Bogárdi Szabó István Dr.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Talán szokatlanul hangzott az Ige, ahogy felolvastam, akár azoknak, akik a Károli fordítás szerint olvassák a Bibliát és akár azoknak is, akik az új fordítás szerint. Némi szabálytalanságot követtem most el, mert zsinatunk arról rendelkezik, hogy istentiszteleten ebből a két fordításból kell az Igét, a lekciót, az istentiszteleti igehelyeket felolvasni. Most megszegtem a zsinat törvényét, remélem, a zsinat elnöke nem fog megkorholni ezért. Kecskeméti István Biblia-fordítását olvastam fel, több okból is. Egyrészt azért, mert ő volt az első magyar Biblia-fordító, aki figyelembe vette, hogy az Ószövetség egyes részei versek, valóban versek. Tehát nem úgy versek, ahogy a bibliaolvasók szokták mondani, hogy első vers, második, harmadik, és a sorok be vannak számozva, de prózában áll minden. Pedig Ézsaiás próféta könyvének terjedelmes része is valódi versek, sőt, különböző versműfajok sokasága. Van itt vigasztaló ének, átköltött szüreti dal, harci ének, és gyászének, és sorolhatnám. Kecsekeméthy István volt tehát az első fordító, aki figyelembe vette ezt. S legalább most, a felolvasás erejéig jó erről megemlékezni. A másik ok már a sorsához tartozik. A második világháború utáni Romániában legendák terjedtek arról, hogy lefordította a teljes Bibliát, de senki nem tudta, hogy így történt valóban. Aztán a lánya halála után kiderült, hogy valóban megvan az egész Biblia-fordítása, a kolozsvári kis lakásában a szalmazsákban volt elrakva, évtizedekig kallódott. Azért mondom ezt el, mert sokszor látunk ilyesmit a próféták iratainál is. Tudjuk, hogy sokszor egy-egy fejezet valamelyik próféta könyvéből az úgy készült eredetileg, hogy a próféta látomást kapott, jövendölnie kellett, vagy igét kapott az Úrtól. Ezeket leírta, és közzétette, például, kitűzte a templom kapujára. Idő múltán ezeket begyűjtötték a papok, és sokszor a próféta  halála után szerkesztették bele őket a prófétai könyvbe. De megtörtént az is – ezt például Jeremiás próféta könyvében olvassuk –, hogy amikor megsemmisítettek egy-egy iratot, a próféta újra lediktálta az egészet. Egyszóval, ha van sorsa a könyveknek, akkor a prófétai könyveknek még inkább van sorsa, mint ahogy Kecskeméti István Biblia-fordításának is megvolt a maga sorsa. S végül azért ezt a fordítást olvastam fel, mert meg fogja könnyíteni a felolvasott rész megértését és magyarázatát is.
Ézsaiás próféta nagy könyvében egy új szakaszhoz érkezünk a 40. résszel. A 39. részig a próféta jövendölései történetekbe voltak beleágyazva. Egy hosszú korszak eseményei sorjáznak itt, melyeket a Királyok könyvében is elolvashatunk. Ám innen, a 40. résztől kezdve nem olvasunk történeti elbeszéléseket, hanem csakis és kizárólag jövendöléseket. A 39. rész azzal fejeződött, hogy Ezékiás király az ellenség követeinek dicsekedve megmutatta palotájának és templomának kincseit, mire megfedte a próféta, mert megsejtette, hogy ez a kincsbemutató mohóságra fogja ingerelni a birodalmat. De aztán sem a királyról, sem magáról a prófétáról nem hallunk többet Ézsaiás könyvében. A prófétáról azt tartják, hogy még hosszú ideig élt, túlélte Ezékiás királyt, sőt utódait is, aztán, ahogy a zsidó hagyomány tartja, kivégezték, kettéfűrészelték. A bizánci keresztyén hagyomány mindig idős emberként ábrázolja a prófétát. Olyan ember, aki ott a kétségeskedők, a kétségbeesettek, a megzavarodottak mellet áll bölcsességével és vigasztalásával, a kezében a feljegyzett igék. Irányt mutat, az eljövendő Messiásra mutat, a jövőbe mutat. Ő a Messiás prófétája. Olyannyira, hogy az Újszövetség írói hatvankilencszer idézik Ézsaiás próféta szavait. Az elkövetkező vasárnapokon arról a négy énekről szeretnék majd részletesebben szólni, amelyet a könyv 42. részétől az 55. részig olvasunk, ezek az Úr szolgájáról szóló jövendölések. Ezeket részben jól ismerjük, leginkább Ézsaiás könyvének 53. részéből, ahol az Úr szolgájának szenvedéséről szól a jövendölés. Ez a szakasz az, amit a szerecsen komornyik nem ért, s amit Fülöp elmagyaráz neki Krisztusra vonatkoztatva. Ezt az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk. Fülöp egyértelművé teszi, hogy a próféta Krisztusról jövendöl. Tehát ezekben az énekekben messiási jövendölések vannak. De mielőtt ezekhez hozzá kezdenénk, az egész nagy szakasz bevezetőjéről kell szólni, amit ma olvastam, ez kezdődik: vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!
Vagyis, ami előttünk van, az, ha szabad ezt mondani, a vigasztalás könyve. Vigasztalásokat hallunk, éspedig sokféle vonatkozásban. Először arról szeretnék néhány szót szólni, hogy mi a vigasztalás oka és vagyis inkább, hogy mi a tartalma. Azt mondja a próféta, hogy Isten dicsősége meg fog jelenni. Erre az útépítést képét használja. Így mondja: a völgyek fölemelkedjenek, a hegyek és a halmok szálljanak alá, az egyenetlen út legyen egyenessé, a bércek pedig rónává, vagy, ahogy Kecskeméti István fordítja: a hegyormokban nyíljon átjáró, hogy aki érkezik, zavartalanul, akadálytalanul jöhessen. Először, azt kell ehhez hozzáfűzni, hogy természetesen, ha Isten dicsősége érkezik, Őt ugyan semmiféle ilyen körülmény nem tudja föltartóztatni. Ha kacskaringósok az utak, vagy éppen emelkedő vagy szorosság van, vagy éppen nehéz valahol átjutni, Istennek ez nem nagy akadály. S éppen talán ez az Ő vigasztalásának az egyik nagy titka: amikor nem látunk kiutat, amikor körbe vagyunk zárva, amikor csak körbe-körbe bolyongunk, vagyis voltaképpen vigasztalást keresünk vagy segítségre várunk nehéz helyzetünkben, akkor a kegyelem érkeztén ráébredünk hogy nem Isten az, aki rászorul arra, hogy egyenessé legyen az út. Nem Isten az, aki számára az egyenetlent egyenessé kell tenni, vagy a sziklákba utat kell vágni, a magaslatokat alá kell süllyeszteni, a mélységeknek fölé hidat kell építeni. Ezekre nekünk van szükségünk. Igen hasznos és bátorító a prófétának ez a buzdítása.  Másutt, amikor a szegény népéről beszél,  ezt a szegénységet nem a vagyoni helyzetre érti, hanem az elesettségre, nyomorúságra, és így fogalmazza meg: nincsen vigasztalása. Ennek a nyomorúságnak a legmélyebb állapota az, amikor már nem is remélünk vigasztalást. Ilyenkor az ember nem is akarja, hogy megvigasztalják, annyira megkeményíti magát. De lám,  most a próféta a népéhez szól, elesett népéhez, és arra buzdítja őket, hogy kezdjék az utakat építeni, mert meg fog jelenni az Úr dicsősége. És ha megjelenik az Úr dicsősége, akkor nekünk hamar oda kell érnünk, akkor hamar be kell járjuk az utat az Úr dicsőségéhez. Akkor gyorsan magunkhoz kell ölelnünk. Készüljünk hát az Úr dicsősége megjelenésére. Ez a vigasztalás első mozzanata.
A második oka a vigasztalásnak az, hogy Isten szava megmarad, megáll, nem dől le. Ehhez is egy szép képet használ a próféta. Azzal kezdi, hogy kimondja: az ember szép. Amit az ember tud, az csodálatos. Olyan az ember, mint a mező virága. Igen, mint a virágzó mező, amikor tavasszal robbanásszerűen minden kivirágzik – ez bizony gyönyörű és bámulatos. Sokszor nem is tudjuk, hogy lehet az. Amikor egy ember vagy egy közösség életében megjelenik valami szép, nemes, jó, nagyszerű, csak elámulunk. Aki tanult zenét gyerekkorában, tudja mit mondok ezzel. Nekem nem sok tehetséget adott hozzá Isten, de tanultam zenét (sosem baj, ha a kevésbé tehetségesek is tanulnak). Emlékszem, járt velünk egy fiú is zeneórára, és mindig leesett az állam az ámulattól, egyszerűen meg voltam döbbenve, hogy abszolút hallása volt, ha elénekelt a zenetanár egy dallamot, ő máris visszaénekelte, nem kínlódott tanulással, ami zene volt, az mind beleragadt a fejébe. Hát ez honnan van? S ki az, aki kamaszkorában nem írt volna verset? Mindannyian írtunk verseket. És honnan van az, hogy a sok verselgető kamasz közül lesz egy Arany János, lesz egy Ady Endre, lesz egy József Attila, lesz egy Dante, lesz egy Goethe – honnan van ez a tehetség? S honnét van az, amint látjuk felnőni a gyerekeket, és van köztük, aki elmegy az élet dolgai mellett, a másik viszont máris tudja, mi hogyan működik, szétszedi, összerakja, valami fantasztikus tehetsége van mindenhez. Hát nem olyan az ember, mint a mező virága?! Hát, nem gyönyörű?! Ahogy a 8. zsoltárban énekeltük? Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk,/ Mely csodálatos a Te neved nékünk! Mert Isten csodálatosnak teremtette az embert, éppen csak kisebb az angyaloknál, mindennek fölötte áll. Csodáljuk ezért Istent, ámulunk. És most azt mondja a próféta, igen, ilyen az ember, mint a mező virága. De aztán elvirágzik, mert fű a nép, és elhull a virága. De Istenünk beszéde, az Isten szava örökre megáll.
Sokszor idézzük ezt a szakaszt temetésen, gyászban idézni való, sóhajtó lemondással. De van ennek egy másik vonatkozása is. Hadd idézzem ma ezt. Ezt próféta könyvének 51. részében olvassuk, amikor helytállásra bátorítja népét, s azt mondja: nem kell az embertől félnetek, nem kell a hatalmasoktól félnetek, a nagy birodalmaktól félnetek, a pökhendi uraktól félnetek, a nagy királyoktól félnetek. Ti az Isten oltalmában vagytok: hát, ki vagy, hogy félsz embertől, aki meghal, ember fiától, aki fű sorsára jut?! Én vagyok, az Úr, aki megvigasztallak titeket. Ugyanúgy szól ez, mint amikor a 8. zsoltárt olvassuk és ott a zsoltáros az ember fenségéről, nagyszerűségéről, dicsőségéről beszél. De van egy másik zsoltár is, a 144., ahol ugyanezt a kérdést veti fel: kicsoda az ember? Csakhogy ott nem ezt a nagyszerűséget szemléli el, hanem azt mondja: kicsoda az ember? – por és hamu. Fű. Ráfúj az Úr szele, mint a nyári tikkasztó szél, megszárad és elhullik. Most ebben az ellentétben vigasztalja a próféta az ő népét, mondván: Isten szava megmarad, Isten ígérete beteljesedik.
És olvasunk ebben a szakaszban egy harmadik okot is: Isten uralkodni fog. Mert ez az uralom nem az a megszokott uralom, amit Isten népe is olyan gyakran megtapasztalt, s mindenki megtapasztal. Amikor hatalomba kerül valaki, nyomban jönnek az új adók. Jönnek a sarcok, a befizetnivalók, a terhek. A próféta azonban azt  mondja erről a királyról: mint pásztor, nyáját legelteti, karjára gyűjti a bárányokat és ölében hordozza és a szoptatósokat szelíden vezeti. Egy pásztorkirályról beszél, és ebben nagy vigasztalás van.
A helyzetről is szeretnék néhány szót szólni: miért szorul Isten népe vigasztalásra? Ámbár azt gondolom, nincsen olyan helyzete az életünknek, amikor ne vennénk szívesen, hogy Isten vigasztalása, nevezetesen, az Ő felragyogó dicsősége, örökké megmaradó szava és pásztori uralma át ne karolna bennünket, meg ne segítene, meg ne erősítene. Mégis van itt egy speciális helyzet. Azt mondja: vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek, beszéljetek a szívére és hirdessétek neki, adjátok tudtára, hogy vége van hadi szolgálatának. A Károli fordításban úgy van, hogy vége van nyomorúságának, de pontosabb így mondani: hadiszolgálatának, mert ez kétszeres kényszerhelyzetet jelöl. Hadi szolgálat az is, amikor jön a veszedelem, besorozzák a fiatalokat, elviszik őket. Sőt, ahogy Sámuel próféta annak idején, évszázadokkal korábban elmondott Isten népének.  Királyt akartak maguknak, mire azt mondta nekik: lesz királyotok, és olyan lesz, mint a többi nép királya, mert az a világ sora, hogy elviszi fiaitokat, besorozza őket, lányaitokat is elviszi a hadikonyhára, sőt még ökreiteket és szamaraitokat is elviszi. Ez a hadi szolgálat. És ha háború van, akkor még inkább. De úgyis lehet ezt érteni, hogy hadifogság. Az is hadiszolgálat. Málenkij robot. Amikor a leigázottakat a győztes elviszi kényszermunkára. Az is hadiszolgálat. Azt mondja a próféta: vigasztaljátok népemet, beszéljetek a szívével! Mert vigasztalan, mert nem akar szót hallani, mert elfordult Istentől. S talán mintha a 42. zsoltárt idézgetnék Isten népének gyermekei, amikor őket gúnyolják és firtatják: hol van a te istened? Hol van a ti istenetek? Nem szabadít meg benneteket. Vagy mintha a híres zsoltárt hallanánk, amikor Isten népe babilóniai fogságban volt, és jöttek az emberek és azt mondták nekik: pengessetek nekünk egy kicsit, ti istenhívők, régi szentek! Annyi sok szép éneketek, zsoltárotok, himnuszotok van, muzsikáljatok nekünk egy kicsit. És akkor azt mondja a zsoltáros, hogy hegedűinket fűzfákra függesztettük, és nem éneklünk, mert megkeseredettek vagyunk, önmagunknak sem énekelünk, önmagunkat sem vigasztaljuk, mert hadiszolgálatban vagyunk, mert hadifogságban vagyunk (137. zsoltár). De azt mondja Ézsaiással az Úr: lejárt, vége van a hadi szolgálatnak, hiszen bűne megbocsáttatott, bűnéért Isten megfizetett, mert – mondja, s ez egy megrendítő kifejezés – mert kétszeresen vett az Úr kezéből. Ez a kétszeresen speciális kifejezés, az embernek az alsó és a felső fogsorát jelenti. Alul, felül, jobbról, balról. Körülvettek a halál kötelei, - így fizetett akkor, amikor háborúban volt, és fizetett a hadifogsággal. Kétszeresen megfizetett.
Sokan vannak, akik Himnuszunknak ezt a sorát: Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, merő nagy pogányságnak tartják; vannak lelkipásztorok, akik meg is tiltották a gyülekezetben a Himnusz éneklését. Mi az, hogy megfizette már e nép a múltat s jövendőt? Hogy lehetne a jövendőt megfizetni? Én most nem akarok belemenni ebbe a vitába, csak elgondolom: hát persze, csak vétkekért járhat büntetést, előre nem lehet fizetni, hogy aztán majd vétkezhessünk – mondom cinikusan. De lám, itt van a vigasztalásban. Kétszeresen megfizetett. És tudjuk, hogy a próféta egy eljövendő állapotról jövendöl itt a könyveiben. És vigasztaló énekei eljutottak a babilóniai fogságba is, százötven évvel később, amikor az összegyűjtött prófétai papírokat, tekercseket, iratokat a fogságba hurcolt papok magukkal vitték. És ott a fogságban is hangzik a vigasztaló ének. Vigasztaljátok népemet, beszéljetek a szívéhez. Lejár a hadifogság, eltelik a kétszeres büntetés ideje. Beszéljetek a szívére.
Kedves testvérek, amikor az ember nagy nyomorúságban van, talán be is látja azt, mert  a helyzete meggyőzi róla, hogy – ha szabad azt mondani – érdemelte azt, amiben van. Érdemelte. A Himnusz sem arról beszél, hogy érdemtelenül bűnhődött volna a magyar nép, bűnhődött, megérdemelte. De ilyen helyzetben nagyon nehezen talál el a szívünkhöz a vigasztalás. Inkább fontolgatni kezdjük, okoskodunk, hogy talán lehetett volna másképp, lehetett volna jobban csinálni, hogy milyen tényezők felelősek mindazért, ami bekövetkezett, hogyan lehetett volna elhárítani, – és egyszerre csak azt vesszük észre, hogy nem a vigasztaláshoz készítjük az utat, s nem a vigasztalásra készítjük önmagunkat, hanem egyre jobban és mélyebben belebonyolódunk a megmagyarázhatatlanba. Amikor Ágoston egyházatya magyarázza a próféták nyomán ezt a talányos kérdést, hogy honnét a rossz (unde malum?),  a hosszú oknyomozás után sem tud mást mondani, mint azt, hogy a rossz már ott van. Ott állunk a paradicsomkert kapujában, és szeretnénk bemenni, kinyomozni, felkutatni, hol rontotta el Ádám és Éva. De nem mehetünk be, mert kerub zárja kapuját. S csak spekulálunk, és töprengünk és tanakodunk és mindegyre csak arra jutunk, hogy a rossz itt van. Ebből a megrökönyödésből, sőt, ebből a dühödt tehetetlenségből, amelyben önvád és más megvádolása keveredik, nos, ebben a helyzetben szól a próféta vigasztaló éneke: szóljatok neki, beszéljetek a szívével... Fontos ezt a legegyszerűbben visszaadni: beszélj a szívével. Mert az eszével már beszélt mindenki, ő maga is. De megállt a tudomány, s csak annyit tud mondani az ember: a rossz már itt volt, itt van. Hát beszélj a szívével, hogy amikor megjelenik az Úr dicsősége, amely minden teremtett dicsőséget felülmúl, ne forduljon el tőle tehetetlen lemondással! (A következő szakaszban a majd a teremtő dicsőségéről fog a próféta beszélni.) Amikor tehát megtapasztaljuk, hogy Isten hordoz bennünket karjaiban, mint igaz pásztorunk, és amikor teljesedik Istennek az ígérete, akkor legyen nyitott a szívünk a vigasztalásra.
Amikor Jézus a názáreti zsinagógában, nyilvános földi szolgálata kezdetén fölolvasta Ézsaiás próféta könyvéből az Úr szolgájának az egyik énekét: az Úrnak lelke van énrajtam, mert fölkent engem az Úr, hogy hirdessem a szegényeknek a szabadulást és az elesetteknek a vigasztalást..., s aztán önmagára mutatott, és azt mondta, most teljesedik, fületek hallatára, akkor rettenetes ellenállás, összecsapás robban ki. Elutasítják – előbb gúnnyal, aztán haraggal. Ennek a nyomán mondja Jézus, hogy senki sem lehet próféta a maga hazájában, egy próféta sem kedves a maga hazájában. Mindenütt másutt odafigyelnek a prófétára, másutt meghallgatják, kapva-kapnak a szaván, lesik, hol csillan fel az Istennek a dicsősége, csak a maga hazájában nem. Nos, ez a tét! Hogy a Krisztusban beteljesedett prófétai jövendölés igazán elérkezzen a szívünkhöz! Hozzánk, akik Isten áldásából olyan csodálatosak vagyunk, hozzánk, emberekhez, akik mindazáltal elmúlás alá vagyunk rekesztve, mert fű a nép. Hozzánk, akik számolgatjuk, hányszorosan sújtott bennünket már az Úr, pedig csak kétszeresen sújtott és minden meg van fizetve! Nos, hogy ez a szó elérkezzen hozzánk, megerősítsen, megvigasztaljon minket, hallgassunk a próféta szavára! A szívünkkel beszél, mert a Lélek erejében beszél. Mert mégis a Szentlélek az, aki a szívünkkel beszél, ahogy a régi reformátorok mondták. Amíg a Szentlélek a szívünkben bizonyságot nem tesz, belsőképpen, addig minden szó csak külsőleg hangzik. Elér a fülünkbe, eljut a tudatunkig, megérinti a szívünket, de nem lesz Isten vigasztaló beszédévé. Vigasztaljátok népemet – mondja a próféta. És készítsétek az Úr útját, egyengessetek ösvényt a kietlenben, minden völgy fölemelkedjék, minden hegy alászálljon, legyen az egyenetlen egyenessé és legyenek a hegyszirtek rónává, mert megjelenik az Úr dicsősége és minden test látni fogja azt. Ámen

Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek! Egy történeti jegyzőkönyv részletét olvastam föl. Ezt a Királyok könyvében néhány megjegyzéssel kiegészítve ugyanígy megtaláljuk. De nem véletlenül illesztette a próféta a jövendölő könyvének ehhez a szakaszához ezt a történetet. Kétezer-hétszáz évvel előtti eseményeket hallottunk. A két főszereplő Ezékiás és Szanhérib a háttérben áll. De Ezékiásról többet is kell szólni. Ő a magára maradt fél ország királya, azt olvassuk róla, hogy uralkodásának első szakasza végén (ez az a bizonyos 14. esztendő) már sok-sok reformot tudhatott a háta mögött. Megtisztította a kultuszt, újra beiktatta a régi törvényeket, gondoskodott tiszta szertartásrendről. Egyszóval, sok mindent elvégzett, amiért a Királyok és a Krónikák könyve a szent királyok közé sorolja őt. Olyannyira igyekezett ebben Ezékiás, hogy amikor megtisztította a kultuszi életet, még az érc kígyót is összetörette (2Kir 18,4), mert a pusztai vándorlásnak ez a szép emléke arra az időre már-már babonás képzeteket váltott ki, jobbnak látta megsemmisíteni. Helyreállította a jeruzsálemi templom tekintélyét is, s ennek érdekében megsemmisítette a különböző kultuszhelyeket. Szent királyként tartják őt számon tehát a krónikások, mégis, Ézsaiás prófétánál arról is olvasunk, hogy a politikája sok szorongást, aggodalmat váltott ki. Igen, igaz, hogy Ezékiás, talán ijedtségből is (látva az északi országrész, Izrael a megsemmisülését),  de mindenképpen a próféta szava nyomán visszatért Istenhez, visszatért a szövetséghez, és megtisztította népe életét. Ugyanakkor, mindenféle politikai kalandokba belekeveredett. Az asszír király követének beszéde is utal erre: kiben bízol te? Egyiptomban? Egyiptom olyan, mint az elrepedt nádszál, ha valaki rátámaszkodik, átfúrja a tenyerét. De te Egyiptomban bízol, a harci szekerekért, a lovagokért. Ez súlyos vád Ezékiás ellen: Egyiptomban bízol! Egyiptom és Asszíria között évtizedek óta nagy fegyveres konfliktusok zajlottak, a két nagy birodalom a termékeny félholdban szüntelenül összecsapott, területeket akartak foglalni, vazallus népeket szereztek maguknak. És Isten népe éppen Asszíria és Egyiptom ütköző zónájában, a frontvonalon helyezkedett el. Ha Egyiptom mozdult, akkor Jeruzsálem mellett kellett felvonulniuk a hadiúton. És fordítva, ha Asszíria akarta Egyiptomot megtámadni, ugyanazon az úton, csak északról délre indultak. Kiben bízol te? De arról is olvashatunk Ézsaiásnál, hogy a környező kisebb országok többször is összefogtak, összeesküdtek, lázadást indítottak Asszíria ellen. Mikor mit mutatott az asszír belpolitika. Ha belpolitikai viszályok dúltak, ha megrendülni látszott az asszír birodalom, ha nem működött jól a ninivei központ (majdnem Brüsszelt mondtam, mondhattam volna Berlint is, Moszkvát is, New Yorkot is, teljesen mindegy), a kis népek rögtön megmozdultak. Mert mi kicsik mindig azt nézzük, hogy mi van a birodalom fővárosában. Asszíriában éppenséggel zűrzavar volt, és úgy gondolták a kis népek: itt az idő, össze kell fogni, össze kell állni, rázzuk le magunkról Asszíria igáját.
Erre aztán az lett a felelet, hogy Asszíria összeszedte az erejét, és szépen, sorban megleckéztette, meghódoltatta, térdre kényszerítette ezeket a népeket, és immár nemcsak vazallussá, hanem rabszolgává is tette őket. Csak Júda volt még hátra. Egész pontosan Júda sem, hiszen azt olvassuk, hogy ez a bizonyos Rabsaké Lákisból ment fel Jeruzsálembe. Lákisnak megvannak a történelmi emlékei, a régészek föltárták, ez Jeruzsálemtől délnyugatra nagy erődített város, katonai erősség, talán ott lehetett a judeai haderő jelentős része, – ezt már elfoglalták. Jeruzsálem agára maradt védtelenül. Ez az a pillanat, amikor megérkezik Rabsaké, a követ. Akik az új fordítást olvassák, ezt a nevet nem találják, ott az áll: kincstárnok. A régi fordítások azonban meghagyták a névformát, és majd el is mondom, hogy miért. A szó azt jelenti, hogy: főpohárnok, vagy kancellár vagy főtanácsnok, egyszóval: főember. Eljött tehát az asszír király egyik főembere. Megérkezik parlamenterként, s Jeruzsálem fala alá áll. Le is írják pontosan a helyet, a felső víztározónál, a ruhamosók mezején. Tehát a város kapuja előtt áll. Kimennek tárgyalni hárman: Eljákin, Sebna és Joák. De nem is annyira tárgyalás ez, mert a király azt parancsolta nekik, hogy ne feleljenek semmit arra, amit a követ mondani fog, csak hallgassák végig, jöjjenek vissza, aztán majd megtárgyalják a békefeltételeket. Csakhogy, kiderül, itt nem békefeltételekről van már szó. Sőt, sejthető volt ez, hiszen az előző részekben olvastuk is, hogy Ezékiás király már engesztelte Asszír birodalmat, egészen drámai eseményekre került sor, háromszáz talentum ezüstöt és harminc talentum aranyat vetettek ki hadisarcként, le kellett hántolni a templom kapujáról az ezüstborítást, össze kellett szedni a templomi edényeket, be kellett olvasztani és a fizetséget meg kellett küldeni Asszíriának (2Kir 18). Nekünk is vannak efféle történelmi emlékeink, mint amikor a török szultán üzent az erdélyi fejedelmeknek: rosszalkodtatok, ha viszonylagos kis függetlenségeteket meg akarjátok tartani, akkor ennyi meg ennyi meg ennyi pénzt kért Konstantinápoly. És akkor a fejedelmeknek a saját népüket kellett megsarcolniuk a viszonylagos kis békességért. De itt már nem erről van szó, nem a vazallus járandóságán alkudoznak. Elmondja Rabsaké is: adjátok meg magatokat, és akkor a király elvisz benneteket ehhez a földhöz hasonló földre. Ez aztán majd be is következett. Nem ekkor, hanem másfél évszázad múlva, amikor az új birodalom, Babilónia lépett fel, foglalta el Jeruzsálemet, s elvitték a népet fogságba, áttelepítették őket a birodalom más részeibe. Régi szokás ez az emberiség történetében, hogy felemelnek egy népet, s odább viszik őket. Ezt nem a 20. században találta ki Sztálin, Hitler meg a többiek, így volt már ez kétezer-hétszáz évvel ez előtt is. Nos, üzeni a követ, gyertek ki, jó lesz nektek, gyertek ki, adjátok meg magatokat. Mert most ott ültök fönn a várfalon és – nem én mondom, az Igében van – saját ganajotokat eszitek, saját vizeleteteket isszátok! Gyertek ki, és akkor lesz füge, lesz szőlő, lesz lágy kenyér, lesz ivóvíz, lesz bor, de nem itt, hanem majd ott, ahova Asszíria királya elvisz benneteket.
Egy szót szeretnék kedves testvérek szólni még erről a Rabsakéról, mielőtt elérkezünk ennek a textusnak a lényegéhez és ahhoz a kérdéshez, hogy miért van itt ez a történet a próféta könyvében. A régi zsidó tudósok szerint ez a Rabsaké zsidó ember volt, magyarán kollaboráns, olyas valaki, aki már átállt. Ezt nagyjából két dologból következtetik ki. S talán ez az oka, hogy  a középkorban nem fordították le a Rabsaké szót, hanem meghagyták névalakban. Pedig tudták, hogy azt jelenti: főpohárnok, kincstárnok, kancellár, aki a király mellett van. A foglalkozása nevét akasztották rá erre az emberre, s valóban nem tudjuk, mi az eredeti neve. Zsidó ember volt. Ez két dologból derül ki. Az egyik az, hogy amikor átadja az üzenetet a városkapu előtt, azt mondják neki Ezékiás király emberei: légy szíves, beszélj arámiul, és ne zsidó nyelven! Mi értünk arámiul. De, ha te héberül beszélsz, a várfalon, a védők is érteni fogják, miről beszélsz. Tehát Rabsaké tud héberül. S ekkor fordít is egyet az eseményeken, ellép a király embereitől és fölkiabál a várfalra: nem is a követekhez beszélek, nem is a királynak van mondandóm, hozzátok van mondandóm, ne bízzatok Ezékiás királyban, hazudik, mikor azt mondja nektek, hogy majd Isten megszabadít bennünket. Tehát egyszerre parlamenter és egyszerre uszító. Kollaboráns. De van egy másik ok is, amiből arra lehet következtetni, hogy zsidó ember lehetett.  Az ószövetségi hagyomány szerint zsidó ember akkor szaggatta meg a ruháját, ha a szövetséghez tartozó, vagyis zsidó ember mondott istenkáromlást. Mert, ha egy pogány istenkáromlást mondott, azt el lehetett intézni azzal, hogy mit tud egy pogány a Seregek Uráról, mit tud a szövetség Istenéről? De ha egy honfitárs, egy szövetséges társ tette ezt, az már megbotránkozás volt. Márpedig azt olvassuk itt az elbeszélés végén, hogy Eljákin, Sebna és Joák megszaggatott ruhában mentek be Ezékiáshoz. Tehát kifejezték, hogy megütköztek, mert istenkáromlást hallottak.
Egyszóval, minden együttáll ahhoz, hogy Ezékiás király is, a tanácskozásra kiküldött emberei is, a jeruzsálemi koronatanács is, és a várba, a városba beszorult nép is megadja magát. Az asszír király már körülvette a várost katonáival. Azt írja a Királyok könyve, hogy Szanhérib, az asszír király többszázezres  sereggel vette körül Jeruzsálem városát. Se ki, se be. És van még itt valami, ami megrendíthette ezt a beszédet hallókat. Rabsaké úgy érvel, ahogy egy ilyen hadipolitikai esemény során a küldöttnek,  a felhatalmazott parlamenternek beszélnie kell: elmondja, hogy Asszíria tökéletesen tisztában van azzal, hogy Jeruzsálem fellázadt ellene, továbbá, hogy Egyiptomban nem érdemes bízni, továbbá, hogy a környező kis népek szövetsége összeomlott, továbbá, hogy nincs katonai erejük a védekezésre,  várost körülvette a hadsereg, s tudják jól, már éhezik a városőrség, – nincs más hátra, csak kapituláció. De még hozzátesz valamit, – és ez teológia.
Kezdi sorolni, hogy: ha Egyiptomban nem bízhattok, barátaitokban nem bízhattok, magatokban nem bízhattok, talán egy prófétai üzenet bíztat benneteket? – hogy tartsatok ki, megsegít benneteket az Úr. Nos, ez a prófétai üzenet harminc évvel korábban pontosan ugyanezen a helyen hangzott el. Lapozzuk majd fel Ézsaiás próféta könyvének 7. részét. Rabsaké a felső tó folyásánál, a ruhamosók mezejének útján állt meg átadni az ultimátumot. És harminc éve éppen ott, ott mondta el a próféta az Immánuelről szóló jövendölését: ad jelt nektek az Úr maga: ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek (Ézs 7,14). Ez egy régi prófétai üzenet, és most évtizedek múltán odaáll ez az ember és arra forgatja a szót, hogy az immánuel – velünk az Isten –  csak egy prófétai lázálom volt. Hol van most Isten? Majd sorolja a környező kis népek pogány isteneit: vegyétek őket számba, sorba mindegyiket. Megszabadította Hámáthot, megszabadította Árpádot  megszabadította Samariát a mag istene? Egyiket sem szabadította meg a maga istene, titeket sem fog a ti istenetek megszabadítani! Rettenetes üzenet ez. Rabsaké nem hadisarcért jött az asszír király nevében, nem megregulázni jött a lázadót, nem még több pénzt akar kisajtolni a vazallus népből, hanem deportálni akarja őket, –  mindennek vége. Egyiptom nem fog segítséget adni, a környező kis népek mind összeomlottak! És most még azt is hallaniuk kell: a ti istenetek ugyanolyan, mint a samariaiak istene, ugyanolyan, mint a damaszkusziak istene, ugyanolyan, mint Hámáth istene, egy kis fiók-istenség, éppen annyit ér, mint ti. Ámbár nagyon bíztok benne, s álmodoztok, és mindenfélét képzelegtek, de inkább: adjátok meg magatokat! Jobb lesz ez így. S ezt halljuk: Ők pedig hallgattak és egy szót sem feleltek.
Ezen a ponton ellene kell mondjak az én kedves Kálvinomnak, aki megrója ezt a három embert, mondván, hogy nem szabad azt némán eltűrni, amikor a kutyák megcsaholják a mi Istenünket. Vállalni kell azt is, hogy akár orcán vernek bennünket, ha szólunk. S lám, ez a három követ, úgymond, megszeppenve hallgatott. Igen, a ruháikat megszaggatták és úgy mentek vissza a királyukhoz, ezt Kálvin is elismeri. Tisztában van a régi rabbinusi meghagyással, hogy Rabsaké zsidó ember volt, tehát a követek ezzel a gesztussal kifejezik a tiltakozásukat, a megbotránkozásukat. De ott a nép füle hallatára kellett volna ellentmondani, – egy jó teológiai vitába kellett volna bocsátkozniuk. Mint ma, például. Én bele se merek kezdeni ilyesmibe, ezért magamra veszem Kálvin feddését, bizony, nem szoktam ilyen vitákba belemenni. Pedig ma egész Európában dúl a vita, hogy Európa keresztyén-e vagy nem keresztyén? És az a legérdekesebb, hogy leghangosabban éppen némely keresztyének kiabálnak arról, hogy nem keresztyén Európa, nem bizony. Ha egy ateista kiabál így, vagy mit tudom én, milyen fajta, szekularizált valaki, hát jó, persze, neki nem gond ezt mondani. Vagy nem gond így látni a dolgokat. De keresztyének mondják, s mi nagyokat hallgatunk, mint itt ez a három ember.
Azonban még oda van toldva az is, hogy azért nem szóltak, azért hallgattak, mert a király parancsolta ezt nekik. És a héber  szó - hallgattak –nagyon fontos itt, mert ez a hallgatás azt jelenti, hogy megőrizték a higgadtságukat. Nem megszeppenve hallgattak ők, nem erről van itt szó, és nem azért nem szóltak egy szót sem, mert ijedtükben semmi eszükbe nem jutott, és jó magyar módra –  szégyen a futás, de hasznos!  –, gyorsan visszaiszkoltak a várba! Azért hallgattak, mert megőrizték a nyugalmukat. És most már csak az a kérdés, hogy miért parancsolta meg nekik ezt a király? Lehet ennek, lélektani oka is. Megérkezik a nagy asszír király, Szanhérib embere egy kollaboráns, aki már átállt, akiből főembert csináltak, egy áruló, aki pökhendien, hetykén tetszeleg az ellenség oldalán – ő hozza az üzenetet. Erre azért kihúzhatjuk magunkat. Hogy mondják a régi katonai nyelven? – Állva fogunk meghalni, mint Napóleon gárdistái, a waterlooi csatában, mikor felálltak a klasszikus harci négyszögre és az angolok körülvették őket ágyúkkal és fölszólították őket, hogy adják meg magukat. Aztán középről kikiabált nekik egy gárdista. Azt most nem idézem, hogy mit kiabált ki, nem tűr nyomdafestéket. Nem adták meg magukat. Leágyúzták őket. Nos, akkor állva halunk meg, mert valami méltóság, tisztesség, valami azért csak van bennünk, s válaszra sem méltatjuk ezt a kollaboránst. Mit fogunk itt egy hitehagyóval vitatkozni, aki valamikor az Úr szövetségének a tagja volt, élvezte minden áldását, kedvelését, most meg az istenkedő Szanhérib kedvéért, a nagykirály talpnyalójakánt, némi jattért-jussért, bombabiztos nyugdíjért, az Asszír nagybirodalom csillagkeresztjéért, mit tudom én, miért, elárulja saját népét!? Mi az ilyenekkel szóba sem állunk. De ez sem igaz, hiszen az imént még kérlelték, hogy ne héberül beszéljen, ne uszítsa a népet. Azt gondolom, ez a lélektani ok nem elég magyarázat, hiszen a király parancsolta nekik, hogy hallgassanak. És mikor a király ezt megparancsolta, még nem tudhatták, hogy mi lesz az üzenet. Sejtették, de nem tudták.
A király szíve dobogott bennük, Ezékiás király szíve. Azt olvassuk rákövetkező részben (37. rész), hogy amikor megérkeztek és szóról szóra átadták az üzenetet, a király is  megszaggatta ruháját, mert egy istenkáromló szavát tolmácsolták, majd utána üzent a prófétának, és megkérdezte az Urat. Nagyon fontos ezt tudnunk! Egészen pontosan: tudnunkkell  hallgatni és megkérdezni az Urat. Mert érve Ezékiás királynak lehetett volna ezer. Sok-sok bátor és dicső érv. Hadd utaljak a Bírák könyve történeteire. Isten négyszáz esztendőn keresztül újra meg újra készséges és hajlandó  volt népét kisegíteni a bajból, noha önmaguk hibájából, szánt szándékkal mentek bele mindig a nyomorúságba. De Isten odahajolt, megkönyörült, megszabadította őket. Aztán, példálózhatunk Saullal, akit Isten letett a királyságból, mégis általa is milyen nagy szabadításokat végzett el Isten. És ott a mi Dávid királyunk, a kis betlehemi pásztorgyerek: mekkora birodalommá növelte fel Izrael országát. És Salamon – hadd fordítsam meg Jézus szép szavát:  a mezők liliomai, az ég madarai nem öltöztek olyan szépen, mint Salamon  maga dicsőségében. Még Afrikából is eljött hozzá Sába királynője, hogy meglássa egy pillanatra ezt a csodálatos uralkodót. Van hát szép emlék, van dicső történelem. Mondhatnám, a régi zsidók nem szenvedtek attól, amitől mi magyarok. Mert a magyarok meg a nándorfehérvári diadalon kívül (amit a déli harangszó hirdet) csak a tatárjárásról, Mohácsról, Világosról,az elbukott 1956-os forradalomról, meg még mennyi tragédiáról tudunk beszélni. Nincs sok történelmi sikerünk. Ott, Ezékiás idejében tele volt mindenki a történelmi sikerek emlékével. Mondhatta volna tehát Ezékiás király, hogy minden a kezemben van és minden a szívemben van ahhoz, hogy jó és frappáns választ adjak az asszírok gyalázatos szavára. Mert mi bízunk az Úrban. De mi bízunk az Úrban! Azonban, a hallgatás az a drámai helyzet, amikor az ember életében összetörnek a sémák. Általában nem szeretjük a sematikus dolgokat, és a sematikusan gondolkodó embereket sem, holott végeredményében mindannyian sematikusan élünk és gondolkodunk. Sémák szerint gondolkodunk, mert a belénk égett tapasztalataink, a neveltetésünk, a kultúránk,  a civilizációnk és az Istennel való történetünk is sok mindent hozott az életünkbe, s nehéz helyzetekben nyomban keresni kezdjük a párhuzamot, az analógiát. Hogy volt ez régen, hogy volt ez tegnapelőtt? Ha bizonyságot tesz egy hívő, mi megtanuljuk. Mit kell csinálni ilyen-olyan helyzetekben? Mitöbb, az egész keresztyén élet nem más, mint – a régiek kifejezésével élve – iskola, és ebben az iskolában nem betűvetést tanulunk, hanem élni tanulunk, megtanuljuk, hogy Istennel van dolgunk. De hogyan van Istennel dolgunk? Jó ebbe az iskolába járni.  És mégis vannak pillanatok, amikor összeomlanak a sémáink.
Nem baj. Ezékiásnak be kellett hívatnia Ézsaiás prófétát és a próféta új üzenete által kellett megerősödnie. És hogy mennyire így volt ez, azt még inkább mutatja az a történet, amit szintén olvasni fogunk Ézsaiás könyvében.  Úgy lett, ahogy Ézsaiás megmondotta: nem esett el Jeruzsálem. Bár bezárult az ostromgyűrű, bár elkezdték a várost ostromolni, egy éjszaka az Úr angyala megverte az asszír sereget [ez terminus technicus: pestisjárvány tört ki a táborban] és nagy szégyennel elvonult Szanhérib, mert nem volt már katonája, akivel ostromoljon. Visszatért Asszíriába, ahol rokonai merényletet követtek el ellene és meggyilkolták. Elmúlt a veszedelem. Hát így kell ezt csinálni! Mutatom a győzelmi jelet – V! Hallgatni kell, nem kell válaszolni. Az a Rabsaké motyogott ott össze-vissza, hogy mindent megad, pöffeszkedett az asszír király nevében. De lám, az Úr –  nem is az Úr! – , csak egy angyala kinyújtotta az ujját, odacsapott és dűlt ott minden összevissza. Igen. Csakhogy azt olvassuk a csodálatos megszabadulás után, hogy bemegy a próféta Ezékiás királyhoz és azt mondja neki: készülj a halálra, mert nem élsz tovább. S ekkor törik össze igazából véve minden séma, ekkor már nem lehet nem hallgatni, ekkor már nincsenek megoldások, mechanikák, - a győzedelmes, diadalmas király a fal felé fordul, és mint egy beteg gyermek sírni kezd és könyörögni. És Isten ezt a sírást, ezt a könyörgést – ezt megérti. Testvérek! Sok boldogító tapasztalatunk van Isten szabadításáról, jóságáról, hűségéről, vezetéséről,  - de olykor egy nincs a kezünkben, hogy odategyük Isten elé és azt mondjuk: Uram, most is így kell tenned Neked. Hiszen tavaly meg tavalyelőtt, meg száz éve meg ötezer éve így volt, most is így kell lennie. Csak hallgatni lehet és ez a hallgatás fog teret adni a szívünkben, ha kell, a sírásnak, ha kell a felfohászkodásnak, ha kell, az újbóli keresésnek, ha kell, az Isten útjai elkérésének, –  és csak ez!
Amikor Jézus jelzi tanítványainak, hogy az ember Fia felmegy Jeruzsálembe, ott elfogják, pogányok kezére adják, halálra ítélik, megfeszítik, meghal, és harmadnap föltámad (de ezt az utolsó mondatot már nem hallják a tanítványok), akkor megragadja őt Péter és azt mondja neki: mentsen Isten, ez nem történhet ez meg Veled, uram. Miért mondja? Mert nem így tudjuk, nem így tanultuk gyerek-istentiszteleten, konfirmációkor, bibliaórán, a Kátéból, és nem így olvassuk a Bibliából. Ekkor aztán azt mondja Péternek Jézus: Távozz tőlem, sátán. Mert ember dolgaira gondolsz és nem Isten dolgaira! És ez az pontosan, ami itt van. Nincs megoldás – kiabál Rabsaké. Van megoldás – de ezt meg kell hallani. Nincs megoldás az emlékeink között, a tapasztalatunkban, az ügyességünkben, az okosságainkban, a történelmi garanciáinkban! De van megoldás annál az Istennél, aki évtizedekkel korábban, éppen ugyanazon a helyen, ahol most ez a fenyegetés elhangzik, ezt üzente az Ő népének: ha nem hisztek, meg nem maradtok (Ézs 7,9(. De elküldöm nektek a szabadítót, akinek a neve ez: Immánuel, velünk az Isten. Boldog, aki tud hallgatni is. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Azért olvastam fel Jézus megkísértetési történtének az előzményét és aztán a rákövetkező versben a későbbieket események kezdetét, mert erre köteleznek az evangélisták, akik mindannyian így mutatják be nekünk Jézus megkísértését. Vagyis: meghatározzák az idejét, a helyét és a körülményeit, és ez nagymértékben segít mindezt jól érteni, illetve felismerni, hogy mi tartozik belőle mireánk. Mert igen könnyű, és – szeretném előre jelezni –ezt a könnyelműséget én is el fogom követni, hogy a három kísértés különböző vonatkozásait rögtön önmagunkra és körülményeinkre alkalmazzuk. Ám beérjük ennyivel, a lényegét nem fogjuk megérteni. Jézus Isten-fiúsága egészen nyilvánvaló már, amikor a Lélek elragadja Őt, a pusztába viszi, hogy megkísértessen. Onnan tér Galileába, hogy szolgálatát elkezdje, miután értesült arról, hogy Keresztelő Jánost börtönbe vetették. Azt a Keresztelő Jánost, aki  megkeresztelte őt, amikor is megnyílott az ég, alászállott a Lélek, s mennyei szózat hallatszott: ez az én fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok.   De nem is az a lényeg, hogy ez a két esemény volna  a kerete a megkísértetésnek,  hanem az, hogy két lényeges vonatkozást láthatunk. Előbb az Atya kinyilatkozza Jézusról, hogy Ő a szabadító, aztán, úgy kezd hozzá Jézus a szabadító szolgálathoz, hogy előfutára, János börtönbe került.
Közbe kell még iktatnom azt, amit Jakab mond: atyámfiai, minden tekintetben tekintsétek nagy nyereségnek, ha különböző kísértésekbe estek (Jakab 1,2). Miféle nyereségről tudunk itt, a Jézus megkísértetése tekintetében szólni? Jakab szavait általában úgy magyarázzuk – ijesztő szavak ám! –, hogy ez nem valamiféle keresztyén hősiességnek nyit utat. Nem azt mondja Jakab, hogy jó dolog megkísértetni. S még az sem áll meg, hogy kísértés próbája  nyomban igazolná, hogy a Krisztus gyermeke vagyok, mert, úgymond, ha nem lenne kísértés, akkor kétségbe kellene esnem, hogy Krisztus-követő vagyok-e egyáltalán! Jakab szavait másképp kell magyarázzuk.  A szófordulata: amikor különféle – vagyis sokféle, eltérő nemű – kísértések azért tekinthetők nyereségnek, mert a kísértés próbatételt is jelent. Ez Istennek az egyik nevelőeszköze. Erre utal Szent Ágoston a Jakab levelét magyarázva: amikor elfogadjuk Isten meghívását az új életre, s kezdjük megöldökölni az óembert, az olyan, mint amikor már tudjuk a betegség okát, de még nincs meg rá a jó terápia. Mit csinálnak ez esetben az orvosok és a betegek is?  Mindent kipróbálnak. Aki gyógyult már nagy betegségből, amitől sokat szenvedett, bizony, hálás szívvel van orvosai iránt, de emlékszik a szorongásokra, amikor közölte az orvosa, hogy másik gyógyszert fog adni, másik módszer fog alkalmazni, másféle kezelésbe kezd. Ráadásul, mondja Szent Ágoston, ennek a bűn betegsége tekintetében így is kell lennie, mert nem egynemű az ember nyomorúsága, nem egy gyökere van az emberben a bűnnek, el van az terjedve mindenfelé. Például, kigyógyulni a mohóságból, ahhoz más eszköz kell, mint kigyógyulni a kevélységből, vagy kigyógyulni a világ szeretetéből, vagy kigyógyulni a gyűlöletre való hajlamból, és sorolhatnám az összes nyomorúságunkat, bajunkat. Nem baj hát – mondja Jakab –, ha különféle kísértésekbe esünk, ha a hitünk megpróbáltatása kitartást szül. Mert az állhatatosság már a tökéletesség előszobája.
Itt azonban, Jézus háromszori megkísértése mégis csak egyre tekint. Pontosan arra, amit a mennyei hangból hallottunk ott a Jordánnál: ő az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm! Krisztus Isten-fiúságáról van szó, és ebbe belefoglaltan szabadítói tisztéről, megváltói munkájáról. Erre – ez ellen – irányulnak a kísértések. S ha, én is idekeverem majd a magyarázat során a magunk emberi gondolatait, kérek mindenkit, ezt a döntő vonatkozást tartsa észben mindig: itt nem arról van szó, hogy jön egy nagy ember, jön a Názáreti Jézus, jön a zsidók királya, a kísértő pedig ellene akar tenni, föl akarja tartóztatni, kompromittálni akarja, el akarja rongálni ebben a nagy küldetésben! Krisztus Isten-fiúságáról, megváltói mivoltáról van itt szó. A magyarázat során ellentéteket fogok fölállítani, mert nem lesz teljesen új, amit mondok, de ilymódon tisztábban látni fogjuk a lényeget.
Jézus negyven nap és negyven éjjel böjtölt, amikor végre megéhezett – tudniillik a böjtölése végén – és ekkor hozzámenvén a kísértő, azt mondta neki: ha Isten fia vagy, mondd, hogy a kövek változzanak kenyérré. Jézus Krisztus mindenben hasonló lett hozzánk, kivéve a bűnt, és meg is kísértetett mindenben, amiben ember megkísérthető (Zsid 2,17). Amikor kísértés éri bennünket, sokszor észre sem vesszük, mindig a legközvetlenebb szükségünket érinti. Csak mi, dörzsölt, rafinált keresztyének véljük azt, hogy a kísértő elsőre valami metafizikai, szellemi, elvonatkoztatott dologgal kezdi. Nem. Mindig azzal kezdi, amire éppen a legnagyobb szükségünk van, vagy amiben éppen benne vagyunk. Ha éhes vagy, az éhséggel, ha beteg vagy, a betegséggel, ha fizikai szükségleteid vannak, akkor a szükségletekkel, ha lebirkózhatatlan vágyak támadtak benned, akkor a vágyakkal, ha egy megoldandó helyzet adódik, akkor a megoldással, – mindig azzal kezdi, amiben közvetlenül benne vagyunk. Mi ugyan hajlamosak vagyunk e mögött valami elvonatkoztatott, szellemi tartalmat keresni, de azt mondják az evangélisták, hogy Jézus megéhezett. És ez éppen az: éhség. Ugyanolyan ez, mint amikor leírja János evangélista, Jézus elmegy Lázár barátjához, akiről jött a hír, hogy beteg. Aztán jön a hír, hogy meghalt. És azt mondja az evangélista a sírhoz érkező Jézusról: könnyekre fakadt (János 11,35). Vagy, amikor a tanítványok ostoba mód jártak el, azt írja az evangélista, hogy haragra gerjedt Jézus (Lukács 9,41). Én ezt ma így fordítanám, hogy kiborult. Az ember – Jézus Krisztus igaz ember volt! – mindig a közvetlen szükségében, az elkerülhetetlenben tapasztalja meg a kísértést.
Az éhséget nem lehet elhessegetni, a szomjúságot nem lehet elhalogatni, a nyomorult helyzeteket nem lehet félrelökni, az égető lázat nem lehet úgy kezelni, mint ha nem lenne. Ezt az utat járja végig Jézus is. A kísértő így kezdi: ha Isten fia vagy... Hallottuk az imént: Ő az én szerelmes fiam, Őbenne gyönyörködöm – így jelentette ki az Atya! Nos, ha tényleg Isten fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré. Ő pedig, felelvén, azt mondta: meg van írva, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik. Kenyér és ige. Ezt olykor szembeállítják. Sokan azt mondják, előbb kenyeret kell adni, az éhezőt meg kell elégíteni, aztán majd lehet prédikálni. Sok-sok keresztyén misszió működik ma ezen az alapon a világban: kenyeret, segítséget visznek. Nagy áldás és nagy szolgálat ez! Csak olykor kérdezem: s mikor jön az igehirdetés? De hát az sose fog jönni! Sokan meg, fordítva, azt mondják: mindaddig nincs értelme az emberen segíteni, a múlandó földi életen itt-ott jobbítgatni, amíg az örökkévalóság dimenzióját meg nem nyitottuk. És sok-sok misszionárius, mozgalmár és buzgalmár térít ma is a világban, de hiába nézed, egy zsemlére sem futja neki, hogy segítsen vele máson. Mindkét út zsákutca. Jézus azt mondja, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével.
Nemrégiben olvastuk Ézsaiás könyvében Isten ítéletét a gyalázkodó irállyal szemben. Súlyos leleplezést tesz a próféta, ezt mondja: azért fog elveszni a hatalmad mert megvetetted Isten gyermekeit és Jeruzsálem szent lányát, és azt mondtad, hogy: Én ástam és vizet ittam, és kiszárasztom lábam talpával Egyiptom minden folyóit (Ézs 37,25). Hát nincs megírva a régiek történetében, hogy az Úr fakasztott vizet, ő adott eledelt, italt népének? Ki az a király, aki azt mondja, hogy én ástam a kutat?
És ha a Jézus által tanított imádságba – mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – belemélyedünk, akkor értjük igazán, mit mond itt Jézus. Meg van írva: nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével. Jézus nem kell bizonyítania, hogy ő az Isten fia.  Ilyen kérést, sőt kísértést minden esetben elutasított. Megelégített ötezer embert kenyérrel, de amikor hozzá mentek azzal, hogy: adjon jelet, bizonyítékot, hogy ő vagy a megígért Messiás, akkor elutasítja a kérést. S azt mondja: nem adatik e hitetlen nemzet és parázna nemzetségnek más, mint a Jónás jele (Máté 12,39). Jónás három napig volt a cet gyomrában, az ember Fia három napig lesz a halálban, majd föltámad. Nem adatik más jel. Mert Isten igéjéhez fordulva, megértjük, hogy az ember pszichoszomatikus lény, sőt pneumato-szomatikus lény Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével. És amikor közvetlen kísértés ér, akkor bele kell kapaszkodnunk az Isten igéjébe, még ha elodázhatatlan, elkerülhetetlen, szinte teljes valónkat megsemmisítő szükségek közepette vagyunk. Az életért csak egyet nem lehet felfüggeszteni, - az életet! Isten igéje tanítja meg az embert a gondviselés nagy titkára, Isten atyai szeretetére, hűségére és oltalmára. Ráadásul, éppen akkor (s ez már átvezet bennünket a második kísértéshez), amikor a Lélektől vitetünk a pusztába, hogy megkísértessünk az ördögtől. Robert Merton, a trappista szerzetes, a 20. század egyik nagy misztikusa, egy elmélkedésében azt írja, hogy  annak idején, a 3-4. században, amikor a remeték, az aszkéták nem azért mentek ki a sivatagba, mert menekültek a kísértéstől, hanem hogy megütközzenek a kísértéssel. És hogy győzzenek! Én nem vagyok annyira bátor, hogy kimenjek negyven napig böjtölni, éhezni, szomjazni, remélve, hogy Isten gyermekeként győzelmet aratok. Egy régi teológus könyvét olvasom mostanában, az egyiptomi remetéknek írta, és sok tanácsot ad, hogyan kell legyőzni a kísértéseket. Csak ámulok, amit egy árva kis szerzetecskének, valahol a Nílus mentén el kellett végeznie ahhoz, hogy egy árva kísértést legyőzzön. Máté passzívumban mondja: kiviteték Jézus. Márk evangélista így mondja: azonnal elragadta a Lélek... Éppen ezért mellőzhetetlen az ige! De hát maga Krisztus az Ige (János ev. 1,1-13), de most a kísértést azzal hárítja el, hogy önmagát is Isten élő, eleven kinyilatkoztatásához igazítja, irányítja -,  és bennünket is oda minden közvetlenül égető, elhárítatlannak tűnő szükségünkben, mert ilyenkor csak az Ige ereje tesz képessé arra, hogy teljes szabadsággal az Isten kezébe helyezzem bele az életemet. Ez a keresztyén pneumato-szomatika: a testi szükségekben is lelki úton kell elindulni, és ha lelki úton indulunk el, nem negligálhatjuk, nem mellőzhetjük el, nem söpörhetjük félre testi valónkat. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével. Kenyérrel is él – mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – , de Istennek igéjével és Istennek igéjéből él – élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus, ahogy Pál mondja (Gal 2,20)
Ugyanerre irányul a második megkísértetése is Jézusnak: ha Isten fia vagy, vesd alá magadat, mert meg van írva: angyalainak parancsolt felőled és kézen hordoznak Téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőben. Testvérek, a kísértő a legnagyobb teológus! (Nem a legjobb! Csak a legnagyobb!) Jézus ugyanis az első kísértést így hárítja el: meg van írva...! A második kísértésben az ördög is előkapja a Bibliát, s lám, nagyon jól tudja lapozgatni! És azt mondja ott, a templom párkányán: vesd magad a mélybe, mert meg van írva, és már idézi is a 91. zsoltárt: angyalaidnak parancsolt felőled, hogy kezükön hordozzanak, hogy lábadat meg ne üsd a kőbe. Egészen pontosan idézi a septuaginta fordítás szerint, még azt is ismeri, még görögül is tud. Szerintem a Károli-fordítást is ismeri, meg új magyar fordítást is ismeri, mindenféle változatban ismeri a Bibliát. De ez a mozzanat, ez valami megrendtő dologra tanít bennünket,  – érezzük itt a drámát, a fokozatot. Az első kísértéskor Jézus azt mondta, hogy bár konkrét fizikai szükségben vagyok, negyven napja böjtölök, kell a kenyér, kell a táplálék, s fenáll a csodatétel lehetősége, hogy a kövek kenyérré legyenek, engem mégis az Isten igéje vezet, és pontosan Istenhez vezet, aki minden szükségemet betölti. Szóval, igével él az ember. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével. Vagyis nem hókusz-pókusznak, varázslásnak a dolga az élet, hanem az Isten gondviselésnek szent titka – boldog bizodalom.
És most jön a legnagyobb teológus, neki is van Bibliája és idéz belőle egy szépet... Hát, ha meg van írva, meg van írva. De érezzük rögtön a végletességet is. A kísértéseknek (mert egyszerre több is jelentkezik, emlékezzünk Augustinus megjegyzésére!), a kísértéseknek tehát ez a természete: egyik végletből a másikba ránt bennünket. Gyerekkorunkban, amikor drótot akartunk törni, csak elkezdtük hajlogatni. És addig hajlogattuk, amíg az a kis alumínium darabka annyira fel nem hevült, hogy egy mozdulattal ketté lehetett törni. Nem érzitek,  testvérek, hogy tűzből vízbe, vízből tűzbe, jobbról balra, balról jobbra, egyszer ide, egyszer oda rángat az ördög?! Egyszer a test nyers követelményei, valósága, hús-vér, éhség, szomjúság, konkrét fizikai vágyak, a betegség nyomorúságai, elviselhetetlen testi terhek – aztán, a másik pillanatban, szinte a harmadik mennyországba toppanunk be, angyalok lebegnek körülöttünk, ott vagyunk a csodálatos transzcendenciában, – na hát, ha Isten fia vagy, az angyalok tenyerükön hordoznak téged, nem lesz itten semmi baj! Hát, ha nem olyan döntő dolog az éhség, hogy a kövekből kenyeret kelljen teremteni, hát akkor mi a döntő? Az abban való megbizonyosodásunk, hogy nem eshetünk ki az Isten kezéből! Itt van értelme a kísértés szót úgy fordítani, hogy próba – nem úgy, hogy próbatétel! –, hanem próba. Próba-szerencse. Ahogy a népmesében áll: egy életem, egy halálom. Megpróbálni – vagyis megkísértettből mi magunk is kísértővé leszünk – istenkísértő istengyermekek. Jézus így hárítja el, de az is meg van írva: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!
Nem tudom, kedves testvérek, észrevettétek-e, hogy micsoda sűrű dráma van itt. Jézust kísérti az ördög és arra kísérti, hogy kísértse meg Istent. Ez valami egészen elképesztő, ez valami egészen felfoghatatlan, de itt jutunk be a Jézus megkísértésének a mélységébe. És ezen a ponton nyugodtan mehetünk vele tovább, mert itt megint az emberi természet mutatkozik meg, éspedig valami a javából. Mert is bűnös dolog az hogy ember Isten-fiúságra vágyakozik. Nem baj, ha Istenéi akarunk lenni, s ebben szüntelenül igyekszünk megbizonyosodni, kérjük az Isten erőit, hogy megtapasztaljuk hozzátartozásunkat. Mert az a lényeg – annál nagyobb és több nincsen! Ha az imént az éhségnél a elkerülhetetlennel kísértett az ördög, itt a felülmúlhatatlannal, ez pedig az istengyermekség.
Ma kezdjük az ökumenikus imahetet, ennek mottója a Péter apostol leveléből való buzdítás: Hirdessétek az Istennek a nagyságos dolgait! (1Péter 2,10) Ez pedig nem elmélet, mert az ember csak a saját eleven megtapasztalásából tudja igazán hirdetni Isten nagyságos dolgait. Nos, itt a lehetőség! Lám, meg van írva. S a Biblia igaz. Hát nem igaz ez a sor, hogy angyalainak parancsolt felőled, hogy lábaidat ne üsd meg a kőbe? De igaz, betűről betűre, teljességgel isteni szó, kétségbevonhatatlan! Nekem viszont tapasztalatra és bizonyságra van szükségem, hogy hirdethessem az Isten nagyságos dolgait. De újra mondom, akkor hirdetjük igazán Isten nagyságos dolgait, ha Isten kezébe tesszük le életünket. Ne kísértsd hát az Urat, a te Istenedet, ne tedd Őt próbára! Egyszer egy gimnazista, nehéz dolgozatra készülve, felvetette: mi lenne, ha úgy menne be az iskolába, hogy Isten a fejébe adja a tudást. Isten megteheti, Ő a semmiből alkotott világot. Azt olvassuk Ézsaiás próféta könyvében, hogy  előhívja a nem lévőket, mint létezőket, és megszünteti a levőket úgy, mintha nem lettek volna. Azt mondja a Prédikátor könyve is, hogy a mi életünk múlandóságok között van, minden elmúlik fáradtsággal, s úgy van, ahogy Isten elhatározta, ahhoz hozzátenni és abból elvenni nem lehet semmit, és előhozza az elmúltakat is. Hát akkor, és ha én Isten kedvese gyermeke vagyok...? Igen, s éppen ezért ne kísértsd az Urat, a te Istenedet! Aki beteg, menjen orvoshoz, vizsgáltassa meg magát, szerezzen orvoslatot, mert: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet. Aki mindenféle bódult kalandokba sodorja magát, abban bizakodva, hogy rajta van az Isten gyermekeinek a pecsétje, és őt semmi ártalom nem éri, azt mondom neki: ne tedd meg, ne kísértsd az Urat, a te Istenedet! Aki olyat akar kérni a másik embertől, ami lehetetlenség, de kéri majd hozzá az Isten intervencióját, tudja, miről beszélek, ezért mondom neki: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.
És végül, a harmadik kísértésben fölviszi Őt az ördög egy magas hegyre, megmutatja neki a világ minden országát és azok dicsőségét – fontos: és azok dicsőségét! – , és azt mondja neki: mindezeket neked adom, ha leborulva imádsz engem. S ekkor azt mondta neki Jézus: eredj el, Sátán, meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Nos, elkövetkezik a pillanat és kiderül, amit mindig is tudtunk, hogy bár úgy tűnik, hogy az ördög a világ legnagyobb teológusa, valójában hazug. Kezdettől fogva hazug. Van erre egy jó kifejezés, őshazug, tőle van az őshazugság, ami minden bűnt elindít. Lám, itt az őshazugság, amikor azt mondja Jézusnak, szertemutatva a világon, hogy: mindezt neked adom. Hát kié a föld, kié annak teljessége, ki alkotott mennyet és földet? Nem az Úr? Hát hogy jön ahhoz kísértő, hogy azt mondja: neked adom? Az övé volna? De még ennél is mélyebb és megrendítőbb így olvasni: s megmutatta neki a föld minden országát és azok dicsőségét. Ugyan, ki szeretne birtokba venni egy olyan világot, minden nagy és kis országgal, birodalommal és enklávéval egyetemben, ahol csak azt látjuk, amit látunk? Mit látunk?  Nyomorúságot, háborút, éhséget, létbizonytalanságot, zűrzavart, több százmilliós migránstömeget, lehetetlenséget, a holnapi napnak a kiszámíthatatlanságát! Ki szeretne egy ilyen világot magának? Ahol csak baj és nyomorúság van. A kísértő a világ dicsőségét mutatta meg, amit aligha látunk, ha éhesek és szomjasak vagyunk, amit aligha látunk, amikor betegségek gyötörnek, amikor megbizonytalanodik bennünk az Isten-gyermekségünknek a tudata. De lám, a kísértő most megmutatja a föld minden országának dicsőségét. Mintha bármi a birtoka volna itt. A régiek azt mondják, hogy az ördög Isten majma. Itt a majmon azt értik: a majom majomkodik, a majom utánoz, a majom úgy tesz, mint... Talán mindenki emlékszik arra, élt a Veszprémi állatkertben egy híres csimpánz, Böbe. Gyerekkoromban minden újság Böbe majmot mutatta. Böbe majom tudott festeni, és természetesen az etológusok meg a pszichológusok meg a kutatók,  és mindenki azt vizsgálták, honnan van Böbe majomban ez a képesség, hogy egyik kezében a paletta, másikban az ecset és mindenféléket fest. Nem tudja senki, honnét e képesség. Illetve mindenki tudja. A majom tud utánozni. Nem született azóta sem a majmok birodalmában sem Michelangelo, sem Leonardo, sem Picasso, sem Van Gogh. Utánozni tudnak. Nos, az ördög az Isten majma. Megmutatta a földet, és a földnek minden országát és azok dicsőségét..., ennyi az utánzás. Megmutatta. Hanem miért mutatta meg? Kísérteni: neked adom mindet, ha leborulva imádsz engem. Ezért utánozza az ördög Istent, ezért istenkedik, ezért tolja oda magát, ezért hazudik, hogy őt imádjuk. Az amit itt az imádat szóval kifejez az evangélista, az valóban azt a végső mozdulatát jelenti az embernek, amit talán így lehetne a legjobban visszaadni: meghódolást. Amikor az ember abszolút módon megéli és ki is fejezi,  hogy közte és Isten között, tehát a teremtmény és a teremtő között véghetetlen, áthidalhatatlan, kvalitatív különbség van. S egyúttal kifejezi, hogy az isteni világból érkeznek életünkben az éltető erők, megtartó erők –,  és az ember ebbe az isteni világba meghívott. Jézus igével felel: meg van írva, az Urat, a te Istened imádd, és csak neki szolgálj. Erről az utolsó szóról még egy szót: csak neki szolgálj. Ha visszaolvassuk az Ószövetségbe, a prófétákhoz, a zsoltárokhoz, ez a szolgálat leginkább csak szabad emberként végezhető. Ez nem a rabszolga munkája. Istennek szolgálni nem kényszermunka. Istennek szolgálni – még így mondhatnám, filozofusul – nem a mi jól felismert egyetlen lehetőségünk. Ez a szabad ember döntése, a szabad istengyermek döntése. Ahogyan Jézus mondja majd tanítványainak: aki az első akar lenni, legyen mindeneknek szolgája. Ahogyan körülköti magát és megmossa a tanítványok lábát. Ahogyan a Filippi levél mondja róla: rabszolgai formát vett fel, és engedelmes volt mindhalálig, a keresztfa haláláig. Istennek engedelmes. Meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Amíg neki szolgálsz, addig vagy szabad, amíg reá hallgatsz és Őt követed, addig van biztonságban az életed, amíg Tőle kérsz és nem kísérted Őt, addig mindent elnyersz Tőle,  – ha a kísértésben győzedelmes Jézus Krisztus által kéred.
Ámen

Szeretett Gyülekezet, Kedves testvérek!
Legelőször gyermekkoromban hallottam egy erdélyi református templomban az istentisztelet kezdetén Kálvin szép imádságát, amelynek első sora így hangzik: „Úr Isten, örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme egybegyűltünk itt és a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat.” Különös szavak ezek: szentek egyessége..., angyalok... és üdvözült lelkek társasága..., - trónus! Igen, ezek a kifejezések egy gyermeknek talán régiesnek tűnthettek vagy szokatlannak –, mert csak idővel értjük meg, hogy ez itt mind egyetemes érvényű!! Hiszen éppen így: az istentiszteletben kezdődik a keresztyén élet nagy küzdelme, amely éppenséggel az istentiszteletben is végződik: ti. a mennyei istentiszteletben –, az angyalok és üdvözült lelkek társaságában...
Ehhez a belátáshoz vezet el a fölolvasott buzdítás a Zsidókhoz írt levélből, hadd olvassam fel még egyszer: „Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért, nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült.”
1. Figyeljük meg, hogy az egész levél váltakozva fogalmaz. Hol közvetlen buzdítást, feddést, bátorítást mond nekünk, az olvasóknak, a hallgatóknak, így: ne hagyjátok magatokat félrevezetni, aztán: ma ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek szíveteket! Aztán: ne feledkezzetek el a vendégszeretetről!
Máskor viszont közös többes számban fogalmaz a levél, így: járuljunk bizodalommal a kegyelem királyi székéhez segítségért! Aztán: ne vessük el reménységünket! Aztán: kitartással (hosszútűréssel) fussuk meg az előttünk levő küzdőtért!
Ennek a váltakozásnak az oka abban van, hogy a keresztyén ember egészen másképpen hordozza a hivatása beteljesítését, mint egyébként bármi más hivatásban álló, mert a mi elhivatásunk nem egy-egy foglalkozásra, érdekes vagy érdektelen tevékenységre, hanem örök életre szól. S bizony, nem könnyű ezt megérteni. Hiszen mondják ma eleget: ki-ki a maga szerencséjének kovácsa! Sőt, súlyosbítja ezt a nehézséget az is, hogy soha nem beszéltek annyit identitásról, mint ma. Meghagyom, még örülhetnénk is neki: na végre! – identitás! Micsoda varázsos szó! Most akkor mi, keresztyének is kimondhatjuk magunkat! Csakhogy ez a beszéd ma igen félrevezető. Azt jelenti-jelzi ugyanis, hogy ki-ki megalkotja a magát vélt vagy valóságos (de többnyire csak képzelt) önazonosságát, és rögtön harcba is száll, hogy ismerjék el. De kikkel harcol? Mindenki mással. S az a győzelem, ha elfogadják olyannak, amilyennek kitalálta magát.
A keresztyénség azonban azzal kezdődik, hogy Isten a Krisztusban elfogad, és nemcsak úgy általában fogad el, hanem a magáénak fogad el minket, - nemcsak úgy általában olyannak, amilyenek vagyunk, vagy amilyennek képzeljük magunkat, hanem önmagának fogad el. Helyreállítja velünk a boldog életközösséget.
Ezért váltakozik a levél megszólító mondja, hol buzdít engem – az én istengyermekségemben bátorít, korhol, erősít, int; hol pedig együtt buzdítjuk egymást, a szentek közösségében. Mert a Krisztus-követés és a szentek közössége egymás nélkül elképzelhetetlen.
Ide esik a mártírhalált halt D. Bonhoeffer szép verse:
Ki vagyok én?
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
cellámból úgy lépek elő,
derűsen, nyugodtan, keményen,
mint várából a földesúr.
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
őreimmel úgy beszélek,
szabadon, tisztán, kedvesen,
mintha parancsnokuk volnék.
Ki vagyok én? Azt is mondják:
sorsomat úgy viselem,
mosollyal, nyugodtan, büszkén,
mint aki váltig győzni szokott.
Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?
Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg,
aki levegőért kapkod, fuldokol,
színekre, virágra, madárdalra vágyik,
jó szóra, baráti melegre,
dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás,
hánykolódik nagy dolgokra várva,
tehetetlenül aggódik, messze van barátja,
imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt,
szíve üres, kész már mindentől búcsúzni?
Ki vagyok én? Ez vagy az?
Hol ez, hol amaz?
Egyszerre mindkettő? Másokat ámító,
magában sápító hitvány alak?
Vagy vert had fut bennem
szanaszét a már kivívott győzelem elől?
Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem.
Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!
2. Figyeljük meg azt is, hogy fogalmaz erről a levél: tanúbizonyságok fellege vesz körül minket! Egész pontosan úgy kellene ezt visszaadnunk, hogy az egész életünk, az egész nagy futásunk tanúk előtt megy végbe. S ezzel az előző részre (a 11. fejezetre) utal vissza, amelynek ezt a címet adtuk: a hit hősei. Ez a rész voltaképpen egy gyors áttekintés, amelynek során azt mondja: kifogynék a szóból, ha mindenkit fel akarnék sorolni. Tehát mintegy gyorsan körbepillant, egy-két személyt, sorsot, életet, esetet megnevez, s nyugtázza: itt van mindenki, aki számít (ez a szentek közössége: itt van mindenki, aki számít!!). S azért teszi ezt ilyen összefoglaló, tömör módon, mert valójában a 10. részt akarja itt folytatni, ahol arra bíztat: ne csüggedjünk el!! S akiket felsorol: Ábeltől Mózesig, Józsuétől a szent királyokig, prófétákig, szent férfiakig, szent asszonyokig, győztesek és vereséget hordozók, építők és újjáépítők, honfoglalók és bujdósok, megszabadulók és vértanúságot szenvedők: ők mind a tanúk. Ők vesznek körbe felhőként, hogy mi mindent ledobva, ami teher, és félretéve a megkörnyékező bűn (szó szerint: a minket oly könnyen bekerítő bűnt!) kitartással fussuk meg a küzdő tért. Ezek a tanúk mind arról tesznek bizonyságot, hogy nem azért győztek, mert ügyesek, erősek, bátrak, harciasak voltak az önmegvalósítás kis és nagy drámáiban. Azért győztek, mert Krisztusra tekintettek, mert irgalmat és kegyelmet nyertek. Ha mi e tanúkra tekintünk  - rajtuk a Krisztus kegyelmét láthatjuk ragyogni. A tanú nem önmagáról szól -, hanem rámutat Krisztusra.
S hogy mit jelent ez a küzdőtér? Ilyeneket mond később itt a 12. részben:  – ne csüggedjetek, elalélván, ne lankadjatok, – az intés javatokra van,  – egyenesedjetek fel,
– kövessétek a békességet és szentséget, –  ne szakadjatok el a kegyelemtől, – parázna és istentelen ne legyen közöttetek, – ne add el elsőszülöttségi jogodat!
De én is kifogynék a szóból, ha az egész keresztyén életet, s annak minden vonatkozását fel akarnám sorolni. Ezért most csak a levél nagy üzeneteit hallgassuk: járuljatok bizalommal Istenhez, ne csüggedjetek el, hallhassátok meg az Ő szavát, legyetek készségesek a jóra, cselekdjétek Isten akaratát, nyerjétek el az ígéreteket, törekedjetek tökéletességre, vigyük a dicséret áldozatát mindenkor Isten elé.
3. A szentek közösségében tartoznak azok, akik körbevesznek minket. És mint tanúk (és vértanúk) vesznek minket körbe. Ők már megfutották ez a pályát. Ők a láthatatlan egyház, a régi kifejezés szerint, sőt ők a diadalmas egyház foglalója és előíze (a Jelenések könyve szerint). De ha én még nem futottam meg a pályát, miért ujjonganak? Ha nekem még figyelmeztetésre, intésre van szükségem, mert erőst oda kell figyelnem, hogy megfussam az utat és a célig eljussak, miért zengenek dicső éneket? Ők a győztesnek ujjonganak!! Krisztusnak! Ő a kezdője és a bevégzője a hitnek, és a levél második fejezete szerint ő a szerzője az üdvösségnek is! Vagyis a tanúbizonyságok arcáról a Krisztus győzelme sugárzik vissza, ők Krisztussal buzdítanak engem! Az én futásom, harcom, küzdelmem, keresztyén életutam a Krisztusban van elrejtve, mert ő a megkezdője a hitnek, sőt ő az ősoka a hitnek – és ő a teljességre juttatója is. Őreá tekintsetek!! Hiszen amikor elindulunk Isten hívása nyomán, akkor nem felfoghatatlan, rettentő erőhöz jövünk, hanem a Szent Sion hegyéhez, élő Isten városához, mennyei Jeruzsálemhez, angyalok ezreihez, újszülöttek seregéhez és egyházához, tökéletes igazak lelkeihez, és az új szövetség közbenjárójához, Krisztushoz! Őreá nézzünk, amikor futásunk végezzük.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Újesztendő első napján (régi szóval: kiskarácsonyban) mindig meggyarapodnak a jövőbelátás iránti késztetések. Olykor persze ezeket elütjük tréfával. Máskor semmitérő szokásokat elevenítenek, tudva, hogy inkább csak az óesztendő búcsúztatásának és az újesztendőbe való átlépésnek időtöltései ezek. Mégis, azt hiszem, a szívünk mélyén ott van valami olthatatlan vágy a holnap ismerete iránt. Talán ez is az egyik magyarázata, hogy ilyenkor erős vonalat húzunk, ha nem másként, akkor a kalendárium szerint, és a mögöttünk levő esztendőt átadjuk a múltnak. Igen, megőrizzük belőle az áldásokat, az emlékeket, a tanulságokat, ám az esztendő első napján még Isten igéjét is a magunk jövendője felől faggatjuk.  S ez a jó szokás, mert Isten igéje mindig abszolút jövő. Vegyük hát, testvérek, most 2016 első napján ezt az erős kifejezést a Zsidókhoz írt levél 11. részéből, ahol folytonosan ezt olvassuk: hit által. Nos, mit látunk hit által ez esztendő első napján?
A levél nagy és híres fejezetét olvassuk most, ezt a címet adták neki régiek: a hit hősei –, így szoktuk a 11. részben foglaltakat besummázni, ámbár meg kell állapítanunk azt is, hogy valóban, vannak itt hősök, de vannak mások is, akik nem esnek ebbe a kategóriába. A 11. rész ugyanis az előző résznek a végét folytatja, hadd olvassam fel: „az igaz pedig hitből él, és aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem, de mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Hit. A hit hőseinek történeteit olvasva, röviden Ábeltől Mózesig, Mózestől a prófétáig, a próféták után pedig az Isten Messiását, a Krisztusra várókkal folytatva, azt vesszük észre, hogy egyik történet sem egyforma. Pontosabban egyikük története sem egyforma. Az egyik győz, a másik szenved, az egyik gyógyít, a másik elhordozza a betegséget, az egyik országot alapít, a másik száműzetésbe megy. Az egyik épít, a másik újraépít, az egyik otthonra talál, a másik bujdosik. De mindegyikükre nézve azt mondja, hogy ők (akikre nem volt méltó e világ). „noha hit által jó bizonyságot nyertek, nem kapták meg az ígéreteket, mivel az Isten mifelőlünk valami jobbról gondoskodott, hogy nálunk nélkül tökéletességre ne jussanak.” A hitnek tehát, vagy ennek a kifejezésnek, hogy „hit által”, van egy hosszú története,  és ez a hosszú történet folytonos.
Még egyszer mondom: a győzteseket, a szenvedőket, a gyógyítókat a betegséget elhordozókat, az országalapítókat, a foglyokat, az építőket, az újraépítőket, az otthont találókat és a bujdosókat, egyszóval: mindannyiukat úgy mutatja meg ebben a hosszú és szakadatlan sorban, mint akik sem együtt, sem külön-külön nem jutottak az ígéret teljességére, hogy nélkülünk tökéletességre ne jussanak. Mintha a hit hősei valami udvarias gesztus tettek volna – ha szabad ezt a kifejezést használni; a régiek, Ábeltől Mózesig, Mózestől Józsuén át a prófétákig, a szent királyokig mind, amikor az üdvösségre elérkeztek, megtorpantak, bevárják a később érkezőket. Vagyis minket. Mert így akarta Isten is, hogy nélkülünk ők tökéletességre ne jussanak. Ők azok a bizonyságok, akik megelőztek és mégsem előznek meg minket, ne csüggedjünk hát, ne hátráljunk meg: mert aki meghátrál, azt megveti az én lelkem – mondja az Úr prófétája. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk.
Most hadd emeljem ki ebből a csodálatos sorból Mózest. Mózesről azt mondja a Zsidókhoz írt levélnek ez a szakasza, hogy többre tartotta a Krisztus gyalázatát, mint Egyiptomnak minden kincsét. Inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek minden múlandó gyönyörűségét. Ez azt jelenti, hogy a hitben döntés van. Amikor azt mondja Pál apostol, azt mondja Péter is, és János apostol is, s azt mondja a mi Urunk Krisztusunk, és azt mondják a próféták is, hogy: hit által..., az igaz pedig hit által fog élni. vagyis, hogy minden, ami lényeges, hitből történik, akkor azt is kimondják, hogy a hitben egy döntés van. Ahogy Mózesről halljuk ezt. Hit által tiltakozott Mózes, mikor felnövekedett, hogy a fáraó lánya fiának mondják. Tiltakozott. A tiltakozás mögött döntés van. Mózes, a vízből kimentett, akit a fáraó leánya talált meg, magához vette, felnevelte, hercegi rangra emelte, s szép és nagyszerű karrier állt előtte, mégis tiltakozott. Tehát döntött. Nem a fáraó leánya gyermeke, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob népének a fia. Aztán, , inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Ez is döntés, s vállalja e döntésének a konzekvenciáit. Mert itt más és más dolgokról van szó. Egyrészt, időnként az ember önkénytelenül is dönt, választ, mint tette Mózes. Kijelentette: ő: nem a fáraó lánya gyermeke, hanem Isten népéhez tartozik. Ez a döntés lehet egy benyomás következménye, lehet egy hirtelen érzelmi viharnak a következménye, lehet egy olyan felismerés következménye, amit előre aligha tudunk kiszámítani. De aztán kell még egyet, egy másikat is dönteni: inkább választotta az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Ez is egy döntés. Aztán arról is beszél a levél, hogy újra döntenie kellett Mózesnek: Egyiptom kincseinél nagyobb gazdaságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta oda Egyiptomot, nem félvén a fáraó haragjától, mert erősszívű volt, mintha látta volna a láthatatlant. Ez is egy döntés: Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagság a Krisztus gyalázata. Továbbá, hit által hagyta ott Egyiptomot, nem félvén a király haragjától.
Amikor tehát azt mondjuk, hogy: „hit által”, akkor megnyílik előttünk egy út és ezen az úton újra meg újra döntéseket kell hoznunk. Erről beszél véges-végig a Zsidókhoz írt levél. Azt mondja, hogy ti, akik meghallottátok az evangéliumot, ti, akik elfogadtátok az Úr Jézus Krisztust, ti, akik az Ő szentelményét örökségbe megkaptátok, ti, akik magatokhoz öleltétek a boldog istengyermekséget, hogy ugyanis Isten fölvett benneteket választott népe körébe, ti, akik csodálatos ígéreteket kaptatok Istentől,  – meg ne lankadjatok! Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményesítsétek szíveteket, mint egykor a nép a pusztában a megkeményedés napján. Meg ne hátráljatok, ne hagyjátok, hogy elsodorjanak benneteket! Vagyis a hit történetet indít el, és ez a történet nem kaptafára való történet! Hadd hirdessem ezt most ennek az esztendőnek első napján, úgy, ahogy a hit hőseinél láttuk. Most éppen Mózest emeltem ki. De Ábel becsesebb áldozatot vitt. Ábrahám elindult és nem tudta, hogy hová megy. Sára hitben fogadta el az ígéretet, hogy gyermeke lesz, noha már vénkorú volt. Józsué hit által győzött le országokat. A próféták hit által hirdették Isten igazságát, vállalták a terheket, az üldöztetést, a nyomorúságot. Mások hit által lettek földönfutóvá, mások hit által nyerték vissza halottaikat. Mindegyik történet más és más, de mindegyik történetben ott van ugyanaz, amit itt hallunk: hit által. S ilyen egyszerű a mi döntésünk, mint Mózesé: gyalázat vagy Egyiptom kincsei; egész pontosan a Krisztus gyalázata vagy Egyiptom kincsei.
Erről is kell néhány szót szólni, mert ez úgy tűnhet, mint ha Mózes számára csak egy egyszerű döntés lett volna az egész, hogy ti. hova tartozik, melyik népet választja. Ám a Biblia nyelvén, különösen a prófétáknál, Egyiptom mindig a halállal, a bűnnel, a fogsággal, az Istentől való elszakítottsággal, az ítélettel egyenlő. Pedig, lám,  Egyiptom sokat kínál. Ott volt Mózesnek is Egyiptomnak minden kincse, minden gazdagsága, minden tekintélye, minden dicsősége, és Mózes inkább a Krisztus gyalázatát választotta. Ez is sajátos szó itt: gyalázat. Ezt a szót halljuk újra meg újra, amikor Krisztus passiótörténetét olvassuk. Krisztus szenvedéseihez tartozik a gyalázat, s általában is az erőtelen kigúnyolását jelenti. Éppen azt, amikor valaki legyőzi az ellenfelét és kigúnyolja, vagy amikor elnyomják a szegényt, vagy a tehetetlen embert. Sőt, az egész Újszövetségben is csak kétféle vonzatban találkozunk e szóval. Még egyszer, s leginkább a passiótörténetben, amikor Krisztust gúnyolják. Így mondják az evangélisták: és elkezdték Őt gyalázni... A másik vonatkozás pedig az, amit Jézus a Hegyi beszédben mond: boldogok vagytok, hogyha szidalmaznak és gyaláznak titeket az én nevemért. És erre mondja Péter apostol is levelében: boldogok vagytok, ha Krisztusért gyaláznak benneteket.
Olyan korban élünk, amikor az európai ember szorongva hallgatja a híreket, hogy már itt, egészen közel gyalázzák és üldözik a Krisztus követőit.. Senki nem lehet biztos afelől, hogy a 2016-os esztendő itt Európában a keresztyének számára olyan békés, nyugodt és boldog esztendő lesz majd, mint a tavalyi, s nem fognak a Krisztusért, a Krisztus neve megvallásáért, a Krisztus követéséért szenvedni. Krisztus követőinek fel kell készülniük erre is, döntést kell hozniuk, inkább választva a Krisztus gyalázatát, mint a bűnnek ideig-óráig való gazdagságát.
A kérdés mostmár az, hogy miért mondja ilyen bátran a Zsidókhoz írt levél, hogy Mózes Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartotta a Krisztus gyalázatát? Hát honnan tudott bármit is Mózes a Krisztus gyalázatáról? Miért mondja ezt ilyen egyenesen a levélíró? Igen, odateszi, hogy látta a láthatatlant, és ha komolyan vesszük a Kolossé levél szavát, amely azt mondja, hogy Krisztus a láthatatlan Istennek a képmása, akkor ez így van. Igaz az is, hogy az Ószövetség összes áldozata, szertartása, egész törvényi rendje előzetes kiábrázolása volt a Messiásnak. Igaz az is, ahogy a régi írásmagyarázók, Szent Ágoston, Aquinói Tamás, Kálvin és a többiek mondják, hogy  a régiek azért ismerték Krisztust, mert Krisztus benne van az Ószövetségben. Mégsem tudjuk ezt ilyen közvetlen magyarázattal tudomásul venni. Leginkább azt kell mondanunk, hogy azért ismerte Mózes Krisztust és azért választotta a Krisztus gyalázatát, mert Krisztusé volt Istennek az a szabadítása, az a kegyelme, az az irgalma, az a szeretete és mögötte az öröklét valósága, amit Mózes megízlelt. Erre vágyakoztak a régiek, erre nézve nyertek ígéretet, ez a forrása annak, hogy mindegyikük másképp és másképp élt, de hit által vitték véghez útjukat, annak az erejében, hogy mintegy szempillantásra beleláttak a láthatatlanba. És a láthatatlanban megláttak egy másik döntést, az Isten döntését.
Hadd hirdessem most, ennek az esztendőnek az első napján ezt a döntést. Isten döntését. Nekünk, akik hitben járunk, és Krisztus követői vagyunk és döntéseket kell hoznunk, meglehet, nehéz és súlyos döntéseket kell hoznunk majd a ránk következő esztendőben: döntést kell hoznunk Krisztus mellett és inkább választanunk kell a Krisztus gyalázatát, az ad erőt ehhez, hogy beletekinthetünk a láthatatlanba. Abban pedig egy isteni döntést látunk.
Azt olvassuk a mai ószövetségi szakaszban Ézsaiás próféta könyvében (14. rész), hogy Isten bizonyosan megtartja az ő Izraelét. Ezt a próféta a legsúlyosabb történelmi dráma kellős közepette mondja. Boldog bizonysága van: Isten döntött, Isten öröktől döntött, Isten az övéi mellett döntött. Vagyis: Isten döntött Ábel mellett, Isten döntött Ábrahám mellett, Isten döntött Sára mellett, Isten döntött Mózes mellett, Józsué mellett, a próféták mellett, a szent királyok mellett. Döntött és ez a döntés alapozhatja meg minden döntésünket: Krisztusban döntött. Őbenne, Őáltala és Őérette vannak mindenek – mondja megint a Kolossé levél. Őbenne választattunk ki – mondja az Efézusi levél. Őbenne ragyogtatta fel Isten örökérvényűen üdvakaratát. Ezért, amikor arra buzdít bennünket a levél, hogy hit által mi magunk is fussuk meg az előttünk levő küzdőteret, s nézzünk a hitnek kezdőjére és bevégzőjére, a mi Urunk Jézus Krisztusunkra, merítsünk bátorságot és erőt a bizonyságok fellegéből, akik előttünk jártak,  – akkor mindezt erre a mindent megalapozó isteni döntésre építi. Igen, a régiek is ismerték Krisztust, ismerték és ízlelték a megváltás ígéretét és annak minden erejét. Ismerték és szerették az irgalmas Istent, és itt a jószerencse és a balszerencse, a siker és a kudarc világában, egyszóval, a múlandóságok világában ismerték az Örökkévaló hatalmát és erejét. Ezért a régiek döntése is Krisztus volt. Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy fáraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét, Egyiptom kincseinél nagyobb gazdaságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert megjutalmazására tekintett. Egyiptom miden kincse, e világ minden gazdagsága, e világ minden ígérete semmi a Krisztus gyalázatához képest.
Mert a Krisztus gyalázatán, a Krisztus szenvedésén, a Krisztus halálán, a Krisztus eltemettetésén s majd az Ő feltámadásán keresztül nyílott meg számunkra az út az új életbe, a feltámadásba, az örökkévalóságba. A kereszt mindig többet ér, mint e világ bármilyen hívsága, a Krisztussal való együttnyomorgás többet ér, mint e világ minden dicsérete. Mert a világ a múlandók alá van rekesztve. E világ az, ami elmúlik, Krisztus az, aki megmarad.
Hadd buzdítsak hát testvérek bátran, szeretettel, nagy buzgalommal mindenkit ennek az esztendőnek első napján ezzel az Igével: hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy fáraó leánya fiának mondják, inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek múlandó gyönyörűségét, Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert megjutalmazásra tekintett. Döntenünk kell, de nem nehéz döntenünk, mert Isten már döntött mellettünk a Krisztusban. Ámen

Ünneplő gyülekezet, kedves testvérek!
Azt hiszem, mindannyian már karácsony előtt javarészt kikarácsonyoztuk magunkat, sok helyre elmentünk, ajándékot vittünk a rokonoknak, megköszöntöttük a családtagokat, az ismerősöket, különböző ádventi, karácsonyi ünnepségeken vettünk részt, s így érkeztünk el most karácsony szép napjához. Egy apró momentumot hordozok magamban néhány napja. Én is több ünnepségen vettem részt, így egy olyanon is, ahol több tucatnyi kisgyermek is volt. A gyerekek többnyire nagyon hamar megtalálják, hogy hová vannak elrejtve az ajándékok, de itt valami egészen más dolog történt. Sok szép szavalat, énekszám, muzsika hangzott el, és ahogy a gyerekek már kezdtek nyugtalankodni – mikor kerül sor a lényegre, mert mégis az ajándék a lényeg! – , a műsorvezető azt mondta, főleg a gyerekek számára, hogy még egy kis nyugalom, még egy kis türelem, még lesz néhány szavalat, lesz még néhány zeneszám, aztán utána innen – ez egy 2. emeleti helységben volt –, innen lemegyünk az első emeletre és ott lesznek az ajándékok. S akkor egy kis ötéves, láttam, kétségbeesett mozdulattal a fejéhez kapott, hogy: hát még innen el kell menni tovább az ajándékokért?! Hát nincsenek itt az ajándékok, hát nem itt vannak az ajándékok, még tovább kell menni!? És ebben a hirtelen  kétségbeesésében és riadalmában jól láthatóan benne volt mindannyiunk kérdése, amit ott a pásztorok átéltek a betlehemi éjszakán, amikor megnyílott az éj és angyalsereg támadt és dicsőítették az Istent és magasztalták Isten örökkévalóságát, és azt mondták nekik, most pedig menjetek el Betlehembe. Ott van az üdvözítő! El kell menni Betlehembe.
A középkor egyik legnagyobb teológusa, Aquinói Tamás A teológia summája című nagy munkájában egy helyen azon elmélkedik, hogy vajon az Üdvözítő megfelelő helyen és megfelelő időben jött-e el erre a világra? Ez a töprengése ennek a nagy tudós embernek nem üres spekuláció, s nem is az iskolamester ügyes fogása, aki mellékes kérdésekkel vezet el bennünket a lényeges kérdéshez, hanem egy mindent meghatározó felvetés. Hiszen az egész karácsony, Krisztus testet öltése, az, hogy az örök isteni belép az időbe, a történelembe, az emberrel való sorsközösségbe, mind-mind felvetik ezeket a kérdéseket: alkalmas időben, alkalmas helyen jött-e el a Megváltó erre a világra? És nemcsak érdekes és nyugtalanító kérdés ez, hanem éles kérdés is, – olykor mi is igen ijedten tesszük föl ezt a kérdést: hol itt a megfelelő idő? Hiszen azt látjuk, hogy Krisztus nem kel versenyre senkivel, nem kel versenyre se a karácsonyfával, sem a Mikulással, sem a húsvéti nyuszival, nem kel versenyre a celebekkel, sem az ünnep utáni 50 százalékos leértékeléssel, nem szakít magának külön ünnepidőt, nem versenyez a népszerűségi mutatókkal, a politikailag korrekttel, nem köt szerződést telefontársaságokkal és nem vetekszik a Csillagok Háborújával sem. Ahogy Ézsaiás próféta jövendöli róla, nem kiált, és hangját nem hallatja. Eljön. Nos, jókor születetett-e, alkalmas időben egy ilyen világba, egy ilyen versengő világba, egy ilyen széthullott világba, egy ilyen önmaga ellen fordult világba, alkalmas-e az idő az üdvösségre?
Nagy kérdés ez, mégis, mondhatjuk, igen! Soha alkalmasabb ideje nincs a Krisztus érkeztének, mint az Istentől elszakadt ember ideje, mint az istenkedő ember ideje, mert ez az idő lényegében véve a bűn és a halál fogságának az ideje. Ez az idő a rossz ideje, és Ő ezért a bűnben elveszett, halál fogságában vergődő emberért jött el. Hadd tegyem ma e kettő foglalata közé a karácsony szép tükrét, és hadd hívjak meg mindenkit, hogy tekintsünk bele ebbe a tükörbe. Az egyik foglalata a kisgyermek riadalma, hogy még menni kell az ajándékért, még el kell menni Betlehembe! A másik foglalat pedig a nagy tudós töprengése, hogy vajon alkalmas időben érkezett-e a Megváltó, vajon van-e egyáltalán alkalmas idő?
Kezdjük azzal, amit többé-kevésbé mindannyian tudunk. Így kezdődik Lukács evangélista karácsonyi története: azokban a napokban. Így kezdődik a testet öltés története, és ez nem egy szép mese kezdete: hol volt, hol nem volt...Mi magyarok így kezdjük a mesét: hol volt, hol nem volt, volt is, meg nem is. De Lukács így kezdi, hogy lett. Lőn... – ahogyan Károli Gáspár fordítja. Lett, lett, lett. Lett azokban a napokban, amikor Augusztus császár parancsolatot adatott ki, lett, hogy eljutottak Betlehembe, lett, hogy a pásztorok felriadtak karácsony éjszakáján az angyalok szavára, lett, hogy elindultak Betlehembe. És lett, hogy megtalálták ott a jelet. Történelemről beszélünk, a történelem egy adott pontján született Krisztus. Mondhatjuk így is: azokban a napokban, amikor Krisztus megszületett, a világ dolgai, az ember dolgai, a mi emberi szemszögünkből nézve, úgymond, a maguk rendjén folytak. Az uralkodó népszámlálást rendelt el, ez rendjén van, ez a királyok dolga. A meghódított népek és az alattvalók megfelelő kormányzati és adminisztrációs segítséggel, állampolgári lojalitással elutaztak születési helyükre. Ez is rendjén van. Ott aztán regisztrálták őket, adóslistára kerültek. Ez annyira nincs rendben, de így szokott lenni a történelemben. Az egész birodalom megmozdult, magától értetődő, az uralkodó parancsolt. A nagy mozgás fellendítette a szállodaipart, ez is rendben van, olyannyira, hogy egy várandós édesanyának nem jutott hely a vendégfogadóban, már csak az istálló adott neki némi védelmet. Ez nincs rendben, de valljuk meg őszintén: így megy ez ebben a világban. S a gyermeke megszületése után jászolba helyezte Őt, afféle antik inkubátorba. Rendben van, az édesanyák mindig leleményesek,  – mennek a dolgok a maguk rendjén. S kint, Betlehem mezején éjszaka pásztorok őrizték a nyájat, ez is rendben van, ezredéve így volt ez már, egykor Dávid is, a nagy király, még pásztorgyerekként így őrizte éppen arrafelé, Betlehem tájékán a nyájat. Nincs ebben a történetben semmi különös, ez a világ sora: a nyájat őrizni kell, a megszületett gyermekről gondoskodni kell, az érkező vendégeket szépen, sorban el kell szállásolni, a népszámlálásra el kell menni, a népszámlálást – pontosabban: az adózók összeírását – meg kell tartani, a világnak mennie kell a maga során. Ezekben a napokban – azokban a napokban.
Amikor ezek történtek, akkor lett az, hogy megszületett a Megtartó. Azt hiszem, joggal kérdezi hát a tudós teológus, hogy megfelelő időben született-e a Megváltó, megfelelő időben jött-e el Isten fia, a Szentháromság második személye? Ha azért jött, hogy győzedelmes szeretetét elhozza és megszabadítson bennünket, hol van itt, hol van itt a mi időnkben bármi, ami alkalmas volna erre? Hol és mikor talál a mi emberi időnkben a remény végre fogást a csüggedésen, mikor kerekedik felül az igazság a gyűlöleten? Hogyan győzhetné már le a hűség az önzést, felülmúlja-e valaha is a kegyelem a haragot, győzhet-e a hit a közönyön? Találhatunk-e megfelelő időt a Megváltó számára, kedves testvérek, van-e valami erre utaló jel?
Péter apostol azt mondja, Isten megtalálta az idejét és adott róla jelet. Arról beszél itt az apostol, hogy akik a nagy szabadulást várták, remélték, a próféták, a szent emberek, a szent királyok, a régi nép minden intézménye, akik az Isten üdvígéreteire támaszkodtak, azok mind-mind azt akarták megtudni, az után kutattak, így mondja erős szóval: azt nyomozták, hogy Isten Lelke vajon melyik időre, milyen időre jelentette ki nekik ezt az eljövendő üdvösséget? Figyeljük az apostol szavát: melyik időre és milyen időre... Az időnek egyszerre mondja az időpontját, ami egy dátum, és kérdezi a minőségét is: mikor küldi el Krisztusát, mikor viszi végre, teljes diadalra szeretetének győzelmét bűn és halál fölött?
Igen, kedves testvérek, tudjuk, hogy az ember ideje, vagyis azok a napok, ott, amikor Augusztus császár parancsolatot adott ki, s amikor Mária és József megérkeztek Betlehembe, amikor kiszorultak a vendégfogadóból, amikor pásztorok őrizték a nyájat, azok a napok látszatra nem megfelelő idők erre. Minden ellene mond annak, hogy megérkezzen a nagy szabadítás. De amikor a legkevésbé alkalmas az idő – azt mondja Pál apostol egy más helyen – az lett az idők teljessége. Amikor a leginkább úgy tűnik, hogy semmi nem áll össze arra, hogy az ember szabadulása elérkezzen, az lett a legalkalmasabb rá, Isten számára. Ezért ne mond, kedves testvérem, hogy nincsen alkalmas idő, ne mondd azt, hogy számodra sosem volt és nem is lesz alkalma és módja annak, hogy Isten szeretete, kegyelme megragadjon, átformáljon, megszabadítson, megújítson. Ne mondd azt (Péter apostol szavait idézem), hogy nincs még itt az üdvösség és nem tudjuk, hogy melyik időben és mikor jön el az üdvösség. Mert így mondja az apostol: elértétek üdvösségetek célját. Hiszen – mondja Lukács evangélista – ott karácsony éjszakáján megnyílott az ég, és angyalok seregei szálltak alá a betlehemi mező fölé, és zengték az Isten dicsőségét és hirdették az embernek a békesség érkeztét. Ünnepelve jöttek, hírt adtak és ellentmondást nem ismerő felsőbbséggel elirányították a pásztorokat Máriához, Józsefhez és a kisdedhez. Nos – mondja Péter apostol idézett levelében – ez nem puszta angyali szolgálat volt, hanem valami roppant, mérhetetlen nagy titoknak a föltárolása. Azt mondja Péter apostol, hogy azért jöttek ide az angyalok, mert vágyakoztak betekinteni az üdvösség titkába. Betekinteni. Ez fontos szó. Miért jönnek így az angyalok – kérdezhetnénk –, hiszen ők élvezik Isten színről-színre látását, hiszen nekik az örökkévalóság dimenziójában van magasztos szolgálatuk, miért jönnek ide, ide közénk, az Isten ellen folyamatosan lázadásban élő világba? Miért dicsérik itt, közöttünk, az embervilágban Istent, ahol az ember jobbára csak káromkodni tud, miért hirdetnek békességet itt, ebben a világban, ahol napról-napra, évről-évre, időről-időre ember ember ellen fordul? Háborút és iszonyatot hoz magára. Azért jönnek, mert látni akarják a nagy titkot. Lám, Isten az alkalmatlan időben alkalmas időt támaszt, ez az idők teljessége. Isten a halálba zuhant ember számára a tökéletes emberrel hoz megváltást. Krisztus az Isten-ember. Ebbe akarnak – hadd fordítsam kicsit más szóval – ebbe bátorkodnak bele tekinteni az angyalok. Ez szívük minden vágya, hogy bele nézzenek ebbe a nagy titokba. Szinte nagyobb ez a titok, mint a mennyek összes dicsősége. Vágyakoznak ebbe beletekinteni.
És mi is tudjuk, mi ez a beletekintés. Jakab apostol beszél erről a levelében, amikor az evangélium hallgatóit buzdítja, hogy az Igének ne csak hallgatói legyenek, hanem megtartói is, ne csak befogadják, hanem éljék is meg a szeretet mindent meghaladó üzenetét. S azt mondja: mert különben olyanok lesztek, mint az, aki rápillant a tükörre, egy pillanatra meglátja maga ábrázatját, eljön a tükörtől és el is felejti, hogy milyen volt. Majd így folytatja: ám, aki beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, beletekint, megszemléli, végigtekinti Isten csodálatos szeretetét, az nem lesz feledékeny hallgató. És még egy helyen szerepel ez a sajátos szó az Újszövetségben. Amikor János apostol leírja, hogy megérkeznek az asszonyok húsvétkor és jelentik a riadt tanítványoknak, akik még ott élnek a nagypénteki kereszt rettentő drámájában, hogy üres a sír, nincs ott az Úr, feltámadott az Úr..., akkor futva kiment János és Péter a sírhoz, és beletekintettek a sírba. Micsoda megfordítás ez, kedves testvérek! Karácsonykor az angyalok vágyakoznak beletekinteni abba, miként lett Isten emberré, miként szerzett az Isten embernek szabadítást, miként hozta el az Üdvözítő a megoldást, a megváltást, az üdvösséget. Húsvétkor pedig mi tekintünk bele az üres sírba, mert Krisztus feltámadott és él, és vele élni: ez az üdvösség teljessége.
Azt mondják az angyalok a pásztoroknak ott, a betlehemi mezőn: lesz számotokra jel. Az lesz nektek a jel, ha elmentek Betlehembe, hogy találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. Ez a szó is apró kifejezés, és mégis milyen döntő. Jel. Valami bizonyíték, valami jel, valami jelzés. És tudjuk, és így is van általában, ha valakit valahova elirányítunk és meghatározunk pontokat, megnevezünk jeleket, tudjuk, hogy nem a jel a fontos, a jel csak rámutat a lényegre. Egy esetben nincs ez így, egy esetben van egészen másképp. Ugyanis ez a szó, hogy jel, nemcsak a puszta jelzést jelenti,  – az Újszövetség nyelvén ez a csodát is jelenti. Azt írja János evangélista, hogy a kánai menyegzőben, amikor Jézus a vizet borrá változtatta, ez volt az első jel, amit tett. Aztán, amikor az ötezer embert megvendégelte, ez volt a második jel, amit tett. Amikor betegeket gyógyított, ezt is jelül adta, amikor föltámasztotta a halottat, ezt is jelül adta, amikor megirgalmazott, azt is jelül adta. Így fejezi be János az evangéliumát: sok más jelt is mívelt ugyan Jézus, és ha mindent meg akarnánk írni, a világ összes könyve se foghatná be. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyetek, hogy higgyétek, hogy Ő a Krisztus, Ő az üdvözítő, s általa örök életetek legyen. Menjetek el Betlehembe, ez lesz nektek a jel, a csoda. Karácsonykor a csoda a jel és a jel a csoda. Találtok egy kisgyermeket bepólyálva feküdni a jászolban. A jeltől a csodáig.
Hadd hívjalak meg mindannyitokat ezen a karácsonyon erre a hosszú vagy rövid, lélekben talán csak egy pillanatig tartó útra, amit Isten Szentlelke által megtehetünk a jeltől a csodáig. Az a gyermek nemcsak egy gyermek, Ő az üdvözítő. Az az istálló nemcsak egy menedékhely, hanem a világ megváltójának szent helye, az az angyalének nemcsak felzengő mennyei dicsőségszólam, hanem Isten angyalainak titokzatos, mérhetetlen vágyakozása beletekinteni az üdvösségbe. Mert amikor ez a jel csodává lesz bennünk, akkor megértjük, ímé, így szeretett bennünket Isten, és az maga a szeretet. Válaszoljunk a kérdéseinkre: az a szeretet, amikor a remény legyőzi a csüggedést, amikor az igazság legyőzi a gyűlöletet, amikor a hűség fölülmúlja az önzést, amikor a kegyelem legyőzi a haragot, és amikor a hit győz a közönyösségen. Ez a jel ez a csoda, ez az üdvösség. Isten fia emberré lett velünk, hogy mi Isten fiaivá legyünk Ővele. Alászállott a földre, hogy megnyissa az utat mennybeemeltetésünk előtt. Magára vette halandóságunkat, hogy közölje velünk halhatatlanságát. Felvette erőtelenségünket, hogy erejével megerősítsen minket, osztozott szegénységünkben, hogy gazdagságát átruházza reánk, magára vette hamisságunk gyötrelmes terhét, hogy minket igazságába öltöztessen. Ez néktek a jel, Ő a jel, ez a legnagyobb csoda, Ő a legnagyobb csoda, ebbe vágyakoztak betekinteni az angyalok. Ímé, a szemeink előtt vágyakozzunk mi is beletekinteni és magasztaljuk és dicsérjük érte a Szentháromság Istent.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Ádvent első vasárnapjába érkeztünk; szeretettel buzdítok és bátorítok mindenkit, hogy ebben a rendkívül különös, érdekes korban, amelyben élünk (vagy inkább így mondom: amelyben élnünk kell!), bátran, boldog bizalommal készítse magát karácsony nagy ünnepére mindazzal, ami az ádventben az ünnepi készülethez tartozik. Hadd segítsen bennünket ebben a jól ismert zsoltár, a 25. zsoltár is. Sokat énekeljük, idézzük, sokszor bátorítjuk vele magunkat, egyenként is, és közösségben is, mert bár a zsoltár egyéni ének, a Dávid szava, csodálatos módon mégis sokakat bevon imádságának a tágas terébe. Mi több, most kiterjesztőleg így mondja: Senki ne szégyenüljön meg, aki Téged vár!
Ezt pedig azért mondja Dávid, mert feltételezi, hogy aki Istenre vár, Istenre várakozik, az ismeri az Urat. Mert akire várunk, azt ismerjük. Valamikor, a 19. század közepén a dán filozófus, Sören Kierkegaard  egyik elmélkedésben leírt egy szép hasonlatot arról, hogy mit jelent Istenben bízni. Ezt a hasonlatát aztán fölkapták és sokat idézték szérül-szerte. De ahogy a híres hasonlatokkal történni szokott, lemaradt belőle a lényege. Mert valahogy úgy vagyunk – ha szabad ezt mondani – a nagy közhelyekkel,  szólásmondásokkal, hogy végig se kell mondanunk, csak elég elkezdeni, tudjuk hogy érnek véget. Például: nem zörög a haraszt... nem is kell folytatni, tudjuk...., ha nem fújja a szél. Rengeteg sok ilyen mondás van. Nos, Kierkegaardtól szokták idézni, hogy az Istenbe vetett bizalom olyan, mint valami ugrás a sötétbe. De hadd mondjam végig ezt a hasonlatot, mert a hit egyáltalán nem a bizonytalanba, a sötétbe való ugrást jelenti, azt hagyjuk meg a babonásoknak meg a hiszékenyeknek.
Azt mondja Kierkegaard, hogy úgy vagyunk a hittel, mint amikor az édesapa lemegy a pincébe, és a gyermeke áll fenn a pincelejárónál, lenéz, és nem lát semmit. Menne lefelé, de fél, s ekkor fölkiált neki az édesapa, hogy gyere csak, ugorj bátran, itt vagyok, elkaplak. És a kisgyermek ugrik. Erre szokták mondani, hogy a hit ugrás a sötétbe. De  a gyermek nem a sötétbe ugrik, hanem az édesapja karjaiba. A gyermek nem azért ugrik, mert annyira vakmerő lenne, hogy a teljes sötétségbe, homályba is beleugrik, hanem mert hallotta az édesapja hangját. Az édesapja hangját hallotta. Az édesapjának a karjaiba veti magát, akit megbízhatónak ismert. Mint hogyha a Hegyi beszédet hallanánk, ahol Jézus azt mondja, hogy ki az az atya, aki ha gyermeke kenyeret kér, követ ád neki? Vagy, ha halat kér tőle, kígyót nyom a kezébe? Mennyivel inkább a ti Mennyei Atyátok, hiszen még szátokon sincs a szó, a kérés, Ő már ismeri azt.
Erről beszél a zsoltáros is, amikor azt mondja: Istenem, benned bízom, Téged várlak, senki ne szégyenüljön meg, aki Téged vár! Bizakodás Isten ismeretét feltételezi. Mi több, ezt itt -  benned bízom! - úgy is lehetne fordítani, hogy bátor vagyok Uram arra, hogy Hozzád forduljak. Bátran fordulok Hozzád. Egyenest Hozzád folyamodom. Mint amikor az ember elébe kerül valakinek, elébe áll, megmutatja az arcát, a szemébe néz a másiknak. Szemtől szembe, boldog bizodalommal... Egyszer még kezdő püspökként valami nagy emberhez kellett mennem, nem is a hivatalát adta talákozási helyül, informális akart lenni, s azt üzente, hogy meghív egy kávéra, valamelyik budapesti kávéház teraszára. Odamentem, leültem vele szemben, de egy nagy fekete napszemüveg volt rajta. Köszönés után megkértem, hogy vegye már le a napszemüveget. Nem értette. Mondtam, tréfásan, nem szeretnék abba a gyanúba keveredni, hogy én egy maffiózóval beszélgetek itt egy kávéház teraszán, de valójában nem ezért kértem erre, hanem azért mert nem láttam a szemét. Benned bízom, szemtől szembe, ismerem orcádat, ismerem a valóságodat, ismerlek Uram, bízom Benned! Nem a sötétbe ugrunk, amikor bizakodunk, hanem Isten kezeibe tesszük le magunkat.
Másodszor azt is el kell mondani és ez emeli fel igazán az imádkozó szívét, hogy ez itt nem egy egyéni, bensőséges, titokzatos dolog. Azt mondja Dávid először magára, Uram, Benned bízom, ne szégyenüljek meg. Aztán: senki ne szégyenüljön meg, aki Benned bízik. Kinyitja a vallomását, és a bizakodó felkiáltásába, kérésébe, esedezésébe, mindenkit belefoglal egészen általánosan. Szóról szóra így kellene fordítani, hogy: mindazok, akik Benned bíznak, nem szégyenülhetnek meg. Aki Benned bízik, nem szégyenülhet meg. És ezzel a zsoltáros – még egyszer szeretném megismételni – nem az egyébként minden emberben meglévő bizakodó képességet emeli föl vagy magasztalja nagyra, nem mirólunk szól ez a zsoltár, nem arról, hogy én ebben vagy abban az élethelyzetben micsoda képességeket találok magamban arra, hogy bizakodjam. Nem a régi sztoikus mondás csillan itt elő: Amíg élek, remélek. Ez antropológiai adottság, hinni, remélni, bizakodni – ez hozzá tartozik az életünkhöz - általában. Kiben bízni, miben reménykedni?  - mindig ez a nagy kérdés. Azért olvastam fel Ézsaiás próféta könyvéből a jól ismert történetet. Ha jól számítják tudósok, akkor 2700 esztendeje történt, hogy Júdeában, a kis országocskában, annak fővárosában, Jeruzsálemben a nép vezetői egy riasztó és kétségbeejtő hírt vettek. Föltámadt a nagy asszír birodalom, és a környező kis népeket sorban mind ledöntötte, elfoglalta, vazallus állammá tette, adófizetésre kötelezte, beléptette őket az unió – bocsánat, beléptette őket a birodalomba. Júdea még állt. És ekkor két kicsi, szomszédos ország, Szíria – vagyis Damaszkusz – és az északi országrész, amit Izraelnek nevezünk, már rabigában voltak. Perszem a régi világban sem úgy volt, hogy állandó katonai jelenlétet adott a birodalom. Sőt, inkább úgy volt, hogy a birodalom egyszer egy évben elindult egy hadjáratra, kivonult a hadsereg, ha kellett, megvívták a csatát, ha kellett hódítottak, ha kellett büntettek, beszedték az adókat, aztán hazamentek. Egészen a középkor végéig így volt ez. Magyarországon sem állomásozott folyton Szulejmán és serege; eljöttek nyáron, megostromolták Szigetvárt, elfoglalták, aztán hazamentek. Jöttek a következő évben, ha úgy volt dolguk. Nos, egy ilyen köztes időben ez a két kicsi ország, Damaszkusz és Izrael, mondom még egyszer, ők már meg voltak hódoltatva, már elvesztették az önállóságukat, összeesküvést szőttek, összeálltak, hogy lerázzák a nyakukról Asszíria igáját. És ebbe a szövetségbe be akarták venni Jeruzsálemet is. Akház király azonban neme mondott. Mondhatjuk azt is, hogy politikai realista volt, teljesen tisztában volt azzal, hogy ilyen kis szövetség, két megvert országocska, hadsereg, erő, anyagiak híján, Egyiptom és Asszíria közé beékelve ugyan mit tud tenni!? Talán valami hősiességet tud mutatni, például, mint a lengyelek a 2. világháborúban, intézhet lovasrohamot a tankok ellen. Reménytelen dolog ez a szövetkezés.
Ugyanakkor Damaszkusz és Izrael szomszédos országok voltak. Haragra gyulladtak, hogy Jeruzsálem nem szövetkezik. S elküldték követeiket az üzenettel: vagy csatlakozol hozzánk, vagy elmegyünk és megreszkettetetünk. Ami azt jelenti, hogy bosszúhadjáratba megyünk ellened, megverünk benneteket.  Miattatok nem tudjuk legyőzni a nagy birodalmat, azért rajtatok állunk bosszút. Kétségbeejtő a helyzet: a birodalom hadserege messze van, mire odaérne az üzenet oltalom kérés végett vagy bármi okán, késő lenne. De egyébként is, hogy kérjen védelmet egy kis nép egy nagy birodalomtól, amíg még fenáll a szabadsága?! Ha védelmet kér, önként hajtja fejét rabigába. Egyszóval rendkívül bonyolult ez a történelmi helyzet. És ekkor az Úr, Ézsaiás próféta által követet küld a királyhoz és megerősíti a király feltett szándékát, hogy ne adja meg magát, tartson ki, álljon ellen, ne ijedjen meg, ne féljen, bízzon. Bízzon! Mert ne szégyenüljön meg senki, aki Téged vár, ne szégyenüljön meg senki, aki Benned bízik, ne szégyenüljön meg senki, aki Téged ismer.
És ahogy zajlik ott Jeruzsálemben, a kelmefestők útján, a felső tó kapujánál a sorsdöntő beszélgetés (nyilván nem négyszemközti, ott vannak a főemberek, a hadvezérek, a befolyásos, meghatározó döntéshozók), Ézsaiás próféta látja a királyban a megingást, és azt mondja neki: kérj jelet, kérj jelet akár a földről, akár a mennyről, ad majd az Úr! Jelet arról, hogy a prófétai üzenet, a kitartásra bíztató szó: isteni üzenet. Nem az emberi szív gondolata ez, nem az a fajta reménykedés ez, hogy majd csak lesz valahogy! Igen jól ismerjük ezt, amikor már minden érv ellenünk szól, a reményeink ellen, a váradalmaink ellen, az eltervezéseink ellen, nos, akkor még felsistereg bennünk valami magyaros, keménynyakú, huszáros, kálvinista dac, hogy: akkor is csak lesz majd valahogy! Ellenkezőleg! Ezt üzeni az Úr: kérj jelet! Ám ekkor azt mondja a király a prófétának, látszólag kegyesen: nem kérek lelet, nem kísértem az Urat! Jaj, testvérek, ha elolvassuk Akház király történetét a Királyok könyvéből, meg a továbbiakat Ézsaiás próféta könyvéből, akkor azt kell mondanunk, hogy egészen megrendítő az, amit most a király mond! Ugye, milyen kegyesen hangzik: nem kérek jelet, nem kísértem az Urat! De hát az Úr üzeni: kérjél jelet! Mert sokszor ugyan Isten megbosszankodott, amikor az övéi jeleket követeltek, de mindig adott jelet. Mindig adott jelet.
Emlékszünk akkor, amikor elhívta az Úr Gedeont, aki éjszaka, titokban csépelt kint a szérűn, mert egyébként a filiszteusok elvitték volna a gabonát, és azt mondja: téged választott ki az Úr arra, hogy a népek szabadítója legyél. Ekkor Gedeon azt mondja: jelet kérek. És egészen abszurd jelet kér. A fizika szabályait felrúgó jelet kér, vagyis provokál: kiteszem a szérűre a gyapjút, legyen körülötte minden száraz, a báránybőr viszont legyen nedves a harmattól. Úgy lett. Nahát, meg van a jel, lehet menni csatába, de akkor azt mondja Gedeon: legyen most fordítva is És adott megint jelet az Úr (Bírák könyve 6. rész). Ebből nem azt értjük meg, hogy az Úrnak annyira kedves volt Gedeon, hogy pimaszkodhatott is, - legyen egyszer így, másszor meg amúgy, hanem Isten eltökélte, hogy Gedeon lesz a szabadító. És hiába vonakodik Gedeon, és próbál jelkérésekkel és abszurdumokkal kibújni Isten hívása alól, ő a választott. S hiába mondja Mózes ott künn a pusztában: Uram, ne engem küldj, én nehéz beszédű vagyok, száműzetésben vagyok itt. Én nem bírom az én népemet kiszabadítani. Ő lesz a szabadító. Ha kell, odaadja az Úr melléje Áront, aki szépen beszél, ő majd lefordítja, mit akart Mózes mondani. És hiába akart Jónás a világ másik végébe menni, elnyeli és kiköpi a cethal, és el kell ballagnia Ninivébe. És megfordítva, hiába gondolja Jónás, hogy a feje fölé kinőtt tök a jele az Isten egyszemélyi kedvezésének, - nem azt jelzi, hanem azt, hogy megtér Ninive.
Akház király, ha szabad azt mondani, kegyesen álkegyes, hívőn nemhívő. Hívőn hitetlenkedik, bizakodva nem bízik. És ekkor azt mondja az Úr: akkor adok én jelet, ha te nem kérsz, ímé: szűz fogan méhében és szül fiat és nevezi azt Immánuelnek. Nagyon fontos ebben a mondatban ennek a megértése: ád jelet néktek maga az Úr. Isten maga fog jelet adni. Nem tudjuk pontosan, és erre most nincs is idő, hogy végigvegyük, hogy ez ott Akház király és Jeruzsálem életében miképpen teljesedett be. A büntető hadjárat kudarcot vallott. Ám amit Akház tett, az önbiztosítás volt, idegen kultusz vezetett be, Asszíria védelmét megvásárolta. S ezzel ugyan rövid időre nyugalmat vásárolt magának, de hosszú távon eljátszotta népe függetlenségét. De az a jel, amit mostan Isten megígér, és amelyben ez a szó hangzik: az lesz a neve, hogy Immánuel, ez újra fel fog hangzani, amikor Gábriel arkangyal meglátogatja Máriát és azt mondja: ímé, gyermeket fogansz és nevezed őt Immánuelnek. Ímé, a szűz fogan méhében, és nevezi a gyermeket Immánuelnek, aztán Máté evangélista hozzáteszi a kedvünkért (mert mi nem tudunk sem héberül, sem arámiul), ami annyit tesz: velünk az Isten.
Azt mondja a zsoltáros (és legyen ez most mindannyiunk szép indító ádventi zsoltára): Benned bízom, ne szégyenüljek meg, ne szégyenüljön meg senki, aki Téged vár. Mert ismerjük az Urat. Abban bizakodunk, akit ismerünk, abban bizakodunk, aki jelet ad akkor is, amikor nekünk nem kell jel. Akháznak nem kellett jel, ott voltak előtte a forgatókönyvek, egyik rosszabb, mint a másik, és ott latolgatta, hogy miképpen lehet a sok rossz közül a legkevésbé rosszat választani. A 21. századi nagy etikai gondolkodók már nem azt kérdést feszegetik, hogy miképpen tudjuk a jót választani, hogyan tudunk a jó útján elindulni, hanem, azon töprengenek, hogyan lehet a sok rossz közül a legkevésbé rosszat választani. Nagy, drámai, etikai kérdés ez. Melyik megoldás révén jövünk ki a lehető legkevesebb kárral a bajból? Nos, ott van a király előtt a sok kármentő megoldás: üzenjünk gyorsan a nagy birodalomnak, Asszíriának,  fenyegesse meg az ellenünk támadt, de igazából véve Asszíria ellen fellázadt két kis országot, s üzenjük meg, hogy mi abszolút lojálisok vagyunk, mi nem veszünk részt ebben a lázadásban, és adjuk tudtára az ellenfélnek is, hogy aztán úgy merjenek minket  bántani, hogy ott van mögöttünk a nagy testvér. Ez is egy megoldás. Adjuk meg magunkat, kérjük meg a békefeltételeket, fizessünk hadisarcot, ez is egy megoldás. Üzenjünk le délre Egyiptomnak, ott állnak a határon készen, hogy beavatkozzanak. Birodalmi politika! A birodalmak mindig alig várják, hogy beavatkozhassanak, csak valaki kérje őket, tessék már beavatkozni és tessék minket megmenteni. Emlékszünk 1956 novemberéből Kádár János rádiószózatára. Ez is egy megoldás.
De mit üzen az Úr? Akit ismertek, akiben mindig bíztatok, aki mindig veletek volt, az üzeni most, kérjetek jelet, bizonyságot, megerősítést, akár a földről, akár az égről. Ha nem kértek, akkor Ő maga ad. S itt van ebben a prófétai üzenetben egy szó, ma erről szeretnék még befejezésül szólni. Sorolja a próféta, hogy ne féljetek attól a két füstölgő üszökdarabtól, ezek már megsemmisült kis fejedelmecskék, nem is önmaguk urai, máshol vannak az uraik, hűbéruraságban vannak, nem lesz meg a tervük, még néhány évtized és neve sem lesz ezeknek az országoknak, majd beleszúrja: ha nem hisztek, bizony meg nem maradtok. Nem azt mondja a próféta, hogy: ha nem találjátok ki a jó haditervet, meg nem maradtok; nem is azt mondja: hogyha nem oldjátok meg valahogy a diplomáciai helyzetet, meg nem maradtok, vagy: ha nem ütitek föl a történelem-könyveket és nem kerestek analógiát, hogyan lehet ilyen a helyzetből kikecmeregni, akkor meg nem maradtok! Hanem azt mondja: ha nem hisztek, ha nem támaszkodtok rá teljes bizodalommal a megtartó Istenre..., akkor nem maradtok meg. Márpedig egy másik helyen a prófétánál azt üzeni az Úr, olyan Ő, mint az a pálca, amelyikre nyugodtan rá lehet támaszkodni, nádszálhoz hasonlítja. Azt mondja: nem fúrja át a tenyerét annak, aki rátámaszkodik, mert nem roppan meg, nem törik el, megbízható. Ha nem hisztek, ha úgy tesztek, mintha nem ismernétek Istent, ha elfordítjátok fejeteket a kicsinyes emberi esélyek felé, miközben Őreá tekinthetnétek..., meg nem maradtok. Benned bízom, Uram, a Te orcádat szemlélem, Hozzád emelem lelkemet, nem lefelé süllyedek a rémítőbbnél rémítőbb esélyek között, a kilátástalanságok között kapaszkodva ide-oda, hogy jövök ki lehető legkevesebb kárral a nagy rosszból, -  hanem fölemelkedem Hozzád.
Emeljük testvérek, ebben a mi ádventünkben, lelkünket-szívünket az Úrhoz. Ismerjük Őt. Istent ismerjük. Az embert nem ismerjük. Milyen érdekes. Szent Ágoston azt mondja a De civitata Dei-ben, hogy az ember a terra incognita, az ember nem ismeri önmagát, és nem ismeri a másik embert sem. De akkor kezdi el ismerni önmagát és a másik embert, ha megismeri az Urat. Megfordíthatatlan ez a rend, először Istent ismerjük meg, és Őbenne ismerjük meg igazán magunkat. De hiszen, ismertek, üzen az Úr! És ebben a mi ádventünkben, amikor ez a kis ország sem tudja, hogy a sok rossz közül hogyan találja meg a legkevésbé rosszat, amikor mindenki ellen van, amikor összeszorul a szívünk, hogy évtizedeket tölthettünk el úgy, hogy messze voltak tőlünk a háborúk, de lám, közel jöttek,  most, amikor már a múlté, hogy bátran kimentünk az utcára és nem kellett riadalommal körültekintenünk, most, amikor félni kell a veszélytől és az ellenségtől, és az egyéni életünkről még nem is beszéltem kedves testvérek, nem szóltam a gyászainkról, a vereségeinkről, a süllyedésünkről, a nyomorúságainkról, a kilátástalanságainkról – most, most kiáltsunk: hozzád emelem Uram lelkemet, bízom Benned, ismerlek, velem vagy. Ne szégyenüljön meg senki, aki Téged vár boldog váradalomban, boldog bizodalomban, boldog Isten-ismeretben. Így készüljünk ádventünkben.
Jézus egy alakalommal súlyos ítéletet mondott kortársai fölött. Azt mondta: e hitetlen nemzedék jelt kíván, de nem adatik nekik más jel, mint a Jónás próféta jele, nem adatik nekik más jel, mint az Immánuel jele. Három napig volt Jónás a cet gyomrában s aztán életre szabadulhatott. És eltemettetett az embernek Fia és három napig volt a föld gyomrában és föltámadott. Ez a jel. Isten magától adta. Boldog bizodalmat, boldog reménykedést, ismerjük a mi Istenünket, mellettünk van minden napon a világ végezetéig, minket cserben nem hagy, hanem megoltalmaz hűségével és szeretetével megáld. Immánuel, velünk az Isten.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A nagy francia forradalom idején egy magyar költő, Batsányi János lelkes verset írt, melyért meg is hurcolták. De aztán idestova kétszáz éve idézgetik ezt a verset, vagyis inkább az utolsó sorát: Vigyázó szemetek Párizsra vessétek. Én most hadd idézzem a vers utolsó két sorát, mert így van ennek igazán súlya: Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek/ Vigyázó szemetek Párizsra vessétek. Ma pedig mindenünnen ezt halljuk: Imádkozzatok Párizsért!
Ma az apostol szava nyomán arról szeretnék szólni, mit jelent ez az imádkozás. Négy dolgot mond az apostol, erre buzdítja Timótheust és a gyülekezetet, ahol Timótheus szolgál: Mindenekelőtt arra intelek - mielőtt bármibe belekezdenél, bármit mondanál, bármit tanácsolnál, eképp mi is mielőtt mi bármibe belekezdenénk, bármit mondanánk, bármilyen irányba elindulnánk - , mindenekelőtt tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért. A Biblia-magyarázók sokszor felvetik azt a kérdést  - és ez nem is álságos kérdés - , miért mondja az apostol azt, hogy minden emberekért? Magunkért, igen! De minden emberért, mindenkiért válogatás nélkül, kivétel nélkül, az ellenségért is, azokért is, akik megszerveznek Európa egyik fővárosában, Párizsban egy merényletsorozatot s ártatlanokat, védteleneket mészárolnak le, -  értük is? Minden emberekért? Miért kéri ezt az apostol?
Ha felbontjuk és részenként megnézzük intelmét, ezt látjuk: intelek azért mindenekelőtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások – így s talán közelebbről megértjük ezt. Az apostol a könyörgésen azt az imádságformát érti (görögül: deészisz), amit magyarra egyszerűen így lehetne lefordítani: kérelem, vagy kérvény. Amikor szükség idején nem egy valaki, hanem mindenki imádkozik. Nyilvános könyörgést tartanak. Ezt közimádságnak nevezzük. Ezzel jelöljük azt az alkalmat, eseményt, sőt magát az összegyülekezést, amikor szükségben, bajban, járvány idején, nyomorúságban, veszedelemben egybegyülekezett a közösség, és egészen konkrétan a veszedelem az elhárulásáért könyörgésben közösen Isten elé járultak. Éppen ezért vetik fel sokan a kérdést, hogy miért mondja az apostol, hogy: minden emberért...? Erős nyomatékkal még be is írja a szövegbe, hogy minden emberért, holott a görögben elég lett volna csak annyit írnia, hogy mindenkiért, az is érthető lenne, de ő nyomatékkal odaírja: minden emberért! Pedig, amikor egy-egy közösség egybegyülekezik, vagy gyásznapon egy ország, akkor ebbe a könyörgésünkbe bizony nehéz belefoglalni egy másik közösséget. Azt a közösséget is, amit nem is ismerünk. Mert könnyű és egyszerű azt mondani, hogy ma Európában van itt néhány bolond, fanatikus ember, ők képezik a lakosság egy ezrelékét vagy egy-milliomod részét, - ők a terroristák; ki kell szűrni, félre kell tenni őket, el kell zárni őket, hiszen csak magányos akciózgatók! De nem erről van szó. Ezek az emberek közösséget alkotnak. Gaztettüket megszervezték ütemesen és magyarázatot is fűztek hozzá. Így szól a magyarázat: megindítottuk háborúnkat a keresztes Európa ellen. Ez tehát egy véres akció-közösség. De hol van ez a közösség, kik ők? Nem találni őket, de vannak.
Ilyenkor tehát súlyos és nehéz kérés az apostol utasítása, hogy minden emberért tartassanak könyörgések, hogy az imádkozó közösségek belefoglalják imádságukba a nem-imádkozó közösségeket is, a békességre áhítozó közösségek imádságukban hordozzák a háborúságra vágyó közösségeket is, a nyugodt időkért hálát adó közösségek megemlékezzenek imádságukban azokról is, akik felfordulást, nyugtalanságot, félelmet, anarchiát keltenek, terrort hoznak a világra.
De éppen ezért mondja az apostol, hogy: mindenek előtt, mindent megelőző módon. Folyamodványt nyújtunk Istenhez, amikor könyörgünk, kérvényt adunk be, és kérésünket egészen konkrétan megfogalmazzuk. Ahogy az apostol is kimondja a kérésünk tárgyát: tartassanak könyörgések... minden emberekért, minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk. Talán némi bűnbánattal kell mondanunk: bizony, magától értetődőnek vettük, természetesnek tartottuk, hogy békében élünk. Nekünk az jár, úgymond; vagy, ahogy a fülünkbe zsong sokszor a reklám: mert megérdemlem... Magától értetődőnek vettük a nyugodt és békés életet, vagyis elfelejtkeztünk arról, hogy szüntelen Istennek hálát adjunk a csendes és nyugodalmas időkért. Azok az idősek, akik itt ülnek közöttünk és megéltek háborút és forradalmat, ők igazán tudhatják, hogy a szűkölésnek, a rettegésnek, a megsemmisülésnek az idején micsoda forró és buzgó imádság tudott ez lenni? csak egy félóra csendességért, csak egy napnyi nyugalomért, csak a közvetlen veszedelem elhárulásáért! Most újra Istenhez kell folyamodjunk, petíciót, kérvényt, könyörgést kell együtt, közösen beadnunk békességünkért, -  mondom még egyszer, bűnbánattal is,  alázattal is, mert könnyen vettük a békés és csendes időket, nem ajándéknak tekintettük, hanem járandóságnak fogtuk fel. De mit mond a 2. zsoltár? Csókolgassátok a Fiút, mert hamar fölgerjed az Ő haragja. Hódoljatok neki, hogy el ne vesszetek az úton!
Azután azt mondja az apostol, hogy tartassanak imádságok. Ez általános imádságformát jelöl, azt, amikor az ember, ha nem is tudja megfogalmazni és kimondani, hogy mi az imádságának a tárgya, mégis Isten elé megy imádságban, megnyitja szívét és megnyitja száját. És ha nincsenek is szavai és nem is tudja a kérését konkrétan megfogalmazni – vannak ilyen pillanataink, helyzeteink, fölsóhajtásaink! – akkor, ahogy a Római levél 8. részében ugyanezzel az igével mondja az apostol, akkor Isten Szentlelke siet a segítségünkre és maga a Lélek mondja azt, amit mi nem tudunk kimondani. Ezért mondja másutt az apostol, szüntelen imádkozzatok! (1Thesszalonika 5,17) Ezért mondja a mi Urunk Jézus Krisztusunk: mindig imádkozni kell és soha meg nem restülni. (Lukács 18,1) A restségünknek és az imából való kioldódásunknak, az imaórák, imapercek odahagyásának nagyon sokszor az az oka, amit éppen az apostol mond a Római levélben, hogy ugyanis eltölti a szívünket valami kétség, rémület, aggodalom, s úgy gondolunk Istenre, mint a tökéletes magyar bürokratára.  Beadjuk hozzá a kérvényünket, ő pedig a 28 nap ügyintézési határidő után felszólít bennünket hiánypótlásra. Pótoljuk a hiányt, ő megint felszólít bennünket hiánypótlásra, majd beküld bennünket a kérelmek, paragrafusok véghetetlen labirintusába, -  mire legyintünk, és odahagyjuk, legyen úgy, ahogy lesz. Eképp elhalkul a szívünkben az imádság. Hol van a kyrie eleison, a miserere nobis, a sanctus, a benedictus, az agnus Dei? - hogy mondjam a régi egyház szertartásrendjét. Hol vannak a zsoltárok? Hol vannak a nagymamák, akik vasalás közben zsoltárt dúdolnak, hol vannak a férfiak, akik magányos perceikben dicséreteket énekelnek, hol vannak a gyermekek, akiknek szívébe éjszaka fölriadván föltolul egy csendes esti ének? Még ha nem is tudom pontosan, mit is akarok, még ha bizonytalan vagyok is – imádkozom! Azt mondja az apostol: tartassanak imádságok, legyenek Isten elé való odaállások, felemelt kezekkel, megnyitott szívekkel, várakozó lélekkel, szavak nélkül is! Mert tudjuk, sokszor a szavak nélkül elmondott imádságok, a mi kis, egyszerű dadogó mondatocskáink, félszavacskáink sokkal kedvesebbek Isten előtt, mint a pogányok cirkalmas ima-zengzeményei, mert Ő igazmondó, verax és szereti gyermekeit, ha igazat mondanak. Milyen egyszerű a mi Urunk Jézus Krisztusunk imádásága a Gecsemáné kertjében. Egy mondat. Bele tudnánk képzelni az Ő zihálásába, agóniájába valami óriási költészeteket? Milyen egyszerű a Miatyánk, kedves testvérek! Néhány mondat, fél perc alatt elmondható. Tartassanak imádságok!
Aztán azt mondja az apostol, hogy tartassanak esedezések. Ez az esedezés egészen pontosan és sajátosan a közbenjáró imádságot jelenti, az intercessio-t vagy interrogatio-t, amikor valamiért, egészen meghatározottan, de még inkább valakiért vagy valakikért egészen pontosan, meghatározottan közbenjárunk. A görög eredeti szó egy profán kifejezés, azt jelenti, amikor az ember ráüt a szeg fejére. Micsoda imádságforma ez, amikor az ember egészen koncentráltan valakiért közbejár!? Egy személyért, személyekért, közösségekért, egy népért, egy országért, egy kontinensért. Imádkozzatok Párizsért, van-e most ennél konkrétabb? És ebbe a konkrétságba vajon nem foglaltatik-e bele egyetemlegesen az, amit az apostol mond, imádkozzatok, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk tejes istenfélelemmel és tisztelettel, tisztességgel. Van-e most ennél konkrétabb? Nincs ebben semmi általános. Az apostol nem valami államfilozófiát ad itten, hanem rámutat: az a hatalomnak a dolga, az a királyoknak, fejedelmeknek a feladata, hogy biztosítsák a békét, azért kapták a kardot. Igen, azért kapták, hogy biztosítsák a békét, adjanak nekünk nyugodalmat, hogy megtarthassuk istentiszteletünket és emberi tisztességünket! Úgy általában? Hiszen ez mindig konkrét! Ez most így konkrét, ez most így találja el a szeg fejét, most ezért kell imádkozni. Idézzem még egyszer a költőt? Ő kétszáz egynéhány éve egy világváltoztató eseményt remélt, ünnepelt előre, intett, azt mondja: Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek/ Vigyázó szemetek Párizsra vessétek! Milyen sorsot nézünk most előre? Van-e most ennél konkrétabb közbenjárnivalónk? Kell-e valami mást ezen kívül mondanunk? És ez: közbenjárás. Nem szeretném hallani – bár már hallom – azt, amit hallottunk ez év elején, meg amit már hallottunk, amikor Londonban robbant a bomba, meg amikor Amerikában összedőltek a tornyok, hogy: megérdemelték... Valóban? – kedves testvérek, ez ilyen egyszerű? Nem inkább, ahogy az apostol mondja: minden emberért kell közbenjárni, - áldozatokért, kijelölt áldozatokért, eljövendő áldozatokért és gyilkosokért, eljövendő gyilkosokért – kimondani is rettenetes, de közbenjárásunkban ki kell mondanunk. Éspedig azért, ahogyan Kálvin mondja, amikor ezt a helyet magyarázza, azért, hogy Isten a rosszakból csináljon jót. Mert ha ezt a könyörgésünket és közbenjárásunkat nem tudjuk elmondani, így, egészen konkrétan, ebben a szorító helyzetben, akkor miért imádkozunk elvetemült gyermekeinkért, rossz útra tévedt unokáinkért, elbitangolt házastársunkért, kegyetlen főnökünkért,  borzasztó emberekért, akiktől függünk, akikhez ragaszkodunk, akiket szeretünk? Tartassanak közbejárások, hogy Isten a gonoszakból – így mondja Kálvin, ilyen egyszerűen, röviden – csináljon jót. És ezt kérnünk kell. Mert ahogyan a béke és a nyugalom nem magától értetődő, úgy nem magától értetődő, hogy egyszer csak valaki majd meggondolja magát és megfordul a rosszban, meggondolja magát és azt mondja, ezt mégsem akarom! Mert lehet, hogy mi, európai emberek, akik élvezzük a szabadságunknak a gyümölcsét, most szorongunk, hogy mivé lesz mindez, mivé lesz ez?! -, és értetlenkedünk, hogy miképpen mehet el valakinek az esze és válhat ilyenné?! De vannak emberek és emberi közösségek vagy csoportok, mások, akik ezt nem így látják. Mi európaiak itt riadózva szemlélődünk, hogy mi lesz ebből a gyönyörű világból, amit felépítettünk magunknak, - de mások ezt nem látják gyönyörű világnak. Mi, európaiak azt gondoljuk, hogy mindenki egyetemesen szeretetről, békességről, méltányosságról, emberiességről, igazságosságról akar beszélni! Nem beszél mindenki arról. Mi azt hisszük, hogy a mi értékeink – hol vannak már ezek az értékek? – de mégis, ha elővesszük őket a sutból, s felmutatjuk, előttük mindenki térdet hajt és mindenki azt fogja mondani, hogy jaj, jaj, jaj, , hogy nem vettük ezeket észre eddig a világ más részén? De egyáltalán nem így gondolják.
A legutóbbi időszakban ezernyi vita, huzavona, politikai zajongás volt arról, hogy mit kezdjünk azokkal, akik idejönnek Európába? Nem vagyok bölcs, nem tudok receptet adni, de egyet tudok. Nem azért jönnek ide, mert szeretnek bennünket. A jó életünket szeretik, a szociális rendszerünket szeretik, az itt elérhető biztonságot szeretik, a javainkat szeretik,  - nem minket szeretnek. Ám ettől nem kell kétségbe esni, hanem közbenjárást kell tartani, hogy Isten a gonoszokat tegye már jóvá.
S addig is – mondja az apostol –, most itt a sor végén:  tartassanak hálaadások! Hálaadást kell mondanunk azért, hogy Isten meglátogatott bennünket jóval, békével, kiegyensúlyozottsággal. Ha jól számolom a saját magam életidejét - ilyen Magyarország történetében is nem volt! -, én itt, magyar földön nem láttam háborút. Egy hónappal az 1956-os forradalom után születtem, tankokat ugyan láttam, felvonuló seregeket  ugyan láttam, laktanyákat láttam, de azt nem láttam és arról nem hallottam, hogy Debrecen és Szolnok között húzódna a frontvonal. Ez az én életidőm több mint fél évszázad. Volt ilyen Magyarország történetében? Volt ilyen Európa történetében, Franciaország történetében, Németország történetében, hogy földjükön nem masíroztak idegen katonák? Akkor mégis, mindezért hálaadással tartassanak a könyörgések, az imádkozások, az esedezések, a közbejárások. Tudjuk, valójában minden imádságunkat hálaadással kellene kezdenünk. Csoda hát, hogy Pál itt más sorrendet állít. Pedig éppen ő az, aki felállította az imádkozás szent szabályát a Filippi levélben, amikor azt mondja, hogy mindenkor hálaadással vigyétek kéréseiteket Isten elé. Ez az imádság szabálya. Ha egy református lelkipásztor rosszul imádkozik a szószéken, azt abból lehet megállapítani, hogy nem hálaadással kezdte. De lám Pál most mégis a végére hagyja a hálát. És azért hagyja a végére, mert ebben van most valami megelőlegezés. Nem csak kétségbeeséssel, nem csak a szükség órán, nem csak a szívünk riadalmával kell imádkoznunk. Nem csak annak a képtelenségnek az átérzésével kell könyörögnünk, hogy nem is tudjuk, miért imádkozunk igazán. És nem csak azzal a gyermeki szerénységgel lehet Istenhez igyekezni, hogy a Szentlélek majd segítségünkre siet és kiált helyettünk! Hanem azzal a boldog reménységgel is imádkozhatunk - mert csak boldog reménységben lehet imádkozni -, mintegy előre hálát adva Istennek, hogy kéréseinket meghallhatja!
Amikor a Korinthusi levelet olvastuk az elmúlt hetekben, folyton csodálkoztam, hogy eddig én ezt nem vettem észre, hogy nem jött olyan mélyen a szívembe az, amikor azt mondja az apostol a szeretet himnusza után, hogy kövessétek a szeretetet!! Magyarán: előttünk megy a szeretet. Igen a  szeretet mindig ott van, ahol vagyunk, mert ez a szeretet mindeütt-jelenvalósága. De  inkább előttünk megy. Úgy tudjuk tehát magunkat pozicionálni, hogy mindig megelőz bennünket a szeretet. S megfordítva, az imádságunkban pedig mindig minden szavunkat megelőzi a hálaadás. Ott megy előttünk. Amikor a Filippi levélben azt mondja az apostol: mindenkor hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat, akkor ezt az előrebocsátást jelzi. De most egész élethelyzetünkre nézve mondja, hogy adjatok hálát! Mert bizalomban kérünk, mert tudjuk, hogy a Mennyei Atya, ha a gyermekek kenyeret kérnek tőle, nem követ ad nekik, ha békét kérnek, nem háborút hoz;  ha halat kérnek, nem kígyót ad a kezükbe, ha nyugodalmat kérnek, nem nyugtalanságot ad. A Mennyei Atya még a titkon imádkozót is látja, és nyilván megfizet néki, s imádságainkat, ha a Krisztus nevében mondjuk, jóindulatú áldozatként fogadja, és a rosszakat is jóvá teszi,  a nyomorúságot is békességre változtatja, a nyugtalanságban is ad nyugalmat és a háborúságot is békességre tudja fordítani. Ezért hálaadást mondunk a királyokért, minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt.
Nem is tudom, mire érti, hogy ez a kedves és a jó akarata Istennek? Nyilván az, hogy csendes és békés időt éljünk istenfélelemmel és tisztességgel. De talán így is érthető: az jó és kedves Isten előtt, hogy könyörgések, imádkozások, esedezések, hálaadások tartatnak. A zsoltáros – ahogy a 2. zsoltárban hallottuk -  ha szabad ezt mondani, ujjongó magasztalásában a dicsőség Istenét látja, és látja azt is, hogy a dicsőség Istenéhez nem ér fel, hozzá nem kapaszkodik föl emberi indulat, világ-összeesküvés, semmi. Mert Isten hatalmasan és dicsőségesen regnál. És odaszól a zsoltáros – mintegy, ha szabadna ezt mondani, kiszól imádságából a királyoknak, fejedelmeknek, uraknak, és ezt mondja nekik: azért királyok, legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái, szolgáljátok az Urat félelemmel! Minden hatalmasságnak szól ez. Szól a rend hatalmának szól és szól a terror hatalmának. Szól a látható, előttünk élő, dolgainkat igazgató közösségeknek, és szól a láthatatlan közösségeknek, a terrorközösségeknek is,  - azért: királyok, józanodjatok ki, és térjetek meg földnek bírái, és csókolgassátok a Fiút! Mert ez a jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson. Tartassanak könyörgések, imádkozások, esedezések, hálaadások minden emberekért, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson. Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, vigyázó szemetek Krisztusra vessétek. Imádkozzatok Párizsért.
Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
Hadd hozzak mindjárt, a felolvasott igeszakaszhoz mindjárt ide két kortársi vonatkozást. Egyik sem könnyű, de talán segíteni fog bennünket megérteni ennek az Igének, kívánságnak, mi több, utasításnak (hiszen itt egy imperativusról van szó), az igazi mélységét és értelmét. A Korinthusi levél végét, mint általában az újszövetségi levelek végét elég gyorsan átolvassuk, mert az általános utasítás, jókívánság mellett olyan személyeknek szóló üdvözletek is vannak itt, akiket nem is ismerünk. Hamar túlmegyünk hát a szövegen. Mégis, itt a levél végén áll az apostolnak ez a kérése, mi több, utasítása: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. S emellett nem lehet elmenni.
Az első vonatkozás egy újabban eldivatozott szemléletmód, mely, hogy hála Istennek, Magyarországon még nem terjedt el, remélem, nem is fog, ámbár a néplélek ismerői szerint ez csak idő kérdése. Ez az a felfogást a mikroaggresszió elleni harcnak nevezik. Eszerint a velünk kapcsolatba kerülő emberek egy-egy gesztusát, kérdését, magatartását, amely egyébként nem sértő, nem bántó, úgy éljük meg, hogy bánt és sért minket – de nem azért, mert túlérzékenyek vagyunk, hanem mert úgynevezett mikró-agressziót követnek el ellenünk. Ez a kifejezés az 1970-es évekből származik, s honnan máshonnan, mint az Egyesült Államokból! Ott szoktak ilyen furcsa dolgokat kitalálni.  Lényegét csak példákkal lehet érzékeltetni. Találkozik egymással két ember Magyarországon, mondjuk, egy magyar és egy iraki, elkezdenek beszélgetni. S akkor azt mondja a magyar: - Önöknél, Irakban, mekkora a munkanélküliség? Ez, kérem, mikró-agresszió, mert a kérdés azt sugallja, hogy az irakiak nem szeretnek dolgozni, és inkább csinálnak munkanélküliséget, mintsem, hogy dolgoznának. És így tovább, és így tovább. Ennek már nagy irodalma van, és azt hallom, azt olvasom, hogy most már Amerikában, értelmiségi körökben, egyetemeken már nem is mernek az emberek egymásnak köszönni, pl. így: jó napot kívánok, hogy tetszik lenni, jól tetszik-e magát érezni? Vagy: szép időnk van, - nem mondják. Mert éppen esőre áll, és a kifejezéssel (szép időnk van) mikró-agressziót követünk el, mert burkoltan elvitatjuk, hogy a másik aggályát fejezhesse ki a közelgő zápor miatt. Nos, minden dolgotok szeretetben menjen végbe! – mondja az apostol a korinthusiaknak, ez talán mikroaggresszió?  Hiszen így is olvasható a Korinthusi levél:  vitatkoznak egymással a korinthusiak, és az egyik azt mondja: én Pálé vagyok, vagyis Pál tanítványa vagyok, én a Kéfásé vagyok, vagyis Péter tanítványa vagyok, én az Apollósé vagyok,  - mennyi mikró-agresszió van  ezekben a megállapításokban! Én a Pálé vagyok, vagyis, akié te vagy, kevesebbet ér..., és lehetne ezt folytatni. (De azért az az érzésem, hogy ilyen mélységig és finomságokig csak akkor megy el az ember, ha unatkozik. Ámbár, ez a kijelentés is mikró-agresszív volt, úgy hogy vissza is vonom rögtön.)
A másik és sokkal meghatározóbb és elgondolkoztatóbb vonatkozás is a lélektan világából jön, de sokkal inkább a belső lélektan világából. Magyarországon is sokan használják mostanában a kifejezést: flow. Ezt az angol kifejezést áramlatnak lehetne a legjobban lefordítani. Egy Amerikába került magyar tudós, Csíkszentmihályi Mihály dolgozta ki azt a társaslélektani elméletet, amit flow-nak nevezett el. Azt jelzi a kifejezéssel, hogy akkor vagyunk boldogok, akkor van perspektívánk a jövőre nézve, ha az életünk dolgai nem álltak be, hanem célirányos mozgásban, mintegy áramlatban, előreáradásban vannak. Ámbár szoktuk mondani, amikor jó állapotunkat jellemezzük, hogy: minden a helyén van, és leszögezzük az asztalt, hogy odább ne tolja valaki, a széket is odaszögeljük a padlóhoz, mindent a helyére ragasztunk és fölszögezünk, s minden a helyén van. Ám azt mondja ez a tudós: ettől még nem vagyunk boldogok, mert akkor vagyunk boldogok, ha áramlik az életünk, mert az élet él, az élet dinamika, az élet történés, és ha flow-ban, áramlásban, feltartóztatás, akadály nélküli előre menetelben van az életünk, akkor vagyunk boldogok. S hogy aztán ennek mennyi összetevője, eleme, kívánalma, szükségszerűsége van, az már bizony bonyolult tudomány. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe – mondja az apostol – ez a lényeg Mégis, azt hiszem, hogy az apostol szava, mitöbb, utasítása nem ezeknek a mai kategóriákkal, fogalmakkal is leírható jelenségeknek a körébe esik, -  ennél itt mélyebb, vagy inkább – hadd mondjam így – magasabb dolgokról van szó.
S valóban, ha végig olvassuk a Korinthusi levelet és eljutunk a végéhez, ide, a 16. rész 14. verséhez, ahol már búcsúzkodik az apostol, mondhatnánk: nos, hát vegyük csak szépen sorba, hogy miről beszélt eddig, és nyilvánvaló lesz, hogy minderre visszatekintve, mintegy összefoglalólag mondja: minden dolgotok szeretetben folyjék le. Mintha ezt mondaná: minden, amiről eddig írtam, minden, amit eddig megbeszéltünk, minden, ami a felszínre került, minden, ami gondot, problémát okozott, minden, amiből összeütközések, vitatkozások, civakodások, pártoskodások, szakadások támadtak, ezentúl szeretetben menjen végbe.
Idézzük csak fel a levélnek néhány meghagyását! Azt mondta korábban: ahogyan egybegyülekeztek, ahogyan együtt vagytok egy szeretetvendégségen, az nem  példa a hívőknek! Mert követésre méltó dolog, nem a szeretetre vall, hogy miközben a kikötői rabszolga-keresztyének még dolgoznak (s csak este fognak megérkezni a gyülekezeti alkalomra), addig mások dőzsölnek (szeretetvendégség címén). Mi dolog az, mondja az apostol, hogy amikor az Úr napján egybegyűltök, némelyek dőzsölnek, mások meg éheznek?! Hol itt a szeretet? Tehát, ha összegyülekeztek (gyülekezetet alkottok), akkor elsőbben is kövessétek a szeretetet: várjátok meg a későn érkezőket, szeretettel legyetek együtt. Egy másik példát is hadd idézzek fel! Szerintem a korinthusiak magyarok voltak, annyit pereskedtek egymással,  - a magyar ugyanis perlő fajta. Múltkor mentem a Böszörményi úton, s látom, hogy két ember vitatkozik egymással, szerintem rokonok voltak, kicsit hasonlítottak egymáshoz, meg a testbeszédből is ez tűnt ki. És ez ütötte meg a fülemet, mondja az egyik dühösen a másiknak: aztán majd jól beperellek! Hát bizony, kedves testvérek, már pislantani sem lehet, mert a magyar ember azonnal perre fut, bíróhoz szalad. Meginti az apostol a korinthusiakat, akik nem tudjuk, hogy mi okán, de elhurcolták egymást a pogány bírók elé. De hát ti, mondja az apostol, akik a Krisztus elhívott gyermekei vagytok, s egyszer majd angyalok felett fogtok ítélkezni az Úr Jézus Krisztussal együtt, aki beültet titeket az Ő bírói székébe, mi dolog, hogy így viszonyultok egymáshoz? Oldjátok meg a vitáitokat szeretetben! Mai példát hadd mondjak erre, egyszer már elmeséltem, de idevág. A falumban történt, hogy két testvér összeveszett az örökség egy tételén. Ez nem volt nagy dolog, egy marmonkanna, akkori áron 40-50 forintot ért. Évekig pereltek rajta, már nem jártak templomba, már nem köszöntek egymásnak, már lakodalomba sem mentek el, a hozzátartozók temetésén sem jelentek meg, - vitték a pert magyar módon. Ha per, legyen per – így szoktuk mondani. S ekkor az egyik atyafi mégis elment a lelkészhez és panaszkodni kezdett, hogy ez borzasztó, tönkrement a rokonság, tönkrementek a családi kapcsolatok, már senki nem áll szóba senkivel, s csak megy ez a jussolás, és már belepusztulnak. Hallgatja a lelkész. Aztán a nagy panaszáradatban egyszer csak azt mondja az atyafi: pedig már mindent odaadnék érte, csak legyen vége! Erre azt kérdi a lelkész: valóban, mindent odaadna. Mire az atyafi: igen, igen! Mire a lelkész: adja oda azt a marmonkannát! Ha mindent odaadna, ahhoz képest ez a marmonkanna mégse minden. Mintha valami ilyesmit sugallna itt az apostol: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. És még hozhatnék példákat, sokat is a Korinthusi levélből.
Mégis, azt hiszem, az apostolnak sokkal több és nagyobb a célja ezzel a parancsával, mint hogy jó tanácsokat adjon a mindennapos élethez kisebb, nagyobb dolgaiban. Igen, igaz, amit valaki így fogalmazott meg egyszer: fontos a pszicho-wellness, hogy lelkileg érezzük jól magunkat, s ezt megtanítani egy komoly mesterség, megtanulni pedig elemi szükség, nehogy kizökkenjünk a flow-ból, nehogy kivetüljünk a partra, miközben az élet megy tovább. Ám azt hiszem, ennél sokkal többről van itt szó. Hiszen a 16. rész elején már arról beszél az apostol, hogy mi lesz majd, ha útiterve szerint meg fog érkezni Korinthusba. S néhány instrukciót közöl velük, egészen konkrétan arról, hogy milyen módon gyűjtsék össze segítségüket az éhező keresztyén testvérek számára. Vagyis egy jótékonysági akcióra kéri meg a korinthusiakat, és ehhez néhány egyszerű szabályt rendel. De megrendítő, mennyire jól ismerte az apostol az emberi lelkeket. Mert azt mondja itt: ami pedig a szenteknek gyűjtendő adományokat illeti, arra kérlek benneteket, ki-ki odahaza fontolja meg, hogy mit szán erre a célra, aztán majd úrnapján (vasárnap), hozza be és adja le annak, aki az adományokat összegyűjti. Nehogy – mondja az apostol – akkor kerüljön sor a gyűjtésre, amikor én ott vagyok! Mit akar ezzel mondani? Rávilágít az ember szívének az egyik titkára, nem jó titok ez, de bennünk van. Nos, ha majd megjön az apostol, Timóthueussal meg Silassal, hogy elvigyék Jeruzsálembe az adományt, majd akkor megmutatjuk, milyen nagy dolgokra vagyunk képesek. Nem vagyunk mi önzők, mint amivel korholja minket az apostol, sem annyira elfacsarodottak, mint amiért megró minket. Nem, mi nagylelkűek, nagyvonalúak vagyunk, csak jöjjön már ide az apostol, hogy megmutathassuk neki! Erre azt mondja az apostol: nem. Otthon gondoljátok végig magatokba, előre készítsétek el, s úgy hozzátok el. Ne legyen a jótékonyságból „ki ad többet” licitálás. Ne nekem adjátok ide, mondja,  pünkösdig nem megyek közétek (s a levelet még ősszel írhatta), hanem bízzatok meg egymásban, gyűjtse össze, aki arra illetékes.
Minden dolgotok szeretetben menjen végbe! Látszólag, ennek és annak, hogy miképpen kell jól szervezetten segítséget gyűjteni, semmi köze nincs egymáshoz. De van. Hiszen ha abból indultunk ki, hogy az emberi élet mégsem úgy van berendezve, hogy lerövidített dolgok között ingadozunk, hanem egy nagy folyam az emberi élet, akkor ennek a kettőnek mélységes köze van egymáshoz. Azt akarja mondani az apostol, hogy ez is, a szervezés is, a gyűjtés is szeretetben menjen végbe. Márpedig, a szeretet az embernek nem egy vagy két órás tevékenysége. Ezért kellett beleírni a Korinthusi levélbe a szeretet himnuszát. Meg kellett értetnie a korinthusiaknak, hogy a szeretet nem egy-két órás dolog. Mit mond az apostol? Nos, ha akkora indulat is van bennem, hogy egész vagyonomat fölétetem és önmagamat mártírként tűzre adom, máglyahalált vállalok, de szeretet nincsen énbennem, akkor semmi vagyok. Mert az a titka a szeretetnek – és ez nagy titok –, hogy ellen is áll az igényeinknek, és éppen amikor a leginkább kellene. Már tudniillik, ha úgy gondolunk a szeretetre, hogy csak benyúlunk a zsebünkbe, kivesszük a bríftasnit, előkapjuk a szeretetnek nevezett hitelkártyát, benyomjuk a PIN-kódot és van! És érdekes, ilyenkor az ember nem vétkezik. Amikor megpróbáljuk az életünk dolgait úgy rendezni, csoportosítani, koncentrálni, hogy elrendezzük, előre elkészítjük, megszervezzük a döntő dolgokat, és belekomponáljuk a szeretet helyét, és el is érkezünk az adott pillanathoz -, éppen akkor a szeretet, úgymond, nem működik. Nem értjük, pedig így van. Sok történetet tudna mindenki mesélni, hogy szíve szeretetéből, legjobb szándékából csodálatos gesztusokat megalkotva, minden mikró-agressziót kizárva, politikailag korrektül és mindenféle módon  el lett készítve egy alkalom, egy gesztus, hogy megmutassuk, hogy mennyire szeretünk mi valakit -,  és micsoda megverettetés érzésünk támadt abból, hogy éppen akkor nem működött a szeretet, illetve nem működött semmi. Pedig, mondhatná bárki, hogy elhatároztam, hogy elterveztem, hogy megszerveztem, hogy összeraktam a dolgokat! És ez nem azért van így, kedves testvérek, mert ügyetlenek volnánk, nem azért van így, mert – bocsánat – betette az ördög a lábát, és összedőlt mindent. Egy efféle dugába dőlt szeretetakció kellős közepén hallottam a főszervezőt kiáltozni: tudtam, tudtam, hogy nem fog sikerülni!! De nem azért van ez, mert elrontottunk valamit, hanem azért, mert a szeretet az ilyesminek ellene áll. Mert vagy benne vagyunk a szeretetben teljes körűen, egészen, és követjük a szeretetet, vagy maga a szeretet fog ellenállni, mintegy arra tanítva bennünket, hogy ilyen olcsón, puszta gesztusokkal nem úszhatjuk meg.
Nos, szeretned kell embertársadat – ez túl általános, ugye?! Szeresd házastársadat, elhidegültetetek évtizede, csak úgy éldegéltek egymás mellett! Ez konkrét! S azt gondolod, hogy egy születésnapi virággal ez meg lesz oldva? Mit csinál a szeretet? – Megtréfál. Megzavarja az emlékezetedet, és viszed a virágot, a nagy csokrot -  ám a te hitvesed születésapja éppen egy hónappal később van. S akkor ezt mondod jajongva: tudtam, tudtam!? De hát a szeretet arra hív meg, hogy benne élj, és ha nem élsz benne, hanem csak oda akarod rángatni egy egyórás akcióra (egyet fizet, kettőt kap!), akkor ellenáll. S minek nem áll ellen a szeretet? Annak, amit az apostol mond, hogy minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Szóról szóra, ezt csak úgy lehetne fordítani, hogy: mindenetek, ami van, szeretetben történjék. Itt a levél végén hihetetlenül kitágít mindent az apostol. Igen, korinthusiak, mindaz, amit megírtam nektek, mindaz, ami gond volt, probléma volt, áldás volt és kudarc volt, öröm volt és panasz volt, ezután mostmár szeretetben menjen végbe. Ez így igaz. De a jobb megértésért  a magyar nyelvet szét kell feszítenünk. Minden – ennyit mond az apostol - , minden, ami a tiétek. Jelenti ez azt is, ami az én tulajdonom, az én dolgom, aminek én vagyok a szerzője, a birtokosa, ami az én érdekszférámba esik. És jelöli azt is, ami rám vonatkozik,  - nem vagyok a birtokosa, nem én vagyok a szerzője, de velem fog megtörténni, velem fog megesni. Vagyis az apostol azonnal feltételezi a társi kapcsolatot, a közösséget, a családot, a gyülekezetet,  a kisebb, nagyobb emberi közösséget, a nemzetet,  - bármit mondhatok, kedves testvérek. Mindaz, ami hozzám tartozik, ami érint, ami velem-veled történik és történni fog, minden szeretetben történjen, szeretetben menjen végbe.
Csak így értjük meg, hogy az apostolnak ez a meghagyása nem szentimentalista megjegyzés, még rövidítve sem. (Alkottam egy új magyar szót. Mostanában mindenfajta gyógyfüvet ajánlgatnak mindenre, erre alkottam a szentimentalizmus szóból ezt, így hangzik: szentimenta. S íme, a recept: tessék inni egy bögre szentimenta teát, és akkor jobb lesz a közérzetünk.)  De sokat megkísért ez minket, hogy beérjük ennyivel. De éppen ezért kell ennek az igének a mélységéig lemenni.
Igen jól emlékszem, még kamasz koromban olvastam Németh Lászlónak írásait, és valahol kitér a keresztyénségre. (Nem nagyon kedvelte a keresztyénséget – legyünk őszinték.) És egy megrendítő mondatot ír, ahol a nyomorult emberről beszél, aki küszködik, vergődik, igyekszik, lesüllyed, felemelkedik, és akkor azt mondja Németh László, hogy elmennek az emberek a keresztyén gyülekezetbe, a templomba, ott pedig a szemükbe fröcskölik a kegyeskedés szentelt vizét. Hát ilyet tényleg csak egy író tud mondani. Én nem vagyok Németh László, én inkább szentimentát mondok. De erről beszél az apostol? Mert, ha ezt a szót halljuk, hogy szeretet, elragad bennünket a szentimentalizmus, átbizsereg a szívünk, átadjuk magunkat ennek a jóérzésnek, hogy majd jön a szeretet és a szeretet majd mindent elrendez, mindent elcsiszol, mindent meggyógyít, csillapítja a lázat! De hát, kedves testvérek, mindegyre azt tapasztaljuk, hogy a szeretet ellenáll. Mert fordítva van a dolog, mint gondoljuk. Mi úgy gondoljuk, hogy a szeretet a mi birtokunk. Az is oda tartozik ehhez a „mindenhez”. Ott van a sublótban, vagy kint a kamrában, itt van a zsebben, be van programozva a mobilomba, működnie kell. A tulajdonunk. De éppen fordítva: mi vagyunk a szeretet tulajdona!
Ennek a levélnek az elején, ahol Pál a korinthusiak civakodását rója fel, láttuk, azon vitatkoztak, hogy ki a nagyobb, kinek jutott több, ki kapott Krisztustól több lelki ajándékot, ki áll az élen. Ki az a gyülekezetben, a keresztyén közösségben, emberi kapcsolatokban, aki majd a mi könyörület-morzsáinkból kaphat valamit, akinek a szemébe fröcsköljük a kegyelet szenteltvizét, akinek mégis főztünk egy szentimenta-teát... és így tovább. S ekkor belevág az apostol: hát mid van, amit nem úgy kaptál, és a Krisztusért kaptál mindent, ha a Krisztusé vagy. Krisztus pedig az Istené. És azért a tiétek minden, mert ti a Krisztuséi vagytok. Minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Ha nem tesszük bele az egész életünket az Úr Jézus Krisztus kezébe, akkor az életünk legkeményebb paradoxonját fogjuk megtapasztalni, ez pedig az, hogy most, amikor kéne a szeretet, nem jön a szeretet. Most kellene elindítani valami szeretet-félét és nem indul. De megfordítva igen! Minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Én ezt bátorkodom úgy is érteni, hogy ti, magatok a szeretetben..., mert ez hogy minden, amitek van, minden, ami hozzátok tartozik, minden, ami rátok vonatkozik, ez azt jelenti, egészen konkrétan is egyszerűen, hogy: ti magatok. Te, úgy, ahogy vagy, mindenestől fogva, az életed szeretetben menjen végbe, szeretetben történjen, szeretetben folyjon le. Nem is tudom, hogy kell körülírni ezeket a dolgokat, testvérek. Egyszóval, tehát mi, akik itt küszködünk és olykor reszketünk, hogy majd hozzánk is megérkeznek a mikró-agresszió gondolat-rendőrei, akik majd minden szavunkat, gesztusunkat, rezdüléseinket a bűvös politikai korrekt-mérlegre teszik, hogy megállapítsák: mennyi az életünkből a jó és mennyi a rossz és mennyit kell a szentimentalizmus gyógyírjával kezelni, - nos, mi csak bátran halljuk ki most az apostol szavából a lényeget: minden dolgotok szeretetben menjen végbe. Azt a nagy buzdítást halljuk itt, hogy úgy, ahogy vagyunk, tegyük le az egész életünket a mi szerető Istenünk kezébe. Fontoljuk meg, kötelezzük el magunkat az apostol szavának: kövessétek a szeretetet. Mert akkor a kezdet és a végcél ugyanaz, és a kezdet és végcél között a mi Urunk Jézus Krisztusunk ígérete szerint Ő van velünk, minden napunkon. Ámen

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!
A mostani napokban, ahogy az utóbbi néhány évben vagy inkább évtizedben (és feltehetően majd a következő néhány évben, évtizedben is) mindenszentek napja illetve halottak napja táján vitatkozás kezdődik Magyarországon, hogy ugyanis azok a szokások, amelyek mostanában megjelentek, eldivatoztak, vajon keresztyén szokások-e, pogány szokások-e, vagy egyszerűen csak arról volna szó, hogy a világ másik feléről ideérkezett néhány magatartásforma? Még emlékszem, gyerekkoromban, amikor leszedték a sütnivaló tököt, azt kitették a ház végébe, hogy megcsípje a dér, s ha megcsípte, lehetett sütni. Ma meg egy cecei ismerősöm mondta, hogy jó üzlete van, mert a sok tököt, ami ott megtermett, másodültetésben a dinnyeföldön, kocsiszámra viszik. No, nem azért, hogy megsüssék, és nem azért, hogy bébiételt készítsenek belőle, hanem mindenféle érdekes figurákat, alakokat lehet belevágni, aztán bele lehet tenni egy világítótestet és lehet estetájt ijesztgetni vele…, na de hát kiket is ijesztgetni? -  azt már a tudósok mondják meg nekünk: a halottakat, hogy vissza ne jöjjenek. Még arra is emlékszem, hogy egyszer találtam egy régi presbiteri jegyzőkönyvet a két háború közötti időből, melyben határozatba hozták, hogy református temetőben gyertyagyújtás nincs, református ember halottak napján nem megy temetőbe, református ember húsvét napján megy a temetőbe feltámadást ünnepelni. És lehetne még ezt hosszasan sorolni, de én a felolvasott szakasz fényében most arról szeretnék szólni, hogy milyen bölcsen vezette Pál apostol a korinthusi gyülekezetet, sokféle kérdésükben, el egészen ide, a levél végéig, a 15. részig. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ez itt a levélnek a csúcspontja, sőt, azt is ki merem mondani, hogy voltaképpen az egész levelet ezért írta meg az apostol, ezért bocsátkozott bele olyan bonyolult, nehezen érthető kérdésekbe is, amelyek a levél korábbi szakaszában vannak, hogy aztán ezt elmondhassa.
Ha felidézzük levél témáit – most olvastuk, most értünk a végére –, akkor ilyen kérdésekkel találkoztunk, mint például a keresztyén házasság, aztán menjen-e a keresztyén ember bíróságra, aztán keresztyén magatartásformák egy nem keresztyén társadalomban, aztán mi közünk van nekünk azokhoz, akik nem keresztyének, hanem pogányok vagy más vallást gyakorolnak, kapjon-e fizetséget az apostol evangelizációs szolgálatért vagy tartsa el magát kétkezi munkájával? Továbbá, milyen legyen az istentisztelet rendje, délelőtt kezdjék, és este fejezzék be, vagy este kezdjék, és akkor is fejezzék be? Rengeteg kérdés, ezeket mind-mind izgalommal tudjuk olvasni, mert az apostol e kérdések megtárgyalása közepette olyasmiket mond, amelyek ma is tanulságul vannak. Vagyis mindegyre elvezet a lényeghez. Mégis, úgy érzem, hogy most, a 15. részhez érkezve kerülünk bele a nagy feszültségbe, ahogy kerültek a korinthusiak is, - és ez az apostol részéről megfontolt lépés. Nem baj, ha meghökkenünk, mert azzal, hogy – idegen szóval – dezorientál bennünket, kizökkent bennünket a megszokott menetből, arra is késztet, hogy egy mélyebb, magasabb, érvényesebb vonatkoztatási pontot keressünk. Így kezdi ugyanis az apostol a Korinthusi levelet: amikor közétek mentem, feltettem, hogy nem fogok közöttetek másról prédikálni, csak Krisztusról, mégpedig a megfeszítettről, és nem akarok közöttetek másról hallani, csak a megfeszített Krisztusról. Most meg a levél végén azt mondja: ha Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a prédikálásom, hiábavaló a hitetek; ha Krisztus nem támadott fel, akkor minden embernél nyomorultabbak vagytok ti, keresztyének. De hát a levele elején azt mondta, hogy ő a megfeszített Krisztusról fog beszélni, arról, akit igazságtalan ítélettel elítéltek, akit a hatóság kezére adtak, akit ártatlanul kivégeztek és megfeszítettek. Hadd érzékeltessem a korinthusiak szívében kipattant feszültséget, és hadd tegyen ide azt a kérdést, amit feltettek a korinthusiak is itt, a levél végét olvasván: most akkor miről van szó? Mert a megfeszítettről, az ártatlanul meghalt Krisztusról roppant és nagyszerű dolgokat lehet mondani és véghetetlenségig lehet prédikálni. Lehet? – Igen! Úgy ahogyan a 19. században sokan felvetették – nem is ok nélkül – hogy kiről tudunk mi szebbet mondani, Szókrátészről vagy Jézusról? Szókrátészt, minden korok legnagyobb bölcsét, legizgalmasabb filozófusát is ártatlanul ítélték halálra, kiitatták vele bürökpoharat! Vagy Jézusról beszéljünk-e? Őt is ártatlanul ítélték halálra, minden korok legszentebb alakját. És talán ott álltak a korinthusiak megdöbbenve, akik tudhattak Jézusról sok nagyszerűt, emelkedettet mondani, s éppen talán Pál prédikálása nyomán, mert Pál – ahogy a Galatákhoz írt levélben mondja (Gal 3,1) – úgy prédikált nekik is Krisztusról, mint hogyha közöttük feszítették volna meg. Oda festette eléjük az élő, eleven drámát.
De most a levele végén azt mondja, ha Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a ti hitetek. Hiábavaló az a hitünk, hogy Krisztusnak ezért az áldozatáért Isten megengesztelődött, hiábavaló az a hitünk, hogy lám, nem lehetett a jézusi eszméket, gondolatokat, igazságokat eltemetni, mert bár kivégezték, de lám, a tanítványok, lám, az apostolok, lám, az első keresztyének viszik tovább a jézusi igazságokat a világba, ott van a szívünkben, és az gyúrja, alakítja az emberi társadalmat, a világot. Mégsem volt értelmetlen az a halál, ahogy ezt sokszor mondjuk nagy emberekre, áldozathozókra. Ám a levél végét olvasva kiderül, hogy amikor Pál félelmek és reszketések között ment el közéjük Korinthusba és feltette, hogy nem fog másról prédikálni, csak a megfeszített Krisztusról, hogy erre a mandátumot, ehhez az erőt a feltámadott Krisztustól kapta. Az élő Úr Jézus Krisztus küldi el őt Korinthusba, hogy prédikálja neki a megfeszítettet. Az az Úr Jézus Krisztus, akivel találkozott a damaszkuszi úton, aki azt mondta neki, hogy, Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ez az Úr Jézus Krisztus hatalmazta föl, hogy evangéliumának és a szabadítás jó hírének a drága edénye legyen sok népek és pogányok között. Majd még erre a feszültségre néhány mondat erejéig visszatérek.
Most azt a szakaszt olvastam föl a 15. részből, ahol az apostol a feltámadás titkáról beszél. Bár nem mondja ki, de ott van a szavai mélyén, hogy eddig a korinthusiak életének kevésbé lényeges kérdéseiről szólt. Ki hol üljön a templomban? Ki kezdje az úrvacsorázást? Megházasodjon-e még egyszer, ha özvegyen maradt? Gyűjtsenek-e adományokat a távolélő keresztyén testvéreknek? Ki az okosabb a gyülekezetben, ki beszél az angyalok nyelvén, kinek van bátorsága és kunsztja elmenni a pogányok istentiszteletére és úgy viselkedni ott, hogy az őt semmi módon nem érinti? Hogyan vitassuk meg egymás között a nehéz kérdéseket? Óriási ügyek ezek, kedves testvérek. És óriási erőfeszítéseket tesz az apostol, hogy megmutassa a korinthusiaknak, hogy éppen akkor rontjuk el az életünket, amikor a kevésbé fontos dolgokat óriási jelentőségű dolgoknak állítjuk be. De mindez csak most derül ki a végén, annak az egy nagy kérdésnek a fényében, amit így lehet megfogalmazni: van-e értelme keresztyénnek lenni? Mert ha Krisztus nem támadott föl, hiábavaló a prédikálásunk és hiábavaló a ti hitetek. Akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Van-e értelme keresztyénnek lenni?
És mintha visszatekintve, egy pillanat alatt érvénytelenné tenne az apostol mindent, amit eddig mondott Pedig nem teszi azzá, csak felfüggeszti, vagy inkább így mondom: a helyére teszi, és azt mondja: drága, szeretett korinthusi testvéreim, ti, akik az én lelki gyermekeim vagytok, ti, akiket én magam szültem az evangélium hirdetése által,  mit kezdtek azzal, ha kaptok jó tanácsot az Igéből, a Szentírásból, a Zsoltárokból, a Példabeszédekből, a bölcsességből, a prófétákból, Jézus csodálatos szavaiból, az apostoli hagyományból arra nézve, hogy életetek ügyes-bajos dolgaiban hogyan igazodjatok el? Mi hasznotok ebből, ha mindez múlandóság alá van rekesztve, mi hasznotok abból, hogy így, úgy, amúgy megtanultok helyesen élni egy olyan életben, amely halállal határos? Hiszem, mondja itt később a 15. részben: hát miért mondjátok, hogy nem támadnak fel a halottak, ha vannak közöttetek olyanok, akik megkeresztelkednek a halottakért. Azokról beszél, akik keresztyénné lettek, ám kedves családtagjuk meghalt, mielőtt megkeresztelkedett volna. A korinthusiak egy nagyon különös, furcsa szokást gyakoroltak  ez esetben, az úgynevezett helyettes keresztséget. Mintha ma egy nagymama ide jönne, és azt mondaná: tiszteletes Úr, megátalkodott unokám van, abból sose lesz keresztyén, de én úgy aggódom érte, megkeresztelkedem helyette. Vagy bekopogtatna egy gyászoló és azt mondaná, hogy meghalt az én szemem fénye és kereszteletlenül ment ki ebből a világból, hadd keresztelkedjem meg érte. És azt mondja az apostol: hát miért gyakorolnátok ezt, korinthusiak, ha nincs halottaknak feltámadása. És így folytatja: és mi miért veszélyeztetjük magunkat minden pillanatban? Naponként a halál révén állok. A veletek való dicsekvésekre mondom, mely van nekem a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban, ha csak emberi módon viaskodtam Efézusban a fenevadakkal, mi hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak? Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk!?  Nos, akkor van-e értelme keresztyénnek lenni? Van-e értelme – még mélyebben is kérdezhetünk –, van-e értelme hinni?
És most hadd térjek el az apostol mondandójától. Pál rendkívül koncentráltan beszél, hadd tágítsam ki ezt egy némiképpen! Egyáltalán, van-e értelme hinni? És van-e értelme reménykedni? Vagy, ott zúg a fejünk fölött, ott szerkeszti az életünket, ott hatja át a mindennapjainkat ez: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk?! Akkor miért hiszünk? Evésben, ivásban nem kell hinni; enni, inni kell. Meghalásban sem kell hinni, holnap úgyis meghalunk. Akkor mi értelme van hinni? És ezt nemcsak keresztyéntől tudom kérdezni, ezt tudom minden embertől kérdezni, hogy: mi az a lelke alján, mi az a szíve mélyén, mi az a kis hit-mag, mi az a kis reménység-szikra, mi az a kimondatlan, megfogalmazatlan sejtelem, s mi volt az a korinthusiakban, ami megragadta őket, amikor a feltámadott Krisztus nevében prédikáló apostol a Krisztus engesztelő halálát hirdette nekik? Amikor azt hirdette nekik, hogy feltámadott az Úr, mert hirdette nyilván, hogy a feltámadott Úrhoz a halálán keresztül vezet az út; Krisztus halála nyitott ajtót a kegyelemhez. De ha nem támadt fel, akkor mi értelme ezt hinni? Nos, mégis, mi volt a korinthusiakban, ami megragadta őket, mi volt az a húr, amit az Isten evangéliuma meg tudott rezdíteni a szívükben? Ahogy Gustav Aulén, skandináv teológus mondta, hogy ami megpendíti az embert, az egzisztenciális rezonancia. Mert a zongorahúr is akkor zendül meg, ha egy kalapács megüti, -  ha csak úgy áll magában, nem szól. Mi rezgett át rajtatok, korinthusiak? Miben hisztek, ha hittetek, miben reménykedtek, ha reménykedtek, s miért mondtam nektek, hogy kövessétek a szeretetet. Mi az Isten kijelentése. Holmi receptes könyv, amelyben kikeressük életünkre a megfelelő eljárásmódot? Lelki barkácskönyv az ige? Azt mondja Pál: kövessétek a szeretetet, vagyis az élő és feltámadott Jézus Krisztust.
Az apostol igazán különös módon érvel. Azt mondja, ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadott fel. Vagyis érvelésének a középpontjában az áll  – és ez nagyon fontos, nekünk is tudnunk kell! –, hogy nem akkor ütött az ember fejébe szöget a gondolat, hogy volna feltámadás, amikor Húsvétkor az asszonyok ott találták az üres sírt. Hát nincs itt, mi lett Vele, hová lett? Mert ha így lett volna, akkor igaza lenne a nagy ateistának, Holbach bárónak, a 18. század végéről, aki leleplezte úgymond a keresztyénséget és arról értekezett szellemesen, gunyorosan, hogy mentek azok a szegény asszonyok a sírhoz, s nem találták ott a drága, szeretett Jézust, költöttek hát egy történetet. Hogy föltámadt. De azt mondja az apostol, ha nincs halottak feltámadása, ha Isten ezt nem ígéri kezdettől fogva, ha nem azt hallják az asszonyok ott a nyitott sírnál: nincs itt, hanem feltámadott és úgy lett, ahogy megmondta nektek… Ha a mi Urunk Jézus Krisztusunk nem mondja a tanítványainak Jeruzsálembe menve: most pedig felmegyünk Jeruzsálembe, az embernek Fiát elárulják, megfeszítik, meghal, eltemetik és harmad napon feltámad…, és ha nem azzal győzi meg a feltámadott Úr az emmausi tanítványokat: balgatagok és restszívűek mindannak elvégzésére, ami megíratott Mózesnél és a prófétáknál… Nos, ez megíratott. És tovább megyek: ha Isten nem úgy szerkeszti meg az embert, hogy legyen érzéke, érzékenysége az örökkévalóra, akkor nem rezdül meg a korinthusiak szíve, akkor nem rezdül meg az ember szíve.
Ezért, a mostani napokban nekünk nemcsak azzal kell foglalkozzunk, hogy miképpen gyászoljunk. (Elismerem, kell azzal is, mert nagy kultúrahanyatlásban vagyunk-) Milyen legyen a gyászmunkánk? Meddig tartson?  Egy évig, hét évig, életfogytig? Milyen formái, keretei legyenek ennek? A halottainkkal is foglalkozni kell, a halállal is foglalkozni kell. Igen. De azzal a döntő kérdéssel is szembesülnünk kell, hogy miért is élünk egyáltalán? Mert amikor azt a kérdést föltettem, hogy van-e értelme keresztyénnek lenni, vagy még pontosabban, van-e értelme hinni, akkor voltképpen azt kérdezem: van-e értelme élni!? Mert ha nincs értelme hinni, akkor nincs értelme élni se. Ha nincs értelme reménykedni és nincs megalapozva reményünk a Krisztus feltámadásában, akkor, mondja az apostol, hiábavaló a hitetek, és akkor ti minden embernél nyomorultabbak vagytok. Nagyon erős, nagyon kemény, mondhatni, szinte igazságtalan, amit most itt az apostol állít. Vagy kössünk alkut, egyezzünk meg? Mondjuk ezt: nem tudom, van-e feltámadás, nem vagyok én ebben bizonyos, hadd legyek ebben a kérdésben agnosztikus?! - így mondja ma is sok ember. Majd meglátjuk? De, persze, azért a keresztyénség drága érték, a keresztyénségben csodálatos dolgok vannak! Igen, ha keresztyén valaki, akkor szépen él, akkor teleülteti a világot diófákkal az unokáknak, dédunokáknak. Ha keresztyén az ember, akkor mégiscsak ennek a tűnő, röpke életnek is fölragyog a méltósága, akkor megízlelhetjük, hogy mi az igazságosság, mi a méltányosság, mi a jóság, mik igazán az erények, és netán el is jutunk az etikai magatartásnak, a moralitásnak a legmagasabb szintjére, a sztoikusokhoz! S ahogyan Seneca is írja az Erkölcsi leveleiben: szemébe mosolygunk a halálnak. Ó, mintha ettől elfutna a előlünk halál – mondom én -  mintha ettől megszeppenne! Nem inkább úgy van, kedves testvérek, amikor mi így alkudozunk, mint a Gyaloggalopp című múlhatatlan filmben? Artúr király megy a lovagjaival, keresik a szent Grált, egy hídon kéne átmenni és ott áll a híd előtt a fekete lovag és közli Artúr királlyal, hogy addig ott nem megy át, amíg meg nem vív vele. Kardozni kezdenek, Artúr király lecsapja a fekete lovag kezét, ő felkapja másik kezével a kardot, kardoznak tovább. Leüti azt a kezét is, és mondja: most akkor engedj tovább. Ekkor már csak egy test a fekete lovag, de ott ugra-bugrál, bökdösi Artúr királyt. Mire leüti az egyik lábát. De a fekete lovag tovább ugrál egy lábon. Mire leüti a másik lábát is, most már csak egy megcsonkolt törzs van ott a porban. És akkor oda szól a fekete lovag Artúr királynak: na jó, egyezzünk ki döntetlenben. Kedves testvérek, tréfa ide, tréfa oda, ha Krisztus nem támadott fel, mi legfeljebb csak ilyen döntetlenben tudunk kiegyezni a halállal. Ha Krisztus nem támadott fel, minden embernél nyomorultabbak vagytok, mert éppen a Krisztus dicsősége, az új életre szóló isteni meghívás mutatja meg itt, e földön is a keresztyén élet erejét és áldását. Mert egyébként miben különbözünk? Mi is vagyunk erősek és betegek, mi is boldogulunk és szenvedünk, mi is élvezzük a földi élet áldásait és gyötrődünk annak keserűségében. Mi is jutunk egyről kettőre és esünk olykor gödörbe, mi is megízlelhetjük e világ szépségét, jóságát és nagyszerűségét és feketedik be sokszor a lelkünk. Mi a különbség?
Hát éppen ez a különbség, a feltámadás. De ha nem hiszek a különbségben, akkor miért hittem? Akkor ki vagyok, akkor mi értelme a Krisztus követőjének lennem? 1973-ban Óceániában, egy kis szigeten találtak egy japán katonát, aki talpig fegyverben, harckészültségben őrzött ott a szigeten egy kis posztot és védte a japán császárt. És nem volt hajlandó megadni magát, úgyhogy Japánból kellett hozni egy magas rangú katonatisztet, aki elmondta neki, hogy már 1945-ben véget ért a háború. Ő pedig 1973-ig, 28 esztendeig semmit nem csinált, csak állt az őrhelyén, talpig fegyverben, riadókészültségben és várta a pillanatot, amikor majd meg kell vívnia a harcot. Ekkor közölték vele, hogy a harc már eldőlt Ő 28 esztendeig a legnagyobb hűséggel, a legnagyobb fegyelemmel végezte a dolgát. Miért? A semmiért. Mondhatok más hasonlatot is. Ezt én személyesen éltem át. Diák voltam Debrecenben. Budapesten kellett a dunántúli vonatról átszállni. Egyszer mire a Déliből a Nyugatiba nagy nehezen átértünk, éppen indult kifelé egy a szerelvény,  - hát mit csinál egy diák, utána futottam, fölpattantam, elértem a debreceni vonatot. Aztán amikor Ceglédnél Békéscsaba felé ment tovább a vonat, akkor jöttem rá, hogy elértem a vonatot, felültem a vonatra, meg van a vonatjegyem is, jól is viselkedtem, mert jól viselkedtem a vonaton mindig, - csakhogy rossz felé megy a vonat.
Ha a Krisztus nem támadott fel, rossz felé megy a vonat. Zsákutcába megy az élet. Hiábavaló a ti hitetek, hiábavaló az én prédikálásom. De Krisztus feltámadt, kiált az apostol, és zsengéje lett azoknak, akik elaludtak. Megfordítja hát az apostol az érvelést. Mert ha visszakérdeznénk, hogy ha mégis van feltámadás, akkor mi a bizonyíték? Krisztus a bizonyíték arra, hogy a halottak feltámadnak, és akik elaludtak, amikor majd trombita fog szólni, feltámadnak, és akik még élnek, elváltoznak romolhatatlanságra. Azt mondja az apostol, ha Krisztus nem támadt fel, hiába hiszünk, mi több, hamis tanúk vagyunk. Így mondja: ha Krisztus fel nem támadott, hiába való hitetek, még bűneitekben vagytok, mi pedig Isten hamis tanúságtevőinek bizonyulunk, mivelhogy Isten felől bizonyságot tettünk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit nem támasztott volna fel, ha nincs halottak feltámadása. És ezzel nem azt mondja, hogy talán hamisan vélekedünk Istenről. A tanú, amikor a bíró előtt áll, nem vélekedik. Ezt minden bíró, minden jogász tudja. A tanú azt mondja el, amit látott, amit hallott, amit megtapasztalt. Tanúskodni nem azt jelenti, hogy véleményt nyilvánítani. S ezért mondja az apostol, hogy mi arról tettünk nektek bizonyságot, hogy azt a megfeszített Krisztust Isten feltámasztotta. Sőt, azért mentünk közétek, mert feltámasztotta Őt és azért hirdettük az Ő bűnöket engesztelő halálát! Vagyis, ha ez nem igaz, akkor  nem hamisan, rosszul vélekedtünk az Istenről, nem valami hamis emberi állítást tettünk, hanem hamisan tanúskodtunk. De ő igazán tanúskodott.
Ezért, kedves testvérek, a mostani napokban, amikor ki- ki, mert halottja mindenkinek van, ellátogat a sírkeretekbe, megáll egy pillanatra, elviszi a kegyelet virágait, családi körben fölidézi az előttünk járt nemzedékeket, a kedves alakokat, akkor írja a szívébe ennek a csodálatos üzenetnek a döntő és lényeges vonatkozását: mi, keresztyének a remény miatt gyászolunk. Azért gyászolunk, mert van remény. Ha nincs remény, akkor csak ez van: együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. Ha nincs remény, akkor nincs mire emlékezni, ha nincs remény, akkor minek kegyelettel lenni! Ha nincs halottak feltámadása, akkor miért tartunk temetőt, akkor porból vétettünk és porrá leszünk – és kész. Mi, keresztyének a remény miatt gyászolunk és a teljes reménységben emlékezünk. Emlékezünk a megfeszített Krisztusra, aki feltámadott, emlékezünk az előttünk járókra, akik már elaludtak, emlékezünk szeretteinkre, akik nincsenek velünk, -  de boldog hittel valljuk:  Krisztus feltámadott és elsőszülött lett azok közül, akik elaludtak. Nem hiábavaló a hitünk, nem hiábavaló a prédikálásunk, Isten Őt feltámasztotta és feltámadása által örök ígéretét szívünkbe is bepecsételte.
Ámen