krisztussal együtt és aztán ugye fel is támadtunk és ezt az Urat szeretjük.
Tehát nagyon fontos az emlékezés. És én úgy hiszem, lelki értelemben, ha eltávolodtunk vagy megerőtlenedtünk az Úr követésében, akkor emlékezzünk vissza arra az időszakra, amikor az Úr először megszólított. Az egy nagyon kedves esemény lehetett szerintem mindannyiunk életében. Odaállított Isten mellénk egy embert, egy igehirdetőt, és rajta keresztül megbátorított bennünket, felmutatta rajta keresztül az evangéliumát, a kegyelmét. Aztán gondoljunk arra, hogy milyen merészség volt a szívünkben, ide nekem az oroszlánt, megtérítek mindenkit. Jöhetnek akár a családtagok is, mert én biztos fel fogom nekik mutatni az evangéliumot és biztosan meg fognak térni. Benne van az emberben ez az eltökéltség, ez az odaszánás. Emlékezzünk bátran erre az időszakra.
Én emlékszem például egy nyári gyerektáborra, még évekkel ezelőtt, két kislányra, akik mindenhová együtt mentek, mindent együtt csináltak. Nem lehetett szétválasztani őket. És persze, amikor közösségi játékok voltak, akkor próbáltuk úgy osztani be őket, hogy ne legyenek együtt, ismerkedjenek meg másokkal is. Persze ezen azonnal kiakadtak, hogy miért akarjuk őket szétválasztani. Nyilván a felnőtt szív megenyhült és azt mondtuk, hogy jó, akkor legyetek együtt, ha úgy vagytok boldogok, semmi gond. Pár nappal később kiderült, hogy miért is voltak úgy összenőve igazából. Osztálytársak voltak és az egyik kislány már többször is járt ebben a táborban, viszont a másik még egyszer sem volt. Lelkileg nagyon különböztek egymástól. Aki mindig ott volt a táborban, ő egy cserfesebb, nagyobb hangú, minden lében kanál kislány volt, a másik inkább hallgatag, egy kicsit visszahúzódóbb, minden szót úgy kellett belőle kihúzni. Ez a beszélős lány, rávette az osztálytársát, hogy jöjjön el vele és bátorította is. A következőket mondta: – Nem kell félned a többiektől, én ott leszek veled végig. Nem voltak egyébként olyan nagy barátnők az osztályban, de ő ehhez az ígéretéhez tartotta magát és ott volt mindvégig mellette. Mert a szegény félős kislány nyilván félt a többiektől és azt hiszem, hogy az volt az első ilyen ott alvós, egyhetes gyerektábora is. Amikor ezt a történetet meghallottuk persze a felnőtt szív is megenyhül és azt mondja, hogy hát ez annyira kedves történet. És azon is meglepődtünk, hogy volt egy ilyen kislány, akiről azt gondoltuk, hogy milyen cserfes, milyen nagyszájú és mondott egy ígéretet a másik kislánynak és ahhoz tartotta magát. Ez a hallgatag kislány meg bízott benne, hogy amit neki mondtak jó néhány héttel azelőtt, abban ő bátran bízhat. Erre emlékezett folyamatosan, hogy van most már egy kedves barátnője, aki megígérte neki, hogy ott lesz vele végig.
Ezért is fontos emlékezzünk arra, hogy honnan jöttünk és kik lettünk. Mit tett az Úristen az életünkben. Megváltott bennünket. Erre senki nem lett volna képes, ezt egyedül az Úr hajtotta végre. És milyen bátorítás ez, nem? És mennyire bátorodunk meg attól, hogy újra és újra halljuk az Úr kegyelmét? Amikor újra és újra emlékezünk a megváltásunkra, arra, hogy az Úr felemelt bennünket? Mennyire bátorodunk meg ezen? Mennyire szorul össze a szívünk annak a hallatán, Isten ilyen kegyelmes volt felém? Persze lehet, hogy most eltávolodtam tőle, lehet, hogy most nagy nehézségek vannak az életemben, de Isten ugyanúgy bele tud szólni az életembe, ahogyan akkor tette. Ez olyan bátorító! 2. Felelősség:
Ebben viszont van egy óriási felelősségünk is. Így fogalmaz: „azokat keressétek, amik odafent vannak”. Ez a felelősségünk: keressétek – felszólító módban van. Majd aztán Pál a 2. versben megint csak így mondja: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!” – megint csak felszólító módban fogalmaz. Ez a felelősségünk. Ha feltámadtatok, akkor az odafennvalókkal törődjetek, az odafennvalókat keressétek. Azért is felszólítás, mert ez nem egy egyszerű dolog. „Mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre”. (1Pét 2,3). Ezt valaki így fogalmazta meg: az újjászületés új étvágyat és új étrendet igényel, és ez teljesen igaz. A kérdés persze az, hogy melyik étlapot vesszük elő. A régit, amit már nagyon jól megszoktunk vagy az újat, amit nem is olyan egyszerű elővenni. Éppen ezért fogalmaz felszólításként. Nem könnyű.
Ezt talán úgy is el lehet képzelni, mint a fényképésznek a fényképezőgépét, amikor nagyon közelről akar valamit lefotózni, mondjuk egy szép virágot, viszont a háttér ilyenkor elhomályosodik. Mondjuk ott van a háttérben egy szép város vagy egy szép falu hatalmas toronnyal, de nem tudjuk teljesen kivenni, hogy mi van a háttérben, mert a fényképezőgéppel az előtte lévő dologra fókuszált. De meg tudja csinálni azt is a fényképezőgéppel, hogy a háttérre fókuszál, ami a távolban van és az előtte lévő dolog pedig elhomályosodik.
Ezt az ember is meg tudja tenni, pontosabban azt, hogy mire fókuszál. Arra, ami előtte van vagy arra, ami a távolban van. Mire fókuszálunk? Arra, ami előttünk van, a világra, amit látunk? Vagy pedig a távolra? Arra az örökkévalóságra fókuszálunk, amit Isten megígért az őt követőinek? És ez egy döntés kérdése. Mire fókuszálok? Ez egy nagyon fontos döntés.

John Bunyannak a Zarándok útja című művét szerintem mindenki ismert vagy legalább is hallomásból. Bunyan egy olyan embernek a képét tárja elénk, aki a piszokban térdepel és folyamatosan azon dolgozik a kis
szerszámával, hogy a földről valami kis morzsát össze tudjon szedni, amivel gazdagíthatná az életét. Pedig mindvégig egy mérhetetlen értékű fényes korona volt elérhető közvetlenül a feje a felett, mert azt ott tartotta valaki. Bunyan a következőképpen foglalja össze ezt a tragédiát: „Felette is állott valaki, kezében mennyei koronával, s oda ajánlá szemétvonóért e koronát. De az ember sem fel nem tekintett, sem nem ügyelt rá, hanem seperte össze a padozatról a szalmaszálakat, apró forgácsokat s a port.”1

Úgy hiszem, hogy az író szavai emlékeztettek minket arra, hogy a menny jutalma sokszor egyáltalán nem jutalmazó vagy egyáltalán nem szoktunk erre fókuszálni, ha a földi dolgok fontosabbak. Ez mindig nagy kérdés mindannyiunk életében: mit látunk, mi az első az életünkben, mire fókuszálunk? Világi dolgokra? Ha igen, akkor a mennyei dolgokat nem fogjuk észrevenni, valójában nem is fog érdekelni. Nincs itt annak az ideje, hogy te is meg én is az életünkben a fontossági sorrendet átrendezzük? Nincs itt esetleg annak az ideje, hogy az életünkkel Jézus Krisztusra fókuszáljunk? Mert a lelki dolgok Krisztusban találhatók meg, úgymint a szeretet, az irgalom, a kegyelem, a szentség, az igazságosság, a bölcsesség, a megértés, az alázat, a hit, a remény.
Persze ez nem azt jelenti, hogy földi dolgokkal egyáltalán ne foglalkozzunk, hanem pontosabban azt, hogy mennyei dolgoknak kell elsőbbséget élvezniük: „Inkább keressétek az ő országát, és ráadásul ezek is megadatnak nektek.” (Mt 6,33). A földi dolgok önmagukban nem gonoszak, viszont jobb, ha másodlagosak, ha nem arra fókuszálunk. Amikor a megfelelő helyre kerülnek az életünkben, akkor mi irányítjuk és használjuk őket ahelyett, hogy ezek irányítanának bennünket és használnának fel minket. Először keressétek az ő országát és másodsorban egyéb céljaitokat, mint diákok, szülők, üzletemberek, tanárok, tudósok vagy bármilyen más munkában is álltok. Sokkal jobb mindezeket alárendelni Istennek úgy, hogy ő ebben megmutatja, mi a célja. Ha valamilyen munkában vagy tudd meg, hogy mit akar ezzel elérni Isten az életedben. Mert valójában ez a világ nem az örök otthonunk, és ha indokolatlanul nagy figyelmet fordítunk rá, figyelmeztessük magunkat, álljunk meg, mert nem arra hívott el az Isten, hogy ezeknek éljünk. Ugyanis új életre támadtunk fel.
Ez olyan, mint az a középiskolás fiú, aki mosolyogva és fütyürészve ment le a konyhába a szüleihez és a következőket mondta nekik: – Már csak tizenhat nap! És akkor persze a szülők tudták, hogy miről van szó: ennyi nap volt hátra az érettségiig. És ez az öröm és a fütyürészés annak szólt, hogy tizenhat nap múlva vége a középiskolának. Tudja mi a cél, és ez lebegett előtte, hogy vége lesz a középiskolának, lesz egy érettségi és azután jön az egyetem. A fütyürészés pedig annak szólt, hogy vége a közép- iskolás éveknek.
És bizony az emberi életeket figyelve azt a megállapítást kell mondjam, hogy valóban azok az emberek elégedettek, boldogok, akik napról napra rájönnek arra, hogy ez a világ elmúlik, és ez teljes mértékben másodlagos amellett, amit Isten akar nekünk adni Jézus Krisztusban. Az örökkévalósághoz mérten a világ és ami benne van elenyésző.
Azok azonban, akik itt a földön próbálják a boldogságukat megtalálni, folyamatosan csalódni fognak. A sok-sok munkában megszerzett pénz soha nem fogja betölteni az életüket. Az emberi kapcsolatokba sok-sok energiát ölnek, de soha nem lesznek olyan kielégítőek, mint ahogyan azt szeretnék. Az álmok, amiket követnek, soha nem fognak olyan boldogságot hozni, mint ahogyan azt gondolják. Ezeket pedig egészen addig hajszolja az ember, amíg rá nem jön, valójában ezek elmúlnak, ezeknek vége lesz.
És úgy gondolom, hogy ezért mondja az Úr többször is az ő igéjében, hogy az odafennvalókkal törődjetek. Tehát amikor az ember hallja ezeket a mondatokat, akkor valljuk meg őszintén, hogy belsőleg megrezzenünk. Talán a szemöldökünket összehúzzuk, meg a szívünk összefacsarodik, mert valójában túl komolyan vesszük a világ dolgait. Pedig annál jobb dolog nincs a világon, amikor az ember megérti, hogy Krisztus érdeméért ott van előttem a menny, az örökkévalóság. Nem számít, hol élek, milyen szakmám van, miben dolgozom, milyen autóval közlekedem. Mindez semmit sem ér, mert szemem előtt van a cél, és rájövök, hogy az érettségiig csak tizenhat nap van hátra. Mire fókuszálok?
Az ok:
Azonban az apostol itt még nem áll meg, hanem folytatja egy óriási bátorítással. Elmondja az okot is, hogy miért az odafennvalókkal törődjetek: „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” Tehát emlékezzetek, ti már feltámadtatok. De elmondja az okot: már meghaltatok! Ne egy olyan dolognak éljetek, amiért már meghaltatok. „Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve a Krisztussal együtt az Istenben.” Miért ne foglalkozz földi dolgokkal? Azért, mert meghaltál – ez az egyik. A másik pedig: el vagy rejtve Krisztusban.
A meghaláshoz csak annyit, hogy a Szentírásban többször is megjelenik ez a gondolat, hogyha valaki meg nem hal önmagának, a világnak, az soha nem fog tudni olyan életet élni, amit érdemes életnek hívni (lásd.: Gal 2,20; 5,24-25; Róm 6,6-14). Minden élet és növekedés előfeltétele a halál (Jn 12,24). A hívő számára pedig a naponkénti halál. Ezt többször is mondja Jézus: „aki meg nem gyűlöli önmagát, saját lelkét, nem lehet az
én tanítványom”. (Lk 14,26.) Ez egy naponkénti megöldöklésre szólít fel bennünket.
Az elrejtettség pedig azt jelenti, hogy el vagyunk rejtve Krisztussal együtt az Istenben, ez is egy nagyon szép gondolat, mert ez egyfajta biztonságot, védelmet jelent. Ha Krisztus az életünk, akkor az életed Krisztusban van és el vagy rejtve a világ elől, amit senki sem lát és senki sem tud felfogni. Ha Krisztusban rejtőzik az életed, akkor nem veszítheted el az életedet, hiszen egyetlen betörő sem tud oda betörni, és nem tud onnan elrabolni téged, kivonszolni onnan, mert te már Krisztusban vagy.

Ezt talán úgy tudnám elképzelni, mint a hegymászókat, akik egymás után össze vannak kötve, és egy nagy hóviharban próbálnak előre haladni, és amikor az utolsó megcsúszik, akkor a többi meg tudja fogni, mert ők biztosan állnak, és négy ember jobban meg tud fogni egyet. Ezért is van az, hogy elöl szokott menni az, aki ismeri az utat, aki már tapasztalt, aztán tesznek oda még egy illetőt mellé, aki nem ismeri az utat, amatőr, a harmadik személy megint egy tapasztalt, aki szintén tudja merre kell menni és tudja, hogy mögötte és előtte bármikor megcsúszhatnak, ezért biztosan kell állnia.
Biztonságban vagyunk Krisztusban mert ő az, aki tart minket. Ha megcsúszunk, valljuk meg bűneinket, mert bizony vannak olyen esetek, amikor a keresztyén ember megcsúszik. De az Úr biztonságban tart minket és helyreállíthatjuk a vele való közösséget, amikor megvalljuk bűneinket. „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól” (1Jn 1,9). Ha megcsúszol, elesel, de még mindig Krisztusban vagy, viszont a kapcsolatot helyre kell állítani. Krisztus tart bennünket és ő fog meg is tartani bennünket a jövőt illetően. Éppen ezért vagyunk biztonságban minden tekintetben. Krisztusban vagyok elrejtve.
Még a középiskolás éveimben komolyabban röplabdáztam, versenyszerűen, de azért kellett abbahagynom, mert az egyik bokám komolyan megsérült. Egy hónapig nem is tudtam semmit se csinálni, még ugrálva se tudtam sétálni a jó lábammal, mert annyira fájt a rossz. A gyógyulás után azonban a bokám folyamatosan kifordult és a röplabdázást abba kellett hagynom, pedig nagyon szerettem. De emlékszem az első mérkőzésre, amikor ki kellett állnunk több néző elé. Megvallom őszintén, volt egy kis lámpalázam, de amikor fölmentünk a pályára észre sem vettem a nézőket, mert nem arra fókuszáltam, meg nem arra tekintettem, hogy ők most ott mit mondanak, mit gondolnak rólunk. Egy dologra figyeltem, hogy a csapatkapitány mit mond.
Valahogy így tudnám szemléltetni a testvéreknek is, hogy egyetlen egy dologra kell fókuszálnunk, ez pedig Jézus Krisztus. Arra a valakire, aki
irányít bennünket. És ha Krisztusban vagyok, akkor lehet, hogy több ezer hangot meg kiabálást fogok hallani, de ezek mind kívülről jönnek. Egyetlen egy valakire hallgassak: Jézus Krisztusra. Miért hallgassak őrá vagy miért törődjek az odafennvalókkal? Mert már meghaltál – hangzik az ok.

Viszont még mindig van egy óriási bátorítás, ami ebben a részben benne van. Az, hogyha meghaltam és feltámadtam, akkor a halálnak nincs hatalma rajtam. Már meghaltam. Fizikailag lehet, hogy meg fogok halni, de csak fizikailag. Krisztusért fel leszek támasztva. Rajtam már nem működik ez a hatalom. A másik bátorítás pedig az, hogy az a hatalom, ami Krisztus feltámadásában munkálkodott, ez a hatalom és erő bennem is munkálkodik. Ez az óriási nagy hatalom, ami feltámasztotta Jézus Krisztust, ez bennem is ott munkálkodik. Éppen ezért nem kell a bűn áldozatai legyünk, a jelen világ dolgainak nem kell legyőznie bennünket. Megint csak tegyük fel bátran a nagy kérdést: miért? Mert már meghaltam és feltámadtam és Istennek ez az ereje munkálkodik bennem. Csak éppenséggel ahhoz a személyhez kell járuljak, akinek a kezében van a hatalom, és ez nem más megint csak, mint Jézus Krisztus.
Hogyan olvassuk itt ebben a szakaszban: „aki az Isten jobbján ül”. Ki volt az, aki a mindenkori királynak a jobbján ült? Aki mindent elvégzett a király helyett. Ha ő szólt, akkor az olyan volt, mint hogyha a király szólt volna. A királynak valójában semmit nem kellett tennie, mert mindent a jobb keze végzett el. Amikor itt Isten jobbján van Jézus Krisztus, akkor ez ugyanezt jelenti, hogy ő minden hatalom birtokosa, nála van minden erő, minden hatalom. Senki másnál.
Azt pedig valljuk meg őszintén, hogy ha bajban vagyunk általában olyan valakihez fordulunk, akiről meg vagyunk bizonyosodva afelől, hogy elég erős lesz ahhoz, hogy segítsen. Például, ha nehéz anyagi helyzetben vagyunk, akkor olyan embert keresünk föl, aki jó anyagi helyzetben van, tehát jó erőforrásai vannak, tud kölcsönadni. Lelki téren is nyilván olyan valakihez fordulunk segítségért, aki tud segíteni, vannak erőforrásai. De tegyük föl a kérdést magunkban: ezekben a helyzetekben kihez szoktunk fordulni? Ha nem Jézus Krisztushoz, akkor tegyük fel ezt a kérdést, hogy valóban hisszük-e, hogy ő minden hatalomnak és erőnek a birtokosa, akinek elég csak szólnia és az úgy lesz? Vagy pedig persze, elhiszem, de azért mégiscsak jó több lábon állni. Ha az egyik nem jön be, akkor ott a másik. Nagy kérdés ez. Meg vagyok győződve arról, hogy ő segíteni tud? A nehézségekben valóban Jézus Krisztushoz fordulunk?
Pedig mennyi energiát és erőt spórolnánk meg ezen a téren is, ha már az elején leborulnánk Teremtőnk előtt és a következőt mondanánk: – Urunk, tisztában vagyunk, hogy nálad van minden hatalom. És ahogyan a gadarai megszállott esetében, elég csak szólnod, és az lesz, ahogyan mond9
tad. Nem lenne egyszerűbb ezt kimondani, minthogy sok-sok felesleges kört futnunk, mindig valamit követnünk vagy valakit? Aztán meg x év után leborulunk Isten előtt és a következőt mondjuk: – Bocsásd meg, hogy így eltévedtünk! Mennyivel egyszerűbb lenne! És bátorít bennünket itt is az apostol. Legyen ez a szívünkben, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus ott van az Atyaistennek jobbján, aki kimondhatatlan fohászkodásokkal imádkozik értünk és az ő kezében van minden hatalom. És neki csak elég szólnia és minden úgy lesz, ahogyan ő akarja.
Megint csak tegyük fel bátran a kérdést: miért az odafennvalókkal törődjek? Mert egyedül ennél az Istennél van minden hatalom, aki meghalt értem és új életre támasztott fel. Ezt senki és semmi nem tudta volna elvégezni az életemben, a szívemben. Ezt csak egyedül Jézus Krisztus. És ennek a Jézus Krisztusnak van egyedül hatalma, ereje és én őhozzá tartozom.

Nem olyan rég olvastam egy történetet, és ezzel is fogom befejezni a testvéreknek. Egy pilótáról olvastam, aki az arab sivatag felett repült és egy oázis mellett landolt, ahol volt egy tankoló állomás is. A feltankolás után tovább haladt repülőjével. Hegyekkel körbevett területen járt már, amikor is érdekes hangra lett figyelmes a háta mögül, mintha valamilyen rágcsáló állat került volna a gépre. Tisztában volt azzal is, hogy ez igen veszélyes tud lenni, mert rágcsáló barátunk igen szereti az elektromos vezetékeket megrágni, ami ugye meg igen kellemetlen tud lenni, főleg egy repülőn. Viszont pilótánk nem tudott hová leszállni a terepviszonyok miatt. Viszont támadt egy ötlete. A gép orrát felemelte a magasba és elkezdett gyorsítani. Egyre magasabbra vitte a gépet, míg egyszer csak a rágás és a kaparás abbamaradt. Amikor később leszállt a repülővel egy reptéren, kiderült, hogy egy hatalmas sivatagi patkány mászott fel a gépére akkor, amikor tankolt. A patkány elpusztult, mert hát a sivatagi életmódhoz volt szokva és magaslati hideget már nem tudta elviselni.
És így van ez lelki értelemben is. „Ha közeledünk Istenhez” (Jak 4,8), akkor ugye nyilván ő is közeledni fog hozzánk. De ha közeledünk Istenhez, akkor megöljük a bűnös, önző életünket, és a régi élet nem fog uralkodni rajtunk. Éppen ezért fókuszáljunk Krisztusra. Ha ő van életünk középpontjában, ha ő van előttünk minden nap, akkor minden másnak hátat fordítottunk. Így hát bátorodjunk meg Istennek ezen a néhány szaván: „Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.”

Nem tudom, a testvéreknek mennyire ismerősek a következő nevek: Kiss Béla, Kovács Péter, Szabó Zoltán, Földi Piroska vagy Fazekas Gyuláné? Nem baj, ha nem ismerősek, de egy kicsit segítek, mert volt más nevük is és így talán be tudják a testvérek azonosítani őket: Kiss Béla, a cinkotai bádogos. Kovács Péter – kicsit híresebb, film is készült az ő életéről –, a martfűi rém. Szabó Zoltán, a balástyai rém. Földi Piroska, más néven Pipás Pista. Fazekas Gyuláné, a tiszazugi méregkeverő. Talán így már be tudjuk őket azonosítani. Mind sorozatgyilkosok voltak. Mindegyikkel kapcsolatban közös az, hogy börtönbe kerültek, de miért? Azért, mert az életük olyan fordulatot vett, amelynek a következménye. Nem éppen példás életnek nevezhetnék ezeket az életeket.
De tudunk olyan emberekről is, akiket meg tévesen ítéltek el, és akár évtizedeket töltötte börtönben. Nem is olyan régen olvastam egy cikket egy illetőről, aki harminchét évig volt börtönben ártatlanul. Egy szervezet segített rajta, amely azt tűzte ki céljául, hogy ezeket a kétes ügyeket újra felgöngyölítsék, újra elkezdték nyomozni, és bizony nem egy ügynél kiderült, hogy olyan bizonyítékok alapján ítélték el az embereket, amik igen ingatagok voltak. Ez a szegény illető pedig többször is mondta a rendőröknek, hogy nem ő követte el, és a nyomok is ezt bizonyították, de harminc évet leült a börtönben, és most augusztus 27-én szabadult harminchét év után.
És el tudom képzelni, amikor éppen ott ül a börtönben, és fölteszi magában ezt a kérdést: – Miért vagyok én börtönben? Miért vagyok én fogságban egyáltalán?
És azt gondolom, hogy a keresztyén embernek is fel kell tennie magában egy ehhez hasonló kérdést, ami a következőképpen hangzik: miért lettem Jézus Krisztus foglya? Miért vagyok az ő fogságában? Miért szólított meg Isten valamikor az evangéliummal? Vagy miért tárta fel előttem a kegyelmét és miért részesített abban a kiváltságban Isten, hogy akár naponta is beleszólhat az én életembe a Szentíráson keresztül? Miért ejtette rabul a szívemet? És miért világosított fel azzal kapcsolatban, hogy bizony, én eddig a világnak és saját kívánságaimnak éltem? És miért teszi ezt még most is? Miért értette meg velem azt, hogy Krisztus áldozata helyettem és érettem történt? Úgy hiszem, bátran feltehetjük ezt a kérdést magunkban a mostani szakasz alapján. És erre válaszoljunk is. Miért lettem Jézus Krisztus foglya?
… hogy Isten megszólítására válaszoljak
Megvallom őszintén a testvéreknek, hogy egészen húsz éves koromig nem igazán beszélgettem lányokkal. És valahogyan nem is hiányzott. Végig olyan iskolába jártam, ahol csak fiúk voltak. A középiskolai tanulmányaimat is elektrotechnikai technikusként végeztem, és egy ilyen intézménybe nem az a jellemző, hogy túl sok lány járna. Azt hiszem, talán az egész iskolában két lány volt, rájuk is furcsán néztünk, de nem a mi osztályunkba jártak. Két női tanárunk is volt, rájuk is furcsán néztünk, mert az egyik elektrotechnikát, a másik meg érintésvédelmet tanított, amik szerintem nem tipikus női tantárgyak.
De emlékszem az első párkapcsolatomra. Udvaroltam egy lánynak, de megvallom őszintén, hogy a kommunikáció nem volt az erősségem. Mikor föltett egy eldöntendő kérdést, nem mertem rá válaszolni. Pedig azt hiszem, egy ilyen kérdésre nagyon egyszerű a válasz: igen vagy nem. De nem mertem rá válaszolni, mert nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egy lánynyal nekem beszélgetnem, kommunikálnom kell. És olyan furcsán is éreztem magam lányoknak a társaságában. Most már ez érzés valamelyest elmúlt azért.
De emlékszem még egyébként a nyelvtanórákra, és a tanárom vizuális alkat volt, szeretett rajzolni, ami számomra is nagy segítség volt, mert én is ilyen típus vagyok. A kommunikáció sémáját rajzolta a táblára. Mert abban van egy vevő, aki fogadja az információt, és van valaki, aki közli az információt, a kettő között, ami pedig elhangzik, az maga az információ. Az teljesen egyértelmű, hogyha két ember kommunikál egymással, ha valaki föltesz nekem egy kérdést, arra válaszolni fogok. Tehát valaki elmond
nekem valamit és én arra válaszolok. Ez egyértelmű. Viszont a vevőnek, vagyis a hallgatónak azért az nem árt, ha olyan antennája van, aminek a segítségével meg tudja érteni azt, amit a közlő mondani akar. Egy istentisztelet alatt is nagyon fontos az, hogy milyen az antennánk. Megértjük-e azt, amit Isten mondani akar nekünk.
Beszélgettem már olyan emberrel, aki teljesen félreértette egy istentisztelet üzenetét, és valami olyan konklúziót vont le belőle, amiről szó nem volt.
Nekem például nem feltétlenül jó az antennám. Én a bal fülemre süket vagyok nagy részben. És sokszor megtörténik az, hogy amikor a fürdőben vagyok és éppen a lányomnak a ruháját mosom egy evés után, a feleségem a konyhából beszél hozzám, amiből természetesen semmit sem értek. Főleg úgy, hogy folyik a víz, közben megy a mosógép, nyitva van az ablak, és kintről az autóknak a zaja behallatszik. Ilyenkor, amikor végzek a mosással, akkor szépen elzárom a csapot, bemegyek a konyhába, és a következőket mondom a feleségemnek: – Édesem, mond el még egyszer az elejéről, mert semmit nem értettem.
És lelki téren is igaz az, hogy Isten kinyilatkoztatására, szavára válaszolnunk kell. De lehetséges az, hogy az antennákkal baj van és süketek vagyunk. Ugyanis annyi mindennel foglalkozunk az életben, hogy amikor Isten szól, egyszerűen nem halljuk meg, mert annyi minden üvölt mellettünk és annyi mindent végzünk egyszerre, hogy csak annyit érzékelünk, hogy Isten mondani akar valamit, de azt már nem tudjuk, hogy mit is valójában. Sokszor talán a csendességekre is úgy ülünk le, hogy zakatol a fejünk és már azt tervezgetjük, hogy a csendesség után mik a feladataim és hol fogom elkezdeni majd ezeket a feladatokat. Pedig egyszerűen az lenne a feladatunk egy ilyen csendesség alkalmával, hogy egyszerűen mindent elzárunk, mindent becsukunk. És a következőt mondani: – Urunk, itt vagyunk, és csak rád akarunk fókuszálni. Meg akarjuk hallani a te szavadat. Mert annyi minden körbevesz bennünket, de ha minden csak kiabál körülöttünk, akkor nem fogjuk meghallani Isten szavát.
De sajnos az is megtörténhet, hogy az antennánkkal semmi baj, meghalljuk, amit Isten mondani akar nekünk, csak éppen odáig nem jutunk el, hogy meg is cselekedjük. Legjobb példája ennek Bárák a Bírák könyvének 4. fejezetéből, ahol Isten megszólította őt azzal kapcsolatban, hogy menjen és ütközzön meg az ellenséggel a Tábor hegyénél. Az 5. fejezetből tudjuk, hogy nyilván miért nem tette ezt Bárák, mert ugye félt az ellenségtől. Ugyanis egy nagyon jól felszerelt ellenség volt, jó fegyvereik voltak, így olvassuk a 4. fejezetnek az elején, hogy kilencszáz vas harci kocsival rendelkeztek. Ezzel szemben Izrael meg semmivel nem rendelkezett, így olvassuk az 5. fejezetben, hogy negyvenezer embernél fegyver nem volt
található. Tehát semmijük nem volt. Debóra azonban magához hívja ezt a bátor harcost, és így fogalmaz: „Avagy nem parancsolta-é meg az Úr, Izráelnek Istene: Menj és vonulj fel a Thábor hegyére…?” (Bírák 4,6). Ez a Károli fordításból hangzik, de nagyon szépen fogalmaz. Magyarán már szólt Isten Báráknak és Debóra így hívja magához, hogy: – De figyelj már, nem szólított meg téged az Isten? „Avagy nem parancsolta-é meg…?” – Dehogynem! Csak nem mert elindulni. Tehát ő hallotta Isten szavát, értette, amit Isten mond, csak nem mert elindulni. Úgymond cselekvőképtelen volt. „Avagy nem parancsolta-é meg…?” – tehát ő nem volt süket, nagyon is értette, hogy Isten mit akar, csak éppen nem akart menni.
És föltehetjük bátran ezt a kérdést: melyik csoporthoz tartozunk? A süketekhez? Akik annyi mindennel leterhelik magukat, hogy már nem is hallanak? A hallókhoz? Azokhoz, akiknek semmi baj a fülükkel, csak éppen cselekvőképtelenek? Vagy azokhoz, akik hallanak és aszerint is cselekednek?
Gondoljanak csak a testvérek arra, amikor először megszólított benneteket Isten, amikor feltárta a kegyelmét. Hogyan kezdődött ez az Istennel való beszélgetés? Isten megmutatta azt, hogy milyen a mi szívünk, hogy mennyire távol vagyunk Istentől. És erre hogyan válaszoltunk? a következőket mondtuk: – Uram, igazad van teljes mértékben. Tehát válaszolok Isten szavára, és erre Isten megint válaszol. Mit mond? Hát ezért halt meg éretted Jézus Krisztus a kereszten, hogy ne te hordozd el a bűneidnek a súlyát, hanem azt Jézus Krisztus elhordozza. Egy beszélgetés történik. Isten elmond valamit és én arra válaszolok, és erre Isten megint válaszol. Ez így történt a megtéréskor: Isten megszólított az evangéliummal és azt mondtam, hogy Uram, teljes mértékben igazad van, mert ezt te mondtad és ez így van.
Ám ez a beszélgetés nem fog megszűnni, hanem ez ugyanúgy folytatódik egy keresztyén ember életében. Isten folyamatosan beszélő Isten, folyamatosan szól. A kérdés pedig az, hogy erre válaszolunk-e. Megértjük-e – ez az első kérdés –, tehát meghalljuk-e, megértjük-e és cselekedjük-e azt, amit Isten mond? Ez egy nagy kérdés. Mert itt arról olvasunk, hogy Pál apostolnak Isten kijelentett valamit, és Pál apostol azt megértette és aszerint is cselekedett. Ezt látjuk az egész életében. Hát mit mondott neki Isten?
…hogy Krisztus teste egységéért küzdj
És így jutunk el a második pontra: mit mondott Isten Pál apostolnak, miért vagyok én Krisztus Jézus foglya, miért ejtett rabul alapvetően? Azért, hogy Krisztus teste egységéért küzdj.
Azt hiszem, mindannyian szeretjük a titokzatos dolgokat. Én szeretem az olyan filmeket és regényeket, amelyeknek a végén van a csattanója. Attól függetlenül, hogy rengeteg részt láttam, mondjuk a Columbo sorozatból, valójában nem volt a szívem csücske, mert 99%-ban lehetett tudni már az elején, hogy ki a gyilkos benne. És így nézte végig az ember az éppen aktualis 45 perces részt.
Pál apostol is beszél egy titokról, ami a régi időkben nem volt egyértelmű olyan mértékben, mint az apostol idejében. Ez pedig nem más, mint az, hogy zsidó és pogány ember egyek Krisztusban. És ez egy nagyon fontos üzenet, hogy megértsük. Fontos azt tudnunk, hogy mindenki, aki keresztyén, egyenlő mindenkivel, aki szintúgy keresztyén. Galata levél ezt így fejezi ki: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (3,28). A gyülekezet egysége az Újszövetség egyik legmeghatározóbb üzenete. És hogyan tudjuk ezzel leginkább megszomorítani Istent? Úgy, hogyha az egyház széttagolt, megosztó, egymással harcoló. Hogyha klikkekre és csoportokra oszlik, amely során nyilván az egyik csoport elfogadja a másikat, a másik csoportot meg nem. Hogyha a csoportbontás alapján az egyik személyt többre tartjuk a másiknál vagy akár magunkat jobbnak gondoljuk. Hogyha felmagasztaljuk magunkat és egyáltalán nem a rászorulók szolgáivá válunk.
A 4. fejezet hogyan is folytatja itt az Efézusi levélben? „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok, teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel; viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével.” (4,1-3). Furcsa így kimondani, mert Isten hatalmas és nem mintha neki bármi is nehezére esne, de most engedjék meg a testvérek tőlem ezt a megfogalmazást: Isten nagy erőfeszítést tett ennek az üzenetnek az átadására és arra, hogy ez valósággá váljon, hogy zsidók és pogányok egyek Krisztusban. Ezért Krisztusnak meg kellett halnia, és ez éppen ezért nem egy apróság volt. Az Efézusi levél pont azért íródott, hogy elmagyarázza nekünk ezt, hogy ott van Krisztus teste, aminek mi részesei, tagjai vagyunk. Mindannyian egyek vagyunk Krisztusban és Pál az, aki ezt kifejti, elmagyarázza nekünk, mert ez kijelentetett neki.

És biztos vagytok itt néhányan, akik a következőt gondoljátok: én nem harcolok itt az egyház egysége ellen, tehát nem vagyok ellene igazából, minden vasárnap itt ülök a helyemen és ezzel nem zavarok senkit sem. Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban két negatív megközelítés létezik. Az egyik, aki ténylegesen rombol, a másik pedig az, aki semmihez nem járul hozzá. Merem állítani, hogy a keresztyének nagy többsége ebbe az utolsó kategóriába esik. Nem harcolok az egyház egységéért, de nem is segítem
elő. De mégis mit kell akkor tenni? Nyomtassak ki mondjuk egy hatalmas posztert és tegyem rá egy szendvicsdeszkára, amibe meg be lehet bújni és járkáljak itt a környéken? Vagy írjak alá valamilyen petíciót? Mit jelent ez pontosan? Hogyan tudok harcolni Krisztus teste egységéért? Így jutunk el a lényeghez: a gyülekezetben az egység ösztönzése a lelki ajándékok szolgálata révén történik. A gyülekezetben az egységet úgy lehet a legjobban fenntartani, hogy azt az ajándékot, amit Jézus Krisztus üdvözítő kegyelme által kaptál, felhasználd mások javára. Olyanok számára, akiknek szüksége van rá.
Remélem, most már látod, testvérem, hogy mit jelent a Krisztus teste egységének a fenntartása. És mit jelent ezért küzdeni. És válaszoljunk bátran erre a kérdésre. Az elmúlt évben tettem bármit is annak érdekében, hogy Pasaréten a gyülekezet épüljön? Bármilyen erőfeszítést tettem azért, hogy valaki megértse az evangéliumot? Hogy a Krisztus testébe beépüljön? Aki eltávolodott Krisztustól, azt segítettem abban, hogy újra lángoljon Krisztusért? Ha nem, akkor mondjuk ki az igazságot: a pasaréti gyülekezetben semmit sem tettem azért, hogy Krisztus teste épüljön, erősödjön. De nem is kell kétségbeesni, hiszen pontosan azért vagyunk itt, hogy Isten ebben is tudjon bennünket formálni, megszólítson, másrészt figyelmeztessen és bátorítson, hogyha eddig nem tetted, akkor most már nosza, indulj útnak.
De az apostol pontosít. Hogyan lehet ezért az egységért küzdeni? Vagy mivel lehet küzdeni? Így fogalmaz: „Ha ugyan hallottatok az Isten kegyelme megbízásáról, amelyet nekem adott a ti javatokra.” – „Isten kegyelme megbízásáról” –, itt egy sáfárságról van szó. Magyarán egy házfelügyelői, gondnoki tisztségről. Ezt a feladatot kapta az apostol. És ez alatt sok mindent lehet nyilván érteni, de egy olyan valakiről van szó, aki valaki másnak a tulajdonát felügyeli vagy kezeli. Tehát kaptunk valamit Istentől, ugyanúgy, ahogy az apostol kapott valamit Istentől és ő ennek gondnoka lett. Kérdés az, hogy ezt a gondnokságot hogyan. Hogyan vagyunk mi is felügyelők, amiket Isten számunkra ad.
Talán ismerik a testvérek a házőrzőket. Amikor például elutazunk több hétre valahová, akár vidékre, akár külföldre, három-négy vagy akár öt hétre, és nyilván ilyenkor aggódunk, hogy mi lesz a lakással, az ott egyedül fog állni. Nehogy betörjenek hozzánk, hívunk egy segítséget, mondjuk egy rokont vagy egy ismerőst. Milyen lenne, hogyha addig ott laknál a házunkban? – hangzik feléje a kérdés. Én voltam egy ilyen helyzetben. Az egyik régi ifisem hívott magához, hogy vigyázzak a lakásra, amíg ők távol vannak.

Hadd írjak le két rémálmot ezzel kapcsolatban.
A „házőrző” átrendezi a házadat. A fehér falakat rózsaszínre festi. A ber- ber szőnyeget rongyszőnyegre cseréli. Absztrakt műanyag szék áll kényel7
mes kanapéd helyett. Mi a mentsége? „A ház nem fejezte ki azt, ami vagyok. Olyan ház kellett, mely megmutatja ki vagyok.”
Erre mi a válaszod? „Hiszen nem is a tiéd! Az én lakóhelyem nem azért van, hogy a te egyéniségedet tükrözze vissza! Arra kértelek, vigyázz a házamra, nem arra, hogy birtokba vedd!” Szeretnél ilyen őrzőt?
De nézzük a második rémálmot. Ő nem festi újra a házat, ellenkezőleg: inkább elhanyagolja. Nem mossa el a piszkos edényt, nem ágyaz be, nem viszi ki a szemetet. „Csak ideiglenesen tartózkodtam itt. Tudtam, hogy nem bánod” – mondja.
Naná, hogy bánod! Van fogalma róla, mibe került neked ez a hely?

Mindkét „házőrző” ugyanabba a hibába esett. Úgy viselkedtek, mintha a lakás az övék lenne. Hogy tehettek ilyet?
De azt is kérdezhetnénk, mi hogy tehetünk ilyet. „Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.” (Zsolt 24,1). Valójában minden az Istené. A házad, a kocsid, a családod, a gyermekeid, a feleséged, a férjed. Minden, amit csak el tudsz képzelni. És mindezeket mi csak egy bizonyos időre kapjuk, és a kérdés az, hogyan élünk velük.
És az apostol még mindig pontosít, hogy ez a gondnokság mit is jelent. Isten kegyelmével kapcsolatban használja ezt a kifejezést. Isten kegyelmét ő is kapta, és a kérdés az, hogy ezt a kegyelmet mire használja. Felhasználja-e egyáltalán? Pál apostolra bízta Isten az ő kegyelmét, de nem csupán Pálnak a javára, hanem azért, hogy ezt a kegyelmet a pogány olvasók javára is használhassa az apostol. Pál hű gondviselője legyen annak a kegyelemnek, amit kapott, de másoknak az életében is. Ő ezért kapta.

Ha Isten kegyelme csak a mi személyes hasznunkat kellene, hogy szolgálja, akkor mi értelme annak, hogy Isten itt hagyott bennünket a földön? Akkor miért nem ragadott magával rögtön, amikor hitre jutottunk? Pontosan azért hagyott itt: te megértetted, add tovább. Pál és mi is elfogadtuk Isten kegyelmét, valójában az nemcsak nekünk szólt, hanem Isten e kegyelem sáfáraivá tett minket mások javára. „Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.” 1Kor 4,1-2. Vagy Péter 1. levelében olvassuk a 4. fejezet 10. versében: „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” Kaptátok Istentől, használjátok is!
Bizonyos értelemben mindannyian Isten kegyelmének az ajándékozói vagyunk, és talán azt hiszem, mindannyian ismeritek a következő fogalmat: újra-ajándékozás. Amikor valakitől kapok valamit és azt továbbadom. Például szoktam kapni csokoládét valakitől amikor eljön hozzánk vendégségbe és megvallom őszintén, nagyon szeretem a csokoládét, de
pórbálok tőle szabadulni, mert jó lenne nem megenni. Ha pedig a feleségemmel elmegyünk valahova vendégségbe, akkor nekünk is mindig az a kérdés, hogy mit vigyünk ajándékba. Benézünk a kamrába és ott van az ajándékba kapott csokoládé, fájó szívvel, de inkább továbbadom, mert legalább nem én eszem meg. Újra-ajándékozás. Sokan ismerjük és sokan használjuk még akkor is, ha nem valljuk be. nyilván ezzel az újra-ajándékozással az a probléma, hogyha továbbadjuk, akkor már nincs ott. Én már nyitottam úgy ki a kamrát, hogy van ott egy jó kis csokoládé, amit kaptam valakitől, akkor most szépen megeszem, már a számban is éreztem az ízét, és mikor kinyitom a kamrát, akkor azt látom, hogy nincs ott. Na jó, akkor visszacsukom a kamra ajtaját, nem eszünk semmi finomat.

De az Isten kegyelme nem ilyen. Ez az érdekesség. Mert amit mi kaptunk, ahogyan mi kaptuk a kegyelmet és azt továbbadjuk, az nem fog a mi életünkből eltűnni. Gondoljatok egy olyan csokoládéra, amit megkapsz, továbbadod, akkor ugyanúgy ott van a te birtokodban. Megeszed és még mindig ott van. Hát én nagyon örülnék egy ilyen csokoládénak, nem? Még mindig ott marad a kamrában, és tudnám így osztogatni mindenkinek, nem? Na, Isten kegyelme ilyen: megkaptad és ezt úgy tudod továbbadni úgy, hogy az továbbra is a te birtokodban marad. És ezzel bátorítom a testvéreket, hogy ebben járjunk is elöl. Ez egy olyan ajándék, amit tovább kell adnunk és úgy tudjuk továbbadni, hogy közben a miénk is marad. Nem kell azért félni, hogy ha továbbadom, akkor mi lesz. Mondjuk, kapok ingyen egy autót, és akkor mi lesz, hogyha továbbadom. Hát nem kell attól félni, mert egyébként Istené, nem? Kapok egy csokoládét, azt továbbadom. Kaptam Isten kegyelmét, továbbadom, mert Isten adta és másnak a javára használom. Miért tartogatnám magamnak? Miért vagyok Jézus Krisztus foglya? Azért, hogy Isten kegyelmét továbbadjam.
… hogy ne a körülményeket, hanem Isten útját lássam
Ha valaki az evangéliumért kiáll, valaki elkezd Isten megszólítására, Isten szavára válaszolni, valaki elkezdi Isten kegyelmét továbbadni, az valószínűleg nehéz helyzetbe is fog kerülni, ahogyan az apostol is nehéz helyzetbe kerül. Így nevezi itt magát: „Ezért vagyok én, Pál, a Krisztus Jézus foglya értetek, a pogányokért.” Egy igen nagy nehézségben volt az apostol és tudjuk jól, hogy miért. Mert ő erről beszélt, az evangéliumban, Krisztus kegyelméről. És amikor ezt a levelet is írta, tudjuk jól, hogy körülbelül öt évig volt fogságban, két évig Cézáreában, aztán a többit Rómában töltötte. És azt is ismerjük, hogy az Apostolok Cselekedetei 23-tól egészen az Apostolok Cselekedetei végéig miért történt mindez az apostollal. Ázsiából származó zsidó emberek Jeruzsálembe mentek, hogy hamis vádakkal az apostolt elítéljék. Azzal vádolták, hogy a pogány Trofimoszt a
templom tiltott területére vitte, ami egyébként egyáltalán nem volt igaz. Pálnak először a Szanhedrin előtt, azután Félix római kormányzó előtt, majd Fesztusz és Agrippa király előtt kell védekeznie. Agrippa kész lett volna elengedni, de az apostol a császárhoz fellebbezett. Így Cézáreából Rómába vitték, ahol házi őrizetben volt egy katonával összebilincselve (lásd: ApCsel 23-28).
Tehát zsidó vádak alapján tartóztatták le, de Pál nem tartotta magát zsidó fogolynak. Római hatóság tartotta börtönbe, de nem tartotta magát római fogolynak. Noha Cézárhoz fordult, de nem tartotta magát cézár foglyának. Jézus Krisztus sáfára volt, akit Jézus vérén vásárolt meg magának Isten. Különleges feladatot kapott, méghozzá azt, hogy a pogányokhoz vigye el az evangéliumot. Ezért Jézus Krisztus foglyának tekintette magát. Bárhová ment, bármi is történt vele, Krisztus irányítása alatt állt, Ura beleegyezése nélkül semmi nem történhetett vele.
És azt hiszem, a keresztyén életben nagyon fontos az, hogy ezt a távlatot megértsük. Azt, hogy miként tekintünk a körülményeinkre és miként reagálunk azokra. Ha közvetlenül csak a körülményeinket látjuk, akkor a körülményeink irányítanak bennünket. Jól érezzük magunkat, ha jók a körülmények, viszont nyomorúságosnak érezzük, ha rosszak a körülmények.

Ha Pál is csak a körülményeit látta volna, akkor feladhatta volna az evangélium hirdetését. – Hát milyen helyzetben vagyok? Hát itt vagyok börtönben. Ha azt hitte volna az apostol, hogy az élete végső soron az üldözői, börtönőrei vagy a római kormány kezében van, akkor kétségbeesetten feladta volna. De Pál apostol más szemszögből látja a dolgokat és teljes mértékben megváltó Urára hagyatkozott, arra, aki az életét adta őérette. Az apostol sem tudta a jövőjét. Sőt, talán még ő maga sem értette meg szenvedései mögött rejlő isteni célokat, de tudta azt, hogy jövője, szenvedései és életének minden más területe teljesen az Ura kezében van.

Te mire tekintesz, testvérem? A körülményeidre? Akkor hadd figyelmeztesselek, biztosan kétségbe fogsz esni, mert akkor azt fogod látni, hogy ezek olyan hatalmas dolgok, amikkel egyedül nem fogsz tudni megbirkózni. Legyen benned ugyanaz a lelkület, ami mondjuk Pál apostolban is volt és ő nem a körülményeket látta, hanem azt, hogy ezek mögött megváltó Ura munkálkodik. És persze nekünk sem kell feltétlenül megfejteni a mögöttes célokat és okokat, csak elég azzal tisztában lenni, hogy Isten ott van, ő van minden mögött.
A vízitúrákat minden alkalommal egy kis gyorstalpalóval kezdtük az újoncok miatt. Mire kell figyelni, amikor beülsz a hajóba, hogyan kell evezni, de a legfontosabb, hogy bízz a kormányosban. Amikor azt érzed, hogy jön egy nagy zúgó vagy jön feléd egy hatalmas nagy bokor, akkor nem az a feladatod, hogy belekapaszkodj a bokorba vagy mindent eldobj és bele10
ugorj a vízbe, hanem szépen fogod a lapátot, beteszed magad mellé, megfogod a hajó oldalát és túlesünk azon a veszélyes szakaszon. Bízunk a kormányosban. Volt olyan, aki nem bízott a hajó kormányosában, és egy nehezebb szakaszon mindent rögtön eldobott, ugrott a vízbe, vele együtt borult a hajó, a vacsoránk pedig elúszott. Én is voltam hasonló helyzetben, de azt kellett magamban mondanom, hogy te vagy kormányos ezért megbízom benned. Ha pedig egy bokron keresztül vezetett a kormányos, akkor el kellett fogadnom, hogy pókhálós leszek.
Nem a körülményekre kell tekinteni, hanem megbízunk Jézus Krisztusban, aki az életünket irányítja, aki ott van minden történés mögött. És nyilván nem fogjuk érteni sokszor, hogy mit miért tesz Isten, mert ő Isten, én meg a gyermeke, a teremtménye vagyok, csak bízom benne.

Miért vagyok Jézus Krisztus foglya? Nézzetek Pál apostolra. Bármilyen helyzetben is volt, minden mögött azt látta, hogy Ura munkálkodik. Börtönben csücsülök? Akkor beszélek a börtöntöltelékeknek Jézus Krisztusról. Össze vagyok zárva egy illetővel, egy rendőrrel? Akkor beszélek neki Jézus Krisztusról. Elhurcoltak engem ide vagy oda? Akkor bizonyságot teszek Jézus Krisztusról. Ő nem arról tett bizonyságot, hogy most milyen nehéz helyzetben van és ti biztos nem voltatok még ilyen nehéz helyzetben. Krisztusról beszélt és az evangéliumról. Lássátok meg ti is ezt, testvéreim. Így tudott munkálkodni Isten Pál apostolon keresztül, hogy ő Jézus Krisztusra mutatott minden helyzetben. Körülményeitől függetlenül mindig Jézus Krisztust látta. Miért vagyunk mi is Jézus Krisztus foglyai? Azért, hogy erről tegyünk bizonyságot. Krisztusra mutassunk.
És ezzel szeretném most már bezárásul bíztatni a testvéreket: ezért lettünk foglyok, ezért fogta meg Isten a szívünket, ezért ejtett rabul bennünket, hogy amikor ő megszólal, akkor mi arra válaszoljunk. De nemcsak szavakkal, hanem úgy, hogy amikor innen kimennek a testvérek, akkor azt meg is éljék, amit megértettek, akkor aszerint is cselekednek, éljetek. És azért, hogy Krisztusra mutass.
Ezzel bátorítom a testvéreket és ezért is imádkozzunk, legyünk így egy imaközösségben.

Nem is olyan régen olvastam egy fiúról, aki 17 évesen a középiskolát a legjobb eredménnyel fejezte be. Orvosin szeretett volna továbbtanulni és így be is nyújtotta a jelentkezési lapját. A több ezres túljelentkezés ellenére felvették az orvosi karra és szeptemberben megkezdhette tanulmányait. Megtért hívő fiú lévén azon gondolkozott el, hogy vajon mire is hívta el őt Isten és valahogy arra jutott, hogy talán nem is az orvosin kellene lennie ilyen jó körülmények között, hanem igazából külföldön kellene valamilyen szolgálatot vállalnia. Az első év vége felé azonban nem érezte túl jól magát, állandó kimerültséget tapasztalt. Kivizsgáltatta magát és kiderült, hogy akut fehérvérűsége van. Pár hónappal később meg is halt. A történethez még az is hozzátartozik, hogy fél évvel a halála előtt megházasodott, felesége szintúgy odaszánt életű hívő ember volt.
Miért történt mindez? Tehetjük fel joggal a kérdést és ha a világ teológusai az elkövetkező 50 évben csak emiatt dugják össze a fejüket, hogy megválaszolják ezt az egyszerűnek tűnő kérdést, valószínűleg akkor sem fognak tudni rá válaszolni. Isten célja rejtély marad ennek a fiatal fiúnak az esetében. Miért vették fel sok imádság után az orvosi egyetemre, ha nem érhette meg annak befejezését? Honnan jött a miszsziói elhívása? Miért volt benne annyi tehetség, ha nem használhatta őket? Miért szabta Isten ilyen rövidre az ő életét, míg sok alkoholista és kábítószeres sokszor igen magas kort ér meg? Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kábítószeres meg az alkoholista haljon meg sokkal előbb, de miért történik ez így? Miért engedi ezt Isten főleg a család életében? Szülő, házastárs életében miért enged meg ilyet Isten?

Amikor persze egy-egy ilyen történetet a saját bőrünkön tapasztalunk, rögtön a következő kérdés fogalmazódik meg bennünk: – Miért tetted ezt, Uram? Persze azt is őszintén be kell ismernünk, hogy ezekben a helyzetekben Isten sokszor nem is válaszol. Csak várunk, csak várunk és nem történik semmi.
Ezzel kapcsolatban azonban szeretnék három igét a testvérek elé hozni. „Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti.” (Péld 25,2). Prédikátor 11,5: „Ahogyan nem ismered a szél útját vagy a csontok formálódását a terhes asszony méhében, éppúgy nem ismered Isten munkáját, aki mindent alkotott.” (Préd 11,5). Teljesen egyértelmű, hogy Isten munkájába nem fogunk belelátni, bármennyire is szeretnénk teremtmény mivoltunkból fakadóan. A Korinthusi 1. levélben is van egy ismert ige, ami valószínűleg mindenkinek a fejében cseng: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.” (1Kor 13,12). Az egész képet itt az életünkben, soha nem fogjuk megérteni. Soha nem fogjuk megismerni, hogy miért tesz Isten dolgokat. Szeleteket lehet, hogy megismerünk vagy megértünk, de a teljes képet nem fogjuk megismerni egészen addig, amíg nem leszünk az örökkévalóságban. Itt a földi életben pedig el kell fogadnunk azt, hogy az ismeretünk részleges és töredékes.
Az előző alkalommal már említettem a testvéreknek, hogy a „kísértés” szó nem jó fordítás, mert itt „próbatételnek” kellene. Nyilván talán a testvéreknek megint csak a szemük előtt van az az ige, amit ugye a Miatyánkban is elmondunk többször: „és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”. Miért van az, hogy ott azért imádkozunk, hogy „és ne vigy minket kísértésbe”, itt meg azt mondjuk, hogy teljes örömnek tartsátok a kísértést? Nagyon egyszerű, mert ez a szó a görögben ugyanaz az a szó, csak a szövegösszefüggés alapján tudjuk eldönteni, hogy próbatétel vagy kísértés a helyes fordítás. Itt próbatételnek kellene fordítani. A Miatyánk rész nagyon jól fordítja, mert a kísértés egy óriási erő az életünkben és ott azért imádkozunk, hogy abba mindenható Urunk ne vigyen minket. Viszont a próbatételt tartsuk örömnek, mert az valamit munkál a szívünkben, valamit feltár előttünk Isten.

És az előző alkalommal már megnéztük, hogy miket tár fel Isten a próbatétel során. Ezeket szeretném csak nagyon röviden elismételni és aztán megyünk tovább. Hat dolgot néztünk meg.
Az első: hitünk erősítése. Azért rak bele bizonyos helyzetekbe, hogy mi ott és akkor hozzá meneküljünk. És ha elbukunk, azt mutassa meg nekünk, hogy a hitünk bizony nem ő belé kapaszkodott. Mindig van lehetőség a megjobbításra nyilván, ha felismertük ezt az állapotot. Ha legközelebb belekerülök egy ugyanilyen helyzetbe, akkor bízzak Istenben. Tehát a próbatétel feltárja azt, hogy kiben bízunk valójában.

Másodszor: a megpróbáltatások megaláznak bennünket. Ha egy helyzetben elbukunk, akkor emlékeztessen bennünket ez arra, hogy nem vagyunk jobbak a másiknál. Ha eddig úgy gondoltam a másikra, hogy ő milyen alávaló és milyen nehezen tudja követni Krisztust én persze nála sokkal jobb vagyok. De ha egy ugyanolyan helyzetbe belekerülök, mint ő, lám-lám, én sem tudok megállni. Legyünk alázatosak. Tehát a megpróbáltatások megaláznak bennünket.
Harmadszor: a megpróbáltatások megmutatják, mennyire függünk világi dolgoktól. Mennyire szeretjük a pénzt, a hatalmat, az elismerést, a tulajdonunkat, és valójában Istentől is csak ezeket az ajándékokat várjuk. Ha pedig Isten elveszi ezeket az ajándékait, akkor hogyan fogunk erre reagálni. Megmutatja mi van a szívünkben az első helyen, kit szeretünk valójában. Így jutunk el a következő részre is, ugyanis a próbatételek megmutatják, hogy mit vagy kit szeretünk valójában. Csakugyan teljes szívvel, teljes odaadással szeretjük az Urat? Nagy kérdés ez szerintem mindannyiunk életében, és erre a kérdésre őszintén csak a nehézségekben tudunk válaszolni. Mondhatom én a testvéreknek azt, hogy én nagyon szeretem az Urat, de legyek egy próbában és ott derül ki valójában, hogy tényleg valóban szeretem az Urat.
Az ötödik: a próbák a mennyországra helyezik a figyelmünket. Ugye egy-egy nehéz helyzetben bizony többet imádkozunk, többet olvasunk bibliát, jobban ráhagyatkozunk Istenre. És ezzel talán azt is akarta megmutatni Urunk, hogy ez eddig nem így volt, lelki dolgok a háttérbe kerültek az életünkben.
A hatodik: a próbatételek célja az, hogy bizony ezzel másoknak is tudunk segíteni. A nehézségekben tudunk egyrészt az Úr Jézus Krisztusra mutatni, másrészt ezen keresztül másoknak segíteni.
Menjünk hát tovább és nézzük meg az utolsó két lehetséges okot, amiért is Isten engedi a próbákat a hívő keresztyén ember életében.
Hetedszer: a megpróbáltatások során megtanuljuk értékelni Isten- nek azon áldásait, amiket addig észre sem vettünk. A kényelmes élet sok eset3
ben azt eredményezi, hogy elkezdjük értékelni a világot, a világ dolgait, a kényelmet, az örömöt. A megpróbáltatások során azonban az ember elkezd lelki dolgokat értékelni. Pl. nehéz helyzetben fontossá válik az imádság, az Isten előtt való elcsendesedés, csupa olyan dolog, amivel a jólétben nem feltétlenül foglalkoztunk. És azért valljuk meg, hogy Isten rengeteg mindennel megáldott bennünket: üdvösséggel, szent Fiával, aki a kereszten meghalt, azért, hogy nekünk örök életünk legyen; megáldott Igéjével, amit naponta olvashatunk is és amiből megszólíthat bennünket; megáldott az olvasás ajándékával, ami mondjuk egy pár száz évvel ezelőtt nem volt olyan természetes.
Gondoljanak a testvérek például Dávidra. A 63. Zsoltárban a következőket: „Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít. Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem. Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám. Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem. Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok.” Tehát itt Dávid nagyon nehéz helyzetben van, a pusztában, üldözik éppen. Visszaemlékszik arra, hogy Isten hogyan munkálkodott az életében. Így fogalmaz: – Te voltál a segítségem régen, ezért nagyon jól tudom, hogy most is meg fogsz engem segíteni, és most ezért áldalak Téged. Persze most még nem tudom, hogyan fogod ezt tenni, de tudom, hogy cselekedni fogsz, mert néhány héttel ezelőtt is cselekedtél. Dávid emlékszik arra, hogy az Úr ott volt az életében. Most abban a nehézségben még nyilván Dávid sem érzékeli, de aztán tudjuk nagyon jól, hogy abból is megszabadul. Az Úr tetteiről énekelt és hálát adott. Visszaemlékezett, mivel segítette meg őt az Úr.

A testvérek közül biztosan sokan hallottak már Stephen Hawking nevéről. Aki a krisztuskövetés értelmében nem volt igazán pozitív példa, sőt egy-egy könyvében arra bíztatja olvasóit, hogy ne higgyenek Istenben1. Egy nagyon ritka betegségben szenvedett, degeneratív idegizom-rendellenességgel, röviden ALS-ben (amiotrófiás laterálszklerózis), amely a mozgatóidegeknek a folyamatos, megállíthatatlan sorvadását jelentette. Egy idő után beszélni sem tudott, és egy olyan számítógép segítségével tudott kommunikálni a világgal, ami az ujjának a legkisebb érintésére is reagált. Elmondta, hogy mielőtt beteg lett volna, nagyon kevés érdeklődés volt benne az élet iránt. Én egy ilyen életunt filozófusnak tudnám őt elképzelni valójában. Egy tömény unalomnak nevezte az életét, igen sokat ivott és keveset dolgozott. Amikor megtudta, hogy ALS szindrómában szenved és várhatóan két éve van hátra, ennek a diagnózisnak a végső eredménye a megrázkódtatást leszámítva, így fogalmazott, hogy rendkívül jó hatással volt rá. Azt mondta magára, hogy mióta beteg, boldogabb ember, mint korábban. És egy mondatot idézek tőle: „Amikor az ember elvárásai nullára csökkentek, akkor mindennek örül, amije van.”
Ez lelki értelemben is teljesen igaz. Mindennek örülnünk kellene, amink van. De valljuk meg őszintén, sokszor nem ilyenek vagyunk. Amikor többet kaptunk, több pénzt, akkor mit akarunk még? Még több pénzt, mert az mégsem elég. Mindig többet és többet akarunk. A jólétben, a kényelemben az ember elfeledkezik arról, hogy Isten mennyi mindennel megajándékozta. És ebben a helyzetben az ember még többet akar.
Sok keresztyén gondolkodó már felvetette azt a kérdést, hogy vajon a könnyű élet vagy a próbákkal teli élet jobb keresztyénként? Szinte kivétel nélkül arra jutottak, 1 lásd: Stephen Hawking: Az idő rövid története, Maecenas Könyvek, 1989.
hogy a keresztyén jóléti államokban inkább sokkal nagyobb a probléma, mint ott, ahol üldözik a keresztyéneket.
Érdekes, hogy a kommunizmus alatt, amikor az egyházra súlyos elnyomás nehezedett, amikor a lelkészeket egy kis zsákfaluba bármikor elküldhették és akit tudtak el is küldtek, amikor a keresztyénségnek nagy ára volt a hit nemcsak megmaradt, hanem ebben az ellenséges környezetben még növekedett is. Ezzel szemben mi a helyzet a nyugati-keresztyénséggel, amiben már bizony mi is benne vagyunk. A Krisztus iránti odaszánás erejét vesztette. Lelki dolgokkal kapcsolatban a közöny teljesen megszokott. Gyülekezeti alkalmak látogatottsága „ha éppen ráérek” témakörbe esik, persze akkor is, ha olyan az alkalomtartó és a téma.
Lehetséges, hogy mennyei Atyánk azért engedi meg gyermekei életében a próbákat, hogy ne gyengüljenek el? Engedjetek meg tőlem egy őszinte választ: szerintem igen. Bármennyire is fáj, bármennyire is nehéz kimondani és megfogalmazni ezeket a szavakat.
„De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róm 5,3-5

Vagy gondoljanak a testvérek a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetére, ahol a hithősökről olvashatunk. Persze valljuk meg őszintén, hogy sokan igen távol állunk ettől a megfogalmazástól, de mikor lettek hithősök. Nem a kényelemben, nem a jólétben és nem az egészségben, amikor minden rendben ment az életükben. Akkor emelkedtek ki, amikor a legnagyobb nehézség közepette is Istenhez kiáltottak. Ezek az emberek pedig elutasították a világot, mert Isten iránti szeretetük és az, ahogyan Isten már munkálkodott az életükben, sokkal nagyobb hatással volt rájuk, mint a világ. Így fejezi be ugye a Zsidókhoz írt levél írója ezt a szakaszt, a 11. fejezetnek a végén, hogy éppen ezért: „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült.”
Az evangéliumokban olvassuk2 azt, amikor Jézus arra kéri a tanítványait, hogy szálljanak hajóra és menjenek át Bethesda városába. Közben ő felment a hegyre imádkozni és onnan egész jól be lehetett látni az egész tavat és azt is, amikor a tanítványok „küszködnek az evezéssel, mert ellenszelük van.” A bibliai beszámoló elmondja, hogy „a negyedik éjszakai őrváltás idején a tengeren járva közeledett feléjük, és el akart menni mellettük.” Kora estétől kezdve a negyedik őrváltásig hét óra telik el. Jézus hét órán keresztül engedte, hogy a tanítványok harcoljanak az erős széllel, mielőtt segítségükre sietett volna.
És időnként nekünk is megengedi, hogy küszködjünk egészen addig, amíg be nem látjuk rászorultságunkat. Engedi, hogy a nehéz helyzetekben eszünkbe jusson mit is tett, és tanuljunk meg ezekben a helyzetekben rátekinteni és tőle kérni segítséget.

Hetedszer, az Úr a megpróbáltatásokat a nagyobb hasznosság érdekében engedi. Pál apostol ezt a következőképpen fejezte ki: „Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. 2Kor 12,10. 2 Mk 6,45-52; Mt 14,22-33; Jn 6,16-21
Nem is olyan régen olvastam egy történetet egy fiúról, aki születése óta mozgássérült volt. A járás és a beszéd nagyon nehéz volt a számára, de mégis elment egy keresztyén táborba. Az első naptól kezdve látszott, hogy az idősebb gyerekek nem fogják maguk közé fogadni ezt a sérült gyereket, mert ezek a fiatalok már igen korán társadalmi erőre épülő rangsort vezettek be. Nyilván volt egy „menőkből” álló csoport, amely főleg jó testfelépítésű fiúkból és csinos lányokból állt. Semmilyen részvétet nem tanúsítottak egy sérült gyermek felé, ahhoz túlságosan is önteltek voltak. Különben is megterheli a csoportot, ki képes végighallgatni akár csak egy mondatot is tőle, majdnem 3-4 percbe telt mire egy mondatot úgy ki tudott nyögni, hogy azt mindenki megértette. Természetesen a többiekkel szemben is keményen léptek fel, akik nem voltak olyan szépek és nem voltak olyan erősek, hogy megvédjék magukat.

A „menőkből” álló csoport természetesen kigúnyolta a sérült fiút. Úgy beszéltek vagy éppen úgy jártak. Mmmmiiiiikkor lllllesz az ebbbbbéd? Azután mindannyian hisztérikus nevetésben törtek ki. Persze akkor sem zavartatták magukat, ha mindezt előtte tették. Mit tud tenni? Beköpi őket a tábor vezetőjénél? Mire elmondja, hogy mit csináltak vége a hétnek. Kerülték mintha valami fertőző beteg lenne, mint ahogyan a napokban én is tapasztalom, amikor Sárikával sétálok az utcán, mindenki átmegy a túloldalra.
A tábor utolsó napjának délelőttjén tartottak egy alkalmat, és utána volt egy morzsaszedegetés, ami igazából arról szolt, hogy mindenki elmondhatta mi tetszett neki a táborban, mit értett meg az alkalmakból, közelebb került-e Krisztushoz stb. A „menők” csoportjából is természetesen hozzászóltak a szép fiúk és lányok, hogy nekik mit jelentett a hét és persze egy jó kis sablonszöveget mondtak el egymás után. Mondanom sem kell, hogy szavaik üresen kongtak, ha nem szólaltak volna meg akkor sem történt volna semmi, pár perccel később már senki nem emlékezett rá.
Viszont a mozgássérült fiú hátulról előre tolakodott, ami nem volt egészen egyszerű dolog az ő részéről a nehézkes mozgása miatt. Jó néhány perc el is telt, mire öszszeszedte minden bátorságát, de természetesen a háttérben lehetett hallani a kuncogást meg a susmorgást, valakik még el is nevették magukat. A következő mondatot mondta: „Jjjjjézusss szeeeeret eeengem, én is ssssszeretem Jjjjjjézust.” Majd megfordult és lassan elkezdte hosszú útját a helyére.
Mondanom sem kell, hogy ez az egy mondat úgy megdöbbentette a fiatalokat, hogy utána a legnagyobb mókamiki állt fel és mindenki előtt bocsánatot kért és arra kérte a barátait, hogy mindenki utána menjen oda hozzá és kérjen bocsánatot. Nem tudom mennyire volt színjáték a részéről és mennyire volt benne valóság. De azt hiszem az Úr a legtehetségtelenebb szónokot használta fel arra, hogy célját elérje, hogy ezeket az öntelt, gazdag, jó testi adottságokkal rendelkező fiatalokat elgondolkoztassa egy kicsit és be merjék vallani maguk és mindenki előtt azt, hogy külsőleg szépnek néznek ki, de valójában a szívük koromfekete. És az, amit ebben a keresztyén táborban műveltek egész héten, az nem volt túl szép dolog. Egy mondat kellett csak, hogy Isten szíven találja őket, és ez nem az alkalomtartókon keresztül történt, akik az egész hetet tartották, hanem egy beszélni alig tudó, mozgássérült fiún keresztül.

Feltehetjük azt a kérdést, fel tudja-e használni a mi erőtlenségünket Isten? Én úgy hiszem, igen. Amikor erőtlen vagyok, valójában akkor vagyok erős. Előttem is számos alkalom van, számos készülés, amikor meg kell valljam őszintén, hogy úgy álltam meg egy-egy alkalommal, hogy a következőket mondtam: – Uram, ha te most nem jössz segítségemre, akkor én itt nem tudom mit fogok mondani. És Isten meg6
segített. Nem azt mondom, hogy nem kell készülni, mert majd az Isten úgyis megsegít, nyilván ezt nem szabad kijátszani. De vannak helyzetek, vannak esetek, amikor azt kell mondani, hogy én most háttérbe helyezkedem, hogy az Úr tudjon munkálkodni. Mert bizony ismerjük a következő igét is: „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmét adja.” (Jak 4,6). Ha azt hiszem, hogy vagyok valami, valójában nem vagyok semmi. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Korinthus 10,12) Mert Isten a gyengeségen keresztül tud munkálkodni. Olvashatjuk akár az 1Korinthus 2-3. fejezetét is, ez is végig arról szól, hogy Isten kiket választott ki? A világ szerinti bolondokat, akik nem bölcsek a világ szemében és ezeken keresztül szólítja meg Isten az embereket, a bölcseket: „tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket”. Ilyen egyszerűen. És egyszerű embereket választott ki erre.
Szemem előtt van egy vízitúra. Amire most is úgy gondolok vissza, hogy több ilyenben nem szeretnék részt venni. A Rábára akartunk menni evezni és sejteni lehetett hetekkel előtte, hogy árvíz lesz. Ilyenkor folyamatosan a vízügynek kell a honlapját látogatni és ott folyamatosan frissítik a vízállásokat. Ha nagyon magas a vízszint, akkor valószínűleg oda nem lehet szervezni vízitúrát. Ekkor eszünkbe jutott, hogy az országnak a keleti részét is nézzük meg. Ott viszont nem volt árvíz. Egy héttel a túra előtt át is szerveztük az egészet a Túr folyóra. Nem akarok belemenni a részletekbe és abba, hogy egy ilyen túrát hogyan szoktunk szervezni, de egy héttel a túra előtt kitalálni, hogy pontosan hova is megyünk úgy, hogy még hajók sem lettek bérelve eléggé nehézkes. Úgy voltam viszont vele, hogy hét évvel előtte már voltam azon a Túron, nagy változás nem lehet. Viszont az emlékeimben igen is voltak változások és ez akkor derült ki, hogy bizony igen hiányosan emlékszem dolgokra. Nagyon nehéz vízitúra volt a számomra. De a végén odajöttek hozzám többen is és köszönetet mondtak a végén, mert ilyen jó túrában még nem volt részük. Ezekre az eseményekre ugyanis úgy tekintettünk a gyülekezet életében, mint egy nagyon fontos eseményre, mert nagyon sok fiatal ezeken a túrákon csatlakozott a gyülekezethez. Egy hajóban evezni más valakivel azt is jelentette, hogy sokat beszélgettünk és természetesen ilyenkor Istennel kapcsolatos dolgok is előjöttek. Volt olyan is, hogy valakivel együtt imádkoztunk. Tehát ezeket az eseményeket nagyon fontosnak tartottuk. Reggeli áhítatokat is tartottunk, amik általában evangelizációs jellegűek voltak, de soha nem gondoltam volna, hogy pont ezt a hetet használja fel Isten arra, hogy ez a hét többeknek is jó legyen és többen is vágynak ezen keresztül a gyülekezetbe. Nem igazán tudtunk felkészülni a hétre, sokszor a vadonban, a szabad ég alatt vertük fel a sátrat, mert én rosszul emlékeztem a táborhelyekre, de Isten megáldotta a hetet úgy, hogy mi szervezők teljesen erőtlenek voltunk.
Miért engedi Isten a próbákat az életünkben? Azért, hogy beismerjük gyengeségünket és Isten azon keresztül munkálkodjon. Ne a tökéletességre törekedjünk, az életben ugyanis soha nem leszünk azok. Ismerjük föl a gyengeségeinket és ha kell, akkor imádságban mondjuk Istennek el azt, hogy ezekkel használjon fel minket.

Végezetül most már lezárva ezt a sorozatot, szeretném egy másik szakasszal is bátorítani a testvéreket. Ez a Filippi levélnek a végén található, amikor Pál apostol egy igen nehéz helyzetben írta ezt a szakaszt, ugyanis börtönben volt, és úgy hiszem, neki minden joga meglett volna ahhoz, hogy az életének ebben a szakaszában kétségbe essen, hiszen nagy igazságtalanságok történtek vele, keserűen panaszkodhatott volna, hogy az Úr egy ilyen kemény feladatra hívta el, aztán meg magára hagyta. De mégis
így fogalmaz: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel! Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,4-7). De itt nem fejezi be, hanem folytatja: „Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” (4,12-13).

Azt gondolom, Pál örömének a kulcsa egy nagyon fontos elvből származik, ez pedig az, hogy bízzunk az Úrban a körülményektől függetlenül és ne várjunk tökéletességet ebben az életben. Ezt hagyjuk meg Jézus Krisztusnak, aki pontosan azért halt meg a kereszten, mert ő volt az egyetlen és tökéletes áldozat. Nekünk csak benne kell bíznunk és minden helyzetben rá tekintenünk. Örömöd forrása legyen Jézus Krisztus. Ezért tartsd örömnek a különféle próbákat az életedben.

Martin és Gracia Burnham úgy házasodtak össze, hogy szívük a missziós munkával volt telve. Tizenhét éven keresztül szolgálták Istent a Fülöp-szigeteken. Három gyermekük született. 2001. május 27-én, amikor éppen a 18. házassági évfordulójukat ünnepelték egy tengerparti üdülőhelyen, egy Osama bin Ladenhez kötődő terrorista csoport túszul ejtette őket. A fogvatartók az őrökhöz láncolták őket, átmasírozva velük a dzsungelen. Tizenhét tűzharcot vészeltek át, több mint négyszáz napig menekültek, egészségük megromlott, hitük azonban erős maradt. „Lehet, hogy nem jutunk ki élve ebből a dzsungelből – mondta Martin –, de legalább úgy hagyjuk el a világot, hogy örömmel szolgáltuk Istent.” Előérzete arra sarkallta Martint, hogy búcsúlevelet írjon gyermekeinek. Az előérzet helyesnek bizonyult. 2002. június 7-én fülöpszigeteki kommandósok megtámadták a tábort, Martin és Gracia kereszttűzbe kerültek. Egy golyó eltalálta Gracia lábát, egy másik pedig elvette férje életét. Az asszony özvegyen maradt, mi pedig azon tűnődünk, miért. Milyen magyarázatot adhatunk erre a tragédiára?
Amikor halljuk ezeket a történeteket, vagy halljuk ezt a történetet konkrétan, akkor feltesszük azt a kérdést vagy feltehetjük azt a kérdés magunkban, hogy Isten mégis ezt miért engedte. 17 évig szolgáltak misszionáriusként a Fülöp-szigeteken és mégis miért engedte Isten ezt a tragédiát? Vagy ahogyan az ő tragédiájukon gondolkozunk, hogyan magyarázzuk saját nehézségeinket? Az otthonunkban uralkodó feszültséget, esetleg a tönkrement házasságunkat, a magas elvárásokat a munkahelyünkön, a számláinkat az íróasztal fiókjában vagy a tumort a testünkben. Bár nem vagyunk túszok, de azért időnként megdöbbent bennünket az, hogy ezekben a helyzetekben sokszor ugye amikor
imádkozunk, sokszor úgy tűnik, hogy Isten nem válaszol. Hiszen tudja nagyon jól, mivel kell szembenéznünk és mégis hogyan magyarázzuk ezt meg. Isten miért nem magyarázza meg számomra, hogy ezt vagy azt az életemben miért engedte meg?
Egy alkalommal már feltettük ezt a kérdést és akkor említettem a testvéreknek, hogy nyolc lehetséges okot találunk a Szentírásban. Persze ennél lehet több is, ha a testvérek kutakodnak a Bibliában és felfedeznek egy ilyen okot szívesen veszem, ha elmondják nekem is. Nyugodtan kutakodjanak a testvérek, és ezt mondják is el. És természetesen a személyes nehézségeinket sem kell feltétlenül beleszuszakolni ebbe a nyolc pontba, ugyanis nem mindenre kell a megoldást, a választ megtalálnunk, mert bizony ebben a helyzetben nagyon érvényes ránk nézve az, hogy csak teremtények vagyunk, és Isten bölcsességétől nagyon is távol állunk.
Csak emlékeztetőül mondom el testvéreknek az előző alkalommal elhangzott 4 ok, amiért Isten engedi a próbát az életünkben és ugye akkor azt is megbeszéltük, hogy az itt szereplő „kísértés” szó egyébként „próbatételt” jelent, és csak a szövegösszefüggés alapján tudjuk eldönteni, hogy melyik szót is használjuk. Itt ebben a részben a „próbatétel” lenne a megfelelő fordítás, mert a Mi Atyánk idevonatkozó részében azt mondjuk, hogy „ne vigy minket kísértésbe”, és itt feltehetnénk a kérdést, hogy miért imádkozunk azért, hogy ne vigy minket a kísértésbe, míg a Jakab részben meg tartsuk örömnek. A Mi Atyánk rész jól fordít, mert a következő mondatban így folytatja: „de szabadíts meg a gonosztól”, azaz Urunk óvj minket a kísértéstől, mert bizony abban el tudunk bukni, és ezt nem szeretnénk. A kísértéssel szemben nem tudunk megállni, mert olyan erős a késztetés, valójában a Jakab levél azt is elmondja később, hogy a kísértésnek a forrása valójában az ember: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe” (14. vers). A próbatételnek viszont örüljünk, mert az mindig tisztogat minket, és annak a forrása maga Isten. Erről most csak ennyit szeretnék mondani, de most már frissítsük fel emlékeinket és nézzük meg csak néhány mondat elejéig, hogy Isten miért is engedheti az életünkbe a próbatételeket.

Erről most csak ennyit szeretnék mondani, de most már frissítsük fel emlékeinket és nézzük meg csak néhány mondat elejéig, hogy Isten miért is engedheti az életünkbe a próbatételeket. Az első ilyen volt hitünknek az erősítése. Isten azért rak bele bizonyos helyzetekbe, hogy mi ott és akkor hozzá meneküljünk és ha elbukunk, mutassa azt meg nekünk, hogy a hitünk bizony nem ő belé kapaszkodott. Valljuk be őszintén, hogy másban hittünk.

Másodszor a megpróbáltatások megaláznak bennünket. Mondjuk, ha egy helyzetben elbukunk, akkor az emlékeztessen bennünket arra, hogy nem vagyunk jobbak a másiknál. Talán évekkel ezelőtt láttuk valakinek az életét, aki elbukott valamiben. Persze mi akkor erősek voltunk és azt is megfogalmaztuk talán magunkban, hogy hit tekintetében milyen erősek va3
gyunk. Viszont, amikor ugyanabba a helyzetbe kerülök, akkor rájövök, hogy nem vagyok sokkal jobb, mert bizony én is elbuktam. A megpróbáltatások megaláznak bennünket.
Harmadszor a megpróbáltatások megmutatják, hogy mennyire függünk világi dolgoktól. Mennyire szeretjük a világot, mennyire szeretjük a pénzt, a hatalmat, az elismerést, a tulajdonunkat. És valójában Istentől is csak ezeket vártuk, ezeket az ajándékokat. Mit szeretünk valójában?

Negyedszer a próbák a mennyországra helyezik a figyelmünket – ez volt akkor az utolsó. Ugye egy-egy nehéz helyzetben bizony többet imádkozunk, többet olvasunk Bibliát, jobban ráhagyatkozunk Istenre. És ezzel talán a mi Urunk azt akarta megmutatni számunkra, hogy: – Ember! Eddig nem ilyen voltál, nem ez volt rád jellemző! Akkor most legyél ilyen és kapaszkodj belém még jobban!
És a testvéreket szeretném arra is bátorítani, hogyha bármelyikkel kapcsolatban elbukunk is, akkor ne legyünk szomorúak. Abból a szempontból lehetünk szomorúak, mert elestünk, de ez ne mérgezze meg a szívünket. Imádkozzunk azért, hogy a minden kegyelem Istenen állítson talpra bennünket és erősítsen minket ebben a helyzetben. Tehát a próbatételnek a célja, hogy megvilágítsa szívünket, rávilágítson arra, hogy a krisztuskövetésünk mennyire valós és mennyire csak beszélünk róla.
Menjünk tanulmányunkban tovább és tárjuk fel a próbák okait és ezeken keresztül próbáljunk meg válaszolni arra a kérdésre, hogy miért tartsuk örömnek a különféle megpróbáltatásokat. Most csak kettőt fogok megnézni, nem fogok most olyan nagy léptékben haladni.
Az ötödik ok: a próbatétel feltárja azt, hogy mit szeretünk valójában. Ezt a világgal kapcsolatban már egy kicsit érintettük, most egy kicsit más oldalról szeretném megvilágítani ezt. Ugye Ábrahám hajlandósága arra nézve, hogy feláldozza fiát, Izsákot, nemcsak a hitét bizonyította, hanem azt is, hogy mennyire szerette Urát. Éppen ezért ugyanígy nekünk sem lehet senki és semmi sem fontosabb az Úrnál. 5Mózes 10,12: „Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az ÚR? Csak azt, hogy Istenedet, az URat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az URat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből.” Ezt kívánja az Isten: szeresd az Urat.

Máshol, Lukács evangéliumában így fogalmaz Jézus: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26). Itt megint egyébként a szeretetről van szó. Nem arról, hogy nyilván gyűlöljünk másokat, hanem a szeretetben nyilván rangsoroljunk, kit szeressünk elsőnek. Elsőrenden az Urat szeressük, utána második helyen ott van a feleségem, ott van a gyermekem. Tehát a próbáknak a célja, hogy a szeretetet felfedje előttünk, megmutassa nekünk azt, hogy valóban teljes szívvel, teljes odaszánással szeretjük-e Urunkat. Nagy kérdés ez szerintem mindannyiunk életében.
Őszintén erre a kérdésre csak a nehézségekben tudunk válaszolni. Tehát belekerülünk egy nehézségbe és ott derül ki valóban, hogy az Urat szeretjük-e. Lehet, hogy most mindannyian – én is és a testvérek is –, azt mondjuk, hogy az Urat szeretjük. De valójában ezt a kérdést a mindig a nehézségben, amikor az élet olvasztótégelyében vagyunk, akkor kell feltenni: Most is szereted az Urat? Most is olyan állhatatos vagy, ebben a nehézségben is? Eddig csak beszéltél róla. Válaszoljunk magunkban teljesen őszintén. Lebegjen a szemünk előtt akár a múlt hét vagy az előző hónap, amikor egy olyan helyzetbe kerültünk, ahol döntenünk kellett volna, hogy mit is cselekedjünk. Mentünk a magunk feje után? Tettük azt, amit az eszünk diktált? Vagy pedig alázatosan leborultunk imádságban Isten előtt és elmondtuk neki a problémáinkat? Tőle kértünk segítséget? Valljuk meg őszintén, hogy bizony ezekben az esetekben nem ez az első gondolatunk, hogy Istenhez futunk. Mit és kit szeretsz valójában? Válaszoljunk erre őszintén.
A házassággal kapcsolatban is bátran feltehetjük azt a kérdést, hogy mennyire szeretem a férjemet vagy a feleségemet. Amikor a házasságunk nehézségbe kerül, ott derül ki az, hogy mennyire szeretem a feleségemet, vagy a feleségem mennyire szeret engem. A szeretet mindig a nehézségben derül ki. Persze a keresztyén házasság nemcsak a szeretetről szól, hanem arról is, hogy a házasságunknak a tartóoszlopa az, hogy mi az Urat is szeretjük. Tehát két tartóoszlopon áll a házasság, nyilván az egyik az, hogy szeretjük egymást, a másik pedig az, hogy szeretjük az Urat. De a nem hívő házasságok is – valljuk meg őszintén – vannak, amelyek nagyon jól működnek úgy, hogy ők nem szeretik Istent, de van egy tartóoszlopa a házasságuknak, az az, hogy szeretik egymást. És van olyan hitetlen házasság, ami akár a halálig is eltart, mert úgy szeretik egymást, hogy egyébként nem szeretik Istent, mert olyan erős a tartóoszlop. Jön egy nehézség és akkor is szeretik egymást. Létezik ilyen, én ismertem ilyen házasságot. Hitetlenek voltak, nagyon szerették egymást. És szomorú volt látni, amikor a férfi meghalt, mert a feleség is vele halt lélekben. Teljesen lefogyott, alig lehetett vele beszélgetni, mert elvesztette a másik felét. Nem volt olyan dolog az életében, amibe tudott volna kapaszkodni, mert az az egy tartóoszlop megszűnt az életében. Addig, amíg élt a férje, addig egy gyönyörű házasság volt, de amikor meghalt, akkor bizony a feleség is tönkrement.

Tehát két nagyon fontos pilléren nyugszik a keresztyén házasság, az egyik a szeretet, a másik pedig az Úr félelme.
Ezzel kapcsolatban pedig egy figyelmeztetést szeretnék a testvéreknek megfogalmazni persze egy történetet keresztül. VI. György angol királyról és hitveséről, Erzsébet királynéról mesélik a következő történetet. Fiatal korában Anglia későbbi királya beleszeretett a bájos skóciai Erzsébetbe. Nem sokkal ezután elment és megkérte a kezét, de Erzsébet elutasította. Azt mondják, hogy a herceg nem az a férfi volt, aki különösen vonzotta volna a nőket; beszédében és fellépésében is volt egy kis ügyetlenség.
A fiatal György herceget nagyon elszomorította a visszautasítás, és édesanyjához, Mary királynőhöz ment, hogy tanácsot kérjen tőle. A királynő nagy együttérzéssel hallgatta a történetet, és amikor vége volt, csupán egy kérdést tett fel a hercegnek: igazán szereti-e Erzsébetet, vagy megelégedne valaki mással is. Rövid megfontolás után a fiatal herceg azt válaszolta, hogy Erzsébetet akarja feleségül venni, és senki mást az egész világon. Az édesanyja erre azt válaszolta: „Akkor csak egyet tehetsz. Menj vissza hozzá, és kérd meg még egyszer!”
Így hát a herceg legyőzte büszkeségét, összeszedte minden maradék bátorságát, és még egyszer megkérte a bájos skót hölgyet. És megint kosarat kapott. Miután magához tért e sokk után, ismét édesanyjától kért tanácsot, és ő megint türelmesen meghallgatta. Teljesen együtt érzett vele, és ismét megkérdezte, hogy a második visszautasítás után is igazán szereti-e. De a herceg előtt teljesen világos volt, hogy ő az összes választható hölgy közül egyedül Erzsébetet akarja. „Ebben az esetben”, mondta édesanyja, „csak egyet tehetsz. Menj vissza hozzá újra, és kérd meg még egyszer!” Némi előkészületi idő után tehát a fiatal herceg harmadszor is elment lánykérőbe. Erzsébet természetesen észrevette, hogy milyen komoly a herceg szándéka, milyen állhatatos a szerelme, és hogy ő a mindene. És még valamit észrevett. Kezdte érezni, hogy a herceg szerelme viszontszerelmet gyújtott az ő szívében, és ennek a szerelemnek az izzása kezdett valami visszasugározni a herceg szerelméből. Így azt mondhatta, hogy szereti őt, és a felesége akar lenni.

A szerelem viszontszerelmet ébreszt, és sokszor nagyon türelmesnek, hosszútűrőnek és jóságosnak kell lennie, amíg a tűz felgyullad a leendő partner szívében. És ha már felgyulladt, akkor állandóan fenn kell tartani, hogy a szerelem izzása olyan maradjon, amilyennek Isten szánta. Hogy mindkét szerelmes úgy átmelegedjen és felfrissüljön tőle, hogy örülni tudjanak a boldogságnak, amit az igazi szerelem jelent.
Természetesen minden szerelemben eljön az az idő, amikor az udvarló félnek végleges választ kell kapnia, ami lehet „igen”, és lehet „nem”. Egy napon a megkért fél visszautasíthatja a szerelmet, és véglegesen lemondhat róla. De nem csak a körüludvarolt fél dönthet szabadon az udvarló mellett vagy ellen. A másik fél is dönthet arról, hogy meddig akar udvarolni és tűrni a visszautasítást. De még ezt az utolsó döntést is, hogy többé nem törekszik megnyerni a másik szerelmét, szerelemmel kell meghozni, és amennyire csak lehet halasztani kell. Ha azonban a megkért fél feleségül megy más valakihez, akkor a további udvarlás kérdése el van döntve. A Szentírás azt mondja, hogy ez szellemi vonatkozásban is bekövetkezhet akkor, amikor Isten már nem keresi tovább egy ember szívét. Mi, emberek csak ritkán figyelhetjük meg, hogy Isten lemond egy emberről, és többé nem hívja őt. De hogy ilyesmi előfordul, az tény, még ha halandó szemek elől el is van rejtve. Az Úr Jézus a lelkünk barátja, igazi szívbeli barát; de jön egy időpont, amikor
végleg „feleségül mehetünk máshoz”, és kizárjuk magunkat szerető hívásából. Szívünkkel anyagi dolgok felé fordulhatunk, társasági és bűnös dolgok felé, és elutasíthatjuk, amikor valaki ezért megfedd minket. Ezzel teljesen elfordulunk az Úr Jézustól. Akkor vége a szeretetteljes hívásnak! A Zsidókhoz írt levél több helyen is beszél erről a napról (3,11; 6,4-5; 10,26-30). Az ilyen napok véglegessége valóban sötét képet nyújt, és ennek komoly figyelmeztetésül kell szolgálnia nekünk, ha hajlamot érzünk magunkban arra, hogy Isten velünk való bánásmódját figyelmen kívül hagyjuk.
De hadd fogalmazzak meg egy bátorítást is a testvéreknek, hogy milyen Isten szeretete. Alíz hercegnőnek volt egy gyermeke, aki a fekete diftériát nevű betegséget kapta. Az orvosok karanténba zárták és megmondták az édesanyjának, hogy ne látogassa, mert egy súlyos és ragályos betegségről van szó. A gyermek az egyik ápolótól a következőt kérdezte: – Miért nem jön be édesanyám és miért nem ölel meg engem és miért nem puszilgat mos már többet? Amikor ezt meghallotta az édesanyja, akkor annyira összeszorult a szíve, hogy bement hozzá, megölelte és megcsókolta. Pár nap múlva meg is halt Alíz hercegnő és eltemették. De miért tesz ilyet egy édesanya? Mert nagyon szereti a gyermekét.
Isten miért tesz olyat, hogy a kereszten meghal? Azért, mert nagyon szeret. És az is hozzátartozik az ő szeretetéhez, amikor megszólít, amikor próbákba állít. Tudom, nagyon nehéz ezekben a helyzetekben azt meglátni, hogy Isten szeret bennünket. Mért? Mert foglalkozik velünk. Gondoljanak bele abba, hogy az az Isten, aki ezt a világegyetemet teremtette, belehelyez bennünket egy próbába, hogy megmutassa nekünk a saját szívünket, hogy valóban mi nem is szeretjük annyira Őt. Hát kivel foglalkozik ez a hatalmas nagy Teremtő? Velem, porszemmel? Ennyire fontos lennék neki? Úgy tűnik igen!
Ha pedig azt a kérdést teszed föl magadnak, hogy szeret-e Isten, akkor tekints a keresztre. Az megmutatja Isten szeretetét: az életét adta. Ugyanúgy, ahogyan ez a királynő is életét adta a fiáért, pedig csak megölelte és megpuszilta. Ugyanezt tette Isten is. Lehet, hogy a próbákban nem látjuk ezt, és azt van előttünk, hogy mennyire távol vagyunk Istentől meg mennyire eltávolodott tőlünk Ő maga, magunkra hagyott, mert nem szól és nem jön a segítségemre. Isten azonban nem hagyott magunkra. Tekintsetek a keresztre, ahol Jézus az életét adta.
Tehát a próbatétel feltárja mennyire szeretjük Istent. Valóban az életem első helyén ő áll? Őt szeretem teljes szívvel, teljes erővel? Nagy kérdés.

Hatodszor a megpróbáltatásainkkal másoknak tudunk segíteni. Ezt másképpen is meg lehet fogalmazni: a megpróbáltatásainkban megdicsőül az Úr. Egy nehéz helyzetben, amikor kitartunk az Úr mellett egyrészt példát mutatunk másoknak, de valójában az Úr dicsőül meg, mert megtartott minket a nagy kegyelmével. Ez a kettő kéz a kézben jár. Egyrészt Isten
dicsőül meg, másrészt lehet példát adni a másik testvérnek, hogy mégis abban a helyzetben hogyan lehet megállni.
A kérdés pedig az, hogy a megpróbáltatásainkkal valóban Istenre mutatunk-e? Valóban segítséget nyújtunk-e másoknak? Erről így olvasunk Lukács evangéliumában: „Simon, Simon, íme a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited, azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” (22,31-32). Miért került Péter nagy próba elé? Hogy erősítsd atyádfiait. Ez volt a feladata. Tehát Péter a próbákat nemcsak azért kapta, hogy az Úr majd ezekben megerősíti őt, hanem azért is, hogy ő maga segítségül legyen másoknak. Megerősítse a hívőket a krisztuskövetésben.
Vagy nézzünk meg egy másik ismert történetet a Bibliából, a születése óta vak ember történetét. „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született? Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,1-3). Tehát ez az ember így született vakon és soha nem láthatta a természetet, hogy az milyen csodálatos, soha nem láthatta a szüleit, milyen az, amikor mosolyognak, soha nem nézhetett a szülei szemébe. Miért? És megkapjuk a választ, miért született vakon: „hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei”.
Valaki így fogalmazta meg ezt a történetet: „Valószínűleg egy másik szerep jobban tetszett volna neki. Feladata kevés vonzerővel kecsegtetett másokéhoz képest. – Mária, légy a fiam anyja. Péter, te leszel az első igehirdetőm. Máté, mit szólnál az első evangéliumhoz? A tiéd. Majd Isten ehhez az ember fordul: – És te? – Igen Uram? – Vak leszel az én dicsőségemre. – Vak leszek? – Igen. – A te dicsőségedre? – Igen. – Nem egészen értem. – Majd megérted.”
A Szentírás alapján nyilvánvalóan nemcsak ennek a vak embernek lehetne panasza, hanem lehetne egy testvérpárnak is panasza. Mária és Márta története, amikor meghalt a testvérük. Ott ilyet olvasunk: „Amikor Jézus ezt meghallotta, azt mondta: Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten fia.” (Jn 11,4).

És most feltehetjük magunkban a kérdést: egy vakságon keresztül nyilvánul meg Isten munkája? A halál dicsőíti Istent? Mégis hogyan lehetséges ez? És velünk mi a helyzet? Vagy veled mi a helyzet, testvérem? Hogyan magyarázod a saját küzdelmeidet? És a következő kérdést engedjétek meg tőlem: van rá esély, némi lehetőség, hogy mindez azért történik veled, hogy az ő dicsőségéért szenvedj? Lehet, hogy azért kerülsz nehéz helyzetekbe? „Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte.” (Filippi 1,29) Amikor imádkozol valamelyik nehézségért, valamelyik próbáért és az imádságod megválaszolatlan
marad, ne hidd azt, hogy Isten nem hallotta meg. Nagyon is jól hall, csak le- het, hogy nagyobb tervei vannak veled.
Akárcsak azzal a lánnyal, aki leírta levélben a történetét, és ezt is fel szeretném olvasni. Ez egy hosszabb levél, hogyan is néz ki ez a valóságban:

„Egy fiatal lelkész és egy tanító első gyermeke vagyok. Harminc évesek lehettek, amikor megszülettem. Nyolc hónapos koromban annak a bébihintának a nehéz rugója, amelyben ringatóztam, hirtelen elpattant. Miután előzőleg feszes volt, egyenesen csapott és átvágta, amit ért, a lágy részt a fejemen.

Semmit sem lehetett tenni. Szüleim, nagybátyám és nagynéném holtnak hittek, akikkel éppen együtt nyaraltunk. Végül találtak egy orvost, aki a 14 kilométerre lévő kórházba vitt, de semmit nem tudtak tenni, csak kitisztították és bekötözték a sebet. Szüleimet nem kecsegtették semmi reménynyel, hogy életben maradok.
Hívő emberek voltak, és hittek az imádságban. Hitüknek köszönhetem az életemet. Isten irgalmából életben maradtam, bár az orvosok megmondták, hogy reménytelenül nyomorék és értelmi fogyatékos leszek. Ez nem következett be, de nagyon sok problémám volt.
Először is nem voltam szép gyerek. Csúnyácska és dongalábú voltam, de tudtam járni. Az Úr erről gondoskodott, amikor meggyógyított a teljes bénulásból. Élénk észjárással is megáldott, az emberek azonban a gyermekekben a szépséget keresik, aminek én igencsak híján voltam. Nem tudtam ugráló kötelezni, labdázni és elkapni valamit, amit felém dobtak. Béna voltam a bal oldalamra. Azt hiszem ezért lettem magányos. Képzeletvilágomat tudatosan fejlesztettem, ami lehetővé tette, hogy csodálatos életet éljek több száz elolvasott könyv és kitalált álmaim segítségével.
Amikor elmondtam édesanyámnak – aki tizenéves koromban rákban meghalt –, hogy ápolónő és misszionárius szeretnék lenni, csak annyit mondott: „Csodálatos!”. Tudta, hogy egyik sem lehetek soha a betegségem miatt. Amikor anyám halála után pár évvel édesapám újra megnősült, elköltöztünk egy másik kisvárosba. Az élet még nehezebb lett. A középiskolában nem voltam népszerű. Lelkészgyerek voltam. És már sokkal korábban az Úrnak adtam a szívemet. Ez, amit még tetézett zárkózott természetem, nem jelentett ajánlólevelet a kisvárosi iskolánk klikkjeibe.
Egyszer, amikor az iskolába vezető úton baktattam, egy kamasz fiú jött a hátam mögé és hangosan megkérdezte: „Mi a bajod? Miért sántítasz? Ki akarna egy ilyen lánnyal járni?”
Nehezen tanultam meg, hogy Krisztus erőt tud adni, nyugodt tudok ma- radni és nem veszítem el a fejem még ilyen helyzetben sem.”
Lehetne még folytatni, egyébként folytatódik az ő története, azt most nem akarom felolvasni, de testvérek, ez a történet leíratott és többen is olvasták. Mi volt ezzel a célja Istennek? Hogy másokat megerősítsen, másokat bátorítson. És ha azt látjuk, hogy a mi életünk nehéz, akkor vegyük ész9
re azt, hogy vannak sokkal súlyosabb, nehezebb életek. És mi történik rajtuk keresztül? Megdicsőül az Úr. Felhasználja őket arra Isten, hogy önmagára mutasson. Nem azért helyez-e bennünket is Isten különféle nehézségekbe, hogy rajtunk keresztül megdicsőüljön az Úr? Hogy rajtunk keresztül lássák az emberek Istent, az ő kegyelmét?
És előttem is sok száz történet lebeg, olvastam olyan kórházról, ahol súlyos betegségben szenvedő árva gyerekekkel foglalkoztak. Lelki dolgokról is gondoskodtak velük kapcsolatban, de olyan súlyosan betegek voltak ezek a gyerekek, hogy tizenéves korukban nem egy meghalt. Volt olyan gyerek is, aki halála előtt bizonyságot tett Krisztusról. Olvastam és talán többen is olvasták a történetüket, és ennek az egész kórháznak a történetét, és az is bizonyságtétel volt magáról Istenről, hogy hogyan munkálkodott már tizenéves gyerekeknek az életében, hogy hogyan adták át az életüket.
Láttam olyan embereket és olvastam olyan emberekről is, akik Krisztus nélkül szenvedték végig a betegségüket. Nem volt öröm róluk olvasni, főképpen látni őket a betegségükben. Mindenkivel megszakították a kapcsolatot, mindenkit elhagytak, mert mindenkivel kapcsolatban csak vádaskodtak. Mindig más volt a hibás.
És vannak olyan krisztuskövető életek, akik a nehézségben Krisztusra tudnak mutatni. Tegyük fel bátran ezt a kérdést: nem azért engedi-e az Úr a különféle próbákat az életünkben, hogy az életünkön keresztül megdicsőüljön ő maga?
Pécelen volt Szombati Zoli bácsi egy ilyen példa, aki tíz éven keresztül a feleségét látogatta az öregotthonban. Szegény asszony leépült eléggé, de ő bement azért, hogy bibliát olvasson neki, hogy imádkozzanak közösen. És ez annyira megtetszett az ott lakóknak, hogy ők is szerették volna, hogy legyen egy ilyen közösség. Így indult el Pécelen az öregotthonban az istentisztelet. Egy öregemberen keresztül. Kívánták azt, hogy jöjjenek oda és beszéljenek nekik Istenről. De hogyan? Egy öregembernek a nehézségén, a próbatételén keresztül történt mindez. És egy nagyon jó munka indult el ott az öregotthonban.
És testvérem, meglehet az, hogy a nehézségeket látjuk és sokszor ezeken nem is látunk túl. De miért ne gondolkoznánk a nehézségeinken és azon, hogy Isten miért engedett ebbe bele és azon, hogy Isten miképpen tud használni ezen keresztül bennünket. Gondolkozzunk a próbáinkon és használjuk isten dicsőségére!
A Burnham házaspár is ezt tette. Fogságuk alatt nemcsak beszéltek Jézusról, hanem meg is élték Jézust. Nem panaszkodtak, tették a dolgukat és még többet vállaltak. A férfi minden éjjel jó éjszakát kívánt annak az embernek, akihez hozzá volt láncolva, és minden este beszélt neki Jézus Krisztusról. Hát nem tudjuk, hogy mi történt ennek az embernek az életében. De így munkálkodott Isten ezen a házaspáron keresztül. A férfi halála a világ min10
den részére eljutott, sokan hallottuk a hírekben vagy olvastunk róla. Milliók látták a felesége alakját és hallották azt a megindító interjút, amit az édesapa mondott, hogy Isten majd segít nekik ezen túljutni. Minden fontos televíziós hálózat felbecsülhetetlen értékű perceket szánt egy olyan ember történetének, aki jobban szerette Krisztust a saját életénél. Isten látható volt ezen a házaspáron keresztül, az ő szenvedéseiken keresztül, látható volt a férfi halálán keresztül.
Látható a mi nehézségeinken keresztül Isten?
Két ok tehát, amiért Isten engedi a próbákat: feltárja, hogy kit vagy mit szeretünk valóban. A második: a megpróbáltatásokkal másoknak tudunk segíteni. Tegyük fel bátran ezeket a kérdéseket: kit szeretünk? Mit szeretünk? És mire vagy kire mutat az életünk?
Imádságban erre válaszoljunk is akár.

Nem biztos, hogy jól értesült vagyok, de úgy tudom, hogy a gyémántot egy különleges vízbe teszik annak érdekében, hogy kiderüljön annak eredetisége. Ugyanis ebben a vízben a gyémánt egy igen érdekes módon kezd el csillogni, és ha mellé, mondjuk egy hamisítványt is beteszünk, akkor egy olyan ember számára, mint én – egy laikusnak is – egyértelművé válik, hogy melyik az igazi és melyik a hamis.
És azzal pedig talán egyetértünk, hogy a keresztyén életben igen fontos a próbatétel. Az, hogy a hitünknek, szeretetünknek, odaszánásunknak a valódisága kiderüljön. És erről bizony más helyen is olvasunk a Szentírásban, amelyek arról is beszélnek nekünk, hogy ezektől a próbatételektől ne rettenjünk meg. Például a Korinthusi levélnek a vége így hangzik: „Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e?!” (2Kor 13,5) És lehet, hogy most néhányan a testvérek közül így gondolkoznak, hogy most miért a próbáról beszélek, amikor itt kísértésről van szó. Hát azért beszélek próbáról, mert a próba és a kísértés a görögben ugyanazt jelenti, ugyanaz a szó, csak mindig a szövegösszefüggés alapján döntik el, hogy pontosan mi a fordítás. A Miatyánk szövege is ugyanezt a szót használja, csak ott nyilván kísértésnek fordítjuk. Ugye amikor így mondjuk: „És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.” – ott azért fordítjuk kísértésnek, mert a gonosz miatt ez ilyen negatív töltésű mondat. De nagyon sok helyen, például a Korinthusi levél végén, amit fentebb idéztem, ott próbatételnek fordítják. Alapvetően ez a szó próbatételt jelent, ha negatív a szövegösszefüggés, akkor fordítják kísértésnek. Erről ennyit röviden. És itt pontosabb lenne a próbatétel fordítás, mert a Miatyánk részében miért imádkozunk azért, hogy „ne vígy minket kísértetbe”, itt pedig miért tartsuk örömnek?
De azt is valljuk meg őszintén, hogy bizony a próbételt nem szeretjük. És talán egy őszintébb szívből még a következő mondat is fölhangzik: – Hát Uram, annyi testvérem van itt a templomban, inkább próbálgasd őket, engem meg hagyj békén! Valahogy szeretnénk elkerülni ezeket a helyzeteket
vagy nagyon gyorsan átesni rajta. És ez teljesen természetes, hiszen nem vagyunk fakír beállítottságúak. Az ilyen körülményeket, helyzeteket egyikünk sem szereti.
És azt is meg kell vallanom, hogy én az évek során sok-sok bizonyságtételt hallottam már, hogy keresztyén emberek mit éltek meg az Úrral ezzel kapcsolatban. És értsék jól a testvérek, nyilván nem kritizálni akarom ezeket a bizonyságtételeket, csak arra szeretnék rámutatni, hogy a hallgatóság szívében ilyenkor mi játszódik le, amikor ezeket hallgatják. Nyilván elhangzik az, hogy milyen helyzetben volt, milyen nehézségekbe került és nyilván próbálja minél színesebben lefesteni a dolgokat, hogy aztán mi is meg tudjuk az fogalmazni, hogy igen, ez tényleg egy nagyon rossz helyzet volt, hát abba én se szívesen kerülnék bele. És nyilván ez a testvérünk imádkozott, akár heteket, hónapokat vagy akár éveket, évtizedeket, és egyszer csak Isten adott neki szabadítást ebből a nehézségből.
De a hallgatóságnak ebből mi csapódik le? Hát egyrészt az, hogy menynyire jó ennek az illetőnek: szabadítást adott neki Isten, imádkozunk érte: köszönjük Urunk, hogy te ilyen hatalmas vagy, ma is munkálkodsz. Másrészt hát én is egy hasonló helyzetben vagyok. A körülmények, a nehézség mértéke nem ugyanaz, de Isten ebben a helyzetben nekem is adhatna szabadítást. Persze a hallgató testvérünk is nagyon sokat imádkozott ezért, de amikor hallja a bizonyságtételt, a következőt fogalmazza meg magában: – Lehet, hogy nem imádkoztam elég jól, vagy nem imádkoztam sokat ezért az adott problémáért. Akkor imádkozni kell érte még többet! És még több időt tölt az imádsággal, bibliaolvasással – természetesen ez egy jó dolog, – de mégis azt látja, hiába imádkozik, hiába olvas igét, nem történik semmi, nem jön a szabadítás. Sőt, akiért imádkozott, azt elvesztette. A betegsége még súlyosabb lett, a körülmény, amiben volt, még rosszabbra fordult. És ha ez a helyzet fennáll, mondjuk hónapok, évek óta, akkor teljesen joggal teszi föl magában a kérdést: – Van ennek egyáltalán értelme? Van értelme imádkozni, bibliát olvasni? Nekem Isten ebből nem adott szabadítást, a másiknak meg igen. És megint jön a pofon, jön egy újabb bizonyságtétel, jön egy újabb testvér, aki egy nagyon nehéz helyzetben, imádkozott, Isten megszabadította. És elhangzik a bizonyságtételben a következő mondat: Isten téged is megszabadíthat, ha könyörögsz hozzá. Hát a szegény hallgató: – Köszönöm szépen, én már eleget imádkoztam, és még mindig nem történik semmi.
És persze nagyon szép az, ahogyan Isten egy embernek az életében munkálkodik – ismét mondom, nem ezt vonom kétségbe –, de mi van azzal a másik száz emberrel akiknek az életében Isten nem így munkálkodik? Mi a helyzet ekkor? Bizony meghalt, akiért imádkoztam, még rosszabb lett az állapotom, ahogyan Isten elé vittem, bizony nagyon csúnya vége lett egy barátságnak, bizony a házasságom tönkre ment, bizony a gyerekeim nem akarnak többet soha az életben látni. És még folytathatnánk a sort. Persze olyanok
vagyunk, akik szeretjük kibogozni a szálakat és szeretjük megfejteni annak a rejtélyét, hogy egy adott helyzetben miért is engedte ezt vagy azt meg az Isten. És bizony vannak olyan helyzetek, amiket soha nem fogunk megérteni, és talán évek múltán is egy hatalmas nagy kérdőjel jelenik meg a fejünkben: ennek mi értelme volt? Teremtettségünkhöz hozzátartozik az, hogy csak teremtmények vagyunk és az összefüggéseket nem fogjuk látni. Nem is feltétlenül kell látnunk.
Csak egy példával szemléltessem ezt a testvéreknek. Amikor én az óbudai gyülekezetbe jártam, nagyon jó volt az ifjúsági közösség is, de végül el kellett mennünk a gyülekezetből. Mindenkinek a fejében felvetődött, hogy miért történt mindez? Nagyon sokat összejártunk, nagyon sok helyre elmentünk, misszionáltunk gyerekek között, misszionáltunk a lakótelepen, nagyon sok szolgálatot végeztünk, de elzavartak bennünket a gyülekezetből. Miért történt mindez? És fél évig nem tartoztunk sehova, tehát református gyülekezethez sem, de aztán elmentünk Békásmegyerre, ott felkerestük az ottani lelkészt, elmondtuk neki, mi történt, fogad-e bennünket. Ő persze azt mondta: – Nyugodtan gyertek. Hát egy 50-60 fő átment Békásmegyerre. De nagyon érdekes volt, én is évekkel később tudtam meg, amikor egy ottani békásmegyeri lány, elmesélte, hogy ők ezt hogyan élték meg. Jártak az ifjúsági órára, hát ketten-hárman úgy néha eljárogattak. És azt mondta ez a lány, hogy ennek mi értelme, hát hárman ott vagyunk, ott szenvedünk. És már az egyik alkalommal megfogalmazta magában, hogy ő többet ide biztos nem jön. Jó, ad még egy utolsó esélyt. És amikor eljött, azt vette észre, hogy ott van másik 50-60 ember az ifjúsági órán. – Ezek meg kik? Azok voltunk mi. És mi is ezt évek múlva tudtuk meg. Tehát mindig ott volt bennünk a kérdőjel, hogy miért történt mindez? És aztán ez a lány elmondta, hogy ez egy óriási fellendülést adott az ifjúságnak. A paneles fiúk is ekkor csatlakoztak a gyülekezethez, jöttek velünk vízitúrázni, elkezdődött egy óriási munka. És Istennek ez egy nagy kegyelme volt, hogy ezt megmutatta, hogy lám-lám, Isten így akart munkálkodni, kicsit szétszórt bennünket, terjedjen az evangélium máshol is, ahol egyébként nem feltétlenül terjedt.
És bizony azt is meg kell vallani, hogy én még olyan bizonyságtételt a nehézségekkel kapcsolatban nem hallottam, hogy valaki őszintén a következőket mondta volna: – Figyeljetek, ez piszkosul nehéz volt, teljesen a padlóra vitt, ott voltam évekig. De valahogy talpra állított belőle az Isten, mert igazából már nem tudom az életemet Isten nélkül elképzelni, és a mai napig nem értem, miért kerültem ebbe a helyzetbe, de itt vagyok. Még most is fáj, ha rá gondolok, de szeretem az Urat.
És valahol, valljuk meg őszintén, hogy nagyon sokszor egy hazug képet mutatunk a krisztuskövetésünkben. Mert az csak tökéletes lehet, mert ott nem lehet semmilyen nehézség, ott nem lehet sírni, ott nem lehet bánkódni. És ezt mutatjuk mindenkinek.
Engem az egyetemen még úgy tanítottak, hogy személyes példát még véletlenül se mondjak el prédikáció alatt. Nem szabad. Kérdezem én, hogy ezzel mi a probléma? Hát én is hús-vér ember vagyok, én is küszködök, én is próbákban vagyok, Isten engem is próbál. A kérdés az, hogy ezeket hogyan dolgozzuk fel keresztyénként. És bizony ez nagy segítség tud lenni egy másik keresztyén embernek, aki ugyanúgy küzd, ugyanúgy lent van a padlón, és ott vagyok neki, hogy segítsem őt. Mi ezzel a probléma?
Pedig a keresztyén életről, krisztuskövetésről nem lehet beszélni nehézségek nélkül. És a Szentírás lapjain nagyon sokszor találkozunk azzal, hogy bizony Isten szolgái is szenvednek akár a szolgálat során is, és ezekből a helyzetekből Istenhez kiáltanak.
Jób egyik barátja így fogalmaz: „Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal.” (Jób 14,1). Pontosabban tele nehézségekkel, problémákkal. Hát ilyen az emberi élet.
Dávid a következőképpen kiáltott az Úrhoz: „Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!” (Zsolt 22,1)
Vagy Ézsaiás következőképpen mondja: „Nézz a földre, és íme csak nyomorúságot és sötétséget látsz, nyomasztó borút, homályba taszítva”. (Ézs 8,22)
Akárhogy tagadjuk, akárhogy szeretnénk felmutatni azt, hogy tökéletesek vagyunk, nem vagyunk azok. Mindannyiunk életében vannak nehézségek. Nyilván a fokai ezek mások mindannyiunk életében. Valaki több mindenben szenved, valaki meg kevésbé.
És bizony Isten gyermekei sem mentesülnek ezektől. A házasság, a családi élet, mondjuk Istennek a legnagyobb ajándéka, amit adhat, a földön, de abban is elkerülhetetlenek a nehézségek. Valaki így fogalmazott egyszer a házassággal kapcsolatban: ha jól csinálod, a mennyország tud lenni, de ha roszszul, a pokollá válhat.
Jézus pedig arra is ígéretet tett, hogyha mellette kitartunk, akkor bizony, ha az evangéliumról bizonyságot teszünk, akkor is nehézségekkel fogunk szembesülni.
És ebben a szakaszban még azzal akar bátorítani bennünket Isten, hogy a nehézségekre igen is lehet pozitív értelemben tekinteni. Mert ezek bizony valamit munkálnak a szívünkben. És jól tudom, hogy ezekben a helyzetekben a legnehezebb kimondani azt, hogy Uram, hát mégis mit akarsz munkálni az életemben? Ismét mondom, nem feltétlenül kell megtalálnunk mindenre a választ, de most a Szentíráson keresztül arra szeretnék rámutatni a testvéreknek, hogy mégis a nehézségeket, a próbákat miért engedi meg Isten, miért engedi azt, hogy ezekbe a helyzetekbe belekerüljünk.
Én a Szentírás alapján nyolc ilyet okot szedtem össze. Ne ijedjenek meg a testvérek, most csak négyet fogunk megnézni. Majd egy másik alkalommal a többit is megnézzük.
Az első ilyen cél: hitünk erősítése. „De az Úr azt mondta Mózesnek: Majd én hullatok nektek kenyeret a mennyből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót. Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem.” (2Móz 16,4). Ezékiás királyt néhányan talán ismerik a testvérek közül. Ő volt az, akit Isten nagy gazdagsággal megáldott, az országban eljött a jólét és egy ilyen mondatot olvasunk vele kapcsolatban a Szentírásban: „De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében.” (2Krón 32,31). Isten ilyen. Megpróbál azért, hogy kiderüljön, mi van a szívemben és mi van a te szívedben.
Emlékszem egy testvérre, aki nem akarta, hogy meglátogassam, de nem könnyen lehetett engem sem levakarni, így hát eljutottam hozzá. Az édesapja elhagyta, volt egy testvére, aki fizikai és szellemi sérült is volt. Az édesanyja újra megházasodott, és hát ő emiatt már egy nem szívesen látott egyén volt. Amikor ott voltam nála, akkor ezt úgy előttem is tudtára adták, hogy hát jó lenne, ha innen elmenne vagy elköltözne. És évekkel később, amikor az egész élethelyzetéről beszélgettünk, akkor nagyon őszinte volt, akkor már sajnos a testvére is meghalt. És emlékszem annyit mondott, hogy a mai napig nem érti, miért került ilyen helyzetbe, Isten miért ilyen gyerekkorral áldotta őt meg. De egyet el tudott mondani: az Urat még most is szereti. Talán el lehet mondani rólam, hogy most már jobban bízok az Úrban. És ha egy kemény helyzetbe kerülök, akkor már nem kezdek el kétségbe esni, akkor is az Úrhoz fordulok. És ő ezt akkor így kimondta: – Hát igen, valószínűleg azért történt ez az életemben, hogy jobban bízzak az Úrban, jobban szeressem őt. Mert ezekben a helyzetekben kiderül az, hogy mi van a szívünkben.
A magvető példázatát ismerik a testvérek, ott is ugyanerről van szó: a nehézségek, a próbák elvisznek-e az Úrtól bennünket? Nagy kérdés. Az én életemben is nagy kérdés: ha én nehézségbe kerülök, mi van az én szívemben.

Másodszor: a megpróbáltatások megaláznak bennünket. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy bizony azért, mert mondjuk kiváltságos vagyok, mondjuk az Úr szól hozzám, nagyon szépen elrendezte az életemet, ez ne azt eredményezze, hogy én lelkileg, mondjuk önelégült vagyok a másikkal szemben. Pál apostol a következőképpen fogalmaz: „Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall; még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem.” Tehát az apostol, dicsekedhetne, de hogyan fogalmaz a következő versben? „Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” (2Kor 12,6-7). Sokszor a nehézségek ezt eredményezik, a próbatételeket ezért kapjuk, hogy ne gondoljuk magunkat többnek a másiknál.
Emlékszem, amíg nem született meg a kislányunk, akkor mindig olyan furán néztem a házasokra. Amikor elmentünk egy csendeshétre, akkor mindig ők voltak azok, akikkel a legtöbb baj volt. Neki ilyen szoba kell, de az sem mindegy milyen fekvésű; az sem mindegy mit eszik, és még sorolhatnám. Azután megszületett Sári lányom és azóta a következőt mondom a családosokról: meg tudom érteni őket.
Persze itt most csak az elvet akarom felmutatni a testvéreknek, hogy hogyan gondolkozunk egy-egy emberről vagy egy-egy testvérről. Én nem tudom, hogy mondjuk, ha házasok a testvérek, hányszor ültek le már a házastársukkal beszélgetni valakiről: – Emlékszel arra a testvérre, aki ott volt? – Hát igen, nagyon csúnyán elbukott a Krisztus követésében! De kérdezem én, hogyha ugyanabba a helyzetbe kerülnénk, ha ugyanazt adja ránk Isten, ugyanazt a nehézséget, meg tudnánk maradni a Krisztus követésünkben? Nem biztos. A próbák, a nehézségek pontosan arra akarnak eljuttatni minket, hogy legyünk alázatosak és ne gondoljuk magunkat többnek, mint amilyenek vagyunk.
Emlékszem egy hitre jutott testvérre, aki a bűnnel kapcsolatban nagyon kemény volt és másokat is nagyon keményen figyelmeztetett. Egy vízitúrán az egyik lányt keményen megfeddte, mert bűnös kapcsolatban élt. És szólunk kellett neki: – Várjál, ácsi, ácsi, állj meg egy kicsit! Tehát ne ítéld őt el, mert ha ő nem keresztyén, meg nem is fordult oda szív szerint Krisztushoz, akkor miért várunk el tőle gyümölcsöző életet? Hát a szíve még távol áll Krisztustól, és teljesen természetes, hogy ilyen az élete. Először mutass rá a szívére és amikor megtért Jézus Krisztushoz, akkor majd megjelennek a gyümölcsök. Ennyi. Hát a mi életünkben is ez így történt, valljuk meg őszintén. És nagyon érdekes, eltelt jó néhány év, és ez az illető, aki ugye keményen megfeddte a bűnt, ő volt az, aki megcsalta a feleségét és otthagyta.
És lehetünk nagyon kemények, lehetünk ítélkezőek másokkal kapcsolatban, és persze vannak olyan dolgok, amiket ki kell mondanunk, meg vannak esetek, amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül, de az az alázat is legyen bennünk, hogy nem vagyunk jobbak a másiknál. „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10,12).
Egy másik testvérem mondta, én ezen akkor nagyon meglepődtem, nem szereti egyáltalán az alkoholt, de egy ilyet fogalmazott meg nekem egyszer: nem tudja, hogy mikor jön el egy olyan helyzet az életében, aminek következtében hozzányúl az alkoholhoz. Istennek nagy kegyelme, hogy most ő nem szereti az ízét sem, ez egy nagy kegyelem, de lehet, hogy egy hét múlva nem fog tudni megállni ebben. És ezen úgy meglepődtem, hogy én se szeretem az alkoholt és egyébként teljes mértékben igaza van.
Harmadszor: a megpróbáltatások megmutatják, hogy mennyire függünk a világi dolgoktól. Mert minél több anyagit halmozunk fel, minél több világi ismeretekkel rendelkezünk, minél inkább elismertek va7
gyunk, annál inkább megkísértődik a szívünk ezekkel kapcsolatban. Kit szeretünk valójában? Az Urat vagy a világot. És ez sok mindent jelenthet az életünkben. Akár a munkában elért sikert, az ismeretségünket, hogy minket nagy emberek ismernek, és ezzel kapcsolatban, mondjuk sok előnyhöz is hozzá tudunk jutni. Fontosak-e számunkra a világi kitüntetések, az anyagi jólét, hogy valamilyen életszínvonalat fenntartsunk. És ezek önmagukban nem bűnös dolgok, de sokszor állhatnak az aggodalmunk középpontjában.

Egy alkalommal, amikor Jézust nagy tömeg követte, a következőket kérdezte Fülöptől: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ezt pedig azért kérdezte tőle, hogy próbára tegye, mert ő már tudta, mit fog tenni. Fülöp így válaszolt neki: Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset.” (Jn 65,5-7). Fülöp ahelyett, hogy az Úrban bízott volna, csak az anyagi erőforrásokra tudott tekinteni, ami persze messze elmaradt attól, hogy a szűkölködőket megelégítse.
Én is emlékszem, amikor a munkámat hagytam ott azért, hogy a teológiára jelentkezzek. És elkezdtem számolgatni, hogyan fogok kijönni anyagilag. És előttem volt az órarend, láttam azt, hogy reggel 8-tól délután 4-ig bent kell ülni. Hogyan tudom ebbe az órarendbe bepréselni a munkát, hogy fogok majd így dolgozni. Ha dolgozom, akkor mikor fogok tudni tanulni és ezek után mikor fogok egyáltalán aludni, mert ez sem egy utolsó dolog? Elkezdtem ezen agyalni, aggódni, eltelt így egy nyár: most akkor mi lesz? Az egyik ifivezetőm pedig augusztus vége felé elmondta, hogy a gyülekezetből néhányan úgy gondolták támogatnának engem az egyetem alatt, összeállnának és odaadnák a tizedüket. Én meg teljesen megdöbbentem, mert ez valójában ez arculcsapás volt nekem. Egyszerűbb lett volna imádságban az Úrra bízni ezt dolgot, talán pár évet meg is spórolhattam volna az. Isten pedig munkálkodott a háttérben és testvéreket erre indított, és aztán az egész öt évet így tanulhattam végig, hogy ők ott voltak a háttérben.
Mózest a fáraó házában nevelték, el tudjuk azt is képzelni, hogy milyen gazdagságban nőhetett fel. Egyiptom legmagasabb szintű oktatói tanították, valószínűleg az egyiptomi társadalom csúcsán helyezkedett el, hát nem egy középosztálybeli volt, és aztán 40 évig pásztorként élt Midján földjén, ahonnan az Úr őt elhívta. A Zsidókhoz írt levél pedig a következőképpen fogalmaz vele kapcsolatban: „Mert inkább választotta az Isten népével együtt a sanyargatást, mint a bűn ideig-óráig való gyönyörűségét, mivel nagyobb gazdagságnak tartotta Egyiptom kincseinél a Krisztusért való gyalázatot, mert a megjutalmazásra tekintett.” (Zsid 11,25-26).
A próbák is azért szükségesek az életünkben, mert rámutatnak arra, hogy az életünkben mennyire fontosak a világi dolgok. Materiális dolgokat helyezünk előrébb vagy lelki dolgokat? És ebben legyünk őszinték, valljuk meg, hogy tényleg sokszor ilyenek vagyunk, de Isten erre is rávilágíthat egy-egy próbával.
Negyedszer: a próbák a mennyországra helyezik a tekintetünket. Tehát minél nagyobb a megpróbáltatás, minél hosszabb ideig tartanak, annál nagyobb vágyakozással tekinthetünk arra, hogy majd az Úrral fogunk együtt lenni.
„Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” (Róm 8,18). Persze azt is be kell vallanunk, hogy mi most csak a jelen szenvedést látjuk, és nem tudjuk milyen lesz a mennyben az Úrral. Nem lenne egyszerűbb, ha az Úr egy 5 percet megmutatni a mennyei dicsőségből csak, hogy legyen róla fogalmunk és öszszehasonlítási alapunk? Sajnos nem tudjuk milyen lesz, de azt mondja, hogy a mennyei dicsőség sokkal nagyobb lesz annál, mint amiben most vagyunk és amiben most szenvedünk.
Nem sok olyan idős testvérrel találkoztam, akik a hosszú évekig tartó betegség után reménységgel tudtak a mennyország felé tekinteni. Én egy pár hetet eltöltöttem a Budai Irgalmasrendi Kórházban, ahol az volt a feladat, hogy emberekkel beszélgessünk. Volt egy idős bácsi, aki már hét vagy nyolc éve ágyhoz volt kötve, és az utolsó egy évében már nagyon elmérgesedett a betegsége. De az volt a legmegdöbbentőbb, amikor bementem a szobájába, akkor rögtön észrevettem, hogy a kisasztalán ott van a Biblia és ott van egy prédikációs kötet. Nyilván amikor a fájdalom meg a fájdalomcsillapítók engedték, akkor ő ezeket olvasgatta és elmondta nekem, hogy aznap mit olvasott a Bibliában és milyen bátorítás volt ez neki és ő már alig várja, hogy a mennyországba kerülhessen. Pár héttel később meg is halt. De ő így tekintett a mennyországra, már alig várta, hogy ott legyen.
Ezzel szemben egy emelettel feljebb olyan elutasítást tapasztaltam, hogy egy kicsit el is szomorodtam. Mindig elzavartak mondván, hogy ők nem akarnak senkivel sem beszélgetni. De azért olyan könnyen nem lehetett lerázni, másnap is kopogtam, itt vagyok, persze megint elzavartak. Míg végül a negyedig napon az egyik férfi fogadott és ha már ennyire kitartó vagyok akkor jöjjek be és akkor beszélgessünk. Elmondta az életét nagy vonalakban, és az tűnt fel nagyon hamar, hogy egy nagyon kemény ellenségeskedés van a szívében Isten felé. Elutasító volt. Egyébként örültem neki, hogy beszélgettem vele és ezeket elmondta. Az édesanyjával kapcsolatban is meg volt keményedve, Istennel kapcsolatban még jobban.
És érdekes volt a kontrasztot látni, mi volt az idős bácsival egy emelettel lejjebb és ezzel a férfival, akkor ég és föld volt a kettő. A bácsi lent, az alsó szinten Istenhez kiáltott, és arra vágyakozott, hogy Istennél legyen. Ez a fiatalember pedig, aki ott volt fölötte egy emelettel, kevésbé nehezebb szituációban pedig teljesen meg volt keményedve Istennel kapcsolatban.
Egy igeszakasszal szeretném bátorítani a testvéreket: „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.”
(Ezékiel 34,16) Ezt mondja Isten és ez egy ígéret is. És ezzel legyünk tisztában, hogy tökéletesek nem vagyunk, ha valamilyen próba elé is állít bennünket az Úr, lehet, hogy elbukunk benne. Az is lehet, hogy rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennünk, de ez teljesen természetes. Nem kell ezeket letagadni. Nem kell azt se letagadni, hogy elbuktam benne. Csak egy dologra vigyázzunk: ne maradjunk meg ezekben.
Egyik vízitúra alkalmával egy család is eljött velünk. Elhozták a kislányukat, olyan 6-7 éves forma lehetett, nagyon aranyos volt. És mint egy ilyen kislány tele volt őszinteséggel. Mindig beszélt, állandóan kérdezett, mindent tudni akart, mindenhova menni akart, úgy kellett visszafogni. És egyik alkalommal az én hajómban evezett és messziről láttuk, hogy jön egy esőfelhő. Csodálatos látvány volt, mert körülötte mindenhol sütött a nap. Nem megyünk be valahová, el fogunk ázni? – hangzott a kérdés. Fölösleges bemenni, nézd meg mekkora, hát valószínűleg esik két percet, aztán újra sütni fog a nap és aztán azon fogunk szenvedni, hogy milyen meleg van. Eveztünk tovább, leszakadt az ég és tényleg két percig tartott az egész és utána kisütött a nap. A kislány ennyit mondott: – Igazad volt, a nap tényleg nem tűnt el.

És amikor az életünk megpróbáltatik, akkor az is legyen a szemünk előtt, hogy az Isten nem hagyott magunkra, csak úgy érzékeljük. Csak éppen abban a helyzetben nem látjuk. Ő ott van, figyel minket és bátorodjunk meg Istennek egy másik szaván, ami így hangzik: „Azon a napon – így szól az Úr – összeszedem a sántákat, összegyűjtöm a szétszórtakat, akikre veszedelmet hoztam. A sánták meg fognak maradni, a gyengék erős nemzetté lesznek, és az Úr uralkodik fölöttük a Sion hegyén, mostantól fogva örökké.” (Ezékiel 34,16)
Ha Krisztusban bízunk, ha Krisztust szeretjük a célban biztosak lehetünk. Viszont az odáig elvezető utat nem tudjuk, azt nem ismerjük. Lehet, hogy nagyon nehéz lesz, piszkosul nehéz lesz, de a célt ismerjük. A célt a Szentírásban Isten leírta, leíratta és elmondta számunkra, mi vár ott bennünket. Hatalmas nagy dicsőség. Ott vár bennünket az Úr. És ebben bátorodjunk meg, hogy igen, mi csak a célt ismerjük, nem ismerjük azt, hogy hogyan fogunk odáig eljutni, de bátorodjunk meg azon, hogy Urunk ebben bizonyos, ebben meggyőzött bennünket is, hogy igen, itt a Szentírás, olvasd, lásd, ezt adta Isten, a mennyország már a tiéd. Sőt, nagyon csodálatos a Szentírásban, hogy a Szentírás alapján úgy tekint ránk Isten, mint akik már ott vagyunk. Még nem vagyunk ott, de már most így tekint ránk. Miért? Krisztusért. Krisztus áldozatáért.
És ebben bátorítom a testvéreket, bármilyen nehézségben is legyünk, bátorodjanak meg Isten szaván, bátorodjanak meg azon is, hogy miért engedi Isten az életünkben ezeket a nehézségeket. Ismét mondom, nem biztos, hogy ezek választ adnak az próbákra. Majd lehet, hogy később fogjuk megérteni vagy ott nála, mellette. Bátorodjunk meg ezen, hogy ő összegyűjti a szétszór10
takat, akikre veszedelmet hozott, a sánták meg fognak maradni, a gyengék erős nemzetté lesznek és az Úr uralkodik fölöttük.