Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Két héttel ezelőtt, amikor a Római levelet olvastuk és a 13. részből hallhattuk Pál apostol fellebbezést és vitát nem tűrő egyenes utasítását: minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak, az Igébe tekintve számos kitűnő mély és nyomós érvet találtunk hozzá. Ám istentisztelet végén többen is odafordultak hozzám és azt kérdezték, hát hol van az ellenállási záradék? hol van a zsarnokölés joga? akkor minden diktatúrának engedelmeskedni kell? Úgy hogy nem hagyhatjuk abba a Római levélben foglaltakat, folytatni kell. Most azért választottam Pál apostolnak Filemonhoz írt levelét, mert itt jelenik meg számunkra legmélyebben az, hogy mit jelent – most nevezzük így – az ellenállási záradék. Mit jelent az, amikor a keresztyén ember tudja és látja, hogy Isten gondviseléséből hatóságokat, hatalmakat, urakat, királyokat, fejedelmeket, rendőröket, katonákat, bírókat, kormányzatot rendel azért, hogy nekünk békés és jó életünk legyen, és ezért Istennek hálát is ad, ám eljut oda, hogy már nem szabad fejet hajtania? Van olyan helyzet, amikor nem hajthatunk fejet? A tudósok szerint Pál apostol Rómából írta ezt a levelet Filemonnak; tehát már ott van Rómában, ott zajlik a pere, és tudja, ahogy nemcsak itt, hanem a Timótheushoz írt levélében is megírja, hogy nincs jó kilátása arra nézve, hogy ezt a pert ő megnyeri. Talán már benne van a levegőben a Néró féle őrjöngés, mert mindez itt Néró idejében történik. Talán már fogalmazzák a római császár udvarában az ideológiát, a propaganda-szöveget (régen is voltak propaganda-minisztériumok), arra az esetre, ha valami nagy baj történik Rómában, akkor azt a keresztyénekre kell ráfogni. Szépen, szabatosan meg is fogalmazzák már a vádat, odium humani generis –, az emberi nem gyűlölete. És kétezer év óta azt hajtogatják, hogy jó fejek lennének egyébként a keresztyének, ha nem gyűlölnék az emberiséget... Ezt mindig is hallottuk. Innen, Rómából írja az apostol a levelet,  és ezt két, három ok miatt is fontosnak tartottam megemlíteni.
Az egyik az, hogy amit az apostol a záradékban ír, hogy: köszönt titeket Márk és Lukács. A tudósok vitatkoznak, hogy ez a Márk az a Márk-e, aki az evangéliumot írta. Népszerű név volt a Marcus a régi római időkben, legalább olyan gyakori volt, mint ma az István – mondjuk – vagy Róbert, divatosabban. De feltételezhető, hogy ez a Márk az evangélista Márk. Aztán halljuk, hogy Lukács, és ez biztos, hogy az evangélista Lukács. Két evangélista ott van Pállal ebben a nehéz helyzetben. Amikor tehát majd sor kerül arra, hogy lejegyezzék az evangéliumot, éppen a nagy apostolon láthatták, mit jelent azt a feltétlen szabadságot gyakorolni, amiről az Úr Jézus Krisztus is annyit beszélt, mit jelent Krisztus szavát megfogadni: ne álljatok ellene a gonosznak! -, ahogyan ezt a Hegyi beszédben olvassuk. Vagy mit jelent az, amit maga Krisztus is idéz a prófétáktól, hogy aki Istennek ellenáll, annak Isten is ellene fog állni, – mit jelent ez a gyakorlatban?
De mondom is a lényeges részt. Ez a levél egy közbenjáró levél. Az apostol írja Filemonnak, egy Kis-Ázsiában élő keresztyénnek, akinek házi gyülekezete volt, ismerte és szerette az apostolt, sőt tekintély volt számára, és kész volt az apostolt feltétlenül és önzetlenül segíteni az evangélium nagy szolgálatában, missziójában. Ettől a Filemontól, aki tehetős ember lehetett, megszökött egy rabszolga, Onésimusnak hívták, és ez a rabszolga egészen Rómáig elment Pál után. Pál most visszaküldi gazdájához.
Mondhatnánk máris, hogy hát ez a baj a keresztyénekkel! Mindig engedelmeskednek, mindig a fennálló rendhez tartják magukat! Íme, itt vagyunk a Római birodalomban, ahol mindenfajta törvény szabályozta a szolgaságot, a rabszolgaságot, a szolgaságból való megváltást, a szolgaságba való visszaadást, ennek egy nagy kidolgozott rendje volt. Némely történészek szerint a rómaiak több évszázadon keresztül csakis azért indítottak újabb meg újabb háborúkat (valamilyen ürüggyel), hogy rabszolgákat szerezzenek; dehogy érdekelte őket az úgynevezett  pax romana, az csak egy ideológia volt, kellett a friss hús a rabszolgapiacra. És tessék, itt van Pál apostol, és visszaküldi a rabszolgát a gazdájának. Pedig lehetett volna ezt egy kicsit kurucosabban is csinálni. Azt mondani Onésimusnak, hogy meg se álljon Hispániáig, ott már biztosan nem fogják keresni. Vagy legalább annyit tenni, hát ott vannak a római keresztyének, és közöttük tehetősek is, például, Acquilla és Priscilla, nekik kereskedelmi lerakataik voltak szerte Kis-Ázsiában, hát dobjuk össze a rabszolga árát, váltsuk ki, nem!? Nem. Az apostol visszaküldi.
De olvassuk el alaposan a levelet. Bizony, belerendül a szívünk. Azt írja Pál apostol Filmeonnak: úgy küldöm hozzád vissza Onésimust, mint a szívemet. Milyen mélységekig azonosul egy szökevény rabszolgával! Akiről meghagyja egyébként, hogy kárt okozott. Lehet, hogy azért szökött meg, mert félt a fenyítéstől vagy a büntetéstől. Én megfizetem kárát, mondja Pál Filemonnak, de te úgy fogadd őt, mint az én szívemet. Eddig a mélységig elmenve  azonosul az apostol ezzel a szökött rabszolgával, – és ebből csak azt a konklúziót vonom le, hogy ez itt forradalom. Igen messzire vezetne mindenre felelni, amikor azt firtatják a történészek, hogy nos, olyan sok szépet mond a keresztyénség arról, hogy szeressétek fele-barátaitokat, szeressétek egymást, mindenki szabad az Úr Jézusban, mindenki egyenlő, mindenki Isten képére van teremtve, na, de mit tett a keresztyénség a rabszolga-felszabadításért? Ez a válaszom: tessék elolvasni a Filemonhoz írt levelet. Ez a levél ezerszer többet ér, mint ezer rabszolga-felszabadító háború, ez a levél ezerszer többet ér, mint minden törvény és rendelkezés, ami csak külsődleges, mert ebben a levélben derül ki az is, hogy miért tudja az apostol a Római levél 13. részében olyan bátran mondani a római gyülekezetnek, nem is ismervén őket, hogy engedelmeskedjetek a felsőbb hatóságoknak?! Nérónak, a rómaiaknak, a pogányoknak, a rabszolga-tartóknak, az igazságtalanság képviselőinek, egy birodalomnak? De az apostol jól érti azt, amit Krisztus egy csodás példázatban be is mutat. Megkeresték egyszer Krisztus tanítványait a templomi adópénz-szedők (Máté 17,24-27). A régi Izraelben a mózesi törvényhez igazodva szokásba hozták, hogy minden hithű izraelita egy negyed pénzzel – ma már nem tudjuk ennek pontos értékét –, tehát egy megszabott összeggel egy évben egyszer járuljon hozzá a jeruzsálemi templom fenntartásához. Ez kirótt kötelesség volt, adó volt, templomadó. Tehát, mennek a tanítványokhoz a templomi adópénz-szedők (mert akkor a fináncok úgy gyűjtötték az adót, hogy körbe jártak és behajtották, nem csekken kellett feladni), és mondják: mi az, hogy mesteretek nem fizeti be a templomadót? Nehéz kérdés. Mert a tanítványok már nagyon szabadnak érezték magukat, Jézus mellett. Ha két kenyérből, öt halból ötezer ember eszik, csodálkozzunk, mi az a templomadó? És ekkor Jézus elbeszélget Péterrel, s megkérdezi tőle: mondd Péter, a fejedelmek és az uralkodók kiktől szednek adót? A fiaiktól vagy az idegenektől? És Péter mondja: az idegenektől, vagyis a leigázottaktól. Lám, ezért vannak hódító háborúk, kivetik a hadisarcot, adót kell fizetni. Egy király a saját fiától hogyan szedne adót? Dehogyis.  Akkor azt mondja Jézus Péternek: akkor a fiak szabadok. Mert mi a Mennyei Atya gyermekei vagyunk. De, hogy meg ne botránkozzanak, menj el, vesd ki a horgot, kifogsz egy halat, a hal gyomrában ott lesz egy  státer, fizesd be azt templomadónak. Fel se tudjuk fogni, kedves testvérek, mi történik itt. Az egyik pillanatban azt mondja Jézus, hogy a fiak szabadok (vagy amit Pál apostol mond, ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság, mi szabadságra hívattatunk el, Isten Szentlelke munkálja mindannyiunkban ezt a mérhetetlen nagy szabadságot), a másik pillanatban pedig befizetteti Péterrel a templomadót. S lám Pál apostol is azt mondja, hogy senkinek semmivel ne tartozzatok, akinek az adóval, adjátok meg az adót, akinek a vámmal, adjátok meg a vámot, akinek a tisztelettel, a tiszteletet, akinek a félelemmel, a félelmet, senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek (Róma 13).
Most vonatkoztassuk el mindezt a keresztyénség gúnyolóitól meg kritikusaitól, akik állandóan azzal jönnek, hogy nosza, ugorj, keresztyén testvérem és legyen itt a világban azonnal a tökéletesség, akkor majd hiszek neked... Most tegyük ezt félre, és jobban megértjük itt a titkot. Még a reformáció titkához is közel jutunk, és mielőtt belépünk a titok középpontjába, erről is hadd szóljak egy szót. A reformációt sokféleképpen szoktuk érteni, értelmezni. Minden kornak megvan a maga sajátos látásmódja. Szemüveggel olvassuk a történelmet, és ha nagyít a szemüveg, akkor nagyobb betűket látunk, ha kicsinyít, akkor kicsinyít, ha rózsaszínű, akkor rózsaszínűben látjuk, ha pepita, akkor fekete-fehérben fogjuk látni. De minden koron áthúzódik néhány alapvető vonatkozás, és ezek közt az egyik legfontosabb annak a felismerése, hogy a középkor végének a kegyessége, a keresztyénség formálissá lett. Külsődlegessé lett, szertartásossá lett, az egész keresztyénség bizonyos cselekmények végrehajtásában merült ki.  De minél formálisabb a keresztyénségünk, minél külsődlegesebb, annál nagyobb lesz a szívünk szomjúsága arra, hogy bensőséges legyen. Minél több réteget rakunk magunk meg Isten közé, cselekményben, szertartásban, magatartásban, illendőségben, rendben, kánonban, nem tudom én, miben, annál szomjasabb a szívünk az Istennel való élő kapcsolatra. Mégpedig, a személyes kapcsolatra. Mégpedig (veszélyes dolgot kell mondani!), közvetítők nélküli kapcsolatra. Azért veszélyes ez, mert a 20. század nagy kollektivizmusai után – ha tetszik nekünk, ha nem – a 21. században így leng ki az inga: erőst tartunk az individualizmus felé. Nemrégiben egy angol tudós közzétett egy tanulmányt, melyben azon töpreng, hogy vajon vallástalan lett-e Nagy-Britannia? De ezt lehetne egész Európára alkalmazni. Angliában üresek a templomok, kevés ember jár templomba, annak a maradék kis szertartásnak persze – keresztelő, esküvő, temetés: három kocsis keresztyénség: babakocsi, esküvői kocsi, halottas kocsi –, ennek eleget tesznek, de egyebekben nem nagyon buzognak. Azt írja ez a tudós, hogy egyáltalán nem lett vallástalan Nagy-Britannia, s talán Európa sem, inkább vallásos a maga módján. Keresztyén – egyház nélkül, Istent keresi – vallási intézmény nélkül. Ezért veszélyes és nem is igaz azt mondani, hogy a reformáció erről szólt volna. Nem erről szólt, hanem az embernek az őt teremtő, megváltó, megújító, megújító, megszentelő, üdvösségre vezérlő Istenével való élő kapcsolatáról.
Avégett tehát, a középkor sok intézményét, úgy lehetne leírni, mint amikor a jegyesét nem ismerte valaki csak a festményét láthatta, amit elküldtek neki. A középkorban, amikor a dinasztikus házasságokat kötöttek, előbb elküldték a jövendőbeli festett képét. Aztán jaj volt a festőnek, ha szebbre festette a hercegnőt, mint amilyen volt. Hát annyi képet látott a középkori ember Istenről, annyi szép beszédet hallott róla, annyi intézmény ragyogtatta a dicsőségét, hogy okkal mondhatta: Őt akarom! Hol találom meg – kérdezi Luther – a kegyelmes Istent.
És ezt találjuk itt, a Filemonhoz írt levélben, ez van az apostol szavának legmélyén is, ez van Krisztus szavának erejében. De hát mindez hogy jön az engedelmességhez? Úgy, ahogy Bullinger, a 16. századi reformátor mondja: nem vetjük meg a gondviselés eszközeit. Amikor egy gyászoló családdal rögtön a haláleset után meg kell beszéljük a temetést, a részleteket, az elhunyt életútját, akkor még beszélünk a haláláról is, annak nyers megtapasztalásáról is. Igen gyakran megtörténik, hogy a család ilyenkor elmondja, milyen csúnyán bántak a kórházban a papával, nem törődtek vele, félrekezelték, rossz gyógyszert használtak... Megkérdezem, mennyi idős volt a papa? Mondják, kilencvenhat éves volt... De akkor is, erősködnek, a kórházban minden elrontottak. Miért mondják? Mert ott van a szívünkben a panasz, a halálfélelem, mert okot és felelőst kell keresünk. Aztán kinek-kinek megszelídül a szíve és a lelke, és mégiscsak belátjuk Bullingernek ezt az igazságát, hogy a gondviselés eszközeit nem vetjük meg: nem vetjük meg az orvos gyógyító kezét, a gyógyszert, a fájdalom megkönnyítésének az eszközeit. A pékműhelyt sem robbantom fel, hogyha éppen félresikerült a cipó, a gátat sem robbantom föl, ami föltartóztatja az árvizet, mert nem vagyok anarchista, mégha éppen nem tetszik is az, amit egy állam vagy kormány vagy államforma csinál. A gondviselés eszközeit nem vetjük meg! De kik azok, akik nem vetik meg? Ők a szabad gyermekek. Ők azok, akik szabadok. Szabadok arra, hogy Istent szeressék. Erről szól a Filemonhoz írt levél, amikor azt mondja az apostol: kérlek, fogadd őt vissza, nem mint rabszolgát... Ebben van a forradalom! Fogadd őt vissza, nem mint rabszolgát, hanem mint társat, sőt, annál többet is, mint üdvösséged külső pecsétjét.
Úgy-e, milyen érdekes ez? Úgy indult a történetünk, hogy itt van Pál apostol, aki egy lojális, római polgár és nagy buzgón visszakerget egy szökött rabszolgát a gazdájához. Volt egy Biblia-kritikus, aki megjegyezte, biztos, csak azért csinálta, hogy betegye ezt a levelét a periratai közé bizonyítékul, hogy ő mennyire lojális, lám, még a szökött rabszolgákat is visszaküldözgeti. Aztán a történet végén – vagyis a levél végén – rájövünk arra, hogy úgy lojális az apostol, hogy nem lojális, úgy kéri Onésimus visszafogadását Filemontól, hogy nem a rabszolga visszafogadását kéri, egy testvérét! Igen, mondja, változtasd meg a helyzetét, a körülményeit, a státuszát. De ezt csak akkor tudod megváltoztatni, hogyha neked is megváltozott a viszonyod az egész világhoz. Ez a keresztyénség titka! Ha azt nézzük a történelemben, hogy hány rendszer, hány alakulat, hány államforma, hány kultúra, hány civilizáció forog itt előttünk ebben a hol rettenetes, hol ámulatra méltó kaleidoszkópban, akkor már csak egy kérdést kell föltegyünk: tud valaki olyan társadalmi vagy államformát, olyan civilizációt, olyan kultúrát, olyan alkotmányt, amihez örökkévaló módon odaköthetjük magunkat és azt mondhatjuk, hogy ez a keresztyénség mennyei szekere? Akárhogy olvasom a keresztyénség nagy teológusait, Augustinust, Aquinói Tamást, Kálvint, Bullingert Zürichben, Jonathan Edwards-ot Új-Angliában, Karl Barth-ot a 20. században és a többieket, mindeniknél abba ütközünk bele, hogy ennél a kérdésnél határozottan határozatlanok. Nem mondja Augustinus a késő római császárságban, hogy üljünk fel arómai császár  szekerére, nem mondja Aquinói Tamás, hogy a középkor feudális rendszere a világ legtökéletesebb mégha rendszere, jobb is volt, mint a rabszolgaság. De nem mondja, hogy üljünk fel erre a szekérre. És nem mondta Karl Barth a 20. században, hogy egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk, éljen az Internacionálé. Pedig ez volt az eszme. De arról beszélnek, hogy a magad korában ne vesd meg a gondviselés eszközeit. És arról is beszélnek, hogy neked végsősoron nem az eszközökkel, nem a körülményekkel, hanem az élő Istennel van dolgod.
Pál apostol a Korinthusi levélben egészen a gyökeréig visszamegy ennek, amikor arról beszél, hogy mi, akik megismertük Istent az Úr Krisztusban, az Ő felfedett arcában (mert Krisztus Istennek az apokalipszise, a föltárulkozása), mi tehát már fedetlen arccal hirdetjük az evangéliumot. Mózes, amikor lejött a hegyről és lehozta a törvényt, a rendet, a konstitúciót, az alkotmányt, elfedte az arcát, hogy Izrael népe ne lássa az arcát, mert belevakultak volna a Mózes arcáról visszatükröződő isteni dicsőségbe. S azt mondja Pál apostol, ha Mózes lefedte az arcát az amúgy elmúló dicsőség miatt, akkor mennyivel dicsőségesebb az, ami nem mulandó, és amit mi most fedetlen arccal szemlélünk,  - mennyivel dicsőségesebb az evangélium?! Majd azt mondja: mert ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság! És ez nem az anarchia mondata, nem a „mindent-szabad-nekem” mondata, ez nem a „nem-törődöm-semmivel” mondata, hanem annak kifejezése, hogy csodálatos módon beleláthatok a törvényadó Isten igazi nagy titkába, az Ő szeretetébe. És ha Őt szerethetem Krisztus által, akkor szabad vagyok. Ez a mi ellenállási záradékunk,testvérek: Istent szeretni!
És ha megnézzük a keresztyének történetét, különösen az üldöztetések történetét, mindig meghökkenünk, mert szinte érthetetlen, hogy a keresztyének – bocsánat, hogy így mondom – olyan jó polgárok voltak mindig. Nem alkottak terrorista brigádokat és nem szervezkedtek államellenes összeesküvésbe. Olyan jó polgárok. Befizették az adót (persze, néha imádkozunk, hogy tegye meg nekünk is az Úr azt, hogy fogunk egy halat, és megtaláljuk a gyomrában, amit be kell fizetni, mert éppen nincsen pénzünk). De akkor miért üldözték a keresztyéneket, akkor mi a baj a keresztyénekkel mind a mai napig? Az a baj, hogy egy valamiből nem engednek, és abból halálukig nem engednek. Ez pedig az, hogy szabadon szeretik a teremtő és megváltó Istent. Ahol az ember a másik ember szeretetét, szolgálatkészségét önmagára akarja fordítani, ahol az ember önmagát bálvánnyá nőtteti és önmagát akarja imádtatni, – ott Isten is ellenáll, mert aki az Isten dicsőségének ellenáll, annak Isten is ellene áll. Ez a mi titkos záradékunk, ez a mi ellenállási záradékunk, ez a mi szabadságjogunk! Ezt ugyan az Isten ellen lázadó ember meg akarja taposni, el akarja venni, el akarja törölni, de ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság. Amíg fedetlen arccal szemlélhetjük az evangéliumban Jézus Krisztus dicsőségét, a bűnből, halálból való megváltás drága nagy kegyelmét, addig belül szabadok vagyunk, addig miénk az irgalmas Isten, aki annyira szeret bennünket, hogy még gondviselési eszközöket is ad ahhoz, hogy békés és nyugodt életünk legyen itt, a földi zarándokúton. Legyen Neki dicsőség ezért. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A Hegyi Beszédben Krisztus a boldogmondások után kijelenti, hogy az ég és a föld elmúlhatnak, de az Isten törvényéből semmi nem múlik el, és azt is kijelenti, hogy aki nemcsak tanítja a törvényt, hanem meg is cselekszi, az lesz nagy Isten országában (mert aki csak tanítja, az előbb-utóbb el fogja csavarni és meg fogja hamisítani), tehát aki éli is az Isten jó rendjét, az lesz nagy Isten országában, és aki csak beszél róla, az a legkisebb lesz. És ekkor meghökkent bennünket, mert rátér a Tízparancsolat tételeire és húsbavágó komolysággal beszél az áldozat, a megengesztelődés, a harag, a közösségi akarat nagy kérdéseiről. Épp így meghökkent bennünket az is, hogy Pál apostol a Római levélbe látszólag minden különösebb ok nélkül beiktatja ezt a részt, amely  mennydörögve kezdődik: mindenki engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak! Vajon, erről volt szó a Római levélben eddig? Eddig az Istennel való kapcsolatunkról volt szó, az Istennel való megbékélésünkről, arról a végső igazságunkról, amit Jézus Krisztustól ajándékba kapunk, arról a megalapozott reményről, hogy a legnagyobb ügyben, az egyetlenegy ügyben, az üdvösség ügyben hogyan vezet bennünket Isten Szentlelke és mit jelent a keresztyéneknek egymás között ezt boldog szívvel megélni. Nos, úgy tűnik, igencsak váratlanul iktatja ide ezt a fejezetet, hogy az adót se ártana megfizetni, meg a vámot is illik kifizetni, és akinek tisztelettel tartozunk, annak adjuk meg a tiszteletet. Hogy kerül ez ide? Hogy kerül a Hegyi Beszédbe az áldozás és az oltár? S még szeretném ezt a meghökkenés-érzetünket bővíteni azzal is, hogy hozzáteszem: ez nemcsak a bibliaolvasó ember érzéseit, hanem a mai ember érzéseit is (ámbár a Biblia-olvasó ember is mai ember) kifejezi. Jézus bíróról beszél meg poroszlóról, börtönről, meg adósságról meg megfizetésről, és peres eljárásról. Pál apostol meg hatalmasságokról meg fejedelmekről meg urakról beszél. Jaj, jaj –  ezt itt politika! Fúj, állam, fúj, törvénykezés! Egy magára valamit adó magyar ember ezeket a dolgokat messze elkerüli. Nem beszélve arról, hogy ha keresztyén is. Mindennap ezt halljuk, és megmondom őszintén, sokszor gondoljuk is. Nemrégiben bonyolódtam vitába egy lelkipásztorral, aki számon kérte rajtam meg a református egyházon, hogy miért nem vagyunk mi legalább egy kicsit ellenzékiek? Mert a protestánsok, ugye, azok protestálnak, azoknak soha semmi nem jó, akármi van, protesztnek mindig kell lennie. Aztán, most múlt héten, amikor a magyar kormány jelezte azt a szándékát, hogy végre rehabilitálják a keresztyénséget Magyarországon azzal is, hogy Nagypénteket munkaszüneti nappá teszik, hogy szabadon ünnepelhessünk, felhívott ez a barátom, mondván: püspök úr,  most aztán tényleg tiltakozzál! Mire mondtam neki, most aztán nem tudok. Hát miért nem tudsz? – Azért, mert ezt én kértem.
Mégis, kedves testvérek, az a helyzet, hogy legalább a reformáció óta gyötör minket ez a kérdés. Igen, a reformációban elemi erővel vetődött fel az államhoz, a hatalomhoz, a világi kormányzáshoz, a politikához, az urakhoz való viszonya a keresztyén embernek, mégha mindig is foglalkoztatott és izgatott bennünket ez a kérdés. Éppen ezért nem az adópénzről szóló vitát olvastam fel, Lukács evangéliuma 20. részéből, ahol Jézust provokálva kérdezik, hogy kell-e az Isten gyermekeinek adót fizetni vagy sem. Hiszen a fiak szabadok, és mi Isten gyermekei vagyunk, nekünk a Mennyei Atya parancsol, Ő a főnök, Ő a királyok királya, Ő a fővezér. Vajon, múlandó földi alakoknak, uraknak, akik kivetik az adót, meg a vámot, meg parancsolgatnak, meg rendezkednek, ugyan mivel tartoznánk? De nem ezt olvastam fel, hanem inkább a Hegyi Beszédben foglaltakat, mert ezek is ide vágnak. Jézus egészen érzékletesen  mutatja meg számunkra (és éppen a hatodik parancsolat kapcsán  - ne ölj!), hogy nem olyan egyszerű ez a dolog, mint ahogy mi szeretnénk. Annál ez sokkal komolyabb, sokkal mélyebb és sokkal messzebbre mutat. Ha olyan egyszerűre fogjuk a  dolgot, hogy mi a protestálás népe vagyunk, és ennyi az egész, megmondom, kedves testvérek, ezzel legfeljebb duzzogó kisgyereket csinálunk magunkból. Abból meg van elég. Vagy idővel talán ki kellene nőni a duzzogásból. Pál szavai segítenek a Jézus szavait is megértetni. Olyan időben írja ezeket a római keresztyéneknek a Római birodalom  központjába, a császár székhelyére, amely kortól mi már nagyon messze vagyunk,  – mondjuk 27 évnyire vagy hatvan évnyire vagy kétezer évnyire. A császár imádtatta magát. A birodalomban, amikor útjára indult a keresztyénség, már a császárok felépítették a pax romana-t, a római békét, megvalósították a nagy társadalmi egyensúlyt, megnövelték a birodalom határait és a császárt megtették Pontifex Maximus-nak, főpapnak. Mi több, úgy nevezték, hogy divus, azaz: isten, isteni. Hódolni kellett neki, istentiszteletet kellett neki bemutatni. Bizony, nagyon gyötörte az első keresztyéneket, hogyan tudnak ilyen viszonyok között, éppen ott, Rómában eligazodni. De mondhatom, sokszor volt olyan a történelemben, idősebbek ismerik is ezt, volt nálunk is úgynevezett személyi kultusz. Amikor Debrecenben a Református Kollégiumot költöztettük, a kémia szertárat is át kellett vigyük az egyik iskolaépületből a másikba. Ott találtunk kis zászlócskákat az 1950-es évekből, ez volt rájuk írva: első helyezés a Rákosi Mátyás születésnapján tartott kémiaversenyen. Én ezt többnyire megúsztam, nekem csak olyan papírom van az 1960-as évekből, hogy Szabó Istvánnak, a Sárbogárdi általános iskola helyesírási versenyén elért első helyezéséért hazánk felszabadulása ünnepén. Dátum: március 15.  Hát ilyen slamposan működött az ember önistenítése akkoriban. De félre a tréfával, igen komoly és drámai a kérdése ez a világon való létünknek, hogy Isten megváltott gyermekei hogyan forgolódjanak e világban. Ez a mi egész zarándoklétünk egyik döntő kérdése. Mert mi zarándoknép vagyunk, tudjuk, nincs itt maradandó városunk, nincs maradandó politeiank, nincs maradandó államalakulat, nincs maradandó birodalom, nincs maradandó emberalkotta társadalmi szerkezet, ami mellett mi lehorgonyoznánk, és azt mondanánk, hogy megérkeztünk. Mégis, nagy kísértés, hogy lehorgonyozzunk, és azt mondjuk, hogy itt vagyunk, megérkeztünk, ez a jó.
Mire való az állam? Először is azt mondja Pál apostol, és ezek nagyon fontos szavak: a polgári hatalom: szolga! Ez a forradalom! Nem divus a hatalmasság, nem isten a fejedelem, nem isten – hanem szolga. Így mondja Pál a felolvasott szakaszban: mert a fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetek rettegtetésére vannak. Akarod pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól?  - Cselekedd a jót és dicséreted lesz, mert Isten szolgája ő a te javadra.
Nem tartom véletlennek, hogy Pál apostolt, aki aztán Rómába jutott, elvitték Rómába, hogy igazolja maga a császár ítélőszéke előtt, nos, Néró lefejeztette. Ezt mondani Nérónak, hogy szolga, vagy azt hallani, amit a skót reformációban John Knox, a skót reformátor odavágott a skót királynő szemébe: Isten ostoba cselédje?! Én nem vagyok ennyire bátor, kedves testvérek, hogy most elkezdjek ilyen szavakat kiabálni a hatalom felé! De azért mondom: a hatalom  szolga. És ebből vezeti le Pál apostol azt a kérdést is, hogy mit szolgál a hatalom?  Nem önmagát szolgálja, hanem Isten szolgája a te javadra.
Két dologra kapott mandátumot minden kormányzat, ha igazán betölti a hivatását. Egyrészt, hogy föltartóztassa a rosszat, másrészt, hogy elősegítse, dicsérje, jutalmazza a jót. Akármennyit olvasom a politika-filozófiákat, az államelméleteket, Arisztotelész óta olvassa ezt az európai ember mindenféle változatban, ez a kettő marad, ez akettő a lényeg, az hatalom  ennek a szolgálatában áll. Az evilági hatalom a te javadra szolgál, azzal, hogy föl kell tartóztania a rosszat. Azt mondja Pál éppen itt a Római levél elején, amikor Ádámnak, az embernek a bűnéről beszél, hogy eluralkodott a bűn a világban, elterjedt, mint a ragály, mint egy fertőző betegség, mindannyian át vagyunk vele fertőzve. De Isten az Ő gondviseléséből mégsem azt mondja, selejtesre sikerült a Föld nevű bolygó első változata, mert az elfajult, nosza, elővesszük a kettes változatot! Kezdjük elölről. Hanem Isten gondviselésében tartja ezt a világot és megtart benne minket is egyen egyenként, külön-külön, mert mindannyian az Ő képmására és hasonlatosságára teremtettünk, és ehhez ad szolgálókat, hogy a rosszat feltartóztassa általuk, és a pedig jót elősegítse. Erre való az állam.
És ezért mondja Pál apostol, hogy engedelmeskedjetek a szolgának, vessétek alá magatokat, a szolga is alávetett. Nem csak rettegésből, nem csak félelemből engedjetek! A keresztyén megfordítás másban van. Az, hogy megtartom a törvényt, mert különben lefülel a rendőr, inkább befizetem az adót, mert rámjönnek a fináncok, inkább megtartom a törvényeket, mert bíróságra visznek – ez mindenkire áll! Hanem azt mondja: lelkiismeretből tedd. És ide kapcsolódik az, amit Pál apostol Jézustól megértett a Hegyi Beszédben, amikor arról beszél Jézus, hogy mi az első, amikor az oltárhoz viszed az áldozatodat. Megyünk Istenhez, hogy segítsen meg bajunkban, küzdelmeinkben, hiszen van haragos elég, és van nyomorúság is elég, és segítség kellene, Istennek kell elrendeznie körülöttünk és bennünk a zűrzavaros dolgokat -, nos, azt mondja Jézus, ha ekkor eszedbe jut, hogy van valaki, akinek ellened panasza van, nem neked valaki ellen, hanem valaki, akiről tudod, hogy ellened panasza, bánata, sértettsége, félreértése van, akkor hagyd ott az oltárnál az áldozatot. Menj el, először békülj ki vele, és utána menj vissza és mutasd be az áldozatodat. Sőt, hozzáteszi Jézus: és amíg az ellenségeddel úton vagy, mutass iránta jóindulatot, gyorsan békülj ki vele, engeszteld meg, győzd meg arról, hogy te a jóakarója vagy, mert ha már odaértek a bíró elé (mert ez az út a bíróhoz vezet), netán még rád bizonyítja panaszát, rád bizonyítja, hogy te vagy a hibás, a bíró pedig átad poroszlónak, a poroszló pedig börtönbe vet, és bizony megfizetsz az utolsó fillérig. Békülj ki, amíg az úton vagy.
Aztán így folytatja Jézus: mondom nektek, hogy ha valaki gonoszt gondol az ő szívében atyafia ellen, ha valaki azt mondja felebarátjának ráká – bolond – vagy azt mondja testvérének, hogy ostoba, az méltó a gyehennára. Tudjuk Jézustól, a szív teljességéből szól a száj. Engedj hát azoknak, engedj a szolgáknak, a lelkiismeretért, engedj a szolgának, akit vagy amit, mert lehet az személy vagy intézmény, azért rendelt az Isten, hogy betölthesd azt a szép törvényt, amit így fogalmaz az apostol: senkinek semmivel ne tartozz, csak azzal, hogy szereted. Senkinek semmivel ne tartozzatok.
Hogy lehetséges ez, kedves testvérek? Úgy, hogy megfizetünk, megfizetjük az adót, kifizetjük a vámot, megadjuk a tiszteletet, megadjuk a tisztességet, ha kell, akkor a félelmet, –  senkinek semmivel nem tartozunk. Micsoda szabadság ez! Akinek van adóssága, száz forint, egy forint, egy ígéret, egy elkötelezés, és még nem ért a végére, az tudja, miről beszélek. És bizony, mindannyiunknak van adóssága. Nos, felszabadulni és egészen Isten gyermekeként tenni és cselekedni a jót, ezért tartóztatja fel Isten a rosszat, ezért rendelt polgári hatóságot, ezért adja meg ennek a rendjét.
Mert végül mégis csak föl kell tenni a kérdést, hogy értjük mi azt, amit Pál apostol a római keresztyéneknek mondott, ott,  a nérói időkben, amikor istenként meg zseniként meg világteremtőként ünnepeltette magát egy őrült uralkodó. Igen, ilyeneket kellett írni. Továbbá,  értjük, hogy ott, ahol diktatúra vagy személyi kultusz van, ahol üldözik a keresztyéneket, és nagy bajban vannak (ahogy volt az a kommunizmusban), nos, ott akkor kinyitjuk a Római levélnek ezt a részét és próbáljuk megérteni a dolgainkat. De amikor a külső körülmények között is szabadok vagyunk? Mert most azok vagyunk, és nem kell elhinni azoknak a szavát, akik azt kiabálják, hogy rabigában nyög az ország! Most szabadok vagyunk. Annyira szabadok, hogy még igazán bele sem kóstoltunk, milyen felelősséggel jár a szabadság. Tehát mégis, ha szabadok vagyunk, ugyan miért rendeljük mi magunkat a hatalom alá? De itt Pál egy olyan szót használ, amit érdemes mindannyiunknak megfontolni. Görögül mondom, de magyar füllel is sokan meg fogják hallani ebben a szóban a lényeget.  Pál hüpotagmáról beszél, ez az alárendelés, az engedelmesség. A tagmába nyugodtan bele lehet hallani azt a szót, hogy taxisz, ez az adó. És bele lehet hallani azt, hogy taktus, – a zenészek tudják, mi a taktus. És a nyelvész belehallja azt, hogy szintaxis – mondatrend. A természettudós pedig belehallja azt, hogy paradigma - egy kémiai, biológiai folyamat rendje, egy matematikai képlet. Erről beszél itt az apostol, – a rendről. És ez a rend, ez az isteni taktus, ez az isteni paradigma, ez az isteni szintaxis, ez mind a gondviselés világába tartozik. Ezért mindig az a kérdés, hogy a gondviselés világa túlmutat-e önmagán. Elragyog-e reggel a felkelő nap fénye az isteni titkokig? És amikor vesszük Isten áldó esőjét, megérezzük-e azt, hogy Isten jóságából jön? Vagy amikor azt mondom, hogy vannak a történelemnek vigasztaló, jó és szerencsés korszakai, például, amikor megúszunk egy háborút, megsejtünk-e benne valami isteni igazságot? Mi magyarok, kis nép vagyunk. Igen, tudom, dicsőség volt egykor magyar huszárnak lenni, de a mai világban mi magyarok csak szüntelenül imádkozhatunk, hogy a nagyok össze ne csapjanak itt a fejünk fölött, mert úgy eltaposnak bennünket, hogy nyomunk se marad. És ha megérezzük a békességben Isten áldását, akkor nyomban érkezik a kérdés, hogy elvezet-e bennünket ahhoz a személyes Isten-kapcsolathoz, amelyről az egész Római levél szól? Pál itt egyértelműen azt mondja, hogy igen. Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki szereti felebarátját, a törvényt betöltötte.
A 16. században egy svájci reformátor, Bullinger Henrik vigasztaló levelet írt a magyar református lelkipásztoroknak. A sok hányattatás közepette keresték meg testvéri szóra. Már itt volt a török, dúlták, pusztították, fosztogatták az országot, vegyesen kellett élni. Föltették hát a magyar lelkipásztorok a kérdést, hogy nem lenne jobb kivándorolni és egy szabad országot keresni, elmenni, mondjuk Zürichbe, Svájcba, Angliába, Németalföldre, ahol mégis csak valamiféle nagyobb szabadság él, vagy éppen valami ügyeskedéssel, manőverrel, ellavírozgatni itthon a dolgokban? Ez a tudós svájci reformátor – néha Svájcból is jön jó, kedves testvérek – azt válaszolta, hogy két dolgot kell megfontolni, mert mind a kettő igaz. Az egyik az, hogy méltók vagytok-e a keresztyén nevezetre, és nem azért állott-e be ez a katasztrófa, mert Isten a bűneitek miatt sanyargat benneteket, hogy megtérjetek?! Vajon, nem az Ő ítélete-e és ostora-e, hogy a török kezébe adta az uralmat Magyarországon és azt csinál a konstantinápolyi szultán, amit akar? Persze, nem azért, mert a Mohamed hite jobb lenne, egyáltalán, hanem azért, hogy ez a szolga, ez a konstantinápolyi szolga (minden hatalom Istentől adatott!) Isten iránti engedelmességre tanítson meg benneteket. Mert régi igazság, hogy amit az ember jószántából, lelkiismeretből nem tesz meg, azt az Isten majd gonosz és rettenetes szolgákkal vasalja be rajtunk. Tudjuk ezt. De mondott egy másik igazságot is ez a zürichi reformátor és ez éppoly fontos, mint az előző, sőt, a kettőt csak együtt lehet mondani. Azt is elmondja, hogy a jó lelkiismeretért adjátok meg  a töröknek is az adót, sőt, Jézus szava szerint imádkozzatok érettük, mert Jézus azt mondja, hogy imádkozzatok ellenségeitekért és boldog reménységgel hordozzátok, hogy ha hitetekért üldöztetést kell szenvednetek. A kettő együtt: Isten szolgája a te javadra van, úgy is, hogy a fenyegetésével, a hatalmával, a kardjával, az ítéletével, a bírójával, a poroszlójával, a tömlöcével rákényszerít, hogy ne tedd a rosszat. És szolga, aki láthatóvá teszi Isten igazi jó akaratát, hogy szabad szívből, nem szolgaként, hanem gyermekként, szabad szívből, nem alávetettként, hanem Isten szövetsége tagjaként cselekedd a jót, töltsd be a törvényt,  – mert aki szereti felebarátját, az a törvényt betöltötte.
Nem az utópiák világába tartozik kedves testvérek, hogy majd egyszer nem lesz állam, meg törvény, meg bíró, meg börtön, meg poroszló. Ez nem utópia,  – hanem ez Istennek ígérete az eljövendő Istennek országára nézve. De addig mi még zarándokok vagyunk és keressük az örökkévalót itt, e földi tereken, ahol nincsen maradandó városunk, – mégis azoknak, akiket Isten a mi szolgálatunkra állított be, nemcsak félelemből, hanem lelkiismeretből is tartozunk engedelmeskedni.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Nemrégiben történt, egy templomi ünnepségen vettem részt, és a lelkipásztorral ültünk a Mózes-padban, a gyülekezet még énekelt, ő pedig az Ige szolgálatára készült. Azt vettem észre, hogy ő már nem énekelt, hanem nyugtalanul feszeng, mire odasúgtam neki: „izgulsz?”, ő pedig visszaszólt: nem, de már nagyon mennék a szószékre! Sokszor éljük át ezt más vonatkozásban is, – még valami történik, de mi már mondanánk a mondandónkat, amivel készültünk, és fölösleges feltartóztatásnak veszünk minden más pillanatot amikor még nem mi vagyunk soron. De most éppen egy ellenkező előjelű történetet olvastam Illés próféta idejéből. Isten népe megrendítő állapotban van, elhanyatlottak az igaz hittől, és megkezdődött a bálványimádás. Aháb király egy idegen országból való asszonyt vett feleségül, Jézábelt, aki nemcsak az udvartartást hozta magával (mint Bánk bán idején jöttek Melindával a merániaiak Magyarországra), hanem hozta az isteneket is, az idegen isteneket. Isten pedig arra hatalmazta fel Illés prófétát, hogy tartson istenítéletet. (Erről olvashatunk a Királyok könyvének a 18. fejezetében.) Az istenítéletben aztán az Úr megmutatta kizárólagos hatalmát és dicsőségét. Ez aztán egy nagy leszámolással ért véget, Illés megölette a Baál papjait, de Aháb király megüzente a prófétának: úgy fogok veled bánni, ahogyan te bántál a hamis prófétákkal.
Ekkor Illés elmenekült – ezt a történetet olvastuk föl – egészen a Hóreb hegyéig. Magános, egyedül van, és nincsen más vágya, mint meghalni. Egészen érzékletesen írja le ezt számunkra a Királyok könyve. Látjuk az elkeseredett ember vergődését, amint megy, megy, megy, aztán egy fenyőfa alatt leheveredik, egy angyal ébreszti, ételhez és italhoz juttatja. De nem megy tovább, hanem újra lefekszik, újra elalszik, olyan, mint a beteg kisgyerek, vagy még inkább, mint  megvert kisgyerek, aki bekuporodik a sarokba, a fal felé fordul, és hiába szólongatja az édesapja, édesanyja, történhet bármi, ő a sarokba fordulva szepeg. Elég, Uram! – mondja a próféta – elég volt, elég volt élnem, elég volt küszködnöm, elég volt fáradoznom, még abból a nagy dicsőségből is elég, ami a minapában történt! Vedd el az én lelkemet. És ugyanez megtörténik a Hóreb hegyénél is, ahova negyven napi zarándoklattal jut el a próféta. Itt egy megrendítő jelenségsorozatot él át. Először nagy forgószél támadt, amely nem a fákat és bokrokat, hanem a bérceket és a sziklákat szaggatta meg, aztán földrengés támadt, aztán tűz tört elő. A szentíró mindig igen érzékletesen hozzá teszi: de Isten nem volt a forgószélben, de Isten nem volt a földrengésben, de Isten nem volt a tűzben. Holott a próféta korábbi tapasztalata szerint ilyen teofániákkal – hogy a tudomány nyelvén szóljunk – ilyen istenjelenésekkel, isten-megmutatkozásokkal erősítette meg mindig Isten az ő igazságát. Ez történt a Karmel-hegyén is, ahol felállította Illés is, meg a Baál-papok is az oltárokat, a Baál-prófétáké nem gyulladt meg, Illés könyörgésére viszont villám csapott alá az égből és meggyulladt az oltárra készített áldozat. Mondjuk ki, valami ilyesmire volt fölkészülve a próféta: ha Isten akar neki valamit mondani, ha Isten meg akarja őt erősíteni vagy el akarja fordítani ettől az öngyilkos, önvesztő gondolattól, akkor neki is jár egy szélvihar, neki is jár egy földrengés, és neki is jár egy tűzözön. De Isten nem volt egyikben sem.
Istennek most a prófétával személyes beszélnivalója van. És, így mondja a leírás, akkor egy halk és szelíd hang hallatszott. Nagyon nehéz ezt magyarra lefordítani, talán úgy lehetne a legjobban visszaadni, hogy valami suttogásféle, amit a mennydörgés, a villámlás, a szélvihar, a földrengés után szinte meghallani sem lehet. És ezt a hangot hallva szólítja meg Illés az Urat és önti ki újra a panaszát és mondja ki a panaszának a lényegét: elfordult a szövetség népe Tőled, hamis próféták után mennek, bálványimádás kezdődött, egyedül maradtam, és még az én lelkemet is halálra keresik. Milyen megrendítő dolog az, hogy Isten, a beszélő Isten belemegy ebbe a – bocsánat a kifejezésért –  négyszemköztibe, ebbe a halk szóba, ebbe a suttogósdiba, de, igen, Ő tud így is beszélni. Lehet, hogy a próféta a nagy diadalokhoz, a nagy égzengésekhez, a nagy kizengésekhez volt hozzászokva, és most meg kell értenie, hogy Istennek van ilyen útja is – maradjunk a beteg gyermek hasonlatánál –, mint amikor fölé hajol az édesanya és a fülébe súg valamit, valami vigasztalót, valami megerősítőt. Nem is hallja azt senki más.
Ezt a történetet azért részleteztem eddig, mert amikor a Római levelet kezdtük olvasni és már eljutottunk a 9. részig is, ott megdöbbentő módon szinte ugyanazokat a kifejezéseket halljuk Pál apostoltól, amelyeket Illés próféta mondott. Hadd olvassam még egyszer Illés próféta keserű szavait: nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért! És ezt többször megismétli, ez a bevezetője a mondandójának. Aztán itt a Római levél 9. részében azt mondja Pál apostol: igazságot szólok a Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem velem együtt tesz bizonyságot a Szentlélek által, hogy nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma. Mert kívánom, hogy inkább magam legyek átok, elszakadván a Krisztustól az én atyámfiaiért, akik rokonaim test szerint. Ugyanis az apostol azt tapasztalta, az ő népe, az atyafisága nem öleli magához a kegyelem evangéliumát. Missziói útja során, amikor elhirdetette, hogy beteljesedett mindaz, amit az Isten az atyáknak megígért, beteljesedett, amit a mózesi törvények szertartásai előre kiábrázoltak, aminek mintegy – így mondja az apostol – árnyékai voltak, vagy amiről a próféták annyit jövendöltek, beteljesedett Krisztusban a kegyelem ígérete! – azt látta, hogy az övéinek nem kell ez a drága kegyelem. Mint amikor az ember évek óta vágyik valamire és amikor beteljesedik a vágya, és ott van előtte, éppen akkor nem kell neki. Sokszor élhetett át az apostol olyan magános pillanatokat, mint a próféta. Talán azt is átélte, mint Illés, hogy: elég volt, vedd el Uram az én lelkem! Mit mond a Római levél 9. részében? – Kívánnék inkább én átokká lenni az én atyámfiaiért! Sokszor éli át ezt szülő, testvér, barát, éljük át mi is az anyaszentegyházban: kívánnánk inkább mi inkább átokká lenni, csak a gyermekünk, csak a testvérünk, csak a barátunk, csak a rokonunk... sőt, fölfokozhatom, mi, magyar reformátusok, kívánnánk inkább átokká lenni, csak ez szegény a kis árva magyar nép találná meg újra a Krisztusát, találná meg a kegyelmet igéjét, találná meg Isten dicsőségét. Jaj, hányfelé szalad, miféle dolgokba veri magát, jaj, megy a semmi felé a bálványimádásnak és az istentelenségnek és az istenellenességnek, az elveszésnek mindenféle formájában. Egyedül maradtam.
Isten csodálatosan válaszol. És ez kapcsolódik össze a felolvasott Igével is, ahol azt mondja az apostol, hogy: szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk vallást az üdvösségre. Erről fogok majd részletesen szólni. Azért rímel ez a két történet, mert egyrészt Isten meghallgatja a prófétát, engedi, hogy végigmondja a panaszát, kiöntse a szíve keserűségét, nem torkolja le. Amit Illés mond, érzékelhetően betanult szöveg, nem egyszer mondta, hanem mint egy mantrát, úgy ismételgeti, hogy Izrael elhanyatlott, egyedül maradt, és a lelkét is halálra keresik, elege van. S ezért summázza így: Uram, engedj el engem ebből a szolgálatból! Ezt mondogatta talán míg a Hórebig ért, minden nap negyven napon át elmondta. Jobban tudta ezt, mint a Sömá Izraelt, jobban tudta, mint a keresztyének a Miatyánkot. Ez lett Illésnek a nagy szövege. És ebben, a keserűsége mellett – valljuk be őszintén – van némi önsajnáltatás is. Egyedül maradtam. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, – és az én vagyok! Isten mindazáltal végighallgatja, s aztán újabb szolgálatot bíz a prófétára, és ennek a megbízásnak a végén azt mondja neki: meghagyok Izraelben hétezer embert, minden térdet, amely nem hajolt meg a Baálnak és minden ajkat, amelyik nem csókolta meg azt. Megdöbbentő, ahogyan a próféta számol. Mert az olyan, ahogyan Isten számol. A próféta valahogy így nézi a dolgokat és szemléli önmagát: végképp egyedül vagyok. De hogyan ezt Isten? És nem hinném, hogy Illés próféta lett volna a rigorózus, a törvénykező, a fundamentalista, akinek senki nem felel meg, már önmagával kapcsolatban is gyanúi vannak, hogy a hit útján jár-e, – Isten pedig a valami engedékeny liberális, aki, úgymond: hát ennyi-annyi megmaradt, jó lesz az, mindenki jó lesz. Éppenséggel nem. Hanem csodálatos, hogy Isten többet számol, mint amit mi látunk, többről tud az Isten, mint amiről mi tudunk. Bizonyos vagyok, hogy amikor Pál apostol vitatkozott Istennel az Ő népe kapcsán (egész szolgálata kérdőjelek alá esett emiatt), hogy akkor hát akiké az ígéret, akiké a törvény, akiké a próféták, akiké a szertartások, akik közül – ahogy János evangélista mondja – támad az üdvösség, hát ha ők nem fogadják el az evangéliumot, akkor kiről beszélek itt, én Pál? Akkor csak magányos madár ő is, néha felül az ablakunkba, bekárog egy kicsit, aztán – hess, madár, el innen! Lám, Isten másképp számol, és mint Illés esetében is, rögtön bizonyítékokat is ad.  Azt mondja a Királyok könyve: és elment onnan Illés – tudniillik a Hóreb hegyéről – az isteni felhatalmazással és a talánnyal, hogy hol volna az a hétezer?  – tehát elmenvén onnét, megtalálta Elizeust, a Sáfán fiát, amint tizenkét járom ökörrel szántott és ő maga beállt a tizenkettedik mellé, befogta magát a munkába, mert parasztember volt Elizeus. Illés hozzá lépett és rávetette palástját. Rátette a próféta palástját. Íme, az első. Még vissza sem ért Izraelbe, még vissza se ért Karmelhez, még el se jutott Damaszkuszba, még el sem végezte azokat a prófétai feladatokat, amelyeket Isten bízott rá, máris itt van egy szántó-vető ember, egy – vagy az első! – a hétezer közül. S rávetette Illés a palástját.
Ez éppen így vág össze a felolvasott Igével, Pál szavával, amelyben mintegy igehirdetői szolgálatát és tevékenységét is bemutatja: szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvességre. Arról beszél itt az apostol, hogy hit által igazolunk meg, nem cselekedeteinkből, hitre pedig csak az Ige hallásával juthatunk, az Igét pedig csak akkor halljuk, ha valaki hirdeti, mert hirdetni kell, hogy Jézus Krisztus volt az, aki alászállott, megirgalmazott, megkönyörült és Isten ezért a Jézus Krisztusért sokakat elhívott az üdvösségre és megtart ebben. És ekkor mondja ezeket a szavakat, szívvel hiszünk az igazságra. A szívünknek, a lelkünknek a nagy mozdulata oda hajolni a Krisztusban megszerzett igazságra. Nagy bátorság kell ehhez, mert a hit nem a puszta elhívést jelenti. Igen szépen fogalmaz itt az apostol: szívvel hiszünk az igazságra. Nem tárgyesetben mondja, hogy elhisszük az igazságot. (Valamit mondtak, és én elhiszem. Valamit a tudtomra adtak és én rábólintok.) Ez az igazságra való hit azt jelenti, hogy szívbéli bizodalommal ráteszem magamat az Isten Jézus Krisztusban megnyert igazságára, éspedig arra, hogy Isten a Krisztusért nekem adja igazságát. Aztán gyorsan hozzáteszi az apostol a másikat is: szájjal teszünk pedig vallást az üdvességre. Olykor magyarul is használjuk az apostol szavát. Tudjuk, hogy mit jelent ez a szó, hogy: homológia. Ez azt jelenti, hogy egyet mondunk. Nem hasonlókat mondunk, hanem ugyanazt mondjuk, amit mondunk, annak a jelentése ugyanaz. Ilyen homológia az istentiszteletünkön az Apostoli hitvallás, együtt mondjuk, ilyen homológiák vannak a Bibliában: Jézus Krisztus Úr, talán ez volt az első keresztyének homologiája: együtt az istentisztelet közösségében, együtt a mindennapos életben, együtt itt, a találkozásban, erről ismerték meg egymást. És az a régi mozdulat is az, ahogyan Illés ráterítette Elizeusra a palástját, ahogy átadja neki a üzenetet, átadja az igazságot, átadja az Isten jövendöléseit, és ahogy Elizeusba mintegy belefoglalja azt a hétezret és a sokakat és a még többeket, – nos, ez a mozdulat tulajdonképpen a homológiának a mozdulata, mert innentől kezdve Elizeus sem mondhat mást, Elizeus is ugyanazt mondja, Elizeus is ugyanazt vallja meg, ugyanaz a szó, ugyanaz az Ige, ugyanaz a bizonyság, ugyanaz az érv, ugyanaz a meggyőződöttség.
Pál apostol, aki a próféta rettegésével, elkeseredettségével, szomorúságával van az övéi iránt,  szintén hall egy Igét. A 9. részben szól erről, amikor az Istennel való nagy vitatkozása kellős közepette van. Azt hallja: kicsoda vagy te, ó, ember, hogy versengsz az Istennel? Így is vissza lehetne ezt adni: kicsoda vagy te, ó, ember, hogy vitatkozol az Istennel? Honnan tudod, hogy így vagy úgy kellene lennie a dolgoknak? Illés ugyan honnan tudta, hogy így vagy úgy kellene lennie a dolgoknak? Pedig próféta volt, nagy ember volt, vezér, királyokat fölkenő, szent ember, látnok, jövendölő, Istennek titkos szava is volt hozzá. És ha valaki, akkor ő igazán tudhatta, hogyan kellene a dolgoknak lennük. Igen, Pál apostol is megvilágosodott volt, a Krisztus ellenségéből a Krisztus barátjává lett. Hát ha valakinek az életén látni lehet a gyökeres megváltozást, akkor a Pálén lehet látni. A többit sem kicsinyeljük le, de azért az Úr Jézus a tanítványokkal, Péterrel, Jánossal, Andrással, Jakabbal, a többiekkel éveket eltöltött a tanítványság iskolájában. Hajlítgatta, igazítgatta, vezetgette őket. Pál elé meg csak odaállt, föltartóztatta, mennyei fényességgel lenyűgözte, földre késztette, hát, ha valaki, akkor Pál tudta azt, hogyan kéne a dolgoknak mennie. Úgy, ahogy vele megtörtént. Mégis, kicsoda vagy te,  ember, hogy versengsz az Istennel? Hadd hagyjam meg itt ezt a régi szót, nem keresek újat. Régen még nem volt olimpiai bajnokság, még nem volt versenykultúra, mint mostanság, akkor még talán nem volt olyan okos az ember vagy nem hitte magát olyan okosnak – és mégis jobb ezt így mondani. Jó ez a szó:  versengés. A régiek ezt így mondták: háló előtt halászás, – előbb tudom már, hogy mit akar az Isten, jobban tudom már, hogy mit akar az Isten, elébe megyek a dolgoknak. Mégis, kicsoda vagy te, ó, ember? Mert kicsoda volt Illés? Önsajnáltató, keserű, a magános próféta szerepét eljátszó, az egymagam-vagyok-csak embere. Szerintem Illés magyar ember volt, mert a magyar ember nagyon tudja ilyenekkel melegíteni magát, bizony, fel tudjuk magunkat fűteni, kedves testvérek! Senki nem ért meg, mindenki elhanyagolt, én vagyok már csak egyedül, valami szép hősi halállal meg kéne halni, szoborba kéne merevedni... De ahogyan Istennek van külön csendes szava Illéshez: Mit csinálsz itt, Illés, mit keresel itt, Illés? – és nem a viharban, nem a földrengésben, nem a tűzben szól, amit Illés megszokott, hanem csak abban a csendes szóban,  úgy bizonnyal volt Istennek szava az ő nagy apostolához is. Lehet, hogy nem olyan szelíd és kedves, mint Illéshez, hanem így: ki vagy te, hogy versengesz Istennel?
Merthogy a hit hallásból van, a hallás Isten igéje által, és mi módon hallanánk, ha nem hirdettetnék, és mi módon adatna tovább a szó a régi Izraelben, ha Illés nem engedne már az isteni szónak és nem terítené palástját, nem adná át a méltóságát Elizeusnak, az elsőnek a hétezer közül? És hogyha Pál apostol ezt az igét nem többes számban mondaná: szívvel viszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvességre? De ezt mondja az írás: aki hisz Őbenne, meg nem szégyenül, mert nincs is különbség zsidó meg görög között, mert ugyanaz az ura mindeneknek, aki kegyelemben gazdag mindezeknek, akik Őt segítségül hívják, mert aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik! Ez a mi boldog hitünk, ez a mi bizodalmunk, erre támaszkodunk rá egész szívünkkel. És ez a mi közös, egybehangzó, egyet hangzó, egyet mondó szavunk, ez a mi homológiánk. Először csak Illés és Elizeus, aztán olvassuk tovább a történetet, aztán a próféta tanítványai, aztán Elizeus és az ő tanítványai, és még sokan és sokan és sokan a régi Izraelben is. És először csak Pál, aztán a damaszkusziak, aztán jeruzsálemiek, aztán a kisázsiaiak, aztán a korinthusiak, aztán az athéniek, és a többiek és sokan és sokan, – mi mind szívvel hiszünk, nem ésszel (ámbár nem baj, ha az eszünk is tud hinni), és szájjal teszünk vallást. A kimondásnak, a megvallásnak ez a csodája van itt kedves testvérek Illés próféta történetében és Pál apostol vallomásában: amit hallottak, azt mondják tovább, amiben megtalálták az élet nagy igazságát, arra támaszkodnak, és amire rátámaszkodnak, arra hívják meg  az övéiket.
Boldog, aki a hit közösségében, a hívők közösségében szívével-lelkével, Isten szabadítására hajol, Őt hívja segítségül, mert megtartatik. És boldogok azok, akik egy szívvel, egy lélekkel és egy szájjal tesznek erről vallomást. Legyen ezért dicsőség Istennek, aki Szentlelke erejét adja és áld meg bennünket gazdagon.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Koreáról szólok egy szót, ahol nemrég jártam a Koreai Református Egyház zsinatán, de nem élménybeszámolót szeretnék tartani, pusztán egy mély benyomást szeretnék kiemelni. Ezt ugyan mi is ismerjük, csak kevésbé felfokozottan. Koreában nagy tempóban építik a lakónegyedeket, és az oda vezető országutakat később készülnek el. Így aztán sokat kellett autóban ülve várakozni. De abban igencsak különböznek tőlünk a koreaiak, hogy sokkal türelmesebbek, mint mi. Hogy Magyarországon ilyen körülmények között már rég forradalom tört volna ki. Azért hozom ide ezt a nagyon friss emléket, mert a Római levelet olvasva most érkeztünk el ahhoz a részhez, ahol le kell fékezni. Az előző fejezetek fejtegetéseiben csodálatos igazságok ragyogtak fel számunkra: láttuk, hogyan ábrázolta ki Isten a régi törvényben kegyelmének ígéretét, hogyan szólított meg bennünket is a lelkiismeretünk által, hogy adta tudtunkra jó és szent élettörvényét, de láttuk azt is, hogyan jelent meg az ember életében a jóra való képtelenség, hogy mit jelent az, hogy Isten ígéretét teljesítve elküldte Jézus Krisztust megváltásunkra. Hallottuk a nagy igét: ahol bővölködik a bűn, ott felette bővőlködik a kegyelem,  – igen, ez a megváltás nagy titka. Egyszóval gyorsan épült minden. De most itt hirtelen, a hetedik részben le kell fékeznünk, meg kell állnunk, nem tudunk tovább menni, mert itt Pál apostol a régi énünkről szól, mondjuk így: ősvalónkról, aki a törvénnyel felvértezve ugrik neki a világnak. S ki más, mondja régi énünk, ha nem én vagyok az, aki megcselekszi azt, amit Isten megkíván! De vajon, mikor szól így a régi én? Még régi valónkban, vagy már az új emberben? A régi én vergődik magában, vagy az ütközik bele ebbe a dilemmába, aki már megújult emberré lett Krisztusban, aki már ismeri a kegyelmet? A bűn fogságában élő ember mondja ezt, vagy mi, akik már megtapasztaltuk, megízleltük Isten országának az erőit? Ezt önmagában is nagyon nehéz ezt eldönteni, és ezért azt hiszem, érdemes lelassítani, míg majd felnyílik a sorompó a 8. részben, amit most szándékosan nem olvastam ide, most is csak utalok rá: nincs azért semmi kárhoztatásuk azoknak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint! De míg ez a sorompó felnyílik és tovább mehetünk, míg megerősödünk végképp Isten kegyelmében, addig hadd szóljunk erről a nagy dilemmáról.
A törvény jó és szent. Ezt újra meg újra le kell szögezni és  váltig hangsúlyozni kell,  több okból is. Egyrészt azért, nehogy elvessük a törvényt. Igen, a törvény elmondja, hogy mi a jó, mit kell tenni, és ehhez ígéretet is kapcsol Isten: cselekedd és élni fogsz. Ám maga a törvény nem igazít meg, nem tesz bennünket Isten előtt szentté. Sokan azért – különösen manapság – úgy gondolják, hogy nekünk nem ezen az úton kell előrébb jutnunk, hanem meg kell változtatnunk a törvényt. Vagy éppen el kell törölnünk a törvényt, vagy másfajta, emberszabta törvényeket kell bevezetnünk, és lám, nyomban kiderül, hogy tulajdonképpen mi jók vagyunk, mindig is jók voltunk, mindig is szentek voltunk. Például, Amerikában néhány évtizede divatba jött a decens társadalom ideája. És ez az elmúlt emberöltőnek az egyik nagy civilizációs törekvése lett. Törvényre törvény születik, de valójában folytonos igyekezettel  eltörlik, például, a nemek közti különbséget, és új törvényt hoznak, hogy ha valaki férfi akar lenni, legyen az, ha nő akar lenni, legyen az, ha éppen transzneműnek gondolja magát, legyen az, hadd éljen ki-ki úgy, ahogy jónak gondolja, a társadalom pedig legyen decens, tapintatosan megértő. A gondolat mögött ősi és nagyon emberi képzet áll, éspedig az, hogy miután a régi törvény rendet szabott férfi és nő között, boldogtalanná tett minket. Nem boldogultunk magunkkal, és amúgy is mindenféle rettentő dolgot tett lehetővé. Töröljük el a törvényt, hozzunk be újat – és hipp-hopp, boldogok leszünk!
Én ugyan ebben nem hiszek, ráadásul borzasztó kalandnak tartom ez a felfogást. Pontosan ugyanolyan ez, mint amikor Sztálin úgy gondolta, hogy nem jó az, hogyha északra folynak a szibériai folyók, fordítsuk hát meg a folyók járását, eztán menjen a víz dél felé a sivatagba, és nagy bőség-boldogság lesz ott is. A történelem legnagyobb környezetei katasztrófáját okozták ezzel, mindmáig nem gyógyuló sebekkel. A törvény jó és szent! Nem a törvénnyel van a baj! Erre mutat rá Pál apostol. Velem van a baj! Erről szólt már a Római levél első három fejezetében is, amikor megrója azokat is, aki azzal dicsekszenek, hogy törvényük van, ám legfeljebb csak képmutatók, és önáltatásba ringatják magukat. És megrója azokat is, akiknek nincsen törvényük. Mert akinek törvénye van, azt a törvény kárhoztatja, akinek meg nincs törvénye, az ellen a saját lelkiismerete tanúskodik – mondja Pál. Vessük el hát a törvényt? – kérdezi Pál a saját kortársaitól. De akkor nem tudjuk, merrefelé kell menni! Vessük el a lelkiismeret? – kérdezem én. De akkor olyanok leszünk, mind a holdkórosok. Valami belső tehetetlenség van inkább bennünk. A törvényt nem lehet elvetni, mondja az apostol. Bár, lehet úgy tenni, mintha nem lenne, de akkor majd a lelkiismeret fog ellenünk szólni maradandó érvénnyel. Talán éppen a mi korunk bizonyítja ezt a leginkább. Mi még ezt nem látjuk át teljes mélységében, de három-, négyszáz év múlva a kultúrtörténészek látni fogják, ahogyan mi is könnyen tudunk már ítéletet mondani a középkorról. Ha tehát jól sejtem, azért száz év múlva a mi korunk elemzői ki fogják mutatni, hogy miközben a nyugati civilizáció, vagy mondjuk így, az európai ember ennek a decens társadalomnak a bűvkörében bontotta le a régi törvényeket, altatta és áltatta a lelkiismeretét, aközben a legnagyobb gyötrelmeket élte át. Ha összehasonlítunk egy 17. századi drámát, mondjuk, egy Shakespeare-tragédiát egy mai drámával vagy tragédiával, óriási különbséget veszünk észre. A középkor nagy drámái sodró cselekményeket hoznak elénk. Öt felvonásban annyi dolog történik, hogy ha valaki pontról pontra meg akarná filmesíteni, akkor nyolc órát kéne a moziban ülnünk. A mai tragédiák pedig a lélektannak – ha szabad ezt mondani –, az archetipikus emberi dolgoknak a nagy, mély belső történései, akár történet nélkül is, gondoljunk Samuel Beckett a híres drámájára – Godotra várva - , abban, úgymond, nem történik semmi.
Mit mond Pál? Ha nem a törvény, akkor a lelkiismeret. De bizony, a lelkiismeret a legrosszabb úr a világon, mert amikor bűnbe megyünk, alszik, amikor meg mi aludnánk, akkor riaszt fel bennünket.  Pál dilemmája tehát ez: tudom, hogy mi a jó, de nem teszem a jót! Ezt ő egészen különös módon mutatja be. Azt mondja: én a jó útján akarok járni, mert Isten életígéretet kapcsolt a jó cselekvéséhez. A törvény a szövetség rendjébe tartozik, és Isten annyi áldást, ígéretet kapcsolt hozzá, hogy ezeket az ember nem akarja elszalasztani. Csakhogy, folytatja az apostol, miközben törekszem a jóra, és a belső emberem szerint is helyeslem, jónak tartom azt, ami a törvényben van, aközben fölfedezek önmagamban egy másik törvényt, és ez másik törvény nem akarja, hogy akarjam a jót.
Azt tudom mondani, testvérek hogy ez a legnagyobb dráma. Igen, tudom, itt a 21. században annyi nagy dologhoz kellene nekünk hozzászólni és annyi erőt kéne vennünk mindezekhez, mert a világ folyton arra int bennünket, hogy ne avatkozzunk mi be  a nagyok és a hatalmasok dolgába, meg a birodalmak sorsába, és még az orrunkra is koppantanak időnként ezekben az ügyekben, de ez a dráma, amit itt az apostol megmutat, ez a legnagyobb dráma, ez a legnagyobb küzdelem, mert itt nem mással kell megküzdenem, itt nem idegen-törvényűségről van szó! Ez itt az emberi élet egyik kulcskérdése, amit autonómiának (öntörvényűségnek) is szoktuk nevezni. József Attilával szólva: az én vezérem belülről vezérel. És mit fedez fel az apostol? Hogy bár az Isten törvényét helyeslem, igent mondok rá, van bennem, magamban egy másik törvény is. Vagyis kétszeres autonómiáról van itt szó! De ez nem a jónak meg a rossznak a küzdelme, ahogy mondani szokták, itt nem az ember fény-lénye meg egy árny-lénye harcol, nem a jobbik énje ütközik a rosszabbik énjével. Itt arról beszél az apostol, hogy miben áll az ismeretnek az a rendje rend, amely szerint az ember felfogja a dolgokat, belátja és megfogalmazza feladatait, döntéseket hoz és cselekszik. Akarom a jót! Kérem, tegye fel a kezét, aki nem akarja! Akarom az életet! Kérem, jelezze, aki nem akarna élni! Akarom azt, ami szép! Szóljon, aki azt mondja, hogy csak a rútban akar gyönyörködni. Rútban gyönyörködni? - ez fogalmi ellentmondás. És tegye fel a kezét, aki nem kóstolt bele annak a keservébe, hogy nem a körülmények, nem a társadalom, nem a kor, nem a fülünkbe duruzsoló ez meg az, és nem is a minket megcsaló világ ez a másik törvény! Mert bennem, énbennem van az a másik törvény. Ezért kiált fel így az apostol: ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Nyomorult ember..., egészen különös kifejezés ez, ritkán használják a görög nyelvben. Arisztotelész az Etikájában ezzel fejezni ki – és Pál is ebben az értelemben mondja – , azt, amikor nyilvánvaló, hogy el kell siratni valakit. Nyomorult ember, már csak sírni lehet fölötte, már csak gyászolni lehet. Úgy élünk – mutat rá az apostol –,  mintha a siralomházban lennénk, és onnan már csak egy út van, ami a vesztőhelyhez vezet. De ki mondta ki felettünk az ítéletet? Ki ad bennünket halálra? És miért nem tudunk megszabadulni ebből a halálos csapdából?
Ez: gyönyörködöm abban, ami jó, és nem azt cselekszem, ami jó. Ez: van bennem egy törvény – és itt a törvény nem a puszta előírást jelenti, hogy vagy megteszem, vagy nem teszem –, itt a törvény a jó életrendet jelenti, és van bennem egy másik életrend, helyesebben: halálrend. És ez a másik rend (halálrend) nem akarja, hogy akarjam a jót. Nyomorult ember, elsiratni való ember, siralomházban élő ember, én magam! – kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?
Igen, jó lenne tudnunk eldönteni, hogy mikor mondja ezeket a szavakat az apostol? Akkor-e,  mielőtt hitre jutott volna? Akkor éltek benne ezek a dilemmák, ezek a gyötrelmek, ezek a kimondhatatlanságok? A nagy író, Mészöly Miklós Saulus című regénye azt sugallja, hogy igen, ez akkor történhetett, mielőtt megvilágosodott volna. És sok-sok Biblia-magyarázó, prédikátor, tudós is azt mondja, igen, ez még a Krisztus ismerete előtt van, mert jön majd a levélben is a 8. rész: nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint, akik nem a test, hanem a Lélek szerint élnek, mert a Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől!
Én azonban inkább azt hiszem, hogy (amennyiben Pál apostol más intéseit komolyan vesszük), hogy ez a dilemma valójában éppen akkor kezdődik, amikor az ember megízleli azt a több kegyelmet, a Krisztusnak a kegyelmét. Mert valahogy úgy van az Istennel való életünk, a hit útján való járásunk, hogy amíg nem tudunk beleszerelmesedni az Isten igazságába, addig ezek filozófiai kérdések maradnak, afféle kultúr-antropológiai felvetések, egyetemi szemináriumokon lehet ezeken okoskodni. De amikor az ember beleszeret az Isten igazságába és akarja azt az igazságot, akkor jön el az igazi dráma. Hát mi az útja annak, hogy beleszeressünk az Isten igazságába? – ez az út éppen maga Jézus Krisztus. Éppen Krisztusban látjuk meg, ízleljük meg, tapasztaljuk meg Istennek minden rosszat felülmúló jóságát, amelyről az apostol is szól, amikor végigköveti a bűnesettől az ígéreteken át, az atyákon történetén keresztül, a törvényeken, a prófétákon át végig az Isten üdvözítő kegyelmének a nagy titkát, és a Krisztusban való megjelenését. És mindeközben arról beszél, hogy akkor jön el igazán az Istenbe való beleszeretésünk ideje, az Ő igazságának a megkedvelése, amikor az eljövendő világ erői, a Krisztus erői hatni kezdenek bennünk. Addig talán Isten az ember számára egy – hadd mondjam így – rossz hatalom. Nemrégiben láttam egy filmet, ez a címe: Isten létezik és Brüsszelben lakik. Ez egy komédia, furfangos vígjáték, amelyben istennek van egy felesége és van egy kislányuk is, és persze fiúk is van, Jézus, de Ő már csak szent szoborként létezik. Nos, isten mint valami szadista bürokrata egész nap ül egy nagy, bezárt teremben, több milliárd kartoték között, és olyan törvényeket hoz, amellyel bosszantja az embereket, és ő ezt nagyon élvezi. Például, ilyen törvényt hoz: a zsíros kenyér mindig a kent oldalával esik a földre; ha nem úgy, akkor rossz oldalon kenték meg. Vagy: ami elromolhat, feltétlenül el is romlik, vagy: mindig az a sor halad gyorsabban a bolti pénztáraknál, amelyben nem én állok. Ez a szadista bácsi több tízezer ilyen törvényt hoz, és egy monitoron keresztül roppant mód élvezi ezeket a dolgokat. Nem folytatom tovább, aki akarja, nézze meg a filmet. Csak a gondolatért hoztam ide, a filmesek ötletéért: hát hogyne, ahol kényszerítenek minket, ahol törvények és regulák, meg mindenféle szabályok vannak, , ott rúg-kapál az ember, ott nem tudunk az Istenbe igazán szerelmesek lenni. Ott legfeljebb érdek-istenünk van, ahogyan van érdek-bartáság is, hogy segítsen meg minket egy kicsit. Ahogyan Mózes – bocsánat, hogy Mózest iderángatom –, ahogyan Mózes érvel: Uram, ha elveszíted a népet itt a pusztában, mert letért a szent törvény útjáról, azt fogják mondani, hogy azért csaltad ki őket, hogy elvesszenek. De Istent szeretni, a teremtőt szeretni, a bennünket hordozó Istent szeretni úgy, ahogy Jézus beszél a Mennyei Atyáról a Hegyi beszédben,  – az csak itt lehetséges. És éppen itt indul a dilemma, ezért olyan drámai az, amiről az apostol beszél, ezért kiált fel, hogy: ó, én  nyomorult ember, nem tudom azt tenni, amit a szívem szerint tennék! Nincs akaratom ahhoz, amit akarok! Élőn is holt vagyok.
Vagyis ez itt mindenkori küzdelme a keresztyén embernek. Ezért beszél az apostol itt a 7. részben a törvény ó-ságáról meg a lélek ó-ságáról, ezért beszél más helyen az ó-ember megöldökléséről, és az új ember felöltözéséről, ezért mond olyan drámai szavakat a Korinthusi levélben, hogy vágyakozom levetkőzni ezt a régi énemet. De ez nem a meghalás művészetét jelenti, mert mondja máris: és vágyakozom felöltözni az újat, sőt, leginkább arra vágyakozom, hogy az új elnyelje azt, ami mulandó, ami megsiratásra való, ami nyomorult. Szeretnék – mondja az apostol – úgy sátorozni itt a múlandóságok között, hogy már közben érezzem az eljövendő világ erőit. Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak.
Azt is kimondja ezzel, hogy nem kell ettől a dilemmától megijedni, nem kell ettől a gyötrelemtől félni, nem kell előle elszaladni, hanem szembe kell vele nézni abban a boldog bizodalomban, hogy akik a Lélek ereje szerint járnak, akik a Lélek törvénye szerint élnek, azok Istentől megkapják ehhez a küzdelemhez a megsegítő erőt. A 8. részben, már később, arról is beszél az apostol, hogy amikor már kifogy belőlünk a szó, amikor eljutunk arra a pontra, hogy már csak kimondhatatlan fohászkodásaink lesznek, megsegít a Lélek. Ami kimondhatatlan azon itt valóban a kimondhatatlant kell érteni, amire nincs szavunk, de nem azért, mert elállt a lélegzetünk, hanem mert nincs rá szavunk. Akkor maga a Lélek lesz az, aki velünk együtt, sőt, helyettünk, sőt, érettünk könyörög magához Istenhez. Nincsen kárhoztatásuk hát azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Az az Isten szabadít meg, aki a jó törvényt adta, az az Isten segít meg, aki a jó törvényhez az üdvösség ígéretét csatolta, az az Isten áld meg, aki Jézus Krisztusban halálával, feltámadásával, Lelke elküldésével fölszabadított bennünket arra, hogy, az isteni élet, az igazság és a szentség útján járjunk. Legyen Neki ezért dicsőség most és minden időben. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A felolvasott rész egyik súlyos mondandója egyetlen egy szóban foglalható össze: korrupció. Erről eleget beszélnek ma Magyarországon, minden sarokban, minden pult alatt, minden polcon, minden levélrezdülésben, minden szóban korrupciót sejtünk, vagy sejtetnek velünk. Szeretném mindazáltal hozzáfűzni mindehhez azt a mondást, amit jó régen Amerikában hallottam. Ott is bőven virágzik a korrupció, ott is sokat beszélnek róla. Ott mondta egy cinikus ember: a korrupció az, amiből én kimaradtam. Értjük jól, ugye. De az az igazság, hogy nekünk fordítva kéne mondanunk: a korrupció az, amiből nekem ki kell maradnom. A múlt alkalommal nagy bátran beszéltem krízisekről és elmondottam, hogy Pál apostol vigasztalásul írta ezt a levelét. Rómából.  Fogságban van, hamarosan indul a pere, aztán jön a Néró féle keresztyénüldözés, amikor ráfogják a keresztyénekre a nagy vádat: odium humani generis, vagyis hogy a keresztyének gyűlölik az emberi nemzetséget.  S ekkor Pál apostolt lefejezik. Tehát még fogságából levelet írt az efézusi gyülekezetnek, akik értesültek letartóztatásáról.  És megingott a hitük, hiszen annyi jót és áldást kaptak az apostol igehirdetése nyomán,  és igen bele tudtak növekedni a Krisztus kegyelmébe, és most ez a szent ember ítélet alatt van, el fogják ítélni, mint egy közönséges felforgatót, mint egy bűnözőt. Igen, ilyenkor meginog az ember. De láttuk, hogy még más nagy krízisek is voltak ott, például az Istentől elidegenedett krízise, aki szerint  nincsen kegyelem, csak érdem. Miközben a keresztyénség döntő üzenete az, hogy csak kegyelem van. mert ha nincs kegyelem, akkor nincsen semmi. És utaltam egy harmadik krízisre is, már előre tekintve a mai Igére.  Ez a mi régi emberünknek és a Krisztusban megszületett új énünknek a nagy küzdelme, amit Pál apostol sajátos kifejezéssel így ír le: ó ember, illetve új ember.
A mai igében konkrét tanácsokat ad, és közben erre a krízisre is ráirányítja a figyelmünket. Azt mondja: vetkőzzétek le a régi élet szerint való ó embert (a régi embert, a régi ént), és öltözzétek fel az új embert. Azt is elmondtam, hogy Pál apostol itt nagy kímélettel beszél. A Kolossé gyülekezetnek már egyenesen azt írja, hogy:  öldököljétek meg az ó embert. De a lényeg mindkét esetben ugyanaz, vagyis mély krízisben élünk és ennek döntő oka az, hogy óember folyton visszatér. A mozifilm címéhez igazodva, így is mondhatnám: A birodalom visszavág. Holott óember tud hallgatni, és félrevonulni. Amikor átragyogja az életünket Isten csodálatos világossága, amikor megrezdül a szívünk a megmentő kegyelem hallatán, amikor Isten jóságossága áthat bennünket és elkezdődik az életünk formálódni, akkor óember félreáll, akkor ő nincs ott, nincs is. Ugye, mindenki ismeri életének ezeket a diadalmas pillanatait: például, megszabadulni egy borzalmas, rettenetes szokástól. Van egy ismerősöm, aki afféle visszaszóló, feleselő ember. Ez rettenetes tulajdonság, már legalább tíz állást veszített el, mert mindig neki van igaza és folyton visszaszólt a főnöknek. Aztán nagy küzdelmek árán, sok imádságban elkérte, hogy az Úristen cipzárazza már be neki a száját. Megtörtént. Ujjongás. Fantasztikus diadal.  Végre megváltozni, abbahagyni valamit, végre egy önmagamnak és másoknak kárt és bajt hozó tulajdonságtól megszabadulni, ahogy az apostol is mondja itt: semmi rohadt beszéd a ti szátokból ki ne származzon! Hát most nem mondok semmi rohadtat, megújultam, - így az én barátom. Óember eltűnt. Aztán idővel szomorúan jött, mert adott alkalommal óember visszatér, hogy újra érvényesítse jogait. És vele visszatértek a förtelmes szavak és indulatok, a fennhéjázás és a kevélykedés. Meg kell óemberrel küzdeni.
Testvérek, Krisztus sehol nem ígéri nekünk, hogy aki az Ő követésébe indul, ha eddig gazember volt, csak egy csattintás, és most már odatesszük elé az i betűt és igaz ember lesz, vagy ha eddig sötétségben járt, átlép egy határvonalat és most már csupa világosság lesz körötte, mi több ő maga lesz a fényforrás., ha eddig ő volt a világ legförtelmesebb embere, most már föl lehet terjeszteni béke Nobel-díjra, és olyan szent, hogy éltében szentté lehetne avatni. Ezt Ő sehol nem ígéri. Azt olvastuk a keresztség szereztetési Igéjében is: tanítsátok meg őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. Meg kell hát küzdeni. És ez napról-napra való krízis. 455. dicséretünkben, a régi szép kegyes énekben azt énekeltük: Ó, emberünk, ha szenved, az jó nekünk, tudom... De bizony, nemcsak az óember szenved, hanem szenved az új ember is, mert ott van még a régi én, visszatér, követeli a jogait. Akik faluhelyen nőttek föl vagy van kertjük, tudják, hogy mit mondok azzal, hogy tarack. Az valami gazféle, úgy is hívják: kertgyilkos. Hosszú, fehér, elágazó gyökérzete van. Egyszer édesapám, amikor nagyon idétlenkedtünk, nevelő feladatul hátraküldött bennünket a kertbe tarackot szedni. Kézzel kell szedni. Mert hiába megy neki az ember ásóval, kapával, ennek a gyomnak az a tulajdonsága, hogy ha szétdarabolják a hosszú, fehér gyökerét, minden kis darabkájából újabb és újabb sarjak nőnek. Vagyis mesterséges úton csak klónozzuk. Kézzel kell szedni. De az gyötrő munka. Így kell sokszor az óemberrel harcolni,  – kézzel. Itt nem lehet sarabolni, nem lehet lelki gyomirtót alkalmazni, nem lehet valamiféle nagy ásóval, kapával nekiugrani, hanem a saját életünkben naponként küzdelmet kell folytatni.
Sok minden megnehezíti ezt. Egy példát hadd hozzak ide. Jól értették az efézusiak, amikor az apostol arról ír nekik, hogy ne legyetek olyanok, mint amilyenek egykor voltak, mármint pogányok, akik elidegenedtek Istentől és mindenféle tisztátalanságnak nagy nyereséggel való cselekvésére adták magukat. Efézusban esett ugyanis, hogy miután az apostol megszervezte a Keresztelő János tanítványaiból az első gyülekezetet, akik komoly eltökéltséggel akartak az új életben élni, a városban forrongást támadt ellenük, mert a korrupt üzelmekben érdekeltek úgy érezték, hogy a keresztyének eltérő életmódja miatt elvész a kereset. Tehát az efézusiak tökéletesen értették, hogy mit jelent hamissággal vétkezni, mit jelent pogány módon élni. Ezzel kellett nekik naponként megküzdeni – kívül és belül egyaránt. Sok minden megnehezítette ezt nekik.
Aztán hozzáteszi még az apostol azt is, hogy ne éljetek úgy, mint azok, akik értelmükben meghomályosodtak. Micsoda ellentmondás ez:  az ész fénye sötétséget áraszt! Mégis, voltak ilyen szakaszai az emberiség történelmének, nem is kell nekünk Efézusba visszamenni kétezer évvel korábbra. Majd folytatja: elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt, amely szívük keménysége miatt van bennük. Elidegenülni azt jelenti, hogy nem veszek részt, kizárom magamat, kívül állok. Itt most nem a filozófiai elidegenítésről van szó, amikor kizárnak valamiből, például egy polgári közösség javaiból, vagy ismeretek lehetőségeiből.  Ez esetben én zárom ki magamat. Elidegenül valaki, mint a tékozló fiú. Azt mondja: Atyám, add ki a rám eső részt! Az atya kiadta, mintha meghalt volna már, fogta az örökséget és messze vidékre költözött. Elidegenült. És nem vett többé részt az atya életében; elidegenült, messze vidékre költözött. Ne legyetek ilyenek! Mert annyi minden szükségessé teszi, hogy a Krisztus útján járjunk – annyi minden megnehezíti azt –, és egyedül a kegyelem teszi lehetővé.
Csak néhány pontot vettem ki az apostol hosszú felsorolásából, amely majd folytatódik tovább levél végéig. Kérem, ki-ki otthon tételről-tételre olvassa ezeket végig, forgassa meg a szívében, – mert ez a Krisztus iskolája. Most csak néhányat emelek ki, mindegyik a központi motívumhoz vezet: romlottság, korrupció. Azt mondja az apostol: ne legyetek olyanok, mint voltatok egykor, akik Krisztustól elidegenedve szívetek keménységében jártatok, hanem öltözzétek fel az új embert, és ne legyetek erkölcsi érzék nélkül. Ez egy szép magyar értelmező fordítás; szó szerint úgy kellene fordítani: ne legyetek érzéketlenek, mint akiknek semmi nem fáj, mint akik elmennek az élet rettenetes és csodálatos dolgai mellett. Ez az érzéketlenség itt mind a kettőt jelenti. Ne legyetek érzéketlenek. Aki olvasta Truman Capote amerikai író híres könyvét, a Hidegvérrel-t, amely egy gyilkosságról szól, tudja miről beszélek. Az író a fegyházban elment ez elfogott és halálraítélt gyilkosokhoz, először csak riportot akart készíteni velük, aztán egy nagy irodalmi mű lett belőle, ennek a címe: Hidegvérrel,  – vagyis érzéketlenül.  Lehetséges, hogy ember embertársát csak úgy megöli és kirabolja? És a bíró előtt és az ügyvédek, és a siralomházban, és az írónak és a családtagjainak nem tud semmit mondani, hogy miért tette? Megvonja vállát? Csak? Ne legyetek erkölcsi érzék nélkül! Fájjon a rossz, és örüljetek a jónak.
Aztán azt mondja az apostol: vetkőzzétek le ama régi élet szerint való óembert, amely meg van romolva – most hadd fordítsam így: amely korrupt a csalárd kívánságuk miatt. Amikor azt mondja: vetkőzzétek le, akkor használhatna más szót is. Másutt azt mondja, például a Korinthusi levélben, amikor a feltámadás titkáról és az eljövendő élet utáni vágyakozásáról beszél: mi, akik e sátorházban lakozunk, vágyakozunk levetkőzni ezt a romlandót és felöltözni azt, ami romolhatatlan! – ám ott nem a korrupcióra utal, erkölcsi szellemi értelemben, hanem a veszendőre, a mulandóra utal, amire azt szoktuk mondani, hogy porból vétetik és porrá lesz. Itt, amikor azt mondja, hogy vetkőzzétek le a romlottságot, nem afféle szép vetkőzésre gondol, ahogy rendben, először a zakót, aztán a nyakkendőt, aztán az inget, aztán a cipőt, aztán a zoknit levesszük és jöhet az új ruha, hanem azt mondja: dobjátok félre. Láttatok ilyet, nyilván, amikor az ember tépi le magáról a megbüdösödött ruháját, vagy a beszennyeződött göncét és behajítja de nem a szennyes közé, hanem a kukába. Kidobja. Dobjátok ki és öltözzétek fel az újat. Ne félre tegyétek az óembert. Nemrégiben éltem át ilyet.  Elszakadt egy hosszú kábel, egybeöntött, forrasztott, még a villanyszerelő sem tudja megjavítani. Ki kell dobni. Aztán látom, hogy akinél ez így történt, még mindig ott van a sarokban. S kérdezem, miért nem dobtad ki? Hiszen életveszélyes. Mire ő: talán még jó lesz valamire. Nem jó semmire, ki kell dobni.
Mire jó az óember, mire jó a csalárdság, mire jó a megromlott élet, mire jó az Istentől való elidegenedettség, mire jó az érzéketlenség? Semmire nem jó. Miért őrizgetitek, miért teszitek a polcra, sarokba, mondván, jó lesz az még valamire? Krisztusnak van egy megdöbbentő példázata a megtisztított házról, amelyből kiűzik az ördögöt, aztán úgy marad, üresen. És visszajön az ördög, benéz és látja, hogy üres. Ekkor maga mellé vesz még hét annyit és rosszabb lesz dolga annak a háznak, mint volt kezdetben. Vessétek el, hajítsátok félre az óembert - és újuljatok meg mondja az apostol – elmétek lelke által. Belezavarodok, mert itt arról beszél az apostol, amin nagy viták vannak, hogy minek kell fordítani. A vita Nyugatról jött be hozzánk, igen, ma is vannak egypáran nyugat-majmolók, akik elkezdték a lelket szellemnek fordítani, a Szentlelket meg Szent Szellemnek fordítani. Pedig lélek az! Mert amit mi szellemen értünk, az az ember értelmi és olykor érzelmi együttese, valósága. Milyen szellemű valaki? Jó szellemű, rossz szellemű? Szellemes ember valaki? A lélek szóval az erőt fogalmazzuk, és az isteni erőt is, és most  azt mondja az apostol, hogy az elménknek, a szellemünknek is megoldója az Isten kegyelme, mely átlelkesít, átitat Isten Lelkének a valóságával. Újuljatok meg e szerint – mondja az apostol –, és öltözzétek fel az új embert, az Isten szerint teremtett igazságban és valóságos szentségben.
És végül itt van néhány rövid és gyors mondat az apostoltól, mindegyik az egész életünkre vonatkozik. Valaki azt mondta erre, hogy ezek olyan lózungok, napiparancsok, mint amikor a vezérlő tábornok – vagy inkább magyarosan mondom: a huszárkapitány azt mondja: Lóra! Akkor a huszár tudja, hogy lóra kell kapnia. Lóról! Akkor le kell szállnia. Ezt most itt ilyen lóra-lóról. Egy-egy  erős szó áll itt. De azért értelmeznünk is kell. Vessétek le a hazugságot! –  ugyanazt a szót használja az apostol, mint az óember esetén – dobjátok félre a hazugságot. Majd folytatja: és szóljatok igazságot, ki-ki felebarátjával, mert egymásnak tagjai vagyunk. Haragudjatok ugyan, de ne vétkezzetek. Lám, milyen kompromisszum-kész az Isten! Igen, lesznek és vannak és voltak is pillanataink, amikor haragra lobbantunk, és milyen szörnyű, amikor az embert dagasztja, keleszti, megőrzi, hazaviszi, elteszi másnapra is dühét, hogy meg ne romoljon a haragja, aztán reggel előveszi és viszi tovább. Igen, fellobbanunk, hogyne, ha sérelem ér; felhorkanunk, ha bántás ér. De ne menjen le a nap a ti haragotokon – mondja Pál. Hálaadáson menjen le a nap, megköszönve Istennek, hogy megőrzött és megtartott. Senki – mondja tovább – az ördögnek ne adjon helyet. Itt a görög toposz szó szerepel, ezért így is visszaadható: egy talpalatnyi helyet se adjatok. Mint a mesében, amikor a farkas kérezkedik a malachoz: csak a hátsó lábam engedd be, csak a másikat, csak a fülemet,  – így kérezkedik be a gonosz az életünkbe. Mindegyre. Manapság így beszél: hát nem szeretsz? Hát a keresztyének nem szeretnek mindenkit? S valóban, nem ezt halljuk ma is, nem ezt kiabálják a fülünkbe? A keresztyének mindenkit szeretnek, legfőképpen ellenségeiket szeretik. Elvágták egy francia pap torkát mise közben? Nem baj, mi szeretjük a torokvágókat! Gyalázzák a Krisztus nevét? Kebelre, testvér! Bűnre csábítanak bennünket, korrupcióba rángatnak minket, hát gyere keblemre, mert a keresztyének mindenkit szeretnek! Csak a farkacskámat, csak a fülecskémet, csak a lábacskámat. Szörnyű igézet ez! De ne hagyjatok helyet a gonosznak, egy talpalatnyit sem. Zárd ki, mert ha nem zárod ki, életveszedelembe kerülsz. Nagy harc ez, mert amikor a gonosz csábít, bizony szépen beszél. Nincs olyan apostol, nincs olyan evangélista, nincs olyan zsoltáros, testvérek, aki olyan szépen tudna beszélni, édeskedni, fülünkbe duruzsolni, mint a gonosz. Ő beszél a legszebben. Ne hagyjatok neki helyet!
Aki eddig lopott, többé ne lopjon – folytatja Pál –, hanem inkább munkálkodjék saját keze munkájával – és hozzáfűzi – azért, hogy megsegíthesse azt, aki szűkölködik. Ez itt forradalom! Pál apostol Efézusban, egy tolvaj-világban szolgált, ott ahol mindenki mindenkit becsapott, ez volt a világ folyása. Egyszer kiszámítottam, hogy Magyarországon tulajdonképpen senki nem jár jól a kölcsönös átverések világában: a szerelő becsapja a kuncsaftot, a szerelőt becsapja a másik szerelő, őt becsapja a pincér, a pincért becsapja a főnök, a főnököt a nagyfőnök, aki éppen kuncsaft lesz a szerelőnél. Körbecsaljuk egymást, mindenki leszedi a sápot a másikról és mindenkit becsap a másik. És mindenki megromlott. Azt mondja az apostol: aki orzott, ne orozzon többet, hanem keze munkájával munkálkodjék. És itt hozzá tesz valamit – ez a forradalom. Mert a munka célja nem csupán az, hogy kinek-kinek meglegyen a saját betévő falatja, hogy legyen mit az asztalra tennie, hogy legyen élete, hanem az is, hogy a szűkölködőnek is jusson. Marx Károly, a nagyhatású filozófus sokat beszélt az eredeti tőkefelhalmozásról. Ez azt jelenti, hogy az ember a munkával megtermel valamit, amit nem kell visszaforgatnia a termelésbe, nem költi el önmagára, hanem a ládafiában marad, egy forint vagy tíz forint, vagy száz. Aztán ebből újabb vállalkozás lesz, aztán ebből tőke lesz, meg a kapitalizmus. Pénzhajhászás. És a következményeket vádolja, mondván, hogy ezt az egészet a keresztyének találták ki. Sajnos, azt hiszem, Marx nem olvasta az Efézusi levélnek erre vonatkozó passzusát, máskülönben ezt nem állította volna. Pál azt mondja: azért munkálkodjék ki-ki a saját kezével, hogy a szükségben levőt megsegítse.
És végül még egyet. Azt mondja az apostol: legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, megengedvén egymásnak, miképpen az Isten is a Krisztusban megengedett nektek. Amit ebből a hosszú buzdításból kivettük és egymás alá sorakoztattuk, megmutatja, hogy milyenek voltunk a Krisztus ismerete előtt, milyenek azok, akik úgy élnek, mint a pogányok, milyenek azok, akik elidegenedtek az Istentől, és kizárták magukat az isteni életből,  milyenek azok, akikben az óember uralkodik. De most hadd járja át a szívünket, amit itt a végén mond az apostol: megengedvén egymásnak, mert az Isten is megengedett nektek. Tehát nem az erénycsőszök erénytábláját írta le itt az apostol, és nem arról beszélt, hogy mi leszünk majd e világ morális, szellemi és lelki meósai, mi pontozzuk  majd az embereket, hogy ki jó, ki erkölcsös, stb. Hagyjuk ezt meg a komcsiknak. Ugye, régen a kommunistákat neveztük komcsiknak, most a kommunikáció világában lépnek fel az új komcsik. Hagyjuk meg ezt nekik, pontozzanak csak, ítélkezzenek csak. Ma már van szociális média is, lehet vele akár lincselni is. Ti legyetek irgalmasok, megengedők, jóságosak. Hát nem azért élünk és vagyunk még, nem azért van üdvösség-reményünk, mert felragyogott ránk Isten csodálatos napfénye? És nem azért világosított meg bennünket a Lélek, mert együtt támasztattunk fel a Krisztussal és együtt ültettetünk vele a mennyekbe? Egyszóval, nem azért van jövőnk, mégpedig abszolút jövőnk, mert az Isten megengedett, egészen pontosan, elengedett – bűnt, vétket, elveszést – a Krisztusért? Elengedte a bűnt, elengedte a vétket, elengedte a nyomorúságot, elengedte a haragját és megkegyelmezett. Testvéredhez, társadhoz, keresztyén barátodhoz, hit útján járóhoz légy jóságos, légy türelmes, légy megengedő mert, ahogy Jeremiás próféta mondja Siralmas énekében, csak az Úr nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk, csak az Úr nagy kegyelme, hogy vagyunk és élünk. Nos, hát, kedves testvérek, félre az óemberrel, és öltözzük az új embert. Fog még a régi kopogtatni nálunk. Sokat fog még jelentkezni, sokat fogja önjogát követelni, sokszor fog még bennünket megkísérteni, és talán még térdre is rogyasztani,  – de öltözzük az új embert, azt a reményt, azt a valóságot, azt a hitet, hogy Krisztusban romolhatatlanságot, kegyelmet, isteni szeretetet és dicsőséget nyerünk.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Egy szép levél olvasásába kezdtünk bele. Pontosabban úgy kell mondjam, hogy igen szépen kezdődik az Efézusi levél. Mindjárt, az első rész egy csodálatos körmondat, amely áthajlik a második részbe is. Az apostol magasztaló szavakkal emeli egyre feljebb és feljebb azt a kegyelmet, azt az ismeretet, Istennek azt a szeretetét, amelyet Krisztusban elhozott, nyilvánvalóvá tett. És emel bennünket is egyre följebb és följebb. De aztán a levél második felét olvasva (4-6. részek) arra a megállapításra kell jutnunk, hogy sok baja volt egykor az efézusi keresztyéneknek, – és, igen, sok baja van mostanában is a keresztyéneknek. De mielőtt minderről szólnék és mindezt összevetném a levélnek ezzel a csodálatos kezdetével, hadd mondjak néhány szót Efézusról. Az Apostolok cselekedeteiből is tudunk erről a gyülekezetről. Pál missziói útja előtt Efezusban, mai szóval, élt néhány messiáshívő, akik  a Keresztelő János közösségéből jöttek, mert csak a János-féle keresztséget ismerték. Nekik hirdette Pál a Krisztust meggyőző erővel. Tudjuk azt is, hogy az apostol időről időre átutazott Efézuson, és a legkiválóbb munkatársait hagyta ott szolgálatra. És ha ellapozunk a Jelenések könyvébe, ott a hét gyülekezet között az első sorban áll az efézusi, de már nyilvánvaló az, amiről Pál is ír itt a levelében, hogy a krízisbe került gyülekezet nem jó irányba indult. Ezt mondja a gyülekezet ura az efézusiaknak: van egy kevés panaszom ellened, hogy az első szeretetet elhagytad. Emlékezzél meg azért, hogy honnét estél ki, és térj meg! (Jelenések 2,4) Csak másfél nemzedék telt el a gyülekezet alapítása és a Jelenések könyvének a megírása között és azt látjuk, hogy azok a nagy krízisek, amelyekről az apostol is szól itt a levelének a második részében, nem jó irányba vitték az efézusi gyülekezetet.
Tehát a krízist már jelzi mindaz, amiről az apostol is szól. Ám ez mindenkori krízise a keresztyéneknek, érdemes tehát Pál buzdítására figyelni. Mit kezdjek, kérdezzük sokszor ma, mit kezdjek a családommal? Én keresztyén vagyok, a családtagjaim nem azok. Hogyan oldjunk meg egy házassági válságot – a férfi legyen-e engedékeny és szeretetteljes, vagy inkább az asszony? Hogyan viszonyuljak a főnökömhöz? Én keresztény vagyok, a főnököm nem az. Egyszer megkeresett valaki, és elmondta, hogy a főnöke a cégnél, ahol könyvelőként dolgozott, elrendelte neki, hogy készítse el azt a műveletet, ami egyértelmű adócsalás lett volna. Ő azonban keresztyén lévén, azt tanulta, hogy az adót meg kell adni. Mit tegyen? – Legyen munkanélküli a hite miatt? Vagy éppen megfordítva, ismerek egy cégvezetőt, keresztyén ember, de mihaszna, semmirekellő, zsivány munkásai vannak. Rúgja ki őket, tegye ki őket az utcára? Egy kenyér van csak ott a családban. Hogyan viszonyuljunk a felsőbbséghez, a politikai hatalomhoz, vagy azokhoz a nagy szellemi mozgalmakhoz, amelyek áthatják a korunkat? Efézus, az antik világ egyik szellemi középpontja volt, filozófiai, vallási, kulturális, gazdasági, kereskedelmi értelemben. Volt ott minden. És ahogyan ezek között őrlődtek annak idején az efézusiak, mi is úgy őrlődünk. És sokszor úgy érezzük, hogy nem tudunk jó döntéseket hozni. Majd a végén még ezekre visszatérek.
Először azonban a szép dolgokról. Az apostol itt a levél bevezetőjében a feltámadott Krisztusról beszél, akit Isten a maga jobbjára ültetett. Fölemelte, felül minden fejedelemségen, minden hatalmasságon, minden erőn, minden uraságon, mindenen, ami ezen a világon reánk kényszerítő erővel hat, mindezeket Krisztus lábai alá vetette, Őt tette az anyaszentegyház fejévé és mindeneket betöltött mindenekkel. Aztán így folytatja: titeket is... Bár a régi Vulgata fordítás, és a Károli fordításunk dőlt betűvel beszúrja ide, hogy titeket is megelevenített, de vannak olyan régi kéziratok, amelyekben ez a szó nem szerepel. Nem akarok most bibliatudományi vitába bocsátkozni. Van, aki úgy mondja, ha nem lenne ott ez a szó, hogy megelevenített, akkor úgy kellene érteni, hogy titeket is betöltött, titeket is fölmagasztalt, titeket is Krisztus oldalára állított. De nem bánom, hogy a régiek oda tették ezt az értelmező szót, titeket is megelevenített, akik halottak voltatok.
Mert az első nagy krízis éppen ez. Halottak voltatok, de Isten megelevenített. Azért voltatok halottak – mondja az apostol – mert ti is e világ folyása szerint jártatok, talán jobb lenne így visszaadni: e világ szokása, de ha egészen pontosan akarnánk fordítani: e világ éppen aktuális korszelleme szerint jártatok. Olyan szót használ itt az apostol, amit általában az időre szoktunk fordítani. A kairosz szó szerepel itt, ezt többnyire úgy adjuk vissza:  idő, alkalom. De itt így kell értelmezni: a világ szokása szerint, ami a divat, ami fennforog, ami éppen van. S, ugye, micsoda krízis ez, ha az ember hozzáigazodik, ahhoz ami van, és aztán kiderül, hogy a halálhoz igazodott hozzá? Pedig azt mondják: ahhoz kell hozzáigazodni, ami most van! Nem akarunk ódivatúak lenni! És annyit halljuk egyébként is, hogy a keresztyénség valami avult dologgá lett, amit eltesznek a háziasszonyok a hűtőszekrénybe, mint valami avult szalonnavéget, aztán ha pörcöt kell csinálni a túrós-csuszára, előveszik és csinálnak belőle. Mondjuk, erre jó a keresztyénség. De mikor van túrós csusza? – Félévenként egyszer. Inkább igazodjunk. Azt mondja az apostol: emiatt vagytok halottak. Hozzáigazodunk ahhoz, ami a világban folyik, amit életnek neveznek, - és máris halottak vagyunk. Az apostol egyértelművé teszi, feketén-fehéren fogalmaz, kimondja, hogy tulajdonképpen így nem az életnek, hanem a halálnak engedelmeskedünk, az élet ürügyén. Vagyis nem az élethez igazodunk, hanem a veszendőhöz, az elmúlandóhoz, a halálhoz.
De nyomban egy másik krízis kerül ide elénk. Azt mondja az apostol a következő sorban: de Isten gazdag lévén, irgalmasságában nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, minket, akik halottak voltunk – ezt még egyszer kimondja – megelevenít együtt a Krisztussal, együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekbe a Krisztussal. Kihagytam egy beszúrást, hogy külön kitérhessek rá. A sorok között így kiált az apostol: ...megelevenített együtt a Krisztussal, kegyelemből tartattatok meg! Aztán folytatja: ...és együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekbe a Krisztussal. Sokan úgy magyarázzák ezt a helyet, hogy ezt talán egy későbbi szövegmásoló szúrta be ide. Ezt a felkiáltás, úgymond, megtöri a lendületet. Mert ahogy én olvastam, úgy lenne lendülete: titeket is, akik meg voltatok halva, megelevenített együtt a Krisztussal, Vele együtt feltámasztott, Vele együtt ültetett a mennyekbe. Ezért olyan tudálékosnak tűnik, betoldásnak, hogy: kegyelemből tartottatok meg. Én mégis azokkal értek egyet, akik szerint ez nem későbbi beszúrás, ezt bizony az apostol tudatosan veszi be a szövegbe, szándékosan tör egyet a beszéde ritmusán. Az apostol ugyanis ezzel egy krízist jelöl. És ez a krízis is végigkíséri az egész keresztyénség történetét,  mitöbb, végigkíséri az egyes keresztyén ember életét is attól a pillanattól kezdve, hogy élő hitre jutott és bemenete lett az Isten kegyelméhez, mert oda csak élő hittel lehet menni. Ha nincs élő hitünk, akkor legfeljebb csak sejtelmeink vagy információnk lehet Isten kegyelméről. Nos, a kegyelem első ízlelésétől kezdve az egész életünkön át kísér bennünket ez a krízis, hogy az új embernek meg kell küzdenie az óemberrel. Pál apostol beszél erről itt is és másutt is: vessétek le az ó embert! Sőt, egy helyen keményen mondja: öljétek meg földi tagjaitokat (Kol 3,5). Mert az nagy úr az óember, és szerfelett ügyes. Amikor eljönnek a hitnek nagy, lángoló pillanatai, az elfogadásnak, a megkegyelmezésnek a felemelő momentumai, akkor az ó ember félreáll, felszívódik, eltűnik. El is köszön tőlünk. Távoli vidékre költözik, megküldi a saját parte céduláját, meghív önnön temetésére – és mi ujjongunk a megtalált hitben, szárnyalunk az átélt kegyelemben, az Isten szeretetében. Ám krízis órán egyszercsak kiderül, hogy óember el se ment tőlünk. Ő fekszik az ágyamban, ő lapul a zsebemben, ő piszkálja a régi érzéseimet és az indulataimat. És ott van a késztetéseimben, a beidegezettségemben, hogy miképpen is kell élni. És nem hagyja magát. És újra meg újra előáll kedves szavával, a legfontosabb, döntő szóval, mindegyre azt mondja: nincs kegyelem. Nincs kegyelem, – érdem van. Meg kell szerezned Isten jókedvét, el kell érned kedvezését, ki kell csikarnod szeretetét. Rá kell venned Istent, ha nem másként, hogy legalább önmagáért megadja neked a jót és az üdvöt. Minden eszköz megengedett – csak egy nincs: kegyelem. Nincs az a véghetetlen gazdagság, amiről az apostol itt beszél, magasztalva Isten véghetetlen jóságát, végére mehetetlen gazdagságátl, mindent felülmúló kegyelmét. Ennek ellenkezője az óember beállítása: az ember megszerzi a jót, aztán jutalmazza önmagát, és kiosztja önmagának a prémiumot. Nemrégiben történt, hogy egy társaságban megalkottak egy önértékelési tesztet. Aztán ők maguknak kitöltötték, és annyira jól sikerült az önértékelésük, hogy rögvest, a nyári szabadság előtt föl is vették érte a prémiumot. De ezért kár volt a papírt pazarolni, meg a kérdéseket összeállítani! Óemberünk mindig vállon vereget bennünket – és odaköt a halálhoz. Mit mond az apostol? – Halottak voltatok, ti, akik hozzáigazodtatok a korszellemhez, az istenellenességhez... Azért szúrja be ide, hogy kegyelemből tartottatok meg, hogy megzökkentsen bennünket. Ti, akik halottak voltatok, vele együtt megelevenítettetek, vele együtt feltámasztottatok, vele együtt ültettetek a menyben  – kegyelemből, és csakis kegyelemből.
Itt érkezünk el a harmadik nagy krízishez, amelyre a bevezető felvetésekben utaltam. Az efézusi levél nagy mondandói: hogyan éljünk? mi az Isten jó életrendje? mért ne legyek tisztességes? mért legyek tisztességes? – és az összes többi nehéz kérdés azzal tetőzik, amiért az apostol tulajdonképpen az Efézusi levelet írja. Rómából írta a levelet, fogolyként börtönből. Már zajlik a pere. Ennek a pernek a végeredménye az apostol szempontjából kilátástalan. Érdemes a második Timótheusi levelet elolvasni, az egy személyes levél, s benne az apostol önmaga életét már lezárt életnek gondolja, megfutotta a pályafutását, elvégezte a szolgálatát, csak ez van hátra, hogy mártírhalálával megpecsételje a Krisztus igazságát. De ezt nem így látták az efézusiak. Az efézusiak ezt úgy látták, hogy az az apostol, aki őket – bocsánat, hogy így mondom – szép, tiszta erényekre tanította, szépen élni tanította, a halálból kijönni tanította, most világfelforgatóként vád alatt van. Meginog a hitük. Hiszen hirtelen kétségessé vált minden. Hogy van hát, s mi lesz, ha be fog állni az üldözés? Az üldözésnek sokféle formája van. Leginkább azt értjük rajta, és ilyet tapasztalt Magyarországon is a keresztyénség a kommunizmus idején, amikor akár bitófáig, börtönig, internálásig, állásvesztésig megy, fenyegetéseken, zsaroláson keresztül nyíltan és egyértelműen érvényesül. Ilyen sok helyen zajlik ma is a világban. Ezt élhették át az efézusi keresztyének is, –  lám, Pál apostol börtönben van, és ügyének halálos ítélet lesz a vége. Ez üldözés. De van az üldözésnek finom formája is, amit például mostanában látunk az Egyesült Államokban kibontakozni, az úgynevezett gender-politika kapcsán. Kitalálták, hogy nemcsak férfi és nő van, hanem vannak transzneműek és mindenféle más nemi identitások is, aki pedig ezt nem így gondolja, annak jaj! Azt megsemmisíti a média, annak a nyakára jogászokat küldenek, azt beperlik. A keresztyéneknek meg azt üzenik, hogy vagy fölszálltok a buszra, vagy átgázol rajtatok. Nincs mese. Igazodni – a kor folyásához, a kor szokásához, a világszellemhez. Ha nem igazodsz, átgázol rajtad. Nem tudom, érzitek-e ezt mély krízist? Mert ez már nem is egy harmadik, hanem egy mindent összefoglaló nagy krízisről van szó. Azt mondta az apostol a bevezető sorokban: ti is halottak voltatok, mert igazodtatok a korhoz, úgy jártatok, úgy éltetek. Most pedig azt halljuk itt a mi korunkban, nyíltan, egyértelműen: hogyha nem igazodsz a korhoz, akkor jaj neked! Hát mit válasszak? – kiálthatnánk –,  melyik halált válasszam, melyik megsemmisülést, melyik krízist, melyik drámát, melyik ütést? Mert úgy tűnik, nem marad más.
De hadd tetézzem még az efézusiak baját és a mi bajunkat is. Terhel bennünket a mi korunk közönyössége is, mondhatnám, szinte ez a legelviselhetetlenebb a keresztyének számára, –  a közönyösség. Mert megütnek, csak kikialakul bennünk az érzés, hogy mégiscsak mondtam valamit, hiszen kaptam érte egy pofont. Csak csináltam valamit, mert megszorítanak érte. Csak lehet nálam valami igazság, ha olyan feneketlen gyűlölettel gyűlölnek a szeretetemért. De mikor elmennek mellettünk... Készült egy felmérés néhány éve Németországban. Megkérdezték a lelkipásztorokat, hogy mi a legnagyobb lelki problémájuk. A döntő többség azt felelte: a fölöslegesség-érzet, az a tudat, hogy nincs rájuk szükség, hogy nincs szükség az egyházra. Azt, amit az egyház csinál, más is meg tudja csinálni. Ruhát, cipőt, pénzt gyűjteni a szegényeknek más is tud, megsimogatni a szomorú ember buksiját, más is tudja. De az evangélium nem kell! Mégsem ellentámadást kapnak érte, hanem, egyszerűen csak nem kell... A mai ember elsiklik előle az evangélium elől. Aztán még hozzáveszem azt a szellemi kiüresedést, ami a mai keresztyénséget jellemzi, mert szellemi kiüresedésben van a mai keresztyénség, – ez is a korhoz való hozzáigazodás. Ahogy butulnak a gyerekeink az internet előtt ülve napi 24 órát... és a valóság számukra most már csakis és kizárólag a facebook, már amit megenged nekik látni. És sorolhatnám az összes többit. És mint hallom, Magyarországon egyetemisták tüntetnek, hogy órára kell járni. Igaz, hogy csak a kötelező óraszám felét kell lehallgatniuk, de nekik ez is sok. Hát kérdezem én, akkor miért járnak egyetemre? De lassan a keresztyénség is így lesz, testvérek, adok valakinek egy kis karcsú könyvecskét, nem is olyan rafinált teológia, hanem egyszerű, világos szavak. És látom az elképedést, hogy jaj, olvasni kell? Nos, nem kell, gondolkozni sem kell, körülnézni sem kell, nem kell csinálni semmit - nyilván. Egy szellemi igénytelenség is megjelenik itt, vagy inkább kiüresedés.
És szólnunk kell a keresztyének morális csődjéről is -  egyen-egyenként is. Nem lehetünk mi büszke Bélák, akik fennen hordják orrukat, és oda állíthatják magukat valami piedesztálra és mutogathatják magukat, mint erkölcsi tökéletességek! Súlyos alkukat kötünk a szeretet nevében, és aztán akárhova fordulunk, a keresztyénség kapja innen-onnan a pofont. Hát mit lehet itt tenni? Csakis azt, amit az apostol itt leír. Ugyanis az, amiről az apostol itt beszél, az mind jövő idő. És abban van a keresztyénség egész titka, hogy a keresztyénség voltaképpen –igazi legmélyebb szellemi tartalma szerint – a jövőből érkezik. Mert mi azt az Úr Jézus Krisztust várjuk, akiről ezt mondjuk az apostoli hitvallásban, hogy venturus: eljövendő. S lészen eljövendő ítélni élőket és holtakat. Ahogy az Atanáziusz féle hitvallásban mondjuk: eljön az Ő országa, és nem lesz vége. Vagyis azok az aggodalmaink, amelyek teljesen áthatnak bennünket, és meghatározták egykor az efézusiakat is, azok a jelennek az aggodalmai, és a múltnak a terhei, – de maga a keresztyénség az valójában a jövő. És ezért van súlya Pál apostol felemelő szavainak: titeket is, akik halottak voltatok, együtt megelevenített – kegyelemből tartattatok meg! – , együtt feltámasztott, együtt ültetett a mennyekbe Krisztus Jézusban, hogy megmutassa a következendő időben kegyelmének mindent meghaladó gazdagságát, hozzánk való jóságában a Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által, ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez.
Elhagytad az első szereteted – ezt üzeni az Úr egy nemzedékkel később az efézusi gyülekezetnek. Sokszor ezt időrendben szoktuk érteni és magyarázni. Sok igehirdetést olvastam és hallottam erről, valahogy így: az első szeretet, az első szerelem, az igazi, amikor megismerjük Istent a maga igazi valóságában, beleszerelmesedünk, aztán kihűl bennünk ez a szeretet. De, kedves testvérek, az Istennel való kapcsolatunk azért nem egy ilyen unalmas házassági melodráma. (Két fiatal nagyon megszerette egymást, összeházasodtak, aztán jöttek a gyerekek, a gondok, a bajok, aztán már csak szeretgetik egymást, aztán elviselik egymást, aztán üzen az Úr Jézus Krisztus, hogy iszkiri, vissza a kamaszkori lángoló nagy szerelemhez.) Dehogy. Ami itt az első, az a kvalitást jelenti. A protosz (első) szó itt azt jelenti abszolút szubsztanciális értelemben, ami mindent meghatároz -  és ezért az az első az utolsó. Az az első, a Jézus Krisztusban való szeretet – az az utolsó, minden beteljesítő is. Én vagyok az első és az utolsó, az alfa és az ómega, mondja ugyanitt, a Jelenések könyvében az a Jézus Krisztus, akiben vele együtt megeleveníttettünk, feltámasztattunk, akivel együtt ültettetünk Istennek a jobbjára. Ő  mondja, nem az eleje, a kezdete felől, hanem a lényege felől nézve:  az a panaszom ellened, hogy az első szeretetet, az igazit elhagytad. Térj meg azért, és tudd meg, honnét estél ki. Innét. Innen: az Isten gazdag lévén irgalmasságában az Ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett (ez az első szeretet!) minket, akik meg voltunk halva a vétkek miatt megelevenített együtt a Krisztussal. Kegyelemből tartottatok meg! És együtt feltámasztott és együtt ültetett a  mennyekben Krisztus Jézusban, hogy megmutassa következendő időkben az Ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságában a Krisztus Jézusban. Térj meg!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Őszinte vallomással tartozom: nem szeretem a Jézus-filmeket. A filmrendezők többsége ugyanis valami szép, leginkább reneszánsz, vagy barokkos panorámát fest a filmen. Leginkább mindig az Utolsó vacsora beállítása jut eszembe. A rendező vagy Leonardo Utolsó vacsorájának a mintájára vagy valami barokk festmény szerint ülteti le a tanítványokat bíborban, bársonyban, kaftánban, totál-plánban. Nem gondolom, hogy ez egykor így történt volna. Vagy ha nem festményszerűen, akkor éppenséggel esemény-szerűen próbálja meg a rendező bemutatni Jézus történetét, de az esemény-szerűségekben elsikkad a Jézus életének drámaisága, főleg az, ami Őt a keresztig vitte. Mégis, hadd hivatkozzak most egy Jézus-filmre, amely igen jól érzékeltei velünk azoknak az eseményeknek a körülményeit, amelyeknek most egy részletét olvastam föl. Jeruzsálemben vagyunk, a virágvasárnapi bevonulás után, és az ekkor, egészen nagycsütörtök éjszakájáig, majd a Golgota keresztjéig történtek egyetlen egy, egészen jól behatárolható helyen, Jeruzsálemben, néhány négyzetkilométeren belül mennek végbe. A háttérben mindig ott van a templom, ott van Jeruzsálem piactere, ott van a Gecsemé-kert, a Heródes palotája, és vár. Komoly sűrítmény ez. Ezért, mindaz, ami virágvasárnaptól kezdődően elhangzik, össze is tartozik. De éppen ez indít arra, hogy a felolvasott Ige kapcsán olyan összefüggésekbe próbáljak betekinteni, erre hívlak benneteket is, amelyeket nem biztos, hogy azonnal meglátunk.
Az első összefüggés az, hogy akármi történik itt, akármit mond Jézus, akárhogyan mondja, immár egyenes út vezet a kereszthez. Ha Jézus szavait olvassuk, akár amit vitatkozás közben mondott, akár a jajszavakat, amelyeket az írástudók és a farizeusok fölött mondott, akár a jövendöléseket, akár a tanítványoknak mondott intelmeit – ezek is mind a kereszt felé mutatnak. Itt már élesen szemünkbe tűnik, amit majd a kereszten sem tesz meg, amikor a megfeszített latrok egyike azt mondja: ha Isten fia vagy, szabadítsd meg magadat, és ments meg bennünket is! –,  de Jézus nem menti magát. Most még beszélgetésekről van szó, ezért ezekre vonatkoztatva jobb így mondani: nem mentegeti magát. Minden szavával, minden mozdulatával arra tart, amiért az Atya küldte, és amit vállalt: az üdvözítő kereszt felé.
Ennek a nagy összefüggésnek a fényében tesszük fel a második kérdést: hogyan függ össze a szegény asszony perselyezése kapcsán mondott jézusi szó és a közvetlenül utána mondott buzdítása a tanítványoknak, a bekövetkezendő üldözések megjövendölése? Látszólag a kettőnek nincs semmi köze egymáshoz, sőt, mintha valami törés lenne itt az elbeszélésben: mintha az a példálózás, amit Jézus az özvegyasszony adakozása kapcsán elmond, inkább még az előző szakaszhoz tartozna, ahol Jézus jajszavakat mond az írástudók és a farizeusok fölött, és éppenséggel ezzel a példálózással fejezné be. Azt mondja: oltalmazzátok meg magatokat az írástudóktól,  akik hosszú köntösökben járnak, szeretik, ha köszöntgetik őket a piacon és előre ültetik őket a gyülekezetben (látom, ma nem sok farizeus van itt a templomban, nem ül elöl senki), a lakomákon a főhelyekre tartanak igényt, de ők azok, akik az özvegyek házát felemésztik, színből hosszan imádkoznak, ők súlyosabb ítélet alá esnek.  Fölemésztik az özvegyasszonyok házát, vagyonát, az életét.  És utána következik ez a jelenet: megáll Jézus, és ahogy Márk evangélista leírja, nézi az embereket, hogyan tesznek adományokat, ajándékokat a templomi perselybe. Amit ebbe a templomi perselybe tettek, az a templom épségben tartását szolgálta, szó szerint így lehetne fordítani tehát: a templomi javakhoz, a templomi kincsekhez járultak hozzá az istentiszteleten résztvevők. Jézus kifigyeli, hogy egy szegény özvegyasszony éppen csak két fillért vet a perselybe. És rögtön példálózni kezd, hogy: ez az asszony többet adott, mint a gazdagok, mert a tehetősek a fölöslegükből adtak, ő pedig mindenét, amije volt betette a perselybe. De hogy ez a példálózás kizárólag a képmutató farizeusokról szólna, nem tudom megmondani, hiszen voltak szegény farizeusok is, és voltak gazdag özvegyasszonyok is. Inkább a szó számít, amit Jézus mond: mindent. Két fillért vetett bele, ez alig valami, de Jézus azt mondja, hogy többet adott, mint a többiek, mert a végső mérlegen mindent belevetett. Valami – több – minden. Ezt látni, ehhez Jézus szeme kellett.
A templom javaihoz adta hozzá az özvegyasszony az egész életét. A görög kifejezés ugyanis az élet szót hordozza itt: biosz – a vagyonra is alkalmazva, azt jelenti, ami az emberé és amiből fenntarthatta az életét, az volt a vagyon, amivel rendelkezett, amiért megdolgozott, ami járt neki, és amit szabadságában állt elhasználni. A szegények esetében ez nem volt nagy szabadság, mert puszta életük fenntartására költötték. De az özvegyasszony a templom javaihoz adta, amije csak volt.  Aztán, kijőve a templomból hallja Jézus (ahogy Márk evangélista leírja) a tanítványok szavát: nézd, micsoda épület ez, mennyi ajándék, mennyi adomány van benne, milyen szép kövekkel, milyen ajándékokkal van felékesítve! És ekkor kezd el Jézus arról szólni, hogy eljön majd az idő, amikor elpusztul a templom. Ez be is teljesedett, erről már szóltam a múlt alkalommal is. Vespasianus és Titus császár elfoglalták Jeruzsálemet és nemcsak a várost, hanem a templomot is lerombolták. Azóta sem épült meg a jeruzsálemi templom. Elpusztul tehát a templom.
És e kettőt kell most együvé tenni. Vajon, miért nem azzal példálózott Jézus, az adakozókat, köztük a szegény özvegyasszonyt is, meg a képmutatókat is látván, tehát a szegényeket is, a gazdagokat is látván, miért nem példálózott így: látjátok, ez a szegény özvegyasszony mindenét beletette a perselybe, és többet tett bele, mint mások,  – de minek tette bele? Itt kő kövön nem marad, mindez el fog pusztulni. A sok ajándék, amit évszázadok során a kegyes hívő lelkek felhordtak az Úr házába, hogy ékes legyen az Isten háza, hogy szép legyen a templom, és méltó körülmények között dicsőítsék az Istent, nos, ez a külsőség meg fog semmisülni.
Azért nem mondja ezt Jézus, mert egy mélyebb vonatkozást akar itt megmutatni, nevezetesen azt, hogy az adakozásnak, pontosan úgy, ahogy azt a görög biosz szó kifejezi, az élethez, az egész élethez van köze. Itt nagy döntések forognak, nem az épületről van szó. A jeruzsálemi templom elpusztult a babilóniai fogságkor, aztán újraépült. Szinte teljesen semmisült a Makkabeus háborúk idején és aztán Heródes újra-építette. Egy épületet le lehet rombolni és újra lehet építeni, egy épületre el lehet mondani, hogy kő kövön nem marad, aztán valamit összegyűjtünk a maradékából, és megépítetjük. A kérdés azonban ez: az életünkkel mi lesz, velünk mi lesz, az Istent-keresőkkel, Istenhez fohászkodókkal, Istenben bizakodókkal, Isten gyermekeivel, velünk, velünk mi lesz?  Ez a nagy kérdés és ez a nagy összefüggés is.
Mi több, azt is mondhatom, hogy amikor Jézus állhatatosságra buzdítja a tanítványait, ezt mondja (a 19. versben): ti a béketűrésetek által fogjátok megnyerni lelketeket. Ezt itt úgy is lehetne fordítani, hogy:  állhatatosságotok által. A görög hüpomené szó áll itt, az pedig azt jelenti, hogy az ember ott marad, ahol van, elhordozza azokat a terheket, amiket rátett a sors. Kitart, megmarad – ezért mondja a Zsidókhoz írt levél is, hogy Jézus elhordozta a keresztet, alatta maradt a keresztnek, ezért példálódzik Jakab apostol Jób állhatatosságával és hosszútűrésével. Ez a szó tehát, hogy állhatatosság vagy béketűrés, vagyis a dolgok elszenvedése vagy a sorsunkban való megmaradás, ez az egész életünkre vonatkozik.
Vagyis az az özvegyasszony, aki mindenét, az egész életét beveti – szépen mondja Jézus –, nem azt a két fillért tette bele, hanem az egész életét. Ő maga van benne egészen mindabban, amit az istentisztelet, az Isten-követés, az istenszeretet, az Istenhez tartozás, az élet és az üdvösség jelent. Mikor Jézus a templom pusztulásáról beszél, a tanítványok nyomban megkérdezik, hogy mikor lesz ez, mikor fog ez bekövetkezni? Azt mondja Jézus, hogy előtte még nagy próbatételek lesznek, és ezek a tanítványoknak fognak rettenetes nehézségeket okozni. Igen, tudjuk, jó lenne úgy tanítvánnyá lenni, Krisztus-követőnek lenni, hogy olvasva a Szentírás jövendöléseit, példálózásait mi mintegy kívülállóként összenézünk és bólogatunk, és azt mondjuk, lám, beteljesedett! Valamikor régen, valahol jó messze tőlünk. Igen, ha az ember istentelenkedve él, ítéletet von magára, ha egy nép háborúba kezd, veszedelmet von magára, ha egy nép hátat fordít Istennek, Isten is hátat fordít neki – ezek rendre be szoktak teljesedni. Olvasunk erről már a Bírák könyvében is.  De hogy mi mindezt valami biztonságos lelki-szellemi magaslatról nézzük, kommentáljuk, és mindez csak arra szolgáljon, hogy még jobban megerősödjön a hitünk és az a meggyőződésünk, hogy a Szentírás minden szava igaz...? Éppen sokszor inkább fordítva van a dolog! Amikor a Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért (ott is a hüpomoné szó áll: hüpomonéval, állhatatossággal, elszenvedéssel, semmit fel nem adva fussuk meg a küzdőtért!), hozzátoldja: mi, akiket a bizonyságoknak nagy fellege vesz körül És ott a mártírokról beszél, akik életükkel és halálukkal már megdicsőítették az Úr Jézus Krisztust;  ők a szentek közössége, akik már nincsenek velünk, mert mi még küzdőtéren vagyunk, de mintegy felleg körbe vesznek  minket, míg a magunk pályáját futjuk. Tehát nem mi vagyunk a nézőtéren. És nem az elveszett világ fut valami halovány reménység után. Mi vagyunk a küzdőtéren. Ráadásul, Jézus azt is hozzáteszi, hogy nem lesz kellemes ez a küzdelmünk. A Zsidókhoz írt levél valóban sok nagy és erős bizonysággal buzdít bennünket, amikor a 11. részben felsorolja a hit hőseit,   akiknek élén a mi Urunk Jézus Krisztusunk áll, aki elszenvedte a gyalázatot, elhordozta a keresztet, aki száját nem nyitotta szóra, aki, mint látjuk itt is, néhány nappal a Nagypéntek előtt sem menti és mentegeti magát, hanem az üdvözítő válsághalálra készül.
Igen, kitartással kell megfutnunk a hívő élet pályafutását, és ehhez hozzá kell számítanunk azt, amit, Jézus itt mond, a 21. rész verseiben: tökéljétek el szívetekben, hogy nem gondoskodtok előre, hogy mit feleljetek védelmetekre. Elárulnak titeket szülők és testvérek és rokonok és barátok is, és megölnek némelyeket ti közületek és gyűlöletesek lesztek mindenki előtt az én nevemért. Ezt mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk: gyűlöletesek lesztek az én nevemért. Ezt értjük.  A szó folyamatot jelöl: gyűlöletesek lesztek. Mindig úgy kezdődik, hogy mérlegre tesznek bennünket, mert önmagától gyűlölet nem támad. Ha valaki nem tetszik, arra azt mondjuk: viszolygunk tőle, vagy undorodunk tőle, vagy helytelen kifejezéssel azt mondjuk: hogy antipatikus, vagyis nem szimpatikus, nem tetszik nekünk. A gyűlölet azonban jelzi, hogy már döntés született, mérlegeltünk, vagyis valakihez vagy valamihez képest más valakit, valamit háttérbe tesznek. Valaki immár kevésbé fontos, kevésbé kedvelem, kevésbé ragaszkodom hozzá, kevésbé értékes. Ha elolvassuk a keresztyénüldözések történetét, vagy ha beletekintünk a mai, 21. századi keresztyénüldözésekbe, csak megdöbbenhetünk azon, hogy ezek valahogy mindig így kezdődtek, valóban. Sosem azzal kezdődött a keresztyének üldözése, hogy azonnal kapták a pofont. Nem úgy indult, hogy a Krisztus gyermeke kijelentette: ego sum christianus,  – aztán nyomban vitték is börtönbe, vérpadra. Hanem az üldözés mindig finom megkülönböztetéssel kezdődik: igen, keresztyén vagy? – de ugye, tudod, nem ér az olyan sokat, mintha ilyen vagy olyan lennél. A Krisztust követed? – nem tudod, hogy ez egy ódivatú valami! A Krisztust követed, a Názáretit, nahát, te is beálltál a rabszolgavallás követői közé (ahogy a 19., 20. században gúnyolódtak, amikor  a keresztyénséget rabszolgavallásnak titulálták). Vagy éppen ellenkezőleg: ha te keresztyén vagy, csak tudd, az elődeid csinálták az inkvizíciót meg a vallásháborúkat, ők gyújtottak máglyát meg hazudoztak itt össze-vissza a történelem során!  Vagyis éreztetik velünk, hogy valakihez vagy valakikhez képest már kevesebbek vagyunk, már egyáltalán nem vagyunk olyan fontosak, már nem ér annyit a keresztyén létünk. Az intenetes újságokon hiába keresitek, hogy van-e külön rovat a keresztyénség, a vallás, az egyházak számára. Nem találtok ilyet. De ha megkeresitek az „életmód” rovatot, ahol a horoszkóp, az arcbőr-frissítő esti uborkakrém, a narancstea és a tartós befőtt készítés titkai olvashatók, ott találtok esetleg valamit a vallásról. Illetve, most már ott sem nagyon. A cipőfűzőkötés művészete többet ér ma már, vagy érdekesebb, vagy nagyobb reklámfelületet biztosít, mint élet és halál ügye. Tehát a keresztyénség – és ezen a krisztusi életet értem – előbb valami érdekes dologgá válik, aztán már kevésbé érdekes, aztán ezoterikus. És ha jönnek a keresztyének, hogy akarnának ebben a világban valamit, akkor máris bosszantóvá meg idegesítővé lesznek, és akkor jön ez első ütés. Akkor támadnak repedések, és akkor válnak valósággá Jézus súlyos szavai: elárulnak titeket szülők és testvérek is, rokonok és barátok is és közületek majd megölnek némelyeket. És majd üldözni fognak titeket, tömlöcökbe, királyok, helytartók elé visznek az én nevemért. És gyűlöletesek lesztek az én nevemért. Igen, mindig ez a tét, kedves testvérek: az Ő nevéért!
Amikor – és erről is szólni kell itt – a keresztyén közösségek elsikkasztották a Krisztus nevét, vagyis valami mást tettek a helyébe, akkor nagyon könnyen meg lehetett egyezni a világgal. Tehát csakis a Krisztus nevéről van szó, mindig az a tét, mindig az az érdekes.  Éspedig azért, mert az ember szívének ős-televénye, ős-késztetése, ős-akarata (és ebből kultúrák és civilizációk sarjadnak, világot megmozgató nagy erők támadnak), hogy elrendezzük Istennel a dolgunkat. Másképp szólva, hogy megváltsuk magunkat. Megváltsuk magunkat a gyönyörűségek felépítésével, vagy éppen aszkézissel, megváltsuk magunkat önmegtagadással, misztikával, vallásos praktikákkal. Ki ez a Krisztus, akinek kereszthalála és feltámadása mindez meghozza az ős-akaratunk ellenére – csattan a kérdés? Mert Róla beszél az egész Újszövetség, és az evangélium hirdetésének ez is része, nem pesszimizmus, hanem tény, hogy nem tudod önmagadat megváltani. Nem tudod magadat a hajadnál fogva kihúzni a mocsárból. Elveszett vagy. Az a kegyelem, amit Isten Krisztusban ajándékoz. És mindaddig, amíg az ember csak egy csipetnyit is hisz abban, hogy majd ő maga elrendezi a dolgát Istennel, addig a Krisztus keresztje botrány és bolondság. És akik ennek a botránynak és bolondságnak az erejében élnek, azok gyűlöletesek lesznek. Csökkent értékűek. Ami pedig csökkent értékű, azt félre lehet tenni, az ne akarjon itt semmit; ami csökkent értékű, azt hamarosan oda lehet áldozni, bűnbakká lehet tenni, királyok ítélőszékei elé lehet vinni, és szülők, és testvérek, és rokonok, és barátok is azt fogják mondani, hogy ezzel valami baj van, félre vele.
Jézus azt mondja: ne aggodalmaskodjatok, sőt, tökéljétek el magatokban, hogy azon az órán szabadok lesztek. Mert az a titka az Istennel való létünknek! Hadd hivatkozzam most, ebben az összefüggésben az özvegyasszony szép mozdulatára,  – az a titka az Istennel való létünknek, hogy ha letettük (belevetettük) az életünket az Ő kezébe, megmentő oltalmába, akkor megkapjuk a vezettetést is Tőle. Nem lehet itt előre készülni. Sok hitvédő munkát olvastam végig, fantasztikus gondolatok, felépítményeket láttam, szellemi utakat jártam be. Egy kandalló mellett pipázva, beszélgetve, szépen, kellemesen, komótosan. De amikor vád alatt van az ember, amikor ráborítanak mindent, amikor kategorikusan csökkent értékűnek jelentik ki, nem utálatosnak, undorítónak, kellemetlennek – gyűlöletesnek, olyannak, akihez képest minden más többet ér, akkor a mi hitvédelmi érveink mind porba hullanak. Jézus azt mondja, azt kéri a tanítványaitól, hogy tökéljétek el a szívetekben, hogy nem gondoskodtok előre, hogy mit fogtok mondani, mert az már megint az önmegváltásnak, az önszabadításnak lenne az eszköze. Majd ott, abban az órában, abban a helyzetben a Szentlélek megmondja nektek, hogy mit kell mondanotok. Lehet, hogy a Szentlélek azt mondja: ne mondj semmit, ahogyan Pilátus megrökönyödve és meghökkenve kérdezte Jézust, amikor bevitték hozzá: te semmit sem szólsz a magad mentségére, hát nem tudod, hogy hatalmamban áll tégedet kiszabadítani és elítélni? (Jn 19,10) És Jézus hallgatott. De ha kell, megadja a Szentlélek azt, amit megadott Pál apostolnak, amikor Festus előtt bizonyságot tett Krisztusba vetett hitéről és azt mondja Festus: - Bolond vagy te, Pál, már-már engem is szinte keresztyénné teszel (ApCsel 26,24). Tökéljétek el – mondja Jézus – hogy szabad gyermekek lesztek, mert ez a Krisztushoz tartozásnak a lényege, és ha valamit, akkor ezt akarják tőlünk elvenni.
És végül azt mondja Jézus a tanítványainak mondott buzdításában: ti béketűrésetek által nyeritek meg a ti lelketeket. Jézus ezt a szót, amit idéztem az előbb görögül (hüpomoné) egyetlen egyszer mondja, itt, ahogyan Márk evangélista is idézi Jézusnak ezeket a szavait. Vagyis ez az Ő esetében egy minősített szó. Egészen fontos, különleges, drámai. Mert ő maga megélte. És hogy mit jelent ez akkor, amikor béke van, akkor, amikor nem áll be sem mérlegelés, sem megvetés, aminek a vége a keresztyének hol nyílt, hol rejtett gyűlölete, arra is van egy szép Igénk. Amikor  12 éves Jézus szülei elvégezték Jeruzsálemben a zarándokok szertartásait hazaindultak a názáretiekkel. De - így fordítjuk a régi Károlival – Jézus visszamaradt a templomban, ahol az írástudókkal az Isten titkairól beszélgetett. A szülei kétségbeesetten keresték, aztán megtalálták a templomban. Ez a szó, hogy visszamaradt, ugyanaz, amiről eddig beszéltem. Ott maradt. Helyben maradt. Nem tett egy tapodtat se. És amikor édesanyja, Mária, kétségbeesetten mondja neki, hogy fiam, miért tetted ez velünk? – akkor azt feleli Jézus: hát nem tudjátok, hogy nekem az én Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom?! Azért maradt ott.
Most hadd használjam befejezésül ezt szót: visszamaradt. Olyan sokat mondják nekünk, keresztyéneknek: ti visszamaradottak vagytok, ti még a múltban éltek, a régi dolgokban éltek. Hol van már az? Keresztyénség, vallás, egyház? Az egyik napilapban, amely egyébként polgárinak titulálja magát, egy szinte ujjongó tanulmányt olvastam arról, hogy csappanóban van a keresztyénség befolyása Európában. Már szinte nincs is befolyása a keresztyénségnek. Mert korszerűtlen a keresztyénség. És így tovább Lám, Jézus visszamaradt. Maradj vissza te is. Tökéld el. Tökéld el, hogy nem készülsz arra az órára, amikor ítélőszék elé visznek. Arra tökéld el magadat, hogy az Atyánál maradsz, arra tökéld el magadat, hogy az életedet az Ő kezébe adod át, arra tökéld el magadat, hogy nem fontolgatsz előre. Hiszen Jézus azért jött, hogy visszavezessen bennünket az Atyához, áldó közelségébe, szeretetébe, hűségébe, hogy megajándékozzon bennünket az Isten-gyermekséggel, hogy minden helyzetben azt tudjuk mondani másoknak: hát nem tudjátok, hogy nekünk, nekem, az én Atyám dolgaival kell foglalatoskodnom.
Ámen

Könnyekre fakadt Jézus. Amikor virágvasárnapon Jeruzsálembe, a városba tartott, könnyekre fakadt, és sírt a város fölött. Elsiratta. Három helyen olvasunk arról, hogy Jézus sírt. Sírt a Gecsemáné-kertjében, amikor tusakodott az engedelmességéért, ahogy tanítványainak mondotta: szomorú az én lelkem mindhalálig. Úgy sírt ekkor (más helyen mondja ezt a tanítványainak), mint amikor a vajúdó asszony szül és sír fájdalmában, aztán ez szomorúsága örömre fordul. Sírt Jézus akkor, amikor Lázár barátja sírja előtt megállt, és közölték vele, hogy immár harmadnapja halott, akkor – ahogy János evangélista mondja – könnyekre fakadt Jézus. És sír most, Jeruzsálembe menve, sír a város fölött, elsiratja prófétai sírással – és jövendöl felőle. Mintha embernek mondaná: „jönnek majd napok, amikor ellenségeid körevesznek, palánkot építenek, mindenfelől megszorongatnak, földre tipornak téged, és fiaidat tebenned. És nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted meg meglátogatásodnak idejét.” A történészek szerint Jézusnak ez a jövendölése pár évtized múlva beteljesedett, amikor egy lázadás után először Vespasianus, majd Titus császár körbevetette Jeruzsálemet, palánkot épített körülötte, elfoglalta a várost, leromboltatta, és római szokás szerint sóval hintette be. Kő kövön nem maradt. De azt is látnunk kell, hogy amikor Jézus ezt a prófétai szót mondja, és kimondja ezt az ismerős szót is: meglátogatás napja – akkor nemcsak prófétai szót mond, és ez vezeti el hozzánk ottani szavát. De beszéljünk először a prófétai szóról.
Talán Jeremiás prófétánál találjuk a kifejezés eredetét: meglátogatás napja. A próféta egy alkalommal (9. rész) azt rója fel népének, hogy Isten egykori jótéteményeinek emlékei mögé rejtik hamis magabiztosságukat, de ez hamar szét fog porladni a meglátogatás napján. A próféta szinte megzavarodva keresi a szavakat. Ki az a bölcs, aki megfejti ezt?   – mondja. Ki az, egyáltalán, aki megfogalmazza mindazt, ami történik? És miért történik  ez a nagy összeomlás? – És itt használja ezt a szót: meglátogatás. Isten haragját jelzi vele, amikor felrobban a történelem, amikor áthatolhatatlan és életveszélyes rengetegbe sodródunk, amikor nincsen fölülnézeti lehetőség. Úgy könnyű, ha az ember fölülről, valami magaslatról nézi a történelmi dolgokat. Milyen egyszerű, például, amikor egy történelmi filmet nézünk és a rendezés jóvoltából mintegy a magasból látjuk az összecsapó seregeket, a harcot. De aki ténylegesen benne van a sodrásban, szemtől szembe kell küzdenie, az nem lát el, csak két emberig vagy addig se, és úgy kell harcolnia és az életét megóvnia. A 20. zsoltár azt mondja: zászlót lengetünk a mi Urunknak. És ha nincs már zászló? Ez már az Isten haragja, a meglátogatás napja, a közvetlen életveszedelem, amikor megszűnik másik meglátogatás! Mert  a meglátogatás szó igazi jelentése: gondoskodás, odafigyelés, törődés.  A régi alexandriai atyák, amikor héberből görögre fordították az Ószövetség könyveit, így adták vissza ezt: episzkopé. Átveszi ezt Lukács evangélista is és Pál apostol is. Például, egyszer azt olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben (ApCsel 21,15), hogy amikor egyszer az hajóra szállt apostol, várnia kellett, amíg a kormányos mester mindent ellenőrzött a hajón. Hogy ugyanis minden rendben van-e a fedélzeten, meg vannak-e csomózva a vitorlakötelek, felkészültek az útra. Egyfajta felügyelet ez. A magunk életéből is hozhatunk példát: amikor megszűnik az a biztonságunk, hogy minden a helyén van, mindent szemmel tarthatunk (szószerint ez az episzkopé: látni, és aztán egyszerre csak rá kell döbbennünk, mint a múlt heti terroreseménykor, amikor mise közben meggyilkoltak Franciaországban egy papot, vagy mint amikor Nizzában a tengerparton belehajtottak az ünneplőkbe vagy amikor a kávéházak teraszain üldögélőket lemészárolták, vagy amikor egy bevásárlóközpontban lövöldözni kezdtek ártatlanokra, hogy háború van. Ahhoz voltunk hozzászokva, hogy a háború messze van tőlünk, híradókban hallunk róla, felülnézetből látjuk, tudjuk mérlegelni az állását, az eseményeit, most pedig, ami történt, olyas valamihez hasonlít, mint amikor a második világháborúban a magyar bakák elmentek messzire, az orosz frontra, minden messze volt, de aztán megjelentek Budapest fölött a bombázók. Front nem volt, közvetlen harcok nem voltak itt, ám az ellenség terrortámadásai egyszerre csak olyan a közelségbe hoztak mindent, mint amikor az ember benne van a csata sűrűjében.  Ott pedig nincsen magaslat, nem leng a zászló, nem mutatja senki az utat és nem tudja, hogy mi történik a következő pillanatban. Erről beszél Jeremiás próféta.
Ez azonban, mondom, megfordítása ennek a szép szónak, hogy meglátogatás! Más történeti vonzatban olvasunk erről. Mózes 2. könyvének negyedik részben azt olvassuk, hogy Isten meglátogatta népét és megtekintette nyomorúságukat. Ott Egyiptomban, a rabszolgaságban. Úgy kezdődött, hogy fölkiáltott a nép a nyomorúságban (2Móz 3,7), a rabszolgaságban annak a tudatában, hogy halálra vannak ítélve, és egyen-egyenként fogják őket levadászni és megsemmisíteni, mert kiirtásra ítélték őket. Isten pedig meglátogatta népét, és meghallgatta népét. Aztán itt a lényeges és döntő mozzanat. Hozzáteszi: és az Ő népe odahajolt Istenéhez és engedelmeskedett Neki. Vagyis az a meglátogatás teljessége, amikor Isten népe kiöntheti panaszát. Mindent ki kell önteni, mindent el kell mondani, mindent panaszba kell hozni. Nemcsak a pillanatnyi szorongattatást, nemcsak azt a kétségbeesést, s hogy arra nézve mit tanácsol Isten, milyen magatartást öltsünk magunkra, hogyan nyugtassuk meg magunkat. Igen,  kétségtelenül van az Istennel való kapcsolatunknak ilyen oldala is, és ebben gyakoroljuk is magunkat és jól is tesszük. Ez a hitünk terápiás vonatkozása. Az Ige megbátorít, az Ige elrendezi a sorokat, Isten Szentlelkének ereje begyógyítja a sebeket, nyugalmat és békességet áraszt az életünkbe, bátorságot ad az élethez. Ebben Isten gyermekei minden időben gyakorolták és gyakorolhatják magukat. De amiről Mózes 2. könyve beszél, a nagy szabadítás kezdetéről, az azt is jelenti, hogy a meglátogatáskor mindent oda kell vinni Isten elé, nemcsak azt, ami éppen fáj, nemcsak a – és elnézést, most már tényleg ki kell mondanunk a legutóbbi idők eseményeinek a fényében –,  nemcsak a bibit, amire majd anyuka ráfúj, és nem már fáj, hanem oda kell vigyük az egész világ minden gondját és baját, oda kell vigyük alázatban azt is, hogy tudtuk – hiszen tudtuk –, hogy  a nyugati civilizáció évtizedek óta háborúban áll, de nem törődtünk vele. Igen, ezek az újabbkori háborúk messze voltak tőlünk, nem érintettek minket, magyar katona kevés jött haza ólomkoporsóban; és most, amikor a hátországban az ellenség terrorakciókat követ el, akkor kétségbeesünk. És eshetünk is kétségbe, mert a háború, ahogy Jeremiás mondja, és ahogy Jézus is mondja, az a fajta meglátogatás, amikor elvesznek a távlatok, amikor ki-ki azt éli át, hogy a saját puszta léte, megmaradása a nagy kérdés. És ekkor már nem elég a kétségbeesés gyógyítása...
Van továbbá a meglátogatás szónak egy harmadik vonatkozása is, de ezt már nem a próféta, és nem a történetíró mondja, hanem a zsoltáros, a bölcs. A 8. zsoltár egyik szavát úgy is lehetne fordítani, így fordítjuk, hogy kicsoda az ember? – kiált fel a zsoltáros – hogy gondod van rá (Zsoltár 8,5). És ezt így is lehetne fordítani: kicsoda az ember, hogy meglátogatod? Fölé hajolsz, áttekinted a dolgait, megnézed az életét, ahogyan a kormányos-mester áttekinti a hajót vitorlától a hajó fenekéig, hogy minden a helyén van, kifuthat a hajó, biztonságban elindulhat!? Kicsoda az ember - kérdezi a zsoltáros – hogy gondod van rá, hogy meglátogatod, hogy megajándékozod, hogy megkoronázod, hogy élettel töltöd be, hogy megáldod javaiddal, hogy bőséget hozol rá!?
Aztán a meglátogatásnak mindhárom vonatkozása, a rettenetes oldala, a szabadító oldala és ez az áldó valósága összesűrűsödik abban, amit Zakariás énekében olvasunk, aki ujjong a Messiás születésén és azt mondja, hogy meglátogatott minket a naptámadat, fölénk magasodott Isten áldó dicsősége, az Úr Jézus Krisztusban (Luk 1,78). És erről beszél most Jézus ott, Jeruzsálemet siratva. Még ezt is hozzá kell tennünk, amit Máté evangélista idéz: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak összegyűjteni, mint a kotlós a csibéit, de te nem akartad (Máté 23,37). Jézus Sír Jeruzsálem felett és azt mondja: földre tipornak, mert nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét.
Mi ez az idő? Még ennek a jézusi szónak a fényében erről is kell szólni. Mit jelent ezt  az időt felismerni, hogyan kell azt felismerni, egészen pontosan: hogyan kell felismerni – , ezt mondja el Jézus. Éppen úgy, ahogyan régen, a zsidók ott Egyiptomban, a rabszolgaságban, amikor már elrendeltetett, hogy minden fiúgyermeket meg kell ölni, és népet ki kell irtani – ekkor ők felkiáltottak. Fölkiáltott a rabszolga az elhordozhatatlan terhek alatt, fölkiáltott az édesanya, akinek vesztőhelyre vitték a gyermekeit, fölkiáltottak a családok, hogy elveszett a jövendő, fölkiáltott egy egész nép, mert nem tudták és nem értették, miért történik ez, – vagyis kimondták azt, ami van. A fölismerésének ez az első és talán mindent átható mozzanata: ki kell mondani azt, ami van. Ki kell mondani itt a 21. században, hogy mi van Európában, mi van a nyugati civilizációban, mi van a világon. És ha ezt kimondjuk, akkor ezzel jelezzük, hogy nem az egyes ember saját gondja, magánbaja, privát-nyűge számít, mert ez a meglátogatás nincsen kimetszve az életidőnkből, a sorsunkból, a helyzetünkből. Éppen ellenkezőleg, egészében benne van és áthatja azt.
Ki kell mondanunk tehát a védtelenségünket is, mert ha jól értjük Jeremiás szavát, aki Isten haragjának meglátogatásáról beszél, akkor ennek az ellentéte is igaz. Az Isten kegyelmes meglátogatása visszavonattatott tőlünk, elvétetett tőlünk az, ami a védtelenséget jelentette. Jeruzsálem, Jeruzsálem – mondja Jézus, eljönnek a napok, amikor körbe vesznek, palánkot építenek, megszorongatnak, földre döntenek, fiaidat is földre döntik és kő kövön nem marad. Ez teljes kiszolgáltatottság, védtelenség. Semmivé lesz, amivel védte magát az ember, leomlanak a kőfalak, amit évszázadok során felhalmoztunk, a tradíciók, a hagyományok, a szokások, a jogok, a törvények, a jó élet, a szabadság és sorolhatnánk, – egyik a másik után fog ledőlni. Ki kell ezt mondani.
Másodszor, ki kell mondanunk Istentől való elidegenedettségünket is. A nyugati civilizáció, amely évszázadokon, évezredeken keresztül élvezte a jézusi szóból áradó áldásokat, a világosságot, a bölcsességet, az Istenhez vezető út szép titkát, nem csak élt, hanem vissza is élt ezekkel az áldásokkal. Mintha Jézus éppen ezt demonstrálná ott, a szent város kapujában. Lukács evangélista igen szorosan, minden átmenet nélkül mondja: miután Jézus elsiratta Jeruzsálemet, bement a templomba, és elkezdte kiűzni azokat, akik adtak, vettek a templomban. Jézus Jeremiás prófétát idézi: az én Atyám háza imádság háza, ti pedig latrok barlangjává tettétek. Ki kell mondanunk, ha elidegenedtünk az isteni élettől, ha az evangélium már nem életformáló erő, ha már nem hagyjuk, hogy (régi szép magyar szóval) testestől-lelkestől belealakuljunk, beleformálódjunk a krisztusi életbe, bele. Ki kell azt is mondani, hogy ennek a mi védtelenségünknek és elidegenedettségünknek, az is az oka, hogy jóideje már – ki tudja, mióta: húsz éve, ötven éve, száz éve? –  a keresztyénség csak afféle hobbi lett a számunkra. Passzió, amiért ugyan áldoz valamit az ember, mert a hobbiért sokatis  odaad, ha fontos neki, de csak passzió. És nem passió. Ki kell mondanunk, hogy elveszett számunkra Jézus Krisztus halálának, feltámadásának legmélyebb értelme, éspedig az, hogy békességet szerzett nekünk Istennél, hogy mi is elfogadjuk a Krisztusban fölajánlott isteni megbékélését. És aztán azt is ki kell mondanunk még, hogy igen, Istennél van az irgalom. Amikor Jézus azt mondja: Jeruzsálem, Jeruzsálem, hányszor akartalak összegyűjteni, mint kotlós a csibéit, akkor a régi zsoltárversre utal: szárnyaidnak árnyékában rejts el engem (Zsoltár 17,8). Hányszor akartalak összegyűjteni, de te nem akartad. Most ki kell mondanunk, hogy Istennél van az oltalom, és Istennél van az irgalom. Mert nincs hátország, ha háború van. Az újkori modern háborúk irgalmatlan logikája az, hogy ha háború van, akkor mindenütt háború van, akkor totális háború van, nem a frontvonalakon feszül egymásnak ellenfél és ellenfél, hanem teljesen ellenség az az ország is, ahonnan jöttek vagy mentek a katonák, Európából, Amerikából. És az ellenség ott is támad. Ha háború van, nincs többé békés polgári világ.
S mégis, a jézusi szó, a jézusi siratás, talán éppen olyan, mint amikor a tyúkanyó kétségbeesetten gyűjtené össze a csibéit. Talán ez a jézusi sírás az a vészjelzés, ahogyan a kotlós jelzi a csirkéinek, hogy veszedelem van. És ez – csodamód – a vészjelzés fölülről jön, Krisztustól jön. Attól a Krisztustól, akinek eljöttéről Zakariás ezt ujjongta: meglátogatott bennünket a naptámadat! Attól a Krisztustól, aki mint a Szentháromság második személye, mint Isten szabadító ereje, eljövendő nagy ígérete már ott van a nagy egyiptomi szabadításban. És ott van Jeremiás sírásában is, a zsoltáros ámulatában is, ott van az egész szent történetben. Ő a mi episzkoposzunk, Ő a mi vezérünk, királyunk, prófétánk, főpapunk, Ő a mi püspökünk, aki fölénk hajol. És ha mi készek vagyunk szárnyai alá menekülni, megóv és megment bennünket.
És végül, ki kell mondanunk azt is, hogy miközben élveztük ennek a felemás békének a nyugalmát és a gyümölcsét, miközben a világ maradék része olykor gyűlöletre is lobbant a gazdag, léha, magának élő, önmagát fényező, elbizakodott Nyugatra – ki kell mondanunk –, keveset kértük a békét. Keveset imádkoztunk érte, keveset tettünk érte, keveset békültünk, keveset gondoltunk rá. Jeruzsálem, Jeruzsálem – mondja Jézus, ahogy Máté idézi őt – te, aki megölöd a prófétákat, Jeruzsálem, Jeruzsálem, nem ismerted fel meglátogatásodnak napját. Jeruzsálem, Jeruzsálem, él-e még a szívedben a zsoltáros csodálatos szava: kicsoda az ember, hogy gondod van reá? És Jeruzsálem, Jeruzsálem, mikor énekeltük utoljára Zakariás boldog énekét: meglátogatott bennünket a naptámadat!?
Ha mindezeket ki tudjuk mondani, úgy és olyan teljesen, ahogy kimondta egykor a régi Izrael ott, az egyiptomi szolgaságában, Isten elé hozva minden nyomorúságát, minden bűnét, minden baját, szorongattatását, Istentől való elidegenedettségét és elhagyatottságát, akkor hihetjük, hogy a mi hűséges kezesünk, Krisztusunk királyi zászlót bont felettünk, megóvja és megtartja életünket, és késszé tesz bennünket arra, hogy békességben éljünk. Jeruzsálem, Jeruzsálem, vajha megismerted volna te is, csak ez a te mostani napodon amik néked békességre valók.! Egy szép esti ének sorai járnak mostanában a fejemben, csak a töredékét idézem: Oh, terjeszd ki, Jézusom oltalmazó szárnyad! És a zsoltárvers: szárnyaidnak árnyékában rejts el engem! Imádkozza ezt Jeruzsálem!
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Harmadszor találkozunk azzal a szóval, amit már hallottunk az elmúlt alkalommal. Múltkor a megálló igazságról szóltunk, előtte pedig a samaritánus példázata kapcsán hallottuk: igazság. Ma fosztóképzővel, így: hamisság. A görög nyelv nem azt mondja, hogy igazság és hamisság, hanem: igazság és nem-igazság, valaki igaz vagy nem igaz. Mi ezt magyarul így mondjuk: igaz vagy hamis. Most egy hamis sáfárnak a példázatát mondja el Jézus, a görögben fosztóképzővel áll ez a szó, ez az ember nem-igaz. Mondhatnánk azt is, hogy igazságtalan, de majd erről később lesz szó.
A múlt alkalommal felolvasott Igéhez képest a körülményekben itt egy megfordítást látunk. A múltkor arról hallottunk, hogy Jézus hűséges várakozásra, Isten országára való készségre buzdítja a tanítványait, és ekkor Péter megkérdezi Jézustól: Uram, ezt csak nekünk mondod (tanítványoknak), vagy mindenkinek? Akkor nyomban kiderült, hogy Jézus ezt a tanítványoknak mondta, őket készítette Krisztus-várásra. De aztán így fejeződik be a történet: és azután a sokasághoz fordult, és nekik is azt mondta: mi dolog az, hogy a nap járásáról tudtok ítélni, az idők jeleiről meg nem tudtok ítélni?! Mi az, hogy magatoktól nem tudjátok megítélni, mi az, ami igaz?! Ott sem filozófiai igazságról volt szó, hanem a bírói ítéletről. A bírónak döntenie kell, a bíró nem filozofálhat, nem mérlegelhet, nem teheti lábjegyzetbe véleményét és megfontolását, ki kell mondania, hogy az előtte álló megvádolt ember bűnös-e vagy nem bűnös, igaz-e vagy hamis. És a döntésének következményei vannak. Ebben a történetben is erről az igazságról (illetve hamisságról) fogunk hallani.
De előbb hadd szóljak a megfordításról. A megelőző fejezet, Lukács evangéliuma 15. része, amelyben csodálatos példázatokat hallunk, azzal kezdődött – mondja Lukács –, hogy közeledtek Jézushoz a vámszedők, a bűnösök, hogy hallgassák Őt. Ekkor zúgolódni kezdtek a farizeusok, az írástudók és azt mondták, hogy mi dolog ez, hogy Jézus bűnösöket fogad magához, velük együtt eszik?! Máté evangélista idézi egy helyen Jézus csúfnevét: nagyétű, részeges, bűnösök barátja (Máté 11,19), ez volt a szólás-mondás Jézusról. Tehát morogni kezdenek az igazak, akik a maguk ítélete szerint már jól álltak Istennél. Ekkor Jézus három példázatot mond el, mind a hármat ismerjük és szeretjük: az elveszett drachma példázatát, az elveszett juh példázatát, az elveszett fiú (a tékozló fiú) példázatát. Mindenik példázata azzal ér véget, amivel elindult ez az egész történet: Jézus együtt van a bűnösökkel, kegyelmet hirdet nekik, meghívja őket Isten országára, a bűnösök pedig örülnek, hogy kegyelmet találnak. Igen, a drachma, a juh és az elveszett fiú példázata is azzal ér véget, hogy öröm van a mennyben, - neked is örülnöd kellene tehát, mondja az apa a tékozló fiú bátyjának, nekünk. Az idősebbik fiú ugyanis inkább fel van háborodva: micsoda igazságtalanság! Na, itt van megint ez a szó. Mi történt? Elmegy az öccse, elitta az örökséget, elszórta, de nem ám csak úgy, nem perselybe rakta, nem jótékonysági célra tékozolta, nem odaadta felelőtlenül valakinek, hanem paráznákkal, prostituáltakkal, iszákosokkal, korhelyekkel, semmirekellőkkel étette föl. Aztán hazakullogott, és az apja visszafogadta, fiúi jogába visszahelyezte, és nagy örömlakomát rendezett. Az idősebbik meg azt mondja: egész életében itt szolgált hűséggel, és bezzeg még egy kis kecskegödölyét sem kapott, hogy a barátaival mulasson egyet. Azt mondja neki az apja: fiam ez a te testvéred, elveszett és megtaláltatott, meghalt és feltámadott, örülnöd kellene tehát. Így ér véget a példázatok sora. Happy end-
Itt aztán el is engedjük a jézusi példálózásokat, és átlépünk Lukács evangéliuma 16. részébe, amit már másként olvasunk, holott van még egy negyedik példázat is! És ezt a negyedik példázatot Jézus a tanítványoknak mondja. A drachmáról, a juhról, az elveszett fiúról szóló példázatok mindenkinek szóltak. Leginkább azoknak, persze,vagyis mindazoknak, akik így vagy úgy, ilyen vagy amolyan mérlegen igaznak hozzák ki magukat. (Emlékezzünk! Az írástudó azért kérdezte, ki a felebarátja, mert igazolni akarta magát! Lukács 10, 29) Valamiféle összehasonlításban azért csak megállunk, kedves testvérek. Mint az idősebbik testvér, ő is megáll, hiszen otthon maradt, hűséggel dolgozott, soha atyjának ellent nem mondott, és amikor összehasonlítja magát a testvérével, hát hozzá képest… Azt szeretném ezzel mondani, hogy mi inkább szálljunk le erről az útról, mert, persze, úgyis mindig találunk valakit, akihez képest nagyon jó vagyunk. Igen. De egyáltalán nem erről szólnak a példázatok.
Nos, Jézus a tanítványokhoz fordul és egy – hadd mondjam így – egészen megdöbbentő, szinte sokkoló történetet mond el. Az előző három történet azért mégis szép volt. Milyen szép az, amikor egy özvegyasszony feltúrja az egész házat, nagytakarítást rendez, hogy megtalálja nyakláncára azt az egy elgurult kis drachmadarabot, azt a kis aranypénzt. Milyen fantasztikus és felfoghatatlan dolog, hogy egy pásztor otthagyja a 99 juhát és elmegy egyért és megkeresi. És bizony már-már a mennyországban vagyunk, ha egy ilyen apáról hallunk, aki a korhely gyerekét szemrehányás nélkül magához öleli, fiúi méltóságába visszaállítja, sőt, kimegy a sötétségbe és könyörög az idősebbnek, újra egyesíti a családot. Igen, ezek fantasztikus történetek, forgatjuk őket a szívünkben, és óhajtozunk, óh, bárcsak a töredékrészében ilyenek lennénk. Nemrégiben olvastam egy pszichológustól egy tanulmányt a megbocsátásról, azt mondja, hogy megbocsátani: ez a legnagyobb emberi teljesítmény, erre vagyunk a legkevésbé képesek. Nos, itt vannak előttünk a szép történetek a megbocsátásról, a visszafogadásról, forgassuk hát a szívünkben.
Ám Lukács evangéliuma 16. részében így folytatódik az Ige: mondta pedig a tanítványainak is... Ez azt jelenti, hogy Jézus most külön a tanítványokhoz beszél, úgy, ahogy a múltkor hallottuk. Ott azonban először a tanítványokhoz szólt a Krisztus-várásról, a hűségről, állhatatosságról, és aztán szólt mindenkihez. Most fordítva, először mindenkihez szól, aztán külön a tanítványokhoz. Talán jó is, hogy itt ez a mondat, hogy „a tanítványainak is…”, nem baj, ha különválasztjuk az előzőekben hallottaktól, azt ami mond majd Jézus, mert ami itt van, az már valóban sokkoló példázat.
Történet szerint bevádoltak egy sáfárt (görögül: oikonomosz, ez gazdasági szakembert jelent, lehet, hogy kasznár volt, vagy számvevő, vagy pénzkezelő). Egy gazdag embernek, talán egy uralkodónak az embere, akire pénzek kezelését bízták. Talán bankár volt, nem tudom, vagy pénzügyminiszter, - de nagy ember, aki a történet szerint hiteleket helyezett ki, aztán bevádolták, hogy elsinkófálta a vagyont. Behívatta az ura, ráreccsent, ahogy ez lenni szokott e világ folyása szerint: készítsd elő a számadásokat, elszámolunk, mindent elveszek tőled, megfosztalak a sáfárságtól. S amíg ez az ember kezdi összekészíteni a számadásokat, azon lamentál, mit csináljon, azt mondja: kapálni nem tudok (ezek szerint mégiscsak valami magas rangú valaki lehetett, nem törte fel soha a tenyerét a kapa), koldulni szégyellek (nagy emberek nem ülnek ki a sarokra, nem állnak be a Széll Kálmán téren a máltaiakhoz a sorba egy kis eleségért), hát mit csináljak, mit csináljak? Megvan, megvan! És behívatta az ő urának adósait és lecsökkentette az adóslevelek tartalmát. Mennyivel tartozol? – Száz korsó olajjal. Írjál gyorsan ötvenet, itt a papíron. – Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával. Írjál gyorsan nyolcvanat. Amíg hatalomban, funkcióban van, addig ő kezeli az adósleveleket, azt csinál, amit akar. Leírat hát az adósságból, elenged az adósságból, azzal, hogy ha majd kirúgják, a hitelezők befogadják. Jót tett helyébe jót várj!
És most jön a meghökkentő dolog, amin meg kell állnunk. Azt mondja itt, a 8. versben: és dicsérte az úr a hamis sáfárt., hogy eszesen cselekedett, mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében. Ezt mondja Jézus a tanítványoknak. (Azon vitatkoznak a Biblia-tudósok, hogy miféle úr dicsérte itt  a hamis sáfárt, az aki kirúgta őt, és akit gyakorlatilag megrövidített ezen az úton, vagy az Úr? A Károli-féle fordításban kis „ú” van, tehát úgy érti, hogy a  megbízója dicsérte őt, én is így értem. De vannak, akik úgy értik, itt már az Úr Jézus maga belép a történetbe, és ő az, aki dicsérte a történetbeli embert. Hiszen rögtön, átmenet nélkül, az Ő szavaival folytatódik a történet. Azt mondja tehát a 8. vers, hogy dicsérte az úr a hamis sáfárt, és itt, ezt a szót: „hamis”, mint jeleztem, úgy kellene fordítanunk: az az ember, aki igaztalan módon járt el. Az igaztalan szó nehézkes, döcögős, de tulajdonképpen ez a lényeg. A sáfár hamis módon járt el, igazságtalanul járt el, meghamisította az adósleveleket. És dicsérte az úr. Itt aztán minden erkölcsi érzékünk tiltakozik, akár kiabálni is kezdünk, hogy: hát mi ez, mi történik itt? Emlékezzünk, az imént még azt hallottuk, az özvegy kitakarította az egész házat, hogy meglegyen a tizedik drachma, a pásztor ott hagyta a 99-et, hogy meglegyen a századik, az apa  elébe szaladt az elveszett fiúnak, és visszaölelte őt a család közösségébe, hogy meglegyen ő is. Elveszett, megkerült, meghalt, feltámadott. Gyönyörű történetek. És most jön egy sokkoló, megrázó, elfogadhatatlan történet.
Egy tudós, Jézus példázatairól szólván kimutatta, hogy Jézus minden példázatában, még az előbb idézettekben is, van egy elem, ami kizökkent bennünket. Idegen szóval: dezorientál. Mi mind benne vagyunk valamiféle meggyőződésben, logikában, s tudni véljük, hogy kell a dolgoknak mennie. Erre Jézus elmond egy történetet és ez kizökkent bennünket. De ezt azért teszi, azért dezorientál, hogy újra orientálhasson, hogy újra felhívhassa figyelmünket Isten országának nagy titkaira. Egy példát hadd hozzak. Goethe írja egy helyen magvető példázatáról, hogy milyen magvető az, aki a vetőmagjának háromnegyed részét pocsétába szórja, az egyiket köves helyre, a másikat a gaz közé, a harmadikat az országútra, csak egy kicsit a jó termőföldre. Nos, ha Goethe is egy kicsit továbbgondolja a történetet, nem lett volna miért megrökönyödve, de a megrökönyödése pontosan kifejezi, hogy Jézus, részben legalább is, még nála is elérte a célt. És itt is, meg kell rökönyödnünk: mi az, hogy az ura dicsérte a hamis sáfárt? Hiszen éppen azért rúgta ki, mert elpocsékolta a rábízottakat, és most még tovább pocsékolja! És megdicséri? Igen, megdicséri a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett, vagy bölcsen  vagy eszesen. Hadd fokozzam a zavarodottságunkat. A dicséretet a hamis sáfár a fronészisz-ért kapja, és azt mondja Jézus a Hegyi beszédben: az okos ember, vagyis bölcs kősziklára építi a házát. Aztán azt mondja Jézus egy másik példázatában, amikor a szüzektől beszél, hogy a tíz szűz közül öt eszes volt (okos vagyis bölcs), mert vittek magukkal tartalék-olajat. Késett a vőlegény, kifogyott az olaj a mécsesből, de volt miből pótolni. És itt azt olvassuk, hogy okosságáért dicsérte az ura ezt a sáfárt. Korábban, éppen a múlt alkalommal hallottuk, amikor Jézus föltette a súlyos kérdést: ki a bölcs és hű szolga? Az, aki felövezi magát és munkálkodik, és úgy várja, hogy megjöjjön az ő ura.
Az előző képekbe tökéletesen belefér az, amit mi előrelátásról, gyakorlatias bölcsességről, eszességről gondolunk. Kősziklára kell építeni a házat, vinni kell tartalék-olajat, hűséggel kell szolgálni az urunkat, hogy amikor megérkezik, úgy találjon minket és jutalmát vesszük. De itt miféle bölcsesség ez? Barátszerző bölcsesség, életszerző bölcsesség, mondani szólva: ez itt klientúra-építés. Máris mondhatjuk a súlyos ítéleteket: lám, a haverok? ők folyton megsegítik egymást, vagy ahogy régen a munkásmozgalom idején mondogatták, hogy elvtárs, segítsd a lebukottakat! Nos, összetartunk, az sem baj, ha kirúgnak, valahogy majd csak folytatni tudom az életemet. Megrendítő ez. De ha folytatjuk a történetet, azt halljuk, Jézus azt mondja tanítványainak: mondom, e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében, én is mondom nektek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba! Szerezzetek barátokat. Mit jelent ez? Azt, hogy ez a példázat nem is olyan egyszerű történet. Ez a példázat, pontosan ugyanúgy, mint az elveszett drachma példázata, az elveszett juh példázata, az elveszett fiú példázata, erős transzcendens dimenzióval bír. Ki az a pásztor, aki elmegy az egy juhot megkeresni? Ki az az özvegyasszony, aki nagytakarítást rendez, hogy a pénzérmét megkeresse? Ki az atya, aki elébe megy a fiúnak? Ki az, aki közülünk képes a megbocsátásnak erre a lehetetlen aktusára, amiről – még egyszer mondom – az emberi lélek tudói azt mondják, hogy a legnagyobb és legfelfoghatatlanabb emberi mű, emberi teljesítmény:  igazán megbocsátani?! Mert ahogy – ezt pedig egy filozófus, Hanna Arendt mondja – az ember sorsa az, hogy emlékezetébe be van vésve a múlt, és nem tudja a múltat megváltoztatni, és éppenséggel a megbocsátás jelenti azt, hogy a múlthoz való egész viszonyomat át tudom rendezni, nos, ez emberfölötti. Nos, akkor ki ez a hamis sáfár? Kezdjük, testvérek, újra a történetet Lukács evangéliuma 15. részével. Közelgettek pedig Hozzá a vámszedők és a bűnösök mind, hogy hallgassák Őt, és zúgolódtak a farizeusok és írástudók mondván, ez bűnösöket fogad magához, és velük vacsorál… Itt pedig azt mondja, a hamis sáfárt dicsérte az ura az eszességéért, az előrelátásáért. És hozzátoldja Jézus: a világ fiai bölcsebbek a maguk nemében, azért mondom nektek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékukba. Ezt mondja a tanítványoknak.
Mit tesz Jézus? Barátokat szerez, és ráragasztják: nagyétű és részeges, a bűnösök barátja! De barátokat szerez Istennek, és pedig úgy, hogy elenged. És akinek elenged, az a barátja lesz. Mit enged el isteni módon? A megbocsáthatatlant, az elfelejthetetlent, a lélek és az élet mélyére bevésett sorsunkat. Erre az elengedésre vagyunk mi képtelenek.
Lépünk tovább ennek a szónak a nyomán, amit igazságnak (illetve hamisságnak) nevezünk. Emlékeztek, utaltam rá, hogy Pál apostol volt az, aki az evangélium-hirdetése nyomán támadt vitáiban újra meg újra előveszi ezt a szót. Diké illetve dikaioszüné: az igazság, az igazságosság. Megítélt igazság. Leginkább a Római levélben szól erről, ajánlom mindenkinek, olvassa el a Római levél 3. részének a bevezető szavait. Pál itt szinte indázik a szavak között, hogy: igaz az Isten – már tudniillik, hogy igazmondó az Isten, aztán hűséges az Isten, aztán jó az Isten, és igaz az Isten, - vagy netán igazságtalan? A farizeusok azt kiáltják oda Jézusnak és tanítványainak, hogy ez, ami itt történik, igazságtalanság. A bűnösnek bűnhődnie kell, vezekelnie kell, jóvá kell tennie a vétkét, valamit csinálni kell. Valahogy el kell rendezni a dolgokat. Amit Jézus tesz – befogadja őket, letelepszik az asztalukhoz -, az nem igazságos. És mégis van egy pontja az életünknek, ott dobog a szívünkben, vagy inkább ott ütközik meg a szívünkben két gondolat mentén, ahol ezt kell megfontolnunk:  egyrészt megáll az, hogy nincsen nekünk más esélyünk, mint Istennek az igazságossága, mert ha Isten nem igazságos, akkor mindennek vége, akkor nincs rend, akkor anarchia van, akkor önkény van, akkor minden ember Istenné nőtteti önmagát (el tudom képzelni, hogy hatmilliárd istenke futkározik ebben a világban!), és másrészt, ott áll mellette az a gondolatunk, aminek az apostol is hangot adott a Római levélben, hogy igazságtalan az Isten. Hát ilyen pofon egyszerű megbocsátani? Ilyen egyszerű dolog barátot szerezni? Ilyen egyszerű dolog a bűnösöknek, a vámszedőknek, a tolvajoknak, a paráznáknak az asztalához ülni? Ha nem tudnék sok-sok szomorú történetet ennek kapcsán, akkor fiatalos hevülettel azt mondanám, hogy igen, ilyen egyszerű! De nem ilyen egyszerű. Volt egy lelkészjelölt, fölöttem járt a teológián. Egyszer valami ihletet kapott, nem tudom honnan, és a fejébe vette, hogy ő kocsmamissziót fog folytatni. Mert, úgymond, Jézus is a nagyétű és részeges, bűnösök barátja, aki utánament az elveszetteknek. Úgyhogy el is kezdte a ferencvárosi kocsmákat járni, pultot támasztott, és a jó ferencvárosi alkoholistákat próbálgatta az Úr útjára térítgetni. A vége az lett, hogy ő lett alkoholista. Mert, ugye, kellett koccintani, meg kellett oldani valahogy az elfogadtatást, kapcsolópontot kellett teremteni, és ugye egy kocsmában a legjobb kapcsolópont a fröccsös pohár. Tehát nem mondom én olyan bátran, hogy ilyen egyszerű ez, kedves testvérek! És mégis ilyen egyszerű. Van ebben a példázatban valami feltétlenség, a megrövidített tulajdonos, aki még egyszer megrövidül, észrevesz valamit ebben a hamis sáfárban. Hadd nevezzem most ezt így, észreveszi a kimondhatatlanul mély és sokszor meg sem nyilatkozó életösztönét. Élni akar ez az ember. Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek, mondja, aztán: tudom, hogy mit teszek (Ezt mondta a tékozló fiú is a disznók vályújánál!!). És azt mondja Jézus a tanítványainak: lám, bennetek nincsen életösztön. És ezt nem erre az életre vonatkoztatja, hiszen azt mondja: szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy majd befogadjanak benneteket a mennyei hajlékokba.
Kedves keresztyén testvérek, kedves Jézus-követők! Annyi drága Igét, annyi útmutatást, annyi erőt, annyi megsegítést kapunk mi a tanítványi létünkben. Igaz a zsoltárvers, igen, Isten tenyerén hordoz bennünket, szárnyaival takarva véd. Hol van hát az örök élet után való vágyakozástok? Hol van az örök élet ösztöne? Ha van életösztön, akkor kell lennie örökélet-ösztönnek is. Szerezzetek barátokat a hamis mammonból, engedjetek el. Mennyivel tartozol? – Százzal. Írjál ötvenet. Mennyivel tartozol? – Százzal. Írjál nyolcvanat. Mert a hamis sáfár az utolsó órán van. Azt mondja az ura, eredj, hozd be a számadásokat, számolj el mindennel, mert nem lehetsz többet az én sáfárom. Az utolsó órán van, de még ezen az utolsó órán, még egy óráig az ő urát képviseli. És éppen ez a dolog lényege,ez  a sáfárságnak a lényege! Rábízták a vagyont és ő az ura nevében jár el. Amit még leíratott, amit még elengedett, azt az ura nevében tette. Engedjetek meg, engedjetek el, nem lesztek vesztesek! Megbocsátani, ez a nagy paradox titok, és nem tudom, miért nem vagyunk rá képesek. Bűntől rontott természetünk miatt, biztos.
Elengedni, megbocsátani, ez miért vereség? Ez miért veszteség, mitől leszek kevesebb? De megfordítva is tudom ezt mondani, és a kettőt tükörként egymás elé is tesszük, hogy jobban értsük. Szoktam sokaknak mondani nehéz helyzetekben, vétkeseknek: menj el, kérj bocsánatot! Miért? Kérj bocsánatot, megbántottál valakit, kérj bocsánatot! Mert, bocsánatot kérni, az ingyért van. És megfordítva is, elengedni is ingyért van. Ez a kegyelem, ez a bűnbocsánat, ez az Isten országába való befogadtatás. Ezért kiált így Pál apostol a Római levél 3. részében: nem, nem igazságtalan az Isten, nem igazságtalan az Isten, azzal hogy fenntartja a világ rendjét, és nem igazságtalan az Isten, hogy elenged és megbocsát. Szerezzetek magatoknak barátokat, - nem cimborákat, nem tettestársakat, nem cinkosokat - , barátokat! Kezdettek Hozzá közelgetni a bűnösök és a vámszedők. Akik igaznak gondolták magukat, zúgolódtak és morgolódtak: mi dolog ez, hogy bűnösöket fogad magához és egy asztalhoz telepszik velük. Jézus sok barátot szerzett, és aki Őt követi, az is sok barátot szerez azok közül, akik irgalomra és megbocsátásra várnak. Életével pecsételte meg a kegyelemnek ezt a titkát.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A felolvasott szakasz utolsó verse egy szempillantás alatt visszavezet bennünket a múlt vasárnapi Igéhez. Akkor arról hallottunk, hogy Jézus erősíti és buzdítja az ünneplő tanítványi közösséget, és ő maga is magasztalja az Atyát azokért a jelekért, amelyek a tanítványok evangéliumhirdetése nyomán támadtak, mikor így jöttek vissza a tanítványok: Uram, a Te nevedben még az ördögök is engednek! Aztán Jézus, ha szabad ezt mondani, még fokozza is ezt a hálaadását, és ujjongva kiált: hálát adok, Mennyei Atyám, hogy ezek elrejtettek a bölcsek, értelmesek elől, a kisdedeknek pedig kijelentettek. Ám ekkor egy törvénytudó beszúr egy kérdést: mit kell cselekednem, hogy elnyerhessem az örök életet? Jézus válaszol, a törvényt idézi, és akkor jön ez a szó, amire most utaltam, a törvénytudó azonban igazolni akarta magát s megkérdezte: ki az én felebarátom? Ezután hangzik el az irgalmas samaritánus története. Most Jézus szájáról halljuk ezt a szót: igaz. A tanítványokat az Isten országának keresésére, és példázatokat, történeteket mond nekik (ezekről majd szólok részletesebben). Ekkor Péter megkérdezi tőle a tipikus keresztyén kérdést. És ezt nem gúnnyal mondom, hogy „tipikus” kérdés, hanem nagy hangsúllyal. Meggyőződésem, hogy a 21. században nagyon sokat fogjuk felvetni ezt a kérdést, hogy: Uram, ezt csak nekünk mondod, tanítványoknak, Krisztus-követőknek, vagy mindenkinek, a sokaságnak? Jézus pedig a szokásos módon, vagy inkább így mondanám: a maga utolérhetetlen, megfoghatatlan módján még mond néhány példálózó beszédet a tanítványoknak, és aztán a sokasághoz fordul és így fejezi be itt a példálózását: mikor látjátok, hogy napnyugatról felhő támad, és azt mondjátok, hogy eső lesz, úgy lesz; ha déli szél támad, fújni kezd, azt mondjátok: hőség lesz, és úgy lesz; ám az idők jeleiből nem tudjátok megítélni az Isten országa nagy titkait. Sőt, fokozza Jézus és azt mondja: mi dolog, hogy magatoktól is meg nem ítélitek, hogy mi az, ami igaz.
Igaz! A szó pontosan ugyanabból a gyökből ered, mint az a kifejezést,  amellyel a törvénytudó magatartását írta le Lukács: igazolni akarta magát. A múltkor nem sokat szóltam a szó gyökeréről, inkább a hatására utaltam. Pál apostol, az evangélium hirdetése és a vitái során, sokszor belekapaszkodik ebbe a kifejezésbe. A származékszavait ismerjük: megigazulás, az igaz pedig hitből él, Krisztus által nyerünk Isten előtt igazságot. Egyszóval, érezzük is, tudjuk is, ki is mondjuk, hogy itt nem a filozófiai igazságról, nem a veritasról beszélünk. Olyan is van, amikor leül a bölcs és eltöpreng a világ dolgain, próbálja meghatározni, például, hogy egy állítás igaz-e, megfelel a valóságnak, összhangban van-e vele? Itt azonban a bíró ítéletéről van szó, amikor a bíró valakit vagy bűnösnek ítél vagy fölment a vád alól. És azt is tudjuk, hogy ilyen esetekben nem lehet félrebeszélni, hanem dönteni kell, itt nem filozofálni. Aki végigolvassa a filozófia történetét (ajánlhatok rövid összefoglalókat), látni fogja, hogy valaki egyszer fölvetett egy kérdést, és immár háromezer éve ugyanazon töpreng a gondolkodó ember: úgy van-e, ahogy Platón mondta? -, úgy van-e, ahogy Arisztotelész mondta? Aztán adódik egy új, aztán  egy újabb szempont, és folyton kiegészül valamivel a bölcselkedés. De az az igazság, amiről itt beszélünk, az egy eldöntött igazság. Bűnös, nem bűnös, – ártott, nem ártott,  – tiszta, tisztátalan. Bírói döntésről van szó. Az eredeti görög szó, ami kifejezi Jézus szavát, hogy ugyanis az emberek tudnak ítéletet tenni és maguktól nem ítélik meg, mi az, ami igaz, nos, ez a kifejezés, hogy valamit igaznak ítélni, arra megy vissza,  amikor megrostálnak valamit. Rázták a rostát és kihullott belőle az, ami fölösleges. A jó mag pedig fönnmaradt. Vagy éppen olyan ez, mint amikor a szérűt tisztították. Erről Keresztelő János is beszél. Szórólapáttal fölszórták az kicsépelt gabonát, a szél kifújta a pelyvát, és ami jó volt, az leesett és megmaradt. Egy tehát itt szétválasztó, megkülönböztető, határozottan elválasztó művelet. És most Jézus azt mondja a sokaságnak: lám, jó prognózisotok van, amikor kijön a felhő. Még itt a Böszörményi úton is meg tudom mondani, amikor kijön a házak mögül a nagy fekete felhő, hogy vihar lesz. Vagy, amikor felhőtlen az ég és érezzük a szikkasztó, forró, perzselő nyári szelet, úgy-e milyen könnyű azt mondani, hogy hőség lesz! De gondoljunk csak bele Jézus szavába: mi dolog, hogy magatoktól nem tudtok ítéletet tenni annak tekintetében, hogy mi az, ami igaz, ami megáll, amit Isten eldöntött!?
De előbb térjünk vissza a tanítványoknak mondott szavakhoz. A bevezetőben mondottam, hogy Péter kérdése nem álságos kérdés volt, hanem teljesen jogos kérdés. És igen, úgy érzem, hogy a mi 21. századi keresztyénségünk idején egyre többször kell majd nekünk is feltennünk ezt a kérdést a mi Urunk Jézus Krisztusunknak – imádságban, útkeresésben, válaszkeresésben: vajon, mindenkinek szól a Jézus szava, egyetemes, kulturális igazságról van itt szó? És eszerint az lenne a feladata ma a keresztyén tanítványoknak, hogy (amiképpen a keresztelés igéjében hallottuk) megtanítsuk mindazt, amit az Úr Jézus Krisztus parancsolt, mégpedig mint valami magatartást, szemléletmódot, kulturális életformát, civilizációt? Vagy itt mégis csak van valami különbség? Jézus itt a tanítványokat buzdítja. Az Isten országa kereséséhez pedig hozzátartoznak azok a pillanatok is, sőt, hosszabb-rövidebb életszakaszok is, amikor nem érezzük, nem tapasztaljuk Isten mindent átható, világos erejét, jelenlétét, nem éljük át, hogy a keresztyén élet dolgai evidensek, hogy könnyű, magától értetődő minden. Igen, vannak – még egyszer mondom – pillanatok, amikor ez az Ige: veletek vagyok! - a keresztyénség sákramentumához fűzött krisztusi ígéret – elhalványodik. Nem látjuk a valóságát. Nemrégiben Kassán voltam, a kassai református templomban, melynek nagyon különös története van. Először is nem templomnak építették, hanem lőportárnak, aztán Rákóczi fejedelem adta a reformátusoknak, akik templomot alakítottak belőle.  Mi buda-hegyvidékiek máris otthon érezhetjük benne magukat. A mienk, igaz, nem lőportárnak épült, hanem vendéglőnek –, de mi reformátusok értünk ehhez, hogy különböző helyekből hogyan csináljunk templomot. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy 1945 után a szlovák reformátusok bekérezkedtek a kassai magyar református templomba. (Tudnivaló, hogy a reformáció óta Szlovákia, illetve akkor még a Felvidék keleti részén szlovák falvak is reformátussá lettek.) A magyarok befogadták őket. Aztán ahogy az lenni szokott: két nyelv, két nép, feszültségek, konfliktusok, Felvidék, Csehszlovákia, Szlovákia, nagy és súlyos drámák! A két gyülekezet először abba egyezett meg, hogy lesz egy magyar istentisztelet, aztán lesz egy szlovák istentisztelet. De a szlovákok felvetették, hogy csak egy magyar nyelvű Biblia az Úr asztalán, miért nincs ott egy szlovák nyelvű is? Oda tettek egy szlovákot is. Aztán a szószék hímzésére is panaszt tettek a szlovák testvérek. Erre magyarul az van odahímezve: Veletek vagyok! Az lett a megoldás, hogy amikor szlovák istentisztelet volt, letakarták. Amikor aztán érkeztek a magyarok a maguk istentiszteletére, úgy érezhették (láthatták?), hogy nagyon eltávolodott tőlünk az Isten segedelme ott, Csehszlovákiában, ott Szlovákiában. Nem mondom végig a történetet, a konfliktus megoldódott, csak azt a szemünkbe meg a lelkünkbe égő képet idézem, hogy bemegyünk az Isten házába, és ott látunk a szószéken egy Igét egy ígéretet: veletek vagyok (Máté evangéliuma 28. rész) ezt látjuk nemzedékeken keresztül. Szinte meg is szoktuk, nem is törődünk vele, olyan magától értetődő. Aztán egyszercsak nem látható, elsőre szinte észre se vesszük. Mint amikor elmegy a feleségünk fodrászhoz, és el kell telnie egy hétnek, hogy észrevegyük, hogy új frizurája van. Ilyen a férfifajta. Meg ilyen a keresztyénfajta. Letakarják az Igét és el kell telnie egy hétnek, egy évnek, történnie kell valaminek, hogy észre vegyük: le van takarva. De akkor aztán hasítanak a kérdések: valóban, velünk van, valóban, ereje állandó, kegyelme elkérhető, irgalmassága megtapasztalható? Szinte át tudom élni azt a sokkot, ahogy bemegyünk a mi szent helyünkre, a mi imádságházunkba és az alapige, az alapígéret, amelyre az egész hitünk, a keresztyénségünk épül, hogy ugyanis velünk van Isten, az Immánuel,  – le van takarva, nem jön át hozzánk az üzenet.
Egy ilyen pillanatot idéz Jézus, amikor a hű szolgákról beszél. Olyan történet ez, ami példázattá lesz. Ki a hű szolga?  Az, aki hűségesen várja az urát. Az ura elment menyegzőbe és nem tudni, mikor érkezik meg. Késik, vagy nem késik? Van Jézusnak más példázata, amit az okos és bolond szüzekről mondott, abban kimondja ezt a szót: késik. És az már az egészen feszült várakozást jelenti. Itt nem tudom igazán, hogy beszélhetünk-e arról, hogy késik a ház ura. Hiszen lakodalomba ment. A lakodalomról pedig azt tartjuk, hogy ott nincsen késés, hogy meddig tart. Hajnali 1-ig tart a lakodalom? – Erre azt mondják, legalábbis magyar földön, ezek gyengék, hajnalig sem bírtak fönnmaradni. Hajnalig tart a lakodalom? – Na, az már valami. Három napig tart a lakodalom? – Megadták a módját. Mikor jön haza a ház ura? Amikor – ki kell mondjuk, kedves testvérek –,  amikor jókedve tartja. Mert jókedvében van ott. Semmi nem sürgeti, semmi nem sietteti. Éljük bele magunkat a szolgák helyzetébe. Mikor jön meg az én uram? Nos, ki a hűséges szolga, ki a jó szolga? Aki kivárja azt az időt – mondja Jézus – amíg megjön az ura. Kivárják, hogy amint megjön és zörget, azonnal megnyissanak neki.
Mielőtt tovább bogozgatnánk az idő kérdését: késik-e, mikor jön, joga van-e elmaradni? és így tovább, hadd szögezzem le: hát nem abból indultunk ki éppen, hogy mikor jön meg? Nem a feszült várásból indultunk ki? És ha van feszült várás, akkor mi dolog az, hogy amikor megérkezik, zörget,  akkor mi még bóklászunk, még töröljük szemünkből a csipát, még tápászkodunk? Hiszen az egész keresztyén élet abban a feszült Krisztus-várásban él, hogy legyen nyitva az életünk, amikor Ő megérkezik. Mikor megérkezik, zörget. És akkor: azonnal tenni kell. Fontos megjegyezni a szót: hogy azonnal megnyittassék... Azt mondja Jézus a példázatban: talán második őrváltáskor, talán harmadik őrváltáskor jön meg a ház ura, és ha így találja, ebben a várakozásban a szolgákat, akkor boldogok az a szolgák.
Ehhez egy kiegészítő történetet vagy inkább példázatot is hozzáfűz Jézus. Azt mondja - és ez az előbbinek a fordítottja –, hogy ha tudna egy ház gazdája, hogy éjszaka betörő érkezik, akkor berekesztené az ajtót, és nem engedné meg a tolvaj behatoljon a házba. Mind a kettő – a tanítványok hűséges várakozása is, és az ajtó berekesztése is – a készültséget jelzi.
Eddig ez érthető. És ekkor kérdezi meg Péter Jézustól: Uram, ezt most csak nekünk mondod, vagy mindenkinek? Én magam is – látva a mai világ dolgait – most leginkább Péterhez csatlakozom. Nem szívesen csatlakozunk Péterhez minden esetben, de most így kell tennünk. Hiszen önmagunkat is meg kell kérdezzük arról, hogy a keresztyénség, úgy, ahogy van, semmi egyéb nem volna, mint egy kultúrának – egy csodálatos, vagy akár a legcsodálatosabb kultúrának – a forgatókönyve? És valóban akkor vagyunk helyünkön, akkor vagyunk hatékony keresztyének, akkor éljük meg jól a keresztyénséget, ha minden erőnkkel ennek a felépítésében, megtartásában, megújításában fáradozunk? Mindenkinek mondod ezt, Uram, vagy csak nekünk mondod? Ma számtalan jel arra utal, hogy még az a világ is, amit régen keresztyén világnak neveztek, elfordul ettől a kérdéstől. Nem is ismeri. Tessék elővenni egy 1970-ben kiadott térképet a vallásokról, s azon azt látjuk, hogy ami Európa és Amerika,  és Afrikában egy-két pötty, Ázsiában egy-két pötty, az a keresztyénség. Ma pedig, ha szigorú kartográfus készítene térképet, akkor úgy nézne ki, hogy egyre több terület keresztyén Ázsiában és Áfrikában és egyre kevesebb Európában. Sőt, hozzá merem tenni, az Egyesült Államokban is.
Sőt ennél is nehezebb a helyzet. Mindig voltak ugyanis olyan kulturális alakzatok, erők, amelyek elfogadták a keresztyénséget, azzal a feltétellel, ha a keresztyénség teljes egészében hozzájuk igazodik: legyetek olyanok, mint mi, és akkor jók vagytok. És ezt mi is ismerjük, amikor negyven-ötven éve május 1.-én, november 7.-én, április 4.-én zengett az ének... És ha akkor az úgynevezett békepapok azt hirdették, hogy ami itt van Magyarországon az a jó, az az Isten országa, az a jövendő, mehettek előrébb, őket elfogadta a pártállam, jó utat biztosított nekik. Akik nem ezt mondták, azokat mellőzték.
Értjük tehát, hogy Péter kérdése: nekünk mondod vagy mindenkinek mondod? – elemei módon ránk vonatkozik. Ez itt a tanítványi létnek az állhatatos, őrtálló hűsége, hogy amikor megjön a mi urunk és zörget, azonnal megnyittassék neki az ajtó! És mégis, nem úgy van, hogy az egész világnak ebben a készségben kell állnia? Nehéz ezt eldönteni. Ezért döntő az utolsó kérdés, amit Jézus ott a sokaságnak mond a Péter felvetése nyomán: mikor látjátok, hogy napnyugatról felhő támad, azonnal azt mondjátok, záporeső jön és úgy is lesz, mikor halljátok fújni a déli szelet, rögtön azt mondjátok, hőség lesz és úgy lesz, tehát az ég és a föld ábrázatjáról tudtok ítéletet tenni, erről az időről pedig mi dolog, hogy nem tudtok ítéletet tenni!?
Erről, a mi zűrzavaros, összekeveredett, mindent egybemosó és ugyanakkor mindent azonnal és nyomban szétdobáló időnkről nem tudtok ítéletet tenni?! Mi több, magatoktól nem tudtok ítéletet tenni?! Kellenek jelek, kellenek szomorú, rettenetes történetek, kell arról nekünk arról olvasni, hogy Hamburg sztárépítésze azt javasolja: bontsanak le ötven keresztyén templomot és építsenek a helyükbe mecseteket?! Jézus kérdése egyszerű és világos: mi dolog, hogy magatoktól nem tudtok különbséget tenni? Csak egyetlen egy válasz lehet, és a válaszban van az orvoslat is: boldog az a szolga, aki hűséggel, feszült várakozással igaz és mély Isten-kapcsolatban várja az ő Urát. Nem egy kulturális történést vár, nem események megváltozását vagy alakulását, nem kultúrák és civilizációk összecsapását, győzelmét, vereségét, nem külső alakulatok minőségében bekövetkező változást, hanem az ő Urát várja Azt, aki azt mondta: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig, aki azt mondta: bizony eljövök hamar, aki azt mondta, én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Aki az Urat várja, hogy amikor zörget, azonnal megnyissa Neki az ajtót.
De hiszen, aki így várja az Urat, az már vele van, abban nem homályosította el soha az Ő ígérete, állhatatosságra buzdító szava, veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Nemcsak a dicsőség, nemcsak a nagyszerűség, nemcsak az áldások, hanem a várakozás, a töprengés, az ijedelem, a kétségbeesés napjain is. Velünk van minden napon és mind jó, amit Ő tészen.
Ámen