Bogárdi Szabó István Dr.

Kedves testvérek!
A tegnap nagy zavarban voltam délután, mert ezt az igehelyet már hét közben kiválasztottam, de engem is elkapott a fociláz, és azon törtem a fejem, hogy ma vajon ujjongó igehirdetést kell-e tartanom, vagy vigasztalót. De mivel a magyar-izlandi mérkőzés eredménye döntetlen lett, maradhatok a hét közepén kiválasztott Igénél. (Ami késik, nem múlik majd, lehet, hogy egyszer vigasztalást is kell mondani vagy éppen ujjongást.) Most azonban egy csodálatos Ige áll előttünk. Számomra pedig különösen kedves történet. Megpróbáltam visszaemlékezni arra, hogy vajon hány alkalommal és hány igehirdetésben meg Biblia-órán hivatkoztam már rá. Nyilván, igen sokszor, és biztos vagyok benne, hogy hallva amint olvasom a textust, sokan mondták magukban, hogy már megint a szombatnapi kalásztépés...! De az az igazság, hogy még nem prédikáltam róla. Hivatkozni sokat hivatkoztam és utaltam rá, amikor a Krisztus szabadságáról, a szombat nap feltétlenségéről, az irgalmasságról volt szó, de most, a Biblia-olvasó kalauz jóvoltából néhány nap késéssel itt van előttünk ez egész ige. Sok minden van benne, de most mindössze három lényeges vonatkozást szeretnék kiemelni, amelyek a történethez még közelebb vezetnek minket.
Először is a történet rendkívül köznapi és ugyanakkor mégis ünnepi. Azután, látjuk majd a történetben, hogy milyen módon ütközik benne a kegyelem és a kegyelem, az a kegyelem, amely az irgalmasságból fakad, és a másik, amelyet az ember képmutatással rejteget magában. És végül, de talán mindent meghatározó módon, azt fogjuk látni ebben a történetben, hogy nem a törvényhez, vagy az élet jó rendjéhez, vagy a hagyományhoz, hanem éppenséggel ezeken keresztül az Istenhez való viszonyunkról van itt szó.
Szabad-e hát szombat napon kalászt szedni? – ez a vitának, és aztán Jézus kinyilatkoztatásának az indító pontja. Ez a bemenet egy nagy titokhoz. Mi talán megvonjuk a vállunkat itt, mi már keresztyének vagyunk, minket Isten kegyelme fölszabadított a régiek rigorózussága alól. S ha efféle itt-ott ez még nyomokban fel is lelhető, a szekularizmus már elég erősen uralkodik. Igen, ha valaki most éppen Németországon autózik keresztül, vajha talál-e egyetlen üzletet is nyitva? Vagy, ha éppen Angliában van, és most szeretne még egy korsó sört inni a tegnapi csodálatos döntetlenre, délután háromig biztosan várnia kellene, mert ott még az állami törvényekben megáll az ünnepnapi tilalom. Mennyivel inkább régen, Jézus idejében, amikor az országot följáró farizeusok és írástudók - vagyis törvénybírák -  betartatták a törvényeket! Ezek az emberek ugyanis tekintélyek voltak. És most az a jelenet van előttünk, amikor Jézus és a tanítványai, egy szombati napon, már aratási időben bemennek a búzatáblába, és kalászt tépnek. Ismerjük a mozdulatot: a kalászt szétdörzsölik, a pelyvát kifújják a tenyerükről, és rágják a még nem teljesen kiszáradt magokat. Én is tettem így gyerekkoromban, sokat nem lehet belőle enni, de az éhséget elüti. Ekkor a Jézust és a tanítványi közösségét kísérő farizeusok nekirontanak a tanítványoknak: miért teszitek azt, amit szombat napon nem szabad tenni?
Milyen érdekes ez, gondoljunk bele! Szombat napon munkát végezni nem lehet, tehát aratni is tilos. De mondhatnának ellenük mást is: miért loptok? Ha ugyanis a közvetlen cselekménysort ítéljük meg, akkor inkább ezt a kérdést kellene feszegetnünk: hogy-hogy bementek a máséba, hogy-hogy szedtek belőle?! Hát nem tilos, hát nem lopás bemenni a más gabonájába és abból szedni – kvázi, a másét aratni és a másén jóllakni? Ne lopj! – ez van megírva a főparancsolatban. Vajon, miért nem ezt mondják ott a farizeusok? De egy pillanat alatt kiderül, hogy nem is aratásról van itt szó, hanem kalászszedegetésről. Van egy régi, szép magyar szó – nagyon sajnálom, hogy az új fordítású Bibliában átírták – , ezt régen mezgérelésnek nevezték, ma böngészésnek mondják. Azt mondja ugyanis Mózes törvénye, hogy aratáskor - illetve szüretkor vagy gyümölcsszedéskor –, ha valami a szőlőtőkén, a fán marad, vagy gabonakalász a földön, azt az aratók nem szedhették föl. Ha nem végezték el teljesen az aratómunkát és maradt kint valami, kéve, kalász, nem mehettek vissza érte. Ez a régi törvény  irgalmassági törvény volt, hogy az úton járó, a jövevény, a szegény, az özvegy is szedhessen. Te is jövevény voltál - mondja az Úr, amikor ezt a parancsot adja. Ha valami ottmaradt, az a jövevényeké volt.
Idézzük csak Rúth könyvét! Amikor Moáb földjéről, az éhínségből megérkezik Rúth és Naomi haza, Bethlehembe, éppen aratás van. Boáz, a gazda megparancsolja az aratónak, hogy hagyjanak a tarlón több kalászt, hadd jusson több a gabonából Rúthnak és Naominak, akik egyszerre szegények, éhezők, jövevények és özvegyasszonyok.
Ezt az irgalmassági tényezőt bele kell értenünk a Jézus válaszába, máskülönben nem fogjuk jól érteni. Lám, a farizeusok nem azzal állnak elő, hogy mit műveltek itt, a máséból szedtek!! – és ezzel elő sem állhattak. Mert azért – bocsánat – a farizeus-szívben is dobogott az irgalmasság, megtanulták azt ő, is. És aztán, hogy elhallgattak, amikor egy más alkalommal Jézusnak felrótták, hogy szombat napon gyógyított, márpedig a gyógyítás is munkának számít (és bár annak számítana és jobban megfizetnék manapság!), és akkor azt mondja Jézus: ha valakinek beleesik az ökre a kútba szombatnapon, nem húzza ki? Nagy csönd lett ekkor.  Ha itt ők azzal álltak volna elő – ez csak egy gondolati játék – hogy miért mernek a tanítványok a máséból venni..., de nem állhatnak vele elő, mert ismerik a szolidaritás rendjét. Isten megparancsolta népének, hogy mindig legyen valami fölöslege. És ez önmagában – ez is csak egy kitérő – máris nagyra tanít bennünket. Sose lehet az életünknek olyan szűkössége, olyan ínségessége, olyan közgazdaságtana, hogy azt mondhassuk, hogy egy szem barack a fáról, egy fürt szőlő a négy hektáros szőlőskertből, tíz gabonakalász a nagy tábláról nem juthat másnak!
Értjük tehát jól, a farizeusok felvetése valami másféle rendhez, törvényhez, szigorhoz kapcsolódik. Ezért mondottam, hogy ebben a történetben egy nagy ellentét feszül, ez a köznapiságnak és az ünnepnek az ellentéte, amely mögött a kegyelem megtapasztalásának és a kegyelem megnyerésének a nagy ellentétei állanak.
Az a törvénytartó rend, amely Jézus korában uralkodott, egy mély történelmi tapasztalatból táplálkozott. Mégpedig egy sokkoló tapasztalatból, amely fél évezredre ment vissza. Ha ezt ellegyintgetnénk, mondván, hogy ötszáz év mégiscsak tizenöt emberöltő, és ki emlékszik már ükapjára, szépapjára, hadd jegyezzem meg, hogy a mindennapos dolgainkat máig áthatja, a mohácsi csatavesztést, vagy 1848-49, vagy 1956 forradalma. És ebből nyomban megértjük, hogy milyen erősen meghatározta régen a fogságból hazatérő zsidókat az a gondolat, hogy azért vesztették  el országot, azért pusztult el a templom, azért telepítettek a nyakukra idegeneket, mert nem vonták le a bírák korának a tanulságát (ami még ötszáz évvel korábban volt!), tudniillik azt, hogy ha nem az Isten jó rendje szerint élünk, Isten kiszolgáltat bennünket saját bűneink következményének. Pedig ezt hirdették a próféták, ezt hirdette Ézsaiás, ezt hirdette Jeremiás, ezt hirdette Ezékiel, ezt hirdette még korábban Ámos, és ez a bírák könyvének is a nagy tanulsága, hogy: ha Isten felé fordul a nép, Isten átkarolja, nehézségeken átvezeti, megmenti, fölemeli őket, ha pedig kiszakítja magát Istene kezéből, akkor az lesz az ítélet, ahogy Madách mondja: lásd, mit érsz magadba! És mit ér egy kis nép magába?
Ezért évszázadokon keresztül csiszolgatták, magyarázták az Isten törvényét, a Tízparancsolathoz még 613 egyéb kultuszi, polgári, rendtartási törvény kapcsolódik, ezért születtek a nagy törvénymagyarázó művek, hogy milyen körülmények között, hogyan, miként kell a törvényt értelmezni. De leginkább és mindenképpen be kell tartani. A törvény megtartása a kegyelemnek az előfeltétele. Csak ott van kegyelem, ahol az ember egészen pontosan, mindenre odafigyelve megtartja az Isten törvényeit. Azonban most éppen valami más van itten előttünk. Emlékeztetek még egyszer a mezgérelés törvényére. Itt is, miként a mózesi törvény szinte minden passzusánál  az áll indoklásul, ami a Tízparancsolat elején is: én vagyok az Úr, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged Egyiptomból, a rabszolgaság házából. Vagyis a törvény megindoklásánál az első lépés a kegyelem. Először van a kegyelem, utána jön a törvény. Először van a szabadítás, utána van a szabadság jó rendje. József Attila ugyan nem volt teológus, meg próféta se, de amikor azt mondja versében: Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet/ Játszani is engedd okos szép fiadat! – mindent tökéletesen megértett. Azt mondja Karl Barth, nagy svájci teológus, hogy az Ószövetségben tulajdonképpen a Tízparancsolat az evangélium. Milyen furcsa! A Tízparancsolat, a törvény volna az az evangélium? Igen, mert így kezdődik: Én vagyok, aki kiszabadítottalak téged. Jó hírrel kezdődik. Ez van belehelyezve a szövetség ládájába, oda van behelyezve az isteni szabadító aktus.
Igen ám, csakhogy a történelmi tapasztalatok és a spekuláció okán  megfordult a gondolat, és működésbe lépett az a farizeusi logika, hogy ugyanis először betűről betűre meg kell tartani mindent. Értsük jól! Az a Pál apostol, aki farizeus volt, minden tekintetben atyáiért buzgó, aki Gamáliel lábainál ült, miután átélte az evangélium felszabadító erejét, teljes erőbedobással, teljes feltétlenséggel, tekintélyét, szolgálatát, tisztességét kockáztatva, Péterrel és apostoltársaival konfliktusokat  is vállalva  azt hirdette, hogy nem lehet az isteni sorrendet megfordítani! Nem cselekedetekből igazulunk meg, hanem kegyelemből. Ez azt jelenti, hogy nem a mi cselekedeteink indítják el Isten jóságát, szeretetét, hűségét, hanem Istenből, magából, az Ő szeretetéből, jóságából indul el az egész történet. Ezért az az egyszerű dolog, amit a tanítványok zavartalanul tehettek volna hétköznap, vagyis szedhették volna a gabonát, és amit a törvénytartók tiltottak volna nekik az Úr napján, nos, az lényegében éppenséggel Isten legmélyebb szándékát mutatja. Azt mondja Máté evangélista, aki ugyancsak részletesebben jegyzi fel a történetet, hogy miután Jézus néhány érvvel legyőzve a farizeusokat, azt mondja a végén: irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Ez a törvény lényege. És ez a kegyelem lényege is. Itt találkozik a kettő. Itt itt értjük meg, hogy az a rend, amit Isten adott, nem a megszorításnak a rendje. Az a rend, amit Isten adott, annak a rendje, hogy élhessünk. Irgalmasságot akarok, nem áldozatot. Azt mondja János evangélista is a levelében, hogy azért jött Jézus Krisztus, hogy életünk legyen és bővölködjünk.
Másodsoron, Jézus egészen különös módon érvelve vezet el bennünket az egész ügy lényegéhez. Azt mondja a farizeusoknak, akik  megfeddték tanítványait: nem olvastátok, mit cselekedett Dávid, mikor megéhezett ő és akik vele voltak, mi módon ment be az Úr házába és vette el a szent kenyereket és azt ette és adott azoknak, akik vele voltak, noha ezt nem tehette volna meg, mert azokat a kenyereket a mózesi rend szerint már csak a papok ehették meg? Dávidról beszél, a szent királyról, a prófétáról, a zsoltárok szerzőjéről, a nagy, titokzatos, szimbolikus alakról, akinek neve  a dicső ország eljöttét jelezte, akiben úgymond, Isten helyreállít majd mindent, ahogy Zakariás prófétánál olvassuk: felállítom újra Dávidnak leomlott sátorát. Ez volt az a kegyelem, amit a farizeusok is vártak. Hogy ugyanis, ha majd minden zsidó mindenhol megtartja a törvényt, akkor jön el Isten és állítja fel Dávid leomlott sátorát. És most ezt mondja Jézus: ti, akik erre törekedtek és ebben a váradalomban éltek éppenséggel Dávidba ütköztök bele, aki megszegett egy olyan törvényt, amihez köznapi ember a lehetőségeihez képest hozzá sem fért volna. Csak egy-két szóban hadd idézzem fel Sámuel könyvéből a történetet, amelyre Jézus utal. Saul üldözi Dávidot, aki menekül, egy kis csapat van már csak vele, éhesek, kimerültek, bemennek a szent helyre, és enni kérnek a főpaptól, aki mondja, hogy nincsen. De van! Nincsen – és mégis van! Nincs, mert ami van, az nem lehet az övék az ugyanis papoknak szentelt kenyér. És mégis van – , mert kenyér van ott. A főpap és Dávid beszélgetésében tisztaságról, tisztulásról, megtisztított kenyérről, tisztaságban levő papokról esik szó, –  aztán a főpap a kenyereket átadja. Később Saul ezért rettentő bosszút áll rajta. Nos tehát, van kenyér vagy nincs? Jézus ezt a történetet úgy idézi fel a farizeusok számára, mint ami elhárít minden ellenvetést, elsöpör minden megfontolást, minden jó érvet,  amit a szentségi rend sérthetetlensége és megőrzésére mellett fel lehet hozni. Hiszen az a kenyér, ami ott van a papoknál és a papok számára megszentelve, az is mind az Úr áldásából jött, az is mind az Úr kegyelméből való. Csak olvassuk el a mózesi törvényekből apróra, hogy miből került az a kenyér. Hálaadásból, aratás után. Fölajánlásból, megköszönve Istennek a termő bőséget, megköszönve Istennek a csodálatos ajándékokat, mindent. Másutt (Márk ev. 7) Jézus korholja azokat, akik rámondják valamire, amivel segíthetnének, hogy korbán, és még szüleiknek nem adnak semmit, mert azt mondják, hogy amivel segíthetnének, az templomba szánt ajándék (Korbán – ez a héber szó tabut jelöl, olyasmit, amihez más nem nyúlhat.) Tehát Jézus ott is, itt is, azt fejti ki, hogy Isten irgalmasságot akar, nem áldozatot akar, – és ezzel Jézus nem az áldozatot szünteti meg! Egyáltalán nem, hiszen tisztelője volt a templomnak, befizette az egyházadót, nem engedte, hogy megsérüljön Isten házának a tisztasága, felforgatta a pénzváltók asztalát, kiűzte onnan a galambárusokat, mert az az imádság háza. És éppen ezért, de még mélyebben, mondja a prófétával: irgalmasságot akarok, nem áldozatot.
És végül, az egészből a mi Istennel való kapcsolatunk mutatkozik meg. Egészen pontosan az a folytonos küzdelmünk, hogy a megtapasztalásaink, amelyek renddé, szokássá, hagyománnyá, bevett dolgokká lesznek az életünkben, és megtartanak bennünket, biztosítják-e számunkra azt is, hogy megmaradjon a mi Istennel való élő és eleven kapcsolatunk?  A szociológusok ezt a kérdés úgy írnák le, Max Weber szavaival, hogy a problémák mindig akkor kezdődnek, amikor a karizma rutinizálódik. Amikor a csodálatos erő- és kegyelem-megtapasztalás mechanizálódik. Akkor az ember nyilván abba kezd el belekapaszkodni, amit önmaga számára lefordított, renddé tett, majd ez szépen lassan elkezd önmaga és Isten közé odaépíteni egy önmaga által megalkotott rendet. Mintha Jézus azt mondaná a farizeusoknak: hát nem elég nektek a Tízparancsolat?  Nem elég nektek az, amit Isten törvényi rendül adott? Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, megszűritek a szúnyogot,  a tevét pedig elnyelitek. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, elviselhetetlen terheket helyeztek az özvegyekre és az árvákra, ti magatok azonban egy ujjal sem nyúltok hozzá – mondja Jézus amikor megrója a farizeusokat.
De, most ne kiáltsunk jajszót, csak tegyük fel önmagunknak is ezt a nagyon mélyreható kérdést: hogy mindaz, ami az életünkben, az életünk rendjében, a keresztyénségünkben, az egyházunkban, a szokásainkban, a hagyományainkban olyan hihetetlenül fontos? Fontos, mert megtartó erő van benne, mert összetartja az életünket, mert eligazít bennünket, mert egyenesen tartja a lépteinket. És mint ilyen, nem került-e mégis valamiképpen közénk és a mi Istenünk közé? Nem szoktam más egyházak liturgiájára irigykedni, mert a reformátusnál jobb nincsen, ami pedig gyengébb, azt nem kell irigyelni,  – de egyet megtennék, ha megtehetném, hogy istentiszteleteink kezdetén, úgy mint az evangélikusoknál, mindig felolvasnám a Tízparancsolatot. Ők ugyan más okból teszik ezt, mint én tenném, mert szerintük először a törvény jön, azután majd jön feloldásul az evangélium. Én pusztán csak azért olvasnám fel, hogy miközben gyötrődünk itt a magunk életével, és mindenfélét kitalálunk magunknak, aztán ráköltjük, hogy így akarja az Isten, úgy akarja az Isten, és ha ezt vagy azt nem tesszük meg, nincsen áldás, nincsen kegyelem... – nos, csak úgy időnként jó lenne eszünkbe idézni a szabadság csodálatos törvényét, az Ószövetség evangéliumát, s megkérdezni magunkat: nem elég?  Nem elég a tízparancsolat? Dehogynem elég, hiszen benne foglaltatik minden, és leginkább az, hogy Isten semmi másért nem adta az Ő törvényének rendjét, mint hogy Ővele eleven kapcsolatban legyünk. Tőle vegyünk mindent. És mindenért Neki adjunk hálát. Tőle kérjünk mindent és mindent az Ő segedelmével vigyünk végbe. Így mondja Jézus: azért az embernek Fia a szombatnak is ura.
Úgy-e, milyen különleges a 21. században hallani ezt, hogy a szombatnak is Ura. Mi már úgy vagyunk, hogy ha meghagynák nekünk meg az Úrnak a hetedik napot, azt nagyon-nagyon megköszönnénk a szekuláris világnak, hogy azt az ici-pici kis vasárnapocskát csak meghagyták az Úrnak meg nekünk. De mit mond Jézus? A szombatnak is Ura... Akkor a többié is. Vigyétek magatokkal kedves testvérek ezt az utolsó jézusi szót, annak okáért az embernek Fia a szombatnak is Ura.
Ámen

1.) A karácsonyi történet abszolút keresztyén történet. Tökéletesen kifejezi, hogy miért tartjuk és tapasztaljuk azt, hogy a keresztyénség semmi egyéb, mint dinamika. Itt mozgások vannak. Kényszermozgások is és szabad mozgások is. A keresztyénségnek pedig örök kérdése, hogy a kényszer mozgásainkból lesz-e szabad élet. Talán az világítja meg leginkább ezt a feszültséget, ha János apostol igéjét idekapcsoljuk. Ő azt mondja: azért írunk nektek mi, akik kezdettől fogva láttuk, hallottuk és kezeinkkel illettük az élet igéjét, hogy közösségetek legyen velünk. Először tehát hadd szóljak a közösségről, mert ez világítja meg a legjobban, hogyan tud az ember a kényszerpályáról kilépni, és az Isten által adott nagy szabadságba belépni. Mindjárt kérdezzük is, mi köze van Augustus császárnak a betlehemi pásztorokhoz? Ő fenn, a magasságos Rómában parancsolat adatott ki, hogy tartsanak népszámlálást a Birodalomban. De mi köze a Názáretben lakozó Józsefnek és Máriának a római Birodalom felséges parancsaihoz? De kérdezhetem így is, ha jobban esik a szívünknek: minekünk, Názáretben, bocsánat: Szentendrén lakozóknak, várandós édesanyáknak, jegyesükért izguló férfiaknak, hosszú útra kényszerítetteknek, betlehemi (bocsánat: szentendrei) pásztoroknak, éjszaka nyájuk mellett vigyázóknak, puszta-lakóknak, nekünk mi közünk van a fényességes Birodalomhoz? Semmi. Csak kényszer-közünk van hozzá, mert a császár parancsolat adatott ki. És igazodni kell hozzá. Ez a rend az ő rendje. Aki jót akar magának, igazodik hozzá. Micsoda dráma, hogy egy várandós édesanyának, közel a szüléshez, nincs békessége, hogy gyermekét nyugodt körülmények között szülje meg! Menni kell Názáretből Betlehembe. És micsoda kényszer, hogy Betlehembe érkezve, nincs már szállóhely. Karácsonykor szentimentalisták szoktunk lenni, de most ne legyünk azok! Azt mondja az evangélista: nem azért nem volt helyük, mert kiutasították volna őket, vagy mert érzéketlenek lettek volna a betlehemiek. Egyszerűen nem volt hely. És ezzel jelzi, többek között, a kényszert. Aztán a pásztorok az angyalok jelenésekor! Mégis csak el kellett indulniuk, hogy megtekintsék a jászolbölcsőben elhelyezett gyermeket, s valóban úgy találjanak mindent, ahogy az angyal megmondotta nekik. Összekapcsolódnak itt a kényszerek. Ám mindebben egy csodálatos valóság jelenik meg, amit úgy nevezünk: concursus Dei, vagyis az emberi dolgok, eltervezések, akaratok, a történelem nagy mozgásai (melyekhez nekünk, kis embereknek semmi közünk, legfelebb elszenvedjük), nos, ezek egyszerre csak Isten gondviselését, eltervezését mutatják. A pásztorok gyermeket nézni mennek, de az Üdvözítőt találják. És akik tanúi az isteni ígéret teljesülésének, azoknak megtelik a szíve örömmel és csodálattal.
A gyülekezet lelkipásztorának is, a gyülekezet tagjainak is, és nekünk itt mind tele az életünk kényszer-utakkal. Néha széttárjuk a kezünket, és azt mondjuk: ilyen az élet! Ilyen a 21. század eleje, itt, Magyarországon, Szentendrén; így él itt egy református közösség. Ha tetszik, ha nem, megyünk a kényszer-utakon. És mégis milyen csodálatos megtapasztalás, hogy mindeközben Isten népet szerez magának, és szabadságot teremt. A betlehemi pásztorokat nem úgy ragadja meg az angyal szava, Józsefet nem úgy kötelezi el az angyal szava, Máriát nem úgy érinti meg az angyal üdvözlete, és a Megváltó mennyei dicsősége sem úgy ragyog ki a betlehemi jászol-istállóból, hogy azt kellene éreznünk: ez a legjobb esetben is csak egy alternatív közösség létrehozásához elegendő. Igen, tudom, szokták mostanában mondogatni, hogy az egyház küldetése a 21. században az volna, hogy az átfogó ember-közösségek számára mutasson alternatívát, ahova ki lehet húzódni, ahol lehet másmilyennek lenni, ahol nem úgy van a dolgok rendje, mint általában. De ha így gondolkodunk a Krisztus-követés felől, akkor a keresztyénségünk nem lesz több, mint hobbi-keresztyénség. És ezt nem lekicsinylően mondom. Akinek van hobbija, vagyis passziója, az sokat áldoz érte. Nemrégiben Németországban meglátogattam egy idős, nyugdíjas professzort, akitől sokat tanultam valamikor. Van a házában egy nagy szoba, szinte fele ennek a kis templomnak, és nincsen benne más, csak játékvasút. A professzor úr felesége titokban elpanaszolta, hogy a férje egész nap ül a szobájában és vasutazik. És az egész nyugdíját arra költi. Hobbi, passzió. A keresztyénség is lehet afféle passzió. Áldozunk rá, fontos nekünk, de nincsen köze a valóságos hétköznapokhoz. Valami külön világ, ahova ki lehet húzódni, és az a mi drága, szent, sérthetetlen, érinthetetlen magunk-világa. De nézzétek ezt a betlehemi történetet! Itt hirtelen mindenki találkozik mindenkivel. Hirtelen mindenkinek köze lesz mindenkihez. Lám, a pásztoroknak el kell mondaniuk Máriának és Józsefnek, amit ők már tudnak. És mégis, az angyali jelenést, amit a pásztorok láttak, el kell vinniük, s aztán elhírelik mindenkinek a nagy jelet is, hogy született Megtartó. És hogy ebbe nem volna belekeverve Augustus, a fényes, a dicső császár? Mi már tudjuk a választ: bele van keverve. Mert az, ami ott, Betlehem éjszakáján elkezdődött, amikor megnyílott az ég és angyalok sokasága jött el, mert ők is vágyakoztak beletekinteni ebbe a felfoghatatlan nagy titokba – ahogy Péter apostol mondja –, az éppen olyan, mint mikor bedobnak egy követ a tó vizébe, és egyre szélesedő gyűrűkben terjed a hullám. A misszió ott kezdődött, a testet öltéskor. Az első misszionáriusok éppenséggel a betlehemi pásztorok voltak, akik elmentek, dicsőítve és magasztalva az Istent. Ezért mondja János apostol is: az élet megjelent, láttuk és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örökéletet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk. Amit hallottunk és láttunk, azt hirdetjük néktek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal. A mai keresztyének időnként hetykén nyilatkoznak, mondván, mi közünk nekünk ehhez, ahhoz - a másikhoz?! Mi közünk nekünk a pomáziakhoz? Nehezebbeket mondok. Mi közünk a románokhoz? Mi közünk Brüsszelhez? Mi közünk a világhoz? Jól elvagyunk itt magunkban! Köszönjük, mi megajándékozottak vagyunk, meggazdagítottak vagyunk. Kész. Ám János azt mondja, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk egyik felfoghatatlanul nagy titka az, hogy közösségeket hoz létre. Ez a betlehemi történet egyik nagy csodája. Olyanok, akik nem ismerték egymást, akiknek nem sok közük volt egymáshoz, most, a Jézus Krisztus ereje által, az evangélium által közösségre találtak.
2.) Akik tehát a Krisztus követői, mert elfogadták az Ő hívását és igent mondtak rá, azt a csodát tapasztalják meg, hogy közösségbe vezeti őket Isten Szentlelke. Ezt szeretném másodszor nyomatékosítani. Azt értjük jól, hogy vigyáznunk kell, nehogy hobbi-keresztyénekké legyünk. Ám még ennél is nagyobb nehézséggel kell itt szembenéznünk, és erről is beszélnünk kell. Egyszerűen szólva, rá kell bízzuk magunkat lelkipásztorunkra, mert ő ennek a közösségnek a lelkésze és a vezetője. A régebben sokfelé eltejedt egy szlogen: keresztyénnek lenni egyház nélkül. Hitet gyakorolni közösség nélkül. Ezt ma a szociológia úgy szokta leírni: vallásos vagyok a magam módján. Vagy ahogyan Umberto Eco, olasz író, a keresztyénség egyik legkíméletesebb kritikusa ír erről: ez afféle csináld-magad keresztyénség. Ami belefér, amit össze tudunk szedni: egy kis keresztyénség, egy kis buddhizmus, egy kis mantra, egy kis sárija – ahogy összeáll. Vagyis, folytatja az író, a vallás átalakult afféle barkács-könyvi önmegvalósítássá. Csináld magad! A Biblia olyan lett, mint régen volt a barkács-újság. Én is forgattam gyermekkoromban. Mindenféle ábrák voltak benne, mit hogyan kell fűrészelni, összeragasztani. Sokan futkároznak ma így a Bibliával, és barkácsolják maguknak az üdvösséget meg a vallást. Mit mond János? Olyan feltétlen, olyan mindenen átható, amit mond, mert az életről beszél. Az élet igéjéről beszél. Nem technikákról beszél, nem élet-technikákról értekezik, hogyan érezhetem magamat jól vagy még jobban, s hogy kinek mire van hajlandósága, arrafelé menjen. Hanem az élet igéjéről beszél. Mi több, a második versben egy csodálatos fokozást mond: az életről áttér az örökéletre. És azért írja ezt a levelét sokak számára, így kétezer év múltán nekünk is, hogy közösségünk legyen. Aki Krisztus követi, az nem tud magános lenni. Aki Krisztus követi, rögtön megízleli, hogy a Krisztus ereje közösségbe von bennünket. Így hát, kedves nagytiszteletű úr, nem lesz elég magot vetni. Azt is kell, de nem lesz elég. Téged pásztorul hívott ez a gyülekezet, azért hogy ezt a közösséget egyben tartsd, vezesd a közösségteremtő forráshoz, az élet igéjéhez. És szeretett gyülekezet! Tudom, egy-egy gyülekezetekben, a presbiterekben, a buzgó tagokban, a hívőkben hamar elfogy a türelem. Mennyit időt adtatok a nagytiszteletű úrnak? Száz napot? Akkor az már lejárt. És már hallom is, amint elkezdik a hívők egymást között mondogatni: jaj, de csodálatosan prédikál a mi lelkipásztorunk, aranyszájú szent András érkezett közénk, micsoda lelkigondozó a mi papunk, felülmúl mindenkit, szót ért mindenkivel, ilyen nem is volt, a legjobb papot kaptuk meg, de... De azért…Nos, nem bánom, testvérek, ha lejárt a türelmi idő, mert nem is kellett volna a nagytiszteletű úrnak időt adni! Hadd legyek efelől jó bizonysággal. Ő arra kapta elhívását, és arra tette az egész életét, hogy az élet igéjét hirdesse, most itt, nektek! És ha ti kevesebbet kértek vagy vártok tőle, akkor önmagatokat csaljátok meg. Ő azért jött ide, hogy az élet igéjéről tanúskodjon. Nem tehet mást; amit látott, amit hallott, ami neki is hirdettetett, ami személyes életében megvalósult, arról fog tanúskodni. És ezzel fog közösséget teremteni a szentendrei gyülekezetben.
3.) Végül még arról is szólni kell, amit már nem lehet emberi okossággal vagy tapasztalattal feltalálni és elrendezni. Azt mondja János: amit hallottunk és láttunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk, és a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal. Jézus Krisztus a közösségteremtő. Ebben az individualizálódott, az embereket önmagába záró, egymástól elkülönítő világban, amit lassan társadalomnak sem lehet nevezni már, önmagában áll meg ez a tény, hogy Krisztus isteni személye, tanítása közösséget teremt, mert Őt másképp nem lehet követni! De itt is vigyáznunk kell. Sokan mondogatják: hát persze, azért van az egyház, hogy közösségek legyenek! Sok-sok jó szándékú ember mondja ezt, még hitetlenek is: azért jó, hogy van egyház, mert akkor van közösség. De ha csak ennyiről beszélünk, akkor lelkes és jólelkű altruisták vagyunk, akik ugyan fölmutatják a keresztyénség egyik szép gyümölcsét, de a gyökérig nem jutottak el soha. Márpedig, ha nincs gyökér, nem lesz gyümölcs sem. János megmutatja a gyökeret, ezt mondja: éspedig közösségünk az Atyával, és az Ő Fiával az Úr Jézus Krisztussal. És ez a lényeg: a Szentháromság Istennel való titokzatos, belső közösség. Erről szól minden. Mert ahogyan a testet öltéskor Isten belépett a világba és közösséget vállalt az emberrel, mert Krisztus mindenben hasonlatos lett hozzánk, kivéve a bűnt, és elszenvedte bűneink büntetését, és megkóstolta érettünk a halált, és helyettünk kiáltott: én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem, és érettünk támadott fel, és ült az Atya jobbjáre, és esedezik szüntelen érettünk, - ugyanúgy, megfordítva, nekünk is el kell jutnunk az Istennel való közösségre: Istennel meg kell békélni, meg kell térni, újjá kell születni, az óembert le kell vetkezni, az új embert fel kell öltözni, és a szeretet törvényét be kell tölteni. Ezt mondja János apostol: kedves szentendreiek, én azért hirdetem az élet beszédét nektek, hogy közösségünk legyen egymással, és aztán együtt a Szentháromság Istennel. Ez a titkok titka. Ezért mondja János először azt, hogy: élet, és mondja utána azt, hogy: örökélet. Ezért olyan csoda az, hogy az ige testet öltött. Melyik ige? Ki ez az ige? Az, aki által minden lett, ami lett, és Aki nélkül semmi sem lett, ami lett. Krisztus. Ő álljon itt mindig a középpontban, mert ő a mi egymással való közösségünknek a gyökere, de ő az élet forrása, és Ő az Istennel való közösségünknek – nemcsak a gyökere, nemcsak a forrása – , hanem a biztos garanciája is. Ezt mondja Krisztus: aki engem látott, az Atyát látta, Aki engem küldött. Aki őt követi, annak engedelmeskedik, Aki őt elküldötte.
Kedves nagytiszteletű úr! Egykor, Augustus császár idején, a nagy Római Birodalomban Bethlehem periféria volt. És Szentendre is, még éppen a Római Birodalomban, kis periféria volt - s meglehet, a nagy világbirodalmak korában, ma is az. De aki Krisztust megtalálja, és Krisztusban megtalálja az életet, és Krisztusban megízleli az örökélet, és engedi, hogy a Szentlélek mindezt bepecsételje az életébe, az mindig az igazi középontban van - ahogy voltak egykor a pásztorok ott, Bethlehemben, és lehetünk mi is itt, Szentendrén. És aki az isteni középpontban van, az közösségben van. Legyél hát ennek a közösségnek a pásztora, tápláld élő igével, vezesd szüntelen Krisztushoz. És kedves szentendrei testvérek, ti pedig mindig csak ezt kérjétek, várjátok, mi több, követeljétek lelkipásztorotoktól. S kedves lelkipásztor testvérek, vendégek, akik eljöttünk, hogy együtt örüljünk ennek a találkozásnak és a Krisztusban megnyert közösségnek, kérlek, imádkozzatok a lelkipásztor szolgálatáért és a gyülekezetetért. Ne fogyjon ki szívetekből az esedezés, hogy itt, Szentendrén, mindig az élet igéje szóljon, mely örökéletre hív, hogy közösségünk legyen az örökkön örökké Élővel!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Pünkösd napja nagy, dicsőséges és gyönyörű nap még akkor is, ha most odakint zúgó szélnek zendülése van, és itt bent a templomban vannak kettős tüzes nyelvek: az Úr asztalára 17 piros tulipánt tettünk, tizenheten fognak ma gyülekezetünkben konfirmációi fogadalmat tenni. Már erre is készülve, a megelőző két vasárnapon is ezt az Igét olvastuk: nem a félelemnek, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak Lelkét adta minékünk Isten. Harmadszor olvassuk tehát most, de az a mély meggyőződésem, hogy minden nap, sőt életünk minden óráján olvasnunk kellene, szívünkbe kellene írni, fel kellene idézni és másnak is mondanunk kellene az apostol csodálatos buzdítását. Az elmúlt vasárnapokon sokat teológizáltunk és filozofáltunk arról, hogy mi itt az erő, mi itt a józanság, mi itt a szeretet. Sok mély titkot próbáltunk megérteni az Ige magyarázata és olvasása során. És újra meg újra ott csengett a fülünkbe az apostol buzdítása, ahogy a mondatát kezdi: nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét. Igen, kedves testvérek, félelmes korban élünk. Mert bár minden kor félelmes, mégis ha  hozzá kezdenénk a mi korunk emberének a félelmét összegyűjtögetni – mi lesz holnap, mi lesz a megszerzett anyagi javakkal, mi lesz a kultúránkkal, a civilizációnkkal, a környezetünkkel, a saját életünkkel, merre felé tart a betegségünk, halálba visz-e vagy lesz-e gyógyulás, mi lesz a gyermekeinkkel, az unokáinkkal? –, és ha minden ilyen felvetés mellé odatennénk a száz évvel, ötszáz évvel vagy éppen kétezer évvel ezelőtt élt ember félelmeit, megrettennénk a párhuzamosságokon. Csak nő a félelmünk, ha a régiekre tekintünk. Mert bár sokan vannak, akik szívében és életében szorongás támad és siratják a régi szép világot, hogy minden elvész a régi szép világból, és bár másokban meg azért támad szorongás és félelem, hogy ha előre tekintenek, nem látják, mit hoz a jövő, mégis csak növelheti a szorongásunkat és félelmünket, hogy kétezer éve is, ha más szavakkal fogalmazva, de lényeget tekintve ugyanezekért, ugyanezek okán töltötte el az ember szívét félelem. Félelmes korban élünk, mert Isten nélkül minden percünk, sőt a mi egész valónk a félelemnek a foglya. Ha Isten nélkül él az ember, mindig félelemben él. Isten szeretetében pedig csak az Ő Lelke erejével és józanságával lehet megmaradni.
Pál apostol egy fiatalembernek írja ezt a levelet, Timótheusnak, akit felhatalmazott, megáldott, szolgálatba állított be. És ennek a fiatalembernek is, aki, mondhatnánk: tele van még erővel, és inkább arra szorulna rá, hogy kicsit visszafogja, hogy ne szaladjon túlságosan előre, neki is azt kell írnia, hogy: nem félelemnek, hanem erőnek, szeretetnek, józanságnak Lelkét adott nekünk az Isten, gerjeszd föl azért a Szentléleknek benned levő ajándékát! Mintha pünkösd megismétlésére szólítaná fel az apostol Timótheust. Mi most elsősorban a konfirmandusokhoz szólunk, azokhoz a fiatalokhoz, akik felkészültek, aztán tegnap a presbitérium, a szüleik és a gyülekezet tagjai előtt hitükről számot adtak, vagyis megélték mintegy előttünk is, amit az énekben énekeltünk, hogy a Szentlélek az, aki minden tudományra megtanít bennünket. Mégis, rajtuk keresztül, az egész gyülekezethez is szólok.
A Lélek az erő Lelke. Hallottuk ezt két héttel ezelőtt, és ez azt is jelenti, hogy Tőle van minden bátorságunk. Ez az erő a működő erőt jelenti, nem a tétlen, elvonatkoztatott hatalmat. Múlt alkalommal pedig azt hallottuk az Igéből, hogy a Lélek a józanságnak a Lelke. Tőle van bölcsességünk, önmértékletünk, reális helyzetfelismerésünk, és ez így most azt jelenti, ha ennek a szép Igének a közepét nézzük, hogy a Lélek: a szeretet Lelke. Ez pedig azt jelenti, hogy Istent szeretni a legcsodálatosabb dolog. Mindannyian tudjuk, hogy amikor az ember szívében Teremtője iránti szeretet lobban fel, és szent szerelemmel kezdi  szeretni Istenét, annál csodálatosabb dolog nincs. Mert ekkor merített az ember az élet forrásából, megismerte teremtőjét, megtartóját, megváltóját, üdvözítőjét, célba áll az élete, megértette a saját élete értelmét, és csodálatos életközösséget tapasztalhat meg a Mindenhatóval. Istent szeretni a legcsodálatosabb dolog,  – de éppen ezért ezer kétségünk is támad jósága, igazsága, hűsége, igazságossága, mi több, szeretete felől.
És ott vannak a világ rettentő tényei. Mert a félelmeink nemcsak érzetek, képzelgések, nemcsak belső folyamatok. A világ rettentő tényekkel van tele. Ott van a mi jóra való restségünk és képtelenségünk, és ott van a rosszra való sietős készségünk. Amikor megízleljük, hogy a legcsodálatosabb dolog Istent szeretni, egy pillanat alatt megérezzük, hogy ehhez mérhetetlen nagy bátorságra is szükség van. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember Istent szerethesse, ha semmi másért, hát azért, mert önmagunk felől rettentő sok kétségünk van.
Istent szeretni, továbbá, a legszebb dolog. Nemcsak csodálatos, nemcsak szívet, lelket átjáró, életünket egyenesbe állító, hanem szép dolog is. És ehhez nemcsak erő kell, hanem kimondhatatlanul nagy józanság. Múltkor, amikor azt magyarázgattuk, hogy mit jelent a itt józanság, láttuk: ezt lehet önmértékletnek, lehet helyes lelkűségnek, jó beállításnak fordítani, de megegyeztünk abban, hogy jó ez a magyar szó: józanság. A legcsodálatosabb és a legszebb dologhoz, Isten szeretetéhez mérhetetlen józanság kell. Nézzétek az első pünkösd történetét! Pünkösd nem a mámor napja, hanem a kijózanodásé. Amikor megzendül a zúgó szél, amikor kettős tüzes nyelvek ülnek a tanítványokra, amikor bekövetkezik az első ámulat, hogy a jeruzsálemi zarándokok mindegyike azon a nyelven hallja szólani az apostolokat, ahonnan jött – ha Babilonból jött, úgy, ha Egyiptomból jött, úgy, ha Rómából jött, úgy, ha Hispániából jött, úgy, ha a szkiták földjéről jött, úgy –, ekkor kell rájönnünk arra, hogy pünkösd a kijózanodás napja, nem a mámoré. Mert mit mondanak az ott állók elsőre? - Édes bortól részegedtek meg, azért támadt bennük ez a különös nyelvképesség! De Péter kiáll, és azt mondja, hogy nem részegek ezek, atyámfiai, hanem a próféta jövendölésének a beteljesedése ez. Így jövendölt Jóél: Kitöltök azokban a napokban az én lelkemből minden testre és fiaitok prófétálnak és lányaitok jövendölnek és véneitek álmokat látnak. Majd az prófécia abban az üzenetben csúcsosodik ki, amit Péter is megismétel ott pünkösdi prédikációjában: aki az Úr nevét segítségül hívja, megtartatik! És miről beszél Pál apostol Timótheusnak? Gerjeszd fel a Szentlélek kegyelmi ajándékát, ami az én kezemnek rátevése által van, mert nem félelemnek, hanem erőnek, szeretetnek, józanságnak Lelkét adott nekünk az Isten, ne szégyelld hát az evangéliumot, az üdvösség jó hírét, mert örök időtől adta nekünk az Isten a mi Urunk Jézus Krisztusunkban azt, ami most megjelentetett a mi Krisztusunk által, aki eltörölte a halált és világosságra hozta az életet és az üdvösséget. Ennél józanítóbb hír nincs. Józanító a hír, mert egyrészt ki-ki a maga nyelvén elháríthatatlanul hallja és érti a megtérésre hívó szót. Pünkösd óta senki, még mi, magyarok sem – mert ott voltak a szkiták pünkösd napján Jeruzsálemben –, mi magyarok sem mondhatjuk, hogy nem értem, hogy mi volna az evangélium, nem értem, hogy mi az üdvösség, nem értem, hogy mit hirdetnek a keresztyének, nem értem, hogy mi van a Bibliában, nem értem, hogy mit akar az Isten! Csak megrendült ámulattal mondhatjuk: mi módon halljuk mi és mindannyian az apostolokat a mi magunk nyelvén szólani? Micsoda embermélységig ható józanodás ez!
És józanság ez a szónak másféle értelemben is. Abban az értelemben is, ahogyan kijózanodik az ember. Igen, kijózanodik az ember a hazugság mámorából, a létrontás mámorából, kijózanodik az ember a félelmeknek és a rettegéseknek a révületéből, mert attól is meg lehet mámorosodni,  – és oda-józanodik a jóságos Istenhez. És az egész élete elkezd átalakulni, jóra fordulni: elveszettből megtalált gyermek lesz, bűnösből szent lesz, halottból élő lesz, Isten ellenségéből Isten barátja lesz. Beszéltünk arról, hogy a Lélek a vigasztalónk, Lélek a pártfogónk, a Szentlélek a legjobb barátunk,  – hát így józanodunk pünkösdkor. Pünkösdnek az a nagy titka, hogy Isten elindítja az apostolokat, szájukra adja az evangélium drága üzentét, Lelke erejével elhív sokakat az anyaszentegyházba, hogy magához józanítsa az egész világot. Nincs ennél szebb, nincs ennél igazabb, nincs ennél csodálatosabb történet. Istent szeretni csodálatos, Istent szeretni a legszebb.
És végül az apostol ebben az egyszerű buzdításban rámutat arra is, hogy Isten szeretete nem emberi képesség, hanem Lélek-ajándék. Azt mondja János apostol a levelében, hogy aki teljessé lett a szeretetben, az jut az Isten közelébe igazán, mert a szeretet kiűzi a félelmet. Most tavaszon is talán néhányán látták, amit én gyerekkoromban sokat láttam odahaza a falusi házunk ereszalján. Ott voltak a fecskefészkek, és amikor megjöttek tavasszal a fecskék, először kiverték a bitorlókat. Azokat a mindenféle madárkákat, akik az elkészített és télidőre üresen hagyott fecskefészekekbe beköltöztek. Ezt munkálja bennünk Isten Szentlelke! Nincs benned keresnivalója a félelemnek, a rettegésnek, a gyűlöletnek, a bűnnek. Isten Szentlelke féleleműző! Ezért mondjuk és kiáltjuk, minden pünkösdkor és minden napunkon is: Jövel, Szentlélek Úristen! Erre buzdítja Pál apostol Timótheust, erre a kiáltásra: jöjj féleleműző, és jöjj, szeretetajándékozó! Mert Isten szeretetét a Lélektől kapjuk és boldogan tapasztaljuk, hogy ez a Lélek valóban a pártfogónk, mert akik – mondja az apostol – Istent szeretik, azoknak minden a javukra van.
Szent Ágoston a Szentháromságról írott könyvében mondja, hogy úgy kell a Szentháromság Isten személyeit elgondolnom, hogy az Atya az, aki szereti a Fiút, a Fiú az, akit az Atya szeret, aki szeretve van, - csúnya magyarsággal –, és kettejük között a Szentlélek a szeretet-kötelék. A Szentlélek köt össze bennünket a mi Istenünkkel, a Szentlélek teszi lehetővé a legcsodálatosabb, a legszebb és legigazabb dolgot, hogy szeressük Istent. És ha Istent tudjuk szeretni, akkor tudjuk embertársunkat szeretni.
Végül, arra is emlékezetek mindenkit, amikor ennek a csodálatos Igének a nyomán belelátunk abba is, hogy Pál apostol milyen nehéz helyzetben buzdította Timótheust arra, hogy folyamodjon a Lélek nagy és csodálatos ajándékáért, igyekezzen újra és újra elnyerni a szeretetajándékozó és féleleműző Lelket, az erőnek és a józanságnak Lelkét. Ennek kapcsán láttuk, Timtheus személyes körülményeit, a fiatalságát. És felismertük, hogy a ránehezedő terhek voltaképpen egy egyszerű élettörténet adnak ki. Olyan történet az övé, mint akármelyikünké itt és most. A bajokban, a gondokban, az álmodozásokban, az összetöretettségben, az elképzelésekben, a kudarcokban föl tud kiáltani az ember és tudja hívni Istennek a Szentlelkét. De elmondtuk azt is, hogy ha körbepillantunk a világunkban, akkor is félelem töltheti el a szívünket. És mindez így, összeadódván, elvezeti az embert ahhoz, erről Pál apostol leginkább a Római levélben beszél. Egyszer csak megdöbbenünk, mert lám,  nemcsak szorongás és félelem tölt el bennünket, hanem ennél súlyosabb valami: kétségbeesés. Azt érezzük és tudjuk, hogy hívnunk kell az isteni erőket. Érezzük és tudjuk és belátjuk, rájózanodtunk, hogy nincsen nagyobb dolog Isten szereteténél. De jaj, mégsem tudjuk ezt kimondani. Nem tudjuk megfogalmazni. Azt mondja Pál apostol erre a Római levélben, hogy mindazáltal a Lélek az, aki a kimondhatatlan fohászkodásokat is elkiáltja helyettünk a mi szívünkben! A Lélek az, aki helyettünk is imádkozik. Ilyen barátunk a Szentlélek, ilyen pártfogónk Ő, ilyen megsegítőnk Ő, ilyen féleleműző Ő: helyettünk is kiáltja: Abbá, Atyám! Minden keresztyénnek, minden hívőnek, de azt gondolom, minden embernek, minden Isten-gyermeknek ezt a legmélyebb, legőszintébb, legigazabb kiáltását a Lélek kiáltja ki a szívünkből,  – mert ez a szeretetnek a kiáltása. S ha te nem tudod kimondani, kimondja helyetted a Lélek. Isten imádkozik benned önmagához. Így szeret bennünket Isten. Így szeret bennünket a Lélek.
De most olvasunk még egyszer itt az igéket, nehogy azt mondja valaki, hogy Pál apostol elragadtatta magát a Római levélben! Éppenséggel nagyon józanon mondja ezt! Sőt, a mennyei jelenésekről írott könyv, amely az üdvösség beteljesedéséről, Isten országa elérkeztéről, a jövendőről szól, segít ezt még mélyebben megérteni. Azt olvassuk a Jelenések könyve utolsó részében, hogy a Lélek és a menyasszony, a Lélek és az egyház, a Lélek és a gyülekezet együtt kiált: jövel! Mert félelmeink, gyötröttetéseink, félelmetes korunk közepette azt kiáltani sincs erőnk, azt a boldog reménységet kimondani sincs erőnk, hogy: jövel, Uram! Ki a Szentlélek? Az erő Lelke, a józanság Lelke, a szeretet Lelke. Ki a Lélek?  A Szentháromság harmadik személye. Ki a Lélek? A féleleműző, a szeretetajándékozó, az üdvösségre vezérlő. Ki a Lélek? A Lélek a mi pártfogónk, a Lélek a mi vigasztalónk, a Lélek a mi hangunk, a Lélek a mi legigazabb imádságunk. Ő és az egyház kiált így Krisztushoz: jövel! –  mi pedig minden pünkösdön, minden napon és minden óránkon kiálthatunk így a féleleműző, a szeretetajándékozó Lélekhez: Jövel Szentlélek Úristen!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azt olvastuk a lekcióban, Lukács evangélista szép bevezető soraiban, melyekkel az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet megnyitja, hogy voltaképpen folytatja mindazt, amit evangéliumában elkezdett. Evangéliumában Jézus Krisztus szavairól, tetteiről számolt be, az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben pedig azokról szól, amelyek Krisztus feltámadása, mennybemenetele és pünkösd után, a Szentlélek kitöltetése után történtek. Megnevez néhány időpontot is. Azt mondja, hogy Krisztus feltámadása után, mennybe-meneteléig (áldozó csütörtökig) negyven napot töltött tanítványaival. Mi hozzá számoljuk azt a tíz napot, amely még pünkösdig eltelt. Ebben a negyven napban – mondja az evangélista – a feltámadott Jézus Krisztus bizonyító jeleket adott a tanítványoknak arról, hogy Ő él és megtanította őket arra, ami Isten országára tartozik.
De legkiváltképpen arra kell most odafigyelnünk, hogy a mi Urunk Jézusunk mindezt a Szentlélek erejében tette. És ez a tanítványokat még inkább Szentlélek-várással tölti el. Ki a Szentlélek? Pál apostol, amikor Timótheust buzdítja, azt mondja: nem félelem lelkét adott nekünk Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét.
Beszéljünk a Szentlélekről! Mert ha igazán Isten országáról beszélünk, akkor mindig a Szentlélek erejében tesszük azt. Régi szép, egyházi szimbólum,  – a Szentlélek jelképe: a galamb. A Lélek lebegett a vizek felett – olvassuk a teremtés történetében –, kiterjesztett szárnyakkal a káosz fölött. És aztán Isten szavára a zűrzavarból világrend lett. Amikor a mi Urunk Jézus Krisztusunk megkeresztelkedett, meghasadt az ég és alászállott a Szentlélek galamb formájában. Most elég ez a kép.
A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az egyik hitoktatónk mesélte, hogy amikor ismételték a tanultakat, megkérdezte a gyerekeket: mondják csak meg, melyik állat szimbolizálja számunkra leginkább a Szentlelket? Mire egy kis okos, csillogó szemű fiúcska rögtön fölpattant és mondta: az elefánt! Ajánlom ezt az egyszerű megjegyzést mindazoknak a figyelmébe, akik az emberi lélek transzcendens dimenzióival foglalkoznak. Nagy titok, amikor az ember hall, tapasztal valamit, egészen különös módon köti a maga világához. Én ma nem akarom ennek a kis hittanos fiúnak a bemondása nyomán bevezetni, hogy ezután a Szentlelket az elefánt szimbolizálja, mégis elgondolkoztam a megmosolyogtató eseten: ugyan, mi vezet egy zsenge emberi lelket arra, ha azt hallja, hogy Szentlélek, bár tanulta, olvasta, rajzolta a galambot, mégis azt mondja, hogy elefánt. Talán azért, mert Pál apostol azt mondja Timótheusnak: nem a félelemnek lelkét adta nekünk Isten, hanem az erőnek a lelkét...? Hadd szóljak ma erről úgy, hogy közben nem feledkezem el az apostol szaváról, tehát a szeretetről és a józanságról is szólunk. De ma hadd szóljak az erőről.
A Szentlélek az az isteni személy a Szentháromságban, akire ráterhelhető minden! Mindent rá lehet tenni a Szentlélekre. Ha föllapozzuk Jézus búcsúbeszédeit, amelyeket a tanítványainak mondott az utolsó vacsorakor, (ezeket János evangéliuma rögzíti), és ha hozzá olvassuk ezekhez Jézus Krisztus más ígéreteit is a Szentlélekről, akkor mindjárt ilyen dolgok kerülnek elénk: a Szentlélek a mi vigasztalónk, aki elé oda vihetjük minden szorongásunkat, félelmünket, tehetetlenségünket.
És a vigasztalás titka, amilyen konkrét volt ott, abban a helyzetben  a tanítványok számára, éppolyan konkrét a mi számunkra is. A tanítványoknak mesterük halálára, majd feltámadásra és mennybemenetelére kell készülniük, aztán arra, hogy  ki kell lépniük a komfortzónájukból, és el kell vinniük az üdvösség jó hírét ismeretlen helyekre, tudatlanokhoz, tájékozatlanokhoz, mi több, ellenségekhez. Az ő helyzetükben a Szentlélek volt a vigasztaló, a paraklétosz, az ügyvéd, a pártfogó, akit magunk mellé hívhattak, és minden szorongásukat, félelmüket, tehetetlenségüket rátehették. A Lélek az erő Lelke. Elbírja terheinket. Nagy bátorítás van ebben számunkra is, különösen egy olyan világban, ahol a tehetetlenségünk miatti szégyenkezésünknek olyan  súlya van, hogy már-már megbénítja és földre nyomja az embert. Nemrégiben olvastam egy filozófustól, aki elég szomorú dolgokat mond a mi korunkról, de úgy általában az emberekről is, hogy a mai ember voltaképpen selejt-létben él. Selejt a mai ember. Könnyű félredobni, könnyű félrerakni. Ha nem alkalmas valamire, máris félreteszik. Ha elkopik valamiben, amiben alkalmasnak gondolta magát, selejtessé válik és félreteszik. Jól ábrázolja ezt, hogy ma már, ha vásárolunk valamit, meg se nézzük a garanciáját. Mert tudjuk, hogy eleve úgy gyártják, például az apró háztartási gépeket, hogy egy, két, három éven belül elromlanak. Ezért nem érdemes szerelőt hívni, nem érdemes javíttatni, ki kell dobni,  – selejt. Nemrégiben volt itt a kerületünkben lomtalanítás, végigsétáltam itt egy-két utcán, látom, két-, három-, négy-, ötéves háztartási készülékek voltak kidobva. Ez egy selejtkultúra, ez egy selejt-civilizáció. Pár évvel ezelőtt hallottam egy rádióriportot Angliából, ahol előkerült egy hatvan évvel ezelőtt gyártott, és még  működő hűtőszekrény. Egyetlen példány maradt belőle, és ma ipari múzeumban mutogatják, lám, azelőtt tudtak olyan hűtőgépet készíteni, amelyik mind a mai napig működik és egyszer sem még volt szerelő keze alatt. Ma már más a világ, értjük, amit a filozófus mond, hogy selejt-létben vagyunk. Olykor a Krisztus-követőket is eltölti ez az érzés. Ha sor kerül itt valami nagy selejtezésre, akkor velünk kezdik, legalábbis mintha a nyugati civilizáció efféle hajlandóságokat mutatna. Világszerte keresztyénüldözés zajlik, és a nyugati civilizáció, amely mégiscsak legalábbis részben keresztyén gyökereken nőtt fel és mind a mai napig azokon táplálkozik, lehajtja a fejét, nem szól egy szót se. Amikor valahol gúnyolják, csúfság tárgyává teszik a keresztyénséget, kifigurázzák vagy megsemmisítik a keresztyén értékeket, vagy ellenkezőjébe fordítják, lehajtjuk a fejünket, széttárjuk a kezünket. Már semmire nem vagyunk jók. Sőt, hadd fokozzam ezt a selejtérzésünket érzésünket, hogy aztán még bátrabban menjünk a Szentlélek Istenhez. Jézusnak van egy példázata, nem sokat szoktuk idézni. Azt mondja Jézus, hasonló az Isten országa a tengerbe vetett hálóhoz, amelyet kihúznak a halászok, beemelik a csónakba és kiválogatják belőle a halakat. És amelyik nem kell, azt visszadobják. A selejtezés válogatást is jelent. De van másféle szorongó érzésünk is. Ma már attól is szorongunk, ha be akarunk fűteni, fel akarjuk kapcsolni a villanyt, azt akarjuk, hogy működjön ez a templomi hangosító berendezés. Mert mindehhez elektromos áramra van szükségünk, ahhoz meg erőművekre van szükségünk. De tudjuk, harminc esztendeje robbant fel a Csernobili atomerőmű, és ma elmondják itt Magyarországon is az orvosok, hogy azóta megszaporodott a rákbetegségek száma. Aztán néhány éve felrobbant a Fukusimai erőmű is Japánban, mi pedig itt ülünk egy olyan világban, ahol mindenki nagy energiafogyasztó, mert szükségünk van arra, hogy az egyébként selejtbe menő háztartási gépeinket működtetni tudjuk, és közben nem tudjuk, hogy holnap mi lesz. Biztonságos világban élünk-e? Aztán, ha elkezdünk örök naptárakat nézni, hogy tíz éve, húsz éve, ötven éve, száz éve mi történt a világban, mondjuk éppen most száz éve, egy ilyen szép májusi napon hogyan mentek a magyar bakák halálba az olasz fronton, akkor még inkább fokozódik a rossz érzésünk, a nyugtalanságunk, a félelmünk.
Azt mondja az apostol Timótheusnak, hogy nem félelemnek (mások így fordítják: nem gyávaságnak vagy nem félénkségnek) a Lelkét adta nekünk Isten, hanem – hadd mondjam ma, a szakaszból kiemelve – az erőnek a Lelkét adta. És ez első renden azt jelenti, hogy minden félelmet, minden szorongást, minden aggodalmat rá lehet tenni Isten Szent Lelkére,  – elbírja. Mert amikor a mi Urunk Jézus Krisztusunk azt mondja tanítványainak, hogy ne szomorkodjatok, és ne féljetek, mert elküldöm nektek a Szentlelket, a vigasztalót, a paraklétoszt, a pártfogót, –  akkor az erőnek a Lelkét ígéri. Különös szót használ itt Pál apostol.  Erről is szólni kell, nem lesz nehéz megértenünk, hiszen a magyar nyelv is tökéletesen vissza tudja adni ezt. Itt a dinamisz szó áll.  Mondhatná az exusziát is, amely a teljhatalmat jelenti, hiszen Istené a teljhatalom, Istené minden hatalom végtelensége, Isten hatalma végtelen és kimeríthetetlen. De amikor hozzánk lép a Szentlélek, akkor a mozgásban, működésben lévő erő jelenik meg. A Szentlélek mozgásba hozza az életet, mozgásba hozza a vigasztalást, mozgásba hozza az áldásokat, és minket is mozgásba hoz. Timótheusnak mondja ezt, akit beállított egy gyülekezetben szolgálatra, aki hihetetlen akadályokba ütközik, akadályozza őt a saját fiatalkora, megjelennek a tévtanítók, és Timótheusnak nincsen elég önereje, hogy mindezzel szembeszálljon. Megjelennek a gyülekezetben az erkölcsi problémák is, súlyos eltévelyedések, rossz gondolatok, hibás magatartások, végzetes elgondolások. És megjelenik Timótheus saját életében is számos olyan egyéni gond, probléma, amelyek összeadódván, megbénítják őt, tehetetlenné teszik.
Igen, kell arról beszélünk, hogy az ember itt, a 21. században hihetetlen gyorsasággal viszi magát arra felé, hogy félreállítsa önmagát, vagy másként: leselejtezze önmagát. Sokak számára máris értéktelen, semmirevaló az emberi élet, és még azt a keveset is tönkreteszi, ami megmaradt Isten szép világából. Ilyen körülmények között tesszük fel a kérdést még egyszer: kicsoda a Szentlélek? És erre válaszolva azt is mondanunk kell, a Szentlélek az újjászületésnek, az újjáteremtésnek a Lelke. Az erő Lelke. A Lélek, aki ott lebegett a teremtéskor a káosz fölött. Ezt olvassuk a Szentírás elején. Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet, a föld kietlen és puszta volt, de az Úr Lelke lebegett a vizek fölött. Egy zsidó Biblia-tudós ezt a szót, hogy „lebegett”, így fordítja: ahogyan a kotlós ül a tojások fölött, kiterjesztett szárnyakkal. És ez a kép azonnal felidézi Jézus szavát, amikor siratja Jeruzsálemet és azt mondja: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak egybegyűjteni, mint kotlós a csibéit, de te nem akartad. Isten Szentlelke az, aki a szárnyai alá gyűjt bennünket, ahogy a zsoltár is mondja: szárnyaid árnyékába menekülök,  – és ott vagyok egyedül biztonságban. A Lélek az erő Lelke, aki – ha szabad ezt mondani – magához gyűjti az embert, hogy újjá teremtsen, új életre szüljön.
Ezért, amikor Pál ezt mondja Timótheusnak: nem félelem Lelkét adott nekünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek, józanságnak Lelkét, akkor azt is kimondja, hogy ez a Lélek a mi meghallgatónk. Pál apostol azt mondja a Római levélben, hogy amikor kifogy szívünkből az imádság szava, amikor eltölt bennünket nemcsak az érzete, nemcsak a tudata is annak, hogy teljességgel alkalmatlanok vagyunk Istenhez kiáltani, akkor a Lélek siet segítségünkre. Amikor bénultság vesz erőt rajtunk, amikor eltölt a teljes selejttudat, az elveszettség-érzet, akkor – mondja az apostol –a Szentlélek kiált bennünk, a szívünkben: Abbá, Atyám! Vagyis, ha az újjászülő Lélek odaviszi a kimondatlan és kimondhatatlan fohászkodásainkat, a szívünk a sejtelmeit, és sejtelmeken túli sejtelmeit Isten kegyelmes trónusa elé, hogy meghallgatást találjunk, akkor ez megfordítva is igaz! A Lélek meghallgat bennünket, érti kimondatlan szavainkat is. Ki a Lélek? – A Lélek a mi meghallgatónk. Merném azt mondani: a Lélek ami barátunk, bizalmasunk. Milyen az igazi barátunk, akivel ha nem találkoztunk tíz éve, akkor sem kell sokat mondanunk egymásnak. Úgy is megosztjuk egymással a gondolatainkat, hogy hallgatunk. Volt egy tiszteletreméltó professzorom, akihez egyszer látogatóba mentem, és nála egy vele korú férfiút üldögélt. A professzorom udvariasan fogadott, megkínált egy kávéval, leültetett és kész. Nem kérdezett tőlem semmit sem ő, sem a vendége, – ültek, hallgattak. Akkor úgy éreztem, hogy ez afféle kelletlen hallgatás, hogy menjek el minél előbb. De két-három év múlva volt módom megkérdezni ettől a professzoromtól ennek a feszélyezett jelenetnek az okát. Elmondta, hogy gimnazista barátja volt nála, akivel évente egyszer-kétszer baráti találkozót tart, isznak egy pohár kávét és hallgatnak. Együtt vannak és hallgatnak. Értik egymást. Ha mi nem is értjük Isten titkait, az bizonyos, hogy a Lélek a mi legjobb meghallgatónk, megérti a szívünk kimondhatatlan, kifejezhetetlen elgondolhatatlan kéréseit, szavait is.
És a Lélek a vigasztalónk, mert nem elég, hogy nem tudjuk a legfontosabb dolgainkat kimondani, hanem még ennél is jobban gyötör, hogy lesz-e foganatja annak, amit kimondunk? Ki fogja meghallgatni sok-sok kérésünk, aggodalmunk? Hány szépen elkészített, gyönyörű imádságunk van, amit mondunk újra meg újra! Igaz szavak ezek: Uram irgalmazz, kyrie eleison, hallgasd meg Uram kérésemet! De eltölti a szívünket a kétség, hogy meghallgatást találunk? Isten ugyanis nagyon különös utakon jár velünk. A Hegyi Beszédben azt a boldog biztatást halljuk, hogy még szánkon sincs a szó, Ő már értette kérésünket. Boldog tapasztalat az, hogy Isten megelőz bennünket, érti gyermekei sóhaját is. Máskor pedig évekig, évtizedekig, akár egy egész életen keresztül könyörgünk valamiért, és mintha süket fülekre találna. Hogy van ez? De a Lélek a mi vigasztalónk, a mi paraklétoszunk, pártfogónk, ügyvivőnk, szószólónk! Nemcsak azt viszi Isten elé, amit nem tudunk mondani, hanem azt is, amit kimondunk, – ha az Úr Jézus Krisztus nevében mondjuk.
És végül, mint amire utaltam, a Lélek a mi újjászülőnk, ő az újjászülés Lelke. Jézus azt mondja tanítványainak János evangéliumában, amikor vigasztalgatja őket: most szomorkodtok, de olyan a ti szomorúságotok, olyan a ti fájdalmatok, mint a szülő asszonyé, aki a legnagyobb kínokat, fájdalmakat állja ki, szinte halálos fájdalmakat. De amikor megszülte gyermekét, akkor öröm tölti el, mert ember született a világra. Így lesz a ti szomorúságotok is – mondja Krisztusunk! A Szentlélek az újjászületés Lelke. Ő az, aki a gyávából bátrat csinál, a selejt emberből Isten gyermekét szüli, az elveszett emberből szeretnitudó embert teremt! Ő az, aki a semmibe hulló emberből Isten-gyermeket szül. Nem félelemnek Lelkét adta nekünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét. Milyen a Szentlélek? – A kisgyerek azt mondta, olyan, mint egy elefánt. Mi meg azt mondjuk, a Szentírás kinyilatkoztatása szerint: olyan, mint a galamb, a kiterjesztett szárnyú olyan, mint a galamb, a kiterjesztett szárnyú madár, aki szárnyán emelve visz és emel, elbír. Elbír téged is, elbír engem is, elhordoz mindannyiunkat is nemcsak türelemmel, szeretettel, jósággal, vigasztalással, hanem az újjászületés kegyelmével is. Nem félelemnek, hanem erőknek Lelkét adott nekünk az Isten.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A csodálatos halfogás története után olvassuk ezt a beszélgetést. Nem nevezném párbeszédnek, hiszen a többi tanítvány is jelen van ezen a beszélgetésen, értve a többi tanítványon azokat, akik Péterrel elmentek halászni. Ők is azok között voltak, akik húsvét csodálatos napján Szentlélekáldást vettek, felhatalmazást kaptak, evangélium hirdetésre kiküldettek,  egyszóval mindent elnyertek és megkaptak, amit a feltámadott Úrtól el kellett nyerniük ahhoz, hogy szolgálatukat végezhessék. Mégis, azt olvassuk itt, János evangéliuma 21. részében, Péter és még hatan vele, elmentek halászni. Egész éjszaka küszködtek, nem fogtak semmit. A parton megállt egy alak, nem ismerték fel, kérdésére, hogy van-e ennivalójuk, azt felelték, hogy nincsen. Akkor ezt mondta az ismeretlen: vessétek ki a hálót jobb oldalra! Kivetették, megtelt a háló szakadásig, meg is számolták, 153 hal volt benne. Ekkor már felismerték, hogy az Úr az. Kiértek a partra, a parton pedig az Úr sült hallal várta őket, és megvendégelte őket. Itt kezdődik (folytatódik) ez a történet, Péternek és Jézusnak a beszélgetése. És azért mondtam, hogy nem négyszemközti beszélgetés volt ez, mert ott voltak a többiek is, és éppen az is a beszélgetés egyik lényeges vonatkozása, hogy a többiek előtt menjen végbe.
Ugyanis mindjárt meg kell azt állapítanunk, hogy ebben a beszélgetésben egy nagy helyreállítás megy végbe. Péter dezertőr volt, elhagyta őrhelyét, megfutamodott. Már a Gecsemáné kertben megfutamodott. De aztán a főpapi udvarba bejutva, beteljesedett rajta Jézus jövendölése: háromszor tagadsz meg engem, mielőtt a kakas megszólal. Beteljesedett, mert megtagadta a mesterét, holott – emlékszünk – még a vacsorakor miként fogadkozott: ha mindenki el is hagy, Uram, én nem, én életemet adom éretted. Most tehát helyre kell állítani azt a mély és igaz kapcsolatot, amely Jézus és Péter között fennállt. Mert ha ezt a kapcsolatot csak néhány mozzanat erejéig felidézzük, azt látjuk, hogy Péternek – minden emberi gyarlósága dacára  – mély, igazi szeretet kapcsolata volt Jézussal. Péter rajongott Jézusért, mai szóval – ezt ugyan nem szívesen használom, de mondjuk ki – imádta mesterét. Menjünk visszafelé. Ott, nagypéntek hajnalán, amikor megszólalt a kakas, Péter keservesen sírva ment el. Aztán, nagycsütörtök éjszakán fogadkozott. És nem azért, mert mindenképpen első akart lenni, vagy mert mindenképpen ki akart tűnni a többiek közül! Ugyan, miféle stréberségnek lett volna ott értelme, amikor az Úr Jézus jelenti, hogy elfogják, elítélik, halálra adják, tanítványai pedig mindannyian – mondja az Úr Jézus Krisztus – megtagadják őt!? És még mehetünk visszafelé az időben. Csak azt a pillanatot hadd idézzem fel, ami majd a mai történetnek a megértéséhez is igen fontos lesz. Azt olvassuk Máté evangélistánál, hogy  amikor Jézus jelenti a tanítványainak, hogy Jeruzsálembe megy, ahol elárulják Őt, keresztre adják, meghal, és ezt hallva a tanítványok próbálják őt visszatartani, de Jézus eltökélt, és újra kinyilatkoztatja a célját, akkor,  jegyzi meg Máté evangélista: megszomorodtak a tanítványok (Máté 17,23). És itt is azt olvassuk, hogy amikor Jézus harmadjára is kérdezi Pétertől, hogy szeretsz-e engem, azt mondja János evangélista: megszomorodott Péter. Erre majd még vissza fogok térni. Mindezt most azért mondom, hogy érzékeltessem: ez a helyreállítás, amelybe itt most Jézus belefog, csodálatos kezdeményezés, csodálatos történet, nincsen benne semmi számonkérés. Kicsinyítve, úgy tűnik, olyan ez, mint amikor megromlik egy házasság, és a felek jó tanácsra, bölcs belátásra, nem is tudni, minek engedve úgy döntenek, hogy kibékülnek, akkor szokott az történni, hogy a sérelmezett megkérdezi a másikat, aki a bántást okozta, mondjuk, a férj a feleségét vagy a feleség a férjét, hogy: szeretsz? Igen, mondja a másik, hát persze, vagy ahogy a férfiak szokták mondani: persze. Mondd már ki, hogy szeretsz! sürgeti a másik. Szeretlek. Biztos? – Biztos. Bizony, a megsebzettség elülteti az emberben a gyanút a másikkal szemben, ezért több megerősítésre van szüksége. Hiszen, tudjuk, a szeretett fél által ütött sebek nagyon nehezen gyógyulnak, vagy, ha be is hegednek, olykor sajogni kezdenek, mert, bizony, a házasságnak is van meteorológiája.
De vajon, ki itt a sérelmezett? – ha már ezt a példát hoztam föl. A mi Urunk Jézus Krisztusunk lenne az? Hiszen ott áll feltámadott dicsőségében, olyan fenség, olyan dicsőség, olyan mindent meghaladó isteni valóság ez, hogy mi kellene ennél több? Mert bár, ha az emmausi tanítványoknak az kellett, hogy megtörje a kenyeret, akkor megtöri neki a kenyeret, és ha a tíz szorongó tanítványnak az kell ott, a felházban, hogy megjelenjen nekik és Szentlelkét kibocsássa rájuk, akkor kibocsátja rájuk Szentlelkét, és ha Tamásnak az kell, hogy megnézhesse az Úr Jézus Krisztus sebhelyét az oldalán meg a kezén, akkor odanyújtja neki, –  mégis fölöttük áll! Nincs itt semmi sértettség, semmi megbántottság. Hát nem maga az Úr Jézus jövendölte meg Péternek, hogy mire a kakas megszólal, meg fogja őt tagadni? Mi oka volna itt sértődésre? Így tehát ez a kérdés, hogy szeretsz-e engem, valami mást indít el. Figyeljük meg, hogyan indul ez a beszélgetés. Azt kérdezi az Úr Jézus Krisztus, hogy jobban szeretsz-e engem ezeknél? Magyar fülben ez félreérthetően hangzik. Bár a magyar a legcsodálatosabb nyelv, de itt meg kell gondolnunk a kérdést, mert bizonyos nyelvi fordulatokban, különösen az ország keleti részén a -nál, -nél, -tól, -től, összehasonlító vonzatú.  Érthetnénk tehát úgy is, mintha azt kérdezné az Úr Jézus, hogy jobban szeretsz-e, mint ők? Egyszer hallottam is erről egy magyarázatot, jól beleragadt a fülembe, miszerint itt tulajdonképpen azt kérdezi az Úr Jézus: Péter, jobban szeretsz-e, mint ők? Első vagy-e a szeretetben? Mert a tagadásban, az elfutásban, a menekülésben már bebizonyítottad, hogy első helyen állsz! Na most, akkor fordítsuk meg, jobban szeretsz-e, mint ők?!  De Jézus kérdése nem ezt jelenti. Azt kérdezi az Úr Jézus Krisztus, hogy jobban szeretsz-e engem, mint őket itt mind, jobban szeretsz-e engem, mint őket? És itt kezdődik a kapcsolat helyreállítása. És amikor Péter azt mondja, hogy igen, Uram, szeretlek, nyomban meg is kapja a feladatot, amit az Úr Jézus Krisztus megtagadásával, megfutamodásával, gyávaságával elvesztett. Mert nemcsak a bizalmi kapcsolat helyreállítása történik itt, hanem Péter apostoli tisztének a helyreállítása is. Ne féljünk ezt kimondani: Péter az első a tanítványok között, Péternek egy egészen különös primátusa van, ami nem azonos a középkori római katolikus egyházban kidolgozott primátus-elmélettel, mégis Péter a tanítványi közösség szószólója. Amikor vele együtt a többiek is kilépnének az apostolságból, akkor Péter mondja, hogy elmegyek halászni. Ezt nem János mondja, nem  is Tamás mondja, nem András, bár ők is ott vannak. Ezt Péter mondja. Emberileg szólva, Péter a főnök, Péter az első, Péter a kezdeményező, Péter indítja a dolgokat. És most ebben a tisztében is helyre kell őt állítani. Amikor az Úr Jézus elhívta az első csodálatos halfogáskor, emlékszünk, Péter leborult az Úr Jézus elé és azt mondta: eredj el tőlem Uram, bűnös ember vagyok. És Jézus azt mondta: Gyere, kövess engem, és azt teszem, hogy emberek halásza leszel. Ezt Péternek mondja. És nagyon sok esetben, amikor Péter beszél, akkor a többiek is beszélnek, –  Péter a szószóló. Idézzük fel csak azt a jelenetet, amire az előbb utaltam! Ez most már fontos. Mikor az Úr Jézus jelentette nekik, hogy felmegy Jeruzsálembe, ott elfogják, megölik, eltemetik, s harmadnap föltámad, azt mondja Máté evangélista: megszomorodtak a tanítványok. Megszomorodott Péter. Ő mondta még a Caesarea Filippi országútján: mentsen Isten, Uram, nem eshetik meg ez Teveled, de ezt a többiek is mondják (Máté 16,22). Amikor Péter kiszáll a csónakból, amikor Jézus közeledik a vízen (Máté 14,25-32), a többiek is kiszállnak, higgyétek el, kedves testvérek, ha nem fizikailag, de kiszállnak. Péter képviseli őket. És most ebben a tisztében is helyre kell őt állítani. És most ez meg is történik, háromszor is kérdezi az Úr Jézus: Péter, jobban szeretsz-e engem, mint őket? – Igen, Uram. Legeltesd az én juhaimat. Péter, szeretsz engem? Őrizd az én nyájamat. És mikor harmadszor is kérdezi, szeretsz-e engem?  Péter ezt mondja: Uram, Te mindent tudsz, Te tudod, hogy én szeretlek Téged. Legeltesd az én juhaimat – feleli Jézus. De, Péter, feszíti János apostol ezt a harmadik kérdést és a választ (Uram, Te mindent tudsz, Te tudod, hogy én szeretlek Téged), Péter ezt már megszomorodással mondja.
Mi ez a szomorúság? Ha megnézzük azokat az igehelyeket ahol az evangéliumokban, illetve a páli levelekben előfordul a szó, azt látjuk, hogy ez egy igen sajátos leírása egy még sajátosabb helyzetnek, annak amikor az ember úgy ütközik meg valamin, hogy abból nem felháborodás támad benne. Ez tehát nem megbotránkozás. Igen, van olyan megütközésünk, amikor beleakadunk valamibe, haragra lobbanunk, mérgesek leszünk, megbotránkozunk. Ezért mondja az Úr Jézus, hogy jaj annak, aki megbotránkoztat (Máté 18,6). Itt azonban a megütközés szomorúsággá lesz. Amikor az ember valamibe nagyon beleéli magát, aztán kibillentik belőle és emiatt nem düh támad benne, hanem szomorúság, valami mély értetlenség. Mint a tanítványokban, akikről szérül-szerte azt olvassuk az evangéliumokban, hogy Jeruzsálembe menetelük – az Úr Jézus vezette őket, mentek utána – számukra egy nagy diadalra való készület volt. Siker sikerre! Ötezer ember megvendégelése. Négyezer ember megvendégelése. Betegek gyógyulása. Óriási mozgalom Jézus körül. Ezrek és ezrek hömpölygése. Nos, ők így készültek Jeruzsálembe. És miről beszél a Mester? Elfogatásról, elítéltetésről, halálbüntetésről, kivégzésről. Ez úgy meg tudja ütni az embert, hogy elszomorodik. Mint amikor valaki nagyon nagy szeretettel készít egy ajándékot, és viszi annak, akinek készítette és az illető kiüti a kezéből. Úgy megüt ez bennünket, hogy szomorúság fog el minket. Vagy mint mikor a szívünk szeretetével akarunk valakinek igazán segíteni, nem leereszkedéssel, nem odahajlással, hanem benne van az egész embervoltunk, ám kigúnyolják a segítségünket. Ez bizony megüt bennünket és szomorúság tölt el minket.
Ha valakit érdekel ennek az igazi mélysége, kérem, olvassa el Pál apostol második Korinthusi levelének a hetedik részét. Az apostol arról beszél a szeretett korinthusi gyülekezetnek, akiket ő szült új életre, akiknek ő tett bizonyságot Krisztus dicsőségéről, akik tőle vették a lelki áldások sokaságát, akit lelki atyjuknak tekintettek, hogy tudja, egy korábbi levelével megbántotta őket. Ez a levél nincs meg, nem tudjuk, mi lehetett benne, de itt a 2. Korinthusi levélben írja azt írja az apostol, visszajutott a hír, hogy megbántódtak a korinthusiak. Megütötte őket ez a levél. Keményen beszélt velük, megítélte őket. Meg is ítélhette, mert elég csak az, amit az 1. Korinthusi levélben olvasunk. Igen, lelkesek voltak a korinthusiak, ujjongók, sok kegyelmi ajándékot kaptak, sok dicsőséget láttak, lelkesülten éltek – és megannyi bűn közepette. Ezért Pál keresetlenül megírta nekik súlyos ítéleteit. Aztán eljött hozzá a hír, hogy megszomorodtak. Itt  ugyanaz a szó van, mint János evangéliumában is – ez fontos. Megszomorodtak, megütötte őket az apostol levele. És akkor azt mondja Pál: tudom, hogy megszorítottalak benneteket, de örülök, hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert kétféle megszomorodás van – mondja itt az apostol –, van megszomorodás e világ szerint, és az halálra vezet. Az a fajta megszomorodás összetöri az ember szívét, megsemmisíti az ember lelkét és zsákutcába tolja az embert, ahonnan nincsen kiút. De van – mondja az apostol – Isten szerint való megszomorodás is. Ez a megszomorodás is összetöri a szívünket, ez is megkeseríti a lelkünket, de nem zsákutcába tol minket, hanem kihoz bennünket Isten dicsőséges szeretetére. Úgy-e, milyen megdöbbentő azt olvasni itt az evangéliumban! János evangélista leírása szerint ezt kérdezte Jézus Pétertől: szeretsz-e engem,  – és Péter megszomorodott, megütődött rajta. Hát nem hiszi el az Úr Jézus, hogy szeretem Őt? Ámbár, miért hinné! Mi történt pár nappal korábban ott, nagycsütörtök éjszakáján? Mi történt ott húsvét után, amikor jöttek az asszonyok és jelentették, hogy feltámadott az Úr? A tanítványok ezt asszonyos lázbeszédnek tekintették. És mi történt itt, nem sokkal a csodálatos felhatalmazások után? Péter visszakullog a Genezáreti tó partjára, visszalöki a rég kihúzott csónakot, kiveti a hálót és egész éjszaka gyakorolja a halászmesterséget. Nem erre kapott felhatalmazást.
Szeretsz-e engem? – Jaj, kedves testvérek, ha erre a kérdésre nem tudunk igennel felelni, akkor nem mondtunk Istennek semmit! Ha erre a kérdésre nem tudunk igennel felelni, akkor nem tettünk egy lépést sem a Krisztus-követésben. Ha erre nem az a biztos feleletünk, hogy igen, Uram, szeretlek! –  akkor a tanítványságunk merő pózolás és az első konfliktushelyzetben, az első drámában, az első nehézségben azt észleljük, hogy már nincs is belőle semmi. Mit mond a zsoltáros? – Szeretem és áldom az Istent, mert meghallgatta az én beszédemet, mert hűséges és igazmondó az Isten, és én ezért életem minden napján Ő hozzá kiáltok! Majd folytatja: körülvettek a halál kötelei, de Hozzá kiáltottam! Ha nincs meg, testvérek, a mi teremtő, megváltó Istenünkkel ez a mély szeretetkapcsolatunk és nem erősítettetik meg újra, akkor ha éppen körülvesznek a halál kötelei, ha már-már összeroppantanak bennünket az életünk nyomorúságai, ha ránkbizonyosodik, hogy milyen kis szerencsétlenek – ahogyan a zsoltár mondja: ügyefogyottkák vagyunk! – akkor minden elpattan és mindennek vége. Ez lesz a világ szerint való megszomorodás halálra. De lehet Isten szerint is megszomorodni – életre. És hiszem, hogy Péternek ez a szomorú megütöttsége, megbántottsága (miért kérdez harmadjára is az Úr?), nos, ez Isten szerint való megszomorodás. Azt kívánom, testvérek, hogy minden nap, életetek minden napján háromszor(?), harmincháromszor(?), hétszer(?), hetvenhétszer(?) is, halljátok csak újra meg újra ezt a kérdést: szeretsz-e engem? – mert a mi üdvözítőnk szeretete nélkül mindegyre az következik be, amire az első kérdésben már nyomban rávilágított a mi Krisztusunk: Péter, jobban szeretsz-e engem, mint ezeket?
És ha így kell választanom, el is dőlt a dolog. Az a szeretet, amelyről a mi Urunk Jézus Krisztusunk beszél, nem versenyszeretet. Kérdése nem azt célozza, hogy Péter valamifélen rangsort állítson. Jobban szeretsz-e, mint őket? –  Jézus a szeretet forrására mutat rá ezzel a kérdéssel. Jobban szeretni az Úr Jézus azt jelenti, hogy ott vagyunk a szeretet forrásánál. Jobban szeretni őt, mint bárki mást, azt jelenti, hogy Őt kell jobban szeretnem, mert különbem másokra sem telik majd a szeretetből. És mivel Péter jól felel (megszomorodva is jól felel, mert Isten szerint szomorodott meg!), megkapja újra Krisztusától a mandátumot.
Az az igazság, hogy ma csak az utolsó versről szerettem volna prédikálni: „Bizony, bizony mondom neked, amikor ifjabb voltál, felövezted magadat és oda mentél, ahova akartál; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged és oda visz, ahova nem akarod! Ezt pedig azért mondotta, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg Isten, és ezt mondván, így szólt hozzá: kövess engem!” De, ha meggondolom, végig erről beszéltem. Amikor ifjabb voltál, felövezted magadat és oda mentél, ahova akartál. Ez még előző este történt, nem valamikor Péter ifjú korában esett az meg. Mikor ifjú voltál, felövezted magad, oda mentél, ahova akartál.  Nos, mit mond Péter előző este? Elmegyek halászni! Oda megy, ahova akar. Mikor pedig megöregszel, kinyújtod kezedet, más övez fel téged és oda visz, ahova nem akarod. Immár az öreg Péter áll előttünk. Egy éjszaka meg lehet öregedni. Úgy is, ahogy szokták mondani, hogy egy óra alatt is meg tud valaki őszülni, meg úgy is, hogy egy nehéz napszak alatt is megvénül az ember. De amiről itt a mi Urunk Jézus Krisztusunk beszél, úgy az igazi megöregedni. Csak háromszor kell, hogy megkérdezze tőlünk, tőlem is, tőled is: jobban szeretsz-e, mint ezeket, mint a  hitvesedet, mint a gyermekedet, mint édes szüleidet, mint testi-lelki jó barátodat, mint azt, akire egész életedben bizonyosan rátámaszkodhatsz?! Szeretsz-e és szeretsz-e? És ha az ember igazán jól tud erre a kérdésre felelni, igazán jól, Isten szerinti megszomorodással, akkor már tudja, hogy egykor én is voltam ifjú, felöveztem magam, és oda mentem, ahova akartam. Például, akartam az Úr Jézust követni, ez is egy döntés. De most már öreg vagyok, és most már ki kell nyújtanom a kezemet és most már másra kell támaszkodnom, és most már valaki felövez engem és oda visz, ahova én nem akarok. Hozzáteszi János evangélista: mindezt azért mondotta Jézus, hogy jelentse Péternek, milyen halállal dicsőíti meg az Urat. Emlékszünk, néhány héttel korábban még nagycsütörtök éjszakáján, azt mondta Péter: Uram, ha mindenki elhagy, ha mindenki megfutamodik, ha mindenki meg is tagad Téged, én nem! Én az életemet is kész vagyok éretted adni. Most érett meg erre Péter, mert ezen a szón, hogy öreg, lehet azt is érteni, hogy másra szorul az ember, – jönnek a fiatalok és felkarolnak bennünket, aztán oda visznek, ahova mi nem akarunk. De mit tehetünk, öregek vagyunk és magatehetetlenek. Csalhogy itt nem erről van szó, ez csak a hasonlat erejéig van itt. Inkább azt látjuk: megérett Péter, most lett felnőtt. Akkor leszünk felnőtt keresztyének, akkor jutunk kiskorúságból nagykorúságba, akkor érlelődik meg bennünk a Krisztus-követésnek a teljessége, amikor ezeknél is jobban, mindenkinél jobban szeretjük őt, amikor megéljük és megértjük, hogy az igazi szeretet, amit faggatni is lehet, egy forrásból táplálkozik, ez a forrás pedig maga a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Nem háromszor, harmincháromszor, háromszáz-harmincháromszor, életünk minden napján engedjétek, hogy szívetekben visszhangozzék a mi Urunk Jézus Krisztusunknak ez a mindent eldöntő, meghatározó és igaz keresztyénségre juttató kérdése: szeretsz-e engem!  Ebben van elrejtve minden élet és az egész üdvösség.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvéreim!
Néhány éve szinte divatba jött egy köszönési forma: szép napot! A nyelvőrök, természetesen, rögtön tiltakoztak: ez helytelen! Mi így köszönünk: jó napot kívánok. Aztán valahogy el is kopott a fomula -, de én azóta gondolkodom: hogy egy napon mégis így kellene köszönnünk: szép napot! Ma kell így köszönnünk, Húsvétkor – mert ez annyira abszolút új nap, hogy magába foglal minden szépséget is.
Mert abban valami megrendítően szép és elgondolkodtató, hogy egyrészt milyen mély, mondhatni: szinte kegyetlen őszinteséggel, és mégis, másrészt, milyen mély tapintattal írják le az evangélisták a feltámadott Jézusnak és tanítványainak a találkozásait Húsvétkor.
1. A tanítványi közösség összeomlott; Jézus elárulása, elfogatása, elítélése és halála miatt szétszóródtak. Ez a szétszóródás leginkább belső-szellemi és erkölcsi értelemben igaz. Amikor  ugyanis Jézus, még az utolsó vacsorán, azt mondta tanítványai közösségben: egy valaki közületek elárul engem (Mk 14,18), – akkor ők riadtan és megrendülten kérdezgették egymástól, de talán inkább önmaguktól: csak nem én? – csak nem én leszek az?
És valóban, most kiderül: a leginkább önmagukat kérdezték.
Igen, ott volt ez az önmagukra irányított kérdés akkor is, amikor Jézus elfogatásakor szétszaladtak, majd halálakor szétszóródtak, és ott volt ez a megrendült sejtelem a maguk gyengeségéről akkor is, amikor félelmeik közé zárkóztak.
Ott rezeg mélyen a kérdés: csak nem én? Én lennék az, aki megfutamodik, amikor döntő órán van a világ? Én lennék, aki a halál sötétjébe húzódik vissza, amikor felragyog az élet?
A hagyomány szerint Márk evangélista még a maga menekülését is beleírta a Jézus szenvedés-történetébe: ugyanis ő az a fiatal-ember, akit ott, a Getsemáné kertben Jézussal együtt megfogtak, de ő, ruhájából kibújva, meztelenül menekült el onnan (Mk 15,51-52).
És amikor, Húsvét napján, jönnek,  - előbb az asszonyok, aztán az emmausi tanítványok és hirdetik nekik, hogy feltámadott az Úr, ők nem hisznek nekik. Egy régi tudós az emmausi tanítványok esetét magyarázva azt mondja, hogy amikor még nem ismerték fel a feltámadott Urat,  nagy és  szép szavakkal emlékeztek a meghalt Jézusra, és ezt azért tették, hogy a magasztos szó pajzsként védje őket a kereszt botrányától. Nos, ez fordítva is igaz: azért nem hisszük el, hogy Jézus él, hogy megvédjük magunkat a saját gyengeségünk és végességünk botrányától!! Itt kell hát lennie a fordítópontnak!!
Testvérek, kevés ilyen őszinte feljegyzést ismerünk, mint Márk evangélistáé! Valóban, a tanítványok nem állnak ki azonnal a hír nyomán a Krisztus dicsőségének fényébe sütkérezni, nem tolul szájukra az önmagasztaló bizonykodás, hogy: lám-lám, tudtuk mi, hogy így kell ennek lennie! Éppen ellenkezőleg: az első válaszuk az elzárkózás. De Krisztus csodálatos szeretettel vezeti őket bizonyosságra – ők pedig nem törlik ki emlékeikből ez a pillanatot! Mert ez a döntő pillanat: átlépni a halálból az életbe! Ez a döntő pillanat: kilépni a strukturált reménytelenségből az isten által megnyitott jövendőbe! Ez a döntő pillanat: megérezni, hogy Jézus feltámadása érvényessé tette kereszten hozott áldozatát és Isten szent engeszteléssel öleli magához az embert! Ez a döntő pillanat: megízlelni, hogy vereséget szenvedett az utolsó ellenség: a halál! Ez a döntő pillanat: tudni, hogy a világ nem a vak semmi felé rohan, hanem Isten jövője közeledik hozzánk! Hogyne emlékeznének rá, hogy mekkora kegyelem volt hitetlenségből hitbe jutni! Éppen akkora kegyelem ez, mint halálból életre találni!
És ettől olyan hiteles az evangélisták leírása: egyáltalán nem volt ott kezdettől magabiztos az a tanítványi közösség! Hanem ilyenek voltak: szétszórtak, megvertek, hitetlenkedők... Mint az ember mindig.
És Jézus ezért jelenik meg előttük – vagy inkább Őérettük! – ,  hogy újra összegyűjtse őket, hogy feltárja számukra a feltámadás isteni titkát, hogy megerősítse meghívásukat az új világra, és elküldje őket tanúkul az egész világra,   mindenkihez minden időben.
Tehát, egyrészt azt látjuk, hogy az evangélium tiszta őszinteséggel megmutatja a tanítványok képtelenségét a hitre – mert a  hit nem képesség, hanem ajándék; és ugyanakkor az evangélium megmutatja Krisztus isteni tapintatát is, ahogy fokról-fokra bevonja tanítványait az új világ, az új élet, az isteni élet erőterébe.
Ma, a feltámadás napján mi is egészen világosan láthatjuk ennek a kettőnek az összefüggését. A tanítványokhoz lépő, önmagát feltáró Krisztus szeretete az a tükör, amelyben már nem tudunk magunkról másképpen szólni, csak teljes őszinteséggel – és igazi reménységgel.
2. Nézzük bele ebbe a tükörbe most mi is.
– Azt mondja Márk, hogy asszonyoknak (Máriának, Magdalai Máriának, Saloménak, akik  Jézus eltemetésének is tanúi voltak) az immár üres sírhelynél jelenti az angyal, hogy Jézus feltámadt és él...és üzenetet bíz rájuk: menjetek el, mondjátok meg... – de ők megrettenve elszaladnak és  nem mondanak senkinek semmit.
Jegyezzük meg, azt mondja Márk: az asszonyok elfutottak, éppen úgy ahogy a tanítványok és maga Márk is a Getsemáné kertben!! (Mk 14,50.52) Gondosan, pontosan ugyanazzal a szóval jelzi ezt. Igen: elfutottak – elmenekültek. Mert nemcsak a bajtól, hanem a csodától is megfutamodik az ember, ha nem hisz...
– Aztán elmondja az evangélista, hogy amikor Mária Magdaléna mégis elvitte a feltámadás hírét a tanítványoknak, azok nem hittek neki.
Jegyezzük meg, hogy az evangélista itt is gondosan megválasztja a szót: Mária Magdaléna azokhoz megy, akik gyászoltak és sírtak. És éppen így sírt Péter, akkor is, amikor harmadszor szólalt meg a kakas, miután megtagadta mesterét! (Mk 14,72) Bizony, nem tudjuk, hogy kit sirassunk, ha meghalt az Élet fejedelme:  őt-e, vagy magunkat-e? De csak sírni tud, aki nem hisz...
És azt is jegyezzük meg itt, hogy az evangélista  egészen sajátosan fejezi ki azt, hogy: nem hittek Mária Magdalénának; – egybe mondja: nem-hinni, ami nem puszta tagadás vagy kételkedés –, inkább éppenséggel minősítés, vagy elzárkózás, hogy amit mondanak nekünk: az üres beszéd. Bizony, olyan erős tud lenni az elzárkózásunk, hogy szinte megkérdőjelezzük Isten szavahihetőségét (Rm 3,3, 2Tim 2,13). Ezért mondja Jézus Tamásnak, amikor neki is megjelenik: ne légy hitetlen, hanem hívő! (Jn 20,27)
– Ezután, mondja az evangélista, megjelent Jézus két, Emmausba igyekvő  tanítványnak is – és ők is hírül adták a többieknek, hogy látták őt,  de nekik sem hittek (ha az asszonyok szavát hihetetlennek tartották -, itt most kategorikus a szó: egyáltalán nem hittek nekik!!)
– És ezek után megjelent a tizenegy tanítványnak és szemükre hányta ezt a hitetlenségüket és keményszívűségüket és csak ennyit mond: menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek!  És itt van a fordulat! Annyira rövid és tömör ez az elbeszélés, hogy éppen csak egy írásjel, egy vessző választja szét a kettőt: a hitetlenséget és aztán a felhatalmazást az evangélium-hirdetésére, igen itt kell lennie a döntő fordulatnak. De nem egy írásjel választja el a hitetelenséget és az evangéliumot – a jó hírt – hanem maga a feltámadott Krisztus. Ő a vízválasztó.
Milyen döbbenetesen tömör Márk elbeszélése -, nincs itt semmi átmenet, hosszas lélektani érlelődés, az értelmi-szellemi belátásnak valami zarándokútja. Jézus megjelenik nekik – megrója őket –, aztán  máris elküldi őket. Az imént még hitetlenségüket és keményszívűségüket kárhoztatja -, majd a következő pillanatban elküldi őket a hitetlenekhez és keményszívűekhez.  Mintha a saját hitetlenségük lenne a kóstolója, hogy mi fogadja majd őket, mintha a saját keményszívűségük lenne ez előíze, hogy mire számítsanak...De mégis inkább: ennyire sürgős, ennyire nélkülözhetetlen – minden órán és minden napon a reménytelenségben vergődő világ számára bizonyságot tenni az életről.
3. És mostmár beszéljünk magunkról! Mit mutat rólunk ez a tükör? Milyenek vagyunk mi? Kik vagyunk mi?
A húsvéti történet világosan megmutatja, hogy mindig Krisztus gyűjti egybe tanítványait, és ő is küldi el őket. Éppen úgy, ahogyan egykor elhívta és együtt tartotta őket, és ahogyan ő maga mondja: egy sem veszett el közülük. Ma is a feltámadott Krisztus gyűjt egybe minket.
Mert milyenek a mai keresztyének?
Könnyű őket szétszórni. Nem kapnak védelmet. Ma ők a finom gúny, a bekerítés, a csüggesztő leszólások, a cinizmus, az üldözés, és a terror céltáblái! A hatalmasok pedig széttárják kezüket, a vállukat vonogatják, és tehetetlennek mondják magukat. Olykor a mossák kezeiket (mint Pilátus), és máskor  – jaj, ki ne mondjam, máskor meg a kezüket dörzsölik!  Könnyű hát szétfutni, vagy szétszéledni  és valami, úgymond, hasznosabba kezdeni (mint ahogy János evangélista leírja ezt, amikor a Krisztus feltámadása után, a tanítványi közösség harmada-fele, Péter vezérletével, elment Galileába halászni).
Milyenek ma a keresztyének?  Éppen olyanok, mint a tanítványok. Mondjuk ki: egyikük sem jutott hitre rögvest, egycsapásra. Inkább előbb nem-hittek, nemhívők voltak. Idézzük fel, Márk evangélista milyen pontosan fogalmaz! A tanítványok nem hittek az asszonyoknak, mert a feltámadásról szóló híradást csak afféle asszonyos fecsegésnek, lázálomnak, hisztériás képzelgésnek tekintették. Aztán nem hittek az Emmausból visszaérkezőknek sem. Aztán, mikor már hittek, nem hitt nekik Tamás – majd ha kezeimmel tapintom sebeit, mondja, akkor elhiszem. Ilyenek a tanítványok: szétszóródtak, rettegnek, és jóhírt sem akarnak hallani már. Foglyai a strukturált reménytelenségnek. Egészen pontosan, foglyai voltak.
Mert milyenek ma a krisztuskövetők?  Ha már nem a magukéi, hanem Krisztuséi? Ők is voltak hitetlenek, szerteszét szaladók, csoda elől menekülők, halál-révületbe szédülők. De Krisztus hatalma által bennük is megkezdődött egy másik világ. És amit nem értettek, hogy miért imádkozott a mesterük így megfeszítésekor: Atyám, bocsásd meg nékik, nem tudják, mit cselekszenek! – azt immár ők is gyakorolják: imádkoznak ellenségeikért is, és áldják azokat, akik üldözik és átkozzák őket! Bolondok? Nem. Teljességgel szabadok. Erőtlen gesztusokat tesznek? Az önfeladás mozdulatait? Nem. Erősek, övék a feltámadás bizonysága. Oktalanok? Nem. Mert tudják, a lényeg már eldőlt – és ennek bizonyságát megkapták hitük által.
Mert nem áll meg teljesen a régi mondás, hogy hinni azt jelenti: dönteni, vagy hogy aki hisz, az nagy és súlyos döntést hozott, vagy aki hinni kezd, az nagy döntésre készül. Hinni valójában annak boldog tudomásul-vételét jelenti, hogy a döntő dolog megtörtént, vagy másképpen: eldőlt a lényeg. Istené a végső szó – és ez csodálatos, mert Isten igazmondó! –, vagyis az irgalom győzedelmeskedik.  A gyűlölet, a bűn, a halál, az elveszés ideje mind meg van számlálva. Igazat jövendölt zsoltárában Dávid,  amikor ezt mondotta: nem hagyod, hogy a Te szented rothadást lásson.
Ez az üdvösség beszéde –, és ezért énekeljük:
Zengj hát az Úrnak, s járd az utat,
Mit éppen néked Ő adott.
A mennyből gazdag áldást juttat,
S majd Jézus ád szép új napot.
Ki Benne bízik és remél,
Az mindörökké Véle él.
Szép napot! Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ezen nagyhéten minden estére egy-egy olyan igét választottunk Krisztusunk passiótörténetéből, amelyek magukban hordozzák az evangélistáknak az imént hallott a rövid megjegyzését is: megvan írva. Nem titkoltan az volt a szándékunk ezeknek az igéknek a választásával, hogy ezekkel az igékkel mindenkit meghívjunk egy hosszabb útra: az emmausi tanítványok útjára. Hiszen nyilvánvaló, hogy amikor az evangélisták már ezekkel a megjegyzésekkel kiegészítve írják meg Krisztus Urunk szenvedésének, eltemettetésének, halálból való kiemeltetésének és megdicsőíttetésének a történetét, ők már túl vannak azon a nagy drámán, amit az emmausi tanítványok átéltek. A feltámadott Krisztus elmagyarázta nekik, hogy így kellett ezeknek lennie, ahogyan meg van írva Mózesnél, a prófétáknál és a zsoltároknál. Ma János evangélista leírásában olvassuk  a szenvedés történetet, és az evangélista is több ponton él ezzel a megjegyzéssel. Amit most felolvastam, az egészen pontosan és konkrétan előírás.
Azért hangsúlyozom így ezt a szót, mert ha azt mondjuk valamire, hogy előírás, akkor az konkrétan mindig azt jelenti, hogy az, ami meg van parancsolva, ami elő van írva, amit úgy kell csinálni, ahogyan le van írva, ahogyan elő van írva. De belecseng a fülünkbe az a jelentés is, hogy előre meg van írva. És most ezt a kettőt egybe kell hallanunk. János evangélista idéz Mózes második könyvét idézi, ahol Isten elrendeli népének, hogy készítsék el a páskabárányt, éspedig a szabadulás előestéjén. A páskabárány vérével kenjék meg az ajtófélfát, hogy amikor az ítélet angyala eljön, hogy Egyiptomban minden elsőszülöttet megöljön, csak azoknak az életét kíméli meg, kiknek házánál az ajtófélfára fel van kenve a páskabárány vére. Ekkor adja Isten parancsba, fogyasszatok annak a báránynak húsából, de csontja meg ne törettessék. Ez az előírás a szabadulás estéjén. És most is a szabadulás előestéjén vagyunk, hiszen az, akit megfeszítettek, ahogyan a Zsidókhoz írt levél értelmezi, az egyszersmindenkori tökéletes áldozat. Ő a mi bárányunk, ahogyan Péter apostol mondja majd pünkösdi prédikációjában Jézus Krisztusról.
Két nagyon fontos vonatkozása van tehát János evangélista megjegyzésének. Először hadd szóljak arról, amely talán nem tűnik annyira fontosnak, mégis igen lényeges módon idetartozik és segít Isten nagy titkához közelebb jutni. Azt írja János evangélista, hogy már sötétedett, a Golgotai kivégzőhelyen pedig három megfeszített ember agonizált, Jézus, és két oldalán a két lator. A kegyes zsidó embereket rémület töltötte el. Ha lenyugszik a nap, máris beáll a következő nap, a szombat, amelyről János evangélista külön megjegyzi, hogy nem egy egyszerű szombati nap volt az, hanem a zsidók nagyszombatja, a páskaszombat ünnepe. Ezért arra kérték Pilátust, hogy siettesse meg a kivégzendők halálát. A római korban az egyik legbrutálisabb kivégzési nem a keresztre feszítés volt, leginkább azért, mert a keresztre feszítettek akár napokig is agonizálhattak a kereszten. Ez volt az egyik legrettenetesebb, legiszonyatosabb és hosszú agóniával járó kivégzés. Pilátus engedett a kérésnek, amúgy is szerfeletti érdeke volt, hogy a nagy ünnepen semmiféle bonyodalom ne legyen. A kivégző katonák erre a célra rendszeresített nagy kalapáccsal először az egyik latornak, utána pedig a másik latornak eltörték a lábszárát. Erre azonnal megindult a szervezetben a végső összeomlási folyamat, szinte pillanatok alatt bekövetkezett a halál. Amikor Jézushoz érkeztek, akkor látták, hogy Ő már meghalt. Ezért nem törték meg a lába szárát, hanem biztonsági módon az egyik vitéz átdöfte Jézus oldalát egy lándzsával. Azt írja János evangélista, szeszemtanúként, hogy azonnal vér és víz jött ki Jézus oldalából. Ezzel részben azt akarja érzékeltetni az evangélista, hogy Jézus Krisztus agóniája a kereszten rövid ideig tartott. Azt olvassuk Lukács evangéliumában, hogy amikor Arimátiai József bement elkérni Jézus holttestét, Pilátus csodálkozott, hogy már meghalt, ugyanis a rómaiak, akik gyakorlottak voltak ebben a brutalitásban, eleve azzal  számoltak, hogy hosszú ideig tart az agónia. És ez azt jelenti hogy Jézus Krisztus szenvedésének nem a hossza számít. Jézus nem hősként halt meg. Szeretnénk, tudom, ha megdobbanhatna keresztyén szívünk, és azt mondhatnánk, hogy nekünk is van egy héroszunk, egy hősünk, a hősök hőse, aki nagy harcban, nagy tusában, nagy küzdelmek közepette halt meg. De azt mondja Ézsaiás próféta: száját nem nyitotta meg, és néma volt, mint a bárány, amikor mészárszékre viszik. Maga Jézus azt imádkozza a 22. zsoltárral a kereszten: féreg vagyok. Amíg nem jön Pilátustól a parancs, a pribékek megpróbálják meghosszabbítani a szenvedését. Azt írja János evangélista, hogy mikor Jézus fölkiáltott: szomjúhozom, akkor vettek egy szivacsot, fölszívtak bele ecetes vizet és felnyújtották neki –, és éppen azért, hogy meghosszabbítsák a szenvedést, hogy ne következzen be a  végzetes kiszáradás. Egyszóval, minden mozzanat, minden történet, minden részelem arra utal, hogy Jézus nem hősként, hanem áldozatként halt meg. Az Ő nagy tusája  már a Gecsemáni-kertben végbement, amikor vért verejtékezve így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a keserű pohár, mindazáltal ne az legyen, amit én akarok, hanem az, amit Te. Tehát Jézus halálának nem a hosszúsága, nem a szenvedésnek a kvantitása, a mennyisége számít. Őt nem a szenvedés teszi naggyá – hanem eleve az a kérdés, hogy ki az ott a kereszten, aki meghalt?
Mostmár forduljunk az evangélista megjegyzéséhez: ezek azért lettek, hogy beteljesedjék az írás: az Ő csontja meg ne törettessék. Ezzel János azt is jelzi, hogy ez az áldozat tiszta és tökéletes áldozat volt. Amikor Mózes a nagy szabadulásra készítette népét, még alig-alig látni a kimenekedés útját.  S ekkor egy mai szívnek, mai gondolatnak, mai értelemnek felfoghatatlan dolog történik. Az áldozati bárány, az engesztelő áldozat vérével meg kell kenni az ajtófélfát, – ez lesz a mentesítés jele! És ugyanakkor úgy kell bánni azzal az áldozati állattal, mint valami egészen különös és rendkívüli áldozattal. A mózesi törvények csak ennél az egy áldozatnál rendelik így, kimondottan, hogy: csontja ne törettessék meg. A többi és sokféle áldozatnál nem olvassuk ezt a rendelkezést. Ez egészen különleges előírás. János evangélista a régi szabadulás emlékében, és annak egyik mozzanatában meglát valamit. És megjegyzése döntő fordulatot jele. A Krisztus áldozata nem pusztán emlékezetet bennünket a régi áldozatra (és a szabadításra), hanem éppen megfordítva: a régi áldozat előlegezte meg ezt a nagy szabadítást, amelyet Krisztus szerzett. Ez az Isten nagy titka. Ami régen történt, és ami most történtik (Krisztusban), az hasonlóságot mutat, de úgy, hogy a régiek voltak az eljövendők árnyékai, vagy előképei. A középkor egyik nagy teológusa, Canterbury Anselmus  az egyik nagy munkájában arról elmélkedik, hogy miért lett Isten emberré, miért úgy végezte el Isten a mi megszabadításunkat, hogy Krisztus mindenben hasonlóvá lett hozzánk, megkóstolva a halált, mint fájdalmak férfia, akit rabszolgaként keresztre feszítettek?  Miért úgy kellett meghalnia, ahogyan a zsoltárban énekli Dávid, és majd énekli a mi Krisztusunk is: féreg vagyok és nem ember!? Anselmus is rátalál a mózesi törvények és ámulva mondja (miként az evangélisták), azért, mert ez elő volt írva. Mondjuk ki egyszerűen és világosan, hiszen sok töredelmes imádságunkban és megbánásunkban kimondjuk: azért, mert fizetni kell. A bűnért fizetni kell. Ha valaki nem tölti be az Isten törvényét, akkor elmaradt valami és adós, márpedig az adósságot valakinek le kell fizetnie. Törleszteni kell, nincsen más módunk, hogy Isten velünk megbékéljen, hiszen a szeretet híján az Isten és az ember kapcsolata nem elrendezett kapcsolat.
Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki egy testvéri találkozóról számolt be keserűséggel a szívében. Karácsonykor jött össze a család, hosszú ideig szervezték, mert szétszóródtak a testvérek, nehéz volt találkozniuk még karácsonykor is. De nagy szeretettel és igyekezettel megszervezték a találkozót, és mégis, az egész a végén egy mérges vitatkozásba fajult. Mert az egyik testvér húsz évre visszamenőleg tartozott a másiknak. Nem sok pénzzel, de tartozott. És amíg tartozom a másiknak, addig nincsen békesség köztem és a másik között, legyen az a testvérem, legyen az az én édes szülőm, édes gyermekem, legjobb barátom, hittestvérem, sorsosom. Amíg el nem vétetik, el nem töröltetik a tartozás ténye, addig nem lehetséges a megbékélés. És mi itt a tartozás ténye? Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, szeresd felebarátodat, mint magadat. Rá kell döbbennünk, hogy erre utal János evangélista amikor azt mondja: mindez azért lett, hogy beteljesedjék az (elő)írás, hogy az áldozati báránynak, az engesztelő áldozatnak a csontja ne törettessék meg. A mi Urunk Jézus Krisztusunk teljesen és tökéletesen áldozati báránnyá lett, olyannyira tökéletesen, hogy a csontja sem törettetik meg. Ő a nagy szabadítás áldozata, és Isten ezt titokzatos módon mintegy előre kiábrázolta. Krisztus fizeti meg az adósságot, megtörténik a megengesztelés, és ahogy Pál apostol mondja a második Korinthusi levélben: az Atya éppen és kizárólag Jézus Krisztusért békél meg velünk.
Azt igazi nagy titok azonban az, hogy honnan veszi az evangélista a bátorságot, hogy visszalapozzon Isten népe történetébe, és a prófétáktól, a zsoltárból, a bölcsességekből és most a mózesi törvényből fölemeljen egy-egy megjegyzést és azt mondja: lám, már meg volt írva!? Nem utólagos beleolvasás ez, a régi szövegbe?  Nem erőszakoskodás ez a szent írók részéről, valamiféle bizonyítékgyártás? Nem. Éppen fordítva. Ami (elő) volt írva, vagy meg volt írva, az mind a jövő visszavetülése a régi törvényekbe. És abba látunk itt bele mindannyian, hogy Istennek velünk való megengesztelése és megbékélése öröktől el volt készítve. Az evangélista megjegyzésbe egy kétezer évvel ezelőtti esemény és egy négyezer évvel ezelőtti esemény van összekötve, – ami a régi nép szabadulásának előestéjén történt és ami a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthalálakor történt – egészen pontosan: nem történt, mert csontja nem töretett meg!! –  az mind megnyitja a kegyelem világát és mi Isten nagy titkába látunk bele.
Isten örökre megbékélt velünk a Szentháromság második személyében, a mi Urunk Jézus Krisztusunkban, amely az Ő testet öltése után e földi életében, egész szenvedésében és halálában történt meg. Ez pedig a Szentháromság Isten legmélyebb és legbensőbb titka. Isten szeretetének a titka. Mert ott a kereszten nem az ember áldoz a bűnért, hanem Isten megáldozza önmagát érettünk és helyettünk. Mert ott a kereszten nem az ember tesz eleget. Nincs is miből, nem volna rá módja. Isten viszi végbe az elégtételt. Maga Jézus Krisztus áll a helyünkbe és Ő áldoz érettünk. És amikor ebbe belerendülünk, mert ebbe bele kell rendüljünk, akkor máris előre tekinthetünk. Hiszen, megfordítva, amikor a mi Urunk Jézus Krisztusunk előállt feltámadott és diadalmas úrként, Isten az ő személyében (aki helyettünk és érettünk elvégezte az engesztelést, megfizetett és lefizette és elrendezte) megelőlegezte a mi feltámadásunkat. Benne van a mi győzelmünk a mi saját halálunk fölött. Hiszen abban a testben támadott fel, amelyben megölettetett, abban a testben támadott fel, amely nem töretett meg, abban támadt és jött elő új életre, amelyben érettünk és helyettünk megáldozott. Krisztus fölvette testünket az engesztelésre, és nem tette le megdicsőülésében. És nemcsak fölvette, hanem föl is vitte az Atya jobbjára. Ezért mondjuk a Heidelbergi Kátéval, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusunk mennybemenetele, az Atyja jobbjára való dicsőséges ülése boldog bizonyíték és pecsét és zálog a számunkra, hogy halálunk, eltemettetésünk után ama boldog napon mi is föltámadunk s egyként állunk majd oda megbékélten, Istennek örök dicsőségébe. Mindezek, ahogy János evangélista mondja, azért lettek, hogy beteljesedjék az írás, az Ő csontja meg ne törettessék.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A negyedik szolga-énekhez érkeztünk. Eddig úgy mutatkozott be a szolga, vagy úgy mutatta be őt Isten, mint aki pásztorként legelteti Isten népét, igazságot tesz, vagyis mintha egy fejedelem vagy egy király állana előttünk. Aztán hallottuk megszólalni benne a prófétát, aki népével perlekedett, mert a vigasztalást hirdető szavát nem hallgatták meg. A most felolvasott részben pedig, egyértelmű, hogy ez a szolga, aki áldozatot hoz, közbenjár övéiért, és bár ő maga bűntelen és igaz, sokak bűnét hordozza, és a bűnösökért imádkozik. Tehát úgy áll előttünk, mint pap, egészen pontosan úgy, ahogyan az Ószövetség rendtartása a főpapnak a tisztét és a feladatát leírja.
Tulajdonképpen egy panaszéneket hallunk itt, hiszen a bevezető sorok után így kezdődik a szolga éneke: ki hitt a mi tanításunknak és az Úr karja kinek jelentetett meg? Még nagyobb nyomatékot ad ennek, ha hozzáolvassuk az 52. rész utolsó három versét, amely hozzá is tartozik. Sőt, ez még nagyobb titokra világít rá, hiszen a bevezető sorok éppen ellenkezőleg irányba mutatnak, mint amit aztán hallani fogunk. Azt mondja az Úr: ímé, jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges, és dicső lesz nagyon! Aztán elkezdődik az 53. részben a szenvedések leírása. Mindennek a fényében ez a panasz, amelynek mélyén isteni ígéret rejlik, valami egészen felfoghatatlan mélységet tár fel. Isten levisz bennünket a szenvedés bugyraiba. Tehát, még egyszer, éppen az ellenkezője történik annak, amit mi az Isten reprezentánsára tekintve elvárhatnánk és gondolhatnánk. Igen, már készítette erre a szívünket a próféta, hiszen korábban  azt hallottuk erről a szolgáról, hogy nem kiált, nem lármáz, nem hallatja szavát a tereken. És azt is hallottuk, hogy úgy kiált föl Istenéhez, egész népét képviselve, mint hogyha egy elhagyott asszony lenne, akit az ura magára hagyott, magára maradt és egyedül van. Azt is hallottuk korábban erről a szolgáról, hogy mintha vaksággal vagy rövidlátással lenne megverve, ő minden tudatlanok tudatlana. Mégis, azt kell mondanom, hogy ezeket még lehetett úgy elrendezni, hogy: igen-igen, itt van az Isten szolgája, itt van a szabadítás és a reménység, a vigasztalás hirdetője, itt van az Isten népének a reprezentánsa, aki egyúttal az Isten reprezentánsa is, meglehet, hogy annyira megtompult az elménk, hogy nem értjük tökéletesen szándékát. Lehet, hogy még ott van szívünkben az Isten elleni lázadás, s a bajainkban, nyomorúságainkban fölvetődött sok kérdés vagy éppen vád, s mi inkább azokra szeretnénk válaszokat kapni, nem pedig erre a szolgára tekinteni. De majd – ahogy szoktuk mondani – a végén csattan az ostor! Majd szépen minden kiderül, kitisztázódnak a félreértések, lehull a szemükről a hályog, és felismerjük Őt és benne a szabadítást. Nos, tényleg a végén csattan az ostor. És mekkorát csattan! Isten levisz bennünket a szenvedés bugyraiba!
Az történik itt, kedves testvérek, amire Péter szavával tudunk először reagálni. Nemrégiben olvastuk Máté evangéliumában, hogy amikor Jézus bejelenti tanítványainak, hogy Jeruzsálembe megy meghalni, akkor Péter megragadta Jézust és azt mondta: Isten mentsen, Uram, téged ettől, nem történhetik ez meg teveled. Nem történhetik meg ez! Amit Ézsaiás próféta könyvének 53. részében olvasunk, azon úgy tolul fel a szívünk minden érzése ezzel a péteri kiáltással, hogy: ez nem eshetik meg! Legalábbis, Istennél nem eshetik meg. Legalábbis, ha azt az ígéretet megszakítjuk és a folytatást nem hallgatjuk meg, akkor valóban, így kezdődik az ének: ímé, jó szerencsés lesz szolgám, magasságos, felséges és dicsőséges. Sem a jószerencse, sem az emelkedettség, sem a fenségesség, sem a dicsőség nem fér össze, még említés szintjén sem azzal, amit aztán utána az Úr szenvedő szolgájáról olvasunk. Isten mentsen..., Isten mentse gyermekeit, a Magasságos mentsen meg bennünket, nem eshetik ez meg... Nem eshetik ez meg velünk! Aki a felséges szárnyának oltalmában lakozik, aki az Isten közelségében van, aki megízlelte a mennyei világ és az eljövendő élet csodálatos erőit, aki Isten szent erőterébe húzódik be, azzal ez történhetik ez meg. S főleg, ha nem baleset, nem valami véletlen lenne, hanem valami más! Akkor minden összeomlott.
Azt is olvastuk itt, hosszasan Ézsaiás próféta könyvének ezekben a vigasztaló részeiben, hogy Isten rendre úgy mutatkozik be az övéinek, ahogyan azt a történeti könyvekben vagy a korábbi prófétáknál nagyon-nagyon ritkán olvassuk. Szinte mondhatni: Isten eddig úgy volt jelen népével, mint övéinek a vezére, mint a történelem ura. Sőt, mint szövetségszerző, aki igen élénken és féltékenyen felügyeli népének lelki-szellemi állapotát, vallási magatartását, és megfelelő eszközökkel, hol keményen, hol rettenetesen, hol ítélettel, de végső soron mindig irgalmasan vezeti az Ő népét a történelemben. Azonban Ézsaiás prófétánál, mintha a Jób könyvének nagy kozmikus képei törnének föl, Isten mindenhatóként, világteremtőként, egyetlen istenként, szuverén úrként, csillagvilágok alkotójaként mutatkozik be. Igen, a szenvedő népnek, a fogságba elhurcoltaknak – hiszen Ézsaiás erre készíti őket – egy ilyen isteni bemutatkozása nyomán szájára kéne tennie a kezét, ahogy Jób is tette. Mert megérti az ember, hogy por és hamu. És ugyan hogy tudhatna vitatkozni a por az alkotóval? Vagy, ahogy Jeremiás prófétánál ugyanezt látjuk. A próféta kimegy egy fazekasműhelybe és látja, hogyan készíti a fazekas az edényeket, s látja, hogy ha nem olyanra sikerül egy-egy edény, amilyenre szerette volna a fazekas,  újra összegyúrja az agyagot, visszacsapja a korongra és elkezdi újra. Ebből megérti Jeremiás próféta is, hogy az alkotmány ugyan  hogyan perelhetne az alkotóval. Nos Ézsaiás próféta is ennek az alkotó-teremtő-szuverén Istennek a nevében szól a 40. résztől, a vigasztaló beszédekben. Isten szuverén. Nincs vita, mert nincs min vitatkozni Istennel. Ahogy Kierkegaard mondja: Istennel szemben sosincs igazad. Mert te teremtmény vagy, Ő pedig az alkotó, és szuverénül olyanra alkotott, amilyenné akar.
S mégis, ahogy az 53. részt olvassuk, megrendülünk. Hiszen, úgy gondoljuk, itt minden jól összevág. Azt mondja az Úr a szolgájáról: ímé, az én szolgám jó szerencsés lesz magasztos, felséges és dicső. És ha a világteremtő mondja ezt, akkor az úgy is lesz. Csakhogy utána arról ír a próféta, hogy megtörténik az, ami nem történhetne meg. Egészen pontosan, rosszul is mondom így, hogy nem történhetne meg, hiszen ez már megengedő mód. Péter sem ezt mondja, hogy Uram, nem történhetne meg ez Veled! Azt mondja Péter: nem történhetik meg. Ez kategorikus kijelentés. De lám, mégis megtörténik. Mert ami történik, az nem olyan, mint Isten, hanem éppen az olyan, amilyen az ember. Így történik ez. A megalázás mélységében, halljuk majd, elhangzik egy-egy beszúrás: pedig, pedig, holott..., mintha az ember vaksága lenne az, ami az Úr szenvedő szolgájával történik. Hát nem látjuk, nem látjuk, hogy ő jó szerencsés? Nem látjuk, hogy ő a választott, nem látjuk, hogy ő az Úr kedves prófétája, fejedelme, papja, akit vigasztalásunkra, szabadulásunkra, megerősítésünkre küldött? Ennyire vakok lennénk? Nem vakok vagyunk, kedves testvérek, hanem elvakultak, és ez egészen más.
Hadd olvassam föl kedves testvérek a 20. század magyar költészetének egyik legmegrendítőbb versét Radnóti Miklóstól, a Töredéket. Sok mindent nyomban meg fogunk érteni abból, amit itt Ézsaiás prófétánál hallunk.
Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
Oly korban éltünk, oly korban élünk. Pál apostol az Efézusi levélben  azt mondja, hogy ti is egykor, akik e világ folyása szerint jártatok... Egészen pontosan így mondja: ti is, akik a világkorszak szerint éltetek. Mert oly korban élni, amiről Radnóti beszél, ez minden kor, ez a világ folyása (görögül: aión), a világ szerkezete, ez a világrend. Amikor az Úr Jézus előre jelenti, hogy ő, az embernek Fia, a szenvedő szolga fölmegy Jeruzsálembe, és leteszi önként életét, és az Ő szenvedése által szerez igazságot sokaknak, és nem nyitja meg száját, mint a juh az őt nyírők előtt, és utálatos lesz az ábrázatja és azt hisszük majd, hogy  ostoroztatik és kínoztatik, és úgy gondoljuk, hogy (Kecskeméthy István zseniális fordításával):  istenverte, akkor, mondom még egyszer, így kiált Péter: Uram, az nem történhet meg, olyan nincs! De van! Mert ez ennek a világnak a folyása. Egészen pontosan, ez ennek a világnak a szokása. Erről beszél a próféta. Itt van ez a kor, ez mindig-kor, ez az ember szokása, – már ha az ember kiszakítja magát Istennek az öleléséből, ha maga akarja elrendezni a sorsát. Hozzátehetném keseregve, hogy, ha magad akarod a sorsod elrendezni, ha nem az Isten útján jársz, ha emancipálod magad az Isten szeretetrendjéből, akkor miért panaszkodsz, hogy a gonosz szolgája lettél!? Mit a szolgája? – önkéntese! De – szemben a költővel – Ézsaiás mégsem mond átkot, hadd mondjak ellene a költőnek. Hanem elmondja: lesz valaki, akiben beteljesül a szenvedésnek és a megváltásnak ez a mérhetetlen titka.
Azt mondja tehát: dicső lesz, magasztos, fenséges, – de ez a nyitánya annak, ahogyan Isten levisz bennünket a szenvedés mélységébe, levisz bennünket oda, ahol Krisztusa szenved. Sőt,  le sem jutunk abba a mélységbe, ahol Ő szenved, mert Ő szálla alá a poklokra. S ekkor azt látjuk, hogy éppen az az Isten szolgájának a dicsősége, hogy ábrázatja sem nem ékes, sem nem kívánatos. Azt mondja róla, hogy jó szerencsés lesz, és mi azt látjuk, hogy az Isten szolgája mint utálatos áll előttünk, mint betegségek ismerőse, vagy (mint Kecskeméthy szépen fordítja) mint betegség barátja. Azt mondja a szolgáról az Úr, hogy dicsőséges lesz és fenséges, aztán azt látjuk, hogy sebeket visel. Azt mondja, hogy magasztos lesz, és azt látjuk, hogy alázatos volt, kínozták, száját nem nyitotta szóra. Oly korban éltem én – mondja a költő –, amikor az ember önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra. Ez az ember! Ez a szokás, ez a világ rendje! Mégis – mondja a próféta – népem bűnéért volt rajta vereség. Ézsaiás nem mond átkot. Kegyelemet hirdet. Ezért folytatnunk kell majd a próféta énekét, hiszen az 54. és 55, részben is ide utal vissza. Az 54. rész így kezdődik: Ujjongj, meddő! Aztán azt mondja: elrejtettem arcomat felindulásomban, most örök irgalommal térek hozzád vissza. Majd azt mondja: nem az én gondolataim a ti gondolaitok, és az én útjaim nem a ti utatok.
Ez az, amire nézve a próféta korábban így  kiált: bizony, te elrejtőzködő Isten vagy! (Ézsaiás 45,15) Isten nem megismerhetetlen és nem kikutathatatlan, nem felfoghatatlan fenségű, hanem elrejtőzködő. Isten a dicsőségét a szolga gyalázatába és szenvedésébe rejti el. Isten az Ő fenségét ebbe a megvert és megtaposott alakba rejti el. Isten minden szépségét ezen az arcon ragyogtatja föl, akit megköpdöstek. És Isten, aki maga mindig szól és minden által szól, most hallgat, mint a juh, amikor mészárszékre viszik. Bizony, elrejtőzködő Isten vagy. Péter, ott, a Caesarea Filippi országúton milyen biztosan jelentette ki a dogmatikai igazságot: Isten szenvedhetetlen, Isten végére mehetetlen. Isten és az ember között kvalitatív különbség van, és ez a kvalitatív különbség pontosan azt jelenti, hogy Isten nem olyan, mint mi vagyunk,  – az Isten aiónja, az Isten szokása, az Isten rendje egészen más. Mégis, Péternek és nekünk is, ott, a Krisztus keresztjénél, aztán a Feltámadottal találkozva kellett és kell megérteni, hogy azért lesz a szolga szenvedése, a dicsőségnek nyomorúságba való elrejtése, az életnek halállal való megszerzése az Isten útja, hogy többé ne az legyen az ember útja, ami mindig az ember útja ebben a világban. De nem korokról beszél a próféta, hogy ugyanis tegnap így volt, vagy ma még így van, vagy még jövőre is kicsit úgy lesz, aztán majd valamikor másképp lesz, másképpen lesz minden, másképpen lesz végre. Hanem arról beszél a próféta, amit Pál apostol már beteljesedő értelemben mond, hogy: akik a Krisztusban vannak, azok új teremtés, a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden. Ami az ember szokása, az végképp érvénytelené lett -, amit az Isten elrejtett a szenvedő szolgában, az érvényes örökké. Akik a Krisztusban vannak, azok egy másik minőségben élnek már, azok egy másik életrend szerint élnek, azok a világot és önmagukat immár, az új teremtést készítő Istenben, egészen másképp látják.
Nem az én gondolataim a ti gondolataitok – mondja az Úr – , és az én útjaim nem a ti útjaitok. Olyan összeütközése ez Istennek és embernek, amely nem a véghetetlen, hanem éppen a végesnek a megértésében robban, nem a felfoghatatlan ereje feszíti, hanem a mi helyzetünk. Ezt mondja az Úr: én nem úgy gondolkodom, ahogy ti gondolkodtok, és az az út, amelyen ti jártok, nem az az út, amin én járok. Az a szokás, ahogy ti éltek, az a világrend, amire újra meg újra berendezitek és fölépítitek a világot, az nem az a rend, amire én építem a világot. Amikor a világban az ember rendje romba dönt mindent, mindig fogadkozunk, hogy nem felejtjük el. Tegnap, két hete, tíz éve, húsz éve, érkezett valami rettenetesség híre a világból, történt valahol egy terrortámadás, egy népirtás, egy háborús cselekmény, és akkor mindig elhangzik: ezt sose fogjuk elfelejteni. Amikor New Yorkban az öngyilkos terroristák felrobbantották a két tornyot, hetekig ezt hallottuk: felejthetetlen, soha nem fogjuk elfelejteni! Mert az ember azt hiszi, hogy ami éppen történt, az már felülmúlhatatlan. De elfelejtettük, és csináljuk a következőt és a következőt. Mégis: ímé, az én szolgám, mondja az Úr, és így énekel róla próféta: miképpen eliszonyodtak tőle soka, olyan rút, nem emberi volt ábrázatja, és alakja sem emberfiaié volt, aképpen ejt ámulatba sok népeket, fölötte királyok befogják szájukat, mert amit nekik nem beszéltek, azt látják, és amit nem hallottak, arra figyeltek. A 2. zsoltár azt mondja: királyok, térjetek észhez és csókolgassátok a fiút. Pál apostol pedig azt mondja a Korinthusi levélben: Amit az ember szíve meg nem gondolt, amit a füle meg nem hallott, azt készítette Isten az Őt szeretőknek. Embertársak, testvérek, józanodjatok és csókolgassátok a fiút. Annak okáért az az indulat legyen bennetek is, ami volt a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Az Úr szolgájáról szóló énekek közül, a harmadik éneket olvastam most fel (aszerint ahogy a Biblia-tudomány ezt az Ézsaiás próféta könyvének idevonatkozó részeiből kiemeli). Egy pillantásra tekintsünk vissza a korábban hallottakra. Eddig is azt hallottuk, és most is ez lesz majd ennek az éneknek a fő témája, hogy Isten kiválaszt valakit (talán egy papot, egy prófétát vagy egy királyt, nem is tudjuk), szolgának nevezi, az Úr szolgájának, aki által nagy vigasztalásokat és buzdításokat tolmácsol népének. Azt is láttuk, és ez szinte megdöbbentő, hogy az Isten által meghirdetett szabadítás, a vigasztalás, a megújítás, a széthullott nép újbóli összegyűjtése (vagyis az, hogy a szinte tövig kivágott fa csonkjából újra sarjad valami), mindezek ennek a szolgának énekében feloldhatatlan ellentmondásban állnak előttünk. Nagy világtörténelmi események zajlanak, óriási változások mennek végbe a világban. Jelzi a próféta, hogy az Asszír birodalom, immár nemcsak meginog – sokszor megingott már –, hanem össze is fog dőlni, s a nép, akit elhurcolnak fogságba, megszabadul, mert fölemelkedik egy új birodalom, Babilon, de ez a Babilon is csak eszköze lesz Istennek, és lám, Babilon is máris összeomlik és egy másik birodalom emelkedik a nyomán, és az is eszköze lesz  Istennek. Egyszóval, nagy dolgok készülődnek a történelemben. Ráadásul, még ezt is hozzá kell tenni, hogy Isten, amikor maga bemutatkozik, mint aki a szolgát küldi, kinyilatkoztatja Önmagát is. Felfoghatatlan végtelenségű  panorámában áll elénk, ahogyan Jób könyvében is megnyilatkozott. Ha pedig Isten így jelenik meg, akkor megszeppen az ember, s mint Jób, szájára teszi a kezét. S mégis, mindezek ellenére, hogy itt egy nagy világtörténeti eseménysorozatba tekinthetünk bele, és maga Isten úgy mutatkozik meg, mint mennynek és földnek, a világmindenségnek az alkotója, nos, mindezek ellenére ez a szolga rendkívül szerényen áll előttünk. Szinte alig látható, alig hallható. Hallottuk: nem kiált, nem lármáz, szavát nem hallatja az utcán. A múlt alkalommal meg arról hallottunk, hogy amikor megszólal, akkor panaszt fogalmaz meg. Azt mondja, hogy hiába fáradozott, a semminek adta az erőit. Úgy tesz igazságot, úgy hoz szabadítást, úgy képviseli Isten csodálatos üzenetét, úgy hívogatja, buzdítja a vigasztalásra váró népet, hogy szinte valóban, ahogy itt halljuk, ebben a szakaszban: serkenteni kell hozzá a fülünket. Így mondja itt az Úr szolgája: az Úr megerősít engem, hogy megerősítsem a fáradtakat beszéddel. Fölserkenti, minden reggel, fölserkenti fülemet...
Ezért olyan ellentmondásos ez. S ha szabad így mondani ez egy titkos isteni ellentmondás. Mert amikor valaki elesett állapotban van, amikor eljut abba az állapotba, hogy már nem is keresi a vigasztalást, mi több, elüti magától a vigasztalást, akkor sokszor egyfajta spirituális elektro-sokkban kell részesíteni. Meg kell rázni. Serkenj fel, aki aluszol! Állj talpra! Ahogyan a szülő felrángatja búbánatos gyermekét, mert indulni kell valahova. Kisgyerekek hajlamosak arra, hogy leszottyanjanak egy sarokba, aztán akármi jó is készül, ők beleborulnak a bánatukba. Hát föl kell emelni őket, ki kell őket hozni a bánatból, serkenteni kell a fülüket. Igen, hallottuk, így kiált ez a szolga: hallgassatok [rám], vagy, ahogy szépen fordítja Kecskeméti István: hallga! Ez egy egészen halk hang, alig hallatszódik, nagyon oda kell figyelni rá. Nagy ez az ellentmondás és folyton csak fokozódik, főleg itt, az 50. részben, amit felolvastam. Egy nagy drámát hoz elénk és ennek a drámának két képet ad a próféta, két képpel fogalmazza meg. Az egyiket jól ismerjük, a másikkal nem vagyunk ismerősek. Bár az elsőt se ismernénk!
Így kezdődik: megszólal az Úr a szolgán keresztül népéhez, hol van anyátok elváló levele, amellyel őt elbocsátottam? Bűneitekért bocsáttatott el anyátok. Amikor egyszer Jézust a farizeusok és az írástudók és a szadduceusok, immár nagykoalícióban, arról faggatták, hogy miképpen van az Isten országának a titka, előálltak egy teológiai tanmesével, régi disputával. Mi van akkor, firtatják, ha valaki meghal, s özvegyét, a levirátus törvénye szerint, elveszi a testvére, aztán ő is meghal, jön a következő testvér, majd a negyedik testvér és így tovább. Nos, ha van halottak feltámadása, akkor kinek a felesége lesz majd a feltámadás után? (Máté evangéliuma 22) S volt egy másik, idevonatkozó dolog is, amikor a válás felől firtatták Jézust és megkérdezték, hát lehet-e válni? És akkor Jézus azt mondja, hogy Mózes ezt nektek szívetek keménysége miatt engedte meg (Máté evangéliuma 18). És még egy tény. Amikor József értesül arról, hogy menyasszonya, Mária várandós, azt mondja Lukács evangélista: József kegyes ember volt és titokban el akarta bocsátani Máriát, nem akarta gyalázatba keverni (Máté evangéliuma 1). Itt pedig azt olvassuk, kérdésként: hol van anyátok elváló levele? Ezt szó szerint így kellene fordítani: hol van a szakító levél? Mózes 5. könyve rendelkezik erről (5Mózes 21), a polgári és a tisztasági törvények közepette. Ha egy férfi feleségül vett valakit, asszonyává tette – így mondja Mózes –, aztán talál benne valami nem kedvére valót, akkor adjon neki elváló levelet. Nem azt mondja Mózes törvénye, hogy az asszony vétkezett, megcsalta az urát, engedetlen lett volna, csak ennyit: talál benne valami nem kedvére valót. Nem tetszik már neki. Volt egyszer egy magyar miniszterelnök aki arról prelegált a nyilvánosság előtt, hogy amikor az asszony már öregecske, akkor el kell engedni, aztán kell egy fiatalabb asszonyt venni. Kimondom, mindenki tudja, mert ebből lett egy kifejezés, én is szoktam ezt használni. Ha valaki ötven-hatvan éves korában megbolondul, ott akarja hagyni a feleségét, keres magának valaki fiatalt, akkor azt szokták mondani: gyurcsányizál. Az öregecske feleséget, úgymond, el kell bocsátani. Talán valami ilyesmiről beszél Mózes törvénye. De nem mintha ezt az egykori miniszterelnököt akarnám védeni. Jézus tisztába teszi a dolgot. Azt mondja: Mózes a szívetek keménysége miatt engedte ezt meg nektek..., a keményszívűségetek miatt. Vagyis, aki egy szakító levéllel küldi el az asszonyát, az tulajdonképpen magára veszi az ódiumot. Ő küldte el az asszonyt. S ahhoz, hogy az asszony újra férjhez mehessen, újra kezdhesse az életét, mintha semmi sem történt volna, ezért kell ezt a bizonyos elváló vagy szakító levelet adni. Ez a férfi terhe lesz. Erről is firtatták annak idején Jézust.
Most Isten áll népe elé, a szolga  alakjában, és mintha valami házastársi disputába kezdene. Azért mondtam, hogy ezt sajnos, ismerjük, mert a mi népünk élete, és az egész európai civilizáció története tele van rettenetes válóperekkel. Isten kíméljen meg mindenkit, bárkit, attól, hogy válóperbe kelljen keverednie. Ügyvéd ügyvédre, bíró bíróra, perlés a marmon-kannáért, a múlt felhánytorgatása, a sebek szagatása, a gyermekek elperlése, a vagyon megszerzése, a tartási díj kicsikarása, a láthatási engedély biztosítása, és sorolhatnám a többit... Szinte azt lehetne mondani, hogy egy nép romlásához önmagában elég, ez az ipari méretekben folyó válás. Isten kíméljen meg ettől mindenkit! Akinek pedig keresztül kellett mennie ilyenen, az igen jól tudja, hogy miről beszélek. Gyógyíthatatlan sebek támadnak, megszaggatódnak az életek, szinte lehetetlen újra talpra állni. Ime, Isten népe azt mondja, ez történt velem Megjelent Asszíria, felemelkedett Babilon, beállt a nagy romlás, oda a dávidi birodalom, elveszett Salamon király dicsősége, Isten szakítólevelet adott nekünk... Elküldött bennünket. Reánk unt. Régi hasonlata ez a prófétáknak, mármint hogy Isten és az ő népe házasfelek. Ha a Próféták könyve időrendi sorrendben állna a kánonban – nem úgy van, hanem fontosság szerint – , akkor mindjárt ott az első író-prófétáknál, Hóseásnál és Ámosnál megtalálnánk ennek nyomait. Különösen Hóseás prófétánál, akinek a saját élete abszurd történetben kellett kiábrázolnia, miképpen szegte meg Isten népe  a szövetséget. A házasságra is azt szoktuk mondani, hogy szövetség. Esküvőn mindig így mondjuk: ti, akik itt vagytok, hogy házastársi szövetségeteket Isten és a gyülekezet színe előtt esküvel is megerősítsétek... A házasság is szövetség, és Hóseás óta azzal példálóztak a próféták, hogy olyan az Isten népe, mint a hűtlen asszony. Isten elválasztotta, magához hívta, feleségül vette, házassági szerződést kötött vele – ez a szövetség –, de a népe hűtlen asszony módjára  félrejár. Más istenek után megy. Áldoz a Baálnak, áldoz az idegen isteneknek, másfajta kultuszhelyeket állít fel, parázna, házasságtörő, mert nem szabadító, elválasztó, megtartó Istenét szereti, hanem más istenek után kajtat. Hűtlen asszony. És amikor beáll a nagy tragédia, akkor a nép keserűségében, a megtörtségében, nem látva a szabadulás útját, s nemzedék nemzedékre telik és nem lehet kibontakozni, és a statisztikák azt mutatják, hogy ugyanott vannak, mint harminc éve, s ugyanott vannak, mint hatvan éve, akkor csattan a kiáltás: elküldött minket Isten. A statisztikusok szokták Magyarországot ezzel bombázni: közegészségügy, mintha csak száz évvel ezelőtti állapotok lennének. Oktatás: százötven évvel ezelőtt jobb volt iskolába járni. Piacgazdasági mutatók, nemzeti össztermék – nem vagyunk mi sehol. És akkor Isten népe rákezd: ez azért van, mert Isten megutált bennünket, mert Isten elküldött bennünket, mert torkig lett velünk. Ahogyan a mózesi törvények mondják, a férfi elvesz egy nőt, feleségévé teszi, aztán torkig lesz vele, ad hát neki szakítólevelet, kezdjen valahol új életet. És még lehetne fokozni. De hadd szóljak a másik képről is, ezt kevésbé ismerjük, és legyünk hálásak Istennek, hogy ennyire mélyre még nem jutottunk.
Hol van egy az én kölcsönadóim közül, akiknek titeket eladtalak? – kérdi az Úr. Ez az adósrabszolgaságról szól. Arról ugyan tudunk, hogy mit jelent eladósodni, főleg valutában vagy devizában, ezt is nyögi az ország. Ahogy megy fel a dollárnak, az eurónak, a svájci franknak az ára a forinthoz képest, úgy fizet a szerencsétlen adós többet és többet. Pedig mit mondtak neki, idestova tíz évvel ezelőtt? Azt, hogy vegye fel svájci frankban a kölcsönét, az olyan szilárd valuta, hogy abból mindig sok kamata lesz. A kamatból meg kifizeti az adósságot. S hányan aláírták ezt, és hányan ház ment oda, hány élet ment tönkre, hányan vannak ebben az országban, akik nem látják adósságaik végét? Még a fiaik és az unokáik is adósok lesznek. A régi világban azonban volt egy intézmény, adósrabszolgaságnak hívták. Ha valaki eladósodott, állíthatott maga helyére valakit, aki ledolgozta az adósságot. Annak idején, a régi királyi Jugoszláviában, édesapám mesélte, volt úgynevezett közmunka. Ma is van, de az a régi kötelező közmunka volt. Akkoriban még nem volt nem kommunizmus, de valami afféle lehetett, mint a kommunista szombat, mindenkinek menni kellett dolgozni. Aki viszont nem tudott elmenni, az megválthatta. Édesapán tizenkét éves volt és a nevelőapja – mert árva gyerek volt édesapám – nem ért rá, máshova kellett mennie, hát elküldte a tizenkét éves gyereket közmunkára. Akkoriban rakták le a nagy bazalt köveket Becskerek egyik főutcáján. S neki, a tizenkét éves gyereknek kellett azokat a 20-25 kilós bazaltkockákat a munkások kezeügyébe adni. Azt mondja itt a próféta: hol van egy a kölcsönadóim közül, akiknek titeket eladtalak volna? Milyen erős ez a prófétai szó, mi több, mondhatjuk, ez a perlő szó (mert itt perről van szó)! Halljuk csak, azt mondja az Úr szolgája is: Isten bölcs nyelvet adott nekem, hogy meg tudjam erősíteni a megfáradtakat beszéddel. Az Úr megsegít engem, nem szégyenülök meg, azért olyanná tettem a képemet, mint a kova. Közel van, aki engem megigazít. Ki perel énvelem? – kérdezi a próféta. Álljunk együtt elé, Isten elé, a bíró elé. Kicsoda a peresem? – Jöjjön, tegye meg a panaszát! De nem is a szolga, akit itt panaszba vettek, hanem Isten az. Ezékiel prófétánál olvassuk, ő már a fogság idején írja: ezt mondja az Úr: kiirtom Izrael szívéből ezt a mondást: az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott bele! Pedig, szoktuk ezt idézgetni, testvérek. Az atyák ették meg az egrest, az atyák rontották el a dolgot, a mi szüleink, a nagyszüleink, az előttünk járó nemzedékek tettek tönkre mindent –  és a mi fogunk vásott bele. Ezt mondogatja megnyomorított helyzetében az Isten a népe, – olyan súlyosnak ítéli meg a tragédiát. De most maradjunk ennél a két képnél, amit Ézsaiástól idéztünk: Isten szakított velünk – Isten eladott bennünket rabszolgának.
Ezért olyan megrendítő aztán a szolgáról hallani, aki megint úgy mutatkozik be, mint akire Isten vigasztaló hírt, bízott, mint, aki a szabadítás jó hírét viszi, s nem bizonyult engedetlen tanítványnak. Hanem minden reggel felserkent és felserkenvén a fülét is felserkentette, hogy meghallja az Isten jó hírét, hogy legyen füle a világ zűrzavarának kellős közepette meghallani a drága szabadítást, az igaz evangéliumot. Mert ehhez fül kell, ehhez oda kell fülelni, ezt nem harsogja a fülünkbe a világ, legkevésbé a világtörténelem, legkevésbé az emberi intézmények. Mi több, merem azt mondani, hogy ebben úgy vagyunk, mint egykor a régiek voltak, hogy minden, ami itt van ebben a világban, kultúrában, civilizációban, az intézményeinkben, sorolhatom az összest: itt van az állam, itt van a kultúrának, a gazdaságnak megannyi intézménye, itt vannak a jogalkotás intézményei, itt van az egyház (ezt is vegyük be a képbe), – s  amit ezekben látnak az emberek, az inkább olyan, mint egy füldugó. Amit látnak, amit tapasztalnak, ahogyan levonják a mérleget, ahogyan tapasztalják, hogy ezek az egykori csodálatos intézmények éppenséggel meg nem tartanak, hanem mintha csak a nyomorúságunk, a keserűségünk okozói is lennének, – nos ilyenkor és éppen ezért: serkentsd a füledet, mert az Úr szolgája nem kiált, nem lármáz, szavát nem hallatja az utcán! Még egyszer mondom, amit mondtam két hete, ennek a szolgának nincs médiacsapata, nincs piárja, nem kampányol, nem harsog, nem szórja tele a postaládádat szórólappal, nem érkezik az internetes címedre ezer ajánlkozó levél, nem ugrálnak eléd aktivisták. De megrepedt nádat ne tör el, pislogó gyertyabelet nem olt ki, igazán jelenti meg a törvényt.
Csakhogy, kedves testvérek, fokozódik a dráma, mert Isten népe a nagy elesettségben, és nagy megkeményedésében van. Nagy igazságtalanság történt velem, mondja, rettenet történt velem, gyalázat történt velem! S ebben az érzésében van, amikor Isten elküldi hozzá az Ő szolgáját. Így mondja itt is a szolga és ezzel a következő énekét készíti elő: az Úristen megnyitotta fülemet és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam, hátamat odaadtam a verőnek és orcámat a szaggatónak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés elöl. Ki ez a szolga? – kérdezzük most is. Próféta? Önmagáról beszél a próféta, vagy valaki másról? – kérdezzük mi is, ahogy kérdezte a szerecsen komornyik Fülöptől (ahogy az Apostolok Cselekedetiben olvassuk). Ki ez a szolga?
Amikor Jézus példázatot mond a szőlősgazdáról, aki szőlőt telepít, sajtót épít bele, munkásokat fogad, aztán elküldi szolgáit, hogy adják meg idejekorán a termésből az őt illető részt, akkor a próféták sorsáról mondja ezt a képes beszédet. Megy az egyik, megverik és kihajítják. Jön a következő, jó messziről megdobálják kövekkel és elzavarják. Jön a harmadik, megölik. És küldi sorba, sorba, sorba a szolgákat. Az egyiket megverik, a másikat megölik. És végül azt mondja a szőlősgazda: nem maradt más, csak a fiam, elküldöm. Őt meg fogják becsülni. És amikor meglátják a gonosz szőlőmunkások a fiút, azt mondják: ő az örökös, gyertek, öljük meg, és miénk lesz az örökség. A szolga sorsa a próféta sorsa, aki megnyitotta fülét Isten szavára, fölserkentette fülét és nem volt engedetlen. A próféta sorsába az is beletartozik, amit most mond. Hátra nem fordultam, hanem oda tartottam hátamat a verőknek, arcomat a szaggatóknak, a megszentségtelenítőknek, képemet nem fedeztem be gyalázás és köpdösés előtt. A szenvedő szolga ezzel két történetet előlegez meg. Ha végigolvassuk a Zsidókhoz írt levél leírását, ott találjuk a próféta-sorsokat röviden összefoglalva: próféták voltak azok, akiket hitük miatt üldöztek, bujdosók, hontalanokká lettek, elveszítették az országukat, megverték, megölték, kettéfűrészelték, megszaggatták őket. Bújt az üldözött s felé/ Kard nyúlt barlangjában,/ Szertenézett s nem lelé/ Honját a hazában – idézzük a himnuszt. A próféták soráról beszél tehát most az Úr szolgája. És a próféták sora végén Jézus Krisztus áll, akiről azt mondjuk a Heidelbergi Kátéval: Isten fölkente Őt a mi legfőbb prófétánkká és tanítónkká, aki Isten titkos akaratát a mi üdvösségünk felől tökéletesen kijelentette. Nincs elbocsátó levél, nincs szakítólevél, a szövetség él és érvényes. És nincs adósrabszolgaság, mert nem cselekedeteinkből váltatunk meg, nem tudunk érdemet szerezni, nem tudjuk a bűneinket letörleszteni. Kegyelemből tartatunk meg, egyedül az Ő érdemeiért.
Másodsoron ezekkel a szavakkal azt készíti elő, amit majd olvasni is fogjuk legközelebb, amikor az Úr szenvedő szolgájáról hallunk. Részben már most is arról hallunk, – Krisztus szenvedéséről. Ez majd az 53. részben bontakozik ki ez a legteljesebben. Azt mondja: „a hátamat odaadtam a verőknek, orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt, de az Úr megsegít engem, azért nem szégyenülök meg. Közel van, aki engemet megigazít, ki perel énvelem, álljunk együtt elő, kicsoda peresem, közeledjen hozzám. Ímé az Úr, megsegít engem, kicsoda kárhoztatna engem? Ímé, mindnyájan, mint a ruha, megavulnak, moly emészti meg őket.”
Amikor arról szóltam, hogy ez a szolga egyfajta kollektív személyiség, akinek a személyében benne van Isten egész népe, és megfordítva, az ő sorsa fejezi ki a legjobban az nép egész sorsát, egész történetét, akkor csak az egyik felét mondtam el az igazságnak. Ennek a szolgának, ennek a titokzatos alaknak a személyébe, tehát a mi Krisztusunkba, Isten nemcsak a népét foglalja bele, az egykorit is, és nemcsak az újat is. Önnönmagát is belefoglalta. Ímé, az én fiam, elküldőm őt, őt meg fogják becsülni! – mondja a példázatban Krisztus. Tehát abban az elküldött fiúban, abban az örökösben nem mi vagyunk belefoglalva, hanem az, aki elküldötte Őt.
Vegyünk hát vigasztalást! Isten nem adott nekünk szakító-levelet. Mutassátok meg! – kérdezi a próféta –, nincs szakító levél. Hanem itt van az Ő igéje, itt van az Ő szövetsége, itt van az Ő kinyilatkoztatása, és ez érvényes. És Isten nem adott el minket adósrabszolgának. Mutass egyet az Ő hitelezői közül, akinek Ő tartozna. Tartozik Ő valakinek, hogy téged el kelljen adnia? Hívjon ez most bennünket, böjtünkben alázatra, Istenhez fordulásra, megtérésre, megjobbulásra. Hol van anyátok elváló levele, mellyel őt elbocsátottam volna? Vagy hol van egy kölcsönadóim közül, akinek titeket eladtalak volna? Íme, a ti vétkeitekért adattatok el,  – szóról szóra, vétkeitekben adtátok el magatokat, és bűneitekért bocsáttatott el a ti anyátok. Miért jöttem, kérdi az Úr, ha nem volt ott senki? Hívtalak és nem felelt senki. Vagy olyan rövid már a kezem, hogy meg nem válthat, vagy nincs bennem szabadításra való erő? Íme, nem rövid az Úr keze, nem fogyott el az Ő ereje. Aki vigasztalást keres, térjen Hozzá, szövetsége él és örök. Aki isten-árvának gondolja magát, térjen Hozzá, mert Ő él. Igazsága szüntelen, és megáll abban a szolgában, aki nem fordított neki hátat, és aki oda tartotta arcát az őt verőknek és a köpdösőknek, elvette rólunk a gyalázatot, lefizette bűneink és adósságaink terhét –  és kegyelmesen visszafogad minket, hogy népe gyermekei, Övéi legyünk örökké. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A múlt alkalommal jeleztem, hogy Ézsaiás próféta könyvének a második nagy szakaszából, mely a 40. résznél kezdődik, néhány olyan éneket fogok kiemelni és az elkövetkező vasárnapokon elétek hozni, amely énekeket a bibliatudomány így nevezett el: az Úr szolgájáról szóló énekek. Ezek az énekek a 40. résztől az 55. részig terjedő szakaszban szórványosan találhatók. Voltaképpen jövendölések ezek egy titokzatos alakról. A múlt alkalommal fölidéztük, hogy a jövendölések után hétszáz esztendővel egy szerecsen komornyik Jeruzsálemből hazafelé tartva olvasta a próféta iratait, s kérdezte Fülöpöt: kiről beszél a próféta? Önmagáról, vagy valaki másról? Aztán Fülöp hirdetni kezdte neki Krisztust. Jézus Krisztusról szólnak ezek a jövendölések. (Apostolok Cselekedetei 8,26-40) Amikor a lekcióban felolvastam a szombatnapi kalásztépés történetét, majd Jézus szombatnapi gyógyítását, ott hagytam abba, amikor azt mondja Máté evangélista, hogy Jézus megparancsolta, mi több, megfenyegette a meggyógyítottakat, ne adják hírül, hogy meggyógyította őket, akkor hozzátoldja az evangélista: hogy beteljesedjék Ézsaiás próféta jövendölése... S én itt megszakítottam a lekció felolvasását. A Máté evangéliumában is benne van ez a rész, amit Ézsaiás prófétától idéztem. Vagyis a mi megváltónk, Jézus Krisztusunk önmagára értelmezi a próféta szavát, és aztán a keresztyének Jézus Krisztusra vonatkoztatják az Ézsaiás prófétánál olvasott szakaszokat. Mindazáltal, ez így nagyon könnyű és egyszerű lenne. Vannak ugyanis ennek az éneksorozatnak olyan részei,  amelyek a megértés tekintetében igen bonyodalmasak, ám ha megértjük,  mélyebben beleláthatunk Isten vigasztaló titkába. Mind egy-egy villanás, amikor az Úr szolgájáról beszél a próféta. Egészen pontosan Isten beszél az Ő szolgájáról – íme, az én szolgám! – ahogy  ez a szakasz is így kezdődik: ímé az én szolgám, akit gyámolítok. Az Úr bemutatja az igazság emberét, mert ez a szolga az igazság embere. Ő az, aki törvényt tesz, igazságot hirdet, méltányosságot gyakorol, megtanítja Isten jó útját, a helyes életrendet. Így mondja az Úr: az én szolgám, őt választottam ki erre a célra, őt kedvelem, lelkem erejével felhatalmaztam, hogy ezt a szolgálatot elvégezze.
Most azonban, azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy ki az, aki bemutatja ezt a szolgát. Mert, ha végigolvassuk Ézsaiásnál ezeket a szakaszokat, csak csodálkozni tudunk, mert itt valami egészen újszerű beszédmód nyilvánul meg. Még Ézsaiás próféta könyvének korábbi szakaszához képest is. Megjegyzem röviden, talán éppen ez az oka annak, hogy a bibliatudósok felette sokat vitatkoznak azon, hogy vajon ezt hosszú szakaszt maga Ézsaiás próféta írta volna, vagy más írta, Ézsaiás próféta nevében. A hangütés, a szemléletmód, a megközelítés egészen meghökkentően újszerű. Amikor az Ószövetség történeteit olvassuk, és melléjük tesszük a prófétai kinyilatkoztatásokat is, éppenséggel, első látásra, ugyanazt olvassuk mindenütt, és itt is, amiről az Úr beszél. Bemutatja szolgáját, aki törvényt beszél a népeknek, a törvényt igazságban jelenti meg, népek várnak a tanítására és a földön törvényt tesz. Mi a törvény? A törvény valami nagyon egyszerű dolog. Isten szövetséget köt az övéivel, először Noéval, aztán Ábrahámmal, aztán Ábrahám, Izsák és Jákob népével Mózes által, és a szövetséget mindegyre megerősíti. Ennek a szövetségnek van egy jó életrendje, és a szövetséghez hozzá vannak csatolva függelékül az ígéretek és a fenyegetések, az áldások és az átkok. Aki megcselekszi a törvényt, az él, aki nem cselekszi meg a törvényt, átkot és büntetést von magára. S mindenütt ennek a történetét olvassuk. Szinte megdöbbentő olykor az ószövetségi krónikákat olvasni, melléjük tenni a prófétákat, Ámost, Hóseást, Mikeást, hogy csak az Ézsaiás korát megelőző prófétákat említsem, vagy a nem író prófétákra utaljak, Illésre, Elizeusra, és a többiekre. Így működik a törvény, így működik a világ: aki az Isten útján jár, az áldást kap, aki letér az Isten útjáról, az magára vonja a törvény függelékébe foglalt szankciókat.
Amikor azonban olvasni kezdjük Ézsaiás próféta könyvének 40. részét, valami egészen másféle szemlélet bontakozik ki. Eddig, már bocsánat  a kifejezésért, Isten mint valami felügyelő, világtörténeti minőségellenőrző jelent meg, s ha jól mentek a dolgok, akkor beütötte a márkavédjegyet, s áldásaival díjazta az engedelmességet, ha pedig nem jól mentek a dolgok, akkor büntetett. Olyan ez mint az egyszeregy, ez a világ rendje. Ezt a filozófusok justitia distributiva-nak nevezik, ez a szétosztó igazság, mindenki azt kapja, amit érdemel. Persze, a próféták újra meg újra tudtára adják Isten népének, hogy azért választotta őket Isten, mert megérdemelték, hanem hogy ily módon is szuverenitását, fenségét, befolyásolhatatlanságát bizonyítsa, mint ahogy mi is, ha áldást és kegyelmet kapunk Istentől és firtatjuk önmagunkat, hogy mi miért kaptuk azt – emberileg szólok most – , nem tudunk más választ adni, csak azt, hogy: csak. Miért áldott meg engem az Isten? Csak! Hiszen nem érdemeltem ki, nem tettem érte semmit, sőt éppen az ellenkezőjét tettem.
Itt azonban Isten másképpen mutatkozik be. A történeti könyvekben szinte alig hallunk arról, hogy Isten a világegyetem teremtője, hogy Ő szavával igazgat mindeneket, hogy Isten a semmiből hívta elő a létezőket. Bizony, mintha Jób könyvét olvasnánk itt, a Jób könyvének azokat a részeit, ahol a sok vita után, vagyis miután Jób és a barátai nem jutottak dűlőre, s nem találtak elfogadható magyarázatot Jób szenvedéseire,  maga Isten szólal meg a forgószélből, és csupa-csupa kérdést tesz fel Jóbnak. De ezek a kérdések nem a Jób életéről szólnak, nem emberi eseményekre vonatkoznak, nem történelmi dolgokról szólnak. Az egyik kedves kérdésemet hadd idézzem, gyakran szoktam ezt idézgetni. Megkérdezi Isten Jóbot: meg tudod-e fordítani a Göncöl szekere rúdját? Ha meg tudod, akkor állj elém és mondd el, hogy mi bajod van. És mintha itt is, Ézsaiás próféta könyvében is, ezt látnánk. A szolgáját bemutató Isten önmagát is bemutatja. Ki az az Isten, akinek a szolgájáról beszélünk most?
És ez mindjárt szervesen összefügg azzal a résszel, amellyel korábban foglakoztunk. Emlékszünk rá, még Ezékiás király idején történt, hogy az asszírok bekerítették Jeruzsálemet, aztán eljött a renegát Rabsaké, mint követ, és ott kiabált a városkapu előtt: hol van a ti istenetek, milyen a ti istenetek? Nem látjátok, Damaszkuszt sem mentette meg a maga istene, a filiszteusokat sem mentette meg a maga istene, Samáriát sem mentette meg a maga istene, kicsoda a ti istenetek? Idéztem ennek kapcsán a 42. zsoltárt. Annak a zsoltárnak a közepén mély panasz van, a zsoltáros kiönti a keserűségét, kimondja miért epekedik Istene után. És az is pontosan ebből a helyzetből adódik, ebből a neki szegezett gúnyos kérdésből: hol van a te istened, kicsoda a te istened, micsoda a te istened? Igen, az ember felette hajlamos arra, hogy a maga sorsán, a maga állapotán mérje, hogy kicsoda Isten. Nem is tudunk másképpen tenni, hadd legyek őszinte. A magunk személyes sorsán, a népünk sorsán, az egyház élete sorsán mérjük, kicsoda Isten. Nos, Isten népét most a próféta rettentő dolgokra készíti: fogságba fognak menni, évtizedes hányattatások várnak rájuk, három emberöltőt tesz ki a fogság. S három emberöltő után már nem nagyon tudjuk, mi és hogy volt korábban, az már a történészek tudományába szokott esni. Készíti hát a próféta a népét erre,  éspedig úgy, hogy  isteni üzeneteket ad át. Most ezt mondja: így szól az Úr Isten, aki az egeket teremtette és kifeszítette és kiterjesztette teremtésével a földet, aki lelket ád a rajta lakó népnek, leheletet a rajta élőknek: ímé, az én szolgám... Vagyis Isten megismeréséről is szól. Bemutatkozik, aki bemutatja szolgáját. Vagy másképpen szólva, amikor Isten bemutatja ezt a szolgát, ezt a titokzatos alakot, akkor önmagát is bemutatja: egészen közvetlenül, mint teremtőt, mint világfenntartót. Most nem úgy áll előttünk, mint a történelem ura, hanem mint az egész világmindenség teremtője. Igen, a világmindenségben benne foglaltatik a Föld nevű bolygó is, s a Föld nevű bolygón a kontinens is, és a Közel-Keletennek nevezett kontinensen a Szentföldnek nevezett terület is, és azon egy város is, amit Jeruzsálemnek neveznek, és benne az emberek, és közöttük a próféta is, akinek megjelenti az Úr az ő szolgája titkát. Ha ismeritek ezt a kifejezést, hogy zoom, értitek ez a sorozatot. A fotósok így állítják be az optikát. Az a zoomolás amikor az elektromos Nos, most tágítanuk kell a dolgot, kilépünk a világegyetembe, s eközben egyszerre kicsinyedik minden, ami itt van. Itt van Jób a világfájdalmával, minden róla szól, minden őrá irányul, mert ha fájdalma van az embernek, akkor az egész világ reá leselkedik. Aztán megszólal Isten a forgószélből, és elkezdődik a zoomolás: honnan jön az eső, ki rekesztette el egymástól a szárazföldet és a tengert, meg tudod-e számolni a csillagokat? S egyre inkább azt érezzük, amit Ábrahám mondott, amikor megjelent neki Isten szövetséget kötni: por és hamu vagyok! Por vagyok! Ahogy beletekintünk Isten véghetetlenségébe, egyre kisebbnek és kisebbnek érezzük magunkat. De ez nem a mi lekicsinylésünk. Éppen megfordítva. Milyen csodálatos azt tudni, hogy a porszem embernek Isten szabadítást készít, a porszem embernek Isten kedvezést ad, a porszem emberhez odahajol, különös módon bánik vele! Mi hallottunk a múltkor? Bizony, fű a nép! Megszárad a fű, elhull virága, ha az Úr szele fuvall reája. Fölkapja a szél a port és odébb teszi. S mégis...Szól az Úr a porszem emberhez – és szava megmarad örökre.
Így mutatja be Isten az ő szolgáját, ebben a rövid részben is, amit most felolvastam. Nem kiált. Nincs média-csapata, nincs televíziója, sajtója, nem tud önmagának reklámot csinálni, nem kampányol, nem kiált. Nem hallatja szavát az utcán, nem lármáz. Valami egészen megdöbbentő hallani, hogy Isten úgy küldi szabadítót, hogy voltaképpen nem hívja fel rá a figyelmet. Mit olvasunk Máté evangéliumában? Jézus, ha odaviszik hozzá a betegeket, a nyomorultakat, mindent meggyógyítja – elképzelhetetlen, de így történt. Máté így írja:  mindenkit meggyógyított. És... és megfenyegeti őket, hogy ne adják ezt hírül senkinek, hogy beteljesedjék a próféta mondása. Ímé az én szolgám, nem kiált, nem lármáz, az utcán nem hallatja az ő szavát. Mígnem – mondja a próféta – igazán megjelenti a törvényt. Aztán, azt mondja: nem töri el a repedt nádat, és nem oltja ki a pislogó gyertyabelet. Talán emlékeztek rá, amikor Rabsaké Jeruzsálem falaihoz állt és átadta az ultimátumot a jeruzsálemieknek, belefűzte a szavaiba  azt az üzenetet is, hogy tudjuk ám, miben reménykedtek ti, Egyiptomban reménykedtek, de az egy törött nádszál, amire ha rátámaszkodik az ember, elreped, és átszúrja a tenyerét (Ézsaiás 36,5). Ezt a képet idézi most itt a próféta, de általánosítja, és egyúttal egészen személyessé teszi. Egyszerre mondja ki ezzel, hogy az Úr szolgája a megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. Mert éppenséggel ilyen az életünk. Nem megrepedt nádszál az, nem valami pislogó gyertyabél? Éppen csak vagyunk, de ahogy vagyunk, azzal már nem tudjuk a rendeltetésünket betölteni. A nádszál – egyiptomi nádról van szó – botként alkalmazható, lehet rá támaszkodni, a fáradt vándor, a beteg ember, a sánta mind-mind használhatja. Ha viszont megrepedt, nem tölti be rendeltetését. És mire jó a pislogó gyertyabél? Hol fellobban, hol szinte elalszik, csak kormoz. Világítani nem világít már, éppen csak pislákol. Van egy jó magyar mondás, súlyos betegről mondjuk: hálni jár belé a lélek. Szép ez a kifejezés. Amikor lélek kellene, erő, bölcsesség, józanság, éppenséggel életteljesség, vagyis napközben, akkor nincs, s akkor van meg mindez, amikor alszunk, vagyis mintha nem is lenne. Olyan az életünk, mint a betegen alvó emberé. De azt mondja az Úr szolgájáról, hogy ő nem töri el e repedt nádat, nem oltja ki a pislogó gyertyabelet. Sőt, ő maga nem pislog és nem reped, míg a földön törvény tanít és a szigetek várnak az ő tanítására.
Tudjuk, kétféle módon lehet valamiféle igazságot tenni. Kálvin jegyzi föl, hogy egy kisvárosban két templom két prédikátor szolgált. S ketté is oszlott mindjárt a közösség. Mert az egyik amolyan istennyilával, poklokkal, kénköves tűzzel fenyegető, ítélkező prédikátor volt, ma ezt úgy mondanánk: ő volt a fundamentalista. Mindig keményen odamondta az Isten törvényét, a törvénytáblával jól fejbe kólintotta a népeket, igehirdetésében kinyitotta a kaput egyenesen a poklokra és lapátolta be oda a hitetlen bűnös, rettenetes istentelen népet. A másik prédikátor édes szavú volt, ő csak simogatott, szeretgetett, becézgetett Elmagyarázta a bűnökről, hogy nem nagy baj az, ha vannak, de az Úr szeret nagyon minket, sőt annál is jobban. Akkor lett aztán nagy baj, amikor bejött a reformáció és elrendelték a lectio continua szerinti igehirdetést, vagyis nem lehetett textusokat kicsipkedni a Bibliából. Addig a fundamentalista mindig talált valami keményet a Királyok vagy a Bírák könyvében vagy a Prófétáknál, amolyan jó ostoros textusokat,  a másik, az édes szavú meg a zsoltárokban vagy a Bölcsességnél meg az Apostoloknál szép kedves, bátorító igéket. Mostmár arról a textusról kellett prédikálni, amelyik soron következett. Kálvin nem kevés iróniával jelzi, hogy az egyik prédikátor igen boldog volt az első vasárnap, mert rettenetes kemény szavak voltak ott a prófétánál. A másik meg búbánatos, mert ő a szépet szerette volna mondani. Aztán a következő vasárnap fordult a dolog, mert a próféta következő szakaszában  szép vigasztaló, bátorító üzenetek voltak, s akkor boldog volt az édes szavú prédikátor, és boldogtalan a tüzes szavú. Nos, hogy legyen ez, kedves testvérek? S folytatom a sort. Mi is el szoktuk így egymás között osztani, hogy  melyik templomba miért érdemes menni. Azt ugyan nem tudom, hogy ide miért érdemes, de azt tudom, hogy a többi kollega mind be van lajstromozva. Aki szeretne egy jó nagy lelki taslit kapni, az menjen arra (mutatom: észak-keletnek). Aki szeretne sírni, az menjen arra (mutatom: délkeletnek), aki szeretne valami nagyon édeset, az arra felé menjen (a Duna irányba), aki okosat, az arra felfelé menjen a hegynek. El van ez így osztva. No de a pszichológusok is így vannak, ugye, kedves testvérek? Vannak pszicho-tréningek, ahova bemegy a delikvens, s azzal kezdik, hogy leüvölti a fejét. Aztán az illető vagy összeszedi és nekidurálja magát, s akkor még Európa-bajnokságot is nyerhet, vagy odébbáll. És van pszichológus, aki öt-hat évig elízlelgeti az illető problémáját, és édesen, megértőn  elmagyarázgatja, kenegeti a lelket. Nos, lehet szemezgetni. Mert, prédikátorok ide, lélekgyógyászok oda, sőt tanárok emide, a dolog az, hogy mi meghasadunk e módszerek között. De ha azt halljuk az Úr szenvedő szolgájáról, hogy törvényt hirdet igazán, meg kell kérdezzem, mi jut nektek eszetekbe? Törvényt hirdet igazán az Úr szolgája. Vagyis, ugye, rend lesz! Végre! Ám ugyanezen a soron azt mondja a próféta, hogy megrepedt nádat nem tör el, pislogó gyertyabelet nem old ki.
Csak Jézusból értjük meg ezt a titkot, hogy ezek nem külön-külön módszerek, hanem ez az Isten útja velünk. Ha Ő törvényt hirdet, nem azért hirdeti, hogy átgázoljon rajtad,  – de törvényt hirdet, nem ment föl alóla. Ha igazságot mond az Isten, nem azért mondja, hogy megsemmisítsen vele, – de igazságot hirdet, hogy megirgalmazzon, azért mondja az igazságot. Mi elhallgatással próbáljuk az embert nehéz helyzetéből kihozni. Máskor meg, amikor kimondjuk, hogy mi a helyzet, azzal egyidejűleg ki is mondtuk róla a halálos ítéletet.
Íme, szombat napon éhesek a tanítványok. Bemennek a vetésbe, letépik a kalászt, kimorzsolják a kezük között, azt eszik. Dolgoztak, arattak, amit a törvény nem enged szombat napján. Ez az élet rendje. Ha azt megsértjük, megszegjük – tessék elolvasni a Bírák könyvét, Királyok könyvét és a többit – akkor elvész a rend, és anélkül nem lehet élni. S mennek is mindjárt az ítélkezők, s mondják Jézusnak: a tanítványaid azt tették, ami szombat napon tilos cselekedni. Akkor Jézus azt mondja: nem hallottátok, mit tett Dávid, a szent király, amikor bement és azok is, akik vele voltak, a szentélybe, s mert éhesek voltak, megették azt a kenyeret, amit csak a pap ehet meg?  Igen, meg van írva, semmi dolgot ne tégy szombaton. De az is meg van írva a törvényben, hogy a papok minden szombatot megszeghetnek. Nekik nem tiltja, hanem parancsolja a törvény a szombatszegést. Aztán a következő szombaton azzal provokálják Jézus, hogy elé visznek egy béna kezű embert gyógyítani. Az is munka. Aki orvos, ápoló, aki töltött hosszú időt betege ágya mellett, aki beteg és orvosok gyógyító kezére adja magát, az tudja, hogy ez az egyik legnehezebb, de legdrágább és legszentebb munka. Nos. lehet szombaton gyógyítani, lehet dolgozni szombaton? Lehet ezt a nehéz munkát végezni? Jézus visszakérdez: ki az közületek, akinek a juha kútba esik, s nem megy oda és nem húzza ki rögtön? Hát ti drágábbak vagytok a juhoknál, és az embernek Fia a szombatnak is ura! Majd a prófétákkal az üzeni: irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Ez az Úr szolgálja, kedves testvérek! Nincs piár-ja, nem szerepel a bulvárlapok oldalán, a népszerűségi mutatója nem mérhető, nem fog semmilyen választást soha sehol megnyerni, mi több, elrejti önmagát, mígnem igazán megjelenti a törvényt, mígnem teljes igazságra viszi a törvényt. A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, –  de Ő nem megrepedt nádszál, Ő nem pislogó gyertyabél. Igaz Isten – és igaz ember! Megirgalmaz. Ez azt jelenti, hogy nem azért ment fel bennünket, mert, úgymond, semmi nem történt, mikor mi vétkeztünk. Hanem azért irgalmaz meg, mert be akarja tölteni a törvényt. Megkönyörül, de nem azért, mert végre az embernek sikerült valami érdemest alkotnia, hanem mert szívéből nagy és védhetetlen áradással árad az Istennek a szeretete. Ímé, az én szolgám, akit gyámolítok, a választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé, törvényt beszél a népeknek. S így fejezi be: nem pislog és nem reped, míg a földön törvényt tanít és a szigetek várnak tanítására.
Az egyszülött Fiú, Jézus Krisztus Isten tökéletes és teljes igazságát hirdette. Az mondja: egy betű, egy pontocska nem maradhat el az Isten törvényéből. Nem rövidíti meg a törvényt, betölti a törvényt. És ahogyan Ő tölti be az Isten törvényét és igazságát, abból értjük meg igazán, miért adta Isten ezt a jó életrendet mindannyiunk számára. Nem az a kérdés, hogy ki mit szeret. Van, aki azt szereti, ha megdorgálják, megrettentik, talpra serkentik, noszogatják, ösztökélik, döfölik, és akkor megy a dolog. Van, aki meg azt szereti, amit tőlem is szoktak kérni, hogy Püspök Úr, dicsérjen már meg! Hát megdicsérem. De nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy mit akar Isten? Mert ő sem a könnyeink, sem a dicsekvésünk nem hatja meg – nála elvégzett, örök akarat van üdvösségünk felől. Isten azt akarja, hogy az ember, akit a maga képére és hasonlatosságára teremtett, boldog életközösségben élvén vele, Őt megismerve, jóságát ízlelve, Őt dicsőítse szüntelen. Ímé, az én szolgám, ímé, a mi Krisztusunk, ímé, a mi szabadítónk.
Imé, Ámen